Hangyák a...

Résztvevők:

• Gabriel van Chantai

• Raelae Xing'Ke

• Basho Akatsuka

• Raikou Akuma

Gab: Zsebedben a jól megérdemelt jutalmaddal tartasz immáron hazafelé, sajna gyalogosan, hiszen a küldetés során az a mocskos kultuszhívő bagázs tett róla. Második napja vagy úton, de indulásod óta egy árva lelket sem láttál. Mintha eltévedtél volna, hiszen a táj egyre kopárabb és kopárabb, annak ellenére, hogy ilyen tájra te nem emlékszel, mikor egy hete útra keltél, hogy elvégezd az általad már bevégzett megbízást. Néhány óra után a táj teljesen átvált szürkébe. Borongós esőfelhők, kiégett fák, hamuval borított föld, s egy közeledő porfelhő, ami elől egy koszos képű kisfiú menekül. Amint a kisfiú meglát, azonnal feléd veszi az irányt, s mögötted húzódik meg.
- Bácsi kérem… Segítsen! - esedezett a nagy zihálás közepette.
Pillanatokon belül a porfelhő is megérkezik, s megáll előtted. Egy kis időbe beletelik, amíg a por és a hamu újra lenyugszik körülötted és aztán öt lovas alakja rajzolódik ki előtted. A lovasok külseje eléggé megviselt, mintha már évek óta ezen a vidéken élnének, távol mindenféle civilizációtól. Oldalukon lógó fegyvereik sincsenek sokkal jobb állapotban, mint ők maguk, de ez még nem azt jelenti, hogy harcban hasztalanok.
- Add át nekünk a kölyköt, hogy kiszabjuk rá a büntetést a tettéért. – szólal meg a legelöl álló férfi, akinek torzom-borz fekete szakálla a mellkasáig ér.
- Levágjuk a kezét! – kuncog hátul az egyik, akinek csupán csillogó szemei látszódnak a kendővel takart arcából. – A tolvajoknak ez jár… - szemeiben már-már vérszomjat fedezhetsz fel.
Ha a mögötted rettegő gyerkőcre nézel, észreveszed, hogy kezében kettő-háromfalatnyi kenyeret szorongat.
- Ha nem adod át, akkor végzünk veled és aztán büntetjük meg a kis kenyértolvajt!
Hogyan döntesz? Védelmedbe veszed a gyerkőcöt, vagy átadod őt a lovasoknak?

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Raelae: Hatalmas reményekkel vágtál neki az országnak, de lelkesedésed nem is olyan hamar kapja jutalmát, mint azt remélni merted. Egy olyan tájon barangolsz, ahol nem hogy céh, de még élet sincs. Miden csupa szürke. Megégett fák, amiket talán már csak az istenek tartanak egyben. Ronda viharról árulkodó felhők. A végtelen rónákat pedig fű helyett hamu borítja. Nem túl rózsás a helyzeted, ám sárkányölő mivoltod kihúz a bajból, hiszen az átlagosnál jóval jobb szemednek köszönhetően a távolban kiszúrsz egy fekete pontot. Akármi is lehet biztosan jobb, mint ez a pusztaság. El is indulsz irányába, hiszen a vihar egyre agresszívabban adja tudomásul, hogy nem hajlandó soká várakozni.
Talán félúton járhatsz, és már bizonyosan látod, hogy egy várost találtál, mikor a szél feltámad. Azonnal hamuvihar keletkezik mindenhol, ez viszont csak öt percig tart, mert aztán az eső szakadni kezd. Ez viszont még mindig semmi ahhoz képest, ami most jön! A föld remegni kezd a lábaid alatt, eleinte csak alig érezhetően, majd már majdnem olyan erővel, hogy ledönt a lábadról. Váratlanul egy hatalmas vakondtúrás keletkezik előtted, amiből egy sötét lény tör elő, óriási sebességgel. Még cselekedni sincs időd, mikor a lény egy falóságos tűzoszlopot lő a képedbe. Semmi mást nem látsz csak a tűzáradatot, ami egyre közelebb és közelebb kerül hozzád.
Itt legyen vége a postnak!

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Basho Akatsuka és Raikou Akuma: Nektek jóval nagyobb szabadságot adok, mint két másik társatoknak.
Az alapszituáció: Egymásnak háttal össze vagytok kötözve egy különösen strapás lánccal. Egy jurta kellős közepén vagytok, ami egy szürke pusztaságban honol. A kijáratot két, handzsárral felszerelt őr védi. Odakint éppen a frissen támadt vihar tombol, ami erejének a jurta nem adja meg magát. Egy jókora csapat megviselt külsejű lovas bandita kapott el titeket, akik nem konyítanak a mágiához, viszont a fegyverekhez annál inkább. Valahogy szabadulnotok kellene, mielőtt még a pár órája említett kizsigerelést végrehajtják rajtatok.
Hogy hogyan és miért kerültetek ide, azt teljesen a fantáziátokra bízom!


Sorrend: Még nincs!

Ezen az ismeretlen vidéken barangolva két dolgon forgott az agyam. Az egyik az, hogy ha az égben van Isten, akkor valami perverz örömet lel-e abban, hogy ilyen kietlen vidékeket teremt, a másik az, hogy ha már egyszer megteremtette ezt a vidéket, milyen hülye emberi elhatározás kell ahhoz, hogy ennek ellenére ide telepedjenek a nagy semmi közepére. Nem is csoda hát, hogy első gondolatom az volt a megbízást illetően, hogy elhúzni kell segíteni az ittenieknek. Lehet, hogy ők is gondolkodtak már ezen, csak azok a mocskos kultisták máshogy gondolták, és más belátásra térítették őket. No meg engem is, hála nekik gyalogolhatok hazafelé.
- Lemerem fogadni, hogy megint eltévedtünk. – motyogott egykedvűen maga elé Kaensho, a barna lángfarkas mellettem baktatva, aki egyébként hófehér bundával volt megáldva, de az út pora miatt már csak jóindulattal lehetett volna piszkosfehérnek nevezni.
- Hogy érted azt, hogy már megint? Hiszen ide találtunk, a feladatot is elvégeztük, a zsákmány is itt van biztos helyen elzárva, már csak haza kell kecmeregni. – intettem le, bár be kellett ismernem, tényleg nem tudtam hol a francban vagyunk, és hogyan érünk haza. Az egyetlen dolog, ami vígasztal, hogy amikor egy hete útra keltünk, Sebastian csomagolt elég szárított füstölt húst, hogy pár napra még elég legyen mindkettőnknek.
- Akkor azt mondd már meg nekem, hogy miért nem emlékszek ilyen tájra az ide vezető útról… - rázta meg a bundáját Sho, ami kicsit segített a színén, de reménytelennek tűnt továbbra is, hogy valaha fehér lesz víz nélkül. – Ráadásul le is kell fürdenem ha visszaérünk, és utálom a vizet!
Tiszta sor, mit is várnék egy lángfarkastól? Maximum lefetyelni fogja a vizet, de belemártózni az istenért sem.
- Valahol majd csak kilyukadunk. – intettem le mosolyogva, majd a dimenziókaput megnyitva a táskába túrva egy féltenyérnyi húsdarabot húztam elő. – Kérsz? – Kaensho szó nélkül felugrott, és elkapta a kezemből a húst, úgyhogy másik darabért nyúltam, amit én kezdtem elszopogatni. – Felezni akartam.
- Késő. – szólt kisvártatva, miután lenyelte a cafatot.
Tovább baktattunk hát, remélve, hogy ismerős tájra kerülünk, azonban ez a remény szertefoszlani látszott, hiszen a táj nem hogy élettelibb lett volna, még sivárabb lett, a homok szűrkévé vált, az ég beborult, a ritkás fasorokat felváltották a még ritkább kiszáradt facsoportok, ami közül nem egy ki is volt borulva. Szélcsend volt, s lehajolva a földből egy maréknyit felvéve belefújtam a homokba.
- Érdekes ez a homok, olyan apró szemű, hogy olyat még nem láttam.
- Mert nem homok. – kapart lentebb egy arasznyit Kaensho. –A homok alatta van, ez hamu, a fák pedig ki vannak égve, nem száradva. Még érzem rajtuk a tüzet, bár azt már nem tudnám megmondani, hogy természetes, vagy mágia okozta tűz okozta-e a dolgot.
- Nézd, ott elől! – mutattam az alig látható útra magunk előtt. – Mi az ott?
Hunyorogva figyeltük a felénk közeledő porfelhőt, és idő kellet, mire felfedeztük a vélhetően a porfelhő elől menekülő kisembert, aki első ránézésre fiú volt, és meglehetősen koszos és szakadt volt.
- Egy kisfiú! – indult el felé Kaensho, és pár lépésre lemaradva én is, és amint meglátott minket a fiú kiabálni kezdett torkaszakadtából, már amennyire rohanás közben tudott.
- Bácsi kérem… Segítsen! – értettem meg végül, mire már elég közel értünk hozzá. Letérdeltem elé, ő kétrét görnyedt, és fél kézzel a térdére támaszkodva lihegett, másik kezét a melléhez szorította, és pár falás kenyeret engedtek látni piciny ujjai. A fiú talán tíz, maximum tizenkét évesnek tűnt, ilyen idős koromban én is így maradtam életben, míg nem harcoltam ki a banditák közt, hogy én is kapjak a napi fejadagból. Pár pillanat múlva már ott is volt a porfelhő, illetve a pár lovas, akiket a porfelhő tolt maga előtt.
Felszerelésük meglehetősen ósdi volt, de ha nem is, mindenképpen megviselt, és leharcolt, ahogyan ők maguk is. Tépett ruhájuk, szedett-vedett felszerelésük és ápolatlan külsejük arról árulkodott, hogy nem ez volt a második napjuk ezen a környéken, velem ellentétben, bár most végigsimítva az államat nálam is terjengős borosta utalt arra, hogy a borotvával rég nem látott barátok vagyunk csupán.
- Add át nekünk a kölyköt, hogy kiszabjuk rá a büntetést a tettéért! – szólít meg végül az egyik férfi, aki legelöl áll a sorban, és rendezetlen szakálla a mellkasát söpörte.
- Mit tett, és milyen büntetést érdemel? – kiáltok neki oda, miközben felállok, és a hátam mögé rejtem a kisfiút.
- Levágjuk a kezét! – vetette oda az egyik hátrébb álló alak, akinek csak a szeme látszott az arcát fedő kendőtől. – A tolvajoknak ez jár… - szólt sokat sejtető hangon, és sajnos nem az a fajta hang volt, amit bizonyos személyektől szeretek hallani az ellenkező nem tagjai közül, úgyhogy eszem ágában se volt átadni. No meg az is igaz, hogy ennek a fickónak a nevét hamarabb vésném sírkőre, mint az imént említett személyek listájára.
- Ha nem adod át, akkor végzünk veled és aztán büntetjük meg a kis kenyértolvajt! – vette át a szót az elől álló fickó.
Lesandítottam Kaenshora, aki erre rá se hederített, vicsorogva, bár hang nélkül nézett az előttünk állókra, úgyhogy ez nekem bőven elég volt arra, hogy következtessek, ha balhé lesz, ő benne van, azonban jobbnak láttam kompromisszumot kötni velük, elvégre, még hasznomra lehetnek, mindenesetre, ha sikerül őket megnyerni, nagyobb hasznomra, mint holtan.
Rezzenéstelen arccal, tekintetemet le nem véve a bandavezérnek titulált fickóról megnyitottam a jobb kezemnél a dimenzióhasadékot, és kitapogatva a gyémántos erszényt belemarkoltam, és néhány gyémántot kivéve magam elé vetettem, de a hasadékot nem zártam be, sőt megnyitottam a bal kezemnél is egy másikat.
- Azt hiszem, ez fedezi azt a pár falatnyi kenyeret, de ha nem – jobb kézzel megmarkoltam a kardomat, bal kezemre éreztem, hogy felkúszik a bőr tok a négy dobótőrrel, majd kihúztam a hasadékból, és bezártam azokat. A tőröket kilebegtettem a tokból, és magam mellett függőlegesen felsorakoztattam őket, a kardot pedig fél kézzel a lovasokra tartottam. Kaensho ekkor már kidomborított háttal, és azon arasznyi lángokkal jelezte, hogy mellettem áll. – úgy megverekszünk érte.

- Miért is sétálok, én erre?- suttogtam miközben az ismeretlen helyen, üldögéltem. Néhány pillanat múlva, elindultam valamerre, mivel nem ismertem a helyet. Tegnap nem számoltam mennyi ideig, és milyen irányba sétáltam.
- Hát ez fantasztikus... Eltévedtem!!!- ordítottam, dühösen teli torokból. Leültem, majd felvettem fejhallgatót.
~ Komolyan itt állok neki, zenét hallgatni? Nem éppen, a várost kéne keresnem?~ gondoltam, majd az égre meredtem. Levettem a fejhallgatót, és neki futottam egy fának, amit pechemre le is fejeltem. A földön feküdtem, kábultan és próbáltam felállni. Néhány óra múlva már mindent átnéztem, egy medve is jött a fák közül, amit sikeresen levertem, hála a hat évnyi kemény fizikai, és mágia béli edzésnek sikerült kiütnöm, és tüzet is gyújtottam. Viszont valami nem tetszett, az ég szokatlanul borús volt, de még nem eset
- Jól van keresek, éjszakára valami jó helyet, aztán berendezkedek... Félek a lakbértől.- mondtam boldogan, és futásnak eredtem, hangos ordítással „átröppentem” az erdőn, és egy barlangba viharoztam. Mivel a barlangba rúgtam a medvét, beomlott a hegyi üreg. Sötéten meredtem a hegyre, majd dühösen felordítottam, aminek hatására, sziklák gördültek le. Aminek hatására futnom kellett, nehogy kinyúljak.

Már majd nem feladtam, hogy kijutok egyáltalán innen, mikor megérkezett a „lovasság”, viszont nem azért, hogy utat mutassanak. Ezek bizony aljas banditák voltak. Berohantam egy fa mögé, és azt terveztem egyenként, lecsapom őket egy-egy villámmal, és, ha jól csinálom, akkor szépen leszedem őket, csak a létszám béli fölény, miatt idegeskedtem. Egy pillanat múlva már itt is voltak, és nekem döntenem kellett, hogy meglapulok-e, vagy inkább bátor leszek. A bátorságot választottam, és emiatt alapos elszántság kellett, ugyanis valahol dél körül járhatott. Mielőtt még, célozhattam volna, az egyik bandita észre vett, és a nagy reményekkel, kiötlött „terv” teljesen hasztalanná vált, úgyhogy csak a vezérüket sikerült, kiiktatnom. Elkaptak, és leütöttek, majd mire felébredtem, már egy jurtában voltam. Összekötözve egy sráccal.
- Hé, te meg mégis ki a fene vagy?- kérdeztem, a hátamnál lévő sráctól.

Mi a szart keresek én egy sátorban láncokkal megkötözve?!? Jah már emlékszem, volt az a sivatag, meg a banditák, meg az a csata vagy mi...
Viizeet... Vízre szomjasan kóboroltam egyedül a sivatagban, azt is elfelejtettem, hogy hogyan kerültem oda, csak ki akartam jutni végre ebből a sűtőből! Napokig csak mentem a délibábok után, amik egyre távolabb kerültek tőlem. Végül egy csapat lovas előtt estem pofára akik kimerültségemnek hála szépen el is fogtak. Így kell hát bánni a bajbajutottakkal! De hála nekik nem haltam szomjan. Viszont most ebben a sátorban ücsörgök egy.. Ki a franc ez a hátam mögött?!?
Hát te mégis ki a fene vagy?!?
Ordítottam vele szinte teljesen egyszerre amitől kicsit meglepődtem.
Na idefigyelj, nem érdekel ki a franc vagy az se érdekel ha te vagy a kínai császár feleségének a testvérének az ükunokája! Csak valahogy jussunk ki inne...
És abban a pillanatban belépett az egyik fogvatartónk. Na még csak ez hiányzott, hogy meghalljon minket amint szökést tervezünk! Ennyi volt vége kampecc!! Vagy..
Lighting Bolt!
A férfi elterült. Áhh hülye ötlet volt, a többi biztos meghallotta és most jön kivégezni minket. Kiveszik a beleinket és megetetik a kutyákkal! A fejünket meg eladják jóég tudja milyen szertartások alapanyagának! De hát hogyan is nyerhetne egy csapat bandita egy mágus ellen? Na jólvan akkor! Még egy Lighting Bolt segítségével széttörtem a láncot majd utána szépen kislisszoltam a sátorból. Két-három másik sátor volt még a közelben. Sehol egy őrszem sehol senki. Három négy ló állt az egyik sátor mellett, a homokvihartól nem láttam sokat de a lovakat tisztán ki lehetett venni.Végül valahogy felkászálódtam az egyikre, és..
Sajnos nem vettem észre a jurtából kilépő igen nagydarab embert... Úgy nézett ki mint valami ogre vagy mittudoménmicsoda. ha a testi erejét kellene pontozni egytől tízes skálán tízest kapna! Szóval nem vettem észre a tízes férfit így az fölkapott és visszacipelt a sátorba.
Te most meghalnii!!
Na most már végleg befellegzett nekem... Ránéztem az hátán lógó éppen hogy csak másfél méteres kardra amit még ő is csak alig tudott ráncigálni a földön.
A Fém vezeti az áramot! Ha lesújtani készül csak bele kell vezetnem egy keveset és szabad az út!

Tökéletes csend ült a társaságra, mind az én, mind az ő oldalukról, egyedül a mögöttem álló gyerek remegése és ideges mocorgása hallatszott. Pár fuvallat szökött el köztünk és a lovasok közt, aztán a vezér megszólalt:
- Látom korrekt ember vagy, mi is azok leszünk. Elfogadjuk az ajánlatodat!
Intett egy egyik lovasnak, aki tüstént leugrott a nyeregből, a porból felkapkodta azt a tucatnyi gyémántot, amit kiszórtam eléjük, erszényébe csúsztatta, és újra felült a nyeregbe, s tette ezt úgy, hogy én kihúzott kardomat végig rá szögeztem, de a tőröket már rég visszalebegtettem a tokjukba. A fickó átadta a vezérnek az erszényt, az fél szememl belesandítot, majd felakasztotta az övére, és intett a bandának. Megfordultak, és lépésben el is indultak a lovakkal mind, kivéve egyet. Azt, aki olyan lelkesen újságolta mi fog történni a sráccal. A fazon szemöldökét összehúzva, szémhéjait résnyi helyet hagyva összezárva bámult rám, és a lova pár lépést tett felém.
Csupán egy pillanat híja volt, hogy rámugrik - és felnyársalom a kardommal, vagy még a levegőben keresztüllövöm vele, vagy hagyom, hogy Kaensho égesse csontig - de a hirtelen lánc csördült, és leesett a lova mögé a porba.
- Banzai, megegyeztünk velük! - galoppozik vissza a vezér lova, a nyeregben ülő fickó kezére az imént csördülő lánc van rátekerve, a másik vége pedig a Banzai nevű alak porba rántásáért felelős. - Most visszamegyünk! - szólt, félig nekem, félig a kendős fickónak, és mielőtt megörültem volna, a ló is követte a gazdáját, akit a vezér a porban vonszolt maga után mindennemű könyörület nélkül. Eltettem a kardom, és megfordultam.
- Ezekre jól ráijesztett, uram! Köszönöm! - lelkendezett a fiú.
- Egyelőre megteszi. - szóltam, és vállam felett utánuk néztem.
- Egyelőre? Azt mondták visszamennek. - fordult oda Kaensho.
- Nem, azt mondták MOST visszamennek. Úgy hiszem, látjuk még őket. Na de... - nyitottam meg újból a hasadékot, és karé kenyeret meg egy darab húst húztam elő. - Toldd meg kicsit az ebéded, kölyök, tarts velünk, és mesélj, miközben falatozol!
Az étel láttán a fiú szeme felcsillant, és azon nyomban betömte azt a pár falás kenyeret ami miatt a banditák üldözték, és még tele volt a szája, amikor elvette az én kezemből az ételt amivel megkínáltam.
- Hogy kerülsz ide? Hol vannak a szüleid?
- Eg' köseli vá'osban lagok. - kezdett bele még tele szájjal, kapkodva, aminek az eredménye az lett, hogy köhögni kezdett, én pedig legugolva a lapockái között megveregettem a hátát, ám nem javult.
- Itass vele valamit, te ütődött! - rivallt rám Kaensho.
- Dehát, csak egy fél flaska bor van nálam!
- Tán sajnálod?
- Idióta, nem er-... á, mindegy! - gyorsan előrántottam a flaskát is a táskából, és a fiú szája elé toltam a kinyitott kulacsot. - De csak egy kortyot, nehogy lerészegedj itt...
A fiú megfogta a flaska nyakát, és meghúzta, ám félig sem ért még le a torkán, rögtön ki is köpte.
- Ez... ez rossz ízű! - köpködte.
- Majd megtanulod, hogy az élethez képest méz ízű. - mosolyodtam el, és eltettem a flaskát. - Lassabban egyél, ráérünk, senki nem veszi el tőled, csak próbálják meg...
A fiú bólintott, és egy kisebb darabot harapott a kenyérből, megrágta, harapott mellé egy kis húst, és miután mindkettő lecsúszott a torkán újra kezdte.
- Egy közeli városban laktunk két bátyámmal és a szüleimmel, aztán az egyik nap, talán egy hete megtámadták a falut, és felégették a tájat is, meg a várost is. Szörnyű volt!
- Megtámadták? Kik? Mágusok? - csak erre tudtam gondolni, ekkora pusztítást fáklyákkal nem tudnak véghez vinni.
- Valami patkányemberek, vagy mik. Nem tudom, csak az egyik bátyám látta őket, legalábbis ezt mondta. Én csak hallottam. Tetszik tudni, azok veszélyesek, nagyon, és még rondák is, meg büdösek! Gépekkel jöttek a városra, én pedig két fivéremmel megszöktem, hátha tudunk segítséget találni, de ezek a banditák elkaptak minket, és... és azóta... - a kenyérre könny csöppent, és a fiú elhallgatott. Pillanatokkal később már patakokban folyt a könnye a fiúnak, de egy hang nem sok, annyi nem jött ki a torkán.
- Ne sírj! - dörgölőzött oda hozzá Kaensho, mintegy nyugtatóul, és megnyalta az arcán folyó patakot, mire az piszkos ruhája ujjával keresztbe letörölte az arcát. Hála a ruha ujján összegyűlt pornak, és a könnynek a srác arca még maszatosabb lett, mint volt, de úgy látszott erőt vett magán, és elszánt pillantással, bár kissé hüppögve, folytatta.
- Azóta ne- nem láttam őket. Máshova vitték őket, tetszik tudni, ők erősebbek nálam, idősebbek, biztosan banditát akarnak nevelni belőlük, vagy nem tudom... K-ki tudja, látom-e még valaha őket? - újra legördült egy könnycsepp az arcán, de azon nyomban fel is törölte, dacosan, a sírással harcolva nézett rám, ahogy én szembe fordultam vele, és lenéztem maszatos arcára.
- Van hová menned? - kérdeztem rövid hallgatás után, jókedvem semmivé lett, szívemben szorító érzést éreztem, ökölbe szorított kezem szinte remegett. Erős fiú, vagyis, az akar lenni. Egyszerűen nem tudott olyat tenni, ami ne az ilyenkori önmagamat juttatta volna eszembe róla.
- B-bácsi! - kiabált, de nem volt miért, tökéletes csend ült a tájra, nem volt mit túlkiabálnia, csak saját magát. Csak a saját magában, legbelül ordító érzést. - Bácsi, haza akarok menni! A szüleimnek meg kell tudnia, hogy mi történt a bátyáimmal! Ki kell őket menekíteni, bácsi!
Elgondolkodtam. Már most is egy idegroncs a kölyök, és még nem is tudja mi történt a szüleivel. Ha a várost felégették, több, mint valószínű, hogy halottak, de ő még mindig reménykedik. Ez a legrosszabb néha. A remény. Ilyenkor lehet legnagyobbat esni. Ha elérünk a házukig, és nem találunk ott senkit, mi lesz a fiúval? És ez még a jobbik eset. Mi történik, ha csak a két holttestet találjuk ott? Eszembe jutottak a banditák. Én is köztük nevelkedtem, és ahogy a vezért láttam nem az az elvetemült fickó, lehet vele beszélni... Talán, ha fizetnék neki, a szárnyai alá venné, és segítene neki túlélni, de ennek kicsi az esélye. Meg ott van az a kendős hapsi is, akit legszivesebben keresztüllyukasztottam volna.
Kaenshora sandítottam, ő már engem méregetett egy ideje.
- Bácsi, segítsen, kérem! - kiáltozott még mindig, s egyre sűrűbben csordultak le a könnyei. Tiszta sor, hogy segítek rajta, de meddig? Ha nem találunk otthon neki senkit, kire bízom rá? Vigyem haza a klánba? Prue és Shareya mester biztosan gondját viselnék, de a nyakukba varrhatok-e ekkora felelősséget? Egy gyereket...
- Mi legyen kislány? - kérdeztem végül Kaenshot. Mindketten árvák voltunk, sőt, lehet mindhárman, csak a harmadik még nem tudott róla. Kaensho a fiúra, majd rám nézett, és csendesen, lassan bólintott.
- Legyen hát. - fordultam az ég felé, majd újra a fiúra néztem. - Megkeressük édesanyádékat, és megteszünk mindent, hogy kiszabadítsuk őket a városból, esküszöm a nevemre. - kinyújtottam a kezemet, ő megmarkolta, és megrázta. - A nevem Gabriel, ő pedgi Sho.
- Neked van neved, öcskös?

A lángvihar mintha lassítva közeledett volna, el tudtam volna előre ugrani, ha nem gyökerezett volna földbe a lábam. Egyetlen esélyem már csak az maradt, hogy bízom Saharától örökölt képességeimben, és nem válok apró kis ropogós, szénfekete sárkánypikkellyé. A tűzoszlop már olyan közel járt, hogy ha kinyújtottam volna a kezem, akár meg is érinthettem volna. De még kinyújtani se tudtam, ezért valaki még felelősségre lesz vonva. Azt hittem valami szebb halált halok, mondjuk nekrózis által, vagy pestis, vagy éhen halok, nem pedig úgy, hogy gyújtó szenet készítenek belőlem… bár így legalább a társadalom hasznára lehetek… és azt hittem sokkal később következik be, nem egyből, amint átlépem az országhatárt. Lehet máshol kellett volna átjönnöm? Ezt elszúrtam.
Mikor már minden veszni látszott, mikor már lemondtam mindenről, akkor hirtelen, ahogy a fekete izé előbukkant a földből, úgy tűnt fel hirtelen egy alak köztem, és a közelgő lángvihar között. Karjait szélesen széttárta, aminek következtében egy hatalmas földfal emelkedett előtte. Milyen szerencse, hogy elfelejtettem, hogy itt több mágus van, mint odahaza, bár arra nem számítottam, hogy lesz egy kóbor a közelben. A fal teljesen felfogta a tűzcsóvát, még a melegét sem éreztem, csak a hangos csattanást, amivel nekicsapódott. Próbáltam megmentőmet szemügyre venni, de a fény miatt nehéz volt. Férfi volt, annyi biztos. A tűz egy idő után feloszlott, az ember leeresztette a karjait, és a földfal követte a mozdulatot. Ahogy süllyedt a keze, úgy dőlt össze a fal is. Arra számítottam, hogy az a valami még mindig itt lesz, lesben várva, hogy egy újabb kísérletet tegyen, immáron társam szenesítésére is, de a földkupacán kívül semmi más nyomot nem hagyott. Szólni akartam, hogy ne legyen ennyire óvatlan, de aztán eszembe ötlött, hogy én csak a turista vagyok, ő jobban ismeri a környéket, meg erősebb mágus is, mint én, úgyhogy inkább rábízom a helyzetet.
-Ez közel volt! –sóhajtotta, majd hátat fordított a vakondtúrásnak, és a magasból lenézett rám. Lehetett vagy másfél fejjel magasabb, mint én. –Üdv, Marcus Deluise vagyok. – és jobb kezét nyújtotta felém. Otthon nem volt szokás a kézfogás, csak Sahara mesélt róla, hogy Fioréban ez a módi, úgyhogy kezet ráztam vele, de elég szokatlan volt a mozdulat.
-Én Raelae Xing’ke. – „Furcsa neve van”, valószínű, hogy mindketten pontosan ugyanerre gondoltunk. –Mondja csak, merre tart? Miért van itt az országhatár közelében?
A távoli városra mutatott, ahová én is tartanék. –Oda megyek. A pletykák szerint valami zűr csapta fel a fejét itt a vidéken. A látottakból ítélve igaz is.
-Látottak, zűr?
-Ez a föld itt, eredetileg nem ilyen sivár, kihalt volt. Azok a fák nem évekkel ezelőtt égtek így ki, hanem csak pár napja.
Remek, szóval sikerült a létező legrosszabb időben, a legrosszabb helyre jönni.
-De én mégsem környezet gazdálkodni, vagy természetet menteni jöttem ide. Annak a városnak a könyvtárában valóságos kincset őriznek.
Ez egyre jobb, még egy annyira elszánt olvasóval is összehoz a sors, aki képes arra vetemedni, hogy könyvtárakat fosztogasson.
-Miféle kincs? Nem pénzre gondol, ugye?
-Pénz? – gúnyosan felnevetett. –Vannak sokkal értékesebb dolgok, amiknek az értékét nem lehet pénzzel felmérni. Egy könyvet keresek egy sárkányról. A neve Sagat. Ő nevelte az unokaöcsémet, és már egy ideje mindketten eltűntek, feltehetőleg külön utakon járnak. Az ilyen sárkány nevelte kölyköket Sá…
-Sárkányölőknek hívják? Tudom jól… magam is ilyen kölyök vagyok.
Szemei elkerekedtek a hír hallatán. –Óóóó, és a te sárkányod hol van most?
-Nem tudom… hét éve pikkely szálán eltűnt.
Szemei elkerekedtek. Szája majdnem tátva maradt. –Hét éve? A pletykák szerint Sagat is akkor tűnt el. Lehet ebből a kis túrából mindketten hasznot lelünk. – mosolygott –De azért áruld még el a sárkányod nevét, és hogy milyen mágiában vagy jártas. Jómagam elemi mágus vagyok, a négy alapelemet használom: Föld, Levegő, Tűz és Víz.
-Én jártas… még nincs igazi harci tapasztalatom, de engem Sahara, a sivatag sárkánya nevelt.
-Értem, de ne is lopjuk itt tovább az időt. Minél előbb elérjük a várost, annál jobb, nem?
Valóban igaza volt. Elindult a város felé, én pedig követtem a kihalt pusztában. Most már legalább azoktól a lángfúvó valamiktől nem kell tartanom, és talán más őshonos szörnyetegtől sem.

- Hogyne lenne? Tres vagyok, uram! – arca felderült, egy tétova, félénk mosoly terült szét rajta, és gyorsan megtörölte a ruhája ujjába a szemét.
- Már tudod a nevem, nem kell uramozni, meg bácsizni… - vontam össze a szemöldököm, majd végül megborzoltam a haját, és a banditák után néztem. – Milyen messze van a városod? Napnyugta előtt jó lenne odaérni.
- Nincs messze, egy óra, talán másfél gyalog. Erre! – indult meg az egyik irányba a kissrác, én pedig szorosan mögé szegődtem. Kaensho elől haladt, hogy ha valami gyanúsat érez, ne érjen váratlanul minket semmi.
A fiú meglepetésemre nagyon jól kiigazodott a terepen, még így is, hogy szinte teljesen le lett tarolva. Nem akartam összetörni benne a reményt, hogy megtaláljuk valaha is a szüleit, így inkább nem mondtam, ami a fejemben járt. Az út többnyire némán telt, néha egy-egy kérdést tett fel a kölyök, főleg a klánnal kapcsolatban. Azt hitte, hogy a kézfejemen lévő jel a klánom szimbóluma, és el kellett neki magyaráznom, hogy szereztem, és, hogy a klánpecsét a vállamon van. Kisvártatva megérkeztünk a városhoz, legalábbis, ami maradt belőle. Egyetlen épület sem volt teljesen ép, sőt, a legtöbb már csak por és hamu képében maradt fenn, a maradék pedig a tűz félmunkájának jelét viselte magán.
- És én még abban reménykedtem, hogy feltölthetjük a készletünket, és tovább indulhatunk. – megidéztem a kardomat, mielőtt beléptünk a városba, Kaensho hátán ismét lángok ágaskodtak, Treshez közelebb léptem. –El ne mozdulj mellőlem, kölyök, ki tudja, mi figyel minket…
- Nem lesz semmi baj, a szüleim elbújtak, nem találhatták meg a patkányemberek őket, nagyon jó búvóhelyünk van! Arra menjünk! – mutatta az irányt, és lassan, folyamatosan körbepillantva haladni kezdtünk. Időről időre hátra sandítottam a vállam felett, idegesített az érzés, ami kerülgetett, olyan volt, mintha valami figyelne minket. Kaensho feje biztonsági kameraként pásztázta oda-vissza a horizontot Tres viszont nem sok félelmet mutatott, annál több lelkesedést. Mintha élvezné, izgalmasnak érezné a dolgot.
- Sho, érzel valamit?
- Semmit a hamun kívül, de ezek a pontszerű akármik érdekesek a hamuban, nem láttam még ilyet.
- Szintén. Nyomok lennének? Ha nem lenne száraz, akkor egyértelmű lenne, hogy egy nagyon gyors, szemelkélő eső vonult el a város felett, és az hagyott ilyen nyomokat, de esőfelhőt nem láttunk.
- És akkor érezném annak a szagát is.
- Ott! – kiáltott fel hirtelen Tres, és szaladni kezdett az egyik ház felé, én azonnal összerezzentem, és gyorsan körül is néztem, nehogy felriasszon valamit a kiabálással, ami eddig nem vette észre, hogy itt vagyunk, és elkerülte a figyelmünket. – Apa, Anya, mágusokat hoztam, hogy segítsenek!
- Mi ez a királyi többes? – húztam fel a szemöldököm, miközben elindultam utána.
- Khm. – köszörülte meg a torkát Sho, és ő is kocogni kezdett a fiú után.
- Jó vicc. – cukkoltam, leplezendő az izgalmam.
Egy többé-kevésbé – inkább kevésbé – ép házhoz értünk. A falak megfeketedtek a lángok lelkiismeretes munkája hatására, ám kialudtak, mielőtt annyira összeégett volna a szerkezet, hogy a ház megadja magát a súlya alatt. Mielőtt tehettem volna valamit Tres már be is nyitott, így hát Kaensho is begyújtotta a lángjait, és én is tettre készen rontottunk be a házba, nehogy valami azonnal a torkunknak ugorjon.
Ám nem volt semmi, ami miatt okkal készültünk volna fel, a ház üres volt, s talán kicsit túlontúl üres. A tetőn tátongó lyukon kellő mennyiségű fény tört be ahhoz, hogy lássuk a szobát, ami egykor szebb napokat is megélt. Minden bútor felforgatva, felborítva, néhány összetörve, tehát semmi jó. Tres egy halom bútorhoz rohant.
- Ez alatt van a csapóajtó, lent vannak a pincében!
~Ha a szülők lent bújtak el, miért van kívülről elbarikádozva a csapóajtó? Vagy csak a fosztogatók, amikor felborították a bútorokat véletlenül borultak volna így?~
- Kaensho, fent maradsz Tresszel, ha valami van, azonnal jelezzetek! Kell egy fáklya… Tres, biztosan volt itthon lámpaolajotok, menj, hozz nekem egy keveset!
- Rendben. – Ahogy elment, Kaenshot közelebb intettem magamhoz, miközben elkezdtem csinálni a fáklyát.
- Gyanús ez a dolog, Sho. Ha elbújtak és lent vannak, hogy barikádozták el kívülről a lejárót? – suttogtam, miközben az egyik már amúgy is megviselt székhez léptem, és egy rúgással letörtem a még épen maradt lábát. – Szerintem ezek a skavenek vagy mik éppen, hogy onnan akartak jönni, és kívülről barikádozták el, hogy ne tudjanak feljönni. Te láttál hullát, vagy legalább sérültet? – Kaensho a fejét rázta, én pedig ezután az ablakon féloldalasan lógó függönyt vettem célba. Letépve a helyéről megidéztem a kardomat, és vékony, nagyjából öt centis szalagra hasítottam, vigyázva, hogy a végén nehogy leszakadjon a csík, inkább nem vágtam végig és elkezdte visszafelé húzni. – Nem akarom, hogy lejöjjön, ha nem muszáj, vigyázz rá, de ne kockáztassatok semmit, nem tudni milyen erősek ezek a dögök, ha baj van, azonnal jelezz, és tünés lefelé hozzám, értve vagyok? – Kaensho bólintott, és az egykori függöny végül olyan alakja lett, mint egy hosszú szerpentinút. Az egyik végét erősen rágörcsöltem a szék lábára, és egyenletesen feltekertem az egészet a farúd felső részére, majd ott is rögzítettem a hasítékot, és megérkezett Tres is egy kisebb pohár méretű üvegcsével.
- Ennyit találtam.
- Megteszi. – szóltam, és magamtól eltartva lassan a függönyre kezdtem csöpögtetni, ügyelve, hogy egyenletesen legyen, és ne fordítsam tovább, míg a szövet fel nem szívta az olajt. Pár percig eltartott, de amikor felemeltem az újdonsült fáklyát, már nem folyt belőle az olaj. – Kaensho, meggyújtanád?
Leengedtem a fáklyát, Kaensho pedig egy lélegzetvétel után tüzet fújt rá, s az azonnal fellobbant. Gyorsan felemeltem, és átadtam Tresnek.
- Fogd meg, míg eltolom a bútorokat! – szóltam, és vállal nekifeszültem a csapóajtón lévő kupacnak. Egyszerűbb lett volna előbb eltolni, de ki tudja, hogy nem ugrik-e nekem valami előbb? Így meg sietni kell, mert nem tudom meddig tart ki a fáklya, bár egy órát azért jósolnék neki, elvégre a viaszos fáklyák napokig is égnek. Jó, persze, ezen nem volt viasz, csak jó sok anyag, meg egy kevés lámpaolaj, de… Mindegy, reméljük a legjobbakat. Arrébb tolva a bútorokat elvettem Trestől a fáklyát, és fellöktem a csapóajtót. Fél kézzel a lejárat felé tartottam a kardot, bal kezemben pedig magam elé tartottam a fáklyát.
- Kaensho, elmondtam, mi a teendő, várjatok itt, amíg fel nem jövök. Legyetek csendben, lapuljatok meg, ne lásson senki kívülről sem. Ha jelzek, jöhettek. – szóltam, és elindultam lefelé.

Az út hátralevő része csendben telt. Nem tudtam mit kéne mondanom, kérdeznem első fiorei ismerősömtől és megmentőmtől, és vélhetőleg őt is jobban izgatta az, hogy mi is vár ránk majd a városban. Az esernyőmre nem volt szükség, mert az eső elállt… legalábbis a fejünk felett egy ponton a cseppek mintha valami gömbölyű üvegburán landolnának, és csak oldalt lefolynak, kétség kívül Marcus boszorkánysága volt ez, de a mágiát nem kellett sokáig fenntartania, mert az eső látta, hogy hiába próbálkozik számunkra gyerekjáték megóvni magunkat tőle, így hamar el is állt inkább.
A várost aztán gyanúsan hamar elértük, és természetesen pont nem az várt ránk, amire számítottunk… legalábbis én nem erre számítottam. Még soha nem jártam városban, de valahogy Sahara nem így mesélte. Itt nem volt tolakodó, kiabáló tömeg, meg a félig rohadt gyümölcsöket erőszakosan tukmáló kereskedők is hiányoztak. Ami kőből volt, azt apró kis csúzli kavicsokká őrölték, ami fa, azt felgyújtották, errefelé hódító trend lehet a pirománia. Marcus hosszasan vizslatta a kihalt, lerombolt tájat. Életnek, de még halálnak sincs semmi nyoma, mintha csak az itt lakók fogták volna magukat egy éjszaka, és minden értéküket hátrahagyva felgyújtották a házakat és leléceltek. Sehol egy holttest, sehol egy levágott kar, vagy fej, sehol egy elhullajtott fegyver, vagy sisak… sehol egy árva csepp vér.
Végül aztán Marcus unta meg hamarabb a bámészkodást, kezéből tölcsért formált a szája elé, és hangosan kiabálni kezdett: „Van itt valaki?” meg a többi, amit ilyenkor szokás. Hangja rémesen visszhangzott a volt-tökéletes csendben, de saját hangjának visszaverődésén kívül semmi más nem méltatta őt válaszra.
-Gyere, megnézzük a főteret, ha ott nincsenek, akkor sehol. – Bíztató volt az ötlet, de jobb, mint a semmittevéssel fűszerezett ácsorgás a város szélén. Útközben is folyamatosan kiabált, az eredmény sose változott. A főtér pont olyan volt, mint amilyennek egy főtérnek lennie kell, leszámítva azt, hogy teljesen kihalt. A tér közepén még halkan csörgedezett a víz a szökőkútban, ez volt az egyetlen hangforrás rajtunk kívül, de látszott rajta, hogy hamarosan ő is csődöt mond. A víz fekete volt, és szagtalan, nem akartam megkockáztatni egy kóstolót, így inkább csak otthagytam. Marcus mindeközben buzgón nyitott be a környező házakba, már amelyiknél még volt ajtó, de mindig savanyú arcot vágott, akárhányszor ráeszmélt, hogy az adott ház is, akárcsak a többi, üres.
-Itt nincs senki… - ez egy világrengető megállapítás, amilyen ricsajt csapott ebben a csendben, csoda, hogy a holtak nem keltek fel… -Térjünk a lényegre és irány a könyvtár. Az épület még épnek tűnik valamennyire, remélem volt szívük és nem a könyveket használták gyújtósnak.
Marcus egy hatalmas épület kétszárnyas ajtaja elé lépett. A könyvtár furcsa kontrasztot alkotott a többi épülettel szemben, bár egyértelmű, hogy látott szebb időket is, de ez legalább nem volt teljesen széttördelje, és égésfolt sem látszott rajta, ellenben a vandálok kezelésbe vették az ablakokat. Marcus lenyomta mindkét szárny hatalmas kilincsét, amik egyszerűen csak letörtek, de a láb mindig kéznél van, és Marcus igen is jártas lehet a lábmasszázs művészetében, néhány szép taposás után az ajtó irtózatos ricsajjal engedelmeskedett, szálkákat szólva széttörött a zárszerkezet, majd Marcus azonnal belépett, rám se hederítve. Nem akartam egyedül a téren maradni, hiába volt csend, ha valami meghallotta a kiabálást, és ártó szándékú, az már egészen biztosan a közelben ólálkodik. Mellesleg engem is érdekelt az a sárkányos könyv, amiért Marcus jött, így én is beléptem a résnyire kitárt ajtószárnyak között.

A könyvtár előcsarnoka bámulatra méltó volt… pár évvel ezelőtt. A falak és padló márvánnyal volt borítva, de ragyogásuk odaveszett a sok portól, néhol a lapok össze is voltak törve, és apró kupacokat alkottak a falak tövében. Az egyetlen dolog, ami emberi kéz által érintetlennek tűnt az a csarnok közepén álló női szobor. Érdekessége az volt, hogy a lehető legapróbb részletekig anatómiai pontossággal volt az egész kidolgozva. Viszont egy dolog zavaró volt vele kapcsolatban: a szemgödrei üresek voltak, pedig jól láthatóan úgy voltak kialakítva, hogy oda valamit be lehet illeszteni.
-Erről a szoborról már olvastam, miközben a könyvünk után kutattam. Ő a város alapítója. Híres kódexíró volt a maga idejében. A könyv szerint a szemei helyén kövek voltak, varázserővel bíró kövek. De nem csak a mágusok tudták volna nagy hasznát venni, azoknak a köveknek a feketepiaci ára eléggé borsos. Gyere, ne tébláboljunk itt feleslegesen.
Azonnal hozzá is fogtunk inkább a kutatáshoz, Marcus még idejében tudatta velem, hogy a könyv címe Doragon no Shinka. A könyvtár, nagy meglepetésemre, több részre volt felosztva, mindenhol más-más kategóriás könyvek, volt szó találmányokról, lovakról, háziállatokról, mindenféle hasztalan mágiáról, szakácskönyvek, mesék, regények, fényképalbumok, de sárkányos szakirodalmat nem nagyon találtam, ami igazából nem volt csoda, hiszen a rend már rég eltűnt a könyvtárból. A polcok fele üresen, és jó pár könyv a földön hevert. Látszólag valaki más is keresett már itt valamit, csak neki sietős volt a dolga. Néhány könyv, akik jobb időket is láttak már szép égési nyomokat mutattak magukon, a szerencsésebbek csak megfeketedtek, és még olvashatóak voltak valamennyire, viszont volt sok, amelyik érintésre széthullott. Viszont mindez látszólag Marcus-t nem zavarta. Ő törhetetlen elszántsággal kémlelte a könyvek gerincét, hátha valahol feltűnik a keresett „kincs”. Idővel aztán eltávolodtunk egymástól, megbeszéltük, hogy egy pontról indulunk, de külön irányba.
Nem számoltam már se a könyveket, se a perceket, amiket kereséssel töltöttem, de már jó ideje benn lehettünk, ugyanis alaposan eltávolodtunk egymástól, és a kiindulási ponttól. A könyvek javarésze érdektelen volt, még csak meg sem közelítette a témája azt, amit mi kerestünk. Voltak ott mágikus négykerekűre közúti rendszabályok, törvénykönyvek, világatlasz, hadtörténelem, de még máguscéh nyilvántartás is.
Épp az utolsó polcokat néztem végig, mikor az egyik polc sarkánál felfigyeltem a szemem sarkából, hogy úgy nyolc sorral arrébb mintha egy emberi fej kukucskálna a faszerkezet mögül. Odakaptam a fejem, jól meg is rándult a nyakam, de az az árny a szemem láttára tűnt el. Eszem ágába sem jutott, hogy Marcus próbálna engem hátba döfni, helyette jól tudtam, hogy nem is vagyunk annyira egyedül, mint azt képzeltük volna. Kis tétovázás után valaki futásnak eredt, és a hang nem a távolból jött, hanem a sarkamban járó valami kezdett el inkább menekülni. Haboztam egy ideig, hogy inkább a könyvekkel foglalkozzak tovább, vagy üldözőbe vegyem, de ha ő ismeri a könyvtárat, akkor hamarabb meglesz az a könyv, mintha mi ketten mozgatnánk meg minden követ… és ezekből a kövekből elég sok van kettőnknek.
Minden egyes lépéssel közelebb, és közelebb kerültem a menekülő alakhoz, már annyira közel jártam, hogy jól láttam, hogy egy férfit üldözök, aki nem Marcus. Egy kiadós kocogás aztán utol is értem, szegény ember egy rossz fordulás után nekiszaladt egy könyvespolcnak, és elesett. Fölé álltam diadalittasan. Ő lassan hátrafordult ültében, és siránkozni kezdett:
-Ne, ne, ne! Kérlek, ne ölj meg! Én csak egy kutató vagyok. Kérlek, kegyelmezz!
A szemüveges férfi szeméből szinte metsző sugárként áradt a félelem. Kutató? Rokonlélek, mi is ezért vagyunk itt, akkor miért bántanám? Mellesleg, nem is vagyok ennyire rémisztő, de hogy a fenébe fogom most megnyugtatni?

Leérve a lépcsőn egyre magasabbra tartottam a fáklyát, hogy ezzel megnőjön a fényköre, és nagyobb területet lássak be. Furcsa volt, hogy lefelé jövet egyetlen pókhálóba se akadt be a fejem, pedig elég régen nem járhattak itt, furcsa, zárt szag terjengett a levegőben, ami nem csupán a bezártság miatt volt, legalábbis így éreztem. Állott levegő, és… égett hús tompa, leült szaga. Már tudtam, legalábbis sejtettem, hogy mi történt Tres szüleivel, anélkül, hogy megláttam volna a két összeégett testet a pince falának támasztva. Kabátomat a számra és az orromra húztam, és közelebb lépkedtem hozzájuk, s közben észrevettem, hogy a fal oldalában egy hatalmas üreg tátong.
~Valahogyan meg kéne bizonyosodni róla, hogy tényleg ők azok.~
Közelebb érve hozzájuk furcsa hidegség kapott el, legalábbis egy lépés erejéig. Megtorpantam, és ugyanazon a területen léptem egyet visszafelé, és ugyanazt a hidegséget tapasztaltam. Még egy lépést hátráltam, és kinyújtottam a kezemet. Az ujjaim mintha egy jéghideg lepelben turkáltak volna. Visszahúztam a kezemet, becsuktam a szememet és halkan mormolni kezdtem.
- Acheron fiától kapott hatalmamnál fogva felszólítalak, mutasd magad, tévelygő lélek! – halványzöld színben megjelent a pecsétem a tenyeremen egy villanás erejéig, és kinyújtva a kezemet egy kábán álló nő zöldes sziluettje rajzolódott ki.
- Tres? – szólt lassú, vontatott hangon, pásztázó szemekkel, de nem mozdult. Karjai ernyedten lógtak teste mellett, feje oldalra volt döntve, és a lába előtt fixírozta a földet. – Kisfiam, te vagy az?
- Nem, a barátja vagyok. Mi történt?
- Tres? Te vagy az?
- Gabriel vagyok, Tres barátja. Mi történt magukkal? – mutattam a sarokba.
- Mi? Szörnyűség. Tres? Hol van Tres? – egyértelműen zavart volt, abban sem voltam biztos, hogy azt tudja, hogy meghaltak-e. Megsajnáltam, de valamilyen úton-módon ki kéne csikarni belőle valami információt, hogy mi történt itt.
- Van még magán kívül más itt?
- Van. Van, a férjem! Ott áll mögötted, Tres. – hidegséget éreztem a vállamon, mintha egy kéz került volna rá. Odakaptam a kezemmel, de nem volt ott test. Újra elmondtam az Everothtól tanult imát, és egy bajuszos, kopaszodó férfi zöldes körvonala rajzolódott ki. Kihátráltam közülük a lyuk felé, a férfi felém fordult.
- Ó, Tres… - kezdte. Most már biztos, hogy nem tudják, hogy mi történt. – Elkéstél, fiam.
- Sajnálom. anya, apa. – szóltam. Úgy döntöttem, hogy nincs értelme kínozni őket, tovább kell küldenem őket, és ha ez azzal jár, hogy eljátszom, hogy Tres vagyok, hát legyen. Megfogtam a nő kezét jobbommal, és a férfiét balommal. – A holtak folyójának vize folyik immár ereitekben, lelketek legyen szabad, feloldozom bilincseiteket, távozhattok e világról!
Ahogy kimondtam az utolsó szavakat is, a zöldes sziluettek pontokra bomlottak, és mintha a szél kavart volna beléjük elszálltak.
A fáklyám a végét járta, így amikor elnéztem az üreg felé, egyáltalán nem éreztem semmilyen hajlamot a felé, hogy bemenjek körülnézni. A lépcsőn felfelé vettem az irányt.
Kiérve a pincéből Tres lelkes szemekkel nézett felém, de nem kellett hozzá sok ész, hogy leolvassa, nem sok jó történt odalent. Egyszerűen sírva fakadt, és zokogása közben én csak álltam ott, és néztem. Nem tudtam tenni semmit, a múltat változtatni nem lehet, a holtakat nem lehet visszahozni.
- Sajnálom. – nyögtem ki végül, és letérdeltem mellé, a vállára tettem a kezem. – Gondolj arra, hogy ők már egy jobb világban vannak. – sovány vigasz bár, de jobb nincs.
Pár percig álltunk így, Sho a fiú ölébe fúrta magát, és próbálta vigasztalni, de Tres könnyei csak folytak és folytak, végeláthatatlanul. Mindhárman elárvultunk, legalábbis, gyakorlatilag. Shonak ott lesz a falka, ha úgy dönt, hogy visszatér közéjük, nekem ott van Atsu, no meg persze Synestra és Everoth, de neki nincs hova mennie. Ahogy így gondolkodtam, Kaensho fülei egyszer csak az égnek meredtek.
- Gabriel… - kezdte idegesen, miközben kirántotta Tres öléből a fejét. – Ez…
Halk dobogás ütötte meg a fülemet, de nem halottuk tisztán Tres sírásától, így nem törődve azzal, hogy mennyire leszek durva, egyszerűen befogtam a száját.
- Cssss! – szorítottam magamhoz.
- Lábak. Lentről. – ugrott talpra Sho pár pillanat múlva. Elengedtem Trest, és meglódítottam az ajtó felé.
- Sho, Tres, kifelé! Tres, csitulj! – suttogtam.
Az egyik szekrény felé néztem. Lecsaptam a pinceajtót, odaugrottam a szekrényhez, és ráborítottam a csapóajtóra. Az előző bútor halomhoz léptem, és egyesével kezdtem feldobálni a szekrény tetejére a bútorokat, és a harmadik után én is iszkolni kezdek. Az ajtó előtt pár lépéssel futás közben felkapom a vállamra Trest, Kaensho pedig ügetve fut mellettünk, aztán hangos robaj üti meg a fülünket. Villámgyorsan megpördültem, és még láttam, ahogy Tresék háza a földdel lesz egyenlő, és felváltja a helyét egy hatalmas kráter. Újra megpördülök, és menekülni kezdenék, de szinte egy pillanat műve volt az egész, és máris furcsa, nyúlós, ragacsos kulimász borít be minket, és küldi a földre a hármasunkat.
- Sho, el tudod égetni? Sho!... – káltok kétségbeesetten… Mi lesz velünk?!

Gab: Szerencsédre Sho el tudja égetni a kulimászt, így pedig téged is képes kiszabadítani. Felpattansz és rögön ellenségeid után nézel. Talán skaveneket vártál az őrült találmányaikkal, de nem ők támadtak meg titeket. A támadóitok óriáshangyák, fekete illetve barna színben. Vörösen izzó szemeikkel haragosan méricskélnek titeket, majd támadásba lendülnek. A barnák képesek köpni a hálószerű cuccot, míg a feketék lángszórókat megszégyenítő tűzoszlopokat képesek lövellni. Körülbelül egy tucatnyian lehetnek, plusz-mínusz egy-kettő. Amint elintézitek őket, rögtön feltűnik, hogy Tres-t eltűnt. Valószínűleg egy óriáshangya meglépett vele…
Mit is kellene most tenni?

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Raelae: A kutatót nehezen, de sikerül lenyugtatnod, megérti, hogy te nem akarsz neki ártani, majd ha kérdezed, elárul pár dolgot. A neve először is Biwnoll. Aztán pedig ő egy kutató, aki azért érkezett ebbe a városba, hogy megvizsgálhassa a helyi hangyapopulációt, ami nagyban eltér a megszokottól. Ez leginkább méreteikben mutatkozik meg és a szájukban fellelhető különféle mirigyekben, amik más-más váladékot termelnek. Egyes hangyák ragadós hálót képesek kilőni, míg mások tüzet okádnak, néhányan pedig mérget vagy savat köpnek. Ám egy nap kettő-háromarasznyi hangyák viselkedése agresszívra vált és egy hét alatt hatalmasra nőttek. Felégették a várost, megöltek mindenkit, akit megtaláltak, a hullákat pedig elvonszolták a föld alá. Biwnoll és a társa azért maradt a romvárosban, hogy kiderítse mi történt a hangyákkal, ami miatt ilyen nagyok és agresszívak lettek. A tudós társa már közel jár a megoldáshoz…
A mese nem tarthat tovább, mert a könyvtár plafonján keresztül óriás szárnyas hangyák törnek be. Mindenféle ok nélkül támadásba lendülnek és köpködik a savjukat.
A feladatod az, hogy elintézd a féltucatnyi támadót, és közben megvédd a kutatót is.

- Sho! Hol vagy?! El tudod égetni?! - fejemet mozdítani sem tudtam, hasra esve, az arcom oldalra fordulva ragadt a földhöz.
- Flamethrower! – hallatszott a kiáltás, és körbe rajtunk villámgyorsan fellobbanó és kihunyó lángok jelentek meg. és azonnal engedett a szorítás. Felálltam, s közben elővettem a kardomat, és tőreimet. Míg egyik kezemmel a kardot markoltam, bal alkaromon egy bőr tokban ott sorakozott a négy tőr. Amint felkeltem, talpra rántottam Trest, és egy lökéssel a háta közepén az egyik ház falához lódítottam.
- Jól néznénk ki, ha nem tudnám! – szökkent mellém Sho, amint felálltam, és támadóink után néztem.
- Skavenek, mi? – sandítottam hátra Tresre, aztán visszanéztem a velünk szemben felénk közeledő tucatnyi óriáshangyára. – Tele vagyok fegyverrel, és elcserélném mindet egy légyirtóra és egy gyújtóra.
Amint kimondtam az utolsó szavakat két barna egy nagyobb hálót dobott felénk a szájukból, amit még a levegőben feloszlatott Kaensho lángcsóvája.
- Érdekes menet lesz. Tres, bújj el abban a romban! – szóltam hátra, és nekiindultam a legközelebb lévő fekete hangya felé. Az feltátotta a száját, és rövid formálódás után – ami alatt kellően megijedtem ahhoz, hogy elugorjak – lángcsóva csapott ki a száján.
- Nagyszerű, tehát a barnák hálót köpnek, a feketék tüzet. Melyiket kéred, Sho?
- Amelyik elém jön! – ugrott talpra, és rohanni kezdett a legelső felé, ami egy barna volt. Felugrott a hátára, mire az megvadult bikát megszégyenítő módon kezdett vergődni. Sho az egyik csáprágójába harapva a tartotta magát, egészen addig, míg az le nem szakadt, és a gazdája hátsó lábaira emelkedve fel nem visított. Kaensho hátrafelé lebucskázott a hangyáról, én pedig a fejébe lőttem a kardomat.
- Egy mínusz. – ugrott tapra Sho, aztán a következőre vetődött. Utána futottam, kirántottam az ízeltlábúból a kardot. Ahogy felszökkent Sho a következőre, egy másik akarta lekotorni társa hátáról a farkast. Kirángattam a tőröket a tokból, és az új támadó felé hajítottam, a levegőben, pedig míg egy lökést adtam nekik a fegyvermozgatással, így azok tűpárnává változtatták a hangya fejét, s közben Sho leégette a másikét, aminek a hátán állt.
Bekerültünk a darázsfészek közepébe, illetve, a hangyabolyba. Körbevettek minket. Az egyik felénk kapott, én elhúzódtam, Sho felugrott a fejére, és a csápját elkapva húzni kezdte hátrafelé. A hangya megemelte a fejét, tökéletes célpontot nyújtva a kardomnak, hogy végezzek vele. A negyediket letudva újabb lángcsóva érkezett felém, ami elé Kaensho bevetődött, és hála tűzre immunis tulajdonságára felfogta előlem a lövést. Újra nekirugaszkodott, és ezennel a hangya fejébe harapott bele, földre húzva azt. Oldalról egy újabb csapás érkezett, ami elől kitértem, és egy csapással a támadó hangya fél oldaláról lecsaptam az összes lábat. A mögötte érkező a tehetetlen testben megtántorodva próbálta megkeresni az egyensúlyát, miközben feje pontosan az alatta lévőé felé ért. Felugortam, és egy csapással kettészeltem mindkettőt.
- Ezekkel hét megy a levesbe! – emelkedtem fel.
- Ezzel együtt kilenc! – kiáltott Sho, és az egyik hangyát hátsó lábánál fogva rántotta hasra, ugrott fel a hátára, és borította lángba a fejét, aztán leugorva róla az előző áldozata felé bökött, hogy ott a nyolcadik.
Még három maradt, akik keselyűként köröztek körülöttünk, elpusztult társaik hulláján taposva, és lépte- nyomon felénk kapva. Kaensho itt kulcsszerepet játszott. Ő volt az, aki felfogta a lángokat, ha nem tudtam kikerülni őket, és ő égette el a hálókat, amiket nem is lehet kikerülni, ha egyszer felénk lövik. Annyi szerencsénk azért mégis volt, hogy a hangyák lángja nem csak minket égettek volna el, hanem a hálókat is, és nem voltak túl jók a csapatmunkában. Két barna és egy fekete maradt, és az előbbiek egy-egy hálót dobtak felénk, miközben a fekete egy lángoszloppal választott külön egymástól.
- Sho, a fekete felé!- indultam meg, s a farkas velem tartott.
Ahogy terveztem, a két barna hálót lőtt ki ránk, a fekete pedig összezavarodott, nem tudott mit tenni a két irányból közeledő ellenfél ellen, és mire dönthetett volna, beborította a kulimász, Kardommal felhasítottam az oldalát, és nyomban visszafordultunk a másik kettőre. A levegőben lévő újabb hálókat Sho leszerelte egy-egy lángcsóvával, és közel kerülve ő az egyik, én a másik hangyára vetődtem. A kard markolatával beszakítva vékony kitinpáncélját, kezemet nyálkás, zöld anyag borította be, s ellenfelem azonnal a földre került. Sho a földre vonta az ellenfelét, odaléptem, és kardommal elválasztottam fejét a törzsétől.
Lihegve körülnéztünk, és nem láttunk több támadót. Leráztam a nyálkát a kezemről, s közben Tres után kiabáltam.
- Tres, előjöhetsz!
Azonban nem érkezett válasz. Egyetlen hang sem, ami jelezte volna, hogy hallotta a hangom, és elindult volna felénk. Megállt bennem az ütő. Karddal a kezemben berohantam a búvóhelynek kijelölt romok közé, de üres volt. Azt hittem, hogy jó menedék lesz, de csak a felőlünk lévő falak álltak, mögöttük teljesen letarolták.
- Eltűnt. – lehelte maga elé Sho, és azonnal szaglászni kezdett a törmelék felé. – Elvitték. Egy hangya szaga keveredik az övével.
- Megkeressük!
- Helyes, le a házhoz, gyerünk, onnan jöttek!
- Nem, nem, Sho. Nem így. Egyedül nem bírunk el minddel, odalent egy egész fészeknyi lehet, nem beszélve a királynőről. Erősítés kell. Ha nem is mágusok, de harcosok mindenképp. Ahogy láttam, hiába fújnak tüzet a feketék, testük ugyanúgy érzékeny a lángra, ahogy a hétköznapi hangyák. Fáklyákkal, olajjal, gyújtógránátokkal kell lemennünk, ha nincsenek mágusok.
- Addigra lehet, meghal!
- Ha ész nélkül hősködni akarunk, akkor mi is! A hősök halni születnek! – kiáltottam el magam, s ezután csend ült mindkettőnkre. Sho akaratosan bámult rám, lába remegett, én pedig ellentmondást nem tűrően néztem rá, s végül én enyhültem meg a hosszú másodpercek alatt. – Bocsáss meg… de nem rohanhatunk a halálba.
- Semmi baj… - hajtotta le a fejét, s pár pillanat múlva újra rám nézett. – Mit tegyünk akkor?
- Nézzünk körül a városban, hátha találunk túlélőt, menjünk vissza az útra, hátha találkozunk a banditákkal, talán jó pénzért segítenének…

-Ne, ne, ne! Kérlek, ne ölj meg! Én csak egy kutató vagyok. Kérlek, kegyelmezz!
A férfi összekuporodva ült a könyvespolc tövében, kezével a fejét védve. Eszeveszettül remegett az egész teste. Odaléptem hozzá, leguggoltam mellé, és kezemmel megérintettem a vállát, amitől még jobban összehúzta magát. Térdei már lassan egybeépültek az arcával, de hála égnek már nem kiabált.
-Nincs mitől tartani öreg, én a jófiúkkal vagyok.
Lassan leállt a rezgése, lazított a szorításán, és óvatosan fél szemmel rám nézett.
-B… b-b-b-b-b-b-b-b-biztos nem fog bántani?
-Nem hát, mi okom lenne rá? – Álltam fel mellőle, és intettem, hogy ő is cselekedjen hasonlóan.
-Nagyon szépen köszönöm… kisasszony.
-Meggondoltam magam, kinyírlak. – vágtam rá, persze nem gondoltam komolyan, viszont ő igen. Egy olyan mozdulatot tett, ami leginkább úgy nézett ki, mintha háttal próbálná megmászni azt a könyvespolcot.
-Cs… csak vicceltem… az én nevem Biwnoll, és… és kegyed?
-Én is csak vicceltem. Én Raelae vagyok. Mégis mit keres maga itt, ezen a helyen, ahol még a madár se jár?
-Nos… - húzta ki magát és igazította meg a ruháját. –Én egy kutató vagyok. A térségben található hangyákat vizsgálom. Ide utadon biztosan láttad, hogy sokban eltérnek a normális hangyáktól. – Őszintén megmondva, fogalmam nincs mi az a hangya. –Sokkal nagyobbak, és erősebbek, mint egyszerű rokonaik. Valamint a szájukban különös mirigyek fejlődnek, amiből egyedenként különböző tulajdonságokkal látja el a hangyákat. Némelyikük a pókokéhoz hasonló selymet képez, míg mások mérgeket, vagy erős savakat választanak ki. Viszont a legfélelmetesebbek azok, amelyikek tüzet tudnak fújni. – Áh, már értem. Ilyen hangya biztosan az a nagy fekete valami, amitől Marcus mentett meg nem messze innen. –De nem csak a méretük változik, sokkal agresszívebbek is lesznek, mint normál méretű társaik. Ez tökéletesen megmutatkozik itt a városban is. A hangyák raktározó lények, ezért lemészárolták a lakosságot, és a holttesteket elcipelték az odvaikba. Viszont hogy miért gyújtottak fel mindent, és rombolták le a fél várost, arra még nem derült fény. A legfurább dolog, hogy ezek a hangyák szinte egyik napról a másikra nőnek ilyen gigászi méretűre. Alig egy hete kezdődött ez az egész, fogalmunk sincs, hogy mi válthatta ki mindezt. Egy társammal vagyok itt, aki tapasztaltabb, mint én, és bízom benne, hogy mostanra már ki is talált valami magyarázatot erre az egészre. Érdemes lenne megkeresnünk őt…
De alig hogy megindultunk volna a tető maradék részén át egy nagy adag fura zöld trutyi csobbant be közénk a parkettára, ami aztán sisteregve, és gőzölögve egy lyukat vájt a padlóba, majd folytatta az útját az épület alapjai felé. Felnéztünk a frissen keletkezett napfénytetőre, ami nem sokáig maradt az a maroknyi pici lyuk, mert egy hatalmas… már tudom, hangya tépte szét a maradékot, és robbant be a könyvtár csarnokba 5 másik társával egyetemben. Nem olyanok voltak, mint az a föld alól előtörő példány, ami a város határában támadott meg, ezeknek szárnyai is voltak, és láthatóan ki is használták ezt az apró előnyüket. Hatalmas, szinte tökéletesen gömbölyű fejük volt, belőle egy pár ízekből álló antenna lógott ki, kétoldalt hatalmas sötétbíbor szemek, és aránytalanul nagy csáprágók. És pontosan ránk nézett mind a hat bestia, majd a levegőben körözés közepette bombázni kezdtek minket azzal a savas zöld nyálukkal, amit igen nagy tempóban köpködtek ránk.
-Gyorsan! Mögém! – kiáltottam rá a tudósra, majd jobb kezemet feltartva pajzsot formáltam belőle, azzal védve magunkat a savtól.
-Ez… ez szilícium-dioxid? Ez elméletileg saválló!
Sejtelmem sem volt miről beszél, de nem akartam megtudni mi történik, ha esetleg gyakorlatilag viszont nem az. Nem állhattunk csak ott a csodára várva, idővel rájönnek, hogy ez így nem megy nekik, és taktikát váltanak, viszont nem tudok addig harcolni, amíg Biwnoll mögöttem áll.
-Gyorsan, tűnjön innen, keressen fedezéket, ha valamelyik utánad ered megpróbálom leszedni! – Bal kezemet kitartottam, és egy éles pengét formáltam belőle. Biztos nem erős, de talán elég lesz, hogy az ízközöknél felszeleteljem ezeket a túl sok proteint fogyasztó jószágokat.
A tudós futásnak is eredt, de kettő a nyomába szegődött. Nem voltam még teljesen képben a képességeimmel, és ez nem is volt jó alkalom kísérletezni velük, de nem volt más választásom. A két üldöző hangya nyomába eredtem, magasan szálltak, úgy négy méter körül, a maradék hangyasereg pedig a nyomomban lihegett (késöbb aztán elmondta Biwnoll, hogy bőrlégzéssel lélegeznek, ezért nem lihegnek). Futás közben az az őrült ötletem támadt, hogy megpróbálom meglovagolni az egyik termetes hangyát. Erősen elrugaszkodtam a földtől, de sajnos elszámoltam magam, és gyönyörű ívben átrepültem az egyik hangya felett. Balszerencsémre észrevett, és megcélzott egy savas lövedékkel, de pajzsommal ismét hárítani tudtam, ekkor újabb eszement ötletem támadt. Kardom segítségével megpördítem magam, és a pajzsra ragadt savat ráfröcskölöm annak tulajdonosára. Nem számítottam túl nagy hatásra, de sikerrel jártam. A sav a szárnyán találta el a hangyát, ami aztán elvesztette felhajtó erejét, kitért oldalra és számos könyvespolc tetejét letarolva végül földet ért, és később sem tért vissza a küzdelembe.
Tökéletes, már csak öten vannak. A helyzet nem volt valami fényes. A tudós még mindig futott, az őt üldöző egyetlen hangya viszont nem is foglalkozott velem. Ha azt a dögöt sikerül megülnöm, akkor biztonságba tudhatom Binwoll-t, és szabadon foglalkozhatok a maradék néggyel. Ismételten futásnak eredtem, újabb elrugaszkodás, és ezúttal sikerült eltalálni a hangyát, ám a tor részen ülni eléggé kényelmetlen volt. Nem elég, hogy a szárnyai a fejemet csapkodták, a lábaitól az én lábaimnak helye nem volt, valamint még eszeveszetten ficánkolt, hogy lerázzon engem. Nem is időzhettem sokáig, jobb kezemet visszaváltoztattam, megkapaszkodtam vele a szörnyeteg egyik lábában, majd a bal kezem helyén lévő pengével megcéloztam a fejét. Az első döfésem csak úgy egyszerűen elcsúszott a tökéletesen gömbölyű kitinnel borított fejen, és sokáig bénáztam, mire megtaláltam ugyanazt a pontot, ahová az imént döftem, és újra lesújtottam. Ezúttal sikerrel jártam, a pengeél úgy hatolt át a lény bőrén, mint forró kés a vajon, ám a túloldalt megakadt ismét egy kitinrétegben. Sajnos ettől viszont még nem döglött meg, ezért míg a fegyver a fejében volt megpróbáltam leugrani róla, ám ez nem ment, hiszen a penge vége ismét egy olyan részben akadt el, ahol a kitin még ép volt, de ez már kellően betette a kaput a hangyánál. Szájából zöldes sav kezdett csorogni, a szárnyai pedig rohamosan lassultak, míg nem megálltak és nyílegyenesen zuhanni nem kezdtünk. Valahogy ez idő tájt érhetett utol a maradék hangyasereg, akik zuhanásom közepette bombázni kezdtek engem a nyálukkal, így a landolás megint nem lesz zökkenőmentes. Kezemet visszaváltoztattam, és olyan erővel ugrottam el a tetemtől, ahogy csak bírtam. Hála égnek sikerült pont egy könyvespolc tetején landolni. Még van négy ellenfelem, velük vajon mit kezdjek?
-Te egy sárkányölő vagy, az istenit, használd a leheletet! – Kiabált lentről Binwoll, és igaza volt, azzal le tudnám egy csapásra teríteni mind a négyet… de hogy is volt az a technika?
Szám elé emeltem a kezeimet, majd arra gondoltam, hogy a tüdőmben homok kezd gyűlni, amit aztán teljesen erővel ráfújhatok ezekre a túl fejlett ördögökre. A technika aztán sikerült is.
-SABAKURYU NO HOUKOU!!!
A homokvihartól újabb könyvespolcok borultak fel, de a négy hangyát sikerült pont telibe találni. Mikor eleget fújtam már ki gyorsan ráugrottam a homokkupacra, és megkerestem, hogy épp hol vájkálnak a hangyák. Az a város határában lévő elég jól értett a földtúráshoz, akkor ezek sem lesznek gyengébbek. Nem időzhettem a kereséssel, mindkét kezemet pengévé alakítottam, beledugtam a homokkupacba és úgy rohantam végig rajta, mintha fel akarnám az egészet szántani. Futás közben sokszor megakadt a kezem, és helyenként szúrós szagú gőz jött fel, azokból tudhattam, hogy valami fontos részét találtam el valamelyik hangyán, és a tárolt sav kiömlött az alant fekvő könyvekre. Vártam még egy kicsit, hátha valamelyikkel nem sikerült végezni, de nem mozdult semmi sem. Körbenéztem még egyszer a károkon, amit sikerült okozni. Felborult könyvespolcok, szétmart könyvek… remélem Marcusé nincs köztük, mert nagyon pipa lesz. Utoljára még lemásztam a hangyatetemes homokkal borított könyvespolcról, és a tudós elé álltam. Ha meg akarja köszönni, most lesz rá alkalma.

Találomra elindultunk az egyik irányba azon az utcán, amin álltunk. A lehető legcsendesebben lépkedtünk, hogy ha valami kis neszt hallat valami, azonnal felfigyeljünk rá, és ha netán segítségünkre lehet az illető, azonnal le is szólítjuk. Ha pedig újabb hangyák, esetleg barátságtalan banditák, könnyedén fel tudjuk venni velük a harcot. Kardomat a vállamon pihentettem, és lassan haladtunk, hogy mindketten pihenhessünk. Már a város határa felé jártunk, amikor egy kisebb porfelhő kezdett közeledni hozzánk lódobogással körítve. Megálltunk az út szélén, és felkészültünk rá, hogy valahogy útjukat álljuk, aztán valamilyen eszközzel magunk mellé állítsuk őket… De hiába, ezek szó, és lassítás nélkül robogtak el mellettünk a város szíve felé, és ha nem ugrunk odébb, könnyűszerrel a lovaik alá kerültünk volna.
- Ez meg?
- Menjünk utánuk!
Eddig tartott a pihenés. Kardomat magam mellé, lapjával a combom felé fordítva lógattam, és futni kezdtünk a banditák után. Esélyünk sem volt utolérni őket, de hála a mindent belepő hamunak, könnyedén követni tudtuk őket. No meg az sem volt hátrány, hogy akkora porral nyargaltak előttünk, mint egy kisebb ház, és ha még ez se lett volna elég, Sho orra még mindig célra vezetett volna minket.
- Megálltak. –szuszogta Sho mellettem, amikor már a város belsejében voltunk.
- Lassíts.
Csöndes kocogásba váltottunk át, előttünk egy tér rajzolódott ki, így az utolsó ház mögül kikandikálva néztem körül. A főtér volt az, ami egykoron gondolom szebb és rendesebb volt, hiszen csupán egy hatalmas épület állt stabilan a tér közepén lévő fekete vizű szökőkúton túl, ahol a lovak pihentek.
- Bújj a kabátom alá! – szóltam oda a farkasnak.
- Mi? Ne csinálj belőlem bohócot!
- Ha oda akarunk menni, a lovak megriadnak tőled, és nem tudunk csöndben bemenni.
- Hmpf… Na jó... legyen. – szólt, én pedig kitártam jobb oldalt a köpenyemet. Farkát az égnek emelve sétált mellettem a ruhadarab alatt, hogy még az se látszódjon ki hátul. Beérve az épületbe meglepetésemre egy könyvtár beltere fogadott minket. Nem gondoltam volna, hogy pont ez az épület fog megmaradni, tekintve, hogy egy könyvtár tele szokott lenni papírral, és annak van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy könnyedén elég. Mielőtt nézelődni tudtunk volna a szomszéd teremből egy érdes hang ütötte meg a fülünket.
- Most elgyen nagy szád, kislány!
Sho kiugrott a kabátom alól, és a legközelebbi nyitott ajtó felé vette az irányt. Befordult, és megállt a küszöbön egy pillanatra, éppen csak annyira, hogy a fejével inteni tudjon nekem, aztán eltűnt a fal mellett, és pár pillanattal később már dühös csaholás hallatszott belülről, miközben már rohantam én is.
Belépve egy mozdulatlan, idegent láttam, hét banditával szemben, mellette csupán Sho állt, aki az egyik fickó karját rángatta az idegen felé, akiről igazából nem tudtam eldönteni, hogy fiú-e, vagy lány. Mindenesetre ruhájából és a férfi kiáltásából utóbbira tippeltem, de nem igazán kezdtem el gondolkodni ezen.
Azonnal sprintelni kezdtem, a két legutolsó bandita közé lépve, mielőtt észrevettek volna megragadtam mindkettőnek a haját, és előre lendítve arccal a földnek csaptam őket. Az előttem lévő fickó már észrevett, megfordult, de mielőtt tehetett volna bármit is, csuklóját megragadva kitekertem szorításából a fegyverét, gyomorszájon vágtam, aztán, ahogy kétrét görnyedt orrba térdeltem.
- Takarodjatok!
- Csak szeretnéd! –ragadta meg a bokámat az egyik földön fekvő fickó mögöttem, én pedig azon a lábamon megpördülve arcon rúgtam. Hála a csizmám acélmerevítésének a fickó azonnal eszméletét vesztette, de a másik már állt is felfelé, kardot rántva rám. Egy könnyed mozdulattal megszabadítottam a fejétől, aztán a mögöttem felfelé tápászkodó férfit döftem keresztül. Felnézve megkönnyebbültem tapasztaltam, hogy az eddig mozdulatlan idegen is magára lelt, és Sho is felgyújtott egy banditát.
Amikor az utolsó is ártalmatlan lett újonnan szerzett ismerősömhöz léptem, és jobbomat nyújtottam neki.
- A nevem Gabriel, ő pedig Sho. Egyben vagy?
Bemutatkozása után mindketten beszámoltunk egymásnak a történésekről, amiket eddig átéltünk ebben a városban. Jómagam vigyáztam, hogy semmi olyat ne mondjak neki, amivel esetleg előnyt szerezne ellenem, így elsőre nem bíztam benne, igazából semmi okom nem is volt rá, de azt mondják az ellenségem ellensége a barátom. A banditák pedig nem mutatták jelét annak, hogy az alá a tisztességes vezér alá tartoznának, akivel az úton futottam össze. Végül a mondókánk végén feltettem neki a kérdést:
- Egy fiút kísértünk idáig, aki most eltűnt, hatalmas hangyák rabolták el, segítséget keresünk, hogy bemehessünk a bolyba. Velünk tartanál, ha jól megfizetlek?

-Köszönöm, hogy megmentettél. Szerintem ne húzzuk itt tovább az időt, induljunk el megkeresni a társamat.
-Szívesen veled tartok, de még nem említettem, egy másik mágussal vagyok itt, mielőtt elindulnánk bármerre is, én meg szeretném őt keresni. Egy könyvet keres, ami a sárkányokról szól… bár nem értem, hogy a rombolás hangjára hogy nem figyelt fel…
-Nekem megfelel. Minél többen vagyunk, annál jobb.
A keresést azonnal megkezdtük, és mivel semmi kétség nem fért hozzá, hogy nem volt velünk egy csarnokban, ezért a kijárat felé vettük az irányt, hogy a központi csarnokból aztán egy másikba bekukkanthassunk. Viszont a dolgok nem alakultak úgy, ahogy azt mi elképzeltük. Épphogy a kijárat ajtaja elé értünk furcsa zajra lettem figyelmes, megint vannak rajtunk kívül mások is itt, most azonban nem bogarak… emberek. A könyvespolcokhoz lapultam, és intettem Biwnoll-nak, hogy ő is cselekedjen hasonlóan.
Próbáltam kihajolni, és úgy kinézni, de nem láttam semmit. Biwnollnak a tenyeremet mutattam, jelezve, hogy meg ne mozduljon, majd kiosontam a csarnokba, megnézni, hogy mi is folyik ott épp. Végül sikerült megtalálnom az éktelen zaj forrását. Az ajtótól nem túl messze, a könyvespolcok között, középen egy nagy csapat törvényen kívüli vette be magát, akik a polcokról kétoldalt dobálták le a könyveket, némelyiknek azért megnézték, hogy mi van a gerincére írva… csodálkoztam, hogy tudtak olvasni.
Visszaosontam Biwnoll-hoz és elmondtam neki, hogy mi is folyik odakinn épp.
-Banditák? Itt? – suttogta. –Azok palotákat szoktak kifosztani, meg romvárak kincseskamráit, meg utazó kereskedőket, nem könyvtársakat.
-Biztosan élnek-halnak az irodalomért. Mitévők legyünk?
-Ha még mindig ott vannak… lehet pont erre tartanak, nem tudnál a mágiáddal lyukat ütni a falba? Azon keresztül kiszökhetnénk!
-És a robajra még véletlenül se figyelnének fel.
-Akkor… - de ezt már nem fejezhette be, mert egy másik, számomra ismerős hang vágta a távolból félbe.
-Ti meg mégis mit műveltek?! – Marcus hangja volt. Úgy fest, hogy összefutott a haramia csapattal.
-Ez a társam hangja volt, valószínűleg harc lesz. Figyelj, az eluralkodó káoszban te nyugodtan ki tudsz szökni a főbejáraton, menj vissza a társadhoz, amint itt vége, azonnal utánad indulunk.
Bólintott, hogy megértette a dolgot, én pedig visszasiettem a banditák mögé.
-Nézzenek oda, egy könyvmoly! Megölni a csótányt!
Amelyiknek nem volt a kezében fegyver, az most innen-onnan előrántott egyet… vagy kettőt. Volt, aki karddal, tőrökkel, buzogánnyal, de mintha egy sarlószerű valamit is láttam volna. Ahogy elnéztem, ezek a fegyverek nem éppen az általuk okozott sérülésekkel ölték meg az embert, hanem az őket bevont rozsda sebekbe juttatásával okoztak igen csúnya vérfertőzéseket. Mellesleg ha azokkal a fegyverekkel akartak volna füvet vágni… hát… a fűszál szerintem élesebb.
Nem tétováztak sokáig, azonnal rárontottak Marcus-ra, aki egy helyben állva fél kézzel is könnyedén visszatartotta őket. Fél kézzel? Ekkor vettem észre, hogy a másik kezében, a hóna alatt egy jól megtermett könyvet szorongat… szóval megtalálta?
Nem mozizhattam sokáig, Marcus már egyszer kihúzott a csávából, most ideje, hogy visszafizessem a tartozás egy részét. Alattomos módon a banditákat hátba támadtam, de elég hamar észrevettek engem, nem mintha ez nagy hátrányt okozott volna. Ami nagy veszélyt jelentett, az a fegyvereik nyele, vagy markolata volt, bár már az is korhadásnak indult, és számos találat, amit kaptam, csak picit fájt, jobban viszont a fegyvereknek, amik félbetörtek. Egy szó, mint száz, nem volt nehéz a tucatnyi útonállót összepakolni. Már csak heten lehettek talpon. Ekkor figyeltem fel valami különösre. Elvileg Marcus a veszélyesebb ellenfél, akkor miért mind a hét felém fordul? Apropó… hol van Marcus? De nem kezdhettem el keresni, mert valami olyan érzés fogott el, mintha egy böhömnagy könyvvel fejbe vertek volna. A világ félig elhomályosodott, a végtagjaim elgyengültek. Én térdre rogytam, aztán arccal féloldalt a földre. Szemeimet még tudtam valamennyire mozgatni, Marcust kerestem, hogy segítsen, és meg is jelent… de csak az arcom elé állt, és leguggolt… miért nem küzd a banditákkal? Azok miért nem támadják őt? A könyvet a térdére helyezi, majd belenyúl kabátjának belső zsebéből, ahonnan egy furcsa, átlátszó valamit vesz elő, még sose láttam olyat, nem is tudtam mire való… leginkább egy apró, hengeres tartálynak nézett ki. Viszont hamar megtudtam, hogy mire is használják azt a közemberek. Marcus a nyakamba döfte a hegyesebbik végét, majd a másik végéből egy hosszú pálcát húzott ki, és ahogy azt kihúzta, az apró tartály megtelt a véremmel.
-Hálásan köszönöm, sárkányölő! – mondta, majd a véremet visszatette a kabátjába, fogta a könyvet, felállt és távozott.
-Most legyen nagy a szád, kislány! – Egy szakállas muki lépett most elém, aki egy gyanúsan fényes pengéjű kardot rántott elő. Gondoltam ezzel már vágni is lehet, és a nyakamhoz emelte annak élét. Azért remélem Biwnoll biztonságban hazaért.
Viszont a csoda ma már másodjára ismét megtörtént. Egy furcsa lény termett elő a semmiből, leginkább egy sakálra emlékeztetett, de sokkal kecsesebb és szebb volt annál, valamint, a bénultságtól nem sok mindent éreztem, de az állat határozottan meleget ontott magából. Odaugrott mellém, beleharapott a kardot tartó férfi karjába, majd rángatni kezdte.
Röviddel ezután egy férfi is előkerült, aki szélsebesen robbant be, a két hátsó banditának a hajába kapott, majd arcukat közelről megismertette a könyvtár kemény kövezetével. Ezek után eltűnt a látóteremből, de hallottam, hogy folyamatosan osztja a pofonokat.
-Takarodjatok! - kiáltotta
-Csak szeretnéd! – és kapta a választ, amire a férfi egy csattanást hallatott… gondolom ismét bemutatott valaki arcának valami keményet.
Végül arra lettem figyelmes, hogy végtagjaimba visszatér az élet, a látásom nem homályos, és a hangok se tompák. Gyorsan feltápászkodtam, és felmértem a helyzetet. Egy férfi feküdt tőlem nem messze, látszólag betörött orral, a megmentő férfi és a… házi kedvence pedig pár lépéssel arrább viaskodott. Nem tudtam sokáig nézni a harcot, mert valaki egy kardot döfött át a hasamon, ami csúnyán kandikált előre. Szerencsére valahogy sikerült pont időben homokosítani azt a részt a testemben, így nem okozott kárt. Hátrafordultam, ahonnan a támadás jött, és a szakállas férfit láttam ott, aki az imént még lefejezni akart, hasamban a kardjával, és két cimborája, akik mereven szorongatták rozsdaette szablyájukat, látszólag nem értve, hogy mi is történt.
-Elszakítottátok a ruhámat. – tudattam velük, bár valószínű, hogy ezzel már tisztában voltak. –Anyu ezért pipa lesz. – Mondtam, majd egy jól meglendített rúgással telibe találtam a bal oldalt ácsorgó bolond kincseskamráját, majd egy oszloppá alakított kézzel kivertem a jobb oldalt álló fogait, aki azonnal elájult.
Végül már csak a „hóhérom” maradt, aki, amint második társa is elterült futásnak eredt. Én kirántottam hátamból a kardot, és utána dobtam. Nem értek annyira az ilyen fegyverekhez, ezért lapjával találtam csak el a térdhajlatát, amitől azonnal pofára esett. Ő is megismerte a kövezetet. Kúszva próbált tovább menekülni. Nekem egyszerű dolgom volt vele, csak utána eredtem, a ruhája nyakánál fogva elkaptam, és amilyen magasra csak bírtam felemeltem, szabad kezemből pengét alkottam, amit a nyakához nyomtam.
-Most legyen nagy a szád… kislány.
Hátralendítettem a pengét, majd felé suhintottam, de amint elérte volna a nyakát, eltüntettem a homokfegyvert. A férfi azonnal elájult a félelemtől, és csak a földre dobtam, aztán visszamentem megmentőimhez. Elég csúnya munkát végeztek, oda utam során egy gazdátlanná vált fejbe is sikerült belerúgnom, valamint a távolban láttam még egy ropogósra sült embert.
-A nevem Gabriel, ő pedig Sho. Egyben vagy?
-Határozottan. Az én nevem Raelae.
Ezek után elmesélte, hogy hogyan is került ide, én pedig viszonoztam a történetét a sajátommal.
-Egy fiút kísértünk idáig, aki most eltűnt, hatalmas hangyák rabolták el, segítséget keresünk, hogy bemehessünk a bolyba. Velünk tartanál, ha jól megfizetlek? – Pénz… valóban, egy fityingem sincs, azt se tudom mi ebben az országban a fizetőeszköz… vele kéne tartanom, de ugyanakkor Biwnoll-t is meg kéne keresnem… mondjuk, lehet találok valamit abban a bolyban, amivel elősegíthetem a kutatásukat.
-Veletek tarthatok, de előbb keressük meg a kutató cimboráimat. Szeretném tudni, hogy Biwnoll egyben visszaért-e a bunkerbe, meg lehet megkérnek rá, hogy hozzunk valamit el abból a lyukból.
Mégis mi ez az ország? Ma már másodjára szabadultam ki a halál torkából, és most összefutok ezzel a fickóval, aki egyenesen oda tart. Valami azt súgja végleg búcsút mondhatok a nyugodt sivatagi tábori életnek. Fioréban az élet pörög, és a mágusok a halállal játszanak.

Alig indultunk meg, mikor valaki megfogta a vállam, és fülembe csengett az ismerős hang:
-Várjatok meg.
-Te mit keresel még itt? Nem megmondtam, hogy visszavonulás?
-Fé… féltem elfutni. - Egy bátor lovag, aki még a félelemtől is fél…
-Nem baj, így legalább nem kell minden követ átmozgatni, hogy megtaláljuk a bunkered, hanem egyenesen odavezethetsz. Induljunk akkor.
A bunker, mint időközben kiderült a település másik végében volt, úgyhogy hosszasan lopakodtunk, surrantunk a falak mentén és kukucskáltunk a sarkokon, nehogy váratlan társaságunk akadjon. A csend nyomasztó volt, ami még jobban megnyújtani látszott az utat, de végül aztán, még napvilágnál értük el a kutatók mentsvárát, ami úgy nézett ki, mint egy acéllal burkolt vályogház. Nem beszélve arról, hogy helyenként az épületről nagy csomókban valami trutyi volt félig megszilárdulva, zselészerűen csigatempóban kúszott lefelé, és büdös volt, nagyon. Az épület belseje is hasonlóan volt dekorálva, nem beszélve az acél ajtóról, meg arról, hogy az ablakok is el voltak barikádozva, no meg az egyetlen szobában semmi nem volt, csak egy pincelejáró, ami mellett üstökben volt a falakról a zselé, és még a csapóajtó is elpusztíthatatlannak tűnt. Biwnoll csendesen nyitotta ki az ajtót nekünk, majd, mivel fából volt a padló, a létező legnesztelenebb léptekkel ment a pincelejáróhoz, és hasonló precizitással tárta fel a csapóajtót, majd intett, hogy menjünk le.
Odalenn hasonló barátságtalan volt a környezet. A fémeket és fát felváltotta a kő, a teljes sötétséget halványan pislogó gyertyák, meg fáklyák, amiket határozottan guberálással szedtek. Különböző méretben voltak, különböző színekkel. Ismét lassan kellett haladnunk, nehogy a mozgásunk keltette szél elfújja valamelyik gyertyát.
Mikor a lépcső aljára értünk egy folyosó következett, a végén ajtóval, ahogy azt illik. Benyitottunk, és nekem azonnal be kellett az orrom fognom. A szoba tele volt üvegekkel, bennük a szivárvány minden színében pompázó löttyel, némelyiknek még önálló fénye is volt, míg mások színes gőzfelhőket pöfékeltek magukból. Az asztalok között egy férfi sürgölődött, akinek hamar feltűntek a vendégek, nekem meg az, hogy egy régebbi kísérlet során a fél fejér lerobbantotta valamivel.
-Ők lennének a mentőcsapat? – kérdezte, nem éppen úgy, ahogy valaki a messiást köszöntené, inkább olyan „ez mind?” hanglejtéssel.
-Ő Narwell, a munkatársam. Ő itt Gabriel van Chantai és Kaensho. Ő pedig Relé… őő…
-Xing’ke
-Sinkü – Legalább mond ki helyesen utánam, nem olyan bonyolult, bár lehet csak azért nem értette, mert a ruhámat az arcom elé húztam, de még így is fuldokoltam a rengeteg különféle bűzös lötty szaga miatt. Lehet itt mindenkit korrepetálnom kell majd órák hosszat, hogy hogyan kell a nevem HELYESEN kiejteni.
Miután a bemutatkozás megvolt, Biwnoll belefogott az eddig történtek elbeszélésébe, hogy Narwell is képben lehessen mi is történt, bár nem nagy érdeklődéssel hallgatta a sztorit. Több érdeklődést fektetett azonban a lombikokra, meg üvegcsékre, amikben egyre hevesebben kezdtek fortyogni, rángatózni, gőzölögni meg pöfékelni a löttyök.
-Pont jókor jöttetek, mágusok! Két hete a fülemet adtam, hogy megszerezzem az utolsó összetevőt is a főzethez, ami mindent rendbe hoz. – Majd a sarokból fütyülő hangot vélünk felfedezni, talán tejbekását is főzött? De sehol sem láttam teáskannát. Narwell azonban egy lombikhoz szaladt, úgy festett az fütyült, mert amint leemelte azt a tűzről, a hang halkulni kezdett. Mik nincsenek ebben az alkímiában.
-Ni, már kész is a főzet! Attól tartottam, hogy magamnak kell megkeresnem a királynőt és a szervezetébe juttatnom a zselét, de azt hiszem, ezt ti is meg tudjátok csinálni. És valljuk be, két mágus, és egy kutya jóval nagyobb eséllyel indul egy boly ellen, mint egy tudós.
Éljen, állítsuk helyre a határmenti ökológiát! Gabrielnek a patronált kölyke miatt is aggódnia kell, és hova máshová tűnhetett el, ha nem abba az istenverte bolyba? Meg lehet időközben én is összefutok azzal a szemét Marcussal, és bízom benne, hogy a hangyák őt találják majd vonzóbbnak, és egyesíthetem erőm a hangyákkal, levadászom azt az áruló patkányt, és… na jó, nem tudom még hol fogok lakni, de lehet nem sok szállást kapok, ha egy ember fejét cipelem magammal trófea címén.
-Én benne vagyok.
-De aztán meg ne öljétek a királynőt! Az beláthatatlan következményekkel járhat.
Narwell aztán kivett az egyik fiókból egy fecskendőt, olyat, amivel Marcus is nekem esett. A szerszám láttára azonnal felkészültem egy esetleges ellentámadásra, de nem felém közelített a tűvel, hanem a nemrég elkészült fütyülős masszához ment vele, felszívott vele egy nagy adagot, tett valami kupakot a tűre, majd átadta nekem.
-Fecskendezd bele a zselét és fuss! A számításaim alapján legalább öt perc kell, mire kifejti a hatását, bár ezt a királynő mérete is befolyásolhatja. – Ha ez való igaz, akkor Gabriel imádkozhat, hogy előbb találja meg a gyereket, mint én a királynőt, főleg, ha valami oknál fogva külön is kell válnunk.

Végre kijutottunk abból az átokverte pincéből, meg a nyálkás mini-erődből, végre kaptam levegőt, bár a ruhám menthetetlenül bűzös lett. Ötletünk nem volt, hogy merre lehet a boly, úgyhogy random kezdtünk el kóvályogni, majd kevéssel sötétedés előtt akadtunk rá egy gyanúsan tág nyílásra, ami nem úgy nézett ki, mintha emberek vájták volna, belülről viszont nem hangyaszag áradt… jobban belegondolva meg se sikerült jegyeznem milyen szaga van a hangyáknak, pedig kétszer is volt szerencsém összefutni velük. Inkább olyan szag volt, mint otthon a magtárban, mikor patkányfertőzést kap… szemét kis dögök mindenhol megélnek ezek szerint.
Jobb ötlet híján bevetettük magunkat az alagútba, és egy Narwelltől kapott fáklyával világítottuk meg az utat, bár én valahogy éreztem, hogy az előttünk lévő öt méteren milyen az alagút: kanyarodik, vagy egyenes? Ismét egy jó kis túra után végre elértük a cső végét, és egy balkonszerűségen találtuk magunkat. Tőlünk kétoldalt lejtők, előttünk pedig egy elég mély szakadék.
A gödör közepén aztán a föld ismét kitüremkedik, és egy hatalmas tompa-tüskévé alakul, amire spirálban fut fel az út. A legtetején pedig valami kék színt sugárzó gombacsoport van, a fénye elég erős volt ahhoz, hogy bátran elolthassuk a fáklyánkat. Amit érdemes is volt, de ahhoz képest, hogy az oroszlán barlangjába jöttünk, a közbiztonság eléggé hézagos. Odalent az apró fekete pontok valószínűleg lomhán ide-oda járkáló semmittevő hangyák, meg volt néhány, amelyik szárnyra kapott, és körbe-körbe repkedett a boly légterében. Ilyen őrség mellett akár el is osonhatnánk az orruk alatt, és nem kéne vademberek módjára vérfürdőt rendezve mindent kiirtani, bár tény, az is megoldhatná a gondokat.
-Nos, Gabriel. Úgy fest, most különválhatunk. Én elmegyek, keresek magamnak egy királynőt, te pedig, ha jól sejtem, azt a kölyköt akarod felkeresni. Találkozzunk Narwell bunkerében, ha elkerüljük egymást. Ha kitör a káosz, az azért van, mert észrevettek engem, vagy, mert megkapta a királyné a dózisát. Akkor, hajrá! – azzal fogtam magam, és nesztelen, lassú léptekkel megindultam balra, le a lejtőn. Hol máshol lehet a királynő, ha nem azoknál a világítós gombáknál? Én, ha gonosz nagyúr lennék, természetesen a legmagasabb és legcsicsásabb helyen székelnék, amit kilométerekről kiszúr a vak is.