HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share
 

 Tabuchi Metarikku

Go down 
SzerzőÜzenet
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
Tabuchi Metarikku

Hozzászólások száma : 556
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 21

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

Tabuchi Metarikku Empty
TémanyitásTárgy: Tabuchi Metarikku   Tabuchi Metarikku Icon_minitimeVas. Júl. 31, 2011 7:23 pm

Tabu és a rozsdaszörny
A staff fikciói alapján xD


Pénz, pénz, pénz. Mi máson járna az esze egy olyannak, mint én? Le vagyok égve. A macskám finnyás, minden baja van, sőt, én is ilyen vagyok. Lassan már kajára se lesz pénzem, így tényleg el kell mennem dolgozni. Megint.
Sóhajtozva kezdek el felöltözni, majd mikor mennék ki, Tango-t vissza kell taszigálnom az ajtón belülre, mert mániája, hogy megszökik a lakásból, ami nekem nem valami jövedelmező, ha nem akarok leégés mellé még őrült módjára kergetni egy macskát is. Igazán szuper lenne, azt hiszem.
Elindulok a főutcán a céhház felé, amit már távolból is látok, hiszen nem egy alacsony épület, ami azt illeti. Kicsit szaporábbra veszem a lépteim, mivel ma elég későn keltem – és ahogy a többieket ismerem, minden értelmes munkát elkapkodnak, a lehető legkorábban kelnek, és mindent ellenem szerveznek. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy összeesküvés. De még mekkora! Azt akarják, hogy leégjek, aztán szegényen és magányosan haljak meg. Biztosan így van. A fene ebbe a sok rosszakarómba. De egy jó oldala mégiscsak van: Valamilyen szinten rajonganak értem. Cool
Betoppanok az épületbe, és Sebastian felé száguldok. Kicsit ijedt tekintettel lép arrébb a pulttól, amire én érkezésemkor két ököllel rátámaszkodok.
- A munkákat! - ütök rá a pultra, mire az összeroskad – sokszor csinált már ilyet, és szerintem lassan ki kell majd cserélni, mert eddig Sebastian javította meg, kevés szakmai tudással. Már-már a szilánkokat kalapálta össze mindig, egy egységes pulttá, amit én mindig szétütöttem.
A szemében megcsillan egyféle vad tűz, düh, és a szemöldöke rángani kezd. Hátralendítem az egyik lábam, majd a másikkal utána lépek.
- Má.. máris. – sóhajt, majd a mögötte lévő szekrényben kezd el kutatni, a megmaradt munkák papírjai után. A „tipikusan nekem valókat” kirakja elém, hadd válogassak, ő maga pedig valami üzengető-eszközt keres, hogy tájékoztasson mindenféle bútoráruházakat, hogy új pultra lenne szüksége, extra méretben, és lehetőleg többet kér, mert ez se lesz hosszú életű.
Addig pedig én a papírokat kezdem el nézegetni. Sok tartalmaz olyat, ami tetszik nekem – és tetszés szerint sorba is állítom őket, hogy utána végleg választhassak. „Acél-kocsi alkatrészek eltűnteséhez keresünk embert”, olvasom egy igen kecsegtetőn, „Bontásban kérnénk segítséget” olvasom egy másikon. Hiába, nehéz a döntés, úgy látszik, lehet, hogy jók ezek, de nem elég jók. Pénzt se adnak túl sokat a legtöbbért, ahhoz képest, hogy tényleg kell dolgozni is.
Lemondóan sóhajtok, mikor egy undorítóan vöröses-barna feliratot látok meg, aminek felét eltakarja egy másik lap. „Rozs…” ennyi látszódik belőle, mire én rögtön a magasba tartom, és elkezdem felolvasni magamnak.
- Tapasztalt mágust keresünk rozsda eltávolításához! – motyogom magamnak, mire felcsillan a szemem. – Vigyázat, igen makacs! Eddig nem sikerült eltűntetni, így a rusnya élősködő megsemmisítőjének bőséges jutalmat ajánlunk fel! – egyre izgatottabb a hangom, mire Sebastian visszatér a pulthoz. – A helyszín a Hakobe-hegy alja lenne, ahol még nem olyan fagyos a hideg. – emelem le a papírt a magasból, és a zsebembe gyűröm.
Lassan megfordulok, arcomból nem lehet kiolvasni semmit. A fejem le is van hajtva, hogy még jobban megnehezítsem a dolgát Sebastian-nak.
- Jól vagy? – kérdi, lehajolva, a tekintetemet fürkészve, mire én felkapom a fejem, ő pedig ijedten egyenesedik ki.
- Megküzdhetek a rozsdaszörnnyel, az ősellenségemmel! – ugrok a nyakába, mire ő a meglepődöttségtől hátra is esik, így a hasa felett feltérdelek. – Ezúttal én fogok nyerni! Nem terjedhet tovább az inváziója, hatalma, nyernem kell felette! – emelem fel az öklöm, és megszállott vigyorom mellé erősen csillogó tekintet is társul, elég félelmetesen nézhetek ki így, de ezért már megéri. Vigyázz, rozsdaszörny, most meghalsz! *-,*
Felkelek, majd robot módjára elindulok az ajtó felé. Pár lépéssel előtte megállok, és ugyanolyan robot mozdulattal, mint eddig, felrakom a kezem.
- Elfelejtettem mondani, elvittem! – ordítom vissza, majd normális üzemmódra kapcsolok, és elkezdek rohanni a pályaudvar felé. Minél hamarabb leigázhatom a rozsdaszörnyek birodalmát, annál nyugodtabban alszom esténként.
Persze, az első vonatra fel is pattanok, ami a Hakobe-hegy irányába visz, jegyet elég akkor venni, ha jön valaki, aki ezt leellenőrizhetné – ha meg nem jön, felesleges venni. Szóval most… csalok, azt hiszem.
Nem nagyon törődök a tájjal, csak azon járatom az eszem, hogyan végzek majd a szörnyeteggel, ami ellen meg kellesz küzdenem. Majd hátulról támadok, és akkor ááá meghalsz te! Életem megkeserítője!
Lassan meg is áll a vonat az úti célomnál, én pedig örömmel pattanok le a járműről, majd amint az kigördült az állomásról, és az emberek helyet adnak nekem, hogy megmozduljak, elindulok a ház felé, ahol a nagy rozsda-probléma sejtetik.
Becsöngetek a házba, és virgonc gyerekek rántanak be a kapun. Szinte nem bevezetnek, hanem bevisznek a piciny kezükön a házba, ahol az anyuka –valószínűleg az – aggódva fut felém, majd inti rendre a gyermekeit, hogy ilyet idegennel nem csinálunk, meg amúgy is mit szeretnék én itt az isten háta mögött.
- Jöttem megoldani a rozsdaproblémát. – vigyorgok büszkén, hogy ez bizony milyen könnyű lesz.
- Köszönöm, köszönöm! – ölel át hirtelen az asszony, én pedig meglepődötten megpaskolom a hátát. – Remélem, sikerrel jár! Eddig senkinek se sikerült eltüntetni azt a rondaságot, ami a kertünkben éktelenkedik. Sok sikert! – szinte minden további nélkül ki is taszigál az üvegajtón, ami a kertbe vezet, majd azon nyomban vissza is zárja azt, s hallom, ahogy csattan a zárja.
Szóval ki vagyok ide zárva a kertbe, és most rozsda-írtósat kell játszanom. El is kezdem keresni ős ellenségem hol bujkálhat, mikor hirtelen magam elé nézek a földre, és egy ronda vöröses-barna foltot látok meg.
- Hát ez lenne a nagy szörny? Az ősellenség? – kezdek el zsörtölődni magamban, majd feltűröm a dzsekim ujját. Végül is, lehet, ez a megszállás első jele. Vagy egy poloska. A legkisebb veszélyeztetést is el kell tüntetni, sose lehet a véletlenre bízni ilyen dolgokat.
Nem tudom mégse, mihez kezdjek. Felegyem a földről? Bajom nem lehet belőle, ennek is magas még a vastartalma, de mégis, a földről enni nem illik egy nőhöz. Inkább… kiütöm a földből.
- Iron Dragon Roar! - felugrok a levegőbe, és még ez is ad egy kis lendületet, ahogy a nagy rozsdafolt felé irányítom a támadást. Most megsemmisülsz, hehehe…
Ám nem. Ahelyett, hogy a folt eltűnne a föld felszínéről, terjeszkedni, mozogni kezd – és hamarosan egy gigantikus szörny emelkedik ki belőle.
- Te jézusuramistenem… - kezd el vékonyodni a hangom. – A ROZSDASZÖRNY! – visítom, és legszívesebben kirohannék. Megesz! Elpusztít! Itt halok meeeeg… T__T
Persze, ez a megátalkodott rohadék rögtön megfog a lábamnál, én maga elé emel. Amíg ott lógok, gyorsan kezemet karddá változtatom, és levágom a lábamat lefogó rozsda végkarját. Nem úgy tűnik, mintha regenerálódna – úgy tűnik, a rozsda, amit felhasználhat, végleges. Ám a karja hamarosan visszatornázik hozzá, így sikerül azt visszaforrasztani.
- Büntet az ég, büntet az isten… T.T – nyögöm magamban. – Iron Dragon Roar! – majd a fémes örvény egy lyukat üt a gyomrába. Hogy ezt regenerálja, már viszont össze kell mennie – s már végre akkora méretűre csökkent, mint amekkora én is vagyok. Kicsivel nyugodtabb is leszek, majd nekirohanok, és újra lenyesem a karját, amit ezúttal magamhoz ölelve el is fogyasztok.
- Undorítóan keserű ízed van, tudsz róla? – nyújtom ki rá a nyelvem, majd újra nekiindulok, ezúttal a másik kezének. Gyorsan végzek azzal is, és undorodva kezdek neki megenni, de nagy nehezen sikerül legyűrnöm. – Na, jó, nem is olyan rossz az a rozsda. Kajának.
Ám ő megint összemegy, hogy pótolhassa kezét, így nem nehéz immár kettényesni, s úgy megenni az egyik részét – viszont ettől az „ízvilágtól” már komolyan hányingerem van, szóval ideje elintézni. Amint újra összemegy, már-már szinte csak öklömnyi méretű a „szörny” – így felkapom a grabancánál, és nagyokat harapva, és mellé lélegezve sikerül legyűrnöm. S nem elhánynom magam.
Az üvegajtóhoz tántorogva nagyokat ütök annak üvegére, hogy nyissák ki. Csodálatomra az nem törik be, sőt, egy karcolás sem esik rajta. Talán ilyen üvegből készült pult kéne a Dragon Fang-be is?
Hamarosan a zár csattan, majd én szinte a hányingertől való bódulattól ki is fekszem a hideg kövön. Pár perc múlva térek magamhoz, hogy legyezgetnek, mire én hősiesen felpattanok.
- Legyőztem a szörnyet! – vigyorgok, mire az asszony éljenezni kezd, és sűrű köszönet-áradat veszi kezdetét, én pedig büszkén kihúzom magam. – Ugyan ugyan, semmiség.
- Egy pillanat, és hozom a jutalmát. – topog át egy másik szobába, majd jó 5 perc múlva vissza is tér egy kisebb zsákkal a kezében, ami, miután én megfogtam, biztos vagyok benne, hogy gyémántot tartalmaz, és tényleg busás jutalomnyi minőséget. – Köszönöm mégegyszer, remélem, máskor is számíthatunk Önre! – köszön el, mikor kilépek a kapunk, és az állomás felé veszem az irányt.
Felszállok a vonatra, ami benn áll az állomáson. Valami gyors vonat lehet, mivel elég gyorsan visszaszállít Erába, ahol én berohanok a klánházba, és beugorva pult mögé ordítok Sebastian fülébe.
- Legyőztem a rozsdaszörnyet! – valószínűleg meglephetem az ordításommal, mivel ő kicsit megrezzen, majd kiegyenesedik.
- Gratulálok… - mosolyodik el, és oldalra dönti a fejét, mikor felém fordul. – Csak legközelebb ne csinálj ilyet… nagyon ijesztő tud lenni, ami azt illeti. – sóhajt.
- S kaptam jó sok pénzt, ezzel el leszek egy ideig! – büszkélkedek még tovább, mire ő megforgatja a szemét, ilyen „hűű, én annyira irigyellek…” arckifejezést vág, majd szól, hogy dolga van, én pedig ott hagyom, és elindulok haza.
Ezzel a pénzzel megleszek egy ideig, és az biztos, hogy jó két napig nem eszek semmit, ha nem akarom, hogy visszaköszönjön egy fél óra múlva…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

Tabuchi Metarikku Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Tabuchi Metarikku Icon_minitimeKedd Aug. 09, 2011 10:01 pm

Gardróbszörnyről, sütiszörnyről és Kéthetemegromlottsalátaszörnyről hallottam már, na de rozsdaszörny... mindenesetre a munka kész, a megérdemelt 60 000 Gyémánt is a zsebben, ezzel valóban elleszel egy darabig, bár ha nem vigyázol, gyorsan elfogy!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
Tabuchi Metarikku

Hozzászólások száma : 556
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 21

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

Tabuchi Metarikku Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Tabuchi Metarikku Icon_minitimeSzomb. Szept. 10, 2011 1:27 am

Az első hivatalos bűn: fosztogassunk

Ez a léghajó… kezd kikészíteni. Tango is valahogy így lehet vele, de őt mostanság nem zaklatom – kicsit magába zárkózott, a hirtelen hely és környezetváltozás miatt, valószínűleg.
Ma arra kelek, hogy valami jelentéktelen senki tör be az ajtómon, és akkor még csodálkozik, hogyha morgok rá. Ceh…
- Hades mester hívat, Tabuchi.
- Tabuchi-san, vagy Tabuchi-sama, ha kérhetem. – kelek fel, és Tangóval az oldalamon kiindulok a szobából, és miközben a férfi mellett, aki az üzenetet adja át, elhaladok, gyengén fellököm, és rá is morgok, hogy éreztessem vele, nem lenne jó nekem annyira ellentmondani.
Rögtön Hades mester kutatásába kezdek, és hamarosan, viszonylag rövid részidő alatt el is jutok a terembe, ahol tanyázik. Kicsit vigyorogva fogad, látni rajta az „ideje beavatni az újoncot Hades rajta” arcot, vagyis, valami ilyesminek képzeltem el anno azt.
- Metarikku, ideje lesz, hogy elkezdd sötét mivoltod felfedését. – kezd bele, mire én beletörődően sóhajtok. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz belőle… - Rögtön egy munkát adnék a kezedbe, persze, csak, ha elég erős vagy hozzá. Ellenkező esetben…
- Hogy ne lennék elég erős? – húzom ki magam, miközben egy fújással fellibbentem a frufrum, hogy egy kicsit többet lássak. – Elvállalom, mit is kéne csinálnom?
Hades mesternek úgy tűnik, tetszik, hogy ilyen elszánt vagyok. Persze, miért ne lennék… ideje bevágódnom a céhbe, na meg Den nagy pofája is lehűl majd, ha Hades azzal példálózik, milyen egy szófogadó, és tökéletes munkát végző „kislány” vagyok. Majd én megmutatom neki…
- Onibus városból indul ma, dél környékén egy nagyon sok pénzt szállító kocsi, illetve benne egy fontos ember, az Onibus bank főnöke. Őt kéne nekem elhoznod, élve, sértetlenül. A pénzt, amit a kocsiban találsz, nyugodt szívvel elviheted, engem az már nem érint. – magyaráz, mire én minden fontosabb részletnél bólintok, hogy megértettem.
- Hamar végzek, könnyű munka. Társam segítségével – mutatok le Tangóra – a lehető leghalkabban fogok a szelek szárnyán suhanni a kocsi felé, onnantól pedig már gyerekjáték, Hades mester. Bár igaz, más tagok még ezt is képtelenek lennének elvégezni, így köszönöm, hogy ezt a mester rám bízza. – hajolok meg előtte, egy halk sóhaj megeresztése közben.
- Akkor hát, indulj. Van fél órád, hogy elérd a kocsit, mikor két város között van, őrizetlenül!
- Igenis!
Tangóval az oldalamon hamar a léghajó oldalához futok, majd kinézek az erkélyes részről. Milyen fenn vagyunk… nem is túl messze a célponttól, ha jól látom. Akkor hát, ideje lesz elkezdeni a munkát…
Gondtalanul vetem le magam a léghajóról, és Tango is így tesz. Önfeledten zuhanok lefelé, érezve a szelek simogatását az arcomon, a hűvös szellő lágy érintését a testemen… a széllel ilyen közeli kapcsolatba kerülni ritka jó dolog. Mindig ugyanolyan szenvedéllyel éreztem át ezt az érzést… az adrenalin is mindig megnő bennem ilyenkor, mikor zuhanok. Teljesen más érzés, mint bármi, amit csinálok. Bármi, ami a mindennapos monotonitást fejezi ki…
Hamarosan hallom, ahogy Tango kiereszti szárnyait – így ő már nem zuhan, hanem rögtön felkapják a levegőben, s siklik egy kis ideig. Hamarosan viszont feleszmél, és mikor alig 60 méterre vagyunk már a földtől, gyorsan felém repül, és elkap – így egy kicsit feljebb is lökődünk a levegőben, s az adrenalin is hamar kifogy a testemből. Kár…
Fentről kémlelve nézem, mi is lenne a dolgunk – a kocsi már a távolból fel is tűnik, így intek Tangónak, maradjunk így a levegőben, ahol nem látnak minket. Majd, mikor alánk érnek… lecsapunk rájuk.
Igazából, így belegondolva, nem is ellenzem annyira ezeket a küldetéseket, mint számítottam rá. Ami azt illeti, ha valamit meg kell tenni valamiért – adott esetben a pénzért – akkor azt meg kell tenni. Így van rendjén…
Perceken belül alánk ér a kocsi, így hamar leszállunk felé, és gondolkozok, hogy kelthetünk zavargást. Felállok a kocsi tetejére, Tango tart ott egyenesben, a kocsis meg még nem vett észre. Azt hittem, ennél éberebb embereket küldenek egy ilyen fontos emberhez…
Ám ekkor hirtelen egy tűztámadás tarol el elölről, ami természetesen letarol a kocsi tetejéről, és még párat a porban buckázás után állok csak meg.
- Mi a franc… - nyögöm, Tango pedig előttem állva vár készenlétben, hogy jelezzek neki, ha menekülni kell. – Nem, nem fogunk elfutni. Ezt végigcsinálom, akármin is múlik.
Felállok, és leporolom magam, illetve már épp visszaugranék a kocsira, de ugrás közben újra megtámadnak – egy jégnyíl hasít a vállamba, így erőtlenül hullok porba, mindaddig, míg az köddé nem válik, ám a lyuk a vállamban megmarad – franc…
Felállok, és körbenézek. Így másodszorra megszemlélve, már látom, hogy mi volt a hiba a rendszerben – több tucat katona áll körbe engem, némelyik pisztoly, kardot fogva rám – de van, aki csak a puszta öklét nyújtja ki felém. Mágikus külön osztag, már találkoztam ilyenekkel. Legtöbbjük egyenként gyenge, párban viszont tarolnak, sokasával meg… pusztító.
- Iron Dragon Roar! – nyitom meg a támadást, így egy oldalt simán letarolva négyből. A kis lyukon rögtön kiszökdelek, és ott változtatom jobb karom karddá, majd esek nekik. Némelyiket a levegőben egész gyorsan sikerül leszerelni, ám a fegyvermágusok makacsabbak. Erős fizikummal rendelkeznek, így szorongatják fegyvereiket, amiket kiütök a kezükből, vagy elveszem tőlük, megszüntetik az idézést, majd újraidézik a kezükbe. Milyen makacs ellenfelek, komolyan…
Egyik kardjáról elrugaszkodom, és azzal a lendülettel az állába rúgok, ami hangos reccsenéssel jelzi, hogy eltörött – használója pedig elfekszik a földön, ezzel jelzi, hogy ő meg elájult.
Hmm, még négy maradt, de ha ők eddig nem ütődtek ki, ideje velük vigyázni… Egyik rögtön egy jégkaszát idéz meg, s azzal karolja át testem. Már épp húzná maga felé, hogy majd kettészeljen, de én felugrok az élére, s miközben maga felé húz, guggoló helyzetbe helyezkedek, és koccanáskor szépen le is fejelem, amit azt hiszem, nem bírnak az emberek, mert mindenki kidől tőle.
Maradt három. Egy tetoválásokkal hadonászó, és két másik fegyvermágus, akik ezúttal pisztollyal jönnek ellenem. Szuper…
Nem akarok velük igazából sokat tökölni, így is túl messze ment miatta az én édes drága célpontom, akit 10 percen belül el kéne kapnom, vagy hatókörön belülre ér, és akkor buktam a küldetést, mert nem tudom leszállítani a nélkül, hogy rám ne jöjjön a mágikus katonaság, meg a többiek, és akkor én ott halok meg… eeh…
Fejjel esek nekik, és próbálok nem a golyók hatóterébe kerülni, igaz, így is pár felszakítja a ruhám, de nem lesz komolyabb bajom, ki kell használni az emberfeletti gyorsaságot néha – és az ilyenek tökéletes alkalmat nyújtanak rá. Az egyik pisztoly hasába belefejelek, aki szerintem csak a fájdalomtól helyből elájul, míg a másiknak beverek.
A tetoválós mágus viszonylag jobban megmozgat. Mindig más mintákat hoz le kezéről, hátáról, ahol éri. Úgy látom, csak állat mintái vannak, nem értek én ehhez. A tetoválásokat viszont nem nagy tudomány kettészelni, majd a használójukat szinte ráhúzni az öklömre – szépen gyomron ütöm, és ő is ott végzi, ahol a többi társa. A földön, természetesen.
Kifújom magam, feltűröm a ruha ujját, és kinyújtózkodom. A kocsit a messzi távolban látom csak, ahogy porzik – de még elérem. Nem használta ki az időt, míg Tabu játszadozott picit… régi, öreg, és nagy hiba ez.
- Tango! – intem magam mögé, mire ő rögtön belekapaszkodik a kabátomba, és a magasba emel. Nem tart sokáig, míg újra ráérez a sebességre, és a célpontom felé kezd el repíteni. Azt hiszem, ideje lenne már lerendezni, mert ez már engem idegesít… hogy nincs meg az rohadt célpont… ÁÁÁ!
Teljes erőmmel ütközök neki a kocsinak, ami így előreborul, mivel Tango elengedett, s én tovább „repültem” a lendülettől – az biztos, hogy ezért még kapni fog a kis féreg…
A kocsi ablakán a célpontom zuhan ki – jól öltözött, sármos, és szerintem nem lehet több 16 évesnél. Ez lenne a bank vezetője? Kikre nem bízzák manapság a jövőjüket az emberek, hát, sebaj, ők tudják.
- Te kellesz nekem! – mutatok felé, mire a szemei kikerekednek, lassan vesz egy hátraarcot, és azzal a lendülettel iszonyat gyorsan futni kezd.
- Molesztááááál! – hallom a folyamatosan elhaló ordítását, mire lemondóan sóhajtok. S igen, ez lenne a bank vezetője. Csodás…
- Tango, ha megkérhetlek…
- Milyen felesleges dolgokra kell elpazarolnom a tehetségem. – sóhajt. – Ám legyen. De, csak mert olyan jól szórakoztam, miközben nekiestél a…
- Na, nyomás a fiú után, mielőtt kinyírlak! – förmedek rá, ő pedig röhögve felszáll a levegőbe, egyenesen a fiú után.
Nem telik sok időbe, hogy beérje őt, és magasba emelje, majd elém lebegjen vele, szárnyait szélesre kitárva, mintha mutatná, hogy a méltósága erre nem való, és a többi és a többi.
Amíg tartja őt, benézek a kocsiba – van ott pénz dögivel, így úgy döntök, felpakolom magam. Jó sok pénzt rakok el a zsebembe, meg ahová fér.
- Nos.. és őt hogy visszük fel?
- Először felviszem őt, aztán téged. Gondolom. Ő úgyis könnyebb.. – vonja meg a vállát, majd szárnyaival csapdosva hamarosan felszáll az égbe.
- Könnyebb, mi? Persze… ceh… de szereted szívni a vérem… ceh…
Viszonylag gyorsan végez a felszállításával, mivel 5 perc alatt visszaér hozzám, majd belém kapaszkodik, és hamarosan újra érezhetem a szellőt. Igaz, nem olyan szabadon, de közel ahhoz…
- A pénzzel még nehezebb vagy, mint voltál, basszus… - nyög, mire én rosszallóan morgok, hogy inkább vigyen, ne szóljon be.
A léghajóra érve összefogom hátul a túszom kezét, és megfeszítem, aki felszisszen, nem tetszik neki ez az agresszív bánásmód, no de ez van. Kezét hátratartva, őt előrefeszítve jelzek, hogy induljon útnak, és ez a módszer egész meggyőző lehet, mert minden gond nélkül sikerük őt Hades mester elé állítanom.
- Íme, az áldozat. – vigyorodom el, mire ő egy kisebb beszédet tart arról, hogy mit rontottam el, és, hogy mit köszönhet most nekem a céh. De most a legfontosabb úgyis a pénz…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

Tabuchi Metarikku Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Tabuchi Metarikku Icon_minitimeVas. Szept. 18, 2011 3:53 pm

Hát ja, 150 000 gyémánt jutalomnak már azért van súlya, mit ne mondjak Very Happy! Igazi tabu minőségű munka, szép, szép!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
Tabuchi Metarikku

Hozzászólások száma : 556
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 21

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

Tabuchi Metarikku Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Tabuchi Metarikku Icon_minitimeCsüt. Márc. 28, 2013 1:59 pm

Egy új világban - A megbízás
Élet a halálért

Ahogy álmodok, felmerül bennem a gondolat: ha szerettük egymást, akkor mégis miért hagyott el? Én tettem valamit, vagy ő követett el olyat, amiért szégyellnie kellene magát?
Az utóbbit valahogy nem tartom valószínűnek, ha belegondolok, milyen körülmények között távozott. Vagyis, hogy abból mire emlékszek, pontosabban… hogyan álmodtam meg. Az is lehet, hogy teljesen másképp történt – talán sokkal bizalmasabb és nyugodtabb volt a búcsú, és csak túldramatizálom, vagy épp az elképzeltnél is rosszabb volt, és próbálom jobbként felfogni. Egyik lehetőség se megnyerő.
Egyáltalán miért ilyenekről álmodok?
„Furcsának találom, hogy milyen nyugodtan táncol. Nincs kétségbeesett pillantás, nincs pír az arcán, nem lép véletlen a lábamra, és képes mosolyogva a szemembe nézni, ami elbizonytalanít. Az egész viselkedése… túl hideg. Egyáltalán, hol tanult meg így táncolni? Úgy vezet engem, mintha kettőnk helyett lassúzna. Pedig egész este másra figyelt, elkalandozott, és most olyan, mintha csak én léteznék számára. Na, nem, mintha nem tetszene… csak ez már több,mint furcsa.
Öt perc se telik el, mikor hirtelen újra sietőssé válik, majd elrohan, és faképnél hagy, se szó, se beszéd. Csalódottan nézek utána, mikor úgy döntök, hogy ideje bánatomat borba fojtani, így a bár felé fordulok; és meglátom ott a fiút. Hogy került oda, mikor, és a legfőbb kérdés – miért? Egy lány arrébb megy, így megláthatom, kivel beszélget. A mesterrel… Hát persze. Ba’al.
A részeg mester röhögcsélve magyaráz neki, miközben a fiú teljesen lefagy, csupán a tekintete beszélő, amiből felváltva több érzés is tükröződik: csalódás, kétségbeesés, düh…
Amint Ba’al újra felröhög, ő minden tehetős embert, nemest, mestert, grófot vagy bárót félrelökve, fejvesztve elrohan. Rájött. Én akartam elmondani, de soha többet nem fogok erre esélyt kapni…”

Hisztérikusan zokogva kelek fel: a forró könnyek nagyja már az arcomra száradt, de ekkor újabbak gördültek ki a szememből. Remegve túrtam a hajamba, és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
Nyilvánvalónak kellett volna lennie.
Próbálok visszaemlékezni a fiúra, kinek még csak a nevével sem vagyok tisztában, de csak a vérvörös szempárt látom kirajzolódni magam előtt, és a gondtalan –vagy épp őrült, az álmoktól függően- mosolyát. Ha felidézném az álmot, őt akkor is alaktalannak látom. A fenébe… miért, miért pont rá nem emlékszem?
- Hiányos az emlékezeted, igazam van? - Hallom meg magam mögül egy nő kissé eltorzított, recsegő hangját. Hátra kapom a fejem, de senki sincs mögöttem. Lenézek a földre, és egy aprócska dobozkát látok meg a földön. Bizonyára onnan jött a hang, de… ez kié lehet?
- Mit? Ki vagy? Mégis, miről beszélsz? Ez bonyolult… - Záporoznak felé kérdéseim, és döbbenve tapasztalom meg, hogy a kandúr nem ébredt fel se a sírásomra, se az éles hangra, ami a beszélő skatulyából jött. Voltaképp, hol is van Tango?
- Az Exceed velem van. - Nevet fel kísértetiesen, mire engem kiráz a hideg. - Beszélj, kandúr, beszélj. - A hangjából lesüt, hogy beszéde közben vigyorog.
- Tabu… - Remegő hangja újból megijeszt, és hallatszódik, hogy nincs teljesen magánál. - Nem mondom a nyálas szöveget, hogy ne gyere ide… hogy őszinte legyek, félek. Talán kicsit önző vagyok, de azt akarom, hogy elhozz engem innét. - Meg se hazudtolhatná önmagát. - Na és persze Melodiát… ő is itt van… rossz állapotban van…
Teljesen megdermedek a szavai hallatán. Az nem lehet, hogy kettőjüket ugyanaz a személy rabolta el, ráadásul ilyen kevés idő elteltével… mit akar tőlem? Pénzt?
- Rika… Tabu… - Nyögi elgyötörten, mire egy-egy pofon hangja zengi be a hangdobozt. Megrándulok idegességemben, és csikorgatni kezdem a fogaimat.
- Nem fenyegetőzni akarok, vagy ilyesmi, csupán biztosra akarok menni. Elvégre, nem bízhatok abban, hogy a jó modorod miatt segítesz nekem, vagy ilyesmi, ugye? Egy munkát ajánlok neked. Nem, az ajánlás nem a legmegfelelőbb szó: meg kell csinálnod, és nem ellenkezhetsz. - Vajon mégis, milyen jellegű megbízásról lehet szó? Nem olyannak hangzik, amit az emberek készségesen, egyből elfogadnának…
- Milyen munkáról lenne szó? - Nem akarom, hogy kihallatszódjon hangomból a kétségbeesés, de bizonyára nem tudom ezt teljesen megakadályozni.
- Ó, azt elég lesz, ha itt megtudod. Holnap reggel, vagy maximum koradélután várlak téged. - Magyarázza teljes nyugalommal, mintha ez természetes lenne. A francba!
- Hogy találok oda? - Szűröm a fogaim között a szavakat.
- Gondolom, feltűnt már a hangdoboz, amihez beszélsz. - Kezdi röviden.
- Igen. - Bólintok beleegyezésként, habár nem láthatja a gesztust.
- Majd elvezet hozzám. - Zárja le a beszélgetést rejtélyes kijelentésével, majd hangja elhalványodik, és hirtelen megszakad.
- Azt se tudom, ki vagy… - Súgom magamnak ingerülten, ám hirtelen túl erős vágyat érzek arra, hogy elaludjak. Nem tudom uralni az érzést…

Ingerülten, az érzéseimtől szinte fulladozva kelek fel. Mikor már kitisztul a látásom, és nem zúg a fejem, számba veszem a dolgokat: rájöttem, hogy többek közt azért is ölök, mert… élvezem. Szörnyen embertelen. A fiú, akit szerettem, és talán ő is engem, elhagyott. Fájó veszteség. Melodiát elrabolták, és Tango sincs már velem… teljesen magamra maradtam.
Összegezve, egy roncs vagyok, és még magányos is. Nincs, aki segítsen.
Egy pillanatra eszembe jut, hogy elmenjek… pontosabban, visszamenjek Ranehez, és segítséget kérjek tőle. Az is járható út lenne, ha mondjuk Rikutól kapnék támogatást.
De megmondtam neki, és ígéretet tettem magamnak is, hogy a sarkamra állok, és végre képes leszek önállóan ellátni és orvosolni a problémáim, még akkor is, ha azok ilyen nagyon és veszélyek.
- A hangdoboz… - Nyögöm elfúló hangon, és lenézek. Hirtelen, a skatulyaszerű tárgy felett máguspecsét jelenik meg, a felett pedig egy pedig egy üres csík, a végén pedig a rúna azt jelzi, hogy „Feltöltés: Nulla százalék.”
Ráncok jelennek meg a homlokomon, ahogy szemlélem a mágiát, mikor hirtelen elsötétül minden. Olyan érzés kerekedik felül rajtam, mint ha új szemmel kezdeném látni a világot: fák szaladnak el előttem, növények, épületek, hangok, szagok, érzések… és nagyjából két perc –ha nem több- múlva újra a saját testemben vagyok. A máguspecsét feletti csík immáron tele van, a végén pedig a rúnák is megváltoztak: „Feltöltés: Száz százalék. Feltöltés elvégezve.”
- Most már emlékszel, hogy tudsz hozzám eljutni. - Szólal meg újra a női hang.
- Emlékszek? - Zavartan megdörzsölöm a halántékom, és gondolkodni próbálok az útvonalon, mikor hirtelen beugrik, hogy… mintha jártam volna a helyen, amit ő említett.
- Igen, tudom, hogy ez bizonyára furcsa érzés. - Halkan áthallani, ahogy felkuncog, mire én morogni kezdek. Nem vagyok túl vicces hangulatomban. - Olyan, mintha már jártál volna ott, de valójában mégse. Deja vu, azt hiszem, így is ki lehet fejezni ezt az állapotot. - Úgy beszél rólam, mint valami elmebetegről. Szuper.
- Aha, amolyan érzékcsalódás, vagy mi. - Egy pillanatra elkalandoznak a gondolataim, aztán megrázom a fejem, hogy visszasuttyanjak a jelenbe.
- Indulhatsz. - Szólal meg, mielőtt még én megtehetném, aztán a hangdoboz reccsen egyet, és egy apró robbanás kíséretében megsemmisül.
- Archívum mágia, hm? - Túrok bele a hajamba. Magamban beszélek… talán tényleg megőrültem, vagy csak túl sokszor gondolkodok hangosan.
Kipattanok a két fa közé felrögzített függőágyamból, és magamra veszem az övtáskám, amibe a legtöbb dolgom bele van passzírozva, aztán végre elindulok. Meg kell mentenem őket, hogy legalább ők ne csalódjanak bennem – és én se magamban… még egyszer nem viselném el.
Elgyötörten felsóhajtok, mikor rájövök az útvonal hosszára. Több mint negyven perc séta –kizárólag gyaloglás! – ráadásul elég durva terepen.
Első akadályom egy széles folyó, melyen át kell evickélnem; másodikként egy erdőn át kell mennem, ami eleinte túl könnyűnek tűnik. Akkor jövök rá, hogy mekkorát tévedtem, és, hogy ez korántsem zökkenőmentes, mikor egy fa kiálló gyökerében kell megkapaszkodnom, hogy ne essek le egy tüskékkel teletűzdelt árokba. ~ A francba, valami bennszülöttek rakják le ezeket az agyafúrt csapdákat?
Mikor végre talpra küzdöm magam, nyilak süvítenek el a fejem mellett, majd egy kötél tekeredik a bokámra, mely felránt a magasba. ~ Szerintem eltaláltam a dolgot.
Egy hirtelen mozdulattal felrántom magam, majd a levegőben vaskarddá változtatom a kezem, és átvágom a kötelet, mire én egy nagy puffanással érek földet nagyjából két méterrel lejjebb. Sziszegve, a hátsómat dörzsölve, és meglehetősen óvatos, lassú mozdulatokkal állok fel a földről, miközben az elmémben valami rövidebb vagy kellemesebb útvonal után kutatok. Tervem, miszerint nyugodtan átvonatozok a nő rejtekhelyére, kudarcba fullad – ha van is más útvonal, én csak erről az egyről tudok.
Felsóhajtok, és a csapdákat kerülgetve tovább indulok utamon – mikor egy felperzselt mezőn kell átkelnem, furcsán kiszolgáltatottnak érzem magam, és pár perc múlva kiderül, hogy miért is.
Banditáknak tűnő személyek tűnnek elő a semmiből, és három rozsdás, többnyire életlen penge szegeződik rám.
- Hé, te. - Tolja torkomhoz pengéjét az a robosztus férfi, aki bizonyára a vezérük. Arcát kendővel takarja, homlokán a Grimoire Heart szimbóluma szerepel, melyre jelképesen rá van tetoválva egy stilizált sárkány átdöfve. Testét bő ruhákkal fedi, alatta bizonyára a rásimuló ruhákra rávarrt fémek vannak elrejtve.
Mellette egy hasonló külsejű és testalkatú férfi mereszti szemét testem különböző részeire, csodálattal végigmérve engem; látszólag nem zavartatja, hogy milyen megvető tekintettel bámulok vissza, ő érzelmeit nem takargatva fürdőzik a látványban.
A harmadik személy egy egyszerű, fiatal útszéli tolvajnak tűnik – szikár, vékony, és az izomzata csupán szálkás lehet, ha egyáltalán van neki. Gyermeteg arcát az orrnyergétől lefelé fekete kendővel takarja, felette kivillannak halványzöld színű szemei. Orcáját lelapuló, ezüstösen csillogó, fehér haj keretezi. Bizonyára még újonc, mert nem tudja uralni a testét – remegnek a térdei.
- Ez az út az én… - Kezdene bele mondandójába, mire én kételkedve nézek vissza rá.
- A te tulajdonod, és bizonyára vámköteles. - Vágok a szavába, és ujjammal gyengéden eltolom a szablyát a torkom elől. Már épp kezdett kényelmetlenné válni.
- Én, ő, igen. De mégis…
- Honnan tudtam? Nos, tapasztalat, vagy ilyesmi. - Vigyorodok el. Hamar fel fogom húzni őket, és akkor egy rövid összetűzésben feléjük tudok kerekedni, és végre tovább mehetek.
- Ötszázezer gyémánt. - Szűri a fogai közt idegesen. - Vagy esetleg máshogy is rendezheted a tartozásodat.- Pillant lopva melleimre, majd elvigyorodik, és miután visszanéz rám, újra, lassan végigméri a testemet. Elégedetten nyalja meg kiszáradt száját, én pedig megvárom, hogy tekintete visszavándoroljon az arcomra.
- Ötszázezer? Ez nem becsapás a többiekkel szemben? - Vakarom meg a fejem, színlelve a csalódottságot. Egyszerű bűnöző politika: a vezér, aki begyűjti a pénzt, azt a nagyját meg is tartja magának, a társainak pedig ésszerűtlen indokokat mond, de ők nem mernek ellenkezni, vagy nem is akarnak. [color=mediumvioletred]- Ők bizonyára csak százezer-százezer gyémántot kapnak, nemde? – Szemem sarkából látom, ahogy az újonc bólint. Nem jó rabló, a gesztusait se képes uralni. - Te meg elraknád a maradék háromszázezret? Úgy érzem, ez nem fair velük szemben. - Tárom ki óvatosan a karomat. Nem szabad hirtelen mozdulnom, nehogy idő előtt lecsaphasson rám a férfi.
- Igaza van. - Súgja a fiú, mire a vezér a nyaka felé csap a kardjával. ~ Hamarabb bekövetkezett az apró zendülés, mint gondoltam volna. Szórakoztam volna még egy kicsit, ha tehetem, de…
Egy erőteljes mozdulattal a karjára csapon, mielőtt még a penge célba érne, így –igaz, csak szerencsés véletlenként- eltöröm a kezét, ő pedig erőtlenül ejti ki ernyedt ujjai közül a pengét.
- Te… - Lendíti felém szitkozódva ép kardját, mire én feltartom a jobb kezem, vaskarddá változtatom, és lebukva az ütése elől, hasba szúrom.
- Ha szerencséd van, valaki minél hamarabb hoz neked segítséget. - Miközben a fickó összeroskad, ahogy kihúzom a kardot a testéből, a másik férfira pillantok, aki egyből futásnak ered, abba az irányba, amerre nekem mennem kéne. Ez nem jó jel: ha amire gondolok, igaz, akkor épp most szúrtam le a nő egy emberét. - Te pedig… - Magamhoz húzom az ifjút, aki csak most emésztette fel az események tömkelegét. - Mi az a jelkép? - Kérdem sziszegve, minden egyes szó után kis szünetet hagyva, hogy ki tudjam azokat hangsúlyozni.
- Az… az… a… egy szervezet szimbóluma. - Beugrik, hogy a rejtekhely környékén többször is megjelenik a jel, fákba vágva, fűbe belenyírva, sziklákba belekarcolva.
- Egy szervezet?
- A szervezet. - Javítja ki magát ijedten, majd lassan kifejti magát ujjaim közül.
- Vigyél el oda egy jobb úton. - Bizonyára érti a célzást, mert habozva bár, de párszor a földre toppant, mire egy csapóajtó rajzolódik ki mellettem. Riku innen vehette a rejtekhely bejáratához az ötletet.
- Innen jöttetek… így tudtatok szinte a semmiből előbukkanni. - Ő csak bólint, és levezet engem. Hosszú, unalmas, de legalább biztonságos és zökkenőmentes útnak nézünk elébe.

Nagyjából fél óra békés –és meglehetősen csendes- gyaloglás után végül a fiú megáll egy falba épített létra előtt. Sok ilyen mellett elhaladtunk, így nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a földalatti járatok a központi rendszere a szervezetnek, ahová tartok. Okos megoldása annak, hogy ne csalják őket könnyen csapdába, hisz a biztonsági eljárásoknak köszönhetően arra is nehéz rájönni, hol van egy járat bejárata. Ha egy utat mégis lezárnak valahogy, akkor egyből másik nyílik a helyére, és ha egyet is rongál egy kívülálló, akkor három helyről támadhatnak rá, hogy kiiktassák.
- Itt fel. - Mutat a létrára, majd elsőként felmenve kinyitja a csapóajtót.
Ahogy követem a példáját, egy fa belsejében találom magam, amelyből kilépve a kéreg mintha… visszanőne a ki-bejáratra.
- Hát, ez elképesztő. - Mormogom, mire a fiú bólint.
- Először én se hittem el, aztán rákényszerültem, hogy… - Hirtelen lesüti szemeit, majd a legközelebbi kőtömegre mutat. - Menjünk.
Lassú, megfontolt tempójú sétával érjük el a sziklatömeget: és ahogy egy furcsa kiemelkedés tűnik fel előttünk, a fiú megtorpan, és gyanakodva körülnéz.
Mivel vélhetően semmi gyanúsat nem lát és hall, rálép a túlzottan nagy kőre, és amint az belesüpped a földbe, egy nagy sziklagömb gördül arrébb, újabb alagutat felfedve előttünk.
Ő csak biccent, és megindul, így kénytelen vagyok követni őt.
Ez a hely már sokkal inkább hasonlít folyosóra: letisztított, egyenes, kikövezett fal és padló, alacsony mennyezet, és sehol sincs egy bemélyedés se, ezekkel meggátolva, hogy bárki is bejöhessen és elbújhasson.
Tovább menve egy nagy csarnokba jutunk, mely magasabb mennyezettel rendelkezik, és nagyjából két másik emelet erkélye nyílik a terembe. Mindegyik szinten járatok válnak láthatóvá és tűnnek el minimum félpercenként, emberek jönnek és mennek, gyakran magukkal hozva más, eszméletlen –vagy halott?- embereket.
- Miért nem ide jöttünk? - Kérdem, miközben még egyszer körbenézek. A csarnokban nincs semmilyen díszítőelem, még csak egy freskó vagy szobor sem: aki ezt létrehozta, csak a gyakorlatiassággal foglalkozott, és úgy gondolta, felesleges ehhez kidíszíteni a rejtekhelyet.
- Mondjuk úgy, hogy nekem még nem szabad. - Ez is a rendszeresség fenntartásához tartozhat: teljesen újoncokat talán be se engedtek ide, a veteránok pedig talán még a „főnök szobájába” is bemehettek. Sok a talán, kevés a tény.
- Kihez jöttél? - Mereszti rám rideg tekintetét, mire én újra körbepillantok. Hova is kéne mennem? - Általában egy helyről jönnek a munkák, de ritka, hogy egyenesen a megbízótól.
- Mégis, miféle… munkákat szoktak kapni az itt „dolgozók”? - Bizonytalanul forgok, ahogy a gyanús alakokra nézek, ők pedig vigyorogva mérnek végig engem, felfedve rohadó fogsorukat.
A fiú értetlenül ráncolja össze a homlokát.
- Minek vagy itt? Nézz csak körül! Tolvajok, banditák, gyilkosok, elgyötört életű zsarnokok. Persze mindegyiknek jut valami munka.
- Ez szörnyű… - De hát teljesen jogtalanul mondom ezt, nem igaz? A Grimoire Heart tagjaként én is pénzért fosztogattam, öldököltem, túszokat ejtettem, bármi, ami meghozta a megfelelő mennyiségű gyémántot. - Vigyél ahhoz az emberhez, aki vezeti ezt az egészet.
A kölyök rosszallóan bár, de bólint, és elindul. Út közben egyre kevesebb ember kerül a körzetünkbe, és ahogy beljebb hatolunk az épületbe, mágusok is megjelennek, egyre erősebbek. Sokuk engem is meghaladó varázserővel rendelkezhetnek.
Egy újabb kis csarnokba érkezünk: ez már sokkal otthonosabb, mint az előző. Freskók mindenütt, brutális témát hirdetve – legyőzött, szörnyű módon legyilkolt és szétcincált sárkányok, emberek, akik másokat döntenek nyomorba hatalmukkal, gyilkosok, akik őrjöngve, nevetgélve ontják asszonyok és gyermekek vérét férjeik és apjaik szeme láttára.
A csarnok jobb oldalát egy hosszú bőrkanapé foglalja el, ahol most három férfi terül el. Az egyik csendesen nézi a másik kettőt, akik röhögve osztanak meg disznóvicceket egymással. Amint a vörös hajú vagánycsávó meglát engem, fellöki magát a kanapéról, és vigyorogva felém indul.
- Te kis ribanc, te! - Nyalja meg száját, és egyenesen nekem robban. Teljes erejével magához szorít, majd a fenekembe mar: ahogy megpróbálnám kiereszteni a mágikus erőmet, hogy lelökhessem magamról, ő is szabadon engedi sajátját. A rám nehezedő varázserő a hányingert hozza rám: gyilkos, perverz, őrült, erkölcstelen. Szinte sugározzák ezeket a szavakat a mágikus kicsapongásai. Legalább kétszer erősebb, mint én. - Nagyon jó bőr lettél! Ha tudnád, mennyire megkeményítesz… - Újra felröhög, és megfogja a csuklómat, az ágyéka felé kezdi el vezetni.
Lihegve lököm el magam szorításából, mire ő vihogva elenged. A másik nagy arcú, a szőke csak most kel fel, és elismerően hátba veregeti társát.
- Ryan, te menthetetlen vagy. - Forgatja meg szemét. - De ne hozd a frászt a mi vendégünkre. - Ahogy beszélgetnek, kellemetlen deja vu érzés kerít a hatalmába. Ijedten szemlélem őket: biztos, hogy ismerem ezeket a férfiakat. - Camille már vár téged. - Odasétál a nagy tölgyajtóhoz, és szélesre tárva őket. - Fiacskám, rád már nincs szükség. - Küldi el kísérőmet, engem pedig agresszívan belök az ajtón, és egyből bezárja.
Bizonytalanul pillantok körbe az egyszerű, irodaszerű szobában. Semmivel sincs több benne, mint amire a nőnek szüksége lenne, aki hivatott: pár szekrény iratoknak, egy asztal, szék… és nagyjából ki is fogytunk a leltározandó dolgokból.
A szoba közepén pedig ott áll ő maga. Hosszú, éjfekete haja dereka felé ér, épp addig, ahol a kezeit összekulcsolja. Rövid, kék szoknyát, és ahhoz való szürke blúzt valamint harisnyát visel.
- Camille?
- Ó, igen. - Fordul felém. Rideg, nyugodt hangja és jégszínű szemei ijesztő szépséget kölcsönöznek neki. - Megvárattál, valljuk be. De semmi gond, mert addig elszórakoztam. - Arcára mosoly ül ki, olyan, mint aki egy régi jó barátját köszönti. Izmaim megfeszülnek, határozottan ideges leszek, ahogy ránézek.
- Szóval, mi kell ahhoz, hogy elengedd őket? - Sziszegem. - Gondolom, nem egy baráti csevejre vagy teázásra hívtál meg. - Miért nem jut eszembe, hogy ki ez a nő?
- Valóban… - Tekintete elsötétül, és csettint egyet. A mögötte lévő fal téglái elmozdulnak, arrébb húzódnak, felfedve a mögötte rejlő titkos szobát, ahol Melodia és Tango eszméletlenül lógnak a karjukra fonódott láncokról.
- Te… - Érzem, ahogy testem magától megindul, de aztán végre mégis tudok magamon uralkodni, így megállok. - Miért vagyok itt? Mit akarsz? - Ordítozom, ő pedig teljesen nyugodtan leül a székébe.
- Tudod, te egy nagyon jó mészáros vagy. Finom mozdulataiddal, pontos számításaiddal, irigylendő reflexeiddel azokat is felülmúlod, akik komoly orgyilkosi kiképzést kaptak. - Ujjait arca előtt egymásnak támasztva, háromszöget alkotva ezzel. - Nekem pedig nagyon veszélyes emberek állnak az utamba. Gondolom, megérted, hogy miért nem akarok se én oda menni, és miért nem küldeném oda egy emberemet se. - Magyarázza, majd hátradől a székében. - Az alkum egyszerű: te hatástalanítod –értsd: megölöd- ezeket az embereket, én pedig hű szolgálatodért nem csak, hogy elengedem a társaidat, de még pénzzel is megjutalmazlak.
- Hát… - Remegő sóhajjal eresztem ki a levegőt magamból, és masszírozni kezdem a halántékom. Azt mondtam Ranenek, hogy nem ölök, ha nem muszáj… de úgy érzem, most kell. Ott van az a két személy a négyből, akik számomra a világot jelentik. Pár ember élete az övékért cserébe jó alku lehet. - Mennyi emberről lenne szó? - Kérdésemre elégedett mosoly terül az arcán, és fiókjából egy hasonló, apró dobozt vesz elő, és odadobja nekem.
- Nagyjából húsz ember. Sok sikert. - Mire szóra nyithatnám a számat, Ryan beront az ajtón, és átkarol engem, majd kivezet a szobából.
- Bébi, én itt foglak várni. - Lehel csókot az arcomra, mire kiráz a hideg, és kisietek a rejtekhelyről.

Este, az első áldozat háza mellett lapulva vizsgálgatom a skatulyaszerű dobozt. Miután pár órája rájöttem, hogy is működik, igen hasznosnak tartottam: felvillant az első célpont neve, és tartózkodási helye, onnantól pedig már természetesen gyerekjáték az egész. Egyszerűen betörök, megölöm, és továbbállok. ~ Az a Ryan pedig még mérgeket is csúsztatott a zsebembe. Biztosra akarnak menni.
Ujjaim hegyét vassal vonom be, majd apró kis tűket növesztek ki belőlük, talpam közepén pedig egy horog jelenik meg. Ezeket a falba vájva könnyedén fel tudok kapaszkodni a fából készült épület falain, mindaddig, amíg el nem érem az ablakot, mely nyitva van. ~ Túl könnyű.
Belendülök a nyílászárón, és mielőtt még földet érnék, gyorsan behúzom a kampókat, nehogy zajt csapjak. Halk, tompa puffanással érek földet, alig csapva bármilyen neszt, hála a gumifa talpú csizmámnak.
Körülnézek: egy hálószobába érkeztem, ahol egy nő alszik, de nem az áldozatom. Az ajtóhoz lépek, és egy gyors mozdulattal kinyitom, hogy ne csaphasson zajt, majd kilépek a folyosóra, és a férfi dolgozószobájába veszem az irányt.
Befordulok, hogy a következő folyosóra léphessek, ám ahogy kilépek, egy pisztolyt szegeznek a torkomhoz.
- Igen, tudtam! Végig tudtam, hogy valaki az életemre akar majd törni. - Lihegi röfögve. Testes, hájas alkata, mocskos szőke haja és szakálla minden egyes gesztusánál megrázkódik. Másik kezében zsebkendőt tart, amivel néha megtörli verejtékező homlokát. - De én teszek az ellen, hogy ez sokáig így menjen. - Már épp meghúzná a ravaszt, mire én ráharapok a pisztoly csövére, és kirántom a kezéből, majd arrébb dobom azt. Az övemből kikapva a kést elmetszem a torkát, aztán hátralépek: nem akarom, hogy véres legyen a ruhám.
- Sajnálom. Jó ügyért haltál meg. - Leguggolok, és a ruhájában megtörlöm a kést, majd visszacsatolom az övemre.

Szerencsémre a legtöbb áldozat sokkal naivabb, mint az első: a legtöbb középkorú férfi, akiket testem ringatásával könnyen a halálba tudok csábítani. Akár úgy, hogy felhívom őket egy fogadó szobájába, és ott egy vágással véget ér életük, akár úgy, hogy italukba mérget keverek, majd megitatom velük.
A halálok gyakori láttán sokszor elfog az undor: teljesen elszoktam az érzéstől, hogy a kezem által hunynak ki emberéletek, és a legtöbbjüknél még megbánást se érzek. Ezeknek az embereknek halniuk kell, mert ha nem így lenne, akkor a rosszakaróik nem adtak volna fel megbízást egy profi bűnszervezetnek.
A kilencedik férfi után nyugovóra térek egy fogadóban, hogy másnap este, újult erővel folytathassam a munkámat – egy bálra kell mennem, és ott nagyon nyitva kell tartanom a szemem, mivel eltéveszthetem vagy elveszthetem a célpontot.
Tízedik áldozatom egy kis színt visz a dagadt, rosszakaró, ronda férfiak után a megbízásomba: egy nő. De még milyen!
Távoli megfigyeléseim alapján gőgös, nagyzoló liba, aki meglehetősen irigylendő testtel rendelkezik. Telt domborulatok és ajkak, kreol bőr, mélykék szemek, és szőke haj. Botrányosan kivágott ruhát visel: elől majdnem a köldökéig le lehet látni, hátul fűző tartja össze az estélyit, és jobb lába szinte teljesen szabadon van hagyva.
Egyértelműen vonzza mind a nők, mind a férfiak tekintetét, arról nem is beszélve, hogy milyen pénzes, és milyen fontos helyet foglal el az országbeli nemesek létráján, elvégre grófnő.
Elgondolkodva, a bárpultnak dőlve simítok végig ruha alatt a combomon, amire két tőr, egy tanto, három apró tű és egy fiola van felcsatolva. Nyilvános mészárszéket nem rendezhetek, mivel túl sok ember figyelmét felhívnám magamra, és a maradék nagyjából tíz áldozat fel tudna készülni rám, elvégre legtöbbjük szintén a tehetősebb körökből származik. Talán néhány itt is van.
Óvatos mozdulattal kihúzom az egyik tűt, és a fiolában lévő folyadékba mártom. Ez a méreg fél órán belül hat, és folyamatosan egyre rosszabbul lesz. Észre se fogja venni, és halott lesz.
Újabb hányinger tör rám: ennyire könnyedén gondolkodok mások életének végéről? Régen is ilyen lettem volna? Nem, akkor nem volt időm ilyeneken agyalni, mivel heves csatában vesztették el életüket az emberek, utána meg már minek gondoljak ilyenekre?
Sóhajtva indulok meg felé, majd mikor egy ember takarásába érek nagyjából három lépésre a nőtől, egy könnyed mozdulattal elhajítom a tűt, ami a karjába fúródik, és még mielőtt az áldozat érte kaphatna, szinte ki is ugrik onnan.
Végigsimítom a dobozt, ami szinte azonnal felvillan: a következő áldozat is itt van, bizonyos… Brohn Gyre.
Még egy apró fotó is megjelenik előttem, ahogy újabb archívum mágiával feltölti azt az agyamba, aztán kérdő tekintettel kutatni kezdek felé. Meg is látom, mert épp felém közeledik, rám villantva gyönyörű, fehér mosolyát. Ő az első a férfiak közül, aki meglehetősen sármos és jóképű. Zöld szeme, tejfehér haja és világos bőre csábításra született. Kár, hogy véget kell neki vetnem. Vajon, mit tehetett, amivel mások haragját magára vonta? Pedofil, gyilkos, vagy csak önző? Sose tudom meg.
Visszamosolygok rá, és egyből a következő tű felé nyúlok, majd úgy teszek, mintha leejtenék valamit, és gyorsan leguggolok, majd a lábikrájába szúrom a tűt, és pár másodperc múlva ki is húzom onnan.
- Elnézést. - Próbálok úgy tenni, mintha kínos helyzetben lennék, majd kiviharzok az épületből, ahol az estélyt tartják. Próbálom visszatartani az öklendezésem, ami a saját hülyeségem miatt gyötör engem.

- Tizenhét. - Nyögöm elgyötörten, és végigsimítom a dobozt, és új név jelenik meg rajta: Sandy Geef. Amikor felvillan előttem a képe, egy negyvenes évei végén járó nőt ismerek fel benne. Ráncai már feltűnően előjöttek, fekete haja néhány tincsben már megőszült, ruházata botrányosan igénytelen. Lassan ötven év alatt pedig sok mindent el tudott követni, ami miatt utálhatják, megvethetik.
Felkelek az ágyból, és felcsatolom az övemet, arra az övtáskámat, majd néhány kést és tűt, meg a fiolát, amiben a hatását azonnal kifejtő méreg van.
Felsóhajtok, és elindulok, hogy felkutassam a nőt, aki egy antikboltot vezet, amiben szinte sosincs senki. Feltűnő lesz, hogy miután én bemegyek, ő már nem fog élni, de megéri a kockázatot. Tangóért és Melodiáért nem érdekel, ha álmatlanul forgolódok az ilyen emberek halála miatt.
Alig negyed óra séta alatt elérem a boltot, és bemegyek. Senki sincs benn, csak a nő, aki mosolyogva köszönt engem.
- Üdvözlöm a boltomban, segíthetek? - Szalad ki a pult mögül, mire én a tőröm hegyét belemártom a méregbe, és felé tartom azt. - Mi, mit akar?
- Szerintem ez alapján elég egyértelmű.
- Nem beszélhetnénk ezt meg? Mégis, mit tettem? Kérem, hagyja meg az életem! - Borul térdre, mire összeszorul a szívem. Nem szabadott volna beszélni hagyni, még a végén lelkiismeretet ébreszt bennem.
- Sajnálom. Nyugodj békében. - Mielőtt még sikolthatna, elvágom a torkát, így csak a bugyborékoló vér jön ki a száján. Fejemet megcsóválva lépek ki a boltból, és a vasútállomás felé kezdek el futni, miközben megszorítom a dobozt. Újabb áldozat férkőzik a fejembe.

A huszadik. Remegve túrok bele a hajamba, majd kieresztem a bennragadt levegőt. Egy gyerek. Egy gyerek!
Alig tizenöt éves a kislány, akit le kell vadásznom. Rövid, barna haj, kék szemek, szeplős, gyermeteg arc… alig idősebb, mint Melodia, és meg kell ölnöm, hogy megmenthessem őt.
Még nagyobb undor fog el, mikor belegondolok, ki adhatta fel ellene a körözést. Szinte száz százalékra vehetem, hogy a szülei voltak azok, akik a szégyen miatt nem akarták kitagadni a gyermeküket, inkább egy szörnyű tragédiát akartak a mindennapokba csempészni – valaki brutális módon megölte az ő drága kislányukat. Undorító, mégis, egy nemesembertől mást el se várhatna az ember.
Még mindig remeg a testem, mikor felállok. Meg kell tennem. Tizenkilenc ember már meg volt azért, hogy megmenthessem őket.
- Sokáig fogom magam utálni. - Hangom elfúl, megtörik, majd egy fiolát kezdek el keresni, és alig pár perc után meg is találom: egyszerűen csak el fog aludni, és nem kel fel többé. Nem lesz fájdalom, nem lesz szenvedés, csak az örök álom.
A vonatra felszállva még mindig vívódok magammal, de rájövök, hogy mindhiába: az önzőségem fel fogja múlni az erkölcsösségem, és hagyom majd veszni a kislányt.
Amint leszállok, a birtokra settenkedek, és hamar megtalálom a kislányt, aki önfeledten játszadozik a kertben. Összeszoruló szívvel, a könnyekkel küszködve lépek oda hozzá, és szúrom vállacskájába a tűt. Ő látszólag értetlenül figyeli a jelenetet, majd ijedten befut a házába, én pedig el a tett helyszínéről. Mégis, mit tettem?

Az apró fiú módszerét követve bejutok a rejtekhelyre, és azonnal Camille irodájába viharzok. Ahogy betörök a szobába, és az ő szemeiből perverz elégedettség sugárzik, szinte azonnal az elmémbe villan, honnan ismertem őt és a bandáját.
~ Meg akartak, és valószínűleg még mindig meg akarnak ölni. Most pedig… ő volt a kéz, én pedig a kés, ami bevégezte a munkát. Vajon ki a hibás? A kéz, vagy a kés? A legfőbb kérdés… játszadozik velem?
Ha elvégzem a dolgokat, amiket kér…

- Örülök, hogy ilyen hamar végeztél. - Újra a fiókjában kezd el kutatni. - Gondolom, már rájöttél, kik is vagyunk. Az átszúrt sárkányok a freskókon… hát nem zseniálisak? - Nevet fel, engem pedig kiráz a hideg. - Persze, mivel ilyen remek szolgálatot végeztél, még ki tudod húzni nálam egy ideig. Úgy érzem, sok megbízásban tudsz még nekem segíteni.
- Engedd őket szabadon.
- Még nem végeztél el minden munkát, kedves Tabuchi! Pusztán jóindulatból pedig nem segítenél nekünk, ugye? - Nevetgél tovább, mire ereimben megfagy a vér. Orgyilkosnak akar használni, mindaddig, amíg meg nem öl. - Itt a fizetséged. - Vág hozzám egy zsákot, én pedig lassú mozdulattal bár, de elkapom.
- De… - Szólnék közbe, de Ryan röhögve benyit, és egyszerűen csak kirángat onnan.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Pantherlily
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Pantherlily

Hozzászólások száma : 166
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 05.

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 10
Jellem:

Tabuchi Metarikku Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Tabuchi Metarikku Icon_minitimeSzomb. Május 04, 2013 12:58 pm

Üdv Tabukám, ezúttal itt is!

Remélem, hogy az itt megszokott szigorhoz hűen leszek majd képes értékelni a munkádat.
Ez az epizód remekül illett a történet egészébe, jó megoldás volt részedről kihasználni Camille undorító személyiségét arra, hogy még pénzzel is jutalmazzon ezért a kizsarolt megbízásért. A történet nem túl bonyolult, de a megvalósítás igen tetszetős. Jellemző rád, hogy túlzásba viszed az érzelmek ecsetelését, nagyon elmerülsz a depiben és az egész megfullad a nyálban. Most ez nem így történt, épp elég volt az érzelem ahhoz, hogy meghatódjak és elkomorodjak, ugyan akkor ne legyen elegem az egészből.
Minden egyéb különösebb hibát mellőző volt a munkád, így kiosztom a jutalmad, mely : + 7 500 000 Gyémánt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




Tabuchi Metarikku Empty
TémanyitásTárgy: Re: Tabuchi Metarikku   Tabuchi Metarikku Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
Tabuchi Metarikku
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: