HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Raelae Xing'ke

Go down 
SzerzőÜzenet
Raelae Xing'ke
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 182
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Jul. 21.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Raelae Xing'ke   Pént. Aug. 19, 2011 10:16 pm

Tiltakozom, bíró úr!

Első fejezet

Végre, már egy hete húzom a szabadságot. Hét gyönyörű nap, ami alatt semmit sem csináltam, mindez hála annak, hogy megtaláltam Era legjobb pontjait, ahol legkisebb a potenciális munkaadó személyek forgalma. Persze több ilyen helyet is találtam, hátha az egyik befuccsolna. Most éppen egy isten háta mögé eldugott bárban ücsörögtem, igencsak lepukkant hely, de pont ezért nem is jön ide olyan ember, aki bonyolult feladattal tudna megbízni. Az emberek illatából ítélve jár ide mindenféle egyszerű nép: halász, erdész, földműves, kovács, és sorolhatnám. A választék is hozzájuk van igazítva: Tej, víz, sör, bor, semmi különleges, flancos holmi. A hely lepukkant volt, de nem népszerűtlen, igencsak sokan jártak ide, igyekeztem nem óvatlannak lenni, még akkor sem, ha tudtam, hogy balhétól és munkától biztonságban vagyok, ezért a pulthoz legközelebbi, az ajtótól legtávolabbi helyet néztem ki magamnak, ahol alaposan le is süllyedtem a székben, hogy a nagytestű emberek között még véletlenül se látszódjak az ajtóból. Ha valaki keresne, az úgyis csak benyit, körülnéz, majd ha szerencsém van, és nem lát meg, csak elmegy.
Ahogy telt az idő és a munkának vége lett, úgy lett a bár is egyre zsúfoltabb, de az én társaságomat kerülték, viszont egy férfi mégis odajött:
-Elnézést… az összes hely foglalt már csak itt nem, leülhetnék? – Mondta depressziós hangon. Jobb nem összetörni a szívét még jobban, szegény embernek, bármi is bántja. Bólintottam, majd leült, aminek hatására a szék egy hangos nyekkenéssel adta mindenki tudtára, hogy neki szüksége lenne egy ötödik lábra is, ha ezt a terhet még sokáig kell cipelnie. Akkor néztem meg először jobban a férfit: Magas, széles vállú, izmos, kopasz, és jól láthatóan lehangolt. Sört rendelt magának, majd halkan kortyolgatni kezdte. Néha fel-felnéztem az arcára, és mintha könnyben áztak volna a szemei. Akkor már tudtam, hogy vagy gyorsan elmegyek innen, vagy megesik a szívem a fickón, megkérdem mi baja, és akkor lőttek az egy hetes zsinór-pihenésemnek.
Ne engedj a kísértésnek, nem érdekel mi baja, biztosan nem nagy ügy, csak dobta a barátnője, vagy eltörött a kedvenc fejszéje, esetleg meghalt a kiskutyája…
-Elnézést, uram… nem akarok tolakodó lenni, de látom, hogy valami nyomja a szívét… ha gondolja nekem nyugodtan kiöntheti… - Üss a szádra, üss a szádra! Miket beszélek? Ááááá, ezért még számolok saját magammal. A szövegem érezhetően meghatotta, ugyanis könnybe lábadt szemeiből megindultak a könnyek, valamint hüppögni is kezdett, aminek folytán a beszéde szaggatott, és helyenként érthetetlen lett.
-A húgom… védőügyvédként… dolgozik… és… és rács mögé juttatott egy… egy… egy notórius bűnözőt… de… a bűnöző testvére… megfenyegette őt… küldött egy levelet… hogy ezért megöli őt…
-Mikor történt mindez?
-Te… tegnap éjjel… repült be a levél… az ablakon…
-Akkor nincs vesztegetni való időnk, a húga bajban van… nem látszok annak, de mágus vagyok, a jobbik fajtából, ha kell, vállalok testőrséget! – a férfi szemeiből elkezdtek felszáradni a könnyek, és szemébe visszatért a remény ragyogó sugara. Kifizettük a számlánkat, majd sietve elindultunk, hogy felkeressük a húgát a lakásán. Útközben elmondta, hogy őt Barry Hatchet-nek hívják, a húga pedig Britta.
Az út sokáig tartott, amúgy is későre járt már, így én is aggódtam Britta épsége miatt. Mikor a ház elé értünk azonnal szembetűnt két dolog: Az egyik, hogy a házban égnek a lámpák, ez enyhítette nyugtalanságomat. A másik, hogy egy viszonylag kicsi, három emeletes szálloda van a szembe szomszédban. Ez normál esetben senkinek sem tűnik fel, de most… ha nekem kell közel kerülnöm egy kivégzendő célponthoz, akinek egy szálloda van a szomszédjában, akkor biztosan kibérlek ott egy szobát. Az akció napján csak megyek, elvégzem a teendőt, visszajövök. Kevés szemtanú, gyors munka.
Alighogy elsétáltunk az első ablak előtt, ismét felülkerekedett a nyugtalanságom. Megéreztem azt a jellegzetes illatot, amit semmi mással nem lehet összekeverni, ami egyedi az egész világon, és ami, általában, mindig a halál kísérője: vér. Próbáltam hitetgetni magam, hogy biztosan Britta is ilyen alkat, mint Barry és megölte a támadóját. Ezt az apró részletet nem mondtam el Barry-nek, nem akartam, hogy ajtóstól rontson a házba. Ha még itt van a fenyegető gazfickó, akkor elkaphatjuk. Az összes ablak csukva volt, és csak ez az egy ajtó van, amin keresztül menekülni lehet. Ha mégis az ablakot választja a betörő, már ha még itt van, akkor nehéz lesz neki sebtében halkan eliszkolni. Barry füle lehet nem hallja meg, de én igen. Barry olyan óvatossággal nyúlt a kilincshez, mintha egy most született kiscicát akarna megsimogatni. Halkan benyitott. Az egész házban égtek a lámpák, nem tudtam, hogy mire véljem ezt, viszont én ösztönösen elindultam a vérszag forrása felé. A szoba, ahová jutottam az utcára nézett, kintről beszűrődtek a fények, és ez volt az egyetlen szoba, ami nincs kivilágítva, de az utca fényétől is jól látni. A vérszag itt már elviselhetetlen volt, így eltakartam az orrom. Az ajtó a szoba sarkában volt, így kívülről nem sokat láttam, hogy mi van benn, beléptem a szobába, és akkor ott volt: az egyetlen ablak alatt ült, hátát a falnak vetve egy nő teste vérbe fagyva. Hosszú, copfba kötött hajából a feje tetején hiányzott egy hatalmas folt, valószínűleg ez volt a vér forrása, és a halálos támadás pontja.
Lemerevedtem, nem tudtam, hogy mit tegyek, szólni kéne Barry-nek, de szegény amilyen állapotban pár perce volt, aztán a hirtelen reménysugár, és most ez, biztosan tönkremenne agyilag, de elrejteni sem tudom előle. Akkor éreztem, hogy ennek itt nincs vége, és nagyon gyorsan kell felmérnem mindent, ami később hasznomra lehet, hogy megtaláljam a tettest. A szobában azonban semmi érdekes nem volt. A szoba jóval szélesebb volt, mint maga az ablak, és a túlsó oldalon egy hosszú asztal volt, amin egy furcsa lámpa maradványai voltak. A lámpa annyiban ütött el a többitől, hogy teljes egészében üvegből készült, na meg abban, hogy ripityomra volt törve, valamint egy felborított szék is volt itt. Valószínűleg ez volt Britta dolgozószobája. Jobban szemügyre véve a polcokon csak mappák voltak, ABC sorrendbe rakva.
Hirtelen árnyék vetült a szobára. Megfordultam és Barry állta el az ajtót, egyik kezét szájára szorítva. Kis szünet után azonnal odarohant húga testéhez, és hangosan bömbölni kezdett, amitől az ablak üvege kis híján összetört. Szólítgatta, szorongatta a testet, könyörgött mindenféle égi entitáshoz, hogy csinálják ezt vissza, de a csoda nem történt meg. Viszont egy apró papírdarab esett ki Britta egyik kezéből. Barry látszólag nem vette észre, én viszont megvizsgáltam: Egy egyszerű számla volt, biztosan vásárolt valamit Britta, viszont a hátuljára Barry neve volt felírva vérrel.
Felegyenesedtem, nem tudtam mitévő legyek, egyedül kéne hagynom Barry-t, de gyilkosság történt, és a törvény elméletileg itt is működik, valakit értesíteni kell. Ez viszont hamar meg is történt, de nem egészen úgy, ahogy gondoltam. Egy sikoltást hallottam a távolból. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a szembe lévő szálloda egyik ablakán (ami pontosan velünk szemben volt, csak egy emelettel feljebb) egy rózsaszín hajú nő áll, halálsápadtan és őrségért kiáltozik. Neki sem okozhatott nagy gondot látni minket, hiszen lehetett köztünk körülbelül 40 méter.
Rövidesen a rúna lovagok éjjeli ügyelete rontott a házba. Nem volt se idő, se kedv megszámolni őket, de lehettek vagy húszan, plusz a vezetőjük sisak nélkül. Engem azonnal falhoz szegezett az egyikőjük, Barry-t pedig, ha jól számoltam, hatan rángatták le a holttestről.
-Bűnözünk? – Jött oda hozzám a sisaknélküli parancsnok. Daliás testtartás, szőke, hosszú haj, kék szem, jóképű arc, mintha csak egy Szőke Herceg lépett volna ki egy meséből. Nem volt időm válaszolni. Azonnal az egyik katona jött oda hozzá, majd feltartotta a papírt Barry nevével.
-Ezt találtuk a holttest közelében, uram. - Mondta gépiesen.
-Remek, jó munka. Most már csak azt kell tudnunk, hogy melyikkőjük Barry, és vihetjük is.
Nem tudtam mit kéne tennem. Mi nem vétettünk a törvény ellen, mégis Barry-re akarják most kenni az egészet. Nem támadhattam meg a lovagokat, különben én is bajba jutok, és akkor nem segít Barry-n senki. Meghúztam magam…
-Én vagyok Barry… - mondta, a lovag-armada fogságában, majd a parancsnok arcán kaján, diadalittas mosoly húzódott végig.
-Ez könnyen ment. Vigyétek! Őt pedig engedjétek el. – nézett rám –ha bűnrészes, akkor majd a céhét értesítjük, és ők elintézik a dolgot… vagy majd maga a tanács.
Barry nem ellenkezett az elhurcolás ellen, távoztak mindannyian, egy lovag kivételével, aki azonnal oda is jött hozzám.
-Megkérném távozzon. Le kell a területet zárnunk a takarítás végeztéig.
Nem ellenkeztem, hazamentem… nem tudtam, hogy mit kéne most tenni. Annyit tudtam csak, hogy reggel meg kell látogatnom Barry-t a fogdán, hogy kitaláljunk valamit.

*

Reggel alighogy felébredtem azonnal összekaptam magam és siettem a fogdára, ahol 10 perc beszélgetésidőt engedtek meg.
-Jó reggelt. – Kezdte Barry. –nem gondoltam volna, hogy meglátogatsz, hiszen csak testőrködésre akartalak felbérelni.
-Ahela. Ez valóban így van, de mindketten tudjuk, hogy nem te voltál, és ha az igazságszolgáltatás nem szolgál igazságot, majd én! Csak még nem tudom hogyan.
Na igen, mit is kéne tennünk? Ha most elkezdek szaladgálni az igazi tettes után, csak akkor kapnám el, mire Barry büntetése is lejár, annak nincs értelme. Valamit most kell azonnal cselekedni! Hosszú szünet után Barry törte meg a csendet.
-Megvan. A húgomnak még megvannak a kezdő védőügyvéd könyvei. Mi lenne, ha gyorsan elolvasnál belőlük néhány dolgot, és lehetnél a védőügyvédem!
HOGY MI?! Még ha arra kérnek, hogy legyek valakinek a sofőrje, azt még megértem, két hónap alatt megtanulok négykerekűt vezetni, és mehetünk, amerre akarja, de ügyvédnek kellene legalább négy év, és nekem van rá fél napom!
-Rendben, meglátom mit tehetek, de csodára ne várj.
-Az már maga a csoda, hogy te segítesz nekem. Ha nem futok veled össze tegnap, most senki se állna az oldalamon. – Ez meg a másik jó pont. Senki sem hisz nekünk. Hogy hitessem el az esküdtszékkel, hogy nem Barry ölte meg a húgát, ha egyszer azt sem tudom másokkal megértetni, hogy nem vagyok lány?!
Elköszöntem tőle, majd sietve a helyszínre mentem. Barry elmondta, hogy hová szokták rejteni a dugi kulcsot, megtaláltam, kinyitottam az ajtót, és beléptem. A lovagok már végeztek a takarítással. A vért felmosták, a testet körberajzolták és elvitték, a lámpákat leoltották, amúgy minden maradt úgy, ahogy volt.
A napfénynél sokkal jobban lehetett látni a dolgokat, és amit éjszaka nem fedeztünk fel, azt most igen. A földön hevert egy furcsa, pici szobor, egy ülő embert ábrázol, aki látszólag a gondolataiba van mélyedve. Elméletileg semmihez sem szabadna hozzányúlni, ezért ruhám aljával felemeltem azt, hogy megvizsgáljam. Alig lehetett húsz centi magas az egész, de piszok nehéz volt. Valószínűleg ez a gyilkos fegyver. Erről később még megkérdezem Barry-t. Az első tárgyalás ma délután ötkor kezdődik, addig van időm olvasgatni.

*

A könyveket irtó bonyolult nehéz nyelven írták. Volt, hogy a felét nem értettem. Mivel kevés időm volt, próbáltam mindegyikből csak a lényeget leszűrni. Egy könyvön rágódtam el sokáig, amiben tényleg csak a fontos dolgok voltak leírva, a címe: „Védőbeszédek homokagyúaknak” első gondolatom az volt, hogy ez egy nagyon olcsó vicc, de végül komolyan vettem.
Miután kivégeztem két könyvet, mindkettőt csak félig, nekiálltam a mappák között turkálni, hátha találok valamit, ami hasonló a mostani esethez… egy kis leírt gyakorlat sosem árt. Furcsállottam, de W alatt egy mappát sem találtam, ám nem volt már időm keresgélni, a bíróságra kellett sietnem.

A védelem várótermében még volt egy kis időm Barry-vel beszélgetni. A tárgyalás alatt a vádlónak van előnye, hiszen én alig tudok valamit védencem hátteréről, így gyorsan megkérdeztem őt a szoborról, és a W-ről.
-Azt a szobrot még én faragtam neki a születésnapjára. Egy speciális lakrimát tettem bele, amitől ha megrázták az órát, akkor az elmondta a pontos időt. De pár hónapja kimerült a lakrima ereje, és szobor lett az órából.
W… w… w… Igen… White, ez volt a notórius bűnöző neve… biztosan a testvére vitte el a mappákat tegnap este, hogy ne akadhassunk a nyomára.

-Kérem fáradjanak a tárgyalóterembe. Azonnal kezdünk. – szólt az egyik őr, majd bekísértek minket. Barry a védencek padján foglalt helyet, én pedig mellette. Hamarosan megérkezett a vádló ügyvéd is. A könyvek leírásából az ő feladata az lesz, hogy kiszúrja minden egyes apró hibámat, hogy megnehezítse a dolgom, és hogy bosszantson.

*

-A vádló fél készen áll? – Kérdezte a bíró. Ő az a személy, aki a két fél fölött áll, semlegesen, és a végleges szót kimondja. Nekem is, és ellenfelemnek is az lesz a célja, hogy a bírót a saját oldalára állítsa, és neki adjon igazat, vagyis esetemben meg kell róla győznöm, hogy nem Barry követte el a gyilkosságot, de egy puszta „mert velem volt végig”-el nem oldom meg, sőt, még csak magamat is gyanúba keverem. Bőven elég az, hogy engem is a helyszínen találtak, már így is biztosan gyanús vagyok.
-Igen, bíró úr. – felelte a túloldalt helyet foglaló ellenvélemény képviselője, Edge.
-A védelem készen áll?
-Igen, bíró úr. – Ha ennek vége lesz valaha, sose fogok többet lógni a munkából. Ilyen hülyeségbe többet nem keveredek, ezek után csak a céhépületben fogok lógni.
-Mielött még elkezdenénk. Mivel ez a tárgyalóterem a nem mágikus bűnöknek és embereknek van fenntartva, ezért kérem a védőügyvédet, Raelae Xing'ke-t, hogy esküdjön fel vallásának isteneire, hogy nem fog használni az itt tartozkodók ellen semmilyen mágiát, ami befolyásolná döntéseiket, vagy gondolkodásuk menetét, és mágiájával, magatartásával ne veszélyeztesse az itt tartozkodókat.
-Esküszöm isteneimre, hogy nem fogok mágikus eszközökhöz folyamodni. Köszönöm Ba'al mester, hogy most van egyáltalán valami, amire felesküdhetek.
-A vádlott Barry Hatchet. Saját húga, Britta Hatchet meggyilkolása a vád. – kezdte a bíró, majd folytatta is Edge.
-A holttestet a lovagok este kilenc óra negyvenegy perckor találták meg. A halál feltehetőleg kilenc órakor állt be. A halált súlyos vérveszteség okozta a koponyán nyílt seb miatt. A sebet egy tompa eszköz, egy apró, de súlyos szobor okozta.
Szólítanám is első tanúmat: a helyszínre siető rúnalovagok parancsnokát.

A már jól ismert mesehős lépett be a terembe, és szépen helyet foglalt a tanúpadon, majd Edge folytatta.
-Kérem tudassa velünk nevét és foglalkozását.
-Trigadem Worths. Negyedik erai dandáralj, hatvanhetedik szárnyának parancsnoka.
-Kérem mondja el mi történt tegnap este.
-Az utcákat járőröztük, amikor egy rózsaszín hajú hölgy rohant oda a csapathoz, és segítséget kért. Útbaigazított minket, majd mi azonnal a helyszínre siettünk. Ott két személyt találtunk. Az egyik a vádlott, Barry Hatchet, a másik pedig a védőügyvéd. Azonnal letartóztattuk Barry-t. Hogy miért? Sziklaszilárd bizonyítékunk van, hogy ő tette. A rózsaszín hajú hölgy pontos személyleírást adott róla.
Most jövök én.
-Várjon egy kicsit. Csak azért mert egy szemtanú pontosan leírta Barry külsejét, de azt nem, hogy hogyan hajtotta végre a bűntettet, maga ezt sziklaszilárd bizonyítéknak nevezi?
-Valóban nem találom logikusnak magam sem egy egyszerű személyleírást bizonyítéknak nevezni. – fogta a pártomat a bíró is. Jólvan, kezdésnek nem is rossz, de még nincs vége.
-Valóban, Bíró úr. Szörnyen restellem, ha kérhetném, újrafogalmaznám a vallomásom.
-Csak nyugodtan.
Ilyet lehet? Remélem, ismét elbénázik valamit a jó parancsnok, amibe beleköthetek.
-Miután biztosítottuk a gyanúsítottat, a csapatommal átvizsgáltuk a helyszínt, és egy papírdarabot találtunk, amire az áldozat a saját vérével írta fel a következőt: Barry. Képzett mágusaink igazolták, hogy a vér, amivel írták az áldozaté. Valamint az áldozat egyik ujja véres volt. Mielőtt meghalt volna, az áldozat leírta a támadója nevét.
Uhh, ez kemény falat. Ez a vallomás sérthetetlen. Sehol egy hiba, de valamit muszáj találnom.
-Ha a védelem nem tud hozzászólni, akkor…
-Nem! – megvan! –Bíró úr, ön nem találja furcsának? A személyleírások alapján Barry 199 centiméter magas és 90 kilogramm, míg Britta 160 centiméter magas volt, és 45 kilogramm, a leírások alapján. Barry-t itt láthatják teljes életnagyságban, és Britta teste az enyémhez hasonló volt. Gyanítom, hogy ha valóban Barry ölte meg Brittát az említett súlyos szoborral, akkor felmerül bennem a kérdés, hogy vajon Barry csak meglegyintette a szobrot, és ezért nem halt meg Britta azonnal?
-Mire próbál kilyukadni, Xing’ke? – Szólt közbe Edge.
-Egyszerű. Barry fizikai erejének és a szobor súlyának együttesétől Britta arca teljesen szétroncsolódott volna, amitől azonnal szörnyet halt volna, ám ez nem így történt. Egy gyengébb fizikumú ember végzett vele, aki nem volt képes elég erőt kifejteni, hogy egyetlen ütéssel végezzen az áldozattal.
-Ez… erre mi hogyhogy nem gondoltunk? – Kérdezte feldúltan a parancsnok.
-A kérdés nem tartozik a tárgyhoz, parancsnok. Ön távozhat, most szólítanám második szemtanúmat, a már említett „rózsaszín hajú hölgyet”.

A parancsnok zörögve kiment, majd helyére egy talpig rózsaszínbe öltözött, borjú gyapjú hajú, fiatal lány érkezett. Alaposan felkészült erre a megpróbáltatásra. Szellemi erejének gyengeségét testi adottságaival próbálta takarni. Életemben nem láttam még ekkora dekoltázst.
-Kérem tudassa velünk nevét és foglalkozását.
-April May, a Kékcég-nél dolgozom, titkárnő vagyok.
-Mivel foglalkozik a Kékcég?
-Információkat gyűjtünk személyekről. Tudja, hogyha meghal egy gazdag ember és nincs örököse, akkor mi megkeressük a legközelebbi még élő rokonát, meg hasonló dolgokkal.
-Kérem mondja el mi történt a gyilkosság éjszakáján. Mit csinált, mit látott?
-Ahogy akarod, kedves. – és rákacsintott Edge-re. A teremben kis híján kitört a káosz. Ez a nő máris elrabolta minden férfi szívét.
-Csendet! Csendet a teremben! A szemtanú a jövőben tartózkodjon az efféle megnyilvánulásoktól! – Ütötte eszeveszetten a bíró a kalapácsával az asztalt, de elérte a célját.
-Este kilenc körül lehetett. Csak bámultam kifelé az ablakon, aztán úúú, láttam, hogy egy hosszú hajú nőt megtámadnak. Aki támadta őt az az a nagydarab, benga fickó volt ott, a védencek padján. Aztán, a nő kitért az egyik irányba, és megpróbált elfutni. De… az a fickó utolérte és… és kiütötte.
Ismét egy jó vallomás, jézusom, ha tudtam volna előtte gyakorolni, de egyből a mélyvízbe dobtak, de akkor sem engedem, hogy Barry börtönbe jusson, ha az életembe kerül is. Valami biztosan zavaros ebben a vallomásban, de mi? Mi lehet az?
-Nos, én nem látom értelmét, hogy feszegessük a dolgot. Xing’ke, hozzá tud szolni az ügyhöz?
Hozzá kell szólnom, muszáj lesz találnom benne valamit, de mi lehet ennek a vallomásnak a gyenge pontja?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Szomb. Aug. 20, 2011 5:07 pm

Igazán ügyes munka, amiért jutalmad 100 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Raelae Xing'ke
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 182
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Jul. 21.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Pént. Szept. 30, 2011 9:50 pm

Az elmúlt napok nem teltek olyan tökéletes nyugalomban, mint azelőtt. Az emberek a céhházban furcsa pletykákat beszéltek suttogva, érezhető volt a feszültség. Próbáltam elcsípni néhány szófoszlányt, de a rengeteg beszélő közül nem tudtam sose egy hangot kiszűrni, és kihallgatni miről is van szó. Úgy döntöttem inkább nem leszek sunyi, és megkérdezem az egyetlen embert, aki épp nem foglalt… Ba’al mestert.
-Nemrég beköltözött a főtérre egy kiabáló bolond szerzetes, aki a világvégét jósolta meg, és mindenkit figyelmeztet, hogy meneküljön, amíg tud.
-A rúna lo…
-A rúna lovagok sem érnek semmit. Nem foghatják meg és dobhatják ki a városból, attól az összes többi vallásos ficsúr felzendülne és kitörne a káosz.
-Nem láttam küldetést, hogy valaki emiatt segítséget kérne.
-A politikusok és a lovagok túl büszkék, és nem akarnak megszégyenülni azzal, hogy hozzánk fordulnak segítségért… a bolondok.
-Érdekes, akkor van nekem egy feladatom. Majd jövök. A főtéren van ez a próféta?
-Igen, de pár tagunk már próbált vele beszélni… azt mondják nem használ se kedvesség, se szép szó, se lefizetés, se fenyegetés, se zsarolás.

Már távolról hallani lehetett a térről érkező kiabálás hangját, de a tér megszokott zsúfolásig telt tömege valahogy eltűnt, és csak néhány ember járkált már itt, látszólag sietős volt a dolguk. Egy ember volt itt, aki kitűnt a tömegből, és kétség se fért hozzá, hogy ő a keresett próféta. Az öltözete prófétás volt: kopott lila papi csuha, ősz haj, földig érő szakáll, kék szem, és bábszínházba illő mozdulatokkal hadonászott össze-vissza. Valahányszor a közelébe ért egy galamb, akkor azt hosszasan elkezdte szidni, igencsak keresetlen szavakkal, és alaposan megkergette. A vénember energetikus lehetett, ugyanis ez a kis mutatvány nem volt éppen ritka.
Egyszer észrevett egy galambokat etető asszonyt. Őt szinte megtámadta, és legalább 5 percen át átkozta, keresetlen szavakkal, a felmenőit és leszármazottait egyaránt. Már van egy halvány sejtésem tehát, hogy miért nem voltak a rúna lovagok képesek itt semmit sem tenni, meg hogy a gyengébb Dragon Fang-esek, akiknek még csak nevük sincs, se egyéniségük, miért buktak el. Féltem én is közeledni a férfihoz, hátha megtámad engem is, vagy mások azt hiszik, hogy összeszűröm vele a levet, de nem volt mit tenni, a végére akartam járni a dolognak, így megindultam a próféta felé.
-A VÉG A NYAKUNKON VAN, POLGÁRTÁRSAIM. A FENEVAD MINDEN EGGYES PERCCEL KÖZELEBB ÉR A VÁROSHOZ, HOGY AZT PORRÁ ZÚZZA, ÉS HOGY INNEN FOLYTASSA VILÁGPUSZTÍTÓ HADJÁRATÁT!! MENEKÜLJÜNK, TESTVÉREIM AMÍG TUDUNK, HOGY ELÉG TÁRSAT GYÜJTSÜNK, ÉS SZEMBEFORDULHASSUNK A BESTIÁVAL!! – itt egy újabb galamb tévedett a közelébe. – TAKARODJ INNEN, TISZTÁTALAN ÁLRUHÁS FÉREG. TE, A VILÁGVÉGE FOGASKEREKE NEM FOGOD URAD TERVÉT VÉGREHAJTANI, MÍG ÉN ITT VAGYOK!!!
Nem hinném, hogy ez egy egyszerű madárgyűlölet. Ha már itt vagyok, megpróbálok mindent megérteni, amit a próféta mondani akar.
-Szép jó napot, atyám… - De folytatni már nem volt alkalmam, villámgyorsan a szavamba vágott.
-Végre valaki, aki hajlandó meghallgatni. Kisasszony, gyűjtsön össze annyi városlakót, amennyit csak bír, már nincs sok időnk, míg a megtestesült gonosz ideér, és pusztulást hoz a városra…
-Lassabban, öregem. Kezdjük az elején: miféle gonoszról beszélsz?
-Hát nem tudod? A Galambisten… de ne tévesszen meg a név, ő nem isten, csak egy nagyhatalmú csaló.
-És… mivel foglalkozik ez a Galambisten?
-Galambisten egy nagyhatalmú mágus, egy állatbűvölő, és mint kitalálhatod, a galambok a specializációja. Ezek a galambok itt, mind őt szolgálják. – mondta ezt egy galambfelrúgásos kísérlet mellett. – Ezeknek a hipnotizált galamboknak a begyét teletömi apró, szemmel nem is látható robbanó lakrimákkal, és a városba ereszti őket. Miközben csipegetnek… háhá, azt gondolnád csipegetnek, pedig olyankor köpnek fel egy-egy lakrimát, és ültetik azt a macskakövek közé. De nem csak az útra, még az emberek ruhájára is juttatnak lakrimákat. SENKI SINCS BIZTONSÁGBAN!!!
Azt hiszem elakadt a szavam… remélem, erre van bizonyítéka is, különben nagyon mélyre süllyedek az emberek szemében, amiért segítek neki.
-Szóval, ha ez a Galambisten egy ember, akkor valahol meg is tudnánk őt találni, és jobb belátásra tudjuk téríteni, ugye?
-Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy egyedül elbírsz a Galambistennel! Azt tanácsolom, hogy előbb társakat gyűjts, és együttes erővel támadjátok meg a Galambistent.
-Higgy nekem, öreg próféta, menni fog egyedül is. Ha tudod hol van, tedd a munkám könnyebbé és mond meg hol találom.
A próféta vegyes érzelmekkel küszködött. Örült, hogy végre valaki meghallgatta, és fel is ajánlotta a segítséget, de kételkedett benne, hogy csak egy ember képes lesz legyőzni a Galambistent.
-Ám legyen, de a halálod nem az én lelkemen fog száradni… A Galambisten a templomunk főpapja, ahonnan engem kiátkoztak, mert nem voltam hajlandó áttérni erre a világpusztító nézetre.

Elindultunk a templomba, ami sajnos a város másik végén, és pont a szélén feküdt. A próféta nem akart semmilyen járművet sem bérelni, azt mondta, hogy halkan szeretné a feladatot végrehajtani, ami szerintem elég rosszul ment, mert az utcák közepén sétáltunk el, olyan helyeken, ahol a közepes mértékű volt a tömeg. Bárki aki kiszúrt minket a háztetőkről, vagy ami még rosszabb, a galambok a levegőből, akkor hamar hírét tudták vinni a közeledténkről. Félúton járhattunk, amikor nyers paranoiából hátrapillantottam, de bár ne tettem volna, a látvány hátborzongató volt. Egy kihalt utcában jártunk, előttünk emberek nem voltak, viszont mögöttünk… a szőr felállt a hátamon… mögöttünk tengernyi galamb volt, mind felénk fordulva. Apró, narancssárga szemükkel mélyen a szemembe néztek, és ahogy sétáltunk, azok úgy ugráltak utánunk.
-Próféta uraság… - suttogtam, és fordultam nagyon lassan útitársam felé.
-Igen, tudom. A galambok követnek minket… mennyien vannak?
-Úgy tízezren… - valahogy zavaró volt a nyugodtsága.
-Akkor még nincs itt mind… - Azt mondod… ettől csak rosszabb lesz?

Kitartóan meneteltünk tovább. A prófétán nem látszott a félelem, vagy a fáradtság egyik jele sem, engem viszont nagyon aggasztott, hogy minden egyes lépésünkkel 4-5 galamb csatlakozik a már amúgy is népes tömeghez. Mire végre megpillantottuk egy egyenes út végén a templom csúcsát, addigra legalább félmillió galamb lihegett a sarkunkban. Azt tanították, hogy ezek a béke szimbólumai, de most, hogy ilyen sokan vannak, valahogy nem érzem a békét és nyugalmat.
-Készülj fel, ahogy odaérünk a templom lépcsői elé a galambok támadni fognak!
-Én… azt hiszem, képes leszek magam megvédeni, de te?
-Engem ne félts…
Nem is tudtam, hogy templomokban oktatnak mágiát, vagy harcművészetet, de ha a próféta így óhajtja, akkor csak a saját épségemre fogok vigyázni. Újabb hosszas, szótlan séta után, ahol csak az érkező galambok szárnycsapásai hallatszódott, elértük a templom lépcsőit. Hatalmas szürke kőépület volt, pont olyan, mint egy reneszánsz kori templom, díszes ablakokkal, boltívekkel, és finoman faragott hatalmas faajtóval. Megálltunk a lépcsők előtt, ha jól emlékeztem, a próféta szólt, hogy amint rájuk lépünk, a galambok támadni fognak. Valahogy azonban fel kell jutnunk a templomhoz. Felkészültem a legrosszabbra, a lépcső legalább 100 fokból állhatott, nagyon hosszú volt, és ezt mind meg kell tennünk, miközben galambok támadnak ránk, holló módjára. Még egyszer utoljára hátrapillantottam, ameddig a szemem ellátott csak galamb fedte az út burkolatát, galamb fedte a háztetőket, a lámpapóznákat, korlátokat, padokat, emberből egy árva lélek sem volt itt.
Felemeltem lábam, és ráléptem az első lépcsőfokra, ami halálos hiba volt, de nem volt más választásom. A galambok szeme azonnal vérbe fordult, felszálltak, és valóban, mint a hollók repülés közben próbáltak kicsípni belőlem apró darabokat. Az első hullámnak sikerült is megtépáznia a ruhámat, de a másodikat már két homokpajzs fogadta, amivel tökéletesen kordában tudtam tartani, azzal viszont nem számoltam, hogy az első hullám hátulról visszatámad. Két pajzzsal kellett a tér minden irányából fedeznem magam. Volt galamb, amelyik alacsony repülésből az utolsó pillanatban kapott fel és próbált kárt okozni testem középső részeiben, volt, amelyik zuhanórepülésből támadt, és volt, amelyik csak nyílegyenesen repült a földdel párhuzamosan. Rémisztő volt, mikor a teljes légi flotta körém gyűlt, addigra már az eget nem láttam a számtalan galambtól, de azt se tudtam meghatározni, hogy honnan jöttem, és merre kéne tovább tartanom, de igyekeztem megtalálni a következő lépcsőfokot, amit aztán sikerült is, és védekezés közben lassan araszolni kezdtem a lépcsőkön felfelé. Egy örökkévalóságnak tűnt az út felfelé. A galamboknak nem csak a csőrük volt egyetlen fegyverük, egy-egy szinkronizált támadás során 40-60 galambot kellett egyszerre visszanyomnom. Egy galamb eléggé könnyű, de olyan soknak már érezhető tömege van. És ez még nem elég, testhőmérsékletük is sokkal magasabb, mint egy emberé, és a körbe-körberepkedésükkel egy olyan forró levegős örvényt hoztak létre, amit még én is nehezen bírtam elviselni. Meg büdösek is voltak. Izzadtam, erőlködtem, levegőt alig kaptam, de majd fél óra küszködés után sikerült a lépcső tetejére érni, ahol a semmiből hallottam a próféta hangját.
-Kezd el kaszabolni őket! De vigyázz, némelyik robban!
Könnyű azt mondani, mikor mindkét kezem foglalt… de kell nekem egyáltalán kéz a támadáshoz? Még nem próbáltam homokot fújni kéz nélkül, de eljött az ideje. Felkészültem a fújásra, tüdőmbe annyi homokot gyűjtöttem, amennyit csak bírtam, majd:
SABAKURYU NO HOUKO!!!
Valóban nem árt hozzá kézből tölcsért alkotni, és irányt mutatni a homoknak, hogy merre is kell áradnia. Most csak annyit értem el, hogy a homok ment a szélrózsa minden irányába, beterítve a galambokat, és még engem is maga alá temetett, persze gondot nem okozott kiásnom magam. Mikor kiértem saját csapdámból láttam, hogy csak egy apró dombot hoztam létre, amibe csak néhány galamb szorult bele, de ők nagy erőkkel igyekeznek szabadulni, viszont így volt egy másodpercnyi időm, hogy fegyvereket csináljak a kezeimből és ellentámadásba lendülhessek. Lehetetlen volt számolni, hogy hány madarat vágok át, és külső szemmel nem nézhetett valami szépen ki. Minden egyes félbevágott galamb legalább fél liter vért fröcskölt szét a homokdombon, a köves úton, vagy ép rám. Úgy a nyolcszázezredik suhintásomnál kezdtem érezni, hogy kezd a levegő hűlni, a galambszagot átveszi a vérszag, és néhol-néhol a galambok alakzatában már rés is volt, amin keresztül beáradt a fény.
Néhány galamb valóban robbant, és ezt mindkét fél megérezte. Nekem fájdalmat okozott, mikor a karomból alakított homokpengével átvágtam néhány robbanó lakrimás galambot, viszont ezek a robbanások elég nagyok voltak hozzá, hogy a terror-galambok szomszédos társai is kapjanak a robbanás erejéből, amitől általában apró, pörkölt tollfelhővé változtak, vagy ha esetleg egy másik lakrimás galambot is elkapott, abból egy apró láncreakció született.
Mikor már alig volt néhány galamb, addigra a kis homokbuckám teljesen szétfolyt a sok vértől. Én is csupa piros voltam, hol világosabb, hol sötétebb árnyalattal, hogy fogom ezt kimosni a ruhámból?
A kaszabolás innentől már nem észnélküli volt, hanem precíz munka, már alig volt csak 11 galamb, de ők ugyanolyan kitartóan támadtak, mint a harc kezdetén. Felfigyeltem egy galambra, amelyik nem támadott, csak körbe-körberepkedett. Végül már csak ez az egy maradt, figyeltem, hogy mit fog csinálni, hátha támad. Lehet, ez csordultig van robbanószerrel tölte, és egy vakmerő próbálkozással megpróbál engem eltörölni a föld színéről. De nem így történt, csupán leszállt csak a vérrel áztatott, tollas kövekre, és meglepődtem, mikor a csőre mozogni kezdett fel alá és értelmes szavak hagyták el a száját.
-Take Over: Human form
Majd a galamb felemelkedett a magasba, tollai kihullottak, csirkelábai helyén emberiek teremtek, szárnya helyét emberi karok vették át. Teljes teste emberivé változott. Arcára azt mondaná az ember, hogy sas-szerű, de jelen esetben helyesebb a galambszerű. Szemei narancssárgák voltak, akár a galamboké. Öltözete csak egy szürke papi csuhából állt, aminek gallérja galambtollakból állt. Nagydarab, izmos férfi volt, szürkéskék hajjal. Ő hát a Galambisten? Rám nézett, tekintete pontosan ugyanolyan metsző volt, és fürkésző, mint a galamboké. Látszólag mérges volt.
-Raelae Xing’ke, a homok sárkányölő. Te voltál listánkon az utolsó ember, akiről azt gondoltuk, hogy szembeszáll velünk. – Azt mondod, ennyire lusta lennék? – És látom elhoztad ezt a bolondot is magaddal, de sajnos az ő szerepe itt véget ért! FORCE PUSH! – feltartotta egyik kezét, a próféta felé célzott vele, és a mágia lökésétől a próféta azonnal visszarepült a lépcsők felé, aminek aztán a közepe táján landolt, és hangos zajjal gurult le egészen az aljáig. Nem hinném, hogy az ő korában ezt túlélheti.
-Ne aggódj miatta. Nincs miért, már nem él. De ne is félj, hiszen ő beteljesítette szerepét. Idehozott téged, az első mágust, aki szembe mer szállni ellenem, és a világ összes galambja ellen. Most biztosan vannak kérdéseid, és mivel a fél Era regimentet legyőzted, ezért fel is teheted őket… Oh, már látom is az arcodon az első kérdést. Igen, ez a rengeteg sok galamb, amit itt céltalan mészároltatok le csak a fele volt annak, amennyi csak Eraban van. Akkor hát, első valódi kérdésed?
-Miért csinálod ezt az egészet?
-Azt hittem nem leszel ennyire sablonos. Mind ezt kérdezik először: „Miért csinálod ezt? Mi értelme van ennek? Nem késő visszafordulni!” De a kérdésedre válasz. Hatalomvágy, természetesen. És azt hiszed, mi oly nagyon különbözünk? Te miért vagy itt? Puszta jóindulatból? Véletlenül? Nem! Azért jöttél, hogy fejleszd képességeid, új taktikákat, mozdulatokat találj ki. És ha legyőzöl engem, akkor valahogy úgy fognak majd emlegetni a városban, hogy Raelae, a galambölő sárkányölő. És mi a hírnév, mi a varázserő, ha nem hatalom? Most döntsd hát el, mindketten romlottak vagyunk a hatalomvágy miatt, vagy egyikünk sem az?
-A romlottságot nem a hatalomvágy okozza, hanem az odavezető út. Én ezt az utat türelmesen, és lassan járom, vigyázva arra, hogy minél kevesebb kárt okozzak mások életében, míg te ezen az úton fejvesztve rohansz, és pontosan emiatt okozol szenvedést mindenkinek.
-Bölcs szavak, de ahogy a mondás tartja: a cél szentesíti az eszközt. És ez mily ironikus, te, az ateista akarnál engem megcáfolni abban, hogy mi szent, mi szentesít mit, és mi nem? Ne nevettess.
Kezdtem unni ezt a szájkaratét, de nem engedhettem meg magamnak, hogy én támadjak először, pontosan ezt akarja elérni.
-Csak egy bolond vagy, aki az egyház palástja mögé bújva hablatyol itt szent dolgokról, mikor azt sem tudod milyen érzés nehéz munkával megszerezni az érdemeket. De te csak azt várod, hogy a sült galamb a szádba repüljön… - hmm… micsoda frappáns hasonlat. – Nem vagy más, csak egy idióta barom, aki valahonnan összeszedett egy ritka varázsigés könyvet, amiből megtanult néhány mágiát, és most azt hiszi, hogy ő az isten. Ez arra vall, hogy még soha nem volt dolgod nálad erősebb ellenféllel, de majd én megmutatom neked, hogy nem vagy te isten, csak egy buta tyúk.
-ELÉG VOLT! HOGY MERÉSZELSZ ÍGY BESZÉLNI RÓLAM?! MEGMUTATOM NEKED, HOGY MILYEN IS EGY ISTEN HATALMA!! – Azzal ismét felemelte a kezét, felém célozva, és önmagából kikelve üvöltötte: FORCE PUSH!! Én egy oldalra ugrással kitértem előle, amire egy újabb lökés volt a válasz, de gyerekjáték volt őket kerülgetni. A vége felé már két kézzel lövöldözött a Galambisten, de a dolgomat még ezzel sem tette sokkal nehezebbé. Egyre lassultak a lövések, az időrés köztük megnőtt, és lihegni is kezdett gazdájuk, végül térdre rogyott, kezeit még mindig tüzelésre emelve, de már a szavak nem voltak képesek a száját elhagyni, se az erőlöketek a kezeit. Levegőért kapkodott, mikor odasétáltam mellé.
-Látod, Galamb. Egyetlen egy sárkányölő képességem sem kellett bevetnem ellened, mégis legyőztelek. – Fél kézzel felkaptam, és levonszoltam a hosszú lépcsősoron, hogy neki minél jobban fájjon. Szólni már nem tudott. Odavittem a próféta holtteste mellé, majd hangosan felkiáltottam: „RÚNA LOVAGOK!!!” De 5 perc várakozás után sem érkezett senki sem. Talán nyaralni mentek a rendfenntartás felügyelői? Körbenéztem, a terep még mindig kihalt volt. Ha kószál erre egyáltalán valaki, az se lovag lesz. Mit volt mit tenni, kezemből oszlopot csináltam, és betörtem az egyik közeli ház ablakát. A csörömpölés valami mágikus jelszó lehetett, ugyanis az egyik sarokról azonnal berobban egy 9 fős rúnalovag csapat.
-MIT VANDÁLKODSZ, TE KIS HULIGÁN!?! Úristen, mi ez a két holttest? Na most megcsináltad magadnak, te kis… Mit tudsz mentségedre felhozni?
-Ez a jómadár csinálta itt az egészet, kapitány. – mutattam a Galambistenre.
-Én voltam, biztos úr… én törtem az ablakot be… én öltem meg a prófétát. – mondta nagyon lassan és fájdalmasan.
-És azt hiszem, még tud majd még mesélni a tárgyaláson, attól tartok egy törvényen kívüli mágussal van dolguk.
-Elvinni fiúk, a holttestet is. Keressétek meg a hozzátartozóit, és értesítsétek őket a szomorú hírről, te pedig eredj innen, nincs már itt több dolgod.

Azzal otthagytam őket. Egy hét múlva egész Era megtelt emberekkel, akik a rúnalovagok szimbólumát viselték ruhájukon, és hatalmas seprűvel söprögettek mindenfelé a városban. Valószínűleg a Galambisten kitálalta nekik a robbanó lakrimás terrorista galambos bugyuta tervét, és most igyekeznek a maradék lakrimákat felszámolni. Büszke voltam magamra, hogy tudtam valamivel a társadalmat szolgálni, viszont szomorú voltam, hogy most megint újból kell kezdenem a zsinór-szabadságom. És valami azt súgta, hogy nem most láttam a Galambistent utoljára.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Pént. Szept. 30, 2011 11:37 pm

Igazán szép munka, minden elismerésem Jutalmad: 100 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Raelae Xing'ke
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 182
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Jul. 21.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Szer. Okt. 12, 2011 10:01 pm

Sárkányölő sors
Fő történetszál


-Ébredj, kölyök.
Sötét volt, nem láttam semmit, de aztán hamar rájöttem, hogy csak azért, mert még csukva volt a szemem. Hátamon éreztem valami hatalmas, hegyes, kemény, durva test gyengéd érintését. Kinyitottam a szemem. Homokot láttam mindenfelé: azon feküdtem, a falakat ez alkotta, az oszlopokat, de még az ég is ebből állt, de nem volt sötét, a homok néhány helyen világított. A hasamon feküdtem. Fejem oldalra volt fordítva, és pont nem láttam a hang forrását. Valóban, a hang. Ismerős volt, már nagyon rég hallottam, de akár száz kiabáló ember között is meghallottam volna ennek a hangnak a suttogását. Hamar felpattantam, és szembefordultam régi mentorommal, a mesteremmel, azzal, aki apám helyett apám volt.
Sahara teljes dicsőségében állt ott. Hét éve láttam utoljára, de semmit nem változott, ellenben velem. 13 évesen hagyott el, most 20 vagyok. Annyi kérdésem van hozzá, és valószínüleg neki is hozzám. Vajon udvariasnak kéne lennem? Vagy ha megengedi, akkor melyik kérdésemmel kezdjem?
-Hogy megy sorod, kedves Raelae? – zengett a leviatán hangja a jól ismert sivatagi barlangban. Hogy kerültem ide vissza? Úgy emlékeztem, hogy az este Fioréban feküdtem le, az otthonomban, Erában, a saját ágyamba… hogy kerültem akkor egy éjszaka alatt ide? De nem gondolkozhatok most ilyeneken, feltettek egy kérdést, hát válaszolok rá.
-Élek, mint hal a vízben. Sikerült csatlakoznom egy céhház, ahol rajtam kívül még számos olyan mágus van, akiket sárkányok tanítottak. Ők buzgón próbálják a sárkányukat megtalálni, de én…
-Ellenben te a füled botját se mozdítod, hogy engem megtalálj. A többi sárkányölő, ahogy neveznek benneteket mind buzgón keres minket. De te még a saját szüleidet se keresed, pedig tudod jól, hogy még élnek.
-Téged ismerve biztosan jó okod akadt arra, hogy szó nélkül távozz. Nem úgy ismertelek meg, mint aki csak úgy túrázni menne, főleg nem hosszú időkre. Legalább egy hetet vártam rád a barlangban, de nem jöttél vissza. A szüleim pedig halottnak hisznek, nem térhettem vissza a táborba. Azt hitték volna, hogy csak egy élő holttest vagyok.
-Ez való igaz. Ám a szüleid élnek, ha érdekel. Sokáig szenvedtek a hiányodban, de idővel begyógyult a sebük. Egyre könnyebben beszéltek rólad, és idővel a családi béke is visszaállt. Édesanyád életet adott egy lánygyermeknek röviddel a találkozásunk után.
Meglepett, amit mondott. Szerettem volna többet tudni a szüleimről, és a húgomról, de ezek a dolgok várhattak még, hiszen őket tudom hol keressem, bármikor visszatérhetek a táborba, és érdeklődhetek utánuk, viszont Sahara csak most van itt előttem, és őt nem tudom hol keressem, viszont ezt ki kéne derítenem.
-Hová mentél? Hol vagy most? – Ettől felkacagott.
-Hát nem látod? Itt állok előtted. Itt vagyunk a barlangomban. De hidd el, vannak dolgok, amiket a te, halandó elméd nem képes felfogni. A mi ügyeink sokkal bonyolultabbak, mint a ti harcaitok hatalomért, pénzért, nőkért és földért.
-Vajon igaz ez? Vagy csak csupán ugyanezekért a dolgokért viaskodsz te is a sárkánycimboráiddal szemben, csak épp nagyobb skálán, amit szerinted mi nem vagyunk képesek felfogni? – Dühös voltam, amiért eltűnt, és most azt hiszi, hogy nem vagyok képes megérteni, hogy miért tette ezt, valamint még izgalmat éreztem, hogy én, az összes sárkányölő közül én ilyen közel kerültem most valahogy a sárkányomhoz. Ha okosan forgatom a szavakat, talán kiböki, hogy merre, hol lehet, és talán a többi sárkányról is van információja.
Ismét felkacagott.
-Hatalom erőt ad. Pénz kapzsiságot. Szerelem féltékenységet. Tudás őrületet. Ezek ránk nem hatnak, ezeket a földi jókat mi nem üldözzük. A nagy különbség ember, és sárkány között a bölcsesség. Nekünk megadatott születésünktől fogva a hatalom, az erő, és a tudás, amit ti oly nagyon kívántok, de megadatott a bölcsesség is. Ha nem csak hatalomra, pénzre, szerelemre és tudásra fájna az emberek foga, hanem bölcsességre is, akkor sokkal közelebb kerülnél ahhoz, hogy megérts engem, hogy megérts minket. Bölcsességre sokkal könnyebben szert tehetnél, mint pénzre, hatalomra, nőkre és tudásra, de ennek hajszolására veszi rá legnehezebben magát az ember.
Ha bölcs lennél, tudnád, hogy használd a mérhetetlen hatalmad, hogy használd a rengeteg pénzt. Tudnád, hogy láss át a hazug csábításokon, és hogy vedd észre az őszínte szeretőket… és ha bölcs lennél tudnád, hogy mely kérdéseket nem teheted fel.

-Akkor áruld el, bölcs tanító, mi volt oly fontos, hogy szó nélkül tűntél el 7 éve, magára hagyva egy ártatlan gyermeket a sivatag közepén?
-A döntéseimet magam ítélem meg, és nem te, ezt ne feledd el. És ismét csak azt tudom mondani, hogy nem lennél képes megérteni, hogy miért kellett ennek így lennie.
-Hol vagy most?
-Miért oly fontos ez a kérdés? Ha elmondanám, tán elindulnál felkeresni? És mit érnél el azzal, ha megtalálsz? Nagyzolnál társaid előtt, hogy te tudod, hol van a sárkányod, míg ők vért izzadva küzdenek azért, hogy akár egy nyomot is találjanak, legyen az akár hamis, akár hiteles?
-Szóval azt mondod álljak be én is közéjük, és kutassak utánad én is vért verejtékezve?
-Ismételni tudom csak a kérdésem. Miért akarsz megtalálni? Mi hasznod származna belőle? Nincs már mit megtanítanom neked, és úgy hiszem a többi sárkány is ezt mondaná gyermekeiknek.
-Apám helyett apám voltál, az isten verje meg. El sem búcsúztál, és most azt mondod, hogy hagyjam ennyiben az egészet? Legalább azt áruld el, hogy hol vagy! Nem fogok a nyomodba eredni, sem felkutatni téged, csak had tudjam, hogy hol vagy!
-A tudás őrülethez vezet. Lehet, most ezt mondod, de aztán idővel a tudat, hogy tudod hol találsz égetni fogja az agyad, és a talpad, és akarva, akaratlanul is útra indulsz.
-Tán az utadban lennék ott, ahol most vagy?
-Sajnos azt kell mondjam, igen.
-Akkor legalább annyit árulj el, hogy a közeledben van a többi sárkány is? És fogunk egyáltalán még találkozni?
-Miért kezdett érdekelni hirtelen a többi sárkány? Nem beszélek róluk. Ha megemlíted nekik, hogy az összes létező sárkány egy helyen van, nagy valószínűséggel akad köztük egy, aki nem tud majd szótlanul ülni, és felszítja a tüzet, aztán mindnyájan felkerekedtek ennek a sárkányölőnek a zászlaja alatt, hogy megkeressetek minket, de az út kínkeserves, és már csírájában halálra ítélt lesz. Nem fogtok találni semmit, ami elárulná merre leltek minket.
-Annyi sárkány csak nem tűnhet el nyom nélkül a föld színéről! – mérhetetlen harag gerjedt bennem. Nem értettem miért nem válaszol egy kérdésre sem. –Azt áruld el, hogy legalább még a szülőföldem területén vagy?
-Az emberi birodalmak határai nem jelentenek semmit számomra. De hogy választ kapj: nem, már nem tartózkodok semmiféle sivatagban, pedig szívesen visszatérnék ide.
-Akkor miért nem jössz vissza?
-Nem tehetem.
-Miért?
-Sokban hasonlítasz rám, de nem emlékszem, hogy mikor voltam ennyire akadékos. Te is nagyon jól tudod, hogy jó dolog csak a napot lopni, de van, mikor ezt nem tehetjük meg. Számomra is eljött most ez az idő.
-Miért nem mondtál egyszerűen nemet erre az egészre?
-Ha lett volna ilyen döntésem, egészen biztosan ezt választottam volna, de sajnos a döntés nincs mindig a mi kezünkben, ezt te is tudod jól.
Zavart, hogy minden kérdésemre úgy válaszolt, hogy attól csak még több kérdés született a fejemben, amiket ha felteszek, egészen biztosan kitérő, ócska válaszokat kapok, amikből semmit nem tudok meg. Hiába, be kell látnom, nem egy egyszerű emberrel van dolgom, hanem egy sárkánnyal. Nem fogom tudni a kérdéseim úgy feltenni, hogy ne vegye észre benne a turpisságot, és úgyis kitér minden válasz alól. De meg kell próbálnom, valahogyan ki kell szednem belőle a válaszokat.
-A többi sárkányölőről mit tudsz?
-Nem értem miért nevezitek őket… magatokat sárkányölőknek. Hiszen még csak a sárkányaitokat se lelitek sehol, de még csak harcolni se bírnátok ellenünk. Igyekeztünk mindannyian titokban tartani, hogy fogadtunk tanoncokat, de ez valahogy hamar kitudódott, és most feszült a kapcsolat azok a sárkányok között, akikről tudják, hogy volt emberi tanítványa.
-Mit tudsz…
-Ne kérdezz se a sárkányölőkről, se azok sárkányairól. Úgysem mondok semmit.
-Nem értem miért térsz ki a legtöbb kérdésem elől. Miért nem adsz válaszokat?!
-Vannak dolgok, amikről nem kell tudnod. Felesleges dolgok.
-De én tudni akarok róluk, azért teszem fel ezeket a kérdéseket!
-A tudás őrü…
-Őrülethez vezet, ismerem már jól ezt a szöveget, és hidegen hagy a sárkány bölcsességed. Én nem sárkány vagyok, csak sárkányölő, egy ember, és választ akarok kapni a kérdéseimre!
-Sokat változtál, míg távol voltam. Nem úgy emlékeztem rád, hogy ennyire forróvérű lettél volna. Elkényelmesedett voltál, kerülted a feltűnést, nehogy meg kelljen mozdítanod a kisujjadat, nehogy valamit csinálnod kelljen. Most… most pedig akár a világot is bejárnád csak azért, hogy egy pillanatra ismét rám szegezhesd a pillantásod? Hogy újra szót válts velem személyesen? Minek tennéd mindezt? Tán jobban aludnál utána? Nem hinném. Erősebb sem lennél, csak elfáradnál az úton. És ki tudja, ha ide is találnál, a többi sárkány mit szólna a jelenlétedhez? Így is sokan haragszanak egymásra, amiért embereket tanítottunk, nem kell még itt szítanod a tüzet.
A harag immáron teljesen elborította az agyamat. Bal kezem mutató ujját Sahara pofája felé böktem.
-Csak egy vén pikkelyes bolond vagy, aki bujkál fajtársaival a világ elől. Növendékeket fogadtatok. Árvákat, kitaszítottakat, akik szerettek benneteket, felnéztek rátok. Szülők helyett szülők voltatok számukra, majd félve fajtársaitok csúfolásától, mikor megtudták, hogy tanítjátok őket szó nélkül faképnél hagytátok az összes gyermeket. Hol itt a bölcsesség, mikor engem képes vagy kioktatni az élet nagy dolgairól, de fajgyűlölő társaiddal nem vagy képes megértetni az emberek lelkének működését, ami oly egyszerű, hisz ti sárkányok vagytok. A bölcsességeteket, tudásotokat fel sem vagyunk képesek fogni, mi, egyszerű halandó emberek!
-Mesélték a társaim, hogy sokuk tanítványa a rossz útra tért, miután távozniuk kellett. Sajnálattal látom, hogy te is az őrület és a gonoszság szélén állsz. Sajnos nem tudok már neked mit mondani, így a beszélgetésünk most itt véget ér. Isten veled, Raelae.
-Nem szökhetsz el ilyen könnyedén előlem! – sé valóban nem, annyi kérdést megválaszolatlanul hagyott, és annyi kérdést fel se tettem, de lassan halványodni kezdett a teste. Körvonala elmosódott, és átlátszóvá vált az egész sárkány. Én mindkét kezemet pengévé formáltam, és a hatalmas test felé vetettem magamat, de csak a homokfalnak csapódtam.

A következő pillanatban már hideg falapokra érkeztem, a fejemre pedig deszkák potyogtak. Ismét otthon voltam, az albérletben. Felálltam, megpróbáltam lesöpörni egy kevés faforgácsot a ruhámról, de ekkor tapasztaltam, hogy kezeim még mindig pengeélek. Visszaalakítottam őket, és körbenéztem a szobában. Ágyam szétdúlt volt, és ahol épp álltam ott emlékeim szerint egy üres ruhásszekrény volt. Úgy fest álmodtam az egészet, és a végén már annyira feldúlt voltam, hogy testem nem volt képes megkülönböztetni az álmot a valóságtól, és cselekedett. Nem baj, amúgy se használtam ezt a szekrényt, most legalább még akad némi fa, amivel tudok a tojásnak fűteni. A kandalló elé pillantottam, amiben még pislákolt egy kevés parázs, előtte pedig ott feküdt a termetes tüskés tojás, ami semmi jelét nem adta arra, hogy benne élet lenne… valódi, vagy akár záp.
Az álombéli beszélgetés hatása még mindig érezhető volt. Nyugtalan voltam, dühös. Vajon valóban álom volt? Vagy látomás? Mi van, ha Sahara szándékosan jelent meg nekem az álmomban? Az nem lehet, akkor válaszolt volna a kérdéseimre, vagy ő kérdezett volna tőlem. De olyan valóságos volt. Nem lehetett álom, hiszen, azt a kevés kérdés, amire válaszolt, mint olyan információ volt, aminek javarészéről én nem tudhattam, vagy nem tudtam. Ismeretlen dolgokról nem álmodhatok, nem vagyok próféta, se sámán, se jós.
A gondolat, hogy csak látomás lehetett még jobban dühített, hiszen semmit sem kaptam, csak még több kérdéssel hagyott itt engem a sárkány. Vegyes érzelmeim támadtak viszont. Egyrészt örömmel töltött el, hogy figyel még engem Sahara, nem hagyott teljesen magamra. Másrészről gyűlöltem őt, amiért alig válaszolt valamire.
Nem tudtam eldönteni, hogy mennyi lehetett egyáltalán igaz abból, amit elmondott. Vajon valóban összegyűlt az összes sárkány egy helyen? És ha igen, miért? Mit csinálhatnak? Mi az a hatalmasan fontos dolog, amit mi, emberek fel se foghatunk? Vajon valóban élnek még a szüleim? Valóban született egy húgom, akinek még a nevét se tudom? Vajon visszatérjek a táborba, hogy felkutassam őket? De eltűnésem óta 14 év telt el, nem állíthatok csak be most egyszerűen, hogy „Én vagyok Raelae, az eltűnt fiatok és hazatértem”. Sahara és a többi sárkány után kéne kutatnom, de valahányszor rájuk gondolok, elönt a düh.
Sahara már mit sem törődik velem. „Élnek még a szüleid”, ezt mondta, akkor hát ő minek is foglalkozna velem? Csak menjek hozzájuk vissza, mintha mi sem történt volna, és éljem tovább kényelmes kis életem tevetenyésztőként? Még mit nem! Megmutatom ennek a vén bolondnak, hogy én… hogy mi is képesek vagyunk olyan szintű bölcsességre, mint a legkülönb sárkányok, és ha ahhoz, hogy mi legyünk a legbölcsebb lények a világon, ha ehhez az kell, hogy elpusztítsam a nálunk bölcsebb lényeket, a sárkányokat… ám legyen. Állok elébe. Annyi hatalmat, erőt, tudást és bölcsességet halmozok fel magamban, és annyi erős, okos és bölcs társat állítok magam mellé, amennyivel gyerekjáték lesz végigsöpörni a sárkányokon. Olyanok leszünk, mint a gabonán átszáguldó sáskaraj. Nem fogunk magunk mögött hagyni mást, csak pusztát, és letarolt vidéket. Ám ehhez több segítségre lesz szükségem… többre, mint amennyit Dragon Fang valaha is biztosítani tud majd.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Raelae Xing'ke
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 182
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Jul. 21.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Szomb. Okt. 15, 2011 2:34 pm

Sárkányölő sors: Két héttel később
Fő történetszál


Két hét telt el azóta, hogy Sahara megjelent az álmomban. És igen, csak egy álom volt, hiszen semmi olyat nem mondott el, amiről nem volt tudomásom, ahol mégis válaszolt valamire, ott pontosan ugyan azt mondta, amire én is következtettem. Nem vagyok látnok.
Az éjszakáim eleinte nyűgösek voltak. Valamennyire féltem elaludni, hátha megint rémálmom támad arról a semmire kellő hüllőről. De ha csak egy álom volt, akkor miért gyűlölöm ennyire? Hiszen csak a saját képzeletem szüleménye volt az egész dolog… vagy csak el akarom magammal hitetni, hogy álom volt, és valóban nem látomás? Végül aztán az éjszakák egyre „zökkenőmentesebbek”, egyre nyugodtabban feküdtem le, és egyre kényelmesebbek és pihentetőbbek voltak az éjszakák. Egészen addig, míg kerek 14 nap el nem telt az óta. Azon az éjszakán ismét egy álomvilágban találtam magam, ismét a sivatagban, de most nem a barlangban voltam, hanem a felszínen, és egyedül. Körülöttem, szinte minden irányból a tenger hullámzását hallottam. Egy apró szigeten lehetettem. Körbenéztem, egy homokdűnékkel ölelt medencében álltam. Nem volt nagy, sőt, igen kicsinek tűnt a gödör, amiben voltam. Vártam a lyukban sokat, de semmi nem történt, ezért inkább elindultam az homokdűne gyűrű tetejére. Furcsa volt, nem éreztem azt, hogy a homokba süllyednék, és hátrapillantva láttam, hogy lábnyomokat sem hagyok. Nem igényelt sok időt, se erőt felmászni a dombra, ám onnan egy olyan látvány fogadott, amire nem számítottam. A medence, amiben voltam mélyföldnek számít, hiszen a dombok teteje maga volt a part, és a tenger vígan mosta. Ismét körbepillantottam, az egész sziget tökéletes kör alapú volt. Sehol semmi élet, se állatok, se növények, és biztos voltam benne, hogy a vízben sincs semmi. Nem tudtam, mihez kezdjek, egy teljesen kietlen szigeten, azon gondolkodtam, hogy lefekszek, és álmomban alszok. Azonban nem volt időm ezt végrehajtani. Lábam előtt, és valószínűleg az egész szigeten a homok a víz alatt hírtelen besüllyedt, és az egész sziget olyan lett, mintha egy oszlop emelkedne ki a tenger fenekéből, nem volt folyamatosan mélyülő partszakasz, csak egy hírtelen szakadék vízzel feltöltve. Hátrább léptem, nem akartam beleesni a feneketlen mélységbe, és amint kellő távolságba értem a víz peremétől, az mintha két helyen forrni és bugyborékolni kezdett volna. És valóban, a két forráspont egyre jobban növekedett, de inkább csak szélesedett, addig, ameddig a sziget pereménél két, egymástól különálló helyen forrt a víz, aztán hírtelen szűnt meg ez a jelenség. Közelebb léptem, ahol mindez történt, és kezemet a vízbe mártottam, de nem éreztem melegnek. Hamar visszakaptam a kezem, mert a víz aljából mintha színfoltokat láttam volna növekedni, és mintha egyenesen felfelé tartanának. Az egyik kék volt, a másik fekete. A foltok egyre nagyobbak lettek, majd furcsa alakot is öltöttek, csónakok voltak. Pár másodperc, és a felszínen is teremtek, és meg tudtam vizsgálni őket. A kék csónak egy egyszerű halászcsónak volt, két evezővel, háló nélkül. A másik csónak, a fekete úgy nézett ki, mint egy miniatűr viking bárka. Hosszabb volt, mint a kék, és a fedélzeten sűrűn voltak a padok, és az evezők elhelyezve. Az orrában tágas rész kihagyva, és a farok részben egy hatalmas dob, de ütők nem voltak hozzá. A csónak elejét pedig egy rémisztő lény feje díszítette, hátul pedig logikusan a farka ívelt magasba. Személyzet egyikhez sem tartozott, csak álltam ott, és bámultam a két hajót. Gondoltam be kéne az egyikbe szállnom, hátha akkor történik vele, de vajon melyiket válasszam? Ha valaki tudatná velem, hogy úgyis visszajöhetek majd ide bármikor, és választhatom a másikat is, akkor könnyebb lenne a választásom.
Nem értettem a vízi eszközökhöz, nem tudtam melyik fog gyorsabban haladni, és biztosabban a vízen, azon is elgondolkoztam, hogy lehet mágikusak, és csak maguktól fognak cipelni engem valamerre. Ha valóban jelentésük van, akkor a kék, egyszerű csónak az biztosan a jóság útját jelenti. Ha azt választom, akkor egy olyan utat fogok bejárni, ahol magamban megbocsátok Saharanak, nem fogom keresni őt, és a többi sárkányölőnek sem segítek keresni a sajátjukat. Az életem marad a kis megszokott kerékvágásában, és én öreg Dragon Fang tagként halok meg, úgy, hogy soha többé nem látom Saharát. Viszont ha a fekete csónakot választom, abban sokan elférnek még rajtam kívül, de kétséges, hogy ki áll a dob mögé, hogy ki fogja vezényelni a csapatot. Én nem vagyok nagy vezéregyéniség, így biztosan valaki más. Azon az úton, ha már fekete hajó, biztosan a gonosz útját jelképezi. Ez biztosan megint Sahara valamelyik trükkje lehet. Azt hiszi, hogy a világban csak jó és gonosz van? De én megmutatom majd neki, hogy gonosztettek nélkül is megtalálom őt. Így beszálltam a fekete mini-bárkába.

Amint másik lábam is koppant a fedélzeten a kék csónak visszasüllyedt a mélybe, és a fekete bárka lassan elindult. Hosszú ideig semmi nem történt, csak ment a végtelen felé a hajó, a medencés szigetet lassan mögöttünk hagyva. Mikor a sziget a horizont alá süllyedt arra lettem figyelmes, hogy nagyon gyorsan kezd esteledni, majd az addigi verőfényes napsütésből szürkület lett, ám ott meg is állt a Nap és a Hold. Kinéztem a hajó elé, hátha meglátok valamit, szárazföldet, de ami megütötte a szemem, az nem volt olyan távoli: a hajó előtt egy sávban a víz koromfekete volt, és még csak hullámozni se hullámzott ott a víz. Megfordultam, hogy megnézem mi a helyzet a hajó faránál, ám ekkor egy újabb furcsaságot láttam meg. A dobon ült egy koromfekete holló, és mereven rám bámult. Ami nagyon furcsa volt rajta, hogy szeme nem a megszokott színekben tündökölt, hanem kék volt, akárcsak a tengervíz pár perccel ezelőtt. Közelebb léptem felé, de az állat meg se torpant, majd egészen a dob mögé tudtam menni, ahová a holló még mindig követett a tekintetével, de nem támadott, nem is rémült meg. Kipillantottam a farok mögé, és jól láttam, hogy a hajó mögött is egy fekete sáv húzódik. Visszafordultam, és a hollóra tekintettem. Nem volt rajta semmi egyéb szembetűnő a szemein kívül, talán még az, hogy termetesnek tűnt. Nem mertem hozzáérni, hátha megcsíp, vagy megkarmol. Azon gondolkodtam, hogy megszólítom, de mit kérdezhetnék tőle? Talán a legkézenfekvőbb kérdéssel próbálkozom.
-Hogy kerültél ide?
Inkább számít az ember a tengeren sirályokra, vagy galambra, nem hollóra. Az állat azonban nem válaszolt. A kérdéstől furcsán mozgolódni kezdett, kiélesedett a szeme, de nem válaszolt. Az egyetlen válasz, amit kaptam, az a hajó hírtelen zörgése volt. Felkaptam a fejem, és láttam, hogy az addig érintetlennek tűnő padok most mintha meg lennének hajolva lefelé, mintha ülnének rajta. Hallottam is emberek halk suttogását, volt ott felnőtt, fiatal, férfi és nő hangja is, de nem értettem miről beszélhetnek. Idővel aztán egyre több pad roskadt meg alaktalan testek súlya alatt, és a suttogás hol elhalt, hol felerősödött. Amikor az utolsó helyet is elfoglalta valaki, akkor ismét egy furcsaság történt. A végeláthatatlan tenger hirtelen eltűnt, és egy város csatornáin úszott a hajó keresztül. Próbáltam kivenni, hogy melyik város lehet ez, talán Magnolia, hiszen ott vannak erre emlékeztető csatornák, de az épületek java részét felismertem, és azok Erában vannak felépítve. Pár méter úszás után aztán a házak lángokba borultak, és mintha a hajó szélén különös fények villództak a szivárvány minden színében.
Újabb csendes percek teltek el hajózással, mígnem a csatorna végül véget ért, mert egy hatalmas hegy állta az utunkat. A hegy tetején egy nagyon is ismerős épület állt, a mágikus tanács székháza. Ismét színek kezdtek el villódzni, és a hajó rázkódni kezdett, mindaddig, míg a közepén félbe nem tört, és süllyedni nem kezdett. Sikerült épp kiugranom a kikövezett partra, ahol már mellettem világítottak a fények. Felnéztem az épületre, amin szép lassan elkezdtek a sérülés jelei meglátszani: a tetőcserepek lepotyogtak, a vakolás is, az ablakok betörtek. Ennek a jelenetnek a végét azonban nem várhattam meg, mert a holló, teljesen oktalanul rám támadott, a fejemet célozta, én pedig védtem a szememet, hogy ki ne kaparja, de esélytelen volt a küzdelmem ellene. Szárnycsapásai olyanok voltak, mintha vonattal jöttek volna nekem, és hamar a falnak dobott, ahol aztán lecsúsztam ülő testhelyzetbe. Felülről furcsa zajt hallottam, felnéztem, és a lehulló törmelék mérhetetlen mennyisége azonnal elvakított. Nem láttam, és nem is hallottam onnantól kezdve semmit, hogy mi folyik az álom-Erában, csak képek úsztak el előttem. Saját magamat láttam, ahogy kitörök a törmelék alól, testem ripityomra törve, majd ezt felváltotta az, hogy egy rózsaszín hajú idős hölgy kötözi a fejemet, míg én egy ágyban fekszem. Az idős hölgy ruházata érdekes volt, bár csak a hátát láttam. Hosszú, bíbor köpenyt viselt, magas gallérral, és mintha a gallérban sárkányfogak lettek volna.
Majd jött a legkülönösebb, és legtovább tartó kép. Egy férfit láttam, haja hosszú, copfba kötve, és narancssárga, akár az enyém. Szeme úgy szint olyan kék, mint az enyém. Arca leginkább édesapámra emlékeztetett, ám mégsem ő volt az. Ruhája egy hosszú szárú fekete ingből állt, nadrágja fehér, és laza, egy fekete csizmába gyűrve. Kezei befáslizva, és nyaka körül egy szürkésbarna sál, ami köpennyé alakult. Arcáról foszlányokban lógott a gézkötés, és volt nála még egy fekete ernyő. Ami különös volt benne, hogy mosolygott, megállás nélkül, és egyenesen rám nézett ő is.
-Ki vagy te? Sahara egyik újabb buta trükkje? – Meglepett, hogy meg tudtam szólalni, és az is meglepett, hogy válaszolt. Haja nem volt mély, de nem is csengett olyan lányosan, mint az enyém.
-Nem kell félned, Raelae. Én a barátod vagyok.
-Honnan tudod a nevem? Még sose találkoztunk.
-Még nem, de fogunk, és hidd el, jobb kapcsolatban leszünk, mint valaha bárkivel is leszel.
-Mi a neved?
-A nevem érdekel? Nézd el az udvariatlanságom, én ismerem a tied, és te nem az enyém. Az én nevem Hilaron Sonneilon.
-Hogy érted azt, hogy jó kapcsolatban leszünk?
Mosolya még szélesebbre húzódott.
-Idővel megtudsz mindent, ha a valóságban is a fekete bárkát választod, akkor fogunk találkozni. Én segíthetek neked megtalálni Sahara-t, és adhatok sok mindent, ami elősegíti azt, hogy a legkegyetlenebbül végezz vele.
-És mit kell nekem mindezért tennem?
-Az ég adta egy világon semmit. Csak válaszd a valóságban is a fekete bárka útját. Hidd el, fel fogod ismerni, mikor kell választanod majd a két csónak között.
-Mit tudsz mesélni arról a hollóról, és a felgyújtott városról?
-Nem kell ilyen apróságokkal foglalkoznod. A holló, és a csónakban lévő egyéb más test nélküli lények nem mások, csak bábok. Igen, parasztok, bástyák, futók és lovasok. Mind feláldozhatóak a cél érdekében. A felgyújtott város pedig maga a sakktábla.
-És ki a király és a királynő?
Felnevetett.
-Hát nem látod? A király te vagy. A királynő, nos igen, ő valóban egy értékes báb, de nem mesélhetek róla. Sokban tud majd neked segíteni, hiszen ő bármelyik irányba tud lépni.
-Mikor fog mindez történni?
-Nemsokára… pár nap múlva… lehet hetek múlva csak… légy türelmes, az út végén megkapod azt, amire vágyakozol.
Azzal szertefoszlott. Nem bántam, nem volt hozzá több kérdésem, így is éppen elegendő információval látott el. Már tudom, hogy az esély, a lehetőség hamarosan megmutatja magát nekem, és akkor az arany úton fogok haladni, hogy Sahara fejét trófeaként a falamra szegezhessem.
Álmomból aztán egy hangra riadtam fel… Sahara hangjára:
-Ne válaszd a fekete bárkát, kerüld a hollót, kerüld Hilaron-t!!!
Szobám üres volt, még mindig. Az összetört szekrény maradványait már eltakarítottam, és helyére egy újat vettem. Elhúztam a függönyt, odakinn verőfényesen sütött már a nap. Oldalra pillantottam, a kandalló mellé, ahol épphogy parázslott még valami, kevés meleget adva a még mindig életjelet nem adó tojásnak.
Kimásztam az ágyamból, leültem íróasztalomhoz, elővettem a naplómat, és felírtam mindent, szóról-szóra, amit az álmomban láttam, és hallottam. Az esély… a remény hamarosan megadatik. Csak bírjam kivárni.


A hozzászólást Raelae Xing'ke összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Okt. 26, 2011 10:48 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Hétf. Okt. 24, 2011 11:32 am

Hm hm, mind a két munkádat megnéztem, és...hát szomorú hírem van... tudom, most utálni fogsz ezért, de sajnos nem tehetek mást... ugyanis a két munkádért összesen 400 VE-t adok, mert meg vagyok elégedve mindkettővel Very Happy! Familiárisodnak a két kalandért összesen 100 VE jár! Csak így tovább!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Raelae Xing'ke
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 182
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Jul. 21.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Vas. Nov. 20, 2011 1:02 am

Nephila
Abban az esetben, ha nem feltünő:
Az egész kaland a familiárisról szól!

Már legalább egy hónapja megvan ez a tojás, mégis mennyi idő és energia kell, hogy kikeljen? Lehet sárkány van benne, vagy bálna, hogy ennyi ideig tart neki.
Az idő odakinn már mínuszba fordult, és nem csak este vannak fagyok, hanem napközben is. Észre se vettem, de már annyi fát raktam a tűzre, hogy lehet a tojás teljesen megfőtt. Nem vállaltam munkát ebben a hidegben, így javarészt otthon üldögéltem. Néha beugrott valami vendég, vagy én szaladtam be a céhházba a társaság kedvéért, de időm java részét otthon töltöttem és olvastam ezt-azt, amit épp meg tudtam kaparintani. Fiore történelem, földrajz, vallási történelem, mágikus történelem, heti-, és havi lapok és a többi.
A végén még egy mágiaügyi törvénykönyv is a kezembe akadt, ami elég érdekesnek tűnt, de egy reccsenő hang megzavart félúton… reccsenő hang? Mégis mi a fene recseg ebben a házban, mikor egyedül vagyok itthon? Aztán észrevettem, hogy a tojás kezdett néha-néha remegett. A könyvemet azonnal ledobtam, majd odaugrottam a tojás elé, és leguggoltam. Piszok meleg volt a kandalló előtt, de nem zavart (amúgy se volt rajtam sok ruha, egyedül vagyok itthon, a függöny elhúzva, akkor minek öltözzek át? Elég csak levennem a pizsamám és flangálhatok boxerben kedvemre), jobban érdekelt a tojás állapota. Lehet végre kikel?! Uh, kéne egy szülésznő, de nem ismerek senki ilyet, és nincs most idő a postára, vagy a korházba elszaladni. Vagy valami erős anyai ösztönökkel megáldott lány kéne? De kit ismerek ilyet? Talán Nati, de ő sincs most Erában, szóval felejtős.
A tojás egyre hevesebben kezdett remegni, majd felrepedezett a fedele, én reflexből eltakartam a szemem, nehogy egy repesz eltalálja. De felrepedezik? A tojás mindeddig nyálkás volt. Jobb lesz, ha megjegyzem, akkor, hogy a tojás felszíne kiszárad kikelés előtt, ha esetleg még egy ilyen tojást találnék. Kelj már ki az istenit, már amúgy is tűkön ültem régóta, most meg a célegyenesben váratsz meg a legjobban… NEM! Hülye vagyok, nem fog az életben kibújni, ha nem érzi, hogy szeretettel teli környezetbe születik. Ah, hol van Nati ilyenkor? Mit tenne ő most? Mit? Talán valami ilyesmit…
-Ez az. Csak így tovább, már vártalak. – mondtam a legmézes-mázasabb hangon, amin csak tudtam. Kis híján hányingerem lett magamtól, de muszáj kedvesnek és őszintének hangzanom… miket beszélek? Hisz őszinte vagyok, vártam, hogy kikeljen, és legyen bármi is benne, szeretni fogom. De jó bolond vagyok, még játékot se vettem neki… mondjuk ez megérthető, mégis mit vettem volna neki? Kaparófát? Gumicsontot? Mókuskereket? És mégis mekkora mókuskerék kell valaminek, ami ekkora tojásból kel ki?
Mivel fantáziám kábé ki is merült abban, amit mondtam, nem vagyok jártas szeretés terén, így inkább megfogtam a tojás alját, hátha a kezem melegével tudok segíteni, éreztetni, hogy ott vagyok, vagy valami hasonlót. Úgy látszott bevált, mert a tojást alig bírtam megtartani, hogy ne pattogjon arrább az erőteljes remegéstől. Aztán a tojás teteje felrepedt, és az első darab tojáshéj-repesz elpattant, egyenesen homlokon találva engem. Egy szép darab szállt ki belőle, de megmozdulni sem mertem, hogy bekukucskáljak a lyukon, bár szerintem, ami ebben a tojásban lehet az nem fér ki azon a lyukon. Izgalmamat elbeszélni se tudom. Szívem a torkomban, fejemben, gyomrom helyén, mindenhol dobogott. Torkomban gombóc, hasamban görcs, légzésem lassú, és mély, hideg verejték, majd össze… magam.
Majd aztán lepattant még egy darab héj, és így ment ez szép lassan, míg kábé a tojás tetejének egy nyolcada eltűnt. Akkor spirálisan nyolc, hosszú, és egyenes… valami, jött ki a résből, és feszítette szét a maradékot. Természetesen nem vártam meg, hogy a tojáshéj maradékai összevissza repkedjenek az arcomba, és inkább hátraugrottam, és onnan figyeltem a történéseket.
A tojás apró szilánkokban hevert a padlón, és a benne megbúvó apró lény végre megmutatta magát a külvilágnak. Sose láttam még hozzá hasonlót. Leginkább egy skorpióra emlékeztetett, de nem voltak ollói, se farka, és nem is volt homokszínű, és a lábai is hosszabbak voltak. A hátán feküdt, mikor a világra jött, de hamar átfordult, és ott forgolódott a kandalló előtt, de hamar hátrálni kezdett, mikor meglátta a tüzet, egészen addig, amíg a lábamba nem ütközött. Akkor ismét megpördült és felnézett rám. Nyolc apró fekete szeme volt. Két nagyobb a feje elején, 3-3 kisebb pedig a feje oldalán. Letérdeltem hozzá, hogy ne kelljen lehorgasztanom a fejem, hogy lássam egyáltalán.
-Szia. – mondtam neki ismét kedves hangon, és lassan nyújtottam a kezem feléje, hogy megsimogassam. Hagyta is magát, látszólag tetszett neki. De nem játszhatok vele sokáig… azt se tudom, hogy kéne felnevelni, mit kezdjek most vele… mit eszik egyáltalán? Azt hiszem érdemes lesz meglátogatni a könyvtárat, meg egy üzletet, hogy vegyek ezt-azt, hátha véletlen ráakadok, hogy mi kell neki. Óvatosan felálltam, nem akartam megrémíteni, majd a szekrényemhez mentem, magamra kaptam a fél ruhatáram, és az ajtóhoz léptem.
-Várj itt. Azonnal jövök. – mondtam ismét az újszülöttnek, majd kinyitottam az ajtót, és már szaladtam is a könyvtárba.

A könyvtárban szokás szerint nem volt nagy tömeg, és a tökéletes csend honolt, csak a lapozásokat lehetett hallani, meg néha egy-egy köhögést, vagy tüsszentést. Én, mint a céltudatos vásárló azonnal a szakirodalomhoz siettem, első ízben az állatkámról akartam valami információt szerezni, amit aztán sikerült is az ízeltlábúak kategórián belül a pókszabásúak cím alatt. Nephila clavipes… szóval Nephila. És rovarokkal, meg bogarakkal táplálkozik. Rendben van, de most vagy kevés, nagy bogarat szedek neki, vagy sok kicsit. Sajnos így a tél közepén sehol sem fogok én legyeket, szúnyogokat, vagy szentjánosbogarakat találni. Marad az alternatív, remélem, szereti a sertéshúst. Rendben, akkor ugorjunk át a baba-mama osztályra.
Az a részleg természetesen tele volt kerekedő hölgyekkel. Jobban zavarban voltam, mint egy középiskolás az első randiján. De remélem lánynak fognak nézni, és nem okozok nagy galibát azzal, hogy itt keresgetek. Majd 10 perc keresgélés után találtam meg, ami nekem kell: „babanevelés süteményagyúaknak”
Volt benne szó mindenről, az etetéstől a vécéztetésen át, egészen a pelenkacseréig, meg a büfiztetésig. Kétlem, hogy ezekre szükségem lesz. „Hogyan tanítsuk meg beszélni?” Na ez már döfi.
-Első gyermekét tervezi? – kérdezte tőlem egy mellettem álló nő mosolyogva. Látszólag ő már alaposan benne volt a korban, és nem egy utódnak adott már életet.
-Őőő… igen. – próbáltam határozott lenni… próbáltam, de nem sok sikerrel.
-Akkor fontos, hogy legyen türelemmel, semmit sem szabad erőltetni. Beszéljen hozzá sokat, és ha mereven figyeli magát, és követi, az azt jelenti, hogy a figyelmére pályázik. Olyankor játsszon vele, vagy próbálja meg kitalálni, hogy mit akar, de általában a játék a téma. Ennyi.
-Köszönöm... – Nagyon jó, annyira túlteljesítettem a lány szerepet, hogy egyenesen családtervező asszonynak tűnök. Nem érdekes, irány a közért, aztán vissza a házba. Remélem, nem rágta szét a bútorokat, meg nem élesítette a körmét a kanapén… miket beszélek? Nem macska, nem is kutya, hanem egy pók… vajon mi kárt tehet egy pók a szobában…? Úristen… remélem, nem szőtte tele az egészet hálóval!
Szép lassan kisétáltam a könyvtárból, bemutattam, hogy nem lopok semmit, aztán rohamtempóba mentem a boltba, vettem húst, aztán sprint haza.

Otthon nem egészen az várt, amire számítottam. Nem volt a lakás tele hálóval, csak a mennyezet, ami nem sok vizet zavart igazából. Amint beléptem az ajtón, a pók azonnal leereszkedett a hálóról, és elém sétált.
-Nem tudom, hogy ez megfelel-e neked… - azzal elővettem a húst, levágtam belőle egy darabot, és a pók elé nyújtottam. Látszólag elfogadta. Két csáprágójával megfogta, felcipelte a hálóba, ahol bepólyálta. Míg ezen dolgozott, addig én kipakoltam, amit hoztam, és mire visszaértem a nappaliba, ismét a talajon volt, és látszólag engem várt.
-Érted, amit mondok? – Kérdeztem, választ azonban nem vártam. Ismét letérdeltem hozzá, és két kezemet mellemre helyeztem.
-Raelae. – Fejtorát oldalra biccentette. Igaz is, az embereknek is gondja van a nevemmel, lehet nem ilyen bonyolult szóval kéne kezdeni.
-Én. – mondtam ismét. Vajon tud egyáltalán beszélni? Inkább valami mágikus lények kézikönyvet kellett volna elolvasnom. Ismét inkább megsimogattam a fejét.
-Nephila. – mondtam, majd elvettem kezem a fejéről.
-NE… PHI... LA… - hallottam egy furcsa hangot.
-Ezt… ezt te mondtad? – Tett egy bólintásra emlékeztető mozdulatot, aminek következtében ismét megsimogattam a fejét.
-RE… LÉ… - mondta ki a nevem, nem a legtökéletesebben, de jól, amiért újabb simogatást kapott. Aztán ragyogó ötletem támadt. Fogtam két széket, és az ablak elé raktam őket, elhúztam a függönyt, és megütögettem az egyik szék lapját, hogy másszon oda fel Nephila. Úgy is tett, én pedig leültem mellé, és figyeltük az utca életét, hátha így elcsíp pár random szót.
És be is vált az ötletem. Egész nap ott ültünk, néha én is magyaráztam neki ezt-azt, ha sikeresen megismételt valamit, akkor megsimogattam, vagy adtam neki még egy adag kaját.
Nap végére már folyékonyan ki tudta ejteni a nevét, meg az enyémet. Tudott alapszavakat és mondatokat, mint bemutatkozni, kérni egy pohár vizet, beszélni az időjárásról… az a kanászlegény nagyon nem kellett volna oda nekünk, legalább 8 csúnya szavat elsajátított. Végül aztán megpróbáltam vele folyékonyan csevegni.
-Mi a neved?
-Nephila.
-És az enyém?
-RE… LÉ… SIN… KÜ… - hát igen, ez azért mesterfok.
-Hol vagyunk most?
-Erában… otthon.
-Milyen hónap és évszak van most?
-November… tél… hideg.
-Mi vagyok én?
-A sárkányölő… a sivatagból… szeretett gazdám…
Mi? Ezt a szót nem is tanítottam neki… nem is emlékszem, hogy az utcán említették volna. Elpirultam, valahogy… megérintett a dícsérete.
-Nem a gazdád vagyok. Szabad vagy, nem vagy senki tulajdona.
-RE… LÉ… család? – mondta, határozottan kérdő hangsúllyal.
-Igen. Az. – mondtam, mosolyogva, és ismét megsimogattam. És valóban, elkövetkezendő éveimet valószínűleg vele kell majd megosztanom… feltéve, ha az említett húgom nem jön Fioréba, akkor lehet vele is meg kell osztanom a házat, amit igazából nem bánnék, ha ő nem bántja Nephilát. Tényleg, lehet visszanézek majd a sivatagba, itt úgyis hideg van, de… nem hinném, hogy Nephilát már pár napos korában rángatnom kéne erre-arra, rá kell majd bíznom valakire, de ki az, aki nem fél a pókoktól? Főleg nem egy ekkorától?
Gyorsan még elugrottam az utcában egy könyvesboltba, és vettem meséskönyveket gyerekeknek, abból olvastam fel Nephilának esti mesét, tényleg úgy éreztem magam, mint egy egy-gyerekes anya. Aztán nap napot követett, és minden nap ültünk egy keveset az ablak előtt, hogy Nephila tanulja a nyelvet. Egy hét alatt már tökéletes volt a kiejtése (bizonyítja, hogy a nevemet jól ki tudta mondani), megtanult néhány betűt is olvasni, írni viszont nem tudott sehogy se. Én elolvastam vagy száz könyvet pókokról, de egyikben sem volt szó óriásokról. Gondolom valami távoli, ismeretlen földről szedhették a tojást.
Annyi mindent kell még neki tanítanom… földrajz, matematika, más emberek nevei… de idővel, nem akarom az újszülött elméjébe zsúfolni a világ összes tudását… amúgy is, a keserű valóságot a saját bőrén kell megtapasztalnia… jó, és gonosz, meg a többi sztereotípia.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Raelae Xing'ke
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 182
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Jul. 21.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Kedd Nov. 29, 2011 7:15 pm

A halál nem válogat...


Lassan fél éve, hogy Fioréba érkeztem. Odahaza nem volt nyár, vagy tél, csak egy hónap esős évszak és 11 hónap... nyár, bár senki nem nevezte így, csak „jön az esős évszak”, vagy „múlik az esős évszak” Itt azonban a nyár lassan őszbe fordult, majd eljött a tél. A nappalok is egyre rövidebbek lettek, és az esték hosszabbak. A hőmérséklet is egyre jobban süllyedt, egészen mínusz alá, amihez én abszolút nem voltam hozzászokva, persze, a sivatagban az éjszakák is hasonló hidegek voltak, de az ellen tudtunk védekezni úgy, hogy több bőrt raktunk fel a sátrak falaira, de itt? Fát kell folyamatosan a tűzre pakolnom, ami pénzbe kerül, és éjszaka többször fel kell kelnem, mert dermesztő hideg van, mivel a tűz kialudt.
Munkákra alig mentem a hideg miatt, ha mégis, akkor csak összecsaptam, hogy hamarabb hazaérhessek a melegbe. De otthon csak unalmas volt. Nephila mondjuk biztos szórakoztatást nyújtott, de ő sem volt mindig vevő a játékokra, és a könyveim is fogytán voltak.

Egy napon viszont csodás ötletem támadt. Egy utazási iroda előtt sétáltam el, és ugrott be a gondolat: Miért nem utazok vissza a szülőföldemre? Nem vagyok híve a hajózásnak, és visszagyalogolni sem akarok, nem is emlékszek merre kéne menni, és nincs kedvem még 7 évet bolyongani.
Otthon felkaptam a jól megszokott ernyőmet, mellé még Nephilát, eltettem annyi pénzt, amennyi elég lesz az utazásra, majd szaladtam is a vasút felé, és az első vonattal mentem Hargeonba. Ismertem már a kikötővárost, nem egyszer jártam itt. Berobbantam a jegyárusító bódéba, a kikötő mellett, ahol egy vénember ácsorgott a kassza mögött.
-Jó napot, két jegyet kérek a...
-Ne is mondja, kitalálom... maga is abba az átokverte sivatagi országba megy telelni? Heh, sokan menekülnök ilyenkor oda a hideg ellen, de csak a fele tér vissza. Sokak belehalnak az éjszakai hidegekbe, vagy valami huncut fenevad bendője mélyén végzik.
-Csak a jegyeimet szeretném, sztorikat nem.
-Értem, értem... tessék. A Sárjáró lesz a maga hajója, ha minél elöbb akar indulni.
-Köszönöm... Pá!
Intettem az öregnek, majd kiléptem az apró bódéból, és már szememmel kerestem is a hajómat. A hajó a legtávolabb volt kikötve, nem volt nagy, de elég ahhoz, hogy a nyaralni kívánók áradata felférjen rá.
Kiválasztottam magamnak egy optimális kabint, és ki sem mozdultam, amíg ki nem kötöttünk. Az út eltartott vagy 16 órán át, közben javarészt Nephilával szórakoztam, meg körbevezettem a hajón, hiszen életében most van először vízen. A turisták java része bolondnak nézett, amiért egy póknak beszélek, és mutogatom, hogy ez ez, és az az, de nem érdekelt.

-MEGÉRKEZTÜNK!!! – Hallatszott egy kalóz hangja. Mivel nekem semmi cuccom nem volt, csak az ernyő, és Nephila, ami pont kéznél volt, így, míg mások leszaladtak a kabinokba, meg a raktérbe a holmijukért, én a fedélzeten vártam, hogy kikössünk, és végre partra szálhassak. 7 éve nem jártam itt.
Szinte örömmel telt leszállni a hajóról, mondjuk már ott is éreztem a meleg levegő érintését, de azért a stabil talaj mégis jobb volt, mint az ingó bárka. A kikötő betonzatáról lelépve azonnal a meleg homokon találtam. Fioréban szinte sehol nem találni ilyen laza kötésű talajt. Sokáig lépkedtem körbe-körbe, és élveztem, ahogy a lábam lágyan a homokba süpped.
Nephilát is letettem, had tudja meg milyen földről származok, de nem tetszett neki a dolog, és inkább visszamászott a felkaromra. Nem akartam sokáig a kikötő közelében, a víz közelében lenni, hallani a hullámokat. Nyugalomra vágytam, így inkább elindultam vaktában a sivatag felé. Azért még a közelben álldogáló árusoktól vettem egy batyut, meg vizet és élelmet.
A sétát én élveztem, Nephila kevésbé. Unalmas arcát látva mesébe fogtam, elmeséltem neki gyermekkorom nagy élményeit, meg meséket meséltem neki, olyanokat, amivel a tábor öregei rémisztgették a fiatalokat, hogy éjszaka ne kóboroljanak el. Ez látszólag feldobta a kedvét. Egészen addig sétáltunk, míg magam előtt megláttam a Nap korongját. A fenébe, elfelejtettem sátrat vásárolni. Keresnünk kell valami tábort, ahol éjszakára megszállhatunk, és gyorsan, különben hamar megfagyunk mindketten. Nem féltem szaladni, ha elfáradok, csak falok egy marék homokot, és újult erővel szaladok tovább.
Futkározhattam egy darabig, de erőfeszítésem meghozta gyümölcsét. Egy dűne tetejéről pillantottam meg egy krátert, amiben több tábortűz is lobogott, és sátrak árnyékait véltem felfedezni. Nem tétováztam sokáig, azonnal megindultam lefelé, a tábor felé, hogy megkérdezzem akad-e szabad hely az éjszakára. Persze elgondolkodtam, hogy nem-e banditák, de akkor egy kis fejbeveregetés, és hamar egyetértő lesz a legkeményebb fejű csőcselék is. Egyre jobban közeledtem feléjük, és egyre jobban fogott el egy kellemetlen, ismerős érzés, amit gyakran érez az ember, ha nagy hatalmú fekete mágia közelébe ér. Óóh, szóval ezek huncut fiúk, és valami sötét dologban mesterkednek. Érdekel is engem? Felőlem aztán magának Zerefnek is dolgozhatnak, ha engednek itt éjszakázni.
-Üdv, derék emberek! – köszöntem hangosan rájuk, mikor leértem. Hárman voltak, három férfi fekete csuhában, és egy kő oltárt ültek körbe, aminek a peremére sötétvörös rúnák voltak felírva, természetesen elolvasni nem tudtam őket. Az oltár közepéből pedig valami hosszú, egyenes lógott ki, az alján pedig keresztben volt még egy vas. Nem kard volt, inkább egy szálfegyver nyele. A nyél aranyozottnak nézett ki a tűz fényében, és fehér ékkövekkel volt díszítve.
A hangomra azonnal felpattant mind a három, és fenyegetően felém fordultak.
-Ki maga? Mit keres itt? Kérdezte a hozzám legközelebb lévő.
-A nevem Raelae, szállást keresek éjszakára...
Türelmesen meghallgatták amit mondok, majd összedugták a fejüket, és sugdolózva beszéltek egymáshoz, tanakodtak, szerencsémre nem vitték le eléggé a hangjukat, és jól hallottam, mit mondanak.
-Pont úgy beszél, mint a helybéliek.
-Lehet egy kém.
-Meg kéne ölnünk.
-Biztosíthatom önöket, nem vagyok kém, és nem akarom semmi szórakozást elrontani. – próbáltam őket meggyőzni, de valahogy rossz néven vették, hogy nem nekik van igazuk.
-Szerintem meg pont egy igazság harcosa mágus vagy, aki pontosan azért jött, hogy tönkretegye a munkánkat. – szólalt meg a leggonoszabbnak kinéző.
-Kérem ez félreértés... fogalmam sincs mit csinálnak itt, nem is akarom tudni, csak éjszaka nem akarok megfagyni.
-Nem kell a süket duma, sivataglakó, átlátunk rajtad, mint a szitán! DARK BLAST!! – Fenébe, azt hittem megúszom a harcot, de úgy fest nem. Egy cigánykerékkel tértem ki a lövedék elől, az egyik sátor előtt érkeztem földre, ahová gyorsan bedobtam Nephilát.
-Uraim, nem kell a felesleges balhé... – próbáltam csitítani a kedélyeket, aminek hála három Dark Blast repült felém. Fenébe, ha most félreugrok, akkor a sátrat, és vele együtt Nephilát robbantják fel.
SHIELD OF THE SAND DRAGON
Két kézbe! Nem volt kellemes a találatokat felfogni, de Nephiláért ki kellett állnom. Mindkét homokpajzs összetört a kezemben, de apró sérülésekkel megúsztam. Homlokomon több helyen melegséget éreztem folyni lefelé.
-Kezet emeltetek Nephilára... meg is sérülhetett volna... tudjátok... – nem voltam túl jó kedvemben, amiért Nephila felé lövöldöznek. – Ugye nem gondoljátok, hogy ezt megússzátok szárazon?
-A sivatag közepén vagyunk, itt csak szárazon lehet megúszni! – mondta az egyik bolond, aki nem fogta fel a helyzet súlyát.
-Vicces... mondhatom. – mondtam érzelem nélküli hanggal.
CUTTING EDGE OF THE DESERT DRAGON
Ezt is mindkét kézbe.
-Nem szokásom embert ölni... de aki kezet emel egy alig két hetes életre, az nem ember!
RRRRAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAHHHHHHHHH!!!!
Engedtem el egy harci üvöltést, és rávetettem magam a trióra, akiknek esélyük sem lehetett felfogni, hogy mi is történik. Két kéz, két penge, két sérült. Az egyik fickónak a torkát sikerült elvágnom, ő azonnal térdre borult, kezét a torkához kapta, de reménytelen volt, pillanatok alatt elvérzett. A másik fickónak a lábait vágtam le térdből. Neki még volt ideje elkúszni az egyik sátorhoz, és bekötözni a sebet azzal, amit talált. Nem tudom mi történt vele igazából, lehet aztán elfertőződött neki, vagy csak ő is elvérzett.
A megmaradt fickó, a velejéig gonosznak sikerült aztán kapcsolni, hogy mi is történt, és egy Force Push-al elrepített magától messzire, át Nephila sátra fölött. A landolás semmi sérülést nem okozott. Feltápászkodtam, és csak visszamásztam a fickóhoz, aki nem lepődött meg, hogy nem sérültem meg. A kezeim azonban visszaváltak emberi kezekké. Vissza kellett mennem, lehet a fickó megtámadja Nephilát. Gondosan elkerültem azonban most azt a sátrat, ha szerencsém van hátba tudom támadni őt, de nem volt. Az egyik sátor árnyékából próbáltam meg rávetni magam, de már számított rám.
DARK RONDO!
SHIELD OF THE DESERT DRAGON!

Próbáltam magam megint védeni, de ezúttal a mágia nemcsak összetörte a pajzsom, de a jobb karomat is eltörte. Fájdalmamban hatalmasat üvöltöttem. Felkaptam egy marék homokot, de nem volt időm megenni, mert egy újabb Dark Blast érkezett, ami elől sikerült elhajolnom. A fájdalom a karomban hamar eltűnt, az adrenalinnak hála. Megindítottam egy újabb rohamot a fickó ellen, viszont ő ezúttal nem varázsolt, hanem a fél lábát rázta.
-Takarodj innen, büdös dög! – és hatalmasat rúgott egy apró valamibe, ami messzire repült, majd ügyetlenül tette le a lábát. Akkor jöttem rá, Nephila megmarta, és kezd a lába bénulni, és őt rúgta fel. Több se kellett, testem felett azonnal átvette a düh az irányítást, és nem vágytam másra, csak arra, hogy annak az embernek a vérét érezzem saját arcomon! Bal kezemet hosszú, vékony tüskévé alakítva távolról döftem át a férfi rekeszizmát. A mérgezett láb, és ez a sérülés végre térdre kényszerítette, mindkét kezét a tátongó sebre szorította. Odaléptem elé.
-Te... szörnyeteg vagy... Te... te vagy a sivatag dühének megtestesülése.
Bal kezemet ismét pengévé alakítottam, és erősen a torkához nyomtam.
-Már érdekel mit műveltetek itt a cimboráitokkal. Meséld el... gyorsan.
-Csak... csak egy halottidéző varázslatot akartunk kifejleszteni... amivel pár kézmozdulattal több ezer hullát lehet feltámasztani...
-A mocskos fekete mágiádat hozod ebbe a mágiát alig ismerő országba, megszentségteleníted a halottakat, eltöröd a karomat és felrúgod a társam... Mondj rosszabb büntetést a halálnál. – Szemei elkerekedtek, engem is meglepett, hogy ő azt hitte, hogy ezt megúszhatja élve. –Gyorsan-gyorsan, vagy lassú, és fájdalmas halálod lesz annak a sebnek hála.
-Ne ölj meg... kérlek...
Hiába könyörgés, hiába szép szó, ez az ember pár pillanat alatt kivívta a haragom, ami másoknak évekig tellik. Önző voltam, és az ösztöneimre hallgattam inkább. Bűnhődnie kell, bosszút kell állnom Nephila fájdalmáért. Megrántottam karomat, és a férfi feje lerepült, gyönyörű ívet leírva, maga után vércsíkot húzva, majd halkan puffant a homokban.
Gyorsan megkerestem Nephilát, aki jól volt, bár mozogni nemigen tudott.
-Semmi gond nincs. – mondtam neki, majd betettem őt az egyik sátorban lefektetett pokrócra.
Most pedig ,tegyem tönkre eddigi munkájukat, had legyen haláluk hiábavaló. Egy másik sátorból téptem egy darab ruhád a pokrócból, odamentem az oltárhoz, és letöröltem vele a rúnákat, majd az abból kiálló fordított keresztet megmarkoltam, és rántottam rajta egy nagyot. Az nem kereszt volt, hanem egy lándzsa elég hosszú heggyel, ami leginkább kristálynak tűnt.
-Bolond halandó. – Hallottam egy mély hangot, ami látszólag gazdátlan volt.
-Miféle szellem van itt? – kérdeztem, az oltárnak beszélve.
-Szellem? – felnevetett. – Nem vagyok se szellem, se démon. Te, mint helybéli, ismerned kéne engem. – Majd alakot öltött, bár csak átlátszót. Fekete, szakadt szélű köpeny takarta egész testét. Kézfején se bőr, se hús, csak csont, és egy ujja volt olyan hosszú, mint egy felnőtt férfi alkarja. Magassága legalább három méter. Nyaka is természetellenesen hosszú volt, az is csak csont. Feje helyén pedig koponya, szemüregei mélyén pedig két erősen izzó vörös gömb, ami még valamiféle gőzt is adott ki magából. Beszéd közben nem tátogott.
Ráeszméltem kivel van dolgom. Sokat meséltek az öregek a sivatagban élő vad, civilizálatlan emberekről, aki ördögi mágiáknak hódoltak. Igazából őket lehetett az egyedüli mágusoknak nevezni ebben az országban, bár jobban szerették a sámán névvel illetni őket. Ez pedig egészen biztosan a romlott istenük lehet. Azonban, ha egy sötét istennel van dolgom, akkor nagyon megjártam.
-Most, hogy tudod ki vagyok, ugye nem gondolod, hogy más állapotban távozol innen, mint ez a három bolond, akiket lemészároltál?
A fene, igaza van, hidegvérrel lekaszaboltam azokat, akik a világra idézhették volna őt. Három fekete mágussal többre mehetett volna, mint az ország összes primitív sámánjával.
-Nem ijedek meg tőled! – fogtam a lándzsát, és felé hajítottam, de az csak átrepült a testén. Ismét felnevetett. Én szaladni kezdtem Nephila sátra felé, de egy hangos robajt hallottam, valami nagy hátba vág... és utána elsötétült minden...

*


Ahogy beköszöntött a reggel Nephila felgyógyulva jött ki a sátorból körbenézni, de nem talált semmit, csak négy holttestet. Igen, négyet. Ezek közül csak egy érdekelte, a narancsszín hajú fiú, aki a hasán fekszik. Ruhája cafatokban, bőre szinte lenyúzva, ahol épp volt, ott zöldeskék volt, tele horzsolással, véraláfutással.
Arcáról csak gazdája lett volna képes leolvasni a szomorúságot, a kétségbeesést. Nem ismerték egymást sokáig, de eléggé ahhoz, hogy kötődjenek egymáshoz. Az apró pók úgy érezte, hogy gazdája megérdemel egy temetést, bár ez lehetetlen ebbe a földbe, főleg neki, akinek kezei sincsenek, szerszámot sem bír használni, és gazdája teste is sokkal nagyobb, mint a sajátja. De sikerült neki aztán gazdáját hátára fordítani, egy utolsó pillantást tett apró szemeivel a békésen szunyókáló arcra. Talán sosem látta ennyire nyugodtnak, még. Aztán egy szép kis homokkupacot kotort a testre, tetejébe pedig beleállította gazdája ernyőjét, aminek bár igazi értéke nem volt, mégis mindenhová magával vitte. Majd a batyuból felfalt annyi élelmet, amennyit csak bírt, majd visszaindult haza. Fioréba, az egyetlen emberhez, akit ismert, és szeretett gazdáján kívül. Ahhoz az alakváltó lányhoz. Az út nem lesz egyszerű, de meg kell tennie. Valakinek tudnia kell arról, hogy mi is történt Raelae-vel.


A hozzászólást Raelae Xing'ke összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 08, 2011 5:34 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 591
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Csüt. Dec. 08, 2011 3:12 pm

Jó volt látni, hogy valaki ennyire körbe tudja rajongani a familiárisát. Megkapod a kijáró 600 VE-t, míg pókcimborád csápjai közé kap 120 VE-t!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Raelae Xing'ke
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 182
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Jul. 21.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Csüt. Dec. 08, 2011 5:56 pm

Újjászületés: Főnix a hamuból, Raelae a sivatagból

Mi… ez a hely? Hol vagyok? Vaksötét, levegőt nem érzek, csak… nyomást minden irányból. Megpróbáltam a szemem kinyitni, de nem sikerült, gondolom már alapból nyitva van. Megpróbáltam kiabálni, de nem tudtam a számat se kinyitni a súlytól.
Megpróbáltam a karom megmozdítani, az már ment, de ahogy mozdult egy centit ráeszméltem, hogy minden csontom fáj, a fejem hasogat. Ahogy mozgott kezem éreztem, hogy homokot szel át. A föld alatt vagyok, tehát, csak azt lenne jó tudni, hogy milyen irányba nézhetek, nem lenne szerencsés pont lefelé elkezdeni ásni. A mellkasom elött kinyomtam egy kevés homokot, majd visszaengedtem a karom, hogy megnézzem, vajon visszahull-e a homok? Szerencsémre igen. Ahogy bírtam, ásni kezdtem felfelé, de nem mintha a homokot egyszerű lett volna, mindig visszafolyt.
Hosszas béna kaparászás után végre sikerült feltörnöm a felszínre. Szememet azonnal elvakította a nap fénye, kezemmel vetettem árnyékot a szemem elé, de így se bírtam kinyitni a szemem. Éreztem még valami mást is: A nap perzseli a bőröm, fájdalmas, égető érzést hagyva maga után egész testemen. A fájdalomtól felpattant a szemem, és pont magammal szemben megpillantottam egy sátrat, kissé szakadt volt, de talán tart elég árnyékot, hogy ne főzzön meg a nap elevenen. Szaladni kezdtem, de lépéseim díszorientáltak voltak, sokszor megbotlottam a saját lábamban, ide-oda dülöngéltem, de sikerült beérnem a sátor árnyékába, igazából úgy vágódtam be. A sátor teljesen üres volt. Pici, barna, háromszög alakú. A sátor védelmében végre tényleg normálisan láttam, és felmérhettem, hogy vajon milyen károkat okozott a nap a testemen.
Nagyon megrémültem attól, amit láttam. Testem java részén a bőr felső 2-3 rétege hiányzott, és teljesen piros voltam, mint egy főtt rák. Nem csoda akkor, hogy érzékeny volt a napra. Ha ez nem lett volna még elég, ruházatként nem volt rajtam semmi más, csak egy térdig érő, szakadt, kopott fehér csupa homok nadrág
-Hol… vagyok? – Próbáltam visszaemlékezni a történtekre, de a fejtöréstől csak újra hasogatni kezdett a fejem. Két kézzel próbáltam megfogni a fejem, hogy egyben tartsam, de jobb kezem csak nehézkesen vette az adást. Lenéztem, hogy mi lehet a karommal a baj, de nem láttam rajta semmi furcsát.
-Mi a fene történt velem? – Próbáltam magamban a legfontosabbakat felidézni. Emlékeztem a nevemre, hogy mágus vagyok, emlékeztem Sahara-ra, és hogy a Dragon Fang céh tagja vagyok. De hogy hogy kerültem ide? Ki kellett a sátorból mennem, ha ezt ki akartam deríteni, de ahhoz kéne valami öltözet. Kutatni kezdtem a sátorban, de nem találtam mást, csak egy géztekercset. A semminél ez is több. Három darabba téptem, és betekertem kezeimet, és a fejem, majd a sátor aljáról feltéptem a vásznat, és magamra terítettem palástként. Mikor átdobtam vállamon, akkor éreztem, hogy hajam szabadon hullik alá, a hajcsatjaim odavesztek.
Kinn nem volt sok említésre méltó, csak még két sátor, bennük semmi érdekes. Nem messze onnan, ahonnan kimásztam a földből találtam egy kopott esernyőt. Valóban, volt egy esernyőm is. Felvettem, megpróbáltam kinyitni, de nagyon nem akaródzott neki, biztos sok homok szorult a szerkezetbe.
Tovább keresgélve találtam egy kődarabot, amiben sikerült megbotlanom. A dolog a három sátor alkotta képzeletbeli háromszög centrumában volt, és egy kis áskálódással sikerült feltárni igazi alakját. Egy oltár volt az, sokáig néztem, és minél tovább, annál több emlék ugrott be. A szépnek induló nyaralás… a három sötét mágus… a küzdelem… aztán az a csontváz… majd az apró részletek: az eltörött jobb kar, a robbanás, a hirtelen sötét… Nephila.
NEPHILA! Hasított fejembe a név, és a tulajdonosa, aminek hatására újabb fejfájás roham tört rám, no meg pánik. Nem számított a fájdalom, se a nehéz mozgás, meg kell találnom őt! Nem lehet messze! Újra és újra benéztem a sátrakba, random helyeken kapartam fel a homokot, hátha ásott egy alagutat. Futkároztam körbe-körbe, de sehol nem találtam…
Térdre rogytam, majd halkan könnyezni kezdtem.
-Mégis mi a fene történt? Mi történt velem? – Arcom elé emeltem félig csupasz, félig bekötött kezeimet… valóban… sárkányölő voltam… még mindig az vagyok. Talán ha ennék egy marék homokot… talán rendbe jönnék. Leoldottam szám elől a fáslit, felkaptam egy marék homokot, és magamba tömtem. Nem volt jó az íze, a reményvesztett elkeseredésem elvette az ízét, de legalább a kezem már normálisan mozgott, és az izületeim se fájtak annyira, csak a fejem. A bőröm is visszanőtt javarészt. Felálltam a térdelésből, valamit mégiscsak kezdenem kell magammal. Körbenéztem, de a messzeségben sehol egy árva lelket nem láttam. Se ember, se teve… se pók.
Elindultam valamerre, amerre jónak láttam. Cél nélkül, csak úgy, vakon a nagyvilágba. Sétálás közben az agyam üres volt, vagy csak nagyon alap dolgokra tudtam gondolni… a céhre, Nephila, a társakra, meg arra, hogy elvesztem a saját hazámban. Nem is éreztem mennyit, mióta sétálok. Álmodozásomból egy rég hallott hang keltett fel. Tompa pufogás, gyors egymásutánban. Mikor egy teve vágtázni próbál. A hang forrásába fordultam, és a távolban megpillantottam számos tevét, néhányuk alaposan meg volt pakolva, ez egy karaván, és aki vágtázik a tevéjével nem más, mint a karaván őr. A bőrpáncélba bújtatott alak egy kihegyezett végű bottal rohamozott felém. Én nem mozdultam, csak vártam a becsapódásra, ami be is következett. Az alak a lándzsát a bal vállamba állította, vérem a sisakjára fröccsent, és testemen végigfutott a fájdalom, de nem adtam fel. Megragadtam a rögtönzött lándzsa nyelét, majd forogni kezdtem vele, egészen addig, amíg a másik végén a katonát egyenesen saját tevéjének melléhez vágtam. A fegyver azonnal félbetört, fele bennem, fele a tulajdonosa kezében. Szegény pára a teve patája előtt hevert, látszólag félt, nem mert felkelni. Én csak kirántottam a lándzsa nekem jutott részét a vállamból, felbontottam újra a kötésem, haraptam még egy marék homokot, és visszatakartam az arcom.
-Hagyj békén. – mondtam a katonának, majd folytattam utamat. Ő nem tétovázott, felpattant, és vállamnál fogva rántott vissza, persze csak finoman.
-Te nem Hombie vagy? – Rég hallottam ezt a kifejezést, ez nem jelenti azt, hogy elfelejtettem a jelentést. Amúgy a hangja nőies volt.
-De, az vagyok.
-Akkor hát igazak a mesék?
-Nem tudom, miről beszélsz.
-Nem… nem akarod, hogy hazavigyünk?
-Tudod jól, hogy a Hombie-k családja hamar megőrül, ha visszakapják az elveszettet.
-Akkor… merre igyekszel?
Kezdett idegesíteni a sok kérdése, de úgy döntöttem őszinte leszek. Kizárt, hogy pont ugyanarra menjünk.
-Fiore.
-Nahát, micsoda véletlen. Mi is épp Hargeonba szállítunk árukat. – Ilyen nincs! – Gyere, elviszünk oda.

Az egyik üres tevén kaptam helyet. A karaván nem volt élettel teli. Szinte csak az őr beszélgetett velem.
-Akkor… biztos nem akarod hallani azt a mesét a Hombie-król?
-Ki vele, úgyse hagysz békén.
-Két fickótól hallottuk Arkhand-ban… - Erre is emlékszem. Arkhand a fővárosunk. –Egy kocsmában beszélgettek legyőzhetetlen Hombie-kről. Azt mondta az egyik, hogy találkozott egy fickóval, aki két hetes Hombie volt, és lehetetlen volt legyőzni, és inkább elfutott. Te mióta vagy Hombie?
Na igen… mióta is?
-Nem tudom… Hányadika van?
-Tizenkettedik hónap, huszonötödik napja. – Úristen… ismét a fejemhez kaptam… ha ez igaz, akkor…
-Egy hónapja vagyok az. – Egy hónapja tűntem el a világból, senki nem tud rólam semmit. Nephila biztosan éhen pusztult a sivatagban valahol, vagy valami madár ette meg. Újra könnyezni kezdtem.
-Akkor nem csoda, hogy játszi könnyed… - de az egyik öregebb kereskedő leintette a túlbuzgó őrlányt, hogy most maradjon csendben.
Sokáig teljes csendben kutyagoltunk. Én csak magamban sirattam Nephilát, kizárt, hogy sikerült neki kijutnia a sivatagból segítség nélkül… és kitől kapna ő itt segítséget? Mikor a lány úgy érezte, hogy a feszültség oldódott ismét szóba elegyedett velem.
-Miért van így bekötve az arcod?
Nem válaszoltam neki, kíváncsi voltam rá, hogy vajon még mindig égeti a nap a bőröm, így nekiálltam leoldani arcomról a kötést. Mikor szabaddá vált arcom, nem éreztem a nap perzselését. Úgy fest tényleg csak a bőrréteg hiánya okozta.
-Elég jóképű fickó vagy, tudod-e?
-Hmpf… én jóképű? Úgy nézek ki, mint egy lány.
-Lány? Mikor néztél te utoljára tükörbe? 8 évesen? – Azzal fogta magát, odament egy kereskedő mellé, és kihúzott egy kardot a sok csomag közül, visszajött hozzám, majd átnyújtotta a fegyvert.
-Nem szállítunk tükröket, ezzel kell beérned.
A penge eléggé széles volt, és jól tükröződött. Remegett a fegyver a kezemben, féltem attól, amit látni fogok, és jól is tettem. Nem a régi én nézett vissza rám, hanem valaki teljesen más. Egy férfi.
-Ki vagyok én? – kérdeztem inkább magamtól, de a lány válaszolt.
-Elnézve, ahogy ülsz a tevén, narancssárga haj, kék szem, azt mondanám Xing’ke vagy. – A névre azonnal felkaptam a fejem.
-Ezt a nevet honnan ismered?
-Egy táborban nevelkedtem fel, ahol élt egy ilyen nevű család, tevéket tenyésztettek, és ők ültek mindig így a tevén… volt egy fiuk, aki lánynak nézett ki, aztán egy nap eltűnt… várj csak… te is lánynak hitted magad… csak nem… - nagyon hosszú szünet, majd suttogva szólalt meg. – Raelae?
Bólintottam, de akárhogy is töprengtem, nem emlékeztem erre a lányra. Mondjuk nem is csoda, legalább 4 évvel fiatalabb, mint én.
-Úristen. – szemei elkerekedtek, kezét tátott szája elé rakta. – A szüleid azt hiszik, hogy meghaltál.
-Legközelebb, ha arra jársz, mondd el nekik, hogy élek, Fioréban vagyok mágus, és majd ha valamirevaló mágus leszek megkeresem őket, és elmesélem nekik az egész történetem.
Ismét csend telepedett ránk. Én még sokáig bámultam tükörképemet a kard pengéjén, majd visszaadtam azt az őrlánynak, aki visszajuttatta eredeti helyére.
-Mellesleg… - törtem meg a csendet ezúttal én. – Említettél két fickót, akik legyőzhetetlen Hombie-kről mesélnek… nem tudod véletlen a nevüket? Hátha ismerem őket.
-Hmm… ha jól emlékszem az egyiknek valami színes neve volt.
-Színes?
-Igen… valami… Vörös volt… vagy Kék?
-Barna volt az! – szólt közbe az egyik kereskedő.
-Nekem higgy, biz isten, Rózsaszín volt! – Szállt a veszekedésbe be még egy.
-Hogy lenne ilyen neve egy férfinak? Kék volt a neve, igen, egészen biztos vagyok benne! – zárta le ezt a vitát a lány, de nem sokáig. –A másiknak valami állatos neve volt… őőő… Keselyű? Vagy Sakál?
-Neeem! Valami hüllő volt a neve! Fürge Gyík, ha jól emlékszem!
-Fürge Gyík az eszed, az. Vipera volt a neve!
-Bolondok! Sikló volt!
-Sikló a fene, ki adna ilyen lökött nevet a gyerekének. Szerintem Kakadu volt!
Hosszú szünet következett… az nem egy madár?
-Az egy madár, te ütődött! – szidta a katonalány.
-Tudom, de tisztára olyan haja volt, mint Sasuk… hmpf…! – ezt nem mondhatta végig, mert a lány a szájára tapasztotta a kezét.
-Miket beszélsz? Még meghallja valaki!

Az út hátralévő rövid része csendben telt el, megint. Néha a lány kérdezgetett ezt-azt Fioréről, én igyekeztem legjobb tudásom szerint válaszolni neki. Végül elértünk abba a kikötőbe, ahol egy hónappal ezelőtt partot értem. Mivel pénz nem volt nálam, így a kereskedők váltották meg az én jegyem is. Nem elfelejteni majd meghálálni.
-Hát… mi csak az árút hoztuk eddig.
-Akkor ez a búcsú.
-Úgyis visszajössz majd. A táborban várlak majd. Oh, várj… - visszaszaladt a tevéjéhez, és kihúzott az egyik táskából valamit, majd visszaszaladt hozzám. –A legtöbb Xing’ke ernyővel jár, nem? Nálad csak az a törött van, szóval fogadd ezt el tőlem. – és átnyújtott egy lila színű ernyőt.
-Köszönöm… akkor, viszlát.
-Viszlát, Xing’ke.
Kicsit furcsa volt, hogy mindenki ki tudja mondani a nevem. Jobban tetszett, mikor Fiore lakosai próbálkoznak a nevemmel, és alaposan becsomózódik a nyelvük.

Felszálltam a hajóra, és az út, ami majd egy napig tartott unalmas, és magányos volt. Hajnalban pillantottuk meg Fiore partjait, és Hargeon fényeit. Nem tudtam eldönteni, hogy haza megyek, vagy onnan jövök, de nem is ez volt a célom, hanem hogy minél elöbb körbejárjam az ismerősöket, hogy élek, és hogy megtudjam tud-e valamelyikük valamit Nephiláról.
Partra szállásomat a nyolcórai harangszó fogadta, de nem voltam sokáig Hargeonban, szaladtam is a vasútra, és mentem is Erába. Remélem, nem dobtak ki az otthonomból. A vonat utat sajnos végig kellett bliccelnem, mert pénzem nem volt jegyre, de úgy látszott ez a képességem nem kopott semmit. Dél körül érkeztem meg, és azonnal szaladtam a házamhoz. Észre se vettem mikor múlt el a fejfájásom. Észre se vettem, hogy nem fázom, pedig itt tél van.
A háznál nem az fogatd, amire számítottam. A sarkon meg is torpantam, és inkább lassan sétáltam az ajtóig. A ház előtt egy lány állt, kezében egy égő gyertyát tartott, és az olvadó viaszt a kövekre csöpögtette, hogy majd beleszúrja a gyertyát, és az tartsa helyben. Látszólag könnyezett. A ház előtt számos másik gyertya volt, némelyik tövig leégve, másokat látszólag a szél borított fel, vagy a huligánok rugdalhatták ki a helyéről. Félúton járhattam mikor a lány lerakta a kezében tartott gyertyát, majd addig bámulta a házat, amíg elég közel nem értem, akkor rám pillantott. Én tudtam jól, hogy ő ki, de csak megrémíteném, ha így idegenként letámadnám. Valószínűleg nem is festek túl jól ebben a rögtönzött köpenyben, meg a befáslizott fejemmel.
-Te ki vagy? – kérdezte. Igazából leszidtam volna, hogy már fel se ismer, de aztán rájöttem, hogy hogyan ismerne fel? Zavaromban inkább felnéztem a házra.
-Bár tudnám… - aztán zavaromban inkább kinéztem kettőnk között egy követ, és azt bámultam tovább. –Régen itt laktam…
-Régebben itt egy sárkányölő mágus lakott, Raelae Xing’ke. – mondta Nati, és egyfajta boldogsággal töltött el, hogy végre Fioréban is hallom a nevem jól kiejtve.
-Így… hívnak engem is…
-Te vagy Raelae? De hát ő meghalt… az meg nem lehet, hogy két Raelae legyen!
Hogy bizonyíthassam, hogy valóban én vagyok, akit ismert leszedtem a bal kezemről a kötést, és az arcomról. Bár ez számára ismeretlen lehetett, bíztam benne, hogy a szemem-, és a hajam színére emlékszik még.
-Kicsit megváltoztam… de sok minden megmaradt. – belenéztem Nati szemébe, majd bal kezemet felemeltem és teljességgel homokká alakítottam azt. Reméltem, hogy ennyi véletlen egybeesés után csak meggyőzöm arról, hogy tényleg én vagyok Raelae.
-Raelae?! – Ugrott azonnal a nyakamba. Megrémültem először, de aztán rájöttem, hogy már nem vagyok egy fejjel kisebb, mint ő, sőt, pont egy magasak lettünk. Még egy változás, amihez hozzá kell majd szoknom.
-A pókod, Nephila eljött hozzám, és azt mondta, meghaltál…
-Én magam is szeretném tudni, hogy milyen állapotban voltam… De Nephila él?! El tudnál vinni most hozzá?
-Igen. – válaszolta röviden. –Nálam van otthon.

Rögtön elkaptam a csuklóját, és rángatni kezdtem a vasútig, és a legelső vonatra fel is szálltunk. Én tűkön üllve vártam, hogy végre odaérjünk Natihoz. Nati egész úton a gyilkosan fárasztó vicceivel ölt engem, meg néha mesélt, hogy mi történt, mit csinált ebben az egy hónapban, míg távol voltam. A házhoz szinte szaladva mentünk, és az ajtónyitás pár pillanata óráknak tűnt. Nati, érezve türelmetlenségem le se vette a cipőjét, gyorsan megmutatta hol szállásolta el a familiárisom. Nephilával szó nélkül üdvözöltük egymást, ám a jelenet mégis annyira megható volt, hogy Nati elég sok papírzsepit eláztatott.
Natival még megváltottuk a szokásos „jó téged újra látni” sablont, majd megegyeztünk, hogy visszatértemet egy közös küldetés keretei között ünnepeljük majd meg. Természetesen míg ott voltam nála kínált süteménnyel, de mivel siettem haza, így inkább elcsomagolta nekem. Szerencsére a szakácstudománya jobb volt, mint a viccei, és nem is romlott az egy hónap alatt... ellenben a vicceivel.

Hazaérve szomorú tapasztalat volt, hogy nincs nálam kulcs, de mindig rejtek egyet a lábtörlő alá, és láss csodát, az most is ott várt engem hűségesen. A ház belülről csupa por volt, senki nem tartott itt rendet. Nem is gond, legalább ez bizonyítja, hogy senki nem járt itt, nem loptak el semmit se. Viszont most takaríthatok egy darabig. Elötte azonban nem ártana valami értelmes öltözetet felvenni. Ledobtam magamról a rögtönzött palástot, és nézegettem mégis mit vegyek fel, szokás szerint az első kezem ügyébe akadó holmit választottam, viszont az nem jött rám. Eszembejutott, hogy olyan magas lettem, mint Nati, szóval bőven kinőttem egy hónap alatt minden cuccomat. Akkor mehetek vásárolni, sóhaj.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Kedd Dec. 27, 2011 11:47 pm

Szép munka, érdekes és kifejezetten várom a fejleményeket! Szóval ha lesz időd folytasd! Jutalmad: 300 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Raelae Xing'ke
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 182
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Jul. 21.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Szer. Dec. 28, 2011 4:12 pm

A Halálra ítéltek aranya
Első fejezet


*A kaland még a régi Raelae korszakában íródott. Közös kaland Red Walter-el, kérésem lenne, hogy mivel az ő verzióját Erza ellenőrizte, ezért az enyémet is lehetőleg ő. Köszönöm. ^^ *


Legutóbbi küldetésemből éjfél körül értem haza. Azonnal az ágyba vágtam magam, és a reggeli kakasszóra ébredtem már. Ezek után összeszedtem magam, és azonnal a céhházba indultam bejelenteni a visszatérésem, aztán valahogy kerülni a sok ünneplési ajánlatot, de ez fura mód elmaradt. Csak Ba’al mester volt a céhházban.
-Raelae, látom, visszaértél. Jött neked egy levél. – Levél? Nekem? Miért nem a lakásomhoz küldték? Átvettem, leültem egy szabad asztalhoz, és nekiálltam elolvasni a levelet.
„Tisztelt Raelae Xing’ke.
Ön megnyerte sorsolásunk. Jutalma egy meghívás kincsvadászatra. 7 másik társa lesz, akik ugyanúgy a kincsre vadásznak. E hónap huszadik napján kezdődik, reggel 8 órakor az alábbi címen…”

A cím Magnoliába szólt.
-Na mit kaptál? Munka ajánlat?
-Attól félek az…

Huszadikára egy hetet kellett várnom. Fogtam a jó öreg esernyőmet, és már előtte egy nappal Magnoliába utaztam, és hotelben szálltam meg. Reggel azonnal a címhez indultam.
Félúton össze is futottam egy ismerős arccal: Red Walter, a Fairy Tail-es kártyamágus.
-Ahela, Red. Merre visz az utad?
-Sziaa, Réé. Hát Makarov mester bízott meg egy dologgal, valami sorsolást nyertünk, ami kincsvadászattal jár.
-Micsoda véletlen, én is nyertem erre egy meghívást. Úgy fest nem lesz annyira unalmas a dolog mégse.
Red hála égnek jobban ismerte a környéket, és hamarabb odaértünk, mintha egyedül mentem volna, de még így is bő fél órát késtünk. Az ajtóban már a kapuőr várt minket.
-Végre, az utolsó két vendég. Végre utoljára kell elmondanom azt, amit eddig mindenkinek elmondtam. Miután beléptek bezárom utánatok az ajtót. A házban elegendő élelem és víz van 10 fő részére 2 hónapra, szóval nem kell elkapkodni a dolgokat. Ha megtaláljátok a kincset, az mellett találtok egy papírt, amin rajta van a jelszó, amit ha itt, a bejárati ajtó előtt kimondotok, akkor kinyitom az ajtót, és mindenkit kiengedek. Ennyi lenne, a többiek már várnak titeket. Sok sikert.

Ám kicsivel előttünk, amiről mi nem tudhattunk egy árva alak áll a kapuőr elé.
-Jó reggelt, kedves vendég. Most neked is elmondom, amit előtted mindenkinek. Miután belépsz, bezárom utánad az ajtót. A házban elegendő élelem és víz van 10 fő részére 2 hónapra, szóval nem kell elkapkodni a dolgokat. Ha megtalálod a kincset, az mellett találsz egy papírt, amin rajta van a jelszó, amit ha itt, a bejárati ajtó előtt kimondasz, akkor kinyitom az ajtót, és mindenkit kiengedek. Ennyi lenne, a többiek már várnak. Sok sikert. És most elmondom azt, amit senki másnak nem. Nincs semmiféle kincs, a dolgod az lesz, hogy a felbérlőd által idehívott embereket mind egy szálig töröld az élők sorából. Légy óvatos, lesz köztük két mágus, és egy tapasztalt katona is. Itt egy kulcs, ha végeztél mindenkivel, akkor nyisd ki az ajtót, és szabad vagy. Bármit, amit találsz a holttesteknél az a tied lehet. Akkor hát sok sikert, bérgyilkos.

Beléptünk az épületbe. A hallban nem volt senki sem, viszont sok helyről zajt hallottunk. Biztosan, akik előttünk értek ide már keresgélni kezdtek. Levettem a lábbelimet, Red cipőben maradt.
-Mi lenne, ha szétnéznénk?
-Jó ötlet. – Elindultunk nézelődni, keresni a többieket. Alighogy megkezdtük az expedíciót az egyik ajtóból betoppant egy ősz hajú sebhelyes férfi.
-Látom végre ideért mindenki. Tökéletes, akkor hivatalosan is megnyithatjuk ezt az egészet. Menjetek az ebédlőben, csak odataláltok, mindjárt odaviszek mindenkit.
Nem akartuk nagyon megváratni a többieket még jobban, már így is eleget várhattak ránk. Útközben azért igyekeztem Reddel szóba elegyedni.
-Szerinted merre dughatták el a ládát?
-Tuti valami olyan hely lesz, ami senkinek sem jutna eszébe, de azért a csapdákról se felejtkezzünk el. Ki tudja melyik falban mi rejtőzik. Bár lehet, hogy csak túl sok rejtélyes könyvet olvasok. Szerinted?
-Hm… nekem ötletem nincs, hol lehet.
Nem tudtuk a társalgást hosszúra fogni, mert gyanúsan hamar megtaláltuk az ebédlőt, ami még üres volt.
-Azért remélem, nem lesz nagyon véres a dolog, nincs kedvem ölni egy rakás kincsért, nem is ezért jöttem, hanem inkább a kalandért.
Már nyitottam volna válaszra a szám, mikor hirtelen kinyílt az ebédlő ajtaja és 6 ember: 2 férfi és 4 nő lépett be. Mind helyet foglaltak, majd az ősz hajú férfi törte meg a csendet, aki állva maradt, míg beszélt.
-Ha már így mind összegyűltünk, akkor illendő lenne részletesebben is megismerni egymást, hiszen nem kis időt fogunk összezárva tölteni. Tudom, a hölgyeké az elsőbbség, de ha már nálam a szó, akkor kezdeném én. Az én nevem Oda Xepher. Visszavonult katona vagyok, a rúna lovagok egyik kapitánya voltam. Levélben kaptam meghívást ide, és a kis nyugdíj mellé jól jön ez a kiegészítés. Én nem barátkozni jöttem, mi itt riválisok vagyunk. Ennyit rólam, folytathatnák a hölgyek, ha gondolják.
A riválisos résznél rátapintott oldalán lógó hosszú kardjára, majd végignézett az arcokon. Mikor rám pillantott láttam szemeiben a komolyságot, ezek a szemek olyan emberé voltak, aki már számos csatát túlélt, viszont számos ellensége ugyanezt nem mondhatta el. A kapitány nem nézett ki olyan idősnek, hogy nyugdíjazni kéne. Tartása még mindig daliás volt, akárcsak testalkata. Arcát egy régmúlt csatában szerzett sebhely csúfította el, de így sem tűnt taszítónak. A kapitány leült, majd kisvártatva az egyik lány fel is állt helyéről. Az ő öltözete kihívó volt. Rövid szoknyája alól épphogy nem látszott ki a feneke, valamint fölsője mélyen volt kivágva, már ha azt az egyenes csík szövetdarabot lehet egyáltalán ruhának nevezni. Fején kalap, s mindez lilában tündöklött. Hosszú, fehér zoknit viselt, és ő is cipő nélkül járt a házban. Haja ezüstszínű volt és hosszú, szemei pedig pirosak. Kicsit emlékeztetett Tabuchira. Mikor beszélni kezdett, szájából kivette a nyalókát, amin eddig csámcsogott.
-Kaoru Mitsuki vagyok. Nem barátkozni jöttem, a kincset én fogom megszerezni, akármi is legyen az ára. Egy Cirkusz viseli a gondomat kisbaba korom óta, imádok kötélen táncolni.
Kedvesnek és aranyosnak tűnt. Beszéde után ő is visszaült, majd szinte azonnal felállt a mellette ülő lány. Nem tűnt sokkal idősebbnek, mint Kaoru. Szőke haja befonva volt, és kék szeméből csontdermesztő hideg áradt, mintha csak a legmélyebben nézne le mindenkit. Ruhái olyannyira flancosak voltak, hogy még csak a szabásmintát, de az anyagát se tudtam volna a ruháknak megmondani.
-Engem az apám küldött ide, hogy próbáljak szerencsét. Egy eléggé nemes családból származok, már az ük- ük apám is gazdag volt. Ha valami bajom történne, apám biztos mindenkit kivégeztetne.
Ilyen hozzáállással nem hinném, hogy jóba leszek vele. Nem nagyon szoktam az emberek között válogatni, de ő nagyon a negatív oldalon van. Azzal ő is elegánsan helyet foglalt, majd ismét kis szünet, és a harmadik hölgy is magára vállalta a bemutatkozást. Hosszú, éjfekete haja hasonló színű szemekkel párosult. Öltözete ment a hajához, amitől bőre sápadtnak tűnt, kezeit zavarában nem tudta hogyan tartsa, ezért gyakran cserélgette őket.
-Üdvözlök mindenkit én Doi-Hitoshi Inihara vagyok. Nem kívánok mást elmondani a nevemen és azon kívül, hogy miért vagyok itt. A cégünk csődbe ment és a szüleim ideküldtek, hátha szerencsém lesz.
Eléggé szűkszavú szegény, de elmondása szerint eddig szerintem ő érdemelné meg legjobban, hogy megtalálja a kincset. Gyorsan visszaült, és igyekezett az asztal alá süllyedni, de végül aztán az utolsó hölgy hamar megmentette őt azzal, hogy felállt, ezzel magára vonva mindenki figyelmét. Szőke haja a válláig leért, szürke szemeiből nehéz volt érzelmeket kiolvasni. Ami nagyon megfogta nem csak az én tekintetem, de mindenki másét, hogy papnövendék ruhában volt.
-Az én nevem Karina Keto, papnövendék vagyok egy erai templomnál. Én azért jöttem, hogy a kincsből a templomunkat tudjuk felújítani, és a pénz egy részét szétosztanánk a rászorulók között. De én nem akarok itt rivalizálni senkivel sem, ha lehetséges legyünk barátok. Mellesleg vagytok itt páran, akik jobban rászorulnak a pénzre, mint a templomunk, ezért szívesen megosztom másokkal, ha szükségetek lenne bármire. Köszönöm, hogy meghallgattatok.
Majd ő is visszaült, Ezek után minden szem rám szegeződött, kivéve Red szemei. Természetes, mindenki azt hiszi, hogy én vagyok az utolsó nőszemély. Nincs más választásom, elárulom nekik, hogy tévednek, de valamiért jobbnak érzem sárkányölő kilétem és a Dragon Fang céhtag mivoltom titokban tartani.
-Raelae Xing’ke vagyok. Worth Woodsea közelében van egy farmom, igen, földműves vagyok. A pénzből a farmot fejleszteném, jószágokat, szerszámokat vennék. Oh, és mellesleg férfi vagyok.
Ettől mindenki meglepődött, kivéve Red. Visszaültem a helyemre én is, és vártam, hogy a maradék két lakótársunk közül valaki felszólaljon. Remélem Red vette a lapot a bemutatkozásomból, és ő is elhallgatja a mágus létet. Majd ő fel is állt helyéből, és bele is fogott mondandójába.
-Én Red Walter vagyok. Magnóliából jöttem, és szobrászattal foglalkozom. Van egy kis bolt amit még egyik rokonom hagyok ránk, de sajnos e felett a helyiség felett eléggé eljárt az idő és ebből a kincsből ezt szeretném felújítani.
Örülök, hogy rájött, hogy érdemes a mágikus képességekről hallgatni. Csak az hiányozna, hogy vádoljanak minket, hogy sima ügy nekünk megtalálni a kincset a képességeinkkel. Azzal ő is visszaült helyére, és ezzel egy időben fel is állt utolsó tagunk, egy egyszerű ruhában lévő férfi. Haja rövid volt, és rendezetlen, szemei zöldek.
-Az én nevem Morrison Kleith. Kereskedő vagyok, és azért vagyok itt, mert sosem árt egy kis plusz bevétel.
Azzal vissza is ült, látszott rajta, hogy nem bír várni egy percet sem, és mintha tűkön ülne, indult volna keresni a kincset.
-Akkor ezzel meg is vagyunk. – mondta a kapitány. –Akkor nincs is minek tovább itt lennünk, nyugodtan menjen mindenki a dolgára.
A kereskedő, Morrison, szinte azonnal felpattant, és kiszaladt az ebédlőből. Őt követte a nemes lány kimért léptekkel. A többiek még beszélgettek az ebédlőben egymással egy keveset, de idővel ők is elkezdtek kiszállingózni. Red megkocogtatta a vállam, hogy felhívja magára a figyelmet.
-Mihez kezdesz most?
-Szerintem én előbb egy szobát keresek magamnak, aztán talán nekilátok keresni én is.
-Rendben. Viszlát, majd később.
Intettem, és magára hagytam az ebédlőben.

Elindultam szobát keresni. Nem kellett sok idő, hogy eltévedjek, pedig a ház nem volt nagy, bár nemesek lakták. Állt egy pincéből, egy földszintből és egy emeletből. A földszinten pont azokat találtam, amit egy ilyen úri lakásban el tudtam képzelni. A legmodernebb konyha, bálterem, fogadószoba, könyvtár, fürdő (nem fürdőszoba, fürdő. Egy méretes medence volt benne. Mondanom sem kell, oda be sem tettem a lábam), és a többi megszokott dolog, de szobát nem találtam. A pincébe most még nem volt kedvem lemenni, ott amúgy se találtam volna ágyat, így maradt az emelet.
Az emeletre a lépcső a hallban volt. Fából faragott díszes lépcső, szőnyeggel leterítve. A lépcső tetején pont az a látvány fogadott, amire számítottam: balra folyosó, jobbra folyosó és mindkét oldalról számos ajtó nyílt, mind hálószobákba. Balra fordultam, és a lépcsőtől legtávolabb eső ajtó párhoz mentem. A bal oldali ajtót választottam ismét, majd benyitottam… legalábbis megpróbáltam, de az ajtó a folyosóra nyílt, úgyhogy magamra húzva nyitottam az ajtót ki. A szoba kétágyas volt, de bent már voltak csomagok, mindegyiken valami vallási jelkép volt felhímezve, és az ágy feletti polcon már ott sorakozott néhány szentírás. Ez annak a papnövendék lánynak a szobája lehet… mi is a neve? Karina. Nem hinném, hogy repdesne az örömtől, ha pont velem kellene megosztania a lakrészét, így inkább visszacsuktam az ajtót, de akkor olyan történt, amitől majdnem kiugrottam a bőrömből. Az ajtó mögött megjelent maga Karina. Nem egy rémisztő alkat, csak túl hirtelen ért a megjelenése, meg furcsa volt, hogy nem hallottam a léptei zaját, de csak akkor vettem észre, hogy az egész folyosón szőnyeg van. Látszólag ő is megrémült. Szemei kikerekedtek, és a szívéhez kapott.
-Jajj, Xing’ke, megrémítettél. Azt hittem nyitva felejtettem az ajtót és jöttem becsukni… remélem, nem találod a rendetlenséget nagyon szörnyűnek.
-Igazából nem figyeltem… amint láttam, hogy az egyik hölgy szobája, már mentem is volna máshová.
-Igen, te nemrég érkeztél azzal a vörös hajú fiúval, mi a neve? Red. Gondolom még nem foglaltatok magatoknak szobát. Ha gondolod, beköltözhetsz mellém. Kicsit félek egyedül a sötétben… - ha nem lett volna papnő, most isten bizony rosszra gondolnék.
-Ha nem bánod, hogy velem kell megosztanod a szobát, ám legyen.
-Nagyon is örülök.
-Van valami ötleted, hogy hová dughatták el a kincset? – Kérdeztem tőle.
-Mióta megjöttem azóta még nem kerestem, de nem hinném, hogy idefenn lenne, annyira csak nem gonoszak, hogy pont az orrunk előtt lengessék a fődíjat. A földszint és az alagsor már valószínűbb. Ha akarod párba is állhatunk, és kereshetjük együtt. - mondta mosolyogva. Nekem nem volt ellenvetésem.
-Azért vagyunk pont itt, akkor keressük. – Azzal elindultunk körbejárni a földszintet. Nem tudtuk mit kéne keresni, lehetett akár egy láda, hatalmas, vagy kicsi, lehetett akár egy zsákban is a kincs, vagy csak úgy magában a földön. Abban biztosak voltunk, hogy jól el van dugva, talán egy rejtett szobában lehet.
A többiek eléggé szétszóródva voltak, senkivel sem futottunk össze. Elhatároztuk, hogy először csak felszínesen kutatjuk át a termeket, és majd csak később alaposabban. A konyhában azonban semmi nyomot nem találtunk, pedig még a tűzhelyet, és a kamrát is szegről végre átvizsgáltuk. Ezek után úgy döntöttünk, hogy a bálteremben nézünk körül. Ott is viszonylag kevés a bútor, hiszen csak függönyök vannak, meg néhány hangszer. A bálteremben azonban nem voltunk egyedül. Kaoru Mitsuki már befoglalta a helyiséget, és a terem közepén táncolt. Mikor észrevett minket megállt egy pillanatra, ránk mosolygott, majd folytatta.
-Zavar, ha bejövünk? – Kérdeztem tőle, nem sok választ várva, de szinte azonnal rávágta, hogy nem.
Itt tényleg nem volt sok dolog, amit át lehetett volna nézni. Karinával nekiláttunk a hegedűk rázogatásának, de nem zörgött bennük semmi sem.
-Már mindent átvizsgáltam, itt semmi nincs, csak kicsit ledőltem pihenni. – A táncolást lehet pihenésnek nevezni?
-Én hiszek neked. Szerintem sincs itt a kincs, Raelae, érdemes lesz máshol keresnünk.
-Kaoru, ha akarsz, beszállhatsz a kereső csapatunkba.
-Nem köszönöm. Ráérünk még kincset keresni, vagyis szerintem. De szívesen csatlakoznék Redhez, eléggé helyes fiú.
Szóval én csúnya vagyok? De ezt nem mondtam ki hangosan. Elköszöntünk tőle, és tovább indultunk.
Estig bolyongtunk a földszinten, de nem találtunk semmit, még csak egy nyomot sem. Keresés közben aztán nem is futottunk össze másokkal. Mikor először mordult fel a gyomrom, akkor Karina kacagott egyet, majd felajánlotta, hogy főz nekem vacsorát, csak várjam meg a szobánkban őt, és fel is hozza nekem, de én inkább ragaszkodtam ahhoz, hogy az ebédlőben vacsorázzunk.

Az ebédlőbe érve láttuk, hogy az már megtelt emberekkel, itt volt Red is. Két ember hiányzott: Doi és Kaoru. Mint a többiek elmondták, Doi a konyhában van, és főz. Erre a hírre Karina beindult, megragadta a kezem, és elrángatott engem is a konyhába, hogy segítsek. Sajnos főzni nem tudok, és egy férfi mi mást csinálna a konyhában, ha nem sárgarépát és krumplit pucol? Úgyhogy a lányok befogtak engem erre a szomorú feladatra. Próbáltam azért munka közben szóba elegyedni Doi-al, de ő túlszégyellős volt, és ha válaszolt egyáltalán, akkor nagyon szűkszavúan, és semmi érdekeset nem tudtam meg tőle. Az étel aztán hamar elkészült, az én jó voltomból, hehe, és a lányok buzgón megterítettek a népnek az ebédlőben. Kaoru még mindig nem volt itt, pedig az étel illata csak ide kellett, hogy csalja.
-Várjatok. – szólalt meg Karina. –Addig nem kezdhetünk enni, míg Kaoru nincs itt. Szerintem érdemes lenne megkeresni, és szólni neki, hogy jöjjön enni. Tudjátok milyen szeleburdi.
-Karinának igaza van. – folytatta Xepher kapitány. –Én átnézem a földszintet.
-Mi Raelaevel a pincébe megyünk, és ott nézünk körül.
Azzal szétváltunk. Sejtettem, hogy Red miért épp engem választott társának. Ha Kaoru a pincében van, akkor hamar meg fogom érezni az illatát. A négy lány mind másféle parfümöt használ, hála égnek, ezért jól meg lehet őket különböztetni. Én még nem jártam a pincében, remélem, hogy Red igen, bár eltévedni csak nem fogunk. Mikor leértünk, azonnal megéreztem a lány illatát.
-Red. Kaoru itt lenn van valahol, az illat eléggé gyenge, nem csoda, már későre jár és biztos reggel óta nem fújt magára új adagot.
Vezetni kezdtem Red-et az illat irányába, mikor falba ütköztünk, akkor ő mutatott helyes irányt, és hamar oda is értünk egy kerek tetejű fa ajtóhoz. Az illat egyértelműen belülről áradt, de volt mellette még egy másik, nagyon is jellegzetes: vas.
Red megpróbálta az ajtót kinyitni, de az zárva volt.
-Nem értem. Miért zárkózna be Kaoru a pincébe?
-Nem tudom. Délután összefutottam vele a bálteremben, ott nem úgy tűnt, mintha szégyellné a táncolást.
-Raelae, egész biztos, hogy Kaoru benn van?
-Még sose tévedett a szaglásom. Szerintem be kéne törni az ajtót. Akkor háromra!
-HÁR
OM! – kiáltottuk egyszerre, és teljes erővel nekilendültünk az ajtónak, ami meg is adta magát az egyesített erőnktől.
Benn valami olyasmi fogadott minket, amire legrosszabb rémálmunkban sem számítottunk… legalábbis én nem. Egy kínzókamrába sikerült betörnünk. Belül volt mindenféle baljós eszköz, közülük a felének a működésén kívül még a nevét se ismertem. Vas szüzek, forgó kerekek, elektromos lakrimás szék, túlméretezett harapófogók, megannyi kínpad. Ami a legrosszabb volt az egészben, hogy az egyik szerszámot, nyújtópadot használták is. Közelebb léptünk az eszközhöz, és a rajta lévő testet már távolról felismertük: Kaoru Mitsuki élettelen teste feküdt rajta. A gép még mindig kinyújtva tartotta ízületeit, amiket még szabad szemmel is láttunk, hogy alaposan eltávolodtak egymástól. Red látszólag a gondolataiba mélyedt. Szemei fennakadtak, szája nyitva volt a lánynak. Red lecsukta a szemeit, és kioldotta a nyújtógép szerkezetét, amitől a lány teste visszaugrott természetes állapotába.
-Red… ez itt már nem kincsvadászat. Itt valaki csúnya játékot játszik. A gyengék kiesnek…
-Mi vagyunk a mágusok, ha mi is itt halunk meg akkor valamit rosszul csinálunk, de ennek ellenére nekünk kell a többieket megvédeni, bármi áron.
-Most egyelőre viszont ezzel a testtel kéne csinálni valamit. Szaladj el, szedd össze azokat, akik az emeleten vannak, hogy azonnal találkozunk az ebédlőben. Én megmutatom ezt Xephernek, és megpróbálunk ideiglenes megoldást találni a testnek.
Azzal elindultunk a felső szintekre, és a lépcső végén külön váltunk. Nem volt nehéz megtalálni a kapitányt. A könyvtárban értem utol. Nem tudom, mit kereshetett ott, Kaoru nem nézett ki olyannak, mint aki sokat olvasna.
-Kapitány, jöjjön gyorsan.
-Ha megvan Kaoru, akkor minek sietni a vacsorához?
-Kaoru valóban megvan, de… nem magyarázok, jöjjön, megmutatom.
Azzal levezettem őt a pincébe, és be a kínzókamrába. Amúgy is komor arca most még komorabb lett, amint meglátta a testet.
-Tudnak erről már a többiek?
-Nem… most akarnánk elmondani nekik.
-Kerülnünk kellene a pánikot. Ha tudomást szereznek erről, semmi kétség, megpróbálnának kiszabadulni innen, és lehet, hogy közben csak még több kárt okoznának maguknak. Az ablakok rácsosak, a bejárati ajtó masszív, mintha direkt úgy készítették volna, hogy a betolakodókat kívül tartsa...
-Vagy a bennlévőket csapdában.
-Pontosan… - felsóhajtott. –Szólnunk kell erről a többieknek, hogy legyenek nagyon óvatosak, ne járkáljanak egyedül. Menj az ebédlőbe, ha valóban ott van mindenki, akkor mond el nekik ezt, és hogy vigyázzanak magukra. Én addig keresek valami pokrócot, amivel lefedhetjük szegény lányt.
-Szabadulásig szerintem nyugodtan itt hagyhatjuk, legalább nem lesz annyira szem előtt. – Bólintott, aztán elindultam a felső szintre a többiekhez.
Az ebédlőben már mindenki ott volt, kivétel ugye szegény Kaoru és Xepher kapitány. Végigpillantottam az arcokon, mindenki, még Red is feszülten várta, hogy mit fogok mondani. Sajnos én is csak azt hittem, hogy ez egy könnyed kincskeresés lesz, idejövünk, és egy hét múlva vagy dúsgazdagon heverek odahaza, vagy zsebpénz nélkül heverek odahaza, de úgy látszik, hogy ez a játék már élet és halál kérdésévé vált. A kérdés csak az, hogy ki, vagy kik a gyilkosaink. Azt hiszem ezt csak a hír felfedése után a reakciókból, fogjuk tudni kikövetkeztetni.
-Sajnos rémes hírrel kell a vacsorát megnyitnom. Megtaláltuk Kaoru-t… holtan. – A hatás pont az volt, amire vártam, sokan felkiáltva kérdezték vissza, hogy „MI?!”
-Raelae igazat mond, együtt találtuk meg a testet.
-Kösz, Red. Arra kérnék mindenkit, hogy a pincében az eddig zárt, kerek tetejű faajtót kerülje, a túloldalán egy kínzókamra van, benne Kaoru testével.
-De… ez, ez nem lehet? Ki tenne ilyet? Miért? – Kérdezte Morrison, a kereskedő.
-A zsiványok 200 gyémántért is ölnek, ezt minden kereskedő jól tudja, és itt most nem kis összegről van szó.
Morrison Kleith, kereskedő. Kapzsi alak, de nem hinném, hogy ő ölte meg Kaoru-t. A mostani reakciójából arra következtetnék, hogy túl gyáva lenne még csak a hangját is felemelni valakivel szembe.
Katsuyoshi, a nemes származású hölgy. Lenézően bánt velünk, és biztosan van már tapasztalata nemkívánatos személyek eltüntetése terén, de ezeket a munkákat biztosan bérencekkel végeztette. Nem az a fajta, aki bepiszkolná a kezét ilyen dolgokkal, de nem kizárható, hogy ő volt.
Doi, a cégvezető egy szem lánya. Visszahúzódó, csendes és szégyenlős lány. Az ilyet könnyű befolyásolni. A cégjük csődbe ment, így nem lepődnék meg, hogy ha az apja arra utasította volna, hogy jöjjön ide, öljön meg mindenkit, aztán szabad útja van megtalálni a kincset. Jobb lesz, ha ezek után fél szememet rajta tartom.
Xepher kapitány. Hmm… Már a bemutatkozásánál elárulta magát, hogy ő nem barátkozni jött ide, és fegyvere is van. Persze Kaoru-t nem kaszabolták össze, de ha választanom kell, hogy közülünk ki ért legjobban azokhoz a kínzógépekhez, az ő lenne. Őt is szemmel kell tartanom.
Karina… őt teljességgel kizárhatom. Papnövendék, és elmondásai alapján nem holmi kultikus szerzetes csoport tagja, ahol bátorítják az emberáldozatokat. Mellesleg Kaoru teste körül semmi szeánszra utaló jel sem volt. És ha ez nem lenne elég, akkor még egész végig velem volt, miután összefutottunk Kaoru-val… mikor lett volna ideje megölni őt?
Red Walter. A Fairy Tail egyik mágusa. Gondolkodnom sem kell nála. Nem egyszer húzott már ki a csávából. Az életem is rábíznám. Ha Red homlokára lenne írva, hogy „én öltem meg Kaoru-t” akkor sem hinném el.

-Ha valakinek még van étvágya, az nyugodtan egyen. Viszont mielőtt nekiállna mindenki a szobájába menni, aludni, had tanácsoljam azt, hogy járjon mindenki párokban. Természetesen így valaki kifogja a gyilkos lakótársunkat, viszont így mindenki szemmel van tartva. Ha ne adja isten még egy ilyen eset történik, és csak egy ember van, akiről nem tudta senki, hogy merre járt, akkor megfogtuk az emberünket.
-Na jó. De csak heten vagyunk. – ért be a terembe Xepher kapitány. –Azt tanácsolom, hogy mindenki mondja, hogy szerinte ki a leggyanúsabb, és kit lehet egyértelműen kizárni, és a kizárt ember járhat egyedül. Viszont ha valami baj történik, őt vesszük elő elsőnek.
-Én nem szeretnék hamis vádakkal és feltételezésekkel dobálózni, ezért nem is neveznék meg senkit, aki gyanús nekem. Viszont aki egyértelműen nem volt szerintem, az Red és Kaoru.
-Szerintem… - mondta Karina. –Raelae. Egész végig együtt voltunk, ha bántotta volna Kaoru-t, arról tudnék én is.
Morrison következett.
-Sz… szerintem… szerintem MIND GYANÚSAK VAGYTOK!!!
Igen, ez várható volt tőle.
-Én sem szeretnék mások torkának ugrani, míg nincs több jel, és a gyanú alól sem tudnék még most senkit sem kivonni. – vetette szúrós pillantását az összegyűltekre a kapitány.
-Én sem akarok vádaskodni, egy emberben bízok meg 100%-ig az pedig Raelae őt elég jól ismerem ahhoz, hogy megbízzak benne. Továbbá a szobámat is vele akarom megosztani. – Gondoltam, hogy valami ilyesmit fog Red mondani.
-Nekem felettébb gyanús az, hogy Karina és Raelae mindvégig együtt voltak, így azt gondolom, hogy talán ők ketten lehetnek a gyilkosok. Karinából nem tudom kinézni, hogy öljön a pénzért ezért kérhette meg Raelae-t. Redről pedig én is úgy gondolom, hogy ártatlan...
-Én.. én nem tudom, számomra mindenki megbízhatónak tűnik.
Hosszú csend szállt az ebédlőre, majd a kapitány törte ezt át.
-Ez így elég átláthatatlan, de úgy néz ki, hogy Raelae és Karina a leggyanúsabbak, míg Red a legvádtalanabb. Rendben. Akkor Morrison, te velem leszel párba. Doi és Katsui, ti lehettek együtt, és Raelae és Karina pedig ismét egy csapat, de rajtatok fogom tartani a szemem. Red, én se tartalak téged gyanúsnak, viszont örülnék, ha segítenél szemmel tartani a többieket. Bármi gyanúsat látsz, szólj. – Morrison ennek a döntésnek nem örült, hiszen szerinte mi mind együtt öltük meg Kaoru-t. Aggódok Red miatt. Azt semmi nem zárja ki, hogy nem Xepher ölte meg a lányt, és lehet következő áldozata a magányosan kóborló Red lesz, bár remélem neki lesz annyi esze, hogy csatlakozik harmadikként valamelyik pároshoz.
Ezek után páran még megvacsoráztak, aztán mindenki felment a szobájába.
Nekem jutott a legnehezebb feladat, hiszen én az ellenkező nem egyik képviselőjével voltam párban, nem azonos neművel, mint a többiek. El kellett kísérnem fürdeni, meg ő is elkísért engem, természetesen elfordultunk, míg a másik végezte a dolgát. Mikor visszaértünk Karina még imádkozott az ágy lábánál, majd ágyba bújt ő is. A két ágy külön volt szedve, a fal mellé tolva. Arra számítottam, hogy Karina megpróbál majd velem beszélgetni, de nem tette. Nekem az alvás nehezemre esett, idegen környezet, ráadásul a napi történtek sem voltak túl kecsegtetők. Végül aztán sikerült elaludnom.

Nem tudtam azonban reggelig aludni. Már kora hajnalban valami fura szagra ébredtem. Nem foglalkoztam sokat vele, biztos csak a lánypáros ébredt korán, és valami húst preparálnak reggelire. Azonban mikor dörömbölni kezdtek az ajtón, akkor gondoltam, hogy valami megint nincs rendjén. A dörömböléshez később kiabálás is csatlakozott, Red hangja volt az.
-RAELAE!! NYISD KI AZ AJTÓT!!
Mi a fenéért lármázik ez a jóember? Fogtam a szobakulcsot, és úgy ahogy voltam, egy szál alsóban nyitottam neki ajtót, ő, és Xepher azonnal berohantak a szobába, nekik már adódott idejük felöltözni.
-Mit akartok hajnalok hajnalán? – Időközben felébredt Karina is, félig nyitott szemekkel bámult ki a takaró alól, amit az orráig felhúzott. Gondolom, nem éppen akarja, hogy a ház férfitagjai lássák milyen szerelésben alszik egy papnő. A kérdésemre aztán Xepher válaszolt.
-Morrison eltűnt. Mikor felébredtem nem volt az ágyában. Egyből Redhez mentem, hátha ő tud róla valamit, de nála sem járt.
-Nem lepődnék meg, ha csak kicsit korábban kelt volna fel, azt gondolva, hogy minél többet keresi a kincset, annál nagyobb esélye van azt megtalálnia.
-Tudod, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű. Egy gyilkos van a házban.
-Remek, szóval a bolond biztosan elcsatangolt valamerre és megölette magát. Menjünk, keressük meg, Red.
-Rendben. Kapitány, addig maga maradjon itt Karinával.

Lerohantunk a lépcsőn, majd mindketten megálltunk. Akkor már sejtettem, hogy annak a furcsa szagnak köze van Morrison-hoz, így teljes erőmmel arra összpontosítottam.
-Raelae, szimat?
Nem vagyok holmi nyomozó kutya, de a szag a konyha felől áradt. Ezt közöltem Reddel is, és azonnal elindultunk arra. Ott a szag valóban erősebb lett, és már fel is tudtam ismerni: alvadt vér.
-Merre tovább?
-A kamra, onnan árad! – Red kinyitotta a kamra ajtaját, ám az onnan kiáradó szag még az ő gyomrát is megforgatta, nem hogy az enyémet. Számomra annyira erős volt már a vérszag, hogy nem bírtam a kamrába bemenni, csak miután a ruhámat az arcom elé húztam. Még be sem léptem, Red máris szólt.
-Úristen, ezt nézd meg.
Egy ládánál állt. Odamentem megnézni mit akar mutatni, de a láda közvetlen közelében már ruhán át sem bírtam a szagot elviselni. A láda szörnyen nézett ki, mintha egy félresikerült bűvész trükk lomja lett volna. Belőle kardok lógtak ki, és ahol a kardok belehatoltak a fába, onnan jól láthatóan pár órával ezelőtt vér csorgott ki. A kardokat egyesével rángattuk ki a ládából, hogy fel tudjuk azt nyitni. Mikor ez sikerült, a láda tartalma pontosan az volt, amire számítottunk: maga Morrison Kleith kardokkal szabdalt teste.
-Red… szólj Xephernek… én összehívom a többieket az ebédlőbe.
Úgy látszik a mi kis gyilkosunk eléggé termékeny. Kevesebb, mint 24 óra alatt két áldozat. Viszont már csak hatan vagyunk. Három férfi, és három nő. A kör szűkül.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Csüt. Jan. 19, 2012 9:31 pm

Na hát kérésedet teljesítve megnéztem a kalandot, hm mit mondjak, vannak tippjeim de nem akarom lelőni a poént, szóval tessék beadni a következő fejezeted!
Jutalmad: 300VE

Egy hang szól a sötétben ~~~ Level Up!~~~ Gratulálok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Raelae Xing'ke
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 182
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Jul. 21.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Hétf. Márc. 26, 2012 8:02 pm

Mindenki szíve mélyén ott lapul egy flakon rovarirtó spray

A tél beköszöntével úgy határoztam, hogy medve módjára áttelelem azt, és végre valahára, 4 hónap elteltével itt a tavasz! A széles ég alatt minden túlcsorog hormonokkal. Az utcáról egyre több szerelmes veszekedés kiabálása hallatszik be, egyre több embert látok kézen fogva sétálni, a virágok virágoznak, a fák fákzanak, és a bogarak is elő pofátlankodtak búvóhelyükről. Olyannyira, hogy éjszaka alig tudok tőlük aludni, mert kitartóan ostromolják az ablakomat. A szomszédok azt mondták „ne világítson a szobában semmi, és akkor nem fognak kopogni, mert a fényre mennek”, de egy csudát, ezek jönnek még akkor is, ha tök sötét van, és behúzom a függönyt is! De rájöttem már, ezek nem a fényre mennek, ugyan, milyen lény az, amelyik fénnyel táplálkozik? Ezek az ember szagra jönnek, mert vérre, és emberek lelkére szomjaznak. Miből gondolom ezt? Ezek a paraziták egész éjjel képesek ostromolni az ablakot, és mikor reggel kinézek, akkor is csak azt látom, hogy ezek megállás nélkül szállnak virágról virágra. Ezek sosem alszanak… az ördög sosem alszik.
Természetesen csak idő kérdése volt, míg a nem-mágus populáció is megelégeli a jelenlétüket, és a mágikus hatalommal rendelkezőkhöz fordulnak. Egy szép vasárnapi reggelen kopogtattak is az ajtómon.
-Sárkányölő-dono. – Hallatszott kívülről egy férfi hangja. Kinyitottam neki az ajtót, és mit látok? Az ajtóban egy papi csuhába öltözött férfi állt, kopasz fejéről tükröződött az erősen tűző nap fénye.
-Békés jó reggelt… - kezdte is, de tudom, mire hajtanak az ilyen alakok.
-Jó reggelt. Sajnálom, de nem akarok áttérni a vallására.
-Nem, nem hitet téríteni jöttem. A templomunk területén megjelent az éjszaka folyamán két nagy darázsfészek, és a testvérek nem mernek a közelébe menni, és a hívők is félnek a templom területére lépni. Ha nem teszünk valamit, akkor kénytelenek leszünk elhalasztani a misét, ami nem jó dolog. Ezért kérem, segítsen megoldani a gondunkat.
-Nem értem mi a baj ezzel. A papok és a darazsak jól kijönnek egymással, nem? Még abban a heti magazinban is van róla egy történet, az a címe, hogy Bozu Bee (*Bozu, jelentése japánul pap. Bee jelentése angolul darázs).
-Attól tartok az Boys be, kegyes úr.
Ebben lehet igaza van, csak egy fejezetet olvastam el belőle eddig.
-Rendben, had öltözzek fel, és megnézem azokat a fészkeket.
Felkaptam a ruhámat, és még fáslival az arcom, és a kezem is betekertem, hogy minél kevesebb szabad felületet hagyjak magamon. Fogtam az ernyőmet, és már úton is voltunk a pappal a templomba.
Ez a templom nem olyan volt, mint Magnóliában a Kardia katedrális, ez orientál stílusú volt. Hatalmas területen helyezkedett el, magas fallal körbekerítve, és a telken csak egy nagy, meg néhány kisebb épület volt, és a templomba nem csak imádkozni jártak az emberek, de a papokat is, és néhány gyereket is itt tanítottak, valamint a papoknak, és rászorulóknak szállást is nyújtott. Minden épület egy megemelt talapzaton volt, és az épületek teteje minden volt, csak szokványos nem. Nem beszélve arról, hogy a falakat nem lehetett megkülönböztetni az ajtótól, mert igazából nem is volt fal, hanem csak ajtóból állt az egész, legalábbis a főépület. A főépület bejáratához kikövezett út vezetett, amit két oldalról sárga virágok öleltek át.
A kapuban számos más pap állt, látszólag türelmetlenül. Mikor közel értünk, kalauzom váltott néhánnyal pár szót, majd visszajött hozzám.
-A testvérek, és én addig majd idekinn imádkozunk lelkedért, míg te benn tevékenykedsz. A fészkek az éjszaka folyamán jelentek meg, mint mondtam. Az egyik a főépület bejáratában van, a másik pedig a főépület mögötti raktár oldalán.
Az a „imádkozunk lelkedért” nem hangzott túl bizalomgerjesztőnek, leginkább úgy tudtam lefordítani, hogy „imádkozunk, hogy lelked bebocsátást nyerjen a mennyek országába”. De nem fogja egy csapat kopasz, feketébe bújtatott vénember a harci morálom szegni azzal, hogy nem hisznek bennem, bár szerintem megszegnék a vallásuk parancsolatait azzal, hogy bennem, és istenükben is hisznek. De nem zavar, én se hiszek magamban, éppen ezért hiszek az ő istenükben, aki hisz bennem! De meg nem térek! Na lássuk azt a méhkast.

Végigsétáltam a kikövezett úton, majd a főépület bejáratánál találtam magam, amit egy hatalmas, látszólag megszáradt sárból épített labda torlaszolt el. A problémám az volt vele, hogy az egész falat belepte, de még egy keveset a tetőből, és a terasz padlójából is kiszakított, hogy elférjen.

EZT DARAZSAK ÉPÍTETTÉK? EGY ÉJSZAKA ALATT? ÉS EBBŐL KETTŐ VAN?! EBBEN VAGY GIGÁSZI DARAZSAK VANNAK, VAGY TÖBB MILLIÓ!
Hátranéztem, de a kapu bejáratát eltorlaszolták a térden állva imádkozó papok seregei. A szájukról leolvasva észrevehető volt, hogy egyértelműen valami halotti beszédet kántálnak. Kíváncsi vagyok vajon valakit elküldtek sírt ásni nekem? Megfutamodni már nem tudok, vagy a darazsak ölnek meg, vagy a papok átkoznak meg valami nyavalyával. Csak semmi pánik, mi lenne, ha megpróbálnám ezt a darazsakkal értelmes ember módjára megbeszélni? Elvégre, több millióan ilyen precízen össze tudtak dolgozni, hogy egy éjszaka alatt megépítettek egy kétemeletes sárgolyót, biztos van annyi intelligenciájuk, hogy felfogják, amit mondok. Közelebb léptem a fészekhez, hogy már megérinteni is meg tudtam. Furcsa, ez teljesen csendes, sehol egy dongó hang, ami azt jelezné, hogy valami repkedne belül, de még a lárvák mozgását se hallani. Lehet üres? Bátortalanul megkopogtattam az oldalát, az üreges hangot kiadva válaszolt. A darazsak kirajzanak, ha piszkálják a fészküket, de nem történt semmi. Megkopogtattam még egyszer, most már hozzáadva egy határozott „van itthon valaki?” kérdést, de néhány perc várakozás után se érkezett válasz. Gondolom üres. Elbízva magam két kézzel ráfogtam a sárgolyóra, és egy határozott mozdulattal letéptem, és a köves útra hajítottam. Az útban nem tett kárt, de a falnak annyi volt, néhány cserép is lepotyogott a tetőről. De ezzel még nincs vége, valamit még kell csinálnom, hiszen a kirepült darazsak ide fognak visszatérni, és ha nem találják itt a fészküket a papok, és a hívők jól megjárják. Valamivel fel kéne gyújtani azt a fészket, de nincs nálam semmi tűzgyújtó. Talán ha a papok kopasz búrájáról visszaverődő napfényt a fészek egy pontjára fókuszálnák, talán azzal lángra lobbanna. Indultam is volna szólni nekik, de ahogy elmentem a letépett fészek mellett, azon egy téglalap alapú rés nyílt, amiből egy szempár nézett vissza rám. Egy emberi szempár. És mély, határozott férfihangon szólt, erős yakuza akcentussal.
-Hé, te! Te tépted le a fészket, mi? Nem nézel ki úgy, mint azok a puhány csuhások. Gyere be, a főnök beszélni akar veled.
Főnök? A királynőre gondol? És mit keres egy ember egy darázsfészekben, főleg akkor, ha tudja is, hogy az egy darázsfészek?! A rés eltűnt, majd egy nagyobb rés nyílt, egy ajtó. Az ajtónálló férfi külsejétől leesett az állam. Izmos volt, kopasz, arcát számos sebhely borította. Ruházata egy fehér szmokingból állt, azonban nadrág helyett egy darázspotroh cosplay volt rajta, amiből a lába csak a térde alatt lógott ki, fekete csizmát viselt. Megragadt a vállamnál fogva, és berántott egy szobába, ami nagyon hasonlított egy hotel szobájához. Ezt egy éjszaka alatt építették? Ez már nem csak architektúra, de lakberendezés is. A feng shui tökéletesen átjárta a szobát. Egy kávézó asztalhoz vezetett, aminek két hosszabbik oldalán egy-egy fekete bőrkanapé volt. A távolabbi kanapén egy karcsú férfi ült, ugyanúgy fehér szmokingban, ugyanolyan darázspotroh cosplayben. Fekete haja gondosan hátrazselézve, kecskeszakállának minden egyes szála nyílegyenes, és fekete napszemüveg takarta a szemét. Az ajtónálló ledobott a vele szemközti kanapéra, és katonás vigyázzállásban megállt mögöttem. A napszemüveges fickó keresztbe vetette a lábait, karjait összefonta, és hangosan, yakuza-akcentussal szólt hozzám.
-Te tépted le a fészket, te semmirekellő? – Ha az a nagydarab fickó fél ettől a cingártól, aki még nálam is vékonyabb, akkor érdemes lesz nekem is tartanom tőle.
-Igen… de sajnálom, azt hittem nincs itthon senki…
-ÉS HA NINCS OTTHON SENKI, AZ AZT JELENTI, HOGY NYUGODTAN TÖNKRETEHETED MÁSOK OTTHONÁT?!
A fenébe, ezek a darazsak okosabbak, mint gondoltam… miket beszélek? Ez csak egy csapat idióta, akik darazsaknak hiszik magukat, mert egy mű-darázspotroh van a combjuk helyén.
-Szörnyen sajnálom, de itt már élnek papok, és betolakodtak a területükre, és…
-Mii? Azok a papok az épületen belül laknak, mi pedig kívülre építettük a fészket. EZ HOL BETOLAKODÁS?!
-Szörnyen sajnálom, ha van bármi, amivel kárpótolhatom magát.
-Lenne itt valami. Az a benga gorilla ott mögötted nemrégiben vett egy Bentendo Wee-t, ami a kis akciód miatt leesett a szekrényről, és fejbe ütötte a királynőnket, és most meghalt!
-Sajnálom… - mondta a benga darázs-gorilla.
-NE SAJNÁLKOZZ, TE ÜTŐDÖTT, MONDTAM, HOGY A BENTENDO TS-T VEDD MEG, MERT AZ SOKKAL KÖNNYEBB, ÉS KEVESEBBET FOGYASZT! HA AZT VETTED VOLNA MEG, MOST NEM HALT VOLNA MEG A KIRÁLYNŐ!! Szóval, velünk együtt költözött ide egy rivális fészek, akik a raktár oldalán vertek tanyát. Ha meg tudod szerezni az ő királynőjüket nekünk, akkor elnézzük neked ezt a kis malőrt.
-Rendben, megteszem, amit kér tőlem!
-Helyes, benga gorilla, kísérd ki!
A benga gorilla elkapott a vállamnál fogva fél kézzel, és az ajtó felé rángatott, kinyitotta nekem, majd kilökött. Rendben van, akkor nézzük azt a másik fészket. A darazsak úgyis követik a királynőjüket, és ha a két fészket egyesítem, akkor nem kell dupla annyit tépnem a számat, miközben rábeszélem őket, hogy legyenek kedvesek máshová költözni.
A raktár oldalán lévő fészek ugyanakkora volt, mint az első, ez is teljesen csöndes. Rendben van, akkor ugyanaz a megközelítés, mint az elsőnél volt. Határozottan, erősen megkopogtattam, és kiáltottam volna be, de belém fojtotta a szót az, hogy a raktár fala nem bírta el a fészek súlyát, meg az én kopogtatásom erejét, és az egész bedőlt. Természetesen, ezek után a többi fal is elengedte magát, recsegve dőltek rá a fészekre, a tető meg majdnem rám. Remélem itt nincs semmi súlyos a szekrényeken, ami leesve betöri a királynő koponyáját, mert akkor nagyon nagy bajban vagyok.
Azon az egy apró felületen, ami a fészekből szabadon maradt ugyanúgy megjelent a kukucskáló rés, és egy hasonló, mogorva szempár nézett ki rajta. Hangja határozott, lassú, és megválogatott volt.
-Uram, maga okozta ezt a kárt a fészkünk környezetében. Kérem, fáradjon velem, a Don váltani kíván önnel néhány szót. – Olyan Deja vu érzésem van…
Az ajtó kinyílt, és túloldalán egy magas, vállas férfi jelent meg. Fején fekete kalap, alatta egyenes szálú fekete haj, és fekete szmokingot viselt, és combjain ugyanolyan darázspotroh cosplay. Egy ugyanolyan szobába vezetett, mint ami az előző fészekben is volt. Itt azonban egy fekete, idősödő szmokingos férfi ült a kanapén, fején hasonló fekete kalap, arca gondosan borotválva, és az elmaradhatatlan darázspotroh cosplay a lábán, a kisasztalon előtte egy pohár whisky, tele jéggel, egyik kezében szivar. Azt hittem a darazsak nem bírják a füstöt.
-Ez a férfi, aki ledöntötte a raktárt, főnök.
A Don szeme gondosan végigmért engem, nagyot szívott a szivarba, majd a hamutartó szélére tette. Hangja nyugodt volt, amolyan bölcs öreg, de mégis félelmet, és tiszteletet kívánó.
-Fiatalember, én megértem, hogy tavasz van, és hajtja a vére, meg az ateista gondolkodása, de ez valóban elég ok arra, hogy rombolni kezdjen az úrnak szánt területen?
Kezdhetem megint a magyarázkodást.
-Szörnyen sajnálom, tudja, a helyi papok felkértek, hogy tüntessem el a darázsfészkeket, és a főbejáratival kezdtem, de elkaptak, mert meghalt véletlen a királynőjük, és azt mondták, hogy megbocsátanak, ha elviszem nekik a maguk királynőjét.
-Sajnos el kell, hogy keserítsem. Az a benga gorilla ott maga mögött nemrég vásárolt egy PlayPlatform 3-at, ami a rázkódás során lecsúszott a szekrényről, és fején ütötte a királnyőnket.
-Sajnálom… - mondta a benga gorilla mögöttem. Ez már megtörtént egyszer, nem?
-NE SAJNÁLKOZZ, TE ÜTŐDÖTT, MONDTAM, HOGY A PPP-T VEDD MEG, MERT AZ SOKKAL KÖNNYEBB, ÉS KEVESEBBET FOGYASZT! HA AZT VETTED VOLNA MEG, MOST NEM HALT VOLNA MEG A KIRÁLYNŐ!! Szóval, azt mondod a rivális család küldött? Nem engedhetjük, hogy kívülállókat vonjanak be a családunk között fennálló harcokba. Gorilla, hívd össze a többieket, ez bosszúért kiált!
-Igenis, főnök! – azzal a gorilla kiviharzott.
-Valóban te, és a papok vagytok azok, akik ezt az egészet szították, de nem tudnék nyugodtan pihenni, ha kívülállóknak baja esne. Ezért kérlek te, és a papok hagyjátok el az utcát, míg a harc el nem csendesedik.
-Rendben, akkor… - Azzal felállt, és kikísért.
Mire kiértem a papokhoz, már az első fészek is észrevette, hogy a másik készül valamire, és számos darázspotrohhal ellátott férfi állt a leszakadt fészek körül. A papok kérdezősködtek, hogy mi folyik itt, de előbb kimenekítettem őket, és csak utána meséltem el.
Épp hogy kiértünk az utcából, az összecsapás a két család között megkezdődött. Olyan hangosra sikerült, hogy többen is jöttek volna bámészkodni, de a papokkal sikerült mindkét oldalról lezárni az utcát.
A csata végül úgy két óra elteltével elhalt, és úgy döntöttem megnézem mi lett a végeredmény, de nem azt láttam, amire számítottam. A templom egész területét nem borította más, csak darázspotroh-lábú férfiak testei, a virágok itt-ott eltaposva, kitépkedve, az épületek megrongálva. A csatatéren nem voltak túlélők, csak a templom főbejáratában állt két nő. Az egyiknek hosszú, fekete haja, barna szeme, és sápadt bőre volt, a másiknak hosszú, szőke haja, kék szeme, és napbarnított bőre volt. Mindkettejük fején korona, és lábukon darázspotroh-cosplay.
-Bolond férfiak.
-Mindent erőszakkal oldanak meg.
-Menjünk, és alapítsunk egy új fészket, ahol csak lányok lesznek!
Mondták, majd kézen fogva elsétáltak mellettem, ki a kapun, és bele a napnyugtába.
Azt hiszem… jó munkát végeztem…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Vas. Ápr. 01, 2012 11:22 pm

Nos kedves Sárkányölő-dono fiam, most hogy a a fák fákzanak, egy rovar támadós estén el olvastam kalandod, és NICE! Az alap koncepcióval tökéletesen egyet értetek, azok aki kis izék a lelkünkért jönnek, bele akarnak petézni a fülünkbe meg a szánkba - ezét kell le ragasztani villanyoltás után! - és át akarják venni az uralmat a világ felett a mi testünkbe. Az én lelkem fegyvere is a KEMOTOX és nem félek használni.
Áttérve kalandodra, jellegzetes humorod most is megjelent, amit nagyon szeretek szóval ez már csak jó lehet. Valamint a sztrori is tetszett írásoddal gondom nincs, talán egy kicsit több szót szentelhetnél a tájnak vagy a környezetnek de ez nem vészes dolog.

Jutalmad:400 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Raelae Xing'ke
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 182
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Jul. 21.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Szer. Ápr. 04, 2012 3:56 am

A Vörös Szoba

Figyelem: A kalandot horrorra terveztem, a történetben szerepelhetnek a nyugalom megzavarására, és rémálmok burjánzására alkalmas jelenetek.

-Megjöttem. – Kiáltottam a lakásba, miután hazaértem egy céhellenőrzésről, és becsaptam magam mögött az ajtót. A csapódás erejétől számos reklámpapír hullott ki alul a postaládából. Hangosan felsóhajtottam. Sosem lesz ennek már vége. A reklámozók ostroma nem ismer fáradtságot, se pihenést, se memóriát, hogy ez a ház már kapott tőlünk brosúrát. El se olvastam egyiket se, már fejből tudom, hogy melyik színűre mi van írva. Van, amelyik egy új üzletet reklámoz, van, ami egy régi, de kevésbé működőt, és van, ami egy régi, és eddig is jól működő üzletet, aminek nem értem miért kell reklám. Ösztönösen megfogtam egy marék papírt a ládából, egybegyűrtem, és a kukába hajítottam.
A hálószobába lépve megpillantottam a mennyezeten keresztül futó gigászi pókhálót, benne kétökölnyi gubókat, és ahogy az egésznek a közepéről néz rám egyetlen lakótársam, Nephilát, aki már olyan méreteket öltött fel, hogy madarakkal kell etetnem. Szerencsére, hogy itt a tavasz, rengeteg madárfaj visszajött már, köztük a kártékonyak is, és a helyiek megengedik, hogy a földeken tébláboljak Nephilával naphosszat apró vadra vadászva. Ő vadássza a földhöz ragadt kártevőket, a rágcsálókat főként, én meg homokkal „lövöldözhetek” a madarakra. De egy kérdés fel-felmerül bennem mostanság. Vajon mekkorára fog még nőni? Elég fiatal még, és még valószínűleg növésben van, mostani méretének duplája nem is vészes, de ha ennek a háromszorosára, vagy annál nagyobbra nő, bizony szükség lesz egy nagyobb lakásra. Mellesleg, már vagyok olyan szinten, hogy Ba’al mester jobban fizető feladatokkal is ellát, így szerintem simán megengedhetnék magamnak egy nagyobb lakást.
Az egyik reklámon azt hiszem pont egy ilyen fickó reklámozta magát, aki segít az embereknek lakást találni. Meg is van, és szerencsére pont ebben a negyedben dolgozik a férfi, jobb is, nem akarok túl messze költözni.
-Jöjj, Nephila. Megyünk lakást nézni! – tartottam ki a jobb kezem, mintha csak arra vártam volna, hogy egy betanított madár szálljon rá, ám e helyett csak a pók ereszkedett le rá a mennyezetről. Sokkal nehezebb is lett, mint mióta utoljára cipeltem.

A közvetítő valóban csak pár utcára lakott, szerény kis otthonban, ami kívülről hasonlított az enyémre. Fehérre mázolt falak, fehér ablakkeretek, barna ajtó, alig tűnt ki a többi közül. Bátran bekopogtam. Bentről egy mély, de mégis valahogy gyermekien csengő férfihang hallatszott.
-Jövök. – Úgy is lett. Egy alacsony, ötvenes éveiben járó kopasz férfi nyitott ajtót. Elég kövér volt, de alakja inkább egy hóemberére emlékeztetet, semmint egy elhízott férfira. Arca is kerek volt, mint egy pufók imádnivaló nagypapának. Száját félig megőszült barna bajsza takarta el, szemeit pedig magas dioptriájú pápaszeme. Barna zakót viselt, hozzá illő nadrággal, fekete cipővel, és egy mahagóni szín sétapálca volt egyik kezében.
-Oh? – mondta, miközben megigazította szemüvegét. –Segíthetek, kisasszony? – Már megint ez? Nem volt ebből még elég?
-Jó reggelt. Költözni szeretnék. Tudna nekem egy lakást ajánlani?
-Oh. Maga férfi, elnézést, kicsit gyenge a látásom. Mmm, hogyne, hogyne. Új lakás. Azonnal, csak had szedjem össze magam. Egy pillanat. – Azzal becsukta az ajtót, ami utána azonnal ki is nyílt, és a lakásközvetítő változatlan külsővel kijött. Mégis mit szedett össze… és ilyen gyorsan? Becsukta maga mögött az ajtót, és felnézett rám.
-Szóval? Mik az elképzelései?
-Egy nagyobb lakást szeretnék a mostaninál, mert... – Nem akartam mondani, hogy a kis kedvenc pókom kezdi kinőni a mostanit, ismerem már jól a reakciókat. -… Mert a mostanit kezdjük már kinőni.
-Oh, értem, értem. Had gratuláljak. Nekem is vannak gyerekeim, el se képzeli milyen gyorsan felnőnek. Annak idején nekem is gondjaim voltak mindig elég mozgásteret biztosítani nekik. – lehet a pókos verzió jobb lett volna? Most nem lennék családos apa. – Szóval, hány tsubo-s lakásra gondolt?
-Parancsol?
-Tudja, tsubo. Biztosan járt iskolába, tudja a terület mértékegységét. Tudja, egy tsubo az a terület, ahová két tatamit le tud fektetni. – fokozzuk a bonyolultságot. A köpenyem alatt Nephilára néztem, aki kérdőn tekintett rám vissza, hogy ő se érti. Ráadásul az ő „nem értem” pillantása négyszerese volt az enyémnek.
-Elnézését, de én nem így tanultam, hogy Tsubo, vagy két tatami. Át tudja nekem váltani négyzetméterbe?
-Hogyne kérem. Egy tsubo az megközelítőleg 3,3 négyzetméter. – vajon miért nem tudta ezzel kezdeni?
-Nem tudom, erről nagyon nem gondolkodtam mekkora kelhet. Mutasson kezdésnek valami olcsót. – Néhány pillanatra elgondolkodott, majd visszatért a valóságba.
-Tudok is egyet, erre tessék! – Azzal elindult az utcán lefelé, majd egy rövid séta után meg is állt.
-Ez lenne az. – Nem tudom ő hogy fogalmazza meg az olcsót, de egy kertes ház bérlése minden, csak nem olcsó. Ráadásul az ablakból egy nő nézett ki, majd amint észrevette, hogy a házát bámulják ketten sebtében behúzta a függönyt.
-Elnézését, de szerintem ez nem olcsó, és szerintem itt már laknak.
-Nem a ház, uram, az ott. – mutatott a ház mellett álló apró, üres fadobozra. Térdeim megrogytak, mert vállamon éreztem a hülyeség súlyát.
-Az… - emeltem lassan egy ujjam a szóban forgó „létesítményre”. –Az egy kutyaól…
-Maga akart valami olcsót. Havi 200 gyémánt a lakbér.
-Ennél valami emberibbre gondoltam. És milyen féleszű tesz fel albérlet hirdetésbe egy kutyaólat? Mindegy. Egy társasházat mutatna?
-Hogyne, hogyne. Erre tessék. – Ismét egy rövid séta után megérkeztünk egy háromemeletes (földszint, és két emelet) épülethez. –A feleségem üzemelteti ezt a társasházat, úgyhogy szabad bejárásom van az üres lakásokba. Fáradjon csak be. – Maga elé engedett a lépcsőházba. – Lássuk csak. Áh, csak egy szabad lakás van már, a 4586-os. Az legfelső emeleten van.
A lépcsőn felmászni maratón volt, főleg, hogy félúton úgy éreztem, hogy a természet hív forrást fakasztani.
-Az lesz ott a folyosó legvégén balra. – Muszáj most folyókról beszélni?
-Öhm… elnézést, de… fontos megbeszélnivalóm lenne Földanyával, merre van a toalett?
-Oh, amint bemegyünk, a bejárati folyosón balra fordul, és ott lesz egyből. – már megint a folyók. A férfi kinyitotta az ajtót, és én azonnal berobbantam az illemhelyre, nem törődve semmivel. A helyiségben szinte vaksötét volt, de sárkányölői mivoltomnak hála, legalább a vécé sziluettjét sikerült kivennem. Dolgom végzése közben arra lettem figyelmes, hogy nem az a megszokott hangot hallom, hanem mintha olyasmire érkezne, mintha föld lenne, de nem szenteltem neki túl sok figyelmet, biztos csak valami különleges anyagból van a kagyló. Lenéztem, hátha ki tudom venni az anyagát, de nem sikerült. Ellenben két fénypont nézett vissza rám, biztos csak a tükörképem szemének csillogását látom. Ahogy elvégeztem dolgom, és összeszedtem magam, indultam volna ki a férfihoz, hogy a lakás többi részét is szemügyre vehessem, de valami, még inkább valaki megakadályozott ebben. Határozottan nem férfi volt, hanem egy fiatal lány, alig lehetett nyolc éves, arca szende, és látszólag szégyenlős. Haja göndör tömegként omlott a vállára. A vaksötétben valahogy tökéletesen ki tudtam venni minden vonását, ami igencsak megrázó volt. Egész teste egységes fakó kék volt, és mintha saját fénnyel ragyogott volna a vaksötétben, de nem világította be a szobát, vagy meg a falakat. Ami a legrosszabb, hogy lábai helyén csak egy hasonló színű füstgomoly volt.
-Szia. – köszönt vidáman.
-Sz… sz… sz… szi… a… - hebegtem rémületemben. Csak képzelődöm, ugye? Képzelődnöm kell, vagy álmodnom. Szellemek nem léteznek! Lehetetlen, hogy létezzenek! Válaszomon kuncogott.
-Mások sikítva el szoktak futni.
-Én… - nyeltem egy nagyot. – Én is futnék sikítva, csak épp az útban vagy… - Szemeit összehúzta, és felfújta az arcát.
-Ez undok volt, tudod? Nekem is vannak érzelmeim, tudod? – Nekem meg félelmeim, könyörgöm, had menjek innen!
-B… bocsánat… Te… itt laksz? – Arcából távozott a felesleges levegő, és szemei újra egészek lettek.
-Itt laktam, mikor még éltem. – Sírva fakadok, még tudja is hogy szellem. Miért kell nekem most itt lennem? – Te fogsz ide költözni?
-Eddig terveztem…
-Ne tedd! Nem én vagyok az egyetlen… halott erre.
-Ez… egy kísértet ház? – Egy egész épület tele lehetetlen dolgokkal, ez rosszabb, mint egy múzeum. Haza akarok menni, vagy öljetek meg most azonnal, nekem mindkettő megfelel!
-Nem, csak ez a lakás.
-Ha… ha te itt kísértesz… akkor a közelben kellett meghalnod… mi történt?
-Akamanto-sama.
-Ő ki?
-Akinek a fejére épp most végezted a dolgod. – mondta kuncogva. Én nem találtam ennyire viccesnek a dolgot. Levizelni egy kísértet földi maradványait, ráadásul egy olyanét, aki képes volt élő embereket megölni, nem épp a legkedvesebb dolog.
-Várj… akkor az a két fénypont, azok…
-Igen, azok a tágra nyílt szemei a levágott fejen. – És mit keres egy levágott fej a vécében? A vér is meghűlt bennem, és a kijárat olyan távolinak tűnt, hogy lemondtam a futásról. Nekem itt végem.
-Ha… ha nem veszed zokon… én most mennék… és leélném hitvány életem hátralévő néhány percét.
-Nem bánom. Jó volt veled beszélni. Majd küldj valakit, akivel újra elcseveghetek.
A kísértetlány félrelebegett az útból, én pedig kimentem az illemhelyből, ki a folyosóra, ahol a bejárati ajtóval szembeni ajtóban már várt rám a lakásközvetítő.
-Hallom megismerkedett Hanako-channal. Kedves lány. Olyan sápadtnak tűnik? Tán nem rosszul érzi magát?
-Áh, nem, semmi. – legyintettem. – csak a hirtelen nagymennyiségű folyadékvesztés… - gondolok itt arra a több liter vízmennyiségre, amit kiizzadtam pár perc alatt. – kicsit megszédített, de bírok még figyelni…
-Akkor erre tessék. – Azzal benyitott a lakosztályba. Odabenn is vaksötét volt, de a férfi látszólag jól ismerte a járást, és vakon is megtalált mindent. A szobában egy ismerős szag terjengett. A vécében történtek óta meg se lepődök, hogy alvadt vér szagát érzem itt, és felkészültem arra, hogy valami nagyon rosszat fogok látni, ha itt valaha világos lesz. – Egy pillanat, és gyújtok gyertyát. – Hallatszott a hangja egy kanapé, és egy asztal körvonalai közül. Egy koppanó hang jelezte, hogy egy gyertyát rakott az asztalra, majd a zsebében kezdett matatni, ahonnan egy doboz gyufát halászott elő. Rutinos mozdulattal meggyújtotta azt, majd a gyertya kanóca fölé helyezte, ami lassan lángra kapott, egy pillanatra bevilágította a szobát, majd egy hirtelen fuvallattól el is aludt. Hogy a fenébe kerekedett idebenn szél? A bejárató ajtó is csukva van. A röpke pillanat, míg látszott valamicske a szobából elég volt, hogy az egyik falat felmérjem. A képek a falon vagy ferdén álltak, vagy leestek, és az aljában hevertek összetörve. Ha ez nem lenne elég, a falon sok helyen sötétvörössel fura jelek, és szavak voltak felírva, de nem volt egyiket se időm kiolvasni.
-Átkozott huzat. – mondta a férfi, majd az ablakhoz sétált. – Talán ha elhúznánk a függönyöket.
-Öld meg.
Mintha… mintha egy férfi hangját hallottam volna. A kövér férfi egy mozdulattal szétrántotta a függönyöket, azok felfedték, hogy az egész fal ablakból áll. És az üvegen felsorakozva vízszintesen ez a szöveg állt egymás mellett, katonás rendben: „ÖLD MEG” természetesen vérrel felírva. A falakon is sok helyre volt ez felírva, de a mennyezeten, és a padlón is. A csillár szanaszét volt törve, a szőnyeg elszaggatva, vérrel áztatva, a kanapé hasonló helyzetben.
-Uram… kik laktak itt ezelőtt?
-Kérem, tudja ezt a kérdést hányan felteszik nekem? Csak azért, mert ez a szoba már nem érintetlen, nem jelenti azt, hogy olyan, mint a kisiskolai szerelme, akibe egészen a ballagásig szerelmes volt, de aztán az utolsó nyári szüneten valaki „hozzáért” a lányhoz, és magát onnantól nem érdekelte a lány, csak azért, mert „használt”.
-Nem, itt nem arról van szó, hogy valami "használt", vagy sem, egy lakás még el is megy, ha "használt", de ez a lakás inkább "sérült termék".
-Öld meg.
-Ugyan, mi baja van vele? A kilátás csodálatos, a konyha a legmodernebb felszereléssel bír!
-Öld meg.
-NEM ÉRDEKEL A KONYHA, ÉN IDE NEM KÖLTÖZÖM, ITT VALAKIT MEGÖLTEK!
-Ugyan, beszéld zöldeket! Itt még csak egy csonttörés se történt, mióta áll ez a ház!
-ÖLD MEG!
-NEM ÉRDEKEL! NEM KELL! KERESSÜNK MÁSIK HELYET!
-Ugyan már, miért keresnénk? Legyen a lakbér havi negyvenezer, na mit szól?
-ÖLD MEG!
-Uram…? Uram? Nahát, milyen hirtelen visszatért a szín az arcába. Uram? Jó lesz akkor a havi negyvenezer? Uram? Miért ilyen szótlan? És Miért néz rám ilyen furán? Nahát, micsoda trükkre képes a kezével, van néhány mágus ismerősöm, de még sose láttam volna, hogy a kezüket átalakítják egy karddá, főleg nem ilyen hosszúvá. És élesnek is tűnik… Uram? Miért közelít felém? Áh, örülök, hogy mosolyog, akkor kezet rá, és magáé is a lakás… Uram, előbb változtassa vissza a kezét emberivé, ezzel a karddal nem tud kezet fogni… Uram, kérem ne emelje olyan magasra a kardos kezét, még kárt tesz a mennyezetben! Uram? U...............................



Vége
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Hétf. Ápr. 30, 2012 10:55 pm

Fú, hát ez brutál jó volt! Alapból szertetem a karaktered humorát és azt a kicsi fanyarkás világnézetet, de a sztori is tetszett nagyon. Viszont a vége, ember hallod így befejezni... Most megölted vagy sem? És ha igen miért? Fel vetett bennem vagy ezer kérdését és ez igen ritka ám! Nagyon meg vagyok elégedve a munkáddal, remélem hamarosan jön a következő!

Jutalmad: 400 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Raelae Xing'ke
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 182
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Jul. 21.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Csüt. Szept. 20, 2012 5:17 am

Zanzarah, az árnyékok trónja
Első rész

A föld mélye rengeteg titkot rejt. Némely kisebb, némely nagyobb, az ember ezt megtanulja, ha több évig sok száz méter homokréteg felett él. A föld elnyeli azt, amit az emberek már nem használnak, feledésbe meríti őket, és megóvja őket az újra felfedezéstől. És igen jól védelmezi őket, leleményes a föld mélye, ha valaki fel akarja fedni ősi titkait bizony keményen vágja a vakmerő felfedező fejéhez mindazt, amit az évek során összegyűjtött. Halálos bestiákat, mérgező növényeket, elhanyagolt, de még működő csapdákat. Az emberek a felszínen pedig semmit sem sejtenek, hogy a lábuk alatt valahol egy hatalmas üregben elmondhatatlan rémálmok agyarai várják, hogy vérben ázzanak.

Az élet Erában a megszokott kerékvágásban haladt. Az emberek mechanikusan szaladtak A pontból B-be, hogy dolgukat végezzék. Emberek jöttek, és mentek el az ablakom alatt, ügyet sem vetve más emberekre, néha beleütközve egymásba, szóra se méltatva azt szaladtak tovább, mint szorgalmas hangyák a bolyban. Vajon az én életem is ilyen lenne, ha nem találkoztam volna annak idején a fiorei mágussal?
Megráztam a fejem, próbálva elkerülni a „mi lett volna, ha” gondolatvitelt. Talán egy séta kiszellőzteti a fejem, és nem fogok a múlton, és alternatív jeleneken elmélkedni. A levegő a szabadban hideg volt, lassan őszbe fordul a nyár. Erről jutott eszembe, hogy már egy éve vagyok Fioréban. Egy év alatt megannyi dolog változott: a világ, amiben élek, a világról alkotott képem, az életvitelem, hiszen már hivatásos mágus vagyok, és én magam is. Lábam ösztönösen is a céh felé vitt engem. Egy éve annak is, hogy találkoztam Gabriellel, és bemutatott engem a Dragon Fang-nek. Azok után azonban nem sokat találkoztam vele, és a céh is folyamatosan változott, rengetegen elhagyták, és csak kevesen jöttek. A céh szép lassan kihalt, és már én is egyre kedvtelenebbül megyek be. Nem is értem, hogy most miért megyek felé, nem azért, mert akarok, ez biztos. Talán azért, mert ezt az utat ismerem a legjobban, itt jártam a legtöbbet.
A céh csarnokába lépve ismét elfogott az a gyomorszorító érzés, amit az elmúlt napokban mindig éreztem, a folyamatosan erősödő unalom-félelmet Ba’al mester korholásai iránt. Nem mentem oda a pulthoz, már semmi értelme nem volt, hiszen ott Ba’al mester trónolt mindig, és ha hallótávolságban vagyok tőle, azon nyomban a nyakamra akad, és elhalmoz a hülyeségével. Az ajtóhoz közel ültem le, messze a veszélytől. Azonban Ba’al mester megtalálta napi áldozatát. Épp egy férfival beszélgetett, akiben egyik céhtagot sem ismertem fel. Biztosan munkát jött feladni. Minek is jöttem én ide? Dolgozni egyértelműen nem akarok, társaság az itt Pruedence-n kívül sosincs, és ő most nincs itt. Mikor felálltam, és a kijárat felé vettem volna irányom szemem sarkából észrevettem, hogy Ba’al mester megfordult a székében, és pont felém mutat. Remek, végem. Beszélgető partnere rám nézett, majd vissza Ba’al-ra, mondott neki valamit, majd otthagyta. A férfi megindult egyenesen felém, széles mosoly az arcán. Nem kell sárkányölőnek lenni, hogy érezze az ember a biznisz illatát a levegőben. Visszaültem a helyemre, és lábammal kitoltam a szemben lévő széket, hogy vendégemnek ne kelljen sokat kínlódnia a helyfoglalással. Kérdés nélkül helyet is foglalt. Rövid, barna haj, barna szem, barna cowboy kalap, világos-szürke, laza ing, barna bőrcsizma, erős nadrág, oldalt lógó bőrtarisznya. Ha ez nem árulta volna még el a foglalkozását, csak szippantani kellett körülötte a levegőből, és máris érezni lehetett azt az átható földszagot, ami a régészeket járja körbe.
-Üdvözlöm, a nevem Ikuto, munkaügyben keresem magát.
-Az én nevem már tudja. Térjünk is a lényegre, hol kell védelem? Hány embernek? Milyen mélyre kell a földbe lemennem?
-Ne olyan gyorsan! Tudja… - elkezdett a tarisznyájában keresni valamit. Kis idő után az asztalra helyezett egy követ. – hogy ez mi? – Arca most nem mosolygott, inkább feszülten várta a válaszom. A kő átlátszó volt, kivéve, ahol fény érte. Ott kék, türkiz, zöld, neon zöld és sárga színekben pompázott.
-Opál, az oxidok-hidroxidok osztályába tartozó krisztoballit ásvány víztartalmú, gyengén kristályos változata.
Válaszomtól ismét elmosolyodott, majd újabb kotorászás után ismét egy követ tett az asztalra. Ez a kő ezúttal a zöld minden árnyalatában pompázott, felszínén pedig egymás mellett futó, kacskaringós csíkok szaladtak.
-Malachit. Réztartalmú monoklin kristályrendszerű, a karbonátok kalcitcsoportjai ásvány együttese közé tartozik. – Ismét egy mosoly, újabb kotorászás, újabb kő.
Ez a kő is zöld volt, azonban csak egy árnyalatban tündökölt.
-Nyers jáde, vagy jadeit. Vesekőnek is hívják, mert vesebántalmakra használták az ősidőkben. Monoklin kristályrendszer, 3.3 g/cm³ sűrűség, ékszernek és építészeti díszítésekre használták már az ősidők óta a keleten. – kezdtem már unni az ékkő ismeret órát, de inkább döntöttem úgy, hogy türelmesen kivárom a végét, hogy mire akar kitérni a fickó. Ismét kotorászni kezdett, és ezúttal egy apró, átlátszó kerekded alakú követ helyezett az asztalra.
-Gyémánt. A terméselemek osztályán belüli széncsoporthoz tartozó ásvány, a legjelentősebb drágakő. Fizikai és kémiai tulajdonságainak köszönhetően a legkeményebb természetben előforduló anyag. Legalábbis annak tartják, azonban a harmadik legkeményebb csupán, nála keményebb a lonsdaleite, és a wurtzit-bórnitride, azonban ez a kettő annyira ritka, hogy királyok, és bányászok is csak nagy ritkán halnak meg úgy, hogy látnak valaha belőlük akár csak egyet is, nem beszélve a közemberekről. Átlátszósága és fénye tökéletes, fénytörése, színszórása a legmagasabb fokú. Nincs más drágakő rajta kívül, ami csak egy elemből állna.
Örülök, hogy villogtathatom a tudásom egy olyan embernek, aki mindezt már rég tudja, és annak is örülnék, ha végre tényleg a lényegre térne, és nem csak a drága csúzli-kavicsait szórná elém az asztalra. Ismét kotorászás, és egy újabb darab kő, ezúttal egy teljesen fekete, sima felületű darab.
-Obszidián, kiömlési kőzet, lényegében egy természetes üveg, ami a láva gyors lehűlésével jön létre. Ősidőkben fegyvereket gyártottak belőle, ma orvosi eszközöket. – válaszoltam már vontatott hangon, nem félve kimutatni, hogy unom ezt az anyagismeret vizsgát. Ez valószínűleg a régésznek is feltűnt, mert a tarisznyájába kotorta a pereputtyát, és végre újra megszólalt.
-Tudja mi ezekben a közös?
-Értékesek? Nem, a malachit nem annyira, abból inkább csak kinyerik a rezet, aztán eldobják. Talán egy hölgy szívét akarja megfogni vele? Akkor nem értem hogy került ide az obszidián. Mind ásvány? Ez logikus… Mindegyikből lehet ékszert készíteni. Maga nem tűnik nekem ékszerésznek.
-Még nem, de az kívánok lenni! Eddig régészként dolgoztam, azonban a csapatommal rátaláltunk valami olyasmire, amit még legmerészebb álmunkban sem hittünk volna el, hogy ilyesmi rejtőzik a föld alatt. – felvontam a szemöldököm, jelezve, hogy kíváncsi vagyok a sztori folytatására. Ugyan nem hallottam még belőle sokat, azonban érdekelne, hogy miért kéri egy mágus segítségét, mikor ott van neki egy egész régészcsapat, akivel felcipeltethet a föld alól bármit, amit ott talált. – A helyzet az, hogy találtunk egy elhagyott várost. Jobban mondva egy városállamot a föld alatt, ahol minden épület ilyen kövekből van építve, és ilyen drágakövekkel van kirakva! Képzelje csak el, ha azt mind fel tudnánk a felszínre hozni! Annyi obszidiánból mennyi orvosi szerszámot lehetne gyártani! Mennyi ékszert a sok jádéből, gyémántból! Gazdagok lehetnénk! – Mindig mikor ezt hallom rossz érzés fog el. Ezt a mondatot ritkán van, hogy nem követi valaki halála.
-Itt a vége mintha átment volna feltételes módba. Nos, mi ennek az oka? – Arca elkomorodott. Úgy fest ez volt az a lényeg, amit igyekezett késleltetni.
Fogta a táskáját, és feldobta azt az asztalra, majd mélyen belé nyúlt. Gondolhattam volna, egy feneketlen táska. Valamit megfogott erősen, két kézzel, majd egyik lábát felemelte, és az asztal széléhez nyomta. –Megtámasztaná a túlsó oldalról az asztalt, kérem? – Eleget tettem kérésének, majd vadul cibálni kezdte azt az akármit, amit megragadott. Hosszas erőlködés után a táskából kibuggyant egy majd másfél méter hosszú sárgás, vékony, görbe agyar. Egy sárkányé?
-Ez… ez nem egy… egy sárkányé volt… ugye?
-Fene tudja mi volt az a bestia, de garantálom, köze nincs a sárkányokhoz. Inkább egy csótány és gorilla keveréke volt. Volt vagy harminchat szeme! A semmiből jelent meg, a falból tört elő, hatalmas kezével a falhoz kente az összes társam, akit elért, majd a túlélők felé vette a rohamot. Egyszer nekiszaladt a falnak, akkor tőrt le róla ez, sebtében összeszedtem, és menekültem tovább. Alig hárman éltük túl a találkozást…
-A mennyiből?
-A hatvanhétből… - Hozzálátott, hogy visszategye az agyart a táskába.
-Szóval, arra szeretne megkérni, hogy EGYEDÜL szálljak szembe ezzel a bestiával, ami néhány perc alatt ellátta hatvannégy régész baját?
-Maga az egyetlen, aki képes rá! – Tudnék mondani tíz másik mágust, aki képes lenne rá. – A föld ott mélyen elég finom, hogy könnyedén meg tudja enni, azzal könnyen újratöltheti az erejét.
-Ez igaz, de egy pofon ettől a dologtól, és végem, nem lesz mit visszagyógyítani.
-Van itt még valami! – ismét keresgélni kezdett a táskában, azonban most beszélt is közben. – A városállam közepén állt egy hatalmas torony… inkább egy oszlop… körülötte csigalépcső. Nem sikerült feljutni a tetejére… azonban a lába közelében ezt találtuk…
Letett az asztalra egy hatalmas tömb zafírt. Ahogy forgatni kezdte láttam, hogy az nem csupán egy tömb, meg is van munkálva: egy zafír koponya két üres szemgödre meredt felém. Rémisztő pontossággal volt az egész megmunkálva, mintha valaki egy igazi koponyát varázsolt volna át zafírrá. tökéletesen sima volt, tökéletesen kerek volt az agykoponya, sehol egy törés, sehol egy hajszálnyi repedés. Az elképesztő az egészben az volt, hogy a mai technológiával lehetetlen lenne egy ekkora zafírkövet ilyen pontossággal kidolgozni anélkül, hogy az megsérülne. Ezt mágiával készítették… nem is kevéssel.
-Az oszlop teteje túl magasan volt, nem volt kivilágítva, azonban annyit sikerült kivennünk, hogy egy trón sziluettje van a tetején.
Ősi város, ősi mágia… ősi tudás… Az ilyen mindig nagy pénzt kaszál… az ilyen mindig nagy veszéllyel jár. Azonban… a sárkányok eltűntek a föld felszínéről… mi van, ha ott, a föld alatt találok egyet? Az asztalra csaptam a kezem, és felálltam.
-Rendben van. Elvállalom a feladatot. Ha végtelen a föld-utánpótlásom, akkor el fogom tudni pusztítani ezeket az agyaras majombogarakat, ha több van belőlük, amik szétszedték a csapatát. Pénz nem is kell érte, azonban van egy feltételem! Miután a városállamot biztosítottuk a veszélytől, de még mielőtt kiépülne a vasúthálózat, amivel felcipelik a kincseket, én szabadon körbejárhatom az egész városállamot, és azt hozok el, amit csak akarok, legyen az könyv, kő, vagy trófea valamelyik bestiából. – elmosolyodott.
-Kezet rá! – Kezet ráztunk, az alku megkötetett.

Még aznap elindultunk az ásatási pont felé. Ikuto kiürítette a végtelen táskáját a kövektől, és az állati maradványoktól. Ezúttal rengeteg fáklya, és gyutacs foglalt benne helyet, valamint a zafír koponya.
A bánya nyílását még szürkület előtt elértük, nem mintha annyira számított volna, hogy mikor érünk oda, a felszín alatt nem lesz nap. Egy rövid, gyenge lejtő után egy hatalmas lyukhoz értünk, aminek a partjáról a mélybe rengeteg kötéllétra lógott alá. Útitársam bólintott, odaálltam egy létrához, és hozzáláttam, hogy aláereszkedjek a föld mélyébe.
Sokáig másztunk, bitang mélyre. A teljes sötétségben szinte csak az automatikus mozgás miatt tudtam, hogy milyen távolságban vannak egymástól a létrafokok. Teljes erővel kapaszkodtam beléjük, egy rossz mozdulat itt, és hosszú az út lefelé.
-Mindjárt az alján vagyunk! – mondta Ikuto, majd egy enyhe puffanást hallottam. Feljegyeztem magamnak, hogy nála a „mindjárt” az „most”. Én is megérkeztem végre a szilárd talajra, ami tömör sziklából állt, a felszíne azonban homokos volt. Homok? Idelenn? Ikuto meggyújtott egy fáklyát, és csak akkor láttam, hogy az általam homoknak gondolt dolog igazából sziklapor. A kettő mondjuk majdnem ugyanaz, igazából ez is vissza tudja majd tölteni a varázserőm, ha úgy adódna a helyzet.
-Úgy látszik a fáklyák már kialudtak, amiket elhelyeztünk… erre! – Ikuto magabiztosan elindult előre, az egyetlen járaton. Ha erre van az a földalatti városállam, akkor erre támadta meg őket az a szörnyeteg is. Kicsit megrémültem a gondolattól, hogy hamarosan összefutunk elhunyt társai földi maradványaival.
Sokáig haladtunk a kacskaringózó alagútban, szótlanul, majd Ikuto lassabbra vette a tempót, mintha lopakodni akart volna.
-Már közel vagyunk oda, ahol megtámadott az a dolog minket. – suttogta.
Egy rövid séta után egy csarnokba értünk, látszott rajta, hogy ez eddig is itt volt, és nem a régészek vájták ki. Vajon mi célt szolgálhatott? Biztos valaminek az odva volt. Furcsa mód, holttestek sehol nem voltak, két dolog azonban feltűnt. Az egyik, hogy az egyik sziklaoszlop félbe volt törve, minden bizonnyal ennek szaladhatott neki az a lény. A másik pedig, hogy a szemben tátongó járaton, amit a régészek vájtak ki, ami továbbvezetett, volt a falban egy harmadik lyuk is. Ez a lyuk nem volt túl nagy, talán három méter magas, és két ember bőven elfért benne kényelmesen egymás mellett. Valószínűleg ezen a lyukon jött át ide az a lény… és ezen át távozott is.
Ikuto elkezdte felfáklyázni a csarnokot, viszont az apró lyuk közelébe nem ment, meg is tudtam érteni. Én megközelítettem annyira, amennyire biztonságosnak éreztem, beleszimatoltam a levegőbe, hátha megérzem a holttestek szagát, vagy a lényét. Éreztem is valami fura illatot, azonban orrom helyett a fülem vett fel valamit: Tk-tk-tk…
Az alagútból egy igencsak fura hang jött visszhangozva: kitinpáncél, ahogy sziklához verődik. Megpróbáltam lassan elhátrálni a lyuktól, fejem forgattam, Ikuto-t keresve, de ő már szőrén-szálán eltűnt. Csak nem hagyott itt engem egyedül, biztos menedékbe bújt. A kitinpáncél hangja folyamatosan, ütemesen jött a járatból, majd hirtelen elhalkult… lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket. Krrrt… Tk-tk-tk… DUMM, DUMM, DUMM! Visszhangzott az egész terem, valami rohamozni kezdett felém.
-HOUKOU!!! – Kihagyva a „Sabakuryu no” részt, azonnal homokkal öntöttem el az apró járatot, aztán eszembe villant valami: ha az a szörny a sziklát áttörte, akkor egy kis homok mit fog ártani neki? BUFF!!! Szakadt át a homokgátam, és már éreztem is mellkasomon a nyomást, mintha egy hatlovas fogat szaladt volna nekem. Lábam elemelkedett a földtől, repültem is hátrafelé. Hangosan csattantam a kemény sziklán, igyekeztem a fejem nem beverni, térdemmel érkeztem a földre. Nem volt időm ott ücsörögni, mikor egy ismeretlen bestia pályázik az életemre. Hamar felszökkentem, a hátam sajgott a fájdalomtól, de nem tudtam most neki figyelmet szentelni. Az előttem álló teremtés alig volt két méter magas, igaz, begörnyedve állt ott, ha kihúzta volna magát, simán lett volna 3-3,5 méter magas. Feje másból se állt, csak szemekből: kettő nagyobb, és megannyi kisebb nézett a szélrózsa minden irányába szét. Feje tetején két szőrös csáp, amivel a hangokat vette fel, és pofájából egy hatalmas agyar lógott ki, a másik csonkán éktelenkedett ott. Lábai három tagból álltak, a legalsó bitang vastag, és látszólag olyan tuskókban végződött, mint a hangyák lába. Kezei leginkább egy felnagyított emberi kézre emlékeztettek. Egy kezén négy ízelt ujj, végükön hosszú, kampós karmok. A felkarja nevetségesen vékony, az alkarja azonban elképesztően vastag, és látszólag a páncél ott volt a legvastagabb. Hátát nem takarta szárnyfedő kitin, valószínűleg szárnyai sincsenek.
A biológiai felmérés után gondolkodhattam rajta, hogy hogyan fogom ezt legyőzni, vagy legalább megfutamítani? Ha lenne tüzem… persze, van itt néhány fáklya, de azok lángja annyit érne, mintha egy rúnalovag pajzsát bökdösném fogpiszkálóval. Valami erős kell, ami képes átütni a páncélját. De mégis mit tudnék én itt szerezni?
KRRRT!!! Adta ki a hangot ismét a szörnyeteg, majd kezét a földre helyezte, és elrugaszkodott, újabb rohamot megeresztve felém. Villámsebességgel száguldott át a csarnokon a hatalmas, páncélozott test, szinte rengett belé a föld. Nem kis erőfeszítés volt elugrani előle, ám olyan erővel csapódott a falnak, hogy a föld rengései ledöntöttek engem a lábamról. A szörny pillanatnyi kábulata a becsapódástól hagyott nekem egy kevés gondolkodási időt. Mi az, ami átvinné ennek a dögnek a páncélját? Kard egyértelműen nem jöhet szóba. Talán ha kalapáccsá változtatom a kezem… de az túl nagy felületre fejtené ki a nyomást, és csak pillanatnyi fájdalmat okoznék neki, amire azonnal reagálna egy ellentámadással, és akkor végem. Egy csákány, vagy lándzsa? Egyértelműen átvinné a páncélját, azonban nem roncsolna eléggé belül, hogy egy ütéssel végezzen ezzel a döggel. A fejét nehéz lenne eltalálnom, túl kockázatos ez az egész. Van ennek egyáltalán gyengepontja? Lassan magához tér, egy gyors pillantást vetve a lényre azonban feltűnt valami: ahol a páncéllemezek érintkeznek, ott minden bizonnyal gyengébb a tartása is. Ha ott fel tudom feszegetni, akkor semmi sem választ el engem a lágy bogárhústól, vagy legyen akármi is a kitin alatt. Beálltam ismét a fal tövébe, és felvettem egy olyan állást, mint amilyen egy sumo-birkózó venne fel.
-Gyere, TE, rusnya féreg!
KRRRT!!! Recsegte ismét, majd ugyanúgy kilőtte magát, átszelte a távolságot, és egy jól időzített ugrással ismét sikerült kitérnem a fenevad elől, de most nem vesztegettem az időt, felemeltem jobb kezem: SABAKUKIRI!! Alkarom helyén megjelent egy tölcsér, körülötte kígyózó menet. Hogy erre én még nem gondoltam! A menetet pörgetni kezdtem, és az újonnan alkotott fúrófejet hozzávágtam a szörnyeteg alfeléhez, ahol két kitinlemez egybeért. Azonnal megérezte a fájdalmat, fejét magasra rántotta, beverve azt újra a mennyezetbe. A fúró hamar túljutott a páncélzaton, és belékapott a bestia húsába, ami azonnal a képembe fröcskölte a sárgászöld bogárvért.
A teremtés azonban visszanyert eleget a lélekjelenlétéből, hogy egy öblös pofonnal jutalmazza fáradozásaim, ami ismét a falnak kent engem. Azt hiszem lenyeltem vagy három fogam, és az álkapcsom is kificamodott. Mikor sikerült összekaparnom magam, és a helyére rakni az álkapcsom, felpillantottam, de a szörnyet már nem láttam sehol, csak a vérének nyomát, amit menekülés közben hagyott. Visszafutott a barlangjába.
-Nem vicces annyira, ha visszaharapnak, mi? Áú… - nem volt kellemes érzés beszélni, ömlött a fogaim helyéről a vér, és a ficam se tett neki túl jót. Talán egy kis sziklapor javít a helyzetemen. Felvettem egy sziklarögöt abból, amit az óriásbogár fejelt ki, lemorzsoltam a kezemben és megettem… förtelmes íze volt, ha lehet, a jövőben maradok a homoknál, azonban éreztem, hogy álkapcsomban elmúlik a fájdalom, és a fogaim is lassan visszanőnek.
-Elment már? – jelent meg mögöttem a semmiből Ikuto, a frászt hozva rám. Nem tudtam eldönteni, hogy láthatatlanná varázsolta magát a harc idejére, vagy csak nagyon jó bújócskában a fickó.
-Hol volt eddig?
-Úgy éreztem, csak útban lennék a harc során. – mondta mosolyogva. Valóban jól érezte, azért szólhatott volna, hogy elbúj. – Akkor? Mehetünk tovább? – intett a továbbvezető járatra, bólintottam, és megindultunk az újabb hosszú, sötét járatban.
Cimborám fáklyát tartva a magasba világította meg az utat nekünk. Nem szóltunk egymáshoz egész úton, azonban tíz perc séta után egy harmadik hang törte meg a csendet.
-HALANDÓK!!!
A recsegő, túlvilági hang egyenesen a feneketlen táskából érkezett. Gazdája kotorászni kezdett benne, majd kivette az egyetlen dolgot, ami a fáklyák mellett volt benne, és ami minden bizonnyal a hang gazdája volt: a zafír koponya. Most a koponya szemgödreinek végtelen mélységében felragyogott egy-egy kék csillag.
-ÜDVÖZÖLLEK TITEKET OTTHONOMBAN, HALANDÓK!
Köpni-nyelni se tudtunk a meglepettségtől, bár második elgondolásra nem is annyira furcsa, hogy egy mágiával csordulásig áztatott ékkő-koponya megszólaljon.
-Te… ki vagy? – tettem fel a kérdést.
-ÉN VAGYOK AZON VÁROSÁLLAM UTOLSÓ KIRÁLYA, AMI FELÉ ÉPP KÖZELEDTEK! A NEVEM ZANZARAH XVII, ÉS FELETTÉBB HÁLÁS LENNÉK, HA HAZAVINNÉTEK VÉGSŐ NYUGVÓHELYEMRE! CSERÉBE TELJESÍTEM EGY KÍVÁNSÁGOTOK, ÉS AZT VIHETTEK EL A VÁROSBÓL, AMIT CSAK SZERETNÉTEK! – Ez utolsó kínálatot meg is értem. Semmit nem ér egy uralkodónak a nép kincse, neki csak a nép kéne, de az már nincs ott. Ha lenne is, mit kezdene velük, hiszen halott? Azonban rossz érzés fogott el, ahogy ezt az ajánlatot kimondta, és ahogy Ikuto vakon belement. Nem a világ legjobb ötlete kétes eredetű mágikus koponyáktól mindent elfogadni, amit csak kínálnak. Főleg, ha a kínálata egy kívánság, ami lehet bármi, meg minden, amit találunk a „kriptájában” ami jelen esetben egy egész város.

Ahogy haladtunk a járatban, egyre közeledve a kihalt városállam felé, amiről időközben megtudtuk, hogy Zanzarah-nak hívják, akárcsak királyát, a levegő illata baljóslatú lett. Lélekben felkészültem mindenre, amit csak el tudtam képzelni, hogy rosszabb, mint az a bogár-démon, amivel az imént összefutottunk. Zanzarah minden bizonnyal tartogat majd néhány meglepetést, abból a fajtából, amin az ember nem orcáját fogva, sikongva vigad. És ha ez még nem lenne elég, még ez a koponya is tartogat olyan titkokat, amiket megtarthatna nyugodtan magának.
-A városban majd haladjunk nagyon óvatosan, nem lenne szerencsés, ha összefutnánk még pár olyan gonosz szörnyeteggel. Kerüljük a felesleges rombolást.
Bármi is lesz a városban, de gonosz szörnyeteg biztosan nem… ellenben gonoszt el tudok képzelni egy ilyen helyen, meg szörnyen éhes szörnyeket. Hosszas séta után kiértünk egy apró sziklapárkányra, ami pontosan Zanzarah városára nézett. A város hatalmas volt, tökéletes kör alakban helyezkedett el, és pontosan, ahogy Ikuto állította, a közepén ott állt egy hatalmas torony. A barlang tetejét szinte látni se lehetett, sötétségbe burkolózott. Vajon hogy nem szakad alá a felszín, ha egy ekkora lyuk van alatta a földben? A sziklaerkélyről vékony lépcsősor vezetett alá, egyenesen a város kapuihoz. Ikuto vezetésével megindultunk rajta lefelé. Minden egyes lépcsőfokkal jobban és jobban elfogott a borzongás. A levegő rémségek egész tárházának illatát hozta, száradt csontok, és vér bűzét. A szél pedig hegyes agyarak csattogását, csont zörgését, és üres gyomrok korgását fújták fülem felé. Mindez azonban csak nekem tűnt fel… Úgy éreztem útitársam felesleges a veszélyre figyelmeztetni, bízom benne, hogy ismét egy szempillantás alatt képes lesz elbújni, ha veszélyre kerül a sor… és minden bizonnyal ő is fel van készülve arra, hogy kevés jóval fogunk találkozni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 546
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 31

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Kedd Okt. 02, 2012 2:50 pm

Remek kis olvasnivaló volt ez; nagyon szépen, hibátlanul (ami nagyon ritka) írsz, okos, kellemes a történetvezetés is. Jók a karakterek, a környezet pedig szinte megelevenedik a fejemben olvasás közben. Van benne fantázia, van benne tudomány; a valóság és a mese intelligens keveréke ez az olvasmány, köszönöm az élményt.

Gondolom ebből már lejött, hogy felkeltetted a kíváncsiságom, remélem nem kell sokat várnom a folytatásra. Smile

Jutalmad 400 + 60 VE bónusz, és egy új rajongó! Smile
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Raelae Xing'ke
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 182
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Jul. 21.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Pént. Okt. 12, 2012 8:48 pm

Zanzarah, az árnyékok trónja
Második rész

A város hatalmas kapui egymás mögé csúszva, a hatalmas forgópántról leszakadva álltak. A fekete, elkorhadt fát vaspántok erősítették meg, de mára már ezt is megette a rozsda.
-Csak ön után. – intett az ajtó felé Ikuto a fáklyájával, másik kezében a koponyát szorongatta.
Kilincs nem volt a főbejárati kapun, már miért lett volna? Megpróbáltam belökni a még egyenesen álló ajtószárnyat, azonban az nem mozdult, még akkor sem, mikor nekifeszültem. Úgy látszik, belülről bezárták a kapukat, és még tart a gerenda. Átléptem a ferdén álló ajtóhoz, azt biztosan könnyebb lesz bedönteni. Az ajtó masszív, ezért nem akartam vállal nekirugaszkodni, nem lenne előnyös, ha eltörne itt a karom, ezért telitalppal rúgtam rá. Sajnos az ajtónak a fa részét találtam el, amin a lábam átszakadt. Kisebb huzavona után sikerült kiszabadítanom, és egy újabb rúgással immáron a vaspántokat céloztam meg. Az ajtószárny fémrészének egészéről lepotyogott a rozsda, alatta a fém megtartotta magát, és erejét, azonban az ajtó még mindig nem óhajtott kitárulkozni. Még egy rúgás, és még néhány, mire végül a forgópánt adta meg magát. Ahogy a felső pánt elengedte magát, a már megdőlt ajtó tovább kezdett dőlni befelé, nem kellett sok idő, míg az alsó pánt is követte felső szomszédja példáját, és az ajtó ott feküdt lábunk előtt, mint egy szőnyeg, enyhén ferdén, az alatta fekvő gerenda miatt. Immáron, hogy semmi zár nem tart, a másik ajtószárnyat is kinyitottam, emberi módon, ezúttal, hátha menekülésre kerülne a sor.
A város teljességgel nesztelen volt. A főúton álltunk, és ameddig a szemünk ellátott (nem sokáig), csak üres házak sorakoztak egymás mellett, néhol egy leágazás további poros, néptelen utcákra.
-Szóval? Merre?
-A torony tetején van a testem maradék része. – Mondta sokadik Zanzarah. Végignéztem az úton, amin épp álltunk, a végét ugyan nem lehetett látni, azonban mertem azt gondolni, hogy a legvégén valószínűleg a torony lesz.
Lassú tempóban indultunk el az utca közepén, lépteink felverték az útra leülepedett sziklaport, és mikor erősebben vertem oda a lábam, a koppanás hangosan visszhangzott a lelketlen városban. Fülelni próbáltam a környezetre, hátha felbukkan még egy olyan óriásbogár, de a földet nem bolygatta semmi sem a közelben. Az illatokból sem tudtam semmi mást kivenni, csak az ásványi kövekből épült házak szagát. Meg is ragadtam az alkalmat, hogy nézelődjek egy kicsit, a házak közül egy sem volt agyagtéglából, helyettük obszidián téglákat, márványtéglákat láttam, és fő díszítőelemként drágaköveket. Elég gazdag lehetett a föld mélye a közelben, ha egy egész várost fel tudtak építeni csak drágaságokból. Bár nem meglepő, hogy ezekhez az anyagokhoz kellett folyamodniuk, nem hinném, hogy a közelben bárhol is találtak volna agyagot. De ha már itt tartok, honnan volt vizük? Ezt pont nekem nem kéne kérdeznem, hiszen a sivatagban se talál az ember minden nap vizet, mégis megélnek ott az emberek.
A házak alakja, és mérete semmiben nem tért el a fentiektől, egyértelmű volt, hogy itt valaha emberek éltek. Ami igazán furcsa volt rajtuk, hogy az ablakok üvegből voltak, az ajtók fából. Próbáltam néhány ablakon bekukkantani, de az egy szem fáklyánk nem nyújtott túl sok fényt.
-Kaphatnék én is egy fáklyát? – kérdeztem a régésztől, aki hóna alá szorította a koponyát, majd fél kézzel kotorászni kezdett a szütyőjében, kihúzott egy fáklyát, vagy intett a fejével, hogy vegyem át, mert nem tudja odaadni. Kihúztam a táskából a hátralevő részét, és meggyújtottam a tűzben. – Benéznék az egyik házba.
-Csak nyugodtan, de lehetőleg fogja rövidre, nemsokára úgyis elég időnk lesz nézelődni.
Ikuto az ajtóig kísért engem, majd megállt odakinn. Látszólag őt nem érdekelte az épület tartalma. Furcsa volt, hogy az ajtó fából van, nem hiszem, hogy sok fa nő itt, a föld alatt, ugyan mi csírázna ki a hideg sziklából? Az ajtó kilincse eleinte szorult, azt hittem zárva van, de miután teljes testből ránehezedtem kinyílt.
Egy obszidiánból épített házba mentem be, a falak, és a mennyezet csillogott a fáklya fényében. Egyedül a padlót lepte a por, amit csizmámmal arrább kotorva láttam, hogy az is obszidiánból van. A szoba közepéről egy hatágú csillár lógott le, benne még használható gyertyákkal. Meggyújtottam őket, és végre beláttam az egész szobát. A csillár alatt egy alacsony asztal volt, félbetörve, ha egy kicsivel közelebb léptem volna hozzá a sötétben, akkor átesek rajta, alatta szőnyeg lehet, a falakon festmény. Ez inkább csak amolyan vendégfogadó szoba lehetett. Három ajtó volt a szobában, a kijáratot nem számítva, odaléptem a legközelebbihez, és kinyitottam. Látszólag az ebédlővel egybeépített konyhába érkeztem meg. A szoba egyik felében egy meglehetősen hosszú, és széles asztal, körülötte tíz szék. Vajon miért kellett nekik ilyen sok szék? A szoba másik vége konyhaszekrényekkel volt körbekerítve, csak egy kis rész volt szabadon, ahol be lehetett menni. Kíváncsi voltam, hogy vajon az evőeszközök milyen fémből lehettek, ezért bementem a konyharészlegbe, és kihúztam egy fiókot. Nagy meglepetésemre üres volt. Kihúztam egy másikat, harmadikat, kinyitottam némelyik szekrényt, de sehol semmi: sehol egy kanál, vagy villa, sehol egy fazék, vagy lábas. Itt ez a sok drágakő a házakba ágyazva, és az emberek, ha menekültek egyáltalán, akkor miért épp csak az étkészleteket vitték el?
A ház nem sok érdekességet rejtett azon kívül, hogy honnan lehetett a fa. Miután kinézelődtem magam visszatértem útitársamhoz, aki a falnak dőlve várakozott. Szó nélkül folytattuk utunk a hosszú úton, aminek még mindig nem lehetett látni a végét, de már az elejét sem.
-Szóval, hogy halt ki a város? – kérdeztem a koponyát.
-Az ember nem a föld alá született. Idővel a nép járatokat vájt a felszínre, és szép lassan elhagyták a várost.
-És csak az evőeszközöket vitték magukkal? Semmi személyes holmit?
-Nem tartottuk számon, hogy ki mit vitt fel.
-Akkor mit csinált az uralkodás? – Kicsit furcsa volt ez nekem. Mégis miért jöttek ezek az emberek a föld alá egyáltalán, ha utána pedig fel akartak menni?
-Természetesen próbáltuk a népet lebeszélni az elvándorlásról, de semmi nem segített. Idővel csak a hűségesek maradtak hátra, de földi napjaink elfogytak.
Nem szóltam hozzá többet, inkább csendben folytattuk utunkat a torony felé. Minél előbb megszabadulunk ettől a holttesttől, annál jobb.
Monoton menetülésünk átcsapott unalmasba. A házak már nem keltették fel az érdeklődésem, és bár láttuk fentről, hogy elég nagy a város, azt nem képzeltem volna, hogy ilyen bitang hosszúak lesznek az utcák. Mintha egy helyben sétálnánk. Már megemlíteni készültem volna ezt a tényt, mikor a szemem sarkából megpillantottam valamit: egy piros karikát a sötétben. Szabad kezemet feltartottam Ikuto elé, hogy álljon meg, és maradjon csendben. Azt a piros valamit az egyik ház ablakában láttam, de csak egy pillanatra, lehet csak képzelődtem, lehet csak a fáklyát láttam visszatükröződni. Óvatosan beléptem a házba, már amennyire ment, mert megint erőltetni kellett az ajtót, és igyekeztem abba a szobába menni, ahonnan az ablak nyílt. Hamar meg is találtam, a vaksötét szobát azonban alig világította be a fáklyám, lehetetlen volt így megtalálni azt, amit láttam. Lehet igazából csak egy rubinkő volt, ami furcsán jól verte vissza a fáklya fényét. Ismét egy konyhában voltam, végignéztem az összes fiókot és szekrényt, de semmit nem találtam, még rubintot se, azonban éreztem valamit, amit eddig nem, élőlény szagát. Valami járt itt. Nem volt már mit keresnem a konyhában, ezért úgy döntöttem elhagyom a házat, ám előbb, az aljas kis fenevadak előszeretettel ugornak a távozni készülő, felkészületlen áldozat nyakába, éppen ezért átvettem a fáklyát jobb kezembe, és bal kezem már előre karddá alakítottam. Átléptem a küszöböt, de nem történt semmi, kicsit megnyugodtam, de tudtam, hogy még nem lehetek óvatos. Még néhány lépés, mindjárt kinn vagyok…
SZKVÍÍÍÍÍÍÍ
Hallatszott mögülem, reflexből pördültem hátra, bal kezem az arcom elé kapva. Egy vörös szempárt láttam a velem szembe repülni. Három szúrást éreztem a homokká alakított karomon, kettő egymáshoz nagyon közel, valószínűleg belém harapott. Meglendítettem a karomat, hogy lerázzam magamról a támadómat, éreztem is, ahogy állkapcsának szorítása gyengül, és valami hangos csattanással csapódik a sarokba. Fegyveres karomat magam elé tartva, a lándzsát pedig magasra vettem az irányt a lény felé. Menet közben láttam, hogy a karomba állított fegyver nem más, mint egy alumínium villa. A sarokban már ott gubbasztott egy apró lény, fejét fogta két kézzel.
Érdekes teremtés volt, leginkább egy nyúlra emlékeztetett. Alig lehetett fél méter magas, hosszú füleit elnyűtte valami, lefelé kókadva lógtak. Pofájának nagy részét vörös szemei töltötték ki, szájából két első foga kilógott. Kezein tenyérben végződtek, három rövid ujja volt, rajtuk hasonló hosszúságú fekete karmok, karjai elég hosszúak lehettek, álló helyzetben a földig leértek. Lába azonban mancsban végződött, hasonló volt, mint a nyulaké, csak nem úgy összehúzva tartotta, hanem kinyújtva, meglehetősen hosszúak voltak.
-NEM BÁNT! – Sikította felém. Vajon honnan tanult emberi nyelvet?
-Vicces ezt attól hallani, aki most akart azt arcomba harapni.
-Nem bánt, Neg nem bánt. Neg megijed. – Érdekesen töri a nyelvet, szerencsére még az érthető kategóriába esik.
-Megijesztettelek? – Mintha olyan rémisztő külsőm lenne. – Ki vagy te? Miféle lény vagy egyáltalán, és mit keresel itt?
-Ez kérdések túl sok Negnek. – Nem vagyunk túl intelligensek…
-A neved már tudom, hogy Neg. Miféle teremtés vagy te?
-Igen, nekem név Neg. Neg van verming.
-Ki hív titeket így, hogy verming?
-Verming hív magát verming.
-Mit keresel itt?
-Neg keres enni… Neg nem talál.
-Régóta nem él itt ember, akkor mégis mit találhattál volna itt?
-Neg nem esz ember. Embernek íze rossz.
-Tudod, hogy miért nincsenek itt emberek?
-Ember elment. Neg bejárt város, mikor ember még van itt. Neg elcsen ezt-azt, néha ember kerget Neg, de Neg nem bán: ember nem szeret Neg, Neg nem szeret ember. Egy nap Neg jön, és ember nem van. Neg gondol: elcsen minden, és Neg csen, de ember nem jön, nem kiabál, nem kerget Neg. Neg gondol valaminek rend nem van, úgyhogy Neg megkeres ember! Neg keres, és keres, de ember nem talál. Ekkor jön Neg barát, Bod. Bod mond: "Fussunk! Ember kerge!" Neg tudta, hogy ember nem kedves, ember bánt, úgyhogy Neg fut. Messze várostól Neg visszanéz, és Bod is, Bod elővesz messzelátó üveges csővezetéket, és nézi vele távolt. Bod mond lát nagy kék csontváz. Neg tudta ember kerge, ember használ sötét varázslat. Bod szerint az miatt tűnt el többi ember.
-Nagy kék csontváz? Kövess! Van még mit beszélnünk, de előbb el kell intézni valamit.
-Neg fej fáj.
-Mihaszna. Nem bántalak! – Visszaváltoztattam a homokkardot eredeti kezem alakjába, közben a villa lepottyant. Megfogtam az apró lényt, és felkaptam, úgy szaladtam ki vele az utcára. Odakinn a régésznek, vagy a koponyának semmi nyoma. Szaladni kezdtem a torony felé, nem haladhatott Ikuto olyan gyorsan, hogy leelőzzön engem, hamar utol kell érnem. De hiába a futás, a sprint, hamar kifulladtam, és sehol senki. Ahogy lihegtem ott, térdemen támaszkodva egy fura hang zavarta meg nyugalmam, mint mikor hatalmas mennyiségű energia tódul egy helyre. Felkaptam a fejem, és láttam, hogy a torony égbe nyúló teteje felragyog, majd mintha lámpák gyúlnának ki, a toronyról lefelé spirálban apró fénygömbök villannak fel. Egész az aljáig haladtak ezek, majd onnan az utca lámpái kezdtek el felragyogni, a toronytól indulva kifelé haladtak, el mellettem. Végre lehetett látni is valamit. Megráztam a fáklyát, majd a földre dobtam, erre már nem lesz szükség.
-Ti visszahoz ide gonosz?
-Nem én hoztam vissza, egy telhetetlen bolond találta meg, akinek aztán a koponya felajánlotta a világot is, nem tudott nemet mondani neki, én tudtam, hogy valami nem stimmel vele.
-Fussunk! Zanzarah király megölhetetlen!
-Egyszer már valaki legyőzte!
-De nem megöl. Újra él. Megölni nem lehet!
-Hogy állították meg akkor?
-Neg nem tud. Neg elfut. – Micsoda bátorság.
-Megnézzük mit tud mégis ez a Zanzarah, és visszamegyünk hozzá egy tervvel!
-Meghalunk. Neg nem akar.
A feje már begyógyult, de nem menekült mégse el, viszont szerencsére már lemászott rólam, és a saját lábán folytatta az utat. Meglehetősen gyorsan tudott haladni, bírta velem tartani a lépést.
-Zanzarah király meghalni akart nem. Idős volt, mágusainak mond: csináljatok szert halhatatlanság! És mágusok szert találnak öröklét. Főmágus mond: sok ember él itt városban, fenség elszívhatja életerejük, az elég háromezer évre, az idő alatt csinálhat bármit, nem hal meg, és idő van elég új várost keresni, vagy benépesíteni. – Néha olyan jól tudja formálni a mondatokat, és ragozni, néha pedig nem, kíváncsi vagyok hogy működhet a feje. – Úgyhogy Zanzarah király megöl város lakosai, mind, és most Zanzarah örökké él. De most nincs neki város, úgyhogy másikat kell keresni, de Zanzarah gondol: Mért egy város, ha enyém lehet mind? Úgyhogy Zanzarah tervet sző felszíni világ meghódítása… aztán valaki jön, és legyőzte.
-Honnan tudod te mindezt?
-Neg sokat beoson toronyba, Neg hallgatózik, és Neg hall dolgok, hasznos dolgok, néha vicces dolgok.
-Hogyan győzte az a valaki le?
-Neg nem tud, Neg akkor már nagyon messzire elfut.
Párbeszédünk végeztével végre elértük a torony lábát. Volt egy ajtórés bejáratnak, mellette pedig a spirál lépcső. Inkább a lépcsőt választottam, ám ahogy ráléptem az első fokra már hallottam Zanzarah hangját, mint mennydörgés, visszhangként verődött vissza a barlang megannyi faláról.
-Hallottad a patkányt, és még mindig úgy hiszed, meg bírsz állítani? Egyszer régen ez sikerült, de tanultam a hibámból! Semmi nem fog ezúttal megállítani! Hallgass az egérre, térj vissza felszíni városodba, és várd türelemmel új istened eljövetelét!
Törhetetlenül elindultam felfelé, úgy kiabáltam vissza neki.
-Nem hiszek se istenben, sem ördögben! Amiben hiszek az a mágia, és higgy nekem, a felszínen számtalan olyant találsz, mint én, és ha régen egy elbánt veled, a felszíni világ röhögve fog téged a sírodba visszatiporni!
-Nagy szavak egy kis embertől! Jöjj, jöjj a csúcsra, és megmutatom, hogy törpül el az oly nagyra tartott mágiád egy isten hatalma előtt!
Az út a csúcsra sokáig tartott, és fárasztó volt, félúton Neg úgy döntött, hogy eljött az idő, hogy ismét azt tegye, amihez a legjobban értett, és elfutott. A torony csúcsa nem volt annyira szűkös, mint elképzeltem, bőven elfért rajta akár egy százfős sereg is. A lépcsővel szemközt, a túloldalon egy hatalmas zafír trón állt. Benne ült a zafír koponya, immáron testével egyesítve. Teste nem volt annyira érdekfeszítő, szakadt királyi ruhába bújtatott csonthalmaz. Most néztem csak, hogy fejére egy koronát is felvett, és bal kezében egy gömböt szorongatott, amiben vörös és rózsaszín gőzök kavarogtak, egymással sosem egyesülve.
-Örülök, hogy újra találkozunk. – Érdekes ezt egy koponyától hallani, mindig van egy olyan érzésem, hogy a koponyák mindig mindennek örülnek, mert sosem hagyják abba a vigyorgást. – Van esetleg valami, amit halálod előtt el szeretnél mondani?
-Hol a régész? – Mintha csak kérdésem várta volna, a trón mögül kilépett a fickó, kalapja leesett, haja rendezetlen volt, szemei tágra nyíltak, és mintha mögöttem a távolba fókuszáltak volna.
-Relé, ne küzdj! Itt az új urunk! Majd ő helyrehoz mindent! Ha a felszín egyesül zászlaja alatt, megszűnnek a háborúk, mindenki egyenlő lehet, senki nem fog hiányt szenvedni semmiben!
-Ezért nem szabad a vallást keverni a politikával.
-Már tudod, mi van vele, úgyhogy békében nyugodhatsz. Ne aggódj, halálod nem lesz hiábavaló. A mágusok életereje sokkal tovább fenn bír engem tartani, mint az egyszerű embereké! De nem végzem veled azonnal, az nem lenne elég szórakoztató, és meg is ígértem, hogy mutatok neked olyat, ami messze felülmúlja a te sárkányölő trükkjeid. Nem lenne tőlem szép, ha megszegném a szavam. – A magasba emelte a kristálygömböt, ami felragyogott. – Szólítalak, Baethaia! Taposd el ezt a férget, aki utódaid gyilkosának véli magát!

A távolban a szikla remegni kezdett, majd leomlani, egészen addig, amíg át nem törte az a valami a sziklafalat, ami ide igyekezett. Hamar meg is jelent egy fehér folt a távolban, ami nagy sebességgel közeledett. Távolról ki tudtam már venni a körvonalait, majd ahogy egyre közelebb ért, úgy lett egyre élesebb a kép, és egyre világosabb, hogy mégis mi közelít felém: Egy sárkány volt az, de már nem élt. Pikkelyei, húsa, és szervei nem voltak. Szeme helyét csak az ürege jelzett, amibe némi kőpor rakódott, de ahogy repült az is kiszóródott, nyelve nem volt, állkapcsa aljában hatalmas üreg tátongott. Legkülönösebb jele az a szíve helyén lévő kristálygömb, ami meglehetősen hasonlított a király kezében lévőre. Sajnos egyik mágiaághoz se konyítok, így nem tudom eldönteni, hogy ez most nekromancia, vagy gólemancia. Ha gólemancia, akkor elég megzavarnom az irányítóját, hogy lezuhanjon. Zanzarah felé fordultam, aki éppen lerakta a gömböt a trón karfájára. Szóval mégse gólemancia, akkor, ha elpusztítom azt a kristálygömböt, ami valószínűleg energiával látja el a fenevadat, az vele pusztul. Kérdés az, hogy mennyire kemény az a golyó. Mindenesetre gyorsan kellett cselekednem, hogy Zanzarah ne tudjon visszatámadni.
A legegyszerűbb megoldást választottam: A trón elég közel van a peremhez, ha homokoszloppá alakítom a karom, és lelököm a követ, hosszú az út lefelé, biztosan összetörik a becsapódástól. Készültem emelni a karom, de Zanzarah reflexei a villám sebességével vetekedtek. Felemelte ő is a karját, és egy mágikus lökéssel letaszított a torony tetejéről.
Zuhantam a kivilágított utca felé, oldalról eközben nagy sebességgel közeledett a csontsárkány, talán benne meg tudok majd kapaszkodni, ha elég közel ér. Gondolom nem azért idézte meg, hogy elterelje vele a figyelmem. A talaj, és a sárkány nagy sebességgel közeledett, nem tudtam melyik fog előbb elérni, mindenesetre a zuhanás nem ölne meg, de a csontjaim alaposan megéreznék, azok után még a sárkány rám tapos, akkor valóban végem.
A versenyt végül a sárkány nyerte, röptömben próbált volna elkapni, de nekem sikerült egy kihegyezett végű homokoszlopot a lapockájába mélyíteni, ott tüskéket növeszteni belőle, és azon felhúzni magam, biztonságba a hegyes karmok szorítása elől. A bestia, Sahara méreteihez képest meglehetősen apró volt. A csontsárkány egyértelműen nekromancia alatt állhat, mivel Zanzarah egyértelműen nem figyelte az események folyamát, a lény azonban mégis tudta, hogy én ott csüngök valahol rajta, ahol nem látja. Éppen ezért, önmagát nem kímélve elkezdte ostromolni a hegy falát, hogy lerázzon engem. Nem akartam túl sokáig a lapockacsonton maradni, lefelé csüngve, ezért megkíséreltem felmászni a bestia hátára, sikerült, de a rengeteg rázkódás és csapódástól alig ment. Most mi legyen? Elpusztíthatnám, ha szétverném a kristályát, viszont… mi van, ha tudom használni ezt a bestiát? Egyedül semmi esélyem nincs Zanzarah ellen. Viszont hogy tudnám irányítani ezt? Egy tapasztalt nekromanta biztosan tudna valamit kezdeni az alattam lévő kővel. A leghülyébb ötletet használtam, ami eszembe jutott. Mindkét kezemet oszloppá alakítottam, és a szörny száját céloztam meg, hogy felzabolázzam a fenevadat, és kezes bárányként vezessem. Ugyan nem értettem a lovagláshoz, még annyira sem egy sárkány meglovaglásához, de csak nem lehet nehéz, mint a tevegelés. A szörnyeteg elég kemény volt, de nem volt nehezebb betörni, mint egy makacs tevét. Fél óra rángatás után, végre Baethaia úgy döntött, hogy gazdát cserél, a kérdés, hogy meddig.
Visszafordítottam hátasom a torony felé, bár még nem tudtam, hogy hogyan fogom hasznát venni. Ha összetöri a saját kövét, akkor meghal. Bíznom kell abban, hogy elég kicsi a karma, hogy ne zúzza teljesen szét a torony tetejét, és abban is, hogy nem fordul az utolsó pillanatban ellenem. Ahogy egyre közeledtünk a toronyhoz, úgy kezdett egyre jobban ragyogni a lény mellkasában a kő. Nem volt jó ötlet visszavinni a befolyása forrásához. Mikor már ki tudtam venni a trón minden apró részletét, akkor a sárkány fellázadt ellenem, fejét előre rántva rántott magával engem is. Nem volt más választásom, kénytelen voltam a kristályát elpusztítani. Ahogy belendített engem próbáltam légtornász módjára akkor elengedni a pofáját, hogy pont a bordáira érkezzek. Átpördültem a feje felett, a pofája alatt, majd az állkapcsa alatt, és mikor túljártam rajta akkor engedtem el magam. Repültem szabadon a szembe száguldó csontok felé. Kissé elszámoltam magam, a legelső bordájában épphogy sikerült megkapaszkodnom. Nem volt sok vesztegetni való időm, ha most nekimegy egy falnak, akkor biztosan leesek. Bal karomat hatalmas kalapácsfejjé alakítottam, és annak segítségével lendültem be a bordák felé, ahol az egyiket megrúgva löktem magam vissza, mikor túlpördültem, elengedtem a csontot, és röptömben sikerült egy csapást mérni a lélekkőre, ami kissé megrepedezett, a sárkány felüvöltött fájdalmában, de még nem volt elég, hogy végleg leállítsa. Két bordán egyensúlyoztam, elnéztem gyorsan a sárkány nyaka felé, hogy lássam mennyire van közel a fal, de még volt bőven időm egy, jobb esetben két ütésre. Jobb kezemmel ráfogtam bal karomra, és ezúttal úgy lendítettem be fegyverem. A lendülettől hátsó lábamat el kellett a bordáról emelnem. Az ütés ismét betalált, nem ugyanoda, ahová az előbb, de így is elég kárt tett a kőben, gyorsan visszahúztam a kezem még egy támadásra. Az ütés erejétől apró szilánkok repültek ki a kristálygömbből, ami ezek után szép lassan szilánkjaira kezdett hullani, a sárkány pedig szép lassan felhagyott az előre haladással, és inkább a talajt vette célba. Elkezdtem a bordákon felmászni, utána pedig a farkán, hogy minél később csapódjak be. Mikor elértem a farka hegyét, Zanzarah gúnyos kacaját hallottam ismét visszhangozni a barlangban.

-Ügyes, de mit sem ér. – Szemem előtt felvillant egy vakító fény, és mire visszanyertem látásom már a torony tetején álltam. Szóval így lógott meg előlem Ikutoval. – Miért ellenkezel olyan erősen? Nem érsz el mást, csak késlelteted az elkerülhetetlent.
-Miért? Mert a világnak nincs szüksége olyasvalakire, aki csak kihasználná.
-Kihasználni? Ugyan miről beszélsz? Pontosan ugyanannyit adnék, mint amennyit elvennék. Biztonság, jólét, bőség, ugyan mi másra vágyhat még az ember?
-Felszabadításra a zsarnokság alól!
-Gonosznak nevezel, mikor te magad nem is láttad még, hogy mi lehetne a világból, ha én lennék ura.
-Éppen eleget láttam. Nézd! – mutattam magunk alá, a kihalt városra. – Egy várost nem tudtál megtartani, saját kezeddel irtottad ki az egészet, ugyanezt tennéd az egész világgal is!
-Ki mondta, hogy mindaz, mit adnék, nem jár áldozatokkal?
-Kicsit sok ez az áldozat, nem? És mi lesz veled, ha elfogy az összes ember, és állat? Ha a felszín az élettől mentessé válik? Nem marad minek elszívnod az erejét, és bekövetkezik az, amitől legjobban rettegsz. Te magad is csatlakozol a holtak közé! – Szeme ragyogásában mintha rémületet véltem volna felfedezni.
-Szép szavak, de nézz mélyen a szívedbe. Valóban az emberiséget kívánod megmenteni, vagy csak önmagad?
-Cseppet sem mozgat, hogy mi történik azokkal, akiket nem ismerek, azonban nem fogom hagyni, hogy azokon élősködj, azokat ritkítsd, akiket ismerek.
-Ez az emberi szív a gyengéje a nyavalyás fajtádnak. Barátok, szeretet, család, mindig ezek zavarják meg az ember eszét, mikor döntenie kell kötelesség és szeretet között. Ez a szív okozza neked az összes fájdalmat, amit érzel. Az összes kínt, amit érzel, mikor elveszítesz egy fontos személyt számodra.
Untam a szócséplését, ezért karomat karddá alakítottam, és nekirontottam, a nyakát céloztam, de ő fél kézzel megállította a csapást.
-Ez a szív a gyengénk? Bolond gyermek!
-HOGY MICSODA?! HOGY MERÉSZELSZ ENGEM ÍGY NEVEZNI?!?!
-Semmit nem tudsz az emberekről. Lehet valaha te is az voltál, de születésedtől fogva olyan lehettél, mint egy csontváz, kinek agyát elették a férgek. Ezt a kínt pont azért érzi az ember, hogy megvédje a szeretteit, hogy ne kelljen ezt a kínt éreznie! Ez a kín hajt minket arra, hogy erősebbek legyünk, hogy oltalmazhassuk mindazokat, kiket szeretünk!
-És mit ér mindez a folyamat, ha nem lehetsz elég erős, hogy legyőzz engem?
-Hát nem látod? A te hatalmad stabil, sosem változik. Viszont az enyém, mióta itt küzdünk folyamatosan növekedett, és már elég ahhoz, hogy végezzen veled!
Kicsit visszahúztam a karom, majd ismét elindítottam a csapást, ami ezúttal átvágta Zanzarah kezét, és nyakát. Teste rongybabaként rogyott a földre, feje pedig a trón háttámlájának csapódott, majd az ülőkén landolt.
-Lefejezhettél, megtetted, amit régen előtted valaki más is, de abból is feltámadtam, hisz láttad, és újra fel fogok támadni!
-Tévedsz, mert tudom a titkod! Mikor legyőztem a sárkányod, és visszahoztál ide a sárkány gömbjét nem láttam sehol! Abban van a város népének életereje elzárva, az tart téged is életben! Szóval, könnyítsd meg a dolgom, áruld el, hol van! – Felkacagott.
-Bolond! Sose találod meg! És ha meg is találnád, ugyan mit kezdenél vele? Sokkal szívósabb, mint a testem, megkarcolni sem tudnád!
-Valóban? Van egy sejtésem, hol lehet.
Kezemet ismét kalapáccsá alakítottam, és hatalmasat sújtottam a trónra, ami a koponyával együtt ripityomra tört. A trón alatt pedig ott volt a kő, benne a kavargó füsttel.
-Bolond! Ütődött! Mit művelsz? A világod istene lehetnék! Lehetnél a jobb kezem! Megkímélném azokat, akiket csak szeretnél! Ne tégy ostobaságot, tudod jól, hogy én megtudok bárkit védeni minden veszedelemtől!
-A saját néped nem bírtad megvédeni a romlottságodtól.
Homokfegyveremmel hatalmas ütéseket mértem a kőre, az masszívabb volt, mint a sárkányé. Minden egyes ütéssel egy kevés füst kiszabadult belőle, azok emberi alakokat öltöttek, megköszönték, majd szétoszlottak a levegőben. Volt köztük asszony, ember, gyermek és idős egyaránt. Senkit nem kímélt meg ez a szörnyeteg. Az utolsó ütéstől aztán ez is darabokra tört, de a felszabaduló energiától azonnal elájultam, egy éles villanás elvakított, és utána nem emlékszem másra, csak Zanzarah kiáltására:
NEEEEEEEEEM!!!

Egy ágyon ébredtem, nem láttam semmit, szemem alig bírtam kinyitni, mindenem fájt.
-Ébredezik! – Hallottam egy ismerős lány ismerős hangját.
Nagy nehezen kinyitottam fél szemem. Otthon voltam. – Felébredt! Jól vagy? Hogy érzed magad?
-Fáj mindenem… - még beszélni is nehéz volt. – Mi történt?
-Miután a kristály összetört, egy hatalmas lökéshullám volt, ami kirepített minket a városból. A harc felemészthette az összes erődet, én ébredtem fel előbb, és vittelek azonnal a céhházba, akik aztán ide hoztak téged.
-Mi lett… a várossal?
-Mikor a kő elpusztult a város vele kezdett összeomlani. Később visszamentem, de az összes értékes anyag visszaváltozott agyaggá, meg egyszerű folyami kavicsokká. Még azok is, amik a táskámban voltak. Úgy fest az is csak Zanzarah egy trükkje volt.
-Miért omlik... minden össze... drámai pilanatokban?
-Direkt így építik őket. Ne mozogj sokat lehetőleg, elég rossz állapotban vagy még. Az orvos szerint a bal karod hét helyen törött el, a jobb csak hat, a lábaid hasonló állapotban vannak, a szegycsontod több helyen megrepedt, körülbelül négy bordád eltörött, van, amelyik több helyen is. Agyrázkódás, a gyomrod vérzett, a füled néhány darabját mágikus főzetekkel kellett visszaragasztani. Most pedig mondd szépen „ááá”. – És Pruedence felém hajolt, ölében egy mélytányér tele homokkal, a kezében pedig egy kanállal…
-Ha én ennyire... össze vagyok törve... Ikuto hogy úszta meg?
-Tudja, ügyesen tudom kerülni a veszélyt. - mondta mosolyogva.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 546
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 31

TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   Szer. Nov. 07, 2012 12:21 pm

Na hát ez nagyon tetszett, úgy látszik ma csupa párbeszédekben gazdag remekművet olvasok.. de jó nekem! Very Happy

Az előző értékelésben mindent leírtam, így most nem is húznám az időt.
Jutalmad 420 VE, ami természetesen októberre vonatkozik.

Ohh mégiscsak kifelejtettem valamit a múltkor: nagyon szépen, igényesen formázol, meg vagy érte dicsérve! Smile

Várom a következő mesét!


~~~ LEVEL UP! ~~~
Gratulálok az 5-ös szint meglépéséhez!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Raelae Xing'ke   

Vissza az elejére Go down
 
Raelae Xing'ke
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: