Magánküldetés: Az átok

Fáradtan bandukoltam a kopott kis faluban, és az elmúlt napokon merengtem, amelyek enyhén fogalmazva is kiábrándítóak voltak. Nem elég, hogy birkákat kellett őriznem, de az a sóher még csak ki sem fizetett. Sőt, alig tudtam eltűnni felháborodott családja és atyafiai elől. Habár... lehet, hogy neki volt igaza... Engem csak a jó szándék vezetett, az erdő kigyulladása a véletlen műve volt. Vagy talán csak nem Vulpeculát kellett volna előhívni?
Gondterhelten borzoltam bele a hajamba. Munkát kellett találnom, különben sanyarú időknek nézek elébe!
Gondterhelt gondolataim közepette egyszerűen belegyalogoltam egy termetes alakba.
- Bocsánat, az én hibám... - kezdtem mentegetőzni, de a fickó rám se hederített. Tagbaszakadt, kakastarajú pasas előadására figyelt, aki egy doboz tetejéről szónokolt nagy hangon.
- Harcosok! Van-e köztetek olyan, aki közénk mer állni, hogy szolgálja Adolphus grófot? Ha közénk álltok és becsülettel szolgáljátok, akkor nem marad el a méltó jutalmatok!
Nocsak! Kezdek hinni az isteni gondviselésben.
A tömeg zajongani kezdett, izgatottság sistergett a levegőben. Többen fojtott hangú eszmecserébe kezdtek szomszédaikkal: volt akit a kaland vonzott, másokat a méltó jutalom megemlítése.
Engem inkább a kaland. A jutalom csak hab a tortán. Motiváció nélkül nincs jó cselekedet ugyebár...
Eközben több fiatal kalandvágyó lépett előre pár veterán társaságában. A tarajos elégedetten nézett végig rajtuk.
- Látom, nem vagytok gyávák. Aki csatlakozni kíván, az ma este legyen a falu fogadójában, és ott majd mindent tisztázunk! - Azzal a férfi lelépett a hevenyészett pódiumáról és két társával együtt eltűnt.
Az előadók távozásával a tömeg is oszolni kezdett, könnyed csevej kíséretében. Én is elindultam valamerre.
Vajon mire kellenek Adolphus grófnak a harcosok? Háborúzni, hatalmat fitogtatni, bérgyilkolni vagy csak szimplán testőrnek? A testőrködéssel nem volt gondom, de gyilkolni nem szeretnék. Kivéve ha az életem múlik rajta.
Egye fene, elmegyek a fogadóba! Semmit sem veszítek, ellenben - ha csak egy szó igaz abból, amit a tarajos fickó a gróf hálájáról mondott - annál többet nyerhetek. Ha nem tetszik a helyzet, legfeljebb feltűnés nélkül lelépek. A kíváncsiság még soha senkinek nem ártott meg. Akinek meg mégis, annak már úgyis mindegy...

Szokásos nap a klánház aulájában. Mint mindig a pult mellett ücsörögtem, s iszogattam az italom, s mosolyogva néztem a sok lükét akik hülyülnek agyba főbe. Hol durvábban, hol gyengébben, de senki sem unatkozott. Pár székkel arrébb ült mellettem az a fiú akinek a fején a csirkéje trónolt. Kicsit később nagyon csetepatéba kezdtek Natsu kis csínyjével kezdődött s lassan mindenki verekedésbe kezdett. Érdekes hozzám, egy ujjal se mertek nyúlni, jó hogy lefagyasztanám az kezét. Kicsit később meguntam magam s a küldetésfalhoz nehézkesen eljutva néztem magamnak munkát. Meg is láttam egy megfelelőt. Valami kutatós , banditás volt, pont jó nekem, csak hagy hagyhassam itt ezt a helyet, legyen már egy kis csönd. Ahogy téptem volna le a cetlit, azt már elkapta egy másik, s láttam ahogy Adam a kakasos fiú a cetli másik végét ragadta meg.
-Már bocs de ez az én munkám!Mondtam kicsit dühösen.
-Nahát Anoya -chan.-köszönt fapofával.-ömm mit csináljunk ha mindketten ezt a küldetést akarjuk?-kérdezte.
Végigmértem a fiút. Nem tudtam milyen erő tulajdonosa, de addig míg nincs útban, tőlem...
-Menjünk együtt, fele fele arányban elosztva a pénzt. De azt ajánlom ne légy útban-mondtam kicsit fenyegetően, majd fölvéve a cuccomat elindultam kifelé, ő meg kis pakolás után követett.
Kicsit furcsa volt ennyi ordibálás után ezt a csöndet hallani, vagyis inkább nem hallani semmit. A vonatállomáson kiderült hogy a vonat nem igazán halad el amellett a hely mellett amerre tartottunk úgy hogy majd ki kel találnunk hogy mivel megyünk tovább. A Vonaton Adam úgy húzta a lóbőrt hogy csak na, meg is kért hogy majd ébresszem föl ha odaértünk. Leszállva a vonatról, már a csönd kezdett idegesíteni. Az Isten háta mögött egy kiszárad semmilyen helyen, nem volt semmi csak pusztaság.
-Szerintem keresnünk kellene valakit, aki lovaskocsival elvisz bennünket a megadott pontig. -tanácsolta.
-Azt hittem a kakasod tud nagyobb is lenni.-mondtam kicsit gúnyosan. A távolban megláttam egy fogadó szerűséget.-menjünk, kérdezzünk meg ott, hogy tudnak -e segíteni!

Noah: A fogadóban szép kis társaság gyűlt össze az egyik sarokban, ahol pont a tarajos alak ücsörgött. Mikor odalépsz a jelentkezni vágyókhoz, észreveszed, hogy páran alaposan megbámulnak, de végül egy vállrándítás, vagy pedig egy fintort követően nem törődnek veled.
- Nem is rossz! – szólalt fel a tarajos, miután végigmérte a jelentkezőket. – Úgy gondolom, hogy többen már nem jönnek, tehát elkezdem a felvilágosítást. – megköszörüli a torkát, majd nekilát a hosszúnak ígérkező beszédének. – A nevem Butt. Én vagyok Adolphus gróf zsoldosainak a parancsnoka. A gróf 3 napja azért küldött útnak, hogy toborozzak még több zsoldost, mert a számuk igen megcsökkent a költözése során. Tudniillik a gróf kettő hete átszelte a fél országot, hogy egy biztonságosabb helyre költözzön a családjával, és menedéke legyen az élőholtaktól. Az utunk pedig közel sem volt zökkenőmentes! A nyamvadt csontik az úton hatalmas erőkkel támadtak ránk, de óriási veszteségek árán sikerült megvédeni a grófot és családját. Mikor megérkeztünk az új kastélyhoz megörültünk, hogy végre mindennek vége, hiszen elfogtuk az élőholtak irányítóját, ám három nappal később rájöttünk, hogy nagyot tévedtünk! Az éjszaka leple alatt egy kicsi, pár fős szörnycsapat támadott a kastélyra, akiket könnyedén levertünk, még ha csak tucatnyian voltunk. Ám reggel már komoly gondot jelentette az ocsmány zöldbőrűek, akik napról napra szemtelenebben támadnak. – szünetet tart, hogy végignézhessen rajtatok. – A feladat egyszerű volna, mi lennénk a gróf kastélyának védői, amiért szép kis összeg ütné mindenki markát. Aki velem tart az emelje fel a kezét! – Butt arcán eszelős vigyor rajzolódott ki ezek után.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Anoya és Adam: A hölgyemény tanácsát megfogadva bementek a fogadóba, ami olyan üres, hogy az szinte már fáj. A pultoson kívül, csak egy öreg, iszákos paraszt ücsörög odabent, az egyik sarokban. A helyben nincs semmi különleges, nem különösebben módos, de nem is szegényes, inkább az a tökéletes átmenet a kettő között, bár igaz a plafon egyik sarkában ott figyel egy pók.
A pultosnál érdeklődve megtudjátok, hogy az úti célotokat elérni, csak három módon tudjátok elérni. Lovas kocsi, egy pár ló, vagy a saját lábaitok állnak rendelkezésetekre. Egyszóval nem túl nagy választási lehetőségetek van. A pultos mind a kettőtöket meghív egy italra, ami a ház ajándékának minősül, mert sikerült betévednetek.
Miután mindennel végeztetek döntsetek, hogy hogyan is indultok tovább!

Hosszas bolyongás után találtam meg a kicsi lepukkant kocsmát, amely két nagyobb ház között kuporgott szégyenlősen. Kritikusan végigmértem, majd megvontam a vállam és belöktem az ajtót.
A kis fogadó éppolyan lerobbant volt belülről, mint kívülről. Az egyik sarokban kisebb társaság gyűlt össze, közepén a tarajos szónokkal. Én is csatlakoztam a kíváncsiskodókhoz. Miközben utat törtem magamnak néhányan kritikusan - és alaposan - végigmértek, majd egy vállrándítás és kis fintor kíséretében megvonták tőlem a figyelmüket. Úgy tűnik, errefelé a nők csupán a ház és a fakanál őrei.
Ismeretlen szónokunk eközben felállt és végigmérte a csoportot.
- Nem is rossz! - Bólintott elismerően. - Úgy gondolom, hogy többen már nem jönnek, tehát elkezdem a felvilágosítást. - Megköszörülte a torkát, majd nekilátott. - A nevem Butt. Én vagyok Adolphus gróf zsoldosainak a parancsnoka. A gróf 3 napja azért küldött útnak, hogy toborozzak még több zsoldost, mert a számuk igen megcsökkent a költözése során. Tudniillik a gróf kettő hete átszelte a fél országot, hogy egy biztonságosabb helyre költözzön a családjával, és menedéke legyen az élőholtaktól. Az utunk pedig közel sem volt zökkenőmentes! A nyamvadt csontik az úton hatalmas erőkkel támadtak ránk, de óriási veszteségek árán sikerült megvédeni a grófot és családját. Mikor megérkeztünk az új kastélyhoz megörültünk, hogy végre mindennek vége, hiszen elfogtuk az élőholtak irányítóját, ám három nappal később rájöttünk, hogy nagyot tévedtünk! Az éjszaka leple alatt egy kicsi, pár fős szörnycsapat támadott a kastélyra, akiket könnyedén levertünk, még ha csak tucatnyian voltunk. Ám reggel már komoly gondot jelentettek az ocsmány zöldbőrűek, akik napról napra szemtelenebben támadnak - szünetet tartott, és lassan végigjártatta a tekintetét kicsiny csoportunkon. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta a folytatást. - A feladat egyszerű volna: mi lennénk a gróf kastélyának védői, amiért szép kis összeg ütné mindenki markát. Aki velem tart, az emelje fel a kezét!
Magával a feladattal semmi bajom sem volt. De az eszelős vigyortól, amelyre Butt arca szakadt, kirázott a hideg.
A többieknek látszólag semmi bajuk nem volt a parancsnok arcával. Lelkesedésnek könyvelték el, és ez őket is feltüzelte. Egymás után tették fel a kezüket, ígéreteket ordibálva, hogy majd így - úgy megmutatják azoknak a retkes zombiknak és szörnyeknek, visszakergetik őket a Pokol bugyraiba, ahonnan jöttek, meg egyebek.
Elgondolkodtam egy pillanatig. A zombik elpusztítása nem minősül gyilkosságnak, elvégre hogy lehetne megölni valakit, aki már halott?! A "szép kis összeg" , amit a zsoldos ígért, pedig végképp meggyőzött - elvégre vagy elutasítom, és akkor koplalhatok a következő városig, ahol egyáltalán nem biztos, hogy találok megfelelő munkát, vagy elfogadom, és megoldódik minden gondom - és cserébe csak pár zombit kell eltennem az útból. Nem volt nehéz döntés. Feltettem a kezem, de egy aprócska kétség azért átjutott a "könnyű munka" és a "magas fizetség" akadályán, befészkelte magát a gondolataim közé, és makacsul ott ragadt: mit akarhat egy rakás halvajáró a gróftól?

Mihelyst megegyeztünk hogy elbandukolunk a kis fogadóik, rögvest megindultunk. Nem volt mesze, talán egy kilométert gyalogoltunk. Még jó hogy nem volt dögvész meleg sem, kellemesen fújt a lenge szél. Mikor odaértünk, láttuk hogy nem is annyira kicsi ez a fogadó. Annak ellenére hogy kellő méretű volt, mikor beléptünk egy rongyos ruhájú embert pillantottunk meg, meg egy pókot a falon. Na ezt mondom én totális kihaltságnak. Odasétáltunk a pulthoz. A pult mögött szunyókáló fogadós emberke hatalmas potrohával szinte fölpattant a hintaszékéből, és egyből bájosan mosolygott a bajsza alatt.
-Miben segíthetek önöknek?-kérdezte.
-Megtudhatnám milyen járművel tudnánk eljutni erre a helyre?-kérdeztem fölmutatva a térképet, s a bekarikázott városra mutattam.
-Hát, két egyszerűbb megoldással, vagy lovaskocsival, vagy lovakkal, vagy a nehezebb lábbal.-magyarázta.
-Hmm, értem-gondolkodtam.
-De mert látom önök nem közönséges emberek, s nyilván szomjasak is, had hívjam meg önöket valamire.-mondta kedvesen.
-Azt megköszönnénk -mosolyogtam. -egy narancslevet legyen szíves.-mondtam.-és te Adam?-kérdeztem.
-Sört kérek.-mondta egyszerűen.-és szerintem a lovis kocsi jobb lenne-ajánlotta Adam.
-Egyet értek.-mondtam
Kisvártatva meg is érkezett az italainkkal. Adam megfogta a korsó sörét, én meg leültem a pult elé és elkezdtem kortyolgatni hűs italomat. A fiú odament az igencsak ittas állapotban lévő emberkéhez ki az egyik asztalnál ült, s a sörét ajánlgatta a fuvarunkért.

Noah: Butt nem szórakozott tovább, rögtön kiadta a parancsot az indulásra, aminek következtében éljenezve rontott ki a tömeg az utcára. Természetesen a lelkes önkéntesek hiába rohantak előre, hiszen a pontos úti célt, csak Butt és a két társa tudta. Ám a drágalátos hivatásos zsoldosok a csak a markukban röhögtek miközben felálltak az asztaltól.
- No, már ez a csapat sem lesz olyan, mint a régi. – jelentette ki halkan, a tetovált képű.
- Mit vártál? Talán felszentelt lovagokat ebben a faluban? – reagált Butt.
Nem, de legalább fele olyan jók lehetnének, mint amire számítottam.
- Szerintem gyerünk utánuk, mert még a végén a nagy lelkesedésükben elindulnak valamerre. – szólalt fel a harmadik fickó, akinek az arca egyik oldalán egy régen begyógyult vágás ékeskedett, ami egyfajta meghosszabbított mosolynak is hatott egy bizonyos szögből.
A zsoldos trió kimegy a csapathoz, akik fejüket vakargatva azon gondolkodtak, hogy merre is induljanak. A tetovált férfi füttyent egy hatalmasat, amire válaszul az egyik sikátorból egy ló nyerítése hangzik fel, majd azt paták dübörgése követi. Az egyik kis utcából hamarosan három ló vágtatott ki, amik a zsoldosok tulajdonába tartoztak.
- Induljunk emberek! – kurjantott Butt, miközben felült a lovára.
Itt a tömeg választ kapott arra, hogy sajnálatos módon gyalogszerrel kell eljutnotok a megbízótokhoz. Tehát sétára fel, ha nincs egyéb ötlet!

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Anoya és Adam: Tudjátok, hogy hogyan van az a részegeknél… Minél ittasabb egy ember annál jobban kívánja a következő kört, főleg, ha az ingyen van! Tehát az idegen belemegy az alkuba. Persze cserébe ő is a rendelkezésetekre bocsájt egyet a lovai közül, plusz a szekerét is kölcsönadja!
A frissen megkapott sör mellett üldögélve az öreg először nekilátna elmesélni a jelen állapotában eléggé siralmas életét. Természetesen a beszéd már közel sem megy számára tökéletesen. A meséjét egészen addig meséli, hogy az asszonya elhagyta és már a fia is hónapok óta lelépett tőle, de ekkor kiürül a korsója, amire alaposan rácsodálkozik. Ám mikor felfogja, hogy mi történt felkerekedik és elindul hazafelé, hogy teljesítse az alkutok rá eső részét. Értelemszerűen az alak, vagyis Peter magától inkább kúszik-mászik, esik-kel, szlalomozik, minthogy egyenesen járna… Talán ezért is van az, hogy magától már a kijáratot sem találja meg.
Mikor sikerül eltámogatnotok egészen hazáig Peter hátravezet titeket a lyukas tetejű fészerébe, ahol bent áll a rozoga szekere, ami felett már alaposan eljárt az idő. Az udvarban szabadon jár-kel a ló, ami viszont kifejezetten jól néz ki, sőt talán nálánál szebbet és egészségesebbet sem láttatok. Az állat igen engedelmes, aminek hála, könnyen befogjátok a szekér elé.
Mielőtt még elindulnátok, Peter megkér titeket, hogy a szekér hátuljában lévő ládikára vigyázzatok, mert az a fiáé. Kivenni, vagy kinyitni nem tudjátok, mert még az öreg fia kötötte és zárta le egy igen erős mágiával.
És lassan, de biztosan elindultok a rozoga szekérrel, amit már csak a mágia tart össze.









/ Ennek a küldetésnek az előzményeit >>itt<< találjátok meg /

Amíg én hirtelen támadt lelki zavarommal küszködtem, a lelkes önkéntesek ordítozva kivonultak az utcára - persze teljesen potyára, mivel az úti célunkat a három zsoldoson kívül nem tudta senki. Miután egy harcsabajszú táltos oldalba könyökölt, elhatároztam, kiállok a tömegből, mielőtt agyontaposnának. Oldalamat masszírozgatva arrébb vonultam és meghallottam, ahogy a három zsoldos röhögcsélve beszélget az asztalnál.
- No, már ez a csapat sem lesz olyan, mint a régi - jelentette ki halkan az egyik, egy tetovált képű.
- Mit vártál? Talán felszentelt lovagokat ebben a faluban? - A kapitány megvetését tisztán lehetett érezni.
- Nem, de legalább fele olyan jók lehetnének, mint amire számítottam - húzta el a száját a közbeszóló.
- Szerintem gyerünk utánuk, mert még a végén a nagy lelkesedésükben elindulnak valamerre - zárta le a vitát a harmadik, akinek az arca egyik oldalán, a szája sarkából hatalmas forradás indult ki - ettől úgy nézett ki, mintha folyton valami torz vigyor ülne az arcán.
Az utolsó emberekkel együtt távoztam magamban dühöngve.
A kinti napsütés bántotta a szememet a benti félhomály után. A fogadó előtt ott állt a feltüzelt banda, kicsikét tétovázva, némelyik még a fejét is megvakarja, jelezve, hogy nem tudja a helyes irányt. Eközben a három zsoldos is kiért hozzánk, hogy megtiszteljenek jelenlétükkel. Az egyikük füttyentett egy hatalmasat, mire az egyik sarkon túlról patkócsattogás és nyerítés hallatszott, majd bevágtatott elénk három ló - nyilvánvalóan a zsoldosok tulajdonai.
A három nagydarab felcihelődött a lovakra, majd Butt kiáltott:
- Induljunk, emberek!
Ezzel elindultak a tömeg előtt, a többiek engedelmesen utánuk. Enyhén zúgolódtam, de nem volt mit tenni, hozzákészültem a hosszú gyalogláshoz.

Adam használható funkcióba telepítette át magát, fölfedezte hogy az öreg elfuvarozna minket, egy kis korsó söröcskéért. Adam odaült az öreghez akiről kiderült hogy Peter bácsinak hívnak. Én meg iszogattam az italomat, közbe azért figyeltem Adamre nehogy valami hülyeséget csináljon. Mondjuk a kakasa a fején folyton beszólogatott neki mihelyst ki akart jönni a sodrából. Nyilván nem volt ínyére az öreg állapota. Adam egyre idegesebb lett, főleg mikor az öreg már a fájdalmas múltja elbeszélésébe is belekezdett. Én meg csak hallgattam. Mondjuk kicsit késésben voltunk, jó lett volna minél elöbb a helyszínre érkezni elvégezni a küldetést és hazahúzni mint a vadlibák...akarom mondani kakasok... Lassan az öreg befejezte a mondanivalóját, majd önként és egymaga fölállt. Adam meg fölkarolta el ne essen a nagy szlalomozásba.
-Milyen udvarias.-jegyzetem meg. Mire Adam csak egy rosszalló mosolyt vetett oda, szinte halottam a fejébe úszó mondatokat ^^” Az öreget elkísértük a házához ahol már egyedül is képes volt járni, megmutatta nekünk„hintóját”-még mázli hogy gurult. Ám de a ló az udvarban csodaszép volt, ápolt jól táplált kanca volt, könnyen befogtuk a szekér elé. A papi még egy megjegyzést fűzött a szekerén lévő ládikához. Ne vigyük el én se próbáljuk meg kinyitni. Ezek után rámerni sem néztünk nem hogy piszkálni. Végre eltudtunk indulni s Adam félúton megkérdezte hogy átveszem-e kicsit a vezetést.
-Felejtsd el, mi vagyok én szerinted?-kértem ki magamnak. Adam erre úgy nézett mint aki citromba harapott. -vezess csak te, majd ha bajban leszünk akkor majd én gondoskodom magunkról, most csak vezess!-utasítottam.

Noah: Vezetőitek szemtelen módon a lehető legrövidebb úton vezetnek titeket a cél felé, ami annyit jelent, hogy árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül közlekedtek. Az önkéntesek fiataljai eleinte nyavalyognak, de néhány óra után rájönnek, hogy azzal nem mennek semmire. Az idősebbjei szinte rezzenéstelen arccal tűrik a túrát. A három vezetőtök pedig szinte már-már kiválóan szórakozik.
A mindenen való keresztülvágás egészen addig tart, míg el nem értek egy hatalmas és sötét fenyvest, amin keresztül már vezetőitek sem mernek keresztülvágni csak úgy. Ezért ott már csak az erdőn keresztülmenő ösvényen közlekedtek. Az utatok innentől kezdve fizikailag könnyű, ám mentálisan annál nehezebb, hiszen az út szélén eleinte csontok hevernek, míg a sűrűből bajjóslatú hangok hallatszódnak. Mikor már javában bent vagytok az erdőben, akkor találtok egy hatalmas keresztet, amin egy félig összeaszalódott hulla foglal helyet. Szerencsétlen emberrel életében, vagy talán halála után alaposan elbántak, mert felső testéről a bőrét lenyúzták, egyik kézfejéről már a hús is hiányzik, míg szemgödrei üresen tátongnak.
Mindenesetre nem időztök a kereszt mellett, hanem haladtok tovább egészen addig, amíg el nem értek egy kisebb tisztást, ahol rátok esteledik.
- Kora hajnalban innen indulunk tovább! – mondta a tetovált alak.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Anoya és Adam: Utatok egy csodálatos zöldellő réten vezet keresztül. Az időjárás tökéletes, se nem túl meleg és se nem túl hideg. Lágy szellő simogatja az arcotok, ami magával távolból érkező madarak dalait hozza. A hatalmas természeti harmóniát még kölcsönzött lovatok is fokozza, azzal, hogy menet közben egy hatalmas aknát dob az útra.
Rozoga szekeretek megállíthatatlanul zötykölődik egészen egy folyóig, pontosabban egy tönkrement hídig, ami egy hatalmas folyón ível át. Sajnálatos módon közel, s távol egyetlen egy híd sincs, ami átjuttatna titeket a folyón, így nektek kell valamit kiokoskodni. Csak úgy keresztülvágni nem tudtok, mert ahhoz túl mély és túlzottan erős is a sodrása.

Kényelmes parancsnokaink elhatározták, hogy a lehető legrövidebb úton vezetnek minket célhoz. Ennek csupán addig örültem, míg meg nem tudtam, hogy a gondolkodásunk nem egy keréken jár. Az én értelmezésemben a rövid út pár kilométernyi könnyű gyaloglást jelentett, az három zsoldos értelmezésében viszont annyit tett, hogy árkon - bokron keresztülcsörtetve, hegyen - völgyön átmászva. Az ifjabbak egy idő után zúgolódni kezdenek, a mellettem haladó ifjonc pedig hangosan káromkodott, amikor egy kisebb gally csapódott az arcába. A forradt arcú zsoldos hangosan röhögött rajta. A veteránok fapofával meneteltek - hosszú életük bizonyára bővelkedett efféle túratapasztalatokban.
Néhány órai túra után egy sötét fenyves széléhez értünk. Vezetőink hirtelen megálltak, így sikeresen belegyalogoltam az előttem haladóba. Egyenes sorunk megtört, és egy ösvényen folytatta útját.
Nocsak, nocsak, bátor és rettenthetetlen zsoldosaink félnek talán?
Kárörvendő vigyorral követtem az új irányt. Ám vidám hangulatom nem tartott sokáig.
Könnyű séta következett, ami kész felüdülés volt a tüskés ágak után. Egy ideig lehajtott fejjel meneteltem, amikor hirtelen arrébb rúgtam valami gallyszerűséget. Amikor jobban megnéztem az ágat, rögtön visszakívántam a vendégmarasztaló tüskebokrokat. A lábam előtt és körülöttünk mindenhol csontvázak hevertek - már amelyik ép volt. Egyik - másik állapotából még a halála okát is ki lehetett találni: volt, amelyiknek a feje hiányzott - vagy csak annak a fele - volt amelyiknek a lábai... visszagyűrtem a torkomon egy sikolyt, és inkább a földre fordítottam a fejem.
Erre figyelmetlenül felrúgtam az előbb látott fejetlen csontvázhoz tartozó koponyát. "Bocs", motyogtam automatikusan. Nem csak engem nem dobott fel a hullamaradék: az ifjoncokat is jól láthatóan kirázta a hideg.
És mintha a hullák nem lettek volna elegek: az erdő sűrűjéből vészjósló hangok hallatszottak: átható sikolyokat, halálhörgést, rekedt suttogást sodort elénk a jeges szél. Egy idő után hozzászoktam a különleges erdei rémszerenádhoz - míg rám nem huhogott egy bagoly az egyik fáról, rám hozva egy kósza szívrohamot.
Fél óra múlva újabb ínyencség tárult a szemünk elé: egy hulla feszített büszkén egy hatalmas kereszten. Emellett még az öregebbek sem tudtak elmenni undor nélkül. "Szegény, nincs valami jó bőrben", gondoltam tiszteletlenül, és majdnem elröhögtem magam.
A fickó tényleg nem volt jó bőrben - mivel nem is volt neki. Egyik kézfejéről még a hús is hiányzott, átható bűze pedig vonzotta a legyeket - összeaszalódott húsán milliónyi kergetőzött.
Befogtam az orromat, de tudtam, hogy ez a bűz még álmomban is kísérteni fog. A hulláról nem is beszélve.
Sietősen elhaladtunk a kereszt mellett, majd egy kicsit odébb megálltunk egy tisztáson.
- Kora hajnalban innen indulunk tovább! - jelentette ki a tetovált alak, miután lekászálódott végre a lováról.
Megkönnyebbülten zuttyantam le egy fa tövébe.

Duzzogós képpel válaszolta hogy fölfogta amit az imént mondtam. Még jó hogy nem egy olyannal jöttem aki megy a saját feje után. Miközben mentünk a tájat fürkésztem, zöld, zöld sárga, sárga , kék, kék ,milyen unalmas, gondoltam. Milyen szép is lett volna ha minden kristályosra lenne fagyva....mint annak idején.... Ezen gondolkodtam amikor a kakas ismét elkezdte idegesíteni hőn szeretett gazdáját- a mikor érünk már oda mondatokkal. Persze nem tudta megmondani, én se tudtam, csak jó irányba mentünk az biztos. Míg Adam vezetett, fürkésztem a térképet. Ahogy nézegettem fölfedeztem hogy utunkat egy folyó keresztezi, nem szóltam a fiúnak még pánikba esik és hazaszalad. Mondjuk a „szalad” túlzás lett volna, lassan teljesen elfáradt szegény fiú. Mondjuk én is. Ahogy odaértünk Adam elképedt. Elgondolkodott majd felém fordult.
- Anoya-chan! Te Jégmágus vagy, ugye?-kérdezte vigyorogva.
-Nem víz...
-MII?-kérdezte meglepődve.
-Idióta.-mondtam unott fejjel. Odasétáltam a partra. A folyó gyorsan vágtatott. Elmosolyodtam, a víz nem lehet akadályom.-most figyelj jól!-utasítottam, mire ő és a kakaska is kiguvadt szemmel bámulták mi történik. Levettem a kesztyűmet. A nap fényében megcsillant a jéggyémánt a gyűrűs ujjamon. Halál csönd volt, csak a folyó csobogását hallottuk. Lágyan a folyó vizéhez közelítettem majd óvatosan megérintettem a víz felszínét. Pillanatokon belül keményre dermedt.-megfelel?-kérdeztem. Azok ketten meg csak értetlenül bólogattak.

Noah:
- Ezek a skavenek erdejébe hoztak minket. – csípted el a suttogást.
- Maradj nyugton, fiam! – érkezett rá a válasz. – Butt tudja, hogy mit csinál.
- De apám! Nem láttad, hogy hogyan járt az az ember a kereszten?
- A skavenek hiába ocsmány és kegyetlen népség, ha egyszer meglehetősen gyávák a képességeikhez mérten. Nagyobb csoportokat ritkán, sőt talán sohasem szoktak megtámadni!
- De én te talán nem hallottad a pletykákat? Mára egyre jobban nyomulnak előre, állítólag már visszatértek a városok csatornáiba is.
- Fiam, miért nem hagyod el ezeket a tévbeszédeket?
- De apám!
- Semmi de! Inkább aludj!
És lassan az egész csapat nyugovóra tér, kivéve a megbízott őrök, akik négyen voltak. Itt akár kitérhetsz egy álmodra is, ha kedved tartja.
Még szinte a nap sem kelt fel, mikor Butt ébresztőt fúj, amire mindenki azonnal felébred. Ám még indulás előtt rájöttök, hogy ketten hiányoznak, pont azok, akiknek a tegnap esti suttogását véletlenül elcsípted.
Vezetőtök természetesen azonnal kérdőre vonja az őröket, akik elárulják, hogy a két férfi éjfél után felkelt és önkényesen bevágtatott az erdő sűrűjébe.
- Hát jó! Maguktól mentek be, és nem értek vissza időre. Indulás emberek! – és azzal zokszó nélkül megindul a tömeg.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Anoya és Adam: Alig, hogy átértek a megfagyasztott folyón, mikor hirtelenen, már-már varázsütésre rátok esteledik. Mivel más választásotok nincs, így letáboroztok a folyó partján. Tüzet raktok, hogy ha mást nem is, de a vadakat távol tartsátok az éjszakára. Szerencsétekre a közelben van pár gyümölcsfa, aminek a termése már kellően érett.
Az éjszakai égbolt hibátlanul tiszta, ennél fogva tudtok gyönyörködni a csillagok garmadájában.
Ám előbb vagy utóbb eljön az alvás ideje is. Ekkor ha akartok akkor ki is térhettek az álmaitok részletezésére.
Hajnalban pedig már a felkelő nap sugarai ébresztenek titeket.

Miközben nagyot szusszantam a fa tövében, fojtott suttogást csíptem el a szomszéd párostól.
- Ezek a skavenek erdejébe hoztak minket.
- Maradj nyugton, fiam! - csillapította a társa a heveskedőt. - Butt tudja, hogy mit csinál.
- De apám! Nem láttad, hogy hogyan járt az az ember a kereszten? - rémüldözött a fiatal.
- A skavenek hiába ocsmány és kegyetlen népség, ha egyszer meglehetősen gyávák a képességeikhez mérten. - nyugtatgatta az öregebb. - Nagyobb csoportokat ritkán, sőt talán sohasem szoktak megtámadni!
Na persze!
- De én te talán nem hallottad a pletykákat? Mára egyre jobban nyomulnak előre, állítólag már visszatértek a városok csatornáiba is.
Hát nem csoda, ha nem hisz az öregnek!
- Fiam, miért nem hagyod el ezeket a tévbeszédeket?
- De apám! - próbált tiltakozni a másik, de az apja gyorsan leintette.
- Semmi de! Inkább aludj!
Nocsak, az öreg kifogyott a nyugtató beszédből.
Lassan az egész csapat nyugovóra tért, egyik - másik férfi felől nyugodt horkolás hallatszott tanújeleként annak, hogy nem mindenkit gyötör olyan veszélyérzet, mint az előbb vitatkozó páros egyike. Az őrök kényelmesen elhelyezkedtek a tábor körül, hogy őrizzék éjszakai álmunkat. A rémszerenád még mindig hallatszott, és a szél pedig sikított, mintha az itt heverő néhaiak énekelnének rémisztő dallamot.
Az ösvény hullámzott és tekergőzött a lábam alatt, a körülöttem a hangok suttogtak, a nevemet sírták, maguk közé hívtak. Egy - egy ág kinyúlt, megérintette a karomat, egy másik megragadta a lábamat és húztak be a sötétségbe... a kulcsaimért nyúltam, hogy megidézzem Taurust vagy Vulpeculát, de nagy döbbenetemre már ott álltak előttem, mindkettejükről hiányzott a bőr, Taurus jobb kézfejéről még a hús is. Felemelte bárdját, hogy lesújtson, az árnyak pedig egyre mélyebbre húztak maguk közé...
Valaki belerúgott a lábamba, és kipattant a szemem. Félig még az álomvilágban jártam a zombik és árnyak között, így elég nehezen fogtam fel, hogy kora hajnal van és Butt ígérete szerint tovább kell indulnunk. Mielőtt azonban elindultunk volna, rájöttünk, hogy ketten hiányoznak a csoportból. Azok ketten, akiket tegnap este kihallgattam.
Butt azonnal kérdőre vonta az őröket, akik ártatlanul vonogatták a vállukat. Állítólag önszántukból mentek be az erdőbe, valamivel éjfél után.
Kapitányunk gyorsan napirendre tért eltűnésük fölött.
- Hát jó! Maguktól mentek be, és nem értek vissza időre. Indulás emberek! - a tömeg pedig zokszó nélkül megindult, akár a birkák a vezérkos után.

Adam majd kiesett a szemén úgy bámult.
-Azt hiszem, tökéletes lesz.- felelte miután fölébredt a meglepettségből Mind fölpattantunk a szekérre, és óvatosan átkeltünk az általam rendesen befagyasztott folyón. Bár Adam olyan fejet vágott közbe mint akinek az élete van veszélyben, kis mimóza...^^”
Mikor már átértünk lassan beesteledett. Adam tüzet rakott, én pedig körülnéztem valami ennivalóért. Nem messze tőlünk találtam pár barackfát, aminek nagyon szép, érett termései voltak.
Jó nagy adagot szedtem, s azt falatoztuk el vacsorára. Mikor már alvásra állt az idő Adam odanyújtotta nekem a pulóverét:
-Anoya-chan! Nyugodtan használd takarónak, ha fáznál. Hajnalban eléggé hideg szokott lenni, főleg itt a víz közelében.-
-Hogy te mekkora egy idióta vagy, minek nézel te engem?-kérdeztem ingerülten. Fölháborító, egy jégmágus nem fázik soha, még ha a mínuszok csak úgy röpködnek is. Már megszoktam a hideget, nem zavart. Adam szégyenlősen magára húzta kapucniját, és pár perccel később már durmolt is. Én még egy picit gyönyörködtem a csillagok fényében, úgy ragyogtak..mint a gyűrűm ékköve...és mint az ő szeme....
Reggel gyorsan fölkeltünk Painkiller rásegítésével, jól végezte a dolgát, már ami a reggeli kukorékolást illeti. Összepakoltuk a holminkat, Adam még megmosakodott a folyó vizében, ami reggelre már nem is volt annyira befagyva, aki rálépett volna biztos elmerült volna, csak a felszíne volt még jeges. Mikor mindennel elkészültünk ismét elindultunk a már így is , tényleg hosszúra nyúlt utunkon.

Noah: Miután kiértek a horror fenyvesből az utatok már sokkal nyugodtam lesz. Egy nyugodt füves mezőn haladtok, mikor a távolban feltűnik egy hatalmas épület.
- Kölykök! Örüljetek, mert ott a végállomás! – szól hátra Butt.
A szavak hallatán az egész társaság megörül, hiszen nemsokára véget ér a gyalogtúrátok.
Ahogy közeledtek a célotok felé, úgy egyre jobban kirajzolódik a hatalmas méretekkel rendelkező kastély, ami rendelkezik egyfajta horrorisztikus kisugárzással. Ennek oka, a kissé lerobbant külső és az ijesztőbbnél is ijesztőbb vízköpők. A kastély körül emberek hada éppen egy hatalmas fal építésén fáradoznak. A dolgozók fáradhatatlannak tűnnek, hiszen elképesztő tempót diktálnak.
Mikor eléritek, az épülő falakat a munkások felettébb megörülnek a három vezetőtöknek. Ám mielőtt még bármi is történt volna egy furcsa páros zötykölődött be egy rozoga szekéren.
- A gróf már megint mágusok segítségét is kérte? Vagy kik ezek? – teszi fel a költői kérdést a sebhelyes.
( A két idegen értelem szerűen Anoya és Adam! )



Anoya és Adam: Tovább „száguldotok” a szekereteken egyenesen a cél felé. Egy erdő mentén haladtok, mikor az egyik bokorban mocorgásra lesztek figyelmesek. Hirtelen a táltos paripátok is megrémül és csak nagy nehézségek árán sikerül lenyugtatni azt. A bokorból pár pillanatig egy ijesztő vörös szempár figyel titeket. Ám mikor megindultok felé, akkor az nyomtalanul eltűnik. Mivel sok dolgot nem tudtok tenni, folytatjátok az utatok, ami innentől fogva jelentős események nélkül halad.
A végeláthatatlan zötykölődés közepette végre megpillantjátok a végállomásotokat, ami egy hatalmas kastély a semmi közepén. A kastély megjelenése meglehetősen ijesztő, részben a nem túl jó állapota és a félelmetes vízköpői miatt. Már messziről látjátok, hogy szorgos munkások hada egy fal építésén fáradozik.
Előttetek egy kisebbfajta sereg érkezik meg a kastélyhoz, akik azonnal felfigyelnek rátok, mikor közelebb értek.
( Ennek a társaságnak a tagja Noah is! )

Végre kiértünk a horrorerdőből. Még sohasem szerettem úgy a napot, mint most.
Most már határozottan szelíd tájon bandukoltunk, körülöttünk fűtenger, a távolban pedig hatalmas épület emelkedett.
- Kölykök! Örüljetek, mert ott a végállomás! - vetette hátra Butt a válla felett.
E szavak új erőt öntöttek a fáradt emberekbe. Egyik - másik arcán árulkodó vigyor terebélyesedett.
Én is vigyorogtam volna, ha nem ráz ki ismét a hideg; ezt pedig úti célunk horrorisztikus jellegének tudtam be. Habár hatalmas méretekkel rendelkezett, közelebbről meglátszott, hogy kissé lerobbant: törött ablaktáblái mögé besikított a szél, fala repedezett, akár egy öregember arca, tetejéből is hiányoztak néhol a cserepek, láthatóvá téve a tartógerendákat, fentebbről pedig ódon vízköpők rémítették a népet. A kastély körül emberek hada nyüzsgött: a kopácsolás, fűrész és egyéb szerszámok hangja messze visszhangzott a füves pusztán. Egy hatalmas fal építésén fáradoztak elképesztő sebességgel: állványokon egyensúlyoztak hatalmas deszkákkal, kőhalmokat húztak fel csigákon egyik emeletről a másikra közös erőfeszítéssel, nyögve emelgették a hatalmas súlyokat.
Mikor elértünk a falhoz, a munkások megörültek a három zsoldosnak. Butt odalépett hozzájuk, de mielőtt szóba elegyedhettek volna, egy furcsa páros zörgött be a kapun egy ócska szekérrel.
- A gróf már megint mágusok segítségét is kérte? Vagy kik ezek? - kérdezte magától a sebhelyes arcú.
Én is szerettem volna tudni, hogy miféle ember fuvaroztat egy csirkét a fején. Na meg a kék hajú lány is felettébb érdekelt volna.

Nagy nehezen tovább álltunk a reggeli teendők után. Lassan zötykölődtünk előre. Adamet elnézve mintha már rosszul lenne a sok vezetéstől madara meg is kérdezte, teszem hozzá elég gúnyosan.
- Ne vegyem át? Kicsit gyöngének tűnsz, mintha megviselne az egy helyben ülés.- kérdezte Painkiller, miközben idegrángató nevetésével kezdett dülöngélni Adam fején. Ezen én csak jót vigyorogtam.
-Kösz, rendes tőled. De, ha megkérhetlek, tartogasd a jószívűségedet máskorra... Na meg másoknak.-válaszolta kedvetlenül a fiú, itt már alig bírtam ki hogy ne nevessek hangosan. Mint két tojás... Ahogy döcögtünk előre egyszercsak a bokor csörögni kezdett, mozgott össze vissza, és egy nagy piros szempár bámult ki a növényzetből. A paripánk is megijedt mire Adam próbálta nyugtatgatni. Pankiller szabályosan bepánikolt.
-Végünk van!!- rikácsolt a berosált tyúk. Adam idegesen kapta elő szablyáját majd szinte fölszántotta szerencsétlen bokrot, de a célszemély addigra eltűnt.
- Bármi, vagy bárki is volt itt, elment.-jelentette ki végül. Mindenki megnyugodott, és tovább indulhattunk. Ahogy haladtunk előre már láttuk a célpontot egy nagy hatalmas ház épült éppen, kis csoport is ott álldogált előtte. Adam odaköszönt a főnöknek majd halkan hozzáfűzte:
- Anoya-chan! Tudnád velük ismertetni a te a kilétünket? Hogy is mondjam, a te kisugárzásod lényegesen meggyőzőbb, mint az enyém.-mondta. Nem volt mit tenni. Bemutattam magunkat a főmuftinak, majd körülnéztem, a szemem egy lányon akadt meg aki nem úgy tűnt mint aki egyszerű munkás lenne, inkább egy büszke mágusra hasonlított....