HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Petersen Ruw

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Petersen Ruw   Hétf. Aug. 22, 2011 9:38 am

Veszélyes ajándék.

- Gyógynövénykeresés? Valamennyire megnyugtató, hogy nem valami veszélyes munkát kellett elvállalnom, de ha Bob Mester adja annak a nőnek az ajándékot, akkor miért én keressem meg azt a „nagyon gyakori” dudvát itt a hófödte Hakobe Hegyen? Egyébként is, ha utálja az embereket, akkor miért fogadna el ajándékot tőlük?
Gondolkodtam a kérdéseimen, és fogadtam meg, hogy legközelebb nem fog ilyen hamar megtörni engem a Mester, miközben átázott ruhában sétáltam a félméteres hóban a hegyen.

Korán reggel jöttem ki, de már délre lihegve bújtam be egy kisebb lyukba a hegyen, mibe kényelmetlenül csak a testem és a táskám fért be, de legalább el tudtam bújni a hideg levegőt szállító gyors szél elől.
A hó nem esett és a Nap is sütött, de hideg, csípős idő volt a hegyen és ez valahogy nem tudta széppé tenni az egyébként gyönyörű kilátást a völgyre.
Miután megettem az ebédem, mi egy hozzávalókban szegényes sajátkészítésű szendvicsből és egy korty vízből állt, folytattam a fárasztó utam a hegy teteje felé.
- Miért a csúcson? Miért nem lent? Miért hóban? Miért hegyen? Miért nem egy tengerparton? Miért én? Miért én? Miért én? - Dühöngtem magamban.
Nagyjából 50 métert haladtam felfele, ami körülbelül egy 1 kilométeres sétának felelt meg a hegyoldalt, mikor érdekes hangokra lettem figyelmes.
Ahogy körbenéztem nem igazán láttam semmit, de a hangok nem szűntek meg. Mivel nem tudtam, hogy mi ez és honnan jött, sétáltam tovább. Pár lépést tettem, mikor megláttam egy nagy, szürke állatot, ki a kölykeire vigyázott és gondosan játszott velük. Gyorsan hátráltam, hogy nehogy észrevegyen engem, de nem mehettem sokáig, mert a hátam mögül egy hangos és dühös morgásra lettem figyelmes.
- Ne már! – nem akarva adtam ki hangot a nem tetszésemnek.
- Nyugodj meg Pete! Hisz csak egy farkas… csak egy farkas… csak egy farkas, ha nem bántod, ő sem bánt téged, ha nem bántod, ő sem bánt téged. – reménykedtem, hogy ő is így gondolkodik.
Mikor felé fordultam, hangosabb morgásba kezdett, mit a másik is észrevett, így egy perc múlva már ketten vettek körbe engem, egy mögöttem, egy előttem. Menekülésre már nem volt lehetőségem.
Ahogy lehetőségeket keresve szemléltem a környezetet, egy elejtett vadra lettem figyelmes, mi a hatalmas, hóval borított, fekete farkas mellett volt.
- Tehát nem vadásznak rám. – próbáltam nyugtatni magam és jöttem rá, hogy a kölykeiket óvják, és védik a területüket. – A lényegen nem változtat: El kell tűnöm!
Mivel a nagyobbtól jobban féltem, minthogy harc terén tapasztaltabbnak tűnt, így a másik a felé kezdtem el lépkedni.
- Hajrá, Pete. Háromra futás. – mondtam, mintha egy másik személy is lett volna mellettem. – 1… - kezdtem számolni – 2… - nagy levegőt vettem- …3!
Majd ahogy a lábam bírta elkezdtem szaladni a kisebb farkas felé. Az utam felfele vezetett, de könnyebb volt most arra rohanom, mivel a hó már le volt járva a farkasoknak köszönhetően. A mögöttem levő az elejtett vadat ott hagyva szaladt utánam, amelyik felé rohantam, pedig ugrásra készen várt rám. Mire elértem azt a távolságot, mit ő jónak látott, gondolkodás nélkül vetette rám magát.
Mivel a levegőben nem tudott védekezni, a Titan Magic: Arm mágiám segítségével sikeresen ütöttem meg őt és ennek köszönhetően elvétette az ugrást, mit az elfogásomra szánt, sőt, mivel nem tudod megállni, az engem követőt is sikeresen elsöpörte.
- Fuss Pete, ne állj meg! Fuss a fenébe is Petersen Ruw! Nem szabad megállnod! – biztattam magam.
Félelmemben nem néztem hátra, csak rohantam.
Szerencsémre hamar feladták a követésem, jobbnak látták védeni a területüket, mint hogy engem üldözzenek.
Miután a futástól már nem kaptam levegőt, így lihegve, levegő után kapkodva sétáltam tovább. Az előző incidenst követően nem akartam megállni.

Hideg volt, a levegő kitisztult, de a szél már nem fújt.
Egy órának tűnt mit sétáltam, de a légzésem visszatért a normális tempójába.
- Még egy ilyen, és ott maradsz. – gondoltam magamban. – Nincs neked olyan szerencséd, hogy túlélj még egy ilyen helyzetet.
- Ha eléred a táblád, akkor csak körül kell nézned és látni fogod a növényt, mi kell nekünk. – jutottak eszembe a Mester szavai – Piros levelű, kék erezetekkel. Nem lesz ott olyan, mivel össze lehetne téveszteni.
Elértem a táblát, és néztem is körbe, de nem láttam ott olyan növényt, mit a Mester mondott nekem, sőt semmilyen növényt nem láttam.
- Hol vagy? Hol vagy? – járkáltam körbe. – Itt kell lenned, itt kell lenned. – és beszéltem magamban.
Kicsit távolabb kerültem attól a bizonyos táblától, de így se találtam, mit kerestem.
Térdre ereszkedve sírtam ki magam, mert nem tudtam teljesíteni, mit a feladatomnak szántak és fölöslegesen jöttem fel a hegy tetejére.
Miután megnyugodtam, elindultam azon az úton, min felfele jöttem, de a táblához elérve hátborzongató félelem futott át rajtam és eszembe jutott egy újabb mondat, mit még Bob Mester még a távozásom előtt közölt velem:
- Vigyázz Pete! A lefele út veszélyesebb, a lefele út mindig veszélyesebb!
- Ne már, a farkasok. Ne már a Balkan. Ne már… - jöttem rá, hogy hangosan beszélek, és jöttem rá, hogy az előző most áll előttem. – A feeee… - csaptam rá a számra, hátha nem vette észre, hogy itt vagyok… de késő volt.
Ahogy a nyomomat szaglászta, nézett felém. Nagy szürke bundája volt, testén szétszórva zöld és lila foltokkal.
- KAJA!- fejét oldalra döntve mondta érthetetlenül. – KAJA!
- Ez észrevett. – tártam fel magamnak a tényeket. –Most hogyan tovább? – gondolkoztam hangosan, remélve, hogy valaki mégis áll az oldalamon.
A Hegyi Balkan elkezdett felém futni. Mivel gyorsan szaladt, a nem tetszésemnek hangot adni se volt időm, mert ahogy rohamnak indult, szaladtam az ellenkező irányba.
- KAJA! – kiabálta utánam, így megkönnyítve a helyzetem, hogy nem kellett hátranéznem, hogy hol is tart ő.
Pár lépésig tudtam tartani a távolságot, de feltűnően jobb kondícióban volt, mint én, így kezdett közelíteni felém.
- El fog fogyni az út, nincs tovább! – gondoltam ezekre, ahogy a talaj helyett a völgyet kezdtem el látni magam előtt. – Nincs megállás Pete, ugranod kell! – majd ahogy elértem a hegy szélét egy nagy kiabálást követően ugrottam le róla. Meglepetésemre, amire nem számítottam, hogy a hegy lefele szélesedett, ami így utólag alapvető volt, de akkor nem jutott az eszembe. A hegy oldalán hemperegve értem talajt, úgy körülbelül 10-15 méter után. Meglepetésemre, hogy élek, táncba kezdtem, de szomorúan kellett észrevennem, hogy a Balkan követett engem.
A fal mellé szorulva nem tudtam merre futni és az ellenfelem elindult felém.
Ötlet hiányában a Titan Magic: Arm mágiámat használtam, és a karom megnyújtva hamarabb megütöttem őt, mint amire a Balkan számított. Egy pillanatra megállt, majd fájdalmat nem érezve dühösebben szaladt felém.
- De jó, eddig csak éhes volt, most meg már dühös is. – jegyeztem meg magamnak.
Ahogy felém vetette magát, úgy éreztem, mintha megállt volna az idő és engedte volna, hogy kitérjek a Balkán pontos ugrása elől.
Miután oldalra ugrottam, a Balkán sikeresen fejelte le a hegy oldalát, minek hatására hatalmasat ordított, hogy kimutassa a fájdalmát.
Nem törődve az ellenfelem helyzetével szaladtam tovább a hegy széle felé, hogy a mélybe vethessem magam.
Minthogy számítottam rá, hogy ismét hemperegni fogok, így most sikeresen talpra érkeztem a következő szintre. Hallottam a Balkán üvöltését, így meg se fordulva tudtam, hogy nem hagyta abba az üldözésem és ugrottam a következő szintre.
Az érkezésem meglehetősen puhára sikeredett, minek köszönhetően még gyorsabban tudtam felállni és folytatni a rohanásom. A menekülésem közepette megálltam, mert valami nem olyan volt, mint az előző szinteken. Megfordulva a korábban megzavart farkasok szemére lettem figyelmes.
- Vigyázz Pete! A lefele út veszélyesebb, a lefele út mindig veszélyesebb!
- De már ők is? – kétségbeesetten kérdeztem magamtól.
Ellőttem most már egy éhes Balkan és két dühös, hatalmas farkas állt. Lehetőséget nem hagyva, hogy átgondolják a helyzetüket, szaladtam a szakadék széle felé.
Ugrásomat követően vártam, hogy talajra érkezek, de ez nem történt meg. Szerencsétlenségemre a hegynek ezen az oldalán, elfogyott az út.
Így utolsó reményként kinyújtottam karjaimat, remélve hogy megakadnak valamiben, mibe meg tudok kapaszkodni. Pár méter után a jobb karom akadályba ütközött, mit megfogva nem zuhantam tovább.
A hegy oldalán lógva fél sikernek nyugtáztam, hogy követőim nem voltak ilyen szerencsések és a mélybe zúgva már nem követtek engem.
Fizikai erő hiányában nem tudtam felhúzni magam, így karomat kötélként használva lógtam tehetetlenül a hegy oldalán és vártam, hogy valaki észrevegyen engem.

- Pete drágám, hogy nézel ki? – kérdezte a Mester tőlem, miután meglátta a szakadt ruhám és a remegő testem a pult oldalához dőlve. – Mi történt veled? – szinte sírva kérdezte tőlem, minek hatására kellemesen éreztem magam, látva, hogy mégis aggódik értem.
A véres gondolataimat elhagyva, mibe terveket szőttem és kerestem a lehetőségeket, hogy hogy fogom megölni a Mestert, hirtelen már megbántani se akartam.
- Csak a hegyen voltam, Mester, de a növényt sajnos nem találtam meg. – mondtam szomorúan, minthogy a legegyszerűbb feladatok egyikét sem tudtam elvégezni.
- Ó drágám, ez apróság! A fő, hogy jól vagy! – majd zokogva ölelt állt engem.
Egy perc után hirtelen abba a hagyta a sírást és ijesztő arccal meredt rám, még nem láttam ilyennek, mintha a legrosszabb rémálmából ébredt volna fel.
- De most akkor mit fogunk adni neki? – kérdezte szinte sikítva tőlem – Lányok! Lányok!- majd szabadon engedve a már kellemetlen öleléséből, sietve rohant a szalon irányába.
- Pete drágám! – fordult vissza a szaladása közben, minek hatására eltarolta az egyik asztalt mi az útjába került – Hozd rendbe magad! – parancsolta nekem.


A hozzászólást Petersen Ruw összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 23, 2011 10:52 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Szer. Aug. 24, 2011 10:34 pm

Szép munka, kifejezetten élveztem! Jutalmad 100 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Vas. Nov. 06, 2011 1:29 pm

Sorel Spark egy ütése

- 1,2,3,4,5,6,7,8,9,10,11,12,13,14,15…16,17,18,19…20…21… A fenébe… 23… 24… 25… ez nagyon rossz… 27… 28… huszonki… - a remegő kezem összerogyott a testem súlya alatt és a homlokom ütközött a puha talajjal.
Sírva, üvöltve ütöttem az öklömmel a füvet.
- Francba! Francba! Francba! – és e három szóval fejeztem be végül a dühkitörésem.
A hátamra fordulva, csukott szemmel próbáltam nyugtatni magam. Nagy, mély levegőt vettem, mit bent tartottam a tüdőmbe, majd lassan fújtam ki. Ezt megismételtem párszor.
- 28 fekvőtámasz? Hogy lehetek ilyen béna? – könnyeimmel küszködve kérdeztem magamtól. – Erősebbnek kell lennem.
Egy pillanat múlva selymes, puha valami simogatta az arcom, mely arra késztetett, hogy nyissam ki a szemem, hogy rájöjjek, mi is az.
- Még a szeme is vörös. – hosszú, fekete haj lógott az arcomba, így nem láttam teljesen a lány arcát.
- Ki vagy? – valamiért nem ijedtem meg és kérdeztem tőle.
Válasz helyet a kérdésre az arcomat egy súlyos csapás érte.


Fejfájással ébredtem arra, hogy nem kapok levegőt, mert az orrom teli van megfagyott takonnyal.
Az összekötözött kezemmel próbáltam turkálni benne, hogy szabad útja legyen a levegőnek, majd egy fél perc küszködés után végül sikerült csukott szájjal is levegőhöz jutnom.
Körülnézve reggel lehetet, hűvös, nyálkás idő volt, köd vett körül. Erősen próbáltam kiszabadulni a kötél fogságából, de nem sikerült.
- Hát ő is felkelt? – szólt egy hang mögülem.
A fejemmel amennyire lehetett, megfordultam. Baloldalamon egy hosszú, vörös hajú, jóképű fiú ült, a jobbomon ugyanaz.
- Ikrek… Mielőtt kérdeznéd. – és tényleg a fejembe lévő kérdésemre válaszolt az egyikük.
Ruhájuk piros volt, piros nadrág, piros póló. Rajtam is ugyanez volt, míg ájult voltam átöltöztettek, jöttem rá, ahogy szemléltem magam.
- Fred.
- Greg.
- Pete. – mutatkoztam be én is nekik.
- Dora. – szólt egy negyedik hang is, de ez egy lány hangja volt.
Gondolkodás nélkül hátra dőlve akartam megnézni, de sikeresen lefejeltem őt.
- Aúu… Bocsánat. – kértem tőle elnézést, minthogy az én hibám volt, hogy a fejünk ütközött.
A lábunk és kezünk külön volt megkötözve, a derekunknál kötöztek egymáshoz négyünket.
- Hol vagyunk? – kérdeztem tőlük.
- Nem tudjuk, talán… egy ketrecben.
- Ketrec? – csodálkoztam a válaszán. Próbáltam jobban körülnézni és tényleg. Egy hatalmas ketrecben voltunk, a függőleges vasak körülbelül fél méterre lehetek egymástól és átmérőjük 10-15 centiméter lehetett. A sűrű köd miatt nem láttam a végét. – Minek ekkora ketrec? – kérdeztem értetlenül.
- Hát szerintem nem nekünk.
- Akkor? - nem tudtunk rá válaszolni.
Pár perc eltelhetett, de a köd ritkulni kezdett. Ahogy néztem az oldalam felöli fal – mit a köd miatt eddig nem láttam - fel volt hajtva a magasba és egy kötél tartotta fent, mi vízszintes volt a talajjal.
- Fiúk… nézzétek. – szóltam rájuk, minthogy rájöttem miért vagyunk itt, de valahogy nem akartam kimondani.
- Franc.
- A fenébe, csalik vagyunk… - mondta hangosan, hogy a lány is tudja.
- De… de… mit akarnak ekkora ketreccel elkapni? – reszkető hanggal kérdezte Dora.
Nem akartuk megvárni a választ és az eddiginél is jobban próbáltunk kiszabadulni, de igen vastag kötél volt.
A távolba, a homályban egy sötét alak kezdet formálódni előttem. A mozdulataira a föld enyhe mozgással válaszolt és hatalmas üvöltésének köszönhetően hangos szárnycsapások közepette elszálltak a környékről a még alvó madarak is.
- Sietnünk kéne. – mondtam és a testemmel toltam odébb hármójukat.
Ahogy a szörny közelebb jött, a formája tisztán látszódott, egy két lábon járó, sötét szőrű, hatalmas bika volt. Két lépést tett előre és le is csapódott a ketrec ajtaja.
- Állj! Itt már a ketrec vége van. – figyelmeztet a lány.
- A fenébe.
- Most mit csináljunk?
- Ez fájni fog egy kicsit srácok. – majd feszülni kezdtet a kötél és a hasunkat nyomva szétszakadt, abbamaradt a szorítás. Jobbomon egy nagy barnamedve hirtelen visszaváltozott emberi alakjába.
- Most pedig kifelé! – kiabálta és bújtunk ki rácsok között.
Én mentem ki utolsónak és a levegő is eldöntött a lábamról, ahogy a bika nekiszalad a fejével rácsoknak. A fiúk segítettek felállítani és leszedni rólam a köteleket, közben még húztak egyre távolabb a ketrectől is.
- Fussunk, mert ez nem fogja ott tartani! – és igaza is lett. A következő nekifutásra darabjaira tört szét a ketrec és újra szabad lett a szörnyeteg.
Futni akartunk a fák között, de Dora megállt hirtelen. Vállánál fogva akartam húzni őt, de nem akart jönni. A közeledő szörny felé fordult, tenyereivel beborította a saját fejét, majd pillanat múlva mindketten hangos, fájdalmas ordibálásba kezdtek.
- Mi van már?! – álltak meg a fiúk is.
A lány a sírása közben térdre ereszkedett a nedves avaron, ahogy próbáltam közelebb menni hozzá, egy hirtelen ugrást követően a fogaival a nyakamba csimpaszkodott. Kiharapva belőle egy darabot Fred és Greg szedte le rólam, ahogy odébb dobták összeesett és eszméletét vesztette a földön.
Nyakamat fogva végig folyt a karomon a meleg, sűrű vér, mit látva kisebb kétségbe esésbe estem.
- Fogjátok és vigyétek! – kiabálta az egyik testvér, majd egy nagy, szürke rinocérosz alakjába dübörögve közelített a létezésünket ismét észrevevő, tomboló bika felé.
Ketten vállunkra vettük a lányt és folyamatosan hátrafele nézve siettünk a fák között. Rohanásunknak köszönhetően fájdalmat nem érezve egyikük mindig ütközött egy-egy fa törzsével, de nem állhatunk meg.
- Ide be! – szólt rám Fred és mutatott egy kisebb barlang felé.
Beérve leültünk a fal tövébe és vártuk Greg felbukkanását.
- Ez meg mi a fene? – kérdeztem tőle, mert még nem láttam ilyet.
- Egy Minotaurusz. Mint láttad, egy két lábon járó óriás bika. – válaszolt lihegve.
- És most mi lesz?
- Nem tudom. – tehetetlenek voltunk.
- Vadászik… vadászik ránk. Éhes… éhes és a vörös… - pillanatra felébredt Dora, de azonnal vissza is esett a feje a vállamra.
Nem telhetett el sok idő, mikor egy megtépet sas vetődött be hozzánk és zuhant le a földre elénk. A földön fekve visszaváltozott emberi alakjába.
- Greg! – és odahúzta őt is a falhoz.
- Nagyon… nagyon erős. Egyedül nem tudom feltartóztatni... és... nincs sok időnk, mindjárt ideér.
- Azért vagyunk hárman. – Dorát nem számoltam.
- Nem! Neked a lányt kell vinni. Mi foglalkozunk a bikával, de… de őt egyedül kell vinned. – nézett a lányra.
- Rendben. – valószínű útban is lettem volna, az erőm nem sokat ér, és ők jobban is ismerik egymás mozdulatait.
Ahogy felállva az ölembe vettem a lányt hozzám fordult az egyikük.
- Mögötted leszünk, de rohanj, ahogy csak bírsz. – tette a kezét a vállamra és én csak egy néma bólintással reagáltam.
Karomba fogva a most számomra igen könnyű lány testét rohantam az ellenkező irányba, mint amerre a bika volt. Nem tudtam merre megyek, csak futottam.
Hátra fordulva még egy ideig láttam, hogy hogy harcolnak a bikával a fiúk, de egy idő után eltűntek a szemem elől, és a küzdelmük hangját se hallottam már.
Ahogy futottam időnként megbotlottam egy-egy fának a földből kinőtt gyökerébe, de hamar felálltam és mentem tovább ölembe a súllyal.
- Ne! Ne! Ne! Ilyen nincs…! – adtam hangot a nem tetszésemnek, minthogy egy szakadékhoz értem és nem volt tovább út.
Körbenézve kicsit távolabb egy függőhíd volt látható, mifelé rögtön rohanni kezdtem. Nem törődtem azzal, hogy nagyon instabil volt, gondolkodás nélkül szaladtam rá. A hídon félúton visszafordultam és megálltam. Vártam, vártam, hogy felbukkanjanak a fiúk, mert ez a híd lehet a megoldás a helyzetünkre. Vártam, de nem jöttek.
A lányt le akartam tenni a túloldalt és visszamenni értük, de mikor megmozdultam, üvöltések szűrődtek ki az erdőből.
- Végre. – és ahogy visszafordultam egy ugyanolyan sas, mi beesett a barlangba, most fatörzsről fatörzsre pattogott nyomába a bikával.
- Gyorsan! – kiabáltam, de amint kiért volna a szabadba, hogy felrepülhessen az égbe, a minotaurusz megfogta a lábát és minden erejét beleadva hozzávágta a földhöz, minek következtében mozdulatlanná vált a madár teste.
- Neeeeeee…! – kiabáltam, de nem kellett volna, mert így minket is észrevett a szörnyeteg.
Ahogy próbált rálépni a hídra, rögtön beszakadt alatta és minden tartókötél elszakadt.
Zuhanás közbe az egyik kezemet szabaddá téve a Titan Magic: Arm mágiám segítségével megtudtam fogni a híd megmaradt részét, és hogy csapódásunkat tompítsam a sziklafallal a Titan Magic: Belly mágiámat használtam, de az ütközés pillanatába kicsúszott a szorításomból a lány teste és mintha egy élettelen baba lett volna, úgy zuhant a mélybe.
- Neeeeeee…! - bárhogy nyújtózkodtam, nem tudtam elérni a testét.



Álmomból a Blue Pegasus egyik szobájába ébredtem, izzadtan, lihegve keltem fel. Átgondolva, hogy mi is történt, az ágyban maradtam még egy ideig. Ahogy néztem a kötéseket a testemen bele kellett törődnöm, hogy az álmom, a valóságba is megtörtént.
A szobából kisétálva arra a döntésre jutottam, hogy el akarom hagyni ezt a helyet, be akarom fejezni a mágusi életem.
~ Gyenge vagyok én ehhez a világhoz. – és hasonló gondolatok jártak a fejemben.
- Hé. – a bejárati ajtónál Sorel Spark céhtársamba botlottam, kivel eddig nem igazán találkoztam így, csak párszor láttam őt itt. – Szóltak neked. – és mutatott a hátam mögé.
- Pete! – kiabált nekem Liz a pult mögül – Ha hozzád szólok, akkor vegyél észre. – ugrotta át az akadályt.
Semmit se hallva a külvilágból jöttem végig az épületen.
- 3 napig eszméletlen voltál, minden rendben? – kérdezte aggódva tőlem.
- Igen. – válaszoltam, de véleményem szerint a leghiszékenyebb ember is észrevette volna, hogy hazudtam.
- Most hova mész?
- Csak… el. – majd a kijárat felé vettem az irányt, de azonnal vissza is fordultam – Itt hagyom a Céhet.
- De… De miért? – csodálkozott.
- Gyen…- megálltam egy pillanatra, hogy átgondoljam mit is válaszoljak – Gyenge vagyok. Ez az egész – körülnéztem – nem nekem való.
- De… De…
- Csak el akarok menni.
- De hisz te erős vagy. – meglepődöttsége miatt dadogva mondta.
- Nem vagyok. – tagadtam az állítását és fordultam el.
- De mi van? Mi történt veled?
- Semmi. – nem akartam válaszolni, csak elmenni innen.
- De… De… De…
- De?! De?! De?! Értsd már meg! – törtem ki végül – Meghaltak! Miattam! – szememből könnycseppek fordultak ki – Mind meghaltak miattam! Miattam! – kiabálásomnak köszönhetően – mi ebbe a céhbe nem volt megszokott – a terembe síri csend lett és mindenki rám figyelt – Meghaltak, mert gyenge voltam! Nem tudtam semmit se csinálni! – a vízhangra lettem figyelmes és vettem észre, hogy mit is művelek, kiabálok egy lánnyal, ki meg se érdemli.
Az értetlenül néző tekintetek között fordultam volna ki, mikor négy ujj fájdalmas találkozása a testemmel végig repített engem az egész termen. Mintha egy ágyúból kilőtt vasgolyó lettem volna, úgy söpörtem el az utamba kerülő asztalokat és a megállíthatatlannak tűnő testemet végül csak a terem túlsó végén lévő fal tudta feltartóztatni. Testem formáját a falba hagyva hulltam a földre.
Próbáltam felállni, de nem tudtam. A karom is elgyengül, még kinyomni se tudtam magam, hogy megforduljak.
- Egyetlen ütés, és ilyen hatás. – nyögtem fájdalmasan.
Nagy nehezen oldalra fordítva a fejem láttam, hogy az előbb az ajtóban álló Sorel jön felém.
Lehajolt hozzám, majd a hátamra fordított.
- Petersen Ruw, a Blue Pegasus titán mágusa, ha minden igaz. – próbáltam bólintani. – Hát viselkedj is úgy. Bár kritályból volt, ilyen egy titán mágus ütése is, jobb, ha minél hamarabb megtanulod, mert szükséged lesz rá. Nem hagyom, hogy elmenj innen. – széles mosollyal az arcán, ellenszegülést nem fogadva el mondta nekem.
Fél órás kínok közt felállás és pár könnycsepp elejtése után kitéptem Liz kezéből a seprűt, őszinte bocsánatot kértem tőle az előbbi kirohanásomért, majd új asztalokat hoztam a raktárból.
Maradtam a Céhbe és most keresem a válaszokat, hogy kik raboltak el? Miért? És hogy hol vannak éppen?


A hozzászólást Petersen Ruw összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Nov. 16, 2011 9:07 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Vas. Nov. 06, 2011 8:45 pm

Pete kicsi szívem drága egyetlen repkedő méhecském, van egy nagy bajom a kalandoddal. Anime-s karaktert nem lehet használni, sehol. Nézd nem benned nem bízom, nem is használtad rosszul de nálunk ez egy szabály így nem engedhetem át. Kérlek hamar írd át más névre és akkor már is elfogadom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Vas. Nov. 06, 2011 9:39 pm

Szia,
Javítottam, bár a párbeszéd majdnem maradt ugyanaz, átírtam NJK-ákra, remélem így már jó lesz.
És ha jó, akkor úgy hiszem, ezzel el is ment egy kalandom, de legközelebb akkor jobban odafigyelek Smile
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 625
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Kedd Dec. 06, 2011 3:14 pm

Loki száját nyomdafestéket nem tűrő szitkok hagyják el a kapufa láttán. Ám a kipattanó egy remek ziccerhelyzetbe hozza! Vajon él a lehetőséggel?
Látom javítva lettek a kiemelt hibák, szóval tiéd a 200 VE! Mellékesen ajánlanám, hogy a számokat inkább betűvel írd legközelebb! Sokkal jobban mutatnak a szövegben, mint ezek a rusnya arab számok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Vas. Dec. 11, 2011 10:27 pm

Valaki nem szeret veszíteni


Szia, Kincsem!

Nagymamád holnap lesz 91 éves, remélem nem felejtkeztél el róla.
Gyere haza megünnepelni.

Szeretettel, Anya


~ A Nagyi. De rég láttam már őt… De rég is voltam már otthon. – pár gondolatom után örömmel szaladtam fel a postaládától, hogy bepakoljak, és holnap elinduljak haza.
A mágikus kétkerekűm megint előállt, egyre többet használom, és egyre jobban megy a vezetés. Bár a vezetéssel járó gyengülés elég kellemetlen szokott lenni, mégis szeretem használni, valahogy úgy érzem, hogy szabadságot ad nekem.
Ahogy levettem a pokrócot róla, a nap sugarai fényes lámpaként világítottak vissza szemembe az aranysárga kerekekről. Semmi kosz nem volt látható a motoron.
- Megjöttem Kincsem. – mondtam hangosan, miközben kecses mozdulattal végigsimítottam ujjaimat a motoron, majd a láncaitól is megszabadítottam szegényt.
Bár mágikus erővel táplálkozik, nem hagyhattam ki, hogy az elején, pár utcáig meg ne hajtsam, be ne járassam őt.
A városból kiérve egyenletes tempót vettem fel és indultam el az otthon irányába. Kimerültségem miatt kétszer kellett megállnom pihenni, de végül sikeresen értem el az úti célomhoz.

- Sziasztok! – rontottam be a házba, miután a hótól nedves cipőmet levettem a bejáratnál.
- Pete? Pete! – hallatszott Anya régen hallott hangja a konyhából – Te vagy az?
- Igen, Anya. – e két szó kiejtése után, hangos csörömpölés szűrődött ki onnan, majd dörömbölést hallva tudtam, hogy rohanva közelít hozzám.
Lábammal már előre kitámasztottam magam, így készültem fel a test testtel való találkozására.
-Ó, Pete! – könnyeket hullajtva ölelt át engem, majd szorított a keblére. Bár karjai fogságába úgy éreztem, hogy csontjaim darabokra törnek, mégis örültem a közelségnek. – Úgy hiányoztál!
- Te is nekem, Anya. – majd egy perc „fogság” után eltolt magától, hogy jobban szemügyre vehessen engem.
- Soványabb lettél.
- Nem igaz. – tagadtam az állítását. Az a kevéske fölösleg, ami volt rajtam, az a távollétem alatt izommá változott, bár az igazat megvallva, tényleg nem látszott meg rajtam.
- Nőtél.
- Nem hiszem, Anya. – mosolyogtam rá.
- Ó, Kincsem. – újabb nagy ölelést kaptam.
- Apa hol van? – kérdeztem tőle, mert már tőle is kaptam volna egy férfiasabb üdvözlést, ha otthon lett volna.
- Ő? Ő már átment Mamához. Menjünk mi is. – majd egy kabátot felvéve visszarohant a konyhába, hogy egy tálca süteményt nyomjon a kezembe.
Mama pár utcával lakott csak lejjebb tőlünk, így gyalog tocsogtunk el hozzá a havas úton. Előre készültem válaszokkal, mikkel felelni akartam a kérdésekre, de Anya sikeresen túl tett magán, így már félúton elfogytak az előre megszerkesztett válaszaim és még nem fejezte be az érdeklődést.
A bejáratnál már láttam, hogy szinte mindenki itt van a nagy családi körből, hogy megünnepeljük a Nagymamát. A férfiak a hátsókertbe vágták a fát, míg a nők és a gyerekek bent segédkeztek.
Mielőtt bementem volna, hátra mentem köszönni Apának.
- Apa! – szóltam neki, mert láttam, hogy most adta át a baltát, mivel a fát hasította.
- Fiam! – vett észre ő is engem.
- Apa! – rohanni kezdtem az irányába.
- Fiam!
- Apa!
- Fiam!
Így ment, még a rohanásunkba nem értük el a másikat. Ahogy a távolságot jónak láttam, ugrottam, ugrottam az ölébe.
- Úgy hiányoztál! – kezdett neki ő is a sírásnak.
- Te is nekem, Apa! – a könnyek az én szememből is elindultak.
- Jaj, Fiam!
- Ezt nektek „férfias üdvözlés”. – hallottuk Anya szavait, de nem vettünk róluk tudomást.
Az örömkönnyek után kezdődött az ebéd. Mindenki kíváncsi volt mindenkire, mindenki hallgatott mindenkit. Én személy szerint pár dolgot elhallgattam, miről nem akartam, hogy szóba kerüljenek az ebédlő asztalnál, de a kihagyhatatlan kérdést nem felejtették el megkérdezni tőlem.
- Pete, és van már barátnőd az új helyen? – kérdezte az egyik Nagynéném tőlem.
- Folyamatban van. – próbáltam füllenteni nekik, nem vagyok szerencsés ilyen téren.
- És? És? Hogy néz ki?
- Kedves? – faggattak engem.
- Majd úgyis megmutatja nekünk. – mentet meg Mama engem a válaszadásoktól, mit egy apró bólintással köszöntem meg neki.
- Nekem azért még beszélsz róla. – bökött oldalba Apa és súgta a fülembe.
- Persze. – nevettem fel.
- Anya! Anya!
- Tessék lányom.
- Esik a hó. – ezt hallva mindenki az ablakok felé fordult.
- Hógolyózunk. – vetette fel az ötletet Nagymama – Gyerekek a Szülők ellen. A vesztesek mosogatnak. – szavaira hangos nevetés tört ki az asztalnál.
- Nem vagy te már egy kicsit idős ehhez. – kérdeztem tőle.
- Ne tán félsz tőlem. – vágott vissza.
- Úúú… - a közönség reagálása nem maradhatott el.
- Én benne vagyok, rajtam ne múljon. – én elfogattam a kihívást, a döntés a többieken múlott.

Mindenkin nagykabát, sál, sapka, kesztyű volt, nem akart senki se véletlen beszűrődő hidegséget a ruhája alá. Az idő jó volt, a hó ropogott a talpunk alatt, tökéletes volt hógolyók formázására. Pár napja esik itt a hó, így nem szenvedtünk belőle hiányt.
- 20 perc az előkészületekig. – mondta Mama, mit mindenki elfogadott.
Mi gyerekek többen voltunk, de kevesünknek volt mágiája, mit használni tudtunk volna a „háború” során, így tényleg jobban fel kellett készülnünk.
A védelmi állásunk előkészítése nagyrészt rám maradt, de kaptam rendesen segítséget a kisebbektől. A Titan magic: Fist mágiámmal nagyobb mennyiségbe tudtam a havat összehúzni, így az alapokat én építettem fel, de a szépítést a többiekre hagytam. Mire összeállt a fal, a hógolyók is elkészültek.
- Mi készen állunk! – kiabáltam át a túloldalra.
- Mi is, Kincsem! – jött Anyától a válasz.
Ahogy visszabújtam a fal mögé, mindenki körém gyűlt, jól tudtam mi következik. Ezen az oldalt én voltam a legidősebb, tehát tőlem várták a parancsokat.
- Rendben, figyeljetek rám. – kezdtem neki a beszédemnek, bár még sose voltam ilyen helyzetbe – Látom a szemeiteken, hogy féltek, de nem kell. – egyesek tényleg remegtek, bár valószínű attól, hogy a ruhájuk kicsúszott a helyéről, és a hideg érintkezett a bőrükkel.
- De erősebbek.
- Igen, külön-külön erősebbek tőlünk, de többen vagyunk, és ezt ne feledjétek. Képesek lehetünk valamire, amin ők még csak nem is gondolkoznak, és az a csapatmunka.
- Az mi? – hangzott a meglepő kérdés a kisebb tömegből.
- Hogy mi a csapatmunka? Tökéletes kérdés. – azonban nehéz úgy megfogalmazni, hogy érthető legyen nekik – Hogy egy közös cél érdekébe összedolgozunk, együtt harcolunk, együtt küzdünk. Talán így lehetne legegyszerűbben megfogalmazni. A lényeg, hogy együtt menjünk ellenük, ne külön-külön.
Ahogy körülnéztem, megszámoltam, hogy mennyien vagyunk és a terv már elő is állt a fejembe.
- Mondom a tervet, gyertek közelebb.
- Én nem akarok részt venni benne. – dünnyögött Tom, majdnem a legkisebb közülünk.
- Mosogatsz inkább? – szegezték neki a kérdést.
- Ööö… maradok.
- Helyes. Tehát a terv. Ti öten, - mutattam az öt legnagyobb fiúra – mentek bal oldalt. Ti öten, - most az öt legnagyobb lányra – ti indultok jobb oldalt. Mi hatan. – a legkisebbek és én – maradunk itt. Ahol szükség van ránk, oda megyünk, és közben igyekszünk fedezni titeket. Érthető? – kérdeztem tőlük.
- Igen!
- Most pedig zengjen a hangunktól a környék! Reszkessenek félelmükben, mert van okuk rá! Támadás!
- Ááá! – rohamuk közben megnövesztettem az öklöm nagyságát, és a Titan Magic: Arm mágiámmal együtt katapultként használtam a karom. A megmaradt katonák szorgalmasan töltötték tele a tenyerem hógolyókkal, miket a hangosabb csatakiáltások közben záporként küldtem az ellenfélre.
A csata elkezdődött.
Élvezet volt látni, hogy ilyen hamar, milyen jól dolgoznak együtt, és öröm volt látni, hogy élvezik az egészet. Csodálkozásomat azonban csak hamar segédkiáltások szakították félbe.
- Menjünk. Ti hárman a lányokhoz, mi megyünk a fiúkhoz.
Mire a két csöppséggel odaértem, a fiúk nagy bajba kerültek. A tűzmágus Nagybátyám szorította őket sarokba. Bármennyi hógolyót dobtak felé, kezével mindegyiket elolvasztotta, mielőtt hozzáértek volna.
- Nincs esélyetek! – kárörvendően kiabálta.
- Tereljétek el a figyelmét, van egy ötletem. – ismét a Titan Magic: Fist mágiámhoz fordultam segítségül, azonban most nem sok kicsit akartam dobni, hanem egy nagyot.
Ahogy felemeltem a golyót, mi egy nagyobb hóember testrészének is megfelelt volna, eldobtam az irányába. Súlya nehezebb volt, mint amire számítottam, de nehezen így is elért a célhoz. Nagybátyám időben észrevette és használta is a mágiáját, azonban ilyen nagyságra nem számított, és a hógolyó vízként csapódott az arcába. Ezt követően a többiek egyként gyűrték le őt a földre.
- Szép volt, Pete. Elismerésem. – tapsolva állt meg Apa velem szembe.
- Köszönöm. – hajoltam meg előtte, mintha főszereplő lettem volna egy színházi előadásban.
- Most nézzük, hogy mire mész az Apád ellen. – majd lehajolt a földhöz hógolyót gyúrni a hóból. Én is ugyanígy tettem, de szemem nem vettem le róla.
Egy ideig farkasszemet néztünk egymással, majd a semmiből egy kemény lövedék csapódott Apukám arcába, ki a találatot elszenvedve eldőlt a puha, és egyben hideg talajra.
- Megvagy Arthur Bácsi! – futva sietett hozzá a Kicsi Tom, majd egy ágyúgolyóhoz hasonlóan csapódott bele a gyomrába.
- Szép volt Tom, úgy látszik megjött a kedved.
- Ez nagyon jó móka! – nevetve nézett fel.
- Apa, majd legközelebb. – mondtam neki, bár sose akarom összemérni az erőmet az övével.
A túloldalra átérve szomorúan kellett látnunk, hogy a lányok mind a földbe voltak taposva.
- Hogy?
- Itt meg mi történt? – nem győztünk csodálkozni a látványtól, ilyen képet a vesztes fél hagy egy véres csata után.
- A Nagyi. – Kitty, az egyik legkedvesebb unokatesóm válaszolt nekünk a földön fekve.
- A Nagyi? – értetlenül kérdeztünk vissza.
- Segítség! – a távolból kiabálás hallatszott – Segítsetek! – majd a Kicsi Tom nővérének alakját véltük felismerni, ahogy futva közelít hozzánk.
A lány lihegve rohant felénk, de félúton lassítás nélkül borult előre a földre.
- Egyél havat, Kislányom! – Nagymama a talpával nyomta bele a fejét a hóba.
- Ne! – Kicsi Tom és a többiek gondolkodás nélkül rohantak az irányába.
- Várjatok! – kiabáltam utánuk, de nem hallgattak rám.
Elég távol voltunk, így a Nagyinak volt ideje muníciót gyártania és egyesével leszednie a srácokat a távolból. Hiba nélkül találta el mindegyikük homlokát.
- Muhahaha! – nevetett fel, hogy látta, hogy már csak én vagyok talpon.
- Hogyan? – csodálkoztam a teljesítményén. Választ azonban nem kaptam, csak kacagott tovább.

Most nem siette el a lövedékgyártást, keményre gyúrta és a hóból szabályos gömbformát varázsolt. Mindkét kezébe egyet-egyet tartott. Az előző jelenetből tanulva, tudtam, hogy ez is bőven elég neki, ha nem figyelek rá és lebecsülőm őt.
A karjaimat a földig nyújtva én is gyúrtam a havat. Enyéim formáját én inkább kockának neveztem volna, mint annak a szabályos gömbnek, miknek kellett volna lenniük, de szállni így is tudtak.
A jel megvolt, nem tudom mi volt, de mégis egyszerre kezdtünk el a másik irányába futni. Pár métert akartunk csak megtenni, hogy pontosabban lássuk a másikat.
Megállásom, lendületem végén az ujjaim fogságából is elengedtem egy golyót, mi vízszintes irányba szállt Nagymamám felé. Az irány és az erő is jó lett volna, azonban Mama ugyanúgy cselekedet, mint én, és lövedékeink még útközben találkoztak.
Ezután nem vártam meg, hogy ő lépjen először, így egy háromszázhatvan fokos fordulatot véve, hogy a lendület ismét meglegyen, elhajítottam a másikat is felé. Az irány ismét meg volt, azonban az útja lassabb volt, mint az előzőnek és ennek okán könnyedén ki tudott térni előle.
A tehetetlenségem kihasználva, hogy nem volt már kezembe hó, megindult felém. Gyorsaságát látva, tátva maradt szájjal bámultam, ahogy közelített felém, jóval gyorsabb volt, mint egy átlagos 91 éves. Próbáltam hátrálni, de hátra fele nem tudtam olyan gyorsan, megfordulni meg nem akartam, mert akkor nem tudtam volna kitérni az esetleges dobásától.
Egy percig talán tudtam tartani magam, de hamar a közelembe ért, pár méterre volt tőlem, de még nem dobott meg. Nem értettem, hogy mit akar, de csak futottam háttal, azonban a futásom is csak addig tartott, míg fel nem estem a saját lábamba. Próbáltam támasztani magam a hosszúra nyúlt kezemmel, de az is kicsúszott alólam.
A földön fekve tehetetlenül vártam a végzetem, mi csak hamar be is következett.
- Meg vagy! – kiabálta Mama, miközben térdel ugrott bele a mellkasomba. Ennek hatására akaratlanul is próbáltam felülni, de visszanyomott a földre. – Egyél havat! – majd az arcomba nyomta a kezében lévő jéghideg hógolyóját.

A társaimmal búsan törölköztünk meg a házban és amint végeztünk a szárításunkkal, neki kezdtünk mosogatni.
A kicsik még szinte a pult tetejét se érték el, így még nem szívesen adtuk volna a kezükbe a törékeny tányérokat, csak páran nagyobbak végeztük el a munkát. Persze, ők is kihasználták, hogy meg tudtam nyújtani a karom, így én pakoltam el őket.
Hogy közösen vesztetünk, és közösen viseltük a következményeit, úgy érzem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, mondjuk még van hova fejlődnünk, de mosolyogva fejeztük be a munkát.


A hozzászólást Petersen Ruw összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 07, 2012 1:26 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Kedd Dec. 20, 2011 12:19 pm

A Sátán kutyája
/ Mona Okamival közösen írt munka/

Reggel a falnál állva figyelmesen szemléltem a táblát, min a munka lehetőségek voltak. A papírok a szokásosnál is sűrűbben helyezkedtek el rajta, így volt miből válogatnom. Sok egyszerűbb munka volt, de a lakbért fizetnem kell mindig valamiből, így nem lazsálhatok, valami nehezet kellet el vállalnom, bármennyire nem fűlt hozzá a fogam.
Egy papíron egy közeli falu szerepelt, mit egy nagyobb fenevad tart rettegésben, közel volt, így ezt húztam le a tábláról.
Az ajtó felé sétálva, indultam volna a helyszínre, azonban útközben másfelé terelődött a figyelmem.
A pultnál elsétálva Monát véltem felfedezni, a lány feltűnően nézte a kezembe lebegő papírlapot, és ahogy én őt néztem, sikeresen megbotlottam a saját lábamba, így arccal előre estem Mona elé.
- Úristen, Pete jól vagy? – ijedve tette fel nekem a kérdést - Lett valami bajod?
- Persze, nincs semmi baj. - ugrottam fel, bár esésem látványos volt nem igazán éreztem, hogy megsérültem volna.
Egy kis reggeli torna, még talán jól is esett, bár inkább legközelebb más módszert választanék a reggeli felfrissüléshez.
- Épp indultam egy munkához. - jelentettem neki - További szép napot! - mosolyogva köszöntem el tőle.
- Veled mehetek? – szegezte nekem a kérdést.
- Velem? Te? ~ Ő? Velem? - Igazából nem szeretnék teher lenni senki számára se, de ha gondolod, hogy nem hátráltatlak. - kicsit önbizalom hiányosnak tűnt, amit az imént mondtam, de már ne lehetett visszavonni.
- Te lennél a terhemre? De hisz én mennék veled! – mintha fel lett volna háborodva - Legyél már kicsit pozitívabb! Tessék mosolyogni! - majd mutatóujjai segítségével csikart mosolyt az arcomra.
Pillanatra megrémített a közelsége, de valahogy mégis jól esett az érintése.
- Remben akkó menjünk. - próbáltam mondani neki, ujjaival az arcomban.
- Okés! – jókedvűen vette le rólam a kezét.

A falu útjai kavicsosak voltak, így kellemetlen érzés volt a talpamnak itt sétálni.
Az idő hűvös volt, a felhők is a világoskék színből, hamu szürkévé változtak át a környéken. Kevés virág volt a házaknál, és ami volt, mintha azt is irtották volna. Nem volt kellemes érzés itt sétálni.
Az a pár ember, aki nem bújt el a házába félve nézett minket, szólni nem szóltak hozzánk, köszönni nem köszöntek.
A derű kihalt ezen a területen.
- Mona. - fordultam a társamhoz - Szerintem a téren tudnak nekünk segíteni.
- Igazán? Akkor irány a tér! – ujjaival az ég felé mutatott, a reggeli lelkesedés nem szállt ki még belőle – Ó bocsi, nem akartalak lehagyni... – nézett vissza rám.
- Minden hova úgy sietsz. - kocogtam mellé.
- Nem direkt csinálom. Megszokás... Amúgy te tudod, hogy merre van a főtér? Mert én csak úgy elindultam te meg jöttél utánam? – nevetett.
- Hát... biztos jó felé mész. - nem voltam még itt, de hátha egyfelé megy minden út.
- Majd kiderül. – látszott rajta, hogy bizonytalan ezt illetően.
Negyed óra séta után állt meg mellettem.
- Asszem, mégsem megyek jó irányba...
- Forduljunk vissza? - álltam meg én is.
- Várj egy kicsit. Mindjárt utánajárok a dolognak. – jó volt, hogy ilyen aktív volt, lehet át kellett volna vennem egy kis energiát tőle. - Red Carpet! – intézkedett is. Szőnyegével a magasba szállt, így számára remek kilátás nyílt a területre, szerencsére, még a házak se voltak magasak, hogy esetleg takarták volna a teret.
- Megvan a helyes irány! Gyere utánam! – szállt le hozzám.
Mona szerintem akaratlanul megint, mintha futni kezdett volna, de nem szóltam neki, követtem őt.
- Ügyes vagy. - dicsértem meg menetközben az improvizálását.
- Úgy gondolod? - kérdezett vissza - Ha nekem is lenne valami menő mágiám, akkor boldogabb lennék...
- Menő? Mi a baj a tiéddel? - az egy dolog, hogy én gyengének tartom az enyémet, de az övével szerintem nincs semmi baj.
- Hát gondolj csak bele! Te megnöveled a tested, Breham manipulálja a teret, Axel jeget eszik és jéggé változik, én meg csak tűzgolyókat hajigálok. Tök gáz… – legutóbb én kaptam egy fejmosását Sorel céhtárstól, most neki se ártana egy.
Megálltam hirtelen, majd jobb öklömet felnagyítottam és át fogtam a vele a lány mellkasát, vékony lány volt, így gond nélkül értem át a testét a hatás kedvéért.
- Az egy dolog, hogy egy nap hatalmas leszek, legalábbis az akarok majd lenni, de minden mágiába van valami rossz. - kezdtem bele a számomra is váratlan beszédembe - Például nálam, Titán mágus vagyok, mi az alakváltás egy ágazata, és mint minden alakváltó a saját testemmel támadok, így hogy annak ellenére, hogy a mágiám is fogy, a sérüléseket is hamarabb megérzem. Ha most meggyulladnál, egy pillanat alatt elengednélek és ápolhatnám a tenyerem... és még mit mondtál? Egy bizonyos Axel jeget eszik és jéggé változik? A tűz megolvasztja a jeget.
- Hát Axel azt mondta, hogy neki olyan mágiája van, amit nem olvaszt el tűz... mi is volt? Talán sárkányölő mágia?
- A mágiáddal nincs baj, csak az erőddel. - úgy tűnik átragadt rám az ő mosolygása.
- De hogy lehetnék erősebb? Tök lassan haladok! Még olvasni sem tudok! - kiborult - Pedig ha tudnék, többet tudnék tanulni!
- Nem tudsz olvasni? - ezen meglepődtem, de nem vártam meg a válaszát - Akkor majd megtanítunk.
- Igazán?
- Persze. Ha más nem, szívesen ülök le melléd, de úgy hiszem, Nati is nagy lelkesedéssel segítene.
- Elképzelhető. Itt most balra. – tolt a helyes irányba - Van még valami, ami zavar a varázserőmmel kapcsolatban...
- És mi az? - vártam egy kicsit, hátha magától is folytatja, de nem.
- Ezzel kapcsolatban. - turkált a táskájában - Elvileg mágiával táplálom... Már ki kellett volna kelnie... – kezébe egy nagyobb tojást tartott - Ha erősebb lennék, egészen biztos kikelt volna már. Mi van, ha sosem kel ki?!
- Egy tojásnak idő kell. Biztos nincs semmi baja. - nyugtattam a lányt.
- De-de mi van, ha valamit elrontok? – tényleg komolyan gondolta aggodalmát, szemei csillogni kezdtek - Ő az egyetlen emlékem, ami maradt.
- Nem rontasz el semmit se...! – kezdtem kiakadni a hangulatán - Ha ez az egyetlen emléked, akkor csak vigyázz rá és meglátod, hogy ki fog kelni... és még valami, ez a hozzáállás az enyém, ne vedd el tőlem. - kis mosolyt eresztettem szabadon az arcomon, ha már reggel megmutatta, hogy hogy is kell.
- Re- rendben. – majd megeredt orrát zsebkendő hiánya miatt szipogások segítésével tisztította meg.

Megérkeztünk a főtérre. A tér az utcákhoz hasonlóan kihalt volt, egy két ember sétált csak át rajta. A színesnek tűnő kövek és házak, ugyancsak szürkéknek látszódtak itt is, az utcai lámpák csak pislogtak, de fényük se vitt volna életet ebbe a helybe. Itt mintha már szemerkélni is elkezdet volna az eső.
- Akkor kérdezünk. - szóltam, és elindultam a legközelebbi járókelőhöz. - Elnézést!
- Igen? - remegő hanggal fordult hozzánk.
- Egy bestiáról kérdeznénk.
- Hol? Itt? Itt van!? - kiabálva kérdezte, majd futott el innen.
- Ez érdekes volt. - jegyeztem meg társamnak.
- Hát, ja. Mi lenne, ha hangosan kérdeznénk? Már úgy értem, kiabálva? Lehet ide is jön a bestia. – gondolatán félre döntött fejjel gondolkoztam.
- Máris meg akarsz küzdeni vele? - bár mi másért is jöttünk volna ide? - Egy próbált megér. - egyeztem bele.
- Vettem Főnök! – még senki se hívott főnöknek – Hé, te nagydarab szörny! Hallasz? Told ide a képed, de gyorsan, amíg nyugodt vagyok! - kiáltotta el magát - Azt hiszem, ezzel megvolnánk. – mosolyogva fordult felém, őszintén nem hittem volna, hogy komolyan gondolta ezt a kiabálós módszert.
Hirtelen egy kisebb kavics érte Mona mellkasát, kit az váratlanul ért. Egy alakjában kicsi járókellő volt a tettes.
- Menjetek innen! Ide akarjátok hívni a szörnyeteget? - felháborodva kérdezte tőlünk, majd egy újabb kavics indult meg az irányunkba.
- Te kis... – nem fejezte be a mondatát Mona - Hogy a fenébe verjem szét, ha azt sem tudom, hol van, he?!
- Hé! Hé! Hé! - tettem rá tenyereimet a lány vállaira - Nyugodj meg, Mona! - majd a fiúhoz futottam.
- Nem akarunk bajt, csak szeretnénk megoldani a helyzetet. - hajoltam le hozzá.
- Akkor ne hívjátok ide a szörnyet!
- Menj haza szépen, és nem lesz baj. - mondtam, és kezemmel egy kis lendületet adtam neki az elinduláshoz.
Felállva Mona felé fordultam.
- Akkor most újra. Hé, te nagydarab szörny! Hallasz? Told ide a képed, de gyorsan, amíg nyugodt vagy! - ahogy torkomon kifért ismételtem a lány szavait.
Pár percig közösen kiabáltunk, de nem volt eredménye.
Beletörődve, hogy nem itt fogunk találkozni vele, búsan ültünk le a padkaszegélyre pihenni egy kicsit.
Épp a lányhoz fordultam volna - kérdezni, hogy most mi legyen - mikor a semmiből megjelent előttünk egy négylábú, és háromfejű szörnyeteg. Három fejéből rendületlenül csorgott a nyála, és vastag, sötét bundája drótként meredezett ki a testéből. Fogai élesek voltak, és bánatunkra éhesnek látszott.
- Őt kerestük... azt hiszem. – nyugodt szívvel lehet rá mondani, hogy egy szörnyeteg.
- Hát ezt meg honnan szalajtották? Fú és még a szája is büdös. – az állat szagát tényleg lehetett érezni még távolabbról is.
- Magabiztosnak tűnsz. - mondtam Monának, ahogy a szörnyeteg még sétálva közeledett hozzánk.
- Én? Pedig csak megállapítottam. – ha ember lett volna, valószínű megsértődött volna és most nem csak éhesen, hanem dühösen is szaladt volna felénk. - És most mit csinálunk Főnök? – ismét ez a megszólítás.
A kérdést illetően a lány szemébe néztem, bár jelen helyzetbe másra kellett volna figyelni, most vettem észre, hogy milyen szépek Mona szemei is.
- Azt hiszem nincs más hátra, minthogy előre. - fordultam vissza a szörny felé és egy hangosabb kiáltás kíséretébe, megnyújtottam a karom, és megduzzasztottam az öklöm. Küzdőterünk a tér volt.
Telitalálat, bár az öklöm megérezte a csontos pofát, pozitívumként láttam, hogy nem számított rá, hogy mi kezdeményezünk.
- Red Carpet! – hallottam a társam felől, majd egy lángokba borult vörös szőnyegen szállt a szörnyeteg felé - Fire ball! – tűzgolyókat dobot az állatra, azonban nem sokat értek, csak a szörny bundája árasztott most már éget szagot is magából.
A vad két lábra állt, hogy elérje Monát, de ő szerencsére időben észrevette ezt, és magasabbra tudott szállni.
Hogy a szörny mellkasa szabad volt, így még egy ütést eresztettem meg, mely hátára is terítette őt.
~ Milyen jó, hogy ketten vagyunk. – míg egyikünkkel foglalkozott, a másikunk meg tudta sebezni az állatot.
Mona is kihasználta a helyzetét, és amíg az ellenfelünk tehetetlen volt, egy tűzlövedéket küldött meg az irányába. Az ötlet jó volt, azonban nem volt sikeres találat, az állat került így előnybe. Mivel a lány csak az egyik fejét találta el, a plusz fejekkel tudott támadni a kutya és különösebb megerőltetés nélkül taszította el Mona testét.
- Kyáááá!
- Mona! - a lányt az irányomba hajította, így hirtelen a testemmel próbáltam hárítani a földdel való találkozását.
- Nem sok mindent ért ez eddig. – mondtam, ahogy láttam, hogy a szörny is megrázta a bundáját - Minden rendben van? - intéztem a kérdésem a társamhoz.
- Azt… hiszem. – rohantam hozzá segíteni – Sssz! – fájlalta a testét ahogy a fogásomba kiegyenesedtünk.
- Maradj itt! - szóltam neki, nem tudom miért lettem ilyen bátor, hogy egyedül menjek a szörnynek, de Monán látszott, hogy bár próbálja rejtegetni a fájdalmát, rendesen megérezte az előző ütést.
Ez a szörny most az én feladatom lesz, döntöttem el magamba.
Azonban most hirtelen, a szörny indult meg felénk. Termete miatt, csak pár kisebb ugrás kellett neki, hogy elérjen hozzánk. Szerencsére az utolsó ugrását követően elég időt töltött a levegőben, és a karomat megnyújtva odébb tudtam lökni a lányt, hogy őt ne érje támadás.
A szörny elsodort engem. Mivel a mancsával tarolt el, így a találkozás nem fájt különösebben, azonban a földön való pár méteres fetrengést rendesen megérezte a testem.
Nehezen keltem fel a földről, és mire felálltam, a bestia mögöttem állt, meleg leheletét a tarkómon éreztem. Fogai közé szorítva testem emelt fel a levegőbe, majd egy-két rántást követően odébb dobott engem.
A levegőben csak egy dolog járt a fejembe.
- Fuss Mona! - tudtam, hogy túl erős, hogy ketten le tudjuk győzni őt.
A földre érkezésemet nem tudtam tompítani, így fájdalmasra sikeredett a zuhanásom. Akaratom ellenére, hirtelen nem tudtam felállni, és a torkomon keresztül kisebb kiabálással a fájdalmamnak is hangot adtam.
Lábammal a szörny felé fordítottam a testem.
A lány nem futott el, pedig most az egyszer szóltam neki úgy, mintha a Főnöke lettem volna. Tenyereibe tűzgolyók jelentek meg, és kis szédülésem miatt, szemembe lángtól égett az egész teste. A tüzet meglovagolva az ellenfél felé repült.
- Mit csinálsz? Menj már… - kiabálni akartam, azonban hangomat én is alig halottam.
A lány az első pofont követően zuhanni kezdett.
- Mona!
- Pete! – a lány az esése közben is csak arra figyelt, hogy táskája elrepült tőle, és a szeretett tojása kicsúszott belőle.
- A fenébe… - löktem magamon pár métert, minek következtében szereztem még pár horzsolást az oldalamra, de megnyújtva a karom elkaptam a lány szeretett kincsét.
Mona ismét körözött a szörny felett, majd tudatosan elindult valamerre, nem értettem a célját, de lehet megértette, mit kiabáltam neki és elfutott innen.
A bestia szédülésében leült egy pillanatra, de bánatomra hat szemmel rendelkezett és egyikkel észre is vette a heverésző testem.
A tojással az ölembe fájdalmak közt álltam fel, miközben a szörny is támadásra készen állt.
Megindult felém, most azonban lassabban mozgott, mint az előbb és ennek köszönhetően meg tudtam figyelni mozgása ritmusát és a megfelelő pillanatba lehajoltam előle. Lendületét egy távolabbi ház kemény fala állította meg. Kihasználva, hogy a rá hulló törmelékekkel van elfoglalva, felvettem a társam táskáját és követtem Monát.
A lány után futva, mit csak érzésre éreztem futásnak, látszatra sántikálásnak lehetett volna mondani, megláttam, hogy társam egy tört szorított egy férfi nyakához.
- Mit csinálsz? - a távolból kiabálva kérdeztem tőle.
A férfi helyett cserélt Monával, és kezükben a tör is gazdát cserélt. Valószínű nem kellett volna elterelnem a lány figyelmét. Az idegen odanyomta a kést a társamhoz és lassan a háromfejű kutya is utolért engem. Lassan próbáltam közelíteni Monáékhoz és sikerült is megtennem egy kisebb távolságot. Kezembe csak Mona táskája, és a tojása volt.
- Most mihez kezdtek? – kacagva kérdezte az idegen.
- Kapd el Mona! - kiabáltam felé.
Csak egy dolog jutott az eszembe. Társam táskáját a szörny felé dobtam, - hogy elterelje annak figyelmét - míg a tojással Monáékat céloztam meg. Meglepetésében a támadónk felugrott, és a tojás sikeresen landolt Mona ölében, ki a gyomrát ért nyomás miatt akaratlanul is felült.
- Mit csinálsz te szerencsétlennel? – kérdésével felém fordult.
- Nem volt más ötletem. - kényszer mosoly lett úrrá az arcomon, azonban társamat ez nem vigasztalta, és szerencsémre a támadóján töltötte le dühét, mit e pillanatban irántam érzet.
Nem figyeltem, hogy mit csinál vele, - bár hallottam a férfi üvöltését - mert arra lettem figyelmes, hogy a férfi eszméletével együtt a szörny is köddé változott.
- Asszem, itt végeztünk. – lihegett, ahogy odaértem mellé.
- Vigyük még el a zárkába, vagy hova. - mondtam neki, bár erőm nekem se volt, így a foglyunkat karjánál megfogva tiszteletlenül húztam végig az úton.
- Mona. - útközben fordultam a lányhoz. - Sajnálom a tojást.
- Semmi baja nem lett úgyhogy... felejtsük el. – még dühösnek se volt ereje lenni, elfáradt, csoda, hogy eddig és így bírta - De ilyet többet ne csinálj.
~ Ő az egyetlen emlékem, ami maradt. - jutottak eszembe a lány szavai - Ígérem. - mondtam végül neki.
Ahogy húztam a férfit a földön kisebb zörgést halottunk felőle. Oldalára kötve kulcsok lógtak le a földre.
- Csillagmágus. - mondtam a lánynak - Karen Lilica is az volt a céhünkben. – a többiek mesélték nekem, azért ismertem fel a mágiát.
- Csillagmágus, he...? Nem tudom, hogy ők mit csinálnak, de ezek után nem is nagyon érdekel...

- Mi az hogy nincs jutalom?
- Nem tudom, de én leszek a következő, aki felgyújtja ezt a helyet!
- Na, hajrá. Mutasd, mit tudsz! - Mona is segített volna nekem.
- Egy gyufát nem bírnék már most el... – be kellett vallanom - Szemetek! - kiabáltam még azért.
- Gyere Pete... húzzunk innen. – markolta meg a karom.
- Visszajövök én még ide! Hallottátok?! - dühös voltam, de még a lány is magával tudod húzni.
Szó szerint majdnem ott maradtunk a küzdelembe és egy kis jutalmat se bírtak adni.
- Ilyen se volt még... Annyit se tudtak mondani, hogy köszönöm, vagy valami hasonlót.
- Nem sok erőm maradt...
- Figyelj csak Pete... - állt meg előttem Mona.
- Igen?
- Köszönöm... – szeme becsukódott, és térdeit elhagyta az akarat, hogy tartsák a vékony testet.
- Ne! Ne! Ne! Ne! Mona! – a lány dőlni kezdett, így a testem alá helyeztem, hogy ne essen a földre.
Tenyereimet a csípőjére helyeztem, így támasztottam a testét és fejét a vállamon pihentette. Egy pár percig még zsörtölődtem rajta, hogy miért nem tartott ki még az ereje legalább a vonatig. De erőt vettem magamon és a hajlatainál megfogva az ölembe vettem őt.
A vonatig párszor megfordult a fejembe, hogy itt kéne hagyni őt, de bármennyire könnyebb lett volna a séta, nem tehettem meg ezt vele.
A vonaton az ellenőrön kívül, csak páran voltunk, így bőven volt helyünk a kocsin.
Ebben a pillanatba Mona törékenynek tűnő testét óvatosan fektettem le az ülésen, majd élveztem én is, hogy hazafelé tartunk… és igen, mondhattam, hogy haza, mert én már nem fogom engedni neki, hogy elmenjen tőlünk.
A vonaton gondolkodtam rajta, hogy mi is történt velünk és jöttem rá, hogy egy kis kihívást leszámítva, nem sokat értünk volna még a háromfejű kutya ellen, valószínű egy erősebb csillagszellem lehetett.
Gondolataimat befejezve arra jutottam, hogy otthon még utána járok, milyen csillagszellemek is vannak még.
Sérüléseinket látva, az állomástól egészen a céhházig kísértek minket, hol egy két pofon kíséretében kérdezték meg tőlem, hogy mit csináltam szegény, szerencsétlen lánnyal, majd tépték ki a kezemből őt és mentünk az orvosi szobába.


A hozzászólást Petersen Ruw összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 07, 2012 1:27 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Pént. Dec. 30, 2011 2:14 pm

Hm... hol is kezdjem? Á, meg van! Ott hogy le vagyok nyűgözve! Pete tényleg túl szárnyaltad mind a két kalandoddal minden várakozásom! NEM találtam benne hibát, nagyon szépen fejlődsz, szépen fogalmazol, helyesírási hiba nincs benne, a színezés is összhangban és a sztori is nagyon jó! A karakterek kijátszása pedig fenomenális!
Jutalmad: 600VE + 50 VE Bónusz!
Az előző javított kalandért pedig 200 VE - hiszen akkor még kettes szintű voltál!

Egy hang szól a sötétben ~~ LEVEL UP ~~ Gratulálok!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Szer. Márc. 07, 2012 11:07 pm

Csirkeszárny, és macskaláb

Napokig keményen tanultam, hogy elérjem a célom és végül a sokszori próbálkozás után végre sikerültnek nyilvánítottam a tyúk formámat, mit mágia útján próbáltam elérni. A testem tyúkként tán esetlenebb volt, mint emberként, de legalább a két lábam és a szárnyaim is a helyükön voltak. Bár a nyakam majdhogynem kopasz volt, és mintha csupasznak is éreztem volna magam, de ez se bírta letörni a lelkesedésem, a tyúk az tyúk, és ez volt a cél.
A tojást, mit még valamikor a tóparton találtam, az asztalra tettem és kényelembe helyeztem. Felállva mellé az asztalra, használatba is vettem az újdonsült tudásom és felvettem a csirke formám. A tojás majd akkor volt, mint a picinyke, átalakult testem, de ráültem, mert ki akartam kelteni azt.
Az egész délutánomat erre szántam, így már korábban elintéztem mindent, mi megzavarhatott volna a koncentrálásba.
Percekig helyezkedtem az enyhén kúpos tetején, mire megtaláltam a tökéletes pózt, és eldöntöttem, hogy nem lehet jobban, hatásosabban ülni egy tojáson.
A lelkesedésem sokáig tartott, csak ültem és ültem, semmi mással nem foglalkoztam. Az agyammal időnként elkalandoztam, de ez sem zavarta meg a feladatom, és trónoltam tovább. Miután úgy éreztem, hogy mára végeztem a feladatommal, elkeseredtem, mert a falióra szerint csupán csak egy fél órát ültem az igen csak kényelmetlené vált, kemény tojáson. Valahogy nem ilyen komoly megerőltetésre számítottam a képek alapján, amin csak ültek, és ültek a baromfik. A feladat nehézségét a zsibbadó testrészeken kívül még az unalom is rendkívül nehezítette. Percekig viaskodtam a körülöttem repkedő szárnyas, apró muslicákkal, de ők se foglaltak le engem sokáig.
Végül a szomszéd macskája segített ki engem, és ugort le hozzám az erkélyre. Hívogattam őt, hogy meg tudjam simogatni, de sajnos nem állhattam fel a helyemről, célom volt a nap további részére és ezt semmi sem szakíthatta félbe. A fekete kandúrnak jó pár nevet adtam, mire észrevett engem, de amint meglátott, gondolkodás nélkül jött be a szobámba a nyitott ablakon keresztül. A macskák mindig is simogatásra, kényeztetésre vágynak és ezt most sem lehetett kihagyni.
Miután felugrott az asztal sarkára, onnan nem jött közelebb. Összevissza mászkált az asztallap azon részén, de nem jött közelebb hozzám. Szemével engem figyelt, farkasszemet néztünk egymással. Akkor nem értettem, hogy mit akart ott csinálni, de nem is akadtam fent ilyen apróságon, úgy gondoltam, hogy ha jól érzi ott magát, akkor azt csinál, amit akar. Érdeklődve figyeltem a mozgását, ahogy megállt, és ahogy a mellkasát a földhöz nyomva az ég felé emelte a fenekét. Érdekesnek találtam, ahogy a mancsaiból elő tűntek a karmai, és végül meglepődve örültem meg, hogy felém vetette magát.
- Hát mégis játszani akarsz? – kérdeztem nevetve tőle, ahogy a levegőbe megállíthatatlanul repült felém.
Ahogy a testével lesöpört a tojásról, és egyben az asztalról is, fájdalmasan estünk a padlóra. Felállni sem tudtam, mert a mancsával hozzá szegezett a talajhoz, és a fogaival a nyakamat harapdálta.
- Hé, miért rágod a nyakam? – nem értettem a cselekvését.
~ A nyakam? Hé, a nyakam? Az az én nyakam! – sajnos igencsak lassan esett le, hogy a „cica”, a gonosz bestia, nem simogatásra vágyott, nem a karjaimba akart bújni, és nem a szeretetemet akarta, hanem éhes volt és engem szánt étkének. Míg nem kezdett el harapdálni, addig eszembe se jutott, hogy nem az emberi alakomba voltam.
A csőrömmel megcsíptem az orrát, minek köszönhetően leugrott rólam és elkezdte nyaldosni a lüktető, fájó sebét. A helyzetet kihasználva meg akartam lógni előle és vissza akartam repülni az asztalra, azonban a tudatlanságomat egy újabb példával is lehetett jellemezni. Sajnos ismételten későn jöttem rá, hogy a tyúkok, baromfik nem a legjobb repülők, és a több ezer madár faj közül, mik ténylegesen arra használják a szárnyukat, hogy repüljenek, és ugyanúgy tojáson szoktak ülni, mikor olyan kedvük van, én az egyik legszerencsétlenebbet választottam, a baromfit, mely nem tud repülni.
Mivel már a lendület meg volt és bárhogy csapkodtam a szárnyammal, abba valamiért nem akart belekapni a levegő, így teljes erőből futottam neki az asztal lábának, mi mint reggelente, mikor belerúgok, most is igencsak kemény volt.
Szédülésem után kotkodálva kiabáltam, ahogy a macska, a támadóm, a vadállat, jelen helyzetben a leggonoszabb gonosz kitépte egy farktollamat a hátsó testrészemből. Nem tudtam, hogy eredeti alakomba ez honnan fog hiányozni, de a dühöm felé, így is elkerülhető volt, minthogy a karmai ijesztően nagyok és élesek voltak jelen helyzetbe. Az agyam csak azon járt, hogy én az okos fejemmel még hagyni is szoktam neki, hogy a kanapémon élezze ezeket a kegyetlen fegyvereit.
A futkározásunkkal bejártuk az egész szobát, de sajnos a négy lábával sokszor utolért engem a gonosz, sötét, nyávogó bestia és majd minden ilyen cselekedetével kopaszított rajtam egy keveset. Miután már serpenyőre is lehetett volna rakni engem, mert már pucolni nem kellett volna, egy hirtelen mozdulatot téve, felugrottam - már amennyire tudtam - és a lábaimat felemelve landoltam a pofájába. A szemeit próbáltam meg kikaparni, ha már másra nem is volt jó ez az alkat, de ez az ellentámadás se járt sikerrel, tán most már nem csak az éhség, de a düh is vezérelte az örült támadóm.
Rájöttem milyen érzés lehet vadászott kacsának lenni, vagy egy űzött vadnak és nem tetszett a helyzetem, azonban a gondolkozásom továbbra se változott az étrendemet illetően, csupán plusz egy menü került fel a „Miket kéne még ennem:” listára, és ez a sültmacska volt.
A „játszóterünkön” már kimerítettünk minden lehetőséget, így elérkeztünk a törékeny tárgyak leveréséig, és a kisebb bútorok eldöntéséig. Az egyik ilyen alkalommal az asztalnak mentünk neki, és a féltve őrzött tojásomat fordítottuk le a helyéről. Észrevéve a balesetet, még időben alá tudtam vetődni és fel tudtam áldozni a testem, egy úgymond pihe- puha párna módjára.
Sajnos rég voltam könnyíteni magamon és a hasamat ért nyomás pont elég volt ahhoz, hogy ezt most tegyem meg. A macskát távol tudtam tartani ezzel a cselekedetemmel, de bárhogy próbálkoztam, sajnos be kellett látnom, hogy ez egy egyszer használatos fegyver volt most részemről.
A macska, az ellenfelem, a vadász sarokba szorított két fotel közé, és úgy éreztem, hogy eljött számomra a vég, lejárt az időm. Miután szinte térdre ereszkedtem, meghajoltam előtte, hogy végezzen velem minél gyorsabban, akkor eset le, hogy az alakom nem az eredeti volt, és így beférek menekülés céljából a fotel háta mögé.
Ötletem zseniálisnak véltem mindaddig, míg a bestia utánam nem jött még oda is. A faromba belekapva, a fájdalom miatt, meglett az erőm, hogy odébb toljam a fotelt és rakétaként kilőve kifussak a túloldalt, fel a falra, keresztül a mennyezeten, le a falon, át az egész szobám és végül arccal előre a csőrömet lándzsaként használva a cicus fenekébe. Bár enyhén kellemetlen helyzetbe kerültem, nem sajnáltam. Azt hiszem, megtaláltam az egyik leggyengébb pontját, és a legkegyetlenebb módon csaptam le rá. A sikerélményem mindaddig tartott, míg a seggében a fejemmel nem kezdet el ő is hasonlóképpen végig szaladni a szobán, mint én az előbb. Életem legrosszabb pár métere volt, de szerencsémre egy- két sarkot elhagyva sikeresen ki tudtam vergődni magam belőle.
A kandúr bundája égnek meredezett, ahogy felém fordult és szemei vérvörösé változtak az indulat miatt. Tehetetlenül feküdtem a szoba végében, már nem volt erőm tovább mozognom. A macska, bika módjára fújtatott, és szörnyű ragadozóként vetődött rám. Nem tudtam mit csinálni, csak a fejemet a földre temetve vártam a csapását. A találkozást nem éreztem olyan fájdalmasnak, mint amire számítottam, csak a tarkóm fájt hirtelen, ahogy a macska koponyájával ismerkedett meg közelebbről.
Csodálkozva szemléletem, hogy visszaváltoztam az emberi formámba. Dühöm a macska iránt, szánalommá vált magam iránt. Dühöngtem a szobába, hogy ez miért nem jutott hamarabb eszembe, annak ellenére, hogy most is csak a kimerültség miatt változtam vissza. Az észjárásom a mai nap valamiért lassabb volt, mint máskor, és ez bármilyen hihetetlen, de ez az életembe is kerülhetett volna. Ezen a gondolatmenetemen körülbelül csak percekig rágódhattam, merthogy én kerültem előnybe, és a pici cicus után eredtem, prédából vadász lettem, és ez örömmel töltött el.
A szobát ismételten átrendezve sikerült megfognom végül az állat gerincét, és alaposan lendületet véve, minden erőmet felhasználva hajítottam ki az ablakon. Sajnos mivel az erőre koncentráltam, így nem tudtam célozni és a nyitott ablak helyett, egy zárt ablakon repült keresztül. Bár tudtam, hogy hatalmas szidást kapok érte, de akkor ördögien nevettem fel, és örültem, hogy kidobhattam őt az első emeletről.
- Egy élettel kevesebb, te mocskos dög! – kiabáltam utána – Így gyere ide máskor is jól lakni! Elveszem a maradék nyolc életed is! – szavaim visszhangoztak az utcában és mindenki engem figyelt, de ez, akkor nem érdekelt.
Miután megnyugodtam, összepakoltam és újra bútoroztam a szobát. Mivel lendületbe voltam már át is rendeztem azt, hogy új színt, némi változást vigyek az életembe, ha már a tojás keltetésnek még nem jött el az ideje.
Lefekvés előtt, a vacsora közben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy mi értelme van a tyúkoknak, és hogy miért hajítottam ki a cicát, mikor meg akartam főzni, így a vacsorám is könnyen meglett volna és az ablakért se kellett volna fizetnem.
A macskasültet elnapolva, azért a rendelt ropogós csirke szárnyakkal is jól laktam estére.
A keltetés tervét továbbra se adtam fel, de azért az ágy mellett imádkoztam érte, hogy ne zápuljon még be egy hamar, majd nyugovóra tértem, remélve, hogy megálmodom a következő tervem a keltetésre.
Tán lehet, hogy struccokat fogok meglovagolni egy igazi cowboy módjára.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Elfman
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 315
Aye! Pont : 1
Join date : 2010. Sep. 20.
Age : 29

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Kedd Márc. 13, 2012 1:53 pm

Ez igen. Egyszerű sztori, sok dolog nem is történik benne, mégis pont ez a jó benne. Jó kis hangulata van az egésznek és jó olvasni, csak egy dologra kérlek, hogy a szó végi t vagy tt-re figyelj, egyébként szép munka! (és legközelebb írhatsz nyugodtan kicsit többet, látom éppen hogy meglett a minimum Very Happy)

Ezt meg nyugodtan dörgöld a macska orra alá: ellentétben vele, te most kapsz 300 VE-t, a tojás pedig 60 VE-t!


A hozzászólást Elfman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Márc. 23, 2012 10:43 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Szomb. Márc. 17, 2012 6:34 pm

Hegyen, völgyön árkon túl, ahol a kurta farkú malac túr
- izé repül-
Mona Okamival közösen írt kaland

A tóparton lepihenve, szemléltem az úszkáló hattyúkat. Csodáltam a lényüket, és gondolkoztam, hogy hogy kell foglalkozzak majd az enyémmel majd ha valamikor is ki kel. Nem tudtam, hogy tojás alakban mennyire érző lény, de kivettem a táskámból és letettem magam mellé, hogy érezze a friss levegőt, mi e csodálatos erdőben volt. Sokáig csak átkarolva a térdeimet gondolkoztam, míg egyszer csak egy ismerős parfüm meg nem csapta az orrom. Csodálkoztam, hogy lépteket nem hallottam, de nem ijedtem meg, nyugodtan hanyatt dőlve a puha fűre, szóltam a mögöttem állóhoz.
- Mit keresel itt Nati? – azonban nem a kedves, hosszú hajú társam állt mögöttem, hanem Mona meztelen talpát véltem felfedezni – Bocsánat, azt hittem, hogy… - az előző kérdésemet illetően gondolhattam, hogy tudja, hogy mit hittem – Mit keresel itt Mona? – javítottam a kérdésem.
- Sétálni indultam, de nem gondoltam, hogy bárkit is találok erre. – felsőteste vízszintes lett a talajjal, és az arcunk egy vonalba került - És te mit csinálsz itt?
- Ülök, gondolkodok, pihenek, és... gondolkodok, és még inkább pihennek. - bár félő nem a legszebb választ adtam, de tényleg ezért voltam itt. Nem volt semmi feladatom mára, így ki jöttem ide.
- Az nem sok… és hogy megy?
- Hát, mehetne jobban is, de mentségemre legyen szólva, hogy van pár dolog mi járatja az agyam. - miközben felültem, éreztem Mona lelógó tincseinek érintését a homlokomon, majd az ölembe vettem a nagyra nőtt tojásom. - Kérdeznék tőled, ha nem gond. - most csak a fejemet fordítottam felé.
- Mit szeretnél? – tágra nyílt szemekkel nézett le rám.
- Még haragszol rám? - lényegre törő kérdést tettem fel neki.
- Öhm... a múltkori vitánkra gondolsz?... Áh, - legyintetett a kezével - Ne is törődj vele. Elég lobbanékony vagyok, és könnyen megsértődöm, de nem a te hibád volt. Ha nem húztam volna fel magam, akkor semmi probléma nem lenne.
- Ó... értem. - nagyot sóhajtottam, valamiért feltűnően számított nekem, hogy minden rendben legyen köztünk - És megmutatod a céh jeled? Még mindig nehéz elhinni, hogy közénk tartozol. - nyújtottam a nyelvem.
- Hát őhm... izé... - mosolyodtam a vörösödő arcától, mely meglepettséggel is töltött el, hogy zavarba tudtam hozni Monát. Én azt mondtam volna, hogy a hátán van a jele, de nem értettem, hogy amiatt miért vörösödne el. - De én ö... én... nem akarom megmutatni. - mondta végül a dadogása után.
- Ó... - mosolyom lelankadt, biztos füllentet az előbb és még haragudott rám - akkor majd egyszer. - gondoltam, ki kell érdemelnem, hogy lássam és végül bele is kezdtem a küldetésembe - Kérsz? - hosszú kutakodás után nyújtottam felé a kevés nasit, mit magammal hoztam ide - Vagy mész még tovább?
- Ugye most nem bántottalak meg? – „Nem bántott meg?” ismételgetem egy ideig magamba, mert szokatlan volt egy ilyen kérdést hallani tőle.
- Nem. Gondolom, még nem érdemlem meg, hogy lássam. - válaszoltam őszintén. - De... hogy hogy Monának feltűnik az ilyen? Tán nem csak változol?
- N-nem egészen arról van szó, hogy nem érdemled meg hanem inkább... izé... – valamiért nem találta a szavakat - Nem venném le a ruhám a puszta kellős közepén. – mondta alig érthetően. Vártam egy kicsit, hogy válaszol e a kérdéseimre, de ez nem történt meg.
- Pedig nincs itt senki... csak én. - mosolyodtam el. Én fiú, ő lány, gondoltam Nati már jobban megtanította neki, hogy ez mit is jelent, ennek ellenére még inkább kíváncsivá tett, hogy hol is van az a jele.
- Na jó... talán nem lesz belőle baj. – majd váratlanul elkezdte lejjebb tolni a nadrágját, mely miatt igazán meglepődtem. A csúsztatás csak pár centit haladt, majd megállt, nem tolta lejjebb. Közelebbről megnézve látni lehetett a paci fehér sörényét, és a szárnyakból is egy keveset.
- Köszönöm. - mondtam megbékélve, bár nem sokat láttam, arra pont elég volt, hogy elhiggyem, hogy ő is a Blue Pegasus egy büszke tagja.
Gonosznak éreztem magam, hogy ezt a jelenetet ennyire élveztem, de bűntudat, csak egy pillanatig volt bennem. A csípőjén, medencecsontján nem időztem sokat, így hamar el is fordultam.
Miután leült mellém, sokáig csendben voltunk, mi már kínossá is vált a számomra.
- Tudsz úszni? - kérdeztem tőle váratlanul, azonban úgy éreztem a csend még mindig jobb lett volna.
- Igen, miért? – igazából nem volt oka, és a tó mellett ezt volt a legkönnyebb kérdezni.
- Akkor irigy vagyok rád. - mondtam, miközben szemléltem a vízen szinte lebegő hattyúkat.
- Te nem tudsz úszni? - csodálkozott
- Nem igazán. Egyszer meg kéne már tanulnom. - sóhajtottam fel.
- Téged a szüleid nem tanítottak meg úszni? Hát akkor majd... én megtanítalak!- emelte fel a hangját.
- Te? Engem? Bár jó hallgatóság vagyok, nem vagyok jó tanuló. - gyenge próbálkozást tettem, hogy elkerüljük ezt.
- Majd mindjárt kiderítjük. – mosolyogva tette odébb a tojását és indult el a tó felé.
Kicsit nehezen álltam fel, nem sok kedvem volt ehhez, de ha már neki jó kedve lett, az meggyőzött most engem is.
A tojást az övé mellé tettem, és lehúztam a cipőimet. A felsőmet levéve ismételten elcsodálkoztam a hegeimen a testemen, majd lassan sétáltam Mona után.
- És most mit csináljak? - kérdeztem tőle, mikor csak egy lépés választott el tőle.
- Hmm… Ez így nem lesz jó, hmm. Ö... – nem értettem miért rázza a fejét - Mit is mondtál Pete? – kérdezte tőlem.
- Nem tudom, mire gondolsz. - értetlenkedtem.
- Vizes lesz a ruhám. Na, mindegy, akkor legalább ezt leveszem. - hogy az előbb a nadrágját igazán nehezen csúsztatta lejjebb, most igazán meglepődtem a cselekedetétől, hogy egy pillanat alatt levette magáról a felsőjét, ezzel megmutatva a vékony, ám de mégis csodálatos felsőtestét nekem.
- Nos akkor... – rám szegezte a tekintetét - Mi lenne, ha bemennél a vízbe?
- Egyedül? - kérdően néztem rá.
- Hát nem, de te akarsz úszni tanulni, nem? – igaza volt.
- Rendben. - majd elsétálva mellette, óvatosan indultam neki a hideg víznek. - Eddig jó lesz? - fordultam meg és kérdeztem tőle, mikor a víz a derekamig érhetett.
- Úgy hiszem, de próbáld ki! Ha ráhasalsz, leér a lábad? – örültségnek tartottam ezt.
- Ha ráhasalok, akkor elsüllyedek.
- Ez badarság! A víz fenn tart. – a lábaim a víz alján nem ezt mondták nekem.
- Nem hiszem.
- Akkor majd én megmutatom. – jött be ő is a vízbe, majd egy kicsit távolabb megállva tőlem eldőlt és testével lebegett a víz felszínén. - Na, látod?
- Neked könnyű, te tudsz úszni. - dörmögtem magamban.
Próbáltam előrébb hajolni, majd hátrébb, az oldalakat is megpróbáltam, de sehogy se éreztem biztonságosnak ezt, valahogy nem hittem benne, hogy megtart a víz.
- Nekem ez nem megy. - szégyenkezve mondtam neki, várva hogy lehord minden bénaságnak.
- Nem is akarsz te meg tanulni úszni. – mindig, minden tanár ezt mondta nekem.
- De! Akarok... Legalábbis azt hiszem. - a végét már csak én hallottam. - De azt mondtad, hogy segítesz.
- A nem akaráson nehéz segíteni... – mondta miközben nézett el mellettem - Várj egy kicsit. – szólt, majd beljebb úszott. A víz közepéről egy kisebb farönköt húzott magával vissza. - Tessék. Ez majd fenn tart. - szó nélkül néztem, hogy mit csinált, és szó nélkül feküdtem rá a fadarabra. Bár a fél testem lelógott róla, biztonságosan támaszkodtam rajta és emeltem fel a lábaim a víz aljáról.
- Igen, ez megy. - próbáltam mosolyogni, de meglátva Mona "Ez de szerencsétlen" arckifejezését, még az élettől is elment a kedvem.
- Na most hogy már lebegsz, kezdj el evezni a lábaddal… nagyjából úgy mint egy béka. – mondta a következő lépést.
A mozdulataimmal nem hallattam előrébb, és kapálózásaimnak köszönhetően hamar le is fordultam a fadarabról. Ha álltam volna, a víz továbbra is a derekamig ért volna, de minthogy feküdtem az alján, megijedtem és feltérdelve Mona lapos hasával találtam szembe magam. Megtámaszkodva a derekába talpra álltam, és lihegve kértem tőle elnézést, majd szinte ráugrottam a rönkre, és kapálóztam újra hasonlóan eredményesen, mint az előbb.
- Jól csinálom? – kérdeztem tőle.
- Ne csináld ennyire görcsösen. Evezz nagyokat és lassabban. – tanácsolta.
- Lassabban, és ne ennyire görcsösen. - ismételgettem a szavait, és fogattam is meg őket. Csakhamar sikerrel is járt ez, és mint egy kígyó siklottam a víz felszínén, de a látványt rontotta, hogy egy rönk volt alattam.
- Éljen. – azért örültem mégis halkan a teljesítményemnek.
- Szép volt! – mosolygott rám - Még egy kört?
- Á, elég volt egy, és azt hiszem végeztünk is. - féltem, hogy még kevesebb támasztékkal, tán csak a tenyerén kell mindjárt utaznom, ha egyáltalán nem lök le a rönk fedélzetéről máris.
- Most hogy már ez megy, – kezdte el mondani, amire félve vártam - megpróbálhatnád a farönk nélkül is, nem? – szívem szerint már a vízből is kifutottam volna.
- Farönk nélkül? - csodálkoztam - Nem hiszem, hogy menne. - mondtam, miközben lemásztam a fadarabról, és felegyenesedtem.
- Nem hagyom, hogy elsüllyedj, ne aggódj. – mosolygott rám, mely más helyzetbe jobban bátorított volna, de most csak egy kicsit érte el a hatását.
- Ez megnyugtató, de nem is tudom. - gondolkodtam el - Egy próbát talán megér. - húztam félre a számat, és keseredtem el, ahogy a karomat emelgettem a vízből ki, és néztem, hogy ahogy elengedem, vissza is süllyed. Megnyugtatásként akartam becsukni a szemem, de igazából féltem, féltem, hogy a mélyre süllyedek, és ott is maradok. Behunyt szemmel álltam Mona előtt és vártam, nem is igazán tudom, talán, hogy belelök, vagy csak mondja, hogy ő is felkészült a mentésemre.
- Öhm... Pete... mi lenne, ha mondjuk, elkezdenéd? – percek elteltével kérdezte tőlem.
Bal szememet résnyire nyitottam, hogy megnézzem, ott van e még előttem és felkészülve áll e ott, hogy megmentsem engem a sötéttől.
Látva, hogy kezd türelmetlen lenni, végül eldőltem, rá a víz felszínére.
Süllyedtem.
Halálfélelmem után, mi valószínű csak nekem tűnt annak, kirázott a hideg, és elkezdtem fázni. Azonban ez nem tartott soká, mert csakhamar melegséget is éreztem testem azon részen, ahol Mona tartotta a tenyereit. Sokáig szemléltem a helyzetet, mely zavarba is hozott engem.
- Ugye jól vagy? Nagyon megijesztettél...
- Igen, jól vagyok. Nincs semmi bajom, köszönöm. - Néztem rá és ami a számba volt vizet is lenyeltem.
- Mi ez a zaj? – kérdezte tőlem, miközben a fejével körbe nézett.
- Zaj? Én nem hallok semmit. - igazából nem is figyeltem most semmi másra.
- Hmm. Mintha szárnycsapások lennének... – gondolkodott.
- Szárny? - szava hallatán az égre szegeztem a tekintetem, és hamar egy rózsaszín gömböt kezdtem el látni, mi a partra szállt le - Talán az ott. - mutattam a rá nyugodtan, miközben felkeltem Mona tartásából.
- Mi a csuda az? – kíváncsian szemléltük a teremtményt - Olyan... mint egy malac, nem?
- Szárnyakkal? - vontam kétségbe az állítását.
- De nézd csak meg.
- Lehet, de csak lepihent ott, nem lesz baj. - mondtam, miközben a tojásainkat szagolgatta.
- Úgy hiszed? – tette fel a kérdést, miközben felszállt a tojásainkkal.
- Kezdek kételkedni benne. - majd megnyújtva a kezem kaptam utána, de túl magasan volt már nekem, hogy elérjem.
- Ez elment... – mondta a tényt.
- El, a tojásokkal. - helyesbítettem őt.
- Nem kéne utána menni?
- Lehet nem ártana. – majd egyszerre indultunk meg a part irányába, és onnan a malac után.
Lassabb voltam Monától, és a rózsaszín malac után úgy éreztem, hogy őt is kezdtem szem elől téveszteni, majd lassított, és végül megállt. Térdemre téve a tenyereimet, lihegve álltam mellé.
- Most mi legyen? - vártam tőle egy ötletet.
- Én tudnék utána repülni, de fogalmam sincs, hogy merre lehet. - ő is elfáradt a rohanásba, és neki dőlve egy fának gondolkodott - Tudunk valamit erről az izéről? – vont be engem is a gondolkodásába.
- Ez egy repülő malac volt! - kicsit hangosan mondtam, de még mindig nehezen hittem el ezt. - Hát... gondolom... hogy ilyen testtel nem sok ág bírja el, így a lakhelye nem különbözhet az átlagos disznóktól. – használtam a logikámat.
- De ha figyelembe vesszük, hogy repült... lehet, hogy inkább olyan, mint egy madár nem?
- Akkor viszont egy masszívabb fán kell keresni őt... a fészkét.
- Tudsz fára mászni? – kérdezett.
- Igen. - válaszoltam határozottan, minthogy a megnyújtott lábaimmal, és karjaimmal, és egyben könnyű testemmel, mintha arra terveztek volna, hogy az erdő királyává váljak.
- Akkor, én megyek a szőnyegen. Te mennyire tudsz így gyorsan haladni?
- Ne aggódj, tudok majd a nyomodba maradni. – reménykedtem benne legalábbis.
- Akkor indulás! Red Carpet! – mondta, és használni kezdte a mágiáját.
Szavaira megnyújtottam a lábaim, és egy közeli fára ugrottam. Figyeltem, hogy merre ment ő és a karjaimat megnyújtva kapaszkodtam az ágakba, úgy használva a kezeimet, mintha kötelek, vagy ágakról lelógó indák lettek volna. A közlekedés azonban nem volt ilyen egyszerű, mert a lábaimat is nyújtani kellett közben, hogy irányba korrigáljam magam.
Időnként egy- két faág eltört a súlyom alatt, ilyenkor vagy időben nyúltam még egy másikhoz, vagy a földön sétálva futottam tovább, míg újra el nem kaptam egy erősebb ágat. Sokszor megtörtént, hogy későn engedtem el az ágakat, és ilyenkor madár módjára repültem fel a lombok fölé, majd zuhantam vissza belekapva egy- egy faágba folytatva az utam.
- Mit csinálsz? – hallottam Mona kérdését, miközben kellemetlenül törtem utat a testemmel a lombok között.
- Minden!... Rendben! - kiabáltam utánna.
Az egyik szerencsétlen repülésem alkalmából, mit talán még élveztem is, mert hát ritkán szelheti az ember a levegőt, legalábbis én ritkán szoktam szárnyalni, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a mesés érzés nem hagyott alább, és nem zuhantam vissza a kellemetlen tapintású ágak közé.
- Röf. - hallottam e ijesztő hangot, és rémültem hajlítottam a fejem hátra.
- Mona! - kiabáltam, remélve, hogy meghallotta a hangom.
Kétségbe esetten kiabáltam még egy ideig, de bele kellett törődnöm, hogy a lány, Mona nem hallottam a hangom, és már csak abban reménykedhettem, hogy a szokásává vált, "hol vagyok már mögüle" hátranézésével észrevette a hiányom.
A malac, az ocsmány disznó ereje tejében volt, mert gond nélkül cipelt engem is.
Már- már majdnem elaludtam, mikor elengedett, és egy hatalmas szénakazalra, a fészekbe estem. Nem sokon múlt, hogy a többi összegyűjtött kincsét ne törjem össze a testemmel.
Sokáig csak mozdulatlanul feküdtem, nem tudtam, hogy mi következik, majd lassan ültem fel.
- Hé! Pete! – Mona ismerős hangját hallottam.
- Mona? Hát mégis itt vagy? - nem tudtam, hogy merről hallottam a hangját, így értetlenül nézelődtem összevissza.
- Itt vagyok, a jobb oldaladon. - irányított - Nem mertem megtámadni, mert féltem, hogy elhajít téged. – „Mona féltet engem?”, ezt hallva akaratlanul is elmosolyodtam.
- Itt vannak a tojások is. - suttogtam én is hozzá.
- Hál' istennek. – szavai hangsúlyán lehetett hallani, hogyha nem is nagyon, de valamennyire megnyugodott - Már csak az a kérdés, hogy megyünk le innen...
- A szőnyeged nem bír el minket? - kérdeztem első ötletként.
- Elbírni valószínűleg elbír, de téged megégetne... – erre nem is gondoltam - Mást kell kitalálnunk.
- Leadom a tojásokat, engem meg hagyj itt. Valahogy csak megszökök innen. – nem akartam, hogy őt is észrevegye.
- Hülye vagy? Dehogy hagylak! – háborodott fel - Nem tudsz lemászni? – kérdezte halkabban.
- Lemászni letudnék... - tartottam egy kis szünetet - talán, de elég feltűnő vagyok, biztos utánunk jönne, ha elmennék innen. –bár csak egy kedvesebb valaminek, valakinek hiányoztam volna.
Sokáig tétlenül ültünk és gondolkoztunk, míg vissza nem jött a gömböc. A lehető legtávolabb húzódtam tőle. Ahogy leszállt, a fészek megingott, túl sok minden volt már benne, hogy stabilan álljon, de emiatt nem zavartatta magát. Ahogy elkezdett turkálni az összegyűjtött kincsei között, a fészek elkezdett széthullani. Az ágak elvesztették a tartásukat, és elkezdett minden apróság zuhanni, majd végül alólam is elfogyott a támaszték és esni kezdtem a fák között.
A karjaimat megnyújtva, esés közben még begyűjtöttem a tojásainkat, majd vártam, hogy a földre érkezzünk.
Zuhanás közben szorítást éreztem a bokámon és megörülve láttam, hogy Mona próbálja lassítani a sebességünk, több, kevesebb sikerrel. Végül az elkerülhetetlen találkozás a talajjal nem maradt el, de szerencsémre a hátamra estem, és puhább levelekre, így bár fájt az ütközés, de legalább túléltem.
- Jól vagy? - kérdeztem a rajtam lévő Monától, kinek súlya alig tűnt fel a számomra.
- Vááá! Bocsi! – ugrott le rólam - Nem akartam rajtad landolni. Ugye nem ütöttelek meg nagyon? – ismételten szokatlan aggódást mutatott felém.
- Nem, dehogy. - igazából csak a hátam fájt, de ahhoz Monának nem sok köze volt.
Felálltam, majd szemléltem még a szálló fadarabokat és a faleveleket, miket a testünkkel törtünk le a zuhanás közben.
- Hol van az a disznó? – görbe- görbe forgolódva kérdeztem Monától.
- Remélem jó messze. – bár a tekintetéből ítélve nem minket féltett, hanem a malacot tanította meg volna arra, hogy a lopás rossz, főleg ha olyan értékeseket lopnak, mint engem – Tényleg, ugye a tojásoknak nem esett baja? – vagy, mint a tojásokat.
- Semmi bajuk. - majd átnyújtottam az övét neki, mielőtt én ejteném el azt - Menjünk szerintem. - vettettem fel az ötletet, és indultam is útnak.
- Köszi. – bár nem láttam, de tudni lehetett, hogy sérülések nyomait kereste rajta – Tudod, merre kell menni? Csak mert nekem dunsztom sincs.
- Ötletem sincs. - a fejemet vakargatva, kisebb mosollyal fordultam hátra.
- Fogalmam sincs merről jöttünk, így nem tudom, merre kell visszamenni, de nyilván lefelé. Tehát keresni kell egy lejtőt, és arra haladni tovább, vagy nem?
- Vagy de... nem tudom, nem értek az erdőkhöz. - mondtam neki a tényt - De elsőnek menjünk innen, mielőtt megint rájön, hogy mi kellünk neki.... Átkozott Röf Röf. – gondolataimban már égett az egész családja a dühömtől.
Sétálásunk közben hol én mentem elől, hol Mona, de nem találtuk a kiutat, még egy járható ösvényt se, mi utat mutatott volna nekünk. Mivel nem voltam jártas az erdőben sétálásban, így sokszor botlottam meg ágakban, csúszósabb köveken, ezzel igazán csak életveszélyes helyzetbe hozva a kezembe lévő tojásom. Jó párszor Mona segített nekem a talpra állásnál, de bármennyire akartam viszonozni, ő egyszer se esett el, még megbotlani se láttam őt.
Egy idő után a nap is eltűnt felőlünk, és sötétedni kezdett.
- Ne pihenjünk meg éjszakára? - kérdeztem Monától, minthogy bármerre is mentünk nem jutottunk ki az erdőből, és hát a sötétség, és az erdő, sose volt jó párosítás.
- Elfáradtál?
Nem tudtam, hogy melyik a jobb ötlet, mondani azt, hogy félek a sötéttől, vagy megmutatni, hogy puhányabb, gyengébb vagyok tőle. A legnehezebb kérdés előtt álltam, amit mostanában kaptam.
- Igen, elfáradtam. - végül a jobbik rosszabb választ adtam.
- Tőlem megállhatunk, de akkor szerezzünk fát és rakjunk tüzet, mert itt hegyekben hideg van éjszaka.
- A tűz nem fog feltűnni a malackának? – kérdeztem aggódva tőle.
- Már elég messze vagyunk, de ha véletlen erre jár, legalább lesz vacsoránk. – arcán ijesztő mosoly, vigyor terült szét – Malacpecsenye. – kuncogott magába.
- Igaz. - mondtam, majd míg én gyűjtöttem tüzelőt, addig Monára bíztam a fekhelyünk elkészítését.
A Bob Mestertől kapott mágikus kesztyűvel könnyen tűzet raktam, majd a levelek puhaságába dőltem le, majd átgondoltam a mai napot.
- Mona. - fordultam hozzá - Köszönöm, hogy utánam jöttél.
- Ó… hát, nincs mit. Ez csak természetes. – a végét alig hallottam.
- Azért köszi. – fordultam el, és hunytam le a szemem.
Elalvás előtt még beismertem magamnak, hogy most nem sokra mentem volna Mona nélkül itt, és jó volt itt feküdni, élve és mondhatni biztonságba nem sokkal mellette.

Másnap még sétálnunk kellett, de csak hamar megtaláltuk a tavat, hol mosakodásunk közben megmutattam, hogy a tegnapi tanulás, tanítás sikeres volt és beljebb rántva őt is a tóba kellemesen fürdőztünk együtt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 556
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 32

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Pént. Márc. 23, 2012 10:00 am

Ez egy nagyon kedves kis történet volt, tetszett, bár voltak kisebb elírások itt-ott, és a párbeszédben is elvesztettem a fonalat néhol, de ezek nem befolyásolják a jutalmadat, ami

300 VE, a tojáska pedig 60 VE-t kap!

Legközelebb olvasd át inkább még egyszer, és akkor biztos élvezhetőbb lesz az olvasás. Smile

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Hétf. Ápr. 02, 2012 2:58 pm

Előzmény: A megfordult világ 1. rész
A megfordult világ 2. rész

Leenával közösen írt kaland

Fájó, szinte szétrobbanó fejjel ébredtem, de a szememet még nem nyitottam ki. Térdeltem, és a kezem lógott a magasba.
Hangos kiabálások verték fel az álmom, és hirtelen nem tudtam, hogy hol voltam. Mellettem két alak számomra értelmetlen szavakat mondott egymásnak, és egy ijesztő kísérletről, és áldozatokról beszéltek. Próbáltam visszaemlékezni, hogy hogy kerültem ide, de igen nehezen sikerült emlékek után kutatnom magamba. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy Leenával egy illúzió áldozatai lettünk, és a küzdelmünk a tükör, illetve a növény mágussal nem úgy végződött, mint gondoltuk. Amint sietve elviharzottak mellőlem, kinyitottam a szemem, és testhelyzetet váltottam, minthogy az egyszerű bilincs, mivel a falnál tartottak, igencsak fájdalmasan kezdte el vágni a csuklóm.
A szobába gyorsan néztem szét, hogy a társam, Leena jól van e, de ő nem velem volt, úgy tűnt, hogy máshova vitték őt. Hirtelen még a félelem is átfutott a fejemen, hogy tán már végeztek is vele.
A csirke formámat gyorsan felvéve hang nélkül tudtam kiszabadulni, majd gyorsan vissza is változva kutakodni kezdtem a szobába nyomok után. A falaknál íróasztalok voltak, miken rettenetes rendetlenség uralkodott. Az egyik papírkupac alján pedig Leena kis barátját, Pascalt találtam meg.
Ijedten néztem a piciny testét, és nem láttam, hogy lélegzett volna.
- Pascal, Pascal, kelj fel. – hajoltam hozzá és amilyen gyengéden lehet egy ilyen kis teremtménnyel bánni, olyan óvatos fricskáztam meg a homlokát. - Pascal, kelj fel léci. - suttogtam tovább.
- Nyeee...nyeeljed le! – bár nem értettem a morgását, örültem, hogy megszólalt.
- Végre. - Leena megölt volna engem, ha nem sikerült volna életet lehelnem belé - Jól vagy? - kérdeztem aggódva tőle.
Szavaimra kinyitotta nagy, de mégis kis szemeit, majd kicsiny kezével a fejére tapadt.
- Szét hasad a fejem! – nyöszörögött - Lee csinálj valamit!
- Lee nincs itt, Pete vagyok. - kezdtem a helyzetjelentést - Úgy tűnik foglyok lettünk, a nem tudom hol. - mondtam neki, miközben egy kisebb pohár vizet tartottam neki.
- Micsoda? - rémült meg - Leena nincs itt? De mi mi történt? – velünk együtt a kis gyík is az illúzió rabja volt.
- Úgy tűnik elkaptak minket a harc közben. Talán egy illúzió részesei voltunk, de nem tudom. - húztam félre a számat a tudatlanságom miatt - Ha jól tudom, ott vagyunk ahova jönnünk is kellett volna. - emlékeztem vissza az iménti párbeszédre - Ha jobban vagy, keressük meg Leenát. - tanácsoltam.
- Indulhatunk! – fordult is talpra, majd ugrott is rám.
Amint elhelyezkedett a fejemen, újra felvettem a csirke formámat, hogy a szűk folyosókon mégse legyen feltűnő a nagy testem, majd kibújtam a résnyire nyitott ajtón a hátamon Pascallal. Gyorsan szedtem a lábam, minthogy nem tudtam, hogy mikor veszik észre, hogy a testünk nincs a helyén.
Miután a folyosón visszhangzott egy hangosabb kiabálás, tudtuk, hogy rohanni kell. Nem tudom, hogy az izgalom miatt, vagy mert élvezte a helyzetet, de a kaméleon kipróbálta milyen is lovasnak lenni, és két mancsával megfogva két tollamat a fejem tetején terelt a megfelelő irányba. Bár eleinte kicsit furcsának tartottam a helyzetet, hogy ő irányít engem, végül beletörődtem, hogy neki jobb volt a szaglása, mint nekem, így rábíztam a helyes irányt.
Az apró testemmel hosszú távnak tűnt a bejárt út, mit rövid idő alatt tettem meg, de hogy Pascal a futásom közben kipróbált minden lovasok által használt szót, mit arra használtak, hogy gyorsítsák velük a lovukat, rám is hatással lett, és nem álltam meg.
- Megérkeztünk. - jelzett és jobbra tekintve meg is láttam Leena roskadt testét.
Hirtelen ötletként vezérelve a lány szoknyája alá akartam volna bebújni, azzal az indokkal, hogy ott úgy se kerestek volna, de minthogy ő félig térdelt, így a tervem meghiúsult és egy asztalt választottam menedékként. Vártam, míg elment mellettünk az üldözőnk, majd egy bukfenc kíséretébe kibújtam az asztal alól, és vettem fel az emberibb alakomat.
- Hé, jól vagy? – szaladtam Leena mellé.
– Ehh… Pet én én… megörültem… az előbb egy tyúk… egy tyúk rohant be Pascalal a… – bár kicsit meglepődtem, hogy ennyire meglepődött az iménti félelmetes alakomtól, végül próbáltam nyugtatni.
– Nem örültél meg! Az csak én voltam. - mosolyogtam rá.
- Lee, szedd össze magad! – szólt hozzá Pascal, majd a kis gyík Leenával együtt meredten bámulta a szoba sarkát.
– Hallottak. - súgta halkan és látszott a lányon, hogy a test látványa igencsak megviselte őt. Én úgy hiszem nem teljesen fogtam fel, hogy mik is voltak ott, így nem hatott meg, nem zuhantam össze a halott testektől.
- Hé, Leena! – tenyereimet az arcára helyezte, - Hé, figyelj rám, kérlek! – próbáltam elterelni a gondolatait onnan, és kicsit erőteljesen fordítottam magam felé a tekintetét- Nem lesz semmi baj, kiszabadítalak innen, de meg kell állnod egy kicsit a lábaidon! Értesz engem? – kérdeztem tőle és féltem, mert a kezeim közt, úgy éreztem, hogy a teste gyenge volt, és mint egy nyárfa levele a fa ágán, úgy remegett ő is a kezeim fogságában.
- Rendben. – mondta, bár alig hallottam a szavát.
A szíj, mi őt tartotta, más volt, mint az én bilincsem. Amint hozzányúltam hirtelen, az ujjaim végei irritálóan kezdtek el bizseregni, és rögtön el is vettem onnan a kezem. Nem értettem mi volt ez, de nem adhattam fel, minthogy Leena szinte tehetetlenül lógott előttem. Újra próbálkoztam, és bár újra éreztem ezt a kellemetlen érzést, nem vettem el a kezem, míg ki nem szabadítottam őt.
– Most már rendben lesz minden. – fogtam a karjait, hogy azokba csimpaszkodjon.
Miközben Leena próbált magától is megállni, addig Pascal az asztalra telepedve húzott le onnan egy lepedőt. Az asztal lapján egy szörny feküdt mozdulatlanul, mit undorral néztem. Bár megvolt az emberi alakja, a pikkelyei miatt, nem tudtam rá máshogy nézni.
– Még is mit tehettek vele? – mintha nem tudta volna levenni róla a szemét, és ekkor jöttem rá, hogy ki az asztalon feküdt, egy lehetett az eltűnt gyerekek közül.
– Olyan mintha mutálódott volna a teste. - gondolkodott a kaméleon.
– Mutálódott?
– Igen, nem sokat olvastam erről, de ha jól tudom régebben próbálkoztak a mágusok és mágikus lények egyesítésével. Talán az is így nézhetett ki.
– Ha feltételezzük, hogy ők is valami hasonlót csinálnak igen csak idő híján vagyunk. – ha élt volna, akkor számomra elég késznek tűnt a teremtmény - Tudsz jönni? – fordultam Leenához, ki csak némán bólintott.
Még ő lépésre szánta magát, addig megörülve láttam, hogy a holmijaink itt voltak az asztalon, és a kisebbet a nagyobba gyömöszölve vettem azt a hátamra. Kilépve az ajtón, halkan tettünk meg pár lépést, mikor szokatlan érzés lett úrrá rajta. Nem akartam itt lenni, és nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt tovább menni. Leena nem volt magabiztos állapotba, és én se hittem magamba annyira, hogy le tudjak győzni ilyen ellenfeleket, gondoltam a tükör, és növény mágusra.
- Pascal, Leena, – állítottam meg végül őket - Keressük meg a többi gyereket, vagy menjünk innen? – bár valószínű gyűlöltem volna magam az életem végéig, de az utóbbi válaszukba reménykedtem.
- Te nem láttad mi tettek azzal a kettővel? – szegezte mérgesen nekem a kérdést, de csak az járt a fejembe, hogy én nem akarom úgy végezni, mint ők.
- Azért jöttünk ide hogy vissza vigyük őket, de.... – állt meg hirtelen - Kell lennie túlélőknek, és őket ki kell vinnünk innen. – nézett fel rám, és bár állni alig állt a lábán szemeivel megigézet engem, és elfogattam, hogy a gyerekekkel fogunk távozni innen.
- Rendben, akkor keressük őket. – egyeztem bele, és Leena kezét megragadva fordultam jobbra, minthogy balról jöttünk.
- Halkan, még most is követnek minket. - suttogta Pascal.
- Nem láttatok valahol ajtót, mire értem jöttetek? – kérdezte tőlünk.
- Olyat nem, hol gyerekek lennének. Csak egy- két szoba volt, de azok mind üresek voltak. - emlékeztem vissza.
Csak futottunk halkan a folyosón, nem tudva, hogy egyáltalán vannak e még élők, és hogy ha vannak, akkor egyáltalán erre találjuk e őket. A számomra már reménytelennek tűnő keresésünk végén, végül elértünk egy zárt ajtóhoz.
– Ok nélkül nem lenne ilyen vastag. - szólt a kaméleon, majd Leena óvatosan rátette a fülét, majd rémülten, és egyben mégis némi örömmel fordult felénk.
– Sírást hallok bentről! - suttogta.
Szavaira megtoltam az vállát, hogy álljon kicsit odébb az ajtótól, majd neki feszültem annak. Nem akartam fölösleges hangzavart, így próbáltam nem a teljes erőmmel betörni a kemény fát, de elsőre próbálkozásra nem sikerült nekem. Másodikra tán mintha halk reccsenést hallottam volna, majd végül Leena segítségével sikerült betörni a zárt ajtót harmadik próbálkozásra.
A szoba sötét volt még így is, de kis gyerekek alakja formálódott meg előttem. Sokat nem láttam a testükből, de alig volt rajtuk valami is, ami tartotta volna a ruhájukat, és egyáltalán a testüket, hogy állni bírjanak. Ha valamikor lehetett volna használni azt a kifejezést, hogy „Csont és bőr”, akkor ő rájuk, ebben a pillanatba.
- Azt hiszem meg vannak. – nem tudtam, hogy a társam látja e őket.
Leenára nézve láttam, hogy a tenyereit a szájára téve próbálta vissza fogni az érzéseit, és úgy hiszem, ha nem lett volna itt senki se, akkor már hangos kiabálások közt sírt volna a látványtól.
Én is az érzelmek embere voltam, vagyok, nem is kicsit, de akkor legalább az egyikünknek erősebbnek kellett lenni érzelmileg, és akaratlanul is magamra kellett vállalnom ezt a szerepet. Bár már beletörődtem, hogy társam jóval erősebb tőlem, mit férfiként kicsit nehéz volt elviselni, de az érzelmei igazán csak előtérbe kerültek.
- Kérem, ne bántsanak! - gyenge hang hallatszott az egyiküktől.
- Nem, mi nem. – próbáltam szólni, de egy mély férfihang, nem a leg megnyugtatóbb az ilyen helyzetekbe, így Leenához fordultam, hogy ő szóljon hozzájuk.
- A szüleitek küldtek minket, hogy kivigyünk innen, ne féljetek, nem akarunk bántani! – vázolta fel a helyzetet nekik. A hangja megnyugtató volt, és mint én korábban, most ők is szárnyakat képzelhettek a lány hátára. A sötétből egy lány lépett elő, majd Leena leguggolva hozzá nyújtotta a kezét neki.
– Meggyógyítalak. – mondta halkan, és a tenyereiből ismételten halvány kékség kezdett el fényleni.
- Meleg. – mondta lepődötten és közelebb lépve hozzá társam a mellkasára helyezte a kezét.
- Hányan vagytok itt? – fordultam a többihez.
- Heten. - felelte talán a legnagyobb fiú.
– Ismeritek azt aki ezt tette veletek? - szólt hozzájuk Pascal is.
A kérdésre összenéztek, és nem szólaltak. Vagy a félelem miatt, vagy mert nem tudták, hogy ki, szögeztem le ezt a két lehetőséget magamban.
– Nekünk elmondhatjátok. – próbáltam szólni, hogy bennünk megbízhatnak, de szavaimat némaság követte - Rendben. – nem erőltettem tovább a dolgot - Menni kéne. – fordultam Leenához.
– Peternek igaza van ez most nem a legjobb idő erre. – értett velem egyet Pascal.
- Van köztetek aki nem tud járni? – nézett az igazán apró tömegre.
- A húgom. – szólalt meg az egyikük, majd Leena az ölébe is vette a lányt.
Én is az ölembe kapta két csöppséget, kik gyengébbeknek tűntek még és kiléptünk a folyosóra. A fényben még inkább nem volt szép látvány az esetlen testük, és nem volt jó érzés látni, hogy a falnak támaszkodva alig bírtak megállni.
- Ismeri közületek valaki az utat itt? – kérdezte reménykedve Leena tőlük.
- Én tudom, merre van a labor, ott van a nővérem! Kérlek menjünk el érte, kérlek! – majd fogta meg a társam kezét, és felnézve rá próbált a szemébe nézni. Olyan lánytól kért segítséget, ki ha akart se tudott volna nemet mondani ilyen helyzetben.
– A többi társatok is ott van? – érdeklődött Pascal, és válaszára néma bólintást kaptunk.
– Akkor oda kell mennünk! - fordult hozzám.
– Egyetértek! – mint ő a gyerekeknek, most én neki nem tudtam nemet mondani, azonban féltem, hogy kis túlzással a halálba tartunk ilyen gyenge tömeggel.
– Mutasd az utat kérlek!
A fiú nem siette el a lépéseit, és szinte időnként nekünk kellett megtolni, hogy haladjunk, de tudta az utat szerencsénkre.
A társam, Leena máshol járt, tán csak gondolkodott a történteken, de úgy éreztem, ezt nem most kéne. Hét gyerekkel, kik, ha egészségesek is lettek volna, se mentem volna tovább, a hátam mögött Leena, kit abszolút felkavartak a történtek, előttünk egy Pascal, ki itt volt agyilag, és jelen helyzetbe ő volt a legértelmesebb, de ha harca került volna a sor, ő se tudott volna sokat segíteni nekünk, és végül voltam egy én, aki tudta halasztani az érzelmeit, és a feladatra koncentrálni, de a két kezembe lévő gyermek miatt én se sokat értem. Fogalmam se volt, hogy miért mentünk tovább, de mentünk.
Pascal próbálta kizökkenteni Leenát a gondolataiból, több kevesebb sikerrel.
- Ott, az az ajtó! – szólalt meg a kisfiú, és mutatott a távolba az apró ujjaival.
- Pascal te próbálj meg valami kijáratot keresni s, ha meg van, gyere vissza! - fordult a kis kaméleonhoz rögtön a fiú szavai után.
- Igen is asszonyom! – állt fel a két lábára, és emelte piciny tenyerét a homlokához.
- Leena, – szóltam Leenához – túl sokan vagyunk, ez így nem lesz jó. - aggódtam.
- Nem hagyhatjuk magunkra a gyerekeket, Pascal pedig nem tudja meg védeni őket ha rájuk talál az a két mágus, arról nem is beszélve hogy szerintem nem csak ketten vannak.
- De... – mondtam volna ellenérvet, de nem jutott eszembe semmi.
- Vigyázz Leenára! – parancsolt rám.
- Meglesz. – mosolyogva, és egy kacsintás kíséretébe fogattam el a parancsát.
- Most kéne valami terv.... – gondolkodott hangosan.
- Menj be egyedül, így legalább nekik nem lesz bajuk. Ha szólsz, bemegyünk és kihozzuk a többieket. – reménytelen helyzetünkben talán ez volt a legértelmesebb ötlet.
- Rendben, reméljük Pascal hamar visszaér, és ki tudja vinni őket. – jobb ötlet híján fogatta csak el ezt a megoldást.
- Reméljük.
Lassan, szinte lábujjhegyen közelítettünk az ajtóhoz és közben átadta nekem a kezében lévő kislányt. Minthogy három gyerekkel igazán csak nehéz volt mozognom, így a legerősebb fiú hátára ráhelyeztem az egyik könnyebb lányt, és úgy mentünk tovább.
Leena az ajtóra tapasztotta a füleit, és kukucskált be egy kisebb résen. Én nem halottam a bent történteket, de lány mozgolódásából, és hogy tenyereivel egy láthatatlan alakot fojtogatott, nem következtettem sok jóra. Az ajtó kinyílt hirtelen, és az épp kifele jövő alakot megragadva ment vissza vele a szobába.
Én nem tapadtam az ajtóra, úgy gondoltam, hogy a hangáját a nélkül is meg fogom hallani. Percekig csak toporzékoltam egy helyben, és figyeltem fel pár hangosabb szóra, de egyik sem a jel volt, hogy mehet a mentőalakulatunk. Végül egy hangosabb kacagásra lettem figyelmes a folyosó végéről, és kirázott a hideg, hogy bekövetkezett egy félelmünk.
– Csak nem? Meglettek az elkószált bárányok. – ijesztő hangjától, megrémültek a gyerekek.
Nem gondolkoztam sokat, és szinte rugdosva magam előtt az apróságokat indultam meg az ellentétes irányban, de reménytelen ötlet volt, hogy menekülni tudjunk innen.
– Nem mentek sehová! – kiabálta, majd egy tükörből keletkezett fal torlaszolta el hirtelen előttünk az utat.
Megfordulva ijedten láttam, hogy a tükör mágus maga előtt a megidézett tükreit lebegtette és törte gondolkodás nélkül darabokra azokat. Bár tudatába voltam, hogy ismételten elképesztő sebességgel közelítettek hozzánk a szilánkok, de valamiért mégis lassúnak tűntek most a szemembe. Minthogy a kezembe két gyerek is volt, és mögöttem a többi, így nem sok mindent tudtam csinálni. Végül egy orvosi kocsit emeltem a szilánkok elé a lábaimmal. Mikor meg lett a várva várt találkozás, akkor asztal a lendület miatt felénk kezdett el repülni, és újra a lábaimat használva rúgtam el azt az ellenfelünk irányába. Az asztal lapjától nem sok mindent láttam, és ahogy az távolodni kezdett tőlünk, a magasba felugorva a mágus felettünk termet, és a lábait a mellkasomra tapasztva nyomott le engem a földre, a kisgyerekeket továbbra se engedtem el a tartásomból.
– Hová akartatok menni ti semmirekellők? – nyomta az arcát az arcomba és egy szilánkot felkapva fájdalmas nyomot hagyott vele az arcomba. - Hé főnök van itt még! – kiabált be hangosan a szobába, és a ruhámat megfogva állított fel és lökött be az ajtón, mögöttem pedig a maradék kölyköt rugdosta.
A szobába belépve rögtön Leenát pillantottam meg, ki aggódva nézett felénk. Mögötte újabb három gyermeket védett. Vele szemben a labor másik végén négyen álltak, a nem rég megismert növénymágus, két fehér köpenyes orvos, és Kakuzu, a megbízóink közül.
- Milyen rendes tőletek hogy elhoztátok őket! – mosolygott ránk, és meglepődve jöttem rá, hogy ő nem velünk volt.
- Nem fogsz hozzájuk érni! – a lány kezei remegtek a gyűlölettől.
- És majd te fogod meg védeni őket? Ötünk ellen? – kacagott fel velem nem számolva. Leena felé kezdett sétálni és gyilkos vigyor jelent meg az arcán. A társam csak ijedten hátrált maga mögött a három gyerekkel.
- Ez itt az én pályám, vagy elfejtetted? Fölösleges bármivel is próbálkoznod…A föld nekem csak kedvez! – nyomta az arcát a társaméba.
A pár lépéses keringőjük után egy asztal állt az útba, ezzel megakadályozva, hogy tovább hátráljanak.
Súgott valamit Leenának, mit már nem hallottam, majd az asztalt végig tapogatva három injekció markolt meg, és döfte azokat a növény mágus nyakába. Mi csak mozdulatlanul néztük az előadást semmit se téve.
- Te te rohadák… – hátrálni kezdtet és a nyakát markolászva kiabált - ÁÁÁÁÁÁ! – a hangja fülsiketítő volt, mely mélyen hatolt belém.
A testén tüskék keletkeztek, mik átszakították a bőrét. A testéből kifröccsenő vér fekete volt, és a férfi kínjába az arcáról tépte le a bőr. A földön feküdve még vergődött egy ideig, majd hirtelen felköhögve a maradék vérét vált mozdulatlanná.
- Úristen… - szörnyülködtem el a látványtól - Mégis mit csinálnak maguk itt? – néztem kérdően az orvosokra.
- Hm... hát ez gyorsan megdöglött. – húzta félre egyszerűen a száját az egyikük.
- Gyorsan? - fordultam hirtelen Leena felé, de ő már kékbe öltözve támadt rá a közelebbi orvosra, ki egy ütés következtébe repült is odébb. Nem gondolkozva rontott tovább Kakuzunak, de amilyen gyorsan ment felé, olyan gyorsan is repült vissza valami ok miatt, a testével egy asztalnak esve.
- Tökéletes alanyok lesznek belőletek. – nevetett fel ördögien.
- Alanyok? - – kérdeztem csodálkozva, de nem kaptam választ. Szemeivel Leenát nézte, ki igencsak megérezte az esést, de mégis talpra állt.
- Szánalmas vagy, alig állsz a lábadon és még így is próbálkozol? – kérdezte tőle, de nem akart választ kapni - Az ilyen hozzád hasonló légy piszkok mint ti, csak szórakozás nekem.
Leena szemébe különleges gondolatok látszódtak, és látva a korábbi üvöltéseit, jól tudtam, hogy mire készült. Egy asztal a sarokba tolva tereltem az alá a gyerekeket, majd következett, aminek következni kellett.
- Sky Dragon ROAR! – hallottam a vészjósló szavait, és az az asztal alá be nem fért gyerekeket a testem alá gyűjtöttem.
A beszakadó plafon törmelékekkel járt, és bár középtájékon szakadt le a tető, így is jutott pár kisebb törmelék hozzánk, amiket az asztal, vagy a testem még szerencsére elbírtak.
Peter! - jött elő Pascal - meg van a kijárat, Leena? - kérdezte, és jelent meg egy izzadtságcsepp a homlokán, amint észrevette a lyukas tetőt - Ó, ha jól látom már megoldotta, türelmetlen nő személy... – jegyezte meg mérgesen.
- Mi a fenét csinálsz Leena? – kiabáltam felállva, nem tudva, hogy egyáltalán hallja e a szavaimat. Ahogy a törmelékek elhagyták a hátam, a fájdalom is erősödni kezdett.
- Gyorsan vigyük ki őket! – lépett elő, és hajolt le három gyerekért.
- Mit gondoltál, mi fog történi? – felháborodva kérdeztem tőle, minthogy nem sokon múlt, hogy ne ő ölje meg a megmenteni kívánt gyerekeket.
– NORMÁLIS VAGY EMBER?! – állt mellém a fejemen lévő Pascal – Nem bírtál volna várni még öt rohadt percet? Még is mire számítottál? – fogalmam se volt, hogy mi járhatott a fejébe, mikor kiötlötte ezt.
- Az hogy túl éljük! - lihegett - Peter ez volt az egyetlen esélyünk, ki kell vinnünk őket, MOST! – bár a szavai nem győztek, most a gyerekeket fontosabbnak tartottam egy vitánál.
- Erre még visszatérünk. – jegyeztem meg, és pakoltam magamra a gyerekek többségét - - Csak utánad. – mondtam neki, és amint felugrott, én megnyújtva a lábaimat követtem őt. A magasból nem jöttem le még egyszer, hanem a karjaimat megnyújtva húztam fel a maradék csöppséget is. A szabadba sötét volt és esett még mindig az eső. Megszámolva mindenkit, végül elindultunk innen, vissza a városba.
- Álljatok csak meg! – pár métert tehetünk meg, mikor egy ismerős, és egyben idegesítő hangot hallottunk magunk mögül. A gyerekeket letéve a karjaim fogságából kezdtem el turkálni a táskámba.
– Mikor fogytok már el? – háborodott fel Pascal, és automatikusan lobbant lángokra az időközben kezemre húzott mágikus kesztyűm, minek következtében a kaméleon Leenára telepedett át.
– Nyugi, ez az ő mágiája! – nyugtatta a megrémült kaméleont - Pet a gyerekek… – szólt hozzám.
– Mennyetek csak, én majd lerendezem és megyek utánatok! - kacsintottam rá, és megfordulva, és elfogadva a döntésem ment tovább a gyerekekkel.
– Gyertek innen nincs messze falutok! – hallottam még a szavait, majd gondolkodás nélkül kezdtem el szaladni a tükör mágus felé.
A lángoló kezem a földet súrolta a futásom közbe, és bár a fű vizes volt, mégis lángra gyúltak mögöttem a fűszállak. Hangosabb csatakiáltás közben közelítettem felé és látva, hogy újra tükör szilánkokat küldött felém, megnyújtottam a lábaimat és felugorva tértem ki a támadása elől. A levegőben megnyújtottam a karom, és megduzzasztottam az ökleimet. Kalapács módjára akartam beleütni őt a földbe, és nem törődtem vele, hogy a kezem több helyről vérzett már, hogy áttörtem jó pár védekezésére szánt tükrét. Az utolsó pillanatba azonban odébb tudott ugrani, de a földre érkezve, a földbe mélyesztettem a lábujjaimat, és megnyújtva a lábam lőttem ki magam az irányába. A sebességem még nekem is elképesztő volt, és csak egy tükörlapon kellett a testemmel áthaladnom, hogy elérjem őt. A testét elsodorva egy fa törzse állította meg a lendületünket, és gondolkodás nélkül, egy szót sem szólva fejeltem le a homlokát végett vetve ezzel a csatánknak, mit most én nyertem meg.
Ahogy a teste a földre dőlt, odébb húztam őt, hogy ne égjen el a már lángoló fák között.
„- Ez egy Water Wave Lacryma… Egy kisebb szökőárat tudsz vele létrehozni egyszeri alkalommal, ha netalántán elszabadulna a kesztyűd.- jutottak eszembe Bob Mester szavai, mit akkor mondott, mikor átadta nekem a kesztyűim. Akkor nem értettem, hogy mit értett „elszabadulás” alatt, de most körülnézve rájöttem, ahogy az eső ellenére lángoltak a fák körülöttem.
Siettem vissza a kiindulási pontra, és ott ijedten szemléltem, hogy Leena épp Kakuzuval küzdött. Szaladtam hozzájuk, és a futásom közbe tátott szájjal néztem, hogy a tűz már ide is eljutott. Leena épp egy lángoló faág elől tért ki, mikor megálltam mellette.
- Minden rendben? – aggódva kérdeztem tőle.
- Nagyjából – mondta, és vett egy mély levegőt. Csodálkozva néztem, hogy mekkora tüdeje lehetett.
- Akkor második felvonás? – mosolyodtam el, és néztem körbe, hogy egy gyereken kívül, nem kell másra vigyáznunk.
- Azt hiszem.
- Egy terv?
–Improvizálunk. – válaszolt röviden, és nyújtóztatta meg a testrészeit.
- Akkor ne aggódj majd értem, - közöltem vele, minthogy a rövid ismeretségünk alatt is rájöttem, hogy szokása mások miatt aggódnia - és az engedelmeddel, most nem engedlek előre. – majd elkezdtem rohanni ismételten az ellenfelünk felé.
A szokásos támadásom használtam, és a karjaimat megnyújtva, az ökleimet megduzzasztva ütöttem az irányába, de könnyen kitért az ütésem elől. Az én cselekedettemet a Leenáé követte és mikor kartávolságba ért, trükkösen sebezte meg Kakuzu lábát.
- Most Peter! szólt rám hangosan, és a parancsot teljesítve próbáltam megütni őt még egyszer, de ismét lassú voltam és elhajolt az ökleim elől.
- Force Shield! – mondta, és hátrálni kezdett, de Leena elszánta követte, kit én követtem hűen. Kakuzu folyamatosan kitért az ütései alól, majd eltaszítva a lányt magától, az én testem is távolabb repült. A földre érkezésem pár bukfenc követte, mit végül sikerült megállítanom.
Felnézve rémültem láttam, hogy a kislány, ki itt volt, kire vigyáznunk kellett volna, most Kakuzu kezei közt lebeget.
- Na mi baj? – nevetett fel.
- Enged el! – parancsoltam rá dühösen.
- Mert ha nem? – ördögi, ijesztő vigyor terült szét az arcán.
- Gyáva féreg! – nem várt tovább, és rohant is felé Leena.
- Hogy én? - kérdezet - Inkább ti! Megfutamodtok egy ilyen kis korcstól!?
- Te bújsz mögé! – jegyeztem meg kiabálva, és nem gondolkodva.
- Hogy mögé bújok? Nem hinném, én csak izgalmasabbá teszem a dolgokat! – mondta, és az erejével egy tört vett fel a földről.
– NE! – de a lány szavai nem értek sokat, mert Kakuzu egy legyintéssel levágta a gyerek karját, és az eddig néma kislány most fájdalmasan üvöltött.
Dühömben én is megindultam felé, és amint elhajította a lányt, hogy kettőnk ellen is védekezni tudjon, egyedül maradtam vele szembe, minthogy Leena a lányt próbálta megmenteni. A lendületet megtartva próbáltam ütni, és nem engedtem neki, hogy a karjait felém irányítsa.
A fű vizes volt, így hamar meg is csúsztam rajta, elvesztve ezzel az egyensúlyom, és elhasaltam a földön. Kakuzunak sikerült távolabb kerülnie tőlem, de felállva, újabb rohamot tettem felé.
A távolból hamar megtalálta a mellkasom, és emelt fel a magasba, de a karjaim nem álltak meg, és megállíthatatlanul közelítettek felé. Mintha egy légy lett volna, úgy akartam lecsapni őt, de a két kezét oldalra téve állította meg a tenyereim az utolsó pillanatba. Hogy nem a mellkasomra koncentrált, így zuhanni kezdtem, de nem törődtem azzal, hogy mennyire fájt a földdel való találkozás, a lábaimat is nyújtottam az irányába, minthogy nem volt szabad keze, mivel védekezzen.
Végül elengedve a karjaimat tért ki a rúgásom elől.
A semmiből termett a férfi előtt Leena és elképesztő erővel találta el annak a vállát. Felállva igyekeztem segíteni a lánynak, és melléérve már ketten támadtuk őt. Gyorsak voltunk, és nem törődtünk semmivel, csak azzal, hogy végezzünk vele. A lány a körmeit, karmait a mellkasába mélyesztette, én meg a helyzetet kihasználva újra a vállát vettem célba. Kiabált a fájdalaomtól, de a magasba is emelkedett.
-Force Unleashed – mondta, és különös erő ragadott meg, majd dobott is el távolabb. A találkozás a talajjal nem volt kellemes, és füstöt nyelve köhögő roham tört rám.
– Peter! – hallottam Leena hangját, de a porfelhő miatt nem sokat láttam.
– Itt vagyok! – válaszoltam.
Az eső hamar lenyomta a porfelhőt, és így láthatóvá vált Kakuzu fáradt teste.
Már nem tudtam, mi vezérelt, csak mentem felé és próbáltam végett venni ennek, de az ütésem elől kitért. Megingott egy pillanatra, és ezt kihasználva, nem álltam meg. Az öklömet valamennyire megduzzasztva céloztam a halántékára, és Leenával közösen terítettük őt a földre.
– Vége. – állt lihegve a test fölött.
– Hát nagyon remélem. - mondtam.
Távolabb érve a tűztől követtem Leena példáját, és a földre dőltem én is, minthogy semmi erő nem maradt bennem.
Bár sokáig csak örültem annak, hogy élünk, lassan elkezdtem gondolkodni, hogy mi is történt itt velünk. Minthogy nem volt több veszély, így némán kezdtem el sírni magamban, a képektől a fejemben a halott gyerekekről, és a tudattól, hogy valakik képesek voltak ezt tenni velük.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 625
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Hétf. Ápr. 09, 2012 5:26 pm

És tessék, végre idáig is eljutottam! Az előző részhez képest ez már javában pozitív csalódás volt! A csirke dolgon először csak pislogtam, hitetlenkedtem, de aztán csak jót nevettem az egészen. Viszont innen-onnan még talán egy hangyányit hiányoltam a saját gondolatokat a dolgokról, bár tény sokkal kevesebb párbeszédes résznél éreztem azt, hogy csak "tessék lássék" módon összedobtad. Jó volt ez a kaland!
Jutalmad: 300 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Pént. Május 18, 2012 4:59 pm

Nati beugat


/Natival közösen írt kaland/

- Apa, a kutyák miért bántják egymást? – kérdezte Meredith, miután leemeltem egy megbízást a falról, miben illegális állat-, kutyaviadalokról volt szó.
- Mert arra tanítják őket. – egyszerű választ adtam neki, majd fordultunk is a kijárat felé.
-És miért tanítják őket arra? - nézett fel, miközben óvatosan totyogott mellettem.
Sokszor nem szerette, ha az ölembe volt, viszont, mikor mellettem sétált igencsak lassan haladtunk. Kicsi lábai voltak, és most még igazán meg kellett küszködnie vele, hogy azokat gond nélkül tegye egymás elé.
- Mert az emberek buták. – jobb válasz nem jutott az eszembe.
-Akkor te is buta vagy? – egyre többet kérdezett mostanában.
- Talán, - gondolkoztam – egy kicsit lehet. – voltam őszinte.
- Értem. – mondta, majd a földet kezdte el nézni. – És, és… - nézett fel újra hirtelen – te is verekedésre fogsz tanítani engem? – hangjában hallatszott a félelem.
- Eszem ágába sincs! – válaszoltam gyorsan és hangosan, hogy tűnjön el ez a hülyeség a fejéből, majd guggoltam le hozzá – Én nem úgy vagyok buta, mint ők. – mosolyogtam – És te nem is egy kutya vagy. A lányom vagy, – ritkán mondtam ki, de jól esett neki - én téged védeni foglak, nem fájdalmat okozni neked. – világosítottam fel, majd tartottam az öklöm neki.
- Rendben! – értette meg jókedvűen és a fejét, a homlokát az öklömnek támasztotta.

A munkánk előtt utunk Natihoz vezetett. Meredith imádta őt, és miután elmagyaráztam neki, hogy belőle nem lesz az Anyukája, bármennyire is akarja, szinte az első barátjaként tekintett a lányra.
Hogy a lépcsőn gyorsabban haladjunk, a kishattyú liftként használta a lábfejem és lépésről lépésre emeltem fel őt egy újabb lépcsőfokra, majd miután megálltunk az ajtaja előtt kopogtunk a lányhoz.
- Üdv Pete! – az ajtónyitást követően karolt át Nati - Mi járatban erre? – és kérdezte kíváncsian.
- Csak látogatóban vagyunk. – szorítottam meg én is őt - Egy munkába tartunk, és útba estél, remélem nem gond. – igazából nem szoktam mérgesnek látni ilyen váratlan látogatásokkor, de nem akartam véletlenül se zavarni, feltartani őt.
- Szia. – nézett fel Meredith is, ki a lábaink között volt.
- Jaaaj istenem, te mindig nősz, mint a gomba. – került Nati tenyerei fogságába a rózsaszín csöppség - Sütit? Most sült ki? – örült, hogy kínálhatott valakit - amúgy, milyen munka?
- Mindig sütsz valamit. - jegyeztem meg - Igen, kérünk, köszi. – ha már kínált nem akartam udvariatlan lenni, és hát Nati sütije, az Nati sütije volt. Az íze fenséges, mesébe illő, egy két helyen a királyok nem kaptak ilyen étkeket, mint amit Nati szokott készíteni - A munka meg itt van. – miután előtúrtam a táskámból a lapot, nyújtottam is neki.
- Érdekelne ez a dolog.... – mondta miután átfutotta a szemeivel az írást - mehetek? – a szemébe belemehetett valami, mert pislogni és szinte könnyezni kezdett, a szemei csillogtak a fénybe.
- Ha hozol a sütidből. – nyújtottam a nyelvem neki, de természetesen anélkül is szívesen tudtam volna magam mellett a munkába.
- Akkor pakolok! – vált hirtelen köddé a lány, és Meredithel leültünk a kanapéra, hol az egyik barátnője alhatott az éjszaka - Raktam el egy kis innivalót is, szóval indulás! – jött vissza - Ja! Írok valamit a többieknek, hogy leléptem egy kicsit veled.
- Nem kell sietni. – mondtam neki.
- Mi nem sietünk. – és erősítette meg szavaim Meredith is.
- Én nem sietek! – mondta, bár a kezei gyorsasága nem ezt mutatta - De mehetünk is. – állt végül vigyázzba előttünk.
- Rendben. - nyeltem le az utolsó falatokat, és emelkedtünk fel a kanapéról.
Meredith inkább mondhatni leesett a bútorról, de egy kisebb puffanást követően úgy állt fel, mintha meg se érezte volna az esést, majd szó nélkül sietett is mellénk. Futása kisebb mosolyt csalt az arcomra, mert ha valamire tudtam azt mondani, hogy aranyos, az ő volt ebben a pillanatban.
Csak a szomszéd faluba kellett menünk így ráérősen, gyalog indultunk útnak.
- Meredith, - szólalt meg Nati megtörve a csendet - mutattam már, hogy én is tudok madár lenni? – gondolt a híres papagáj alakjára, mit még Meredith nem ismert.
- Madár? Még nem. - válaszolt - De hogyan? - kérdezett is vissza csodálkozva.
- Megmutatom. – széles mosoly terült el az arcán - Így! – és a mágiáját használva vált zöld papagájjá, és szárnyait csapdosva repkedett lelkesen körülöttünk.
- Tudsz repülni. – mondta a tényt, és nézte csodálkozva a most zöld és tollas társunkat.
- Nem sokára ott vagyunk. – tájékoztattam őket a rossz hírről Nati szárnyalása közben.
- Addig énekeljünk! – állt elő egy számomra meglepő ötlettel - Két kis madárka útra kelt, nem volt elég, a ház a kert! – nem tudom mi történhetett vele korábban, de míg mellettünk volt, a lelkesedése szinte már ijesztő volt, az örömtől szinte kipukkant a repkedő lány.
- Nem volt elég a ház a kert, mert hangjuk messze, messze kelt! – társult mellé Meredith is az éneklésbe és folytatta a dalt.
Én nem akartam megmutatni az ének tudásom, így csendbe hallgattam őket tovább az úton.
A célunk egy épület volt, hol állítólag a bizonyos rendezvényeket tartották. Az épület lelakott volt, de nagy is egyben. Egy- két ablak ki volt már verve a helyéről, de ez nem is volt akkora baj. Nem éltek már itt, és régebben se biztos, hogy családi házként üzemelt, én egy raktárhoz hasonlítottam volna a helyet.
A bejáratnak tűnő ajtóhoz mentünk, majd kopogtattam is a fémen, minthogy nem fából készült az ajtó. Cselekedetemre gyors reagálás történt és félrehúzva az ajtó egy részét két vörös szempár meredt ránk a résen keresztül.
- Kik vagytok? Mit kerestek itt? – kérdezett mély, recsegő hangon.
- Petersen Ruw, és Nati Teina. – mutatkoztam be és mutattam be a társam is illedelmesen.
- Nem érdekel, menjetek innen! – csapta is vissza mérgesen a kukucskálót, és bár nem értettem, hogy akkor minek kérdezte, csakhamar Nati hívott félre engem.
Egy ötlettel állt elő, mit nem díjaztam annyira, de minthogy Natinak ellent mondani sose jelentett jót, így megtörve és annak okán, hogy más tervem nem volt, elfogadtam az akaratát, majd újra próbálkoztunk, azonban ő most négy lábbal a földön, farkas alakjába volt mellettem és Meredithről nem felejtkezve meg az ölembe vettem inkább a kis teremtést.
- Ki az? Mit akarsz? – kérdezte egy másik őr, azonban ugyanolyan hangnemben, mint az előző.
- Petersen Ruw, a viadalra jöttem. – szóltam határozottabban.
- Nincsenek nézők. - jelentette ki.
- Nem is néző lennék. – mondtam, majd mutattam Natinak, hogy adjon hangot magának.
- Vau! Vau! – még gyakorolnia kellett volna ezt a fajta megjelenést, de a hatást elérte, és kinyitották nekünk az ajtót.
Az őr egy egyszerű ember volt. Kockás inget és egy farmert viselt, lábán pedig egy barna bakancs volt. Arca borostás, vagy épp már szakállas, haja kócos és fekete volt.
- Szép kis korcs. - nézett végig Natin, de szavait nem gondolta át.
A lány, vagy jelen helyzetbe a nőstény sajnos értette a szavait, és hogy „korcsnak” nevezték a gyönyörű alakját, megbántva érezte magát, és a fogait megmutatva ugrott a férfinak, ki a talpával védekezett. A történést nézve nem tettem semmit, én csak szavakon gondolkoztam, mikkel dicsérni lehet egy farkast, hogy ne essek ugyanabba a hibába, mint az őr.
- Agresszív kis dög. - jegyezte meg mérgesen, miközben viaskodott Natival.
- Kutya ő, és mint látja, szívesen részt venne a viadalon. – próbálkoztam a közelebb jutással.
- Jöjjenek utánam, - tolta magától odébb a farkast, és álltam Nati útjába - legalább lesz egy kis izgalom ma estére. – mondta az orra alatt és kísért minket az épületben.
A folyosók szűkek és sötétek voltak. Egy- két lámpa pislákolt itt, de nem nyújtottak kellemes fényt. Pár kanyar után szólt nekem a férfi, hogy zárjam be a „korcsot”, majd menjek utána. Egy nagyobb szobához vezetett, hol kutyák, szinte százai voltak elhelyezve. A ketrecek hármasával voltak egymáson, és a lehető legkisebb kalitkákba voltak bezárva az állatok. Nati bólintott nekem, hogy nem lesz baj, és nyugodtan vigyem a ketrecéhez, és én így is tettem. Az ajtaját bezártam, azonban a lakatott nem nyomtam rá, nem tudtam, hogy körül akart e nézni itt, vagy sem, majd hátranézve még hagytam őt egyedül és követtem az őrt.
- Apa, Apa. – nézett fel az ölembe levő Meredith.
- Nem lesz semmi baja, tud vigyázni magára. – tudtam, hogy mit akart mondani.
- De…
- Nincs de. – szakítottam félbe – Ő akarta ezt így, az ő ötlete volt.
- Értem. – volt bánatos.
- Hé, ne aggódj. – próbáltam megnyugtatni – Nati tán még tőlem is erősebb. – mosolyogva füllentettem a madárnak, és léptünk be a terembe, a stadionba, nem tudtam, hogy milyen névvel szokták illetni az ilyen helyeket.
Bár elméletileg nem voltak nézők, legalábbis az ajtóban még ezt mondták nekünk, de vagy százan nézték a ketrecet középen és éljenezve szurkoltak a fenevadaknak, kik véres küzdelembe pusztították a másikat.
Meredith teste remegett, félt, így szorítva az ölelésemen tudatosítottam benne, hogy én ott vagyok, és nem engedem, hogy bántódása essen.
Intettek, hogy menjek közelebb és a ketrechez érve kiabáltak hozzám. Sok szót nem értettem, de a lényeget ki tudtam szűrni: Nati a következő körben már az egyik főszereplő lesz, minthogy utánuk ő következik.
A küzdelem a ringben szívszorító és brutális volt, csak félszemmel néztem, de az épp elég volt, hogy tudjam, nem akarom ott látni Natit. Percekig tartott a viadal, de mégis számomra olyan érzés volt, mintha órákig néztük volna a két állatot. Miután az egyikük sántikálva kuporodott össze az egyik sarokba, bejelentették a nyertest, és én mentem is vissza Natihoz.
- Nati, te jössz. – nyitottam be a szobába - Biztos verekedni akarsz? – kérdeztem aggódva, miközben mentem a ketrecéhez.
- Van más választás? – tette fel kérdését, de mindketten tudtuk, hogy nem volt - Ha most meghátrálok, akkor rájönnek az egészre. Ameddig én küzdök, addig a többi kutyát ki tudod szabadítani. – nézett a ketrecekre.
- Az őr a mesékbe dicsért téged, jó első benyomást tettél rá a bejáratnál. –emlékeztem vissza - Lehet a vezető is megjelenik a harcodnál. – vettem le a lakatot, és nyitottam a ketrec ajtaját - Ugyanakkor nem akarom, hogy bajod essen. – vallottam be.
- Én sem. – szólt Meredith is.
- Ha nagy a baj meg fogom oldani. Ha mást nem elrepülök! Igazi finálé lenne! – nevetett az ötletén.
- Tényleg, te tudsz repülni. - gondolkodott el a hattyú az ölemben.
- Rendben, de tényleg óvatosan, azt hiszem Strago meg is ölne, ha bajod esne. – elmélkedtem a végeredményen.
- Nyugi... – őt várták a küzdőtéren, de mi jobban izgultunk - VAU! – adott magából állathangot, miután egy őr lépett be.
- Készen áll? - kérdezte tőlem az idegen.
- Jobb formában nem is lehetne. - mondtam megjátszva a lelkesedésem.
Miután kitaláltam egy veszedelmes, elmébe ivódó, félelmetes nevet Natinak, a ketrecig vezettem őt. Ő és az ellenfele mozdulatlanul álltak egymással szembe, csak a jelre vártak, hogy egymásnak ugorhassanak.
Az egyik oldalt a félelmetes Sátán, - kezdődött a felvezetés - míg az ellenfele az újonc medveölő – a hatás kedvért tartott egy kis szünetet - Méhkirálynő?!
Mindenki értetlenül nézett, de én örültem, hogy milyen jó nevet találtam ki neki, majd ahogy megütötték a cintányért Nati ellenfele rohant is felé. Rögtön elfordítottam a fejem, és jöttem ki észrevétlenül.
-Láttad Nati ellenfelét? – kérdezte Meredith, miközben a kutyákhoz siettünk.
- Igen, láttam. – válaszoltam tömören.
- Bántani fogja. – aggódott.
- Meredith, figyelj rám. – álltam meg és emeltem magam elé – Nekem se tetszik, hogy ott van, de azt mondta, hogy ne aggódjunk, és nekünk bíznunk kell benne. Érted?
- Azt hiszem. – törődött bele.
- Most meg szabadítsuk ki a többi kutyát. – mondtam neki, és nyitottam be újra a szobába.
A kutyák nyugodtak voltak, de amint a ketrecükhöz közelítettem mindegyikük hangos ugatásba kezdett.
- Ez így nem lesz jó. – gondolkodtam hangosan.
- Adjál nekik sütit. – ötlettelt Meredith – Te is mindig sütit adsz nekem, ha azt akarod, hogy maradjak csendben, vagy legyek halkabb. – okosabb volt a kismadár, mint hittem.
- Én… én nem. – akartam tiltakozni az állítása ellen, de nem tudtam, viszont az ötlete nem volt rossz, miszerint adjak nekik Nati sütijéből.
Miután ettek a sütiből, igazi kezes jószágokká váltak, így bátorkodtam kinyitni a ketreceiket is. Rögtön a táskát kezdték el szagolgatni, de szomorúan kellett rájönniük, hogy elfogyott az isteni eledel.
- Apa, az ott mi? – kérdezett kíváncsian.
- Mi? Hol? – nem tudtam, hogy mire gondolt.
- Ott. – nyújtotta a nyakát az irányba.
Egy kipárnázott ketrecet látott, minek közepében egy nagyobb tojás volt. Nem tudtam, hogy miért volt itt, de bemászva érte emeltem ki azt. Felállva csak szemléltük, és védtem, hogy a kutyák ne vetődjenek rá.
- Rájöttek rájöttek! – rontott be egy csíkos amazon hozzánk.
Beletelt egy kisebb időbe, még rájöttem, hogy Nati volt az. Igazából nem tudtam elképzelni, hogy mit csinálhatott, hogy egy kutyaverekedésből rájöttek a mivoltunkra, de nem érdekelt. Elég csúnyán nézett ki a seb a nyaka oldalán.
- Értem. – szóltam, majd meglátva a nyitott ajtót özönlöttek ki a kutyák rajta, sietségükben szinte felborították szegény lányt - A rendező meglett? – siettem hozzá.
- Hát azt el kellene kapni, de én már kicsit elfáradtam, - tájékoztatott - úgyhogy hajrá... Meredithre addig vigyázok. – nyújtotta a karját, hogy átvegye a csöppséget.
- Rendben, mindjárt jövök, - mondtam, majd jutott eszembe, hogy még nem voltak üresek a kezeim - és itt van ez is. – adtam át az előbb talált tojást.
- Itt vannak! –idegen hangra lettem figyelmes.
- A kutyák megszöknek! - mondta dühösen egy öltönyös fickó - Tönkre teszik a munkámat! - szavait hallva nem volt nehéz rájönnöm, hogy őt indultam el megkeresni.
A folyosón az útjukat álltam, hogy megmutassam, most én voltam az ellenfelük, de még hátra fordulva láttam, hogy Nati nem hagyott itt engem, csupán csak hátrált kicsit távolabb.
Az öklömet megduzzasztva rohantam feléjük, és a karomat megnyújtva ütöttem a mellkasukat, minek következtébe repültek pár métert hátrébb és egy falnak csapódtak.
Mégis mit képzelsz?! – háborodott fel az öltönyös férfi és az izmait megduzzasztva fogta meg a testőre lábait és vágta hozzám őt. Egy kisebb lábmunkának köszönhetően tértem ki a felém szálló test elől, majd a Titán Magic: Muscle mágiámat használva váltam én is erősebbé.
Lehetőség híján csak egymás felé rohantunk, és ahogy a vállaink találkoztak két kisebb széllöket is találkozott egymással. A talaj, a föld, a csempék repedezni kezdtek a lábaink alatt és ennek okán az ellenfelem elvesztette az egyensúlyát, és én kerültem jobb helyzetbe. Ellökve magamtól következő támadásként a talpamat állítottam a gyomrába és rúgtam rajta egyet, majd hogy a földre terült kalapács módjára a könyökömet mélyesztettem a mellkasába, minek okán elvesztette az eszméletét. Küzdelmünk hamar végett ért, de látszott rajta, hogy ő helyette a kutyái harcoltak többet.
- Megvan. – hogy testem visszaváltozott az eredeti alakjába, már nehezen cipeltem a vállamon a férfi testét.
- Ohh király... – örültem, hogy örült a győzelmemnek - a kutya, akivel harcoltam itt van. Hát nem cuki? – majd kellett rájönnöm, hogy nem miattam volt lelkes Nati.
- És ilyen jóban vagytok? – csodálkoztam, miközben egy fekete bestiát simogatott.
- Megmutattam neki ki a főnök... – világosított fel.
- Ó, értem. – gondolkoztam el, hogy hogy nézhetett ki a viadaluk - Menjünk innen. – majd mondtam, mielőtt nagyobb zűrzavar lett volna.
- Rendben. Öm... ez a tojás? – tartotta elém a kérdése tárgyát.
- Az egyik ketrecben volt. Nem akartam ott hagyni. – mondtam neki.
- Oh, értem. Vissza is adom.
- Teli van a kezem. Tarts csak meg. – mosolyogtam rá, és szerencsére gyorsan tudtam kifogást találni rá, hogy miért nem tudtam elvenni tőle.
- Bi… biztos vagy te ebben?
- Igen. – mondtam határozottan.
- Én is egy hasonlóból keltem ki. - nézett fel a lányra Meredith, minthogy Nati ölében volt.
- Köszönöm Pete! Nagyon köszönöm. – hálálkodott, majd hirtelen a sebéhez kapott - Úgy néz ki a nyakam mintha kiszívták volna. Ezt muszáj lesz Stragonak megmagyaráznom, viszont a kutyaviadalért is kapni fogok... – aggódott a helyzete miatt.
- Majd megvédelek. – próbált segíteni a kishattyú.
- Köszönöm, - nevetett fel - de azt hiszem egyedül is boldogulni fogok, a fejmosást meg túlélem.
- Nem csak ruhát szoktak mosni? – értetlenkedett.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Csüt. Május 31, 2012 8:24 pm

A világító torony titka, avagy szerelem pár pohár whiskyben


/Aival közösen írt kaland/

Meredithhel festeni készültünk, minthogy mindennap kitalált magának egy új álmot, és a mai nap ő festő szeretett volna lenni. Miután helyet csináltunk és leterítettük a földre a vászont, ültünk is volna le kényelembe, azonban halk kopogást hallottam, és jöttem rá, hogy látogatónk érkezett.
- Szia! - nyitottam ajtót a váratlan látogatónak - Ai! – lepődtem meg, hogy ő állt a küszöbünkön - Mi járatban? – majd mosolyogtam, hogy őt is lehetett erre látni.
- Sz... szia... ne haragudj, zavarlak titeket? – hirtelen nem értettem a kérdését, hogy ő miért zavart volna minket - Csak gondoltam átugrok... kicsit beszélgetni... meg... meg amúgy is olyan rég láttalak már titeket... - mostanában nem nagyon mozdultam ki a szobámból... – furcsán beszélt és látszott rajta, hogy megélt már szebb napokat is.
- Ö... - nyújtottam a betűt, hogy legyen időm gondolkodni - Nem, nem zavarsz. Gyere csak be. – invitáltam be az ajtón, majd amint becsuktam azt, Meredith szinte futott is volna fel a lány ölébe a lábain keresztül, ha lettek volna karmai, mivel kapaszkodni tudott volna.
- Szia, Keresztanyu! - nevetett, hogy látta Ait.
- Szia, kicsikém. – felemelve segített a kis hattyúnak a céljai elérésébe - Hogy vagy? – mosolygott rá, bár mosolyt is láttam már szebbet tőle.
- Jól vagyok, köszönöm! Épp festeni készültünk, segítesz? - lelkesedett és nézett a földre, hol az előkészített vászon volt, vízfestékkel körbe, ecsetekkel, és pár pohár vízzel.
- Persze, szívesen. És mit fogtok festeni? – kérdezte a keresztlányától, miközben a földre téve őt fordult felém - Te is jól vagy Pete?
- Jól vagyok, legalábbis jobban, mint te. - nyújtottam a nyelvem rá – Igazából még nem tudjuk, - vallottam be neki - de Meredith, mi lenne, ha lefestenéd Ait például mikor megláttuk először? Biztos örülne neki. - kacsintottam rá.
- Az biztos. Szerintem most mindenki jobban néz ki, mint én. – nem kérdeztem tőle részleteket, de egy vak is láthatta, hogy valami rossz történt vele - Amikor először megláttatok? – próbált emlékezni - Hm, tényleg... hát az nem most volt... jézusom... micsoda történet az. – nevetett fel, minthogy az ismerkedésünk igencsak eseménydús volt.

***

- Mik azok a szellemek? – kérdezte tudatlanul tőlem Meredith.
Bár egyszerű kérdést öntött szavakba, mégis nehéz volt kitalálni egy választ, mit a fiatal feje megértett volna.
- Kicsit bonyolult, - kezdtem bele – egyesek szerint lepedőkbe bújt gyerekek, mások szerint itt ragadt lelkek, kik nem találnak megnyugvást. – guggoltam le a kis hattyúhoz, miközben válaszoltam.
- És mit csinálnak? – érdeklődött tovább.
- Hát azt nem igazán tudom, - vallottam be – de az emberek általában félnek tőlük. – tájékoztattam.
- Értem, - gondolkozott el - Akkor Mrs. Splott szellem? – teljes komolysággal kérdezte, és gondolt az albérletünk tulajdonosára.
- Nem, ő nem. – nevettem fel – Ő normális, valódi ember.
- De félsz tőle. – mondta a tényt.
- Igen, de nem csak szellemektől szoktak félni.
- Én nem félek semmitől. – mondta büszkén.
- Mert te vagy a legbátrabb hattyú messze a vidéken. – mosolyogtam rá.
Miután megegyeztünk, hogy meglátogatjuk a hargeoni szellemet, levettem a lapot a falról és Lizhez mentünk, hogy tájékoztassuk, elvállaljuk ezt a munkát. A lány épp beszélgetett, egy eddig nem látott céhtaggal, kinek gyönyörű éjkék, szinte fekete haja volt, és tán még az ettől is sötétebb, kék szemét fekete tussal húzta, emelte ki. Úgy ült a széken Lizzel szemben, mintha egy hercegnő lett volna és az arca, teste szépsége is ezt támasztotta alá számomra. Nem akartam megvárni a beszélgetésük végét, nem akartam kockáztatni, hogy esetleg délig itt üljünk, így megszakítva a beszélgetésüket mentünk közelebb hozzájuk.
- Szia Liz. - szóltam hozzá megtörve ezzel a női csevejt - Ezt a küldetést szeretném elvállalni. - nyújtottam a lapot neki, hogy jegyezze fel.
- Szia Pete! – üdvözölt szokásos lelkesedésével, majd ijedten szemlélte az átnyújtott munkát - Ö... Sajnálom, - lett szomorú az arca - de ezt most vállalták el. – mondta és mutatott a lányra kivel beszélt épp.
- Szia, Ai vagyok... – mosolygott rám, és szépsége, így lett teljes - szerintem mi még nem ismerjük egymást közelebbről. – kedves hangja volt, és udvariasan nyújtotta a kezét nekem - Te is a Hargeoni munkát szemelted ki? – kérdezte látva a Lizzel folytatott pár soros beszélgetésünket.
- Szia, Petersen. – mutatkoztam be és mosolya az én arcomon is szélesre húzta a számat - Igen, azt hiszem, - a kellemetlen helyzet miatt a fejemet vakargattam - de akkor nézzek másikat. – ajánlottam, hisz úgy tűnt mégis ő jelentkezett hamarabb.
- Ne... vagyis, nem kell. – állította meg szavával a szándékom, hogy másikat válasszak - Menjünk együtt, ha neked is megfelel. – hirtelen meglepődtem, hogy valaki velem akart menni valahová és nem is tudtam, mit feleljek az ajánlatára.
- Nekem megfelel. – mondtam neki, minthogy mosolya szinte megbűvölt engem.
- Örülök. – volt őszinte hozzám.
- Apa. Apa. - totyogott mellém a korábban lemaradt Meredith és nézett fel rám.
- Igen? – jeleztem, hogy figyelek rá.
- Mikor megyünk? – kérdezte türelmetlenül.
- Mindjárt. - válaszoltam, és emeltem fel a még könnyű testét.
A rózsaszín, még egy- két helyen pihés hattyút lelkesen nyomtam Ai arcába.
- Meredtih, ő Ai. Ai, ő Meredith. – mutattam be őket egymásnak.
- Jaj, de kis helyes vagy. – váltotta ki belőle is azt a reakciót, mit eddig majd minden lányból - Szia Meredith. Örvendek neked.
- Én is. – mindig boldogan fogadta az új, eddig ismeretlen embereket.
- Mikor megyünk? - kérdeztem Aitól, ahogy a kis állatot visszahúztam az ölembe.
- Nos, - tartott kis szünetet - amikor neked jó. Mára még nincs semmi programom. – közölte velem.
- Akkor, majd ha megittad. – szóltam és telepedtem le a lány mellé az üres székre.
- Rendben, - egyezett bele - nem gond, ha majd még utána gyorsan összeszedem a holmim? – bár első ránézésre úgy gondoltam, hogy hozzá, egy ilyen szépséghez csak beképzelt jellem társulhat, mégis hatalmasat tévedtem ezzel kapcsolatban, pár szaván látszódott, hogy kedves lány volt ő.
- Nem. – mi mást is válaszolhattam volna.
Miután kiitta a poharát, mit még Liz korábban tett elé, felém fordult gyorsan.
- Sietek, már is jövök. – mondta, és mint a szél tűnt el lelkesen mellőlem.
- Pete, - jött hozzám Liz, miután látta, hogy a lány elment mellőlem – majd vigyázz Aira, nem akarom, hogy bármi baja essen. – mondta kedvesen és aggódott érte.
- És én? – háborodtam fel látványosan megjátszva a haragom.
- Rád ő fog. – nevetett fel – Meg Meredith. –simogatta meg a fejét, és adott neki a sütiből, mit a pult alatt szokott rejtegetni.
- Igen, én vigyázok mindkettőjükre! – szinte kiabálta a pulton a hattyú.
Egy pár perc elteltével az emelet felé fordultunk és a tekintetünkkel is vártunk Aira. Nem kellett sok idő, és meg is jelent ő. Vállait szabadon hagyva vett fel egy másik felsőt, mi csak egy egyszerű pánttal tartotta magát. Világoskék ruháját csipkék, vagy fodrok díszítették, nem értettem ezekhez, viszont a pillangók szinte életre keltek a rövid szoknyáján.
- Gyönyörű. – jegyezte meg halkan Meredith.
- Az. – értettem egyszerűen egyet vele.
Ai minden lépését figyeltem, ahogy egyre közelebb ért hozzánk.
- Akkor menjünk. - álltam fel a székről, miközben belefeledkeztem a testének bámulásába.
- Rendben, szia Liz. – köszönt a lánynak, és emelt le a pultról egy csomagot, mit Liz készített neki - És mond csak, hogy akarsz eljutni Hargeonig? – kérdezte, amint kiléptünk a céhépület ajtaján.
- Ö... – nyújtottam meg a betűt - én nekem van itt egy mágikus kétkerekűm. - válaszoltam, majd mutattam rá a parkban egy fa alatt. A motor fekete színe elegáns volt, és hogy a kormányt és a kerekeket arany szín burkolta, a szemeimből szinte könnycseppeket idézet elő a látvány. Pár aranycsík még díszítette a kétkerekűt, és hogy tisztán volt tartva az még a fa árnyéka alatt is jól látszott. Nem volt hangos, azonban ki ránézett, nem tudta róla levenni a szemét. Egyszerűen imádtam a kincsem.
- Ezt fel kell venni. - mondtam, bár nem tudtam, hogy a szépen fésült hosszú haját, és gyönyörű arcát elrondítja e a sisakkal.
- Váóóó. – hangjában és hogy lelkesen sétálta körbe a motort, látszott, hogy tetszett neki, minek külön örültem - Köszönöm. – vette el a sisakot, és húzta is a fejére.
Meredith előttem volt, mondhatni az ölembe fészkelte be magát, majd kicsit előrébb csúszva vártunk, hogy Ai is üljön fel mögém.
A lány megigazította a ruháját majd helyezkedett el mögöttem és gyengéden karolt át engem. Tenyerei meglepő melegséget árasztottak, mi miatt meg is illetődtem kicsit. Nem szoktak lányok ilyen közel lenni hozzám, és hogy még ő róla is volt szó, nem kicsit lettem zavarba.
- I...így jó lesz? – hangja mintha remegett volna.
- Ö, Igen, ö, azt hiszem, - mondtam, bár én se voltam határozottabb tőle - talán, majd ö erősebben. - dadogtam, mert bár az ölelése jó volt, félő lett volna, hogy egy kanyarba leesett volna.
- Rendben. – értette és rádőlve a hátamra ölelt biztonságosan, majd indultunk is el.
Az út kellemes volt és bár keveset mozogtam, még se érezte magam kényelmetlenül. Ai szorítása és kebleinek érzése a hátamon kényelmes volt nekem, és nem panaszkodtam neki.
A mágikus kétkerekűm sajnos a mágiámmal működött, így mikor szép környezethez értük lassítottam, hogy tovább bírjam az utat, és lehetőséget adtam, hogy szemléljék a gyönyörű tájat, azonban így is meg kellett állnom, állnunk piheni. Egy tóhoz értünk, hol emberi életnek nyoma se volt és ezt egy rövid megpihenésre tökéletes helynek nyilvánítottam, majd lassítva a tempón fordultam hátra Aihoz.
- Pihenjünk egy kicsit, vagyis inkább csak ebédeljünk. - javítottam magam, mert nem csináltunk eddig sok mindent, és nem akartam bevallani, hogy a mágikus erőm megcsappant egy kicsit. Valamiért nem akartam gyengének tűnni előtte.
- Jó ötlet. – örült a szünetnek és miután megálltam kétkerekűvel, szinte leugrott róla, majd sietett a vízhez.
Letámasztva a motort néztem körbe, szemléltem a tájat. A tavat nádas vette körbe, miben kacsák pihentek, és hangos békák ugráltak. A fű a lábunk alatt kellemesen puha volt, a szállak durvaságnak semmi jelét nem adták. A távolba sűrű erdő volt, nagy lombú fákkal ültetve, mikből a tó köré is jutott pár kisebb csemete. Az ágak közt kisebb madarak énekeltek, és kiabáltak segítségért hangosan a fészkekben levő fiókák. Miután a részletesen megnéztem a tájat, tekintetemet Ai személye vonzotta. Minden mozdulata, mintha percekig tartott volna nekem, ahogy a mellkasát kinyomva vett mély, nagy levegőt, hogy testét járja át a friss levegő, vagy ahogy lábujjhegyre állva tett egy fordulatot maga körül haját meglebegtetve a cselekedetével, minden, minden mozdulata álomba illő volt nekem. Csodáltam őt most és a látványt még fokozta cselekvése, hogy letérdelve tette kezét a tiszta vízbe.
- Peter, nézd meg a vizet, - fordult felém - fantasztikus, nagyon kellemes. - fogta hátra a haját megmutatva ezzel a nyakát, mit személy szerint igazán nőiesnek találtam.
Szavaira szó nélkül mentem hozzá, mintha egy angyal, tündér szólt volna hozzám.
- Igen, nagyon jó. - mondtam, miután leguggoltam, és beletettem Meredithet a vízbe.
A lány a tenyeréből csinált kisebb tölcsért magának és vizet merve vele mosakodott meg.
- Ai, Ai. - szólította őt a hattyú - Így kell csinálni. - és dugta a víz alá az egész fejét a nyakával együtt, majd csakhamar vissza is tért a felszínre.
Ai hangosan nevetett fel a kis állatot látva.
- Aranyos vagy Meredith, igen, te jól csinálod. – mosolygott a rá, majd fordult felém - Rengeteg étel van nálam, amit Liz csinált nekem az útra, szóval van választék bőven. – tájékoztatott és ült le pár lépésnyivel távolabb, majd megmosva a kezeimet foglaltam helyett mellette én is - Válassz nyugodtan, amit csak szeretnél. Fel vannak címkézve a dobozokra, hogy mi micsoda. – ujjával mutatott rájuk - Na meg persze kísérőként egy üveg almalé is van. – reggel is azt ivott, így következtettem, hogy nagyon is szeretheti a piros gyümölcsöt.
- Mennyi étel. - csodálkoztam, majd néztem, hogy hogy fért el ennyi minden a táskájában - Köszönöm, ha magad kínáltál, akkor nem utasítom vissza. – nem akartam udvariatlan lenni és elvettem egyet, mire "rántott hús" volt írva kis szívecskékkel díszítve - És Ai… - nyeltem le egy falatot, majd vártam kicsit, hogy mit is kérdezzek - Hogy vagy? - fura mosoly lett az arcomon, hogy jobb kérdés nem jutott az eszembe. Igazából nem tudtam, mit akartam, de nem akartam, hogy csendben legyünk egymás mellett.
- Hm... jól vagyok köszönöm, főként éhes és izgatott a küldetés miatt. – válaszolt, miközben egy hörcsög módjára igyekezett eltűntetni egy szendvicset - És te? – kérdezett vissza, de tekintetével a tavat nézte - Látom, nagyon tetszik neki. – gondolt Meredithre, miközben a kismadár egy pillangót próbált elkapni a csőrével.
- Igen, élvezi. – reagáltam - Még repülni nem tud, mert gyengék a szárnyai, így úszkál, amennyit csak tud, mikor víz közelében vagyunk. – mondtam neki - A kád mindig foglalt otthon, - mosolyodtam el - de hogy válaszoljak is, jól vagyok én is.
- Nagyon édes. – mondta véleményét a hattyúról - Mond csak nem biztos, hogy jól tudom, alakváltó vagy ugye? – fordult újra felém.
- Olyasmi. Igazából Titán mágus vagyok, mint például Makarov Mester a Fairy Tailből. - válaszoltam büszkén, minthogy egy nap majd én is óriás leszek, vagyis csak olyan hatalmas akarok lenni - És neked milyen mágiád van? – érdeklődtem én is.
- Ó, értem. Nos, én szél mágus volnék. – egyszerű kérdésre egyszerű választ adott, majd harapott bele újra a szendvicsébe és vett elő két poharat a feneketlenek hitt táskájából - Kérsz almalevet?
- Egy kortynyit. – válaszoltam és segítve neki fogtam a poharakat, hogy ne dőljenek el azok - És egy hercegnőt, hogy hogy elengedtek egy ilyen útra? – kíváncsiskodtam tovább
- Hercegnő? – ismételte szavamat, hogy megbizonyosodjon jól hallotta e, majd miután bólintottam, pirult is el az arca - Miért is lennék hercegnő? – szélesre húzva a száját mutatta meg fehér fogait.
- Hát, - néztem rá kicsit meglepetten, minthogy úgy tűnt nem hercegnő ő - igazából a kinézetedből, a szépségedből következtettem erre, - voltam őszinte - de akkor úgy néz ki, hogy ezt még gyakorolnom kell. - hogy tévedtem, zavaromban inkább az ételhez fordultam.
- Aranyos vagy, köszönöm, de én sosem tartottam magam annak. – mosolygott rám kedvesen - Örülök, hogy nem egyedül jöttem el erre a felkérésre, az túl uncsi lett volna. – közölte - Na meg az pláne jó, hogy egy céhtárssal, mert így közelebbről is megismerhetjük egymást. – még mindig furcsállottam, hogy valaki meg akart ismerni engem.
- Kevés barátom van. - jegyeztem meg - Nem vagyok egy beszédes alkat, inkább hallgatóságnak vagyok jó. – mondtam el a lényegi információt magamról.
- Nekem sincs túl sok, több a szimpla ismerős, de szerintem mi jól ki fogunk jönni. – nem tudtam, miből hitte így, de örültem, hogy így gondolta, majd miután eltűntette kezéből az ebédjét egyszerű kérdéssel fordult felém - Induljunk?
- Induljunk. - majd szavaimra egy vizes Meredith totyogott a lábainkhoz.
- Ai, Ai, szél mágus vagy? - gondoltam hallotta a beszélgetésünk azon részét, miben erről volt szó.
- Igen az vagyok. – válaszolt kedvesen, miután mindent elpakolt a kicsi, de valahogy mégis hatalmas táskájába.
- Reptetsz? – érdekes kérdéssel fordult a lányhoz, mit természetesen csillogó szemekkel kísért.
- Persze, rendben. – állt fel, és mágiáját használva emelte fel a madarat.
Lassan indult meg Ai, de végül sebesen, nevetve rohant a parton maga előtt Meredithet reptetve.
- Repülj, replülj! – kiabálta lelkesen és egy kisebb tornádó segítségével emelte a magasba a hattyút.
Mosolyogva szemléltem a boldog szárnyalást, majd miután kicsit lihegve visszatértek hozzám, újra útnak indultunk.

A lendület nagy volt és már csak Hargeon város táblájának tövében álltunk meg.
- Innen merre? - fordultam hátra a fejemmel Aihoz.
- Szerintem először is menjünk el a kikötőbe, mert ott vannak ismerőseim, akiktől sok információt tudhatnánk meg. – válaszolt mondva a következő irányt.
- Rendben. – értettem a szavait és percekkel később már a kikötők környékén voltunk - Azt hiszem, most már gyalog menjünk. – nehéz lett volna vezetni a motort ilyen helyen.
- Persze, mindenképp. – majd leparkolva tudatosan sétáltunk a mólók közt, legalábbis én tudatosan követtem a társam az ölemben Meredithel - Gyere, már látom az ismerőseimet, szerintem ők tudnak segíteni nekünk.
- Rendben, követlek. - nem akartam fölösleges kérdésekkel zaklatni, hogy pontosan merre is megyünk, csak egyszerűen bíztam benne.
- Azta Ai! Szia! De jó, hogy itt vagy! – örült meg a magasban a lánynak egy barna, hosszú hajú fiú, férfi - Nagyon rég találkoztunk már! Pedig megígérted, hogy sűrűbben látogatsz majd! – leugorva az egyik hajóról jött elénk a férfi és állt meg előttünk, nem volt alacsony, és a kondícióját is bőven jónak véltem.
- Szia Josh, sajnálom, hogy nem jöttem erre sűrűbben. – ölelték meg egymást - Ő itt Petersen Ruw, a céhtársam, ő pedig Meredith, Pete kis édes hattyúja. Pete, Meredith ő itt Joshua Gillen, egy régi jó barátom.
- Örvendek. - nyújtottam kezet.
- Én is. – szólt Meredith is.
- Ai sokat mesélt rólad. – füllentettem neki, látva, hogy milyen szomorú volt, hogy nem járt erre a lány.
- Áh tényleg? – lepődött meg és kezének szorítása igazán csak férfias volt - És legalább jókat? Ai szépségem, remélem, nem rombolod a hírnevem. – mosolyogva állította könyökét a lány bordáiba.
- Még is milyen hírneved? - nevettem fel gúnyosan a társam.
- Ó, Joshua Gillen nevét már mindenki ismeri a Céhben, - mosolyogtam és valószínű túloztam is egy keveset - a kalandjaidat mesékbe foglalják lassan. – bár szavaimban nem volt igazság, nem tudtam miért mondtam ezeket neki.
- Ai-chan, még is miket mondtál nekik rólam? – értetlenkedett Joshua és a zavarát a lány igazán csak élvezte.
- Semmit, semmit, tényleg. – mondta az igazat - De... most fontos ügyben érkeztünk Josh... remélem, tudsz nekünk segíteni... – tért a lényegre.
- Áh… csak nem a világítótorony miatt jöttetek? – váratlan volt a számomra, hogy tudta a célunk.
- Ennyire látszik? - lepődtem meg.
- Sejtettem, hogy jönni fognak mágusok emiatt az ügy miatt, - mondta - bár nem gondoltam volna, hogy pont Ai-chan lesz az egyik. – ismerte be boldogan, majd folytatta - Tegnap estére érkeztünk a városba, mivel árut hoztunk és már akkor hallottuk, hogy mindenki arról beszél, mi folyik itt. Látjátok azt a világítótornyot, a hegy tetején? – ujjaival a távolba mutatott, hol a torony világított - Azt rebesgetik, hogy valamiféle szellem szállta meg és egyre több fiatal férfi tűnik el otthonról éjszakánként és nem tudják mi történt velük. – mondta nekünk az információit - Viszont én azt mondom, menjetek a Tanácsházára, hogy több információt megtudjatok az esetről, de tartsátok nyitva a szemeteket és a fületeket. – tanácsolta végül.
- Köszönjük a segítséged. – hálálkodtam - Tényleg olyan vagy, mint amilyennek Ai leírt. – mosolyogtam rá.
- Igazán nincs mit! – örült, hogy segíthetett - Majd később ugorjatok be a boltunkba, Ai-chan tudja és szerintem tetszeni fog neki az új anyag kollekció, amit hoztunk.
- Rendben, köszi Josh. – szólt a lány is - Új kollekció? Komolyan? – fogta fel, hogy mit is mondott a barátja - Mindenképpen benézünk! – szemében furcsa, ijesztő fény jelent meg - Akkor irány a Tanácsháza.
- Csak utánad. - igazából fogalmam se volt, hogy merre volt az épület, nem voltam jártas Hargeon városában - Mióta ismered őt? - kíváncsiskodtam, egy kisebb távolság után.
- Hmm... mióta is? – gondolkodott el - Azt hiszem most lesz két és fél éve, hogy találkoztunk. Nagyon sokat segített nekem miután... – ijedten vágta félbe a mondatát - Szóval már régóta. – fogait furcsa mosoly kíséretében mutatta meg.
- Rég óta. – ismételtem, majd gondolkodtam, hogy nem véletlenül szakította félbe a mondatát - Értem. – mosolyogtam és jobbnak láttam nem erőltetni a dolgot.
Sétánk a tanácsházához rövid volt, szerencsére a kikötő közelében volt a ház. A hatalmas, sárga épület vastag ajtaján besétálva, a kedves, idős portást megkérdezve az épület legtávolabbi szobájába kellett mennünk, hogy több információt tudjunk meg az esetről. Mire lihegve megmásztam a lépcsőket, mellettem Aival és ölemben Meredithel, kopogni akartam az ajtón, de mielőtt a bütykeim találkozhattak a fával, szóltak hozzánk bentről.
- Jöjjenek csak be! - mondta egy mélyebb hang, és szavaira mi úgy is tettünk - Mi járatban vannak erre? - kérdezte kíváncsian egy nagyobb asztal mögül egy termetesebb férfi.
- Jó napot! A "szellemtoronnyal" kapcsolatba jöttünk! – válaszolt Ai - Mi érkeztünk a felkérésre. A Blue Pegasus képviseletében. A nevem Nakamura Haneda Ai, ő pedig a társam Petersen Ruw. – beszélt úgy a társam, ahogy ilyen helyen kellett - Elvileg már várnak minket. – illedelmes volt.
- Igen, igen, üdvözlöm Önöket. - mondta, de nem állt fel az asztala mögül - Üljenek le. - mutatott a két székre, mik az asztala előtt voltak és mi szó nélkül helyezkedtünk el kényelembe rajtuk - Mit hallottak eddig? – érdeklődött a jelenlegi tudásunk felől.
- Egy pletykát, miszerint egy szellem él a világítótoronyban és férfiakra vadászik. - szóltam, és emlékeztem vissza Joshua szavaira.
- Sajnos ez nem pletyka, - sóhajtott - ez tény. Eddig kiket odaküldtünk nem tértek vissza, - nézett hirtelen Aira furcsán - bár be kell vallanom nő még nem jelentkezett a munkára.
- Úgy tudjuk, hogy leginkább fiatal férfiak tűntek el... – tartott kis szünetet - ebből következtetve, lehet jól járunk, hogy én is itt vagyok. – bizalomgerjesztő mosollyal jegyezte meg.
- Remélem, sikerrel járnak. - nem vette le tekintetét Airól, mi számomra kezdett zavaró lenni.
- Elnézést. - szakítottam félbe a bámulását.
- Ó, igen. Folytassuk. - nézett már rám is - Kapnak egy térképet, ha nem találnának oda, bár ki van világítva, elég feltűnő. – jegyezte meg - Meg egy kis előleget, minthogy a halálesettek miatt már senki nem vállalja el a munkát előleg nélkül. - szavai közben kihúzta az asztal fiókját, és két szütyőt tolt elénk.
- Köszönjük, én személy szerint jól ismerem a várost. – mondta és elvette az ő részét.
- Annak csak örülök. – mosolygott a férfi.
- Majd értesítjük a sikerünkről. - mondtam, és én is elvettem a nekem szánt szütyőt.
- Sok sikert. – kívánt jót nekünk és elhagytuk a szobát.
- Köszönjük. Viszlát.
Sétánk az épületbe hasonlóan csendbe telt, mint mikor jöttünk, azonban, hogy távoztunk kellemesebb érzés ragadott el, min az is segített, hogy a lépcsőkön most lefele haladtunk.
- Mond csak... – törte meg a csendet Ai - még is mit bámult rajtam ennyire? – kérdését hallva tudatosult benne, hogy őt is zavarta a dolog - Ráadásul itt nekem valami bűzlik... nem nagyon tetszett a reakciója arra, hogy itt vagyunk...
- Nem tudom, lehet emlékezteted őt valakire, - gondolkodtam[color=olive] - vagy csak egyszerűen a szépséged vonzotta a szemeit. - mindkét lehetőség helytálló lehetett - A reakciója meg érthető, szerintem úgy gondolt ránk, mint két újabb áldozatra. – néztem magunkra külső szemmel és el kellett ismerni, hogy nem úgy néztünk ki, mint akik naponta öltek szellemeket.
- Igazad lehet... de mi nem leszünk áldozatok. – jól esett, hogy így gondolta - Most menjünk, pihenjünk le, majd este folytatjuk a kutatást. Van itt egy nagyon helyes kis fogadó, mit szólsz? – jó volt, hogy ismerte a várost.
- Én benne vagyok. - mosolyogtam.
- Én is. - szólt az eddig megbújó Meredith is.
- Követünk. - mondtam Ainak.
- Áh, jut is eszembe, elmehetnénk a főtérre, - újabb ötlettel állt elő - itt van egy utcával lejjebb és ott van egy szökőkút, szerintem tetszene neked Meredith. - mosolygott a hattyúra - Szerintem, menjünk oda, ott még ehetünk is.
- Az jó lenne. - csillogtak a hattyú szemei úgy, mintha a tóban fürdés nem lett volna elég neki.
- Te itt éltél? – kikívánkozott belőlem már a kérdés.
- Nem, csak régebben sokat voltam itt. - válaszolt - Igazából imádom ezt a várost a kedves emberek miatt, - Joshua a kikötőben valóban az volt - akiknek nagyon sok mindent köszönhetek, szóval, ha van kedvetek, akkor bemutatlak titeket nekik.
- Majd a munka után, ha már azt mondtad, hogy nem leszünk áldozatok. – mosolyogtam.
- Ai, neked van férjed? - kérdezte kíváncsian Meredith tőle.
- Ezt inkább meg sem hallottam. – szánta nekem a szavait, majd érdekes hang jött ki belőle és ijesztően nevetett Meredith kérdését hallva - Nem, nem vagyok, - válaszolt - hogy jutott ez eszedbe? – csodálkozott a kérdésen.
- Leszel az Anyukám? – Ai kérdésére nem felelt, viszont egy újabbat tett fel teljes komolysággal.
Csaptam a homlokomra, hogy minden normális lányból Anyukát akart csinálni, már- már idegesítő volt ez a szokása. Persze értettem a problémáját, de nem tudtam elmagyarázni neki, hogy ez nem így működik.
- Nem Mer, ne lesz. - válaszoltam a lány helyett.
- Miért? – nem értette az okát.
- Csak nem. - zártam le gyorsan a témát - Elnézést. – fordultam a lányhoz.
- Aranyos vagy, de tudod drágám, - hajolt Meredithhez - csak az lehet az anyukád, aki Pete szerelme lesz. – húzta végig tenyerét gyengéden a nyakán - Viszont a keresztanyukád még lehetek, ha Pete-nek nincs ellenvetése. – ajánlott egy lehetőséget a hattyúnak.
- Az mit jelent? - nem tudta a keresztanya fogalmát.
- Hát, majdnem olyan mintha az anyukád lennék, ugyan úgy foglalkozok, törődök veled és szeretlek, - mondott csak jót - csak nem vagyunk mindig együtt. – végül mondta a rosszat.
- Értem. - gondolkodott el magában - Az jó lesz Keresztanya! - majd lelkesen szólította is úgy Ait.
- Most már gyakori látogatóid leszünk. - mondtam viccelődve neki, de mégis az igazat közöltem vele.
- Nem baj. Örülök neki. – nem lett bús, mi meglepett engem - Nézzétek, itt vagyunk. – szemében hasonló fény gyulladt, mint korábban, mikor Josh említette az anyagokat neki, majd szelet használva emelte ki az ölemből a madarat és szaladt is a szökőkút felé - Bocsi Pete. – kacagott a cselekedettén.
- Csak el ne ess! – szóltam utána, úgy mintha ő is a lányom lett volna.

- Elég volt? - fordultam Aihoz, miután megvacsoráztunk.
- Igen, jól esett. És neked? – kérdezett vissza - Lassan esteledik... elindulhatunk a toronyhoz. – a vacsora után a pocakja úgy nézett ki, mintha egy kis élőlény született volna benne, így az elindulás is nehézkesen ment.
- Nekem is elég volt. – közöltem vele - Viszont jó ötlet elindulni ilyen sötétben? – be kellett vallanom magamnak, hogy nem rajongtam az éjszakai kirándulásokért.
- Igen, mivel nagy valószínűséggel csak éjjel "támad" a szellem. – tájékoztatott - Van valami baj ezzel? Félsz? – gonosz vigyor ült az arcára.
- Nem! Én nem! - válaszoltam rögtön a kérdésre.
- De, fél, - szólt közbe a hattyú - legalábbis a lámpát mindig égve kell hagyni éjszaka. - buktatott le Meredith és a lány hangos nevetésbe tört ki, nem törődve azzal, hogy mellette ültem.
- Ne haragudj. Ez aranyos... – tenyereit a hasára tette és kapkodott levegő után a nevetése miatt - Na jó… okés, abbahagytam... – lihegett - sajnálom... tényleg... induljunk inkább. – mondta végül és állt fel a padról.
- Menjünk. – nem kellet győzködnie engem és egyeztem bele, miközben az utóbbi nevetése hatása alatt állt és hangosan vette a levegőt - Lesz valami terv? - sétánk közbe érdeklődtem, bár a sértődöttet akartam játszani.
- Pete. – nevemet hallva a meleg tenyerét éreztem a vállamon - Ne haragudj az előbbiért... nem kellett volna így reagálnom... nagyon sajnálom...
- Nem gond. - mosolyogtam, és egyben csodálkoztam is, hogy bűntudata volt. Nemcsak szép, de kedves is volt, és pirultam is, ahogy rám nézett, meg hát hogy kiderült a félelmem - Tényleg nem gond, de te mitől félsz? – ha már az én titkomra fény derült, szerettem volna tudni az övét is.
- Hm... talán önmagamtól... igen... és a múltamtól... – nem gondoltam, hogy ilyen választ fog adni, de átgondolva a szavait buta vigyor kezdte el uralni az arcát - Na de menjünk... közben meg elmondom, hogy mit fogunk csinálni.
- Ö... - ismét hosszan ejtettem ezt a betűt - rendben, de erre még visszatérünk. - jegyeztem meg neki - Hallgatlak.
- Szóval... van a torony előtt egy fás terület, ahonnan jól meg tudjuk figyelni a környéket és még távcsövet is hoztam, hogy jobban lássunk. – lepődtem meg a felkészültségén - Ha nem látunk semmi szokatlant, akkor bemegyünk a toronyba és körbenézünk. Jó lesz így?
- Nekem jó. - egyeztem bele az egyszerű tervébe.
- Nekem is. - szólt Meredith, bár tudtam, hogy nem sokat fog hozzátenni a munkához.
A földön a fák mögött bujkálva próbáltunk leskelődni, de dühösen kellett mindig helyet változtatnunk, minthogy egy lombkorona mindig útban volt nekünk, mindig zavartak a levelekkel sűrűn benőtt ágak.
- Arról ott – mutattam egy nagyobb fára - talán jobban láttunk. - fordultam a lányhoz, jelezve, hogy talán taktikát kellene váltanunk.
- Hm, igazad van! – ismerte el - Jó ötlet! - és vettük is az irányt a fa alá.
- Segítsek? - fordultam Aihoz, és kulcsoltam össze az ujjaimat, hogy lépjen bele.
- Nem kell, köszönöm! – válaszolt büszkén, hogy neki nem kell segítség, majd megfogva engem, én meg Meredithet, végül ő segített nekem és emelt a magasba a mágiáját használva - Mond, hogy hol tegyelek le.
- Egy vastagabb ágon jó lesz. - mondtam, és lepődtem meg, hogy megkönnyítette a fára mászást.
- Rendben. – értette és tett is le engem egyre - Akkor hajrá! – mondta, miután ő is kényelembe helyezkedett magasabban tőlem.
- Rendben. - néztem fel rá és egyre vörösödő arccal sokáig csak bámultam őt lentről.
Sajnálatára, vagy épp az én szerencsémre a szoknyája, min a pillangók repkedtek az én nézőpontomból most nem takartak sokat belőle és a bugyijára tökéletes rálátás nyílt az én szemszögemből, de csakhamar, rá eszmélve, hogy nem azt nézzem, mit kellett volna, sütöttem le a szemem, és koncentráltam a feladatra.
Csendben ültünk, figyeltünk a továbbiakban, de nem történt semmi különleges, csak egy- két éjjeli állat ment a torony mellett, de a szellemnek nyomát se láttuk.
- Szerintem baj van a szememmel, én semmit sem látok. –szóltam a felettem lévőhöz.
- Én sem... haaa... – sóhajtott nagyot - Történjen már valami! – unta a várakozást és szavára hangos reccsenést hallottam magunk alatt.
- Ajjaj. - rémített meg a hang és a következő pillanatban már a fenekemet fájlaltam a kemény földdel való találkozás miatt.
- Pete! Meredith! Jól vagytok? – aggódott hangosan miattunk Ai, majd könnyed mozdulattal repült le hozzánk - Hoppá... azt hiszem lebuktunk, ha van valaki a közelben... – ijedt meg - sajnálom. – kért elnézést, annak ellenére, hogy nem voltam rá mérges.
- Te akartad, hogy történjen valami. - jegyeztem meg gúnyosan.
- Jól vagyok. - bújt elő egy levélkupac alól Meredith is és rázta meg magát, hogy megtisztítsa a tollait a levelektől.
- De nem ilyenre gondoltam... – öltötte piciny nyelvét rám - Na de az a lényeg, hogy nem lett bajotok. – nézett végig rajtunk.
- Ja, nem lett. - álltam fel, majd néztem a toronyra.
Hirtelen furcsa érzés ragadott el, majd halkan és folyamatosan egyre hangosabban egy különleges, gyönyörű énekre lettem figyelmes. A szépséges hang a nevemen szólított és nekem énekelte a dalt. Hívott magához és én menni is akartam hozzá.
- Halljátok? – kérdeztem a mellettem lévőktől.
- Nem... én nem hallok semmit! – mondta - És te Meredith? – kérdezte halkan tőle is.
- Nem, én se.
- Pedig ez meseszép. – gyönyörködtem a nekem szánt szavakban, majd indultam is el, hogy közelebbről halljam őket, s hogy lássam, ki szólított engem.
Nem figyeltem másra, csak a füleimet hegyeztem, hogy jobban halljak, azonban Ai tenyerének fogását éreztem a karomon, viszont a szokásostól eltérően érintése nem volt meleg, sőt inkább a hideghez, kellemetlenhez közelített.
- Pete! – szólított a nevemen - Hé... mit csinálsz? Ne menj... – tartott vissza.
- De, menjünk. - fordultam a lányhoz - Menni kell. – közöltem vele, hogy nekem látnom kell az ismeretlen hangnak a tulajdonosát, majd, hogy nem engedett, szinte húztam magammal a testét.
- Várjatok meg. – hallottam meg a lányom hangját.
- Pete! Nem... Figyelj rám! Ai vagyok! – jól tudtam ki volt, de nem érdekelt, nem tarthattak itt a szavai, mégis az arcomat a tenyerei fogságába tartva próbált marasztalni - Pete! –üvöltött rám, de nem hatott meg.
- Ne tarts fel, - figyelmeztettem - hisz szinte sír. – már ő is látni akart engem, és ennek okán lehámoztam magamról Ai ujjait és indultam meg az ajtóhoz.
- Apa! Apa! - kiabált Meredith utánam és hangjára elbizonytalanodtam, hogy mit is teszek épp - Mit csinálsz?! - felháborodottan kérdezte, majd álltam meg. Az ő hangja mintha más lett volna, egy pillanatra el is nyomta, mit eddig hallottam, de az érzés megvolt, mennem kellett.
Zavaromat végül Ai szakította félbe. Elsuhanva mellettem állt elém és nézett rám mérgesen, mégis úgy, mintha sajnálna engem.
- Ezer bocsánat ezért! – mondta, majd hajolt közelebb hozzám és végül kellemetlen mód hagyta a tenyere nyomát az arcomon. Szokásos gyengéd érintésével felhagyva pofozott meg és varázsolta arcomat tűzvörösé. Igaz, bár nem láttam kívülről az arcom, mégis, hogy égett a fájdalomtól, el tudtam képzelni, hogy nézhetett ki az most. Az arcomat a könnycseppjeim hűtötték, mik akaratlanul törtek elő belőlem.
- Au… - utánozva egy gyenge kiabálás hangját jeleztem, hogy nem kicsit fájt az ütése.
- Ne haragudj... hirtelen nem tudtam mit csináljak... – mondta, pedig úgy tűnt tudatosan akart megpofozni - jellemző rám... – vakargatta a feje búbját és utánozva engem kezdett vörösödni az ő arca is - Am... am... mi... történt veled? – kérdezte óvatosan tőlem, miután megnézte a szemem.
- Mi történt velem? - lepődtem meg a kérdésén - Hát nem halljátok az éneket? - csodálkoztam, hogy nem hallják, mi eddig hívott engem és bár most is hallottam, a lábaim még se mentek tovább.
- Nem... - néztek egymásra - Szerintem ez a szellem műve... így csalja ide a férfiakat a faluból. – ötlettelt Ai.
- Lehet, - gondolkodtam el - viszont most is hallom. Megnézzük? - húztam mosolyra a számat, minthogy kíváncsi lettem rá.
- Menjünk... de óvatosan... koncentrálj, hogy ne tudjon megbabonázni a dalával! – aggódott miattam, mit egyre jobban szokatlannak tartottam, általában nem szoktam foglalkoztatni az embereket.
- Rendben. - szóltam, majd vettük a sétát a torony tetejére.
Ai tartotta a távolságot tőlem, és bár nem akarta, hogy lássam, mégis folyamatosan magamon éreztem a pillantását.
- Akkor itt, úgy hiszem a legtetején. - álltam meg a körlépcső alján és mutattam fel.
- Ezután igyekezzünk feltűnés nélkül tovább menni! Ki tudja... lehet még nem jött rá, hogy itt vagyunk... – reménykedett gyengén.
- Lehet. – de hogy hallottam a hangját, úgy éreztem ő is tudja, merre járok épp.
Meredithet az ölembe véve mentem előre, majd felérve a legtetejére tetem is le őt a földre. Kicsit lihegtem, fáradtnak éreztem magam a sok lépcsőtől, de nem akartam leülni pihenni.
- Itt vagyunk. – közöltem Aival, mikor megálltam előtte. Egy rövid pár méteres folyosó vezetett kintre, hol minden torony büszkesége, a harang is volt. - Most mi legyen? – tanácstalan voltam.
- Várj... előbb körbenézek én... sietek. – nem várva válaszra hagyott itt engem és Meredithet, ki épp a lépcsőkön lenézve szemlélte, hogy hány lépcsőfokot tettünk meg, hogy felérjünk ide.
Míg vártam Aira, a hang, a dal, az ének a fejembe erősödött, de koncentrálva, tudtam tartani magam, egészen addig, még nem a folyosó végén megjelent előttem az ismeretlen lány alakja. A hosszú, barna haját hullámok tarkították és fehér ruhája mintha egy egyszerű lepel lett volna rajta. Nem láttam teljesen az arcát, így közelebb menve hozzá sétáltam felé.
Bár csak méterek választottak el tőle, mégis hatalmasnak éreztem a távolságot köztünk. Pár lépésnyire voltam tőle, hogy ott lebegjek mellette, azonban egy ismerős érintés újra megállított engem.
- Pete! Hé! Mit csinálsz? – értetlenkedett a társam, és a ruhámat fogva húzott vissza engem.
- Hagyjál! – dühös voltam rá, hogy nem hagyott engem, majd eltaszítva magamtól löktem el és esett a földre.
- Pete! – ugrott fel gyorsan - Ébredj fel! Kérlek! – a szava, hogy kért engem csak egy pillanatra tántorított el a célomtól - Meredith hátha most te jobban tudsz rá hatni! – fordult a hattyú felé.
- Apa! - totyogott a lábaimhoz Meredith, de nem akartam, hogy a közelembe legyen, így rúgásra emeltem a lábam - Apa! Fejezed be! - hangja fülsüketítő volt, mi meg is zavart engem. A két hang a fejembe szörnyű fájdalmat okozott nekem és nem tudtam mit csináljak.
- Utána kell mennem. - mondtam könnyekkel az arcomon - Hagyjatok. – majd kikerülve Meredithet indultam újra sétának, minthogy a tetőről úgy tűnt a pincébe költözött a szépséges hang forrása.
Igazából nem tudtam, hogy merre tartok, még sosem jártam itt, de a lábaim nem álltak meg. A lépcsőkőn leérve egy folyósón sétáltam végig, mit egy kevés fáklya világított be.
- Hát megérkeztél kedvesem? - lebegett felém és csókolni akart engem, azonban elnézve a vállam felett, lett ijedt a tekintette, majd tűnt el előlem a névtelen nő. Nem értettem, eddig hívott, szeretett engem, de elment, mikor ott voltam mellettem, de újra hallva a hangját, hívott ismét, azonban most a csillagos ég alá, a tenger vizéhez és sétám e ok miatt új irányt vett.
Amint a parthoz értem, megláttam őt. Türelmetlenül várt rám és megörülve karolt át mihelyst mellé értem.
- Hát megérkeztél kedvesem? – suttogott a fülembe – Gyere velem. – szólt kedvesen és húzott magával a vízbe. Nem akartam ellenállni és bizonytalanságom, hogy épp a vízbe sétálunk a szavaival feledtette velem. A víz bár hűvös volt, nem zavart, és a gyönyörű énekét dúdolta a fülembe, ahogy egyre beljebb mentünk a tengerbe.
- Pete! – ismerős hang nevezett a nevemen, de nem fordultam meg - Hagyd őt békén! – aggódott miattam, de nem értettem az okát. Biztonságban éreztem magam, de amint a társam elkapott és a magasba emelt, félni kezdtem, minthogy távolabb kerültem a nőtől ki imádott engem - Ne merj hozzá érni... – féltett, védett engem valamiért - Még is ki vagy te? És miért teszed ezt velük? – nem tudtam miért többes számba beszélt, hisz egyedül voltam, legalábbis úgy tudtam nem volt más, kit szeretett.
- Rose vagyok, és ő az enyém! – üvöltött társamra a kedvesem, majd a hangját hallva bújtam ki a pólómból és szabadultam ki Ai fogásából, minek köszönhetően a vízbe estem - Hát nem gyönyörű? – amint felálltam lebegett hozzám, és tenyereivel a mellkasomat simogatta - És te el akarod venni tőlem! – háborodott fel.
- Ő nem a tied! – nem értettem, hogy akkor ki másé lehettem volna - Nem fogom megengedni, hogy őt is megöld és elszívd a lelkét, mint azoknak a többi ártatlan férfiaknak! – zavarodott lettem, minthogy abban a hittben voltam, hogy egyedül csak én voltam neki, azt mondta, nem volt más férfi az életében.
- Én nem szívom el, ők adják nekem, - kacagott fel és én értetlenkedtem magamban, neki adtam volna a lelkem, de zavart, hogy nem voltam elég a számára - és te ez ellen nem tudsz semmit se tenni! – közölte a lánnyal, ki fentebb lebegett, majd költözött belém Rose és használta önzően a testemet.
- Most mit csinálsz kislány? - kérdeztem én, de nem voltam urai a szavaimnak.
Ai arcán kétségbeesést lehetett felismerni, de neki indulva ütött arcon a magasból, majd szállt le hozzám és közelebb húzva magához fogta meg az arcom.
- Tudom, hogy ezt meg fogja érezni... – mondta az igazat, mert valóban nem volt kellemes az utóbbi cselekvése - de úgy sejtem ez neked is elég kellemetlen volt. Add vissza a barátomat, különben a pokol tüzére küldelek. – bár határozottan nézett a szememben nem hittem benne, hogy képes lenne rá a lány.
A szám szélesre húzódott, majd a térdemet Ai gyomrába állítottam és löktem el magamtól.
- Ugyan, ennyit meg sem érzett ez a test. – nevettem és bár még éreztem a korábbi érintését a lányos ütés, az lányos ütés maradt.
- Miért tetted ezt velük? – kérdezte köhögése közben - Mi dolgod van még itt? Már rég nem kellene e világba létezned! – mondta a véleményét dühösen.
- Mesét nem tartok neked, de legyen elég annyi, hogy egyedül én nem megyek innen el. - mentem közelebb a lányhoz - Ki velem jött volna mást választott! – vallotta, vallottam be - Így nem engedem, hogy legyen esélyük választani! - ütöttem meg a lányt - Nem érdemlik meg!
- De ezt nem teheted... – beszélt ellene - nem teheted mindezt olyanokkal, akinek semmi közük nincs a múltadhoz. – távolodott tőlem.
- Én nem így gondolom. Ha már magamon nem tudtam segíteni, nem engedem, hogy másoknak ártsanak! – nem voltam a magam ura és csaptam a vízre
- Másoknak ártsanak? – akadt fenn a szavain, szavaimon - Miről beszélsz? Nem láthatod mindenkiben a rosszat? Nem is ismered őket! És szerinted, akiket megöltél, azoknak a feleségeik, családjaik és barátaik mit szólnak majd ehhez? – beszélt úgy, mintha egy láthatatlan lánc tartotta volna őt és csak dühtől mérgesen ugatott volna nekünk.
- Te ezt nem értheted! – megfájdult a torkom a hirtelen kiabálástól. Rose, a szellem, ki bennem volt, nem tudta, hogy mire lennék képes, ha használnám a mágiámat, így egyszerűen Ainak a szerencséjére csak a gyenge karommal próbáltam megütni a lányt.
Nem tudtam, hogy mi is történt velem, hogy bevallotta a lánynak a dolgait, bizonytalan lettem, hogy valóban szeretett e engem, vagy csak egy gyenge nyuszi voltam a ketrecébe, kiből vacsorát csinált volna. A társam elkapta a karom és kicsavarva azt került a hátam mögé, majd szabad kezét a torkomnak szegezte.
- Pontosan tudom, hogy miről beszélsz... én is jártam ebben a cipőben, amiben most te... – vallott be magáról egy keveset a lány - viszont tiszta fejjel tudtam gondolkodni és mérlegelni a helyzetet. Le tudtam győzni a fájdalmam, a gyűlöletet és a csalódást... – volt őszinte - ezért tisztában vagyok milyen érzés. Ezért kérlek téged... engedd el a barátomat... – hangja most nem volt dühtől hangos.
- Szavaidat hazugság kíséri, nem hiszek neked. A barátod az enyém! - fura volt ezt az én számból hallani - Nem adom, és nem tudod elvenni őt tőlem. A hangom elég volt, hogy velem jöjjön, - valóban így történt, maga a hangja is megbabonázott - nincs olyan nő, ki elvehetné tőlem.
- Higgy, amit akarsz... – úgy tűnt kezdte feladni - Nem fogom neked hiába tépni a számat... – jött rá, hogy beszéddel nem fogja tudni kiűzni belőlem őt, majd elém lépve hajolt közel hozzám - Ezer bocsánat ezért Pete... – kért elnézést és ajkai puhájával az enyéimet érintette.
A csókja más volt, mint az érintései, az egész testemet melegség járta át, ahogy a nyelvével az enyémet mozgatta és amint éreztem az ajkának édes ízét. A tenyereimet a lány arcára akartam tenni és mozdulatommal jöttem rá, hogy én irányítottam magamat. Ai nem akarta befejezni a cselekvését és gyengéden megfogva a nyakát, toltam el magamtól őt ezzel megszakítva a csókunkat.
- Ai? - pislogtam meglepetten, hogy miért csinálta ezt.
Mondhatni ijedten nézett rám. Hirtelen arra gondoltam, hogy ő se a maga ura volt, de hogy az arca pirosodott, majd vérvörössé vált, tudtam, hogy tudatában volt a cselekvésének.
- Sa... sajnálom... bocsánat... – zavarában a vizet nézte és fordított hátat nekem - De... de legalább visszatértél... – próbálta megmagyarázni az okát, hogy miért csinálta, amit csinált.
- Igen, legalább visszatértem, - értettem vele egyet - köszönöm, azt hiszem. – bár nem látta, szavaimon érezhető volt, hogy mosolyogni próbáltam, majd átgondoltam még párszor, hogy mit is tett ő- Szóval ilyen egy csók? – ez volt az első csókom, de valahogy nem ilyennek képzeltem el.
Sajnos nem figyeltem, hogy hangosan merengtem és zavaromban a part felé fordultam, majd láttam meg Rose könnyekkel borított arcát.
- Nincs... mit... – mondta, majd állt mellém és együtt néztük a szellemet - Figyelj... – szólt hozzá – szerintem, ha túl tudsz lépni, már pedig hidd el, az neked is sokkal jobb lenne... a lelked végre békére lelhetne... – volt kedves és lassan ment hozzá közelebb.
- Nem tudom... - könnycseppek újabb hulláma vándorolt az arcán - Nem tudom, hogy menne e, de látva titeket, látva a szerelmet, megpróbálom. - mosolyodott el, bár sírt még, majd emelkedett a magasba.
- Azt mondta szerelmet? - hajoltam Aihoz.
- Szerelem? Mármint mi? Mi ketten? - látványosan lepődött meg Ai is – Remélem, békére találsz! – kiáltott még utána jót kívánva neki.
Igazából én nem tudtam, hogy mit gondoljak. Bár akart, a végén nem ártott nekem és legalább meghallottam eddigi életem legszebb énekét, mit külön nekem írtak, és ha másnak is ezt énekelte, nem érdekelt, mert ezt a sajátomnak könyveltem el.
- Haha, szerelmes az Ai belém. – kuncogtam a merengésem végén.
- Mi? Mi.. miről beszélsz? Erről szó sincs! – ha tollai lettek volna, azok most az égnek álltak volna, ugyanakkor mégis mosolygott.
- Irigy voltál, hogy nem a tiéd voltam. - nevetve ötletteltem tovább.
- Irigy? Egyáltalán nincs igazad! – tagadta a feltételezésem - Szerintem meg pont hogy te vágytál erre... – vágott vissza örömmel az arcán.
- Én nem. - ellenkeztem - Túl tökéletes vagy te hozzám. - vallottam be neki - Na de menjünk. - szóltam, amint megláttam a befele úszó Meredithet.
- Egyáltalán nem vagyok tökéletes... sőt... viszont szeretném, ha nem gondolkodnál így magadról... nagyon jó ember vagy és értékes... – bókolt nekem, majd bár nehéz volt a vízben futni, mégis sietve ment a hattyú elé - Most már minden rendben kicsikém. – mondta neki, majd a mágiáját használva repítette a felém.
Elkapva a kis testét öleltem át őt, ki szó szerint a szívemig bújt volna, ha képes lett volna rá.
- Úgy aggódtam. - sírt Meredith.
- Én is, - ismertem el - de a Keresztanyukád megmentetett. - emeltem fel, hogy lássa a mosolyom.
- Köszönöm! - ugrott ki a kezemből, hogy a lányhoz menjen.
- Nincs mit szívem. – hogy jó véget ért a történet, mindenki boldog volt - Szerintem megérdemeljük a pihenést! – emelte fel a hangját - Megmutatom nektek a várost! – ajánlotta - Amúgy is Josh mondta, hogy nézzünk be hozzá! – emlékezett vissza.
- Rendben, de a sétával ne siessünk. - boldog voltam, de egyben kicsit fáradt is.
A partra kiérve örömmel láttuk, hogy a hallottnak hitt férfiak bár kicsit kábán, mégis élve sétáltak ki a torony ajtaján és elvezetve őket a tanácsházához fejeztük be a munkánk.




A hozzászólást Petersen Ruw összesen 6 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jún. 01, 2012 8:51 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Csüt. Május 31, 2012 8:26 pm

/Ez még az előzőhöz tartozik/

- Csak óvatosan majd, nehogy máris elköltsd a jutalmunk. - szóltam Aihoz, amint az üzlet közelébe értünk.
Függetlenül attól, hogy már késő volt, itt még nyitva voltak a boltok, mert ez Hargeon volt, a kikötők városa.
- De... de nem tudok ellenállni az új anyagoknak, amiket Josh-ék hoznak. – a szokásos fény újra megjelent a szemébe - Tőlük van az összes anyagom, amikből a ruháimat készítettem. – szavait hallva végig néztem a ruháján, és lepődtem meg, hogy ezt ő maga csinálta.
- De akkor te fogod cipelni. - közöltem vele, a szándékkal, hátha sikerül lebeszélnem őt a vásárlásról.
- Azért ennyire nem vagyok vészes. – mosolygott, de nem hittem neki - Nézzétek. Abban az üzletben isteni finom a forrócsokoládé, - mutatott egy kávézóra - ami kettővel arrébb van, ott pedig isteni finoman készítik a csirkét. – majd ujjaival irányította, hogy merre nézzünk.
- Egy korsó sört nem adnak valamelyikben? – érdeklődtem, minthogy igazán csak jól esett volna nekem.
- De igen, miután végeztünk Josh-nál azonnal mehetünk is a kedvenc báromba. – fogait mutatva mutatta a boldogságát - Itt is vagyunk. Menjünk! – nyitott is be lelkesen az üzletbe, hol kedvesen fogadták őt.
- Ai kisasszony! Nahát, milyen rég találkoztunk már! Mondta ám Josh, hogy a városban vagy, reméltem is, hogy benézel hozzánk! – egy idősebb néni lépett elé, majd erősen ölelték meg egymást.
- Karamella néni! – gonosz névvel illeték, minthogy meghallva a nevet a nyálam termelődésnek indult a számban - Ki nem hagynám a látogatást, mikor itt járok. – mondta kedvesen - Had mutassam be a társaimat. Petersen és Meredith. – fordultak felénk.
- Jó estét. - mondtuk egyszerre Meredithhel és hajoltunk meg illedelmesen.
- Jó estét kedveskéim, Karamella néni vagyok. - nyeltem egyet, hogy ne folyjon a padlóra a nyálam - Gyertek beljebb! Mondjátok... sikerült elintézni a toronyban lévő szellemet? – kíváncsiskodott a munkánk felől.
- Sikerült bizony. Ai nagy hozzájárulásával. - válaszoltam az édes nevű néninek.
- Azért ti is sokban segíttettetek. – nem akarta csak magának a dicsőséget - Karamella néni van…
- Akkor jó, - szakította félbe Ai mondatát - örülök h vége ennek a "rémálomnak" és minden rendben van. Várjatok itt, már is hozom Ai drágám. – volt gondolatolvasó a néni.
- Sziasztok! – köszönt a hátunk mögül Joshua - Jó hogy épségben vagytok! – örült nekünk - Van tervetek az estére? – érdeklődött.
- Szia, hát nem igazán, - vallottam be - bár Ai megígérte, hogy megmutatja a kedvenc bárját. – emlékeztem vissza.
- Csak nem Stark bárjára gondolsz Ai-chan? – furcsa arckifejezéssel kérdezte a fiú.
- Jól mondod Josh, arra. – eddig nem látott vigyor lett Ai arcán, mi vészjósló volt a számomra, majd karjai közé fogta Joshua nyakát.
- Ijesztően nézz ki. - súgta nekem Meredith kicsit hangosan.
- Csak egy kicsit. - értettem vele egyet.
- Itt is van, amit hoztunk neked drágaságom. Remélem tetszeni fog. – korábban szinte szavakba se tudta önteni mennyire tetszenek neki ezek a textilek, így nem féltem tőle, hogy csalódást okoztak volna neki itt.
- Váááááá Karamella néééniiiii! – fogalmam se volt, hogy lehetett ennyire örülni valaminek, azonban, hogy a néni nyakába ugrott, megmutatva köszönetét ölelte újra át őt – Köszönöm!
- Minek örül ennyire? - értetlenkedett Meredith.
- Hát ez jó kérdés... – dicsértem meg a szavait - ez olyan női dolog. - próbáltam megmagyarázni.
- Nincs mit kedvesem. Tudtam, hogy tetszeni fog.
- Na akkor ideje mennünk egy jót inni. – fordult felénk miután a földre szállt - Mit szóltok?
- Rendben. - örültem meg - Viszont Meredithet itt hagyhatjuk? – látszott rajta, hogy kimerült volt.
- Elfáradtam. - vallotta is be a hattyú.
- Nyugodtan itt hagyhatjátok. Vigyázni fogok rá. – szavait hallva vált igazzá, mit Ai korábban mondott, hogy nagyon kedves embereket ismer a városban.
- Köszönjünk. - majd tettem a pultra a kis hattyút, búcsúzás kép még az öklömet tartottam neki, mit ő a homlokával tolt meg - Majd reggel jövünk. - szóltam neki.
- Rendben. - szinte már dőlt el az álmosságtól.
- Akkor követlek. - fordultam Aihoz.
- Jó éjt kicsikém. – egy csókkal a homlokára köszönt el ő is Meredithtől - Holnap találkozunk Karamella néni. Jó éjt. Viszlát. – nyitotta az ajtót.
- És most merre? - kérdeztem Joshtól és Aitól, amint a járdára léptünk.
- A következő utca sarkán van a bár, ahova menni fogunk. – válaszolt a fiú.
- Az első kört én állom majd. - ajánlottam kedvesen, minthogy volt miből most felelőtlenül költekeznem.
- Rendben. Ezt nem utasíthatom vissza. – örült neki, majd rövid sétánk csupán csak pár percbe került - Itt is vagyunk. Gyerünk, menjünk! – nyitott be felkészülve az estére.
- Nahát, kit látnak szemeim! Ai! – örült a lánynak a pult mögül egy férfi - Jó téged ismét látni! Többször is meglátogathatnál minket ám! – mindenki hiányolta itt szegény lányt, miből arra következtettem, hogy fontos lehetett nekik.
- Szia Stark! – hogy Ai nevén nevezte őt, rájöttem, hogy ő volt a tulaj - Jöttünk kicsit kikapcsolódni. Ő itt Petersen, a céhtársam. – mutatott be engem.
- Üdv Haregonban pajti. – fogtunk kezet - Mit adhatok? A szokásost?
- Azt majd később! – válaszolt majd rám nézett.

- Ez hanyadik volt Ai? - karoltam át a derekát, miközben a színpadról jöttünk le - Öt, vagy hat? – nem emlékeztem - Vagyis inkább a következő kört! - kiabáltam tőlem szokatlan hangnemben.
- Nem tudom. – nevetett a kérdésemen - Jöhet hát! – mondta hangosan a fülembe, majd pihentette meg a fejét rajtam.
A pulthoz érve már előttünk is voltak a poharak, mikben nemes whisky kellemes illatát lehetett érezni.
- És... - nyújtottam meg a szót - Most! - szóltam és a poharak egy pillanat alatt lettek ismét üresek.
- I... Igyunk még egyet! - csuklott - Stark lökj ide még egy kört! - vigyorgott és szavaira már mellettünk is voltak a poharak - Kettőnkre! – emelte a poharát és nézett rám.
- És a mi szerelmünkre! –egészítettem ki gondolkodás nélkül, azonban a szemem nem vettem le az övéről.
- A szerelmünkre! – szinte üvöltött a boldogságtól.
Nem tudom mi miatt, de most nem váltak üressé a poharak, csak egymást néztük és gondoltuk át, már amennyire tudtuk, hogy mire is ittunk épp, majd megismételve a tengerben történteket, egyszerre mozogtunk és ajkaink félúton újra találkoztak. Nem voltak gondolatok a fejemben, csak csókoltam őt szüntelenül és a karjaimmal megragadva a csípőjét húztam magamhoz a testét.
- Nem tudom, mit csinálunk... – vallotta be - de nagyon jól érzem magam. – mosolygott és csókolt újra.
- Nahát… ha már ilyen szép pár vagytok, akkor szentesítsük ezt! – Josh szakította félbe a cselekvésünk, majd körülöttünk mindenki felemelte a poharát.
- Igen! – és mondták egyszerre.

Reggel az ablakon beszűrődött fényre ébredtem, mi vakította a szemeim, majd a fejemet megfordítva a semmiből szörnyű fejfájás tört rám. A mellkasomon nehéz lett a takaró, majd jöttem rá, hogy a paplan nem is úgy fedte a testem, mint kellett volna neki. Lenézve, egy fekete, éjkék hajzuhatagot véltem felfedezni, mi Ait takarta és az ő gyönyörű testét, min ruha nem volt. Valamiért gyengéden tettem a fejére tenyerem, de nem volt ötletem, hogy, hogy keltsem fel őt.
Egy perc sem telhetett el, mire ő is mocorogni kezdett és kezével gyengéden a mellkasomat simogatta. Felnézve rám próbált megismerni, de sokáig szemezett velem mire rájött, kin feküdt épp.
- Jó... reggelt... – köszönt, de szavain hallatszottak, hogy szívesen aludt volna még.
- Jó reggelt neked is. – hogy megszólaltam szemeimet összehúztam a fejemben zajló fájdalom miatt - Mit csináltunk az este? - kérdeztem tőle kicsit kábán - És nincs rajtad ruha. - tájékoztattam úgy, mintha ez természetes lenne.
- Ittunk és rajtad sincs. – ismertette velem a helyzetem, majd szeme tágra nyílt és lett ijedt a tekintette - Jézusom... - ült fel, mintha tűzön feküdt volna - Mi…? – a lehető leghosszabban ejtette a magánhangzót - Pete... mi... mit csináltunk? – kérdezett remegő hanggal.
Miután én is eltakartam a takarni valót magamon, a lányra néztem zavartan és szememet a nap sugarait visszaverő gyűrűje vonzotta.
- Hát... - szemem a kézfején pihent, mivel szorította a paplant - te megtaláltad a boldogságot. - mutattam a gyűrűre az ujján.
Mintha egy pók mászott volna ott, úgy tekintett oda, az arca fehéredett és mintha remegni is kezdett volna.
- Most... most akkor mi... összeházasodtunk? – akadt ki - És az... az hogy így vagyunk... akkor mi együtt is voltunk? – esett kétségbe.
- Mi együtt? - ismételtem a szavait és néztem körbe a szobába, hol minden jel arra mutatott - Úgy néz ki. - dőltem hátra beverve a cselekedettemmel a falba a fejem.
- Jaj... jól vagy? – aggódva jött közelebb hozzám, de számomra még talán jól is esett ez a kis ütés - Jézusom... az a legrosszabb, hogy semmire sem emlékszem...
- Én sem emlékszem, - turkáltam az emlékeim között - De hogy? - értetlenkedtem - Az utolsó emlékem, hogy lelkesen énekelsz egy kocsmában a színpadon.
- Igen... arra... arra még én is emlékszem... – jegyezte meg, majd zavartan nézett körbe a szobába, miközben én azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen is lehetett az ágyjelenetünk éjszaka - Az biztos, hogy ezt a gyűrűt házassági kötéseknél használják. – szakította félbe a merengésem - Hogy tudtunk ennyit inni? – tette fel a költői kérdést - Le kell álljak a whiskyvel... – kimondva a mondatát lett szomorú az arca.
- Én álltam az első kört. - lett bűntudatom - Nem mintha zavarna, - került elém egy kép, amint kézen fogva sétálunk együtt - de csinálnunk kell ezzel valamit. - forgattam a gyűrűt az ujjamon, majd vártam, hogy melyikünk emelkedik fel elsőnek az ágyról.
- Először is menjünk le, mert alattunk van a bár – ismerte a szobát - és Stark mindent elmondhat a történtekről, utána pedig intézzük el a válást... – fura volt hallani, hogy válnunk kellett - Am... egy pillanatra elfordulnál? – nézett rám és gondoltam azért kérdezte, mert fel akart állni az ágyról.
- Öhm... rendben. - majd csuktam be a jobb szemem, de a balt nyitva hagytam - Így jó? - kérdeztem mosolyogva, hátha beleegyezik.
- Pete... kérlek. – kedvesen kérte és a mosolyának nem tudtam ellenállni.
- Rendben. – mondtam és fordultam a párnába.
Ai lépéseinek hangjait szinte nem is hallottam, csak a fürdő ajtajának csapódása jelezte nekem, hogy felnézhetek. Felülve láttam, hogy a ruháim a szoba minden sarkában megtalálhatóak voltak és bármennyire is próbáltam emlékezni, egy kép se ugrott be, mi többet mondott volna a jelenlegi tudásomnál nekem. Miután felöltöztem, az ágy sarkára ültem és vártam a lányra. A fejemet a tenyereimbe burkolva próbáltam csillapítani annak fájdalmát, majd a kilincs kattanása, Ai immáron ruhában megjelent alakja zökkentett ki a koncentrálásból.
- Akkor mehetünk? - kérdeztem felnézve a lányra.
- Minden rendben? - aggódott - Pe… persze mehetünk.
- Csak a fejem fáj. - álltam fel és engedtem magam elé őt, minthogy jobban tudta az utat, jobban ismerte a járást itt.
A korlátba kapaszkodva mentünk le a most meredeknek tűnő lépcsőkön és leérve csak páran köszöntöttek minket, de a vigyorukból az arcukon tudtuk, hogy itt voltak az este.
- Jó reggelt ifjú pár. – így sem neveztük még magunkat Aival - Jól aludtatok?
- Ehhe... köszönjük... - szinte dübörgött a pulthoz a lány - Stark mi tényleg összeházasodtunk? Mondj el mindent, kérlek.
- Ez nem valami szép... hogy semmire sem emlékszel... – jegyezte meg a lánynak - és te sem fiam? – majd fordult felém.
- Ö... – zavaromba a fejem tetejét vakargattam - én se sok mindenre. - voltam őszinte. - Kérlek, mesélj részletesen.
- Na hát akkor, tessék, itt egy kis frissítő. – tett elénk egy- egy pohár gyümölcslevet - Miután nem is tudom hanyadik kört ittátok, a színpadon Ai elénekelted az egyik kedvenc dalodat, amitől mindenki táncolni és veled együtt énekelni kezdett... – nehezen tudtam elképzelni, hogy a jelenlegi énektudásommal, hogy énekelhettem - ezután megint sorra ittátok a whisky-t és Josh mondta, hogy egybe kellene kelnetek, ha már ennyire dúl a szerelem köztetek... – „szerelem” a szó, minek kiejtése egy ideig kellemetlen lesz nekünk - és mit ne mondjak tényleg eléggé forró volt és bizsergető a levegő köztetek. – mondta a véleményét - Mindezek után pedig Josh össze is adott, titeket, mint a tengerészet egyik ezekkel a jogokkal felhatalmazott papja. Majd mindenki ivott az egészségetekre és Pete a karjaiban felvitt a szobába, amit én mondtam, hogy nyugodtan használhattok... – nem volt hosszú a mese, hogy hogy kerültek a gyűrűk az ujjainkra - És... tudjátok... a nászéjszaka... megvolt? – fura fény lett a szemébe, talán ő is egy részletes mesét várt tőlünk.
A meztelen testünkből az ágyon biztos voltam benne, hogy a válasz igen, bár mint ma már sokadjára, most is bosszankodtam, hogy semmire se emlékeztem belőle.
- Ööö... Nem, azt hiszem nem. - füllentettem gondolva Ai hírnevére itt.
- Ó pedig azt hittem, az is megvolt, - lett szomorú tekintete - hiszen ez lenne a normális. – mondta.
- Mond csak Stark... ugye Joshék még nem mentek el? – kérdésének köszönhetően jutott eszembe is, hogy mi még el akartunk válni egymástól.
- Nem, még nem, most pakolják fel a hajóra az árut. – válaszolt - Csak délután indulnak útnak. – tájékoztatott.
- Köszönöm. Gyere Pete... – megfogva a kezem siettünk tovább - Köszönünk mindent, majd ha legközelebb is eljövök hozzád, de csak mértékkel fogok inni. - hazudott - Viszlát.
- Viszlát. - szóltam még én is és minthogy kezemet fogva húzott, így mentem Ai után - Remélem nem lesz gond és tud segíteni nekünk. - gondoltam bele, hogy mi lesz, ha nem.
- Igen... azt én is remélem. Előbb intézzük el ezt, aztán menjünk Meredith után vagy fordítva?
- Előbb ezt, - vágtam rá gyorsan - ha megtudná, azt hiszem, életed végig zaklatna ezzel, és a miérttel, hogy miért nem vagy az Anyukája.
- Hmm, igazad lehet. – végre egy kis mosoly is lett Ai arcán - Meredith nagyon édes.

- Josh, Josh! - kiabáltam utána amint megláttam az alakját és siettünk hozzá - Kell a segítséged. - mondtam neki.
- Nahát, az ifjú pár! – fordult felénk és örült nekünk - Gratulálok most is! Jó volt az éjszakátok? - mosolya perverz gondolatokat tükrözött.
- Mondhatni, amire emlékszünk az jó volt. - voltam őszinte - Viszont, elválnák. - fogtam meg Ai kezét és mutattam az arcába a gyűrűsujjainkat.
- Áh... erről van szó... – jól tudta, ha ő nincs, ez nem történik meg velünk, vagyis nem egészen így.
- Josh... még is hogy jutott eszedbe összeadni minket? – nem kicsit volt mérges rá a lány - Eszednél vagy?
- De olyan szép pár vagytok, és ahogy láttam nagyon is szerelmesek. Nem gondoltam, hogy ezzel ártok! – mondta.
- Szeretnék, ha semmissé tennéd ezt a házasságot. – nem tudom miért most jutott eszembe, de némán fohászkodtam, hogy sohase tudják meg a szüleim az itt történteket.
- Rendben, gyertek a kabinomba, csak pár papír aláírása kell hozzá és kész is vagyunk... bár nem értem miért akartok elválni... – valamiért nagyon akarta, hogy együtt legyünk Aival.
- Mert nem vagyunk szerelmesek! – mondta hangosan, hogy vésse az agyába - És ha kérhetnélek legközelebb, ha elkezdenék inni, állíts le!
- Legalábbis csak akkor, ha itt vagyok. – kuncogtam.
- Itt lehetsz Pete... csak fogjuk vissza magunkat. – nevettet végre ő is, majd írtuk alá a papírokat és váltunk meg a gyűrűinktől.
A haza út igazán kellemetlen volt számomra. Meredith tudatlanul ült előttem a kétkerekűn, viszont Ai ölelése más volt, mint tegnap, mikor a városba jöttünk. A történtek után fura volt ilyen közel éreznem a testét, de végül megszoktam és nyugodtan telt utunk.
Megérkezve a céhépület elé parkoltunk le és mentünk be a házba, hogy köszönjünk, és jelentsük, megérkeztünk, azonban amint beléptünk az ajtón, meglepő, váratlan fogadtatásban volt részünk. A mennyezetről lelógatva nagy betűkkel volt kiírva az „Éljen az ifjú pár!” felirat és tömegbe rendeződve, ujjongva üdvözöltek hangosan minket a terem túlsó végéből.
- Uram... atyám.... – temette be fejét tenyereivel - Még is honnan tudták? – fordult hozzám.
- Kérdezed ezt úgy, mintha nem ismernéd Bob Mestert. – válaszoltam, de én se gondoltam, hogy kiderül a rövid házasságunk - Viszont... - néztem én is a lányra - te közlöd vele a rossz hírt. - nyújtottam a nyelvem.
- Tényleg... sejthettem volna... – sóhajtott fel - Már mért pont én? Szerintem meg együtt mondjuk el neki!
- De sírni fog, - mondtam a tényt - és ha ő sír, én is fogok. - vallottam be - De igazad lehet, hisz nem csak te váltál el tőlem. - adtam be a derekam, majd közelebb sétálva a tömeghez még visszafordultam Aihoz - Azért még majd barátok maradunk? - kérdeztem tőle.
- Apa ezt miért kérded, ő a Keresztanyukám. - emlékeztetett Meredith.
- Persze. – mosolygott a kérdésemet hallva és egy puszit adott az arcomra.
- Jaj, drágáim! - lebegett elképesztő sebességgel felénk Bob Mester - Úgy örülünk nektek, és a boldogságotoknak! - karolt át és egymásra nézve Aival jöttünk rá, hogy nem csak vele kell közölni a válásunk hírét. Egy perc fájdalmas mégis szeretett teljes szorítás után hátráltunk pár lépést tőle.
- Bob Mester, mondanunk kell valamit. – kezdtem szólni, majd Ai a magasba emelte magát és engem, hogy kitűnjünk a tömegből - Szomorú hírt kell közölnünk veletek barátaink! - emeltem fel a hangom, hogy ránk figyeljenek a még boldog emberek és vártam, reméltem, hogy e kényes helyzetbe átveszi a szót Ai tőlem.
- Tudjátok... mi... mármint mi ketten Petetel... sajnáljuk, de elváltunk! – egyszerűen, minden fölösleges kerítés nélkül közölte velük a hírt - Mindez csak azért történt meg, mert az egyik barátom kicsit túlkombinálta a dolgokat és hát... ez lett a vége... – próbált mosolyogni - szóval, már nem vagyunk házasok. – tájékoztatta őket az állapotunkról, mi viszonylag nem szomorította el őket.
- Áhááááá..... – az Ai beszédje után bekövetkezett csendet végül Bob Mester sírása, üvöltése törte meg, majd hirtelen el is tűnt a szemünk elől.
- Ajjaj... – adott hangot nem tetszésének - Keressük meg...
- Az irodába. - mondtam neki, majd a tömegen átrepülve kopogtattunk az ajtaján.
- Bob Mester? - kérdeztem, de csak a sírásának hangját hallottuk. - Bob Mester? - ismételtem, de választ továbbra se kaptunk, így engedély nélkül nyitottunk be hozzá.
A szobába belépve szinte már vízen jártunk, minthogy nem voltak elegek a zsebkendők, hogy felitassák a Mester bánatát.
- Mester, sajnáljuk. - mentünk közelebb hozzá.
- Ugyan, nem kell. - szipogott és nézett fel ránk - Csak úgy megörültem, hogy együtt letettek. Két ilyen szépség. - állt meg egy pillanatra, majd újra belegondolva zokogott tovább.
- Jaj Mester... kérlek ne sírj... rossz így látni... – ment közelebb hozzá és ölelte át a Mester gömbölyded testét - Igazából... ennek nem kellett volna így történnie, csak tudja a sok whisky...
- Pedig már tényleg annyira beleéltem magam. – rossz volt így látni - De ti kell ezt eldöntsétek... most viszont kérlek... hagyjatok magamra... majd később beszélünk... – mondta nekünk a szavait és fordult az ablak felé.
Aival egymásra néztünk és mondhatni telepatikusan beszéltük meg, hogy távoznunk kell most innen.
- Rendben Mester... most menjünk Pete. – a lány szavaira csak némán bólintottam és nyitottam az ajtót, min ki is sétáltunk.
Miután bezártuk az ajtót magunk mögött, a falnak dőlve nyugtáztuk a helyzetet.
- Rosszabbul viseli, mint gondoltam... – nem örült a Mester reakciójának, majd tartott egy kis szünetet - Azért jó volt egy napra házasnak lenni.
Belegondolva tényleg nem volt rossz, és a történteken együtt nevettünk tovább, bár Meredithnek még el kellett a későbbiekben magyaráznunk a dolgokat.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 556
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 32

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Szomb. Jún. 02, 2012 1:33 pm

Nos az első kaland kellemes élmény volt, mint azt már Natikának is elmondtam, tetszett a sztori, nem igazán tudok hozzáfűzni semmit, remélem sokat fogtok még együtt játszani. Smile

Jutalmad 400 VE, Meredith pedig 80 VE-vel gazdagodik.

A második kaland, hát
először is: Karamella néni?? xDDD

másodszor: hű ez jó hosszú lett,

harmadszor: nagyon tetszett,

negyedszer: próbálj meg finomítani a párbeszédek után hozzáfűzött gondolatokon, sokszor egyáltalán nem is lenne rájuk szükség, csak vontatottá válik tőle a szöveg. Pl: "volt gondolatolvasó" és még sorolhatnám az ehhez hasonló, nyelvtanilag is értelmetlen megjegyzéseket. Ezzekre figyelj oda jobban, nagyon ki tudnak zökkenteni.

Jutalmad 400 VE plusz 80 VE bónusz, a kis hattyúcska pedig 100 VE-t kap.

A bírálat természetesen májusra vonatkozik.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Pént. Júl. 13, 2012 2:35 pm

"Mindig rá gondolsz..."

/Monával ismét egy közösen írt kaland/

- Apa, miért beszélsz állandóan Monáról? – kíváncsiskodott Meredith, miközben a fürdőben a kádban úszkált, én pedig a most kellemesen hűvös csempén ültem mellette és tartottam a kezem a hideg vízben.
- Én nem is.
- Pedig de, mindig megemlíted. – tájékoztatott, minthogy nekem nem tűnt még fel ez a fajta szokásom – Mindig rá gondolsz és én még nem is láttam őt.
- Akkor este bemutatlak neki.
Hirtelen nem tudtam, hogy örüljek e az utóbbi mondatomnak vagy sem, de minthogy kimondtam, már visszavonni nem lehetett a szavaimat. Tény, hogy elkezdtem valamit érezni Mona iránt, de ilyen téren sosem voltam sikeres a lányoknál, így már belekezdeni is féltem valamibe, minthogy úgy véltem csak bukás lehet belőle. Ha bele is kezdtem, közelítettem valakihez, válaszul - bár mindig máshogy fogalmazva – csak egyszerű barátként tekintettek rám, vagy épp a kifogással éltek, hogy akkor nem akartak senkitől semmit, jól érezték magukat egyedül, mit én tiszteletben is tartottam, függetlenül attól, hogy nem tudtam, meddig kell várnom.
Arcomon jól látszott, hogy gondolkodóba estem, így Meredith megvárta, hogy felnézzek rá.
- Akkor este bemutatsz neki? – kérdezett vissza, hogy biztos legyen a kijelentésem.
- Be. – mosolyogtam rá – Majd elmegyünk a fesztiválra, mi este lesz.

Mona és a testvéreként nevelt négylábú Noir a céhházban ültek a megbeszélt időben és ránk vártak a pultnál. Bizonytalanság kezdett el uralkodni rajtam, de minthogy Mer megállás nélkül totyogott mellettem, így én sem álltam meg és végül a lány hátához értünk.
- Szia, Mona. Köszi, hogy eljöttél. – zavart mosoly kíséretében adtam hangot az érkezésünknek és álltunk mellé.
- Szia, Mona. – nézett fel rá a rózsaszín madár – Leszel az Anyukám?
- Ó, jaj. Kezdődik. – jegyeztem meg halkan és borítottam be tenyeremmel a homlokom.
- Sziasztok. Nagyon szívesen, Noir is kíváncsi volt Meredithre. – hogy mosolyra húzódott az arca a szavai végén, megnyugodtam, hogy nem volt szomorú, hogy itt kellett lennie.
- De ő az én Anyukám.
- Nem, nem vagyok az, de ezt már megbeszéltük. – úgy tűnt sokszor felhozott téma lehetet ez náluk.
- Akkor leszel? – kérdezte újra a hattyú, miután jól szemügyre vette Noirt.
- Nem, nem lesz, ez nem így működik, de ezt már mi is megbeszéltük. – válaszoltam gyorsan Mona helyett, majd fordultam is a lányhoz – Elnézést, és akkor indulás előtt még iszunk valamit?
- Inni? Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. – mintha aggódás némi látszatát mutatta volna.
- Ugyan már, nem lesz semmi gond. – emeltem fel Meredithet és tettem a pultra kicsiny testét, majd ültem le Mona mellé – Szóval mit kérsz?
- Mikor legutóbb ittam, nyuszi fülekkel ébredtem egy ismeretlen helyen… - akaratlanul is elképzeltem őt így és a látvány miatt mosoly ült ki az arcomra.
- Most vigyázni fogok rád. – tőlem szokatlan módon, magabiztosan kacsintottam rá – Még Meredith is iszik.
- De csak tejet.
- Ezt nem kellett volna mondani. Na, szóval mit iszol? - kérdeztem újra.
- Na jó… Rábeszéltél. Mit is? – gondolkodott el kérdésén – Mit lehet?
- Én is kapok tejet? – jött közelebb a szőrmók.
- Te is kapsz öcsisajt. – simogatta meg a társát Mona.
- Akkor ezt bízzuk Lizre.
- Liz, Liz! – szólította a hőn szeretet barátnőjét – Kérhetünk két korsó tejet, meg Apáéknak valamit?
- Valamit? – elég tágan fogalmazott Meredith, így érthető volt, hogy visszakérdezett.
- Valami erőset. – bíztam Lizre magunkat.
Egy perc sem telhetett el mikor négy pohárral tért vissza a lány és tolta is elénk az italokat.
- És jó ötlet egy randit ivászattal kezdeni? – érdeklődött kíváncsian Liz, de csak némán, meglepődve néztem rá és vártam, hogy esetleg Mona válaszol majd neki.
- Hát, nem tudom. – Noir elé húzta az egyik korsót – Ő mondta. – ujjait rám szegezte.
- Igazából ez nem randi. – úgy éreztem az arcom kezdett vörösé változni, zavarban lettem.
- Ó, értem… - lett szomorú a szavaimat hallva – akkor mit fogtok csinálni?
- Megnézzük majd a fesztivált a városba. – felelt neki Mer lelkesen – Én, Apa, Mona, meg Ő. – nézett Noira.
- Van nevem is. – hangján érződött, hogy nem örült, hogy a madár nem tudta.
- Noirnak hívják. –súgtam halkan Meredithnek, ki csak néma bólintással jelezte, hogy értette.
- Igen, igen, biztos jó buli lehet ott. – jegyezte meg, bár szemeivel a poharát vizsgálta.
- Jó buli van bizony. - nevetett fel Liz – Érezzétek jól magatokat majd! – mosolyogva hagyott itt minket és ment vissza mosogatni.
- Akkor… - emeltem fel a poharat – a ma estére. – fordultam Mona felé és tartottam a kezem.
- Most mit csináljak? – értetlenkedett, min csak mosolyogtam.
- Emeld fel, – fogtam meg a kézfejét – és érintsük össze a poharakat. – majd húztam is gyengéden a karját, hogy találkozzanak a poharak.
- Ezt pontosan miért is csináljuk?
- Mh… ez amolyan szokás, mikor ünnepelni szoktak. – válaszoltam egyszerűen, minthogy bonyolultabban nem is tudtam volna – A poharak találkoznak, majd megisszuk a tartalmát.
- De ez büdös. – jegyezte meg némi undorral az arcán.
- Nem szagolgatni kell, inni. – öltöttem rá a nyelvem – Húzóra, egyszerre és nem kiköpni majd.
Figyeltem, ahogy a szájához emelte a poharát, majd én is hasonlóképp tettem és ittam meg a pohár tartalmát. Meglepetés íz gyanánt nem ért, de a szemöldököm össze kellett húznom, hogy gond nélkül lenyeljem az alkoholt és az utóhatás sem volt kellemes.
- Mind ilyen rossz? - kérdezte, miután kortyolt bele Noir tejébe, hogy mást ízt érezzen.
- Ritka a kivétel. – világosítottam fel.
- A tej nem ilyen.
- Igaz, a tej nem ilyen. – mosolyogtam a hattyún - Még egyet? – gonosz szándék vezérelte kérdésemet.
- Valami mást nem lehet? Ez borzalmas volt.
- Mind megittad… - jegyezte meg szomorúan Noir.
- És neki még egy korsó tejet.
- Még egy korsó rendel, meg akkor még egy kör, de más. – nevettem és hogy Liz is hallotta, előttünk is teremtek a poharak - Ezután megyünk a városba.
- Ezt is egyszerre kellene meginnom?
- Persze, egészségedre. – szóltam és ismételtük meg az előző jelenetet.
- Akkor megyünk? – kérdezett Meredith.
- Rajtam ne múljon. – mondtam, majd egyszerre fordultunk Mona felé és vártunk a parancsszóra.
- Menjünk inkább, mielőtt még valami borzalmat le kell nyelnem. – bár nem örült neki, mégis mosolygott.
- És ott mit csinálunk? – kérdésével felém fordult a farkas.
- Ünneplünk! – voltam lelkes – És tovább iszunk!
Letéve Meredithet a földre fogtam meg Mona kezét és húztam magam után, mutattam az utat.


A bódék közt nevetve sétáltunk és éreztük jól magunkat, Monán látszott, hogy a két pohár is megártott neki, mit korábban ittunk, de azért igyekezett minél tovább talpon maradni. A két kisállat nem barátkozott rögtön össze egymással, de az utálattól is távol álltak, így mindenki boldognak érezte magát. Örültem, hogy a macskaköves járdán végül Mona is itt volt mellettünk és nem bántam meg, hogy elhívtam erre a találkozóra.
Pár utca után, talán egy óra múlva jobbnak láttam leülni egy padra és szólva nekik, hogy várjanak, vittem a lánynak egy üveg sört, hogy ne legyen üres a keze.
- Tessék, ez a tied. – adtam át neki, majd ültem le én is – És hogy érzed magad eddig?
- Zsibbadok. – rövid választ adott – Az jó?
- Úgy ahogy, de ezen még változtatni kell. – kortyoltam bele az üvegbe – Meddig maradhatok kint? – gondoltam rá, hogy Natiékkal lakott együtt.
- Nem tudom. Erről nem volt szó. – válaszolt, majd ő is megkóstolta a sört.
- Értem. – rövid szavammal csend állt be a beszélgetésünkbe.
Percek telhettek el szavak nélkül. Az én eszembe nem jutott egy értelmes kérdés sem, Mona pedig csak maga elé nézve esett gondolkodóba, minthogy jól látszódott rajta, hogy nem a körülöttünk levőket szemlélte.
- Szerinted mekkora esély van rá, hogy összefussak a hegyen egy Sulekkel? – tett fel váratlan kérdést nekem.
- Tessék? – fordultam felé – Ez hogy jutott az eszedbe?
- Hát csak úgy, mint a kovászos uborka.
- Mint a kovászos uborka? – csodálkoztam és jöttem rá, hogy már erre az üveg sörre se kellett volna meghívnom.
- Hát úgy jutott eszembe. Most mit nem értesz?
- Ö… - nem akartam őszintén válaszolni a kérdésére - mindegy, szóval miért akarsz Sulekkel találkozni?
- Hát hogy megkérdezzem tőle, tudja-e hol van Miron.
- És ki az a Miron? – valamiért tudni akartam, jól esett volna többet megtudni Monáról és az ő múltjáról.
- Noir Anyja, meg majdnem az enyém is, de mégse, vagy valami hasonló.
- Valami hasonló? Miért a te szüleid hol vannak? – jól tudtam, hogy őszintén fog válaszolni most, ezért bátorkodtam kérdezni.
- Na látod, ez egy igazán jó kérdés! Én csak Mironra meg Ty-ra emlékszem, mint szülőkre. Másra nem, bár vannak homályos emlékfoszlányaim, miszerint előtte valami emberek közt voltam, de nem vagyok benne biztos.
- Ó, értem. – gondoltam át a mondanivalóját – Akkor majd megkeressük őket. – mosolyogva dőltem a vállának, hogy közelebb legyek hozzá.
- Én szédülök, vagy forog a világ? Bár ha a világ forog, akkor is szédülnék, nem? – nehezen érthető beszélgetésünkbe egy újabb értelmetlen kérdés született.
- Inkább csak te szédülsz, de ezen a tánc segít. – megfogva a karját ismét húztam magam után a tömegbe, hol ki alakult már egy kisebb csoport.
- De én nem tudok táncolni.
- És? - fordultam vissza, majd álltam meg és tettem kezem a csípőjére, hogy irányítsam őt.
Hosszan néztünk egymás szemeibe, vártunk a jelre, majd érkezett a dalba a dob és a derekaink is megmozdultak. Egyszerre mozogtunk, egyszerre léptünk, a kezünk hol az égben volt, hol pedig egymást fogtuk, hogy ne távolodjunk el egymástól. A lábainkkal pedig a magasba ugráltunk, vagy épp egymást kerülgettük. Igazából nem tudtam táncolni, legalábbis még nem táncoltam, de minden mozdulatunk ritmusra történt, mintha már ezer éve ismernénk a másikat.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de még nem volt vége a táncnak, azonban Mona váratlanul szorosan karolt, ölelt át engem és nem engedett el.
- E… ezt most miért? – dadogtam zavaromban és néztem le rá.
- Mert úgy néztél ki, mint akit jó megölelni. - szólt halkan és keletkezett halvány pír az arcán.
- Ó, értem. Azt hiszem, üljünk vissza.
- Nem hiszem, hogy én odáig eltudok menni…
- Gyere, támaszkodj rám. – mondtam, majd most én karoltam a derekába, hogy legyek támasza neki.
- Minden rendben van? – aggódott Meredith mikor hozzájuk értünk.
- Úgy ahogy, bár Mona mintha rosszul lenne.
- Dehogy va-vagyok rosszul! Csak egy kicsit szédülök. Nem eszünk valamit?
- Biztos jól vagy? – aggódott érte Noir is.
- Igen. – végig simítva rajta a tenyerét mosolygott rá, majd felállni készülve egy pocakosabb férfi vetődött mellénk és hozott magával kellemetlen illatfelhőt.
- Szervusz Kincsem, hogy vagy ma? – karolt Mona vállába, majd húzta magához közel.
- Hát egy kicsit szédülök. És te? – meglepődtem, hogy ilyen természetességgel kérdezett vissza és nem is tetszett, hogy ilyen társaságot kaptunk.
- Szédülsz Kincsem, igazán? Gyere velem, majd meggyógyítalak, a varázspálcám csodákra képes. – perverz mosoly lett úrrá az arcán és jól tudtam mire gondolt.
- Bocsi, - hajoltam előrébb – de ő velem van.
- Igen, és?
- Igen, együtt vagyunk. – örültem, hogy beismerte ő is és hogy ujjaival is rám mutatott, a férfi arcán mérget, dühöt véltem felfedezni.
- Vele? Te? – állt fel váratlanul, legalábbis én nem számítottam rá és a ingembe belemarkolva emelt is fel engem.
- Most mit csinálsz? – értetlenkedtem.
- Azt mondta, hogy veled van, de én meg nem akarom, hogy itt legyél. – tájékoztatott a szándékáról és hajított is odébb engem.
Az érkezés nem volt kellemes és egy kemény padot is felborítottam a testemmel. A kopasz tolakodó kinyomva a mellkasát közelített felém, én pedig gyorsan álltam fel.
- Ha a győztesnek vörös haja van, kap egy puszit! – hallottam Mona szavait és néztem el a támadóm válla felett. A lány Noirral és Meredithhel a kezeiben ment távolabb, mit nem is sajnáltam most és a mosolya, mit nekem szánt plusz erőt is adott nekem.
- Ő az enyém! – ért elém a majd két méteres férfi és orrából fehér gőz távozott, igyekezet újra meg fogni, azonban hátrébb lépve kerültem el a szorítását.
Valamiért csodálkozott, hogy nem ért el engem, nem úgy sikerült valami, mint ahogy ő akarta, de nem adva fel lépett közelebb hozzám és próbálkozott újra. Sokáig ismételgettük ezt, míg nem hátrálva lábaimmal akadályba nem ütköztem, míg nem a szökőkút került mögém.
Gúnyosan nevetett fel, azonban, hogy a mellkasát szabadon hagyta, én következtem és a megduzzasztott öklömmel repítettem odébb pár méterrel őt. Sokáig hitetlenkedett, hogy valóban én ütöttem e meg őt, de felállva most felém rohanva akart elsodorni engem, azonban a Titan magic: muscle mágiámhoz fordulva segítségül váltam ellenfélé számára és megindulva vállaink félúton hatalmas erővel találkoztak. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy ahogy a testeink találkoztak, a föld is megrepedt a lábaink alatt, de nem volt időm lenézni. Tolni próbáltuk a másikat, de nem jutottunk megegyezésre, majd egy kidurranó lufi terelte el a figyelmem és kihasználva ezt került fölém, tolt ő, és hátráltam tehetetlenül én. A vízzel teli szökőkút eszméletlen sebességgel vált egyre nagyobbá számomra, hogy közelítettünk felé, majd kapva az alkalmon, a testemet a lehető legkisebbé változtatva estünk bele, zuhantam fájdalommentesen a vízbe, míg a kopasz disznó beütve a fejét feküdt eszméletlenül mellettem.
Kikászálódva a vízből alakítottam vissza a testemet az eredeti állapotába és pihentem meg a küszöbön, miközben a ruhámból a vizet csavartam ki. A turisták, a járókellők egy pillanatra megnéztek minket, majd mintha mi sem történt volna mentek tovább és jutott eszembe, hogy nem egyedül voltam itt. Felállva, megigazítva a ruhámat Monáék után mentem, kiket meglátva nyugodtam meg, hogy nem volt semmi bajuk és lelkesen ettek vattacukrot egy kisebb bódénál.
- Ki győzött? – érdeklődött, amint meglátott engem.
- Hát a vörös hajú áll előtted.
A szavaimat hallva lépett közelebb hozzám, de egy lépés is elég volt, hogy lábaiban elesve dőljön előre, dőljön a mellkasomba.
- Minden rendben? – néztem le rá aggódva.
- Ja, igen, persze és itt a nyereményed. – mondta, majd ajkaival az arcomat érintette hosszan és lepett meg engem, hogy emlékezett még, hogy mit mondott korábban.
- Pfúúúúúj! – nem láttam, de a hanghoz az arcot is el tudtam képzelni.
- Miért? Ez olyan szép. – nem értett egyet Noir reakciójával Meredith, miközben én csak egyre jobban pirultam.
- Köszönöm, azt hiszem. – tartottam kis szünetet, majd zavartan szóltam – Szerintem menjünk haza, későre jár.
- Menjünk. Egy kicsit amúgy is elálmosodtam. – ha nem is mondta volna, látszott rajta, hogy nem sokáig húzta volna már.
- Elkísérlek hazáig, ha nem gond neked.
- Igen, egy lánynak már veszélyes ilyenkor egyedül mászkálnia, erre Apa tanított. – szólt Meredith is.
- Máris, csak előbb… - kotorászott a mély zsebeiben, majd arcára ijedt tekintet ült ki – Nincs meg a kulcsom.
- Az gond. – jegyeztem meg – Nem hiszem, hogy megtalálnánk most.
- Gyertek hozzánk akkor. – lelkesedett a hattyú.
- Jó- jó. Fogócska hazáig! – úgy tűnt Mona energiája a kis négylábúba költözött.
- De nem akarok zavarni.
- Akkor nem ajánlottuk volna. – nevettem és megfogva ismét a kezeit tört elő az erőszakos énem és húztam magunk után.
- Ééééés ki is az a másik? C…c… az unokatestvéred. Őt sem zavarom?
- Á, nem, nincs most otthon, így nem, nem zavarsz! – voltam határozottabb, hogy ne aggódjon tovább.
- Rendben. Akkor menjünk, de igazából már megyünk. – nevetett halkan magán.
Szerencsére nem laktunk távol a tértől, így minden nehézség nélkül értünk el a lakásig. Monával talán több probléma is volt, mint a két kisállattal, de hogy nem engedtem el őt, így vele se történt semmi baleset. Hogy megérkeztünk, aggódva néztem fel a lépcsősoron, minthogy egy emeletet kellett sétálni és Monának már egymás elé is nehéz volt tenni a lábait, de hirtelen ötletként az ölembe kapva őt, ragadtam meg a hajlatainál és kezdtem el felfele sétálni vele.
- Hé, hé, hé… mit csinálsz? – lepődött meg a cselekedetemen.
- Csak segítek. – válaszoltam egyszerű természetességgel, majd legközelebb már az ágyra tettem le őt.
Csak a lábbelijét vettem le róla, de amint felnéztem rá, már mély álomba is volt ő. Arca szinte eltűnt a hatalmas párnában, de gyengéden, óvatosan kipiszkálva arcából a hajzatát, adtam jó éjt puszit a homlokára és kívántam szép álmokat neki, majd feküdtem az ágy túloldalára, miután a csöppségeket is lefektettem.

A napfény nem volt kegyes hozzám és az arcomba sütve ébresztett fel könyörtelen mód engem.
- Mi a fene? – hallottam ismerős hangot és egy pillanat alatt emlékeztem vissza a tegnap estére.
- Jó reggelt. – köszöntem halkan, kicsit érthetetlenül is.
- Neked is, de mégis... Pete, hogy kerültem ide? – fordult felém, szemeiben gyengébb félelemmel – És miért aludtam egy ágyban veled?
- Nem emlékszel? – kérdeztem, bár fölöslegesnek véltem, minthogy ha emlékezett volna, nem kérdezett volna erről – Hát… kicsit hosszú történet, de ünnepeltünk az este és elhagytad a kulcsaidat, így felinvitáltunk téged ide. – próbáltam egyszerű választ adni.
- Nem, nem emlékszem. – nézett maga elé, majd kapott a fejéhez – Áuu…
- Nyugi, ne erőltesd most a fejed. – ültem fel gyorsan – Készítek reggelit és mesélek neked.
- Oké, úgy is hülyeséget álmodtam.

Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Szomb. Júl. 28, 2012 2:42 pm

„Köszönöm nektek!”


Reggel a tükörbe néztem a fáradtnak tűnt arcom és hideg vizet fröcsköltem magamra, hogy felébredjek és megszabadítsam szemeimet a sárga csipák hadseregétől, azonban a megoldásom keserves volt. Ahelyett, hogy kiálltam volna a teraszra, hogy a szél átfúja a testem, összevizeztem a ruhámat és a fél fürdőszobát a cselekedetemmel.
Polót cseréltem, azonban mielőtt belebújtam volna az újba, eltűnődtem a hegeimen a felsőtestemen, és a látványtól, hogy szabad szemmel meglehetett számolni a bordáim számát. Hirtelen még az élettől is elment a kedvem, ahogy emlékezni próbáltam a közelmúlt eseményeire. Csak a rossz dolgokra tudtam most gondolni és ez nem könnyítette meg a helyzetem.
Bár a nap sugarai besütöttek a szobába, nem sok színt láttam, ami volt is, az is most a szemembe leginkább a szürkéhez hasonlított. Felöltözve, csak egy elhízott, egészséges almát fogyasztottam el reggeli gyanánt, de amint kiléptem a lépcsőházból, az is jobban érezte magát a testemtől távol, megrágott, az alakjától megvált, sárga formájában a macskaköves úton. Miután kiöblítettem a szám, újra útnak indultam. Nem sokat gondolkodtam, bármilyen állapotban is, de egy küldetésre kellett mennem, a hűtőnk üres volt és a lakbérrel is tartoztunk.
Gyalog indultam útnak, fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy a mágikus kétkerekűmet használjam és napokkal ezelőtt bele kellett törődnöm, hogy annak a vezetése nagyobb koncentrációt igényel, mint ami nekem mostanában volt.
Az utcán se élénkültek fel a színek, azonban alább hagyott a szél fújása, mit nem sajnáltam. Igazából sütött a nap, de én csak időnként láttam meg egy-egy fénysugarat, amint áttörtek a most számomra gyönyörűnek mondható koszos kék felhők közül, de ennyi kevés volt hozzá, hogy némi lelkesedés legyen bennem a mai nappal kapcsolatban.
A céhben könnyű munkát választottam, egy egyszerű felderítés a nyugati országrészben. Semmi megerőltető elfogás, semmi más testőrségi feladat, csak egy egyszerű felderítés.

A megbízó nem sokat tudott, végül is azért hívott, hogy én tudjak meg többet, csak az irányt adta meg és hogy meddig menjek. Felpakolva, hamar útnak is indultam. Nem sok mindenhez volt kedvem, és így nem is sok mindent csináltam. A vonaton ülve értelmetlenül néztem ki a fejemből és hosszú idő óta most először nem volt semmi gondolat a fejembe, most először nem álmodoztam semmiről se. Mindig járt valami az agyamban, de most nem, olyan érzésem volt, mintha nyitott szemmel aludtam volna és ezt nem bántam, kizártam a külvilágot és belül sem zavart semmi.
Amint leszálltam a vonatról egy eddig ismeretlen faluba, útnak is indultam a megfelelő irányba. Az erdő mélyében gyalog kellett tovább mennem, így csak egy hátizsákot vittem magammal. Veszélyesnek írták le a környéket, de jó ideig nem ütköztem egy vadba se, a legveszélyesebb állat is csak egy őz volt, ki a gidáját védte, de nagy távolságba elkerülve őket, ő se okozott fennakadást nekem.
A nap az ég legtetején járhatott, mikor elértem a térképen is feltüntetett tavacskához, hol feltöltöttem a kulacsomat és az ebédnek szánt kenyeret is elfogyasztottam. Étvágyam nem volt, így nem ettem sokat, viszont megpihentem egy kis időre.
Ahogy hátradőltem a kavicsos, de mégis füves parton, az eget fürkésztem. Legnagyobb gondomnak egy fűszálat éreztem a nyakam közelében, ahogy a szellő bizsergette vele a bőröm. Az idő jó volt, bár sütött a nap, nem volt meleg és egy kisebb esőtől is távol állt a környék.
A pihenésem ágak reccsenése, idegen lépések zavarták meg. Minthogy ilyen helyen nem két lábon járó emberekre számítottam, így lassan ültem fel és néztem körül.
Rossz helyen telepedhettem le, mert két nagyobbacska, csíkos tigris állt mögöttem, kik valószínű erre, ezen a tónál szokták oltani a szomjukat. Nem hittem, hogy gond nélkül elsétálhatok onnan, így, mielőtt lendületbe jöttek volna, gyorsabb voltam tőlük és felkapva a táskámat kezdtem el rohanni a partszakaszon.
Egy ideig úgy tűnt, hogy nem akarnak üldözni, de amint éreztem, hogy az egyikük nem sokkal csapot le rám mögöttem, hátrafordultam és félve tudatosult bennem, hogy velem akarnak jól lakni mára.
Futásommal hamar a fák közé vettem az irányt, mert túl egyszerű préda lettem volna számukra a nyílt terepen. Az erdőbe a fák törzseit átkarolva hirtelen, éles kanyarokat tudtam venni, azonban ezt a megoldást a tenyerem sokszor kellemetlennek érezte, ahogy a redős, éles kérgekbe kapaszkodtam. Minthogy nem voltam jártas az erdőben való futásba, így a lábam jó párszor kifordult a régen letört ágakban és a moháktól csúszós köveken, de felállva, megállás nélkül futottam tovább, mert nem akartam az áldozattuk lenni. Igazából megpróbálhattam volna elmagyarázni nekik, hogy csontos vagyok és nem sok hús lenne rajtam, de látszott, hogyha értették is volna a beszédem, akkor sem hallgattak volna végig engem, minthogy éhesek voltak.
Mikor nem hallottam a hangos lihegésük, vagy a futásuk hangját, akkor tudtam, hogy ugranom, vagy hajolnom kell. Sokszor vétették el az ugrást és ritkán, amikor sikerült is nekik, akkor is a puha mancsukkal sodortak el és jobban fájt, hogy a kemény fák állították meg a bukfenceimet.
Korábban tanulmányozva a térképet, tudtam, hogy merre futok, és hogy ritkulni kezdtek a fák, tudtam, mit kell csinálnom. Szép lassan, folyamatosan nyújtottam a lábaimat és kiérve a fák árnyékából rögtön ugranom kellett, mert az itt levő folyó szelte ketté ezt az erdőt, egy kisebb szakadékot kialakítva a munkájával. A megnőtt lábammal nagyobbat tudtam ugrani és a kezemet megnyújtva, meg tudtam kapaszkodni a túloldal egy sziklájába. Karomat, mint egy kötelet használtam és csapódtam a kemény sziklafalba. Hogy láttam, hogy ide nem követtek az üldözőim, nagy nehezen felhúztam magam és lihegve szemléltem a rám szegeződő lándzsák tömkelegét.

Miután leütöttek, egy sötét szobába ébredtem. A fejemet fájlalva próbáltam felülni, de közben megijedtem, hogy hová is hoztak engem. A szoba két oldalról hatalmas, sötét téglákból volt kirakva, melyeket pókhálók fedtek be. Jobbomon és szemből pedig rozsdás, függőlegesen álló rácsok vigyáztak rám. Felállva a folyosó felé futottam, egy reménytelen gondolat vezérelt, hogy véletlenül nyitva hagyhatták az ajtót nekem, de nem volt ilyen szerencsém.
A folyosót a falra akasztott fáklyák narancssárga lángjai világították be és nyújtottak ezzel némi melegséget ide, de mind ez nem változtatott azon a tényen, hogy fogoly lettem és fogalmam sem volt, hogy hová kerültem. Miután megnyugodtam, már amennyire egy ilyen helyzetben meg lehetett, jobban szemügyre vettem a környezetem. Körülöttem ugyanolyan cellák voltak, mint amilyenben én voltam, egy vastalapzaton elhelyezett matrac, egy fehérnek már nehezen mondható, lapos párnával, ezeken kívül semmi más nem volt itt.
Kiket láttam, azok mind aludtak, csupán egy ember volt a távolba, ki fent volt, de ő is egy sarokba ült a térdeit átkarolva és érthetetlen szavakat dünnyögött magába.
Ráülve az ágyra megijedtem. Amint hozzá ért a testem a matrachoz, óceán módjára kezdett el az hullámzani és rémültem ugrottam fel, ahogy hangyák majd százai lepték el a tenyerem és bújtak be a nadrágom résein. Miután visszavertem az inváziót, könyörtelenül tapostam el a testem földre hullott megszállóit.
Az ágyon nem aludhattam és a falnak se mertem neki dőlni, így a zárka közepén, a hideg talajon foglaltam helyet. Egy ideig forgolódtam, de a kemény beton sehogy se volt kényelmes nekem, végül a hátamon fekve nyomott el az álom engem.

Fájdalom ébresztett engem. Egy lábfejet mélyesztettek a gyomromba, hogy keljek fel, majd felráncigálva engem a földről szegeztek a falnak és tisztították le a hátammal annak egy részét. Feleszmélve, hogy mi is történt velem, egy dagadt, maszkos férfit láttam magam előtt. Szűk, testhez simuló nadrág volt rajta és a felső testét nem takarta ruházat. Egy ostor a kezében hasonló fekete árnyalatban pompázott, mint bőr ruhái és a kesztyűjét megigazítva ütött volna meg, azonban egy női hang akadályozta meg a további, erőszakos cselekvésében.
A térdeiig érő, ápolt, fekete haja és kecses mozgása arra engedett következtetni, hogy egy királynő, egy nemes hölgy jött engem üdvözölni, majd amint meglátták a tenyerem, rajta a céh jelével, kaptam tőle egy karperecet ajándékként, hogy erőm ne használhassam, ne kerüljek fölé és maradjak még egy ideig a vendége.
Miután egy csókot lehelt az arcomra, hagytak magamra és kínáltak reggelivel, azonban annak az állaga, szaga nem győzött meg, hogy jól esne nekem, így a tányérban hagytam az étkemet, mit később rendesen meg is bántam.
Pár perc telhetett csak el és kiráncigálva a ketrecemből állítottak sorba, majd indult meg a sétánk a szabad ég alá. A napos ég, mit még előző nap láttam az erdőben, teljesen feledésbe merült. A magasban szürke, sötét felhők voltak, az eső csepergett és sárban kellett dagonyáznunk, hogy az ostorok csattogása elkerülje a testünket. Egy hatalmas gödörben, talán völgyben lehettünk és lettem munkás egy táborba, hol drága ásványokat bányáztak. Újoncként egy furikot, talicskát kaptam és kellett azt tolnom a kijelölt úton. Felügyelőt nem kaptam, hisz menekülnöm nem lehetett, ha letévedtem volna az utamról a fához kötözött, éheztetett ebek szagattak volna a darabjaimra és laktak volna jól velem.
A munkában nem volt megállás, reggel kezdtünk, sötétedésig dolgoztunk. A sár miatt számtalanszor csúsztam el és bár nagyobb erővel kezdtem, mint a körülöttem levők, a nap végére én is hasonló, lestrapált, fáradt ábrázatot vettem fel, mint ők.
Koszosan dobtak be minket a celláinkba és vetődtem volna a vacsorának szánt moslékra, csak hogy egyek valamit, mert a szörnyű is jobb a semminél, azonban ahogy becsúsztatták a rácsok alatt, a falnak csapódva a poros földön végezte a levesem. A tálkában csak annyi maradt, hogy a nyelvemmel megízleljem, hogy mivel is laktak jól a többiek. A földön szétterülő étkemre, mint ahogy nekem kellett volna, úgy csaptak le rá a falakban élő egerek és a matracomat sajátjuknak tulajdonító, vörös hangyák.

A következő két- három nap is hasonló körülmények közt telt, mint az első. Tisztálkodásra nem volt lehetőség és a „szobáink” egyik sarkát kellett mosdóként használni, mi tartós hányingert okozott nekem az esték folyamán. Az étellel meg kellett barátkoznom. Tanulva az első nap cselekvéseiből egy kortyot sem szabadott a tányérban hagyni és az ajtóban kellett jó kutya módjára várni, hogy megkapjuk a reggelinket, vacsoránkat. Ha egy „köszönöm” is elhagyta a szánkat, akkor időnként egy szelet, ropogtatni való, penészes kenyeret is tettek a tányérunkba, mit bár más körülmények közt gondolkodás nélkül dobtunk volna ki, most különleges kincsnek számított nekünk, miért még sokan verekedni is verekedtek volna.
Az egyik éjszaka egy pillangó repült be hozzám. Fehér színű volt, szárnyain tán vörös foltok voltak, de a repülése közben nem igazán tudtam megfigyelni őt.
Nem tudtam, hogy miért jött be, de a repülése irányából arra következtettem, hogy ő sem tudta. A földön fekve csak bámultam a mozdulatait, néztem, hogy hogyan ismerkedik a „szobámmal”, néztem, hogy hogyan pásztázta át a pókhálós falat és néztem, míg nem végül fennakadt egy masszívabb csapdába, mit egy szőrös nyolclábú állított fel, talán már évekkel ezelőtt.
Mozdulatlanul tekintettem végig a harcát, mibe próbált szabadulni a fogságból, de nem segítettem neki, még szólni sem szóltam neki, hogy „Vigyázz!”, mikor megláttam a türelmes vadászt, ki gyenge áldozatként tekintett csak rá. A ragadozó egy ideig még elnézte, ahogy vergődve próbált szabadulni a lepke, de végül egy tökéletes pillanatba rávetődött az ártatlan állatra. A kivégzést, a gyönyörű pillangó szenvedését nem néztem végig, lecsukva a szemem álomba szenderültem nem törődve a történtekkel.

Szakadt az eső, a sárban négykézláb másztunk, húztunk magunkkal egy megpakolt kocsit. Nem volt nehéz, azonban ehhez az kellett, hogy ketten egyszerre fektessünk be erőt, egyszerre mozogjunk. Mintha lovak lettünk volna paták nélkül. A félnapot így szenvedtük végig, azonban az idős társam az ereje végén járt és folyamatosan gyengült, így esett egy balesetünk, minek végén felborult a szállítmányunk és szinte villámokat szórva, kiabálva akarták megverni, halálra verni a társam.
Számon halkan két szó bukott ki, azonban, mintha üvöltöttem volna, úgy figyelt rám mindenki: „Én voltam…” Sokan jól látták, hogy nem így történt, de csak némán, csodálkozva néztek engem. Miután megismételtem a szavaimat, engem kiáltottak ki bűnösnek és színpadra emelve, hogy jól lássák, mit kap az, ki hibázik ostorral verve engem bűntettek.
Nem kiabáltam, nem sírtam, tűrtem, szó nélkül tűrtem a csapásokat. Nem adtam meg nekik az örömöt, hogy hallják a fájdalmas vonyításom, nem akartam, hogy élvezzék ezt. Az utolsó suhintások egyikénél még mosolyra is húzódott a szám, ahogy eszembe jutott, hogy pár nappal ezelőtt egy fél napig átkoztam annak a késnek a feltalálóját, amelyikkel egy centis vágást ejtettem az ujjhegyemen kenyérvágás közben.
Köszönömöt nem kaptam a férfitól, ki helyett jelentkeztem és a többiek is értetlenkedve, rémülten figyeltek engem. A nap további részében lapátolnom kellett, hisz ilyen háttal, mi nekem lett, mást nehezen lehetett csinálnom eredményesen.
A cellába hamarabb hoztak be minket, a körülmények nem voltak megfelelőek. Nem arra, hogy dolgozzunk, hanem arra, hogy vigyázzanak ránk. Mi nem érdekeltük őket.
Ahogy a cellám közepén ültem térdeimet kulcsolva át, elkezdtem érezni a hátam és könnyek is csordultak ki a szememből a fájdalom miatt. Nem reméltem, hogy innen haza juttok, hogy látom egyszer is a szüleimet, Meredith-t, Monát, de váratlanul egy emlék jelent meg előttem, egy dallam, egy dal jutott az eszembe és nem akarva is dúdolni, énekelni kezdtem azt.

Saját úton külön jártunk,
éjjel-nappal hazavágytunk.
Nem tudtuk mi tévők leszünk,
hisz tudtuk vissza nem mehetünk.

Életünk szürke virágunk,
régi jó szeretett világunk,
várj reánk csak arra kérünk,
most mi innen hazatérünk.

Messze vagyunk a széptől, messze a jótól,
a ház melletti kerttől, a kis folyótól.
Emlékeink marják a szomorú lelkünk,
kérjük vissza a virágzó boldog létünk.

Életünk szürke virágunk,
régi jó szeretett világunk,
várj reánk csak arra kérünk,
most mi innen hazatérünk.

Ennyi volt vége, hazamegyünk végleg,
előttünk az úton újra gyúlnak a fények,
lelkünk újra szabad fecskeként fent száll,
vissza a földre nem jön többé soha már.

Életünk szürke virágunk,
régi jó szeretett világunk,
várj reánk csak arra kérünk,
most mi innen hazatérünk.


A dal végén az egész pince, alagsor énekelte velem és az őrök értetlenül vergődve igyekeztek halkítani minket, inkább kevesebb sikerrel. Befejeztük, de nem azért mert ők akarták, vége volt, nem volt több versszak.

Álmom közepén meleg érintés ébresztett és egy angyal, egy lány nézett le rám, majd a mellette álló őrök hurcoltak fel, vittek a korábban látott házigazda elé. Ott meztelenre vetkőztetve fürdetni kezdtek, majd ápolták a sebeimet. Nem értettem, hogy miért csinálták ezt, majd miután rákérdeztem, a nemes hölgy tájékoztatott a miértről, elmondta, hogy mi a terve velem.
Látta a nap közben történteket és hallotta az éneket. Úgy vélte, hogy akaratlanul is elhitettem az itt levőkkel, hogy van még remény a szabadságukra, van még esélyük. Jól tudta, hogy nem akartak meghalni és e miatt nem adják fel, dolgoznak tovább. Erősebb munkás embereket kreáltam belőlük csupán csak azzal is, hogy magam voltam, ott voltam mellettük. Ezen ok miatt én voltam az utolsó, kit holtan akart látni és ezen ok miatt a fél szemét rajtam tartva tartott életben engem.

A napok teltek különösebb események nélkül. Kerültek mellénk új emberek, az újakból régiek lettek, a régiek pedig már semmivé váltak. Függetlenül, hogy időnként rám néztek, foglalkoztak velem, rosszul voltam, betegséget kaptam, gyengültem. Az erőm mi volt, már a talicskát alig bírta, a lapátot megfogni nem tudtam, majd hogy a térdeim a földre kerültek, rúgtak mellkason engem. A sárban fetrengve az ég tisztulni kezdett és egy szárnyas ló, egy hajó jelent meg előttem. A jel a tenyeremen égett, fénylett és emelte fel a kezem, majd az égből egy ismerős alak esett mellém, karolt át, majd súgott, már ismeretlené vált szót nekem: „Otthon”.
Egy örvénybe kerültem, mi nem tett jót velem. Legszívesebben hánytam volna, de szerencsémre nem volt semmi bennem, így egy ismerős helységbe kerülve, ismerős arcok alatt nyugodtam meg és örülve ájultam el, hogy megmenekültem.
Napokig fekhettem az orvosi szobába, miközben Meredith a mellkasomon pihent. Felébredve, csak egy dologra tudtam gondolni és álltam fel, mentem a tetőre.
- Köszönöm nektek! – kiabáltam, ahogy a torkom bírta és meglepődve néztek fel rám a társaim, hogy mit csinálok én – KÖSZÖNÖM NEKTEK! – ismételtem és nevettek rajtam, majd ijedten szaladtak alám, minthogy egy kisebb szellő is elég volt, hogy a magasból a mélybe zuhanjak.

Megjegyzés: A vers teljes egészében Nati érdeme, mit ezúton is szeretnék megköszönni neki!!!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Kedd Aug. 14, 2012 10:41 am

Mona


A rinocérosz alakja alatt a csempék darabokra törtek, nehéz volt ez a formája, és hogy közelített felém, ijedtem meg, hogy el akart söpörni engem. A föld is remegett, ahogy megindult és rémisztő csatakiáltással tette magát még félelmetesebbé számomra. Nem volt hová menekülnöm, sarokba voltam szorítva, így a titan magic: muscle mágiámhoz fordultam segítségül, hogy legyen minél fájdalom mentesebb a találkozásunk és duzzasztottam meg az izmaimat, váltam erősebbé.
Miként találkoztunk volna, léptem hátrébb egy lépést és kerültem el, hogy felnyársaljon, majd kapaszkodtam bele a szarvába erősen. Nem akartam elengedni őt, mert a földre kerülve taposott volna halálra a talpaival engem, azonban, hogy gyakorlatilag hozzá nőttem, velem borított fel mindent és álltunk meg végül a szoba egyik oldalába, a szoba egyik falába együtt. A teljes erejével nyomott engem minél beljebb, kerültem minél mélyebbre a téglák közt a testemmel nagyobb krátert alakítva ki. Nem tudtam mit tenni a hatalmas erejével szemben, még úgy se, hogy izmaim nagyobbak, erősebbek lettek, így az egy szabad kezemmel az orrát ütöttem, minthogy mást nem értem el rajta. Nem hatottam meg különösebben, nem fájt neki, de arra elég volt pár ütésem, hogy tolasson, egy pillanatra szabad utat adva nekem ezzel és a titan magic: miniature mágiámnak köszönhetően tudtam kibújni a lábai közt a hasa alatt.
Négy perc, ez volt a határra a muscle mágiámnak, így meg se próbáltam újra használni, tudtam nem sikerülhetett és csak fölösleges időpocséklás lett volna részemről, azonban más ötlet híján megnyújtva a lábaimat ültem az állat hátára és kerültem el, hogy újabb rohamának a célpontja legyek. Próbált ágaskodni, mint ahogy a vad lovak szoktak, vergődött alattam, de szerencsémre inkább kevesebb sikerrel, mintsem ledobott volna magáról. Percekig lovagoltam rajta, kapaszkodtam a füleibe, majd váratlanul vált semmivé alattam és egy kisebb sas, talán sólyom alakjába repült el a combjaim közt. Karommal nyúltam volna utána, kaptam is volna el, de éles kanyarokat véve a levegőben tért ki a tenyerem szorítása elől és repült a magasba.
A hatalmas csillár körül leírt egy kört, vett nagyobb lendületet, majd szállt egyenesen felém. Nem tudtam, mit tegyek, így a mellkasomhoz kaptam, hol a nyakamba csüngött a sípom. Nem sűrűn használtam még a fegyverem, bár inkább egy kisebb kincsnek neveztem volna. Arkan síp, ez volt a neve és mikor belefújtam, zavartam meg az ellenfeleimet vele. Nem tudtam, nem nagyon értettem hozzá, hogy hogy is működött, de szerettem a hatását, a következményeket a hangja után, így most is erősen fújtam bele, minek okán a madarunk zavart lett, majd mintha elfelejtett volna csapkodni a szárnyaival, repül a falnak, majd esett a földre.
Hogy egy pillanatra szünet állt be a küzdelmünkbe, a társamat, Monát kerestem a szemeimmel, majd félve láttam, hogy őt is ostromozta az ellenfele és a kártyáival dobálta őt. Akartam segíteni neki, indultam is volna meg, azonban egy lépést megtéve az irányába szakadt be alatta a talaj és sikoltva zuhant a mélybe ő.
- Mona! – futottam, de pár puhább mancs sodort el engem és a bukfenceimet a fal állította meg – Mona! – álltam fel rögtön és néztem a lyuk felé, azonban elém a kártya mágus sétált, társával, ellenfelemmel, ki most oroszlán formájában, nagymacskaként nyávogott nekem.
Vele alig bírtam, így nem sok esélyt láttam magamnak, de igyekeztem nem feladni és minél hamarabb Mona után menni. Hogy megindult felém az állat, én is hasonlóképp tettem és az utolsó pillanatba tértem ki az ütközés elől. Mozdulatomat sok táncos irigyelve nézte volna, azonban most nem volt időm csodálkozni magamon és a térdemmel repültem bele a lapokat mozgató mágus mellkasába. Elterülve a földön került alám én pedig rajta pihenve ütöttem a fejét, míg nem a társa akart ránk ugrani, azonban lehajolva, szinte csókolózva a padlóval tudtam kitérni előle és suhant el felettünk. Újabb rohamát a társával hárítottam és együtt estek neki egy páncélnak, mi díszként szolgált az egyik ablak mellett. A páncél nehéz volt és borult rájuk, mi alól csak az állat állt már fel. Értetlenül nézte, mi történt körülötte, majd újból engem vett észre.
Nem sok erőm volt, szinte állni alig bírtam már. Szerencsére nem volt súlyos sérülésem, sebem, csupán csak fáradt voltam, és éreztem, hogy nehezemre esett mozgatni a végtagjaimat. Nem sok jót jósoltam magamnak, és hogy a lábaimat elhagyta az akarat, hogy azok tartsák a testem, rogytam össze tehetetlenül. Gondolatomban még mindig Mona volt, hogy ő hogy lehet, túlélhette e az esést, de nem tudtam felállni, hogy megnézzem, nem tudtam erőt venni magamon, hogy szemébe nézzek a macskának, ki felém rohant, ügetett. Elhomályosult előttem minden, majd éreztem még, hogy a homlokom hogy találkozott a csempékkel a földön.
Titan magic: recorvery, ez volt a neve a legújabb mágiámnak, mit tanultam meg nem rég elméletben. Felépülés, a mágus visszanyeri erejét pár percre. Jutott eszembe és nem törődtem a következményekkel. Hallottam lihegését, hallottam, hogy milyen messze lehetett tőlem és mikor elugrás hangját hallottam, fordultam, toltam odébb magam és vétette el a támadását. Helyettem a földbe harapott, mit üvöltésével hangosan fájlalt.
Hallottam a szitkozódó szavait és álltam is volna fel, de úgy tűnt elsőre csupán csak ennyire tudtam használni mágiám, most csupán csak ennyire voltam képes. Nem panaszkodtam, inkább örültem, hogy ennyit is ki tudtam hozni magamból, de fáradtam, a mágikus erőm fogytán volt és csak feküdtem a földön tehetetlenül.
Most nem futott, látta a helyzetem, mintegy szárnyak nélküli madár, ki repülni próbált, úgy szerencsétlenkedtem előtte. Lecsuktam a szemeimet, reméltem, ha kinyitom nem lesz előttem, de csalódnom kellett, mert a fogait megmutatva nekem mosolygott felettem. Lecsuktam újból, vált sötétté minden, de nem akartam felkelni, nem nyitottam ki a szemeim. Eszméletemet vesztettem.

Elmémben, álmomban megismétlődött a harcunk és bár minden mozdulatot előre tudtam, mégis ugyanúgy tettem meg a lépéseket, mint korábban, majd, hogy Mona arcát láttam meg magam előtt, miként a mélybe zuhant, riadtam fel és nyitottam ki a szemeimet.
Pillanatokig csak homályosan láttam, mint minden reggel ilyenkor, majd néztem körbe, hogy hová is kerültem én. Fehér falak, fehér bútorok, fehér takaró. Jól tudtam hol voltam, ismerős helyen a Céhünk orvosi szobájában feküdtem. Ölemben Meredith feküdt, kit felébreszthettem a váratlan felülésemmel, jobbomon pedig Cathrine pihent egy kipárnázott széken.
Lihegtem, a szívem hevesen dobogott a rossz álom miatt, majd eszméltem, hogy az a valóságban is megtörtént. Mona. Jutott eszembe ő, de nem volt sehol. Az ágyból a szoba összes zugát megnéztem, de ő nem volt itt.
- Apa. – szólt a lányom, de nem törődve vele reménykedtem még, hogy itt volt Ő – Apa! – emelte fel a hangját, minek okán már lenéztem rá.
- Igen?
- Jól vagy? Aggódtunk miattad. – szemeiből könnyek hullottak miként engem nézett, majd bújt hozzám közelebb.
- Persze nincs semmi bajom. – nyugtattam meg őt.
- Biztos? – álmos hangján most Cathrine kérdezett.
- Igen, nincs semmi bajom. – ismételtem kicsit indulatosabban, hogy ne aggódjanak miattam.
- Rendben akkor, szólok a többieknek te hülye idióta. – nem mondtam ki, hogy én is szerettem, csak néztem a kisétáló alakját.
- Hogy… hogy kerültem ide? – értetlenkedtem és vártam a választ Meredithtől.
- Mona…
- Mona? – szakítottam félbe – Ő hol, hogy van? – emeltem a kezeim közé a madár piciny testét és faggattam őt.
- Apa, ez fáj! – csípte meg az orrom, minthogy erősen fogtam, szorítottam őt.
- Bocs… - engedtem el gyorsan – Bocsánat, de… ő…
- Mona hozott be, - folytatta, hol abba hagyta – majd ment haza, aggódott érted, de ezt nem tudom pontosan, nekem is csak mások mondták.
- Hazament?
- Ühüm. – bólogatott.
- Hu… - sóhajtottam és dőltem hátra – akkor rendben van.
- Igen, de mi történt? Mi történt veletek? – kérdezett, majd miután visszajött Cathrine is meséltem el addig, míg emlékeztem a dolgokra.
Egy küldetésre mentünk közösen, egy rövid munka, megbízás volt, mit teljesítenünk kellett volna, azonban nem várt ellenfeleink lettek és estünk a csapdájukba…

A mesém nem volt hosszú, sőt igazán rövid is lett, szűken fogalmaztam, nem volt kedvem a szavakhoz. A szobámba se jött be, de Bob Mester a távolból is marasztalt még engem a délutánra. Nem voltak komolyabb sérüléseim, egy két karcolás volt csak a kézfejemen és csak a térdemet fájlaltam egy kicsit, de ez nem hatotta meg őket. Maradtam, minthogy szerintük maradnom kellett még.
Csak egy pár látogatóm volt, társak, kik hallották a balesetet és a közelben jártak, miért hálás is voltam nekik, de csalódnom is kellett mindig, minthogy a legfontosabb, Mona nem lépett be az ajtón.
Legutóbb, mikor napokig fogságban voltam, sok dologra rájöttem. A szenvedés közepette volt időm gondolkozni, mind magamon, mind másokon. Rájöttem miként érzek, miként nem, kik fontosak, kik nem nekem. Egyik este Mer volt eszemben, másikon Mona váltotta őt, szerettem őt, de ez most megváltozott. Eddig nem akartam, hogy baja legyen, igyekeztem vigyázni rá, ha szomorú volt, szomorú lettem, ha nevetni láttam, mintha fény gyúlt volna a szívemben, úgy örültem én is. Jó volt ez nekem, de most megváltoztam, telhetetlen lettem és magam mellett akartam látni őt. Fogni a kezét és nem engedni. Fogni, ölelni, vele lenni. Ennyit akartam és nem többet.
Délután - bár már inkább este volt – engedtek ki engem. Cathrine és Meredith idegesítően nézte minden mozdulatom és figyeltek engem, külön úgy kellett kitessékelnem őket, hogy átöltözni öltözzek át egyedül. A sétánk közben, mi haza vezetett a lányomat se foghattam én, inkább a lány ölében pihent most, vagy épp lassan totyogott mögöttünk. A téren egy fagyi, majd pihenés a szökőkút párkányán.
Pár vízcsepp időnként felébresztett engem a gondolataimból, majd Meredith csobbanása terelte el a figyelmem. Nem engedték, hogy gondolkodjak, mindig szóval tartottak valamivel engem.
- Apa, Apa! – volt lelkes Mer.
- Meg fogsz fázni. – nevettem rajta, miután ledugta a fejét is a víz alá és jött fel a teljes testével vizesen.
- Ugyan, ennyitől nem.
- Pedig, most nincs meleg. – állt az oldalamra Cathrine.
- Akkor minek fagyiztunk? - okos volt és kérdésével némított el minket, majd úszkált tovább a hátunk mögött, minthogy nem kapott választ tőlünk.
Társalgásunkba csend állt be és gondolataim végre szabadon szállhattak. Percekig csak bambultam magam elé, majd éles fájdalmat éreztem az oldalamba és jöttem rá, hogy Cath állította a könyökét az oldalamba. Csontos keze volt, mit gyakran kegyetlenül használt ki.
- Min gondolkozol? – tett fel egyszerű kérdést.
- Erről, arról… - nem akartam válaszolni neki, úgy éreztem nem rá tartozott, nem tartozott ez senkire se.
- Szóval min?
- Nem mindegy?
- Akkor kérdem úgy, hogy ki jár a fejedben? – ő se a buták közé tartozott.
Ránézve tudtam, hogy addig kérdezz, míg nem kap kielégítő választ, így megtörve adtam meg magam neki.
- Mona. – egy szavas választ kapott, de nem is kellett több.
- Ó, értem. – lett egy pillanatnyi szünet és mosolyodott el rajtam – Ugye tudod, hogy megmentett?
- Tudom.
- És nem először.
- Tudom. – sóhajtottam.
- Köszönettel tartozol neki.
- Tudom.
- Nekem is.
- Tessék? – értetlenkedtem látványosan.
- Egy próbát megért. – nevetett a nem sikerült próbálkozásán.
- Hamarabb kell felkelned. – öltöttem nyelvet rá – De induljunk lassan. – szóltam halkan, de mégis ellenmondást nem tűrően.
- Mer, megyünk! – kiabált hátra, majd emelte ki a madarat a vízből.
Sétánk egyszerű séta volt a továbbiakban, most nem szóltunk, azonban egy kereszteződéhez elérkezve váltam bizonytalanná. Léptem egyet, álltam meg, léptem még egyet, nem mentem tovább. Zavart voltam és volt ötletem is, hogy miért.
- Ööö… Lányok… – szóltam és vártam meg, hogy felém forduljanak – Haza tudtok menni?
- Miért?
- Haza tudtok menni? – ismételtem.
- Persze, de miért? - kérdést kérdés követett.
- Csak tartozom egy köszönettel valakinek.
- De Apa… - értetlenkedett Meredith, de Cath arcán jól látszódott, hogy tudta, kire, mire gondoltam.
- Persze, de azért gyere majd haza. – tolta a lábával a kis hattyút és nyugtatta meg, hogy nem lesz semmi bajom.
Miután távolra kerültek, nem láttam az alakjukat, fordultam én is a megfelelő irányba és kezdtem a lassú sétám. Délnek mentem. Szerettem délnek menni, mintha lejtett volna a talaj, könnyű volt lépni, nem kellett megerőltetni magam.

Remegő kézzel kopogtattam az ajtajukon, majd lett hirtelen halálfélelmem.
~ Mi van, ha nem ő nyit ajtót? Ne már! – ütöttem a fejem ~ Neee… Mi van, ha itthon sincs? De jó, végem. Mit mondjak majd a lányoknak? Nem, nem, Ő lesz itthon. Igen, Ő lesz, biztos… vagyis azt hiszem… remélem. Fuss Pete még nem késő, majd máskor visszajössz, fuss míg lehet! – néztem, hogy milyen messze van a kijárat ~ Nem, már nem, nyílik az ajtó…
- Szia Mona. – köszöntem neki és nyugodtam meg, hogy nem az egyik barátnője volt az - Ööö... – nyújtottam meg a betűt, minthogy pocsékul nézett ki, a haja a szokásostól is fésületlenebb volt, a szemei pedig vörös színben pompáztak - minden rendben?
- Pete~ - nézett fel rám, mutatott meglepődöttséget, majd karolt át erősen.
A nyakamba csimpaszkodva mintha zokogni kezdett volna és nem törődve vele, hogy csontjaim törékenyek voltak, fojtott meg majdnem.
- Én… annyira megijedtem… - szipogott és arcával mintha belém bújt volna.
- Ugyan. - hangomon érződött, hogy mosolyogtam, majd szorítottam meg én is őt ölelésképp - Minden rendben, már nem kell aggódni.
Nem kérdeztem miért sírt, fölöslegesnek éreztem. Elengedtem, nem fogtam őt, majd nehezen ő is szabadjára engedett, jutottam ismét levegőhöz.
- Csak meg akartam köszönni, hogy megmentettél, megint. – tettem hozzá halkan, minthogy nem ez volt az első alkalom, mit szégyelltem is rendesen.
- De ugye tényleg jól vagy? – kérdezte, miközben tenyereivel az arcát takarta és aranyosan igyekezte a könnyeitől megtakarítani azt.
Jól tudtam, mit akartam, miért voltam itt és úgy éreztem eljött az ideje.
- Igen, jól vagyok, de... - léptem közelebb, majd gyengéden a tenyereim közé fogtam az arcát - köszönöm még egyszer. – súgtam és hajoltam lassan hozzá.
Nem tudtam, hogy hogy reagál, de hogy az ajkaink puhái érintkeztek és nyelveink táncba kezdtek, nem hátráltam, vált minden egy csodás álommá. Pár másodperc, örök emlék.
Nem akartam, hogy vége legyen, de hogy levegőt vegyünk, toltam el magamtól.
- Bocsánat, csak... csak... - nem tudtam semmi értelmeset mondani. Kerestem a szavakat, de értelmes szó nem hagyta el a szám.
Mona csak értetlenül nézett rám, arcán a halvány pír vérvörösé változott, majd váratlanul, nekem esve csókolt meg hevesen engem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Pént. Aug. 17, 2012 12:59 am

Nos végre ide is elértem!

Tehát, az első kaland igazán aranyos volt, tetszett a karakter viselkedése, igazai vérbeli Peter volt! A másodiknak is elismeréssel kell adóznom, és tényleg nem volt benne párbeszéd de ettől még igen is nagyon jó volt! A harmadik kaland érdekesen kezdődött de kellemesen végződött! Egy dologra ügyel, néha jobb az egyszerűbb mondat mint a túl ragozott. Van amikor túlcsavarod a ragozást, nem olyan vészes de esetenként szemet szúr!

Csak így tovább!

Jutalmad: 400VE + 400VE + 400VE + 200VE a kis hattyúnak!

~~~Level up!~~~
~~~ Gratulálok elérted az ötös szintet!~~~
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Vas. Szept. 23, 2012 7:58 pm

Domtorsto hadserege


– Miért is vagyunk itt? – kérdezett Cathrine, miközben sétáltunk a hegy lábához.
– A Mester kért meg minket. Nem emlékszel? Te is ott voltál.
– Az hogy ott voltam, nem jelenti azt, hogy figyeltem is.
– Miért is jelentené? – tettem fel költői kérdésem.
– Szóval? – fordult felém.
– Egy falu kért tőlünk segítséget a hegyek közt. – fogalmaztam röviden.
– És miért mi jöttünk?
– Valószínű, mert mi voltunk a Mesterhez a legközelebb.
– És Meredith miért nincs itt?
– Ilyen helyen? - kérdeztem vissza.
– Igazi is. - tartott egy lélegzetvételnyi szünetet – De ha te és én itt vagyunk, akkor rá ki vigyázz?
– Monáéknál van épp.
– Tényleg vele mi a helyzet? - lett mosoly az arcán, hogy róla kérdezett.
– Minden rendben.
– Ne már! Hosszabban!
Hosszabb választ nem kapott tőlem utunk során. Nem mintha nem esett volna jól valakivel beszélni róla, de erre nem Cathrine volt a megfelelő ember és ebben biztos voltam.
A hegyre föl egy ösvény vezetett, azonban mi vártunk még egy kísérőre, kit elénk küldtek, hogy ne tévedjünk el. Itt lent fújt a szél, mely hideg levegőt szállított magával. Nem volt kellemes, így összehúztuk kabátunkat és zsebre dugott kézzel vártunk az emberünkre, ki pontosan érkezett. Mosolyogva lóbálta kezeit, míg hozzánk nem ért.
Fiatal volt, nem látszott idősebbnek tőlem. Haja fehér, szemei világosak voltak. Egy vastagabb, sötét pulóvert viselt és egy barna, vékonyabb nadrág volt rajta. Talpait se zokni, se cipő nem fedte, mely ilyen időben szokatlan, érdekes látványt mutatott. Alkatilag nem tűnt erősnek, de én se, így emiatt nem ítélkeztem.
– Ti mentitek meg falunkat? - hangján érződött, hogy nem ránk számított.
– Igyekszünk legalábbis. - válaszoltam neki.
– Többen nem lesznek?
– Nem tudunk róla.
– Értem, hát rajtam ne múljon. A nevem Daniel. - nem csüggedt korábbi lelkesedése és mosolyogva nyújtotta tenyerét.
– Peter.
– Cathrine - hogy az ő kezeit fogta a fiú, úgy tűnt nem akarta elengedni. Ránézett és nem vette le róla szemeit. Cath vörösödött, majd zavartan fordult felém, hogy most mit tegyen.
– Ó, elnézést. - hogy feltűnt neki, mit tett, zavart mosoly lett arcán és fejét vakarászva fordult meg – Remélem rendesen felöltöztettek. - szólt, ki mezítláb volt – Az út kicsit hosszú, de nem lesz veszélyes. Nem lesz hideg, de a hó miatt nem árt a vastagabb ruházat.
Cathrinenel egymásra néztünk, nem értettük, hogy ezt miért ő mondta.
Sétánk elindult.
Hogy elértük a havas részeket, a fiú elemelkedett a földtől és a levegőben folytatta az utat. Mágiát használt, hogy szárnyak nélkül repülni tudjon. Olyan volt, ki a levegőt partnerként használta volna egy tánchoz, mozdulatai egyszerűek, mégis kecsesek voltak.

Az út keskeny volt. A sziklás fal mellett sétáltunk, nem távolodtunk el tőle, a csúszós havon nem akartunk a peremhez menni, nem akartunk kockáztatni és a mélybe zuhanni. Én Cathrine mögött haladtam, hagytam, hogy az ő tempójában menjünk. Az út így is úgy is hosszú volt, nem lett volna jó, ha még a kelleténél is fáradtabban érkeztünk volna.
– Messze van még? - kérdezte a fiút, ki hogy válaszoljon közelebb szállt hozzánk.
– Úgy ahogy. - válaszának nem örültünk – Azonban nem sokára javulni fognak a körülmények, az út járhatóbb lesz.
– Éljen. - csak a szava volt lelkes, ő maga nem.
Mint ahogy korábban mondta Daniel, valóban nem volt hideg. A nap is sütött melegséget hozva ezzel bőrünkre, azonban váratlan hűs levegő érkezett a távolból. Egy szokatlanul erős szélfújás ért el minket.
– Álljatok meg! - szállt le gyorsan a földre Cathrine elé – A falhoz. - nyomta a lányt a sziklához, de engem nem ért el.
A levegő üvöltést hozott magával, hangos üvöltést. Még nem hallottam ilyet és nem tudtam, hogy mi képes ilyen hangot kiadni, mekkora állat lehetett, ilyen nagy hanggal.
A szél felerősödött, majd a semmiből egy óriás lett látható. Kapaszkodnunk kellett, hogy szárnycsapásai ne húzzanak a mélybe.
– Ez… ez mi? - csodálkoztam.
– Egy sárkány.
– De sárkányok nem léteznek.
– Egy fehér sárkánygyík. - szólt Daniel – Blizzardvern más néven. Hegyeink őrzője, hatalmas jószág, mint látjátok.
– Nem lesz bajunk? - aggódott a lány.
– Ha nem leszünk az útjában, akkor nem, de most maradjunk csendbe, míg tovább száll.
Mozdulni nem mertünk percekig, csak csodáltuk az állatot. A pikkelyei fehérek voltak, bár nem olyannyira, mint maga a hó, de szürkének sem lehetett mondani. Hatalmas volt, óriási. A hegyekbe barlangokat vájhatott az erejével.

–Megérkeztünk. - szólt Daniel, de nem tudtuk mire gondolt, hisz még sétáltunk felfele az úton – Majd még találkozunk. - mosolygott ránk, majd gyorsítva magán tűnt el az út tetején.
Lépéseink nagyobbak lettek, majd örültünk meg, hogy mi is láttuk, mit ő korábban, házak kerültek szemeink elé.
Egy nagyobb falu, vagy épp kisebb város volt előttünk. Faházak, miknek tetejük fehér volt a hó miatt. Játszó gyerekek, sétáló idősek voltak az utcákon.
„Üdvözöljük Domtorstoban!” állt a felirat a táblán, mit kisebb harangok díszítettek.
– Ez meseszép. - mondta véleményét Cathrine.
– Az. - értettem röviden egyet vele.
Hogy beljebb értünk, egy tó került elénk, minek vize mozdulatlan volt. A hideg miatt be volt fagyva, gyerekek korcsolyáztak rajta.
A tó körül utca, az utca másik oldalán pedig házak, kisebb boltok volt. A legkomolyabb jármű egy kétkerekű bicikli volt, de az is hozzá volt fagyva a lámpához, mihez támasztották éppen.
A házak egy magasak voltak, a templomon kívül csak egy kisebb torony, erődítmény emelkedett ki a távolba. Hogy megérkeztünk és a táblánál álltunk, az volt a legtávolabb tőlünk.
– Azt hiszem, oda kell mennünk. - mutattam az építményre, de reagálást nem kaptam – Hallod? - fordultam Cathrine felé, de ő más felé, más valakit nézett.
Daniel nem sokkal volt mellettünk, épp egy idős nénit segített át a fagyos úttesten. Melyik kezébe nem a botját tartotta, azzal a fiú karját markolta.
– Kedves fiú.
– Az. - most ő értett egyet velem röviden.
– Szóval szerintem oda kell mennünk. - mutattam ismét az toronyra.
– Ja, igen, szerintem is, bocsi.
Sétánk közbe még néztük a várost, békés volt, szeretet teljes. Nem tudtam mi probléma lehetett, mi vagy épp ki árthatott az ittenieknek.
Elénk egy labda gurult, mihez Cathrine hajolt, hogy a kislánynak, ki érte futott, oda tudja adni.
- Köszönöm, Néni. – hatalmas döbbenet, csalódás lett arcán, hogy lenénizték, de hogy a kislány lelkesen futott tovább, minden bánata elszállt.
– Néni. - kacagtam még rajta, de vállamba ökle bütykeit mélyeztette, mi ok miatt a továbbiakban csendben maradtam.
A kapuhoz érve kísérőnk szállt le hozzánk.
– Nos, menjünk be. - azt hittem nem látjuk már viszont őt, de tévedtem.
- Üdv, Daniel. – köszöntek az őrök neki.
– Sziasztok, fiúk. Meghoztam megmentőinket.
- Az jó, már várnak rájuk. – szavukra az ajtó nyílt is és léptünk be Daniel után a kapun.
– Ismered őket?
– Persze, itt mindenki ismer mindenkit. - látszott fölöslegesnek vélte a lány kérdését – Ez egy kisváros.
A folyosók szürkék voltak, a fehér falakat nem díszítette semmi, a világítás halvány volt, nem sok fény volt itt. Az ablakokat függönyök takarták. Daniel kopogott egy ajtón, majd hallva, hogy nem zavarunk, nyitott is be, mi pedig mentünk utána.
– Megérkeztünk. - még szinte be se léptünk, de szólt már a fiú.
– Örvendek. - lépett elénk egy férfi és üdvözölt minket.
Termetes volt és magasra nőtt, kéz fogása férfias, erős volt. Nem volt kiöltözve, egy vastag, kötött pulóver volt rajta, egyszerű nadrággal. Haja ősz volt, szakálla rövid, csak az arcát takarta vele. Az illat, mi körbejárta a Nagyapámra emlékeztetett.
– Azt hiszem az én munkám itt véget ért. Megyek is.
– Ne! Ne! Ne! - hagyott itt minket a férfi, de már nem tudta utolérni a fiút, mert sebesen repült ki a szobából – Átkozott bolond. - szidta őt, minek okát nem értettem.
Felénk fordulva újra mosolyt vett arcára, de jól látszott, hogy öröme nem volt teljes.
– Nos, örvendek, remélem nem volt veszélyes útjuk.
– Hosszú volt, de nem veszélyes. - mosolyogtam.
– Úgy örülök, hogy Bob tudott segítséget küldeni. - tolt beljebb, majd kérdezés nélkül ültetett le minket – Sajnos komoly problémával állunk szemben. Hallgassanak meg és utána mondjanak véleményt, kérem. - csak némán bólintottunk és vártuk, hogy ő is leüljön.
Ez volt a főterem, ez észrevehető volt már első ránézésre is, azonban ez mégis más volt, mint az eddig látottak. Itt nem volt külön szék a legmagasabb rangúnak, nem volt trón, hová ő ülhetett volna. A nagyobb testével még talán kisebb székre is ült, mint amilyenre minket ültetett.
– Városunkat hatalmas veszély fenyegeti. Nyilván ez nem látszik, de erről nem is sokan tudnak és szeretnénk, ha ez így is maradna. - nézett ránk szigorúan, mire csak némán bólintottunk – Kisvárosunkat hamarosan meg akarják szállni, elfoglalni, eltiporni, nem is tudom, hogy fogalmazzak. Pedig mi békés város vagyunk, senkinek sem ártottunk. - temette arcát tenyereibe – Nem ártottunk senkinek sem!
– Kik akarják ezt a helyet?
– Egy ismeretlen személy. Fekete Peternek nevezi magát. Nem rég kaptam tőle egy levelet. - felállt, kereste a borítékot – Közölte benne tervét, és hogy ha békés úton nem adom át neki e területet irányítását, akkor kényszeríteni fog minket erejével. - szinte sírni kezdett.
– Mit tegyünk mi?
– Találtunk nyomokat, lett térképünk, tudjuk, hogy hol van. Holnap reggel induljanak, legyenek gyorsabbak tőle és győzzék le. – bal öklét jobb tenyerébe temette - Egyszerű, mint egy pofon.
– Akkor eddig miért nem tették ezt meg? - számomra nem tűnt olyan egyszerűnek.
– Nincs haderőnk. - vállai összerogytak, arcán csalódottság lett, nem sokon múlt, hogy el ne sírja magát – Katonánk csupán csak az két őr van kint az ajtónál. A mágusokról meg inkább ne is beszéljünk.
– Daniel?
– Ja, Daniel. - nem volt boldog a nevét hallva – Csak ő van, ki érne is valamit, de nincs olyan emberfia, ki rábírná venni komolyabb cselekvésre. Nincs kincs, gyémánt, mi őt érdekelné. - panaszkodott – Csak maguk vannak, másra nem számíthatnak.
Bob Mester küldött minket, nem okozhattunk csalódást neki, a feladatot megértettük, de nem sok reményt fűztünk az egészhez.
A fentebbi emeleten kaptunk két szobát, hogy megpihenjünk.
Kora délután lehetett és terv szerint másnap reggel kellett indulnunk. Cathrinenel elválltunk. Míg ő még nézelődött egy keveset, én az ágyba tértem és szemléltem a térképnek nevezett gyerekrajzot, mit készítettek a tájról.

A szobájába már hálóruhájában volt Cathrine, mi Peter egy foltos ingjéből és saját piros bugyijából állt. Nem fázott, az épületbe jó idő volt, azonban az ablakon meredten bámult kifelé. Nem volt még este, de már sötétedett kint. Fények gyúltak és a tót gyönyörű világítás fedte körbe, a jégen tovább tükröződtek a fények, mesés látványt nyújtva ezzel a nézelődőknek. A gyerekek játszottak, de számuk fogyóban volt, a szüleik jöttek értük és kísérték haza őket. A megmaradt fiatalok pedig Danielt üldözték, kit sehogy sem tudtak elkapni.
A fiú látványosan megjátszva magát esett el, hogy utol tudják érni őt, mit látva Cathrine a szobába felnevetett, majd észrevéve, hogy hangos volt, magában kuncogott tovább. Tetszett neki a fiú, ha akarta se tudta volna tagadni, azonban nem értette őt, hogy miért nem segít nekik, hogy miért nem küzd a városért, ha megtehetné.
Még nézte percekig a játékot, azonban nem sokára mindenki eltűnt a jégről. A fiú maradt utoljára, de hogy nem maradt senki körülötte, ő is lejött a befagyott tóról. A sétát az épület felé vette.


Reggel a ballon már felszállásra készen állt, mivel menni készültünk a térképen megjelölt helyre. Fogalmam se volt, hogy kell irányítani, hogy egyáltalán lehet e, de nem törődtek ezzel. A hónaljunknál fogva emeltek fel és tettek be minket a kosárba, mintha magunktól nem tudtunk volna belemászni, majd vágták is el a köteleket, mik tartották a zsákokat.
– Minden rendben? - fordultam Cathrinehez, minthogy pocsék hangulatban volt, nem beszélt, nem szólt semmit sem – Félsz? - nyújtottam nyelvem, a reménnyel, hátha mosolyt tudok csalni az arcára.
– Dehogy. – nézett fel rám. Mosolya nem volt teljes, de legalább már változott valamit – Hisz itt vagy, nincs mitől félni, csupán csak keveset aludtam.
– Ó, értem. Hát, köszi a bizalmat, de még azt sem tudom, ezt hogyan kell irányba állítani. - vakartam a fejem búbját és gondoltam a ballonra.
– Majd segítek. - hallottam ismerős hangot, de nem láttam alakját, majd hirtelen Daniel jelent meg előttünk, szállt mellettünk.
– Hát mégis csak jössz? - csodálkoztam, nem értettem okát.
– Úgy tűnik. - nem volt a leglelkesebb.
– Mi okból?
– Gyávának neveztek, ezt nem hagyhatom. - mosolygott, majd tenyerét kitartva jeget teremtett, annak alakja lett, egy lánc, végén egy nagyobb kampóval. Úgy csillogott az, mintha a legfényesebb kristályok egyike lett volna. Fogta végét és húzott maga után egy ideig, míg nem a szél is a mi oldalunkra állt és nem kellett ereje.
Erősen kapaszkodtam a kosár szélébe, véletlenül se akartam leesni, ellenben Cathrinenel, ki szinte táncolt mellettem. Reggeli hangulata megváltozott, lelkes lett. Lehet a magasság miatt, nem tudtam eldönteni, de nem is agyaltam rajta sokat, örültem inkább, hogy itt volt és boldog lett. Daniel a kosár szélén ült, lábát lóbálva a magasba. Neki valóban nem kellett félnie a leeséstől, hisz mágiáját használva pillanatok alatt lett volna újra itt.
– És te tudsz valamit erről a Fekete Peterről? - kérdeztem a fiút, hátha többet tudott, mint a polgármester.
– Sötét mágiát használ, többet nem.
– És erős? - lett Daniel mellett Cathrine.
– Erős? Nem tudom igazából.- gondolkodott el - Egy- két mágussal találkoztam eddig még, ki tanított és most ő vele. Nem tudom mi, vagy ki számít erősnek.
– Jégmágus vagy?
– Olyasmi.
– A tó miattad van befagyva? - nem tudom, hogy miért kérdeztem.
– Nem, dehogy. - nevetett fel – Az mindig is ilyen volt. Én csupán csak az ott játszók talpára teremtek jeget, hogy csúszni tudjanak.
– Korcsolya. - mosolygott Cath.
– Korcsolya? Az mi? - fordult a lányhoz.
– Nem tudod? - válaszul fejrázást kapott – Hát egy egyszerű cipő, minek alja fém, hogy mint itt, azon tudjanak csúszni.
– Ó, értem. Tök jó. - képzelte el.
Cathrinenel még beszélgettek, kérdezgették egymást, azonban az én figyelmem hamar elterelődött. Bár havas térségben voltunk, alattunk mégis növényzet nőtt. Nem találtam különlegességet bennük, nem volt különösebb szépségük, mi megfogott volna, kisebb bokrok voltak, azonban mégis érdekes látványt mutattak itt a hó fedte térségben.
– Azok milyen növények? - kérdeztem Danielt, minthogy biztos voltam benne, Cath nem tudott volna válaszolni.
– Mikre gondolsz? - fordult felém.
– Azokra. - mutattam alánk.
A fiú szemei tágra nyíltak, arcán ijedtség lett látható.
– Milyen növények? - kérdezett vissza, majd „állt” is fel, lebegett előttünk – Nem jó növények.
– Mert?
– Sárkányfű, és hol ezek vannak, ott… - nem tudta végig mondani, minthogy szavát állati üvöltés szakította félbe – Ott van Blizardvern.
– A sárkánygyík. jutott eszembe a másik neve, mit előző nap mondott.
A pikkelyes óriás meg is jelent a mellettünk emelkedő hegy mögül és a szárnycsapásai szele is elért hozzánk. Daniel igyekezet egyenesbe tartani minket, de hogy egyre közelebb ért, már ő se tudott mit tenni. Nem támadott minket, hisz útjában sem voltunk, azonban ereje hatalmas volt és a ballon nem tudott mit kezdeni a levegővel, a széllel, mit gerjesztett a szárnyai körül.
Kapaszkodtunk erősen, azonban Daniel tenyere nem volt a legerősebb és csúsztunk ki a szorításából, mi okán mintha puskából lőttek volna ki minket, úgy távolodtunk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erősen fogott minket. A kosár ide- oda cikázott a levegőben, minek okán kapaszkodnunk nehéz volt és Cathrine el is engedte a kötelet és fordult ki a kosárból.
Kiabálva nevét hajoltam utána, a karomat nyújtva akartam elkapni, de nem értem már el őt. A szél a sziklákhoz vezetett és ki kellett ugranom, hogy ne csapódjak én is a falnak.

– Ne mozdulj… dulj… dulj - hallotta Daniel hangját Cathrine, ki a földön feküdve meredt a Blizardvernre, minthogy az nem sokkal szállt le mellette.
Fel akart állni, menekülni akart, azonban nem tudta mozdítani lábát az esés miatt. Az óriási állat hamar észrevette őt, hisz fájdalmának akaratlanul is hangot adott. A ballont nem bántotta, hisz nem volt az útjában, azonban nem értette, hogy egy hangya mit keresett az ebédje között. Nem akart támadni, inkább érdeklődve közelített a lányhoz, azonban az állat deréknyi vastagságú fogait látva Cathrine rémült volt, félt, remegett. Az állat szinte érintette testét, olyan közelről szagolta, azonban a lány mozdulatlan maradt, minthogy Daniel hangja hallatszódott fejében. „ Ne mozdulj!”
A fiú lassan szállt melléjük. Az óriás gyík hamar észre is vette őt és érdeklődve figyelte, hogy mit akarhat piciny alkatával. Jelen helyzetben úgy tűnt, egy repülő csiga megelőzte volna a fiút, de nem akart semmi hirtelen, semmi fenyegető mozdulatot tenni.
Elért Cathrinehez és jól látta a lány nem tudott talpra állni. Lassan hajolt le hozzá, majd fogta meg őt a hajlatainál. Lábát érintve, a kezében a fájdalom újabb szintje járta át a lány testét, de nem kiabált, nem szabadott kiabálnia, hisz az az életükbe került volna. Elemelkedtek a földtől. Daniel nem fordított hátat a Blizardvernnek, folyamatosan távolodtak, majd lettek biztonságos távolságba.
– A lábam… a lábam fáj nagyon. - kezdett sírni Cathrine.
– Bírd ki még egy kicsit, kérlek.


A hókupac alól kikandikálva tudatosult bennem, hogy épségben voltam, túléltem az ugrást. A hó hideg volt, testem minden zugába bejutott a kellemetlen hideg. Libabőrős lettem, vacogtam, de nem törődtem vele, hisz jobban foglalkoztatott, hogy éltem és nem roncsolódtam darabokra, mint a ballon, mibe voltunk.
Miközben kikászálódtam a hó alól, Daniel érkezett mellém, és kezében a síró Cathrinet tartotta. Futottam hozzájuk.
– Mi történt vele? - örültem, hogy élt, jobban, mint korábban magamnak, azonban nem tudtam a sírásának okát.
– A lába. – szólt és nem kérdeztem tovább.
Elérve hozzájuk kaptam az utasításokat Danieltől. Óvatosan tette a földre Cathrinet és szólt, hogy tartsam őt. A lány vállait támasztottam, hogy a hátát ne érje hideg és a tenyerét fogtam.
– Mit csinálsz? - könnyekkel küzdve kérdezte.
– Segítek. - húzta fel lábszárán a nadrágot és jól látszott, Cathrine lába eltört.
Füleimben fájdalmas sikítás csengett. Cathrine hangja volt. Daniel igazította vissza törött csontját, majd következő pillanatban jég borította a lány vékony lábát.
Síró hangja halkabb lett, már nem érződött fájdalom belőle, azonban a mellkasomba fordulva nyugtatta magát tovább. Jól tudtam, nem lett teljes a gyógyítás, de most nem lehetett többet tenni.
Percekkel később egy nagyobb zugba, kisebb barlangba pihentünk meg.
– Nem! - a földön ülve kiabált Danielre Cathrine.
– Forduljunk vissza!
– Nem!
– De! A lábad!
– Nincs semmi baja! Pete szólj rá! – fordult felém, várta, hogy segítsem őt a vitájukba.
– Engem hagyjatok ki ebből.
– Ó, te is annyit érsz… - mérges lett rám, majd nézett fel újra a fiúra – A városod bajban van.
– Te is.
– A városod fontosabb!
– Neked! - a fiú szava mind fölé emelkedett és váratlan csendet teremtett kettőjük között.
Álltam fel és hagytam magukra őket, mentem ki a hóra.
– Döntsetek és szóljatok az eredményről.

– Miért nem fontos neked a város?
Rosszul tette fel a kérdést a lány. Daniel számára fontos volt a városa, nagyon is. Csak ez volt neki, a gyerekek a tónál, azonban megismerkedett valakivel, ki fontosabb lett neki. Alig másfél napja ismerte Cathrinet, de különös érzések vonzották hozzá. Nem tudta, hogy mit jelent ez, azonban egy dolgot biztos tudott. Nem akarta még egyszer sírni látni a földön ülőt, nem akarta, hogy újra bajba kerüljön.
– Fontos nekem a város.
– Akkor miért nem akarod megmenteni?
– Megakarom.
– Akkor? - várta az értelmes választ, várta az okot a visszafordulásra, de Daniel szótlan maradt – Menjünk el ehhez a Peterhez.
– A lábad.
–Tudok sétálni, hála neked. - eleresztett egy mosolyt a fiú irányába.
– De harcolni nem fogsz. Bajod esne.
– Megvárlak kint titeket, úgy sem lennék komoly tényező a harcban. Meg amúgy is, csak egy lány vagyok, százak vannak veszélybe.
– Ja, csak egy lány. - fordult el, nem akarta a szemeit látni Cathrinenek.
A lányként tekintett rá, nem egyként a sok közül, azonban tudta, hogy igaza volt. Százak voltak veszélybe.
Lábai megindultak, ment szólni Peternek, hogy készüljön, már nem kell sokat sétálni az ellenfélhez.


A következő rész címe "Domtorsto megmentése"

Megjegyzés:

  • A jutalmam 50%- át szeretném a csatlósomnak adni.
  • Eme két kaland - ez meg a 2. rész - még a céhből való kilépés előtt játszódik.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   Vas. Szept. 30, 2012 11:44 am

Domtorsto megmentése


Aggódva hagytuk magunk mögött Cathrinet, de nem volt választásunk. A dombtetőről integetett még felénk, majd indult meg a rohamunk, két személyes hadseregként támadtunk az ellenfélre.
A bejáratot és az udvart katonák őrizték. Elsőnek velük kellett megküzdenünk, hogy bejussunk az épületbe, a kisebb erődítménybe. Daniel egy lépcsőt állított nekem, hogy azon fellépve ugorjak át a falon és kezdődött az ütközet.
Ugrásom után a levegőben duzzasztottam ökleim és kalapácsként ütöttem az alám kerülőt. Meglepetésként érte, minthogy nem voltam ostoba, nem adtam hangot a támadásomnak, így eltaláltam és terült el eszméletét vesztve a földön. Észrevéve mindezt rögtön támadtak is engem. Könnyed mozdulatokkal hajoltam el az első ütések elől, azonban egy ököl mégis eltalálta az arcom. Nem hittem benne, hogy mindezt sérülések nélkül fogom megúszni, de mégis kellemetlen érzésem lett, fájt az arcom. Viszonzásul megálltam, nem hátráltam tovább és én ütöttem őket. Időnként nyújtottam a karomon, hogy mindegyiküket eltaláljam, de az ütéseim nem voltak a legerősebbek. Megérezték az ökleimmel való találkozásokat, de ez még kevés volt, hogy kidőljenek. Izmosak, megtermett őrök, katonák voltak. A lábaim nyújtása viszont már meglepetésként érte őket és tudtam kibuktatni őket. Futva rúgtam a fejüket, hogy veszítsék el az eszméletüket, de sajnos nem értem el mindegyiküket időben és álltak fel páran, kiket most már az egyszerű legyőzésemen kívül a düh is vezérelt.
Csatakiáltásuk félelmetes volt és indultak meg felém egyszerre, mitől ki is rázott engem a hideg. Hirtelen nem volt értelmes ötletem, így a titan magic: miniature mágiámhoz fordulva segítségül váltam kisebbé és kerültem ki a központból, minek okán egymásnak futottak neki és terültek el a földön tehetetlenül. Ostobák.
Nem sokkal mellettem Danielt vettem észre, ki majd háromszor annyi emberrel küzdött, mint én egy perccel ezelőtt. Futva felé a segítés szándéka vezérelt, azonban utamba újabb őrök kerültek. A lendület miatt már nem tudtam megállni és jól tudtam, hogy ez az ütközet nekem fájt volna jobban, így nyújtottam a lábaimon és ugrottam át őket, majd lassítottam, álltam meg és fordultam vissza feléjük. Az ökleimet duzzasztottam és hagytam lógva a kezeim magam mellett. Vártunk, hogy melyik fél támad először, azonban nem akartam, hogy többen legyenek, így csakhamar én indultam meg feléjük. A csapatos küzdelem nem volt az erőségük, szétszórva álltak fel, így gyors mozdulatokkal majd mindegyiküknek sikerült találatot bevinnem, míg ők nem tudtak megütni engem. Hogy a sor végére kerültem, fellélegeztem, mit meg kellett bánnom, minthogy egy váll állt a hátamba és söpörtek el engem. Figyelmetlen voltam és kihagytam valakit, ki most bűntettet engem. A testével rám esett és ettem havat a földre kerülve, így a titan magic: muscle mágiám következett. Lelökve őt magamról álltunk fel egymással szemben, majd kezdődött a birkózásunk. Testeink egymásnak feszültek és csúszott folyamatosan a talaj a talpaink alatt, de végül egyik lábamat az övé mögé téve tudtam felborítani, majd könyökömet a mellkasába állítva ugrottam rá.

Cathrine aggódva állt a dombtetőn, hol hagyták őt és nézte a távolból a csatát. Legszívesebben ott lett volna a fiúkkal, de a lába eltört és jég nehezítette lépéseit. Örülnie kellett, hogy egyáltalán állni tudott.
- Itt van még egy! – hallott ismeretlen hangot, majd fordult annak irányába.
- Egy lány! Ezzel könnyen elbánunk! – nevettek.
– A fenébe. - nem tetszett neki, hogy észrevették őt itt, de már nem volt mit tennie, elbújni már nem tudott.
Vízből ostort teremtett maga mellé és készült, hogy nem adja könnyen magát, azonban hátulról erős karok ölelték át és fogták le őt.
- Megvagy szépségem. – újabb kacaj, mi idegesítette őt, de tehetetlen volt az ilyen erő ellen. Bele kellett törődnie, hogy elkapták őt.


Hogy elértem a kapuhoz csodálva láttam, hogy a fél udvart jég borította. Daniel műve volt mindez, ellenfelei lábát fagyasztva szegezte őket a földhöz, hogy ne tudjanak mozdulni.
– Második felvonás? - repült hozzám.
– Második felvonás. - bólintottam majd nyitottam be a kapun, mi mögött már vártak minket.
Szomorúan tudatosult bennem, hogy a nagyja még csak most következett számunkra. Korábban használtam már a muscle mágiámat, így jól tudtam, most csak három – négy percem lehetett. Izmos testemmel robbantam be a tömegbe és ütöttem a közelembe kerülőket.
Egynek a lábát fogva tudtam testét fegyverként használni és értem el távolabb vele. Söpörtem el az embereket, majd hajítottam el a kezembe levőt, minthogy mágiám hatás megszűnt és váltam újra gyengébbé.
Féltek a nagyobb testemtől, de hogy csökkentek a méreteim, csak nevettek rajtam és álltak újra fel.
– Pete! - hallottam Daniel hangját és fordultam is felé.
Ő is küzdött a tömeggel, de egy lélegzetvételnyi szünetben egy a kezében levőhöz hasonló kardot alkotott és dobta nekem, hogy az segítsen engem.
Féltem a kard törékenységétől, de rá kellett jönnöm, hogy az masszív volt, az emberi testeket törés nélkül szelte. A nyele fogása kellemetlenül hideg volt, mi okán az elején nem állt olyan biztosan a kezembe a fegyver, de arra elég volt, hogy a fegyvertelen támadóimat távol tartsam magamtól egy pillanatra. Úgy tűnt nem akartak rám rontani, azonban mágiahasználók is kerültek elő és álltak előrébb ők.
Egyikük tűzből alkotott labdát tenyerébe, míg a másiknak a karján szikrák futottak végig, ő villám mágiát használt. Félni kezdtem, hogy mit is kezdjek velük, de nem várták meg, hogy kigondoljam, rögtön támadtak is, egy kisebb villám közeledett felém. A kardomat tartottam annak útjába, remélve, hogy majd az megállítja, de a víz, jég mit sem ért ellene és futott végig testemen a villám. Térdeim összerogytak, egy pillanatra nem tudtam mozdulni és ezt kihasználva egy lábfej került a gyomromba és repített méterekkel odébb engem. Fájt a rúgás, de fel kellett állnom és kikerülve egy ütést a kardomat rögtön a villám mágus felé dobtam. Örömmel láttam, hogy az a vállába állt meg, azonban nem figyelve egy újabb ököl került az arcomba és vesztettem el az egyen súlyom. Tapostak volna, de egy bukfencet követően toltam magam függőlegesbe és álltam meg stabilan. Szemeim elé lángok kerültek és rá kellett jönnöm, hogy az imént látott tűzgolyó épp felém közeledett, de hátrébb hajolva az a mögöttem levőket találta el.
Készültem volna, hogy a következő ilyen támadást egy testtel védjem ki, azonban Daniel került elém váratlanul.
– Ezeket elintézem, te menj tovább! - parancsolt rám és látva a szemeiben, hogy bántam volna az ellenszegülést, léptem fel a lépcsőn és hagytam itt őt.
Csupán csak egy emeletet kellett haladnom és csupán csak ketten álltak utamba, de könnyedén fordultak le ők is a lépcsőn.

Az ajtón nem kopogtam, fölöslegesnek éreztem, inkább rúgtam be azt, nem használtam a kilincset.
– Sajnálom Pete. - ismertem meg rögtön Cathrine hangját és lepődtem meg, hogy ő mit keresett itt.
Körbenézve tudatosult bennem a helyzetünk. Ő fogságban volt egy sötét ruhás férfi karjai közt, ki csupán csak nevetett rajtunk. Az üres terembe visszhangzott hangja, mi inkább idegesítő, dühítő volt, mintsem nyugtató hatású.
– Mit kerestek ti itt? - kérdezett a férfi, hangján érződött, hogy bár pillanatnyi előnyben volt, nem tetszett neki a történés – Mit kerestek ti itt? A nagy Fekete Peter vagyok és ti rám támadtatok. Miért? - háborodott fel.
– Engedd el őt! - gondoltam Cathrinere.
– Miért is tenném? Tűnjetek el innen!
– Azt nem lehet. - szólt Cath és szavaira a szorítás erősebbé vált a nyaka körül.
– Miért nem? Csupán csak meg kell fordulniuk.
Elképesztő sebességgel működött az agyam jelenleg, lehetőségeket kerestem.
– Nos?
Kérdését nem követte válasz. Cathrine nyitotta a száját, de jól tudtam nem beszédre szánta el magát. Cselekedetére megindultam és hogy megharapta ellenfelünk karját, lett szabad és söpörtem el vállammal a férfit.
A fal állította meg testeinket és hagyott alakja kisebb krátert a téglákban. Kiabált fájdalmában, majd lökött el magától.
– Ezt még megbánod! - üvöltött rám, majd vettem észre, hogy árnyéka változott.
Öklök formái jelentek meg előttem a sötétből és az mind felém indult. Nem volt időm jelentősebb cselekvésre, így csak a karjaimat emeltem védekezésképp magam elé. A találatok erősek voltak és repítettek is odébb engem. Felesve a földön hemperegtem métereket, majd vesztette erejét a lendületem. Felé nézve jól láttam, hogy az öklök helyett most egy árnyból született kígyó akart bekapni, de tolva magamon tudtam kikerülni annak harapását, majd tehetetlenül vártam, hogy Fekete Peter felettem megjelenő alakja lecsapjon rám. Kezében árnyból készült kard jelent meg és gondolkodás nélkül suhintott le rám, de a végzetes csapás elmaradt, minthogy egy jégből teremtett pajzs jelent meg felettem és lett útjába a fegyvernek.
– Ez meg mi? - értetlenkedett.
– Daniel.
A fiú odébb rúgta az ellenfelünket és segített fel engem. Nem nézett rám, csupán csak ragadta meg a ruhám és egy fordulást leírva velem hajított engem a terem másik végébe Cathrine mellé. Nem értettem az okát és kérdeztem volna, de egy jégből készült fal emelkedett közénk.
– Mit csinál? - nem értette a történéseket.
– Nem akarja, hogy útba legyünk. - nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek – Megvéd minket.
– De… egyedül… - nem fejezte be, csak ütötte ökleit a falnak.
Nem láttunk sokat, szinte semmit, csak hallottuk a csatájuk hangjait. Nem tudtunk mit tenni, csak fülelni és várni. A percek egyre idegesítőbbek lettek, mérges voltam, hogy elzárt minket, majd eszméltem fel a gondolatimból, hogy neki csapódtak a falnak. A jég vörösödni kezdett, hol neki estek és Daniel hangjából jól érződött, hogy súlyos sérülés érte őt.
– Daniel! - kiabálta nevét Cathrine.
– Menjetek innen!
– De…
– Menjetek! - hangja hangos volt és ismétlődött fejemben a szava.
– Pete. Csinálj valamit már valamit! – sírt.
Ijedten fordultam Cathrine felé, kinek teste remegni kezdett, majd láttam arcán, hogy nem volt jó állapotban. Szemeit lecsukta, dőlt volna el, azonban lépve hozzá fogtam meg és tartottam őt. Kimerült és teste most adta meg magát.
A csata tovább folytatódott a túloldalt, majd meglepődve láttam, hogy a fal eltűnni kezdett és Cathrine teste is könnyebbé vált, hogy lábáról megszűnt a jég tartása.
A terem túlsó végén Daniel térdelt Fekete Peter előtt, majd fordult felénk fáradtan.
„ Vigyázz rá.” Nem hallottam, de le tudtam olvasni szájáról, hogy mit mondott nekem. A fiú teste megfeszült, majd fájdalmas hangon üvöltött, vált jéggé, majd óriási oszlopok, tüskék keletkeztek körülötte és lepték el azok a termet. A férfi hamar nyárson végezte egynek a végén, de nem volt időm nézni, minthogy a jég nem állt meg és elképesztő sebességgel közeledett felénk is.
Cathrinenel az ölembe ugrottam ki az ablakon. Igyekeztem úgy fordulni, hogy én legyek alul és amint ez sikerült is vártam a zuhanásunk végét, miközben néztem, hogy a jég, hogyan törte ki az üvegeket a ház oldalán.
Az érkezésünk nem volt kellemes, de a hó jelentősen csillapította a zuhanásunk súlyosságát.
Látva a repülésünket, körénk a kifagyott katonák gyűltek. Dühös voltam, hogy még mindig nem adták fel és fájdalmaktól szenvedve álltam fel.
– Vége van! – kiabáltam könnyekkel küszködve, de nem hatottam meg őket – Meghalt a vezéretek! - szóltam, de jöttek továbbra is felénk.
Legerősebb mágiámat még nem igazán tudtam használni, nem volt erőm hozzá, azonban a düh hatalmas löketett tud adni mindenkinek és most csak ez az érzés volt bennem. Irántuk és magam iránt is egyaránt. Gyenge voltam, de most erősebbé váltam, nőttem naggyá és estem nekik, ha már nem menekültek.

Daniel a lépcsőn ült kint, gondolkodott magában, azonban nyugalmát, a csendet Cathrine zavarta meg. Elé lépett, majd hátrált, hogy szemeik egy magasságba legyenek. Karjait keresztbe font maga előtt. A lány úgy döntött, hogy lefekvés előtt még beszél vele.
– Miért nem jössz velünk?
– Nem akarok.
– Mert?
– Mert csak. - állt fel a fiú, itt akarta hagyni a lányt, azonban Cathrine elé állt, nem engedte el ilyen könnyen őt.
– Láttalak. Láttalak, hogy játszottál a gyerekekkel a befagyott tónál, hogy segítetted át a nénit az úton.
– És?
– Miért nem akarod megmenteni őket?
– Nem sok közöd van hozzá. - fogta meg a lány vállait, majd odébb tolta, hogy ne álljon az útjába, engedje el őt.
Lépett párat, majd állt meg, mintha szólni akart volna, azonban szavait magában tartotta.
– Gyáva.
– Csupán csak nem akarok meghalni mások miatt.
– Másokért. - javította őt Cathrine.
– Másokért, - ismételte a lány szavát - mindegy.
– Nem, nem mindegy! - sétált Daniel elé újból – Mit tegyek, hogy velünk gyere?
– Nincs, mit tehetnél.
– Bármit megteszek! - emelte fel hangját.
– Miért akarod ennyire, hogy veletek menjek? - kérdezett vissza, nem értette a lányt.
– Csak. - nem akart válaszolni neki, azonban arca égett, ha világosabb lett volna, jól látszódott volna a megjelent pír az arcán.
– Ha nem válaszolsz…
– Csak szeretném, hogy velünk gyere. Nem bízok benne, hogy ketten képesek lennénk győzni.
– Miben lenne más, ha ott lennék? – Cathrine szemeibe nézve várta a választ.
– Nem tudom.
A fiú nem válaszolt, csak újra megindult. Elment Cathrine mellett.
– Akkor jössz? - kiabált még utána.
– Még meggondolom!


Visszaérkeztünk a városba. Győztünk, de nem ünnepeltünk.
Az épület korlátjánál egymás mellett álltunk Cathrinenel és a messzi, fehér tájat néztük némán és a tavat magunk előtt.
– Miattam halt meg. Én kértem meg, hogy jöjjön velünk. - dühös volt magára.
– Értük, értünk, érted halt. - javítottam ki őt – Ha Ő nincs, mi már rég nem lennénk, megmentett minket.
Szavaimat hallva hirtelen felnézett rám és szemeiből könnycseppek szöktek. Nem sírt még, tartotta előttem magát. Odébb álltam, sétáltam el tőle, jobbnak láttam egyedül hagyni őt.

Hogy Peter távozott összerogytak Cathrine térdei. Tenyereit arcába temette és keserves sírásba tört ki. Zokogása halk volt, de kegyetlenül fájdalmas. Szenvedett.
Miért? A kérdést ismételte folyamatosan, melyre választ nem tudod adni. Miért? Miért? Miért? Ütötte ökleivel a földet.
Arca átázott már, mikor hirtelen kirázta a hideg. Fázni kezdett. Felnézett, de felállni nem tudott.
– Szervusz Cathrine. - guggolt le hozzá Daniel.
– Daniel! - örült neki a lány.
Ölelte volna, azonban váratlanul furcsa érzés fogta el.
– De hisz, hisz te… te… - nem tudta folytatni.
– Igen. - száját halvány mosolyra húzta. Nem volt boldog, de nem akarta Cathrinet szomorúnak látni – De jöttem elköszönni tőled.
– Tőlem?
– Igen. - válaszolt, majd hajolt a lányhoz.
Ujjaival az arcát érintette, majd ajkaik összeértek. Csókjuk lassú volt, nem heves.
Felállt a fiú, majd elemelkedett a talajtól.
– Vigyázz magadra. - szólt, majd repült a távolba.
Cathrine nem állt fel, jól tudta nem érte volna el. Hűs levegőt fújt ki magából, majd ujjait gyengéden saját szájára tette. Ajkai a csók miatt kicserepesedtek. A jégmágus csókja más volt, felejthetetlen.


A polgármester állított meg a távozásnál és vezetett a szobájába engem.
Megköszönve tettünket, hogy megmentettük a várost, ajándékot akart nekünk adni és azt egy széken egy lepedő fedte. Mesélte a történetét a tárgynak, mi a textil alatt volt. Magyarázta, hogy hogyan került hozzájuk a Blizzardvern pikkely, mit nekünk akart adni és hogy ez milyen nagy kincs, vigyázzunk rá.
Sokáig figyeltem rá, azonban gondolataim hamar más fele jártak. A pikkelyről Daniel jutott eszembe, miként beszélt a hegyek közt a fehérsárkánygyíkról és mentett meg tőle is minket. Ha ő nem lett volna, talán a városig sem jutottunk volna el. A hónaljam alá vettem az ajándékot és vettem az utam a kijárathoz, hol már Cathrine várt rám.
- Elfog dőlni!
- Nem, nem fog!
- De! – hallottunk hangokat a város táblájánál, mi kedves szöveggel mondott búcsút nekünk.
A tábla mellett egy oszlopot állítottak fel, mit távozás előtt közelebbről is megnéztünk.
Valóban nem tűnt a legmasszívabbnak és az egyik irányba mintha dőlt is volna egy kicsit, de látva, hogy ezt Danielnek állították segítséget adva mentem közelebb hozzájuk. A táskámat levéve magamról léptem az oszlop mellé és szúrtam a földbe a sárkánygyík pikkelyét, mi biztos támaszt nyújtott az oszlopnak.
- Köszönjük. – szóltak, de csak némán bólintottam feléjük.
Fordulásommal majdnem egy kisgyereket borítottam, nem vettem észre őt. Kezében egy pár rossz cipőt tartott és nézett fel rám.
- Elnézést. – léptem odébb, hogy ne legyek útjába, majd néztem, miként tette le cipőit az oszlop tövébe.

Vége

Megjegyzés: A Jutalmam 50 százalékát szeretném a csatlósomnak adni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Petersen Ruw   

Vissza az elejére Go down
 
Petersen Ruw
Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: