HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Anoya De Hielo

Go down 
SzerzőÜzenet
Anoya De Hielo
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 283
Aye! Pont : 1
Join date : 2009. Nov. 13.
Age : 23
Tartózkodási hely : Fairy Tail :P (Kecskemét, Hungary)

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 7
Jellem: Törvényes Semleges

TémanyitásTárgy: Anoya De Hielo   Szomb. Júl. 16, 2011 12:00 am

(Előzmény: lásd: Előtörténetem)


Első rész:A viszontlátás pillanata
Az ember soha nem tudhatja mi vár rá másnap. Soha nem tudhatja ki, és mikor jön vele szemben az utcán, ki mikor hal meg, veszít el embereket, akik az életét képezték. Egyszóval, kivan szolgáltatva itt mindenki mindenféle történésnek. vagy inkább magának az időnek.
A múlt történéseivel nem szállhatunk szembe, az időt nem forgathatjuk vissza, és bele kell törődnünk, hogy ez most már így lesz. Így kell továbblépnünk a jövőbe.
Naiv voltam. Elkényeztetett és büszke. De lassan, én is megismertem eme világ szabályait, és rákényszerültem arra, hogy betartsam, és elfogadjam őket. Nem mindig volt ez így. A kastély amiben éltem a családunk birtokában volt. Apám híres mágus volt, jól bánt a jéggel. Édesanyám pedig meleg, szerető otthonról gondoskodott nekem, amíg el nem hunyt. Egyke voltam, nem volt testvérem. Ezért néha, amikor a szüleim üzleti úton voltak, kissé magányosan éreztem magam. Egy hölgy vigyázott rám, Anne néni, aki mesélt nekem, és apró varászaltokat mutatott be. Néha játszadozott a vízzel, ahogy apró cseppekre bontotta őket, néha pedig a lángokat szabdalta szét apró szikrákká. De ennyi volt a mágikus tudománya, amit megtanult apám könyvtárából. Ezzel szórakoztatott el.
A világ amiben éltem, tökéletes volt. Mindenem meg volt amire vágytam ami csak kellett. Talán túl sok is. Így váltam elkényeztetetté, és mindenkit lenéztem aki nálam gyengébb, vagy rosszabb sorsú volt. Nem értettem...eme világ szabályait.
Mikor nővé értem szintén túl büszke voltam, hogy más embereket is, embernek nézzek. Csak egy valaki volt akinek a szívemet adtam...de ez régi, és fájdalmas történet ahhoz, hogy fölidézzem, és amúgy is ismeritek...
Ami aznap történt velem, talán még a föntieknek is meglepetés volt. Talán még a sors is megrökönyödve állt a tény előtt ami aznap ért engem. Ha a sors, minden erejével dolgozik is ellenem, azt a napot akkor sem tudta volna megakadályozni...
Virító napsütésre ébredtem aznap reggel. Mosakodás és fölöltözés után irány a reggeli, mint minden átlagos nap. A céhtársaim már megint egymást nyűtték vonták, de ügyet sem vetettem rájuk, csak jóízűen falatoztam a friss péksüteményt, és a jéghideg narancslevemet(már már jégkása volt az...) Nem volt akkor szükségem arra hogy munkát vállaljak, ezért úgy döntöttem, azt a napot kiveszem szabadnapnak. Talán ez volt a legrosszabb döntésem amit aznap elkövettem. Azt gondoltam lemegyek a folyópartra és relaxálok kicsit, elnyalok egy fagylaltot, majd betérek egy kellemes fürdőbe, hogy aztán újult erővel térhessek vissza a munkába. Ez volt a terv. Tökéletesnek tűnt a fejemben. A nagy melegre való tekintettel fölvettem a fürdőruhámat, és a kesztyűimet is muszáj volt viselnem. Bár nem volt túl kényelemes, nem akartam mindenkit belefagyasztani a vízbe.
Békésen sétáltam Magnolia utcáin. Fújt a kellemes, langyos szél. Strandkendőm oldalamra kötve lengedezett a szellőben, papucsom már már felforrósodott a hőségtől. Ahogy sétáltam találtam egy szökőkutat. Annyira szomjas voltam hogy muszáj volt egy kicsit innom. Fölfrissítettem magam, majd tovább indultam a kikövezett utcán. Ahogy sétáltam előre...azt hittem délibábot látok, vagy a még vizes hajamból hulló vízcseppek játszadoznak velem. Nem hittem el a szememnek, többször is megdörzsöltem, de akkor sem tűnt el.
A fehér , vállig érő haja. Azok a mélykék, csillogó szemek. A kedves mosoly...ő volt az... Összerogytam a fájdalomtól. Gombóc kerekedett a tokromban, a lelkemben pedig újra kitágult a már már tejesen összeszűkült űr.
-Anoya!Tudod hogy melyik a világ legszebb virága?
-Melyik?
-A nárcisz, de csak akkor ha jégbe van fagyva.
-Furcsa.
-És persze....-odahajolt hozzám-ne feledkezzünk meg a világ legszebb nőjéről sem....

Az a sok emlék egyszerre...
-Szeretlek Anoya, mindig is szerettelek. Te vagy a világom, nélküled egy senki lennék.
...egyszerre zúdult le, lelkem fagyott hómezejeiről.
-Anoya....ég veled.-zengett utolsó mondata a fülemben, majd nem bírva tovább, fölálltam s odaszaladtam hozzá, hátulról átöleltem, és sírtam. Erősebben szorítottam mint valaha, Soha többé nem akartam elengedni. Minden áron itt fogom tartani, többé nem eresztem, nem veheti el tőlem senki. De nem tudtam, hogy aznap a sors...csúfos tréfát játszik velem.
-Hölgyem, elengedne végre?-kérdezte. A hangja nem volt ugyanolyan de hasonló volt, talán kicsit magasabb volt a hangfekvése. -és kérem, miért sír, fejezze be a bömbölést.-mordult rám. Meglepődtem. Külsőleg, kiköpött olyan volt mint ő. Ahogy belenéztem a szemébe, mintha egy kést szúrtak a szívembe, teljesen úgy csillogott mint az övé de akkor...
-Nem ismersz fel, én vagyok az Anoya.-a férfi hatalmas szemekkel nézett rám, megfogta az állát, vakargatni kezdte a fejét, de sehogy nem jutott neki eszébe semmi.
- Nem, egyszerűen nem tudom ki maga, tudnom kéne?-kérdezte. Ekkor kezdett tisztulni bennem a kép. Ő nem Gregori...Ő...
-Gegrid?-kérdeztem bizonytalanul.
-Maga meg honnan tudja a nevem?
-Tényleg te vagy az...és tényleg...menyire hasonlítasz rá.
-Bocsásson meg, de most már tényleg magyarázza meg ezt a...-nem volt ideje befejezni a mondatát, mert ekkor mágikus pisztolyok és puskák dörrentek el a téren. Hirtelen megfogta a kezem, és futni kezdtünk.
-Hova futunk?
-Menedékbe, ha itt álldogálunk lelőnek.
~Mit nem mondd...
-És kik elöl menekülünk?
-Ezeknek rám fáj a foguk...fogalmam nincs miért, de ide is követtek a piszkok...pedig életemben nem láttam őket, nem csináltam semmit, de már vagy két hete utánam koslatnak.-mondta. Ekkor beértünk egy fogadóba, annak is a mosdójába. Bevitt a női mosdóba.
-Miért pont a...
-Csitt-intett le és fogta be a szám, meleg tenyerével. Ugyanolyan puha volt... és tényleg, a gyilkosok lépteit a folyosón lehetett hallani, bementek a férfi mosdóba, és átkutatták azt, de csak azt, nem sejtették hol rejtőzködünk.
-Huh, elmentek?-kérdezte.
-Minden bizonnyal.-mondtam megnyugodva, ám ekkor az egyik visszafordult. Meghallotta a hangunkat. Benyitott a mosdó lengő ajtaján. Mi ketten fölálltunk az egyik WC-re hogy ne lássa meg a lábunkat, de gyanús volt hogy az egyik be van zárva. Fegyverével megkopogtatta a WC ajtaját.
-Foglalt.-mondtam. A férfi morgott egyet majd kiment.
-Kösz.-mosolygott rám.
-Nincs...nincs mit.-mondtam elpirulva. Mint minden alkalommal amikor Gregori így nézett rám. A szívem a torkomban dobogott. A nagy vigyorgás közepette azonban Gegrid megcsúszott a WC kagyló csúszós peremén és leesett. Ezt meghallotta a kisétáló férfi és berontott .
-Fiúk, megtaláltam itt van a nyomorult!-kiáltotta mire az egész csürhe banda betört a női WC-be.
Láttam magam előtt ahogy Gregorit ugyanilyen alakok tépik szét szinte szó szerint...
-Ne aggódj, nem hagyom hogy bajod essen.-mondtam elhatározottan.
-Ice make: Sword!-kiáltottam, majd megidéztem a kezembe jég katanámat, amivel nekiestem a fickóknak. Közelharcban nem túl előnyös egy pisztoly sem, pláne nem az én gyorsaságom mellett, ezért elég gyorsan elintéztem az összeset. Greg csak némán figyelt, és igyekezett összeszedni az állát ami mostanában tűnhetett el.
-Tényleg nem tudom ki vagy. De ez..eszméletlen. Kicsit hasonlít a...
-Bátyádéhoz?-kérdeztem. Gregnek elakadt a szava.
-Ismered Gregorit?
-Ezt ne itt, és nem most beszéljük meg, a városban még lehetnek, vissza kell mennünk a fairy Tailhez.-mondtam, majd sietve kituszkoltam hogy mennyünk már.
-A Fairy Tail mágusa vagy? Ott dolgozik a bátyám is.
~ Azt hiszi él...-gondoltam magamba, majd elmorzsoltam halkan még egy könnycseppet. Nem tévedtem. Ahogy kiértünk a fogadóból, egyből záporoztak a mágikus lövések.
-Na ebből elég. Ice Make. lance!-hívtam elő méretes lándzsámat, majd a többit is nagy hamar leszedtem. Ezek még csak a gyengébbik fajtából származtak.-fuss el a Fairy Tailhez, menj be és várj meg , ott nem eshet bajod!-kiáltottam. Greg futásnak eredt, én pedig, már két megidézett lándzsával harcoltam annyian voltak. Volt olyan lövés ami célba talált, de csak horzsolt, szerencsére. Mikor végeztem már eléggé kimerültem. Lihegtem, melegem volt. Megmaradt erőmmel lehűtöttem magam, és visszasétáltam a céhez. Remélem ott nem fognak nagyon kiakadni, amikor meglátják Greg teljes hasonmását....
Folytatás következik!


A hozzászólást Anoya De Hielo összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 13, 2012 9:11 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.animemangastyle.gportal.hu
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Vas. Júl. 17, 2011 1:05 pm

Nya tehát. Először is fura hogy mindkettőt Gregnek nevezted a végén, a későbbiekben ne, mert összekavarodok XD. Komolyra fordítva a szót izgalmas a történet, csöppet megfejeltem az asztalt, hogy már ez a kaland is ilyen lecsapott véggel kerül napvilágra mint egyik-másik. Helyesírásilag akad egy-két dolog, főleg vesszőhibák. Ezeket majd fusd át egyszer, de ettől függetlenül itt a megérdemelt 300 VE, mert valóban megérdemled.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anoya De Hielo
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 283
Aye! Pont : 1
Join date : 2009. Nov. 13.
Age : 23
Tartózkodási hely : Fairy Tail :P (Kecskemét, Hungary)

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 7
Jellem: Törvényes Semleges

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Pént. Júl. 29, 2011 6:10 pm

Második rész: Fagyott Nárcisz


A Fairy Tail világhírű máguscéh fa padlóján, éles hangon tört szilánkjaira, egy kristály pohár. A meglepettség, és a döbbenet keveréke lengte be a helyet. Az éppen verekedő, civakodó mágusok megálltak, s meredten figyeltek a belépő férfira. Mirajane pedig a pult mögött állt a törött pohár fölött. Egyikük sem hitt a szemének.
-Ez...nem lehet igaz.-azt hitte szellemet lát, vagy csak egy bűbáj az okozója, hogy egy rég meghalt mágustársukat látják viszont.-Gregori?-szólalt meg végül a pultos lány. Gegrid csak szótlanul állt, nem értette miért néznek rá ennyire meglepődötten. Épp akkor értem be. A fagyott hangulat engem is megcsapott.
~Gondolhattam volna hogy ez lesz.
-Figyelem! Ő nem Gregori, ő Gregori ikertestvére Gegrid. A városban, mágikus puskát viselő férfiak támadtak rá, azért hoztam ide, hogy itt, majd biztonságban lesz.-magyaráztam. A többiek még mindig nem tértek magukhoz a sokkból, de lassan fölfogták a helyzetet.
A sokkot egy hangos robaj törte meg. A céh kapu nagy lendülettel csapódott ki. 10-15 puskás ember tört be a céhbe. Ekkor már olyan dühös voltam, hogy mindkét kesztyűmet a padlóra dobtam, s két katanát előhívva vetettem magam nekik.
-Hát ti semmiből nem tanultok nyavalyások. Szünjetek már meg létezni!!!-ordítottam. A kardjaim tökéletes nyársként szolgáltak. Az egyik nyomorultnak a fejét ugródeszka szerűen használtam, majd nagy lendülettel a föld felé zuhanva szeltem ketté valamelyik mellkasát. Ettől a maradék 3 ember fülét farkát behúzva rohant el.
-Ezt még megbánod te fruska!-ordított az egyik. -a főnök veled sem lesz kíméletes!-mondta majd elpucoltak...
Miután rendet raktunk, és nagyjából mindenki észhez tért Geg-hez fordultam.

-Gyere velem-fogtam meg Geg karját, majd fölvonszoltam a szobámba. A mellettünk elhaladó mágusok azonban egyből sugdolózni kezdtek.
-Mintha csak a sírjából lépett volna elő.
-Megdöbbentő a hasonlóság.
-Szegény Anoya ,mennyire megrémülhetett amikor meglátta.
-Mint egy szellem....
A zavart fiú megszólalni sem tudott, csak miután fölértünk.
-Mi ez az egész? Miért mondták az hogy olyan vagyok mintha az ő szelleme lennék? És hol van a bátyám?-kérdezte hangosan.
Azt se tudtam hol kezdjem a magyarázatot. Tudtam hogy amit hallani fog megrázó lesz és bele fog sajdulni a szíve de...el kellett mondanom neki.
-Geg, a fivéred...-kezdtem bele nehézkesen.-meghalt. Megölték... a szemem...láttára.-akadozott a hangom. - rémesen sajnálom. - hajtottam le a fejem.
A fiú kikerekedett szemekkel zuhant le az ágyam szélére. Maga elé bámult. Mint egy márványszobor, se hangot nem adott ki, és meg sem mozdul egy jó darabig. Elmondhattam volna neki sok körítéssel, szép tálalással. De mire mentem volna vele? A lényegen akkor sem változtat. Leültem az íróasztalom melletti székre, és azt vártam hogy magához térjen. Engem is megviselt ez, hiszen olyan volt, mintha magának Gregorinak mondanám el hogy meghalt. Nagyon ironikus volt.
körülbelül fél óra teletett el mikorra végre megszólalt.
-Én...-kezdte. Erre fölkaptam a fejem.-bármit megteszek, hogy megtaláljam azt, vagy azokat akik megölték. És aztán én végezzek velük.-mondta.
kissé sötét, és ijesztő volt amit mondott. De ez természetes reakció.
-Én pedig mindenben támogatni foglak.-tettem kezemet a térdére.-Geg, a bátyád nem halt meg hiába...az ő ereje, a mágiája, itt él...bennem. És minden bizonnyal benned is. Segítek hogy a benned szunnyadó erő feltörhessen a felszínre.-mondtam halvány mosollyal az arcomon.
-Mi közöd volt a fivéremhez?-kérdezte
-A menyasszonya voltam.-mondtam. -a jegygyűrűbe amit tőle kaptam, abba rejtette erejének felét, a másik felét pedig magával vitte a sírba.-magyaráztam.
A fiú hirtelen fölállt, zavaromban én is, majd egyszer csak átölelt, szorosan, és halkan potyogni kezdtek a fájdalmainak könnyei....Az ölelése is hasonlított rá. Átkaroltam én is, hogy gyorsabban megvigasztalódjon. Valami, olyan eltökéltséggel, és határozottsággal töltött el. Erőt öntött belém, reményt. Reményt arra, hogy a gonosz meglakolhat egy napon.
Mikor lementünk vacsorázni a céhtagok még most sem tudták megszokni a látványt. Mirajane is meredt szemekkel adott nekünk vacsorát.
-Holnap megvizsgáljuk az erődet. Akkor majd meglátjuk milyen mágus lesz belőled.-mondtam.
-Honnan tudod hogy van bennem egy cseppnyi mágikus erő? Éveken keresztül próbáltam a testvérem nyomdokaiba lépni és nem sikerült, miért pont most sikerülne?-kérdezte.
-Azért mert most van tétje.-mondtam. Gegrid elmosolyodott majd tovább ettünk. Este én a saját ágyamban aludtam, ő pedig mellettem a földön, pléden meg hálózsákban. Alig bírtam lehunyni a szemem. Az emlékek cikáztak zavarodott elmémben.
Emlékszem ahogy a közös hálószobánkban, a közös ágyunkban, a fejemet az izmos mellkasára tettem, és hallgattam a szíve dobbanását...
-Anoya, ennél békésebbet én el sem tudnék képzelni.
-Azt hittem alszol.
-Nem tudok. Te is hallod, ver a szívem mint egy gőz mozdony.
-De miért? Miért vagy izgatott?

-Mert...-közben magára húzott, és átölelt.- a szívem majd kiesik a helyéről ahogy csak hozzámérsz, ahogy rám nézel...sosem voltam még ilyen boldog...
-Én sem...
-csókoltam meg.
A látomásból fölriadva lenéztem a padlóra, ott aludt, békésen. Szerettem volna azt hinni hogy Ő Greg, és odabújni mellé, de eléggé zavarban lenen ha ott találna maga mellett engem. Így hát lassan de biztosan én is álomba szenderültem.
Reggel korán keltem, hogy előre lefoglalhassam a gyakorló teret. Gondolkoztam. Valahogy arra számítottam, hogy ő is jég mágus lesz a fivére után, mivel ikrek, így más lehetőséget nem is láttam.
-Jó reggelt.-kissé kócos, bozontos volt a haja, az arca fáradtságról árulkodott.
-Ha még nem aludtad ki magad menj vissza nyugodtan, ráérünk.
-Nem igen tudok aludni, úgy hogy nyugodtan vágjunk bele amit csak kigondoltál.
-Először is reggelizz, addig előkészítek mindent.-mondtam.
Fél órával később már sokkal frissebben állt előttem.
-Valószínű , sőt, biztos vagyok benne hogy te benned is jég mágia van, alapból. Ezért valahogy ezt kell kihoznunk belőled.-magyaráztam. Geg elszántnak tűnt, tényleg mindenre hajlandó lett volna hogy elsajátítsa ezt az erőt de...akárhogy gyakoroltunk, akármilyen technikát próbáltam alkalmazni, vagy mutatni neki...semmi sem történt, még egy kis deret vagy havat sem bírtam belőle kicsikarni. Még a legegyszerűbb alkotómágia sem ment neki. Úgy tűnt, mintha a lelkülete, az elhatározottsága apadni kezdett volna...
-Anoya, ez nem fog menni.-lihegett.-alkalmatlan vagyok erre. Képtelenség hogy én valaha is varázsoljak.
-Akkor föladod máris?-kérdeztem tőle, egyre jobban fölemelve a hangomat.-ennyi lett volna, a hirtelen elhatározásod, hogy megöld a bátyád gyilkosait? Ennyi? Gregori mindig mindent megtett azért, hogy én, akit szeretett biztonságban legyen, az életét adta ezért, és te föladod már az első nap?-kérdeztem tőle most már ordítva.-Gregori, szégyenkezne miattad.-mondtam dühösen, majd megfordultam és befelé vettem az irányt. Geg csak lehajtott fejjel ült a porban. Ám amikor beléptem volna az ajtón, a kiáltását hallottam, amikor megfordultam, egy kicsi, jég kés repült felém, majd belefúródott az ajtófélfába. Geg hihetetlenül lihegett a kimerültségtől, de megcsinálta. Alkotómágiát használt.Már majdnem elterült volna a földön amikor elkaptam.
-Ügyes voltál...csak egy jó nagy seggberúgás kellett , és máris készen van az első lépés....
Segítséget kértem és fölvitettem a szobámba, ott aludta át a nap maradékát.
Másnap...valami kellemes, hideg szellő ébresztett. nem volt érces hideg...de hűvös volt, mikor pedig kinyitottam a szememet, egy csokor, jégbe fagyott nárcisz csillogott előttem a felkelő Nap fényben...
-Tudtommal...ez a kedvenc virágod. Köszönöm hogy felébresztetted bennem, a testvérem hagyatékát.-mondta. Én pedig a meghatódottságtól a nyakába borultam....

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.animemangastyle.gportal.hu
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Vas. Júl. 31, 2011 10:09 am

Kíváncsi leszek, mikor lesz olyan írásod, amiből nem csorog a nyál... vagyis félre ne érts, szépen írsz, meg jól ki van találva, csak az ember már feszeng a székben a búbánattól. Na de igazad van, kell ilyen is. Azt viszont megjegyezném, hogy a te szinteden ennél többet várnék el mennyiségben. Igaz, amennyit írsz, az az átlag, de egy ilyen szinten már bőven az átlag felett kéne teljesíteni. Helyesírásilag még mindig vannak malőrök, de elenyésző. Érdekes amúgy a sztori, kíváncsi leszek, hogy végülis mit sütsz ki belőle! Addigis adok neked 300 VE-t biztatásként!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anoya De Hielo
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 283
Aye! Pont : 1
Join date : 2009. Nov. 13.
Age : 23
Tartózkodási hely : Fairy Tail :P (Kecskemét, Hungary)

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 7
Jellem: Törvényes Semleges

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Szer. Dec. 14, 2011 6:07 pm

A bosszú árnyéka, egy mágus büszkesége


Sötét éjszaka volt. A holdfény hol előbukkant, hol elfedték a fekete felhők. Egy fehér hajú fiú futott az éjszakában. Kezében jégből készült kard csillogott, a néhol megjelenő fényben. Üldözték... romlott üvöltések zengtek a háta mögött, pisztolyok csörögtek a sötétben,léptek zaja rázta fel az erdőt.
Ebben a sötétben lapultam meg egy bokor mélyén. Sebesülten... Vérző karral, amit épp hogy csak betudtam kötözni hogy ne vérezzek el. Az üvöltések percek múlva sem ültek el. Annyira égett, fájt a sebem, hogy felállni sem volt erőm. Nem volt mit tenni. Bal kezemről is levettem a fehér kesztyűmet és óvatosan rátettem a vágásra, hogy ne fagyjon el csontig. Fájt, alig bírtam ki üvöltés nélkül. Nem is volt hideg, inkább mintha a pokol tüze égetné. De sikerült érzésteleníteni a sebet. A sötétet kihasználva eredtem a nyomába. Gegrid uszította magára ezeket az állatokat, hogy kiteljesítse felettük bosszúját. Olyan gyorsan kúszott rá a lelkére ez az ördögi sötétség, mint amilyen gyorsan jött az éjszaka.
Ahogy közeledtem feléjük, kardok csattanására lettem figyelmes. A pisztolyok elhallgattak. A hold fénye előszökött, megvilágította a csatateret. Egy őszülő alak rontott a hófehér hajú fiúnak. Gegrid szemében már nem elszántság volt, hogy egyszerűen megölje ellenfelét, hanem végtelen gyűlölet azért, hogy elpusztítsa őket.
Igaz, a jobb vállam használhatatlan volt, de a ballal majdnem olyan jól tudtam harcolni mint a jobb karommal. Nekik esten, és a sötétben kúszva aprítottam őket. Mondhatnánk hogy olyan vagyok mint ő, ölök...de a cél, teljesen más.Gegrid direkt, önző módon uszította a magára ezeket a barbárokat, és kísértette meg saját sorsát. Elborította elméjét a legmélyebb düh, fájdalom, és ennek végterméke a gyűlölet. A bosszúvágy kitöltötte a lelkét. És ennek én vagyok az oka. Igaz , őszinte voltam vele...de a hírek hallatán lett olyan amilyen. Amióta találkoztunk másfél hónap telt el, és azóta, a kedves, vidám, mosolygós fiúból, amilyen Gregori is volt, egy komor, sötét, rideg valakivé vált, akit kezdett lassan a sötétség bekebelezni...
Kard kardnak feszült, a szikra szinte látszott kettejük közt. Bár nem tudták ki is a másik valójában, egyikükben a kötelességtudat, másikukban az elszánt bosszúvágy égett. A fickó erősnek tűnt. Képzett harcos lehetett, aki értett a gyilkoláshoz. Szinte észre se vette hogy közbe elintéztem a társait, a célpontjára figyelt.
-Tudjuk ki vagy, fiú!-mondta.-és ugyanúgy meg fogsz halni mint a bátyád, és utána semmi nem marad belőle!!!-kiáltotta majd ismét kardvívásba kezdtek. A por csak úgy keringett körülöttük, a levegő izzott a mágikus energiától.
A kardok ismét egymásnak feszültek.
-Ez az este csak a te, és társaid halálát adhatja, de előbb nyögd ki, miért öltétek meg a bátyámat?!
A fickó nevetésbe tört ki.
-Hülyéskedsz fiú? Már hogy mondanám el? Nem a te dolgod.-vigyorgott majd ismét egymásnak estek. Mint két állalt. Gegridre konkrétan rá se ismertem.
Ismertem ezt az érzést. Az elején, ugyan ezt éreztem. A düht, az utálatot, a kétségbeesést, a bosszúvágyat,a vérszomjat. Utáltam Gregorit amiért ezt tette, utáltam a mágiát amiért meg kellett halnia, és gyűlölni kezdtem az embereket. Ezért lettem befelé forduló jellem. Mert jobbára az önzés határolja ezt a világot. De rájöttem, Gregori tette önfeláldozás volt. Bolond önfeláldozás, de véletlenül sem önmagáért, hanem értem... és ez segített elgyőzni azt a végtelen mennyiségű gyűlöletet, ami most hatalmába kerítette az öccsét...
Perdültek fordultak, majd ismét összekoccantak a kardok.
~Cselekednem kell... A Hold mindjárt eltűnik...
Megvártam, amíg a következő felhő sötétségbe borítja a harcteret, majd hangtalanul odaosontam a fickóhoz, megfogtam csupasz kezemmel a lábait , amitől az jégbe fagytak. Gegrid érzékelte a mágikus energia áramlását, tudta hogy ellenfele egy helyben áll, pontosan előtte, ezért arra készült hogy egy suhintással fejét veszi a sötétségben, de ekkor a kardja az enyémbe ütközött. Azt hitte ellenfele védte ki azt, de aztán a Hold fénye ismét előbukkant, fokozatosan megmutatva az arcomat.
-Anoya , tűnj el innen! Ő a felelős a bátyám haláláért, meg kell ölnöm!!
-Állj le! Ennek semmi értelme!! Nem veszed észre, hogy ezzel csak önmagadat ölöd meg? Nem megyek sehova, amíg le nem teszed a kardodat.
-Nyomorult fruska, engedj ki innen különben...
-Csitt.-mondtam majd összefagyasztottam a fickó ajkait.-most én beszélek!
Figyelj rám Geg. Tudom hogy mit érzel, de ez egy értelmetlen harc, aminek semmilyen jó kimenetele nem lesz. Ha megölöd őt, mit fogsz tenni ezután? Azt hiszed hogy ő volt egyedül aki megölte? Többen voltak, sosem fogod megtalálni konkrétan azokat, akik kardot mártottak a bátyádba.
Gregori elment, és nem azért halt meg, hogy gyűlölközés , és még több vérpecsét maradjon utána. Eleinte, azt hittem önző módon, azért ölette meg magát, mert el akart tűnni végleg a mágikus világból. De nem. Gregori nem ezért halt meg! Feláldozta magát értem, és érted. Tudta, hogy egyszer összesodor minket a sors, és én megtanítalak arra ami az övé volt. Tudta, ha nem hal meg, a körülötte lévő emberek szenvedni fognak miatta, de azt akarta hogy az eszméi, a céljai, a kijelölt útja megmaradjon a világban. Ez az utam amin ő járt. Igen, már nem fogja a kezem, de az ő hagyatéka amit tőle kaptam megtanított arra, hogyha a bosszúért élek, akkor nem érek el semmit. Ne pusztítsd el önmagadat. Mert a gyűlölet csak még több gyűlöletet szül. A mágusok nem önzőségből mágusok, hanem azért hogy a közjót szolgálják, hogy segítség azokat akiknek nincsen mágikus erejük. Gregori ezért volt mágus, és én is ezért lettem az. Eleinte, utáltam a mágiát, az embereket, ezt a világot, ezért mutatok mindig érzelem mentes arcot a külvilág felé, mert nem mindenki méltó rá, hogy felfedjem előtte személyiségem titkait. De én, azért dolgozom, élek és lélegzem, hogy másoknak jót tegyek. Nem a saját hasznom miatt, hanem azokért akiket megszeretnék védeni, akiket szeretek.

Gregori hatalmas szemekkel nézett rám. A felhők folyamatosan el és visszahozták a fényt ránk.
-Értesz már, tedd le a a kardodat, és fejezd be a gyűlölközést.
-De te, nem akarod megtalálni a tettest, téged nem bosszant, hogy még mindig él, aki felbérelte őket...nem izgat?-kérdezte Geg elcsukló hangon. Egy ideig nem válaszoltam, elkomorodtam.
-Már hogyne érdekelne. Minden vágyam, hogy átdöfhessem a szívét, és ezzel pontot tennék a történet végére, végleg. Némely ember ezt is bosszúnak nevezi, de ebből nem születik még több vérontás. Geg, kiakarom deríteni, veled együtt ki a valódi gyilkosa a bátyádnak...velem tartasz?-nyújtottam felé a kezem. Ez egy elég meredek elhatározás volt a részemről. Hiszen eddig az volt a célom , hogy minél inkább elnyomjam magamban ezt a kíváncsiságot, ezeket az érzéseket, amik felidézték őt...
-Hát hogyne.-mondta majd megragadta a kezem, és rám mosolygott. Oly sok idő után, végre ugyan azt a csillogást láttam a szemébe. Visszatért...
Nem láttam, csak hallottam a suhanást a hátam felől. Az a fickó a kardját felém repítette, hirtelen megfordultam és a levegőben elkaptam a markolatánál, majd azzal a lendülettel dobtam vissza neki, egyenesen a szívébe.
-Mondtam, most én beszélek, ne zavarj meg...-a pasas összerogyott és hátracsuklott. Az összes meghalt. Geregori arca elszomorodott, ahogy látta mit művelt.
-Semmi baj. -fogtam meg a kezét. -vége van, egyenlőre. Menjünk és...-indultam volna el- de előre dőltem. A sebemen felolvadt a jég, és hirtelen érezni kezdtem a fájdalmat, amitől falfehérré sápadtam , és elsötétült minden....


A szobámban ébredtem. A sebem gondosan leápolva, bekötve. Kint már szürkület volt. A véres felsőm a széken lógott.
~Átaludtam volna egy teljese napot?-kérdeztem magamtól, majd megpróbáltam felülni, de hatalmas fájdalom állt a karomba. A sérülésem amit Gegrid okozott dühébe elég mélynek bizonyult. Mikor sikerült felülnöm fájdalommentesen, nyílni kezdett az ajtó. Gegrid lépett be rajta.
-Anoya, csak óvatosan. Elég mély sebet ejtettem rajtad.
-Ne aggódj , seperc alatt kiheverem. Elájultam igaz?-kérdeztem, ő csak bólogatott.
-Azonnal visszaakartalak hozni, de az egyik fickó zsebében megpillantottam egy nagy köteg papírt. Az egyiken egy név volt..
-Kié?..
Gegrid elővette a papírt majd olvasni kezdte.
- Oromui, az ördögfióka. Keleti erdők.Két hete adták föl. Ez érdekes...ő lehet a megbízójuk?
-Nem. Biztos vagyok benne hogy ez egy nagy piramisjáték lesz. És ez az ördögfióka, vagy kicsoda, még csak a piramis egyik alapköve... Holnap reggel indulás, ne késlekedhetünk.-mondtam miközben próbáltam felülni.
-Meg a nagy fenét. Alig bírsz talpon maradni. Megvárjuk míg begyógyul a sebed!.-tiltakozott.
-Igen, És akkor mi van, ha addigra már nem a keleti erdőkbe lesz, akkor a nyomát vesztjük... Nincs idő ilyenekre...-mordultam rá.
-Akkor holnapig, maradj itt és pihenj , ennyiben megegyezhetünk nem?-kérdezte.
-Rendben van.
-Majd hozok neked vacsorát. Mirajane ma is finomat készít..
-Köszönöm Geg.-mosolyogtam rá, ő viszonozta a gesztusomat majd kiment a szobámból .

Az idő estére eléggé lehűlt, ezért óvatosan begyújtottam a kandallómba. Odaültem az ablakhoz és bámultam a csillagokat.Olyan békés volt, nyugodtsággal töltötte el a szívemet. De...
- Látod Anoya? Azt a kicsi csillagot, ott középen?-mutatott ujjával a kicsiny fénylő pontra.-olyan szép.
-Miért pont az, hiszen a mellette lévő sokkal nagyobb, és fényesebb is.
-Az lehet, de szerintem a kisebb akkor is szebb. Olyan mint a te szemedben lévő apró fénypont, és ugyanolyan erősen csillog.
-Ugyan már, zavarba hozol.-nevettem el magam.
Kopogás rángatott vissza a valóságba...
-Szabad! - hallatszódott a hangom. Gegrid lépett be a szobába egy tálcával a kezében, amin gőzölgő leves és finom rántott hús illatozott.
-Ezt tessék szépen beadagolni.-szinte parancsot adott. Hogy is tudtam volna ellenkezni vele. rakott még fát a tűzre, majd leült velem szembe. Ő is kinézett az ablakon, ki a csillagos égboltra.
-Látod Anoya azt a csillagot?-kérdezte. Felkaptam a fejem.
-Me..melyiket?-félve tekintettem ki.
-Azt a kicsit, úgy csillog mint a te erős, és verhetetlen jégkardjaid a napsugárban.-bókolt. Nem pont erre számítottam, de valami hasonló.
-Ti tényleg testvérek vagytok.
-Tessék?
-Semmi, semmi. -mosolyogtam, majd tovább vacsoráztam.
Másnap már kevésbé fájt a karom, így eltudtunk indulni. Eddig nem vittem magammal sehova a tojásomat, mert féltettem hogy baja lesz, de mivel nem akart még kikelni, így kénytelen voltam kipróbálni, hogy mi van ha magammal viszem. Beletekertem egy puha, selyemkendőbe , majd beleraktam a táskámba amit kitömtem egy puha törülközővel, hogy semmi esetre se törjön szét. Illetve raktam el elsősegély cuccot, hátha szükség lesz rá, sőt, úgy éreztem biztos hogy szükségem lesz rá...
Elindultunk a vonatállomás felé. irány: A keleti erdők.
Pár óra alatt ott voltunk a cél állomáson. A vasúti megálló már jelezte hogy a természet lágy ölére csöppentünk. Az erdő szélén volt egy kis falu, aminek a kocsmájába mentünk információszerzés gyanánt, hiszen nem érdemes nekivágni vaktában az erdőnek. A kocsma tisztább és épebb volt mint amire számítottam, mivel egy nő volt a fogadós, de a levegő még így is poros, fülledt, és erősen alkoholszagú volt. A vendéglős hölgy egy bizonyos Mary, egy kedves, türelmes asszonynak látszott. Dundi pirospozsgás arca volt, őszülő haját kontyba kötötte, szájában vékony pipa füstölgött. Odaültünk a pulthoz, majd a papírt a fickó nevével az orra alá csúsztattam hogy eltudja olvasni.
-Ezt a valakit keressük...-mondta-tudna nekünk segíteni?- a nő letette a kezében lévő üveg korsót mait épp törölgetett. Átfordította szájában a másik oldalra pipáját, elolvasta a papírost, ránk nézett,majd vissza a papírra.
-Na kölkök, remélem nem bunyózni akartok vele, mert nem döntitek porrá megint a kocsmám!!
~Megint?
Elővett egy régi térképet a pult alól, kihajtotta majd rábökött egy pontra.
-Itt van, ez a szírt ahol szokott edzeni, minden nap ott van, talán még most is. Nincs messze innen, talán negyed óra járás. De aztán nehogy itt rendezzék le ,mert akkor én is beszállok bunyózni, abból pedig nem lesz sok jó.
~Áh tehát valakire bepöccent és ő maga rombolta le a fogadóját. Micsoda ereje lehet ennek a nőnek ha felbosszantják.
-gondoltam magamba.
-köszönjük. -mondtam, majd kifelé vettem az irányt. Geg pedig utánam.

-Hogyhogy most nálad van ez a furcsa tojás?-kérdezte.
-Úgy gondolom,hogy jót tesz neki ez a kis túra, nem veszélytelen , de jót fog neki tenni. Menjünk.-utasítottam. Találtunk befelé egy ösvényt, majd elindultunk azon. Magas fák, színes virágok övezték. Néhányszor kis állatkák pislogtak ki a bokorból. A nő igazat mondott. Negyed óra múlva elértünk egy csendes tisztásra, ahol a patak fölé egy szírt magasodott. Ott fent ült egy, hosszú, szőke, bozontos hajú fazon. Piros ruhát viselt. Ott ül becsukott szemmel, mint ha meditált volna.
-Maradj itt.-suttogtam Geg-nek, majd levettem a táskámat és felé közelítettem.
-De hát még nem vagy...-ám ekkor már nem halottam a hangját... Megpróbáltam hang nélkül közeledni felé, hogy még csak a lépteimet se hallja, de... ahogy a kőre tettem a lábam, hirtelen hátrafordult és egy tőrt dobott felém, sikeresen elkerültem, az pedig egy fába fúródott.
-Francba, azt hittem megvan a vacsorám...-mondta morcosan. Felállt, leporolta magát. Egy fekete maszkot viselt, ami alól csak az egyik szeme látszott ki.
Ismerős vagy nekem, összefutottunk már valahol, szépségem?...
~Elhányom magam.-fintorogtam.
-Nem, hála a jó égnek. Te vagy Oromui, az ördögfióka?
-Én, és kegyedben kit tisztelhetek?-feltűnően jófiúnak nézett ki, vagy csak játszadozott azzal, hogy megjátsza az illedelmes jófiút.
-Az nem fontos. Inkább beszélj!-közben levettem a kesztyűimet , majd egy jég katanát teremtettem, amit neki szegeztem.- Mit tudsz Gregori Daisetsurol??
-Milyen ismerős ez a név... hmm..-gondolkozott el, s közbe a tarkóját vakargatta.-oh, azt hiszem dereng valami. Nem ő az a jégmágus akit 10, vagy 20 ember cafatokra tépett?-vigyorodott el.
-Nyomorult ....-morogtam rá.
-Ismerőse vagy? Vagy...várjunk csak.. mintha lett volna neki egy nője...te vagy az?... nahááát.-mondta , de hirtelen eltűnt, majd a semmiből egy idézett karddal nekem támadt, sikeresen kivédtem.
~ Fegyvermágus?...
Vigyorgott rám, azzal az ocsmány pofájával, és a vörös szemeivel...

-Abból a gyűrűből, az ő erejét érzem...milyen vicces. Nem igaz? Anoya De Hielo?...
Ebben a pillanatban vesztetem el az önkontrolt, nekirontottam dühömben, de ez hiba volt, az érzéseim vezéreltek... Párbajt vívtunk. Újból és újból lecsapott. Kés, tőr, szabja, kard...majd egy... Egy baltát hívott elő amit már két katanával sem tudtam kivédeni, elvágta a kardjaimat, majd már hasított volna ketté amikor Gegrid ugrott elém. Egy iszonyat vastag jég karddal állta útját.
- Az elmúlt napokban megtanultam tőled, hogy ne essek az érzelmeim csapdájába harc közbe. Úgy látszik, ezt te is hajlamos vagy elfelejteni.-mondta nekem.
-Nem lehet...te....-döbbent meg Oromui.- nem, nem lehetsz ő, őt megölték. Te egy rokona vagy. A testvére.
-Igen jók következtetéseid. Az öccse vagyok. Az ikertestvéreeeee!!-kiáltotta, majd hatalmasat suhintott a kardjával, ami elöl éppen hogy eltudott ugrani . Egy vékony vágás volt a vállánál.
-Huh, ha eltalálsz lőttek a karomnak. Szóval hasonló az erőtök mi? Bár olyan erős sosem lehetsz mint ahogy az a ficsúr volt... te csak egy olcsó utánzata vagy az ő végtelen, és kimeríthetetlen varászerejének. Tisztában vagyok vele ne félj. És hogy az a gyűrű ami rajtad van kedvesem, mit is rejt magában...Azért jöttetek ide hogy kiszedjétek belőlem hogy mi történt akkor este igazából, és hogy mik az okok, és a kitervelője ennek az egésznek? Először győzzetek leeeeeee!!-kiáltotta, majd nevetésbe tört ki. Elrohantam Geg mellett, majd már csaptam is le arra a senkiházira. Egy hosszú élű pengével támadt vissza.
-Anoya. Sérült vagy így...
-Fogd be a szád!!!-kiáltottam dühösen. -amit tanultál, az helytelen. Amit tanítani akartam neked, az nem érzelem mentes harc. Az érzelmek adnak erőt ahhoz hogy meglendítsd a kardodat. Hogyha megvágnak felállj. Az ő emléke felejteti el velem a fizikai fájdalmaimat. A hibám az volt, hogy ezeket az érzelmeket előnybe helyeztem. De most már készen állok.-néztem ellenfelemre határozottan.
-Oh igen, Most már biztosan le fogsz győzni...?-felnevetett, lebecsült...- nem hiszem hogy olyan formában vagy, hogy bármit is tegyél ellenem.
-Azt majd meglátjuk!-majd újra egymásnak estünk. Minden mozdulata erőteljes volt, én pedig éreztem, hogy a heg kezd felszakadni a két nappal ezelőtt ejtett sebemen. Éreztem a fájdalmat, de nem engedelmeskedtem a testemnek. A szívemben és az elmémben nem volt félelem, csak teljes határozottság. Kard kardnak feszült. A levegő csak úgy szikrázott körülöttünk.
-Ahhoz képest hogy Gregori erejének a fele van benned, nem muzsikálsz szépen kedvesem. Ennél te még többre is képes vagy. Bár ahogy elnézem a válladon kezd felrepedni valami sérülés. Így tényleg nincs esélyed ellenem!!
Hátraugrottam, majd szorítani kezdtem a vállam. Gegrid odaszaladt hozzám.

-Mondtam hogy ne, még nem vagy jól. Kérlek majd én....-de beléfolytottam a szót.
-Tudom, neked is jogod lenne erre a harcra. De könyörögve kérlek, had legyen a lelkiismeretem tiszta. Had vágjam ki magamból a gyűlöletet, és az ezzel járó szenvedést. Ez most az én harcom Geg. -mondtam komolyan. A táskámra mutattam, amiben a tojásom volt.-fogd tedd félre a közelemben egy biztonságos helyre, majd tűnj el innen. Könyörögve kérlek. Menj el innen.
-Hogy kérhetsz tőlem ilyesmit...én nem..
-KÉRLEEK!!!.-kiáltottam, közben elkezdtek potyogni a könnyeim, bár magam sem tudtam mitől, vagy miért... Gegrid, nem tudott mit válaszolni erre, fogta a táskámat, eldugta az egyik közeli bokorba,morgott az orra alatt két sort, majd elfutott, tovább az ösvény mentén.
-Befejezted ?-kérdezte türelmetlenül.-amúgy se értél el vele semmit. Bár még nem is sejti, de ha eleget foglalkozott volna a mágia tanulással, talán ugyanakkora mágus válhatott volna belőle, mint a bátyjából. Kár hogy utánad neki is vége lesz...

-Miért akarod minden áron eltörölni ezt a csodálatos mágiát, Gregori, és most ő... Mit ártott neked ez a mágia?

-Mert idegesít hogy ő volt az egyetlen aki képes volt azokkal a rohadt jég kardokkal eltörni az acél pengéimet...-vallotta be. Meglepődtem.
~ A jég, elvágja az acélt?...

-Bárhogy akartam legyőzni, mindig tudott valami újat mutatni, én pedig már nem tudtam új fegyvert szerezni magamnak. A jéggel olyan fegyvereket alkotott ami felülmúlta a fantáziám határait... Ezért volt ő ezerszer jobb... És nem nyugszom amíg egy cseppnyi is maradt ebből a mágiából...bár azt hittem, hogy nem adta tovább, illetve nem volt rokona aki örökölhette volna...de tévedtem. De nem aggódok...-közben előrántott egy vaskos baltát...-közelébe se értek annak a hatalmas erőnek. Szóval el is törlöm az utolsó szikráját is ennek a bosszantó mágiának...
-nekem támadt, sikeresen elugrottam, így a fába állította a baltáját. Eltüntette. Ölt váltott, majd két kard következett. Alig volt időm reagálni. Csak arrébb és arrébb ugráltam, hogy ne találjon el. A vér eláztatta a fehér felsőmet. Gyengültem, s homályosan láttam...
~Gyere vissza hozzám..kérlek...ne hagyj egyedül...vigyázz magadra! Rendben?
~ Hát hogyne. érted bármit megteszek. Soha semmi bajom nem lesz, és mindig visszajövök hozzád...megígérem.-csengett füleimben a hangja...
~ Ég veled...Anoya...-láttam őt, az utolsó mosolyát amit nekem küldött... az ő emléke...
Megragadtam a kardomat, ami fehérré változott, szinte átlátszóvá, megvastagodott, majd nekirontottam Oromuinak minden erőmmel. A férfi meglepődött hátra lépett mielőtt teljesen beleállíthattam volna a kardomat az arcába. A fekete maszkja kettérepedt. Arca elém tárult.
A bal szemén egy hatalmas heg tátongott. Elég régi seb lehetett. Nagyokat lihegtem, de ismét sikerült megsebeznem a homlokán.A kardom széttört.
-Látod ezt a heget? Ez az ő műve. Egyszer megérintette az arcomat azt mondta véletlenül, de tudom hogy direkt tette. megvágott és annyira lefagyasztotta az arcomat hogy hónapokig alig bírtam beszélni, mert nem mozdult meg a szám...ő volt nekem az igazi vetélytársam..és máshogy nem tudtam volna megszabadulni tőle...és most megint itt van előttem...ez a bosszantó, kiborító mágiaaaa!!-kiáltott s felém száguldott.
-Ice make! SWOOOOOOORD!!!!!!-kiáltottam. Hatalmas fényesség vakította el a szememet. Nem láttam semmit. Csak melegséget éreztem a mellkasomnál. Mintha valaki átölelne... Meleg, puha ölelés volt.
~Anoya...- hallatszódott a hangja. - Mindent megteszek, hogy te biztonságban légy, hogy élj boldogan. Mert te vagy...az én legnagyobb kincsem..nincs semmi ami fontosabb lenen számomra mint te...még a mágiám sem... még a saját életem sem...
Mikor a fényesség eltűnt., és kinyitottam a szememet, fehér haj hullámzott előttem. Én térdeltem aki pedig átölelt... Gegrid... Pupilláim összszűkültek, remegni kezdtem... a haja vérbán ázott ahogy a mellkasa és az egész teste is, illetve én is az ő vérétől. Oromui a jobb oldalát döfte keresztül.
-Ge...ge...Gegrid...
-Ne haragudj...-köhögött.-de nem tudtalak csak így itt hagyni...hisz milyen mágus lennék, ha még a társamat sem tudom megvédeni?....-súgta halkan, erőtlenül. Az én kezemben a megidézett jég katanám volt. Erősebb volt mint bármelyik. Gegrid mögött Oromui térdelt. Vörösen izzó szemei elhalványultak...meghalt... átdöftem a szívét... A sokktól pár percig meg sem tudtam mozdulni. Csak arra tudtam gondolni, hogy most Gegridet is elveszítem.
Lefektettem a földre, levettem az ingemet majd jó erősen rászorítottam a sebre.
-Ne félj, minden rendbe jön. Megfoglak menteni. Nem halhatsz meg Gegrid...-sírtam...a testvére élettelen teste lebegett a szemeim előtt, rajta már nem tudtam segíteni...megfogta a kezemet, jó alaposan megszorította.

-Csak nem gondolod hogy ennyitől végem lesz?-kérdezte. - ne sírj, nem lesz semmi baj. Én nem hagylak el... megígérem...-magához húzott majd gyengéden megcsókolt. Egy teljesen új érzés kerített hatalmába. Teljesen eltért az ő csókja a testvére csókjától. Sokkal lágyabb és selymesebb volt. Visszacsókoltam,majd amikor elengedett, a szeme elhomályosult, majd lecsukta azt...
-Gegrid...GEGRIIIIIID!!!!!!-kiáltottam fájdalmasan. Ráborultam a testére. Az én hajam is vérben ázott, a kezeim vörösek voltak a z ő vérétől, amit értem ontott, hogy nekem ne essem bajom... az ő mágus büszkesége miatt...Végre megtanulta azt amit akartam....
Eszembe jutott mit tettem a saját sebemmel pár nappal ezelőtt. Levettem a kötést a sebről, amiből dőlt a vér, ráhelyeztem a kezem majd elkezdtem megfagyasztani. Gegrid semmit nem reagált rá. Nem volt tatós megoldás de addig kibírta amíg elráncigáltam a fogadóba, ahol segítséget kértem...Neki és magamnak... Este ébredtem fel. A sebeim be voltak kötözve, a hajam vizes volt. Gondoltam megmosták míg aludtam. A kezemről letörölték a vér, csak új ruhát nem tudtak adni. Mélyen beleivódott az anyagba Gegrid vére. Mikor eszembe jutott a fiú, pánik szerűen törtem ki a szobából. A fogadós asszony jött velem szembe.
-Ne aggódjon kedveském. Túlélte, hála önnek. Odabent van, abban a szobában. - benyitottam. Jó alaposan be volt takarva. A fehér a hajából, neki is kimosták a vért. Sebei jó alaposan be voltak kötözve, de látszott hogy nagyon küzd a fájdalmakkal.
-Két borda közt szúrták át a testét. Szerencsés, mert lehet belehalt volna ha a bordáját is átdöfi a penge. A szilánk lehet átszúrta volna valamelyik belső szervét. De magácska ügyesen megoldotta. Ne aggódjon, gondom lesz rá hogy ne halljon meg. Hálásak vagyunk maguknak.
-Ezt hogy érti?
-Tisztában van vele kit ölt meg a mai nap?-kérdezte.
-Az ördögfiókát.-válaszoltam.
-Igen így hívtuk...fióka... Ő volt a mi kis békés falunk réme...mindenki aki nem szolgálta őt, vagy nem értett vele egyet, egytől egyig lemészárolta. Látta a nagy fákat az erdőben, amelyek különösen nagyra nőttek...?
~De hisz szinte csak azok voltak az ösvény mentén.
-Azok mind emberek sírjából nőtt ki...ennyi embert mészárolt le, csak azért, mert nem voltak hajlandóak előtte meghajolni. Köztük a férjem is...
-Azt hittem jóba vannak vele.-csodálkoztam.
-Gondolja hogy rosszakat mondok róla bárkinek is akit nem ismerek? Fene se tudja mikor kit küld hogy meggyőződjön arról, hogy mennyire istenítjük. Önző, és utálatos ember volt. Zsarnokoskodó... Örökké az adósuk maradok...-az asszony alázattal meghajolt előttem.És ne aggódjon megmentem a kedvesét..

~kedvesem?-gondolkodtam majd eszembe jutott a köztünk elcsattanó csók...ahogy ránéztem a fiúra, elöntött a melegség amit....
kissé csalódott voltam, mert ugyan azt éreztem mint amit Gregorinál is...semmi újat, nem volt semmi változás a szenvedélyben ami bennem volt..mintha továbbra is csak Gregorit szeretném...és ez bosszantott....
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.animemangastyle.gportal.hu
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Szer. Dec. 28, 2011 1:03 pm

Hát kedves Anoya, igazán szép kalanddal leptél még. Szépen megírtad, látom sokat dolgoztál vele, amiért dicséretet érdemelsz. Ugyan akkor lenne pár dolog amire az elkövetkezőkben felhívnám a figyelmed. Az első és legfontosabb dolog hogy borzalmasan szét tagolod a szöveget. Ezek a pár szava mondatok megtörik a történet szálát, emiatt több helyen kezdesz kötőszavakkal is mondatot ami nyelvtanilag nem helyes. Arra kérlek ezekre későbbiekben ügyelj! pl: A szobámban ébredtem. A sebem gondosan leápolva, bekötve. Kint már szürkület volt. vagy Találtunk befelé egy ösvényt, majd elindultunk azon. Magas fák, színes virágok övezték. Néhányszor kis állatkák pislogtak ki a bokorból. A nő igazat mondott. Negyed óra múlva elértünk egy csendes tisztásra, ahol a patak fölé egy szírt magasodott. Ott fent ült egy, hosszú, szőke, bozontos hajú fazon. Piros ruhát viselt. Ott ül becsukott szemmel, mint ha meditált volna.
Jutalmad: 300 VE és a kis tojásnak 75VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anoya De Hielo
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 283
Aye! Pont : 1
Join date : 2009. Nov. 13.
Age : 23
Tartózkodási hely : Fairy Tail :P (Kecskemét, Hungary)

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 7
Jellem: Törvényes Semleges

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Szomb. Jan. 14, 2012 8:37 pm

Így mondunk búcsút hát...


Két nap telt el a csata óta, azóta visszamentem a helyszínre körülnézni. Megtaláltam a tojáskámat, amit Gegrid gondosan elrejtett. Hála égnek semmi baja nem esett, viszont Gegrid...azóta egyfolytában alszik, nem tért magához egyszer sem.
- Nyugodjon meg kisasszony, most a szervezete küzd, regenerálódik, és ehhez rengeteg pihenés kell,ne aggódjon holnapra biztosan felébred.-nyugtatgatott . De másnap reggel is csak aludt, és semmiféle nyugtatgatás nem csillapította az aggódásomat, a hozzá fűzött érzelmeim... az a csók...megváltoztatott bennem mindent,minden elhatározást bennem, hogy nem fogok hozzá közeledni, hogy nem lesz köztünk semmi, csak egyszerű társak leszünk, de nem, sajnos ez elkerülhetetlen volt. Naiv voltam amikor azt hittem, hogy nem lesz semmi, hiszen testvérek...ráadásul ikerek, persze hogy megegyezik a nőkről alkotott képük, mintha csak beléjük lenne kódolva.
A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, róla, rólam, rólunk, már dél is elmúlt, épp ebédelem amikor...
-A...A..Anoya...- A lépcső tetején Gegridet pillantottam meg. Kezét szorosan a sebére helyezte, még mindig rettenetesen fájhatott neki.
-Gegrid mi a fenét csinálsz itt, te még...-előre dőlt, láttam, ha valaki nem fogja meg leesik a lépcsőn. Futottam ahogy csak tudtam, hogy odaérjek időbe,végül is sikerült megtartanom, de úgy megijedtem, hogy a szívem majd kiesett a helyéről.
-Idióta vadbarom, mi a fenét csinálsz? Meg akarsz halni????
-ordibáltam vele. Az egész fogadó ránk figyelt.
-Csak..nem tudtam hogy jól vagy-e, ezért elindultam megkeresni...téged...-nyögte a végét, mert elájult. Mary jött nekem segíteni hogy visszavigyük,szerencsére nem szakadt fel a sebe, de ez elég veszélyes volt.

Visszaaludt, megnyugodtam, hogy kómába nem esett, de nagyon megrémültem. Látva hogy mennyire rosszul van, még jobban elfogott a bűntudat, hogy én kevertem ilyen helyzetbe. Türelmetlen voltam, hazaakartam már vinni a céhbe, hogy ott lábadozzunk, de ez lehetetlen volt, jelen körülmények között.


-Nagyon szépen köszönünk mindent!-hajoltunk meg mindketten. Három hét telt el, végre felépült annyira, hogy hazatudjunk utazni, de a harc jelei még mindig látszódtak mindkettőnkön. A vonaton némán ültünk egymással szemben, én egy könyvet próbáltam olvasni, de ő szüntelen bámult engem,mintha mondani akarna valamit, csak nem tudja hol kezdje. Kissé kezdett ez idegesíteni.
-Ha mondani akarsz valamit, akkor mondd, nem számít hol kezded.-mondtam a könyvem mögül, rá se néztem. Egyedül voltunk a kabinban,nem szólt semmit, csak felállt. Tekintetem gyanakvóan rámászott, majd hirtelen...nem hittem el, hogy nem tud uralkodni az érzelmein. Először felháborodtam, de aztán nem tudtam ellenállni neki,mindketten jégmágusok voltunk, mégis olyan forróság öntötte el a mellkasomat..mint régen, s ez még jobban feszélyezett.
Leszállva a vonatról, segített levenni a csomagomat, majd hirtelen megfogta a kezemet és rám mosolygott, én pedig rá. Úgy éreztem, nincs most olyan erő, ami miatt meggondolnám magam,a józan eszemre akartam hallgatni, de ahogy rám mosolygott minden kétség elszállt belőlem,újra kivirultam, mint egy virág,a szemem csak úgy csillogott, mosolyogtam...mint anno, nagyon régen.

-Oh Anoya, annyira örülök nektek, hogy nem esett semmi bajotok!!
-ugrott a nyakamba Mirajane aggódva.
-Én is örülök Mira.
-Oh és Gre...Gegrid. Örülök hogy te is jól vagy.-mosolygott.-sikerrel jártatok amúgy?
-Nagyjából.-válaszoltam szárazon.-a mester?
-Fent van. - válaszolta.
-Köszönöm.-mondtam. Elengedtem Gegrid kezét, majd felfelé indultam a mesterhez. Gegrid vágyakozó pillantásokat vetett utánam, ami fel is tűnt Mira-nak.
-Ömm....jól összekovácsolódtatok ahogy látom.-vigyorgott, várta hátha kap valami olyan választ, amiből többet is megtudhat.
-Igen.-válaszolta lágyan.- úgy érzem nagyon is.
Gyorsan jelentkeztem a mesternél, hogy megjöttünk.
-Azt hittem már nem is jöttök. Hogy ment?-kérdezte.
-Megtaláltuk akit kerestünk, de az információs szál amin elindultunk megszakadt, ezért kénytelenek vagyunk másfelé nézelődni.
-Értem.-bólintott.-és ő?
-Megsebesült, de jól van most már.
-És te?-kérdezte. Néha a mesternél úgy érzem, mintha a fejembe látna, most is, mintha tudna mindenről.
-Én jól vagyok.
-Nem úgy értem, arra gondolok...hogy
-Hogy nem kísértett-e meg a múlt?-kérdeztem megelőzve őt.-de, megkísértett, de nem számít.
-Ez biztos? Biztos, hogy ő mellette nem fogod, mindig...őt látni, el tudod majd felejteni őt?
- lelkesedésemet hamar letörte, és visszarángatott a tömör valóságba, elültetve a bogarat a fülembe.
-El, nincs igaza mester, erős vagyok ezt ,maga is tudja.

-Igen, mint varázsló... de az érzelmeidet is letudod gyűrni?-kérdezte, s csak egy félpillantással nézett rám. Nem válaszoltam, inkább kimentem. Akkor, és ott nem akartam ilyenekkel szembenézni...csak boldog akartam lenni, ennyi...
Mikor lementem Gegrid már javában tolta befelé azt, amit Mira szolgált fel neki vacsora gyanánt.
-Neked mit hozatok Anoya?
-Csak baracklevet, köszönöm.-mondta majd egyszerűen rá mosolyogtam. El se hitte amit lát. Én Anoya De Hielo, a Fairy Tail pókerarcú jégkirálynője, elejtett egy mosolyt,ez csak enyhén tartozott az igen furcsa dolgok kategóriájába. Mira nem tudta mire vélni ezt,nem volt ez megszokott tőlem. Kihozta az italomat majd visszament a pult mögé onnan figyelt minket.
-Jó étvágyat.-mondtam Gegridnek, akinek épp tele volt a szája, és úgy mosolyodott el, nem mondom vicces képet vágott... Mikor megette, körülnézett hányan vannak odabent,mintha kissé zavarban lett volna, de végül is úgy döntött hogy megfogja az asztalon pihenő kezemet,megint meglepődtem, majd elvesztem azokban az utánozhatatlan szemekben,mint egy mágia,a mi alól nincs menekvés,magával ragadt és nem engedett, a rabja lettem.

Halk kattanással becsukta maga mögött az ajtót,csak az íróasztali lámpát kapcsoltam fel,hátulról átölelt, élveztem a karjai melegségét, és puhaságát. Megfordultam, majd jó mélyen egymás szemébe néztünk,majd megcsókolt. A többi jött magától...
Gegrid csodálatos volt. A mellkasán feküdtem az ágyban,hallgattam a szívverését, ami teljesen megnyugtatott,már rég nem éreztem ilyen békességet,teljesen odabújtam hozzá, ő pedig még erősebben ölelt.
-Szeretlek Gregori.-mondtam halkan. Egyikünk se hitte el amit hallott... Gegrid szemei tágra nyíltak, majd hirtelen kiugrott az ágyból.
-Ne én nem, nem akartam Gegrid, ne csináld!!
-Semmi baj...nem haragszom.-mondta szomorúan, majd felvett egy köntöst és kiment. A mély csend rám telepedett.
~Elrontottam. Hogy mondhattam ezt...tényleg csak őt látom benne? A mesternek...tényleg igaza lett volna?-kérdeztem magamtól, de nem kaptam válaszokat. Úgy döntöttem, nem megyek utána. Csak rontanék a helyzeten. A reggel talán még megmentheti a dolgokat.
Felébredve, csak azt vettem észre, hogy a ruhái már nincsenek a szobámban. Túl mélyen aludtam...
Felöltöztem majd lementem az ebédlőbe, de nem láttam őt.
-Mira, mondd. Gegrid merre van?-kérdeztem kicsit kétségbeesetten, arra gondolva, mi van ha elment és többé nem jön vissza, mi van ha csak egy árva levelet hagyott és többé nem látom.
-Mikor lejöttem itt ült lent, az egyik asztalon aludt. Mikor felébredt azt mondta elmegy sétálni egyet, de majd...-monda volna, de ekkor megjelent a céh kapujában.
-Gegrid...-mondtam halkan. Próbált mosolyogni, de szemeiben a mérhetetlen szomorúságot, és csalódottságot láttam.
Leült az egyik asztalhoz, én is követtem,nem voltak sokan a céhben, Mira-ban pedig teljes mértékig megbíztam.
-Figyelj. Nem akartam a tegnap estét elrontani...nem volt szándékos...de...
-Mondtam hogy semmi baj. Ne hibáztasd magad, erről te nem tehetsz.-kezdte végül.-igazából, csak áltattam magam. Reménykedtem benne, hogy talán, mégiscsak utolérhetem őt,de se varázserőben, sem szerelemben nem így van. Mellettem sose tudnád elfelejteni, ezért kérlek Anoya...-ekkor megfogta a kezeimet az asztalon.-keress magadnak egy új valakit akit jobban tudsz szeretni , mint a bátyámat, felejtsd őt el, és légy nagyon boldog,én a barátod maradok, és támogatlak , segítek ahol tudok,folyatom a mágiakutatást, és az információszerzést,mivel ez az alak csak a piramis alja volt , megfogom keresni az igazi tettest, és mire eljutok hozzá már elég erős leszek, megígérem neked. De ez..nem fog működni köztünk, hogyha te is belegondolsz, akkor rájössz hogy ez így nem az igazi.
~Biztos, hogy ő mellette nem fogod, mindig...őt látni, el tudod majd felejteni őt?-csengett vissza füleimbe amit a mester mondott
- Ugye, hogy ugyan azt érzed irántam mint a bátyám iránt? Semmi különbség nincs a két érzés közt.
-Nincs.-vallottam be.
-Tudtam én,de nem baj, ennek így kell lennie.-monda, majd felállt. Kezében már ott volt a táskája.
-Elmész?
-Igen, elindulok az utamon. Írok néha levelet, vagy nem szeretnéd?
-Dehogyisnem, persze!-mondtam lelkesen, ő pedig csak mosolygott,hátára kapta a táskáját, Mirajane adott neki egy kis útravalót, majd kifelé vette az irányt.
-Még nem tudom merre tovább,mivel nincs sok információm hogy ki lehetett a főnöke ennek az "ördögfiókának", ezért csak megyek,és utánanézek egy két dolognak,te pedig válj még erősebbé, vigyázz magadra és keresd meg azt aki mellett tényleg boldog vagy, és nem csak látszólag...-monda,majd egy puszit nyomott a homlokomra. A szemeim csillogtak a könnytől.
-Ég veled.-megsimogatta az arcomat, majd elindult,nem fordult vissza, csak kitette a kezét oldalra és integetett. A céhkapunak dőltem, úgy néztem ahogy egy hirtelen álom elsétál a szemem előtt,a könnyek végigcsorogtak az arcomon, ahol még éreztem az keze érintését,de mosolyogtam,vadul mosolyogtam. Ez a fiú értett mindent,nem lehetett neki könnyű elmenni innen, ahol az elmúlt pár hónapot töltötte, de ő olyan volt mint egy álom. Jött, megédesítette az életem, majd tovaszállt, és nem bánom, mert igaza volt, csak egy új valaki tudja őt velem elfelejtetni, ha nem is egészen, de épp annyira, hogy élni tudjak nélküle.
Mintha egy álomból ébredtem volna fel másnap,olyan volt, mintha évekkel ezelőtt ment volna el,még mindig láttam magam előtt a távolodó alakját, de nyugodtsággal töltött el, hogy már megtudja magát védeni. Ő él, és én is tovább fogok élni, járni tovább a kijelölt utat, az ő , a mi utunkat.
Nem éreztem magamat szomorúnak , vagy csalódottnak, igazából még boldog is voltam,kicsit úgy éreztem, ez az egész előresegített abban, hogy elfelejtsem őt, mert most csak ez számított, ez volt a következő cél. Bár tudtom, nem szabad görcsösen rákészülni erre, de most teljesen szabad a szívem, nem láncol se múlt se jelen, csak a csodálatos jövő számít. Alig várom hogy belekóstolhassak, és ezt, csak neked köszönhetem.
Gegrid Daisetsu...köszönöm neked....mindent....


Spoiler:
 


A hozzászólást Anoya De Hielo összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 15, 2012 7:32 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.animemangastyle.gportal.hu
Anoya De Hielo
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 283
Aye! Pont : 1
Join date : 2009. Nov. 13.
Age : 23
Tartózkodási hely : Fairy Tail :P (Kecskemét, Hungary)

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 7
Jellem: Törvényes Semleges

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Vas. Jan. 15, 2012 7:30 pm


A Kis Jéghercegnő kalandjai part 1
Nosztalgia a kupleráj közepén


Nincsen sok holmim amit a magaménak tudhatok, amim van az is többnyire új, csak kevés van amit elhoztam magammal,ezért nem vettem magamnak külön lakást. A mostani céhes lakosztályos teljesen kielégíti az igényeimet,pont elég nagy ahhoz, hogy elférjek benne kényelmesen minden kis apró szütyőmmel karöltve.
Azonban pár hete már bökte a csőrömet, hogy olyan kis kupleráj lett ebből a "kevés cuccból" , ami valóban nem volt sok, csak sajnos a kevés dologból is nagy kavar lesz, hogyha széjjel van dobálva minden,ezért elhatároztam hogy alaposan kitakarítok, és elrendezek mindent, és lehet hogy a tiszta, új szobámba új , valami hasznos dolgot is vásárolok majd. Először is nekikezdtem a szekrénynek. Szépen kiválogattam a ruhákat, kimostam őket, a szekrényt kiporoltam, majd a frissen mosott, jó illatú ruhákat elrendeztem,és máris dél volt. Jóságos idő anyánk nem kegyelmez senkinek ugyebár. Következett az ágyam,a huzatokat lehúztam, kimostam, kiporoltam, letörölgettem az egészet, majd újra elrendeztem szépen,aztán a mini kandalló kitakarítása,kicsit kormos lettem, de megérte. És végül az íróasztalom. Volt neki 3 fiókja, meg egy kisebb polca, oda mindent bezsúfoltam a mit csak tudtam, mikor megékeztem,most viszont kiszedtem mindent, leporoltam őket , és elkezdtem őket rendszerezve visszapakolni, amikor egy nagyobb doboz került a kezembe. Kemény kartonból készült , magas oldalú dobozka volt,egyből megismertem amikor megláttam,össze volt firkálva zsírkrétával, meg festékkel. A tulajdonosa tette ilyen széppé, kidíszítette, hogy az ő emlékdobozát mindenki felismerje. A dobozon kis figurák rajzai voltak, meg a nevem,kis virágok, napocska felhő, amit egy gyerek le tudott rajzolni,az alján pedig... Az akkori rajztudásommal próbáltam meg lerajzolni a mamát, magamat meg..a papát. Természetesen nem sok sikerrel,de ki lehetett őket venni. Anya hosszú, fenékig érő fehér haját,engem, az akkor még csak vállig érő hajammal, és a papa rövid, barna haját. Kinyitottam a dobozt, ami tele volt fotókkal, kis ékszerekkel, amik már nem mentek rá az ujjaimra vagy a csuklómra,egytől egyig mindegyiken...mi hárman voltunk..együtt...



-Anoya kincsem, gyereee!!!-kiáltott a papa lentről,én még a szobámban voltam, de ahogy meghallottam a hangját, felpattantam a kis , bársony székecskémről, és letipogtam a lépcsőn.
-Óvatosan drágám, le ne ess.-óva intet a mama, aki már tárt karokkal várt lent a lépcső alján.-megjött a fotós bácsi, aki lefotóz minket édesem.-mesélte lelkesen a mama.
-Mi az a fotó mama?-kérdeztem. Alig voltam 3 éves, nem igazán tudtam elképzelni még, mi az hogy fotó, vagy fényképezőgép.
-Az egy olyan szerkezet, ami megörökít minket egy papírlapon,ebből egy emlék lesz majd, ami akár örökre is megmarad, ha vigyázol rá.
-Ha vigyázok rá?
-Igen. tudod ezek a papírlapok igen sérülékenyek,az eddig készülteket egy dobozba tettem, ott nem porosodnak, vagy sérülnek meg.
-Vigyázhatok én rájuk?-kérdeztem csillogó szemekkel.
-Hát persze kincsem, de előbb gyere, már vár a bácsi ránk.-mondta,majd bementünk a nagy szalonba, ahol szépen feldíszített kanapéra leültünk mindhárman. A papa csak mosolygott a mamára ahogy szokott, azzal a furcsa nézésével,a mama pedig nevetett mindig amikor ezt a pillantását láttam.
-Itt repül a kismadár.-mondta a fényképész, majd kattintott egyet. Érdekes kép született,a papa arca a szokásosnál is érdekesebb lett, a mama önfeledten kuncogott, miközben nem vették észre, hogy kitakarnak, de én utat törve a karjaik közt kidugtam a fejemet, és morcos pofát vágtam.
-Hát ez nagyon jó lett, köszönjük szépen.-örvendezett a mama.
-Mama add nekem, majd én elrakom.
-Várj egy kicsit életem, gyere odaadom a dobozt amibe őrzöm őket, és a többi képet is vele együtt.
-Jó.-mondtam mosolyogva, majd megfogtam a puha kezét, és felsétáltunk a mama meg a papa szobájába. A mama egy világosbarna dobozkát adott nekem.
-Ez egy igen egyszerű doboz mama.-grimaszoltam.
-Igen, de ez tud rá a legjobban vigyázni,tessék, neked adom,de ne hagyd el, és nagyon vigyázz rájuk. Ne feledd ezek a mi közös emlékeink,ha megnézzük őket, mindig emlékezni fogunk rájuk mennyire is jó együtt lenni.
-Igen mama.-mondtam lelkesen, majd örömittasan futottam a szobámba. Elhatároztam ugyanis hogy kipingálom a dobozt olyanra amire én szeretném, és ez lesz az én kis dobozom , az én kincses ládikóm, az én emlékládám. Attól a naptól kezdve, egyre több és több minden került bele,a kicsi ékszereim, a firkászmányaim, a kincseim, kis kavicsok amiket találtam, és persze, az újabb képek amik készültek rólunk. Olyan volt az a doboz, mint egy időkapszula. Évente egyszer kivettünk belőle a mamával mindent, és megnézegettük az összes kis apróságot, és elmeséltünk mindet róla. Akkor még nem tudtam, de ez jelenti azt hogy nosztalgiázni.

A papa, úgy szerette a mamát, mintha a királynője lett volna,nem is szeretet volt ez, annál több,szinte már már bálványozta, és mániákusan szerette,én pedig az ő kis jég hercegnője voltam, a kis gyöngyszeme, az ő kis tüneménye, ahogy mondani szokta. A papa mágus volt és vállalkozó,néha szórakoztatott a jég mágiájával, engem és a mamát, ami remek programnak ígérkezett mindig, bár engem is nagyon szeretett, a mamát szerintem még nálam is. Mindig olyan csillogó tűz ragyogott a szemébe, ami leírhatatlan,minta minden egyes percben egyre jobban és jobban beleszeretne... Egyben volt félelmetes és bődületesen szép is...
A mama pedig...olyan gyönyörű volt mint egy angyal. Mosolyával, kedves természetével bárkit le tudott venni a lábáról,sose haragudott senkire. Egyszer például Gloria, az egyik cseléd kisasszony véletlenül megcsúszott a szőnyegen, és leöntötte a ruháját ragacsos üdítővel. Azt hittem szegény Gloria nagyon ki fog kapni,egyfolytában mentegetőzött, de a mama csak felállt, megértően a vállára tette a kezét , majd ezt mondta:
-Semmi baj Gloria. Felmegyek, leveszem és majd kimosod, ennyire egyszerű.-a mama sose csinált semmiből nagy bajt, optimista volt, és mindig a jó oldalát látta mindennek. Igazából nem is nagyon tudom mi volt a rossz benne, nem tudok rossz tulajdonságát mondani.
A papa már más volt. Ő is kedves volt, megértő, de nagyon sokat dolgozott, sokszor nem volt itthon,ilyenkor minden időmet a mamával töltöttem.

4 éves lehettem amikor az egyik télen a papa hosszabb időre elutazott. Nagyon hiányzott, és akkor se érkezett meg amikor az első hó leesett,féltem hogy már haza se jön.
A kertben játszottunk a mamával, a hóban,hóangyalkákat csináltam, apró hóembert építettem. Annyira belemerültem a játékba hogy észre sem vettem hogy elkezdett szakadni a hó,annyira élveztem a hóesést, annyira szép volt. Az sem zavart hogy hideg volt, a látványa teljesen lenyűgözött, és ilyenkor csak a a papára tudtam gondolni.
-Gyere kicsim, menjünk be mert megfázol.-szólt a mama, de nem reagáltam. Hirtelen megfordultam a nagy kapu irányába. A hófüggönyben egy alak rajzolódott ki,nem tudtam pontosan kivenni ki is az, csak amikor már közelebb ért.
-PAPAAA!!!-kiáltottam, s a lábfejemet is betakaró hóban próbáltam odafutni hozzá, majd nagy lendülettel a nyakába ugortam, ő pedig boldogan nevetni kezdett, és szorosan magához ölelt.


A szüleim, az otthonom, és a házunk személyzete alkotta az addigi életem kis világát, de egy tavaszi napon, amikor a hó már olvadozott a Nap fényében, ez a világ foszladozni látszódott...

Csöndben ebédeltünk, halk zene mellett. Vidáman szürcsölgettem a gőzölgő levesemet, mikor a mama, nagyon csúnya köhögésbe kezdett, és rosszul lett,azt hittem csak a falat ment a torkára, de nem....
-Sella!!-kiáltott a papa rémülten, majd odafutott a mamához, a karjaiba kapta és felvitte a szobájukba.-gyorsan, hívjátok az orvost!-parancsolta. Én a helyemen maradtam, csak néztem a fejemet kapkodva mi történik, kissé lesokkolva és lefagyva,a dajkám jött oda hozzám.
-Gyere kincsem, amíg a mamád és a papád vissza nem jönnek felmegyünk a szobádba játszani, jó?-kérdezte kedves hangon,de nekem ez a hang nem kedves volt,ez a cselszövések és hazugságok hangja volt, amiből nem származott semmi jó a számomra. Bent játszottam a babáimmal amikor a papa lépett be.
-Papa!! Bemehetek a mamához?- nem szólt semmit, csak kézen fogott és elvitt a mamához. A mama nagyon sápadt volt, szemei fakóak voltak, és nagyon erőtlen volt.
-Jól vagy mama?
-Persze kincsem, egy két nap, és újra játszok veled, de most pihenek egy kicsit rendben?-kérdezte tőlem.
-Rendben.-rámosolyogtam,amitől ő mindig jobb kedvre derült, és ő vissza mosolygott rám, de ez a mosoly most nem volt őszinte, nagyon nem,....
-Kincsem..megteszel nekem valamit?
-Igen mama?
-A dobozkádat, idehozod nekem?
-Hogyne mama.-mondtam majd már rohantam is vissza a szobámba. A dobozka mindig ott virított a polcom szélén, hogyha jön valaki, mindig megláthassa és megdicsérhesse. Óvatosan leemeltem, és siettem vissza ahogy csak tudtam. A papa az ablak előtt állt,nézett kifelé,a mama ugyan úgy feküdt az ágyában.
-Gyere édesem, hozd csak ide.-én pedig odavittem neki, majd felültem az ágya szélére,kinyitotta a doboz tetejét.
-Nézd.-mondta majd a nyakából levette a ovális alakú nyakláncát. Egy kristály nyaklánc volt, amit még a papától kapott...-ezt most beleteszem ide,ez a nyaklánc mindig, de mindig emlékeztessen rám,rendben drágám?
-De mama, miért kéne rád emlékeznem, amikor itt vagy velem?
-Azért kicsim...mert nem leszek mindig itt. Minden ember előbb vagy utóbb, egy emlékké válik más emberekben,de tudod, úgy gondolom, hogy amíg csak egy ember is emlékszik egy másik emberre, az az ember örökké fog élni, idebent.-mondta majd a szíve fölé tette a kezét, és ismét elmosolyodott,azután megint vad köhögésbe kezdett,a papa ismét odarohant hozzá
-Menj ki kicsim!-utasított.
-De én..-tiltakoztam.
-MENJ KI!!-kiáltott a papa, én pedig kirohantam, és bevágtam magam mögött az ajtót. Leültem az ajtó elé, felhúztam a lábaimat és elkezdtem sírni. Megijedtem a papától,persze tudtam, hogy nem direkt csinálja, csak akkor is... Akkor ijedtem meg először tőle... Fél óra múlva jött ki,az arca merev volt, előre bámult.
-Papa?-nem szólalt meg, csak elkezdtek potyogni a könnyei,akkor láttam apámat életemben először sírni,ennyire sírni.
-A mama?-kérdtem, de nem kaptam választ. A papa letérdelt mellém, majd nagyon szorosan átölelt, és zokogott. 5 éves fejjel, korántsem tudtam mit jelent ez...a halál...amikor egy ember, emlékké válik a szívünkben. Mikor a papát megkérdeztem, hova ment a mama...ezt mondta.
-A mama nem ment el,egy emlékké vállt a szívünkben,őrizd őt nagyon erősen amíg csak élsz.-mondta fáradt, nehézkes hangon...
Két nappal a halála után elérkezett a temetés napja. Nagyon borús nap volt nem csak nekünk, hanem az égnek is,ahogy ott álltunk a sírnál, egy szőke, vállig érő, kissé hullámos hajú fazon jelent meg,fekete öltönyt viselt. A földet bámulta szomorúan. Mikor odaért a Papa szemei tágra nyíltak.
-Sven?-csodálkozott a papa.
A férfi fájdalommal teli arccal nézett rá. Nem szólt semmi, a virágot amit hozott letette a mama sírjához, hátrébb lépett, majd meghajolt, utána apámhoz fordult.
-Nem hittem volna, hogy ez lesz a vége.
-Hogy érted ezt?-a papa arca elkomorodott.
-Ha velem lett volna...még most is élne...
-Ezt most fejezd be légy szíves. Ne a sírja előtt...- a papa szeme csillogni kezdett a könnytől.
-Ne játszd az ártatlant. Tudod jól hogy a te hibád, és csak a bűntudat rágja azt az amúgy is foszlott lelkedet...-sértegette. Nem értettem miért mondd ilyeneket a papára,a papa nem volt ilyen amilyennek leírta, és azt sem értette miért a papa tehet arról hogy a mama meghalt, hisz a mama beteg volt... Apa keze ökölbe szorult.
-Annyira sem tiszteled őt hogy csak ezen a napon ne köss belém igaz?
-Én már leróttam a tiszteletemet előtte, amint az imént láthattad, és csak téged nem tisztellek.- a papa egyre jobban dühbe gurult.
Sven Vollfied. Egy jólfésült fazon volt,lerítt róla hogy neki is nagy vagyona van, nyilván valami üzlet ember volt, és már nagyon régóta, fülig szerelmes az édesanyámba. Küllemre nem tűnt gonosznak és aljasnak, de amint megszólalt mindenkinek világossá vált mennyire önző és magának való.
A tekintete hirtelen rám kúszott. Nagyon rémisztő volt a villódzó világoskék szeme ami a szemüvege mögül lesett rám.
-Ő a lányod?-kérdezte mereven. A papa védő módba kapcsolt és elém állt.
- Ha nem veszed el tőlem Sellát, nem kellett volna ezen a nyomortelepen laknia, akkor mindene meglehetett volna amit csak akart , én mindig mellette lettem volna, sosem hagytam volna el hónapokra egy üzletért. Te viszont nem voltál mellette... ennek a lánykának is..az én lányomnak kellene lennieeee!!-ordította dühösen.
A papa nem bírta tovább,határozottan előrelépett megfogta a gallérjánál és jól bemosott neki egyet, amitől felrepedt a szja széle.
-Bármit mondhatsz. Hogy mit rontottam el, hogy miért vagyok hibás, hogy mennyire nem voltam jó Sellának, de a kislányomat hagyd békén...- a szemei úgy égtek a dühtől, hogy majdnem megperzselte a fickót. Az meg se ijedt, ugyanolyan mereven és büszkén állt a papa kezei között.-ne lássalak többé itt...ez az én házam, a MI otthonunk, neked pedig semmi közöd ehhez, nincs jogod itt lenned....-mondta komolyan. A fickó megragadta apa kezét, levette magáról, vállalt vont majd gőgösen elvonult. Mikor már csak a távolban lehetett látni, a papa lehajolt hozzám és szorosan átölelt.
-Nem hagyom hogy bajod essen...senki sem bánthat téged....és senki nem vehet el tőlem...megígérem.-mondta halkan és lágyan.

Ahogy a mama meghalt, úgy vállt a papa egyre mogorvábbá, szigorúbbá, és tartózkodóvá. A fények és a csillogás eltűnt az otthonunkból,minden ami vidámmá tette eltűnt, és megszűnt létezni,már csak a szobámban véltem felfedezni azt a kis világot ami a mama halálával eltűnt. Az életünk egyhangúvá, komorrá, és unalmassá vált,szinte már már rab voltam a saját házamban, mert nem mehettem szinte sehova sem. A papa beletemetkezett a munkába, annyira, hogy már nem volt rám ideje..., mikor rám nézett hihetetlen fájdalom ült ki az arcára, éjszakánként pedig borzalmas zokogást hallottam a szobájából kiáradni... A napjaim egyre feketébbek lettek...


A kezemben ott volt a kis dobozka,levettem a tetejét, és igen, minden benne volt amire emlékeztem. A fényképek, az apró kacatok és... anya nyaklánca is,ugyanolyan szépen ragyogott mint mikor nekem adta. Feltartottam a lenyugvó nap fényébe, és a kő teli szórta a szobámat színekkel,mint amikor a mama szeme csillogott. Elmosolyodtam, és a könnyek csöpögni kezdtek az arcomról.
Hiányzol...Mama....

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.animemangastyle.gportal.hu
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Csüt. Jan. 19, 2012 9:48 pm

Na hát a kalandot nem olvastam végig, ugyan is múltkor kértelek figyelj a pincuri mondatokra, de ez most nem sikerült. Kérlek olvasd át, érezhető mennyire meg van tördelve a szöveg, és javítsd a hibákat!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Pantherlily
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 166
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 05.

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 10
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Hétf. Feb. 20, 2012 9:55 pm

Én "A Kis Jéghercegnő kalandjai part 1
Nosztalgia a kupleráj közepén" c. kalandot értékelem, a másik Erzát illeti.

Bár a karakterrel magával nem történik semmi, csupán emlékeibe mélyedve nosztalgiázik, ebbe most nem fogok belekötni, mert: módfelett hangulatosnak találtam az egész leírást és valósághűnek a párbeszédeket. Mintha tényleg egy aprócska gyermek kérdezett és mintha tényleg valós, létező anyai szeretet ösztökélte válaszok érkeztek volna. El hittem, hogy ez valóban megtörtént ezekkel a létező szereplőkkel.
Itt ott előfordultak elírások és olykor a fogalmazásmód is hagyott maga után némi kívánnivalót, én azt mondom maga a történet sem neked pattant ki elsőként a fejedből de a hozzá kiötlött körítés, a nosztalgiázás a dobozkával és a már korábban dicsért hangulat olyan végeredményt szült, amely mindenképpen dicséretes:).

Jutalmad: +300 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anoya De Hielo
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 283
Aye! Pont : 1
Join date : 2009. Nov. 13.
Age : 23
Tartózkodási hely : Fairy Tail :P (Kecskemét, Hungary)

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 7
Jellem: Törvényes Semleges

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Szomb. Feb. 25, 2012 4:05 pm


A Kis Jéghercegnő kalandjai part 2
A megkeseredett király, a szőke herceg , és a toronyba zárt királylány


6 évesen még eléggé alacsony voltam. Nem értem fel a papa dolgozószobájának kilincsét. Nagy, fehér , hosszúkás ajtó volt. Jól megjegyeztem, mivel sokat ücsörögtem előtte, sokat hallgattam odakintről ahogy a papa dolgozik, alszik, és közben borzalmasan sír. Mindig fáradt volt, bár ezt sose mutatta ki, de én láttam a szemeiben, és tudtam hogy rémálmok gyötrik.
Egy nap is ott voltam az ajtója előtt. Kicsit haboztam, hogy zargassam -e, de már másfél napja ki se nézett, nem is láttam és már nagyon szerettem volna vele lenni. Ott álltam a hatalmas ajtó előtt, bámultam a földet gondolkoztam, hogy vajon helyes-e amit csinálok, de végül elhatároztam magam. Először nem kopogtam, megpróbáltam elérni a kilincset, ami még mindig olyan elérhetetlennek tűnt. Csak az ujjaim vége érték el, lenyomni már nem tudtam, így egy kicsit csalódva, hogy még mindig nem nőttem elég nagyra, ismét várakoztam kicsit... Reménykedtem benne , hogy meghallotta a neszt amit csaptam, de semmi, csak az írógép csattogását hallottam szüntelen, annak a utálatos írógépnek a hangját, ami fogva tartotta a papát. Felnéztem a kilincsre, bosszús pillantásokkal átkokat szórtam amiért ilyen magasra szerelték, majd nem habozva tovább, apró fehér kacsómmal óvatosan, de határozottan bekopogtam. Pár másodpercig semmi hang nem szűrődött ki, de végül választ kaptam.
-Szabad!-hallatszódott a papa hangja belülről.
~Most mégis hogy menjek be, amikor nem érem el a kilincset?-gondoltam magamba, ősi ellenségemet bámulva, és reménykedve hogy a papa veszi a lapot és segít nekem bejutni. De semmi...nem hallottam a lépteit, így kezdtem kicsit feladni, de önkéntelenül is megszólítottam.
-Papa..-mondtam félős hangon, pont hallhatóan. Odabentről hangos sóhajtás, majd a szék nyikorgása, végül a léptei zajai hallatszódtak. A hatalmas ajtó kinyílt, súrolta a padlószőnyeget. A papa fáradt és morcos arccal nézett le rám.
-Mit szeretnél?-kérdezte szigorúan.
-Hát...én...
-Anoya, nem érek rá hogy itt hebegj habogj nekem...
-De én csak...azt akarom, hogy...játszani szeretnék veled egy kicsit.-böktem ki végül. Apám megvető pillantásokat vetett rám, megfordult majd ezt mondta:
-Időpocsékolás...-utána rám vágta az ajtót...
~Papa...- hatalmas könnycseppjeim végiggurultak az arcomon, fel sem fogtam amiket a fejemhez vágott, mintha ez már nem is ő, hanem valami "szörnyeteg" lenne aki ebben a "barlangban él, és és csak megkeseríti a "toronybazárt hercegnő" életét, mert tényleg ilyen volt. A szobám volt az egyetlen menedékem, egy kis sziget nyugalom, egy kis békesség.
Nem volt olyan része a házunknak amit nem ismertem volna. A pincétől kezdve a legfelsőbb szintek utolsó kis szegletéig. Régebben még felfedezőset játszottam a kertben, de mostanra már nem volt izgalmas amikor az utolsó gyümölcsfa helyzetét is tudtam a birtokon.
Unalmas volt ott lenni, csak néha mentünk el valahova pár rokont meglátogatni, a nagyiékat ünnepekkor, vagy nagyon ritkán a papa egy-egy barátját. Ez volt az egyetlen érintkezésem a külvilággal. Néha órákat álltam a nagykapunál, a hideg rácsokat szorongatva hátha kinyílnak, vagy csak megszűnnek... Folyamatosan az ablakomból bámultam a város felé de mindig csak ugyan az a kilátás volt. A templomtorony, a városháza tornya, néhány magasabb ház, a dombok a távoli hegyek ahová mindig ugyan az a Nap bukott le. Az itthoniakon kívül nem igen láttam, vagy ismertem más embereket. Fogalmam sem volt mi az hogy barát, vagy játszótárs. Elképzelni sem tudtam milyen ha más gyerekek vesznek körül akikkel együtt játszhatok. Mindig egyedül játszottam a babáimmal, ugyanazokat a mesekönyveket olvastam el szüntelen, amikben ott voltak a kedves és jó barátok akik segítették a főhőst, és természetesen a szőke herceg is. A képek egy citromsárga hajú férfit ábrázoltak, de valahogy nem így képzeltem el a szőke színű hajat. Mara, a szakácsnő szőke volt, de az ő haja sokkal lágyabb színű , olyan volt a színe mint a spagetti tésztának csupaszon.
Az érzéseket amiket leírtak a mesekönyvekben ismeretlenek voltak számomra, idegen volt a világ amit ábrázoltak minden jellegzetességével együtt.
~Ilyen volna, az én világom is?...-gondolkodtam el, s még inkább kiakartam menni ebből a börtönből.~milyen jó lenne megnézni....

Tél volt, de a Nap ragyogóan sütött, kidíszítve a kövér felhőket az égen lilára meg narancssárgára. Nem volt túl hideg, de kabátot kellett felmennem, hogy kimehessek. A papa már felkapcsolta a villanyt a dolgozószobájába, láttam a kiszűrődő fényt a hatalmas üveg ablakon. Amikor meglátta hogy a Nap már lefelé vette az irányt, egyből behúzta a sötétítő függönyöket és felkapcsolta a villanyokat. Pedig annyira szép volt ahogy a fények cikáztak a felhőkön.
~Lehet, hogy ez is a mamára emlékeztetné?...-gondoltam magamban, ahogy a nagykapu előtt álltam, ismételten a rácsokhoz tapadva, és fürkésztem az utcánkat. Nem járt arra sok ember, csak felnőttek mentek hazafelé a munkából, és azok is általában autóval, ügyet sem vetve egy ilyen "rabra" ,mint amilyen én voltam. Bámultam magam elé, a pocsolyákra az út közepén, a körülöttem lévő világ színes volt, még ha azt én nem is láthattam, de onnan , abból a "börtönből" elég gyászosnak tűnt az egész. Fájt, hogy senki sem veszi észre, mennyire kiakarok innen menni, másokkal lenni, mást csinálni. Senki nem vett észre pedig az összes szolga azért volt, hogy az én kívánságomat lessék, de az amire én kívántam, túlságosan is nagy álom volt...
Azon a napon, amikor ott álltam a kapunál és bámultam magam elé, próbáltam üzeneteket küldeni befelé, a ház tagjainak hogy vegyenek észre, de végül a külvilág vetett rám, egy aprócska pillantást.
3 Gyerek sétált az utcánkban. Nevetgéltek, szórakoztak, heccelték, piszkálták egymást. Játszottak a pocsolyák közt.
-Nézd, Midori! Simán át tudom ugrani ezt a nagy pocsolyát is, meg se kottyan nekem. Persze Gai teljesen be van rezelve.-csúfolódott az egyik. Egy barna hajú fiú ugrándozott a vizes gödrök között. A lány akinek ezt az erőfitogtatást intézte, Midori, egy rózsaszín hajú lányka volt. Aranyos mosolya volt, és nagyon tetszett neki hogy két fiúval lehet.
A világos barna hajú, bátor fiúcska pedig Su volt, egy nagyon hangos, és virgonc gyerek. Akit pedig állandóan a vetélytársának tekintett, és midig megpróbálta csúfolni az a szőke hajú Gai volt. Visszahúzódó, mindig rendkövető fiúcska aki igazából csak egy dologtól fél, hogy rosszat tesz, és ezért megbüntetik...
-Ne csináld Su! Összepiszkolod magadat is, és minket is.
-Úr isten piszkos leszek! Anyuci meg fog dorgálni...valld be hogy félsz egy kicsit érdekesebb dolgokat is csinálni!
-Én, én igenis szeretek kalandosat játszani, de nem akarok rosszba keveredni.
-Mondtam hogy nyápic...
-Jaj hagyd már Su szegényt...-védte meg őt a lányka.-értsd meg végre, hogy nem csinálhatja mindig azt az őrültséget amit te a fejedbe veszel.
-Midori?...
-Mennyünk szépen haza, rendben?...-kérdezte a mosolygós lányka.-békességben, nem bántva a másikat.
-Jó, ha ezt akarod.-vágott morcos, ugyanakkor feladó fejet Su.
-Jó.-bólintott félénken Gai. Tovább haladtak a kerítésünk mentén. Arra számítottam hogy észre se vesznek, sőt Midori és Su így is tettek, de ekkor a kis Gai megállt előttem.
-Izéé...te ebben a nagy házban laksz?-kérdezte tőlem. Először fel sem fogtam hogy valaki, odakintről megszólít engem... Ahogy felnéztem, vállig érő krém szőke haja meglibbent a szélben, kristály kék szemeivel rám nézett, és barátságosan rám mosolygott.
~A szőke...herceg?-kérdeztem magamban. A leírás teljesen passzolt...szőke haj , kék szemek...
-Miért vagy idekint egyedül?-érdeklődött tovább. Midori és Su visszafordultak megnézni hová tűnt társuk.
-Hé Gai, miért maradtál le? Gyere, még Naplemente előtt haza kell érnünk.
-De...
-Gyere már, el fogunk késni!-utasította Su. Gai felém fordult.
-Ne aggódj, holnap is erre fogunk hazajönni, mert a mi utcánkban nagy a sár, és nem lehet ott közlekedni. Remélem holnap beszédesebb leszel. Szia!-köszönt el tőlem, majd a többiek után futott. Nem tudtam megszólalni, kinyújtottam a kezemet a rácsokon, de már túl messze voltak, és egyikük sem fordult hátra, hogy lássa feléjük nyúlok. Bár mit értem volna vele, ha látják hogyan kapálózom... Ők is ugyanúgy elhaladtak mellettem, még ha az egyikük meg is állt egy pillanatra, nem tudott kimenteni ebből a fogságból. Az eső elkezdett szakadni a szürke felhőkből amiket a szél sodort magával. A Nap színei eltűntek, csak a szürkeség fedett be mindent. Egy apró kis színfolt, de az is eltűnt, ennyi jutott ki nekem csupán.
~Ne aggódj, holnap is erre fogunk hazajönni, mert a mi utcánkban nagy a sár, és nem lehet ott közlekedni. Remélem holnap beszédesebb leszel. Szia!-csengett fülemben az ígérete. Holnap, holnap talán...talán tényleg...valaki...
-Kisasszony, kérem jöjjön be a házba, meg fog hűlni.-utasított Thomas az inasunk, majd bekísért.
A remény futótűzként terjedt végig a testemben, alig jött álom a szememre, az izgatottság érzése kellemes, de idegesítő érzésként kúszott rám.
~Holnap, holnap talán eljön az én "szőke hercegem és kiszabadít innen engem.-gondoltam naivan. Persze nem tudtam hogy a "szőke herceg "kifejezés pontosan mire utal, de tudtam hogy csakis valaki akinek tiszta a lelke és a szíve, aki bátor és merész. Szinte elképzeltem ahogy azon a bizonyos "fehér lovon" beront és elkezd apuval hadakozni, hogy már pedig ő ki akar innen vinni. Annyira naiv voltam hogy arra már tényleg nincsen szó, vagy csak túl gyerek még. Minden esetre, vártam a holnapot, és Gait, hogyha nem is szabadít ki, de valaki beszélni fog hozzám legalább.
Elég sok eső esett, minden úton hatalmas sarat csinálva. A pocsolyák vizes árkokká nőtték ki magukat, nem igazán lehetett most már közlekedni a mi utcánkban sem.
~Jaj ne, lehet nem itt fognak jönni, az is lehet hogy ma nem is mentek sehová, de hátha...-reménykedtem még. Órákon át ácsorogtam ott ismét, fejemet megpróbálva kidugni a rácsokon lestem az utca bejáratát, de sehol egy ember se, még azok a felnőttek sem jöttek akik autóval jártak. A remény kezdett halványolódni, de ekkor hangokat hallottam az utca eleje felől.
-Őrült vagy Gai? Ezen az utcán nem tudsz végigmenni normálisan, most tényleg csupa sár lehetsz ha ennek nekivágsz. Kizárt hogy megcsináld, na meg persze az hogy veled tartsunk. Ki tudja milyen mélyek a gödrök, vagy hogy mennyire nyelne el minket a sár, gumicsizma ide vagy oda.- tiltakozott erősen Su.
-Nem érdekel, megígértem annak a lánynak hogy ma is erre jövünk. Tegnap szomorú volt, lehet hogy ma vidámabb, és ha nem is, ha meglátogatom biztosan felvidul.-mondta Gai szintén reménykedve.
-Gai ez őrültség, én sem tartom jó ötletnek. Anyukád teljesen ki fog készülni ha nyakig sárosan állítasz be otthonra, ne csinálj hülyeséget, az ég szerelmére.-kérlelte Midori, de Gai hajthatatlan volt.
-Nem kell hogy velem gyertek, keressetek egy kevésbé sáros utcát, de nekem itt kell mennem, majd a kereszt utcában találkozunk.-jelentette ki a kisfiú határozottan, majd nekiindult a sáros útnak.
-Gai...-szólt utána Midori aggódóan.
-Gai, te hülye, ha elsüllyedsz nem fogok utánad mászni hogy kiszedjelek hallod! Itt maradsz!!-fenyegette Su, de Gai meg sem hallva haladt előre. Óvatosan kitapogatva az utat, hogy el ne csússzon.
-Menni fog ez, nem lesz semmi baj..-biztatta magát a fiú. El sem hittem ahogy megláttam felénk közeledni. Hát tényleg eljött... Kitárta a két kezét, mintha egy keskeny pallón haladna, és lépkedett előre, ügyesen kikerülve a gödröket, nagyobb sárkupacokat.
-Gai...-mondtam halkan. Meglepődtem mikor hirtelen megszólaltam, erre a kisfiú előre nézett.
-Oh szia. Igen Gai vagyok. Azt mondtam eljövök hozzád, szóval itt vagyok, nyugi mindjárt odamegyek a kerítéshez és...-ám nem fejezte be a mondatot, mert ahogy rálépett egy sárkupacra az elkenődött a cipőtalpa alatt és hátraesett.
-A fenébe...-morgott.
-Én megmondtam Gai hogy ez lesz a vége, na tápászkodj fel egyedül, okostojás!-gúnyolódott a távolban Su.
-Jaj Su ne legyél ilyen.-szidta le Midori.-Gai, jól vagy!?-kérdezte kiáltva Midori, mire Gai nem válaszolt, csak megkapaszkodva a kerítés egyik rácsába felhúzta magát, majd egy kinyújtott hüvelykujjal, meg egy nagy mosollyal jelezte, hogy a piszkosságon nincs nagyobb baja.
-Gyere Su, mennyünk!-utasította barátját Midori, majd a fiú egy szó nélkül követte.
-Jól vagy?-kérdeztem ijedten tőle, halkan.
-Persze, ez csak sár, végtére is , puhára estem, de azért nem kellemes érzés, de megvagyok köszi.-vigyorgott.-mi a neved?-kérdezte már a kapunk előtt állva.
-Ano..Anoya...-válaszoltam dadogva, félősen.
-Szép neved van. Szóval, ez a te otthonod, ez a nagy ház?
-Igen.-bólintottam. -én lakok itt, meg a papa, meg... -mondtam volna hogy a mama, de ez nem volt teljesen igaz.
-Én pár utcányival lakom arrébb, innen még talán látni is a tornyát, nézd! -mutatott egy igen tetszetős kis kastélyka tornyára a magas fák ágain keresztül
-Látom.-mondtam elmosolyodva.
-Tudod, én már iskolába járok, de...~Iskola?... -ha hétvége van szívesen látlak nálunk, biztosan tudnánk egy jót játszani.-invitált magukhoz kedvesen, erre én nagyon megszeppentem, és egyből beugrott hogy a papa sose engedne el, még ha ilyen közel is van.
-Hát, nem tudom, a pápám eléggé szigorú. Miért nem jössz el hozzánk te?-kérdeztem tőle.
-Izé, ezt majd még meglátjuk, rendben?-kérdezte, mosolyogva, én meg csak kedvesen bólintottam.-hát, most már tovább kell mennem, ne haragudj... -komorodott el az arca.
-Nem, nem baj...-mondtam, de igazából nagyon szerettem volna hogy maradjon még...
-A többiek már biztosan várnak az utca végén, de tudod mit? Van otthon egy nagy zseblámpám, a toronyból majd átvilágítok, te visszatudsz valamivel világítani?-kérdezte.
~Visszavilágítani?...
-Mármint arra gondolsz, hogy fényjelzéseket küldjünk egymásnak?-kérdeztem félősen.
-Igen.-virult ki az arca.
-Milyen jó ötlet.-vágtam rá.-valahol biztosan találok a házban egy nagy elemlámpát.-mondtam izgatottan.
-Rendben, akkor este. Szia!-köszönt el, majd nekivágott a göröngyös útnak.
-Anya ki fog nyírni, de legalább betartottam az ígéretem.-mormolta maga elé. Láttam távolodni, de már nem voltam olyan szomorú, s amint már nem láttam egyből futni kezdtem a vizes udvaron át, fel a házba.
-Thomas, Thomas.-fordultam az inashoz.
-Hohó, kisasszony mi ez a sietség? Kérem vegye le a bakancsát, mert mindent összesaraz.
-Igen, igen le fogom venni, de kérem Thomas, kell egy nagy elemlámpa!
-De mégis mire?-kérdezte értetlenkedve.
-Hmm.-kuncogtam.-az titok. -vigyorogtam rá, persze Thomas nagyon meglepődhetett, mert nem mindennapi ha én ennyire örülök valaminek. Legutóbb akkor voltam ilyen boldog amikor a papa hazajött egy hosszabb útjáról..a mama pedig még élt...
-Hát kisasszony, megnézhetem mit tehetek önért, de el kell árulja mire készül vele. -kötötte ki a feltételeket a langaléta inas úr, majd nem volt mit tenni, elmeséltem neki a kis tervemet amit a legfelső toronyban szerettem volna végrehajtani. Sosem gondoltam volna, hogy szemben lévő toronyban egy ilyen kedves fiú él. A toronyban nem volt túl meleg, de gyönyörű volt a kilátás, és nagyon jó hangulata volt az egész helynek.
-Hoztam önnek forró teát, na és persze a kívánt elemlámpa. -egy kicsi kis pilácsra gondoltam, ellenben Thomas egy kézi reflektort hozott fel, illetve egy vastagabb lámpát későbbre.
-Hogy ne zavarjuk a környező házakat, kérem használja kisebb lámpát ha már nagyon késő lesz.
-Akkor addig maradhatok itt amíg csak akarok? -kérdeztem vidáman.
-Ameddig szeretne kisasszony, persze egy idő után biztosan álmos lesz, illetve fázni fog, de szórakozzon kellemesen. -mondta kedvesen Thomas, majd levonult a toronyból.
Csillagos volt az ég, egy szál felhő nem lebegett az égen. Ahogy kinéztem a torony ablakából, megláttam a szemközti tornyocskát a fák ágain keresztül. Az ottani ablakból is világított a fény. Konkrét alakot nem láttam, de a kiszűrődő fény egyértelműen jelezte hogy Gai ott van. Felkapcsoltam a reflektorom világítását, majd Gai tornya felé fordítottam, hogy lásson. Erre egy villanás volt a válasz.
~De jó, észrevette.-vigyorodtam el. Folyamatosan villogtattuk a lámpáinkat, jelezve egymásnak. Jó játéknak tűnt, elvoltunk egy darabig. Néha odatéve a kezemet árnyékokat alkotva jeleztem neki, mire ő hasonlóképpen válaszolt. Órákon át játszottunk így, majd egyszer csak jött két gyors villanás, majd a lámpája lekapcsolódott. Kicsit elszomorodtam, de nyilván már fázhatott, és álmos is lehetett ezért ment el. Csodálkoztam, hogy egy tagom se reszketett, sőt jól is éreztem magam a bőrömben. Ezek után én is összeszedtem a motyómat, majd lefelé vettem az irányt. Amikor már leértem, érezhető volt a hőmérséklet változás. Sokkal melegebb volt. Csendben lopóztam a szobám felé, mikor elhaladtam a Papa dolgozószobája előtt. Ahogy elhaladtam hallottam a villany kattanását.
~Nyilván megy aludni...-gondoltam magamban. Jól ismertem minden hangot ami odabentről áradt kifelé. De ekkor oda nem illő hangok csapták meg a fülemet. Kifelé kezdett jönni.
~Ki fog jönni a szobából?-gondoltam csodálkozva, majd gyorsabbra vettem a tempót, hogy idejében eltűnjek, de elkéstem. A papa lenyomta a kilincset, kilépett a szobából, majd meglátta a fehér hajamat ahogy világít a sötétben is, és megszólított.
-Anoya... -szólt gyanakodva.-mit csinálsz te idekint az éjszaka közepén? Réges-régen aludnod kellene.-érvelt. Először elgondolkoztam, hogy elmondjam-e neki az igazat, de végül is nem ezt az utat választottam.
-Ha néha kidugnád az orrod, talán tudnád merre járok. -mondtam csípősen. Ez volt az első alkalom, hogy visszabeszéltem a papának, és nem az utolsó. Nem szólt semmit, kissé megdöbbent. Ezt kihasználva eltűntem a folyosó sötétjében. Kis lelkiismeret furdalásom azért támadt, de végtére is igazam volt, honnan is tudhatta mi érdekel, mi foglalkoztat, mit szeretek...nem is ismertem...
Másnap tavasziasra váltott az idő, a Nap ragyogóan sütött, így a sáros utak kezdtek felszáradni. Persze a nyomok amiket emberek, és járművek hagytak meglátszódtak a sárban, de már járható volt minden. Aznap délután is, reménykedve vártam a három jó barátot, és a reményeim beigazolódtak, ismét erre jöttek.
-De Gai, most már mehetünk a mi utcánkba, a sár már nem akadályoz minket. -érvelt Midori.
-De szeretnék találkozni Anoyaval, szóval, ismét vagy jöttök velem, vagy mehettek nélkülem is. -jelentette ki , ismét határozottan Gai.
-Hmm, én most már kíváncsi vagyok erre a lányra, szóval én Gaial megyek, gyere te is Midori. -kérlelte Su a lányt.
-Hát jó, legyen. -sóhajtott egyet, majd követte barátait.
-Anoya!!! -kiáltott a távolból Gai, vadul vigyorogva, és integetve. Én csak kidugtam a karomat a rácson, és jeleztem, hogy itt vagyok. Mikor odaértek a kerítéshez kicsit meglepett hogy a többiek is itt vannak.
-Srácok ő Anoya.-mutatott be. -Anoya, ő itt Su.-mutatott a fiúra.-és Midori.-mutatott a lányra. Én csak lazán integettem és mosolyogtam.
-De szép hosszú fehér hajad van!-csodálkozott el Midori.
-Köszönöm.-utoljára ezt a dicséretet a mamának szánták...
-Szóval ez a "kastély" a ti házatok?-kérdezte Su egy kis iróniával a hangjában.
-Igen, én itt élek.-válaszoltam egyszerűen.
-Mondd csak Anoya, a papád elenged hozzánk a hétvégére?-kérdezte lelkesen Gai.
-Hááát.-visszakoztam.-nem tudom, nem találkoztam vele tegnap...túl sokat.
-Hogy érted hogy nem találkoztál vele? Hiszen egy házban laktok. -képedt el Midori.
-Tudod az apukám nagyon sokat dolgozik, és nem szokott velem lenni, és tudjátok nem hiszem hogy elengedne.. ő nem olyan...-vallottam be.
-De kár.-kámpicsorodott el Gai.
-Mi az hogy nem ér rád, meg nem enged el? Ha ennyire nem törődik veled akkor egyszerűen csak szökj meg, gyere el otthonról, úgy se veszi észre a hiányodat.-mondta flegmán Su.
-Ugyan Su, hogy mondhatsz ilyet...-hordta le Midori. -mégiscsak az apukája. -érvelt a lány.
-Nem, Sunak igaza van, ha eltűnnék észre se venné, de én meg nem vagyok olyan aki nem fogad szót, és... -ekkor eszembe jutott, hogy néha mennyire szomorúnak látom, vagy hogy milyen hangosan sír éjszakánként a mama után álmában.-én...nem akarom őt ezzel megbántani. -magyaráztam.
-Hát, végül is mindegy, akkor maradj itt bezárva, kis királylány. -csúfolódott Su, majd intett egyet és elindult hazafelé.
-Micsoda bunkó vagy te. -hordta le megint Midori, majd utána ment.-szia Anoya, nagyon örültem! - köszönt el, majd a fiú után szaladt. Szomorúan felnéztem Gai-ra, aki gondolkodó képet, vágott, gondolkodott vajon mivel vidíthatna fel.
-Azt hiszem jobb ha megyek, majd még találkozunk. -mondta, majd elindult a társai után. Nagyon elszomorodtam, nem gondoltam volna hogy a családi körülményeim ilyen galibát okoznak az embereknek. Azonban, ahogy egyre inkább gondolkoztam, arra jutottam, hogy Sunak igaza van. Ha nem lépek én magam, ha nem szabadítom ki magamat ebből a börtönből, hiába várok bárkire is, senki nem fog jönni. Eljött az ideje annak, hogy cselekedjek, még ha az rossz is egyes embereknek.
Telihold volt, fényes telihold. Óvatosan surrantam ki a szobámból, a papa és mindenki más is, rég aludt. Hangtalanul letipogtam a lépcsőfokokon, belebújtam a csizmámba, kabátomba, meghúztam a táskám szíját, majd lassan kinyitottam az ajtót, remélve , hogy senki nem hall meg semmit. Még visszanéztem a félig sötét előtérbe, de végül is elindultam. Arcomat megcsapta a hideg éjszakai hideg. A fák kopasz ágai, recsegtek ropogtak hajladoztak a szélben. Kicsit megtorpantam, de végül nekiláttam a nagy útnak.
~Gyerünk Anoya, most már nincs visszafordulás...- megszorítottam anya nyakláncát amit a nyakamba tettem, hogy itt legyen velem és biztasson engem. A nagykapu felé vettem az irányt. Hátitáskámból elővettem a zseblámpámat, amivel óvatosan megvilágítottam vele a nyitószerkezetet. Elég bonyolultnak tűnt, mivel még sose vizsgálgattam, pláne nem ilyen körülmények között. Rengeteg, kissé rozsdás fogaskerék, karok, szegecsek, rudak, kibogozhatatlannak tűnt, de megláttam egy kart ami kitűnt a többi közül. Ezt nem meghúzni lehetett hanem tekerni, és világosabb volt rajta a szürke színű festék.
~Ez lesz az.-gondoltam magamban, majd megragadtam a kart, és elkezdtem tekerni, illetve tekertem volna, ha nem ragadt volna be. Meg sem moccant, bárhogy feszültem neki, húztam vontam, rángattam, de nagyon makacs alkatrész volt. Lihegtem párat, már majdnem feladtam a kijutást, mikor egy kis lámpa világította meg az arcomat. Mérhetetlenül megijedtem, majdnem sikítottam egyet, de amikor felismertem a fény gazdáját megnyugodtam.
-Gai... -súgtam halkan a nevét.-mit keresel itt? -kérdeztem kíváncsian.
-Hogy -hogy mit? Kiviszlek innen. -mondta.-de úgy látom Su beszéde hatással volt rád, de ha már itt vagyok segítek neked.- vigyorgott rám, majd fogta a táskáját, átdobta a kerítésen, és egyszerű könnyedséggel, légiesen átugrotta azt.
-Nem tudod kinyitni? -kérdezte.
-Nem, meg sem moccan. -válaszoltam magamhoz térve a csodálkozástól..
-Hát, ha a kapun nem jutunk ki más utat kell keresnünk. Merre a hátsó kert? -kérdezte, miközben magára dobta a táskáját.
-Arra. -mutattam a lámpámmal az utat.
-Remek, na gyere. -megfogta a kezemet, majd húzni kezdett a hátsó kert felé.
~Milyen meleg a keze.- a picike szívem megtelt boldogsággal és bizalommal. A kert végében is hasonló kerítés volt, de alacsonyabb volt az elülsőnél.
-Jó, itt át tudlak segíteni. -ismertette velem a menekülési tervet, majd nyújtotta a kezét.-Nyugi, és csak bízz bennem, nem lesz semmi baj. -mosolygott rám kedvesen, majd belekapaszkodtam a vállába, ő pedig felemelt, és óvatosan a kerítés tetejére tett fel.
-Most egyen súlyozz kicsit. -utasított, én pedig ahogy tanultam kitettem a kezeimet oldalra, és próbáltam a kerítés tetején megállni.-Jó, most pedig, óvatosan ereszkedj le. -mondta, bár mondani könnyebb volt, mint megtenni. Néztem, hogyha leugranék hova landolnék, de ahogy lenéztem, kicsit meginogtam.
-Vigyázz, ne ess le! -mondta kicsit hangosabban, és aggódóan.-várj, majd én. - sóhajtott egyet, majd megfogta a rácsokat és átszökkent rajtuk ismét. Mikor már a másik oldalon volt, a karjait felém nyújtotta.
-Na gyere! -vigyorgott, majd elrugaszkodtam a kerítés tetejéről, és a karjaiban landoltam. El sem estünk, csodálatos landolás volt. Nem voltunk hangosak, nem sérültünk meg, és senki sem vett észre semmit....pont ahogyan Su mondta...
Mintha a kinti levegő is más lett volna, mintha minden egyszerűen sokkal különbözőbb lenne attól ami eddig odabent volt. Kicsit féltem, de ahogy vissza néztem a rácsok között, libabőrös lettem, és csak az járt a fejemben, hogy egy ideig látni se akarom ezt a helyet. Gai ismét kézen ragadott, s egy darabig futottunk, amíg már nem lehetett látni a házunkat. Gaiék villája előtt álltunk meg. Gyönyörű kastélyszerű épület volt, pont mint a miénk, mégis, sokkal barátságosabb, kedvesebb volt az egész. Rengeteg fa vette körül, gyümölcsös bokrok a kertben, futó növények a ház falán. Nagyon tetszett.
-Most pedig ide fogunk belopózni. -mondta, s már nyitotta is ki halkan a kiskapu kulcsát.
~De jó, nem kell kerítést másznom. Jegyeztem meg magamban. A zár kattant, a kapu kinyílt, de ekkor valaki belém karolt, és hátrahúzott. Azon az éjszaka már másodszor akartam kiáltani az ijedtségtől, de végtére is jól sült el a dolog. Midori és Su jelentek meg Gai-ék háza előtt.
-Annyira tudtam hogy meggyőztelek. -vigyorodott el a dicsőségtől.
-Nem számítottam rátok srácok. -vallotta be Gai.
-Hát persze, mert mindig mindent együl akarsz csinálni igaz?
Gai csak vállat vont.
-Na és most, bejöttök, vagy mit akarok? -kérdezte türelmetlenül, félve hogy az anyukája felkel és akkor mindenkinek annyi...
-Valamelyik nap este láttam az ablakomból egy világoskék fényt az erdő mélyéből világítani. Mit szólnátok ha megnéznénk mi az? Egy kis kaland. -magyarázta Su felbátorodva.
-Én is kíváncsi vagyok. -mondta Midori, de Gai, és én eléggé tartózkodtunk a gondolattól, hogy az éjszaka közepén az erdő legmélyére mennyünk...mi négyen, négy kis tapasztalatlan taknyos élükön velem...
-Ne rezeljetek már be, Gai mutasd már meg hogy van vér a pucádban és nyomás, anyukád úgyis felébredne ha mindannyian felcsörtetnénk, szóval nincs más választásunk. Hajnalba mindenki szépen hazamegy. rendben? - érvelt Su.
~Már Hajnalban? Visszamenni? - ez a gondolat a legmélyebb szomorúságot keltette bennem.~most szabadultam ki, és máris mennyek vissza? Egy éjszakányi kaland, ennyi lenne?
~" Ne feledd Anoya drágám, hogy ha van egy élményed az életben, tartson akármeddig, biztosan maradandó emlék marad a szívedben. Ne bánd hogyha nem minden tart örökké.-hangoztak anyu szavai a fejemben. - Egy éjszakányi élmény, mely emlékké válik a szívünkben...
-Én is megyek! -jelentettem ki határozottan, felbátorodva.
-Nézd meg még ez a tökmag is jönni akar, na induljunk szépen. -kezdte taszigálni Su Gait, majd mindannyian nekiindultunk a házak mellett fekvő erdőnek. A kiinduló pont az Shuék háza volt. Onnan pontosan lehetett látni azt a fényt amiről beszélt.
-Na mit mondtam, hogy láttam?
-De mégis mitől, vagy mi áraszthatja azt a fényt? -gondolkodott el Midori, de nekem még csak tippem sem volt, soha életemben nem láttam még ehhez foghatót....illetve talán mégis. Amikor a papa varázsolt, még nagyon régen...akkor ugyan ez a kék fény villant fel egy pillanatra, illetve hasonló volt hozzá.
-Na gyerünk! -indult előre nagy hévvel Su, mi meg csak követtük. Gai persze kézen fogott, hogy ne vesszek el, hogy maradjak mindig mellette, és akkor nem lesz baj. Szinte látható volt rajta, hogy ő is borzong ettől a nagy sötétségtől, és fél a kék fény forrásától. Ahogy közeledtünk egy kis kő házikót láttam meg kirajzolódni a közelben, a házikót pedig teljesen körülölelte az erős fény.
-Mi lehet odabent? -kérdezte Gai titokzatosan, majd mindannyian közelebb mentünk de egyszer csak... A sötétből alakok tűntek elő, magas, izmos férfiak akik mintha ránk vártak volna.
-Kis taknyosok, mit kerestek a zsákmányunknál?-kérdezte az egyik recsegős hangon. Hátrálni kezdtünk de csak közeledtek. Bepánikoltam, tudtam , hogy most nincs aki megvédjen...
-Gai...Gai... -szólongattam, de éreztem rajta hogy ő is retteg, remeg, fél és ő sem tud semmit tenni. Szemeink nagyra tágultak, egy kupacba álltunk.
-Nocsak, két kis virágszál, micsoda szórakozásnak nézünk elébe...
-Az ám, és ez a két kis ficsúr?
-Őljük meg őket!-rántott fegyvert az egyik, én pedig sírni kezdtem. Nekünk ugrottak amikor...
-Ice Make: Arrows !!! -kiáltotta egy ismerős hang. Bár nem akartam ezt a hangot hallani, illetve, akkor nagyon megörültem neki. A papa volt az. Csodálatos jég mágiával likvidálta azt a négyet akik ránk támadtak. Mikor végzett nem szólt semmit egy ideig, mereven állt, gondolkozott...
-Papa...
-Ne, mondj semmit... -a hangja remegett. Egyszer csak elindult felém letérdelt hozzám, majd szorosan átkarolt.-édes kis hercegnőm, annyira aggódtam.-szorongatott. Nem éppen erre a reakcióra számítottam, de bődületesen jól esett ez a meleg ölelés.-soha ne csinálj ilyen óvatlan dolgot, megértetted? -nézett rám aggódó szemekkel...
-Akkor, nem is haragszol rám, papa? -kérdeztem, ő pedig elmosolyodott.
-Ugyan deho... -ám ekkor a sötétségből egy újabb alak tűnt fel. Sokkal testesebb és erősebb volt az előzőknél. A papa észrevette, felé fordult és megpróbált védekezni, de elkésett. Engem magához ölelt, hogy a testével védjen. Semmi bajom nem lett, de a papa válla és karja nagyon csúnyán megsérült, a fér lecsordogált a kezén.
-Gyerekek! Futás be a házba, zárjátok be az ajtót és ne gyertek ki amíg azt nem mondom, futás! -utasította őket a papa mire mindhárman bemenekültek a házikóba.
-Te nyomorult megölted a társaimat...hogy képzelted?-kérdezte a papától vérszomjasan. Én egy kicsit lesokkolódtam, ahogy a karjai közt tartott, annyira megrémültem, hogy a papának miattam esett baja, hogy mindennek én vagyok az oka, és lehet hogy nem is megyünk el innen élve...sőt az újonnan szerzett barátaimat is veszélybe sodortam...féltem, rettegtem, a papa ingébe kapaszkodtam, teljesen a mellkasához szorultam, így adva neki erőt. Sokszor felszisszent fájdalmában. A vágás eléggé mély volt, lihegett is a fájdalomtól, de még a lábán állt.
-Megfogsz dögleni ugye tudod? A rohadt kölkeiddel együtt!-kiáltott a fickó.
-Papa...papa... -szólongattam, attól félve hogy ő is meghal...
-Ne aggódj Sella...megfoglak védeni...nem hagyom hogy egy karcolás is essék rajtad..hiszen megígértem...
~A mama nevén szólított?-csodálkoztam el. A vérző karját lassan kezdte felemelni, engem pedig még inkább magához szorított..
-NEM HAGYOM, HOGY BÁNTSD A HERCEGNŐMEEEET!!! -kiáltotta a papa.
-Ice Make: Cannon !!!! -a pap kezére egy jégágyú formálódott, majd abból egy hatalmas, tömör jég ágyúgolyó száguldott a gyilkos fickó felé, ami telibe kapta a hasánál, és métereket száguldott vele , fákat áttörve, bokrokon át, amíg egy vaskos fatörzset már nem tudott kitörni a helyéről. A papa nagyon lihegett, majd elterült a földön, nyilván egy megerőltető mágiát használt, értem, értünk, hogy megvédjen mindannyiunkat...Jaj papa, azt hittem végleg kiveszett belőled minden szeretet...Nagyon szorosan öleltem őt, de tudtam, hogyha nem kapunk segítséget meg is halhat.
-Papa, papa kérlek, ne hagyj itt, papa, én nem akartam, nem akartam rosszat tenni. Én csak..nincs, nincs mentségem a tettemre, kérlek. Bármit megteszek, örökké abban a házban maradok, csak ne halj meg, maradj velem kérlek, PAPAAA!!
A kiáltozásaimra barátaim előbújtak, és teljesen megdöbbenve látták mi történt. Annyira sírtam, annyira zokogtam, hogy onnantól kezdve nagyon homályos minden. Még láttam a papa vérző testét, és ahogy eszméletlenül fekszik a földön, de onnantól kezdve csak a nagy sötétségre emlékszem.
A szobámban pattant ki a szemem. Otthon voltam az ágyamban, hulla fáradtan, kimerülve. Amint körülkémlelődtem, egyből eszembe jutott a papa....
-Papa, papa! -kipattantam az ágyamból, már nyitottam volna az ajtót maikor pont ő lépett be rajta. A keze teljesen be volt kötözve, amit egy fehér kendőben pihentetett.
-Kincsem. -köszönt, és mosolygott rám.-jól vagy?
-Hogy én jól vagyok e? Az nem számít, de te?
-Én megvagyok...túl fogom élni, kicsit megerőltettem magam, mert már régen használtam ezt a mágiámat, de megleszek.
-Akkor jó.... -mondtam, majd lehajtottam a fejemet. Eszembe jutott amit tettem.
-Tudom hogy mire gondolsz, hercegnőm. De nincsen semmi baj. Amikor találkoztunk az éjszaka közepén a dolgozó szobám előtt, már akkor kellett volna tudom, hogy valami baj lesz...az én hibám, hogy idáig fajultak a dolgok, és ígérem hogy megpróbálok rajta változtatni. Hiszen, itt vagy nekem te, az én gyönyörű hercegnőm. -simított végig az arcomon, én pedig megfogtam az az ő nagy meleg kezét, és egy jó darabig csak egymásra mosolyogtunk.-lehet hogy a mama már nincs itt, illetve az emléke a szelleme mindig is itt lesz, de ugyanakkor mi itt vagyunk egymásnak nem igaz? Ez az, amit ezidáig nem értettem meg, hogy milyen ajándék is vagy te...de ez mostantól változni fog. -ígérte a papa.
Úgy érzetem ez a kis kaland mindent helyrehozott közöttünk. Onnantól kezdve állandóan átjöhettek a barátaim, sőt, én is mindegyikőjüket meglátogathattam a saját otthonukban. Boldog voltam, mert voltak barátaim, és családom, és egy remek apukám..
És hogy mi volt a kő házikóban... Azt hiszem már soha nem fogom megtudni..és nem is igazán érdekel. Csak az volt a lényeg, hogy a papa onnantól kezdve mindennap játszott velem, foglalkoztatta hogy érzek, mit szeretek, és ki vagyok én. Végre újra önmaga lehetett.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.animemangastyle.gportal.hu
Elfman
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 315
Aye! Pont : 1
Join date : 2010. Sep. 20.
Age : 29

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Hétf. Márc. 12, 2012 11:42 am

Örömömre hibát csak keveset találtam (legközelebb viszont a hármat írd ki inkább betűvel Smile ), és olvastatta magát a történet, úgyhogy tartalmilag nincs felróni valóm. Egy tanácsom viszont lenne, a párbeszédet illetően, az már rajtad múlik hogy megfogadod-e. Nézz utána a pontozásnak (Googleben párbeszéd helyesírása vagy párbeszéd központozása sok találatot ad). Az első gondolatjel után és a második előtt-után szóköz, a pontot pedig nem kell kiírni, ha a karakter mondata után igét teszel. Például:

- De én csak...azt akarom, hogy... játszani szeretnék veled egy kicsit - böktem ki végül.

Na de elég volt a kritikámból, mert ettől függetlenül a történet tetszett, jutalmad 400 VE!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anoya De Hielo
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 283
Aye! Pont : 1
Join date : 2009. Nov. 13.
Age : 23
Tartózkodási hely : Fairy Tail :P (Kecskemét, Hungary)

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 7
Jellem: Törvényes Semleges

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Kedd Okt. 02, 2012 6:18 pm

A komornyik és a Lady első kalandja, avagy, egy ismeretlen szerelmes felbukkanása part I


- Anoya...Anoya...Anoya!!-a hang egyre hangosabb lett, mely kiakart erőszakolni az ágyamból. Mikor lassan felerőltettem a szemhéjaimat, Tsubame fehér haja volt az első, amit a szemem felfogott az erős fényben. Az ablakon beszűrődő narancssárga fényből ítélve nem éppen Dél felé járt az idő...
- Anoya, mindjárt hét óra, ideje felkelni és elkezdeni a napodat. -magyarázta egyszerű monotonitással a hangjában.
- Ki vagy te az apám, hogy kora reggel ébresztgess?- morogtam, miközben visszabújtam a takaróm alá.
- Összeállítottam egy napirendet, és ez csak úgy lehetséges, ha hét órakor kezded a napodat, máshogy nem fér bele.
- És mégis mit akarsz te csinálni ma, hogy hét órakor keljek?- förmedtem rá. Válaszként csupán kicsapta elém a jegyzetfüzetét, s az orrom alá dugta a tömött sorokat, melyek mellett, mindegyiknél szerepelt egy dátum.
- Hét órakor kelés, hét óra tizenöttől reggeli, háromnegyed nyolckor munkakeresés a felkérések falánál, nyolc órakor indulás a munkára stb...- olvastam fel hangosan.- És mi van, ha nincs éppen munka a falon?- kérdeztem szemrehányóan.
- Ne aggódj, már kinéztem neked egy, a te szintednek és képességeidnek megfelelő munkát. Az időtervemhez igazodva pontosan elérjük a nyolc óra ötven perckor induló Era-i vonatot, majd onnan indulunk tovább, ahol délután kettő órára el is érjük a célállomást.- magyarázta. Kezdtem bepipulni...Mert az egy dolog, hogy a hétvégéimen programokat talált,ki, azok még tetszettek is, persze kissé kötöttek voltak, de az rendben. Az is rendben, hogy megszabja, mikor van reggeli ebéd, vacsora, mert jót tesz, ha egy adott rendszerben étkezem, sőt még azt is eltűröm, hogy megmondja, hánykor van edzés, és könyvtárban üldögélés, amikor Gregori nagy máguskönyvét bújom, mert az is jó, ha rendszerbe van szedve. De az, hogy egy átlagos, úgynevezett „munkanapomat” ő szabja meg.. ráadásul, hogy milyen munkát vállaljak...na, az sok...
- Még is mi a fészkes fenét képzelsz, hogy ennyire betáblázol? Akkor kelek, amikor én akarok, ha éppen úgy tartja kedvem délben kelek, és nem érdekel a vonatindulás, sűrűn járnak, majd elkapok egyet. Minek ennyire betervezni mindent, mondd meg Tsubame! Miért nem tudsz egy picit lazítva élni, mii?- kérdtem ordibálva.
- Bocsásson meg...úrnőm.- mondta iróniával a hangjában, aztán elszégyellte magát, majd becsukta a jegyzetfüzetét, szomorú arcot vágott, majd becsapva a szobaajtómat kiment a szobámból.
~Ez nem is elszégyellte magát, hanem megsértődött...- gondoltam magamban.~ A fenébe is. Lehet eltúloztam a dolgot...hiszen ő csak..mindent meg akar tenni értem, hogy sikeresek legyenek a napjaim...és...talán igaza is van. Nem lustálkodhatok eddig, hiszen vár rám a munka...most már neki is enni kell adnom, ő érte is dolgoznom kell.- gondolkodtam. Kikeltem az ágyamból, kicsit fürdőztem a felkelő nap fényében, majd felöltöztem. Mikor az órámra pillantottam nem hogy mindjárt hét óra lett volna, hanem még csak fél hét sem volt...
Nagyot sóhajtottam, de végül lefürödtem és felöltöztem. Összepakoltam a legfontosabbakat, magamhoz vettem tojáskámat, majd lementem az ebédlőbe. Tsubame sehol...
~Annyira rá vall...
- Mira!- szólítottam meg az ezüst hajú lányt. - nem tudott hova lett Tsubame?- kérdeztem.
- Igazából láttam, ahogy kirohan a céhből, de hogy hova ment, azt nem tudom.- magyarázta.
- Értem..- bólintottam.- tudnál nekünk készíteni úti csomagot?
- Szóval csak elmész vele arra a munkára?
- Te tudod melyiket szedte le a falról?
- Igen, egy rablóbanda után kell nyomoznotok Erán túl tanyáznak, és eléggé veszedelmesek. Körülbelül 10 fő, de lehetnek többen is.
-Értem, akkor majd vigyázunk. Köszönöm, Mira.- mosolyogtam.
- Nincs mit.- mondta, majd két zacskót a kezembe nyomott, én pedig elindultam a vonatállomás felé. Lassan haladtam..hogy utol tudjon érni. Ahogy sejtettem. Egy háztetőn ücsörgött, s onnan figyelte mikor indulok el. Hirtelen már nem egyedül sétáltam, a hátam mögött termett, s mint az árnyékom követett.
- Sajnálom..Igazságtalan voltam. Remélem, időben vagyunk. Mondd el, mi a feladatunk!- utasítottam.
- Igenis. A felkérés szerint, egy Era melletti település környékén rablóbanda ütötte fel a fejét, akik senkit sem kímélve rabolják és gyilkolják az arra járókat, valamint, a helyiektől folyamatosan védelmi díjat és elemózsiát szednek el, ezzel is halálra ítélve őket.
- Vagyis sakkban tartanak körülbelül tízen egy egész falut?
- Nem egészen, körülbelül tizenöten, húszan is lehetnek.
- Elegek leszünk mi ehhez, Tsubame?
-A felkérés alapján igen, ugyanis a legmagasabb szintű mágust is csak négyes szintűre becsülték.
- És milyen mágiát használ?
- Információk szerint kardokkal, késekkel, lőfegyverekkel harcol, s azokat elképesztő sebességgel váltogatja.
- Fegyvermágus.- állapítottam meg a leírás alapján.
- Úgy van.- erősített meg.
- Akkor legjobb lesz, ha rendet rakunk a környéken. Felkészültél, magaddal hoztad a késeidet ugye?- kérdeztem tőle.
- Természetesen, már el sem indulok nélkülük.
- Nagyon helyes, remélem, hasznát fogjuk venni, ha már annyit gyakoroltál...
-Annyi kínkeserves órát...

Mikor leértem a földszintre, csak azt láttam, hogy Tsubame félmeztelen, izzadságban úszva, szinte remegő testtel, áll az edzőtér közepén s közben levegő után kapkod, körülötte kiskések a földön, kezeiben kettő-három darab az újai közé szorítva. Még csak 9 óra volt, de máris úgy nézet ki, mint aki végiggyakorolt volna egy teljes napot. A fákból, a céltáblákból, az oszlopokból, a falakból ezüst tőrök álltak ki. Körvonalazódott bennem mégis mit művelhet, de mégis rá kellett kérdezzek. Lassan odasétáltam hozzá, kezemmel megsimogattam a remegő hátát, éreztem, ahogy a tüdeje nagy nehezen megtelik levegővel, de tudtam, mennyire kifáradt, megerőltette magát.
- Tsubame, mit csinálsz, mi ez az egész?- kérdeztem tőle. Nagyot köhögött, majd megpróbált kiegyenesedni, de ekkor hirtelen elszédült. Sikerült megtámasztanom, majd egy padhoz kísérnem és leültettem.
- Sajnálom...azt hittem tovább bírom...- magyarázta levegő után kapkodva.
- De miért edzesz ilyen módon, mire jó ez az egész?
- Csak egy mágiám van, s az sem túl előnyös, ha megtámadnak minket. Ez a mágiám egyelőre megfigyelésére, követésre, vagy felderítésre szolgál, védekezésre, vagy támadásra nem, ezért úgy gondoltam, muszáj valamiféle fegyvert forgatnom, hogy megvédhesselek.- magyarázta.
- De Tsubame, te nem a testőröm vagy, hanem a társam. Nem várom el hogy megvédj, különben is, nem is kell , hogy megvédj, én magam is képes vagyok rá bárkivel szemben, ha pedig megsérülök az a saját hibám, ne erőltesd meg magad csak azért, hogy engem védj, persze, ez szép dolog, de felesleges.
- De úrnőm...nekem..ez is kötelességem.- remegett a hangja.
- Ezt megértem, de ne hajszold túl magad értem, az viszont más kérdés ha magadat akarod megvédeni.- Tsubame szemei ekkor kimerevedtek...majd a földet kezdte bámulni.- ez is egy fontos dolog, hogy megvédhesd magad ...nem igaz? - kérdeztem, s ekkor jöttem rá mit is mondtam. Tsubame még sose tapasztalta meg azt, hogyan kell magát megvédeni, csakis azt hogyan kell másokat oltalmazni. Saját magát sose óvta...mikor az első gazdája megverte, akkor se védekezett, hagyta, had tegye azt vele, amit csak szeretne..ezért ez a feltételezés eléggé távol állt az ő gondolkodásától...
- Sajnálom...hagyjuk ezt, rendben? Inkább gyere, mosd meg az arcod és egyél valamit, aztán felőlem, visszatérhetsz az edzésedhez, ha gondolod.- mondtam egy kis biztatással. Tsubame egy szó nélkül felállt majd fogta magát és bement. Arcáról lerítt, hogy beleveszett gondolataiba. Együtt reggeliztünk, majd én a könyvtárba mentem tanulmányozni Gregori könyvét. Mikor ismét megjelentem az ebédlőben, már lefelé járt a Nap...
~Ma is sikerült kellőképpen belemerülnöm a mágiáiba...- gondatlan. Szememmel társamat kerestem a tömegben, majd kinéztem az edzőtérre, de sehol nem láttam. Az edzőtér porában viszont vérnyomokat, s egy véres kést is láttam..
~megsérült?...
Azonnal besiettem a céh házba, majd felrohantam a szobánkba. Nem volt ott, viszont a fürdőből sírást hallottam. Kicsaptam az ajtót majd megláttam, ahogy a mosdó előtt térdel. Jobb kezén hatalmas vágás tátongott, amiből ömlött a vér, másik kezében egy ezüst kést szorongatott, amivel már félig levágta a hófehér haját, ami véres lett a keze miatt.
- Mit művelsz itt Tsubame? Mi történt? Miért vérzel?- kérdeztem tőle kétségbeesetten, de ő csak zokogott...- Miért akarod levágni a hajad? Tsubame!!- kérleltem, hogy válaszoljon, de végül csak összerogyott, s csak sírt. Azonnal bevizeztem egy rongyot, majd a kezéről és a felsőtestéről letöröltem a vért. Remegő kezéből kivettem a pengét, amit beletettem a mosdóba. A haja szana-szét hevert a padlón. Annyira sajnáltam azt a gyönyörű fehér haját, ami az ő névjegye volt. Letérdeltem mellé, majd szorosan átkaroltam...
- Nem lesz semmi baj...Itt vagyok veled...Nyugodj meg... nem hagyom , hogy többé bárki bántson, nem hagyom , hogy fájjon.- ígértem meg. Éreztem, ahogy légzése lelassul, hangja lehalkul, s lassan megnyugszik szavaim hatására. Gyanítottam, hogy az váltotta ki belőle ezt, amit akkor mondtam, még reggel. Az emlékek elborították az agyát, és így reagált...labilis személyiség... Lassan tényleg képes volt lenyugodni. Letöröltem arcáról a könnyeket, láttam, ahogy szeme ismét visszanyeri régi, megszokott fényét, éreztem, hogy magához tér.
- Jobban vagy?- kérdeztem tőle mosolyogva. Ő csak némán bólintott egyet.
- Mi történt?- kis csönd, majd halkan válaszolt...
- Nem tudtam magam elviselni...Amikor véletlenül megvágtam magam, és megláttam a vért a tenyeremen , elborult az agyam, és most itt vagyok...
- Mit láttál?
- A gazdámat...ahogy..- ekkor megállítottam. Tenyeremet a vállára tettem.
- Ne mondd, ki ne idézd fel magadban ennyire ezt a szörnyűséget. Gyere, állj fel...ha már ennyire belevágtál a hajadba, sajnos teljesen le kell vágnom, legalábbis vállig.- magyaráztam.
- Renden, amúgy is zavart már, hogy ennyire hosszú...
- Biztosan nem bánod majd?- kérdeztem.
- Nem...lehet, hogy erre még Leia miatt nagyon büszke voltam...de jobb lesz így..minél kevesebb emlékeztet rá annál jobb...
- Rendben.- mondtam, majd fogtam egy rendes ollót, amivel szépen, hajtincsről hajtincsre elvágtam a haját. Elszorult a szívem, ahogy láttam a gyönyörű haját a padlóra hullani, de tényleg így volt a legjobb. kevésbé lehetett felismerni, és paralitikus volt ez a viselet a számára. Fél óra alatt vállig érő frizurát varázsoltam neki. Fura volt, nem ezt szoktam meg, de nem állt neki rosszul.
- Tetszik?
- Megfelel.- válaszolta szárazan.
- Mondjuk...- gondolkodtam el.- ha igazán el akarod felejteni, célszerű lenen valami sötétebb színre befesteni a hajad...mit gondolsz?
- Feketére...- döntötte el gyorsan.
- Feketét szeretnéd?
- Igen, ha sötét, akkor csak is azt.- jelentette ki.
- Rendben, akkor holnap elviszlek a mágus fodrászomhoz, pár perc alatt olyan színt varázsol, a fejedre amilyet csak szeretnél.- mosolyogtam. - most fürödj meg, aztán majd összesöprögetem a hajad, meg leápolom a sebedet.
- Anoya...- mondta elhaló hangon...
- Igen?
- Én..nem vagyok méltó a te szeretetedre...annyira sajnálom...
- Idióta vagy... hát miért ne lennél rá méltó? Nyomás fürdeni.- utasítottam, majd kimentem a fürdőből. Ez az egész az én lelkemet is megviselte, nem is kicsit...tudtam, hogy erős akar lenni, mégis ilyen gyengeségek nyomasztják..és ettől tényleg valami harmatgyenge embernek képzeli magát. De hisz... én is az voltam...gyenge, elkényeztetett, önimádó hercegnőcske...erős lesz..mert nem hagyom majd , hogy feladja..
Másnap elvittem Siruhoz, a fodrászomhoz, aki tényleg, öt perc alatt, fekete hajúvá festette az én komornyikom. Ez még inkább hatott furcsának, mint a hajvágás, de csak szokni kell. Jól állt neki. A nap többi részét egy kis lazítással töltöttük a parton, élvezve a naplementét.
- Én, erős leszek...- mondta hirtelen.
- Nem kel ezen aggódnod...ráérsz még megerősödni, ne görcsölj ezen folyton. Törődj magaddal néha. Nem baj az, ha egy kicsit önző leszel magaddal szemben, és fordítasz pár percet arra, hogyan is nézel ki, vagy, hogy rendbe rakd az érzéseidet, vagy az életed, gondolkodásodat. időre van szükséged a dolgok feldolgozásához. Nem sietünk sehová, bőven ráérsz beleszokni eben a világba, elengedni a múltat és élvezni a környezeted adta csodákat. Dőlj hátra, adj hálát a napfényért, ami az arcodat melegíti, csodáld meg a világot és minden gyöngyszemét, amit neked ad, ez most az elsődleges...de ha neked ez kell, parancsba is adhatom..élj!- utasítottam. Erre Tsubame felállt letérdelt előttem, fejét lehajtotta.
- Igenis, úrnőm!- mondta hivatalosan, majd ismét leült a földre, aztán hanyatt vágódott és a felhőket bámultam. Én is követtem. A bárányfelhők akkor különösen szépek voltak, egésze fantasztikus játékkal szaladgált a skarlát vörös és a tűznarancs ezer árnyalata.
~Most csak ez kell...élvezni az életet...- csuktam be a szemem, s el is aludtam egy picit. Arra ébredtem, hogy a Nap eltűnt az égről, helyette a Hold virított magasan, s kissé hűvös lett a parton. Tsubame pár lépésre mellettem állt, s a csillagokat figyelte mereven...csak azt láttam, hogy könnyei ismét legördülnek az arcáról, de most sokkal nyugodtabb, és sokkal mélyebb könnyek voltak...ismertem ezeket a könnyeket...a csillagok sok mindenre emlékeztetik az embert...
- Tsubame, visszamegyünk.- utasítottam.
- Igenis.- szipogott egyet, majd utánam jött.
Egy hét, két hét...egy hónap, két hónap...az idő csak úgy pörgött, s azt vettem észre, hogy Tsubame egyre csak azokkal a késekkel gyakorol, végül már annyira sikeresen ment neki, hogy bármilyen szögből, bármilyen távolságból eltalált valakit ahol csak szerette volna. Profi volt. Minden nap kifulladásig gyakorolt, én pedig az új mágiámat fejlesztgettem.
Mindketten edzettünk, mindketten erősebbek akartunk lenni, mindketten... élvezni akartuk az életet...
Ezek után kezdte el az igazi „komornyiskodást”. A napirend, a kötött időpontok..nem tudom honnan jutott eszébe pont mostanában ezt alkalmazni, de az agyamra ment vele...Aztán végül is csak beleszoktam, és hálás is vagyok neki..végre van egy ember az éltemben, aki törődik velem ismét..persze nem úgy ahogy szeretném..de..ez is több a semminél...


A vonatunk lassan befutott a megfelelő vágányra. Vártunk egy picit, majd szépen felszálltunk, és leültünk a helyeinkre. Az út nem volt hosszú, de a monoton táj kicsit untatott. Tsumabe végig a jegyzetfüzetét bűvölte, néha firkált pár sort bele, aztán amikor lassan begördültünk Era-ba, eltette a fekete füzetét. A tömeg, mint mindig szokásosan nagy volt. Alig lehetett kijutni az állomásról. Era most is lenyűgözött a hatalmas épületeivel, jól szerkesztett utcáival, és a hangulatával, azonban most nem Era volt a célunk. Tovább kellett indulnunk sétával a közeli település felé ahol a rablóbanda tanyázik, de még mielőtt elindultunk volna, éreztem, hogy elég erős éhség tör rám, végül is ebédidő volt, így Tsubame-val betértünk egy kis fogadóba egy ebédre. Kellemes kis hely volt, a pincér, és minden alkalmazott készségesen fogadta minden kívánságunkat. Finom meleg leves, főételnek hal és főtt krumpli salátával. Mennyei lakoma. Lassan befejezni készültük az ebédet, amikor egy ezüsthajú férfi lépett oda az asztalunkhoz.
- Szépséges hölgy! Az én nevem Okamatsu Gin, és magába szerettem, kérem, legyen a kedvesem ... - mondta végtelenül komolyan. Ránéztem. A haja ezüst volt, mint a holdsugár, fekete, szürke színű ruhát viselt, és a tekintete...elvesztem... A kijelentése pedig olyannyira meglepett, hogy nem tudtam rá egyből válaszolni. Szemeim kiguvadtak a meglepettségtől... A férfi kijelentésére Tsubame egyből felpattant az asztaltól, majd a férfi elé állt.
- Uram, nem tudom ki maga, de hagyja békén az úrnőmet, és kérem, távozzon.
- Ezt a lánytól is szeretném hallani, addig nem megyek!- jelentette ki.
Fogalmam sem volt, ki ő, vagy, hogy láttam-e már valahol...de az aurája ismerősnek tűnt, minden esetre, el kellett küldenem.
- Nem ismerem magát...legjobb lesz, ha elmegy.- mondtam bizonytalanul.
- Hát, ha kegyed is így akarja ...- mondta lemondóan, majd kihúzta magát és elment.
- Ez meg mi volt?- kérdezte Tsubame.
- Fogalmam sincs ki volt ez az alak, és mi volt ez a hirtelen vallomás...elég furcsa alakok mászkálnak Era-ban.
- Biztosan nem ismerted?
- Igazából...ismerősnek tűnt...a külseje nem, csak a kisugárzása, de nem tudom meg mondani, hogy honnan...furcsa...
- Nos, végtére is nem lett belőle baj, szóval felejtsük is el.
- Igen, azt hiszem ez lesz a legjobb. -bólintottam.
~""Felejtsük is el"- mintha az annyira könnyű lenne...Egész úton, ahogy a falu felé haladtunk ezen zakatolt az agyam.
~Vajon ki lehet ez a rejtélyes fickó... ismert engem, vagy csak egy őrült, aki minden nőt leszólít, de akkor..miért érzem úgy, hogy már találkoztunk...?
~" A nevem Akamatsu Gin.."-a neve nem ismerős...de a szemei, a kisugárzása...mi ez az érzés...? - gondolkoztam sétálás közben.
Az úton végig résen kellett lennünk, nehogy letámadjanak még mielőtt odaértünk volna. Azonban sikerült észrevétlenül megjutnunk a faluba, ahol egyből ki is szúrtak minket, majd nagyobb felhajtás nélkül egy kis faház szerű építménybe vezettek, ahol a falu vezetője élt. Arcukon látszódott a fáradtság, a kétségbeesés, a reménytelenség, a falu vezetője azonban reményteli arccal fordult felénk kérésével.
- Nem kérek önöktől mást, csak amit a felkérésben leírtunk. Itt nem tudunk maguknak szállást biztosítani, csak éltet tudunk adni, ami még maradt nekünk, máskülönben a banda vezetője, ha megtudja kik érkeztek ide mindenkit lemészárolna, kérem, értsenek meg...- hajolt meg.
- Uram, kérem, semmi szükség erre. Élelmet magunk is hoztunk magunkkal, emiatt ne aggódjanak, adják csak a sajátjaiknak, mi majd elboldogulunk.
- Köszönjük. Azt tudom tanácsolni, hogy húzódjanak meg a pár kilométerrel arrébb lévő kis fakunyhóban egy nagy tölgyfa tetején, az talán megfelelő búvóhelyként szolgálhat önöknek..- magyarázta a férfi. A tanácsát megfogadva el is indultunk a fakunyhót keresve az erdőben. Tsubame végig két kést szorongatott a kezében, mindenre fel volt készülve. Kisvártatva oda is értünk az ideiglenes búvóhelyünkhöz. Kicsi helység volt, egy kuckó ahol meg tudtuk húzni magunkat. Egy matrac volt benne meg jó pár pokróc. Ahogy kényelmesebben elhelyezkedtünk zuhogni kezdett az eső. Az esőfüggönytől nehezebben lehetett kémlelni a tájat a mozgolódó emberek után, de mindketten megpróbáltunk minden kis mozdulatra odafigyelni, azonban jobbára állatok vonultak el a szemünk előtt. Vártunk, és vártunk, majd egy kisebb csoportra lettünk figyelmesek, akik egy szekeret hajtanak. A szekér jól meg volt pakolva, de a tartalma le volt takarva, így nem láthattuk mit szállítanak. A kisebb delegáció négy emberből állt, kettő sétált a kocsi mellett, kettő pedig a szekéren ült és hajtotta a vadkanokat.
- Ha ez megérkezik, a főnökhöz biztosan megjutalmaz minket.- mondta reménykedve az egyik.
- Az biztos, elégedett és boldog lesz, és akkor végre jót vacsorázhatunk.- mondta a másik.
- Fogjátok már be, előtte még oda kell jutnia a szállítmánynak a mesterhez.. addig álmodni se merjetek meleg vacsoráról.- korholta le az egyik sétáló fazon a másik kettőt. A kettő, akik a szekeret hajtották egyetértően lehajtották a fejüket, majd szótlanul tovább vonultak.
- Tsubame!- súgtam oda neki halkan.- változz fecskévé és kövesd őket, nem akarom még harcba bonyolódni velük. Derítsd ki hol van a búvóhelyük!
- Igenis, úrnőm.- hajolt meg, majd kis villanás kíséretében ragyogó, fehér tollú fecskemadárrá változott, majd utánuk röppent a nagyszerű esőben. Pár percig még láttam, ahogy egyik ágról a másik ágra reppen, óvatosan, nehogy észrevegyék, de aztán a sűrű esőben végül eltűnt a szemem elől...

Tsubame a lehető leghalkabban próbált meg a rablóbanda tagjai után lopakodni. Ívelt szárnycsapásokat tett, nehogy a rablók meghallják, s gyanakodni kezdjenek, azonban az egyik sétáló férfi mégiscsak meghallotta apró szárnyai csapkodását. Hirtelen hátrakapta a fejét, majd csodálkozva nézet rá.
- Nézzétek fiúk, milyen érdekes madárka, teljesen fehér, egy foltot nem látni egyik tollán sem.- csodálkozott a fazon.
- Jaj hagyd későbbre a természetben való csodálkozást, így is teljesen bőrig áztunk, inkább gyere, hogy mihamarabb odaérjünk a barlanghoz.- szólt neki a másik sétáló fazon. Tsubame meg könnyebbült, hogy különösebb ügyet nem kerítettek a dologból, s ugyanúgy követte őket tovább, egészen egy nagy, hosszan elterülő kőfalig. Ott aztán megálltak, az egyik beleütött hármat a kőfalba, mire egy kerek, vaskos kőtömb elkezdett oldalvást gurulni, mint egy tolóajtó. Pont annyira tolták csak el a sziklát, hogy a szekér beférjen rajta, majd nyomban vissza is kezdték tolni, de Tsubame gyorsaságát kihasználva, még időben röppent be a résen. A hirtelen sötétség megzavarta érzékeit, de rájött, hogy a pislákoló fáklyák fénye mentén, befelé kell repülnie a barlang belsejébe. Mikor bentebb ért, egy hatalmas, boltíves teremben találta magát, ahol csakugyan majd húsz, húszon öt ember heverészett, ivott, s evett, lakomázott. A terem legmagasabb szikláján egy kőtrónban, egy köpenyes férfi feltett lábbal, kényelmesen helyezkedett el helyén. Friss gyümölcsből falatozott, amit egy rövid, lángvörös hajú, csinos testalkatú, lengén öltözött hölgy nyújtott oda neki. Arcán egy darabérzés nem látszódott, meredten állt ura előtt, aki láthatóan élvezte helyzetét. A zöld, nagy szemű, édes szőlőfürtből letépte a legnagyobbat, s mohón kapta be a gyümölcsszemet. A férfi kiélvezte az étel minden ízének élvezetét, majd miután lenyelte, vadul vigyorgott. Minden úgy alakult, ahogy ő azt eltervezte. Ekkor meglátta a közeledő szekeret. A négy férfi átlépdelve a többieken uruk színe elé térdeltek,
- Megérkeztünk, elvégezve a feladatot, mit ránk bíztál, Maru-sama.- mondták alázatosan, mire a férfi még jobban vigyorgott, szinte hallani lehetett, ahogy felnevet. Aztán felállt, majdhogynem talpra ugrott, ettől az arcát takaró köpeny lehullott róla, s hosszú, lófarokba kötött, lila hajtincsek bukkantak elő a kapucnija alól.
- Micsoda remek munka fiúk. Ezt már nevezem, na így kellett volna ezt csinálni egy hete...ha nem szúrjátok el nem kellett volna egy hétig koplalni, de mivel szépen megcsináltátok a büntetést, a maradékot, amit a többiek hagytak megehetitek ti.- mondta álkedvességgel a hangjában. A maradék pár falat kenyérből, félig lerágott csirkecombból, kihűlt levesből, és néhány összerágcsált almából állt. A férfiak nem tudtak mit tenni, ezzel is be kellett, hogy érjék. Mélyen meghajoltak kegyes uruk előtt, majd elvonultak, hogy egy hétnyi koplalás, és száraz kenyerén való élés után megtöltsék a gyomrukat valami ehetőbbel is. Maru Tzakishi önelégülten dőlt vissza puha, bársonypárnákkal betakart trónjába. Ismét felrakta a kőfal oldalára a lábait, majd teljes kényelembe helyezte magát.
- Most már te is egyél valamit Miko-chan.- mondta mosolyogva a férfi.
- Csak ön után, uram, addig nem érdemlek egy falat ételt sem, amíg ön nem lakott jól.- mondta mereven a nő.
- Ugyan már, én már teljesen jól laktam.- nyújtózott egy nagyot.- azt hiszem aludni is fogok a kiadós vacsora után, szóval megengedem, sőt parancsolom, hogy te is egyé.l- mondta a férfi, erre a nő rögvest letérdelt elé, majd hangosan elkiáltotta magát.
- Ahogy óhajtja, Maru-sama.
- Na, ezt már szeretem.- mondta, majd kezét a feje alá tette párna gyanánt, majd lecsukva szemét elszenderedett. Miko egy kis levest vacsorázott kenyérrel, miközben éberen őrizte ura álmát. A többiek is nagy horkolásba kezdtek, majd kisvártatva az egész bagázs elszenderedett. Biztonságban érezték magukat, rejtve a kőfal belsejében. Mikor már mindenki elszenderedett, még Miko is görnyedten elbóbiskolt a kőlépcsőn, Tsubame ráreppent a szekérre. Halkan emberré változott, majd óvatosan a lepel alá nézett, ami a szállítmányt takarta. Hordók, dobozok voltak, teli élelemmel, és egy nagyobb láda is, ami le volt lakatolva, nyilván pénz volt benne. Tsubame csak erre volt kíváncsi. Miután jobban is szemügyre vett mindent, madárrá változott, majd kifelé reppent a férfiak feje fölött. A kapuőrök is elszenderedtek már. Tsubame egy percre kétségbeesett, vajon hogyan fog kijutni, ám ekkor a kőfal tetején egy kisebb nyílást vélt felfedezni, amin beszökött a Hold fénye. Megpróbálta magát kicsire összehúzni amennyire csak tudta, majd végül kiszabadult a kő fogságából és hihetetlen gyorsan reppent vissza gazdájához a víz áztatta éjszakában.

Arra ébredtem, hogy Tsubame egy puha pokrócot terít a hátamra. Visszatért.
- Csakhogy megjöttél, már kezdtem aggódni, megtaláltad, hogy hova igyekeztek?- érdeklődtem.
- Természetesen. A búvóhelyük egy barlangban van, egy jó 5 kilométerrel arrébb. Egy kőfalban húzták meg magukat, és sajnos húsznál többen vannak. A vezérük egy lila hajú férfi, a szolgája pedig egy vörös hajú nő, aki szintén erősnek tűnt a számomra.- magyarázta.
- Értem. Pihend ki magad, holnap majd meglátogatjuk őket.- mondtam elszántan.
- Inkább te dőlj le a matracra, nekem jó lesz egy pokrócon is.
- Biztosan?
- Egészen.- bólintott. Nem volt mit tenni. Tsubame makacsságának nem mondhattam ellent. Lefeküdtem a régi matracra, Tsubame lágyan betakart, majd gyorsan el is szenderedtem. Azonban, az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a kezem valakinek a kezébe ütközik. Mikor kinyitottam a szememet, Tsubamét találtam közvetlen magam mellett a karjaimba bújva. Először meglepett, de amikor láttam a fiú rémült arcát, biztos voltam benne, hogy rosszat álmodik. Éreztem, ahogy gőzmozdonyként ver a szíve, ahogy kiveri a víz. Szorosan magamhoz öleltem, jó alaposan betakartam.
- Nincs semmi baj, én kis fecském...- súgtam neki nyugtatásképpen. Végül csak fél óráig remegett, aztán lassan az álom eltűnt, megnyugodott, én pedig követve a példáját mélyen elaludtam.

Szinte egyszerre ébredtünk fel. Tsubame olyan zavarba jött, hogy szinte egyből felpattant.
- Ne..ne haragudj én..jó ég. Hogy kerültem melléd?- kérdezte fülig vörösödve.
- Ne tőlem kérdezd, mire feleszméltem már mellettem feküdtél. Nem néztél ki túl jól, megint álmodtál valamit?
- Igen, azt hiszem megint ugyan azt. Sajnálom.
- Semmi baj.- mosolyogtam.- nem történt semmi.- mondtam. A reggel további részében szinte rám se mert nézni. Ettünk pár falatot a tartalék ennivalónkból, majd Tsubame fecske formájában vezetett a rablók szállása felé. Egyszer nem nézett hátra, és nyilván azért használta az alakváltó mágiáját, mert madár képében nem látszódott mennyire meg van illetődve. Fél óra séta után megpillantottuk a kőfalat. Tsubame a vállamra röppent.
- Odabent vannak, de csak egyféleképpen juthatunk be, ha bekopogunk.-magyarázta.
- Hogy? Ez öngyilkosság, biztosan más módja is van.
- Ha van, jobb ötleted mondd.
Ekkor a hátunk mögött két lovas egy újabb, a tegnapinál nagyobb szekér előtt ment. A szekér fedett volt, a hátulja nyitott. meglapultunk egy nagyobb szikla mögött, megvártuk, míg elhaladnak mellettünk, majd óvatosan felugrottam szekér hátuljára és leültem egy nagyobb hordó mögé. természetesen ügyeltem rá, hogy semmim ne látszódjon ki, Tsubame pedig a kezemben foglalt helyet. Lassú menetben begurultunk a barlangba. Hirtelen lett sötét. Tsubamét meg sem lepte gyors fényviszony változás engem még jó pár percig zavart. Aztán elértünk a nagyterembe ahol most csak 5-6 ember ült, na meg persze a három, aki a szekérrel jött, nem is beszélve a két főnököt, akik a helyükön "trónoltak".
A lovasok leszálltak lovaikról, a férfi, aki a szekeret vezette pedig hátrasétált, hogy elkezdje lepakolni a szállítmányt. Érződött, hogy az aznapi betevőjük érkezett meg. Egy hordó, két hordó, egy láda, két láda, a harmadik, most jött az a két hordó, ami mögött én húzódtam meg. Mikor elkezdte mozgatni a jobb oldalit, hirtelen felálltam, majd nekirugaszkodva ráugrottam a férfi arcára, aki hátraesett a kőpadlón. A bent lévők felkapták a fejüket. A két lovas ember közeledett felém, akik kardot rántottak s csaptak le rám.
- Ice Make! Lance!- idéztem meg lándzsámat, majd két csapással lefegyvereztem a fickókat. Tsubame a felkelő négyesről gondoskodott tőrei segítségével. már csak két ember maradt.
- Stone Spike!- kiáltott az egyik, s egy nagyméretű kőtüske száguldott felém.
-Ice Make: Shield!- kiáltottam, s kivédve a támadást, máris egy jég katanát megidézve válaszoltam. A fickónak felmetszettem a mellkasát így szépen ki is dőlt, a másikuk tűz mágiával támadt rám, konkrétan két tűz labdával. Emlékeimbe Reigen erős kisugárzású, sokat használt,megigéző tűzlabdái jelentek meg, és a fiú ragyogó vigyora, ami mindig felvidított.
- Sehol se vagy az ő szintjéghez képest, te szemét!- ugortam az arcába, s csizmám sakkra szinte belemélyedt az arccsontjába. Így az utolsó is kidőlt. Egy kis csend telepedett a barlangra. Az a kettő meg sem mozdult, a férfinek kapucni takarta az arcát, csak a nőt láttam, ahogy mereven állt a kőtrón mellett. Egy szót sem szólt a főnök csak lomhán kinyújtotta kezét majd csettintett egyet, mire a nő hirtelen eltűnt a szemem elől. Nem láttam merre lépett el, és azt sem láttam, hogy közeledik felém, csak azt, hogy egyszer csak feltűnt a szemem előtt. Meglepett, leblokkoltam, nem tudtam rá reagálni. Csak az izzó, dühös, vérvörös szemeit láttam. A levegőben megállt előttem, majd nagy lendülettel egy rúgást intézett felém, ám ekkor Tsubame ugrott elém még fecske képében. Mikor a rúgás elérte a célját már ember képében volt. Métereket csúszott hátrafelé fél térdre ereszkedve, két karját maga elé téve amivel kivédte a rúgást. Kezeiben már ott csillogott két ezüst tőr. A Nőn először láttam meg feltűnni egy érzést. meglepődött amint látta a madarat férfivá változni. Kihasználva meglepettségét visszatámadtam.
-Ice Make: Claws!- kiáltottam, majd közelharcba keveredtem a nővel. Aki nagy sebességgel hajolgatott el a csapásaim elől.
~Nem tudom követni, egyszerűen túl gyors, én meg túl lassú vagyok hozzá képest. Miféle mágia ez, vagy tényleg csak ennyire gyors lenne? Nem ez lehetetlen....ez mágia...gyorsító mágia...- állapítottam meg, majd minden erőmet beleadva újra rátámadtam, de ekkor megfogta a bal csuklómat. Egy pillanatra mindketten lemerevedtünk, majd a nő megrántott a kezemnél fogva és a fal felé repített.
-Ice Make! Wings!- még időben idéztem meg hátamra a jég szárnyakat, így sikeresen elkerültem a kőfalba csapódást, ami által nagy sérüléseket szenvedhettem volna.
~Ezt egyszerűen nem hiszem el, baromi gyors, nem tudok lépést tartani vele...- lihegtem, miközben cikáztak a gondolataim. Már a következő lépésen törtem a fejem amikor Tsubame elém lépett.
- Tsu..bame...?- dadogtam.
- Ezt kérlek, bízd rám...- mondta komolyan. Csak bólintottam, majd figyelmem a főnökre szegeződött. Még mindig elkényelmesedve trónolt ülőhelyén, vigyorogva figyelte az eseményeket. Hirtelen megindultam felé. Jégszárnyaim segítségével gyorsan elsuhantam a vörös hajú nő mellett, majd a főnökre támadtam.
- Frost Ball!- kiáltottam. A fagylabda a férfi irányába zuhant, de ekkor nagy fényességgel egy hatalmas csatabárdot idézett meg, amivel kettészelte a labdát és az elvesztette a hatását. Azonban, sikerült elérnem, hogy végre megmozduljon. Hosszú lila hajtincsei izmos vállára omoltak. Fekete ujjatlan felsőt, és lila nadrágot viselt. Kezein bőr karkötők lógtak.
- Minden elismerésem.- szólalt meg.- nem volt még behatoló, aki idáig eljutott volna. Nyilván te, és a társad nem a faluból pottyantatok ide. Honnan jöttél, te jeges virágszál?- bókolt azzal az ocsmány vigyorával. A nő féltékenyen felkapta a fejét, amit Tsubame ki is használt, s már majdnem meg tudta sebezni, de még Tsubaménak is túl gyors volt. Elvétette a támadást, s helyette egy erős rúgást kapott be, ami által jó pár métert gurult a földön. Ruhája poros, és piszkos lett. Néhány helyen el is szakadt a kőpadló miatt.
- Tsubame!!- kiáltottam rémültem társam után, de nem volt időm a segítségére sietni, a főnök támadásba lendült...
- Ne bámészkodj angyalkám, ide figyelj, én rám!- kiáltotta, majd nekem esett egy nagyobb baltával. Egy jég kard, kettő. A jégkardjaim sorra kettétörtek, pedig minden varázserőmet beleadtam mikor megteremtettem őket. Hátrébb ugrottam tőle.
~Ez így nem jó. A közelharci fegyverek semmit nem érnek ellene, valami távolságival kell próbálkoznom.- gondoltam át a lehetőségeimet.
-Ice Make! Arrows!- kiáltottam. Négy darab nyíl száguldott felé, de egy suhintással elsöpörte őket. Egy karcolást nem tudtam rajta ejteni.
~Hogy a francba vagy ennyire erős? Hiszen elvileg egy szinten vagyunk...hogyan lehet mégis ekkora az erőkülönbség? - gondolkoztam, de nem tudtam sokáig a gondolataimba mélyedni, ugyanis újból lecsapott, ezúttal egy lándzsával. Gyorsan kellett reagálnom, nem tudtam mást tenni, minthogy rátámaszkodtam a két vállára, majd a lábaimat egyszerűen belelendítem az arcába. Ismét elkéstem. Bal kezével hárított, de sikerült kibillentenem az egyensúlyából, hátradőlt, erre én kirúgtam a kezéből a lándzsát. Sikerült lefegyvereznem.
- Itt a vége!- kiáltottam, majd egy jégkardot akartam a szívébe döfni, amikor a földből hirtelen zöld indák törtek elő. Egy nagyobb olyan erősen hasba vágott, hogy pár pillanatra elhomályosult a kép előttem a fájdalomtól. Métereket zuhantam hátra, majd az indák a csuklómnál fogva felemeltek. Körbetekeredtek a derekamon és a lábaimon, majd három méter magasba emeletek fel a fickó feje felé. Homályosan láttam a gyomor égett, úgy éreztem, mindjárt hányok, és kívülről borzalmasan sajgott. kezeimet kifeszítette, hogy még véletlenül se érhessem el az indákat. Okos volt, tudta, ha megérintem, őket megfagynak és kiszabadulok a fogságomból.
~Nem úgy volt, hogy csak fegyvermágus...mi ez a növény mágia akkor?...
Mikor kifeszítette a jobb tenyeremet is felcsillant a szeme.
Nocsak, nocsak, egy tündérke.- utalt a céh jelemre.- nem tudtam, hogy a Fairy Tail, ilyen sexi tündérkéket rejteget mint te.- erre a kijelentésére a vörös hajú nő ismét felszisszent, idegesítették ura megjegyzései, lerítt róla, hogy borzalmasan féltékeny, még ha nem is tettem semmit.
- Idegesít?- kérdezte tőle Tsubame. Erre a nő visszarántotta tekintetét a fekete hajú férfira.
- Mit érdekel az téged?- morgott rá.
- Csak mert láthatóan zavar, ahogy az urad más nőkkel így viselkedik, az arcod elárulja, még ha minden erőddel is megpróbálod leplezni az érzelmeidet.
- Neked inkább a társad miatt kellene aggódnod, meg a saját testi épségedért!- kiáltott majd újra rátámadt Tsubamére.
-Ne mondd már, hogy nem zavar? Ne mondd, hogy nem tölt el mértéktelen haraggal, hogy nem te vagy neki az egyedüli, az egyetlen nő...!!- Tsubame rátapintott a lényegre, a nő megrökönyödve állt a tények előtt.- egyszerűen majd felforrsz a dühtől, hogy nem lehet úgy a tiéd, ahogy te azt szeretnéd. Mert...a szolgák sorsa már csak ez, hogy örökké szolgálják urukat, de végül ők maguk nem kapnak semmit, pedig mindenre vágynak, ami az uruktól származhat...Nem igaz? Miko?- kérdezte komolyan.
- Én nem szövegelnék ennyit a helyedben!- jelent meg Tsubame háta mögött hirtelen, majd egy irányított rúgással ismét a padlóra küldte. A frakkjának felső része annyira elszakadt, hogy le kellett vetnie, mert csak zavarta a csatában. A tőröket tartó övtáskájából előrántott három kést, majd megpróbált olyan gyorsan felugrani, ahogyan csak bírt. Ekkor átváltozott a levegőben, miután a nő felé dobta a tőröket. A nő kitért, de Tsubame átrepült felette, majd gyorsan visszaváltozott emberré. Elkapta a tőröket, majd a védtelen nő háta felé dobta. A nő ismét kitért, de egy tőr végre megvágta a jobb karját. Sikerült megsebeznie. Mikor megtapogatta a vérző sebét, ujjbegyei vörösek lettek a vérétől, de ügyet sem vetett rájuk, sőt, most komorabb lett, mint volt.
- Miért hagyod, hogy kihasználjon? Miért hagyod, hogy átgázoljon az érzéseiden? Mit adott ő neked, hogy mindenedet feláldozod érte?- kérdezte Tsubame tőle.
- Már megmondtam, hogy nem tartozik rád!!- Mikor újra eltűnt Tsubame szeme elől. Ismét hátba akarta támadni, de a fiú résen volt. Ahogy Miko rúgásra lendítette a lábát, Tsubame hirtelen elkapta, s Miko a földre esett. Tsubame a karjába döfte az egyik tőrét.
-Ő nem érdemli meg a hűségedet! Csak felhasználja az iránta táplált szerelmedet, hát nem látod? A rossz emberek mindig kihasználják a hűséges, és becsületes embereket, bármit teszel, érte nem fogod elérni, hogy viszont szeressen, mindig csak egy eszköz leszel a szemében, amit úgy ugráltat ahogy ő akarja. Egy tárgy ami az ő szolgálatába áll ha kell, de semmit sem ad cserébe. Soha nem lesz fizetséged, érted már?- kiáltotta Tsubame. Meg akarta győzni a lányt, mert nem kívánta súlyosan megsebezni, vagy megölni. Átérezte a lány érzéseit, de ő azét különbözött tőle...
- Na és veled mi van? Te nem csak egy eszköz vagy az úrnődnek?
Az én úrnőm nem csak magával foglalkozik, ő nem önző. Foglalkozik a lelkemmel, azzal, hogy mi jó nekem.. Miközben őt szolgálom ő is ad nekem dolgokat, amiét hálás vagyok neki. A mi kapcsolatunk kölcsönös, mi társak vagyunk, és én nem a szolgája...hanem a komornyikja vagyok.- mondta, majd megfogta a lányt a vállainál és elrepítette a kőfal felé, aztán négy darab kést felé röpített, amik mind a lelkileg elgyengült lányban landoltak. Kettő a karjában, kettő a lábában. A lány eszméletét vesztette, de Tsubame látta, ahogy könnynek gördülnek le az arcáról...
- Cöhh...gyenge kis csitri...na de mindegy, akkor is én győztem, a komornyikod nem tehet semmit...- ekkor Tsubamére pillantottam, aki kétségbeesett szemekkel bámult rám.
- Anoya, azonnal ott vagyok, tarts ki!- kiáltotta, de ekkor egy újabb inda indult meg, ezúttal Tsubame felé, akit el is talált a hegyes végű inda, s teljesen átszúrta a jobb vállát. Egy hatalmas lyuk tátongott a fiún, a vére csak úgy dőlt belőle. Lerogyott a földre, s próbálta a sebét úgy szorítani, ahogyan csak tudta.
- Tsubame!!- ordítottam. Láttam, ahogy a fiú egy ideig még tartja magát, de a vérveszteség miatt később elterült a földön, a saját vérében úszva elvesztette az eszméletét.
- Látod, megmondtam, hogy én győztem, most pedig...szórakozzunk egy kicsit...- vigyorodott el kajánul.
Figyelem: 18 tartalom következik!!!!
Az indák egyre jobban szorítottak. Nem tudtam megmozdulni, végig kellett néznem, ahogy azt tesz a testemmel, amit csak akar...
-Ugye tisztában vagy milyen gyönyörű tested van?- kérdezte.-a bőröd olyan fehér, mint a hó, a szemeid, mint a gyémánt, és mindened annyira formás, hogy ezeket a formás idomokat...- ekkor az egyik vékonyabb indával rácsapott a mellemre, ami által a ruhám teljesen elszakadt, s kebleim teljesen láthatóvá váltak.- nem szabad ilyen felesleges ruhák alá rejteni.- hangosan sikítottam. Az inda csapása borzalmas csípte a bőrömet. Végig a mellkasomon, egy hosszú, vörös csík jelent meg. Ekkor még pár vékonyabb inda indult meg a mellem mentén, egyenesen a mellbimbóimig. Az indák nedvesek és nyálkásak voltak, egyáltalán nem volt jó érzés. Amikor a bimbóimhoz értek, azok teljesen kidudorodtak. Nem tudtam ellenállni, a testem felizgult, pedig undorodtam ezektől a nyálkás, zöld ocsmányságoktól. Az indák a bimbóimra tekeredtek, majd húzogatni kezdték őket. Halkan felnyögtem, mire a fickó még kajánabbul kezdett el vigyorogni, majd hangosan hahotázni kezdett.
-HÁÁÁ!! Ez azz! Élvezd csak tündérkém mindegy egyes percét! Élvezd csak ki, nyögdécselj, ahogy csak tudsz!!- kiáltott. Láthatóan élvezte, ahogy láthatta a melleimet, s nem fogta vissza magát. Újabb indákat hívott segítségül, amikkel végül megszabadított minden ruhámtól. A fenekemre, a hátamra, a hasamra csapott velük amik végül leszaggatták rólam minden ruhámat, s már csak ruhacafatok lógtak le rólam. A csapkodások helye borzalmasan fájt, égett, és vérezni is kezdett némelyik. A nyálkás indái közt függtem teljesen meztelenül. Még mindig teljesen tehetetlen voltam. Az indák annyira szorítottak, hogy a legkisebb mozdulatra sem voltam képes. Csak reménykedni tudtam, hogy a hüvelyembe nem hatol be egyik inda sem, de ez a fickó nem ismert határokat. A két vastagabb inda, amik a lábaimat tartották, szétfeszítették őket, így a vaginám teljesen elérhetővé vált. Az egyik inda lefelé kúszott a hasamon, körbetekeredett a fenekemen végigsimítva a bőrömet, majd bekúszott a lábaim közé. Hányingerem volt az értéstől, mintha egy kígyó, vagy valamilyen csúszómászó akarna belém hatolni. Végül elérte a csiklómat, az inda hegye ide- oda ficánkolt, majd végül egy erőteljes döféssel belém hatolt. Hatalmasat nyögtem az élvezettől, és a fájdalomtól egyszerre. A könnyeim megeredtek, nem bírtam tovább visszatartani. Borzalmasan fájt a testem és semmivel sem tudtam leállítani ezt az egészet. Az inda ki-be mozgott bennem, nyögtem, mert fájt, de ugyanakkor a testem élvezte, ahogy az inda bennem turkált. Ki-be mozgott, egy pillanatra sem állt meg. Végül már annyira fájt, hogy csak sikítani tudtam a fájdalomtól. Tsubame a sikításromra kezdett magához térni. Sikeresen maga alá gyömöszölte szakadt frakk felsőjét, ami elállította a vérzését. Lassan felemelte véráztatta fejét, és felnézett rám. Amit látott, azt egyszerűen nem hitte el. Az úrnőjét csupaszon, megütlegelve, miközben indák veszik körül kívül belül a testét.
-ANOYA!!!- ordított...Mikor meghallottam a hangját olyan szégyenérzet fogott el hogy egyszeriben zokogni kezdtem.
- Tsubame, ne nézz rám, kérlek, ne nézz ide...- zokogtam.
- Há, semmit nem tud tenni, az enyém vagy, most hogy az indáim magukévá tettek, rajtam a sor...- mondta, majd az indák segítségével maga elé húzott. Letett a kőpadlóra, miközben még mindig erősen tartotta a testemet, nehogy kiszabaduljak.
- Annyira szép vagy, hogy ezt egyszerűen nem tudom elviselni, még több sebet akarok rajtad látni.- mondta vérszomjasan, majd az indáival ismét csapkodni kezdte a csupasz testemet. A melleimet, a fenekemet, sőt még a vaginámat is felsértette, ezer vékony vágásból véreztem, egyszerűen nem tudott uralkodni a szadista hajlamain.
- Most, hogy így látlak, még jobban meg akarlak dugni.- vihogott, mint egy hiéna.- beléd mélyesztem a farkamat, és aztán beléd élvezek!- a nevetése annyira félelmetes volt, mintha csak egy rossz álomban lennék. Tekintete vérszomjas és elmebeteg volt, az elméje teljesen eltávolodott a józanész határától. Próbáltam ficánkolni, de akkor az indák olyan szorosan fogtak, hogy a kezemből és a lábamból minden vér kiszökött. Felém hajolt, majd erősen megmarkolta a melleimet. Mutató és hüvelyujjával bimbóimat kezdte izgatni, miközben erőszakosan számba erőltette a nyelvét. Erősen szorítottam össze szemhéjaimat, hogy ne lássam a történteket, undorodtam magamtól. Aztán keze lentebb haladt és nem tétovázva elérte a vaginám. Az ujjait egy perc várakozás nélkül mélyeztette belém. Hihetetlen erővel hatolt belém mutató és középső ujjával, azt hittem szétszakadok belülről. Mozgatni kezdte az ujjait hatalmas vehemenciával. Nyögtem, miközben nyelve még mindig a számban turkált erőszakosan. Mikor megunta, kihúzta az ujjait belőlem. Nadrágján látszódott, hogy férfiassága ráhangolódott a dologra, így elkezdte kigombolni a nadrágját.
- Ne..ne kérlek..nem akarok, nee…hagyd abba! Undorító vagy..ne csináld!- könyörögtem, de ő csak vigyorgott tovább. Nadrágjából előbukkant merev, és láthatóan vastag férfiassága.
- A Fairy Tail tündérkéjét most pedig szépen a farkamra húzom, olyan élményben lesz részed, amit soha nem fogsz elfelejteni ezt megígérem neked. Az enyém vagy. - röhögött elégedetten, majd megfogta a farkát és a vaginám felé közelítette.
-Anyoa!! Nee, Nem teheted vele!! Úrnőőm!!- ordított eszeveszetten Tsubame, de annyira elgyengült, hogy moccanni sem bírt.- nem engedem, hogy ezt tedd vele! - Hát akkor nézd csak végig komornyik, ahogy megerőszakolom a drágalátos úrnődet!- mondta a fickó , majd már félig bennem volt, amikor Tsubame egyik ezüst tőre repült felé, a csípőmre tett kezébe fúródott, szép kis lyukat ütve rajta. A férfi ordított eszeveszetten. Ömlött a vére a kezéből, s láthatóan dühös lett. Jobb kezével visszarakta nadrágjába a farkát, begombolta, majd megidézve egy pallost, megindult Tsubame felé.
- Többé nem engedem, hogy az aktusunkba avatkozz komornyik, végzek veled, és aztán megdugom az én tündérkémet. Sajnálhatod, hogy nem nézheted végig, pedig te is férfi vagy, élvezted volna.- ahogy a férfi elé ért, Tsubame beleköpött a szemébe. A férfi megtörölte a szemét, komolyan nézett a fiúra, s már lendíttette is a fegyverét, hogy lecsaphasson vele.
- Ahogy óhajtod.
-NEEE!!!- ordítottam, de nem rét semmit. Végig kellett néznem, ahogy a pallos Tsubame nyaka felé száguld levágva csatlósom fejét, és így kivégezve őt…De ez nem történt meg.
18-as tartalom vége!
A barlang bejáratat felől hatalmas robaj, és csattanás hallatszódott. Mintha a barlangot lezáró kőfal egyszeriben felrobbant volna.
~Ki érkezett? A falusiak? Áh, ők nem merészkednek idáig...de akkor, mégis kicsoda?- gondolkodtam magamban. Figyeltem a barlang folyosójának bejáratát, de nagyon homályosan láttam csak. A fájdalom minden érzékemet eltompította. Egy alak lépdelt befelé. Ezüst haja volt… Ahogy az őrült férfi meglátta az ezüst hajú fiút, még mérgesebb lett, hogy másodszorra is megzavarja valaki azt amit ő elkezdett, így az indái még jobban szorítottak. Az egyik rátekeredett a nyakamra, végül nem kaptam már levegőt se…a kép végül teljesen elsötétült…elájultam…

Egy plédbe csavarva ébredtem, két,meleg, puha kar között. Az első, amit megláttam az a rejtélyes szerelmes virító, ezüstszínű haja volt. Annyira erőtlen voltam, hogy nem tudtam beszélni, pedig annyi kérdésem lett volna még. Tsubame előttünk haladt, sebei már be voltak kötözve. Megnyugodtam. Fogalmam sem volt, hogy hogyan éltük túl ezt az egészet, de örültem, hogy éltünk. Bár az egész testem sajgott, égett és mindenhol vérzett, boldog voltam, hogy nem veszítettem el Tsubamét…az idegen ezüsthajú fiú..Gin karjai pedig, melegséggel töltöttek el. A mellkasához simultam, majd becsuktam a szemem és elaludtam a karjai között…

To be continued

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.animemangastyle.gportal.hu
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Kedd Okt. 30, 2012 6:49 pm



Be kell vallanom, ma úgy terveztem kivonom magam a forgalomból pár napra, reggeli szem balesetem miatt, minek következtében bal szememre alig látok valamicskét, de kalandod... mondjuk úgy hogy letehetetln volt!
Előre is elnézést az elírásokért, de jelenleg mindent csak homályosan látok.

***Dop pergés***
~I AM A HERRRRRRO!~

Nos ez a kaland rengeteg érzést megmozgatott bennem! Először is azt kel mondjam hogy nagyon sokat fejlődtél! Lényegesen szebben írsz, és az érzelmi részek a belső gondolatok lenyűgöztek! Ugyan is annyira pontosan és precizen fogalmaztad meg amit át akarsz adni amit le akarsz írni hogy szó szerint megdöbbentett! Nagyon szép munka!
A tizennyolcas rész kifejezetten meghökkentett, elsőként is hogy TIZENNYOLCAS! Be kell valljam nem vártam volna tőled, de! igen is szépen megírtad! Érdekes volt - nem kell semmi rosszra gondolni xD - valamint írásod nagyon hogy is mondjam jól kiadta az érzést, és a szituációt.
Az egyszer biztos hogy a pervi faktor egy teljesen új szintjével találkoztam, s tiéd a dicsőség amiért tízes skálán TIZENEGYES SZINTET ütöttél meg, a forumon először!
A tizennyolcas rész köhöm... igazán érdekes, hogy így mondjam. A vagina, dugni és farkam szót viszont legközelebb helyettesítsük valami szebb irodalmi kifejezéssel - pl ölemet - mert ez túl nyers. Értem én mit akartál vele érzékeltetni, de akkor csillagozzuk ki a magánhangzókat.

Ám mi ez a KETTŐ PONT? Nos erről már volt szó, szóval tessék megtanulni, vagy három pont van vagy egy! Egyébb más verzió nem jöhet szóba! Valamint néhol nem jól használsz egy két szót, pontosabban én értem hogy te mit akarsz kifejezni de nem a jó szót használod! Pl: a szemed nem fog fel semmit, vagy azt írod hogy amit az agyam felfogott, vagy azt hogy amit a szemem meglátott. Kombozás nincs xD
Akadnak még szóismétlések, valamint volt egy idő giccer. Tehát elmentek küldire utána meg van egy hosszú jelenet edzésről le is írod hogy telnek a napok hetek hónapok. aztán megint a küldetés jön, erre kérlek ügyelj legközelebb mert akkor már szigorúbb leszek!

Jutalmad: 350VE + 50 VE a csatlósnak


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Anoya De Hielo
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 283
Aye! Pont : 1
Join date : 2009. Nov. 13.
Age : 23
Tartózkodási hely : Fairy Tail :P (Kecskemét, Hungary)

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 7
Jellem: Törvényes Semleges

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Szomb. Okt. 24, 2015 11:00 am

Új történetszál: A sötétség fogságában Part I
Visszatérés az atyai házba


A rózsaszín cseresznyevirágok csodálatosan pompáztak a kora tavaszi napfényben. Madarak csicseregtek, méhek zümmögtek, a szél lágyan fújta az egyre világosodó barna hajamat, ahogy a sírjánál térdeltem. Nyugodt volt minden, csak az én fejemben tombolt mindenféle kavargó, fojtogató gondolat. Egyre csak az járt a fejemben, hogy minden nap megszidna, azért amit tettem, hogy minden nap az orrom alá dörgölné, hogy hagytam elmenni, sőt én magam voltam az, aki elzavartam őt. Talán annyira megharagudott volna rám, hogy ő maga is elmegy, elhagy engem, s magányosságra ítél ebben a hatalmas kastélyban, ami üresen kong mióta csak kevesen lakjuk, pár cseléd, az inasom Thomas és én.  Vagy talán jobb így? Jobb, hogy éli a saját életét, jobb, hogy hagyom, had tegye, amit a szíve diktál? Vajon született már unokám, boldog családként élnek, én pedig megfosztottam magam attól, hogy a boldogságuk része legyek? Talán ide kellene hívnom őket, hogy lakjunk együtt?  Meg tudna, bocsájtana ennyi év után? Hajlandó lenne újra apaként tekinteni rám? Annyi kérdés kínzott, de minden kérdés csak egyetlen vágy forrása. Újra látni akartam a lányomat. Magamhoz ölelni, tudni, hogy jól van. Az óta a nap óta, hogy kitagadtam nem hallottam felőle, még csak halk suttogást sem. Nem tudtam hol van, hogy az a suhanc kölyök, aki elrabolta tőlem, vajon vigyáz-e rá. Azonban ennyi év magány után látni akartam őt, azt kívántam, hogy visszajöjjön ide az otthonába, magam mellett tudni, akár csak egy rövid idő erejéig is. Tudtam, hogy már más életet él, hogy már nem a Hielo család hercegnője, és mégis görcsösen vágytam a sugárzó hófehér arcára, a hosszú kristályos hajára, ami az édesanyjára emlékeztet. Újra át szerettem volna ölelni, hiszen csak ő maradt nekem a feleségemből…
- Ó Sella, merre keressem? Van ennek bármi értelme egyáltalán? Igazad van. Megértem, hogy szóba se állsz velem, hiszen borzalmas dolgokat vágtam akkor a fejéhez… amit az óta is bánok.

- Anoya, te meg mit művelsz? – kérdeztem tőle, ahogy szobájába a nagy táskát pakolta teli ruhákkal, a kedvenc holmijaival.
- Elmegyek, apa. Vele akarok élni, és nem akadályozhatsz meg ebben.
- Micsoda? Ezt nem teheted! Te Hielo vagy! Nem vagy varázsló! Te ide tartozol!- próbáltam meggyőzni.
- Nem vagyok a rabod ebben az otthonnak nevezett börtönben, mint kiskoromban. Többé már nem. Gregorival új életet kezdünk máshol. Azt akartam, hogy továbbra is az életem része legyél, de ha te csak folyton undorral tekintesz rá, akkor nem kérek belőled. Szeretem őt apa, és ezt nem változtathatod át. Az életemnek miatta van értelme.
- Vagy úgy. – komorult el az arcom, a düh egyre csak nőtt bennem. Nem tudtam elfogadni azt a taknyos, neveletlen semmirekellőt. Nagyon sokáig megbíztam benne, de egy idő után már kezelhetetlenné vált, és most el akarja venni tőlem azt, aki mindennél fontosabb nekem. - ha ide kell, fagyasszalak az ágyadhoz akkor is itt maradsz, te lány, nem vitázom. - jelentettem ki ellentmondás nem tűrően, de a lányom szemei jegesebbek voltak az enyémnél. Egy pillanatra, mintha elhunyt szerelmem pillantott volna rám, mikor még ereje teljében volt, mágiája tetőfokán, s olyan haraggal és elszántsággal, olyan fagyosan tudott ránézni bárkire, akire épp dühös volt, hogy minden porcikámban megfagyott a vér.
- Állíts meg, ha tudsz! De ha bántani mersz, Gregori megeteti veled a saját jeged. - mondta borzasztó kimértséggel, fagyosan. Valóban, ebben igaza volt. Az a kis mitugrász már most húsz évesen is felülmúlta az erőmet, nem tudtam elképzelni hogyan, de messze túlhaladta a képességeimet, és az ereje csak nőtt, és nőtt. Nem tudtam mihez kezdjek akkor. Erőszakkal nem tarthatom itt, a józan eszére nem tudok hatni, hacsak…
- Ha kiteszed innen a lábad, akkor többé nem vagy a lányom. - jelentettem ki fél hangosan, hogy nyomatékot adjak szavaimnak. Anoya az átlagosabbnál is fehérebb lett, szemei nagyra tágultak a meglepettségtől, nem szólt semmit. Egy kövér könnycsepp végiggurult jég fehér arcán, majd lehajtotta a fejét.
- Akkor ég veled…- mondta, majd kifelé vette az irányt. Nem hittem el, hogy képes mindent feladni ezért a fiúért…
- Még ez sem állít meg te kis elkényeztetett fruska? Hát így tanítottalak, én és anyád, így neveltünk? Hogy tudsz így faképnél hagyni mindent? Elment a józan eszed! Megőrültél!- kiabáltam, miközben végignéztem, ahogy az egyetlen lányom elsétál, s vissza se néz. A halban odalent várta az a ficsúr. Látta, hogy sír, szorosan átölelte, a szívem beleremegett egy pillanatra, hogy én okoztam neki ezt a fájdalmat, de ő bele se gondolt az enyémbe.
- Menjetek csak! Vissza ne merjetek jönni a házamba, megértettétek? Soha ne lássalak titeket viszont, el innen!- üvöltöttem torkom szakadtából.

Az emlékre összeszorult a szívem, ökölbe szorítottam a kezem, és a földre csaptam mérgemben. Hogy lehettem ekkora önző, hogy mondhattam neki ilyeneket, hogy lehetett a családi hírnév fontosabb, mint az ő boldogsága? Lett volna megoldás, meg tudtuk volna beszélni, de én túlontúl elvakult voltam, mert ki nem állhattam Gregorit. Most viszont bármit megtennék, hogy újra lássam az én hercegnőmet, azonban félek, hogy ez csak hiú ábránd marad, és egyedül halok meg, ebben a magányos házban.
Felálltam Sella sírjától, majd befelé vettem az irányt mikor is a távolban egy alakot pillantottam meg…

- Nem menekülhetsz folyton! Vissza kell menned!- győzköd Tsubame.
- Idefigyelj! Hányszor elmondtam, hogy erről a témáról nem akarok hallani. Nem fogok arra a helyre visszamenni! Látni se akarom őt, nem kérhetsz arra, hogy visszazuhanjak a múltba, amiből nagy nehezen kimásztam. Ha én arra kérnélek, hogy visszamenj Leia otthonához…
- Az közel nem ugyan az. Nekem ott már nincs keresnivalóm. De neked van egy féltestvéred, akiről körülbelül semmit nem tudsz. Ki kell kérdezned az apádat! Nem vagy kíváncsi a múltra? Az igazságra?
Ezzel valamelyest megfogott, de még így is túlságosan kínzó akárcsak belegondolni is, hogy visszatérjek oda ahonnan akkoriban elüldözött az apám.
- Nézd. - teszi kezét a vállamra. – tudom, hogy mennyire kínzó ez, megértem mit érzel, hasonlón mentem én is keresztül. De nem gondolod, hogy neki is hiányzol, akárcsak egy kicsit is?
- Hogy én az apámnak? Nem is keresett, felém se szagolt azóta. Te ezt nem értheted…
- Mert mindketten makacsok vagytok halálig. Biztos azt gondolja, látni se akarod, te ugyan ezt. De amíg nem tesz valamelyikőtök egy lépést a másik felé, nem fog változni semmi, és neked most elég nyomós okod van ahhoz, hogy megtedd ezt a lépést. – magyarázza, szemeiből együttérzés sugároz. Csatlósom jól látja a helyzetet, mégis már majdnem harmadik hónapja győzköd ezzel. Három hónap telt el, mióta Arisa Maruyama-val közös küldetésen vettem részt. Beleláttam az egyik emlékébe, melyben az apám szerepelt. Arisa kislány volt, aki végignézte, ahogy az apám faképnél hagyja az anyja halálos ágya mellett. Talán emiatt a kegyetlenségért is nem voltam hajlandó hazafelé venni az irányt, vagy talán a gondolat miatt, hogy apám számára volt más nő anyámon kívül. Ezt talán sose leszek képes neki megbocsájtani. Azonban nem tudtam a teljes igazságot, és Tsubame unszolása miatt egyre inkább kezdett idegesíteni a helyzet.
- Gyere velem. –mondom halkan, lehajtott fejjel. Az emlékek, és a háborgó érzelmek már akkor elkezdtek rám omlani. Tsubame kedvesen elmosolyodik, és lágyan megölel.
- Hogy is gondolhattad, hogy nem leszek melletted, mikor szembenézel a félelmeiddel? Butus... - szemeimben könnyek gyűlnek, de sikerül legyürkőzni őket. Úgy döntünk, hogy másnap indulunk el. Kapucnis kabátot veszek fel, hajamat oldalcopfba kötöm, nyakamba édesanyám nyakékét akasztom. Odakint sűrű esőfelhők gyülekeznek, a szél is feltámad, vihar készülődik.
- Menjünk! – utasítom társam, aki fecske képében a vállamra száll. Mire felszállunk a vonatra, odakint már javában tombol az eső. Sírni volna kedvem, és legszívesebben visszafordulnék. Az egyetlen, ami ott tart, hogy Tsubame velem van. Nélküle elvesznék.
Ahogy halad a vonat, egyre több ismerős tájat fedezek fel, közeledünk.  A távolba merengek, s vele elmerülök az emlékek sokaságában…


Az erkélyről figyeltem őket, ahogy edzenek. Gregori szemében elszántság tükröződött, nagyon rákészült a mai órára, le akarta győzni apámat. Annyira jóképű volt, hosszú haját ide-oda dobta a szél, világoskék szeme csak úgy szikrázott. Bármennyi ideig is néztem, nem tudtam betelni a látványával, már akkor sem tudtam róla levenni a szemem, amikor először került hozzánk…

- Anoya, ő itt az új tanítványom Gregori Daisetsu, mostantól velünk fog élni. - mutatta be őt nekem apám. Vérvörösre pirult hófehér arcom, ahogy rám mosolygott. A kezemet nyújtottam, mire ő kézen csókolt.

- Meg akarok szökni. Apád gyűlöl engem, de én akkor is veled akarok lenni, és ebben még ő sem állíthat meg. Velem jössz?

-Örökké veled leszek, Anoya…


Hirtelen kipattannak a szemeim, amikből dőlnek a könnyek. Tsubame ébreszt fel, mikor megérkezünk.
- Minden rendben? Rosszat álmodtál?- kérdezi aggódó tekintettel.
- Ne félts, csak ahogy közeledünk egyre inkább térnek vissza a régi emlékek, semmi gond, csak maradj végig velem. – mondom erőtlen hangon.
Nem lakunk messze az állomástól, az oda vezető út mégis végtelen hosszúnak tűnik. Az utcákon sétálva felelevenedik bennem ahogy Gai-ékkal kint játszottunk. Vajon még itt él?  Oly rég nem hallottam felőle semmit. Hátrahagytam őket, amikor Gregorival eljöttünk… vajon meggyűlöltek ezért?  Talán megbocsájtottak, vagy már el is felejtettek? Mikor a házunkhoz érünk, a kertünk hatalmas kapuja tárva nyitva.  A cseresznyefa gyönyörűen pompázik a vihar utáni napsütésben. Az alatt a fa alatt nyugszik anyám, és most ott látom meg apámat, ahogy rám mered. Ledermed, ahogyan én is.
- Csak bátran. - súgja a vállamról Tsubame. El akarok futni, de ha már idáig eljöttem, nem fordíthatok hátat. Előre teszek egy lépést, majd a következőt, mire apám is ugyan így. Látom a meglepettséget, és a meghatódottságot az arcán, a fájdalmat, a keserűséget. Barna hajába ősz hajszálak vegyültek. Nem bírtam tovább. Szeretem apámat és még nagyon sokáig fájt, mikor kitagadott. Sokáig nehéz volt a viszonyunk, de végül is az apám, és szeretem, végtelenül szeretem.
- Jaj, Papa! – kiáltom sírva, majd a felé rohanok, és a karjába ugrok. Szorosan ölel. Mintha egy zárszerkezet magához láncolna, és soha többé nem akarna elengedni.
- Kislányom, én kicsi hercegnőm. - úgy szólított, mint kislánykoromban. Ennek hatására úgy kezdek el sírni, mint akinek a szeméből vízesés fakadt volna. Tsubame emberi formát ölt, és csak mosolyogva nézi a jelenetet, ahogy apja és lánya újra találkoznak.

- Hihetetlen, hogy pont akkor tértél vissza, amikor rajtad járt az eszem. Azt kívántam, bárcsak visszajönnél, ez kész csoda. - mondja apám nagy hévvel.
- Jaj, kisasszony olyan mértéktelenül boldog vagyok, hogy újra látom. - mondja könnyezve Thomas.
- Én is Thomas, jó… jó itt lenni. – különös ezt a kijelentést megtenni, hiszen annyira tiltakoztam az ellen, hogy visszatérjek. Miután apám kiölelgeti belőlem a levegőt, Tsubame-re mered, nem tudja hova tenni.
- A fiatalemberben kit tisztelhetek? Hol van az a csirkefogó Gregori? – teszi fel azt a kérdést, amit nem akartam hallani. Számítottam rá, hogy nem fog tudni a dologról, de el akartam kerülni, hogy ezt is ki kelljen boncolgatnom… Szemeim kikerekednek, aztán lehajtom a fejem, nem akarok megszólalni. Csatlósom mellém lépe, kezét a vállamra tette.
- Már nem vagytok együtt? Nincs veled? Vagy talán egy hosszú munkába kezdett? – kérdezget apám. Még mindig nem jön hang a torkomon.
- Ne mondd, hogy az a semmirekellő, szoknyapecér meg csa...
- Gregori meghalt. - csattanok fel. Nem hagyhatom, hogy ezt gondolja róla.
- Ez…- akad el apám szava. – nem tudtam. Sajnálom. – mentegetőzik. – mégis, hogyan? –kérdezi lágy hangon. Savanyú lesz a szám, ahogy visszagondolok a történtekre, pedig rég volt már mégis, szinte kibírhatatlanul fáj, ahogy felszaggatom a saját sebeimet.
- Egy csapat bérgyilkos végzett vele. Legyen ennyi elég. – fogom gyorsan rövidre a témát, mielőbb lapozni akarok, nincs szükségem több kérdésre. – ő pedig itt Tsubame a társam. – mutatom be.
- Örvendek uram! – köszönt illendően.
- Szintúgy. – apám arca elkomorul, látszik rajta, hogy a részletekre vágyik, de nem vagyok képes tovább erről beszélni.
- Azért jöttem, hogy kiderítsek valamit. - térek egyből a lényegre. Apám furcsán néz rám, nem számított erre.
- Menjünk be a szalonba! Teát?
- Igen, az jól esne. – mondom halkan, majd Thomas szó nélkül a konyhába siet. Semmi sem változott. A ház bútorai, a falak, mintha idebent megrekedt volna az idő, és ez félelmetes. A fejem zúg, a sok képtől, hangtól, illattól. Érzem magamon, hogy a beszélgetés végére ki fogok merülni minden szempontból. Leülünk a kényelmes pezsgőszínű kanapékra. Kisvártatva Thomas megjelenik a teáinkkal, majd távozni indul.
- Ugyan Thomas. - állítom meg. – ön családtag, kérem, maradjon itt. - az ősz hajú úr leült egy bársonyszékre, a kandalló elé, nem messze tőlünk.
- Szóval, miről van szó? – kérdi gyanakvóan.
- Találkoztam valakivel… - kezdem. – valakivel, akire te lehet, nem emlékszel, vagy csak haloványan. Egy mágiának köszönhetően beleláttam az egyik emlékébe, amibe te is benne voltál. - mesélem. Apám szemei elkerekednek, de folytatom. – egy kék hajú lány. Az emlékében pedig te magára hagyod őt, az anyja holteste mellett, vissza se nézel. - láthatóan elsápad, idegesen jár a szeme, a keze remeg, kiszárad a szája.
- Arisa… - leheli maga elé. – az nem lehet…
- Azt akarom, hogy meséld el, ki ő és mi közöd van hozzá, és a családjához. Ő a féltestvérem igaz? Hiszen jégmágus, ahogyan én is, és te is…- jó ideig csend száll a szobára, még Thomas is mereven néz, biztos voltam benne, hogy tud a dologról, azért marasztaltam itt. Apám szája merev vonallá húzódik, nagyokat pislog, keresi a szavakat.
- Én… nem is tudom, hogy hol kezdjem. – mondja dadogva a padlót bámulva.
- Mondjuk a legelején? Kezd azzal, miért csaltad meg anyát!
- Erről szó sincs. – tagadja. -Édesanyádat, azután ismertem meg, hogy Ivett-el... nos, elváltak az útjaink. – meséli. Különös csillogást látok a szemében.-tehát megcsalásról szó sincs.
- Akkor? - kíváncsiskodom.
- Ivette egy gyerekkori barátom volt, olyan kicsik voltunk mikor megismerkedtünk, mint te és az a kisfiú … hogy is hívták? Gai?
- Igen.
- Nagyon fiatalok voltunk, amikor úgy döntöttünk házasságot kötünk, és együtt fogunk élni. De engem mindig elszólított a kötelesség, a munka, ő pedig ezt nem tudta jól viselni, közben pedig várandós lett, ettől pedig borzalmasan megrémültem, nem voltam felkészülve egy gyerekre, de végül mellette maradtam.
- Anya hogy jön a képbe?
- Édesanyádat egy utam során ismertem meg, és minél többször láttam annál nehezebben mentem haza Ivette-hez, már akkor is csak Sella-t szerettem. Végül megszületett Arisa, és a kötelességtudat, és a becsület arra hajtott, hogy maradjak velük, ám amikor Ivette nagyon megbetegedett, sokat veszekedtünk… és... Arisa-t sem éreztem magaménak, el akartam menni, Sella-t akartam. Végül igen, otthagytam a beteg Ivette-t, mert tudtam, hogy hamarosan gondját fogja viselni a bátyja aki akkor indult hozzá, mikor én eljöttem. Arisa emlékéből honnan jöttél rá, hogy Ivette meghalt?
- Egy kihűlt, fehér, élettelen test eléggé árulkodó… - mondom halkan. Apa bűnbánóan hajtja le a fejét, a szeme csillog az emlékektől.
- Tudom, hogy kegyetlennek hangozhatott, amit most meséltem, de fiatal voltam, makacs, önfejű, és nem volt túl sok felelősség érzetem, csak az a kevés, amit akkor éreztem, mikor Arisa megszületett.
- A te erődet hordozza, ugye tudsz róla?
- Számítottam rá. - mondja maga elé, majd rám néz, utána a jobb kezemre.
- Az a gyűrű…- hirtelen eltakarom a jobb gyűrűs ujjamat.
- Hosszú... és most nem vág a mi témánkba. - terelem vissza gyorsan a történetszálat magamról, apámra. Apa szeme összeszűkül, gyanakvó, méreget, aztán nagyot sóhajt, végül folytatja.
- Arisa három évvel idősebb nálad. Kérlek, ne gondold, hogy anyádon kívül volt más nő az életemben, amíg vele voltam. Sajnálom Ivettet, de nem tudtam úgy szeretni, mint édesanyádat, vagy téged.
- De Arisa nem tett semmi rosszat. Magaddal vihetted volna. – mondom durcásan, miközben felelevenedik előttem a lány kétségbeesett pillantása.
- Nem lehetett. Ő a múltam része, Sella pedig a jövőm volt, nem akartam magammal cibálni, mint egy koloncot. – a kijelentés megdöbbent.
- Az a lány teljesen ártatlan. - csattanok fel. - hogy mondhatod rá, hogy kolonc, te tehetsz róla, hogy a világra jött a te felelősséged!
- Tudom, az ég szerelmére tudom! De akkor ezt nem fogtam fel, nem gondoltam bele a helyzetébe, nem akartam belegondolni. El akartam felejteni őket. Mert igen, gusztustalanul hangzik, de csak teher volt számomra az akkori… családom. –meséli. Annyira borzalmas ezeket apám szájából hallani… de ez az igazság, és ezzel szembe kell néznünk.
- Nem változtathatjuk meg a múltat. – kezdtem. –de azt akarom, hogy keresd meg Arisat, és kérj tőle bocsánatot. Azt akarom, hogy ő is ide tartozzon, ha szeretne… - mondom. Apám szemében harag villant.
- Ezt mégis, hogy gondoltad? Ide jössz, kifaggatsz, aztán meg követelőzöl? Lehet, hogy a lányom vagy, de a múltam és a jelenlegi életem fölött nem rendelkezhetsz.
- Ahogy egykor az enyém felett sem. – jegyzem meg az akkori elválásunkra emlékeztetve. Felismeri az utalást és elszégyelli magát.
- Amikor megjöttetek, épp azt magyaráztam anyádnak, hogy mennyire megbántam azt a napot… de ahogy mondtad, ami megtörtént, az megtörtént. Arisa pedig lehet, hogy az én lányom, de ki tudja, merre van? Abban pedig biztos vagyok, hogy látni se akar, vagy nem is érdekli a hogylétem. Nem kell emiatt erőlködnöd.
- Én szeretnék. Az a lány megérdemel legalább annyit, hogy tudja az igazságot, ha érdekli. Legalább csak felajánlani a lehetőséget. Sosem lehetett testvérem apa, de most, hogy kiderült van egy, úgy érzem kötelességem… - mondom magasztosan. Apám szemei nagyra nyílnak, elképed.
- Hihetetlen mennyire bölcs lettél, azóta mióta elmentél. Mi történt veled kislányom?
- Felnőttem. – vonom meg a vállam. Tsubame mellettem ül mindvégig, és csak helyeslően bólogat, és figyel.
- És hogy akarod megtalálni Arisa-t? Tudod merre van?
- Azt nem. De, ha rajtam múlik megtalálom. – mondom elszántan.
- És meddig akarsz itt maradni. Látom rajtad, hogy nem igen akarsz hetekre behúzódni ide. – mondja apám csalódott arckifejezéssel.
- Nem, nem kívánok. Talán egy két napot. A céhbe is vissza kell majd térnem, hogy munkát találjak.
- A céhbe? És miféle munkát? – lepődik meg. El is felejtettem, hogy apám nem tud a fair Tail-ről.
- A Fairy Tail mágusa vagyok. Annak a céhnek a tagja ahol egykor Gregori dolgozott. Alkalmanként munkákat, küldetéseket vállalok, hogy tudjam fizetni a bérelt szobámat. – magyarázom.  Apám arca először komorrá válik, aztán gondolkodóba esik.
- Ez így nagyon nincs rendjén. Nem lakhatsz egy putriban.
- Már pedig csak egy szobára van pénzem, emellett pedig szeretem azt a helyet. - apám arca olyanná válik, mint aki messze, máshol barangol, mintha rám sem figyelne.
- Ezt később elrendezzük. Thomas készítse elő a vacsorát. – parancsolja apám, majd az inas már ott sincs. – nem tudok a semmiből nagy ünnepséget szervezni, de szeretném, hogy érezd ez az este ünnep a számomra. A visszatérésed ünnepe.
- Köszönöm, apa.
- Előkészítek neked egy ruhát. Tudom, hogy tetszeni fog. – mondja, szeme izgatottan csillog. Mire készül?
- Akkor fel is megyek a szobámba, ha nem bánod.
- Persze. Menjetek csak.
- Tsubame! - szólítom határozottan, majd társam a vállamra reppen. Apám szeme elkerekedik, aztán kedélyesen mosolyra húzódik a szája.

A szobámba minden pontosan ugyanott van, ahogy hagytam, eltekintve attól, hogy minden tisztaságban úszik, minden portalan, és csillog.  Még a naplóm is a polcon van, ahogy hagytam, a plüssállataim abban a pózban fekszenek ahogy az utolsó alvásomkor otthagytam őket. Mennyire ijesztő…
- Szóval itt éltél, ez volt a szobád. –néz körül Tusbame.
- Majd tíz éve volt Tsubame, ne nézz így rám. – morgom, csatlósom arcára bugyuta mosoly költözött.  Túl sok rózsaszín és csipke, puha selyem. Túl sok luxus, és csillogás. Ebben éltem, és ez hiányzik a legkevésbé. Inkább élnék egy egyszerű, hétköznapi házban, azokkal, akiket szeretek, és akik ma nem állnak mellettem.
- Gyorsan átöltözöm. – jelenti ki Tsubame. A kijelentésébe belepirulok. Neki is kéne egy külön szoba…
- Rendben, addig elmegyek, lefürdök. – mondom, majd a szobámnál kétszer nagyobb fürdőszobába igyekszem. Elmerülök a medence nagyságú kád habjai közt és megpróbálom kikapcsolni aggasztó gondolataimat. Fürdés közben Gail a szobalány felhozza nekem azt a ruhát, amit apám nekem szánt. Régi, hímzett dobozt tesz le az öltözködő szekrényre. Nem is értem, honnan szedte elő ennyire gyorsan. Kikászálódom a forró vízből, majd kíváncsiságomtól fűtötten azonnal megnézem a ruhát. Érzem, hogy az arcom nedves lesz a látványtól, de közben elmosolyodom.
Kopogást hallok odakintről.
- Én vagyok. – hallom Tsubame lágy hangját.
- Gyere! – invitálom be, majd felé fordulok. Tsubame rákvörösre pirult arccal áll előttem.
- Jaj, jó ég. Szedd össze az állad, és inkább segíts a masnival! – korholom.
- Igenis. –mondja elfojtott jókedvével, majd mögém lép, hogy megkösse a szalagot a derekamon. – gyönyörű ez a ruha rajtad. – bókol. Nem tudok rá mit mondani, nem tudom lereagálni, csak mosolygok.  – mehetünk? – karol belém.
- Hanyag vagy! – morgom, majd megragadom a csokornyakkendőjét és rendbe igazítom. Kézfejem az arcélét érinti, libabőrös leszek tőle, és ahogy látom ő is. Gyorsan elkapom a kezem, majd még egy utolsó igazítást teszek a ruhámon, és elindulok az ajtó felé. Tsubame ajtót nyit, és a karját nyújtja. Belé karolok. Mintha bálba igyekeznénk, de csak hárman vacsorázunk. Pont így szeretem, semmi felhajtás. Apám már lent vár, szeme izzó szeretettel villog, és valami elképesztő vigyor ül az arcán. Tudom, hogy erre számított.
- Mintha itt lenne velünk. – köszönt apám.
- Tudom, de itt is van, hidd el.
- Csodaszép vagy kicsim! És rajtad van a nyaklánca is, büszke lenne rád. – kedveskedik és homlokon csókol, jól tudta, hogy így fogok mutatni anyám régi ruhájában. Igazából borzalmasan hasonlítottam rá, és örültem, hogy felnőttként az őt szépítő selyemben pompázhatom egy rövid időre. – már kész a vacsora, üljünk le. –kínál hellyel. Ötfogásos vacsora, csupa régies, nosztalgikus ízzel. Apám kedvenc sültjei, édesanyám imádott aprósüteményei, és a végén csipkebogyó tea naranccsal. Mintha időt utaznék…
- Had érdeklődjek rólad egy keveset fiam. - fordul Tsubame felé apám. – a neved tudom, de mást nem igen, hogy akadtál össze a lányommal, és milyen viszony van köztetek?
- Apa ez…
- Ugyan! – int le a társam. Megnyugtatóan rám mosolyog. – hogy őszinte legyek uram, a lánya akkor lelt rám, amikor az utcán éltem. Rongyos, nincstelen, éhező ember voltam, de ő befogadott. Munkát ajánlott, és hogy tovább fejlesszem a mágiám. Mielőtt az utcára kerültem, egy nemesi házban dolgoztam, de … - itt elakad egy percre a hangja. – a család nem tudta fenntartani az összes szolgálóját, ezért elbocsájtottak. - magyarázza. Kiválóan tér ki a lényeg elől…
- Hmm, értem. Nagylelkű vagy lányom, hogy segítesz másokon, igazán mágushoz illő. – dicsér. Visszaemlékszem, ahogy ezt a megkínzott, balszerencsés embert találtam anno hazafelé jövet. Az emlékre elpirulok.
- Vacsora után kimennék egy kevés időre anyához.
- Hogyne, menj csak. Elkísérjelek?
- Nem, jobb szeretnék egyedül menni. – erőltetek magamra egy mosolyt. Szembe kell néznem az anyámról őrzött emlékekkel. Felállok, majd a kert felé veszem az irányt. Csatlósom kérdőn néz rám. Megnyugtatóan a vállára teszem a kezem, majd elindulok kifelé. Az utolsó napsugarak megcsillogtatják a cseresznye alatt díszelgő ezüstkereszt tetejét. Csodaszép látvány, ahogy a sírhalmot beterítik a rózsaszín virágszirmok. A szél lágyan fúj be a lombok közé, felkavarva a szirmokat, megmozgatja a szoknyám selyem anyagát, ide-oda hajtja a hajam. Libabőrös leszek, és az emlékek visszhangoznak bennem.
- Anya… - súgom elcsukló hangon. - olyan régen volt. Olyan sok mindent szeretnék mondani… A doboz, még megvan. Sok emlék gyűlt össze benne. Te is ott vagy. Mindenütt… ott vagy… - és ekkor nem bírom tovább, a könnyek ismét összegyűlnek és legördülnek a megviselt arcomon. Emlékszem a mosolyra az arcán, a puha kezére, a finom illatára, az ölelése puhaságára, és egyszeriben minden annyira üressé alakul körülöttem. Annyi mindenre képesek vagyunk mágiával… de a fájdalmat nem tudjuk csökkenteni. Nem hagy nyugodni, nem enged…
- Kibékültem apával. Biztos boldog vagy. Nem mondom, hogy megint ugyanoylan lesz, mint régen, de igyekszem. Gregori is elment, de ne aggódj nem vagyok egyedül..Tsubame velem van… Ő mindig velem van. – mikor megemlítem őt, egy is melegség költözik a szívembe, jó érzés. – tudom, hogy figyelsz és vigyázol rám… jövök többször és meglátogatlak. – ígérem, és szívemből remélem, hogy képes leszek ezt betartani. – nagyon hiányzol… - mondom remegő hangon, és a könnynek még mindig csak folynak, és folynak…
Ahogy ott állok anyám sírjánál, egy másik hűvös érzés kerít hatalmába. Valaki figyel. Egy ismeretlen figyel engem. Nem... egy alak, valaki aki járt itt…
- Sella? – kérdezi az alak, miután közelebb jött felém. A kezében tartott virágcsokor a fűben landol. Nárciszok…  Az arca, és a hangja is ismerős volt… és túl jól emlékszem ahhoz az édesanyám temetésére, hogy ezt az alakot elfelejtsem. Sven Vollfied… - nem, nem lehetsz ő… - csodálkozik. – Anoya…
- Mit keres maga itt? – förmedek rá, bár jól tudom, hogy anyámhoz jött. Nem akarom őt pont most itt látni. Felveszi a virágcsokrot a földről, és átnyújtja nekem.
- Édesanyádhoz jöttem. Minden hónapban eljövök, és teszek le virágot a sírjához.
- Apám tud erről? – kérdezem mereven.
- Tud. Ennyit megengedett. – milyen nagylelkű… - elképesztő, hogy mennyire hasonlítasz Sellára, ebben a ruhában, meg úgy, felnőttként. – bókol, de nem hat meg. Lehet, hogy megváltozott, de úgy érzem, ez a férfi még mindig nem őszinte, és rejteget valamit.
- Köszönjük a virágokat, de, hogy őszinte legyek, nem látom itt szívesen.
- Ezt megértem. Mikor utoljára láttalak itt apró voltál, és én megzavartam az elbúcsúzásodat édesanyádtól. – mondja bűnbánóan.
- Valóban. – bólintok.
- Sajnálom, amiket mondtam akkor, sajnálok mindent, amit apádra mondtam. Dühös voltam, amiért nem tölthettem el annyi időt azzal, akit szeretek… ez ismerős, nem igaz? – kérdezi.
- De, igen. – sóhajtok.
- Mindannyian vesztünk el olyat, aki fontos számunkra. De mi élünk, és, ha ilyen mogorvák, és ellenségesek maradunk, magányosan halunk meg. Ezt ne feledd… - mondja halkan.
- Igen. – mondom lehajtott fejjel, majd már csak azt veszem észre, hogy Sven felém magasodik, és keze a tarkómra súlyt…

Sötétség vesz körül, a fejem sajog, a végtagjaim zsibbadnak. Meg vagyok kötözve, és az utolsó emlékem, hogy az a rohadék leütött. Hol lehetek? Körbenézek, hátha a környezet segít, de alig látszik valami a sötétben. Aztán pár perc múlva fény dereng előttem, egy gyertyaláng… nem… nem gyertyáé.
- Látom felébredtél. – sziszegi álnokul. Kezében egy lánglabda világít. Lánglabda... Óh, ha ő itt lenne szétrúgná a segged...kétszer is...
- Hová hoztál te átkozott? – köpöm a szavakat.
- A nagyúr vendégszeretetét élvezheted. Sajnálatos módon ő most házon kívül van, de üdvözletét küldi a menyasszonyának, és egy szépséges ajándékot is tartogatok a számodra.
- Miket zagyválsz itt össze, te őrült?
- Légy türelemmel, és mindent megtudsz. – mondja, majd a láng labda több lángocskává válik, és meggyújtanak pár gyertyát, és lámpást a falakon. Látom az ocsmány arcán, ahogy gúnyosan vigyorog. Nem fog több információt elárulni, ki kell szabadulnom, és el kell látnom a baját. Mondjuk… anya ruhája nem éppen a legmegfelelőbb erre… Nem tudok benne harcolni. Viszont muszáj elintéznem ezt az agy halott senkiházit, még mielőtt kitalálja, hogy megkínoz…  A szőke hajú férfi  fel alá járkál előttem, villogó kék szemével méregeti a testem. Nem kell elmondania mire készül, látom a szeméből, de amire vágyik az el fog maradni.
- Szóval maga tűzmágus, ezért utálja apámat.
- Ezért is. De apád mindig is egy öntelt szarházi volt, aki nem gondolt másra csak magára. Önző, kapzsi, és reménytelenül adja a nagylelkűt, miközben nincs szíve. – szitkozódik. Egyre jobban megy fel bennem a pumpa. Megunom a csevegést, és úgy döntök ideje kiszabadítani magam. A kezem úgy van kifeszítve, hogy ne tudjak hozzáérni a láncokhoz, de szerencsére a lábammal már más a helyzet.
- És azért hozott ide, hogy beszélgessünk vagy tesz is végre valamit.
- Oh, hogy te mennyire türelmetlen vagy angyalom.  Tényleg hihetetlen mennyire hasonlítasz édesanyádra. Ugyan az a jeges tekintet, az a tartás, és büszkeség. Ugyan az a hófehér haj… ugyan az a selymes bőr. – mondja, közben megérinti az arcom. Émelyítő az érintése, de ki kell várnom a megfelelő pillanatot. – tudod, amit Sella sírjánál mondtam, igaz volt. Tényleg szerettem őt, de most, hogy nincs, megelégszem veled is… - mondja, majd az arca vészesen közel kerül, hozzám. Itt az idő.
- Oh, ez hízelgő… - súgom, majd a földtől elrugaszkodva meglendítem a lábam, amivel állba rúgom, amitől a földre zuhan. A lendület segít elérnem a láncokat, amik pillanatokon belül megfagynak, én pedig szabad vagyok. Egy lépcsősort pillantok meg kijárat gyanánt és arra veszem az irányt, mikor is valami elkapja a jobb bokámat, és a földre ránt. Egy lila színű tűzcsóva tekeredett a lábamra, vastag égési sérülést hagyva rajta. Lassan megpróbálok feltápászkodni, de a bőrömbe maró, szúró, égő érzés költözik. Azonnal elkezdem megfagyasztani a sebet, hogy ne érezzem, ám ekkor négy újabb tűzcsóva száguld felém, amik elöl időben sikerül kitérni.
- A mester nem lesz boldog, hogy megégetem a bársonyos bőröd, de nincs más választásom, ha azt akarom, hogy itt maradj.
- Mert annak biztos örült volna, amit tenni készültél velem. – morgom, majd ismét futásnak eredek. Nem harcolhatok vele egy pincében, ki kell csalnom a nyílt terepre. A lépcsősor jó pár percig tart, mire kiér a felszínre, közben hátulról újra és újra tűzlabdák akartak elkapni, de sikerült kikerülni őket. Hajnal van, épp kel fel a Nap, a hirtelen fény elvakít kissé, de aztán megszokom, és két jég katanát idézve várom, hogy ellenfelem kiérjen. Mikor előjön, egyből támad a bíbor színű lángcsóváival, de a kardjaimmal végre sikerül elvágni az útjukat.
- Most, hogy nyílt terepen vagyunk nem lesz olyan könnyű visszacibálnod oda. - mondom magabiztosan.  A környezet nem ismerős, jó messze lehetünk a házunktól. Abban reménykedek, hogy gyorsan sikerül levernem ezt a férfit, vagy Apa és Tsubame a segítségemre sietnek.
- Ne bízd el magad angyalom. Nincs menekvés a mestertől. – vigyorogja, majd tűzpengékkel felém támad. Elpróbálok ugorni de a szoknya akadályoz a mozgásban, és hanyatt vágódom. Fölém hajolva akar lecsapni rám, de szerencsére még időben keresztbe rakom a kardokat védekezés képpen, és egy hatalmasat rúgok a hasába, hogy jó pár métert zuhan hátra. Nyertem egy kis időt ahhoz, hogy a szoknyából miniszoknyát gyártsak,így már nem zavar a mozgásban, és koncentrálhatok a csatára, persze nagyon bánom, hogy anyám volt ruháját kénytelen voltam átszabni…
- Te kis fruska. – hörgi, közben letörli a szájáról a felköhögött vért. – ne gondold, hogy ilyen könnyen elbírsz velem. – mondja, majd kezein fém tüskék jelennek meg. Fém mágus is? Hirtelen felgyorsul, és támad. Alig látom a támadásait, és párszor meg is vág a tüskéivel. Borzalmas iramot diktálva végül, miután gyorsan eltávolította a fémtüskéket, jobb öklével gyomorszájon vág. A fájdalom olyan mértékű, hogy úgy érzem azonnal elájulok, de legalábbis erős szédülés fog el, és kis mennyiségű vért is köhögök föl. A földre rogyok éa a hasamat markolászom a fájdalomtól. Előttem áll, lenéz rám, nem látom de érzem, hogy vigyorog.  Nem tudok mozdulni, ha megpróbálnék felállni, ugyanígy a földre kerülnék, annyira szédülök.
- Lám lám, milyen gyorsan lelankadt az a nagy erőd csillagom. – kuncogja, közben fémet gyűjt maga köré és láncot formál belőle. – most pedig ideje, hogy visszavigyelek. – mondja, láncaival felém közelít mikor is egy kés suhan el a fülem mellett elvágva a láncot, és végül egy vágást ejtve a jobb karján, a kés a Sven mögötti fába fúródik. Mögülem pedig apám ugrik át fölöttem, és teríti le a szőke férfit.
- Hogy merészelted elrabolni a lányomat te nyomorult? Ezért megöllek! – ordítja apám, közben epdig teljes erővel püföli Sven fejét.
- Jól vagy? – ragad meg hátulról Tsubame. Tekintete végtelenül aggódó, és elhagyatott, megviselt.
- Persze.- segít föl. Még mindig szédülök, de már múlik. Tsubame a föld fölött tart. Látom, mint veri meg Svent apám, és elképedek, hogy még mindig mennyire erős. apám üt, Sven viszont védekezik, és egy kis erejű robbanást idéz, amitől apám lerepül róla, de nem esik el, két lábán a földön landol pár méterre.
- Én csak teszem a kötelességemet. Teszem, amit te megtagadtál a mestertől!
- Apa miről beszél ez a bolod? – kérdem. Már harmadszorra emleget egy „mestert” de eddig nem mondott róla többet.
- Majd később.  Előbb kitekerem a nyakát! – üvölti apám, és ismét neki esik, ám mielőtt elérhetné Sven kezében egy jókora lángörvény készül, és apám érkezése előtt szabadjára is engedi telibe kapva őt, bennünket is. Pokoli a forróság. Apám egy Jég pajzzsal csökkenti a támadás erejét, de még így is érzem ahogy a tűz lángnyelvei nyaldossák a testem.
- Régen nem harcoltunk már Hielo! Azt hiszed csak te fejlődtél az évek alatt? Most már könnyedén elsöpri az én tüzem, a te szánalmas jegedet!- -üvölti Sven, majd ismét hatalmas lángcsóvákkal, és láng hullámokkal támad. Én is besegítek a jégpajzs készítésbe, de nem elég. Megperzselve, és megégve roskadunk mindhárman a földre. Apám elterül a földön, szemmel láthatóan teljesen kifáradt a jókora jégpajzsok megidézésétől. Tsubame nyöszörög, ruhája kormos, és itt ott még füstölög is a lángoktól. Az én bőröm ég, mar, feszül, és szinte tökéletesen kormos. Úgy érzem magam, mint a hús a füstölőben… köhögök, de nagy nehezen lábra tudok állni. Újabb klardot idézek meg. Nem adhatom fel , ez még nem a vége. nekem is van egy két ütőkártyám.
- Tsubame! – szólítom. Csatlósom összezsedi minden erejét és feltápászkodik, majd fecskévé változva tezsi a dolgát.
- Ne nevettess! Egy egyszerű kis madárka semmire sem megy ellenem.- neveti. Tsubame újra emberré változik, és késeivel megpróbálja a kellő távolságból feltartóztatni amíg én előidézem a megfelelő mágiámat. Kardommal megalkotom a megfelelő rúnákat, melyek halvány kéken kezdenek világítani körülöttem. Körbevesznek, elrendeződnek, az összes a helyére kerül.

- Eget szelő angyalok halljátok szavam!
- Mit művelsz?!- üvölti Sven, mikor meglátja, mire készülök, de már nem állíthat meg… - küldjétek el a szörnyeteg karmát és agyarát, villantsátok fel a fényt a kénköves poklon túl. Kristályos Hold börtön, ezer napsugár fényketrece törj az ég felé! – ekkor magasra emelem a kardom, majd az utolsó mondatnál Sven felé tartom. - második forma: A jégsárkány harapása! – kiáltom, majd miután Tsubame elugrik Sven útjából, a hatalmas, erős, pengeéles fogú jégsárkányom az útjára indul, egyenesen Sven felé, aki hatalmas szemekkel bámulja a hatalmas dögöt, aki készül kettéharapni. Már a szájába kapta a férfit, amikor is egy hatalmas lángcsóva száll ki a sárkányom pofájából megolvasztva azt, de még képes végrehajtani a mágiát, majd miután bevégezte feladatát eltűnik. Sven vérző karral, és fejjel áll nem messze előttem. Liheg, arca fal fehér, látszik, hogy alig áll a lábán, ahogy én is. A mágikus erőmből már nincs sok, és még mindig érzem a fájdalmat a gyomromban. Tsubame visszaszáll mögém. Sven már vicsorog, vért köp, majd felénk indul, túlvilágian morog, szinte hörög.
- Na, most untam meg ezt, te kis szuka, elég belőled! – ordítja. Tsubame elém áll, hogy megvédjen, de nem ér el vele semmit. Sven négy acél nyíllal egy fához szögezi a csatlósomat.
- Tsubame! – kiáltom kétségbeesetten. Egy jég lándzsát idézve a kezembe próbálok meg védekezni a csapása elől, de a varázserőm kiapadt, gyenge vagyok az előző ütésétől, a bőröm ég, végtagjaim remegnek.
- Most megteszem és utána nem lesz veled több gondom. – morog, majd újabb láncokat alkot, amiket a csuklómhoz szorít, és a földre lök háttal, hogy szembe legyek vele.
- Ez a két kis aranyos. – kezdi, s kezében két csillogó rubintvörös ékkőt tart. – tűz lakrimák. A mester küldi őket sok szeretettel, és üzeni, hogy ne feledd őt el, amíg vissza nem tér hozzád. – mondja vérszomjasan, majd lehajol. Próbálom megrúgni újból, de a combjaimra térdel, és én képtelen vagyok mozogni. Rúgkapálok, de semmi haszna.
- Eressz! Nem kérek a beteges játékaidból, és semmiféle őrült ajándékból! – sikoltom, de semmi értelme. Két kezével felforrósítja az ékköveket, és belül a csuklómnak nyomja őket. Borzalmas kínjaim közt nem tudok mást tenni, csak torkom szakadtából üvölteni.
- Anoya! Kicsim! NEE! – ordítja apám, de ő sem bír mozogni.
- Anoya… - hörgi Tsubame, de senki nem tud a segítségemre sietni. Az ékkövek a húsomba égnek, szinte már a csontomig hatolnak, amikor Sven megáll, és elégedetten elmosolyodik.
- Látod így kell ezt, jó kislány. – még mindig csak üvöltök, sikítok a fájdalomtól, szinte magamon kívül vagyok, már nincs semmi az agyamban, csak az égető fájdalom, majd érzem ahogy elhomályosodik körülöttem a világ…

- Na végre, azt hittem már sosem hagyja abba a sikoltozást. Csak nem fájhatott az annyira…
- Te utolsó aljadék! Hogy tehetted ezt?
- Nem én tettem, a mester kívánsága volt. Különben is, magadra legyél mérges, amiért nem tetted meg előbb, amit a nagyúr kért. Máskülönben ez is elkerülhető lett volna, de neked végig a jófiút kellett játszani. Pedig mindketten tudjuk, hogy nincs szíved, csak átverni tudsz mindenkit, manipulálod őket, aztán eldobsz mindenkit, mint egy darab szemetet. Ahogy azt Ivette-el, vagy Sellával tetted. Arról a szerencsétlen Gregoriról ne is beszéljünk.
- Elhallgass, te átkozott! Őrült vagy te is, és a gazdád is egyaránt!
- Oh, igen? Nem is tudom ki őrültebb, aki hagyja, hogy a saját lánya így szenvedjen, vagy aki behódol az erőnek, ami a világot uralja. Én inkább az uralmat választom. Szívesebben követem a nagy mestert, minthogy kétszínűen éldegéljek a világban. Tudod, az a baj veled, hogy tényleg nem érted meg Őt.  Ha értenéd, nem dobtad volna el a lehetőségeket, amiket felajánlott annak idején. Nem törekedsz holmi emberi örömökre, inkább maradsz a mi társaságunkban.
- Soha nem zuhannék vissza abba a sötétségbe, amiből nagy nehezen kirángattam magam…
- Milyen kár Hielo, pedig úgy oda illettél te is… - szólal meg egy hang körülöttük. Reszelős, mély, lidérces hang.
- Nahát, mester, visszatértél! Alig vártam, hogy megjöjj!
- Elhallgass, unom a fecsegésed! – parancsolja a sátáni hang, majd Sven megmerevedve élettelenül terül el a földön. jó újra látni Hielo. Meglep, hogy itt látlak, bár, ahogy elnézem, a lányod nélküled halott lenne.
- Miattad néz ki így …
- Ez a nyomorult Sven mindent eltúloz. Na de, azért boldog vagyok, hogy végül szeretett menyasszonyom végül csak megkapta az ajándékomat, és, hogy végre előkerült annyi év után. Szép munka Hielo.
- Nem miattad jött vissza, nekem pedig már semmi közöm hozzád!
- Hogy semmi? Azt kétlem. Most viszont az ajánlom, hogy szedd össze magad, ha meg akarod menteni a lányt, különben elvérzik. Még találkozunk…
- Várj ezek a kövek mik… - ám a hang eltűnt. – nyavalyás Norihide…

Éget. Mar. Fáj. Szúr. Csíp. Forró. A lángok körbevesznek. Menekülök előlük, de elérnek, körbeölelnek, nyaldosnak, elkapnak, magukhoz ölelnek, és egy ép testrészem sem marad. Hamuvá égek… annyira… annyira meleg van…
Kipattannak a szemeim. Alig látok valamit, minden nagyon homályos. A szívem zakatol, kiver a víz, és alig kapok levegőt. Az ágyamban fekszem bekötözött sebekkel, hideg vizes borogatás van a homlokomon, ami szinte felforrósodott. mekkora lázam lehet?  Tsubame ott ül mellettem, épp leveszi a kendőt és a hideg vízbe mártja. Csóválja a fejét. Szemei aggodalommal teltek, szája feszült vonal. ideges, kezei remegnek, arca sápadt. Rajta is van pár fásli, és ragtapasz. Örülök, hogy jól van. Amint látja, hogy kinyitom a szemeimet, lágyan elmosolyodik.
- Szia! – köszön. Köszönni akarok én is de olyan gyenge vagyok, hogy csak halk nyöszörgés a válaszom.
- Pihenj! Nincs más dolgod csak pihenni! – mondja, aztán feláll, az ajtóhoz megy. Apám áll a küszöbön. Nem jön bentebb, Tsubamehez beszél, alig hallom, amit mondanak.
- Hogy van?
- Egyre forróbb a teste, nem tudom, meddig lehet visszatartani ezt a magas lázat.
- Már hívtam orvost, de időbe telik, míg kiér. Addig kérlek, ápold tovább.
- Igenis. Uram, lehet egy kérdésem? – apám a fiatal férfire sandít. – megkérdezhetem, hogy ki az a… Norihide?...


Folytatjuk…

:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.animemangastyle.gportal.hu
Anoya De Hielo
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 283
Aye! Pont : 1
Join date : 2009. Nov. 13.
Age : 23
Tartózkodási hely : Fairy Tail :P (Kecskemét, Hungary)

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 7
Jellem: Törvényes Semleges

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Szomb. Okt. 24, 2015 11:03 am

A sötétség fogságában part II
A Hold herceg legendája I

Minden érzékem borzasztóan tompa. Sötét van, és majd meggyulladok a hőségtől. Nem tudom, hol vagyok, olyan, mintha a sivatagban lennék. Szomjazom. Úgy érzem, senki sincs mellettem, egyedül vagyok. Megpróbálom mozgatni a végtagjaimat. A lábam mozdul, de az izmaim szét akarnak szakadni, a kezem még inkább. Végül, ahogy ujjaimat remegve megpróbálom kinyújtóztatni, egy kézbe ütköznek. Szemhéjaim ólomsúlyúak, de nehézkésen kinyitom a szemem. Látásom homályos, a színek és formák elmosódtak előttem. Azt tudom, hogy valaki az ágyamnál ül, a lábaimra dőlve alszik, de a keze az enyémhez ér. Érzem, mint emelkedik és süllyed felettem a mellkasa. Tsubame… Még mindig pokoli a hőség, és mintha minden perccel egyre nagyobb lenne. Egy kevés hűvös nedvességet érzek a homlokomon, nyilván a borogatás. Lázam van, de igazából nem tudom felfogni. A párnában feküdve hallom az apró ritmikus lüktetéseket, ahogy zakatol a szívem. Érzem, ahogy a légzésem szapora, egyenetlen, kapkodó. Valamitől beteg vagyok, és egyre rosszabbul érzem magam. És ekkor visszaemlékszem, és érezni kezdem a csuklóimban lévő lakrimák elviselhetetlen égetését. Mintha egyfolytában egy izzó vasat nyomnának a bőrömnek, de a fájdalom valahogy belülről árad, a kezeimben vannak. Ordítani szeretnék, de nincs erőm. Megpróbálok mocorogni a lábaimmal, mire Tsubame felébred, rám néz, elmosolyodik.
- Szia! Ne haragudj, elbóbiskoltam. – feláll, majd hozzám lép, puha tenyerét, az arcomhoz érinti, tekintete elkomorul. Leveszi a borogatást, majd egy másikat tesz a tüzelő homlokomra. Mint a kiszáradt, haldokló vándornak egy korty, hűsítő víz a sivatagban. De nem sokáig tart, szinte azonnal átmelegedik. Kisvártatva kinyílik az ajtó. Apám, és egy ősz úr lép be. Lekerül rólam a takaró, és a doktor vizsgálni kezd. Mogorva arckifejezéséből látszik, hogy nem tetszik neki az állapotom. Fél óra után befejezi a vizsgálatot, majd apámmal együtt távozik. Tsubame egy szivacsot vesz elő, és hideg vízzel próbálja nyugtatni forró testem. Olyan jó érzés.
- Nem lesz semmi baj. – ígéri, miközben bíztatóan mosolyog. Hiszek a szavaiban, és próbálok higgadt maradni, de nehezen megy. A félelem a hatalmába kerített, hogy ezt lehet nem élem túl. Ilyen magas láz… Próbálok Tsubame-re fókuszálni, de az alakja ismét elnyúlik előttem, és a szemhéjaimat lehúzza a gyengeség…

Hajnal van. Arra ébredek, hogy a testem hűvösebb, de minden végtagom zsibbad, merev. Könnyebben nyílik ki a szemem. Felettem egy mágikus kör lebeg, amikből apró kis hópelyhek hullnak a testemre. Már csak a csuklómban lüktető lakrimák árasztják magukból a hőt. Felülök az ágyban, Tsubame épp belép. Mikor meglát, feloltja a villanyt és hozzám siet.
- Hé hé hé hé! Jól vagy? Hogy érzed magad?
- Jobban, csak nagyon szomjas vagyok. – mondom elhaló rekedtes hangon. Tsubame egyből az éjjeli szekrényhez ugrik, és tölt egy pohár vizet. A hideg kristályos víz visszahozza az életerőmet. – mi történt mióta itt fekszem? –kérdezem.
- Nem sok. Apád megpróbált lehűteni ezzel a varázslattal. – mutat a felettünk lebegő halványkék fényben pompázó, mágikus körre, melyből még mindig hópelyhek szállingóznak. Aztán a lüktető csuklómra meredek. A lakrimák felszíne látszik csak, vöröses, narancssárgás, skarlátos színben pompáznak, szinte látni, ahogy a mágia kavarog bennük. Nagy részük a húsomba égett.
- Nyilván ezek teszik ezt velem. Valahogy ki kellene venni őket.
- Igen, de az orvos, aki nálad járt, azt mondta, ő nem vállalja a kockázatot, hogyha kiveszi, talán rosszabbul leszel tőle.
- Ezek tűz lakrimák nem? Ezektől ég a testem, és gyötör a láz. Az a doktor logikátlan… - mérgelődöm. – valaki hozzáértőt kellene keresnünk. – esem gondolkodóba, közben Tsubame hirtelen a mellkasom felé nyúl. Nem takar más csak egy egyszerű fehér topp, és alsónemű. Kiszárad a szám, és kissé megijedek, de csak a testem hőjét vizsgálja.
- Hihetetlen, de már nincs lázad.
- Az lehet, de a kezem baromira fáj. – nyögök, mert amint megmozdítom a csuklóimat maró érzés fog el.
- Tudom. – mondja, majd megfogja a kezeim. Az éjjeli szekrényről levesz két fáslit, és gyengéden elkezdi betekerni a kezeimet. A fáslik vizesek, kellemesen hűsek.
- Talán ezek elnyomják picit, a fájdalmat. – mondja halkan. Hangjából aggodalmat, és szomorúságot hallok ki.
- Tsubame, mi a baj? - kérdezem aggódva. Nem néz rám, nem válaszol, csak a kezeimmel törődik.
- Tsubame, kérdeztem valamit… - hangom kezd mérgesebbre váltani. Rám emeli tekintetét, csillogó, aggódó, szorongó, éjfekete tekintet, kétségbeesett pillantás.
- Majd beleőrültem… - kezdi. – hogy megint végig kellett néznem, ahogy bajod esik, miközben tehetetlenül fekszem a földön, gyengén, kiütve. Nincs semmi hasznom. Nem tudok neked segíteni, nem vagyok elég erős, hogy megvédjelek. Én… - folytatta volna, de jobb mutató újamat a szájához érintve elhallgattattam.
- Ezt most fejezd be. Mióta… egyedül vagyok... nélküle… nekem nincs fontosabb ember az életemben, mint te. Ha te nem vagy… most nem lennék önmagam, ebben biztos vagyok. – mondom megnyugtatóan. – és amúgy is, nem a feladatod, hogy megvédj. Erős nő vagyok, hatalmas mágikus erővel. A saját harcaimat nekem kell megvívnom. Te csak éld túl, és legyél velem. Ennyi az egész. – zárom le a vitát. Szemében megkönnyebbülés csillog, de tudom, hogy nem győztem meg teljesen. Tényleg jobban érzem magam, így megpróbálok felállni.
- Csak lassan.
- Menni fog. – mondom magabiztosan, majd már talpon is vagyok, bár a lábaim, remegnek, mint a nyárfalevél.
- Apád örül majd, ha látja, hogy jobban vagy.
- Aggódott ő is igaz?
- Szerintem mióta visszahoztunk nem aludt…
- Tényleg, mi lett azzal a fickóval, aki elrabolt?
- Meghalt. – jelenti kis Tsubame, a hír sokkol, és ezer kérdést vet fel, amikre most emlékszem vissza.
- De ki… ?
- Megjelent egy alak, aki megölte. Nem tudok többet.
- Hogy nézett ki?
- Nem tudom, nem láttuk, csak a hangját hallottuk.
- Ezt nem értem. Egy testetlen valaki, hogy ölhet meg egy embert?
- Ne tőlem kérdezd, apádtól, ő beszélgetett vele.
- Beszélgetett? – horkanok fel. Ez egyre gyanúsabb.
- Nem értettem belőle semmit, úgyhogy belőle kell kiszedned, mi ez az egész.
- Hát, meglátjuk… - mondom bizonytalanul. Apám nem az a fajta, aki dalol, mint a madár, pláne nem ilyen dolgokban. Mikor kilépünk, a szobából a mágikus kör eltűnik. Kicsit melegebbnek érzem a testem, de már nem annyira elviselhetetlen, mint nemrég. Mikor Tsubame támogatásával lebotorkálok az ebédlőbe, apám felpattan az asztaltól, ahol eddig a kávéját szürcsölgette, és felém siet.
- Anoya kincsem. Jobban vagy? Ez kész csoda.
- Jól vagyok apa, csak ez a kettő zavar kicsit. -nyújtom felé a karjaimat. A lakrimák fénye a pólyán keresztül is átvilágít.
- Igen, ez probléma. – fintorog apám.
- Valahogy ki kell őket szednünk belőlem, különben a testem lassan elevenen elég.
- De a doktor azt mondta…
- Az az ember egy sarlatán. – vágok a szavába. – vagy nem ért a munkájához, vagy nem látott még ilyet. Ha ezek továbbra is a testemben vannak biztos, hogy belehalok. – jelentem ki komolyan.
- De ezt nem értem. Miért akart volna téged így megölni, mikor a terv….- ekkor apám halk szavai elapadnak. Kínos csönd telepedik körénk.
- Mégis miről beszélsz, apa?
- Semmiség.
- Na, ha már itt tartunk. Elmesélnéd, ki az, akit Sven a vőlegényemként emleget, és, hogy ki az, aki megölte? – vetem fel a témát. Apámnak olyan feje kerekedik, mint aki citromba harapott volna.
- Nem tartozik ide, foglalkozzunk a megmentéseddel.
- Oh, nagyon is idetartozik, szeretném tudni, ki áll az elrablásom, és e mögött az egész mögött. – jelentem ki ellentmondást nem tűrően. Apa morog egy sort, majd kurtán válaszol.
- Legyen annyi elég, hogy Sven egy bizonyos embernek dolgozott, akit régen ismertem. – mondja mereven. – inkább üljetek le és reggelizzetek, Anoya amúgy se evett már vagy két napja rendesen, rád fér kislányom. – lágyul el a tekintete. – egyetek, én a dolgozóban leszek. – mondja, majd hónap alá csapja a reggeli lapokat és felfelé indul.
- Gondoltam, hogy nem lesz túl beszédes. - súgom Tsubame-nek.
- Olyasmi téma lehet neki, mint neked Gregori. - veti oda, és nem mond hülyeséget.
- Talán volt ezzel a taggal valami régi ügylete, még anyám előtt. Egy titkos üzlet, vagy ilyesmi.
- Meglehet. –bólint.
- De, most nem ezzel kell foglalkoznunk, nagyobb gondunk is van méghozzá ezek a… - ebben a percben borzasztó fájdalom, égető, maró érzés járja át a testem. Mintha valami átfolyna rajtam, lüktet bennem. Mintha érezném, ahogy vágtat a vér az ereimben, miközben majd szétszakadok a fájdalomtól. A padló felé roskadok, de Tsubame megtart.
- Anoya! Anoya! Tarts ki!- kiáltja, de a sötétség újra fogságba ejt, az elviselhetetlen fájdalommal együtt.

A Hold fényére ébredek, ahogy az arcomba tép. Már nem érzem a lüktető, égő érzést a testemben, de a végtagjaim zsibbadnak, az alkarjaim pedig remegnek, és közben nagyon merevek. Mintha két vaskos bilincs fogná közre őket. Sikerül elsőre felülnöm az ágyban, és a felállással sincs gond. Ahogy kinyitom az ajtót Tsubame belép, tekintete ellazul.
- Miért van az, hogy mindig megérzed, mikor térek magamhoz? – duzzogok.
- Mert a társad vagyok. – mondja lágyan.
- Ne haragudj, hogy mindig a frászt hozom rád. Ki kell találnunk valamit, mert ezt már nem sokáig tudom elviselni. A rosszulléteket, és a fájdalmat.
- Hát, azt én sem… - vallja be.
- Tudod, igazából nem te vagy a gyenge. Sokkal több varázserőm van, mégis én buktam el a harcban, én vagyok az, aki vereséget szenvedett, mégis te aggódod magad halálra, ez így nem fair… nem akarom, hogy miattam érezd rosszul magad, én… - de nem tudom befejezni a mondatot, mert magához, ránt és megölel. Puha, könnyed ölelés. A hajamba túl, karjai a hátamat cirógatják.
- Nem akarom, hogy így gondolkodj. Az én döntésem, hogy aggódom -e vagy sem. És amúgy is, ez nem döntés ez csak úgy jön. Ha nem lennél fontos nekem, nem lennék most ebben a szobában, a hajamat tépve, hogy megmentselek… - mondja elhaló hangon. A nyakába csimpaszkodom. Ő a menedékem, az egyetlen mentsváram, az én elefántcsonttornyom. Nélküle elvesznék. Pár percig állunk így egymás ölelésében, majd eltávolodunk. Tsubame felvonja az egyik szemöldökét, szeme csillog. Jobb tenyerét az arcomhoz simítja.
- Hmm, megint felugrott a lázad? – kérdezi, de a hangjából kihallom, hogy csak gúnyolódik. Eltolom a kezét és vágok egy grimaszt, ő is tudja, hogy csak simán elpirultam. Csatlósom felnevet. Olyan rég nem hallottam nevetni…
- Hova indultál? – kérdezi.
- Elsősorban megkeresni téged, aztán a könyvtárba kutakodni. – mondom, ám ekkor egy vaskos kötetet vesz a kezébe, amit eddig lerakott az éjjeli szekrényre.
- Már megelőztelek. – mondja.
- Találtál valamit, és csak most mondod?
- Szakítottam volna félre ezt a megható pillanatot?
- Na, jó ki vele!- utasítom, majd Tsubame felüti a könyvet. A borítóján az áll: „ A történelem nagy gyógyító mesterei” – a történelem és gyógymódok részleg közötti polcon találtam. Először nem találtam hasznosnak, hiszen akik ebben a könyvben le vannak írva, a többségük már elhunyt, sőt az összes, de van egy, aki él, illetve az utódja, ha minden igaz. – mutat az oldalra ahol kinyitotta a könyvet. A lap tetején az ál: „ A legkiválóbb gyógyító: A Holdherceg.”
- A Holdherceg? – kérdem hitetlenkedve.
- Ő. Egy ősi, több ezer éves család. Keleten van a székhelyük, mélyen eldugva az erdőben.
- És ez biztos, vagy csak egy legenda?
- Tudsz jobbat? – förmed rám.
- Nem, folytasd.
- Szóval ez a titulus apáról fiúra száll, már több ezer éve. Mindig a legidősebb fiú kapja meg. ők a Hold erejével gyógyítanak, de azt nem írja, hogy hogyan. Azt állítja, bármilyen betegséget kezelnek, és sikerrel gyógyítanak.
- Akkor egy lakrima kioperálása semmiség.
- Valószínű, hogy képesek rá.
- Holnap induljunk. Szólok apámnak. – mondom, majd a dolgozószobája felé veszem az irányt.


- Teljesen elment az eszed? Keletre? Ilyen állapotban? Egy ostoba legenda nyomába, ami nem is biztos, hogy igaz? – ordít apám.
- Egy: Ne ordíts, nem vagyok süket. Kettő: Tudsz jobbat? Ja, és három: kifutok az időből! - emelem, meg én is a hangom. – lelhet, hogy most jól vagyok, de bármelyik pillanatban újra rosszul lehetek. Ez az egyetlen esélyünk. – mondom ellentmondást nem tűrően. Apám visszaül a faragott bársonyszékébe, tekintete sötét, komor, gondolkodó.
- A legeldugottabb úton menjetek. Csak egyszer álljatok meg, és senkivel ne beszéljetek.
- Apa nem vagyok gye…
- Erre az egyre kérlek, amit most elmondtam.- emeli meg a hangját.
- Rendben. – adom be a derekam. Mintha apám olyan ellen intene óva, amiről már tud, csak titkolja.
- És legjobb lenne, ha most rögtön indulnátok.
- Az éjszaka közepén? – csattan fel Tsubame. – mégis mi elől kell ennyire bujkálnunk? – kérdi, apám nem felel, hallgat. Tsubame vállára teszem a kezem, jobbnak látom betartani, amit apám mondd.
- Úgy lesz. Induljunk! – megyek kifelé.
- Anoya! – állít meg apám, majd amikor felé fordulok, már előttem áll, és szorosan megölel. - Kérlek vigyázz magadra. Könyörögve kérlek. – hangja rekedtes, megviselt.
- Ígérem. – mondom lágyan, és az ölelésébe fúródom.
- Menjetek az háromkerekűvel. – kacsint rám apám.
- Háromkerekű? – kérdez vissza Tsubame értetlenkedve.
- Ne kérdezz, gyere! – húzom magam után.

A garázsban egy régi, oldalkocsis motorra bukkanunk. Egész újnak tűnik, a port, pár karcolást, és horpadást leszámítva. Bogár zöld, és mahagóni barna.
- Hát ez?
- Azt hiszem még apám járt vele.
- Mivel működik?
- Lakrimákkal. – válaszolom kurtán.
- Elég lesz az útra?
- Ha nem majd adok varázserőt az enyéimből. –viccelődöm.
- Nem kéne vezetned.
- Nem is akartam. – mondom, majd a táskámmal együtt bepattanok a kényelmes oldal kocsiba. – ha vezetés közbe beájulok, az egyikünknek sem szerencsés, remélem, tudod vezetni.
- Hogyne tudnám. – forgatja a szemét, majd felül mellém. Összegombolja fekete kabátját, az ülésem alól egy pár motoros kesztyűt adok neki, amiket gyorsan magára húz, majd már indítja is a motort, a lakrimák felizzanak, és elhúzunk a Holdfényes éjszakában.

A hajnal vérnarancs sugarára kelek fel, ahogy egy földúton zakatolunk, egy dombtetőn, előttünk nem messze sűrű lombos erdő terül el.
- Jó reggelt. –köszönt merev arccal, az utat figyeli.
- Az egész éjszakát átvezetted? – kérdem csodálkozva?
- Nem. Egyszer meg kellett állnom, mert rohamod volt.
- Rohamom? –csodálkozom, majd hirtelen eszembe jut, amit álmodtam. A lángokba borult táj, a korom sötétbe burkolt világ, és az a borzasztó hőség mindenütt.
- Szinte lángolt a tested, sikoltoztál, rángatóztál. Alig bírtalak lehűteni… - meséli.
- Sajnálom… - motyogom halkan, majd kicsire húzom össze magam. Nem akarom ekkora teher alá helyezni őt.
- Nem kell. Csak mondom. Szerintem nemsokára ott leszünk. Ez már az az erdő lehet. – mondja. Pár perc múlva beérünk az erdőbe, és a hajnali napfény szinte elzáródik a lombokon kívülre. Semmi más, csak a színtiszta természet vesz körül bennünket. Ahogy haladunk előre a földút átvált sűrű fűvel benőtt ösvényre, ahol látszódik, hogy nem sokan járnak kelnek. Egyre kihaltabb körülöttünk minden, csak a buja, zöld növényzet, és itt-ott elsuhanó állatokat látni. Kisvártatva egy kereszteződéshez érünk, de se egy tábla, vagy útjelzés nem segít, hogy merre keressük őket.
- Na, ez most jó kérdés. Nincs valami megérzésed? – kérdezi Tsubame. Körültekintve a választható ösvényeken, van kettő egészen szép, világos, és van egy sötétebb részbe vezető ösvény.
- Fordulj jobbra. – terelem őt a sötét ösvény felé.
- Ha te mondod. – vállat von, majd bekanyarodik. Itt már a motor lámpáit is fel kell kapcsolnia, hogy lássuk, merre megyünk. Az ágak egyre jobban belógnak az út közepe felé, Tsubame-nek le kell hajolnia, hogy ne vágjanak az arcába. Két perc sem telik el, mikor hirtelen megáll a motorral.
- Ez zsákutca. – jelenti ki. Egy sűrűn összenőtt növényekből álló fal előtt állunk. Olyan sűrű, hogy nem látok át a túlsó oldalára.
- Had nézzem. – ugrok ki az oldalkocsiból. Kicsit megszédülök, de végül oda tudok botorkálni a falhoz. Masszív varázserőt érzek belőle. – szerintem ez egy kapu. – jelentem ki. – nincs nagy kedvem tönkretenni de… - érintem meg, és próbálom megfagyasztani a növényeket, de a varázslatom halovány fényben pompázik csupán, és csak egy kis részét fagyasztotta meg a fal területének. Remegő kézzel lépek hátra.
- Mégis, mi a csoda történik velem? Nem... nem bírok varázsolni. – mondom remegő hangon. Most először borzasztó rettegés fog el. Tehetetlennek, és sebezhetőnek érzem magam.
- A tűz lakrimák. Nyilván elnyomják a jégteremtési képességed. – mondja Tsubame.
- Nem lehet… - remeg a kezem, kiver a víz, borzalmasan érzem magam.
- Ne aggódj, véget vetünk ennek. – mondja elszántan, majd már elővette az egyik ezüst kését, hogy átvágjon a növény kapun, amikor az egyik inda megmozdul benne. Lassan felénk közeledik. A végén egy kis gömbformájú bimbó ágaskodik, mely lassan kinyílik, s egy szemgolyó pislog vissza ránk.
- Ez most… ez…- döbben le Tsubame a furcsa lényt látva. – még jó, hogy nem vágtam bele…
- Ez a valami él.
- És lát… - a szem körbepásztáz bennünket, majd előttem áll meg. Körbehúzódik körülöttem, végül rátekeredik a karomra és közelebbről megvizsgálja a lakrimákat. Kisvártatva lassan elenged az amúgy enyhe szorításból, és visszahúzódik a növényfalba, mely lassan szétfonódik, és szabad utat ad nekünk.
- Azt hiszem ez siker.
- Az az, na, indíts, mielőtt bezárul. – utasítom, majd gázt ad és már indulunk is még az eddiginél is keskenyebb, és zölddel benőtt úton. Pár perc zötykölődés után hirtelen előttünk landolt egy alak. Tsubame fékez, még éppen meg tud előtte állni. Ezüst haja rikítóan csillog, világoskék mintás yukatát, fekete nadrágot, és fehér fapapucsot visel, nagyon keleties stílusú. Kezében egy hatalmas kasza csillog a levelek közt beszökő Napfényben. Maszkot visel, és ami a legfurcsább, hogy bozontos, rövid fehér hajából, két hegyes fül ágaskodik ki. Nem tudom eldönteni, hogy macska, kutya, vagy inkább farkas fülek e. Az alak kiegyenesedik majd felénk lép.
- Ti vagytok, akik be akartok jutni, a Holdherceg birodalmába? – kérdezi. Hangja mélyen dörög.
- Úgy van. –felem. – a segítségét szeretnénk kérni, szükségünk van rá.
- Kövessetek! – mondja, majd követhetetlen gyorsasággal megfordul, és a faágak közt suhanva elindul előttünk. Tsubame a gázba tapos, de még így is alig bírjuk tartani vele a tempót.
- Ki ez, egy ninja?
- A gyorsasága rájuk jellemző.
Az ösvény hamarosan kiszélesedik, és egy hatalmas birtokban végződik melynek közepén egy keleti stílusú ház áll, középen hatalmas halastó mely mellett egy sakura fa áll, a szirmok a tóba hullottak, gyönyörű az összkép. A házat másféle gyümölcs, és virágos fák veszik körbe, szinte egybe olvadnak a lobkoronáik. Az ismeretlen a ház bejárata előtt áll meg, felénk néz.
- Gyertek közelebb. – mondja, közben kettőt rávág az ajtóra, mire egy idősebb úr lép ki rajta. Szürke kabátot, fekete nadrágot, fehér kesztyűt, barna mellényt és egyszerű fekete-fehér cipőt visel. Haja ősz, melyből hasonló hegyes fülek állnak ki, mint a maszkos idegenéből.
- Ők azok?
- Ők… - felel kurtán a maszkos. Az idős úr felénk jön, a kezét nyújtja nekem.
- Örvendek. Tsuki Fukohara vagyok.
- Anoya De Hielo. Ő pedig a társam Tsubame. Ön lenne a híres, Holdherceg? – kérdem.
- Nem, illetve már nem. Akit Holdherceg néven ismernek az az unokám, Shiro. – az ifjú a nagyapja mellé lép. Nagyon erősnek tűnik ebben a szerelésben.
- Szóval, ennek a kettőnek köszönthetjük, hogy most itt vagytok. - fogja meg a kezeimet.
- Úgy van. Meg tudna tőlük szabadítani?
- Ez csak természetes, nem nagy dolog. De csodálkozom, hogy nem talált mást, aki ezt a műveletet elvégezhetné.
- A többi orvos, mind kontár. – morgok.
- Ebben biztos vagyok. Fáradjanak beljebb. – Tsuki úr beterel bennünket a házba, mely belülről is ugyan azt a keleti tradíciót árasztja, mint kívülről. Régi bútorok, festmények, de mindenhol tisztaság, és rend. Egy ebédlőasztalhoz vezet bennünket, ahol térdelve, vagy törökülésben tudunk csak elhelyezkedni. Tsubame igazán kilóg a sorból magasság téren, még ülve is.
- Megtudhatom, hogyan kerültek a testébe ezek a tűz lakrimák? – kérdezi Tsuki úr, miközben leoldja a kötéseket a kezeimről.
- Egy elmebajos ember elrabolt, és beleégette ezeket a csuklómba.
- Értem. Tudja, hogy pontosan mik ezek?
- Nem igazán. –vonom meg a vállam.
- Ezek speciális tűz lakrimák. Lassan, belülről emészti fel az ember varázserejét, miközben az alany azt érzi belülről elég. Kínzásra szokták alkalmazni. A legnagyobb hatása a hó, víz, vagy jégmágusoknál van. Ahogy elnézem te jégmágus vagy.
- Igen, de nem igazán tudom használni az erőmet, pont ezek miatt.
- Ez sajnos így van. A kapunál, ahogy éreztük, még volt némi varázserőd, ami jó, nem vagyunk elkésve. Tüzetesen megvizsgálhatom a lakrimákat, aztán el is távolíthatjuk őket.
- És ez, hogyan megy? Műtét? – érdeklődöm.
- Kérlek, higgy bennünk, és bízd ránk magad. Nem hiába vagyunk benne a történelemkönyvekben.
- Nyilván. – mosolygok. Tekintetem az ifjú Shirora tapad. Hallgatag, nagyon merev, tartózkodó.
- Minek a maszk? – kérdem.
- A maszk Shiro személyiségét védi az idegenektől. Tudjátok ő csak az év ezen felében Holdherceg, a másikban átlagos tanuló.
- Nagyapa…
- A kliensnek tudhatnak róla, főleg ha a Hielo házból vannak.
- Tessék?
- Ismertem a nagyapád, Diego De Hielot. Nagyon kedves ember volt, sajnálom, hogy hamar elment.
- De ha maga ismeri a családom…
~ Teljesen elment az eszed? Keletre? Ilyen állapotban? Egy ostoba legenda nyomába, ami nem is biztos, hogy igaz?- visszhangoznak apám szavai a fejemben.
- Újabb furcsaság. –mondja Tsubame.
- Nem hiszem el, hogy apa még mindig titkolózik előttem.
- Édesapád nagyon bölcs ember, ne rótt fel neki, hogy nem beszélt rólunk. Foglalkozzunk inkább a gyógyításoddal. - nem szólunk egyelőre többet, Tsuki úr belekezd a vizsgálatomba. Ahogy forgatja, kocogtatja, piszkálja a köveket újra égő érzés költözik belém, szédülök, és alig kapok levegőt.
- Ezen nincs mit vizsgálni. Shiro készítsd elő a fürdőt.
- Igenis. – mondja, majd már el is tűnik.
- Fürdő?
- Most azonnal elvégezzük a szertartást, hogy legyen idő a regenerációra. - áll fel Tsuki úr, majd engem is feltámogat.
- Kérem, kísérje ki a ház mögé. –mondja Tsubamenek. Borzasztó gyengének érzem maga. Két lépés után a karjaiba omlok.
- Gyere, mindjárt vége. – ígéri, majd a karjaiba vesz. Minden erőmmel a gallérjába kapaszkodom, felnyögök a fájdalomtól, és érzem, ahogy sírni kezdek, elviselhetetlen ez a szúró, maró érzés, elegem volt belőle. Tsubame kivisz a házból, ki az udvarra, majd a ház mögé visz ahol egy mély forró vizes forrás terül el. Csodás virág illata van, egy kicsit megnyugtat.
- Nem lesz semmi baj, itt vagyok veled. – mondja, majd letesz, de közben erősen tart, hogy el ne essek.
- Ezt fel kellene vennie. – mondja Tsuki úr, egy átlátszó halványkék ruhát tart a kezében, ami a földig ér. Összeszedem minden erőmet, és vetkőzni kezdek. Tsubame lehunyja a szemét. A ruha tényleg nagyon átlátszó, nagyon furcsán érzem magam benne, mintha hűvös lenne, és jobban érzem magam tőle.
- Kérem, sétáljon bele a vízbe.
- Ez forró.
- Bízzon bennem! – mosolyog, majd bólintok, és lassan a vízbe lépek. Melegnek kellene lennie, de hidegnek érzem, nagyon kellemes.
- Sétáljon addig, amíg leér a lába. – utasít. Addig megyek, míg a víz a nyakamig ér.
- Jól van készen állunk. Shiro!
- Kész vagyok nagyapa. – szól az ifjú. Kezében a kaszájával a velem szemben álló sziklán áll.
- Hunyd le a szemed, és ne nyisd ki, amíg nem szólok, megértetted? – bólintok, és máris követem az utasításait. Nem látom, mi történik körülöttem, csak azt érzem, hogy a testem felemelkedik kicsivel a vízfelszín fölé, vízszintes tartásban lebegek fölötte, közben vízcsóvák lassan körülfonják a testem, mire az kettő körbefonódik a karomon, és fehér fénysugár borítja be a fürdőt. Érzem, ahogy Shiro körbetáncolja a sziklákat, mozgása szelet kelt körülöttem, hajam ide –oda lobog az átvizesedett ruhával együtt. Az égő érzés lassan lehalványul, és helyét kellemes, hideg veszi át. Mintha megtisztulnék, megújulnék, újra régi önmagam vagyok. Végül két apró reccsenést hallok, a lakrimák törött darabjai a vízben landolnak, én pedig még mindig lebegek, míg egyszer csak újra Tsubame kezei közt nem találom magam.
- Végeztem, kinyithatod a szemed. – lassan, pislogva nézek csatlósomra, akinek fülig ér a mosolya. Szorosabban fog, mint eddig és jobban magához húz.
- Micsoda megkönnyebbülés. – mondja, majd letesz a két lábamra. Ismét erőt érzek a testemben. A bizsergető, vibráló mágikus erő szétárad bennem, és újra magabiztos vagyok.
- Próbáld ki működik-e! – bíztat Tsuki úr. Előre lépek, majd kezeimet kitárva egy hosszú, erős, gyönyörű jéglándzsát idézek meg. Nekem is vigyorognom kell. Megforgatom magam körül, a testem valóban újra életerős.
- Igazán hálás vagyok ezért. – mondom.
- Nem tesz semmit, azonban nem mehetsz el amíg a regeneráció tart.
- Mennyi idő? – kérdem.
- Egy hét.
- Egy hét? – kérdezzük egyszerre Tsubaméval.
- Ne akadjatok már ki, az egészet pihenéssel tölthetitek itt tök ingyen… - vágja nekünk flegmán Shiro.
- Shiro… - morog a nagyapja.
- Jó jó. Itt se vagyok. – és tényleg, egy szempillantás alatt tűnik el.
- Ne haragudjatok rá, kissé nehezen viseli ezt a.. Címet.
- Az édesapja…?
- Eltűnt egy küldetés során, az anyja a születésekor halt meg. - meséli. - de erős, nem adja fel.
- Látszik rajta. Azt megkérdezhetem, hogy önök…- utalok a fülükre.
- Oh, igen. Mi a Tsuki klán már ősidők óta ilyenek vagyunk, így születünk farkas fülekkel. Nekünk különös kapcsolatunk van a Holddal, mint a Farkasoknak. Akkor vagyunk legerősebbek, amikor telihold van.
- Izgalmas.
- Na de szót se többet, menjünk vissza a házba, sok pihenésre van szükséged. – utasít. Teszem, amit mond, bár legszívesebben edzenék, vagy mozognék.
- Amíg te pihensz, én edzem. – jelenti ki Tsubame.
- Nem ér… - duzzogok.
- Ne morogj, mars pihenni. – utasít kuncogva.
Bedőlök a kényelmes puha paplannal borított ágyba, és bár úgy éreztem erőm teljében vagyok, az álom hamar beborít.

Egy fekete teremben állok. Sötét van, csak magamat látom a nagy semmi közepén. A kezemet nézem, vizsgálódom. Piros folyadék csorog végig rajta. Ez vér… nagyon meleg, és bűzös.
- Kellemes érzés igaz? – kérdezi egy duruzsoló hang.
- Nem, nem igazán. Ez inkább borzalmas. - fintorgok.
- Ugyan, nézd meg jobban, milyen puha és meleg!
- Kinek a vére ez?
- Kié, kié ugyan? Hát a tiéd. – mondja a hang, majd ahogy lenézek, látom, hogy a hasam egy hatalmas sebből vérzik. És minden elsötétül.

A szemeim kipattannak, üvöltök, zokogok. Tsubame ölel, nyugtat, csitítgat.
- Nem akarom, nem! Neeem! – sikítom.
- Nyugodj meg, kérlek, nyugodj meg! – súgja. A testem remeg, zihálok. Ez minden eddigi rémálmomnál borzalmasabb volt.
- Nincs semmi baj. - nyugtat, de a testem remegése nem akar enyhülni. Nem akar alábbhagyni. A sötétség ott van mindenütt…


A szokásosnál is vaskosabb újság az íróasztalon landol. Gazdája mérgesen vágja hozzá. Fel alá járkál, ideges, zavart. Agya kattog, a megoldást keresi, kutatja, de nem leli. Nincsenek megfelelő válaszok…
- Nem lehet, hogy ez az egész az ő műve, nem lehet hozzá köze… Nem lenne érdeke… - mormolja maga elé. Az összecsavart újság az asztalon végül kinyílik. A címlapon egy kép egy összedőlt, romjaiban heverő épületről, melynek egyik tornyának maradványairól, egy anyagdarab lóg le, ami egykor egy zászló volt. Egy céh zászlaja, egy máguscéh zászlaja. A Fairy Tail lobogója.
- Ha megtudja, belehal…


Folytatjuk…

:
 


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.animemangastyle.gportal.hu
Anoya De Hielo
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 283
Aye! Pont : 1
Join date : 2009. Nov. 13.
Age : 23
Tartózkodási hely : Fairy Tail :P (Kecskemét, Hungary)

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 7
Jellem: Törvényes Semleges

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Szomb. Okt. 24, 2015 11:07 am

A sötétség fogságában Part III
A Holdherceg Legendája II


Csodaszép palota.  Minden annyira fényűző, annyira csillogó. Otthon vagyok. Mikor felnézek a vörös bársonnyal borított lépcsősor tetejére meglátom őt. Leia, még káprázatosabb, mint eddig volt. Arany haja gyönyörű vállaira omlik. Zafír szemei csillognak, ahogy rám tekint. Egy pillantásától elolvadok, és megszűnik bennem minden rossz érzés.
- Én hűséges Tsubame-m. Hát újra itt vagy? – kérdezi csengő hangján. Felé lépek, közben, mintha angyalok kezdenének fenséges énekbe, egy lágy dallam csendül fel szívemben. Felfutok hozzá a lépcsőn, de mikor át akarnám ölelni, eltűnik a kezeim között…
Kipattannak a szemeim. Pulzusom akár egy száguldó vonat, zihálok. Körbetekintek a szobában ahol eddig aludtam és visszaemlékezem hol is vagyok.  A keleti erdő mélyén. Anoyával a holdhercegnél. Az álom honvágyat kelt bennem, elszomorít, de egy pillanatra fel is villanyoz. Még mindig annyira élénken él bennem Leia szépséges, angyali arca, kitörölhetetlen. Azonban, most már Anoyára kell, vigyázzak. Ahogy végiggondolom ezeket, hirtelen halk sírást hallok odakintről. Nyöszörgést, kétségbeesett jajveszékelést. Felpattanok, mert biztosan tudom, hogy ő az. A padlón fekve találok rá. Remeg, borzalmasan sápadt, arca könnyekben úszik.
- Anoya! – ugrok oda mellé egy lámpást tartva fölé.
- Én ezt már nem bírom, nem tudom elviselni! Nem akarom! – nyögi halkan, mikor a nyakamba kapaszkodik, én pedig felemelem és visszaviszem a szobájába, hogy megnyugtassam.  Nem veszi rendesen a levegőt, a teste borzalmasan remeg, és egyre csak gyengül. Pedig egy hete már, hogy kivettük a tűz lakrimákat a testéből, két napja még úgy tűnt teljesen jól van, de… egyre csak rosszabbodik az állapota. Arról beszélt, hogy egy hang folyamatosan baljós dolgokat suttog neki, és elviselhetetlen a kín. Betakarom, megpróbálom megnyugtatni.
- Hagyj békén, tűnj el, nem akarom! – kapálózik, de sikerül lefognom, és nagy nehezen visszaringatom az álomba, amiből felriadt. Mikor látom, hogy nyugodtan alszik, elhatározom, hogy megkeresem Shirot. Biztos vagyok benne, hogy odakint van, a Hold fényében fürdőzik. A cseresznyefán találok rá, a kaszáján guggolva meditál.
- Nem, nem akarlak zavarni. –kezdem zavarodottan. – de Anoyának szüksége van rád. – pár percig nem mozdul, aztán lassan lemászik a kaszájáról, és lejön a földre.
- Rosszul van?
- Az nem kifejezés.
- Hozd el a forráshoz. Nagy energiája van most a Holdnak, csillapíthatunk a kínjain.
- És a gyógymód?
- Kissé kiábrándítóan hangozhat, de még nem találtunk rá olyan gyógyszert, ami hatásos lehet. Már le kellett volna nyugodnia a testének, mégis gyötri ez a hang. - jelenik meg az ajtóban Tsuki úr. – olyan valaki költözött az elméjébe, akit még a Hold ereje se tüntethet el teljesen. Azt hiszem, a kisasszonynak maga kell, hogy legyőzze, ezt a… szörnyet.
- Attól még csillapíthatunk a fájdalmain, nem gondolod nagyapa? – javasolja Shiro.
- De, az mindenképp jót fog neki tenni. – mondja, majd azonnal befelé veszem az irányt, hogy kihozzam. Mikor belépek, ismét azt látom, hogy kapálózik, és kiáltani próbál, de nem jön hang a torkán, csak néha- néha felhörög. Borzalmas látványt. Felrázom, de nem ébred fel. Azonnal a karjaimba kapom és rohanok vele, hogy minél hamarabb véget vethessek ennek. Shiro már felszülten vár bennünket, gyorsan a vízbe helyezem. Azonnal abbahagyja a kapálózást, és lassan megnyugszik. Shiro ugyanazokkal a mozdulatokkal irányítani kezdi a vizet.
- Ettől meg kell, hogy nyugodjon. A Hold is pont ide világít, ennek hatnia kell. – mondja magabiztosan. A szertartás hajnalig tart, s úgy tűnik, beválik. Anoya nagyokat szuszogva, csöndesen alszik, ahogy visszaviszem az ágyába. Kissé megnyugodtam, de a dolog így sem hagy nyugodni.
~Miért akkor tűnt fel ez a hang a fejében, amikor a lakrimák kikerültek a testéből. Mikor benne voltak, még nem hallott semmit. Talán elnyomta a fizikai fájdalom. De akkor is volt három nyugodt nap, amikor még nem volt semmi. Az első rohama két napja volt, mikor először beszélt a hangról. – gondolkodásomban maga Anoya szakít félbe, ahogy felébred. Lassan felül az ágyba.
- Hogy érzed magad? – kérdezem, remélve, hogy pozitív választ kapok.
- Széthasad a fejem, de most nem hallom őt. És egész jót aludtam, nem álmodtam semmit. De hol vannak a ruháim?
- Az éjjel kénytelenek voltunk végrehajtani rajtad egy nyugtató szertartást a forrásnál. Jó látni, hogy sikerült enyhíteni a tüneteket. – jelenik meg Shiro az ajtóban. Mondata végén elereszt egy fél mosolyt. – de ne hidd azt, hogy ezzel eltüntettük. Pont ezért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Újra és újra elő fog tűnni, és neked kell vele megküzdened. Csak te vagy képes legyőzni.
- De nem is látom, csak hallom őt.
- Képezz gátat a fejedben. Egy pajzsot, ami eltaszítja őt, amivel nem hagyod szóhoz jutni.
- Mégis mi képes ilyenre? – kérdezi Anoya kétségbeesetten. Szemei karikásak tekintete megfáradt akárcsak a teste. Shiro töpreng egy keveset, majd eszébe jut egy ötlet.
- Talán egy dallam, vagy egy mondóka távol tudná tartani. Ami fontos a szívednek. Álmodban dúdolj egy dallamot, hátha beválik.
- Egy dallam… - esik gondolkodóba – oh, azt hiszem meg van. Még édesanyám énekelte nekem mikor pici voltam, nagyon régi.
- Ez talán beválik. De nem vagyok biztos benne, ez csak egy tipp. A megfelelő módszert úgy is neked kell megkeresned.
- Tudom. Ez valami belső démon lesz. - bólint.
- Azt ajánlom, feküdj vissza és pihenj. Ha előjön, próbáld ki. Mi a közelben leszünk, ha segítség kell. – nyugtatja meg Shiro Anoya-t, de engem nem igazán.
- Hogy érted, hogy mi a közelben leszünk?
- Úgy, hogy te és én edzeni fogunk barátom. Gyere velem! –Tanácstalan pillantást vetek Anoyára, de ő csak kedvesen bíztat.
- Biztos jó móka lesz. Csatlakoznék, de ha felállok, biztos el kezdenék szédülni.
- Melletted akarok maradni. – mondom halkan.
- Nem lesz semmi baj Tsubame, ne félts. Erős vagyok, megoldom. Menj csak! –biztat. Megfogadom a tanácsát, de nem örömmel.  A lelkem azt diktálja, mellette kell lennem minden percben minden órában, ahogy azt Leilánál nem tudtam megtenni, most mégis felébredt bennem némi kíváncsiság, mit tud nekem tanítani a Holdherceg.
- Tudom, hogy vívódsz magaddal. Nem tartod magad elég erősnek ahhoz, hogy Anoya társa lehess, pedig csak némi edzés kell. A késeid pompás fegyverek, de nem vagy elég gyors, illetve nem elég, ha csak egy állattá tudsz átváltozni. Tudom, hogy képes vagy más állat alakját is felölteni, csak még sosem próbáltad, pedig tudomásom szerint nem nehéz egy alakváltó számára.
- Honnan tudsz rólam ennyi mindent? –képedek el. Ez a srác borzasztó felkészült.
- Mikor megjöttetek a természet szeme átvizsgált benneteket.
- Azt hittem csak kívülről.
- Ha azt mondom, tudok Leia hercegnőről elhiszed, hogy a lelkedbe is belelátott? – kérdezi. A neve hallatán görcsbe ugrik a gyomrom.
- El. – válaszolom halkan.
- Ne hidd, hogy csak veled történtek efféle tragédiák.
- Nem hiszem. Anoya is sokat szenvedett, talán még nálam s többet.
- Nem azt kell néznünk, hogy ki mennyit szenvedett a múltban. Az akkor volt. Azt kell néznünk, hogy mennyire vagyunk boldogok most, és hogy mennyire leszünk azok a jövőben. Azt gondolom, közre játszhat az is Anoya állapotában, hogy nem engedi el Gregorit, képtelen rá. De ezt valahol megértem.
- A szüleid? – puhatolózom.
- Ők? Ugyan. –legyint. –Nem is emlékszem rájuk. Az megborítana, ha nagyapa elmenne, de őket nem is ismertem. - magyarázza.
- Akkor ki?
- Mi vagyunk a történelem legnagyobb gyógyítói… mégse vagyunk képesek minden életet megmenteni. – kérdőn pillantok felé, nem értem pontosan. – Clarissa-nak hívták. Az apjával érkeztek ide, hogy gyógyítsuk meg. Hasonló állapotban volt, mint Anoya. Rémeket látott, szellemek kísértették álmában. Aztán egy nap már nem ébredt fel, a saját álma fogságába esett. – meséli. – soha többé nem ébredt fel.
- Ez borzalmas.- sápadok el.- Akkor Anoya…
- Nem, ő képes lesz elbánni vele. Clarissa egyszerű lány volt, nem volt varázslónő.
- Szeretted? – teszem fel a nagy kérdést. Shiro arca elkomorodik. Nem látom a szemeit, de az arcára nagy fájdalom ül ki.
- Olyan kedves volt, megértő, bájos, ártatlan, és borzalmasan törékeny. Mikor nem kínozták a rémálmok, olyan őszinte volt, olyan türelmes. Több kedvesség volt a kisujjába, mint más ember egész testében.  Minden nap visszagondolok a kudarcomra, még ha nem is rajtam múlott. Akkor is nekem kellett volna megmentenem valahogy. A hercege voltam, megígértem neki.
- Azt mondtad neki megmented az életét?
- Azt mondtam, ha meggyógyul, elmegyek vele, nem akartam többé ezt a terhet a vállamon. Őt akartam. – mondja, miközben a földet bámulja. A vállára teszem a kezem.
- Ha mindent tudsz rólam, felesleges elmondanom de… tudod, hogy megértelek. Én is együtt akartam élni Leia-val. De az élet olyan szakadékokat állít elénk, amiket semmilyen varázserő nem képes áthidalni, csak mi magunk. – Shiro csak egyetértően bólint.
- Akkor ideje, hogy kezünkbe vegyük az irányítást, persze csak ha elfogadod a segítségemet.
- Megtisztelő. - hajolok meg. – az úrnőmért bármire hajlandó vagyok. –mondom elszántan.
- Helyes. Kezdjük hát. Először nézzük azokat a késeket. –mondja, majd hirtelen három kést repítek felé egyenesen az arcát célozva meg. Természetesen kaszájával az összeset kivédi, s szinte egy pillanatot se várva ellentámadásba lendül. Elhajolok, hátraugrok és újabb két kést repítek felé, az egyik súrolja a jobb kézfejét, a másik elrepül mellette. Egy pillanatra megáll, ahogy megérzi a sérülését, de szinte azonnal tovább támad. A hatalmas kasza szinte majdnem felnyársal, de még épp időben vágom hanyatt magam, így a földre kerülök. Shiro lecsap, ám fecskévé alakulva fölé röppenek, és ismét emberré változva csapok le rá tőreimmel. Az ifjú Holdherceg elugrik, majd félre lök a kaszája életlen oldalával, aminek köszönhetően egy fa törzsében találom magam.
- Szép váltás, de mint említettem túl lassú, szinte látom előre a lépéseidet. –mondja kissé fennhéjázóan. Ezt a mondatot túl sokszor hallottam már…
- És mégis hogyan legyek gyorsabb? Ennél nem tudok hamarabb átváltozni.
- Dehogyisnem. Azt gondolom, minél többször változol át és vissza a tested megszokik egy ritmust és az átváltozás sebessége megnő, mert sokszor használod a mágiát. – mondja, s visszagondolva talán igaza van. Mikor először alakultam át, még ennél is több időbe került.
- Próbáld újra és újra. – utasít. Addig gyakoroltat, hajszol, edz, míg ki nem merül az összes varázserőm. Lihegve, fél térdre ereszkedve próbálok levegőhöz jutni. De azért ő is megérezte az edzést, szinte ugyanúgy kapkodja a levegőt, és kaszájának dőlve pihen.
- Szép munka. Valahogy így gondoltam. Tudod, sokat olvasok mindenféle mágiákról, ezért tudom, hogyan lehet fejleszteni a képességeidet. De még nem végeztünk. Kövess. – mondja, majd miután kifújtuk magunkat a hatalmas fák mentén az erdő legmélyére hatolunk. Az erdőt lassan dzsungel váltja fel olyannyira sűrű.
- Mit keresünk mi itt? – kérdezem kíváncsian.
- Olyan állat után kutatunk, amit le tudsz másolni, és amelynek képességei, és testi ereje arra szolgálhat majd, hogy megvédhesd Anoyát. - magyarázza. Ez a mondat hatalmas elszántsággal tölt el. Végre képes lennék megvédeni őt. Nem kellene folyton végignéznem, ahogy bántják, nem érezném azt, hogy semmi hasznom, hogy semmi létjogosultságom nincs, csak hogy mellette állok.
~Nekem elég, hogy ott vagy mellettem, csak ez a lényeg semmi más. –gondolok vissza a szavaira, de nekem ez nem elég. Nem nézem többé ölbe tett kézzel, ahogy megsérül…többé nem.
Egyre bentebb haladva a dzsungel feltűnően csendes.
- Rajtatok kívül tényleg nem lakik itt sen…-  ám Shiro leint, hogy maradjak csöndben. Előttünk ugyanis egy méretes bokor mögött csodaszép tigris kukucskál, zsákmányt keresve. Semmiféle hangot nem ad ki, hogy a lehető legjobb áldozatot ejthesse el, jelen esetben egy vaddisznót, ami nem messze tőle kotorászik a földben.
- Most lehetőséged van megfigyelni a tigrist, hogy később átalakulhass, nézd meg jó alaposan. – súgja végtelenül halkan Shiro, s követem a tanácsát. Megszemlélem szinte minden porcikáját, a farkától a füle hegyéig, az összes csíkot, majd végignézzük ahogy ráveti magát a vadkanra,s elfogyasztja.
- Titeket, hogy nem támad meg? Nem megy be a házhoz?
- Nem tud bejutni a területünkre. Mágiával van levédve. Egyszerűen csak áthalad rajta, mintha ott se lennénk.
- Világos.
- Végeztél?
- Kész vagyok.
- Még nem. Kell egy második is… - nézelődik a fehér hajú fiú, majd elindul jobbra. Próbálom hangtalanul követni.
- Mire készülsz még? – súgom.
- Errefelé szoktam látni pár viperát. Ha szerencsénk van azokat is megnézheted.
- Vipera?
- Elég hasznos tud lenni, főleg a mérge. Kövess! – hív maga után. Pár perccel később egy hatalmas, vaskos törzsű fához érünk melynek egyik lenti ágán, egy tekintélyes kígyó tekeredett fel.
- Ott! – mutat Shiro az állatra, majd ismét tanulmányozásba kezdek. Csillogó pikkelyek, vékony villózó szemek. A legnehezebb része azonban a méregfogai.
- Mindjárt felébresztem neked. – mondja Shio, majd kaszájának végével megböki a feje végét. A csúcsómászó felkapja a fejét, majd dühös tekintetét ránk szegezi.
- Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – bizonytalanodom el.
- Csak figyelj! – mondja, majd a kígyó felénk tekereg, és fenyegetően kidugja villás nyelvét, aztán ahogy leér a fáról a talajra, és közel kerül Shiro lábához hirtelen felvillantja tűhegyes méregfogait, és ránk támad. Természetesen sikerül elugranunk, nekem pedig lehetőségem adódik a méregfogak megszemlélésére is. Gyorsan elfutunk a vérszomjas állat elől, vissza a biztonságot adó erőtér mögé a saját területünkre.
- Ez nem volt semmi.
- Nos, mire vársz? Próbáld meg! – biztat. Becsukom a szemem, hogy pontosan visszaemlékezhessek az állatok minden apró részletére. Először a méltóságteljes tigrist elevenítem fel. Beletelik pár másodpercbe, de végül testem felfénylik és egy kifejlett, hatalmas, csíkos nagymacskaként állok Shiro előtt.
- Bámulatos. – csodálkozik. – támadj! – utasít. Kicsit még próbálgatom a mozgást, kerülgetem a fiút, majd egy nagyobb ugrással leterítem, mint az aznapi zsákmányt. Borotvaéles karmaim a ruhájába marnak, fogaimmal pedig a húsát marcangolnám, de kaszájával védekezik, és végül nagy nehezen, de ellök magától. Leporolja magát.
- Most a kígyót!- lihegi. Látszódik rajta, hogy kissé meglepődött az iménti támadásomon. A kígyóhoz is kell némi idő. Testem végül átalakul egy terjedelmes, világoszöld viperává. Lassan odacsúszom Shiro lába elé, majd feltekeredek bal lábszárára, és elkezdem szorítani.
- Ez már erő! – kiált fel izgatottan. Próbál lefejteni magáról, de végül nekem kell elengednem, és visszaváltozom emberi formába.
- Na most már tényleg kimerültem. - törlöm meg izzadt homlokom.
- Meg is lepődnék, ha ezek után még jól éreznéd magad, menj és dőlj le, rád fér a pihenés.
- Köszönök mindent. - hálálkodom.
- Nem tesz semmit. – legyint. A hátamra dobom a zakómat, felszedem a késeimet és befelé veszem az irányt.

A semmi közepén állok. Bármerre tekintek semmit, és senkit nem látok. Egyedül vagyok.
- Megint összefutunk, kedveském? – szól ismét a hang.
- Most már tudom, mivel üldözhetlek el, többé nincs hatalmad felettem! – kiáltok, hangomból azonban félelem árad, remegés, kétségbeesés, kétely.
- Oh, valóban? Csakugyan, azt gondolod? Nos, mutasd, meg milyen fegyvered van ellenem! – mondja kuncogva. Becsukom a szemem és lassan dúdolni kezdem a dallamot, ami eszembe jutott kiskoromból. A szövegére nem emlékszem, de bízok abban, hogy ez is elég lesz. Egyre hangosabban dúdolok, míg végül bezengi az egész helyet. Egy pillanatra elhiszem, hogy beválik Shiro tanácsa, de hirtelen megjelenik előttem egy árnyék. Körvonalai elhomályosodnak, olyan akár a fekete füst, nem látom az arcát, csupán két fehér folt adja a szemét, a két keze felém nyúl, el akar kapni.  Minél tovább nézem, annál inkább biztosabb vagyok benne, hogy ez az alak én vagyok… A dallamom tovább szól, pedig már nem dúdolok, hirtelen eltorzul, elnyúlik, kísérteties szörcsögés, nyikorgás váltja fel, az árnyék pedig elkapja a nyakamat.
- Bármivel is próbálkozol, bárhogyan is küzdesz ellenem, az enyém leszel! A sötétségé! – mondja horrorisztikus rekedtséggel az árnyék, majd rám ugrik és letépi az arcom…

Mikor beérek a szobába Anoya ismét rosszul van. Sikítozik, és kezével kalinpálózik, mintha védeni próbálná magát valakitől, aki megtámadta,aki bántani akarja. Megragadom a csuklóit és lassan magamhoz húzom. Pár perc múlva már a karjaim közt ébred.
- Csak egy álom, csak egy álom Anoya. Itt vagyok.
- Tsubame… ez nem álom. Ez téboly. Nem tudok győzni. Felemészt, bekebelez, már… már átvette az irányítást. Láttam magamat, ahogy a sötétben rekedtem. Én voltam az, aki felemésztettem önmagamat… - sírja a nyakamba kapaszkodva. A hátát simogatva próbálom nyugtatni, de lassan én is kétségbeesem, hogy nem tudok rajta segíteni…

Csillagfényes az éjjel felettünk, minden apró kis fénypontot tökéletesen látni. Shiro ismét beveti Anoyán a fürdős kezelést, hogy legyen pár nyugodt órája. Egyre elkeseredettebbek leszünk.
- Nem értem. Ha a tűz lakrimák okozták a gondot, miért nem tűnik el…? – teszi fel a legfőbb kérdést Tsuki úr, aki ő maga is tehetetlen, ahogy mindannyian azok vagyunk.
- Most már meg tudnám védeni külső támadástól, de önmagától hogyan tudnám?
- Ez már nem rajtad múlik. –válaszolja Shiro két mozdulatsor közepette. – pontosan az történik, mint Clarissa-nál. A belső démonja felemészti.- A lány neve hallatára Tsuki úr homloka ráncokba rendeződik.
- Azt mondja önmagát látta abban az árnyban. Ez mégis mit jelent?
- A hang el akarja hitetni vele, hogy önmagával kell szembenéznie, és erre már évek óta nem képes. A legnagyobb gyengeségét fordítja ellene, a saját lényét.
- Ennél még az is egyszerűbb lett volna, ha Gregori alakját idézi elé. Megviselné, de le tudná győzni, mert nagyon jól tudja, hogy meghalt. - ahogy kiejtem Gregori nevét megfagy a levegő. Mintha minden egyes alkalommal, ahogy ő szóba kerül, lehűlne a légkör, és minden szomorúsággal telítődne.
Ahogy bámulom Anoyát elszorul a szívem. Mindig csodáltam mennyire erős, kitartó, milyen büszke, milyen csodás és tiszteletreméltó tartása van, Milyen masszív a kisugárzása, hogy a körülötte lévők felnéznek rá, hogy mindig reménnyel tekintett előre most pedig… Mennyire törékeny, mennyire magába van roskadva, mennyire ledöntötte magáról ez a dolog… Mintha nem is ő lenne. Olyan, mint Leia… mikor már kiveszett belőle minden élet. Rettegek attól, hogy többé nem áll talpra, hogy többé nem lesz önmaga, és többé sosem látom viszont, az én erős varázslónőmet…

A céh edzőtere éppen szabad volt, tökéletes volt az idő, hogy edzünk egy keveset. Anoya mint mindig gyönyörű volt. Hófehér csillogó haját ide-oda hajtotta a szél, csodás alakját kiemelte kissé kirívó, de számára kényelmes ruhái. Sokszor elcsodálkoztam egy-egy ruhadarabján, de mindig nagyon csinos volt bennük, és így egyáltalán nem zavart. Olyan erőt, tartást, büszkeséget sugárzott, olyan életrevalóságot, küzdeni akarást, mint még soha senki másnál nem láttam. Fénylett belőle az élet. Mindig mikor ránéztem, úgy éreztem Leia egy kis darabja velem van, mert Anoya is olyan volt, mint a legtisztább fény, ahogyan az én hercegnőm is. Aznap is, mikor ismét edzeni indultunk, ragyogó, és sugárzó volt. Elszántság csillogott szemeiben, erő tükröződött arcáról, szinte legyőzhetetlennek hatott. Fehér trikót, és sötétkék edzőnadrágot viselt, fekete lapos talpú csizmával. Jobb kézfején ott virított dicsőségesen a céhünk jele. Fenségesebb már nem is lehetett volna.
- Készen állsz? Nem fogom vissza magam! Ha nem védekezel, elagyabugyállak. – fenyegetőzött. Ez alkalommal nem mágiát használtunk. Pusztakezes edzést akartunk tartani. Én kértem erre, mert bővíteni akartam a harci tudásom, azt a csekély mennyiséget, amit ellestem tőle.
- Felőlem.  – fehér trikót vettem fel, fekete edzőnadrággal és harci cipővel. Kezeimre fekete ujjatlan kesztyűket húztam. Harci állásba álltam, úgy vártam a támadását.
- Nem nem. Kezdj te! – utasított. Gondoltam, hogy ez csapda, hogy úgyis az első lépésemnél a földre küld, de bátran álltam elé. Az volt a jó az egészben, hogy nem éreztem magam rosszul, amiért egy nővel küzdök, és valószínűleg a földre kerülök. Annyira egyenlők voltunk ilyen téren, hogy nem éreztem szégyent. A mesterem volt, én pedig a tanítványa. Előre léptem egy lépést, majd felé szaladtam, és egy ugrással egybekötött ütéssel nyitottam . A jobb kezemet, amivel az ütést akartam végrehajtani, az utolsó pillanatban megragadta, átfordított a hátán, és abban a pillanatban a padlón voltam.
- Nagyon nyitott támadás volt, előre látom, mit akarsz…- adta a tanácsot. Gyorsan talpra szökkentem, leporoltam magamat, majd ismét felkészültem a csapásaira.
- Akkor támadj te! – mondom kissé sértődötten, mire mosolyogva megrándítja a vállát.
- Ugyanott fogsz kikötni. - duruzsolta pimaszul. Kettőt oldalra lépett, majd hihetetlen gyorsasággal a jobb lábát lendítette felé, amivel hasba talált. Métereket csúsztam hátra, és azzal a lendülettel fogott el a hányinger, de a földet elkerültem. Mire magamhoz térek a rúgásból, már ott is volt előttem, és ismét a lábával kívánt lesújtani a hátam közepébe, de elgurultam előle. Nyomban talpra pattantam, és kézzel védtem az újabb rúgásait. Kezeit továbbra is a zsebeiben tartotta. Annyira könnyelmű… Megpróbáltam megkeresni a két rúgása közti szünetet, s akkor akartam lecsapni az öklömmel, de hiába. Végre előrántotta a kezeit, de éreztem, hogy ebből is csak én jövök ki rosszul, ugyanis, váratlanul hátracsavarta a kezeimet, én pedig moccanni sem tudtam. Lábát a hátam közepébe illesztette, azzal taszított le a porba.
- Nos, elégedett vagy?
- Teljesen. - mondtam nyöszörögve, majd ledobtam magamról, és megragadva a lábát, hogy ne tudjon rúgni, a földre rántottam magam mellé. – így tökéletes. - magasodtam fölé. Először mogorva arcot vágott, de aztán elmosolyodott, és elpirult, szemei zavarodottan csillogtak.
- Fejezd ezt be! - az utolsó szóra, egy hatalmas öklöst kevert le, én pedig ismét elterültem a földön. Lihegtem, és végül én lettem legyőzve, mégis minden percét élveztem. Annyira energikus, annyira élettel teli. Már nem akarok eltűnni, mint a felhők eső után. Élni akarok… vele.

Anoya ismét nyugodtan fekszik az ágyában, békésen alszik. A homlokát simogatom, talán az érintésem elűzi az elméjében tanyázó gonoszt. Már minden lehetőséget átgondoltam mi segíthetne rajta, de nem találok megfelelőt. Újra tehetetlen vagyok, és ettől az érzéstől én is megőrülök. Minden, amit tenni tudok érte, az, hogy mellette ülök, hogy őrzöm miközben legbelül harcot vív ezzel a démonnal.

Odakint a sűrű fák között egy aprócska árnyék lebeg át a csillagos ég alatt. Leszáll egy aprócska levélre, még utoljára megrezegteti gyönyörű szép, íves, díszes, szárnyait, majd hangtalanul figyel.
- Jelentést!
- A célpont jelenleg egy helyben van. Továbbra is a méreg hatása alatt van, de még nem érte el a megfelelő szintet.
- Fel kell gyorsítani a folyamatot. Hívd magadhoz a többieket, intézzétek el! Holnapra azt is el kell felejtenie, hogy valaha emberi lény volt!
- Igenis… mester.
Az aprócska pillangó fentebb reppen a lombkorona legfelső ágacskájára. Szárnyairól csillogó, rózsaszín port szór a levegőbe, melyet a szél messzire sodor.
- Most már nem kell mást tennem, csak várni.


- Hé! Jól vagy?- teszi kezét a vállamra Shiro ezzel felébresztve engem. A nap már magasan jár. Elbóbiskoltam. Anoya még mindig alszik,szerencsére egész nyugodtan.
- Igen, csak elszundikáltam. – húzom végig kezem az arcomon, hátha felfrissülök, de borzalmasan fáradt vagyok a sok virrasztástól.
- Dőlj le, felváltalak.
- De neked is aludnod kéne, nem?
- Aludtam pár órát az éjjel, jól vagyok. Menj csak. - felállok, majd megfogadva a tanácsát a saját szobám felé botorkálok. Mielőtt belépnék a helységbe egy árnyat látok elsuhanni az egyik ablak előtt. Csak egy pillanatig tart, de azonnal rossz érzés fog el.
- Anoya. – súgom magam elé, majd azonnal visszarohanok a szobájába. Shiro a földön, Anoya pedig sehol.
- Hova tűnt?- üvöltöm. Testemet azonnal elönti az adrenalin, borzasztó dühös leszek. Shiro feltápászkodik.
- Fogalmam sincs. Egy szempillantás alatt történt az egész.
- Azonnal meg kell keresnünk!- ordítom, majd rohanok ki az udvarra. Öt talpig felfegyverzett, fekete ruhás arcos áll előttem. Egyikük karjaiban ott van Anoya eszméletlenül.
- Adjátok őt vissza! Most! – őrjöngöm. Egyikük előrébb lép.
- Ne avatkozzatok közbe. Már nem menthetitek meg! Ha ellenálltok, mindketten meghaltok.
- Na, ne beszélj hülyeségeket! – jelenik meg Shiro mögöttem, és kaszájával azonnal szétcsap közöttük. Félreugranak, majd egyszerre támadnak. Itt az idő, hogy bevessem újonnan tanult varázslataimat. Tigris formát öltök, s rávetem magam az egyikre, és karmaimmal felmetszem a mellkasát. Egy másik rám támad, de pont úgy esik nekem, hogy fogaimmal tökéletesen kettéharapom a vállát. Shiro közben megpróbálja elkapni azt a fickót, akinél Anoya van, de egyfolytában elszökik előle.
- Kik vagytok? Mit akartok tőle? –kérdezi.
- Az nem rád tartozik Holdherceg! Szállj ki a játszmából! – mondja a fekete ruhás majd messzire rúgja magától, Shiro pedig a földre kerül. Egy másik ráugrik egy tükröt tart elé. A tükör Shiro arcába világítja a Nap fényét, amitől a fiú hangosan kezd ordítani a fájdalomtól.
- Elég! – kiáltom. Visszaváltozom emberré, és egy oldal rúgással eltaszítom a harcost Shiro-ról.
- Egyben vagy? – kérdezem. Az arcát szorongatja, megégett a maszk alatt.
- Jah, fogjuk rá. Ezek az alakok megbecstelenítették a birtokunk szentségét. Intézzük el őket! – mondja elszántan.
- Visszaszerzem az úrnőm. – kiáltom, majd már neki is esek a maradék háromnak. Késeimet előrántva sikerül leteríteni az egyiket, akinek két tőr a jobb lábába fúródik, egy pedig a bal oldalába.
- Intézd el őket! Én addig végigviszem a feladatunkat! – mondja a fickó, majd hirtelen eltűnik Anoyával együtt.
- Menj, kövesd, én addig ezt letudom. – mondja Shrio, majd késlekedés nélkül a fekete ruhás után eredek a dzsungel mélyére. Sikerül őt követnem, és elérnem őt. Egy fecskendőt tart a kezében, amit majdnem Anoya karjába döf, de még sikerül időben hátulról megragadom a ruháját, és visszarántom, próbálom kiragadni a kezei közül Anoyát, de erősen tartja.
- Engedd őt el! – kiáltom, de visszatámad. Hatalmas lendülettel próbál belém rúgni, de leguggolok, így sikerül kivédeni a támadást, és felállva behúzok neki egyet, amitől megpördül a levegőben, és elejti Anoyát. Még időben sikerül őt elkapni, mielőtt a földre zuhanna.
- Szépen tedd őt le a földre, mielőtt kicsavarom a nyakad a helyéről! –fenyegetőzik, de ezek csak üres szavak.
- Akkor sem adom vissza, ha letéped a karjaimat. –vicsorgok.
- Meglátjuk… - mondja, majd felénk szökken, egy kést tartva magunk elé próbálok védekezni, mire Anoya felébred, kipattan a kezeim közül, és még a levegőben a nyakánál fogva elkapja a támadót. Hörögve nevet, hangja túlvilági.
- Eressz te szuka… - nyögi, de pár pillanat múlva csak hangos reccsenést hallok, és a férfi a földön landol… holtan.
- Anoya? – kérdezem rémülten. Ez nem ő… Háttal áll nekem, ujjairól csöpög a vér, ahogy a fickó nyakába vájta a körmeit. – te vagy az? – nem szól semmit, csak nevetve felém fordul. Kacaja egyre hangosabb és ördögibb. Tekintete ködös, szinte nem is látszódik a pupillája. Testtartása görnyedt, kezei és ujjai görcsbe rándulva ferdén ágaskodnak. Felém vicsorít, majd hirtelen mellettem terem.
- Én vagyok az! Hallasz engem? – kérdezem, reménykedve, hogy felismer. De az én nyakamat is elkapja, és felemel a földről. A lábam nem érinti a talajt. Fulladozni kezdek, levegőért kapálózom, de lassacskán kiszáll belőlem minden szusz. Anoya csak kacag, sikítva nevet. Elnyelte a sötétség…
- Anoya! Kérlek… Ez nem te vagy! Te sosem bántanál… - nyöszörgöm az utolsó levegővételemmel, majd hirtelen, mintha lekapcsolták volna az őrületet egy gombnyomással, a szeme kitisztul, az arca kisimul, és végül leereszt a földre. A teste remegni kezd, és a szemei azonnal megtelnek könnyekkel, ahogy elért a tudatáig mit is tett. Körbenézett, és meglátta a földön fekvő halottat. A szája elé kapva térdre rogyott.
- Anoya!... – nyúltam volna hozzá.
- Ne! Ne, érj hozzám! – sikította zokogva. – ne érints meg! Nem akarlak bántani, én nem… Ez… a valóság? Tsubame? Én tettem ezt? Én végeztem ki azt az embert? Én… nem láttam, mit teszek! Én csak megvédtem magam! Tsubame! – ordította sírva, közben pedig a föld felé görnyedt, és a homokot markolászta fájdalmában.
- Nem te vagy a hibás. Az nem te voltál! – próbálom megnyugtatni. Lassan a hátára teszem a tenyerem, de elhúzódik.
- Hagyj… nem akarom… - mondja remegő hanggal. Ekkor érkezik meg Shiro is. Arcán vékony elhúzódó vágás, és még néhány a bal karján, de úgy néz ki jól van.
- Látom, egyben vagytok. – liheg. - aggódtam hogy…- és akkor meglátja ő is a nem messze fekvő holttestet.
- Az… melyikőtök volt?... – kérdezi elsápadva. Anoya még mindig remeg, de lassan felemeli megviselt arcát. Már válaszolna, de megelőzöm.
- Én voltam. Széttéptem. – védem meg Anoyát. Nem javít ki, csak a földet bámulja, szemeiből pedig még mindig dőlnek a könnyek.
- Menjünk vissza, itt nem biztonságos.
- De már odabent sem. Hogy tudtak bejönni ezek a gyilkosok a területetekre?
- Fogalmam sincs. Valahogy áttörhették a védőburkot…
- Mindegy, menjünk Anoya. – lépek oda mellé. – had segítsek, gyere. – húzom fel a karjánál fogva, de látom, hogy nem megy neki a járás, annyira remeg a teste a megrázkódtatástól.  Kezeimbe veszem. Úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta, szinte el akar bújni. Az úton visszafelé végig zokog, vigasztalhatatlanul. Vajon mit látott mikor nem volt önmaga?
~Csak meg akartam védeni magam! – talán olyan illúzió csapdájába esett, ami elhitette vele, hogy egy ellenség ellen harcol, de valójában gyilkossá változtatta őt kívülről. Micsoda kínzás…
- Mégis mi történt itt? Shiro, hogy jutottak be ezek az alakok? – jelent meg Tsuki úr. A sebesült támadók elmenekültek, csak a dulakodás nyomai maradtak hátra.
- Nem tudom nagyapa, egyszer csak elvitték Anoyát, valami céljuk volt vele, de nem sikerült végrehajtaniuk.
-Mindegyik elhullott?
- Igen.
- Helyes. A kisasszony megint nagyon rosszul fest, vidd vissza őt fiam a szobájába.
- Nem… - tiltakozik Anoya, majd lassan talpra ereszkedik, de még mindig belém kapaszkodik.- összeszedem magam, és elmegyek innen. – jelenti ki.
- Tessék? – háborodom fel. – nem mehetsz el innen, az állapotod napról napra rosszabb.
- Pontosan azért kell innen elmennem, mert veszélyt jelentek az itt lévőknek…rád is… Köszönöm, amit értem tettetek, de haza kell mennem, el innen.
- Én sem tartom jó ötletnek, de ha ez az óhajod kisasszony, nem tarthatlak itt erőszakkal. Shiro, kérlek, meríts némi gyógyvizet a forrásból.
- Igen, nagyapa.
- Biztosan ezt akarod? – fordulok Anoya felé.
- Ezt…
- És hogy akarsz ebből kilábalni? Hogy tudsz majd újra önmagad lenni?
- Az legyen az én dolgom. Ha akarsz, maradhatsz. Vagy elmehetsz, ahova jól esik, nem kötelező velem jönnöd.
- Ezt mégis hogy gondolod? –emelem fel a hangomat, amit a mondat végére kicsit megbánok. Nagyot sóhajtok, majd kiséé higgadtabban folytatom.– annyi mindenen mentünk keresztül, pont most hagynálak el? Ne nevettess már, ne légy őrült! Bármivé válsz, ott leszek melletted. Ha száz embert ölsz meg, ott állok majd az oldaladon, sőt ha kell veled ölök akár ezret is, nem érdekel.  Nem megyek mellőled egy lépést sem, amíg még van szív a testemben, ami dobogjon. Világos? – kérdem tőle nagyon komolyan. Sosem beszéltem még így vele, de azt akartam, hogy tudja, számíthat rám. Lassan megragadja az ingem, fejét a mellkasomra hajtja, így törik el ismét a mécses.
- Annyira félek Tsubame. Nem akarok bántani senkit, de ez az izé a fejemben, folyton erre bíztat… ezt kántálja egyfolytában.
- Tudom. Nem lesz semmi baj. Itt leszek, hogy megállítsalak. Ígérem. Megteszek minden tőlem telhetőt. – ígérem neki.
- Itt van egy kis víz a forrásból. Ha mindenképp elszabadulna a helyzet, ez segít. - nyújt át nekünk egy átlátszó üvegcsét Shiro.
- Köszönjük. - Anoya rá se néz Shiro-ra a földet bámulja. Szemei ide oda ugrálnak. Shiro közelebb lép hozzá, a fülébe súg valamit, mire Anoya összerándul.
- Menjünk, menjünk innen el.
- Rendben, gyorsan összepakolok. - siettem be a szobába pakolni. Shiro követett.
- Mihez kezdesz, ha mást is megöl?
- Hová gondolsz, azt a fickót én intéztem el.
- Ne nézz bolondnak, láttam, hogy Anoya keze véres… Az őrületének első gyümölcse. Te is könnyen meghallhatsz mellette.
- Odáig nem fogunk eljutni. Találok megoldást.
- És ha nem, ha tényleg teljesen átveszi az uralmat fölötte? – kérdezi. Valójában pedig fogalmam sincs mihez kezdenék…
- Csak azt tudom, hogy bármilyen úton is jár… akkor is követem. Ha vele együtt kell bejárnom a pokol bugyrait, követem, és végül ki fogom vezetni a fényre, bármi áron.
- Úgy legyen. De azért, ezt vidd magaddal. - nyújt át egy ezüst zsebórát. Nagyon szép, csillogó , előlapja csupa dísz, amihez egy viszonylag hosszú ezüst lánc kapcsolódik. Belül, az óra közepén egy kis ékkő van körülötte a számok.
- Mi ez?
- Egy lakrima. Mióta megszülettem varázserőm halmozódik benne. Színtiszta varázserő.
- Minek adod ezt nekem, ez a tiéd, gondolom neked szánták, mikor megszülettél.
- Az ismeretlen apámtól van. Nem jelent semmit sem a számomra. Neked viszont szükséged lehet rá, ha, egyszer nagyobb harcba keverednél. Ahogy teljesen benyomod a felső gombot, a varázserő a testedbe kezd áramlani, ha visszahúzod, megáll. Egyszerre ne sokat használj el, mert a tested nem fogja tartani a lépést. –magyarázza.
- Értem. – teszem biztonságos helyre a zsebembe, a láncot pedig az övemre erősítem. - vigyázni fogok rá.
- Használd bölcsen, az ő érdekében.
- Mindent csakis érte teszek. – mondom ökölbe szorított kezekkel.
- Helyes. – mondja, majd eltűnik. Anoya odakint vár. A kezén még mindig látszik némi vér, hegek. Arca borzalmasan megviselt, kócos haja az arcába omlik, tekintete üres, üveges.
- Induljunk végre. - ül be az oldalkocsiba.
- Mindent köszönök Tsuki úr, Shiro. Nem tudom igazán meghálálni.
- Nincs mit, hiszen nem tudtunk eleget segíteni. – hajol meg Tsuki úr. – üdvözlöm a kisasszony édesapját.
- Átadom.
- Minden jót barátom! – köszön el Shiro.-ha időm engedi, talán utánatok megyek, és segítek, ha tudok.
- Az jó lenne. Bátor és tapasztalt harcos vagy, elkélne a segítség. Azt hiszem, mostanság nagy veszélyben leszünk.
- Ezért kéne itt maradniuk…
- Tsubame! – ordítja Anoya ellentmondást nem tűrően.
- Ég önökkel! Sajnálom, és köszönöm. – hajlongok köszönetképpen, majd felpattanok a motorra és elviharzunk ki az erdőből, vissza a Hielo bírtok felé.


Az aprócska pillangó átreppen egy kőszikla közt, majd a szirten álló tölgyfa legtetején landol.
- Sajnálom mester, de nem tudták véghezvinni a feladatot, a helyet két edzett harcos őrizte. Azonban… az alany átlépte a határt, ő maga végzett az egyik emberünkkel… elkezdődött.
- Nagyon helyes, nem is alakulhatnának jobban a dolgok. Kövesd őt, és tájékoztass. Hamarosan a markomban lesz…

Folytatjuk…

Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.animemangastyle.gportal.hu
Anoya De Hielo
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 283
Aye! Pont : 1
Join date : 2009. Nov. 13.
Age : 23
Tartózkodási hely : Fairy Tail :P (Kecskemét, Hungary)

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 7
Jellem: Törvényes Semleges

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Szomb. Okt. 24, 2015 11:15 am

A sötétség fogságában IV
The death of light

Az erdő túl sűrű, alig látok valamit. Ágak, levelek csapnak az arcomba, a hideg szél marja a bőrömet, de nem foglalkozom vele. Annyira aggódom, olyannyira ideges vagyok, hogy az sem érdekelne, ha kések vagdosnának. Próbálom követni a nyomát, de a hóesés elrejti előlem, csupán a távolban felsejlő baljós füst, és lángok után tudok menni, az egyre hangosabbá váló kiáltásokat követem, amik miatt lassan teljesen biztos leszek benne, hogy elveszett. Bármilyen gyorsan futok, érzem, hogy mire megtalálom, már túl késő lesz, hogy akire ott rálelek, már közel sem az lesz akit… Minden izmomat megfeszítem, hogy gyorsabban futhassak, de ez sem elég, a hideg, a szél, és a hóesés lelassít. A kétségbeesés ismét úrrá lesz rajtam. Megint nem tudom őt megmenteni, hasznavehetetlen barom vagyok, aki sosem cselekszik időben, pedig biztosan tudom, hogy volt olyan pont, ahol ezt elkerülhettük volna. Azonban, most már nem tudom visszaforgatni az idő kerekét, és szinte biztos, hogy őt is elveszítem.
Ahogy kiérek a fák közül, olyan látvány fogad, ami felülmúlja legvadabb, legsötétebb elképzeléseimet. Testem beleremeg a látványba, nem is hiszem el, amit látok.
- Anoya… mit tettél?... – súgom magam elé, majd döbbenetemben a földre térdelek, úgy bámulom a mészárszéket, amit rendezett…

Két nappal korábban…

A hazafelé vezető úton robogunk haza. A szemeim folyton le akarnak tapadni, alig tudok ébren maradni, mégsem akarok ismét álomba merülni. Nem akarom megint a hangját hallani, azokat az ocsmány látomásokat látni. Próbálok fent maradni, nézem Tsubame-t ahogy merev arccal figyeli az utat vezetés közben, vagy az elsuhanó fákat. Próbálok ehhez a világhoz kapaszkodni, hogy ne vesszek el, hogy megtartsam önmagamat. Félek, borzasztóan félek, ha lecsukom a szemem mit látok újra. De talán nem is ez a legijesztőbb, hanem, hogyha felébredek, kit találok vérben úszva a kezeim között… Képes lennék kivégezni Tsubame-t, úgy, hogy közben nem is én vagyok. Bántanám, mert azt hinném ellenség, akitől meg kell, óvjam magam. Olyanoknak árthatok, akiket a legjobban szeretek. Szeretek, és meg akarok óvni, a legszomorúbb, hogy saját magamtól. Önmagam csapdájába estem, egy olyan verembe zuhantam, ahol a legnagyobb ellenség én magam vagyok. Hogyan legyek a világ hasznára, míg a saját lényemet sem vagyok képes megmenteni? Hogy adjak fényt, míg bennem csak sötét lakozik? Nem vagyok képes megóvni senkit sem, míg nincs annyi erő bennem, hogy magamért kiálljak. Van varázserőm, képes vagyok rosszfiúk ellen harcolni, mégsem vagyok igazán uralma alatt a saját erőmnek. Mintha a felét, vagy még annyit sem használnék fel, nem bízok önmagamban, nem találom a helyem, kételyek lebegnek mindenhol. Kínzó gyötrelem veszi körül a lelkem, felemésztő aggályok sora. A lelkem lassan felőrlődik, összeroppan a saját súlya alatt, amit én teremtettem. Én vagyok a saját hóhérom, én vezetem magam a halál ösvényére, és másokat is… Tsubame nagyon ragaszkodó, de távol kell magam tartanom tőle, különben komoly baja eshet, az akaratomon kívül. De nem lesz könnyű elüldözni mellőlem, elég kitartó, így viszont tényleg veszélyben az élete. Ha mellettem marad biztos. Nem vállalhatok, nem tudok vállalni felelősséget a testi épségéért, mert nem vagyok képes magamat kontrolálni. Mióta először előtört a hang a fejemben, ez a világ egyre jobban elhomályosodik előttem. Azt érzem, hogy a testemben szétáramlik valami elképesztő negatív érzés, amit nem tudok elűzni. Azt mondatja velem, ez a világ romlott, pusztulnia kell. Ez a világ halálra van ítélve, a világ, amiben éltem megszűnik létezni, és csak úgy élhetem túl, ha mássá válok, és eggyé olvadok azzal, amit a hang felajánlott nekem. Túlélni. Ez tényleg ennyire fontos lenne? Mindig csak túlélni, de nem élni a saját életemet? Olyan sok mindenen mentem már keresztül, mégse érzem azt, hogy meg akarok halni. Élni akarok, mert élnem kell. Eleinte tátongó üres érzést keltett bennem a hang, mostanra viszont tettekre ösztökél. Olyan dolgokra, amik külsőleg sötétnek, és erkölcstelennek tűnhetnek, de később talán a világ hasznát szolgálhatják. Még nem tudok egyet érteni vele. Nem is akarok, csak hallgatom, amit zagyvál.
Napok óta nem látom fényét a napnak.  Az egész táj szürke, üres, élettelen. Nincsenek színek, árnyalatok, körvonalak. Homályos katyvasz az egész… A hangok viszonylag még tiszták, de az ismeretlen embereké egyre furcsábbak. Mintha egy elromlott rádió lenne, ami szörcsög, és nyüszög, mert nem állították be rendesen. Egyedül az én drága Fecskémet hallom tisztán, mikor magamnál vagyok. Nem emlékszem Shiro arcára, vagy hangjára, csak a keze melegére… Annyit tett értem az alatt az egy hét alatt. Vagy talán kevesebb? A napok, órák és percek összefolynak. Nem tudom a nappalt és az éjjelt kettéválasztani. Nincs is nappal, csak éjjel… Nincs fény, csak sötétség.
Mikor ismét kinyitom a szemem, már otthon vagyunk. Tsubame ébreszt fel. Nem álmodtam semmit, nem láttam, nem hallottam őt. Egy pillanatra felcsillan a remény bennem, hogy talán eltűnt, de a borús, fekete gondolatok, a reménytelen érzés biztosít arról, hogy még mindig itt van, csak ezzel is gyötör, félelmet kelt, hogy vajon mikor jelenik meg újra. Apám szinte elsápad, mikor meglát. Bőröm nem selymes hópihe fehér, inkább szürkés, mint egy halotté, szemeim alatt, nagy, vastag karikák, tekintetem üveges, hajam bozontos, ápolatlan. Gyengének érzem magam, de próbálom magam minél jobban kihúzni, hogy azért mutassak némi erőt. A mosoly leghalványabb változatát sem tudom magamra erőltetni. Nem boldogít, hogy viszont látom apámat, vagy a szülőházamat, nem nyugtat meg semmi, minden zaklatott körülöttem.
- Ki... kislányom, mégis, mi történt? A lakrimák? – kérdezi apám hebegve. Tsubame válaszol helyettem.
- Megtaláltuk a Holdherceget, aki eltávolította a lakrimákat, de aztán…- Tsubame elakad. Lassan felemelem apámra a szemeimet, amikből semmiféle érzelem nem mutatkozik, talán csak a fájdalom.
- Egy hang beszél hozzám. Arra buzdít, öljek meg mindenkit a környezetemben. - jelentem ki mereven. Mindketten ledöbbennek.
- Hogy micsoda? – akad ki apám.
- Ezt eddig miért nem mondtad?  - förmed rám társam.
- Igazából, mindenkit ellenségként kezel, és annak is látok. – magyarázom kurtán. - Thomas egy kamillateát a szobámba! Most! Aztán lefürdök, és rendbe kapom magam. – jelentem ki. Ennyire van erőm. Még jó pár kérdés marad kettejükben, de nem bombáznak tovább velük, hagynak elmenni. Végigvonszolom magam a folyosón, és bemegyek a szobámba. Az ágyra roskadok és elterülök rajta. A plafont bámulva megrohamoznak a gondolataim. Mégis kiben bízhatok? Tsubame-ben. Nyilván… de talán, még benne sem. Itt kell hagynom őt. Visszamegyek a céhbe és összepakolok, talán ki is lépek egy időre. Beszélnem kell a mesterrel. Ő vajon tudna segíteni? Nem, nem maradhatok ott túl sokáig, még a végén a céh társaimat is veszélybe sodrom. De merre megyek onnan tovább? Teljesen mindegy csak, mindentől, és mindenkitől jó távol, hogy ne érhessek el senkit, ne bánthassak egy embert sem. Tsubame belép, kezében tálca, rajta két csésze tea. Leül mellém, odanyújtja az egyiket.
- Köszönöm. – súgom halkan. Pár percig némán ülünk.
- Mégis mit tervezel? Mihez kezdesz?
- Visszamegyek a céhbe... talán a mester tud valamit segíteni.  
- Igen ez egy jó ötlet.
- De tudod… - kezdem. A csésze aljára bámulok, nézem a saját tükörképemet. Magamra se ismerek, borzalmasan festek. Mit szólna Gregori?... Gyorsan visszarántom magam az elkezdett gondolatomhoz. – lassan nem érzem azt, hogy a hang más lenne. Én beszélek, én mondom magamnak, amit gondolok. Ezek a saját gondolataim Tsubame, én érzek így, én gondolom ezt, nem más adja parancsba.
- Miket beszélsz? Ne légy butus, te nem ilyen vagy!
- Honnan veszed? Honnan veszed, hogy a lényem, az eredeti jellemem nem velejéig gonosz, sötét, és romlott?
- Onnan, hogy ha az lenne, most nem itt ülnék melletted, hanem azon a bizonyos útszélen bomlana a testem… - hadarja el. – persze, mindenkiben van némi sötétség, egy kis kapzsiság, önzőség, de hiszek abban, hogy egyes emberek születésük kezdetétől jó emberek. Gondolj csak vissza édesapádra, vagy még inkább édesanyádra. – ahogy elém idézi, anyu szellemét megremeg a lelkem. Jó ég, vajon ő mit mondana? Vajon ő visszarángatna a fénybe?
- Azt mondod, eleve jó vagyok? – kérdezem. – ez baromság, te sem gondolhatod komolyan. Az ember megszületik, és a körülmények formálják olyanná amilyen.
- Akkor elég furcsa vagy… Elvesztetted édesanyádat kiskorodban, apád elhanyagolt, bezárva tartott a saját otthonodban. Összeismerkedtél életed szerelmével, de meggyilkolták... Elraboltak, kínoztak és a többi. – sorolja fel.  – mégis… becsületesebb, és nemesebb vagy jó pár embernél, pedig sok rossz dolog történt az életedben, ezeknek gonosszá kellett volna tenniük nem? – kérdezi. Hangja lágy melengető, kedves, bizalomgerjesztő. Rám terül, mint egy meleg takaró, beborít a jósága.  Leteszem a csészét, és az ölébe dőlök. Magzat pózba húzom a lábaim, menedéket keresek. Ismét nála… de most nem érdekel. Lassan végigfolyik az arcomon egy nagy kövér könnycsepp. Tsubame végigsimít a fejemen, majd a hátamon.
- Nem lesz semmi baj. – ígéri. – el fog tűnni, hidd el! – biztat.  Még pár percig így fekszem a lábain, majd lassan felhúzom magam, és a fürdőbe indulok. Olyannyira a gondolataimba merülök, hogy nem veszem észre, ahogy égetni kezd a víz, amit engedek. Aztán végül elkapom a kezem, de nem is fáj… A tiszta víz beborít, kissé megnyugtat. Lemossa rólam ennek az útnak a mocskát, de arra sajnos nem képes, hogy felvidítson, vagy kiűzze belőlem ezeket a rémes gondolatokat.
~Ugye tudod, hogy odalent rólad folyik a beszélgetés? – hallom meg újra, most már színtisztán az én hangomra hasonlít… bosszantó.
- Nyilván de nem érdekel. Tsubame elmeséli apámnak mi történt, ennyi.
~ És mi van, ha azt tervezgetik, hogy itt tartanak? Vagy bezárnak. Újra itt akarsz raboskodni?
- Az nem történhet meg.
~ És, ha mégis? Én sok mindent kinézek belőlük. Csak gondolnak egyet, és már keresztül is szőttek a terveiden. Ne hagyd ezt, menj el, ne szólj nekik! –bíztat. – különösen neki ne szólj, annak a jól öltözött ficsúrnak. Csak lelassítana, visszatartana mindenben.
- Ez nem igaz, ő csak segíteni akar! – tiltakozom, de fabatkát sem ér, amikor ezek a szavak a lelkem legmélyéről szólnak.
~Segíteni, vagy hátráltatni? – Tsubame kopogása űzi el a hangot. Jobban elmerülök a vízben, majd beinvitálom.
- Gyere! – benyit. Nem néz rám, arcára kiül egy kis pír. Leteszi az új ruháimat, és egy törülközőt, majd némán kifelé veszi az irányt.
- Várj! – állítom meg. - meg… megmosod a hátam? – kérdezem kissé szégyenlősen. Egy pillanatra ledermed, de aztán odasétál mellém. Feltűri az ingujját, majd egy szivacsra némi folyékony szappant önt. Felhabosítja, odébb tereli vizes hajamat, majd gyengéden elkezdi bedörzsölni a bőrömbe. Csak arra koncentrálok, amit csinál, és ez egy pillanat alatt kiüríti az elmém. Elfelejtet velem minden szörnyűséget.
- Jól vagy? – kérdezi halkan.
- Most már igen. Apámmal beszélgettél?
- Elmeséltem neki a történteket. Remélem nem gond.
- Nem. - vágom rá, miért is lenne ez gond, úgysincs kedvem elmesélni semmit. Jó, ha valaki el tudja magyarázni apámnak a dolgokat, ha már én nem vagyok képes rá. Leteszi a szivacsot, és tenyerével lemossa a habot. Végtelenül jól esik.  Olyan puha az érintése, hogy könnybe lábad a szemem. Kissé remegni kezd a testem a keze alatt…
- Ha hideg a víz lassan gyere ki, mert megfázol.
- Nem. – rázom meg a fejem. – nem azért remegek.
- Fáj valami, rosszul vagy?- aggodalmaskodik. Ha ennyire nem érti meg, talán nem is kellene elmondanom neki… Még erősen él benne Leia emléke, rossz ötlet lenne több intimitást ráerőltetni.
- Add ide a törülközőt, kérlek! – mondom, majd a puha anyagot felém nyújtja, és elfordul. Kilépek a kádból, leitatom a testemről a vizet, majd magamra tekerem. Hangtalanul odalépek hozzá, aztán hátulról hozzá simulok. Nem tudom megállni. Kezemet a mellkasára teszem, érzem, mint kezd el zakatolni a szíve. Bármit is mondd a hang, bármit is kellene, érezzek, bármiféle gonosz gondolat költözött a testembe, ezt az érzést akkor se tudom letagadni… Váratlanul megfordul, egyik kezével a hátamnál fogva erősen magához húz, másikkal lágyan megérinti az arcom és az ajkaihoz húzza az enyéimet. Annyira váratlan, annyira meleg, forró, elsöprő, tisztító érzés. Nincs bennem semmi, a hangnak nyoma sincs, nem tud előtörni, mert az én hősöm nem hagyja. Elkergette, erre a csodás pillanatra elűzte tőlem. Karjaimmal a hajába csimpaszkodok, szinte húzom, olyan erősen, olyan kétségbeesetten kapaszkodom belé. Mintha órákig tartott volna az egész. Beletúr vizes hajamba és még erősebben csókol. Lassan elválunk egymástól, de továbbra is magához szorít.
- Sajnálom… - súgom a fülébe. – nem… nem akar… - ám ekkor ismét a számra tapasztja az övét. Mintha sose akarna elengedni. Lassan behunyom, a szemem úgy élvezem az érzést. Ám ekkor megjelenik az árnyék. Látom magam előtt, ahogy ezt a csodálatos férfit a kezeim közt tartom, a nyakánál fogva felemelem, fojtogatom… Hirtelen ellököm magam tőle. Hátrébb lépek, mire a törülköző leesik rólam. Gyorsan leguggolok, hogy ne fedjem fel előtte a csupasz testem.
- Mi a baj? - bújik oda hozzám, és betakar egy köntössel.
- Ez nem helyes, nem jó így, nem. – felállok, belebújok a fürdőköpenybe, majd elfordulok tőle.
- Menj ki, felöltözöm. – egy pillanatig lefagyva áll, majd szomorú arccal kimegy. A szívem egy hatalmas vasgolyóvá változik a mellkasomban, annyira nehéz lett. A márvány padlóra térdelek úgy kezdek el ismét zokogni. Hatalmas hibát követtem el. Mégis, hogy leszek képes magára hagyni ezek után?...
Az ajtó előtt vár rám, elsétálok mellette, de megragadja a kezem.
- Eressz. - szólok rá kissé mogorván, mire lesüti a szemét, és megvárja, amíg elmegyek. Borzalmas lelkiismeret furdalás lesz úrrá rajtam.
~Mit tettél? – kérdezi az árnyék a fejemben, mikor beérek a szobámba.
- Nem én, ő csókolt meg.
~Te kezdted. Te kacérkodtál vele, persze, hogy lecsap, ha szinte megkéred rá. Te vagy az ostoba nem ő, mégis mit hittél? – be kell látnom, hogy a hangnak igaza van.
~Hagyd békén őt, és tűnj el az életükből, úgyis mindig egyedül voltál, nem kellenek neked, csak visszahúznak, a saját utadat kell járnod, egyedül!
- Ma éjszaka még itt maradok, hajnalban eltűnök…- nem megyek le vacsorázni, nem vagyok éhes, émelygek, ha csak arra gondolok minek tettem ki szegény fiút… A vacsorámat Thomas hozza fel, egy szó nélkül leteszi az asztalomra, majd távozik. Mikor a tálcára pillantok, egy apró vázában egy szál nárcisz csillog. A földre rogyok. Kiveszem az apró virágot és a szívemhez szorítom.
~ Mindig is egyedül voltál, egyedül is kell maradnod, míg élsz. – mondja a hang, s én ismét könnyezem. Mindegy volt mit tettem, a körülöttem lévők egyszer csak köddé váltak. Meghaltak, elhagytak vagy egyszerűen csak eltűntek az életemből. Pedig azt hittem szeretetet adok nekik, azt gondoltam szeretnek, mégis elhagytak. S talán nemes célból, vagy akaratukon kívül tűntek el… végül mégis egyedül maradtam.  Mintha sosem mondák volna el, de valami baj van velem, eltaszítom magamtól azt, akit szeretek, pedig nem is veszem észre, mit művelek? Vagy csak a kisugárzásommal van baj? Nem is eszmélek rá, de talán bántok másokat? Mit csinálok rosszul?
~ Semmit. Egyszerűen az a sorsod, hogy egyedül maradj. Így nem bánthatsz másokat. A puszta létedből is csak a magány, és az elhagyatottság sugárzik, bármennyire kapálózol, nem lesznek többen körülötted, csak egyre kevesebben, mert ez a sorsod… Egyedül. –súgja újra a hang.
Egy falat sem megy le a torkomon. A plafont bámulva várom a megfelelő pillanatot arra, hogy távozzak. Mielőtt azonban elmegyek, úgy döntök, írok pár szót Tsubame-nek. Talán ezek az utolsó szavaim hozzá… talán kegyetlenül hangoznak majd mindezek után, de tudnia kell. Bárcsak még egyszer utoljára megérinthettem volna, csak még egyszer érezhettem volna meleg ölelését, puha kezét, forró csókját…
Miután megírtam a levelet, eljön az idő. Egy táskányi holmival a hátamon kilépek a fagyos éjszakába. A szél erős, elnyomja a zajt, amit keltek, a hó pedig ellepi a lépteimet. Az út végéről, ahol még látszódik a birtok, visszanézek. Összeszorul a lelkem, de a hangnak igaza van. Mindenkinek így lesz a legjobb, nekem is… Megfordulok és elindulok, utoljára azt kívánom, bárcsak újra látnám majd ezt a házat, bárcsak ismét eljöhetnék édesanyám sírjához… de a szívem legmélyén tudom, ez többé nem fog megtörténni…

A végtagjaim ólomsúlyúak mikor felkelek az ágyból. Úgy érzem magam, mint aki nem aludt semmit, mondjuk, ebben van némi igazság. Egész éjjel rajta járt az eszem. Vajon azért engedte, hogy megcsókoljam, mert ennyire kétségbeesett, és magányos, vagy azért, mert tényleg szeret. És én, miért csókoltam meg? Ennyit ért nekem Leia? Nem… ő volt a mindenem, most mégis, arról ábrándozom, hogy bemegyek szobájába, újra átölelem, és addig csókolom, amíg ki nem űzöm belőle a démonait. Tanácstalan vagyok, és semmit sem látok jó döntésnek, de nincs sok időm ezen meditálni. Felkelek, majd egy tálca teát viszek Anoya szobájához. Az ajtaja előtt állva, érzem, mint gyorsul fel a szívverésem. Hát ilyen hatással van rám… Ahogy benyitok, a kezem megremeg. Mint egy lassított felvétel, a tálca a teáskannával, és csészékkel a földre hull, darabokra törik, a forró tea a talpam alá csorog. Szemeim elkerekednek, lesokkol a látvány. Nincs a szobában. Az ablak félig nyitva, a szél lebegteti a függönyt. Az ágyán rendezetten feszül a takaró, rajta egy boríték a nevemmel, és azzal az egy szál nárcisszal. Az ágyhoz térdelek, feltépem a borítékot és kihajtom a levelet.
Könnyfoltos a papír, és kissé gyűrött itt-ott. Hirtelen öklömmel mérgesen az ágyra csapok. Legszívesebben ordítanék a fájdalomtól, de nem jön hang a torkomon. Nem tétlenkedhetek tovább itt, utána kell mennem. Csak így van esélyem, csak így van reményem...


Olyat csinálok, amit életemben még soha. A vonat tetején ülök, így utazom, így kerülöm el, hogy bárkivel is érintkeznem kelljen. A fagyos szél az arcomba csap, zászlóként lobogtatja a hajamat. Nem fázok. Valamiért nem érzem, hogy hideg lenne bármi is. Talán ez a jégmágusok egyik sajátossága, hogy egy idő után nem érezzük a hideget? A friss levegő kitisztítja a fejem. Hátradőlök és élvezem, ahogy zakatol a vonat, bámulom az elnyúló csillagokat, a fejem fölött elsuhanó faágakat. Alig érzem a testemet, csak azt tudom, hogy létezem. De ennyi elég is most. Elaludni nem sikerül a zajtól, de nem érzem magam fáradtnak mikor visszaérek Magnoliába. Mikor lepattanok a vagon tetejéről, furcsa érzés lesz úrrá rajtam. Mintha valami rossz dolog történt volna. Az emberek nem néznek rám, aki véletlenül rám veti a tekintetét, az rögtön el is kapja. Mintha mindenki tudná, mi lakozik bennem, már most, pedig nem csináltam semmi rosszat, amit tudhatnának… Az utcákon sétálva az emberek összesúgnak.
- Vajon tudja már?
- Látta a romokat?
- Akkor nem lenne ilyen nyugodt. – súgják. Fogalmam sincs miről beszélnek, de egyre inkább az az érzésem, hogy katasztrófa történt. A város központjába érve, egyre inkább pánikba esek. Szétrombolt épületek, amiket már javítgatnak, de látszik, hogy valami végigsöpört itt. Valami járt itt, ami végigpusztította a várost. Hirtelen összerándul a gyomrom idegességemben, rögtön a céhre gondolok, hogy ott vajon mi lehet a helyzet. Sétálásból futásra váltok, és amilyen gyorsan csak tudok, megpróbálok odaérni. Ahogy befordulok a sarkon, ahonnan már látni lehet a céh épületét, egyszerre meghűl bennem a vér. Szemeim hatalmasra tágulnak a riadtságtól, testem remegni kezd a látványtól.
- Ne… Ez nem… - sétálok közelebb. Az úton minden felé törmelékek, épület maradványok szétszórva terülnek el. A céh épülete, teljesen romokban… A zászlónk egy kőkupac alatt épp hogy csak kikandikál. Megtépázott ruhadarabok, néhol vérfoltok, de nem látok holttesteket. Már biztosan elvitték őket…
- Meghaltak? Mindannyian? – kérdezem magamtól, de jól tudom a választ.
~ Szerinted mégis hol lennének? – kerül elő a hang. - látod, egyedül maradtál, már ők sem segíthetnek rajtad, a világ, amiben éltél, itt és most megszűnik. Ez a rideg valóság, akikhez közel kerülsz, mind meghalnak!
- De ki tette ezt velük? – súgom remegő hangon.
~ Az lényegtelen!  Ez a világ kegyetlen, haldoklik, de neked életben kell maradnod, bármi is legyen az ára. – súgja, de most nem foglalkozom vele. A földre térdelek és pásztázom a romokat. Hirtelen minden emlékem visszasejlik, ami kötődik ehhez a helyhez, ezekhez az emberekhez. Gregori… mennyire fájna a szívének, ha látná, amit én. Az ő drága céhe, a céhtársai, az én társaim, mind odavesztek, és nem voltam itt, hogy segítsek rajtuk… Cserben hagytam őket. Ők elmentek, én pedig élek, csak azért mert hátrahagytam ezt a helyet… nincs jogom az életre… Szinte hallom a hangos zsibongást, amit mindig csaptak. Az állandó vidám ordibálást, a túlzó jókedvet, az örök optimizmust, a szemükben. Mindig csak előre néztek, előre mentek. Harcoltak, amíg bírták. És most üres minden. Körös körülöttem csak romok. Pár kettészakadt, vagy megperzselődött szék, asztal, a bárpult egy darabja. Emlékeimben, minden asztal dugig volt étellel, itallal, minden széken ült valaki, vagy olykor olykor repültek is… és most? Üres asztalok és székek, már nem beszélnek többé felbuzdulva, nagy álmokról, nagy tettekről, már nem dalolnak többé vígan, nem harsogják, hogy mindig eljő a holnap. Minden reményük, vágyuk, álmuk romba dőlt, és halott. Csak én maradtam egyedül. Ők halottak én pedig itt maradtam örök magányra kárhoztatva. Öklömmel ütöm, vágom a földet. Még mindig reménykedem benne, hogy ez egy rossz álom, de újból és újból, ahogy kinyitom a szemem, ott találom magamban a porban… Magányosan, egymagam…
- Menekülj! Fuss! Soha ne lássanak többé! – súgja a hang. – ne keress magyarázatot rá, ne keress okokat! Tűnj el innen, és soha ne gyere vissza! MENJ! – ordítja most már a hang. Hát így válnak el az útjaink? Búcsú nélkül? Megköszönni se tudtam, amit értem tettek. A mester, Mirajane, és a többiek… Ahogy a fejemben felvillan, kedves arcuk elönt a bánat és a könnyek árja.  Sikítva üvöltök, csapkodom a földet dühömbe, és fájdalmamba. A hátam görcsbe feszül, rázkódom a zokogástól, az üvöltéstől. Ahogy abbahagyom a sikítást, lépteket hallok magam mögül. A kép hirtelen elsötétedik, homályba borul. Érzem, ahogy valaki közeledik felém. Hangja torzult, rekedtes nyikorgó recsegés.
- Kisasszony, jól érzi magát? Segíthetek?- kérdezi széles véres vigyorral az arcán. Aztán egyre többen lesznek körülöttem. A halott céhtársaim arcai jelennek meg. Mosolyognak, vigyorognak rám. Mintha élnének.
- Anoya!
- Anoya!
- Kisasszony!
- Anoya kisasszony! – hallom elnyúló mély, nyikorgó hangjukat, s arcuk egyre elhomályosodott, torzult kép lesz, szemükből, szájukból vér csordogál, melyből tűhegyes fogak kandikálnak ki. Rám vetik magukat, meg akarnak ölni. Sikítanak, túlvilági, sátáni kacajt hallatnak, egyre közelednek, körbevesznek, körülállnak. Már nem ismerem fel őket, csak sötét árnyakként, fantomokként lebegnek előttem. Szinte már összeszorítanak, mire torkon ragadom az egyiket, és a szívébe jég kést döfök. Vért köp, majd vörös füstként tovaszáll, s követi a többi. A homály viszont marad. Végre elhallgatott, végre eltűnt ez a szörnyeteg, aki rám támadt. Bántani akart, az életemre tört, veszélyben voltam!
~ Itt minden veszélyes, minden zajos és feszült, zavaros káosz. Menekülj el innen messzire! – mondja a hang, majd futásnak eredek, miközben a hátam mögött éles jajveszékelés sikolt.

Egy fotelben ülök. Körülöttem viháncoló, táncoló, éneklő emberek. A céhben vagyok. A társaim ünnepelnek, dalolnak, vigadnak, ahogy szoktak. Isznak, nevetgélnek, néhányan birkóznak, de semmi nagyobb felfordulás. Olyan jó viszont látni őket. Mind boldogok, egészségesek, épek.  Hatalmas nevetések, hangos muzsika zengi be az alsó szintet. Vidámabbak már nem is lehetnének. Kedvem támad csatlakozni a mulatsághoz, de azon kapom magam, hogy nem tudok mozdulni… A székben ülve egyik végtagom sem mozdul. Se a fejem, vagy a csípőm. Mintha egy az egybe hozzáragadtam volna a székhez. A legkisebb mozdulatot sem tudom végrehajtani, a testem nem engedelmeskedik. Csak a szememet tudom ide-oda forgatni nézve a tömeget. A szám sem nyílik szóra, mint ha az ajkaimat összevarrták volna. Még csak nyüszögést sem tudok hallatni. Pislogok, gondolkodom, hogyan is jelezzem, hogy bajban vagyok, de a nagy mulatás közben senki sem figyel rám. Mintha láthatatlan volnék… Egy test, aki ott van, de nem vesznek róla tudomást, vagy talán nem is akarnak? Egyre kétségbeesett leszek és elönt a pánik. Segítségre lenne szükségem, de ők nem figyelnek rám. Egyik másik ember rám tekint, majd elrántja a szemét, némelyikük még integet is, de aztán elfordul, nem vesznek rólam tudomást, a helyzetemről, nem érdekli őket, hogy nem viselkedem normálisan, nem tűnik fel nekik semmi szokatlan. Hagyják, hogy csak ott üljek mozdulatlanságra ítélve. Sikítanék segítségért, de semmiféle hangot nem tudok kiadni. Ekkor már elemi félelem lesz úrrá rajtam.  A körülöttem lévők tejesen elhanyagolnak. Tudják, hogy ott vagyok, mégsem segítenek, amikor látják, hogy fáj valami, hogy bajban vagyok, hogy szükségem van rájuk. Magamra hagytak, egyedül, pedig a társaim, a barátaim, mégsem foglalkoznak vagy törődnek velem annyira, hogy észrevegyék a kínt, ami hatalmába kerített. A testem még mindig nem enged, a zene pedig egyre hangosabb lesz, lassan tényleg senki sem néz rám, elfelejtenek, és tovább álnak, mert jelentéktelen vagyok. Nem tudok annyit hozzáadni ehhez a társasághoz, mint amennyit kellene. Nem ismernek, nem tudnak semmit rólam, mégis elítélnek, lenéznek, és elutasítanak. Eltolnak, eldobnak maguktól, pedig én ártatlan vagyok. Csak szeretni akartam őket, a barátjuk akartam lenni, bízni akartam abba, hogy ezt ők is ugyanígy gondolják, de nem. Az ő fejükben más kavarog. Csak egy alak vagyok, aki mindig ott van a céhben, de szinte nincs is nevem. Egy senki vagyok a számukra, bárhogy bizonygatják az ellenkezőjét. Azt hazudják, fontos vagyok nekik, pedig alig várják, hogy megszabaduljanak tőlem… Ha eltűnnék, vagy meghalnék, egyikük se keresne, nem maradna emlék utánam, nem emlegetnék a nevem, nem siratna meg senki, nem hiányoznék senkinek, mert nem vagyok fontos. Talán, még akkor sem vennének észre, ha torkom szakadtából üvöltenék, senki sem válaszolna, senki sem nyújtana felém segítő kezet. Ahogy most sem… Az emberek egyre eltávolodnak körülöttem, hátat fordítanak és elmennek, elhagynak, eldobnak, elutasítanak. Ilyenek az emberek valójában… akik körülvesznek… ez az igazi lényük. Vak voltam, hogy eddig nem láttam, mi megy a hátam mögött. Azt gondoltam egy vagyok közülük, de kitaszított vagyok. Hazudnak és átvernek, ahol csak tudnak, elhallgatnak, titkolóznak, ármánykodnak mögöttem. Semmi sem igaz, egy szavuk sem. Engem próbálnak védeni? Dehogy! A javamat akarják? A legkevésbé sem. Szeretetről ne is beszéljünk, sosem volt, csak képmutatás, egyszerű megjátszás. Csak eltűrtek maguk között, mert hasznuk volt belőlem.  Kiszipolyoztak belőlem minden lelki energiát, míg végül ez maradt belőlem csupán, egy élettelen mozdulatlan test, aki nem képes védekezni, aki kiszolgáltatott másoknak, akit könnyen maga köré csavar az ember, mert nincs ereje felismerni az igazságot. Ez vagyok én… Mindenemet odaadtam csak azért, hogy elfogadjanak. Mindent feláldoztam, hogy szeressenek, hogy tiszteljenek, mindig próbáltam a lehető legjobb arcomat mutatni, és erre mit kaptam cserébe? Árulást, hazugságokat, hátba döfést, és mérhetetlen mennyiségű fájdalmat. Szóval, miért is siratom meg őket? Miért gyászolom a halálukat? Semmi olyat nem kaptam tőlük, amiért hálásnak kéne lennem, semmi sincs, amit megköszönhetnék… Jó, hogy elmentek... Örülök, hogy mind meghaltak … meghalni… halál… megölni… ölni… gyilkolni… vér… sötét… fekete sötétség…
~ Helyes. Végre belátod. – jelenik meg az arctalan árnyék. Fehér szemei világítanak csupán. Alkata az enyém, haja úgy lobok akár a sajátom, szinte ugyanolyanok vagyunk. ~ itt az ideje, hogy belásd, a sötétség az egyetlen otthonod. Ott nem bánthat senki, mert te uralod. Te uralkodhatsz mások felett, nem pedig ők rajtad. Vedd irányításod alá a saját erődet, szakítsd el a korlátaidat, és söpörd el azt, ki utadba áll! – bíztat. Teljesen igaza van. A sötétségben én lehetek az, aki irányít, aki uralkodik. Ezt fogom tenni. Sötétség, halál, kín, vér, szenvedés, árnyak, homály, félelem. A világ végre meglakol, a világ vége megfizet, és megbűnhődik azért, amit velem tett…


Mikor Magnoliába érek, a félelem fokozódik bennem. Minden percben úgy érzem elkéstem.  Szinte rohanok a céh ház felé… illetve ami megmaradt belőle. Felfoghatatlan, ami történt. Hielo úr felkészített rá... de élőben látni…teljesen hátborzongató… Az Oracion Seis…Ez most nem lényeges…meg kell találnom őt bármi áron, és vissza kell hoznom. A céh romjai közt kémlelődve megpillantok egy asszonyt, aki egy kőkupac tetején ül egy csokor virággal és sír. Lassan odalépek hozzá.
- Ne haragudjon, asszonyom. Nem akarom zavarni, de nem látott itt egy fehér hajú nőt? – kérdezem, mire a nő elhajítja a csokrot, és megragadja az ingemet. Az államig se ér, de olyan dühvel kapaszkodik belém, hogy szinte majdnem magára ránt.
- Ismeri azt a szörnyet? Ki ő? Hol van? Mondja el! –zokogja.
- Azt a szörnyet? – értetlenkedem. Kénytelen vagyok a legrosszabbra gondolni.
- Ő ölte meg! Meggyilkolta az én ártatlan Misa-mat! Az a gyilkos szörnyeteg! Kerítse kézre! Ezért bűnhődnie kell! – üvölti.
- Merre ment? – kérdem végtelen komolysággal.
- Észak felé indult… de nincs, aki a nyomát kutassa ebben a káoszban…
- Ne aggódjon asszonyom, megtalálom.
- Vigye a törvény elé! Meg kell, hogy kapja a büntetését az a nyomorult. – szitkozódik, de nem törődöm vele. Ahogy megkapom az útbaigazítást semmivel sem törődve elindulok az északi úton.


A hópelyhek lassan szállingóztak alá az égből. Óvatosan megérkeztek hófehér hajszálaira, ott csillogtak pár másodpercig, majd nyomban el is olvadtak. Az egyre gyorsabban szakadó hóesés ellepte a vidéket, befedte, mint egy hatalmas dunyha. A fű, az erdő fái, mind mind fehérbe öltöztek, s szinte egyszínűvé vált minden. Más szín aligha vett részt a kép alkotásában, csupán végtelen fehérség uralkodott. A hó gyémántként csillogott, ezüstlőtt a holdfényben. A talpa alatt ropogó hó nagy zajt csapott, de nem akkorát, hogy elijessze a közelében ólálkodó állatokat. Madarak ültek a fán, néhány őz kukucskált a lombok közül, s csak akkor ijedtek meg, és illantak el, mikor a nő, aki a fák között sétált közelebb ért hozzájuk. Olyan fekete aurát árasztott, hogy jóságos teremtmény nem tudott sokáig a közelében maradni. Szeméből düh, fűtött harag sütött, ökölbeszorított kézzel, merev léptekkel haladt előre, bár még maga sem tudta merre tart. A hóesés adta hideg idő egyáltalán nem zavarta, sőt, jól esett neki. Jégmágus lévén jól érezte magát ilyen környezetben, szinte ez volt az ideális számára. Kedve lett volna elterülni a jéghideg hótakaróban, de hajtotta valami. Valami megfoghatatlan, elképzelhetetlen, mély, elemi sötétség. A távolban tűz fénye világította meg a felhőket, arról árulkodva, hogy nem messze egy város, vagy falucska terül el. Nem lehetett messze, ugyanis még muzsikaszó is eljutott az érkező füléig, ami még inkább felforralta a vérét. Bozontos hajtincsei alatt égő jég szeme felvillant, majd démonian elvigyorodott.
- Tökéletes. – vicsorogta, majd tovább haladt előre.
Az erdő mélyén elterülő falucska nem volt nagy. Alig pár utca, és a közepén egy tér alkotta. Favágók, és néhány egyszerű mágus lakta, akik a természetben érezték magukat otthon. Mulatságot szerveztek a tél beköszöntével, és hatalmas máglyát raktak a tér közepén, amit körültáncoltak. A jövevény pontosan akkor érkezett, amikor az ünnepély a tetőpontjára hágott. Mindenki a faluból kört alkotva járta a táncot, kézen fogva, nagyokat kurjongtak, nevettek, hangosan, szinte ordítva énekeltek. A bódékból ömlött a sör, a bor, mindenféle szesz, más pavilonokból sült kolbász, szalonna, füstölt hal, sajtok illata tekergőzött, igazi falusi ünnepély. A kisgyerekek a felnőttek között rohangáltak, játszottak, az idősebbek pedig ettek, ittak jót mulattak. A hófehér hajú nő belépett az egyik sátorba. Padok és hosszú asztalok terültek el, középen pedig hordók sorakoztak, hogy elfogyasszák, ami bennük van. Először körülnézett, majd helyet foglalt nem messze pár idegen férfitól. Láthatóan már nem voltak szomjasak, de még jó pár korsó habzó sör ott állt előttük, s csak itták és itták a nedűt. A nő figyelte őket, s csak a pillanatra várt, tudta, hogy el fog érkezni, csak türelmesnek kellett lennie.  Rendelt magának is egy kupa bort, amit ráérősen eliszogatott, majd úgy fél óra elteltével az egyik férfi szemet vetett rá.  Magas volt és izmos a sok munkától, egy méretes oroszlán tetoválás díszelgett a bal felkarján, igazán robusztusnak hatott. Fekete, zsírban tocsogó haja az arcába lógott, barna szeme kissé homályos volt az italtól. Fehér lyukas trikója megfeszült a kigyúrt testen. Feltűnt neki, hogy az idegent, még nem látta erre felé, s aki gyanús, az vagy rejteget valamit, vagy rosszban sántikál.
- Jó estét szép hölgy… Mi járatban errefelé? – kérdezte a férfi, a mondatot egy csuklással elválasztva középen. A kecses testű hölgy nem szólt semmit, csak belekortyolt az italába, a férfi felállt az asztalától, szinte majdnem felborított rajta mindent, majd odaállt elé.
- Nagyon titokzatos hölgyikének tűnsz. Nincs kedved mesélni magadról? – kérdezte, de választ csak pár perc szünet után kapott.
- Miért beszélgessek veled? Részeg vagy, bűzlesz és ocsmány a pofád, mint itt mindenkinek. Féreg vagy! Többé ne szólj hozzám! – sziszegte fogai közt, majd feláll, s határozottan kifelé vette az irányt, ám a férfi megragadta a csuklójánál fogva.
~Itt az idő. – vigyorodott el magában.
- Nem tudom, hogy honnan szalajtottak téged, de senki nem beszélhet így velem, főleg nem egy olyan fruska, mint te!- üvöltötte öblös hangján, majd magához rántotta, s már megütötte volna, mikor a hosszú hajú mágusnő szabad kezét a pasas arcába nyomva megfagyasztotta az egész fejét, s egy erőteljes ütéssel  ripityára törte azt. A mamlasz teste pedig hatalmas puffanással terült el a földön. A sátorban szint mindenki megdermedve állt a történtek előtt. A favágó részeg társai egy pillanat hatásszünet után felpattantak, s lobbanó dühvel estek neki a nőnek, aki egyesével szerelte le őket.  Erős lábaival mindegyiket a porba taszította s egyikük életét sem kímélte meg. Felismerhetetlenségig roncsolódott fej, darabokra tört, leszakadt végtagok, átlyukasztott testek hevertek a háta mögött maikor kilépett a sátorból, ahol a felszolgáló lányok sikítva futottak a tömeg felé, de a nő mindkettejüket elkapta, s jégkarmaival cafatokra tépte őket. A tömeg először fel sem figyelt, csak az éles, égig maró sikítás törte meg a vigadalmat. Egy jég halálkasza termett a lány kezében, aki elégedett vigyorral lépdelt a tömegben, akik igyekeztek minél távolabb kerülni tőle.
- Ki maga? – üvölti egyikük, egy férfi, aki nem tűnt túl erősnek, a nő mégis pulzáló varázserőt érzett belőle.
- Az nem számít, sőt az sem számít, hogy varázsló vagy..., mert itt ér véget a nyomorult életetek. –rugaszkodott el, s egy suhintással kettévágta a férfit, aki spriccelő véres testtel bomlott a földre. Rémült pánik lett úrrá mindenkin, menekülni kezdnek, de akit ért azt azonnal felnyársalta, darabokra tépte, lefejezte, kibelezte, karóba húzta, jégtömbé fagyasztotta. Az utcákat elöntötte a vér, némely ember a hatalmas máglyarakásban végezte, a finom étel illatot égő emberi hús szaga váltotta fel. Pár perc múlva néhány rendfenntartónak kinéző alak került elő, s próbálták megállítani az ámokfutó őrültet, de sikertelenül. Egy határozott mozdulattal a nő cipőjének sarka az egyikük homlokába fúródott, majd akár egy rongybabát arrébb rántotta, aztán egy hegyes jég tüskébe állította, mire a második odaért, már jégpisztolyok voltak a kezében, melyekből játszi pontossággal lőtte ki a jég golyókat, amik az emberek halántékába csapodva fúródtak a fejükbe, majd távoztak a másik oldalon. Az utolsó egy kardot idézett, láthatóan fegyver mágus volt, de hiába, azonnal kettévágta egy suhintással.
- De...ez csak...jég...hogyan képes…?
- Hogyan, hogyan te kis butus. –húzta magához a férfi arcát, miközben a hasát egy jég tőrrel szelte keresztül. Még látta és hallotta őt a férfi, ahogy fennhangon bemutatkozott neki.
- Anoya De Hielo vagyok, a jégkirálynő ti utolsó, semmirekellő, féreg népség! – lökte el, mire a test halk loccsanással terült el.  Már nem próbálták meg legyőzni, mindenki csak menekült, ám ekkor Anoya a földre térdelt, majd lágyan megérintve az utcakövet egy fagyasztó varázst bocsájtott ki az utakra. Hirtelen, minden csúszóssá változott. Jó pár ember elvágódott az utakon, de voltak, akik tovább próbáltak futni, csúszni, mászni, a közelebb állók pedig csontig fagytak pontosan abba a testhelyzetbe, amikor elérte őket a varázs.
- Segítség! Szörnyeteg! Valaki mentsen meg bennünket! – sikította valaki!
- Igazi fenevad! Mind meghalunk! – jött egy másik kiáltás. Anoya önelégülten körbe nézett, ahogy a sok nyomorult próbál elfutni előle, de már réges régen tudta, hogy ezekre az emberekre nem vár már semmi csak…
- Az egyetlen, ami megmenthet benneteket az a…. HALÁL! – kiáltotta, majd öklével a köbe csapva szétrepesztette az utca követ, hiszen minden jégből volt, könnyűszerrel rombolta szét a saját mágiája alkotta terepet. Az utca szélén húzódó házak, mind bedőltek, az utakon hatalmas lyukak, kráterek, szakadékok képződtek, csapdába ejtve az embereket. Magabiztosan végigsétált a repedezések között, egyáltalán nem csúszkált a jégen, erőteljesebb nem is lehetett volna. Hangos ordítások, segélykiáltások hallatszódtak, de a csapdába esett emberek segítségére nem sietett senki, Anoya pedig utcáról utcára haladva mészárolta le az embereket. Jégtüskék záporoztak, jéggolyók röpködtek, a jégkasza úja és újra lesújtott, mintha egy démoni, fehér, jeges halál lett volna.
- Miért teszed ezt velünk? Mit ártottunk neked?- rimánkodott egy öregember.
- Jó kérdés… Csupán annyit. – közben megidézett egy jég pisztolyt, amit az öreg szájába dugott. – hogy éltek. – mondta vigyorogva, majd meghúzta a ravasz, s az idős ember agyveleje végigfröcskölt az utcán, beborítva más holtesteket. Anoya szinte csak vérben tapicskolva sétált, körülötte amerre a szeme ellátott cafatokra szaggatott emberi tetemeket lehetett látni. Végül megunta az egyenkénti gyilkolást. Látta, ahogy kétségbeesetten kapálóznak a nyomorultak az életükért, és ez jó érzéssel töltötte el, elégedett volt művével, de úgy érezte, itt az ideje, hogy végre csend legyen.
- Azt hiszem eljött az ideje a finálénak. - vigyorogta. Egy gyönyörű jég katanát idézett, meg melyet a jobb kezével a magasba tartott. Körülötte világoskék rúnák kezdtek felfényleni, s táncolni. Suhintott párat kardjával, mire azok elkezdtek sorba rendeződni, közben belekezdett az aktiváló versbe:
- Kietlen pusztaság és néma csend. Isten, ki a végtelen tisztaság ura vagy, a fény mely átvakít a feketeségen, állítsd meg a halandó gonoszságot, vess véget a gyarlóságnak ezen a magányos vidéken! Negyedik forma: A Jég Isten ölelése! – az idézés közben hatalmas szél kerekedett körülötte, a rúnák pedig vakító fényességgel töltötték be a város közepét. Haját ide-oda dobálta a szél, körülötte a por, és a vér ördögi táncot jártak. Amint az utolsó rúna is a helyére állt az idézés felszállt a város fölé, majd eltűnt. Páran fellélegezek, de aztán lassan hó kezdett esni. Egy ijedt kisgyerek meglátva egy hópelyhet kissé megkönnyebbült, de aztán a pillanatnyi megnyugvás újabb fellángolt pánikba tört ki. Mikor a kislány hozzáért kezével a pehelyhez, azon egy gyönyörű jégvirág nyílt, majd így tett a következő hópihe is, ami a lány testére szállt, majd a következő is addig, míg lassan az egész testét beborította, s végül csak egy csodálatosan szép jégvirág szobor lett belőle. Ugyanígy minden emberből, akit a hó elért a városban, kivéve Anoyát, aki mindezt jég trónjából nézte végig, és láthatóan borzasztó jól szórakozott, mert hatalmasakat kacagott örömében.
- Csodálatos, őrületesen szép!- kiáltotta, mikor már csak páran maradtak életben, s küzdöttek a jégvirágok miatti fagyos hideggel.
- Valaki úgyis rád talál, s legyőz, s akkor meglakolsz azért, amit itt tettél! Jégkirálynő! - kiáltotta egy férfi, míg végül egy pihe be nem tapasztotta a száját. Anoya elgondolkozott ezen a mondaton, de nem foglalkozott vele, sőt izgatott lett, új kihívásra éhezett. Pazar jégvirág szobrai a városka szélén csillogtak a holdfényben, bennük holttá fagyott emberek meredtek a semmibe. Végre csend töltötte be a falut. Csak a tűz ropogását lehetett hallani, meg, ahogy még pár ház magába roskad. Szinte minden jégszobrot végigcsodált, majd a tér közepén kötött ki ismét. Feltekintett a csillagokra elidőzött rajtuk egy darabig, aztán hirtelen őrületes fejfájás tört rá. A fejéhez kapott, rángatta, üvöltve szorította. Kiguvadt szeme ide –oda kapott fájdalmában, majd hirtelen a térdeire esett, a földre görnyed. Aztán lassan a fájdalom alább hagyott, remegés váltotta fel.

Hirtelen minden kitisztul előttem. Egy falu közepén térdelek a sárban egy máglya előtt. Sárban, ami vérrel, bordó vérrel keveredik. Félelemtől rázkódva lassan hátra nézek. Végtelenségbe nyúló haláltengert látok magam előtt.
- Ezt mind… én? Nem! Nem! Nem! – ismételgetem, de nem lesz jobb. Újra és újra pislogok, hátha eltűnök, hátha ez csak egy rossz rémálom, mindjárt felébredek, Tsubame ott lesz és megnyugtat, de nem. Ott térdelek a művem közepén. Gyilkossá, mészárossá váltam, többi nem vagyok ugyan az az ember, többé nem is vagyok ember… Ahogy a tűz előtt görnyedek, hirtelen egy ismerős érzés fog el. Egy ismerős hátborzongató, őrült, sötét érzés, mely erős kezekként markolja a nyakamat és fojtogat. Szinte alig kapok levegőt, a jelenléte felgyorsítja a szívversem, a légzésem. Rettegés, és vad félelem kerít hatalmába. El akarok előle menekülni, de a lábaim nem mozognak. Nem messze tőlem a füst mögül a sötétségben, és a romok között felvillannak vérvörös szemei. Világítanak akár egy farkas szemei a holdfényben, majd lassan előlép, és láthatóvá válik. Lassú, egyenletes tapsolásba kezd, közben vigyorog, elégedett arcot vág, majd hangos, éles füttyentés közepette körül tekint.
- Ohh… ezt nevezem… - hallatszódik sátáni hangja. Olyan a fülemnek, mintha ezer és ezer apró tűt szurkálnának, az agyam zsibbad, a lelkem összezsugorodik, a mellkasom szúr, és nem kapok levegőt. Halkan kuncogni kezd, majd teljesen láthatóvá válik fehér, ezüst haja, sápadt bőre, vörös szemei. Ő az… a gyilkosok gyilkosa, a gyilkolás Istene… A fehér Isten. Pont itt, pont most, miért? Ez nem lehet véletlen… ez... az ő műve? Ő tette ezt velem? Lehetetlen…
- Nézd csak … - fordul körbe, hófehér agyarai megvillannak, miközben beszél. Lassan beszívja a levegőt. Mintha a legfrissebb, legillatosabb virág illatát érezné, mintha egy békés rét közepén állna, élvezi a táj szépségét…
- Mmmmm. – duruzsolja. - mennyei… - fordul végül felém. Lassan felemelem rá a tekintetem, alakját kissé elhomárosítják a szememben hullámzó könnyek.
- Me... mennyei? – kérdezem dadogva. Alig van bennem erő, hogy valami hang félét ki tudjak préselni magamból. Ezt ő sem gondolhatja komolyan, vagy mégis?...
- Ez... ez maga a pokol. – hadarom, miközben egyre jobban reszketek.
- Mégis ki okozta ezt a poklot?- kérdezi, miközben egyik szemöldökét gyanakvóan felemeli. - nézz körbe, az a sok szánalmas lélek, az arcokra fagyott sikolyok…- önkéntelenül is vigyor húzódik a szájára és megnyalja az ajkait. - a törvényeik, és moráljuk nem védték meg őket… bármennyire is akarták. - közelebb lép hozzám majd leguggol, mélyen a szemembe néz. Olyan őrület sikít a szeméből, amit életemben nem tapasztaltam. Találkoztam már vele, de az teljesen más volt. Akkor csak a fejemben motoszkált, de most itt guggol az arcomtól pár centire, kis híján beletúr az agyamba a saját kezével. Ha felbosszantanám meg is tenné, szó szerint is… Nem merek a szemébe nézni, félek, ha megteszem azon nyomban eltörölne ebből a világból…  - mond csak, milyen érzés volt? – kérdezi vigyorogva.
A földet bámulom ahol sár és vér keveredik megannyi ártatlan emberé, akiket megöltem. Kezemre tapad a mocskuk. Az ő mocskuk...
- Átmetszeni a torkukat, kibelezni őket, levágni a fejüket? - már nem dadogok, de beszédem halk, mint aki nem biztos a dolgában. - amit ma tettem... Sose moshatom le magamról. Milyen érzés? - közben felemelem a jobb kezem, melyről csillogó vörös vér csordogál. Nézem pár másodpercig, majd miközben még mindig sírok, egy nagyon halvány mosoly ül ki a szám sarkába. - olyan... valódi... – már emlékszem miket tettem, és kikkel, végre megértem, hogy ezt tényleg én akartam, a hang már csak belesegített. Minden mozdulatomat én irányítottam, saját akaratból. Ez az én igazi lényem…
- Ezek a férgek megérdemelték, amit kaptak. Hidd el nekem, ha nem te lépsz előbb, akkor előbb vagy utóbb ők öltek volna meg. – ujjai az állam alá kúsznak és megemeli a fejem, szemei remegnek, és néha megrándulnak. - azt hiszed nem látták, hogy mi vagy? Hogy mi lakozik benned valójában? - bólogat hevesen. - ők is csak annyira jóságosak amennyire a világuk engedi számukra. Amint süllyedni kezd a hajó ezek aaa… Civilizált emberek... felfalják egymást. - körbepillant a holttesteket fürkészve. - egymást taposták halálra a lángok között… míg nem a te kezeid közé kerültek… gyönyörű lehetett… - hangja remegni kezd, ahogy halk kacajt hallat. - valódinak tűnt igaz, úgy érezted, hogy valóban életben vagy… ismerős érzés… - töpreng el széles mosollyal az arcán. Az érintése azonnal megbabonáz. Szemeim hatalmasra tágulnak úgy meredek rá, mintha a legigazabb embert látnám magam előtt.
- De hát gyilkos lettem. Én ezt ezelőtt... erre én… sosem lettem volna képes. Ez csak a hang a fejemben. Ő kényszeríttet, ő adta parancsba. - mentegetőzöm.
- A hang, a hang ami éjjelente kísért a tudatod alatt. Amely az elméd rejtett zugaiban kísért, lassan csak felemészt téged, míg nem olyan dolgokra nem ösztönöz, amiket nem tennél meg… miért is ne tennéd meg? Mert helytelen? Mert rossz? Ki dönti el, hogy mi a rossz és mi a jó. Az emberek, akik nap, mint nap körbe vesznek, hmm? - nyaka néha meg – megrándul, miközben figyeli remegő szemeim. Elkapja párszor a tekintetét, miközben az égő romokra mered. - az a világ amiben felnőttél, csupán egy csúfos iróniája annak ami valójában, a felszín alatt rejtőzik. Legbelül ezt te is tudod, a hangok nem arra kényszerítenek, amit nem tennél meg soha, hanem amire mindennél jobban vágsz. - ujjai végigsimulnak az államon majd elkapva azokat kelt fel. - Ne gondolkodj úgy, mint ha közéjük való lennél… - mutat a holtakra. - nem vagy! Számukra csupán egy szörnyeteg vagy, itt, és mindenhol. Amíg szükségük van rád, addig megtűrnek maguk mellett… de utána… eldobnak, mint egy leprást. Hagyhatod, hogy felemésszen a métely, amit ők képviselnek, hagyhatod, hogy a sötétség belülről őröljön porrá, lassan napról napra, mígnem más sem marad belőled csak egy megtört lélek. A keselyűk pedig kapni fognak az alkalmon. A mágus társaid sem kivételek ez alól… számukra is csak egy eszköz vagy, a tekintetük, a suttogások a hátad mögött… megvetnek téged. - megragadja a vállam és felránt a földről. Ahogy ott állok előtte, olyan igaznak tűnik minden szava, hiszen én is pontosan ezt gondolom. Mégis volt bennem egy gát, ami még nem omlott le, valami még mindig azt súgta ez nem helyes. Aztán végignéztem magunk körül, láttam, amit műveltem, és a romok a céhem romjaira emlékeztettek. Végre, minden olyan békéssé vált, nem zajong a sok ember, nem nevetnek az arcomba, nem suttognak a hátam mögött. Olyan régóta ez a Fehér Isten az egyetlen, aki ilyen őszinte, ennyire egyenes, és igaza van.
- A sötétség utat mutat? Ez az, amire vágyom? Mások halálára nyomorúságára, szenvedésére?  Ez lennék én? És hova lett, amit eddig képviseltem? A fény, hova lesz a fény? - kérdezem tőle, aki az igazságot hordozza számomra.
- Ébredj fel … mások normáit képviselted mindig is. Ezek a gondolatok sosem voltak a sajátjaid. A sötétség nem mutat utat, a sötétségben meglátod milyen is a világ valójában. Amikor először megpillantottál mit láttál? Egy Őrültet? Egy Pszichopatát? Egy Vadállatot? A sötétségben senkit sem érdekel, hogy ki vagy, vagy hogy honnan jöttél. A világot sem érdekli, aki úgy tett, hogy törődik veled az csupán a saját önző érdekeit táplálta így, vagy úgy. A világ legönzetlenebb embere egyben a legönzőbb is, hiszen azzal, hogy másokon segít, csak a saját lelkét dajkálgatja, és önmagának okoz kellemes perceket. A világban csak te vagy, és ők… mások szenvedése, vagy a tiéd… bár ahogy látom... - tárja szét ismét a karjait a romokra mutatva. - már választottál… - elkezd hátrébb lépdelni, halk kacajt hallatva. - hamarosan meglátod... az őrület olyan, mint a gravitáció… nem kell hozzá más, csak egy kis lökééééssss !! - löki a levegőben hátra magát, miközben a füst elkezdi felemészteni őt, s nem marad hátra más, csak a vörösen izzó szempárok és a vihogás, amely visszhangzik a sötétben.

Egy teljes falu, porig égve. Összedőlt, lángban álló házak, a fák lobjai magasan égnek, a hamu beterít mindent és mindenkit. Az ég vérvörös, a lángoktól, és a mérhetetlen vértől. Holtestek, vér, és halál mindenhol. A szag szinte elviselhetetlen. Az égett emberi hús, és vér bűze a gyomromig hatol, egy pillanatra megtántorodok, nem visz a lábam előre. Egy hangot sem hallani, már nem sikoltozik senki, csak a halál végtelen csendje feszül a tájon. Végül nagyot nyelek, erőt veszek magamon, hogy megkeressem. Meg kell találnom őt, hogy elvigyem, hogy ne más találja meg. Nem derülhet ez ki. Bentebb merészkedem a romok között. Néhol, még erős tűz ég egy - egy házban, ahol már lecsendesedett parázs izzik. Érzem, ahogy a kosz megtelepszik az arcomon, a por, és hamu elborít. Rengeteg az áldozat. Kettévágott emberek hevernek a földön, néhol gyerekek és nők is, mások jégbe fagyva meredten bámulnak előre. Egy utcán szétcafatolt emberi részek hevernek, pár sarokkal arrébb egy összeomlott ház alól pár kéz, és láb nyúl ki, de senki nem kiált segítségért. Nem is lenne érdemes túlélő után keresni, egyértelmű, hogy mindenki meghalt… Még haladok előre pár utcát, és ott megtalálom őt. Háttal áll nekem. Ruháján megült a piszok, de nem esett baja. Nem látok rajta sérülést, csak a keze véres… de nem hiszem, hogy a saját vére. Aztán hirtelen félelem lesz úrrá rajtam. Vajon magánál van, vagy ha közelebb megyek én is úgy végzem, ahogy az itt lévők? Mihez kezdjek, ha rám támad? Nem bánthatom, nem is lennék rá képes, de ő igen. Könnyű szerrel megölne, ahogy itt mindenki mást is. Végül nem érdekel a veszély, oda sétálok hozzá. Pár méterre megállok, majd bizonytalanul megszólítom.
- Anoya? – kérdezem reménykedve, hogyha megfordul, még őt fogom látni, és nem egy… szörnyet… Amint meghallja a hangom, kissé összerándul, mint aki megijedt. Még pár pillanatig előre néz, aztán lassan megfordul. Arcára széles mosoly húzódik. Nem vicsorít, csak mosolyog, mintha ez lenen élete legjobb napja.
- Nem csalódtam benned Tsubame… tudtam, hogy utánam jössz. Boldog vagyok. Mérhetetlenül boldog.
- Hát önmagad vagy. – könnyebbülök meg, egy sóhajtás kíséretében.
- Hogy ne ennék? Most vagyok csak igazán önmagam, drágám. Most igazán én lehetek. Már nem számít semmi, csak, hogy önmagamat adjam.
~Drágám? Sosem szólított drágámnak…
- Ez… ez a te…ezt tetted? – kérdezem dadogva.
- Persze. Megérdemelték. Egyikőjük rám támadt. Pusztulniuk kellett. – magyarázza.
- Egy ember rád támad, és lemészárolsz százat? Ezt mégis hogy... – ám ekkor hirtelen előttem terem, és megragadja a torkom. Nem szorítja, de hatozottan tartja, éles körmei a húsomba nyomódnak.
- Akkor tisztázzunk valamit, kedvesem. Vagy követsz, ahogy mindig is hangoztattad. Tűzön-vízen át, bármit is teszek, te az oldalamon állsz, és teszed, amit mondok, vagy csatlakozhatsz a többiek víg társaságához. – mutat a halottakra. Nagyot nyelek, de nem a félelem vezérli a válaszom, hiszen elhatároztam, hogy mellette leszek, de most csak egy célom van, hogy visszahozzam az igazi Anoyát.
- Melletted leszek, bármi áron, de kitartok melletted, jöjjön akármi. – ígérem. Anoya lassan elenged.
- Helyes. Akkor kövess, itt az ideje új alattvalók után nézni. Elérkezett, hogy a Jégkirálynő megkezdje az uralkodását. – jelenti ki.
- Yes, my Lady! – térdelek a földre, és meghajlok előtte. Ha ez az egyetlen módja, hogy minden mocskon, és milliónyi ember vérén áttrappolva kövessem őt, és így újra rá nem talál a fényre… akkor azt fogom tenni. – van valami terved, Úrnőm? – kérdezem tisztelettudóan. Legjobbnak látom őt mostantól így szólítani.
- Hát hogyne. A célunk, Hoarfrost Village...


Folytatjuk!

Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.animemangastyle.gportal.hu
Gildarts Clive
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 162
Aye! Pont : 7
Join date : 2011. Jun. 20.

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   Pént. Nov. 06, 2015 12:01 pm

Végig kellett néznem a már ellenőrzött kalandokat is, hogy képben legyek, és azt kell mondjam, megérte. Ez a tűzlakrimás kínzás igazán kiérdemelt egy bérelt helyet valami elit helyen a pokolban. Szeretnélek megdicsérni, a karakterfejlődés leírása miatt, kíváncsi vagyok milyen irányba mozdítja el Anoya jellemét a végére ez a sok förtelem.
Ezért a levélért pedig vedd úgy, hogy csúnyán nézek rád. Ismerek egy fafejet, aki hasonló módon búcsúzott attól, akihez ennyire - vagy talán sokkal jobban - kötődött, és remélem Anoya is megbánja a dolgot. Mind megbánják. Very Happy Várom a folytatást, és sok szerencsét a későbbiekben.

Láttam, hogy az első kettőre írtad, hogy már le vannak ellenőrizve, ezért az azokra kapott jutalmat is idebiggyesztem, hogy meglegyen az is.
- 625 neked, illetve 125 VE a csatlósodnak az elsőre
- 600 neked, illetve 120 VE Tsubame-nek a másodikra

Amit pedig én adok most:
700+50 VE neked, illetve 150 VE Tsubame-nek a harmadikra
700+105 VE neked, és 160 VE a komornyiknak.

_________________
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Anoya De Hielo   

Vissza az elejére Go down
 
Anoya De Hielo
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: