KezdőlapRegisztrációBelépés

 

 Rohandar Blacksteel

Go down 
4 posters
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet
Loki
Mesélő
Mesélő
Loki


Hozzászólások száma : 773
Aye! Pont : 63
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 32

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeVas. Feb. 26, 2012 11:58 am

Most is jelen vannak a szokásos, aprócska hibáid, viszont rendkívül elenyésző számban. Jutalmad pontosan 150.000 Gyémánt!
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeKedd Márc. 20, 2012 4:37 pm

/A lovagok az előző kalandsorozatom főszereplői, ezért nem ismertettem megint a tudnivalókat róluk./

Lovagmaradványok


Végre élvezhettem kicsit a szabadságot. Nem volt folyamatban levő megbízásom, így csak róttam a vidéket, éjszaka pedig a kocsmákban múlattam az időmet. Egyik alkalommal egy eléggé kis városkába tévedtem, ha tippelnem kellett volna, talán ötszáz lakost sem adtam volna neki. Az egész hely eléggé lepukkantnak tűnt, a falakról pergett le a vakolat, az utcák mocskosak voltak, és csak itt-ott lődörgött egy pár helybéli, akik igencsak mogorva és ellenséges tekintettel méregettek.
- Furcsa, pedig itt még biztos, hogy nem jártam, és a céhpecsétem sem látszódhat. Alapból ilyen ellenszenves lennék az embereknek? – gondolkodtam, miközben átszeltem a település „főutcáját”.
Az egész koszfészekben egyetlen egy kocsma volt, abban is alig pár asztal.
- Azt már szinte meg sem kérdezni, hogy milyen szabad szobájuk van, már ha van egyáltalán. – morfondíroztam nem túl derűsen, de mivel már vészesen sötétedett, így tehát kénytelen voltam itt helyben éjszakázni, ha csak nem akartam kimenni az erdőbe, ami még kevésbé lehet jól szituált, mint egy lepukkant kocsma.
Az utam egyenesen a pulthoz vezetett, ahol a megszokottal ellentétben nem volt szék.
- Jó estét! – köszöntött a kocsmáros.
- Magának is. – viszonoztam gépiesen az üdvözlést.
Van szabad szobájuk? – érdeklődtem.
- Egy szobánk van, ami kiadó, az jelenleg szabad. – felelte készséggel a fogadós.
- Ez esetben szeretném kivenni. – jelentettem ki látatlanban is, és gyorsan megállapodtunk az összegben, majd elvittem a kulcsot. – Meg egy korsó sört is kérek még! – vetettem oda már megfordulva a pultban álló fickónak, és az egyik sarokban álló asztalhoz ültem le.
Rövidesen megérkezett a megrendelt italom, és jóízűen elkezdtem iszogatni. Szó, mi szó, eléggé gyorsan ment az idő, és megittam pár korsóval, de teljes mértékben józan maradtam, hiába a sok „üdítő”.
A tivornya végeztével elindultam a szobámba, amit a fogadós még az első sör kihozatala után megmutatott, és meg kellett mondjam, teljesen felülmúlta az elvárásaimat. Az ablaka a már említett főutcára nézett, és az első emeleten volt. Igaz, a háznak nem is volt több emelete.
Éjfél lehetett, mikor mindez történt, és hamar elnyomott az álom, de sajnos nem élvezhettem sokáig a jótékony pihenést, mivel éktelen lárma riasztott fel kora hajnalban. Minden felé sikoltozás, üvöltés, ablaktörések és egyéb szörnyű hangok szűrődtek be a kinti területről.
- Mégis mi a pokol lehet ez? Pedig nincs is itt semmi dolgom. – tanakodtam.
Mivel az alvás eleve ki volt zárva, így hát felkaptam a csizmám, amit gyorsan a lábamra húztam, megigazítottam a kardomat, magamra húztam körbe a köpenyemet, és kimentem a szobából. Lerohantam a lépcsőn, majd kiléptem a kocsmahelységbe, ahol többen a pult mögött reszkettek, páran pedig az asztalok alatt kuporogtak.
Abban a pillanatban, amikor én is beléptem a terembe, az ajtót berúgták, és egy mondhatni régi ismerősöm lépett be rajta. No nem, nem egy Grimmoire Heart tag, és még csak nem is mágus, hanem egy a Nemesis Knights lovagjai közül, már legalábbis ami a rajta levő páncélzatot illeti.
- Nocsak! – csodálkoztam el. – Nem végeztem volna alapos munkát? – gondolkodtam.
A lovag nem ismerhetett fel, mivel látva, hogy én nem félek tőle, azonnal rám üvöltött:
- Te ott, te is velünk jössz! – bömbölte.
- Veletek? Ki az a veletek? És mi az, hogy megyek? És ha nincs kedvem? – zúdítottam rá a kérdéseim tengerét, amelyre egy vérben forgó tekintet volt a válasz, majd nekem rontott egy szál karddal. - Szegényke, még nem tudja, hogy kivel áll szemben. – gondoltam, és amikor megfelelő távolságba ért, leoldottam a hátamról a kardot, és blokkoltam a pengéje csapását, majd megvetettem a bal lábamat, majd a jobb lábammal a nemesebbik testrészén rúgtam, és máris egy oktávval emelkedett szegény fazon hangskálája, de nem az volt a legnagyobb baja.
Kissé koordinálatlanná vált a mozgása, és valószínűsíthetően fájhatott is neki a dolog, így hát humánus ember lévén megszabadítottam a szenvedésektől, és egy kecses vágással átmetszettem a torkát. Nem kellett sok, egy-két másodperc alatt összeesett, és eltávozott az örök vadászmezőkre.
- Különös, egyedül lett volna? – gondolkodtam, mivel az ajtón továbbra sem jött be senki más.
Elindultam a feltépett ajtó irányába, és kiléptem az utcára. A látvány kissé meglepetés szerűen ért, mivel itt-ott halottak feküdtek az utcán, mind egyszerű öltözetben, valószínűleg a helyi lakosok lehettek, néhány ház égett, és minden kihalt volta.
- Mégis mi az ördög folyik itt? – tanakodtam.
- Uram! Kérem! – szólított meg az egyik ember, aki a kocsmában volt, amikor végeztem a támadó harcossal. – Könyörgök, hozza vissza az elhurcoltakat! Láttam, hogy könnyedén legyőzte azt a gazembert. – rebegte.
- Elhurcoltakat? Mégis miről beszél? Kicsit kifejtené bővebben? – kérdeztem, mivel nem igazán értettem a dolgot.
- Ezek a lovagok már régóta terrorizálják a környéket. Több falut és várost is megtámadtak már. Néhány embert megölnek, sokakat pedig magukkal visznek. Kérem! Én vagyok a helyi polgármester. Bár nem sok pénzünk van, de megfizetnénk a szolgálatait. – mondta.
Nos, el kellett ismernem, hogy a pénz nem sokat nyomott a latba jelen esetben, mivel mindenképpen feltett szándékom volt, hogy utánuk megyek, és kiderítem, hogy valóban a Nemesis Knights-hoz tartoznak-e.
- Rendben van, visszahozom őket. – jelentettem ki.
- Hálás köszönet! – hajbókolt a fickó.
- De először is meg kell tudnom, hogy hol van a búvóhelyük. Erről tudna adni valami információt? – érdeklődtem.
- A közelben van egy kisebb hegy, amely tele van barlangokkal. Állítólag ott vertek tábort. – mondta.
- És merre találom ezt a hegyet?
- Arra. – mutatott egy kelet felé. – Az erdőn visz át egy keskeny ösvény. Annak a végénél már a hegy lábánál fog kiérni.
- Jól van. – mondtam, majd előkaptam a deszkámat, és a megjelölt ösvényen továbbszáguldottam az erdőben.
Bár nem voltam valami hős alkat, hogy kihozzam az embereket, de a pénz azért mégiscsak kellett, még akkor is, ha éppen nem voltam szűkében. Elvégre, a sok pénznél csak a még több pénz a jobb.
Nem volt túl nehéz utam, egészen az ösvény végéig tudtam repülni, de ott már kezdett kifogyni a szufla a kicsikémből, ráadásul nem is lett volna tanácsos, mivel könnyebben felfedezhettek volna. Így hát leszálltam a földre, és gyalog, lopakodva közeledtem a megjelölt hely felé. A polgármester nem tévedett, a katonák valóban ott gyülekeztek a hely egyik barlangja előtt.
Nagyjából száz főnyi harcost láttam, és legalább ugyan ennyi, ha nem több foglyot. Fiúk, lányok, nők és férfiak egyaránt voltak köztük, de egyértelműen a férfiakból volt a legkevesebb, már ami persze a foglyokat illette, hiszen a lovagok mind férfiúk voltak.
- Semmi kétség, ezek ugyan azok a lovagok. – állapítottam meg, mikor megláttam két, ugyan olyan vörös páncélt viselő fazont, mint akikkel a legutóbb is találkoztam. – Hmmm, száz a húsz ellen, vagyis velem együtt huszonegy. – latolgattam az esélyeket. – De az a két mamlasz csak, aki közülük mágiát tud alkalmazni, legalábbis nagy valószínűség szerint így van.
Normál esetben, ha nem kellett volna a foglyokkal foglalkoznom, akkor egyszerűen odamasírozok, és a Bone Bomb-bal cafatokra robbantok mindenkit, de jelen helyzetben ez most felejtős volt.
Mivel sötétedett, így tehát úgy döntöttem, hogy bevárom az éjszakát, és akkor támadok. Ez idő alatt folyamatosan pásztáztam a terepet egy bokor rejtekéből, és vártam. Mikor leszállt az est, és minden elsötétedett, akkor lendültem akcióba.
Lassan, de biztosan lopakodtam egyre közelebb és közelebb a táborhoz, mígnem már a kijelölt őröktől csak lépésekre voltam.
- Itt az esély. – gondoltam, és egy villámtámadást eszközöltem.
Kissé komikus látvány lehetett, amikor egy szál magamban kirohantam a bokrok rejtekéből, és kezemben a karddal üvöltve futottam az ellenség felé, de már koránt sem volt olyan vicces, amikor megöltem az első lovagot, akinek a kardját eltolva a mellébe szúrtam a pengémet. Persze a komikum, jó kedv, ezek mind relatív fogalmak, hiszen jómagam élveztem a helyzetet, míg a lovagok… nos, már nem annyira.
Körém tömörültek, és mint akkor rég, most is utat nyitottak a vörös páncélosoknak, gondolván, hogy legyőztek, és sarokba szorítottak. Az mondjuk nem volt számomra világos, hogy miért nem akartak inkább egyből végezni velem, de ez jelen pillanatban lényegtelen volt. A hiba, amit elkövettek, súlyos volt, és meg is követelte az árát. Ahogy a két fejes közelebb ért, rájuk lőttem a Bone Teeth-el, és egyiküknek ezzel ki is oltottam az életét, mivel sikerült a szívét is átlőnöm vele. A másik nem szenvedett sérülést, de neki amúgy is mást tartogattam. Egy szemvillanás alatt megidéztem három csontvázat, akik máris ledöfték őt is, és a társa után küldték.
Az egész nagyjából tíz másodperc alatt zajlott le, esélyük sem volt reagálni, de még a körülöttük állóknak is nehezükre esett felfogni, hogy mi is történt. Ebben a drámai pillanatban ledobtam magamról a köpenyemet, és elővillantottam a vállamon ékeskedő céhtetoválásomat, csak hogy tudják, kivel is van dolguk.
A jel vegyes érzelmeket és reakciókat váltott ki a társaságból. Ki vérben forgó szemekkel rohant felém támadólag, ki pedig hanyatt-homlok menekült volna. Igen, csak volna, mivel ezt nem hagyhattam.
Egy gyors mágiával öt menekülőt ketrecbe tudtam zárni, míg a kezemmel máris a Bone Teeth-et használtam, és másik két futásnak eredőt „lelőttem”. Ekkor azonban már a támadókra kellett koncentrálnom. Az elő csapást hárítottam a kardommal, ez a bal oldalamat támadta, méghozzá felülről. A kardomat lapjára fordítottam, így a penge a támadó felé állt. Ezt követően egyszerűen végigcsikorgott a két acél egymáson, és a hasi résznél mélyen belehasítottam ellenfelembe.
Ez természetesen még csak a kezdet volt, hiszen így még csak nyolc lovaggal számoltam le, már persze ha nem számoljuk a két vörös páncélos ürgét. Ebből tehát az következik, hogy még durván kilencven ellenféllel kell megküzdenem. Szerencsére kisegítettek ebben a hulláim, akik húsz főnyi tömeget jelentettek az oldalamon.
Igazság szerint nem volt kérdéses, hogy ki kerül ki győztesen, de ettől függetlenül meg kell hagyni, jól megdolgoztattak. Legalább fél órán át aprítottuk egymást. Igen, nem tévedés, egymást, mivel a hulláim is kaptak rendesen, de tekintve, hogy én nem voltam olyan bolond, hogy a frontvonalba álljak, így egyetlen karcolás nélkül úsztam meg az egészet.
A foglyok eléggé féltek tőlem, nem is csodálom, hiszen a szemük láttára mészárolták le a zombijaim a harcosokat, de miután elmondtam, hogy honnan jöttem és miért, mindjárt jobb szívvel fogadtak. Az, hogy honnan, természetesen nem azt jelentette, hogy a Grimmoire Heart-ből, és nem is a kocsmázást jelöltem meg, mint célt, de hagyjuk is. A lényeg az, hogy szabadon engedtem őket, és visszatértem az élükön a városkába, ahonnan elindultam.
A falusiak, mint egy csodára bámultak, amikor a tömeg élén begyalogoltam. Nem hitték el, hogy valóban egymagamban nyertem.
A kiderülő igazság is érdekes volt: A polgármester látta rajtam a céhtetoválást, és ebből leszűrte, hogy mágus vagyok. Ezért úgy gondolta, hogy ha engem is elfognak vagy netán megölnek, akkor a céhem majd leszámol a lovagokkal, nekem meg nem kell fizetnie, mivel nem teljesítettem a megbízást. Hát… ez nem jött be.
- Megegyeztünk, szóval kérem a pénzemet! – hőbörögtem, mikor azt merte mondani, hogy nem tud fizetni.
Számomra az, hogy nem tud vagy nem akar valaki fizetni, az két külön fogalom, és jelen pillanatban azt szűrtem le, hogy az utóbbi áll fenn, mivel a hivatalnok úr igencsak jó húsban volt, nem beszélve az ékszereiről, hiszen több gyűrűt is viselt, és a ruházatáról.
- Na, ide figyeljen! Nem vagyok ma jókedvemben. Azt ajánlom, ne húzd ki a gyufát! – fenyegetőztem, és megidéztem két csontvázat a két oldalamra, jelezve, hogy erőszakhoz folyamodom, ha kell.
Meg lett a várt hatás, egy ugyan nem túl nagy, de megfelelő összeg ütötte a markomat, amit a tisztelt polgármester úr pillanatok alatt előkapart.
- Van itt pénz. – gondoltam mérgesen, mivel nem szerettem a sóher alakokat. – No, így már mindjárt más. – mondtam, majd elrakva az összeget, távoztam a helyszínről.
Vissza az elejére Go down
Loki
Mesélő
Mesélő
Loki


Hozzászólások száma : 773
Aye! Pont : 63
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 32

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeVas. Márc. 25, 2012 2:43 pm

Nem rabolom az időt, hiszen nem vagyok rászorulva. Habár igaz, hogy idő annyi mint a tenger, vagy, mint égen a csillag, ám én a másodperc ezredrészének morzsáját sem vagyok hajlandó szándékosan elorozni tőled. Az olajozott villámnál is sebesebben előrántom a hiperszupergondosan elkészített értékelő táblázatomat, figyelmesen, ám rendkívül sebesen megállapítom az eredményeidet és ellenőrzöm a jogosan neked járó pénzösszeget. És lám, meg is van az a bizonyos összeg, ami markodat üti! 150.000 Gyémánttal lettél gazdagabb!
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeCsüt. Márc. 29, 2012 5:26 pm

Bodyguard


Ezúttal nem a mester hívatott magához, és nem is a céhben voltam. Egy ideje már, hogy hivatalosan is a tagja lettem az Ann apja által vezetett szervezetnek, így hát ő hívatott engem.
- Á, örülök, hogy megérkeztél! – fogadott kedélyesen az öreg.
Miután én is illendően köszöntöttem, egy-két felejthető szó után máris a lényegre tért:
- Lenne számodra egy igen fontos és nehéz feladatom. Nem is kertelek, a lényeg, hogy el kell kísérned a lányomat egy találkozóra az egyik rivális szervezethez. Ha netán valami rosszul sül el, akkor akár komoly ellenfeleitek is akadhatnak, bár alapjában véve nem remélem, hogy bármilyen atrocitás is történhetne. – fejtette ki tömören a mondandóját.
- Ezer örömmel vállalom. – jelentettem ki.
- Ez csodás, ez esetben menj el a neked kijelölt szobába. Ann ott fog várni rád. – mondta, és intett, hogy távozhatok.
Miután kiléptem az ajtón, egyenesen a szobámhoz vettem az irányt.
- Milyen jó, hogy már két lakhelyem is van. – gondoltam kedélyesen útközben.
Ahogy megérkeztem, az ajtó résnyire már nyitva volt. Ahogy beljebb mentem, rögtön megláttam a lányt, aki a szoba közepén állt, és szemlélte a helyiséget.
- Bocsi, még elég nagy a kupi. Nem értem rá eddig rendet rakni. – mondtam röstellve a nagy rendetlenséget.
- Ugyan, oda se neki. – nevetett Ann.
- Hát, ha minden igaz, én leszek a testőröd. – mosolyodtam el én is, mely ritka pillanatnak számított.
- Úgy tűnik. – válaszolta vidáman.
A kis közjáték után összekaptam a motyómat, és indultunk is. Az odafelé vezető út eléggé unalmas volt, pláne, hogy fogalmam sem volt, hogy merre megyünk, csak követtem Ann-t.
- Na, de mond már meg, hogy hová is megyünk. – unszoltam.
- Nem lehet, az titok. – felelte nevetve a lány.
- Ez szemétség, ugye tudod? – kérdeztem morcosan.
- Sajnálom, nem én találtam ki ezt a szabályt, de be kell tartanom. – vágott vissza.
Nem tehettem egyebet, így hát kénytelen voltam beletörődni a helyzetbe.
Nagyjából nyolc órás intenzív gyaloglás volt, mire elértük azt a helyet, ahol végül megláttunk egy szép kis házikót, előtte pedig egy csomó embert, akik fel-alá mászkáltak, mint a hangyák a hangyabolyban. Ez a táv természetesen nekem nem volt annyira megerőltető, hiszen sokszor tíz-tizenkét órát is meg szoktam tenni egyhuzamban, ha éppen nem adódik valami használhatóbb szállítóeszköz.
- Megjöttünk. – mondta ki végre a bűvös szót Ann.
- Na végre, már azt hittem, hogy sosem érünk ide… Amúgy… hol is vagyunk? – kérdeztem nézelődve.
- Itt lesz egy találkozóm a többi szervezet vezérével. – mondta a lány.
- Értem. – mondtam színlelve a dolgot, hiszen ettől még nem lettem okosabb.
A házhoz mentünk, az emberek pedig sorban üdvözölték Ann-t, engem pedig simán levegőnek néztek, amit annyira nem is bántam, hiszen nem szerettem a feltűnést akkor, ha nem ölhettem meg senkit.
- Én bemegyek, te addig várj meg itt kint kérlek. – mondta, mikor odaértünk az épület ajtajához.
- Ez biztosan jó ötlet? Elvégre, mégis csak a testőröd vagyok. – érdeklődtem.
- Itt ez a szokás. A többi kint lévő ember – mutatott a körülöttünk állókra. – is mind testőr.
Nekem tágra nyíltak a szemeim, és nem tudtam hova tenni a dolgot, hiszen, ha minden embernek csak egy testőre van, akárcsak Ann-nek, akkor annyi ember van benn, amennyit el sem tudok képzelni, hogy abba a kis házba befér. Ellenben, ha csak Ann-nek van egyedül egyetlen testőre, akkor egy esetleges konfliktusnál bizony problémák adódhatnak.
Válaszolni nem válaszoltam, egyszerűen csak szót fogadtam, elvégre jelen helyzetben ő volt a főnök, akár tetszik, akár nem. Nem igazán volt kedvem a többi őrzővel beszélgetnem, vagy akár csak hallgatnom őket, így a ház északi oldalánál kerestem fel az egyik félreeső helyet, ahonnan még némi rálátásom is volt a benn folyó eseményekre, igaz, csak függönyökön keresztül tudtam kivenni az alakokat. Az egyik fa tövébe heveredtem, és órákon át szemléltem a hol nyugodtam, hol pedig hevesebb hangvételben folyó találkozót.
Ahogy nézegettem, inkább a második feltevés volt a helytálló, miszerint minden bennlévőnek egynél jóval több őre van, hiszen a házikóban mindössze tizenkét főt számláltam, beleértve Ann-t is.
- Azt hiszem, hogy hosszú napnak nézünk elébe. – gondoltam, hiszen már esteledett.
A várakozásaimmal ellentétben azonban mégsem tartott késő éjjelig a vita odabenn, mert éppen, ahogy besötétedett, az egyik ablak hangos robajjal kitört, rajta keresztül pedig egy fickó repült ki.
- Azt hiszem gáz van. – gondoltam, és azonnal felugorva a helyemről, és máris az építmény felé rohantam.
Nem csak én reagáltam hasonlóképpen az eseményre, hanem az összes többi fickó is, akik velem együtt odakint várakoztak. A tömegben gyorsan törtem előre, és fél perc alatt már benn is voltam a házban, mégpedig az egyik ablakon keresztül. Ahogy beugrottam, máris pásztázni kezdtem a helyet, amíg meg nem találtam Ann-t az egyik sarokban.
- Minden rendben, jól vagy? – kérdeztem aggódva, miközben odarohantam hozzá.
- Igen, semmi bajom. – válaszolta sietve.
- Ezért megöllek! Végezzetek vele! – hallottam egy bömbölést a hátam mögül, melynek célpontja szerencsére nem én és Ann voltunk, hanem egy másik fazon, akinek a testőrei máris fegyvert rántottak.
Néhány pillanattal később másik fickók, akik szintén kinn voltak, szintén fegyver ragadtak, és támadásba is lendültek.
- Mi történt? – kérdeztem a lányt, miközben védelmezően elé léptem, hogy a fal és én is védjük.
- Ez nem a mi harcunk, maradj ki belőle! – utasított, azonban egy fegyveres fickó pontosan felénk rohant, és nem úgy tűnt, hogy barátkozni szeretne.
Kivártam az utolsó pillanatig, de nem váltott célt, egyértelműen én voltam a célpontja, és ezáltal, közvetve ugyan, de Ann is.
- Ez nem tréfál. – gondoltam, majd pillanatok alatt végeztem vele a Bone Teeth-fel.
Akár így, akár úgy, de elszabadult a pokol, szinte kezdett mindenki mindenkit ölni.
- Akár a mi harcunk, akár nem, el kell tűnnünk innen, de nagyon gyorsan! – üvöltöttem, majd megragadtam a lány kezét, és magam után vontam.
Megidéztem két csontvázat, akiket azonnal a legközelebbi ablakhoz küldtem, hogy őrizzék azt, majd áttörve az említett üvegen, sikeresen csináltam egy vészkijáratot, majd ezt követően az ölembe kaptam Ann-t és bevetve a Flight mágiámat a magasba emelkedtem vele.
- Nos, azt hiszem, hogy most már biztonságban vagyunk. – mondtam kissé megnyugodva. – Szerintem, most már elmesélhetnéd, hogy mi is történt pontosan.
- A részleteket nem mondhatom el, de összekülönbözött bizonyos kérdésekben két másik vezető. A végkifejletet pedig láthattad. De nem tűnhetek el csak úgy, minél előbb vissza kell mennünk! – utasított.
- Arról szó sem lehet! – jelentettem ki határozottan, és egyenesen a „bázis” felé repültem.
- De… - kezdett volna bele.
- Semmi de! – szakítottam félbe. – Egyrészt, a feladatom az, hogy megvédjelek, hiszen ezért fizetnek. Másrészt pedig… - akadt el egy rövid ideig a szavam, majd összeszedve az erőmet kimondtam: - Másrészt nekem is fontos vagy, nem hagyhatom, hogy bármi bajod essen. – nyögtem ki.
Ez láthatóan meglepte Ann-t, de jelen helyzetben nem volt időm ilyennel foglalkozni.
- Nem számít. – mondta bár koránt sem olyan hangnemben, mint eddig, hanem sokkal inkább lágyan és kedvesen. – Illetve persze, hogy számít, de akkor is vissza kell mennünk. – makacskodott.
Egy mély sóhajtás után kénytelen voltam engedni az unszolásnak, de egy feltételhez kötöttem, mégpedig, hogy előbb felderítem a terepet egy csontvázzal, amit kombinálok a Carcass Eye mágiámmal.
A dolog sikeres volt. Tökéletesen feltérképeztem az egész helyet, és kiderült, hogy nem túl sok ember maradt, így hát belementem, hogy visszamenjünk.
- De ha bárki bármi gyanúsat tesz, akkor végzek vele. – közöltem Ann-nel a dolgok állását.
- Azért várd meg a reakciómat. – mosolygott rám.
Én még morogtam egy sort, de aztán elhallgattam és szótlanul mentem mellette tovább.
- Á, hát visszatért kisasszony? – fogadta az egyik pacák széttárva a karjait, és lépett is volna közelebb, de ebben megakadályozta az én sötét pillantásom valamint az, hogy már a kardomon pihent a kezem.
- Igen, visszajöttem. – válaszolt neki Ann. – Mi történt itt? – kérdezte.
- Az az idióta megkapta a magáét. – mutatott egy hullára aki vérbe fagyva feküdt tőlünk nem messze. – Sajnos több jó testőrömet is levesztettem itt a csetepatéban, de nem számít. Lényeg, hogy végeztünk. – mondta nevetve.
- Igen. – mondta cseppet sem vidáman Ann.
Ritkán láttam ilyennek, így megütköztem kissé a dolgon, de ráhagytam.
- Örülök neki, hogy kegyed meg tudott menekülni egy karcolás nélkül. Dicséret illeti a testőrét, bár megvallom, meglehetősen modortalannak találom. – mondta a fickó anélkül, hogy tudomást vett volna rólam.
- Ezt a kis… - fortyogtam magamban. – Majd mindjárt ledöflek, aztán akkor majd tényleg modortalan leszek.
- Nem értek egyet, de most van fontosabb dolgunk is, mint sem a testőrömről diskuráljunk. – terelte a témát Ann, miközben némileg meg is védett.
- Egyetértek. – felelte a fazon.
Ezt követően a megmaradt „tanácsosok” kissé félre vonultak, és még egy rövid ideig pusmogtak, majd végre elhagyhattuk a helyszínt.
- Mit kellett még ilyen sürgetően megvitatnotok? – érdeklődtem, bár választ ezúttal sem kaptam.
- Nem mondhatom el. – felelte kedvesen, de ez mégis bosszantott kissé.
Az út visszafelé sem volt rövidebb, mint oda, így hát éjszakára egy tisztáson vertünk tábort.
- Te csak pihenj, majd én őrködöm. – mondtam.
- Nem, mindkettőnknek pihennie kell. És különben is, nem hiszem, hogy bárki is fenyegetne minket. – mondta a lány.
- Azt hiszem, hogy igazad lehet, de nem árt az elővigyázatosság. – érveltem.
- Ugyan már, ülj le ide mellém! – unszolt.
Engedtem a kérésének és mellé telepedtem.
- Köszönöm. – suttogta, miközben a vállamra hajtotta a fejét.
- Mégis mit? – kérdeztem csodálkozva.
- Hát… úgy mindent. – nevette el magát a lány.
A beszélgetés ennél a pontnál meg is rekedt és mély csönd következett, melyet egészen reggelig semmi sem zavart meg. Korán reggel feltápászkodtunk, és megtettük a hátralevő jó pár kilométert.
- Végre megérkeztetek. Minden rendben van? Hallottam, hogy mi történt a találkozón. – fogadott minket a vezér.
- Semmi gond, Rohandar megvédett. – mondta Ann.
- Ezt örömmel hallom. – mosolyodott el a papa. – Ann, téged már vár egy másik osztag, a következő feladatodra velük mész. – utasította a fater a lányát.
- Rendben. – bólintott, majd a parancsnak megfelelően elindult, én pedig megkaptam a béremet, ami egy súlyos szütyőnyi gyémántban nyilvánult meg.
Vissza az elejére Go down
Loki
Mesélő
Mesélő
Loki


Hozzászólások száma : 773
Aye! Pont : 63
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 32

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeSzomb. Márc. 31, 2012 10:04 am

Az az átkozott szenezés, egy helyen megint kifogott rajtad. Azt hiszem ő a te ősellenséged lehet... Persze ez nem akkora hiba, hogy kukába hajítsam az egész melót. Tiéd a 150.000 Gyémánt!
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeKedd Ápr. 17, 2012 6:34 pm

Az örökös


Már kezdett az idegeimre menni a folyamatos melózás, de hát mit lehetett tenni, kellett a pénz, és hát azt meg nem dobálják csak az ember után nem igaz? Így hát nem maradt más lehetőségem, mint hogy válasszak valami jól fizető, de nem túl megerőltető megbízást. A fal, mint mindig, most is zsúfolásig volt cetlikkel, így a választék igen bő volt, sokat keresgethettem köztük. Olyan tíz percig bámészkodhattam, mire találtam egy egészen jól jövedelmező felhívást, melyben csak egy cím szerepelt, mely szerint ott kap felvilágosítást az illető, aki bevállalja a küldetés teljesítését.
Nem haboztam, szedtem a cuccaimat, és már indultam is a feltüntetett helyre. Az út, mint a legtöbbször szokott, most is rendkívül unalmasra sikeredett, de szerencsére nem találkoztam egyetlen árva lélekkel sem, akik megzavarhattak volna. Szerettem a magányt, illetve, inkább úgy mondanám, hogy a legtöbb ember társasága volt az, amit nem szerettem. Végig barangoltam erdőkön, a falvakat kikerültem, ahogyan a városokat is, mire végre elértem a kastélyt, mely egy magányos hegyen állt, és amely megemlítésre került a cédulán, mint eligazítási hely.
A kapuban őrök álltak, méghozzá négy, páncélban és kardokkal az oldalukon.
- Ki vagy és mi járatban? – állított meg az egyikük már jó tíz méterről.
- Rohandar Blacksteel vagyok, mágus. Erre a felhívásra érkeztem. – mondtam, és a zsebemből elővettem a lapot, melyet oda is nyújtottam az őrnek.
- Elkísérlek a nagyúrhoz. – felelte erre, és intett egy másik harcosnak is, hogy jöjjön velünk.
Igazán impozáns egy hely volt, tele arany keretes festményekkel, márvány és mészkő szobrokkal és még sok egyéb, értékesebbnél értékesebb holmival.
- Ha csak kirámolnám ezt a helyet, már nem lenne gondom a pénzzel legalább tizenöt évig. – merengtem, de mivel hogy nem készültem így, tehát ezt most el kellett felejtenem.
- Itt várjon, azonnal bejelentem. – utasított a parancsnok, és bement az egyik szobába, míg a társa velem maradt.
Csak szótlanul álltunk egymás mellett, ő nem mert, és pedig nem akartam megszólalni. Rövidesen visszajött a fickó, és közölte, hogy most már bemehetek. Megfogadtam a tanácsát, és lassan kinyitva az ajtót, beléptem rajta. Egy idősebb, talán ötven év körüli férfi ült egy nagy bőr fotelben, mellette egy másikban pedig egy szintén az ötvenet taposó hölgy foglalt helyet.
- Üdvözlöm! – köszöntött az öreg úr.
Én viszonoztam a köszöntést, majd leültettek engem is egy hasonló ülőalkalmatosságra, mint amin ők is ültek, majd belekezdtünk a beszélgetésbe.
- Nos, a helyzetünk igen kényes uram. A fiúnkról lenne szó. Billnek át kéne vennie az üzletet, méghozzá a huszonötödik születésnapján, amely jövő héten esedékes. – magyarázta nagy fájdalommal az öregember.
- És, már megbocsásson, hogy közbeszólok, de ez miért probléma? – kérdeztem, mivel szerettem volna, ha végre inkább a lényegre tér.
- Igen-igen, elkalandoztam. Tehát, a fiúnk elhagyta a házat, és ennek már vagy három hónapja. Azóta nyomozókkal már felkutattuk és pontosan tudunk róla mindent, de kell valaki, aki visszahozza nekünk ide, méghozzá minél előbb.
- És ez lennék én. – vágtam közbe halkan.
- Pontosan.
- Bízzák csak rám a dolgot. Ha megadják a róla szóló adatokat, pikk-pakk visszahozom a fiúkat. – mondtam mell döngetve.
- Hát ez csodálatos! – ujjongott a hölgy.
- Itt is van az akta. – mondta a férfi és elém tolt egy néhány oldalas anyagot.
Felvettem a mappát az asztalról, és gyorsan átfutottam. Kiderült, hogy a kölyök nem akárhova ment, hanem egyenesen Fort Term-be, ahol is egy csinos kis rablóbandát toborzott magának, emellett még egy szemrevaló leányzót is sikerült fognia.
- És mennyire kapok szabad kezet a megvalósításban? – érdeklődtem komolyan, mivel nem volt mindegy, hogy hány embert ölhetek meg a cél érdekében.
- Semmi nem számít, csak a fiúnk érjen haza egészségesen és minél hamarabb. – mondta határozottan a vénség, és kiolvashattam a szeméből, hogy érti mire gondolok és egyáltalán nem zavarja.
- Értettem, akkor máris indulok. – mondtam, majd elhagytam a kastélyt és elindultam a rablótanyára.
Az út eléggé hosszú volt, közel két nap, így hát nem volt vesztegetni való időm, mivel már csak hat napom volt vissza a megjelölt időpontig, a kis örökös pedig biztosan nem bírta volna azt a tempót, amivel én jöttem, így hát többet számoltam a visszaútra, mint az ide vezetőre.
A hely tele volt banditákkal, de nem keltettem feltűnést köztük, igen könnyedén siklottam végig a különböző táborokon, elvégre nem volt ismeretlen számomra a közeg, és kinézték belőlem a rosszarcúságot, így békén hagytak. Nagyjából két órás bolyongás után végre kilyukadtam ahhoz a helyhez, melyet kerestem, és nagy szerencsémre pont a tűz körül találtam a kis ficsúrt is, aki éppen beszédet tartott az embereinek, oldalán a leányzóval, aki a jelentésben is szerepelt.
Illedelmes ember létemre, megvártam, míg befejezi a mondókáját, az emberei pedig már nem rá fókuszálnak, és ekkor léptem oda hozzá:
- Üdvözlöm! – köszöntöttem.
- Ismerjük egymást? – mért végig gyanakvóan.
- Még nem, de fontos dolog miatt jöttem. – mondtam sugdolózva, bizalmasan. – Esetleg beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem, mivel már kész tervvel érkeztem meg, mely szerint nem lenne jó, ha az emberei előtt kapnám el, mivel akkor le kéne vernem mindet, és ahhoz jelen helyzetben nem volt semmi kedvem, sokkal ésszerűbb volt, hogy elcsalom és sokkal kevesebb probléma árán kapom el.
- Mégis miről van szó? – kérdezte továbbra is méregetve és még jobban gyanakodva.
- Mint mondtam, ez egy kényes ügy, szóval nem szeretném, ha magán kívül más is hallaná. – nyomatékosítottam a szavaimat, de már gondolatban felkészültem arra is, hogy mégis csak az egész csapattal meg kell küzdenem, ami meg kell hagyni eléggé fárasztó lenne, hiszen vannak vagy ötvenen.
- Jól van, kövess! – mondta, és egy kisebb faházba vezetett, ahova a bájos hölgy is követett minket.
- Am, már kétszer is mondtam, de ez az ügy csak önre tartozik uram és szigorúan titkos. – mondtam, jelezve, hogy a lány társaságára nem tartok igényt.
- Ne is zavartassa magát, nekünk egymás között nincsenek titkaink! – mondta az örökös.
Mit volt mit tenni, hát egy ember nem oszt, nem szoroz nálam, szóval hát ahogy becsukódott az ajtó és leültünk, máris megidéztem két hullát és a segítségükkel egy-egy jókora csapást mértem a két benn tartózkodóra, akik máris ájultan terültek el a padlón.
- Ez egészen könnyen ment. Micsoda egy hiszékeny fickó. – gondoltam elégedetten, majd hamar kinyitottam a ház egyik ablakát, amely az ellentétes oldalon volt, mint az ajtó, ahol az emberei tanyáztak.
A két csontvázamat visszazártam a köztes dimenzióba, de csak az után, hogy a kis barátnőjét az egyik sarokba vitettem, hogy minél később süljön ki a turpisság.
Amint ezzel elkészültem, a szél mágiámmal felemeltem a testet és az ablakon át kilebegtettem, majd magam is követtem. Pont kapóra jött, hogy kezdett alkonyodni, így a látási viszonyok romlottak, melytől csak még könnyebben sikerült végrehajtanom a tervemet. Ellebegtem anélkül, hogy bárki az égvilágon észrevett volna, és jó két órán keresztül csak repültem, mire végre kezdett felébredni a csomagom, akit idő közben kötél híján egy-két indával kötöztem meg, melyeket az erdőből szedtem út közben.
- Mi a fészkes fenét műveltél velem te mocsok!
- Pálinkás jó reggelt-et szokás felénk köszönni, de sebaj. – mondtam viccesen.
- Mit tettél a bandámmal? – bömbölte.
- Nyugi, semmi bajuk. Csak kiütöttelek és teljesen észrevétlenül elhoztalak onnan. Ha elég okosak, talán már észrevették a dolgot, bár erre nem vennék mérget. – mondtam, hiszen aki banditának áll, rend szerint nincs az értelmi képességek magaslatán, leszámítva persze néhány ellenpéldát.
- Azonnal eressz el vagy megjárod! – fenyegetett tovább.
- Teljesen feleslege itt ordibálnod velem, fenyegetni meg még inkább hasztalan, nem fogok megijedni tőled. – világosítottam fel. – De nem szándékozom elengedni téged, mert te egy kis pénzes zsákocska vagy nekem. Ha leszállítalak, akkor jó pénzt kapok érted.
- Leszállítasz? – lepődött meg. – Mégis kinek? Ki bérelt fel? – hűlt meg benne a vér.
- A kedves szüleid béreltek fel, szóval legyél jó kisfiú és ne akadékoskodj sokat. És hazaviszlek, megkapom a pénzem és te újra elszökhetsz, vagy amit akarsz, én már nem foglak visszatartani. – adtam neki egy kis tippet.
Szerencsére felfogta, hogy semmi értelme annak, hogy tovább vitatkozzon velem, így csendben haladhattunk tovább. Én leszálltam a földre, hogy kevesebb varázserőt fogyasszak, és csak a foglyot lebegtettem.
Mire végre megérkeztünk vissza a kastélyba, már majdnem teljesen kimerültem, szóval nem ártott végre, hogy révbe értünk.
- Kisfiam! – szaladt elénk a kedves mama.
- Látom sikerrel járt. – pödörte meg a bajszát a papa.
- Igen, itt a fiúk épen és egészségesen. – jelentettem be.
- Gratulálok, ilyen gyorsan még senkinek sem sikerült őt előkerítenie. – mondta elégedetten a pasas.
- Ilyen gyorsan? Senkinek? – akadtam fenn a dolgon. – Miért, már volt rá példa, hogy elszökött? – tudakoltam.
- Persze hogy volt! Jó formán minden évben. Tavaly Hargeonba ment és ott próbált meg kalóz lenni, máskor meg lovagot játszott, most meg ez a bantitásdi. – mondta teljesen természetesen az öreg. – De ne is fecsegjünk itt tovább, gondolom, már várod a pénzedet nem igaz? Nesze, itt a fizetség. Amennyi a felhíváson szerepelt, egyetlen gyémánttal sem kevesebb. – mondta, majd visszavonult a várába a kis családjával és az embereivel együtt.
- Ezt a fura egy fazont? Itt van ennyi szolgája meg pénze és neki ez nem jó, el kell szöknie. Sose fogom én ez megérteni. – filozofálgattam. – De legalább tudom, hogy legközelebb is visszahozhatom egy szép kis summáért. – csaptam elégedetten a zsebemre, melybe becsúsztattam a jutalmat. – Már csak azt kéne kitalálnom, hogy mire is költsem a pénzt. – gondoltam, és miközben visszafelé ballagtam a céhbe, máris ötletek százai tolongtak a fejemben, melyek között az agyam csak úgy cikázott, mint viharos égen a villám.
Vissza az elejére Go down
Loki
Mesélő
Mesélő
Loki


Hozzászólások száma : 773
Aye! Pont : 63
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 32

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeVas. Ápr. 22, 2012 4:29 pm

Klasszikus történet, egy kicsit más köntösben. Egy vagy talán két vesszőt hiányoltam, ám ezen kívül nem tudok mit felróni. Jutalmad: 150.000 Gyémánt
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeVas. Ápr. 29, 2012 1:47 pm

Ez csak vicc ugye?


Ismét munka után kellett néznem, de hát mit lehetett tenni. A lelkesedésem, akár csak eddig, most sem volt az egekben, de a pénzre szükségem volt, így hát kénytelen voltam elvállalni valamit. A tábla ezúttal is roskadozott a cetliktől, persze csak képletesen, hiszen ha összeadjuk a papír cetlik súlyát és ezt leosztjuk az falat tartó lábak területével, akkor megkaphatjuk, hogy… de már megint elkalandoztam. Tehát, kerestem egy jónak ígérkező munkát, melyet rövid keresgélés után meg is találtam.
„Figyelem minden fekete mágus! Szükségem lenne egy olyan egyénre, kinek tudása meghaladja társaiét és nem riad vissza egy gigászi feladattól” – állt röviden a felhíváson, melyen mindössze egy cím szerepelt a szövegen kívül, a lap alján.
- Nem is hangzik rosszul. – mértem végig elégedetten, majd a feltüntetett címen meg is jelentem rövidesen. Nem tartott tovább két óránál az út, mivel szerencsémre eléggé közel jártunk a lapocskán említett városkához, így alig kellett gyalogolnom valamit.
Nagy, tölgy vagy talán diófa ajtajú ház volt, melynek a nagy vas kopogtatójával bekopogtam. Az rövidesen kinyílt és egy negyvenes éveiben járó, papaszemet viselő férfi nézett ki rajta. Eléggé vézna volt, ráadásul meglehetősen alacsony is.
- Miben segíthetek? – kérdezte rémülten.
- Emiatt a felhívás miatt jöttem. – mondtam, és elé tartottam a lapot.
- Ó, hála az égnek! Már azt hittem, hogy valaki ki akar rabolni! – kiáltott fel.
Nos, az ebben a helyzetben érzett gondolatokat nem tudnám pontosan leírni, mert a másik személy agyműködése annyira kihatott az enyémre, hogy majdnem az is lefagyott, de a tartalma nagyjából annyi volt, hogy: Ó te jó ég hova kerültem én már megint?
Beeresztett a házba és máris hevesen kutatni kezdett egy asztalfiókban, melyből egy füzetet vett elő, majd a kezembe adta:
- Tessék, itt lenne a feladata. – mondta kísérőül, miközben átnyújtotta a könyvet.
Gondoltam abban lesznek a részletek, így hát átvettem és felcsaptam az első lapon.
„Egy sötét mágus rémuralma” – állt a lap tetején nagy betűkkel.
- Ez meg mi a szösz? – tágultak ki a szemeim, és néhány sor olvasása után megálltam, majd felnéztem a fickóra: - És én ezzel mégis mit csináljak? – kérdeztem értetlenül.
- Hát nem egyértelmű? – kérdezett vissza meglepetten. – Olvassa el és mondjon róla kritikát! – felelte.
Kettőt-hármat pislogtam nagyra nyílt szemekkel, majd megráztam a fejemet, és még egyszer feltettem a kérdést:
- Biztosan rosszul hallottam. Megismételné, hogy mit is kellene tennem?
- Jól hallotta, olvasson és bírája, ha van mit, bár, gondolom néhány ponton nem voltam teljesen hiteles. Tudja, a könyv főhőse egy fekete mágus, aki világuralomra tör, de végül megváltozik, és mint a legbölcsebb és legjóságosabb uralkodó vonul be a történelembe. Csak éppen az a része még nincsen kész, mivel két részesre tervezem. – hadarta.
- Ez komolyan gondolja. – esett le az állam. – Na jó, azt hiszem te nem tudod, hogy milyen is egy sötét mágus. – mondtam ingerülten, és elhajítva a kezemben tartott irományt, távozni készültem, de a férfi utamat állta.
- Megfizetem, ahogyan az a felhívásban is le van írva. És máris látom, hogy jól döntöttem, amikor egy sötét varázslót hívtam, hiszen náluk jobban senki sem tudna azonosulni a karakterrel. – mondta büszkén.
- Mennyit fizet? – kérdeztem mogorván, mivel a hirdetésben pontos összeg nem szerepelt.
A fülembe súgta az összeget, melytől elkerekedett a szemem ismét.
- Ez komoly? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért.
- A legkomolyabb. – húzta ki magát a megbízó.
- Ám legyen, de aztán behajtom az utolsó petákig! – fenyegettem nem túl vérmesen, majd a díványra lehuppanva elkezdtem olvasni a művet.
Az eleje egészen jó volt, még élveztem is. Néhány emberrel végzett a főhős, hogy megszerezzen egy fegyvert, melynek az erejére igényt tartott. Nem volt túl bőbeszédű, de én azt nem is szerettem. A teljes terjedelem közel háromszáz oldal volt, így csak nagyjából kétszáz oldalt tudtam elolvasni az első nap. Estére kaptam vacsorát, mely közben a munkaadó folyamatosan faggatott:
- Nos, milyen? Hol kéne változtatni? Eléggé cselekményes? – bombázott a kérdéseivel.
- Hát… - gondolkodtam el egy rövid időre: - az én gyomrom még bőven elbírna benne egy kis vért meg hullákat, de hát ez a saját ízlésem. Ezen felül viszont kissé következetlennek találom a főszereplő cselekedeteit. Nem fér össze a jellemével. – mondtam ki nyíltan.
- Hogyhogy?
- Hát, vegyük azt az esetet, amikor a városban sétál, és megállítja egy koldus, hogy adjon neki pénzt, ő meg ad is. Ez teljességgel lehetetlen. – ecseteltem a dolgot. – Ha a megrajzolt jellemet nézzük akkor feltétlenül el kellett volna utasítania, sőt ellöknie magától, hogy jól összetörje magát vagy hasonlók. De hogy adakozzon! Ez teljességgel abszurdum. – mondtam.
Igaza volt a fickónak, tényleg át tudtam élni a dolgot, hiszen, bár nem volt teljességgel hiteles, de mégis életszerűnek tűnt a világ és a szereplők, így bele tudtam magamat élni.
- Valóban így gondolja? – kérdezte kissé lelombozódottan az író.
- Igen, így. – válaszoltam.
- Rendben, akkor feküdjön csak le, én holnapra átírom a hibás részeket.
Így is történt, én igen kellemesen húztam a lóbőrt, a művész pedig már felkelésem pillanatában átnyújtotta a javított változatot.
- Bejelöltem azokat a helyeket, ahol átírtam a szöveget, így nem szükséges az egészet újraolvasnia. – jelentette be diadalmasan.
- Hála az égnek! – gondoltam, mivel még ha élveztem is, semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy még több időt eltöltsek holmi olvasgatással.
Meg kellett hagyni, hogy sokkal biztonságosabb és nyugodtabb egy ilyen feladat, mint azok, melyeket rendszerint vállalni szoktam, de mégis, hiányzott belőle az izgalom, az adrenalin, tehát minél gyorsabban végezni akartam vele.
Átrágtam magam a javításokon és befejeztem a maradék körülbelül száz oldalt is. A történet ebben a kötetben ott ért véget, miszerint a főhős, név szerint Anakei legyőzi egykori nagy riválisát, megszerezve attól a vezető pozíciót az alvilági körökben és az uralmat az egész ország felett.
Így már nem volt más hátra, mint hogy előadjam a gondolataimat az írónak, megkapjam a jutalmamat és távozzak.
- Végeztem az olvasással. – jelentettem be, mikor beléptem a fickó dolgozószobájába.
- Ó, máris? Több időre számítottam, de sebaj! Sőt! Annál jobb. – mondta felvillanyozva. – Foglaljon helyet és máris hallgatom a véleményét. – ültetett le.
Az első benyomásom csalóka volt. Bár azt gondoltam a férfiről, hogy egy kétbalkezes idióta, akinek a szellemi képességei olyan szinten állnak, mint egy három hónapos kókuszdió lé tartalma sivatagban egy fél éves intenzív napkúrát követően. De ennek ellenére mégis meglepett a regényével és meg kellett hagyni, tetszett a könyv.
- Igazán élveztem a művet, és már tényleg csak néhány belekötni valóm van. – kezdtem bele. – Egyfelől az, hogy szerintem túl könnyen legyőzte a legfőbb ellenséget, pedig eredetileg nem is volt nála erősebb, sőt, éppen ellenkezőleg.
- Valóban, itt én is éreztem egy kisebb törést a magam részéről, – reflektált rá a megbízó. – de valahogy nem tudtam belőle többet kihozni. Egyszerűen nem jött meg a megfelelő ihlet hozzá.
- Ha megengedi, én szíves örömest hozzátennék még néhány sort, így kipótolva a cselekményt. – ajánlottam fel a szolgálataimat, melyen nálam jobban csak a munkaadó lepődött meg.
- Hát megtenné? És képes rá? – kérdezte teljesen extázisba esve.
- Még szép, hogy képes vagyok rá! – sértődtem meg kissé, de nem vettem a szívemre.
Papírt és tollat kaptam, én pedig villámgyorsan írtam azt, ami az eszembe jutott. Furcsa volt. Még sosem fordult elő, hogy hasonlót csináljak, de az írószerszám csak úgy szaladt a kezemben, a szavak és mondatok pedig csak ömlöttek a papírra, így teleírva tíz teljes oldalnyi anyagot.
- Kész is vagyok! – szóltam a házigazdának, aki nagy izgalommal és buzgalommal vetette bele magát az olvasásba.
Röpke tíz perc alatt a végére is ért.
- Húh, gyorsan olvas! – gondoltam elismerően.
Egy szót sem szólt, csak felállt a helyéről, odalépett hozzám, majd megszorította a kezemet, végül pedig csak ennyit mondott:
- Zseniális! – súgta halkan.
- Hát, köszönöm… azt hiszem. – jöttem kissé zavarba.
- Nem gondolt még soha arra, hogy írói pályára menjen barátom? Nagy karrier állna maga előtt én mondom! – biztatott.
- Még sosem gondolkoztam ezen, de azt hiszem, hogy az nem az én világom lenne. – mondtam neki elmosolyodva.
- Hogy érti ezt, hiszen ez kasszasiker lesz! – kiáltozta.
- Meglehet, de én jobb szeretem átélni az eseményeket, nem pedig csak leírni őket. – vetettem oda.
- Megértem. – felelte halkan, barátian mosolyogva.
Az iménti tűz eltűnt a szeméből, és hirtelen teljesen megértő lett.
A maga fajták nem nyughatnak, ha csak nincsenek folyton veszélyben nem igaz?
- Ahogy mondja. – feleltem.
- Minden esetre köszönöm a segítségét, és nem fogok elfeledkezni a közreműködéséről, fel fogom tüntetni a nevét a… tényleg! – kapott a fejéhez. – Még meg sem kérdeztem a nevét! – sopánkodott.
- Oda se neki, csak fizessen ki és már itt sem vagyok. – nyugtattam.
- Nem úgy megy az! Igen is fel fogom tüntetni, mint közreműködőt. Kérem, árulja el a nevét!
- A nevem Rohandar, elég, ha ennyit tud. – mondtam félvállról.
- Rohandar. Ez mindenképpen megjegyzem. – mormogta maga elé, majd átadta a fizetségemet.
Amint az anyagiak rendezésre kerültek, én máris elhagytam a házat és megindultam vissza a céhbe.
Majd küldök magának egy dedikált példányt a könyvemből, ha kiadják! – kiáltotta utánam a szerző.
- Hogyne, hogyne! – hagytam rá a dolgot. – Mintha tudnád, hogy hová küldd. – gondoltam magamban nevetve. – Fura alakok ezek a művészek. Lehet, hogy a maguk területén kiemelkedőek, de egy kicsit az összes flúgos. – szűrtem le a tanulságot. – De azért lehet, hogy én is nekifoghatnék néha az írásnak, ha nincs jobb dolgom. Ki tudja, talán még plusz pénzt is hozhat a konyhára. – morfondíroztam, miközben sebes léptekkel haladtam előre az új kalandok felé.
Vissza az elejére Go down
Loki
Mesélő
Mesélő
Loki


Hozzászólások száma : 773
Aye! Pont : 63
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 32

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeKedd Május 01, 2012 9:16 am

Először magyarázd el nekem, hogy mi az a papaszem! Pápaszemről és pávaszemről már hallottam, de papaszemről még nem. Ám ezt leszámítva nem kötök bele semmibe, mert ez egy számomra nagyon tetszetős történet volt! Azt is mondhatom, hogy az áprilisi munkák közül a legkiemelkedőbb! Ez a munkád alaposan felkavarta az elmúlt hónapokban poshadásig elálldogáló vizét. Szép volt! A jutalmad 150.000 Gyémánt + extraként még plusz 50.000 Gyémántot hozzád vágok!
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeCsüt. Május 31, 2012 1:58 pm

A nagy verseny


Egy kocsmában múlattam éppen az időmet. A napok már egy ideje csak monoton repültek tova, nem volt semmi izgalom, semmi kihívás. Néha már-már őrült dolgokon kezdtem el gondolkozni, mint például, hogy vajon lehet-e fejen állva inni? A kísérletek szerint, melyeket nem én végeztem, lehet, de ez mégis olyan abszurd. Persze csak kínomban gondolkoztam ilyen felesleges és ostoba dolgokon, de szerencsémre már nem kellett sokat várom egy kis izgalomra:
- Hé te! – hallottam a hátam mögül egy hangot, mire félig odafordultam. – A helyemen ülsz! – folytatta egy nagydarab fickó.
Még csak szóra sem méltattam, egyszerűen visszafordultam a széken, és tovább ittam a sörömet.
- Nem hallottad te disznó? – bömbölte, és megragadta a vállamat.
A könyökömmel a hasába ütöttem, a fejemmel hátrafelé pedig lefejeltem, melynek következtében hanyatt esett, és elterült a földön. Gondoltam, hogy felkel, ezért inkább megittam gyorsan a maradék italomat, és mielőtt kinyírtam volna a fickót, megpróbáltam távozni, de utamat állta egy öregember, aki a kezét dörzsölgette, s a szemében a kapzsiság fénye csillogott.
- Nagy lehetőségek vannak benned barátocskám! – mondta.
- Hagyj engem békén öreg! – morogtam, és tovább indultam volna, de megint csak elém állt.
- Hát nem szeretnél sok pénzt keresni? – kérdezte ravaszul.
- Hogyan és mennyit? – kérdeztem vissza érdektelenül.
- Nem messze innen van egy illegális motorverseny. Nekem van motorom, és egy pilóta kell hozzá. Láttam a céhpecsétet is a válladon. – tette hozzá suttogva.
Elcsodálkoztam, és a köpenyemre pillantottam, de az sértetlen volt, így hát nem értettem, hogy hogyan vette észre a jelet, de nem is volt annyira fontos.
- Rendben, de a mennyire még nem válaszoltál. – faggattam immáron kissé kedvesebben.
- Ha nyersz, akkor több százezer gyémánt is ütheti a markodat. Mit szólsz? – vizslatta a reakciómat.
Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán feleltem:
- Rendben van, elfogadom a felkérést.
- Nagyszerű, akkor kövess! – vont maga után, és elindultunk a „buli” színhelyére.
Az ivó a városka szélén állt, így hamar az erdőbe értünk, ahol vagy fél órán keresztül bolyongtunk, mire egy tisztás féleséghez értünk, ahol hemzsegtek az emberek. Mindenféle rossz arcú figura mászkált fel-alá, és csinos lányok mászkáltak össze-vissza. Vagy két tucat mágikus motor is a tartozéka volt a felhajtásnak, melyek előtt büszkén álldogáltak a versenyzőik.
Az öreg engem is az egyik járgányhoz kísért, majd azt mondta:
- Várj meg itt, én benevezek!
- Rendben. – mondtam beleegyezően, majd végigmértem a mocimat. – Nem is rossz. – gondoltam elismerően, majd fel is ültem rá.
Felcsatoltam a csatlakozót a csuklómra, és be is indítottam. Szépen duruzsolt a motor, így le is álltam vele, még mielőtt a vénség visszajön, engem pedig letol, amiért beindítottam.
Nem kellett többet várnom öt percnél, és az újdonsült edzőm máris visszatért.
- A nevezés megtörtént, most már csak nyerned kell. Minden megengedett a verseny alatt, legyen az mágia, vagy bármi más. – közölte a részleteket.
- Erről eddig nem volt szó, de tetszik. – gondoltam.
- Szóval tegyél meg mindent a győzelemért és jóban leszünk. – mosolyodott el.
- Úgy lesz. – feleltem, és már éreztem is a sok pénz illatát, melyet kapni fogok.
Felsorakoztunk a rajtvonalnál, és végignéztem a többi indulón. Mindegyiknél volt valami harci eszköz, kinél kard, kinél lánc, kinél pedig egy egyszerű husáng.
- Amatőrök. – gondoltam, bár tudtam, hogy mindegyikük mágus, így igyekeztem nem túlságosan lebecsülni őket.
Az indulás előtt nem sokkal még ismertették az útvonalat: Az erdőn átmenő egyik ösvényen kellett áthaladnunk, amelyik nagyjából tíz kilométeres út. Némileg kanyargós volt, de nem lehetett eltéveszteni. Aztán egy kissé lengén öltözött leányzó lépett elénk, kezében egy zászlóval, mellyel megnyitotta a versenyt.
A motorok felbőgtek, és mindenki megindult. Bár még sosem motoroztam, mégis sikerült a középmezőnybe rajtolnom, ahol jól tartottam magam, és lassan le is előztem az első ellenfelemet. Ekkor szembesültem a szabályok eléggé liberális mivoltával, mivel, mint kisült a győzelemért minden megengedett, tekintve, hogy egy penge húzott el a fejem mellett, egy pár szál hajamat le is vágva.
- Azt a rohadt élet, ha ez nekem előbb eszembe jutott volna!... – gondoltam, és máris hátulról lelőttem két rivális is a Dark Delete mágiámmal, akik nagyot esve, majd bucskázva elszálltak a versenyből. – Ez már döfi! – nevettem el magam.
Ekkor azonban ismételt támadás ért, egy tűzlövedéket lőttek hátrafelé, ami egyenesen felém tartott.
- Nem eszik olyan forrón a kását! Vagy… jelen esetben engem, már ha kannibál az illető. De miért lenne bárki is kannibál? Még a gonosz mágusok sem kannibálok, pedig ők nyugodtan megtehetnék, és mégsem. Na de hagyjuk ezt a baromságot, még a végén tényleg pirítós leszek! – vetettem véget azonnal a gondolatmenetnek, s megidézve egy Storm Wallt, könnyű szerrel kivédtem a forró lövedéket.
A harc a jobb pozícióért egyre keményebb és egyre nehezebb formát öltött. Néhány perc alatt olyan mágiatenger vett körül, hogy nem hogy a támadásra, de még a védekezésre is alig volt időm. Ellenben, ahogyan a pálya negyedéhez közeledtünk, a megcsappant mezőnynek, valamint az ügyes manőverezésemnek köszönhetően egészen a negyedik helyig tornáztam fel magam, mögöttem pedig még vagy két tucat induló sorakozott.
- Gyerünk, már csak három fazon, és már nyertem is. – gondoltam megelégedetten, de a közvetlen mögöttem robogó vetélytársam ebben a pillanatban megpróbált megelőzni balról. – Arról ne is álmodj barátocskám! – kiabáltam, bár nagy valószínűséggel nem hallott belőle semmit a járgányok bőgése miatt, de nem is ez volt a lényeg.
Miközben ordítottam, a lábammal egy hatalmasat rúgtam felé, amitől ő elvesztette az egyensúlyát, és egy, a közelben álló fába rohant, majd lefejelve azt, átment az örök vadászmezőkre, vagy legalábbis nagyon közel került hozzá.
- Idióta! – írtam le magamban gyorsan, és nekiláttam én is az előzésnek. – A fene vinné el, ezek a gépek eléggé sok varázserőt esznek. – konstatáltam, mivel alig használtam mágiát, de így is jelentős energiám elveszett. – Még a végén tartalékolnom kell. – mérgelődtem.
A gázt tövig húzva máris felzárkóztam az előttem haladó mellé, aki egy fejszével próbált meg eltenni láb alól, mire én egy Bone Teeth ellövésével máris kiütöttem, ezzel megszerezve a harmadik pozíciót.
- A következő a tűzmágus. – merengtem, mivel az első tűzgolyót ő küldte a társaságra. – A tűz ellen nincs is jobb, mint a szél. – mosolyodtam el. – Na jó, talán a víz meg a jég mégis csak jobb, de nem számít, a szél is teljesen jó lesz. – gondolkodtam tovább.
Így hát egy rövidebb szakasz alatt lefaragtam a hátrányomat, és néhány méterrel az előttem hajtó mágushoz zárkóztam fel. A mezőny hátulja már meglehetősen lemaradt tőlünk, valószínűleg nem volt elég mágikus erejük a sebesség tartásához. Ez persze nekem nagyon előnyös volt, hiszen csak az előttem levőkkel kellett foglalkoznom.
- Na gyerünk te kis mocsok, most elkaplak! – döntöttem el határozottan, majd ismét, akárcsak az előbb, ráhúztam a gázt, és felzárkóztam még jobban.
Meglepetésemre semmilyen mágiát nem használt.
- Csak nem neki is fogytán van az ereje? – tanakodtam. – Vagy talán csak vár?
Nem volt mit tenni, bátraké a szerencse, így hát még jobban felemeltem a sebességet, így teljesen mellé kerültem. Csak ekkor vette rá a fáradtságot, hogy egyáltalán bármit is kezdjen velem. Rám rántotta a kormányt, és oldalról belém jött, amitől én kissé elvesztettem az egyensúlyom, de rövid galoppozás után ismételten stabil állapotba kerültem. Éppen akkor, amikor ismételten ki akart babrálni velem.
- Kétszer ugyan az nem fog bejönni öcsi sajt. – vidultam fel, és amikor már majdnem belém jött volna, egyszerűen padlóféket húztam, így lemaradva, ő pedig szépen bement a bokrok közé, és egy szépet randevúzott az egyik fával.
- Tehát már csak egy ellenfelem maradt. – konstatáltam a történéseket.
Az első helyezett előnye már tetemesebb volt, így már a táv jó nyolcvan százalékát megtettük, mire sikerült nagyjából felzárkóznom hozzá.
- Hogy az a… ez így nem fog menni. – morgolódtam, mivel már előre láttam, hogy megelőzni nem fogom tudni a még hátra levő szakaszon.
Így hát mit volt mit tenni, egy kis csaláshoz folyamodtam. Egyszerűen leszálltam a motoromról, szó szerint, mivel felemelkedtem a Flight mágiával, melynek segítségével már képes voltam olyan sebességre, mellyel már el tudtam érni a versenyzőt. Mivel motorverseny volt, így hát nem érhettem célt jármű nélkül, szóval egy jól irányzott rúgással lekapcsoltam a férfit, aki nyolc-kilenc teljes fordulatot megtéve a földön, végül megállt, én pedig birtokba vehettem a járgányát.
- Ennyit a nagy profikról. – legyintettem gondolatban, s könnyedén begaloppoztam a célba, ahol már mindenki izgatottan várta az eredményt.
- Megcsináltad! – rohant oda hozzám örvendezve a megbízó. – De… ez nem az én motorom.
- Hát… történt egy kis affér út közben, így járgányt kellett cserélnem. – vakargattam a fejem.
- Áh, oda se neki, a lényeg, hogy nyertél. – dörzsölgette a tenyereit. – Most pedig ideje átvenni a jutalmat.
Még megvárták a többi megmaradt versenyzőt is, majd megtartották az eredményhirdetést, melynek végén én a dobogó legfelső fokára állhattam fel. Egy szép kis aranyérmet is kaptam a nyakamba, ami nálam is maradt.
- Majd jó lesz emlékbe. – gondoltam vidáman, mikor vége volt az ünnepségnek. – Na és, hol a jutalmam? – kérdeztem a fickót, aki felbérelt.
- Tessék, tessék! – nyújtott át egy köteg pénzt. – Ahogyan megegyeztünk, pontosan elszámolva, ahogyan az tőlem mindig várható! – húzta ki magát büszkén.
- Persze, ha maga mondja. – engedtem el a fülem mellett az egoista kijelentését, és zsebre vágtam a pénzt.
- Mondja csak fiatalember, nem gondolt még rá, hogy hivatásos versenyző legyen? – kérdezte teljesen komolyan, immáron magázva engem.
- Nem, és nem is fogok többet versenyezni. – fordítottam neki hátat, majd elsétáltam.
Még kiabált utánam egy ideig bizonyos ajánlatokat, de nem érdekeltek. Az igazat megvallva, nem láttam a sportágban kellő kihívást, ezért is nem maradtam.
- Azért… mindig tanul az ember. – jelent meg az arcomon egy fél mosoly, és máris vígan tervezgettem, hogy mire is fogom költeni a megérdemelt összeget.
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeCsüt. Május 31, 2012 9:12 pm

A kvíz párbaj


Egy apró városka utcáin sétálgattam éppen, és nem voltam valami jó hangulatban. Erősen fújt a szél, és bár értettem a szélmágiához, mégis zavart, mivel szemből érkezett, így gátolta az előrehaladásomat. Ha ez még nem lett volna elég, egy papiros, hirtelen, a semmiből feltűnve az arcomba repült, ezáltal elvakítva engem.
- Hogy a fene vinné el! – bosszankodtam, miközben leszedtem az arcomról, de mikor már éppen eldobtam volna, hogy ismét a szél gondjaira bízzam, feltűnt, hogy nem egy közönséges papírdarab. Az egyik felére nyomtatva volt, méghozzá egy felhívás, melyet Fiore legális céhbe tartozó mágusaihoz intéztek:
„Minden női és férfi mágus figyelem!
Úgy érzed, hogy tájékozott vagy a világ és legfőképpen a mágia területén? Szeretsz szerepelni? Szeretsz másokat legyőzni, de nem szeretsz sérülést okozni, vagy szerezni? Akkor itt a helyed, ugyanis megrendezésre kerül Fiore elsőszámú kvíz versenye!”
- állt tömören a cetlin.
- Hmm, ez talán még érdekes is lehet. – gondoltam, és nagy érdeklődéssel tartottam Magnoliába, mivel a plakát szerint ott kerül lebonyolításra a viadal.
Szerencsére még volt két napom az eseményig, így hát nyugodt tempóban mehettem célom felé. Bő másfél napba telt, mire odaértem, hiszen időnként meg-megálltam enni, vagy éppenséggel éjszakára aludni.
Az utcákon már nagy tömeg hömpölygött, bár ez nem feltétlen volt betudható a vetélkedőnek, mivel itt mindig zajlik az élet. Megkerestem a közelebbi célomat is, tehát az utcát és a házszámot, majd bekopogtattam az ajtón.
- Üdvözlöm! Miben segíthetek? – nyitott ajtót egy fiatal lány.
- Üdvözlöm kisasszony, emiatt a felkérés miatt jöttem. – válaszoltam neki, és a papír fecnit bemutatva pontosítottam az iménti megszólalásom.
- Á értem, fáradjon beljebb, még pont időben jött. – invitált a ház belsejébe, ahol már sok ember mászkált fel-alá, méghozzá igen türelmetlen tekintettel. – Kérem, foglaljon helyet! A főnököm hamarosan jön és leteszteli. – mondta, majd magamra hagyott.
- Letesztel?... Ezt meg mire véljem? – gondoltam kissé megütközve.
Nem várakoztattak meg nagyon, mindössze pár percig ültem ott magamban, mire végre megjött az említett főnök.
- Jó napot uram! A nevem Alexander Hegenfrost. Én vagyok a verseny főszervezője. – nyújtotta a kezét.
Én kezet fogtam vele, majd, mint Boregardként mutatkoztam be neki, elvégre nem lett volna értelme lelepleznem magam.
- Nos tehát, akkor rögtön a tárgyra is térnék. – mondta. – Mint azt tudja, ez egy kvíz verseny, ellenben a jelentkezőket már előzetesen megszortírozzuk kissé, mivel elég nagy a túljelentkezés. – magyarázta. – Nincs ez ellenére? – érdeklődött.
- Nem, dehogy. Megértem az indokot. – feleltem.
- Ennek örülök, akkor mindössze három kérdést tennék fel. – vett elő egy tollat meg egy papirost. – Az első: Mi annak a tíz mágusnak a neve, akiket a legerősebbeknek szoktak titulálni?
Rövid gondolkodás után máris rávágtam a választ:
- A tíz szent mágus.
- Helyes! – rikkantott fel örömtelin.
- Hát ez nem volt valami nehéz kérdés… - gondoltam némileg lehangoltan.
- Akkor hát jöjjön a második: Ki jelenleg a Quatro Cerberos céhmester?
- Goldmine. – vágtam rá erre is a helyes választ. – Még szerencse, hogy nem olyan régen olvastam. – gondoltam.
Olvastam, igen. Bármily meglepő, nem csak öldökölni szoktam, hanem szabadidőmben sokat olvastam is, tájékozódtam a régi dolgokról, meg hébe-hóba az újakról is, bár az ízlésem eléggé tematikus volt.
- És megint csak helyes! Már csak egy kicsi kérdés, és akkor a selejtező körön már túl is jutott. – biztatott. – Tehát, a harmadik: Melyik a Blue Pegasus egyik leghíresebb csapatának neve, melynek vezetője Ichiya Wanderlei Kotobuki.
El kellett ismernem, hogy ez már egy fogósabb kérdés volt, így hát össze kellett szednem minden információmat, amit csak tudtam, hogy megoldjam.
- The… The… The Trimens? – válaszoltam kissé bizonytalanul.
- És igen! Eltalálta! Üdvözlöm a versenyzők között. Készüljön fel, hamarosan kezdünk. – világosított fel, és már ment is tovább.
- Ez nem is volt olyan nehéz, bár az utolsó kérdés nem tartozott az egyszerű kategóriába. – elemeztem ki magamban a történteket.
Ahogyan a pasas is megmondta, rövidesen kezdődött a vetélkedő. Leültettek egy székre a színpad bal oldalán, majd fellebben a függöny, felkapcsolták a lámpákat, és kezdetét vette Fiore elsőszámú kvíz versenye!
- Hölgyeim és Uraim! Üdvözlök mindenkit, a nevem Grothem Frecher, én leszek a mai este kvíz mestere. – mutatkozott be egy eléggé irritáló mentalitású fiatalember. – Akkor hát gyorsan ismertetem a szabályokat. Minden jó válasz egy pontot ér. Akinek a játék végén a legtöbb jó válasza lesz, az lesz a győztes. Ha valaki tudja a megfelelő dolgot, amit ki kellett találni, az az előtte lévő gombbal jelezze. Minden világos? – kérdezte meg költőien, majd folytatta is a monológját. – Akkor hát játékra fel! Az első kérdés: Ki híresült el azon a néven, hogy Szalamandra?
A kezem máris lenyomta a gombot, mivel tudtam a megfejtést. Én voltam a szerencsés, aki válaszolhatott, mivel a leggyorsabbnak sikerült lecsapnom.
- Natsu Dragneel.
- Helyes! Egy pont Boregard nevű játékosunknak.
Hosszú sorai jöttek még a kérdéseknek, váltogatott nehézséggel. Leginkább a gyorsaság döntött, de természetesen voltak olyan feladványok is, amiről fogalmam sem volt, hogy vajon mi lehet rá a helyes válasz.
Így hát csak pörögtek a kérdések, meg az idő is, és egy eléggé szoros verseny alakult ki köztem és egy hölgy között.
- Nos, a többi játékostól ezennel elbúcsúzunk, már csak a két, eddig legtöbb pontot szerző induló maradt játékban. Név szerint Boregard és Chatrina. Megkérdezhetem, hogy mit terveznek a nyereményből? – fordult először a lányhoz.
- Hát, én szeretnék egy pár új ruhát, meg cipőket, meg egy hét pihenést a…
- Jó ég, már megint egy ilyen kis plázacica. – gondoltam undorodva.
- És maga Boregard? – nézett rám.
- Befektetem. – válaszoltam nagyon tömören és titokzatosan. – Nem fogom az orrukra kötni, az csak az én dolgom. – gondoltam.
- Hát, jó, akkor menjünk tovább. A következőkben öt kérdést teszek fel. Aki ebből az ötből többet válaszol meg helyesen és persze gyorsabban, az lesz a nyertes. Kezdjük hát! Egyes kutatók szerint melyik évben tűntek el titokzatos módon a sárkányok Fiore területéről?
Forogtak az agytekervényeim, de egyszerűen sehogy sem jutott eszembe, pedig tudtam, hogy valahol már találkoztam ilyenekkel. Ekkor azonban hirtelen lenyomódott a riválisom gombja, és megmondta a válaszát:
- X777!
- Helyes a válasz! – kiáltott fel a játékvezető. – Egy null a kisasszonynak. A következő feladvány: Melyik sötét céh az, amelyiknek a tagjai a legtöbb pusztítást és kárt okozták az elmúlt évben a Mágia Tanács szerint?
Már nyomtam is a jelzőt és nyögtem a választ:
- A Grimmoire Heart!
- És ez is helyes! – kiabált megint a mikrofonba. - Jöjjön hát a következő! Hol fotózták a Heti Mágus legutóbbi címlapján levő képet?
- Erában! – válaszolta meg az ellenfelem.
- Tipikus, még jó, hogy az ilyen sületlenségeket jobban tudja. – morgolódtam.
- Akkor még két kérdés, az állás pedig kettő egy. Mi a Fairy Tali céh legerősebb mágiája, amit csak a mesterük, Makarov ismer a tagok közül?
Megint sikerült magamhoz ragadnom a válasz lehetőségét.
- Fairy Low! – feleltem.
Erre a kérdésre könnyedén tudtam a választ, hiszen nagyon hasonló volt a Grimmoire Low-hoz a mágia, így nem volt nehéz megjegyezni.
- Így tehát megint egál! Jöjjön hát a mindent eldöntő utolsó kérdés! Mint az sokan tudják, letartóztattak egy férfit a közelmúltban, aki tagja volt a mágustanácsnak, de tönkretette azt, valamit sok egyéb gaztett is a számlájára írható. Ki volt ez a személy?
Bár siettem a gombbal, de nem voltam elég gyors, így a hölgyike előbb lenyomta, mint én.
- Hogy az a… Ezt elcsesztem. – mérgelődtem, miközben kimondta a válaszát, így nem is hallottam, hogy mit mond, mindössze ennyit, hogy:
- És a válasz helytelen! A lehetőség most Boregard kezében van. Halljuk hát az ő válaszát!
Mivel meglepődtem kissé, így beletelt pár másodpercbe, míg összeszedtem magam, és kimondtam, hogy:
- Gerard Fernandes. – mondtam határozottan.
- Helyes a válasz! Megvan a mai este nyertese! – kiáltotta, a közönség pedig tapsolni kezdett.
- Na, mindjárt más a szitu. – mosolyodtam el, de csak nagyon halványan a megelégedéstől, no meg a kárörömtől is.
Még egy rövidke búcsúzás következett a nézőktől, meg némi ünneplés, aztán a függöny visszagördült, én pedig megint békében lehettem.
- Nagy mázlid volt seggfej! – vágta a fejemhez a kemény szavakat a kis pláza cica, mikor dühösen elrobogott.
- Milyen szép is a káröröm. – gondoltam, és elmosolyodtam, immáron egészen jól láthatóan.
- Áh, látom örül a győzelmének. – jött oda hozzám ismét a show házigazdája.
- Igen. – feleltem kurtán.
- Meg kell mondja, maga igen tájékozott, gratulálok a sikeréhez! – nyalizott nagy, fancsali vigyorral.
- Köszönöm. – mondtam, de alig bírtam megállni, hogy ki ne mutassam, hogy mennyire irritál a fazon.
Ezután megint az a férfi jött oda hozzám, aki a beugró kérdéseket tette fel nekem.
- Nos hát akkor nincs más hátra, mint kifizetni a nyereményét. – mondta.
- Erre vártam már mióta. – gondoltam elégedetten, hogy végre idáig jutottunk.
- Amint az a felhíváson is szerepelt, a jegyek bevételének és az egyéb, apró betűvel feltüntetett befolyó összegek mindenkori huszonöt százalékát kapja meg a nyertes.
- Jé, ilyen is volt rajta? – meresztettem szemeket, de nem szóltam egy mukkor sem.
- Parancsoljon, itt egy lista a pontos összegekről, ha gondolja, nyugodtan számolja át, és itt van a kimutatás is a pontos nyereményről. No meg persze a pénz is itt van. – vett elő papírokat és egy szép kövér kis csomagot.
Átvettem tőle mindent, majd átfutottam a pénzügyi egyenlegeket.
- A fene sem fog matekozni! – gondoltam, mivel agyilag már teljesen a nulla határán voltam, így csak átvettem a zsozsót, és szép csendben elhagytam a helyszínt, megelégedve mind a teljesítményemmel, mind pedig a jutalmazással.
Vissza az elejére Go down
Loki
Mesélő
Mesélő
Loki


Hozzászólások száma : 773
Aye! Pont : 63
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 32

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeVas. Jún. 10, 2012 10:34 am

Komolyan mondom, te sportot űzöl abból, hogy éppen csak a limit felett teljesíts!
Azt hiszem már említettem, hogy különösen tetszik, ha a karakterek nem ordibálják a támadásaik nevét, hanem formázva azok neve bekerül az összecsapás leírásába. Kedvelem ezt a módszert, elvégre mindig is furcsának tartottam, hogy a sok tökkelütött ordibálja a különféle varázslatai nevét, hátha az ellenfele fel tud rá készülni....
Továbbá még megemlíteném, hogy Grimoire Law és Fairy Law. Én így ismerem őket.
Jutalmad: 450.000 Gyémánt
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeCsüt. Júl. 12, 2012 6:11 pm

A nagy vonatrablás


Egy furcsa felkérés érkezett hozzám, méghozzá személyre szólóan. Egy futár hozta, aki azt mondta, hogy a megbízói tudnak rólam, méghozzá egy bizonyos „tengerparti incidens” óta, ahol is megfelelőnek találták a képességeimet, hogy részt vegyek az akcióban.
- És mégis mikor volt ez az incidens, ahogy nevezted? – érdeklődtem a "postástól".
- Az lényegtelen úgy hiszem, inkább koncentráljunk a feladatra! – terelte a témát, én pedig egyet kellett, hogy értsek vele.
- Rendben van, halljuk a részleteket! – feleltem az iménti mondatára.
- Tehát, amennyiben elvállalja, én elvezetem egy vasútállomásra. Az ott egy privát vonal, mindössze egy vonat fog közlekedni rajta.
- Talán ki kell rabolnom a vonatot? – kérdeztem, mivel ennyire részletesen nem érdekelt a dolog.
- Éppen ellenkezőleg! – vágta rá az illető. – Meg kell védenie a rakományt az esetleges támadóktól és biztosítania kell, hogy a rakomány épen és sértetlenül odaér a rendeltetési helyére. – válaszolta.
- Megvédenem? – csodálkoztam el, hiszen ilyen munkákra jobbára legális céhek embereit hívják.
- Pontosan. Szóval vállalja? Ha igen, a helyszínen további információkkal is szolgálhatok.
- Legyen hát, benne vagyok. És te? Te is velem jössz Froozer? – kérdeztem a farkastól, aki ott feküdt mellettünk.
- Miért is ne, rám is rám fér már egy kis mozgás. – mondta, miközben felállt, és nyújtózott egyet.
- Akkor hát indulhatunk. – mondtam a kalauzunknak.
Mindössze néhány óra alatt elértük a mozdonyt, és a hozzá tartozó szerelvényeket. Nem voltak túl feltűnőek, átlagos személy és tehervagon volt mind.
- Erre! – vezetett minket az egyik kocsihoz, ahol már másik öt ember várakozott.
- Ezek meg kik lehetnek? – néztem rájuk kissé bizalmatlanul.
- Akkor ismertetném mindenkinek a pontos útitervet. – kért magának szót a pasas, aki idevezetett engem. – A vonatot a végállomásig kell kísérniük, de máshol nem is fog megállni. Az egész üres, leszámítva a középső tehervagont, ahol is a csomag van, melyet minden áron meg kell védeniük. A csomagot kinyitni szigorúan tilos! Van bármi kérdés?
- Nekem lenne. – szólt az egyik ott ácsorgó férfi. – Mégis milyen ellenfelekre vagy akadályokra kell készülnünk?
- Nos, ezt még mi sem tudjuk. De abban biztosak vagyunk, hogy nem lesz zökkenőmentes az út. – felelte a fazon, engem pedig kifejezetten zavart az a királyi többes, melyben beszélt. – De nem is fecséreljük tovább az időt, inkább induljunk is! Én a végállomáson fogok várni magukra. Sok sikert! – búcsúzott el, és egy mágikus járműbe beülve elhajtott.
- Na, ez is egy szép küldetésnek ígérkezik. – gondoltam kissé komoran, majd a többiekkel együtt felszálltam a vonatra.
A csapatban két női és négy férfi tagot számlált, engem is beleértve, no meg ott volt Froozer is. A masina lassan elkezdett gyorsulni és egy percen belül már süvített is mellettünk a táj. A kocsikban a gyári berendezésen kívül semmi nem volt, és bármelyikben szabadon járhattunk, még a csomagot tartalmazó vagyonban is, hiszen ha az ellenség bejut oda, valahogy nekünk is be kell majd menni. Mindössze a masiniszta tartózkodott a vonaton kicsiny csapatunkon kívül, így hát szerencsére nem sokat kellett beszélgetnem. Illetve, ezt gondoltam én.
- Az én nevem Valgar. – állt fel az egyik pasas.
Eléggé nagydarab volt, egy fejsze lógott a hátán, felső teste pedig meztelen volt, így látszottak a kidolgozott izmai is.
- Azt hiszem, hogy nem ártana, ha egy kissé csapatba szerveződnénk és megtudnánk egymásról ezt-azt. – folytatta.
- Na azt lesheted. – gondoltam.
Bár már sokat változtam a kezdeti „öljünk meg mindenkit, aki él és mozog” moráltól, de még most sem szívesen voltam közösségben, magamról pedig főleg nem szívesen beszéltem senkinek, tehát válasz helyett én csak felálltam, majd biccentettem Froozer-nek, hogy kövessen. Kimentem a vagonból és átsétáltam a szállítmányt tartalmazó kocsiba, ott leheveredtem és továbbra is szótlanul néztem magam elé.
- Nem lett volna jobb, ha meghallgatjuk, hogy ők mit tudnak, és csak utána jöttünk volna el? – érdeklődött Froozer.
- Meglehet, de őszintén szólva… engem nem igazán érdekel. Itt a rakomány, tehát ha megvédjük, akkor azt mindegy, hogy hogyan tesszük. – fejtettem ki a véleményem, majd becsuktam a szemem, és megpróbáltam aludni egy kicsit.
Közben a pajtim is leheveredett mellém, de ő sokkal éberebben figyelt, már ameddig én el nem aludtam, hiszen utána nem tudhatom, hogy mi következett. Egészen szépeket álmodtam, és már éppen az eddigi legjobb részhez közeledtem az álomvilágban, mikor is valaki galád módon felébresztett.
- Izé… haló! Ébren vagy? – kérdezte félénken egy női hang.
- Hála neked, most már igen. – válaszoltam morcosan, a szemem ki sem nyitva.
- Bocsi, nem akartalak felzavarni. – mentegetőzött.
- Hát… pedig sikerült. – jegyeztem meg.
- Csak azért jöttem, mert éppen szavazást szeretnénk tartani arról, hogy ki legyen a csapat vezére, és ehhez a te szavazatodat is szeretnénk kikérni. – folytatta félénken.
- Nem érdekel a dolog. Én nem fogok vezetni senkit, és követni sem, tehát nyugodtan kihagyhattok az egészből. – zsémbelődtem tovább. – Viszont, ha már felkeltettél, engesztelésül megmondhatnád, hogy nagyjából mennyit aludtam és mennyi van még vissza az útból? – kérdeztem, mivel furdalta az oldalamat a kíváncsiság.
- Nem sokat, legfeljebb egy órát, de szerintem még annyit sem. Szóval még hosszú út vár ránk, éjfél előtt nem érünk oda a végállomásra. – felelte a lány, majd elköszönve elment.
- Lehettél volna egy kicsit kedvesebb is vele nem gondolod? – kérdezte némileg szemrehányóan Froozer.
- Hagyjál már te is! Különben meg mióta lettél ilyen kis érzékeny?
- Jól van na! Csak megjegyeztem. Már ez is baj? – kaffogott vissza.
Mivel az álom kiment a szememből, így hát felkeltem, és a mozdony irányába indultam el. Elérve a vezetőfülkét, bekopogtam. A masiniszta kikukucskált az ablakon, majd kinyitotta az ajtót.
- Mi a’ he? – kérdezte hetykén.
- Csak azt szeretném megtudni, hogy nagyjából mikorra érjük el az állomást.
- Há’ ezzel a sebességge’ legalább olyan tíz órát megyünk még. – mondta, s közben a szuvas fogai csak úgy villogtak, ami még engem is taszított, így hát el is mentem onnan.
- Jó ég, honnan szalajtották ezt a Jungel Jack-et? - méltatlankodtam.
És alig, hogy kiléptem az első vagonból, máris egy kiáltásra lettem figyelmes.
- Vajon mi történhetett? – gondoltam, és Froozerrel az oldalamon rohanni kezdtem a csomag irányába, hogy ellenőrizzem.
Eléggé kellemetlen lett volna, ha már ennyire az elején elbaltázunk valamit, de szerencsére minden a helyén volt, azonban aggasztó zajok hallatszottak a leghátsó kocsiból, ahol a csapat több tagja tartózkodott.
- Mégis mi a ménkő lehet ez? – filóztam.
Amint kinéztem a feléjük néző egyik ablakon, láttam, hogy nincsenek, azaz nem vagyunk egyedül, ugyanis különféle járművek tucatjai haladnak a vonat után, és emberek hada ugrál fel mindenfelől a szerelvényre.
- Na abból nem esztek barátocskáim! – mosolyodtam el kissé, és harcostársammal máris elindultam, hogy kivegyem a részem a csatából.
Szerencse volt, hogy én nem voltam ott a többiekkel, mivel akkor nem vehettem volna észre a cselt. Támadóink jobbára mágia képtelenek voltak, mindössze néhányuknak volt csekély mágikus ereje. Ellenben hatalmas számbeli fölényben voltak, így, amíg lefoglalták a társaim, addig egy kisebb csoportjuk a tetőn keresztül indult meg a középső kocsi felé. A Flight segítségével kireptettem magam és Froozert is az egyik vagon tetejére, így útjukat állva az ellenfeleknek.
- Hova-hova olyan sietősen? – kérdeztem a kardomat a kezembe véve. - A mocskok. Ezek olyanok, mint a sáskák. Jobb lesz, ha gyorsan kiirtom őket. - gondoltam
Már meg sem várva a kérésemet, familiáris barátom azonnal akcióba lendült, és a láncvillámmal két ellenfelet kiütött, másik kettőt pedig megsebzett.
- Szép volt! – dicsértem meg elismerően a pajtit.
A pillanatnyi meglepetés után azonnal támadásba lendültek a banda tagjai, akiknek maszk volt a szemük alatt. Olyanok voltak, mint a ninják, csak nekik nem volt annyi eszük, hogy lesből támadjanak, ehelyett frontálisan rontottak nekünk. Kezdtem kicsit úgy érezni, hogy a kezdeti aggodalmam hiábavaló volt.
- Jesszusom! Ezek a mai rablók már rabolni sem tudnak rendesen. – motyogtam, majd húsz halottat idézve rájuk hagytam a többit.
A csata az én részemről nem volt túl nehéz, mivel alig harminc ellenfelet kaptam, amiből Froozer is kiütött párat, így hát nagyjából tíz perc alatt végeztünk is. Néhányan holtan vagy eszméletlenül feküdtek a kocsi tetején, mások pedig vagy teljesen lezuhantak a vonatról, vagy beestek a két kocsi közötti átjáróra.
- Ezzel azt hiszem, hogy meg is volnánk. – mondtam derűsen, hogy ilyen könnyen ment minden.
- Nem voltak valami erősek. – jegyezte meg barátom, szinte szomorúan.
- Viszont nem értem, hogy ha csak ennyi volt az egész, akkor minek kellett ennyi embert felbérelniük. – tanakodtam, de nem sokáig kötött le ez a gondolat. – Gyere, nézzük meg, hogy mi a helyzet a többiekkel! – szóltam, és leugrottam az átjáróra. – Ezeket nem ártana majd lepucolni innét. – gondoltam az éppen ott fekvő három halottra.
Aztán végiggondoltam a dolgot, és rájöttem a megoldásra is. A csata során én is elvesztettem öt zombit, így hát ezt a hármat, mint utánpótlás el is tároltam a többi mellett, és így léptem be az utolsó kocsiba.
A helyből nem sok minden maradt. Minden összetörve, és mindenütt halottak hevertek. Az öt másik bérenc közül csak hárman voltak ott.
- Hol vannak a többiek? – kérdeztem nem túl nagy érdeklődést mutatva ki a hangomból.
- Leestek. Számukra már megjött a végállomás. – mondta egyikük.
Pont a vadember esett le a bárddal, meg a lány, aki felébresztett.
- Mennyi ellenség menekült el? – faggattam őket tovább.
- Miután látták, hogy legyőzted a különítményüket, elszelelt az összes. De még legalább annyian vannak, mint amennyit már legyőztünk. – válaszolta ezúttal az egyetlen megmaradt lány.
Tudomásul véve a dolgot megint csak szó nélkül otthagytam őket, és visszamentem a középső kocsi csomagjához. Minden érintetlen volt, odáig nem jutott el egyikük sem.
- Akkor a küldetés máris letudva. – nevettem el magam, és ismét aludni szerettem volna, de megint nem volt rá túl sok lehetőségem, mivel a fékek fülsiketítő csikorgása felkeltett. – Mi a manó? Már ott is lennénk? – furcsálltam a dolgot, és kinéztem a vagon egyik ablakán.
Sajnos nem úgy tűnt, hogy megérkeztünk. Egyhatalmas kőtorlasz zárta el az utunkat, és a vezetőnek muszáj volt fékeznie, ha nem akarta, hogy mind idd vesszünk a karambolban. A torlasznál pedig még nagyobb gondokat is felleltem, méghozzá a Mágia Tanács embereinek a képében.
- Mi a bánatot kereshetnek ezek itt? – mérgelődtem magamban, és azon töprengtem, hogy most vajon mi lesz, de a helyzet tőlem függetlenül is megoldódott.
Az egyik tagunk, egy kissé alacsony, köpcös, szemüveges fiú rohant végig a vagonon, melyben voltam, és a másik oldalán ki is ment.
- Hát ezt meg mi lelte? – néztem utána furcsán.
Bár már vagy egy perce csikorogtak a fékek, mégsem álltunk még meg teljesen, bár már közel voltunk hozzá. Azonban csodálkozásomra a zaj abbamaradt, és a vonat ismét gyorsulni kezdett, méghozzá egészen jó ütemben.
- Jó ég, ez meg akar minket ölni? – ámultam el, mivel esélytelen volt, hogy túléljünk egy ütközést azzal a kőtömeggel.
Én is a mozdonyhoz rohantam tehát, hogy megnézzem mi is folyik ott. A szemüveges alak már a masina tetején állt, és láthatóan koncentrált valamire. Beletelt némi időbe, míg megértettem, hogy mit is csinál, de onnantól már tetszett a dolog. A kölyök földmágus volt, és próbálta a köveket az erejével elmozdítani, ami láthatóan nem nagyon ment. Nem is csoda, hiszen közel egy szinten lehetett velem, a kövek eléggé nagyon voltak, mi meg egy robogó vonaton voltunk, bár most éppen inkább csak döcögött, hisz még nem gyorsult rendesen vissza.
- Tuti nem fog neki sikerülni. – gondoltam, és én is felpattantam a mozdony tetejére, ahol ő is állt. – Majd én megoldom! – mondtam neki ellentmondást nem tűrően és lehetőséget sem adtam neki arra, hogy netán tiltakozzon.
Még mielőtt bármit is mondhatott volna, bevetettem a Dark Cappriccio-t, amely száguldva ment a torlasz felé. Úgy tűnt, bár nem volt sas szemem, de amennyire ki tudtam venni, a Mágus Tanács emberei nem készültek ekkora… ellenállásra, nem védték ki a mágiámat, ami így majdnem tökéletes utat tört nekünk át a síneken. Azonban nem lett volna mindez elég, hiszen ha csak egy nagyobb kő is marad a szerelvény útjában, jó esély lett volna rá, hogy az kisiklik. A maradékról viszont gondoskodott a földmágusunk. Erejével ledobta a törmeléket, így már teljesen szabaddá vált az út előttünk.
- Szép csapatmunka! – mosolygott rám a fickó.
- Ne érts félre, csupán a feladat miatt dolgoztam össze veled, nem akarok barátkozni vagy ilyenek. – vetettem oda neki mogorván, és visszaugrottam a tetőről.
- Tényleg lehetnél néha kicsit kedvesebb is. – mormogta Froozer, aki odalent várt rám.
- Ugyan már. Fogd be! – mondtam egy szemernyi dühvel, mivel untam már, hogy folyton valamivel piszkál.
Én már szépen hátra dőltem volna, mint aki jól végezte dolgát, csakhogy még koránt sem volt vége a csomagszállításnak. Attól, hogy a vonat nem állt meg, a gárdisták nem adták fel, és amikor elrobogtunk, részben mágiával, részben pedig a környező nagyobb sziklák magasságát kihasználva megpróbáltak felugrálni a vonatra. Eléggé veszélyes mutatvány volt, azt még nekem is el kellett ismernem, de nem az én gondom volt. Páran lepotyogtak, de a többség sikeresen megkapaszkodott valamin.
Én mindeközben gyorsan abba a kocsiba mentem, ahol a láda volt, gondolván, hogy ha nem ezt akarják, akkor úgy is mindegy, ha meg ezt, akkor jobb helyem meg úgysem lehetne. Hogy a csapat többi tagja is így gondolkodott-e, vagy valami teljesen más hajtotta őket, nos azt nem tudhattam, de pillanatokon belül mindannyian, akik megmaradtunk, ott voltunk a vagonban.
- Én, Volger Martin, a Mágus Tanács ötödik századának parancsnoka ezennel felszólítok mindenkit a vonaton, hogy ne tanúsítsanak ellenállást! Ez hivatalos ügy. Amennyiben ellenszegülnek, a Tanács ellenségévé nyilváníttatnak és letartóztatjuk magukat! – kiabálta valami nagyokos az ajtó előtt.
- Na persze, mintha engednék is nekik. – gondoltam.
Az igazat megvallva úgy gondoltam, hogy nekem kell szembeszállni minddel, és a többiek megadják magukat, de nem. Némi csodálkozásomra senkinek sem esett nehezére a hivatallal szembe szállni, és ebből azt a következtetést vonhattam le, hogy vagy ők is illegális mágusok, vagy nagyon hülyék és ezután lesznek azok.
- Jöjjenek ki feltartott kézzel, különben behatolunk! – kiabálta megint a főkolompos.
- Eleget beszélt már, inkább üssük ki. – mondtam halkan, és ismét eléggé gyorsan meg tudtam oldani a dolgot, bár az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a varázserővel sem nagyon spóroltam, így hát már kezdett fogyni.
Megint eljött az ideje a Dark Cappriccio-nak. A hang irányába lőttem vele. Átszakítottam az ajtót, és jó eséllyel a nagyszájú pasast is, de nem ez volt a végső célom. Amint az ajtón áttörtem, a Master Manipulate segítségével lefelé irányítottam a támadásomat, így összetörve az illesztékeket, melyek a szerelvény hátrébb levő részeit a mi kocsinkhoz kapcsolták. Páran felismerték a helyzetet, és megpróbáltak átugrani még az előtt, hogy a részek nagyon különváltak volna. Öt jómadárnak sikerült, ketten pedig leestek a sínek közé, ott meg vagy ledarálták őket a kerekek, vagy szerencséjük volt és csak kicsit összetörték magukat, amíg átment felettük a kocsi tömeg. Az állás sokat javult a mi oldalunkra, mert azt az ötöt leszámítva, akik előttünk voltak, mindössze páran érkeztek meg előrébb, mint amit leválasztottam. Ezúttal sem kommunikáltam a többiekkel, csak Froozerrel:
- Én elintézem a hátrébb lévő részeket, az itteni dolgokat rád bízom!
- Oké! – bólintott, én pedig a még ép ajtón kirohanva máris ellenfelekbe ütköztem, akik szemmel láthatóan nem repestek az örömtől, hogy nem adtam meg magam, ahogyan kérték, no meg, hogy megöltem a parancsnokukat.
Első hullámban egy tűzlabda érkezett, melyet a már jól megszokott Storm Wall varázslatommal védtem ki, majd azonnal megidéztem a hullaseregemet, hogy kicsit támogassanak. Eléggé hosszúra nyúlt a harc. Magam sem értettem ugyan, hogy ha a Mágiatanácshoz tartoznak, akkor hogy lehet, hogy a mágikus erejük ennyire gyenge, de inkább örültem a helyzetnek. Mindössze pár mágiát tudtak hasznosítani, majd el is fogyott az erejük. Bár némileg tizedelték a soraimat, nem okoztak kritikus veszteséget, így hát nem kellett végül saját magamnak is személyesen beleavatkoznom a küzdelem menetébe. Sorban hullottak el a harcosok, és miután a másik fertályon végeztek, a többiek is beszálltak az oldalamon a küzdelembe. A kezdetekkor is mindössze tizenegy fős társaság eddigre már hat fősre csökkent, mivel három leesett a vonatról, kettő pedig elesett a harcban. Miután megérkeztek a többiek, tényleg semmi kétség sem volt afelől, hogy melyik oldal fogy nyerni, bár számomra ez már a csata kezdete óta világos volt. Gyorsan lepucoltuk tehát a placcot, és mindössze tizenhat hullát vesztettem el az egész folyamán, tehát még mindig volt egy kisebb csapásmérő erőm.
- Különös, hogy ilyen gyengék voltak. Akivel eddig a tanács környezetéből találkoztam, mind eléggé erősnek tűnt. – tanakodtam, de inkább örültem neki, mint sem bánkódtam volna miatta.
Az út nagy részét már megtettük, mindössze pár órára voltunk már a céltól. A leválasztott kocsikkal ugyan nagyobb feltűnést keltettünk a mellettünk elsuhanó állomásokon, de nem nagyon törődtünk vele, illetve én nem. Több incidens már nem volt, így volt némi időnk arra is, hogy fújjunk egyet. Aztán késő estére végül befutottunk a végállomásra, hol már egy nagyobb csapat fekete ruhás fickó várt ránk.
- Hol a vonat többi része? – kérdezte elsőnek egyikük.
- Volt némi gondunk, és így tudtuk megoldani. – válaszolta mögülem az egyik „társam”.
- No mindegy, a csomag épségben van? – váltott témát.
- Természetesen. – szólaltam meg most én.
Szavaim hitelességét alátámasztva kihozták a ládát.
- Nagyszerű! – dörzsölgette a kezét a hapsi. – Akkor már nincs is már hátra, mint hogy átvegyék a fizetségüket. – folytatta.
Azon azért csodálkoztam, hogy a másik kettő felbérelt mágus felől egy szót sem szólt, de nem az én bajom volt. Teljesen egyet kellett értenem vele, és meg kellett hagyni, hogy megadta a módját is a pénzosztásnak. A mögötte álló emberek mindnyájunkhoz egyesével mentek oda, és egy-egy aktatáskát nyújtottak át, melyben kisebb illetve nagyobb címletekben.
- Na, ezt már szeretem! – gondoltam elismerően.
- Ja, és még valami! – jutott az eszébe valami a bérlőnek. – Ugye senki sem nyitotta ki a ládát? – nézett ránk felettébb szúrós tekintettel.
- Nem, a láda teljesen érintetlen. – válaszolt erre a kérdésre egy harmadik csapattag.
- Helyes! Akkor hát a további viszont látásra. – biccentett nekünk, majd az embereivel együtt, no meg a ládával elhagyták a helyszínt.

Spoiler:
Vissza az elejére Go down
Loki
Mesélő
Mesélő
Loki


Hozzászólások száma : 773
Aye! Pont : 63
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 32

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeHétf. Júl. 23, 2012 10:01 am

Furcsamód manapság a Tanács embereit minden jött-ment alak elveri még annak ellenére is hogy kezdô kis tökmag. Valamiért ez nekem nagyon nem akar tetszeni... Persze lehet hantázni hogy az nem is úgy volt hanem amúgy és a Pisti haver SSJ-be vágta magát. Ám mindez engem nem tud meghatni. ATanács sem azzal a barna bigyóval gurít. Mivel nem találtam egetrengetô hibát ezért még most utóljára nem hajítom vissza a munkádat. Jutalmad: 1.200.000 Gyémánt
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeVas. Júl. 29, 2012 6:53 pm

Guildwar – A győztes mindent visz!


A mindennapjaim kezdtek visszatérni a megszokott, unalmas kerékvágásukba. Már túl voltam egy pár dolgon, és már kipihentem magam annyira, hogy ne akarjam lógatni a lában tovább.
- Gyerünk Froozer, elmegyünk melózni! – keltettem fel a farkast is, aki éppen a lábam mellett aludt az ágyon.
- Mi? Ilyenkor? – nézett fel rám álmos tekintettel.
- Igen. Már lassan kezdek begolyózni, hogy mindig csak itt bent kuksolok a léghajóban. Kell végre egy kis pörgés. – mondtam komolyan.
- Oké, akkor jó szórakozást. – mondta, és visszadőlt az ágyra.
- Ne csináld már te hétalvó! – nyavalyogtam. – Komolyan cserben akarsz hagyni?
- Akkor legalább még tíz percet hadd szundítsak! – kérlelt.
- Legyen, addig én keresek egy megbízást. – mondtam kissé azért morcosan, de végül ráhagyva a dolgot.
Kimentem a szobából, egyenesen a küldetések falához, de hosszas kutakodás után sem leltem egyetlen egy kedvemre való felhívást sem.
- Hé haver, menj arrébb egy kicsit, hadd tegyem ezt fel ide. – szólított meg hátulról valaki.
Hátrafordultam, és egy nagydarab, furcsa kinézetű, tetovált fickót láttam ott. A haja kócos volt, és majdhogynem csimbókokban lógott. A kabátja szakadozott, a nadrágján pedig több volt a folt, mint az eredeti anyag, már ha volt egyáltalán eredeti még abban a kavalkádban. Nem igazán örültem neki, hogy valaki csak így simán arrébb tessékel, de ez voltaképpen azt jelentette, hogy közzé akar tenni egy munkát, ez pedig épp kapóra jött nekem.
- Ki tudja, lehet, hogy még a végén valami jó megbízásra akadok. – gondoltam, és helyet adtam neki.
Feltűzte a papírt a táblára, majd el is ment. Én elolvastam a felhívást, és örömmel állapítottam meg, hogy az összes eddigi közül ez a legkecsegtetőbb.
Visszasiettem Froozerhez, aki még mindig a szobában volt, bár a kérésemnek megfelelően már felkelt.
- Nézd csak, milyen jó kis feladatot találtam. – újságoltam neki felvillanyozva.
- Hadd lássam! – kérte el a papírt.
Már egy ideje tanítottam olvasni, így ki tudta venni, hogy mi is áll ott, még akkor is, ha nem volt tökéletes a tudása.
- Ez most komoly? – nézett rám értetlenül.
- Nagyon úgy tűnik. – válaszoltam.
A felhívás ugyanis nem egy szokványos munkáról szólt. Nem kellett senkit levadászni, nem kellett semmit megvédeni, de még csak lopni vagy betörni sem. A felhívás egyenesen egy háborúról szólt:
„Minden harcolni vágyó mágusnak!

Aki úgy érzi, hogy a hasznára válhat ügyünknek, és nem fél bemocskolni a kezét, azt busás jutalom ellenében várjuk sorainkba. A Frengol céh hadat üzent nekünk. Ha valaki erősítené sorainkat, a kellő jutalma nem marad el győzelmünk esetén.

Frank Albar, céhmester.”

A papíron mindössze egyetlen cím volt csak feltüntetve még a fentieken kívül.
- Ne is vesztegessük tovább az időnket, inkább induljunk! – mondtam, és felkaptam a cuccom.
Gyorsan meg is érkeztem a helyszínre, melyet a papír jelölt, de a várakozásaimmal ellentétben semmilyen hadi tábort vagy hasonlót nem láttam, csupán egy kis házikó állt ott. Látva, hogy „vendég” érkezett, egy apró, öreg apóka jött ki az ajtón, és vizslató tekintetét rögtön rám vetette, anélkül, hogy akár egy szót is szólt volna.
- Hm… hm… - hümmögetett, miközben az állát vakargatta. – Maga csak nem arra ja csetapatéra gyütt amit ezek a kölkök rendeztek nekem itten? – kérdezte eléggé erő tájszólással.
- De. – feleltem, bár nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán jól értettem-e a kérdést.
- Akkó még pon idejébe gyütt, me’ mingyá kezdetét is foggya venni a dolog. – hümmögetett közben.
- És mondja csak uram, hol is lesz pontosan ez a… csetepaté? – érdeklődtem, mivel nem hittem volna, hogy csak a hátsó kertbe kell átruccannom egy csatára.
- Há’ az ottan lesz az erdűbe. – mutatott a hátam mögé.
A házzal szemben egy kisebb tisztás volt, melynek a túloldalán erdő kezdődött, méghozzá hatalmas, ránézésre több száz éves fákkal. Minden további szócséplés nélkül elindultam a fák irányába, és keresni kezdtem a harcoló feleket.
- Nem kellett volna megköszönni neki az útbaigazítást? – korholt Froozer.
- Jaj, szállj már le erről a "jópofizós" viselkedésről. - morogtam, és csak tovább mentem.
Nem telt bele sok idő, és máris elnyelt minket az erdő, majd néhány percnyi séta után az egyik bokorból zörej hallatszott, és egy férfi lépett ki belőle fegyverrel a kezében.
- Barát vagy ellenség? – kérdezte.
- Az attól függ. – mondtam. – Ezért jöttem. – nyúltam a zsebembe, de nem tudtam elővenni a papírt, mert fenyegetve érezte magát a fickó, és lőtt egyet a puskájával.
Persze engem egy egyszerű puskával nem lehetett leteríteni, és mivel szerencsémre pont egy nagy és göcsörtös fa árnyékán álltam, már nem volt kérdés számomra, hogy mi jön. A Shadowstep-pel könnyedén oda „ugrottam” közvetlenül él, és előhúztam a lapot.
- Szóval ezért jöttem. – folytattam, mint ha mi sem történt volna.
Bár kissé rémülten, de a fazon felfogta, hogy mi is történt, vagy legalábbis azt, hogy mi van a papírra írva, és a következőkkel folytatta:
- Ez esetben a legjobb helyen jársz barátom. Kövess! – mondta.
Természetesen a partnerem is velünk jött, így hármasban értük el a táborukat.
- Főnök, hoztam még egyet! – kiáltotta, mire egy nagydarab férfi jött elém, méretes izmokkal.
- Te is a megbízásra jöttél? – kérdezte.
- Igen. – válaszoltam kurtán.
- Melyik céhből?
- Grimmoire Heart. – feleltem ezúttal kivételesen teljesen őszintén.
- Azokat szeretem. Ők nem félnek bemocskolni a kezüket! – mondta elégedetten vigyorogva. – Üdvözöllek a köreinkben, a nevem Frank Albar, én vagyok ennek a szedett-vedett céhnek a mestere. Bár az igazat megvallva alig a háromnegyedük konyít a mágiához, ezért is kellenek nekünk megbízható zsoldosok. – magyarázta.
- Egek ura, milyen egy balfék ez? Kifecseg minden belső titkot, ráadásul azt képzeli, hogy vannak megbízható zsoldosok. - nevettem magamban.
Gyorsan elmagyarázta a főbb tudnivalókat, mint például azt, hogy hány emberük van, az ellenség mennyire erős, hányan vannak stb. Majd rátért arra a részre is, ami engem már kezdetektől fogva érdekelt: a jutalomra.
- Tehát, a jutalmad pedig nem fog elmaradni, már amennyiben győzünk. – mondta. – Ha levernek minket, nem tejesítetted a megbízást, és nem kapsz semmit, ha nyerünk, akkor meg a zsákmányból mindenki bőven megkapja majd a részét. – magyarázta tovább.
El kellett ismernem, hogy egészen korrekt ajánlatot tett, így hát belementem, noha az elhangzott arányok nem sok jóval kecsegtettek. Ellenfeleink túlerőben voltak a mágia tekintetében, ráadásul még létszámban is felülmúltak minket.
- Látom pont a legjobb észre futottam be. Egy lelkes bérgyilkos áll szolgálatára, Uram! – toppant be egy újabb jövevény, aki mélyen meg is hajolt előttünk.
- Ez meg ki lehet? – tanakodtam.
- Nagyszerű, még egy jelentkező! Minél több, annál jobb. - dörzsölte a tenyerét a megbízónk. - Nos, nekem még más teendőim is vannak, de hamarosan indulunk, és ellátjuk a bajukat. Addig is érezzétek otthon magatokat! - mondta, majd elviharzott valahová a fák között.
- Nagyszerű. – morogtam magamban, de nem mozdultam, és még Froozerhez sem szóltam.
- Látom mindkettőnket vonz a gyilkolás utáni vágy. Vagy anyagi okokból vagy itt? – törte meg a csendet a másik bérenc.
- Is-is. - válaszoltam röviden, mire a farkasom megköszörülte a torkát. - Mi van már megint? - mordultam rá.
- Semmi, semmi. - tette az ártatlant az ordas.
- Honnan jöttél? - kérdeztem meg kelletlenül, mivel tudtam, hogy mi is jár a társam fejében, tekintve, hogy már egy jó ideje a kedvességgel nyaggat.
- A léghajóról, pont mint te. Biztos vagyok benne, hogy már láttál engem. De ha mégse, akkor azt elismerésnek veszem. – válaszolta.
- Tehát ő is Grimmoire Heart tag. – vontam le a következtetést. - Bocsi, de fogalmam sincs, hogy ki vagy. - nyögtem ki pár pillanat gondolkodás után.
- Ez esetben ezt hagyjuk is ennyiben. Elég azt tudnotok, hogy megbízhattok bennem. A másik fickóban, hááát… érte nem vállalok felelősséget. – folytatta.
- Másik fickó? – adtam hangot az értetlenségemnek.
- Démonmágus vagyok, egyebek mellett. – válaszolta.
- Ja, így már értem. - biggyesztettem le közben az első ajkamat. - Hát, bár nem bízom meg teljesen a saját képességeimben, úgy tippelem, hogy kettőnk közül úgy is én kerülnék ki győztesen. - mondtam viccelődve.
Közben a főnökünk visszajött, és utasított mindenkit az indulásra. Így hát felkerekedtünk, és az erdő belseje felé nyomultunk előre. Alig fél órás menetelést követően előttünk egy hangos és éles kiáltást lehetett hallani, olyan volt, mint egy harci üvöltés.
- Ők azok! Adjunk nekik! – kiáltotta el magát a vezérünk, és futva nekiiramodik.
Jobb híján én is nekiindultam, viszont pár méter megtétele után a fák egyre ritkultak, míg végül ki nem értünk a nyílt terepre, ahol már vártak minket. Az arányok helytállóak voltak, valóban többen voltak, ránézésre mintegy háromszázan.
- Nézzük csak, mennyire lehetnek erősek? – elmélkedtem futás közben, de nem volt időm sokat gondolkodni.
Puskalövések dördültek mindenfelé, és néhányan máris holtan estek össze. Belevágtam hát, és egy három fős csoporttal vettem fel a harcot. A Rise of Dead mágiával máris magamhoz hívtam tíz élőholtat, így a számbeli fölényük máris ellenük fordult. Nem nagyon lepte meg a dolog őket, mondhatni, ugyan úgy nyomultak tovább, bár egyikük lőtt egyet, mire a zombijaim egyike, akit a találat ért, megtorpant, majd loholt tovább.
- Ez nem ilyen könnyű! – gondoltam szinte nevetve, majd végre elértük egymást.
Egyik ellenfelem a puskáját elhajítva egy kardot vett elő, mellyel felvette a versenyt két élőhalottammal. Őket egymásra is hagytam, hadd foglalják le egymást, és a másik két ellenfél után néztem. Egyikük fegyvereket idézett a kezébe, ebből leszűrtem, hogy fegyvermágussal van dolgom, míg a másik a számomra már olyan jól ismert sötétség mágiával rukkolt elő, méghozzá egy Dark Blast formájában.
- Tehát nem valami erősek. – állapítottam meg a felhasznált mágikus erőből, és rövid úton rendeztem is őket.
Az elsőt, a fegyverhasználót közvetlen közelről lőttem le a Bone Teeth-fel, míg a sötét mágus utána pár pillanattal a Dark Delete mágiámtól kapott egy jókor löketett, így egyikük holtan, míg másikuk élve, de eszméletlenül esett el előttem. Froozer sem tétlenkedett, a Chain Lightning-gal ő is kiütött két másik fickót, még egyet pedig alaposan legyengített.
- Ez kész időpazarlás. – gondoltam, de mivel a feladat adott volt már egy ideje, így hát győznöm kellett, akár kihívás volt, akár nem.
Eléggé vegyes volt a felhozatal. Fekete mágusok, fegyver és elemi mágiát használók, no meg pár alakváltó is akadt köztük, de mind meglehetősen gyengécskék voltak, akár csak a mi szövetségeseink is. Bár gyengék voltak mind, sokan voltak, és ez megnehezítette a dolgot. Legalább tíz mágust és vagy egy tucat mágiára képtelen harcost intéztem el, és a farkas társam is vagy tíz ellenfelet kiütött, mire látni lehetett, hogy jól állunk. Mindkét oldalon hullottak az ellenfelek, és már csak néhányan voltak talpon a vidéken, köztük a démonmágus céhtársam is, akit megleltem a felfordulást követően.
A mi főnökünk pedig szintén kiemelkedő teljesítményt nyújtott, éreztem, hogy ő a legerősebb a mezőnyben, bár az ellenfél mestere sem volt kutya. Ők egymás ellen harcoltak, valamint az ellenségünk oldalán másik két mágus is helyet kapott, de már mind a négyükön mutatkoztak a fáradtság jelei, akár csak rajtam.
Viszont nem hezitáltam, és nekivetettem magam a másik fél támogatójának, a bal oldali mágusnak, miközben láttam, hogy a céhtársam szintén akcióba lép, méghozzá a jobb oldali emberkét veszi kezelésbe. A varázserőm több mint a felét felhasználtam már, így észnél kellett lennem, hogy nyerhessek.
- Nem győzhettek le minket! – kiáltotta a másik oldal embere, majd a pengéink összeértek, ugyanis ő is egy karddal próbálkozott.
- Valóban? Én azért mégis megpróbálnám! – izzottak fel a szemeim. – Froozer! – kiáltottam, miközben gyorsan hátra ugrottam.
Parancsomra egy villámlabda repült a másik férfira, de kivédte, méghozzá a Dark Barrier-t bevetve.
- Próbálkozni lehet, te vesztes! – kaptam még egyet szóban, majd egy Dark Delete repült felém.
- Én sem vagyok már kezdő! – vágtam vissza, és a Storm Wall-lal hárítottam a csapást. – Mintha csak magammal harcolnék. –villant át a fejemen a gondolat, ami mókásnak bizonyult.
Majd meglepetésemre egy Dark Capriccio száguldása szakította félbe az elmélkedésemet, amellyel baj is lett volna, ha nincs a birtokomban a Shadowstep, mellyel „elugorhattam” a mágia útjából. A nagy szerencsém az volt, hogy egy, a földbe állt kard árnyékot vetett, amit kiindulási pontnak használhattam fel, és az ellenfelem mögött jó tizenöt méterre volt egy bokor, aminek az árnyéka tökéletes érkezést biztosított nekem. Ekkor újabb problémák következtek, ugyanis nem csak a Dark Capriccio, hanem a hozzá tartozó Master Manipulate is a birtokában volt a manusnak, akárcsak nekem.
- Játszani szeretnél? Akkor lássuk, hogy melyikünk is az erősebb! – gondoltam feltüzelve, és én is létrehoztam egy sötétség örvényt, amit az övé ellenfordítottam. – Az győz, aki tovább bírja. – vontam le a következtetést az ütközés pillanatában.
A két sugár egymásnak feszült, a varázserőm pedig folyamatosan fogyott a lepergő másodpercek alatt. Végül eldőlt, hogy én fogok nyerni, ugyanis az ellenfelem Capriccio-ja szertefoszlott, az enyém pedig a felső testét darabokra szaggatva suhant tova, majd oszlott el, miután már nem tápláltam tovább.
- A mindenit! Sok erőmet felemésztette a fazon. – gondoltam, hiszen már alig maradt némi erőm az iménti heves csapások után.
Körbepillantottam, és szinte már csak a két harcoló mester voltak harcképesek az egész tisztáson. Mindenhol máshol halottak és sebesültek feküdtek. A két nagyágyú a legkülönfélébb elemekkel vívott párharcot egymással. Volt ott szél, víz, tűz, no meg némi föld mágia is, de már mindketten az erejük végéhez közeledtek, mondhatni már-már farkasszem nézéssel szándékoztak eldönteni, hogy ki kerüljön ki győztesen az ütközetből. Közben felleltem a céhtársamat, akit kerestem is, hogy befejezzük végre a harcokat.
- Na, látom te is végeztél. – szólítottam meg, mikor odaértem hozzá, hiszen ő is éppen akkor győzte le legutolsó ellenfelét. - Nyomás és rúgjuk szét a seggét annak a fickónak, aztán hadd menjünk végre a lével. - böktem fejemmel a másik céhmesterre.
- Ahogy óhajtod. - mondta, miközben lazán a földre hajította a törött kardjának a darabjait. - Reméljük nem túl vastag bőre. – rántott elő egy tőrt.
- Bőre? Mit gondol ez, hogy rinocéroszra vadászunk? – gondoltam értetlenkedve, de végül nem mondtam ki hangosan. - Inkább reméljük, hogy már nincs túl sok ereje, mert én kezdek kifogyni. - jegyeztem meg kissé kelletlenül. - Van egy ötletem, viszont, ha nem jön be, akkor bajban leszünk. - mosolyodtam el kényszeresen, mint egy őrült. - Te megtámadod szemből, én pedig a háta mögé kerülök, és elkapom. De már csak egy támadásra van elég erőm.
- Ezzel? – mutatott a kicsiny tőrjére. - Talán halálra röhögi magát. De legyen. – felelte.
- Kérsz egy dárdás? Annyira még futja az erőmből. – ajánlottam fel neki a lehetőséget.
- Megköszönném. – biccentett, mire én teremtettem egy Dead Spike-ot, amit át is adtam neki.
- Akkor szorítsd hátra addig az árnyékig. - mutattam előre egy vastag fa irányába. - A többit onnan már intézem. – mondtam.
- Meglesz. Egyébként meg tetszik a stílusod. - mondta a dárdára nézve.
- Köszi. De inkább húzzunk bele, még mielőtt rosszul sülnének el a dolgok. – sürgettem tovább, amire végre el is indult.
A mi megbízónk még csak nem is tiltakozott az ellen, hogy belepofátlankodunk a csatájába, sőt, inkább kíváncsian és érdeklődően figyelte, hogy mi fog kisülni az egészből.
Meg kellett hagyni, becsülettel végezte a dolgát a démonmágus barátunk, és gyorsabb ütemben szorította vissza az ellenfél mesterét, mint ahogyan azt vártam. Bejöttek a számításaim, amit nem is volt nehéz kikövetkeztetni, név szerint, hogy már szinte nulla a varázsereje, akárcsak nekünk. Egy-két percnyi nyomulást követően pedig elérték az árnyékot, amire vártam. Ismét a Shadowstep-é volt a főszerep, és átlépve az árnyvilágba a fa által vetett sötétségből kiléptem, majd egy villanás alatt máris a mellkasából lyukadt ki a pengém, melyet a jobb lapockája tájékán küldtem bele hátulról. Nagy valószínűséggel átszúrta a szívét is út közben a fekete pengém, mivel szinte abban a másodpercben, ahogy kiért a testéből, meg is halt.
- És ezzel vége is. – gondoltam elégedetten, és nyugtáztam, hogy egy nagyon minimális varázserőm még maradt is.
- Hufff... hafff… kösz. – szuszogta a céhtársam. - Már nem bírtam volna sokáig. – tette hozzá. - Ezt megtarthatom? - kérdezett rá végül a dárda sorsára, felmutatva azt.
- Persze, szuvenír. - röhögtem fel.
Kapott mindenki egy rövid pihenőt, melyet én is kihasználtam, és lerogytam a földre. Odajött Froozer is, és megnyugodva szemléltem meg, hogy nem történt semmi baja, ahogyan nekem semmi, ami azért eléggé csodának mondható, tekintve, hogy egy kisebb méretű háborút végig küzdöttünk, még akkor is, ha csak csapnivalóan gyenge ellenfelekkel kellett is elbánnunk.
Kicsivel később odajött hozzánk a főnökünk is, és megdicsért minket.
- Gratulálok, szép munka volt! – mondta lihegve. - A fizetséget hamarosan megkapjátok, de előbb még rendeznünk kell a sorainkat. – folytatta.
Néhány órára még valóban szükség volt, hogy minden sebesültet begyűjtsenek, és a halottakat, amiből meglepően kevés volt, legalábbis nekem, összerendezzék. Miután ezzel kész voltak, akkor következett a pénzosztás, amit a rivális céh kasszájából fizettek, hiszen az volt a zsákmány, amiről a megbízás elején beszéltünk. Zsebre téve a megígért pénzösszeget, megelégedve távoztam is volna, ha nem tart fel a szuveníres:
- Szóval, kedves céhtársam, lenne egy fontos kérdésem. – állt elém.
- Ez meg mit akarhat? – méregettem.
- Te hogyan szoktál visszajutni a léghajóra? – tette fel a kérdését.
- Vannak módszereim rá... miért? - kérdeztem vissza a nem túl sokat mondó választ követően.
- Nos mert én, fogalmazzunk úgy, csak idővel szoktam.
- Idővel? – faggattam tovább, mivel a fejemben lévő sötétség, amely azon a téren uralkodott, hogy mit akar, csak egyre mélyebb lett.
- Türelmesen várok míg leszáll. – felelte.
- Egek, ez most komoly? – morfondíroztam.
- Biztos ez az egyik oka, hogy eddig nem láttál. – folytatta.
- Na, azt kötve hiszem. – kétkedtem magamban. - Egye fene, most az egyszer akkor kisegítelek. - nevettem fel hangosan. - Gyere velem és feljuttatlak. – zártam le a kérdést a részemről.
Vissza az elejére Go down
Loki
Mesélő
Mesélő
Loki


Hozzászólások száma : 773
Aye! Pont : 63
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 32

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeHétf. Aug. 06, 2012 8:36 pm

Hát a háború kicsit erős szó volt ide, de amekkora megalomán gyerkőc vagy már meg sem lepődtem rajta... De már igazán szeretnék látni tőled egy komolyabb, összetettebb munkát is, nem csak ilyeneket, aminél egy satu is bonyolultabb. Ordít rólad, hogy csak muszájból farmolsz, mert kell a pénz a megalománkodáshoz. Komolyan mondom: lassan kiábrándulok belőled. Pedig olyan szépen indultál anno. Persze jutalmadat nem tagadhatom meg tőled, mert mindet a szabályoknak megfelelően követtél el. Jutalmad: 1.845.000 Gyémánt; a képzeletbeli ranglistámon pedig sikerült néhány helyet rontanod.
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeVas. Aug. 19, 2012 1:12 pm

Kincsvadászat I. rész
Előre a szelencéért!

A napok monoton teltek és múltak. Egyik felkérést a másikra vettem fel, és sorra teljesítettem is őket, de mindhiába. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a sok-sok gondolattól, kérdéstől és kételytől, amely gyötört, viszont várnom kellett. Várnom kellett, addig, amíg el nem jön az idő.
- Gyerünk Froozer, csináljuk meg a következőt! – szóltam a társamnak, aki hűségesen követett az összes utamon.
- Rendben, de lassan már igazán lazíthatnánk egy kicsit. – nyögte.
Igaza is volt, hiszen a pénztárcám már dagadt a sok jutalomtól, így egy időre jöhetett is volna a láblógatás.
- Rendben, akkor most valami könnyedet választok. – próbáltam lelket önteni belé, és egy megbízást leakasztottam a tábláról. – Ez jó lesz! – gondoltam, mivel a leírásban nem volt se harc se egyéb nehéznek tűnő dolog említve, csak valamit meg kellett keresni, ennyi volt az egész.
Elmentem hát a megadott címre, oldalamon Froozerrel, majd a súlyos vas kopogtatóval, ami valamilyen szörnyeteg fejét ábrázolhatta, bekopogtam. egy öreg, szemüveges, frakkot viselő ember nyitott ajtót, valószínűleg komornyik lehetett.
- Miben segíthetek? – kérdezte.
Elmagyaráztam neki a jövetelem célját, mire azt felelte, hogy itt várakozzam az előszobában, az uraság hamarosan fogad.
Egy elég nagy házban voltam, láthatóan nem szűkölködött a tulaj sem pénzben, sem pedig annak elszórását jelentő tevékenységek űzésében. Szobrok, festmények, vázák és még sok egyéb műtárgy díszítette a termet. Jó tíz percet vártunk kinn Froo-vel, mire beengedtek bennünket. Egy újabb tágas teremben várt ránk a házigazda, körülötte pedig már, látszólag harcosnak, vagy valami olyasminek tűnő emberrel.
- Üdvözlöm! – köszönt a köntösbe bugyolált férfi. – Kérem, foglaljon helyet a többiek közt!
Így is tettem, és egy szintén szemüveges, nagyjából velem egykorú lány mellé helyezkedtem el a díványon, mivel már csak ott volt hely, a farkas pedig mellém ült a szőnyegre.
- Nos tehát, akkor mindannyijukkal ismertetném a feladatot. – kezdett bele a fazon.
- Szóval a többi is a feladatra jött. – néztem végig az arcokon, mind a haton.
- Meg kell találniuk Fridlusz elveszett szelencéjét, és elhozni nekem. – mondta ki nagyon tömören.
- Elnézést Uram! – szólt közbe a mellettem ülő. – De hogy találjunk meg valami olyasmit, ami már vagy tíz éve eltűnt? – faggatózott a mellettem ülő leányzó.
- Ó jaj, ez valami szuper okos könyvmoly kisasszony…
- Bár eltűnt, de jó információim vannak arról, hogy hol lehet. – mondta sejtelmesen a megbízó.
A beszédstílusa kissé hasonlított Hadeséhoz, ami nálam nem volt jó pont, mert idegesített, de hát mit lehet tenni, végtére is, ő volt a főnököm, tehát el kellett viselnem.
- Elképesztő. – motyogta közben a kocka.
- Mégis mi olyan különleges abban a szelencében? – szólt közbe egy másik jelentkező.
Eléggé nagydarab, ránézésre legalább száznyolcvan kilós férfi volt, viszont a súlyához magasság és izmos testfelépítés társult, így azt azért nem mondtam volna rá, hogy dagadt.
- Arról magunknak nem kell tudniuk, elég, ha én tisztában vagyok vele. – felelte a köntöshuszár. – De ne vesztegessük itt az időt, inkább átadom a térképet, melynek segítségével eljuthatnak a kincshez. – mondta, majd a könyvmolynak adta át a papírt. – Elsőnek menjenek el Hargeonba, ott már vár egy hajó a kikötőben, ami elviszi mindannyijukat a szigetre. Onnantól a többi már a térképen fellelhető. - zárta le a részéről a beszélgetést a fickó, és rágyújtva a pipájára, melyet egészen eddig a háta mögött fogosgatott, elszambázott, mögötte pedig becsukták az ajtót az inasok.
- Nem volt valami készsége és bőbeszédű… Tényleg olyan, mint Hades. – bólogattam aprókat.
Így hát a kicsiny kis társaságunk vonatra szállt, hogy minél gyorsabban Hargeonba, onnan pedig a tengerre jussunk. Út közben volt idő egy kis ismerkedésre is, melyből ezúttal kivételesen nem vontam ki magam, bár a kilétemet nem fedtem fel.
- Az én nevem Krak. – mutatkozott be a testes izomagyú.
- Én Lucia vagyok. – folytatta a sort a könyvmoly, aki éppenséggel pont mellém ült, bár ezúttal én ültem le előbb és máshol is volt hely.
- Thannis. – került a sor egy magas, vékonyka férfire, aki nagyjából a negyvenes éveinek a közepén járhatott.
Szemei kissé beesettek voltak, ruhája pedig kopottas. Vagy nem nagyon adott a megjelenésére, vagy pedig gondjai lehettek vagy a pénzzel, vagy pedig valamilyen szenvedéllyel.
- Engem a legtöbben csak Lyla-nak hívnak. – ment tovább a szólánc.
A lány eléggé átlagos megjelenésű volt. Hosszú, barna haj, kék szemek, és divatos, kissé talán túl merésznek mondható ruházat. Talán csak a ruhája nem volt annyira átlagos, mint ő.
- Hívjatok csak Boregardnak. – zártam a sort a már sokszor használt álnevemmel, melyről már Froozer is régóta tudta, hogy mihez kezdjen. – Ő pedig itt a társam, Froozer. – mutattam be a farkast is.
A további beszélgetésbe nem akartam bekapcsolni, és szerencsére nem is erőltették, így én az ablak mellett ülve töltöttem a vonatozást, majd a hajóúton is sikeresen szereztem egy félreeső helyet magamnak, ahol nyugodtan egyedül lehettem, illetve nem egészen egyedül, hiszen Froo is velem volt.
A hajó sebesen szelte a hullámokat, és nagyjából egy napi vitorlázás után már feltűnt a látóhatáron valami érdekes.
- Nos, kedves utasaink, megérkeztünk a viharzóna sarkához. – mutatott előre a kapitány.
Előttünk egy nagy, fekete felhő nőtt egyre nagyobbra és nagyobbra, mi pedig egyenesen felé robogtunk.
- A vihar szemében van a sziget, ahová Önöket szállítanom kell. – folytatta.
- Eszelősök! Egy ilyen viharon átmenni? – méregettem a több méteres hullámokat, s a fel-felvillanó villámcsapásokat, s azok dörejét.
- Aggodalomra semmi ok, a hajó eléggé biztonságos még ilyen időjárási körülmények közt is. – mondta a tengerész, látva, hogy nem csak én, de a többiek is eltöprengtek azon, hogy vajon túl lehet-e élni egy ilyen eszelősséget.
Csodák csodájára viszont, átjutottunk a viharon, méghozzá épségben, bár ezúttal nem csak Froozer dobta ki a taccsot a tengertől, hanem én is.
- Ha ezt tudtam volna, tuti nem vacsorázok. – morogtam magamban.
Majd elértük végre a vihar szemét. Ott minden csendes volt, sütött a nap, szélnek pedig még csak nyoma sem volt, nem is beszélve a hullámokról.
Aztán feltűnt előttünk a sziget is. Az egészet buja dzsungel borította, több méteres aljnövényzettel és vastag törzsű, több száz éves fákkal. Hajónk lehorgonyzott körülbelül harminc-negyven méterre a parttól, mi pedig csónakokban mentünk tovább. Kissé szűkösen ugyan, de mind az öten befértünk a ladikba és még Froozernek is jutott hely. Mi hárman eveztünk a másik két férfival, ami nem volt megerőltető, hiszen a táv igencsak rövidke volt. Kikötés után Lucia máris elővette a térképet, és felvilágosított minket a dolgok állásáról:
- Eszerint a sziget közepe táján van egy ősi rom, ami egy piramisra emlékeztet. Annak a mélyén van elrejtve a szelence, de hogy pontosan hol, azt már nem tudni.
Ennek megfelelően tehát a növényzeten átvágva magunkat a régi piramis felé indultunk el, melynek éppen csak a csúcsát lehetett látni a hajóról, innen a fák miatt pedig semmit sem.
- Biztos, hogy jó irányba megyünk? – kérdezte meg jó egy órányi gyaloglás után Krak.
- Biztosan erre kell mennünk. – mondta magabiztosan a könyvmoly, akiről már kezdtem azt gondolni, hogy akar tőlem valamit, mivel ez alkalommal pedig mellettem sétált, a közös ülések után.
- Én inkább felmegyek és megnézem a levegőből, hogy hol is vagyunk pontosan. – ajánlottam fel a lehetőséget, és a Flight-tal a magasba emelkedtem.
Az irányt valóban elvétettük kissé dél felé, így már a piramis mellett haladtunk. Miután landoltam, közöltem ezt a többiekkel is, s ennek megfelelően módosítva az útvonalunkat, mindössze tíz perc alatt megérkeztünk a romokhoz.
- Ez aztán szép kis kőtömb! – bámult előre Lyla.
- Innentől viszont átveszem a csapat vezetését. – szólt közbe Thannis. – Ugyanis a szakterületem a régészet, valamint eléggé otthonosan mozgok a különböző csapdák felismerésében és esetleges hatástalanításában is, szóval az a legésszerűbb, ha odabenn én vezénylem a műveletet. – magyarázta el a kijelentésének az okát.
Engedtünk neki, hiszen senki sem akarta feldarabolva, vagy kilapítva végezni, mert hát ki nem ismerné, hogy milyen gonosz csapdák lehetnek egy ilyen régi és elhagyatott helyen, ahol ráadásul még őriznek is valami értékeset.
Az első problémánk azonnal a bejárat megtalálása volt, ugyanis ajtónak se híre, se hamva nem volt. Körbejártunk mindent, de sehogy sem leltünk még csak nyílást sem a tömör kőtömbökön.
- Ez így nem vezet sehová. – morogta Lyla, akivel sajnos egyet kellett értenem.
Már éppen valami másik megoldáson gondolkodtam, amikor egy éles, nem túl messziről jövő bömbölés szelte át a környéket, melyre újabb és újabb, hasonló orgánumok feleltek, a legkülönbözőbb irányokból.
- Ez nem hangzott valami jól! – állapítottam meg, és közelebb húzódtam a sziklákhoz, hogy bármi is legyen az, ne tudjon megtámadni hátulról.
A többiek is hasonlóan reagáltak, és csapatba tömörültünk, és kis ideig csak várakoztunk. Húsz-harminc másodperc sem kellett, mire az első valami kirohant a fák közül.
- Jó ég, de ronda vagy! – gondoltam, majd utasítottam Froozert, aki egy villámmal el is találta, mire a lény felnyögött, majd összerogyott. – Ezek igen gyengécske. Ha a többi is ilyen, nem lesz velük gond. – mondtam, hiszen ha már egyetlen villámmal le lehet őket győzni, akkor esélyük sincs öt mágussal szemben.
Azonban volt egy kis hiba a számításaimban, mégpedig az, hogy a legyőzöttnek hitt izé, amit kicsiny túlzással nevezhettünk volna akár majomnak is, mint ha mi sem történt volna, feltápászkodott, és megrázva a fejét ismét felénk tartott.
- Na hogy is volt az, hogy gyengécske? – szekált a mellettem álló Thannis.
- Jól van na! Fogd be és inkább harcolj! – mordultam vissza, és megidéztem a csontvázhadamat.
Közben a többi lény is kiért a zűrűből, és látszólag nem riadtak vissza attól, hogy megküzdjenek velünk. A számuk mindössze húsz lehetett, így egymagam is vállalkoztam volna rá, hogy elbánok velük, de azért nem ártott az elővigyázatosság.
- Enyém az a három ott szélül! – kiáltotta Lyla, és elindult a bal oldalról érkező három ellenfél felé, méghozzá úgy, hogy közben felvette egy furcsa formát: A teste megnyúlt, sőt mi több, el is vékonyodott, szinte teljesen csont és bőr lett, valamint a bőre is kisimult.
- Akkor enyém az a négy a másik oldalon! – kontrázott Kark, és egy kő ököllel felszerelkezve ő is harcba indult.
- Akkor mi pedig intézzük el a többit itt középen! – mondta Thannis, aki máris kézjeleket kezdett formázni, és valamiféle rúnákat írt fel. – Ez eltart egy kis ideig, de utána legalább a felét ki is tudom ütni velük, addig kérlek tartsátok fel őket! – mondta.
- Legyen! – indultam meg a harcosaimmal, és az első sorokban lévőkre felszereltem a Demonic Powert, ezáltal fel tudták venni a versenyt a zombi majmokkal.
Közben Froozer sem tétlenkedett, és sorban sokkolta a felbukkant ellenségeket, melyek egy rövid időre padlót fogtak, majd ismét leállva tovább harcoltak. Lyla is elektromos ütésekkel próbálkozott, nagyjából hasonló eredménnyel, mint a pajtim. Én közben kihasználva a túlerőm adta lehetőségeket, három-négy élőholtammal elkaptam egy-egy állatot, és a közelébe érve egyszerűen átküldtem rajta a Dark Capricciot, amelytől végleg kidőltek egy jókora lyukkal a hasukban.
- Elkészültem. Mindenki vissza! – ordította a háttérben Thannis, aki előtt egy legalább egy méter átmérőjű fekete gömb volt.
Mindannyian visszatértünk a kiindulási pozíciónkba, ő pedig ellőtte a nála levő golyót, melynek becsapódásakor egy jókora robbanás keletkezett, amely eltörölte a megmaradt szörnyeket.
- Mondtam én, hogy simán legyőzzük őket! – dicsekedtem, bár a győzelem csak részben volt az én érdemem.
- És most térjünk vissza a… - fordult a piramis felé Kark, de amikor oda pillantott, félbeszakadt a mondata. – Na, mégis csak jó volt az a robbanás valamire!
Mi is odanéztünk, és láthattuk, hogy egy jókora hasadék van a mögöttünk levő építmény egyik kövén, melyet további repedések vettek körül.
- Úgy hiszem, hogy megvan a bejáratunk. – mondta Thannis.
Földmágusunk Kark pikk-pakk megoldotta a problémát, és bezúzta a többi követ is, így megkapva egy egészen méretes folyosó bejáratát. Odabenn sötét volt, de kalandozó barátunk Thannis erre is felkészült, és két fáklyát halászott elő a motyói közül. A továbbiakban pedig, ahogyan azt megbeszéltük, az ő vezetésével haladtunk előre. Bár a járatok kanyargósak voltak, a fickó mégis könnyűszerrel tájékozódott, és még az elágazásoknál sem okozott neki gondot, hogy melyiket válassza, bár azt nem tudhattuk, hogy valóban a jó utat választja-e.
Vagy másfél órán keresztül keveregtünk odabenn, és lassan már kezdtem unatkozni, meg mérges is lenni, amiért még mindig nem jutottunk sehová.
- Biztos, hogy jó irányba megyünk? – kérdeztem meg a kalauzunkat.
- Itt semmi sem biztos, de szerintem jó irányba kell, hogy haladjunk, hiszen máskülönben nem erre jöttem volna nem igaz? – szólt vissza.
- Ez aztán a remek érvelés. – gondoltam morcosan.
Még további pár percig sétáltunk, amíg meg nem érkeztünk egy kicsit érdekesebb helyhez: Egy csapdához! A sor közepén haladó Lyla ugyanis sikeresen rálépett egy olyan kőre, amely megsüppedt a lába alatt, melyet máris vad morajlás követett, míg fel nem tűnt előttünk a zaj forrása is: egy több tonnás guruló kőtömb.
- Lehet, hogy ezzel el lehet intézni az egyszerű behatolókat, de minket mágusokat korántsem. – gondoltam, és bevetve a Dark Capricciot, akár csak egy fúróval, egyszerűen szétzúztam a sziklát.
Ugyan keletkezett törmelék, de az már nem gurult felénk, ráadásul kikerülni, illetve átmenni rajta sem volt lehetetlen, bár kicsit megerőltetőbb, mint egyszerűen a folyosók padlózatán haladni.
Túltéve magunkat ezen az akadályon is, három elágazást és több száz méternyi gyaloglást követően végre elérkeztünk egy tágas és igencsak jó állapotban lévő teremhez. Amint az első tagunk belépett, a falakon és a mennyezeten lakrimák villantak fel, melyek bevilágították a teret, ezáltal feleslegessé téve a fáklyáinkat. A csarnok közepén pedig egy állványon ott állt egy szelence. Felülete aranyozott volt, és drágakövek díszítették az oldalát, a fedelére pedig furcsa rúnák voltak vésve.
- Senki se nyúljon hozzá, amíg át nem vizsgáltam, hogy nincs-e csapda a közelben. – utasított minket Thannis, majd máris nekilátott a kutatáshoz.
- Felőlem. – legyintettem, és leültem, majd a falnak vetettem a hátam, és Froozerrel egyetemben nekiálltam elfogyasztani az uzsonnámat, vagy mimet, odabenn ugyanis nem tudtam valami jól érzékelni az idő múlását.
Mire megtömtük magunkat a pajtimmal, addigra a csapdaszakértőnk is végzett, és széles mosollyal jelentette:
- Itt aztán nincs semmiféle csapda! – mondta, majd levette a ládikát a kőről, ahol addig pihent.
Szinte még el sem hagyta az asztalát a doboz, az ajtó máris becsukódott mögöttünk, ráadásul rúnák izzottak fel rajta. Közben pedig a tetőszerkezetet tartó oszlopok falai elcsúsztak, belőlük pedig múmiákra emlékeztető bepólyált csontvázak jöttek elő.
- A halottak egy nekromantára akarnak támadni? Ez jó vicc. – nevettem el magam, és megpróbáltam az egyiket felrobbantani a Bone Bombbal, csakhogy nem sikerült. – Mi a manó? – csodálkoztam el, de ez azért még kevés volt ahhoz, hogy bepánikoljak.
- Ahogy a másikak ellen, most is nyerhetünk. – mondta Lucia, és megint azt a furcsa nyomásfalat használta, mellyel egyet össze is zúzott.
- Nehogy már én meg itt kimaradjak a jóból! – gondoltam, és bevetettem a Rise of Deadet, mellyel ismételten a harminc zombit idéztem meg, így a túlerejüket jóformán nullára redukálva, mivel közel negyven kriptaszökevénnyel kellett csak felvennünk a harcot.
- Idebenn nem robbanthatok, mert még a végén ránk dől az egész. – mondta Thannis.
- Mi majd elbánunk velük, te keress egy kijáratot innét! – szólt Kark, akivel egyet kellett, hogy értsek.
Lyla ezúttal valami medvéhez hasonlatos állattá alakult, és karjaival püfölte szét a múmiákat, akik azonban a kisebb nagyobb sérülések ellenére igencsak jól tartották magukat, hiszen akárhányszor a földre küldtük őket, mindig feltápászkodtak, és újra harcba szálltak.
- Az egyetlen esélyünk, ha mozgásképtelenné tesszük őket, vagy teljesen szétszedjük mind. – mondtam, mivel ismeretes volt számomra az élőhalottakkal vívott harc.
- És azt mégis hogyan csináljuk? – kérdezte Lucia.
- Először a lábaikat kell levágni, utána pedig a karjaikat. Ha ezzel megleszünk, már nem fognak tudni mozogni. – ismertettem a módszert.
- Rendben, akkor így harcoljunk! – kiáltotta Lyla, és nekivetette magát az egyik közelében lévő pólyás rémhez.
Én is beszálltam a buliba saját kezűleg is, s villámgyorsan röpködtek szanaszét a levagdosott végtagok, míg nem mindent be nem borított a sok vergődő, de harcra már képtelen test, s a róluk leválasztott kezek és lábak.
- Akkor ezzel meg is volnánk. – töröltem meg a homlokom, mivel azért kicsit megizzasztottak, még ha nem is jelentettek túl nagy fenyegetést.
Közben Froozer is odaballagott hozzám, szájában egy kacsóval, melyet kiköpött, mikor odaért elém.
- Látom te sem unatkoztál! – mondtam viccelődve.
- Hát nem. – válaszolta.
- Hé Thannis, találtál már valami kijáratot? – kérdezte közben a pápaszemes lány.
- Meglehet, de egy kis segítséget elfogadnék. – szólt vissza a „régész”.
Mindannyian odasétáltunk tehát, ahol állt, és néztük egy pár pillanatig, ahogyan egy szobor kezét rángatja, mint egy őrült, ami meg sem mozdul.
- Mint mondtam, segíthetnétek! – szólalt meg ismét.
- Mégis mire jó, hogy letörjük a kezét ennek a szobornak? – tudakozódtam.
- Nem letörni kell, hanem lehajtani. Jó eséllyel ez nyit egy titkos ajtót. – elégítette ki kíváncsiságomat.
Krak és én tehát segítettünk neki, és hármunknak már valóban sikerült a mutatvány: letörtük a szobor kezét.
- Én ezt nem értem. – csóválta a fejét Mr. Okostojás.
- Tehát mégis csak letörtük a szobor kezét nem igaz? – kérdeztem vissza gúnyosan.
Választ nem kaptam, de egy kicsit megállt az élet. Mindenki vagy gondolkozott, vagy úgy csinált, mintha gondolkodna. Aztán Lyla pánikolt be elsőnek:
- Mind itt fogunk meghalni és elrohadni, mint ezek a múmiák! – sikoltozta.
- Ugyan kérlek, legyen már eszed! – korholta Kark.
- Ki fogunk jutni innen valahogy! – biztatta Thannis is.
Én továbbra is csak törtem az agyam, hogy mi lehetne ilyen helyzetben a jó megoldás.
- Mi lenne, ha a Dark Capricciommal áttörném a mögöttünk lezárult ajtót? – javasoltam.
- Lehetetlen. – reagált a csapdaszakértőnk. – Az ajtón levő rúnák immúnissá teszik az egész helyet a mágiára. Szóval, ha a falnak bárhova is mágikus támadás ütközik, az egyszerűen visszaverődik róla. – informált minket.
- Hát ez nagyszerű. – morogtam, és elkezdtem fel-alá sétálni.
Vagy fél óra hosszat nem történt semmi, csak üldögéltek a többiek, én pedig trappoltam a kövezeten.
- Áhhh, kikészít ez a semmittevés! – kiáltottam fel dühösen, és egy nagyon csaptam a falba az öklömmel, amitől a kő, melyre lesújtottam, beljebb csúszott, egy ajtó pedig nem sokkal arrébb feltárult a falon.
- Boregard, te egy zseni vagy! – kiáltottak fel a lányok.
- Még szép! – motyogtam, és már indultunk is volna az ajtóhoz, de ekkor újabb problémával kellett szembesülnünk:
- Hová tűntek a múmiák darabjai? – kérdezte Thannis.
Körbenézve valóban nem volt sehol egyetlen egy testrész sem.
- Ez különös. – gondoltam. – Jobb lesz, ha minél előbb kiérünk innét! – mondtam, és megindultam elsőként az alagútba, amely nyíl egyenesen haladt, elágazás nélkül.
Rövidesen ki is értem a szabadba, ahol a nap már éppen lemenőben volt. A vihar, melyen átvágtunk, most már sehol sem volt, a tenger csendesen hullámzott. Gyors gyalogtempóban el is értük a partot, és a csónakokat. Azonban ahogy beszálltunk volna, éktelen üvöltés rázta meg a környéket, rosszabb, mint amilyet a majmok csináltak. A kiáltás egyenesen a piramis felől jött, és rövidesen láthattuk, ahogyan fák dőlnek ki és léptek dübörgését, amint valami vagy valamik felénk tartanak.
- Ez nagyon nem jelent jót. – gondoltam.
- Gyorsan a csónakokba, el kell tűnnünk innét! – kiáltotta Kark.
Bepattantunk tehát, és teljes erőnkből eveztünk, ahogyan csak a lehetőségeink hagyták. Mire elértük a vitorlást, láthatóvá vált a három lény is, akik felénk jöttek. Pontosan ugyan olyanok voltak, mint az odabenn elintézett élőholtak, csak éppen vagy hússzor akkorák.
- Kapitány, menjünk innét, ahogy csak lehet! – mondtam, mivel nem volt kedvem még egyszer megküzdeni egy ilyen valamivel.
A hajó vitorlát is bontott, a szörnyek pedig egy darabig néztek minket a partról, aztán egyikük utánunk vetette magát a vízbe, őt pedig követte a másik kettő is.
- Ahhoz képest, hogy mekkorák, eléggé gyorsan nem? – mondta Lucia.
- Na igen. – folytatta Thannis. – De most mit csináljunk?
- Próbáljuk meg elintézni őket, különben nem ússzuk meg a dolgot! – jelentettem ki, és máris előkaptam a mágikus botomat, melynek erejével a legközelebb lévőt bebörtönöztem. - Ezzel meg tudom állítani egy rövid ideig, de nem megyünk vele sokra. – magyaráztam, majd a szabadon lévő kezemmel pedig belőttem a sorban a második helyen kullogóba egy Dark Capricciot, amely leszakította a bal karját.
Közel úgy úsztak, mint egy igazi ember, így a karveszteséggel noha lelassult, és a leválasztott végtag lesüllyedt az óceán fenekére, mégis tovább üldözött minket.
Miközben én le voltam foglalva, hogy felszeleteljem a már megsebzett monstrumot, közben Kark sem tétlenkedett, és a harmadik, még szabadon és egészben lévő mocskot vette kezelésbe. A víz szerencsére a sziget miatt még nem volt túl mély, mindössze négy-ötméternyi, így sziklaoszlopokat kreált a tengerfenéken, melyeket felfelé emelve átdöfködte a már említett teremtményt. Ezalatt a Water Lock fogságában lévő izé kiszabadult, és ismét felénk haladt. Őt végül Thannis intézte el azzal a robbantós mágiájával, mellyel már a majomszerű ellenfeleket is kiiktatta.
Szóval végül elbántunk mind a három pokolfajzattal, és immáron biztonságban ringhattunk vissza Hargeonba, ahonnan pedig az út egyenesen a megbízóhoz vezetett. Átadtuk neki a szelencét, ő pedig nagy boldogan nézegette, fogosgatta, majd kifizetett minket, a megígért pénzösszegekkel.
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeHétf. Aug. 27, 2012 10:20 am

Kincsvadászat II.
A kulcs nyomában

Miután megkaptuk a jutalmunkat a szelencéért, már éppen távozni készültem volna, oldalamon Froozerrel, de a megbízónk mindannyiunkat feltartóztatott.
- Kérem várjanak egy percet! – szólalt fel.
Megálltam, és visszafordultam felé, és a többiek is, akik már szintén indulni készültek.
- Bár végre a birtokomban van a szelence, mégsem lehetek teljesen elégedett, ugyanis szükségem lenne a kulcsra is. Ez nem szerepelt a megbízásban, így egy külön munkát ajánlanék, melyet vagy elfogadnak, vagy nem, minden magukon múlik. Amennyiben nem vállalják, abban az esetben keresek mást a helyükre.
- Hümm, nem hangzik rosszul, hiszen az előző feladatot is megoldottuk, a fizetség pedig valóban nem elhanyagolandó. – gondolkoztam.
- Nos, hogy döntenek? – siettette a döntéshozást a fickó.
Mindenki meghányta-vetette magában a lehetőségeket, én pedig megvitattam a problémákat Froo-val, és Lyla-t leszámítva mindenki belement, hogy marad még egy menetre. A lány helyett egy újabb, néhány évvel talán idősebb hölgyike érkezett a csapatba, mivel, mint kiderült már volt tartalék embere a vén lókötőnek arra az esetre, ha nem vállalnánk.
A lány szintén egészen átlagos kinézetű volt, és bár én annyira nem voltam fogékony a női szépségre ekkortájt, még nekem is el kellett ismernem, hogy azért mégiscsak csinos volt a maga módján. Haját két lelógó copfba fogatta, és a szoknyája egy kissé feljebb ért, mint azt az időjárás vagy a helyzet megkövetelte volna. A későbbiekben megtudtuk róla, hogy a neve pedig Lalethi.
Így hát kiegészülve, és egy újabb térképpel gazdagodva vághattunk neki a következő túrának, ami ezúttal egy dzsungelbe vitt.
- Szerinted mit jelenthetett az, amikor a pasas azt mondta, hogy a körbezárt városba kell mennünk? – kérdezett rá nálam Froozer.
- Most miért engem kérdezel? – néztem vissza rá. – Én sem hallottam még soha ezt a nevet, szóval fogalmam sincs, hogy mi az.
- Akkor netán elmesélhetem a történetét? – húzódott oda hozzánk reménykedve Lucia.
- Igen, kérlek. – válaszolta neki a farkas.
- Már több évtizede a hegyek közt lévő kisvárost megtámadta valami. Nem lehet tudni azóta sem, hogy egy bestia volt-e, vagy akár egyenesen egy démon, de a lényeg, hogy a teljes lakosság eltűnt egyetlen éjszaka alatt. Akik odamentek kutakodni vagy szaglászni, azok pedig sohasem tértek vissza. Éppen ezért a várost körbevették egy kőfallal, hogy még véletlenül se tévedjen arra senki… Hát, ez a hivatalos történet. – mesélte.
- Miért, van nem hivatalos is? – kérdeztem rá a számomra nyugtalanító részre.
- Sokak szerint a várost azért sújtotta átok, mert egy olyan dolgot ástak ki a földből, aminek sohasem szabadott volna napvilágot látnia. Ha jól értettem a felkérésünket, akkor ezt keressük most mi.
- Na szép mondhatom. Ezt előbb is elmagyarázhatta volna nekünk valaki. – sopánkodtam magamban, de nem mondta semmit, csak lassan és szótlanul baktattam tovább.
A némaságom látszólag feszélyezte a lányt, de nem törődtem vele különösebben, elvégre nem voltam szeretetszolgálat, hogy mindenki kicsi szívével törődjek, éppen elég volt nekem a magam baja.
Az erdő egyre sűrűsödött körülöttünk, és már napnyugta volt, így közös megegyezés alapján tábort vertünk, megvacsoráztunk, majd felállítottuk az őrszemek rendszerét és váltási sorrendjét, majd mindenki nyugovóra tért, aki nem volt éppen beosztva. Én az éjszaka közepét kaptam, de szerencsére nem csak nekem, hanem mindenki másnak is eseménytelenül telt el a megfigyelés, semmi gyanús nem történt az egész éj folyamán.
Reggel újult erővel vágtunk neki a vadonnak, és valamivel még délidő előtt eljutottunk a körbezárt városhoz. Legalább tíz-tizenöt méter magas kőtömbök, végig, ameddig a szem ellát, egy nem túl szabályos kört alkotva. Az egész kerítésen mindössze egy hasadék volt, bár nem lehetett tudni, hogy azért-e, mert már az idő elkoptatta-e a sziklát és ezért dőlt be, vagy pedig azért, mert valaki vagy valami szándékosan vágta azt oda.
- Ez egészen átfut a kő túloldaláig. – állapította meg Kark, mikor megvizsgálta a hasadékot.
- Akkor hát meg is van a bejáratunk. – örvendezett Thannis, de nekem nem igazán tetszett ez a könnyű bejutás.
- Ha már egyszer azért tették ide ezt a sok tömböt, hogy ne mehessen be senki, akkor miért hagytak itt egy ekkora lyukat, amekkorán jóformán még egy szekér is átférne? – törtem a fejem, de választ persze nem kaptam.
Végül bementünk. Odabenn minden kihalt volt. Szekerek rothadó fái, düledező házfalak és háztetők. A növényzet feltört a kövezett utcák macskakövei között, és néhol már egy-egy fa virított, teljesen megbontva és jócskán eltorlaszolva az utat. A látvány valóban illett egy szellemvárosra, és még nekem is, aki már láttam egyet s mást, felállt a hátamon a szőr.
- És most? Hol kéne keresnünk? – tettem fel a kérdést.
- A térkép csak eddig szólt. – mondta Lucia.
- Tehát akkor most át kell kutatnunk az egész kócerájt, hogy megkeressünk egy kulcsot? – guvadt ki a szeme Karknak.
- Azért azt nem hinném. – nyugtatta meg Thannis.
- Így van, biztosan valami központi és eldugott helyen van a kulcs, ha már egyszer ilyen értékes. – szólalt meg szinte először az út során Lalethi is.
- Pontosan. – adott neki igazat a kincskereső.
- Szóval a városközpontban kéne elsőnek szétnéznünk? – kérdeztem vissza, csak hogy megbizonyosodjam róla, hogy valóban jól értettem azt, hogy „központi helyen”.
- Igen, onnan kéne kiindulni. – erősített meg a sejtésemben Thannis.
Így hát a városközpont felé mentünk, amennyire az út és a lehetőségek engedték, egyenesen.
- Rossz érzésem van Roha! – súgta oda nekem Froozer, aki egész végig mellettem jött, és meg se mukkant.
- Nekem is. – feleltem.
- Olyan, mintha valakik figyelnének minket. Ráadásul rengeteg szagot érzek, pedig, ha már évtizedek óta nem járt itt senki, akkor a szagok nagy részének is el kellett volna tűnni. – aggodalmaskodott tovább, és szívesen mondtam volna neki, hogy „nyugi, nincs itt semmi”, vagy, hogy „ugyan már, ne legyél nyuszi”, mégsem tettem meg, mivel én is hasonlót éreztem, na persze a szagokat leszámítva.
- Maradj éber, és ha bármit érzel, szólj! – súgtam vissza neki végül.
Több órán át bolyongtunk a városban, java részt a központi területen, de semmit sem találtunk. Ellenben az figyelnek érzés folyamatosan megmaradt, és már kezdett nagyon nyomasztó lenni.
- Itt nincs semmi. – szólalt meg végül Kark.
- Biztosan itt kell lennie valahol! Keressük tovább! – próbált lelkesíteni minket Lucia.
Én sem nagyon hittem abban, hogy itt lehetne bármi is, legalábbis olyan, amit mi keresünk, de azért még nem adtam fel, és megvizsgáltam közelebbről egy öreg szökőkutat, ami egy kereszteződés középpontjában állt, és jó eséllyel a város közepén is volt.
- Valaki el tudja olvasni ezeket a furcsa jeleket? – kérdeztem, mivel a kövek, melyből a vízköpő összeállt, tele volt márványtáblákkal, melyekre valószínűleg valami ősi nyelven volt írva egy szöveg, minden egyes oldalra ugyan az.
- Biztos, hogy ez szöveg és nem csak valami minta, hogy díszesebb legyen? – kötött belém máris Lalethi.
- Meglehet, de azért megvizsgálom. – mondta Thannis. – Jó szemed van, ez valóban írás, méghozzá Glorg nyelven van, ha jól nézem. – szólt némi vizsgálat után az észkombájnunk. – Ez egyfajta versike, megpróbálom lefordítani. – mondta, majd rövidesen bele is kezdett a sorok érthetővé tételébe:

Ez itt, mi mindenek forrása,
S a feltörő víz csobogása
Kíséri útján a vándor lelket,
De elviszi a rosszt, s a terhest.

Bár belőle indul ki az élet,
Minden eléri egyszer a véget,
Visszatér oda, ahonnan jött,
A földbe, ahonnan feltört.

Vándor, ki olvasod e verset!
S megérted a kérdést, amit felvet,
Szánj időt rá, hogy felkészülj,
nehogy idő előtt megvénülj.

Az út, melyet mindenki keres,
Lenn van annak mélyen a helye,
A kút amely a víznek útja,
Az a bejáratnak is a nyitja.

De ki belépsz, légy merész,
Vagy jaj neked, s a vész,
Mely elkerülhetetlen vár,
Az lesz az úr, s a halál.

A ki a földbe megy le,
Nagy lesz annak a terhe,
De ha elbírja viselni azt,
S megéri a tavaszt,
Vége szakad a hosszú télnek,
S megszólal újra az ének.


Olvasta fel végig a versikét.
- Hát ennek aztán semmi értelme. – gondoltam magamban, és Kark is hasonszőrű kételyének adott hangot.
- Milyen földhöz ragadtak vagytok. – legyintett Lucia. – Ez nyilvánvalóan egy képletes vers, és igenis sok minden rejtőzik a sorok között.
- Például? – kérdeztem rá, mivel nekem semmi sem rejtőzött a sorok között, ahogyan a lány mondta.
- Szerintem a szökőkút csak egy álca, és egy bejárat egyben, valamiféle földalatti helyhez. – mondta jelentőségteljesen.
- Egyetértek. – szólt a fordítónk.
- Valamint az is kiderül, hogy valami értékes van odalenn, amelyet nehéz lesz megszerezni, és halálos veszélyeket kell kiállni, de ha az illető eléggé rátermett és eléggé kitartó, akkor sikerrel járhat, és nagy lesz a jutalma. – fejtette tovább a szöveget.
- Ez hülyeség! – fakadtam ki. – Azt eddig is tudtuk, hogy valószínűleg halálos veszélyben leszünk azért, hogy megszerezzük azt a kulcsot, ezt felesleges mondani! Az meg főleg abszurdum, hogy itt bárminek is a bejárata legyen. – tiltakoztam.
- Szerintem tévedsz. – szólt közbe Lalethi is, aki közben ismételten szemügyre vette a jeleket, méghozzá az egész szökőkút körül. – A középen álló női szobor, aminek a korsójából víznek kéne folyni, egy olyan irányba áll, ahol egy tábla hiányzik, vagy eleve nem is volt. Tőle három oldalra van még egy ilyen üres rész, és mindenhol máshol ott vannak ezek a márványok. – magyarázott tovább.
- Te! Csak én nem vágom, hogy most miért is fontos ez nekünk? – súgta oda nekem Kark.
- Ne aggódj, nem vagy egyedül. – feleltem neki, mivel én sem igazán értettem, hogy ennek mi jelentősége is van.
- Hát még mindig nem értitek? – fakadt ki közben Lalethi.
- Nem. – ráztuk a fejünket a földmágussal
- Szóval szerinted, ha el tudnánk fordítani a szobrot a másik irányba, ahol nincs tábla, akkor valamivel előbbre jutnánk? – kérdezett rá Thannis.
- Pontosan ezt akartam mondani.
- Akkor miért nem mondtad? – morogtam magamban. – Ha ezt mondja, akkor azt megértem. Minek ez a sok csűrés, csavarás?
- Egy próbát megér. – szólt ismét a robbantós, és mi, a három férfiú neki is veselkedtünk, hogy elforgassuk a szobrot, ami igen keserves feladatnak bizonyult, ugyanis hiába adtuk bele a teljes erőnket, meg sem mozdult.
- Ennek semmi értelme. – mondtam ki nyíltan a véleményemet.
- De igenis van. Biztos vagyok benne! – erősködött tovább a lány.
- Izé… - szólalt meg Lucia is, aki eddig csak csendben és visszahúzódva szemlélte az eseményeket. – Mi lenne, ha a másik irányba próbálnátok meg forgatni? – javasolta.
- De ha arra se megy, akkor velem ne számoljatok többet, mint forgató erővel! – szögezte le Kark.
Így hát átbattyogtunk a vízköpő ellentétes felére, és az iménti irány ellenkezőjébe próbáltuk meg kimozdítani azt a helyéről. És láss csodát: sikerült! Egy rövid ideig még csak egy helyben állt, majd lassan és recsegve-ropogva elkezdett fordulni, egészen addig, amíg el nem értünk vele a másik tábla nélküli falszakaszhoz, ahol is egy nagy döccenéssel megállt, majd az egész szökőkút és környéke remegni kezdett, és egy lépcsősor nyílt meg a föld alá, csiga alakzatban, központi oszlopaként a szoborral.
- Ugye megmondtam! – húzta ki magát büszkén Lalethi.
- Fogd be! – morogtam magamban, amit vagy meghallott, vagy nem, de tényleg elhallgatott, majd libasorba nekikezdtünk, hogy a sötét folyosón lecammogjunk annak az aljára.
Ez nem volt könnyű feladat, mivel a második-harmadik fordulótól számítva már olyan szinten sötét lett, hogy enyhe túlzással az orrunk hegyéig sem láttunk, ebből fakadóan pedig a tempónk is jelentősen lelassult. A sort Thannis vezette, akit Kark követett, majd jöttem én, mögöttünk pedig a lányok, akik közül az ötletgazda Lalethi volt a sereghajtó.
- Biztos muszáj ide bejönnünk? Olyan félelmetes ez a sötétség. – nyavalygott.
- A te zseniális ötleted volt, szóval ne sírj! – vágott vissza neki Kark.
Jó pár forduló után végre leértünk a járat aljára, ahol is egyetlen ajtó tátongott előttünk, melyből ugyan eléggé halványan, de fény szivárgott kifelé, melynek köszönhetően nem volt nehéz tartani az irányt. Az ajtón áthaladva egy egészen megdöbbentő látvány fogadott minket:
A „plafonon” egy hatalmas lakrima díszelgett, amely legalább akkora volt, mint egy kisebb ház, ebből tört elő a fény, mely bevilágította a teret. A terem legalább ötven méter magas volt, mi pedig egy erkélyszerűségen álltunk. A mondhatni barlang alaprajza egy közel szabályos kör volt, benne pedig épületek sora tornyosult. Házak, szobrok, templomok, villák és minden, amit csak el lehet képzelni.
- Na ez aztán a nem semmi! – ámuldoztunk mindannyian.
A kör közepén állt egy magas építmény, mely vagy tíz méterrel kiemelkedett a többi közül, és már-már elérte a fenti sziklaburkolatot is.
- Tuti abban lesz a kincsünk! – mondta Thannis.
- Mégis miért olyan biztos, hogy egyáltalán idelent van? – kérdeztem rá.
- Nem biztos, de ha idelent van, akkor viszont az biztos, hogy abban a böhöm házban lesz. – érvelt.
Ebből kifolyólag tehát a további útirányunkat a középső épület felé terveztük meg, az erkélyről megszemlélve valamennyire a tervrajzát a létesítménynek. Tekintve, hogy minden pontról látható volt a torony, ahová igyekeztünk, nem volt nehéz megtalálni a helyes irányt, bár így is beletelt vagy két óránkba, mivel már a teraszról levezető lépcsősor is igen hosszúnak bizonyult.
Mire végre megérkeztünk az aljához a kőtömegnek, már mindenki fáradt volt, és senkinek sem akaródzott egy közel húszemeletes házikón felmászni, noha a lépcsők kívül voltak, és nem tűntek olyan soknak.
Lepihentünk hát egy kicsit, és csak egy fél órás szusszanás után vágtunk neki a szinte már hegymászási teljesítménnyel felérő lépcsőzésnek, ami további fél óránkat vette igénybe. Szuszogva, és még az előzőnél is fáradtabban értünk fel a csúcsra, ahol azonban kárpótolt minket a látvány a sok fáradozásért, mivel a lapos terasz közepén, ahova megérkeztünk, egy kisebb emelvény volt építve, legfeljebb egy derékig érő kőtömb, amin viszont ott pihent egy kulcs.
- Mondtam én, hogy itt lesz! – örvendezett Thannis.
- De biztos, hogy ez az a kulcs, amit mi keresünk? – szólt közbe Kark.
- Miért, szerinted ki az az őrült, aki csak úgy poénból épít egy ekkora helyet és odatesz egy olyan kulcsot, ami semmire sem jó?
- Azt nem mondta, hogy semmire sem jó! – keltem a védelmére. – Viszont az sem biztos, hogy azt nyitja, amire nekünk szükségünk van. Az is lehet, hogy „csak” egy széfet vagy egy kincseskamrát nyit, vagy akár egy másik fontos mágikus tárgyat. – érveltem.
- Meglehet, de nem valószínű. – intett le Lucia. – De úgyis az lesz a legjobb, ha visszük a kulcsot, és minél hamarabb visszatérünk a megbízóhoz. – javasolta.
- Rendben. – értettem vele egyet. – De még mielőtt elvennéd onnan Thannis, ezúttal úgy vizsgáld meg a terepet, hogy biztosan ne essünk bele a csapdába! – néztem rá szúrósan.
- Nyugalom, többé olyan baklövést nem fogok elkövetni! – ismerte el a tévedését.
Mi négyen tehát lepihentünk, Thannis pedig lázas csapdakeresésbe kezdett, de végeredményben megint nem talált semmit, és kijelentette, hogy itt bizony nincs csapda, és levette a kulcsot az emelvényről, mire az történt, hogy nem történt semmi.
- Ugye megmondtam, hogy itt nincs csapda! – büszkélkedett.
Ezt követően azon az úton, amelyen jöttünk, távoztunk is, és végre valahára felbukkantunk a föld alól a szökőkút árnyékában. A nap már nyugovóban volt, és vörösen izzott át a magas sziklafalak felett, melyek a városkát határolták. Viszont alig tettünk meg pár száz lépést, hirtelen a semmiből előugrott valami, és mire feleszmélhettünk volna, máris magával ragadta Luciát, majd egy sikolyt hallottunk a félhomályban, és a lény véres pofával vetette elénk magát ismét, hogy megint elkapja valamelyikünket.
- Ez most megölte a lányt? – villant át az agyamon a kérdés, de nem volt időm ilyeneken rágódni, hiszen a harcnak volt itt az ideje.
Mivel pont szemben volt, és felénk jött, jónak láttam megkínálni egy Dark Delete támadással, melynek nagy része célba is talált, de mintha csak tollpihéket dobáltam volna rá, még csak nem is védekezett ellenük, és a sebessége sem tört meg. Azonban hogy nehogy már unatkozni kezdjünk, hátulról még egy ugyan olyan szörnyeteg bukkant elő. Mint két bohóc olyanok voltak, de cseppet sem viccesek, már ami engem illet, nem tartottam őket annak.
A szemből érkező támadása elől ellebegtem, a hátulról támadó pedig Kark-ot vette célba, aki egy földfallal állta útját. Annak érdekében, hogy megtudjam, hogy a mágikus támadásokra immúnisak-e, vagy csak egyszerűen gyenge volt a varázslatom, egy fokkal feljebb kapcsoltam, és a Bone Teeth-et lőttem a közelebbi célpontra, ami ugyan megkarcolta a felszínét, de nem tett benne kárt.
- Álljunk csak meg egy kicsit! – csodálkoztam el. – Ezek nem élőlények! – kiáltottam. – Vagy ha mégis, akkor az egész testükön fém páncél van. – informáltam a többieket.
- És akkor mégis mit csináljunk? – sikítozott Lalethi, aki ijedtében hozzám hasonlóan a levegőbe emelkedett, ahová nem tudtak felmenni a lények.
- Mit is? – gondolkoztam el.
Az egyetlen, kicsit idegesítő, de mégis szimpatikus ember a csapatban, Lucia már halott volt, vagy legalábbis nagy volt rá az esély, hogy így van. A többiek élete pedig a legkevésbé sem érdekelt, viszont a kulcs Thannisnál volt.
- Thannis! Van egy ötletem. Szerintem biztosan a kulcsot akarják, dobd ide, én elcsalom őket, ti pedig addig meg tudtok lépni! – ajánlottam fel a lehetőséget.
- Egy próbát megér. – mondta, és odadobta nekem a kulcsot, csakhogy a szörnyek továbbra sem foglalkoztak velem jobban, mint eddig, inkább a lenti prédákra koncentráltak.
Ha nem lett volna velem Froozer, akkor éppenséggel megléphettünk volna mindannyian a Flight segítségével, azonban így egy emberes többletben voltunk.
- Hát sajnálom, de ez nem jött be. – mondtam fapofával. – Szóval sok sikert a továbbiakban! – intettem nekik, és egyszerűen ellebegtem a farkassal az oldalamon.
- Hé! Állj meg te rohadék!
- Hová mész? – repült utánam a lány is, akit elvakítottam a fénymágiámmal, majd Froozer megsokkolt, így eszméletlenül esett a földre.
- Biztos, hogy jó lesz ez így? – kérdezte Froo.
- Már miért ne lenne jó? Nem tartozom nekik semmivel, és ha még túl is élnék ezt, akkor sem találkozom velük soha többé. Akkor meg miért kéne értük bármit is tennem?
- Felőlem. – hagyta rá végül a dolgot.
A hosszú és fárasztó út végén pedig csak megérkeztem a megbízóhoz, aki nagy örömmel fogadott, bár eléggé értetlenül is.
- Hol vannak a többiek? – kérdezte.
- Nem tudom, nagy valószínűséggel meghaltak. – feleltem érzéketlenül.
- Értem. – motyogta komoran. - De legalább te túlélted! – tegezett le immáron. – És megvan a kulcs? – faggatott tovább.
- Igen, itt is volna. – nyújtottam át neki.
- Csodálatos! – dörzsölgette a tenyerét, majd kifizetett, és mindenki ment a maga útjára.
- Te nem vagy kíváncsi, hogy mi volt abban a ládában? – kérdezte Froozer, mikor már kimentünk a házból.
- Egy kicsit, de túlélem, hogy nem tudtam meg. – feleltem.

/A szörnyekről kép a "valami" szónál/
Vissza az elejére Go down
Loki
Mesélő
Mesélő
Loki


Hozzászólások száma : 773
Aye! Pont : 63
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 32

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeKedd Szept. 04, 2012 1:08 pm

Nem kertelek. Rémunalmasnak indult a sztori, de néhány sor után sikerült túltenned az előző munkáid egyhangúságán. Itt végre érződött rajtad, hogy nem csak farmolni akarsz, hanem megmutatni, hogy mit is tudsz. Jó úton haladsz, de távolról se légy elégedett! Legjobb esetben is csak egy erős közepes jelzővel tudlak illetni. Persze ettől ne rettenj meg, ne hátrálj meg! Törj egyenesen előre, s egy szép napon talán még tapsikolni is fogok egy munkád ellenőrzésének végén.
Jutalmad: 3.690.000 Gyémánt
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeVas. Szept. 16, 2012 2:22 pm

Báró Rohandar megházasodik


- Szóval minden világos? – kérdezte a csuklyás férfi hang.
- Igen, mindent értek. – válaszoltam neki.
Ez volt az utolsó néhány mondata annak a hosszú beszélgetésnek, amin már órák óta töprengtem. Egy megbízásra igyekeztem éppen, a szokásaimtól eltérően ráadásul egyedül, mivel Froozert máshová küldtem. Szükségem volt rá, hogy a feladatot tökéletesen végre tudjam hajtani, ehhez viszont el kellett válnunk. Éppen egy kocsin ültem, mely egy kisebb hegységen keresztül zötyögött tova az uticélom felé, amely egy kis falu volt a völgyben, a neve Glorerath.
Bár a települést alig ezer fő lakhatta, vagy tán még annyi sem, mégis fontos csomópont volt a környéken, ugyanis a hegyeken való átkelésnél ez volt az egyetlen pihenőhely, ahol az utazók megállhattak, ráadásul egy bányának is otthont adott, ahol szenet bányásztak, bár egyes tárnákban a szóbeszéd szerint arany is rejtőzött, noha még senki sem jött vissza olyan hírrel, hogy talált volna odabenn nemesfémet. Ezen adottságokon felül pedig még egy központosító szerepe is volt , méghozzá az, amiért jómagam is ide utaztam: itt volt a híres és gazdag Vindsworth család kastélya, amely hatalmas kőfalaival emelkedett a városka kicsiny házai fölé.
A kastélyban éppen bálra került sok, amely a következő napra volt bejelentve, de én már előre odamentem, nehogy bármiről is lemaradjak. És hogy hogyan kerülök én egy gazdag család báljára? Talán lopni megyek, vagy valakit likvidálni? Ezek a válaszok mind helytelenek, egyszerűen csak mulatni mentem oda. Ráadásul még meghívóm is volt, egyenesen a főterembe. Ugyanis, azt tudni kell a mulatságról, hogy az itteni estélyek messze földön hírhedtek a meghívottak számáról, hiszen az ezerfős városhoz képest a vendégek száma sokszor meghaladja a két-háromezer főt is. Őket több terembe szokták osztani, melyben a legbefolyásosabb személyek a főteremben kapnak helyet, akárcsak én most.
- Szabad a meghívóját? – állítottak meg a kastély kapujában, amikor a kocsim begördült.
- Máris! – álltam fel az ülésemből, és lenyújtottam nekik az ablakon keresztül a papirost, amely a bejutásomat és a feltűnésmentességemet volt hivatott biztosítani.
- Köszönöm, érezze jól magát nálunk Uram! – hajtotta meg fejt előttem az őr. – A szobáját odabent megmutatják. – tette még hozzá, miközben a kocsim tovább poroszkált a belső udvarba.
Mikor leparkoltunk, én kiszálltam a hintóból, ami megítélésem szerint kissé szerény volt az elhitetni kívánt rangomhoz képes, de a megbízó szerint ez éppen elégnek kellett, hogy legyen. Szolgálók hada fogadott, akik a csomagjaimat villámgyorsan lekapták a tetőről, és megmutatták a szobámat. A lakosztályom eléggé kényelmes volt, egy hatalmas franciaágy, kanapék, székek, egy nagy fa asztal, megy egy szép kandalló alkotta berendezéssel.
- Ha óhajtja, befűtünk. – mondta a szolgálók egyike.
- Köszönöm, de nem tartok rá igényt. – mondtam, és elküldtem őket. – Nem nagyon megy nekem ez az urasdi dolog. – gondoltam.
Túl sok figyelem szegeződött rám, és nem azért, mert valamit tettem, csakis azért, mert én egy gazdag és befolyásos úr vagyok… legalábbis szerintük. A csomagok tömkelege, a hintó a kocsissal, de még a rajtam levő ruha is a férfitől származott, aki felbérelt, mondván, hogy nem tudom teljesíteni a feladatot, hogy ha nem tudok teljes mértékben a bizalmukba férkőzni. A nyakkendő és a betűrt ing igencsak kellemetlenek voltak nekem, aki a kényelmesebb és nem utolsó sorban a praktikusabb ruházatok híve vagyok.
Az este, amely gyorsan elkövetkezett, szintén unalmasnak bizonyult. Kaptam vacsorát, és többször is bekopogtattak, hogy nincs-e szükségem valamire, de én minden egyes alakommal elküldtem őket, és már korán úgy tettem, mintha elaludtam volna, holott nem jött álom a szememre.
- Kíváncsi vagyok, hogy Froozer vajon hogy halad-e. – gondoltam.
A másnap lassan ugyan, de eljött és a szinte zéró alvás után felsütött rám a nap. Kikeltem az ágyból, és ismét magamra öltöttem a modoros úr szerepét, amely még rosszabbul érintett mint az előző nap.
A parti a délután folyamán vette kezdetét, mire a vendégsereg nagy része már megérkezett. A teremben, ahová besereglettünk, egyszer csak harsonaszó hangzott fel, s a lépcső tetején, amely az északi részről kezdődve tartott lefelé, megjelent a vendéglátónk, Sir Robert Vindsworth, oldalán feleségével, másik karján pedig lányával Lady Lenalee-val.
- Tisztelt vendégek! – ragadta magához a szót a sir, mikor mindenki elhallgatott. – Mint azt bizonyára tudják, ma azért gyűltünk itt egybe, hogy megünnepeljük lányomnak, Lenalee-nak a tizennyolcadik születésnapját, s nem utolsó sorban azért is, hogy a bál végeztével megleljük azt a szerencsés férfiút Önök között, aki majdan a férje lehet! – harsogta, melyet a nézők között hatalmas tapsvihar kísért, amelyből nekem is ki kellett vennem a részem.
Ezután mindhárman lejöttek a lépcsőkön, s csatlakoztak a vidáman eszegető, s még inkább iszogató vendégsereghez. Én meghúztam magam az egyik árkád alatt egy pohár jóféle vörösborral, s csak magamban iszogattam, vártam a pillanatot, amikor akcióba lendülhettem.
- Nincs is rosszabb a várakozásnál. – mérgelődtem.
Közben többen is odajöttek hozzám, és beszédbe elegyedtek velem, de mivelhogy nem voltam hozzászokva a társasági élethez, így a lehető leggyorsabban lekoptattam őket némileg faragatlan stílusban, melynek következtében hamar híre ment a népek körében, hogy szerény személyem milyen bárdolatlan. Éppen ezért az első néhány órát követően elkerültek, aminek én kifejezetten örültem.
Már elütötte a sarokban álló nagy ingaóra a tízet, mire végre eljött az én időm. Odakintről hangos kiabálás, és farkas vonítás hangzott, amivel a bentiek különösebben nem foglalkoztak, egészen addig, míg egy ablak be nem tört, és egy eléggé nagy, jó két méter hosszú kifejlett farkas be nem ugrott rajta. De ez még csak a kezdet volt. Egyre több és több ablak tört össze, és közben legalább három tucatnyi ordas rontott be a törött üvegek helyén.
- Itt az alkalom! – örültem meg, és eldobva a kezemből a már kiürült poharat, a farkasok közé vetettem magam.
A bestiák egyenesen a házigazda lányát szemelték ki zsákmánynak, akit be is szorítottak az egyik sarokba, mit sem törődve a többi, sikoltozva menekülő vendéggel. Nem szándékoztam mágiát használni, mivel akkor meg kellett volna kockáztatnom, hogy lebukok, amely egyenlő lett volna a feladatom totális csődjével, ehelyett felkaptam egy tálcát, és egy széttört szék egyik lábát, és akárcsak a középkori lovagok „pajzzsal és karddal” a vicsorgó rémségek közé vetettem magam.
- Nyugodjon meg kisasszony, nem hagyom, hogy bármi bántódása is essék! – mondtam heroikusan, majd a támadó szörnyetegek ellen rohantam. Az elő máris sikeresen a földre terített, de egy jó nagy pofont kapott a kezemben szorongatott fadarabtól, melytől letántorodott rólam, én pedig gyorsan talpra tudtam állni. A következő rém balról támadott rám, de a tálca segítségével sikerült a kezemet megmentenem, mivel a húsom helyett a fába harapott, majd ezt követően a jobb kezembe fogott széklábé lett ismét a főszerep, és akkorát sújtottam vele az állat fejére, hogy az vagy eszméletlenül, vagy akár holtan, de a padlón mozdulatlanul terült el.
Eközben szolgák és bátrabb nemesek hada rontott be a bálterembe mindenféle fegyverekkel felszerelve, hogy elkergessék a támadó bestiákat. Ekkor meghallottam odakintről az ismerős farkas bömbölést, a támadók pedig ott, ahol bejöttek, távoztak is. Bár szerencse is közre játszott abban, hogy komolyabb sérülés nélkül megúsztam az összecsapást, mindössze a combomat vágtam meg egy kissé az egyik törött üveg darabjával.
- Jól van kisasszony? – léptem oda a remegő leányhoz, aki még mindig a sarokban gubbasztott.
- I…Igen, Köszönöm. – hebegte szinte halotti hangon.
Felsegítettem a földről, ahová legörnyedt ijedtében, majd már a saját lábán lépkedett tovább. A tömeg, akik a felmentő sereg szerepét kapták, gyorsan körénk sereglettek, és kérdezgették, hogy minden rendben van-e.
- Gyerekjáték volt! – válaszoltam, miközben egy lépést tettem előre, amit így utólag átgondolva igencsak nem kellett volna.
És hogy miért nem? Hát ezért, mert a kerek faláb, amivel felvettem a harcot, pontosan a lábam alá került, melynek következtében én elvesztettem az egyensúlyomat, és sikeresen padlót fogtam, méghozzá a legkevésbé elegáns formában: arccal. Viszont nem az egyensúlyvesztés volt a legfőbb problémám. Még ha használhattam volna mágiát, akkor sem valószínű, hogy ezt meg tudom úszni, mivel olyan hirtelen történt, de ahogyan lefejeltem a földet, elvesztettem az eszméletemet is.

***

- Ha sikeresen elhozod nekem a lányt, anélkül, hogy rólam bárki is tudomást szerezne, busásan megfizetlek téged! – visszhangzott a fejemben, mielőtt magamhoz tértem volna.
Nem telhetett el túl sok idő az ájulásom óta, de néhány percig biztosan a földön feküdtem. Közben a hátamra fordítottak és a fejemet egy párnára tették. Vagy egy tucat ember állt körülöttem, ki aggodalmas, ki pedig lenéző pillantással méregetve.
- Óh, hát magához tért? – hajolt közelebb a házigazda. – Hamarosan ideér az orvos, és megvizsgálja, addig kérem, maradjon fekve! – mondta mosolyogva.
Ahogyan mondta, öt perc sem telhetett bele, mire egy doktor érkezett nagy futva, aki pedig megállapította, hogy kutya bajom, de pihennem kéne egy keveset.
- Voltam én már rosszabbul is! – fogadkoztam, bár azt nem mertem elmondani, hogy mi is volt az a rosszabb, hiszen egy gazdag úr nem csinál olyanokat, mint én.
- Biztos benne? – kérdezte a bajszos házigazda.
- Hogyne. – álltam fel.
Közben hallottam néhány gúnyos megjegyzést a hátam mögött, hogy hogyan lehetek ilyen együgyű, hogy a saját magam által eldobott tárgyon csússzak el, de nem törődtem velük.
- Nos, Uram, bárhogyan is, de Ön kérem, megmentette a lányom életét, amely a többi úrnak nem volt teljesíthető feladat. – mérte végig a többi vendéget kissé megvetően. – Éppen ezért, amennyiben beleegyezik, örömmel önhöz adnám lányomat. – ajánlotta fel a lehetőséget.
- Az nagy megtiszteltetés lenne. – hajtottam fejet.
- Kiváló! Amint felépül, meg is tarthatjuk az esküvőt! – kiáltott örömtelin.
- Úgy hiszem, hogy nincs miből felépülnöm. – mondtam, hiszen ekkora sérülés már megszokott volt nekem, fel sem vettem.
- Annál jobb, akkor holnap kora reggel meg is ejtjük a frigyet! – kurjantotta.
- Holnap? – kérdeztem csodálkozva.
- Úgy bizony. Itt van mindenki, aki számít. Ha jól tudom Önnek pedig nincs már sajnos élő rokona, vagy tán tévedek? – érdeklődött.
- Nem, teljesen jól tudja. – feleltem.
- Akkor talán valami más gondja miatt nem felel meg a nap? – faggatott tovább.
- Nem, tökéletes a nap, csak meglepődtem, hogy ilyen hamar sort keríthetünk az egybekelésre. – mentegetőztem.
- Akkor kérem, semmi probléma. Viszont a családunk ősi szokása szerint, amennyiben nincs ellenvetése, szeretném megkérni, hogy végezzenek el egy szertartást a lányommal. – folytatta titokzatosan.
- És mégis mi volna az? – firtattam a témát, mintha én még nem tudnám azt.
- Őseink mind egy teljes éjszakára bezárkóztak a kastély legmagasabb tornyába, s ott kérték az istenek és az ősök szellemét, hogy áldják meg a frigyüket.
- Nos, ez ellen nincsen semmi kifogásom. – egyeztem bele. – Pont, ahogyan terveztem.
A megbeszélteknek megfelelően tehát engem is és a lányt is az este folyamán felkísértek a toronyba, majd kívülről ránk is zárták az ajtót. A leányzó eléggé szomorúnak tűnt és első ránézésre félt is.
- Talán valami gond van? – kérdeztem meg tőle modorosan.
- Nem Uram, semmi. – felelte gyorsan.
- Talán nem tetszik, hogy én vagyok a vőlegény? – kérdeztem rá.
- Dehogyis! – felelte hevesen, de a szeme teljesen másról árulkodott. – Ön nyilván kiváló ember, ha az édesapám magához fog adni engem. – mondta szinte sírva.
- Előttem nem kell megjátszanod magad, és hagyd ezt az önözést is! – szóltam rá, mivel úgy ítéltem meg, hogy most már felhagyhatok a szerepemmel.
- Na de… - akart volna közbeszólni a menyasszonyom, de én félbe szakítottam:
- Tudom, hogy a családod régi ellenségének a Nightroad család fiába, Astoriasba vagy szerelmes, és ő is így érez.
- Ezt meg honnan? – hűlt el tejesen.
- Legyen elég annyi, hogy én segítek neked eljutni hozzá, de csak akkor, ha együtt fogsz működni velem, bármit mondjak is. – folytattam.
Egy darabig nem tudta, hogy mit is mondjon, látszólag belül marakodott a saját belső énjével, majd egy nagy sóhajt követően választ is adott:
- Rendben van, megbízom magában.
- Benned. – javítottam ki.
- I…igen, benned. – korrigálta ő is magát.
- Mikor fogják kinyitni azt az ajtót? – érdeklődtem.
- Csak holnap pirkadatkor. – válaszolta.
- Remek, annyi idő elég lesz nekünk, én is valahogy hasonlóan terveztem. – mondtam inkább magamnak, sem mint a lánynak. – Lássuk csak, milyen módon lehet meglépni innét? – nézegettem körbe.
Az egész szoba mindössze egyetlen, nagy, kör alakú helység volt, és mindössze két szék volt a berendezés, az ablak pedig vas rácsokból készült, köztük pedig súlyos üvegtáblák voltak fogatva.
- Bármit is látnál, ne ijedj meg, vagy legalábbis ne sikíts, mert még a végén bejön valaki. – utasítottam megint a csajt, én pedig nekiláttam a szabadulási kísérletnek.
Az első feladat az volt, hogy sikeresen kiszedjem a helyéről az ablakot, lehetőleg úgy, hogy ne törjek szét semmit. Ez persze nekem lehetetlen lett volna, nem úgy, mint a zombijaimnak. Meg is idéztem belőlük hatot, melytől ugyan a mögöttem álló fehérnép igencsak megrettent, de parancsomhoz híven nem sikoltott, csak a szájára szorította a kezét, hogy még véletlenül se csináljon ostobaságot.
- Ő aztán tényleg szeretheti azt a ficsúrt. – gondoltam, majd nekiláttam a tervem kivitelezésének.
Az élőholtak megkapták tőlem a Demonic Power-t is, hogy egy kicsit fel legyenek turbózva, s legyen elég erejük ahhoz, hogy egyben kitépjék az ablakot a helyéről. Szépen meg is kapták a súlyos keretet, és nekiveselkedtek a húzásnak, de semmi haszna.
- Hm, akkor próbáljuk kicsit drasztikusabban. – gondoltam, se a maximális harminc szolgát idéztem elő, egytől egyik megerősítve, de még így is alig tudták megremegtetni az ablaktáblákat, nem hogy kitépni a falból.
Visszazártam őket tehát a helyükre, majd ismét a kisasszonyhoz fordultam:
- Nincs innen valami titkos kijárat, vagy valami? – érdeklődtem, de nem tudott semmi használhatóval sem szolgálni, és mivel az ablaktörés még mindig túl hangos lett volna, így kénytelen voltam más megoldás után néznem.
Hosszú percekig gondolkodtam rajta, hogy vajon most mi tévő legyek, mígnem szöget ütött a fejembe egy újabb ötlet, s ettől vezérelve az ajtóhoz léptem, majd a kulcslyukon keresztül kikukucskáltam. Ahogyan reméltem, nem volt benne a kulcs, így ki is láttam, ráadásul állt is ott két, jól megtermett férfiú, nehogy bárki is megzavarjon minket.
- Akik az ajtó előtt vannak, azoknál van a kulcs is? – kérdeztem megint az úrhölgyet.
- Igen… azt hiszem. – felelte kicsit bizonytalanul.
- Rendben, akkor mindjárt jövök, addig maradj itt. – mondtam, mintha lett volna lehetősége arra, hogy bárhová is menjen nélkülem.
Kinézve kerestem egy remek árnyékot, ahová megérkezhettem, majd a Shadowstep erejével átmentem az ajtón, és megjelentem odakinn. Mondanom sem kell, hogy ez milyen ámulatot keltett a két kint álló strázsás körében, de nem hagytam nekik túl sok időt arra, hogy bármit is reagáljanak, elhallgattattam őket a Bone Teeth-fel. Ezt követően elvettem a kulcsot, s felnyitottam a zárat.
- Gyere gyorsan! – szóltam be a lánynak, hogy kövessen.
A lány el is indult kifelé, de amikor meglátta a halottakat az ajtó előtt, megtorpant.
- Szükséges áldozatok. – magyaráztam meg neki azonnal. – A megbízóm nem kötötte meg a kezemet, így hát az ilyen módszerek szükségességét is én határozom meg, és ez most indokolt volt. – próbáltam meggyőzni az eljárás jogosságáról.
Végül csak túl tudott lendülni a problémákon, és végre szélsebesen szelhettük tovább a folyosót. Szerencsére csak pár métert kellett megtenni a folyosókon, hogy végre egy olyan ablakhoz jussunk, amin már volt akkora nyitható rész, hogy kiférjünk rajta mind a ketten, csakhogy nem volt ilyen könnyű dolgom, ugyanis odakint a falakon és az udvaron mindenhol őrök ácsorogtak, vagy éppen mászkáltak, így ha csak egyikük is észrevesz, máris mindenek vége lett volna.
- Ó, hogy a bánat egye meg ezt a sok szolgát! – mérgelődtem magamban, majd a „csomagomhoz” intéztem a szavaimat: - Ugye nem vagy tériszonyos?
- Nem, miért kérdezed? – nézett rám kíváncsian.
- Kirepülünk ezen az ablakon. – válaszoltam teljesen őszintén.
- Hogy micsoda? – tágult ki a szeme.
- Ne aggódj, ha nem vesznek észre, nem lesz semmi gond. – feleltem nem túl meggyőzően.
- És mi lesz, ha észrevesznek? – tudakolta.
- Hát… reménykedjünk, hogy erre ne kerüljön sor. – válaszoltam, és máris az ölembe kaptam, mire ő egy halkabb sikolyt eresztett el, de szerencsére nem olyan hangerővel, hogy odakint is meghallják. – Mondtam már, hogy nem adj ki ilyen hangokat! – korholtam.
- Bo… bocsánat! – pirult el.
Ekkor jött el a Flight mágia ideje, és a lehető leghalkabban kilibbentünk az ablakon, és megkerülve a tornyot, annak árnyékában emelkedtünk egy darabig, majd amikor már nem takart el minket a kőtömeg, a lehető legnagyobb sebességgel elemelkedtem és haladtam előre is. Már majdnem azt hittem, hogy sikerült észrevétlenül elmenekülnünk, de ekkor éktelen kiabálást és üvöltözést hallottam a hátunk mögül a kastélyból.
- A francba, mégis csak lebukhattunk. – mormoltam, a lány pedig ijedten nézett rám, de megnyugtattam: - De még ha fel is fedezték, hogy eltűntünk, már akkor sem tudnak elkapni minket.
- Miért? - szólt közbe a lány, mire rájöttem, hogy egészen eddig hangosan beszéltem.
- Azt neked nem kell tudnod. – mondtam egyszerűen. – A lényeg, hogy a hegyen nem juthatnak keresztül, mi viszont igen.
Ez pedig valóban így volt. Mint utólag kiderült, kerestek ugyan minket, de nem tudták, hogy merre jöttünk, így hát csak vakon tapogatóztak. De visszatérve a történetünkhöz, mi továbbra is lebegtünk, egészen addig, míg el nem értük a már előre meg nem beszélt találkozási pontot, ami a hegy túloldalán volt egy elhagyatott vadászház képében. Ott leereszkedtünk, és be is mentünk. A lány megint csak megrémült, ugyanis egy farkas jött szembe velünk a szoba másik feléből.
- Halihó pajti! Sikerült őt is idehoznod? – kérdeztem, ugyanis az ordas nem volt más, mint maga Froozer.
- Természetesen. – válaszolta, miközben a háttér sötétjéből előlépett a megbízóm is, Astorias.
A fiatalok közben egymás karjába borultak, én pedig, kivételesen jó kedvemben voltam, így hagytam nekik egy kis időt, mielőtt lekezdtem volna zargatni őket az én fizetésemmel.
- Megfelelő volt az elterelés? – érdeklődött Froo.
- Hogyne. De mondd csak, végül hogy vetted rá a falkát, hogy támadjanak? – kíváncsiskodtam.
- Egyszerűen kinyírtam a vezetőjüket és átvettem az irányítást. – felelte teljes fapofával.
- Ó, vagy úgy. – mondtam elismerően. – Na jó, most már ideje lesz, hogy rátérjünk a fizetésemre. – gondoltam, és az egymással igen lefoglalt ifjú pár mellett feltűnve szinte átküldtem őket a túlvilágra, olyan szinten rájuk hoztam a frászt. – Khmm. – köhögtem egyet, mire végre lenyugodtak kissé, és figyeltek is rám. – A fizetésem még nem történt meg, szóval… - céloztam finoman arra, hogy jó lenne, ha perkálnának, különben bajok lesznek itt egymás között.
- Hogyne, máris. – vett elő a zsebéből egy szép vastag borítékot, melyben készpénz formájában csinos kis összeg lapulhatott, már ha csak a súlyt vettem figyelembe.
- Rendben, ez azt hiszem, hogy megfelelő lesz. – tettem el a pénzt.
Ezt követően elmentünk a társammal, és otthagytuk őket, hogy tehessék azt, amit csak akarnak.
- Mondd, tulajdonképpen mi volt a megbízásod? – kérdezett rá Froozer, mivel ő nem volt jelen akkor, amikor a gazdag ficsúrral megkötöttük az egyezségünket.
- Hát, a lényeg az volt, hogy hozzam ki a kastélyból a leányzót, méghozzá úgy, hogy ne tudja meg senki, hogy az ő keze is benne lehet. Ehhez kaptam egy szép kis álca személyiséget, mint egy báró, no meg ruhát, kocsit meg egyebeket. – foglaltam össze rendkívül tömören a hosszú beszélgetést.
- Értem. Hát… akkor ez nem is volt olyan nehéz feladat mi? – mondta kedvtelve.
- Annyira nem. – válaszoltam, majd szépen elbaktattunk a felkelő nap fényében.[i]
Vissza az elejére Go down
Loki
Mesélő
Mesélő
Loki


Hozzászólások száma : 773
Aye! Pont : 63
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 32

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimePént. Okt. 19, 2012 2:58 pm

Éppen csak a léc felett, vagy már inkább a lécen?
A "középkori lovagok" dolog kicsit érdekesen mutat, akárhogyan is nézzük a dolgot. Az FT világában még javában randalíroznak lovagok. Sőt középkor említésére nem is igazán említek. Szóval ez a hasonlatod csúnya bukó volt. Ilyen szinten azért már nem ártana az efféle apró szöszmötökre is figyelned... Majd talán legközelebb.
Most még kapsz tőlem 2.600.000 Gyémántot.
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeVas. Okt. 28, 2012 4:58 pm

Jé, egy polip!


- Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte Froozer, mikor megmutatta az általa talált felhívást.
- Hát… nem is tudom, annyira nem hangzik rosszul, de tudtommal te tengeri beteg vagy nem? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Igazság szerint én úgy gondoltam, hogy csak te mennél. – vallotta be kissé félénken.
- És te addig mit csinálnál? – faggattam.
- Én addig itt maradnék és elintéznék ezt-azt.
- Ezt-azt mi? – néztem rá szúrós tekintettel.
- Jaj ne faggass már annyit! Nem tartozik rád! – fakadt ki néhány másodperc múlva, mivel láthatóan feszélyezte a nézésem.
- Hát jól van, de ha visszajöttem, akkor beszámolsz nekem arról, hogy miben is ügyködsz. – hagytam helyben az álláspontját, és felkeltem a székről, melyen eddig ültem.
A felhívás papírját a zsebembe csúsztattam, magamhoz vettem a mágikus botomat meg a kardomat, majd elhagytam a szobámat. Utam egy kis halászfaluba vezetett, néhány mérföldnyire Hargeontól. A kikötőben mindössze csónakok egyensúlyoztak a hullámzásban, valamint egy, nem túl nagy halászhajó hánykódott még az egyik dokknál. Ránézésre már legalább harminc éves lehetett, itt-ott vastag kagyló és moszatréteg fedte már. Olyan volt, mintha már évek óta nem használná senki, és már csak arra a sorsra várna, hogy a tenger egy erősebb hulláma végleg meggyengítse a korhadozó deszkák finom együttesét, és a habok örökre elnyeljék.
Összefoglalva pedig szánalmasan kicsiny és szegény helynek tűnt az egész, nem is értettem, hogy miért is vagyok itt.
- Biztos, hogy ide szól a megbízás? – kutattam elő a cetlit a zsebemből, de hamar megbizonyosodhattam róla, hogy itt nincs tévedés, valóban ide kell jönnöm.
Nem volt hát más hátra, mit hogy a pontosabb címet is felkutassam. Elsőnek azt gondoltam, hogy valamilyen kocsma vagy fogadó lehet a kérdéses „Sellő”, de tévedtem. Rövid kérdezősködés után felvilágosítottak, hogy a Sellő bizony egy hajó, méghozzá a kikötő igazi monstruma, az egyetlen halászladiknál nagyobb hajó, amelyet láttam.
- De aztán kösse fel a gatyáját uram, ha annak a hajónak a kapitányával van valami dolga! Tudja… - hajolt közelebb. – Nincs ki mind a négy kereke, de ha engem kérdez, akkor egy sincs neki. – mondta bizalmasan a halászok egyiket.
- Ez egyre jobb és jobb lesz. – morgolódtam magamban. – Megállj Froo, csak érjek haza! Olyat kapsz te még ezért! – terveztem már előre a fenyítést, de eltökéltem, hogy már csak azért is megmutatom neki, hogy még egy ilyen, látszólag lehetetlen és idióta helyzetet is képes vagyok kezelni.
No meg aztán, nem ez lett volna az első munkám, amikor nem teljesen normális emberekkel kellett együttműködnöm, sőt, nekik dolgoznom. Visszagondoltam a régebbi időkre, amikor fel kellett kutatnom a gyűrűt a flúgos úrnak. Aztán gyorsan ki is vertem a fejemből, amikor eszembe jutott a feleség, hiszen a rossz emlékeket senki sem szereti.
Szóval, túltéve magam a gondok egy részén, elsétáltam a kérdéses hajóhoz, és hangosan beköszöntem a fedélzetre:
- Ahoy! A Sellő kapitányát keresem!
Először nem volt semmi válasz, aztán végül valaki mégis előbotorkált az első fedélzetről. Egy nagyjából az ötvenes éveinek a közepén járó , ősz hajó és szakállú emberke jött elő, aki nem lehetett magasabb százhatvan centinél. Az orra jóval nagyobb volt az átlagnál, és látszott rajta, hogy bizony nem veti meg az alkoholt, mivel olyan borvirágok voltak rajta, amilyet nem sűrűn lát az ember.
- Mi kőne, ha vóna te szárazföldi? – kérdezte mogorván, de valahogy már kezdtem megszokni, hogy a tengerészek nem túl barátságosak.
- Ha minden igaz, maga terjesztetett el egy felkérést, méghozzá ezt itt. – mutattam meg neki a plakátot.
- Há végre, hogy valaki bevállalta eztet a kemény munkát hejj! No gyere fel a hajóra oszt iszunk rája egy jót, hogy a Tricky vigye el! – nevetett fel.
Kissé irritált a beszédstílusa, meg úgy összességében az egész lénye a fickónak, de figyelmen kívül hagytam, és inkább azonnal rátértem nála a lényegre, mégpedig, hogy mi lesz a feladatom, valamint arra, hogy mennyi lesz a bérem az elvégzendő munkáért.
- Holnap kora hajnalban kihajózunk fiam, és elkapjuk a Tricky-t. – mosolygott, melyből csak úgy villogtak a fémmel kipótolt fogak.
- És pontosan mi is ez a Traki vagy mi? – kérdeztem.
- Nem Traki, hanem Tricky te félnótás! – rivallt rám. – Há honnan szalajtottak tégedet, hogy még ennyit se tudol megjegyezni?
- Te atya ég! Én meg fogok őszülni ennél a félnótásnál! – emeltem fel a tekintetem az égre.
- A Tricky az a tengeri szörny, amelyik itten él minálunk a partoktól néhány száz méterre. Évekkel ezelőtt fiam nekem még egy hatalmas hajóm vót ám, akkora, mint az egész kikötő itten e! De jött az az átkozott vadállat, és darabokra törte az egészet! Érted, az egészet! – rázta ingerülten az ujjait.
- Igen, azt hiszem, értem. – motyogtam.
- De amikor elmeséltem az itteni mocskos halászoknak, nem hitték el nekem a piszkok. Azt állították, hogy én mán megin csak részeg vótam oszt nekimentem valami zátonynak vagy ilyesmi. – bömbölte egyre ingerültebben.
- És ha a hajó elsüllyedt…
- Nem elsüllyedt! Mondom hogy széjjeltört! – vágott a szavamba.
- Jó, szóval ha széttört, akkor maga hogy úszta meg az egészet? – kíváncsiskodtam.
- Há… aztat nem tudom. Én mán itten tértem magamhó a parton. – vakarta a már kopaszodó tarkóját.
A beszélgetést próbáltam innentől fogva a lehető legrövidebbre fogni, és pihenni egy keveset a közelgő megmérettetés előtt. A rövid éjszaka után pedig valóban kora hajnalban, mondhatni még éjjel futott ki a hajó a kikötőből, fedélzetén velem és az elmeroggyant kapitánnyal. Csoda volt, hogy egyáltalán még úszik a bárka, mivel jobban illett volna egy múzeumba, hogy ott mutogassák, hogy: „nézzék csak ez volt az a hajó, amelyik itt meg itt süllyedt el nyolcvan éve, de mi kihalásztuk” feliratokkal.
Egész nap hasítottuk a vizet és jóformán már arra sem maradt erőm a nap végére, hogy a karom felemeljem. És hogy miért, ha egyszer nem is történt semmi? A válasz egyszerű, ugyanis én voltam a teljes legénység. Az első tiszt és a matrózok mind egy személyben. A pocakos vén tengeri medve a kormányos szerepét vállalta csak magára, meg dirigált, hogy mit nem csinálok jól, hogy csináljam és hogy mit csináljak még meg. Már-már kezdtem azt érezni, hogy csak simán legénység kellett neki, aki nem fél a csotrogányán vitorlát bontani, míg ő röhög a markába, de hát ha egyszer ezért fizetnek, akkor ezt kell csinálni, intéztem el magamban egyszerűen, és beletörődtem. Persze nem volt túl egyszerű a dolog, hiszen, bár láttam már néhányszor, hogy a matrózok mit és miként csinálnak a hajón, én magam még soha sem próbáltam, így nem egyszer csináltam rosszul valamit, nem beszélve arról, ha valami kimaradt a teendők listájáról.
- Há fiam, nálad rosszabb legénységem se vót még annyi szent, hogy a Tricky vigye el! – bosszankodott a rumivó.
- Már megbocsásson, de engem tudtommal a tengeri szörny elintézésére szerződtetett, nem pedig tengerésznek! – tettem szóvá morogva az álláspontomat.
- Ez is igaz. – húzta meg az orrát, majd köpött egyet egyenesen a vízbe. – No de a prédát még mindig nem kaptuk el szóval hónap megin ki kő hajózni. – informált.
- Rendben. – mondtam a fejemet lehajtva, szinte megadva magamat.
Ennek megfelelően tehát másnap is kihajóztunk, meg az elkövetkező két másik nap is, de semmi nyomát nem leltük még csak egy tengeri állatnak sem, nem hogy szörnyek. Kezdtem egyre inkább paprikás lenni a kapitányra, hiszen nem csak, hogy munkakörömön kívül eső feladatokat osztott rám folyton, még csak nem is tűnt olyan embernek, aki ki tudta volna fizetni azt az összeget, melyet megígért, és még ha lett is volna annyi a zsebében, akkor sem tartottam volna reálisnak, hogy ki is karja perkálon nekem, bár erre az esetre azért nekem is voltak terveim.
A hatodik, vagy talán hetedik, lassan már nem is tudtam, hogy hányadik alkalommal vagyok kinn, na mindegy, szóval a sokadik napon eléggé zord volt az óceán. A hullámok keményen csapkodtak körülöttünk, meg néha felettünk is, mert át- átcsaptak a tákolmány oldalain, így eláztatva engem.
- Kapitány, inkább forduljunk vissza! Majd kijövünk, ha lecsendesedett a tenger! – kiáltottam oda a kormánynál állónak.
Az én álláspontomat támasztotta még alá az is, hogy a felhők is egyre csak gyülekeztek, ráadásul a szél még jobban kezdett feltámadni.
- Azt má nem! A Tricky pont az ilyen időbe szeret előgyünni! Nem hagyom, hogy egy kis víz megakadályozzon abban, hogy végre ellássam a baját annak a mocskos bestiának! – fröcsögte.
Látszólag mondta volna még tovább is, de szerencsére elnyomta a hangját a közeledő vihar moraja.
Én a magam részéről nem aggódtam különösebben, mivel hogy tudtam repülni, így hát ha netán a hajó össze is törik, vagy csak simán elsüllyed, akkor könnyedén megléphettem volna, már ha bírtam volna varázserővel egésze a partig, bár az igazat megvallva fogalmam sem volt róla, hogy milyen messze is lehettünk a biztonságot nyújtó szárazföldtől. Így hát a vihar végül elkapott minket, és még az eddiginél is jobban megtépázta a vitorlázatot, amelyet persze nekem kellett volna minél előbb bevonni, amit nem hogy gyorsan, de szinte csiga sebességgel csináltam, hiszen ezt eddig mindig a tengeri róka csinálta eddig, révén, hogy a kikötés után történt meg mindez.
- Igyekezzé má te tengerészek szégyene! Ha így folytatod, akkor mind itt veszünk! – kiáltozott velem a rikácsoló hangján a kormány mögül, miközben próbálta megtartani a hajó egyensúlyát a hullámhegyes és völgyes felszínen.
- Csak te veszel itt és nem vagyok tengerész! – dühöngtem magamban.
Közel öt perce küzdhettünk az elemek csapásaitól, mire végtére is egy újabb csapás érkezett. A hajó fara felől egy hatalmas, polipra emlékeztető csáp nyúlt fel, és lecsapott a fedélzetre. Néhány deszka ugyan széttört, de a kinézetét meghazudtolva egészen masszívnak mutatkozott az úszó roncs. Nem így a kötelek, melyek sorban pattantak el a csapás nyomán, így kiengedve a vitorlákat, melyeket az ekkor már viharos erővel tomboló szél egytől egyig leszaggatott.
- Hát… ezzel sem megyünk már haza. – gondoltam, de ekkor ez volt a legkisebb problémám.
- Végre megérkezett a mocsok! – örvendezett a megbízóm.
- És most mi lesz? – kérdeztem ránézve a férfire. – Van valami szigony vagy valami? – néztem kérdőn, miközben még két új csáp érkezett, melyből az egyiket már nekem is ki kellett kerüljem, nehogy rám zuhanjon.
- Há nem ezér gyütté? Minek ide szigony? Agyá neki! – perelt velem.
- Hogy mi van? – akadtam ki. – Én egyedül intézzek el egy akkora dögöt? – guvadt ki a szemem.
- Mér, mit gondótá? – lepődött meg a vén szivar.
- Igaza volt a halásznak, ez nem normális. – törődtem bele a helyzetembe. – Jól van, akkor lássunk is hozzá! – gondoltam. – Ha feldobja a pacskert, én bukom a pénzt, tehát jó lenne, ha életben marad, viszont ha nem nyomom le a szörnyet, akkor valószínűleg szintén nem fog fizetni, tehát mind a kettőt meg kellene oldanom egyszerre.
Ilyen hozzáállássál indultam neki a munka immáron végre tényleges teljesítésének, de fogalmam sem volt róla, hogy sikerülhet-e ez az egész.
A négy csáp mellé, melyek már a hajót fogták, érkezett még négy és szinte mozdulni sem lehetett már a fedélzeten, olyan mértékben megtelt minden ocsmány poliprészekkel. Ahogy mind a nyolc kar a bárkát ölelte, hirtelen összehúzódtak, és megkezdték összeroppantani a hajót, amit persze nem hagyhattam.
Tervem még ugyan nem volt, de az elsődleges szempontnak hirtelenjében azt vettem, hogy a csápokat le kell választani a hajóról, amihez jó hasznát vettem a Dark Capriccio-nak, melynek segítségével elvágtam öt végtagot, amik vonaglás közepette le is szakadtak a testről. Csakhogy nem volt ilyen egyszerű a képlet. Amint ez megtörtént, erős, szinte másvilági üvöltés hallatszott, amely mindent elborított. Mintha egy halott kiáltott volna át a síron túlról, de olyan hangerővel, amely még a hegyeket is megrepeszti. Azonnal a fülemhez kaptam, és mindkét kezemmel szorosan szorítottam, hogy minél kevesebb kárt okozza a dobhártyámnak.
A néhány másodperc hosszú már-már sikoly után a megmaradt karok visszahúzódtak, maguk után hagyva a levágott részeket. Pillanatnyi csend állt be, amolyan vihar előtti csend. Persze közben tombolt tovább a tengeri vihar, de legalább a másik zavaró tényező megoldódottnak látszott.
- Mondtam én, hogy létezik, ugye mondtam! – mondta szinte örvendezve a kapitány.
- Ez mekkora egy idióta! – csóváltam a fejemet.
- De mi vót ez az eljárás he? El kéne kapnod nem pedig elijesztened! – tért át az én lehordásomra.
- Ezer bocsánat, hogy meg mertem menteni a szánalmas életét maga öreg barom! – vágtam mindent a képébe, gondolván, hogy úgyis el fogja felejteni, no meg azért is, mert már kezdett nagyon elegem lenni az ostoba és értelmetlen utasításaiból, meg abból, hogy folyton csak cseszeget.
- Nem, nem és nem! El kő kapni és vissza és vissza kő vinni, különben sosem hiszik el nekem, hogy ez a fránya Tricky zúzta széjjel a hajómat!
- De ha itt pusztulunk akkor nem mindegy, hogy elhiszik-e vagy sem? – próbáltam tovább érvelni, de eredménye az nem volt.
Miközben a tengerész egyre hevesebb lett, a vihar annál inkább csöndesedett, mígnem elült a hullámzás, és a szél is jelentősen meggyengült. Egy ideig még próbáltam vitatkozni a rumivóval, de néhány perc után feladtam, és szemügyre vettem a hajót inkább, miközben folyamatosan pörölt velem az az idegesítő alak.
A vitorlázat és az árboc szinte teljesen megsemmisültek, és a hajótörzs is károsodott némileg, de még úsztunk.
- Vissza kell jutnunk a szárazföldre!
- Amíg él az a szörnyeteg, addig nem megyünk sehová! Biztosan itt van még a közelben. Nem járhat még messze.
- Még ha így is van, akkor sincs értelme annak, hogy megvárjuk, míg megint megtalál és ezúttal végez velünk! – akadékoskodtam.
- De nem fognak hinni nekem, ha…
- Itt van öt b*szottnagy polipcsáp a hajón! – fakadtam ki indulatosan, már nem fékezve a nyelvemet. – Ha valaki ezek után sem hiszi el a Tricky létezését, akkor később sem fogja, szóval szedje össze végre a gondolatait, találja ki, hogy hogyan juthatunk vissza ezzel az úszó koporsóval a szárazföldre, aztán fizesse ki legalább a bérem egy részét, amiért itt töltöttem annyi időt, aztán már itt sem vagyok, soha többet nem látjuk egymást, és nem fog érdekelni utána, hogy mit akar majd! – osztottam ki keményen.
A félnótás köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől és nagy valószínűséggel a haragtól, de hamarosan leesett neki, hogy igazam lehet, és kissé lecsillapodott.
- A hajón nincsen mentőcsónak vagy hasonló, így ezzel kell visszajutnunk. – válaszolta nem sokkal azután, hogy helyben hagytam.
- Ez aztán remek. – mérgelődtem.
A fejemben több lehetőség is megfogalmazódott, de egyiknek a sikerességében sem voltam biztos. Egyfelől megpróbálhattuk volna megjavítani a vitorlázatot a megmaradt árbocrészeken, hogy legalább mozgásra késztessük a gályát, de szóba jöhetett volna az is, hogy egyszerűen a Flight-tal repüljünk vissza a partra. Ez utóbbi lehet, hogy sok mágikus erőmbe került volna, de jóval praktikusabbnak ígérkezett, így én inkább emellett tettem le a voksomat, csakhogy a tengerész már megint makacskodott, mondván, hogy ő aztán nem hagyja hátra a hajóját, hiszen a hajó a kapitánnyal süllyed. Erre persze azonnal tudtam volna neki mondani azt, hogy akkor már elsüllyedhetett volna a másik hajójával is, de végül visszafogtam magam. Aztán kibújt a szög a zsákból, méghozzá az, hogy voltaképpen csak azért nem megy bele a tervembe, mert akkor a csápokat nem vihetnénk magunkkal.
Nem volt hát mit tenni, így a vitorla javításába fogtunk bele, kerülgetve a levágott testrészeket, mivel nem szabadulhattunk meg egytől sem, hiába állítottam, hogy nekünk bizony egy is bőven elég lenne.
Már órák óta robotoltunk, és kezdett összeállni a dolog, mikor megint egy nagy hullám érkezett meg, megbillentve a hajót, majd a víz alól előbukkant a tengeri szörny, megcsonkítva és még mindig dühösen.
- Éljen, visszagyütt, visszagyütt! – tapsolt és örvendezett az aggastyán, de nekem persze már sokkal kevésbé tetszett a helyzet.
A legésszerűbb még mindig az lett volna, ha szépen fogom magam és egyedül kereket oldok, de sajnáltam volna ennyi időt és energiát elpazarolni, főleg, hogy a polip miatt túlóráztam ennyit, ami meg most itt van a szemem előtt. Felhúztam tehát magamra a Storm Mail-t, és felkészültem az összecsapásra.
Ezúttal nem csak a karjai támadtak, de egész fejét is a víz fölé emelte, miközben a hajóra kapaszkodott a megmaradt csonkjaival és az ép részeivel egyaránt. Közben a feje alsó felén láthatóvá vált a nagy, csőrszerű szája is, melyet tágra tátott, és ismételten előtört belőle a már legutóbb megismert sikoly szerű hang, bár ezúttal kevésbé fülsértően, de sokkal nagyobb dühöt sugárzóan. A következő pillanatban pedig megfeszítve izmait, nekilendült, és szájával megpróbált bekapni. Én csak félreugrottam előle, a helyemről pedig mindösszesen néhány ócska deszkát tudott összeroppantani, melyeket mind ki is köpött, majd újra nyelő helyzetbe vitte magát, fölénk helyezkedve.
- Tehát meg akarsz enni mi, te rusnya dög! – gondoltam.
- Gyerünk! Intézd el! Mire vársz! Adjá neki! – kiabálta folyamatosan a hajós.
A következő támadásnál pedig már majdnem célba talált az állatka, és a szája már úgy záródott, hogy és a szájában volt egy jókora darab a hajó vitorlázatából, melyet már hosszú percek sőt majdhogynem órák óta toldozgattam, foltozgattam. Itt már bennem is eltört valami, és most már magam is a halálát kívántam a dögnek. Így semmibe venni mások munkáját! Hallatlan! Tehát gyorsan eldöntöttem magamban, hogy mit kéne tennem, majd a következő pillanatban már be is kapott a drágalátos Tricky… De nem, ezzel nem akadályozott meg semmiben, sőt, pontosan ez volt az, amit el akartam érni. És hogy mért? Nos, a válasz igen egyszerű: Mert belülről könnyű csak igazán bomlasztani.
Úgy koordináltam magam a szél segítségével, hogy a két, jó eséllyel szaruból lévő „csőre” ne hasítson ketté, és egészben kerüljek a belsejébe. Onnan pedig mér gyerekjáték volt az egész. Mindkét kezemmel megformáztam egy-egy Dark Capriccio-t, és módszeresen, belülről trancsíroztam fel a dögöt.
Persze az első pillanatban, mikor megérezte, hogy mi is készül itt valójában, megpróbálkozott vele, hogy megszabaduljon tőlem, és kiköpjön, de addigra már késő volt. A feje búbján kiért a két sötét spirál, maguk előtt lökve a lucskos, nyálkás anyagot, amely a trancsírozás után a nyolckarú fejéből maradt, majd visszatértek a fejbe, hogy kijáratot nyissanak nekem a külvilágba. Bár mondhatni takonyban tocsogva, de diadalmasan kecmeregtem ki a hajóra roskadt szörny teteméből, majd miután felálltam, amennyire lehetett, lefújtam magamról az undorító trutyit.
- Megcsináltad! Ennek most aztán má tényleg kampeca! – rugdosta meg a kapitány is ujjongva a tetemet.
- Igen, de ettől mi még mindig nem jutottunk haza. – kaffogtam vissza neki.
- Ugyan már, rá se ránts! Gyósan összefótozzuk aztat a vitorlát oszt mán hasíthatjuk is a vizet, mint az álom! – vigasztalt.
Bár nem voltam elragadtatva tőle, de be kellett ismernem, hogy túl kellett esni az újabb javítási munkálatokon.
Késő este volt már, mire visszaértünk a kikötőbe, ahonnét hajnalban kifutottunk. Fáradtan és viharverten, egy rozoga roncs hajón, melyen ott nyúlt végig a döglött polip, a győzelmi trófea. Az estét még a városban töltöttem, és hallhattam, hogy a tengeri medve mindenkinek az orra alá dörgöli, hogy ő bizony egyedül kapta el a fenevadat, és hogy milyen ostoba volt mindenki, hogy nem hitték el neki, hogy az előző hajóját is ez a monstrum vitte a tenger fenekére.
Mindez engem nem zavart, ugyanis abban maradtunk, hogy a következő nap ki fog fizetni, de mivel nem nagyon bíztam benne, azért rajta tartottam a szemet egészen hajnalig. Aludni se sokat aludtam, és azt is csak szakaszosan, mivel közbe-közbe az öreg körmére néztem, hogy megvan-e még és nem szelelt-e el netán fizetés nélkül. De minden rendben volt, és másnap valóban megkaptam a csinos kis summát.
Nem firtattam, hogy honnan volt, nem is érdekelt, inkább csak gyorsan zsebre vágtam, és még mielőtt kitalált volna valami újabb sületlenséget, szedtem a sátorfámat és elinaltam.

Spoiler:


A hozzászólást Rohandar Blacksteel összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Okt. 31, 2012 12:37 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeKedd Okt. 30, 2012 7:59 pm

Rémálom felsőfokon


Közös munka Kao-val

Froozer még mindig Taravával edzett, mikor is egy számára ismeretlen illető érkezett a rejtekhelyre, ahol voltak. Tarava nem aggodalmaskodott, így feltételezte, hogy az érkező ismerős itt, így nem kell aggódni miatta. Miután megjött, lepakolta a nála levő kevés holmit, majd leült. Az egésszel nem is lett volna semmi gond, azonban az arca kifejezetten megviseltnek tűnt, mintha egész éjjel fenn lett volna, vagy mintha valami szörnyűség nyomasztaná.
- Mi történt, Josh? – kérdezett rá a kristálymágus, de csak úgy fél szemmel odasandítva, folytatva az edzést a farkassal.
- Hallottam ma egy sztorit... Egy gyilkosról. – válaszolta.
- Hát, tudom, hogy itt nincsenek gyilkosságok, de csak nem annyira meglepő...
- Nem is lenne... Csak az a rohadt ács... Megint adta az eszét, és úgy kifestette a történetet, hogy felfordult tőle a gyomrom. – magyarázta az ismeretlen.
Erre egyre jobban elkezdett figyelni a tréner, és már-már teljesen meg is feledkezett a tanításról.
- Azt mondta, hogy a gyilkos egy kannibál. Az áldozatait úgy öli meg, hogy halálukig szabdalja őket... Szájjal és kézzel... – osztotta meg a szörnyű részleteket, melytől még Froozer is undorodni kezdett, noha ő is látott és hallott már egyet s mást.
- És honnan jött a hír? Üldözik már, vagy el is fogták? Honnan tudják, hogy nem egy állat, vagy valami mágikus lény? – kezdte kíváncsian ostromolni a kérdéseivel Tarava a másik férfit, aki erre kissé darabosan, mondhatni vontatottan felnézett rá.
- Ja, igen... Többen hallottak már róluk a kereskedőktől is, de csak most jött róla hírtávirat. Kiadtak egy körözést is, mert már állítólag látták a gyilkost. Egy fogadót irtott ki, de megzavarták, és mielőtt meghalt, az egyik dolgozó azt mondta, hogy egy ember volt.... Szokatlan, az tény, de a varázslók között nyílt, hogy némely sötét céhek sötét mágusokat, praktikákat, és isteneket imádnak, akiktől ilyen nem állhat távol. De azt mondták, hogy csak egy gyerek! – adta át minden eszébe jutó információját.
- Egy gyerek? Akkor viszont azt nem értem, hogy hogyan nem kapták el még. – gondolkozott el mélyen a varázsló.
Froozer mindeközben csak hallgatott, nem mondott és nem is kérdezett semmit, egészen eddig:
- Attól, hogy gyerek, még nem biztos, hogy nem elég agyafúrt ahhoz, hogy kijátsszon mindenkit. - szólt közbe a farkas.
- Biztosan valamilyen mágia áll a háttérben, vagy ha nem az, akkor viszont valaki segíti a gyereket... Helyőrség, vagy sereg az egy dolog, de ne becsüld alá a Mágikus Tanácsot! - mondta kissé szigorúan Tarava. - Ha nem lenne a kapcsolatom, már én sem lennék életben... Egy ember soha nem lesz elég gyors és ügyes annyira, amennyire egy állat, és gyerekként túl éretlen is ahhoz, hogy komplex döntéseket hozhasson. Vagy egy zsenivel állunk szemben, akit a lábra állása óta valaki nevelt erre a létre, vagy pedig egy mágiával állunk szemben. – közölte a véleményét.
- Vagy mind a kettővel. – egészítette ki az ordas.
- Ahhoz annyi hatalom kellene, amennyi ritkán van ebben az országban. Ezek a részletek ritkán jönnek össze ilyen kényelmesen. Erről többet nem éri meg vitatkozni, ha nem járunk utána komolyabban. Mit szólsz, Froozer, Rohandarnak vajon mennyire van szüksége pénzre?
- Ha pénzről van szó, rá mindig számíthatsz. - mondta kissé lenézően, hiszen nem szerette gazdájának ezen vonását. - Nincs az a pénz, amit ne tudna elkölteni, szóval szinte minden munkát elvállal, kivált, ha érdekes.
- Akkor már indulhatsz is. – folytatta a másik.
- Hozzam ide Rohát? - kérdezte.
- Meg vagytok őrülve? Nem hallottátok, mit mondtam? – fakadt ki közben a zavart hírmondó.
- Nem, nem szükséges. Találkozzunk Crocusban. – válaszolt a farkasnak, figyelmen kívül hagyva a másik férfi közbevágását.
- Rendben, ott leszünk, de nekünk legalább három nap kell, mire jönni tudunk.
- Addig a nyomozásba bele tudok kezdeni. Keresd meg Tedet Crocusban, ő majd eligazít hozzám. – adta le az utolsó instrukciókat, majd elváltak.
- Okés. – felelte még búcsúzóul, majd kiment az épületből.

***

Froozer, mikor visszaérkezett, én pont akkor fejeztem be az új mágia elsajátításának második lépcsőfokát, így már csak az utolsó volt hátra.
- Áh, hát megjöttél! – üdvözöltem. – Na, sikerült megtudni valamit? – kíváncsiskodtam.
- Még nem, de folyamatban van az ügy. – válaszolta. – Ellenben lenne itt egy munka, már amennyiben érdekel. – folytatta.
Elmondta mindazt, ami a távolléte alatt történt, majd, miután figyelmesen végighallgattam, kissé komoran ugyan, de elutasítottam:
- Most sajnos nem érek rá az ilyesmikre. Edzenem és tanulnom kell.
- Szerintem viszont jót tenne neked, ha egy kicsit kimozdulnál innét és valami mással is foglalkoznál. – szólt közbe a mester. – Különben is, úgy hiszem, hogy még nem állsz készen arra, hogy megtanuld az utolsó lépcsőfokot. Előbb még erősödnöd kell és tapasztalatokat gyűjteni. Ehhez pedig kiváló lehet egy megbízás. – magyarázta.
- Egye fene, akkor elvállalom. – adtam be a derekamat némi gondolkodási idő után, bár nem nagyon volt ínyemre, hogy a tanárom nem bízik meg a képességeimben.
Összeszedelőzködtem, és már útra is keltünk Froo-val, egyenesen Corcusba. Hála az ordas szimatának, rá tudtunk bukkanni Tedre, az általam már ismert fickóra, akivel még a Korani cégtől kapott megbízatásom során ismerkedtem meg. Egy bárban akadtunk a nyomára, és amint észrevett minket, kiment a mosdóba.
- Ez fura. – gondoltam, de nem tettem semmit, jobbnak láttam, ha megvárom, hogy visszajön, már ha visszajön egyáltalán.
Kértem egy pohár italt, amit elszürcsöltem, majd én is az illemhelyiség felé vettem az irányt. Alig, hogy benyitottam, Ted máris jött kifelé, s enyhén meglökve engem, távozott is az épületből. A lökés viszont nem volt véletlen, mivel arra használta fel, hogy egy papirost csúsztasson a zsebembe, melyet én észre is vettem.
Kimentünk hát a csehóból, és ott leellenőriztem a fecnit, amin egy cím volt, és a következő utasítás: „Csak és kizárólag a padlásra mehettek föl, és oda is csak repülve, éjjel, kerülve bármilyen feltűnést!”
Ennek megfelelően is cselekedtünk tehát a cimborámmal, és az építményhez mentünk, mely az ipar negyedben állt, elhagyatottan. A padláson pedig csakugyan megleltük Taravát is, aki éppen valamiféle iratokat tanulmányozott egy pislákoló gyertya fényénél.
- Baromi komplikált vagy, mint mindig. - mondtam köszönés helyett.
- Úgy hívják, hogy önvédelem. – válaszolta vissza.
- Szóval munka adódott és ezért kellek én is igaz? – faggattam tovább, csak hogy biztos legyek benne, hogy eddig nem történt semmi félreértés.
- Igen. Habár nem vagyok benne biztos, hogy szükség volna rád... – felelte kisvártatva.
- Ha most kitalálod, hogy nem kellek és feleslegesen kellett eljönnöm, akkor morcos leszek! – morogtam.
- Pont ez a bajom, Rohandar. Froozer, nem mondtál el semmit? – kérdezte, miközben úgy nézett ránk, mintha totál idióták lennénk.
- De, tömören vázoltam neki a dolgot, de amúgy sem tudunk valami sokat nem? – vágott vissza a farkas.
- Pont ez az. Azért vagy itt, mert egyáltalán nem lehet tudni, hogy a gyilkost ki vagy mi segíti. Egy erős szervezet, legalábbis a következtetéseim alapján biztos, és még mágia, vagy egy mágus maga sem kizárt...
- Hát akkor... mire várunk még? Menjünk és derítsük ki! – mondtam, mivel buzgott bennem a tettvágy, elvégre minél hamarabb túl vagyok ezen, annál előbb lesz pénzem, no meg annál előbb mehetek vissza gyakorolni.
- Szerinted mit csináltam egészen idáig?
A férfi lerakta a papírjait, és elkezdte a szemét dörzsölgetni. Láttam rajta, hogy valószínűleg már fáradt lehet, de legalábbis sokat olvashatott.
- Ücsörögtél, ha így elsőre kéne válaszolnom. – feleltem mégis szurkálódva, s téve a hülyegyereket.
- Ezek a jelentések a gyilkosságokkal kapcsolatban. A legjobb nyomokat már eltakarították, és a fogadó újraindult, így csak ezekre hagyatkozhattam. El kellett lopnom őket a sereg helyi állomásáról, de megérte. A jelentések szerint a legtöbb gyilkosság éjjel történt, viszont szemtanúk sosem voltak, mert bárki, aki láthatta volna azokat, meghalt. Az egyetlen tömeges gyilkosság pedig, ahonnan az azóta meghalt szemtanú jelentése is megvolt, igazolta, hogy a gyilkos jóval az éjszaka vége után érkezett, amikor már csak pár lézengő, és késői vendég volt a helyen. – vezette le hosszasan az általa kiderített eseményeket.
- Jól hangzik. Legalább nem amatőrökkel van dolgunk.
Nem vettem túl komolyan az ügyet. Az igaz, hogy a brutális gyilkosságok még egy kicsit nekem is túl morbidnak voltak, de mégsem okozott problémát az ügy. Egyszerűen csak szerettem volna pontot tenni a végére, nem pedig csak itt üldögélni és elméleteket gyártani.
- Ha helyesen lehet következtetni, akkor a gyilkos vagy helyi, vagy egy helyi szervezet segíti. – ötletelt tovább.
- Akkor csak a helyi alvilágot kell feltérképezni, ami pedig ugyebár nem lesz túl nehéz két ilyen fickónak mint mi. – mondtam, hiszen az alvilág tárt karokkal fogadja az illegális varázslókat… már a legtöbb esetben persze.
- Azzal most nem mennénk semmire. – lombozott le.
- Én azért nem vagyok ebben olyan biztos. De miért gondolod ezt? – akadékoskodtam.
- Képzelj el egy gyilkost, aki megjelenik az éjszakai életben, és sorra öl meg látszólag véletlenszerűen embercsoportokat. Ennek a gyilkosnak viszont van esze, és rendszere, ami szerint halad, mert a holt órákban csap le csak, és olyan helyeken, ahol akár több tíz emberrel végezhet különleges kegyetlenséggel.
- De ha azt mondod, hogy valaki segíti, akkor csak van valami kötődése nem? – próbáltam alátámasztani az én álláspontomat.
- Kötve hiszem. – válaszolta vissza keményen. - Szerintem a gyereket erre nevelték, kondicionálták, hogy öljön, és akik használják csupán az újabb ketrecgazdái. El bírsz képzelni egy kéjgyilkost, aki élve marcangolja fel az áldozatait, hogy ép ésszel választja ki a célpontjait?... Ha tehetné lehet, hogy a saját gazdáit is felfalná. – vázolta az általa helyesnek vélt szempontokat.
- Éppenséggel engem ez hidegen hagy. De attól, hogy itt elmélkedünk, nem leszünk előrébb. Inkább menjünk ki a terepre és próbáljunk meg ott érvényesülni. – kardoskodtam még mindig amellett, hogy inkább a gyakorlatban csináljunk valamit, mintsem, hogy itt vitatkozunk.
- Még nincs éjközép. Egyébként sem biztos, hogy egyáltalán képes lennél feltérképezni minden éjszakai helyet Crocusban, nem hogy megfigyeld mindet gyanús jelekért. – ellenkezett velem már megint. - A gyilkos akkor támad, amikor a helyek zárás közelbe érnek, amikor alig van már vendég, és az egyetlen dolog, ami történik, az a kasszák ürítése. Valószínűleg ez lehet a cél.
- És minden este ölni szokott? Vagy milyen gyakran? – tudakoltam. - Mert ha igen, akkor elég lesz mindössze feltérképezni az esetleg szóba jöhető helyeket, ahol lecsaphat, ott pedig elhelyezni csapdákat, hajnalban pedig körbejárni, és megnézni, hogy fogtunk-e valamit. – ötlöttem ki pillanatok alatt egy tervet.
- Eleinte ritkán, most már minden este. – felelt elsőnek az előbbi kérdésemre. - Milyen csapdát állítanál?
- Rúna mágia. Az épületeket körbeírom a Jutsu Shiki-vel, ami nem is aktiválódik mindaddig, míg a célpont bele nem lép. A többi pedig már pofon egyszerű. Igaz, ez eléggé sok időbe telne, és lehetőleg észrevétlenül kéne megoldani. – ismertem el a terv buktatóit is. - De szerintem egy nap alatt össze lehetne hozni az egészet.
- Jó ötletnek tűnik, a Jutsu Shiki kifejezetten jó ötlet lenne, de hogyan alkotsz jó szabálykitételt a célpontnak? Azt sem tudjuk mágus-e vagy sem. Még azt sem, hogy érzékeli-e amit csinál, ami akár olyan szabályalkotást is kizárhat, hogy magával a gyilkolás tényével jelöld meg őt. – közölte aggályait.
- Nem értek egyet. Egy olyan szabály szerintem pontosan elég, hogy ha gyilkosság történik a területen, akkor mindenki, aki bent van, az bent is marad. Ha abból indulunk ki, hogy elmebeteg és mindenkivel végez, akkor mire mi odaérünk, már csak ő lesz az, aki a területen marad és él is. Akik esetleg ottmaradtak... nos, járulékos veszteség. – vontam meg a vállam.
- Mi lenne, ha egy gyilkosság megtörténtekor inkább mindenkinek kiiktatnád az összes izomzatát? – gondolta egy kicsit tovább Tarava. - Persze csak azokat, amik nem életfenntartók. És magát a kört a hely köré írnád fel úgy, hogy esetleg kinn tartózkodó társakat is elfogj vele?
- Ez is egy jó ötlet, viszont egy hiba van benne: Ha mindenki odabenn életben marad, akkor honnan tudjuk, hogy melyikük a gyilkos? Attól, hogy netán látta valaki, még nem feltétlen, hogy ő az. Úgy értem... hazudhatnak is. – kétkedtem.
- Ha a gyilkosság megtörtént, akkor már valószínűleg mindenki tudja ki a gyilkos, aki valószínűleg csupa vér is. Illetve mivel aktiválódik a csapda, senki sem mozdulhat az izmukat sújtó átok miatt. Csak annyi kitételt kell, hogy írj a szabályokba, hogy levehesd a hatást akiről akarod. Két-három alacsony valószínűségű és külön csoportba tartozó emberről levehetjük a bénítást, és ők elmondhatják mi történt. Ha valaki hazudik ki tudjuk szűrni, csak arra kell ügyelnünk, hogy ne tudják, hogy másoktól is megkérdeztük mi történt. – tette immáron számomra is elfogadhatóvá a lebonyolítást.
- Nos, így már jónak tűnik a szabályozás. - értettem egyet végül.
Ted, az informátor ezúttal is a segítségünkre volt, és hála neki, nagyjából fel tudtuk térképezni azokat a helyeket, ahová esélyes, hogy lecsaphat a kölyök. Miután ezzel megvoltunk, kettéváltunk, és külön-külön elhelyeztük a képleteket a megjelölt helyeken, ügyelve arra, hogy az éj eltakarjon minket, és senki ne lásson semmit. A szabályalkotás a megbeszéltek szerint történt, és minden simán ment. A felírások után ismét találkoztunk Taravával, és nem volt más teendőnk, mint hogy várjunk.
Az éjszaka órái lassan teltek, de végül bekövetkezett az, amire számítottunk, és az egyik csapda aktiválódott. Azonnal odasiettünk. A ház előtt két alak feküdt, de őket egyelőre figyelmen kívül hagytuk, és az épület belsejébe léptünk. A látvány nem volt mindennapi. Én, aki már rengeteg embert megölt, ráadásul még hullákat irányított, nos, még én is elundorodtam, mondhatni elborzadtam a látványtól. A terem közepén egy halott ember teteme feküdt. A belei át voltak vetve a fogadó mestergerendáján, a belsőségei pedig szanaszét hevertek körülötte a földön. A légcsöve teljesen szét volt vagdalva, és az egyik lengőborda, akár egy ék ágaskodott a többi között, mintha csak szét akarták volna vele feszíteni a mellkast.
- És még rám szokták mondani, hogy kegyetlen vagyok. – jegyeztem meg enyhén borzongva.
Mindenki aki még a teremben volt, a falaknál, hátráló pózba volt fagyva, mintha mindenki végignézte volna az egészet, és senki sem tett volna semmit. Ezt meglehetősen furcsálltam is, de nem annyira, mint azt, hogy két katona is volt a szobában.
- Hol van a kölyök? – szólalt meg Tarava is.
- Mondtam én, hogy azt kellett volna csinálni, amit elsőnek javasoltam. - morogtam. - De kezdjük meg a kikérdezést, hátha valaki tud valamit.
Révén a szabályoknak, hatalmamban állt az érintésemmel feloldani a megmerevedett emberek bármelyikét, így hát megfogtam a csapost, aki felnyögött, és rettegve pillantott a terem egyik pontjára, mereven, mintha lenne ott valami. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek oda én is, hiszen annyira fókuszált, így én is megláttam a koránt sem kedvesnek kinéző lurkót, aki az egyik tetőgerendán guggolt.
Ez még csak a kisebb furcsaság volt. Ami ennél sokkal érdesebbnek bizonyult, az az, hogy amint megláttuk, a gyerkőc leugrott.
- Vajon hogyan tud mozogni? – tanakodtam magamban.
Olyan hat év körüli emberke volt, a testén pedig alig volt ruha. A karjai csak úgy lógtak a levegőben, mintha használhatatlanok lennének, és valahogy a testtartása sem volt természetes. Mintha fémből lett volna és egy mágneses mezőbe raktuk volna bele. Nem tűnt úgy, mintha magától mozogna, sokkal inkább, mintha egy báb lenne, akit valaki rángat.
- Froozer, volnál olyan kedves és elkapnád őt? - fordultam oda a farkashoz, várva, hogy a villámmal odapörköl neki egy kicsit.
Ekkor vettem észre, hogy az állat szinte maga alá csinál a félelemtől.
- Mi a gond cimbi, talán valami baj van? - kérdeztem.
- Nagyon nem kéne itt lennünk!... El kéne húznunk de nagyon gyorsan! - felelte.
- Ez nem vall rád. - motyogtam. - Tarava, itt valami gáz van. Froo még sosem mondott ilyeneket. – informáltam.
- Ne nézz el a kölyökről, Rohandar. Egy gyilkos, aki képes mozogni a rúnák alatt is. Látod a testét? Valaki, vagy valami segíti...
- Valóban így lehet, de nem mondhatjuk ki biztosan, hogy a rúnákra immúnis, míg meg nem bizonyosodtunk róla, hogy másra nem az. Szerintem támadjuk meg. – javasoltam.
- Te vagy a front. Csinálj nekem helyzetet! – mondta.
- Aha, biztos. - konstatáltam, hogy semmit nem értek abból, hogy mit hadovál, de bedobtam maga.
Tizenöt élőholtat idéztem meg, akiket felszereltem a Demonic Power-rel és a Demonic Intelligent-tel is, csak hogy ne érhessen meglepetés, és rohamra vezényeltem őket. De még támadni sem támadtam, a kölyök szemei máris tágra nyíltak, és megszólalt:
- Hogy merészelsz a saját fegyveremmel szembeszállni velem? - mondta olyan basszussal, hogy a ház beleremegett, majd a kis srác félig bénán elmosolyodott. - Akkor most tanulj! - a fiú keze az arca elé emelkedtek, majd erős mágikus erő áramlott ki a testéből: - Forced Sleep! – mondta ki az általam még sosem hallott mágia nevét.
A kezei élettelenül estek le, a szemei pedig becsukódtak, és mintha csak elaludt volna, egy pillanatra lebukott a feje. Ezt követően a bőre obszidián feketévé vált, a szemei alatt pedig a valószínűleg a kialvatlanságból származó árkok vöröslöttek.
- Na jó, most már aztán tényleg kezdesz idegesíteni pajtikám. Kapjátok el! - utasítottam a hullákat, elvégre milyen dolog az, hogy csak úgy harc közben elalszik a lustája!
Már majdnem elérték a célpontot a katonáim, mikor a homlokán hirtelen felnyílt egy harmadik szem, mely vörös volt, az írisze pedig fekete színt mutatott. A hulláim pedig, mintha csak megbolondultak volna, eszeveszettül elkezdték püfölni a nagy büdös semmit.
- Hát ezeket meg mi lelet? – néztem furcsán, majd rövidesen megértettem, mikor engem is hatalmába kerített a mágia.
Kezdetben csak hangokat hallottam. Ördögi nevetést, halálsikolyt és halálhörgést. Majd megjelent egy alak a semmiből, kinek az arcát először nem láthattam, mert a haja elfedte azt, de aztán hirtelen felkapta a fejét és rám kiáltott:
- Miért nem mentettél meg?! – hörögte a már oszladozó félben lévő ember, aki nem volt más, mint Ann.
Megfagyott bennem a vér. Nem sok olyan dolog volt, mellyel engem meg lehetett volna ijeszteni, vagy jobban mondva sakkban lehetett volna tartani pszichésen, de ez minden bizonnyal azok közé tartozott.
Több éjszaka is küzdöttem már hasonló rémálommal, és mindig csak az ébredés segített. De ezúttal nem volt hová felébrednem, hiszen tudtam, hogy most bizony a kőkemény valóságban vagyok, vagy legalábbis nem alszom, az egyszer biztos. Az oly kedves halott pedig nekem rontott, mondhatni rám támadt, én pedig nem tudtam semmit sem tenni ellene, csak próbáltam kikerülgetni a felém csapkodó kezeit. Nem vitás, ténylegesen is az őrület szélén álltam. Nem volt elég az, hogy az a valaki, aki itt előszeretettel öldököl, tudja, hogy mitől rettegek, de még a lány teste is a kezében van.
Hiába kerülgettem a csapásokat, némelyik eltalált, de furcsa módon nem mindig történt bármiféle kölcsönhatás. Mintha csak átsiklott volna a testemen a keze, míg máskor pedig vágás avagy szúrás keletkezett ott, ahol eltalált.
- Egy pillanat! Ez nem lehet a valódi Ann! – kaptam észbe néhány percnyi fogócska után.
Egy pillanatra visszatért a józan eszem, és ez elég is volt ahhoz, hogy belássam, itt valami átverés folyik. Egyfelől nem így kellett volna kinéznie a testnek, ha az eredetiről lenne szó, és még ha az is lenne, akkor sem valósághű. Elképzelhetetlen, hogy ő legyen az eredeti, elvégre már meghalt. Aztán eszembe jutottak a szavak, melyeket mondott, s melyeket minden egyes rémálmomban is hallani szoktam. Ez ismételten egy löketet adott, és felnyitotta a szemet arra nézve, hogy nagyjából mi is folyik itt.
Az ügy felgöngyölítésében pedig, bizony jó hasznát vettem annak a tanításnak, melyet a mester adott nekem: Ha nem ismerem magam, akkor nem győzhetek a harcban, ahhoz pedig, hogy magamat megismerjem, előbb le kell győznöm önnön lényemet.
- Ez csak valami trükk. Belelátott a fejembe, és valahogy elhitette velem ezt az egészet. – győzködtem magam. – Ez nem valóság!
Nagy valószínűséggel, ha a hegyi remete tanításai előtt találkozok ezzel a valakivel, akkor nem lettem volna képes felülkerekedni a félelemeimen és az elmémen, de így most már minden más volt.
Éreztem, hogy kezdek felülkerekedni a saját tébolyomon és rettegésemen, és átláttam a dolgot. A csapkodó lány nem volt több valamiféle illúziónál, vagy kivetülésnél, aki pedig valójában sebzett engem, az nem volt más, mint a valódi ellenfél, a kiskölyök.
Bár nem nagyon láttam, de próbáltam kiszámítani a következő csapást, hogy vajon melyik irányból érkezhet majd, s utána máris lőttem a Dark Delete mágiámmal. Nem történt semmi, de a rajtam átnyúló kéz sem okozott sebzést bennem. Megálltam és vártam. Többször is lőttem, de sosem történt semmi. Közben a zombi Ann folyamatosan ütlegelt, és bár külsőre nem fájt, belül mégis hatalmas sebeket okozott. Hiába tudtam, hogy nem valódi, mégis fájt, hogy itt van, és fájt, hogy így van itt. Aztán egyszer csak egy villanásszerű dolgot láttam, láttam elsuhanni a célpontomat, majd céloztam, lőttem, majd eltűnt a látomás, és minden visszatért a régibe.
Tarava is besegített, bár ezt csak később vettem észre, mivel ugyan oda, ahová én is lőttem, kristálypengéket torpedózott, így végül nem lehetett eldönteni, hogy ki is intézte el a kis görcsöt.
A földön elterült a meglehetősen megviselt állapotban levő holttest, melytől én undorodtam. Tudtam magamról, hogy gyilkos vagyok, és előszeretettel aknáztam ki a gyengeségeiket és sok esetben a félelmeiket is, de ez még nekem is sok volt. Aki ilyet mer tenni másokkal, az megérdemli a halált, éppen ezért elégtételt éreztem, hogy holtan láttam a kölyköt.
Froozer is, aki egész idő alatt egy sarokban gubbasztva rettegett, most megnyugodott, és láthatóan eltűnt róla az a nyomasztó érzés, amely eddig az uralmában tartotta. Feltételeztem, hogy a Terror lehetett az, amely hatott rá, hiszen ismertem már ezt a mágiát, no meg a hatásait is, de még nem sűrűn láttam és még kevesebbet használtam a gyakorlatban.
Mindeközben megérkezett a városi őrség is. Kapitányuk, kinek arcán egy rút sebhely éktelenkedett, csak végigmérte a tetemet és ennyit kérdezett:
- Ő lenne az?
A többi katona már nem volt ennyire tárgyilagos, a legtöbben elborzadva szemlélték a helyszínt.
- Igen. Már vége. – válaszolta neki Tarava, kivel a tiszt gyorsan kezet is fogott, majd elkezdte osztogatni a parancsokat.
Minket kivezettek a kint álló kocsihoz, ahol kaptunk egy-egy pokrócot. Miután végeztek a helyszínen, visszavittek bennünket a sereg főparancsnokságára. Nem nagyon füllött hozzá a fogam, révén, hogy én voltaképpen egy körözött bűnöző voltam, ellenben nem volt semmi gyanús jel. Senki nem kérdezett semmit, és teljes mértékben rendesen bántak velünk.
Amint megérkeztük, elvezettek minket az ottani parancsnokhoz, aki vállveregetések közepette átadta nekünk a gyerek fejére kitűzött vérdíjat, majd néhány szó kíséretében kikísértek minket. A meglepő a dologban annyi volt, hogy valamiféle Warren testvéreknek hívtak minket, ami nem tudom, hogy honnan jött, de minden esetre nem világosítottam fel őket a tévedésről.
Végül tehát pénzzel a zsebben, az ügyet megoldva hagyhattuk el a tábort.

Spoiler:
Vissza az elejére Go down
Loki
Mesélő
Mesélő
Loki


Hozzászólások száma : 773
Aye! Pont : 63
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 32

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimeSzomb. Nov. 10, 2012 7:44 pm

Nem értem, hogy miért tartozol a Guitar Hero kötelékébe, ha nyomi, legális céheknek való munkákat találsz ki magadnak és végzel el. Lehet csak én vagyok konzervatív, de egy sötét céhnek nem éppen sok legális megbízója van. Erre azért legyünk már tekintettel, mert lassan azt fogom látni, hogy egy virágos réten csokrot kötsz a kis hercegnőset játszó szőke leánykáknak. Régen nem voltak ilyen félresiklásaid...
Mindenesetre kapsz 5.250.000 Gyémántot a két munkádért.
Vissza az elejére Go down
Rohandar Blacksteel
Fekete Mágus
Fekete Mágus
Rohandar Blacksteel


Hozzászólások száma : 2742
Aye! Pont : 2
Join date : 2011. Aug. 14.
Age : 29
Tartózkodási hely : Küldetésen

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 16
Jellem: Semleges Gonosz

Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitimePént. Nov. 30, 2012 5:30 pm

Harc a Szentlángért


Hogy hol is kezdődött ez az egész? Nos, már magam sem tudom, így csak valahol belekezdek. Két hete lehetett annak, hogy egy furcsa megbízást kaptam, méghozzá postán. Nem kifejezetten nekem volt címezve, inkább amolyan formanyomtatványnak tűnt, melyet sok embernek elküldhettek. A levél tartalma nagyjából annyi volt hogy a Neridoz-ok segítséget kénre abban, hogy legyőzhessék az ellenséges törzset a Kreton-okat. Mindkét csoport egy szigeten élt, és már évek óta kisebb-nagyobb csetepatékat vívtak egymással, melyről persze szinte senki sem hallott, ahogyan én sem, egészen addig, míg el nem látogattam a szigetre:
- Üdvözlöm! Emiatt jöttem. – mutattam meg a harcosnak a levelet.
Eléggé furcsa látvány volt maga a sziget. Üdülőparadicsom is lehetett volna, hiszen homokos tengerpartja és sok-sok pálmafája egészen esztétikus látványt nyújtott, még nekem is, aki nem sokat törődtem az efféle dolgokkal.
A katona, akin nem sok ruha volt, mondhatni csak egy ágyékkötő, elvezetett a falujukba. Kezében egy lándzsát cipelt, mely nagy valószínűséggel egyetlen fegyverük volt. Nem sűrűn láttam hozzá hasonlót, hiszen ennél azért már civilizáltabb volt a világ, melyben éltem, de hát annyi baj legyen, hozzá tudtam szokni a látványhoz. A falu sem volt sokkal modernebb. Faházak voltak szorosan egymás mellé tákolva, a települést pedig fal vette kerül, mely szintén fából készült.
- Légy üdvözölve nálunk idegen! – köszöntött az öreg törzsfőnök, akin már valamivel több ruha volt, s a botjára görnyedt. – Te vagy az első, aki válaszolt a felkérésünkre, így tiéd a lehetőség, hogy megpróbáld a lehetetlent! – mondta patetikus hangvételben.
- Ez egyre furcsább és furcsább lesz. – gondoltam, de csak vártam, hogy mivel is fogja folytatni.
- Mint arról netán már értesültél, népem évek óta háborúban áll a Kreton törzzsel, kik a szigetünk túloldalán élnek. Már több csatát is vívtunk velük, de sosem sikerült felülkerekednünk rajtuk, mégpedig azért nem, mert a Szentláng nem hagyja, hogy a sziget egyensúlya felboruljon. Azt akarjuk tehát, hogy oltsd ki a tüzet, hogy lerohanhassuk és elpusztíthassuk ellenségeinket! – mondta, majd egy erők köhögő görcs kapta el.
- Szóval annyit kéne tennem, hogy oltsak el valami lángot? – kérdeztem vissza csodálkozva, hiszen ennyiért nem szokott senki sem felbérelni embereket.
- Ahogy mondod, fiam. – felelte a vénség, mikor már csillapodott a rohama.
- De miért nem oltottátok el ti magatok? – kérdeztem rá, mire minden lakos felháborodva kezdett el morgolódni, és eléggé csúnyán néztek rá.
- A lángot már évszázadokkal ezelőtt gyújtották meg őseink, és azóta lobog. A legenda szerint az a törzs, mely kioltja, örökre meg fog semmisülni. – válaszolt a papa.
- És így nem fogtok elpusztulni, ha velem csináltatjátok meg? – érdeklődtem.
- Nem, hiszen te nem közülünk való vagy. – felelte egyszerűen.
- Értem. És hol is találom pontosan ezt a tűzet? – tettem fel utolsó megválaszolatlan kérdésem.
- A hegy tetején van. – mutatott a sziget közepe felé, ahol egy néhány száz méteres inkább csak domb, mint sem hegy magasodott.
- Rendben, akkor mindjárt jövök vissza, addigra legyen előkészítve a jutalmam! – hagytam meg, és távoztam a helységről.
Jobbára gyalog mentem, mivel sajnos vonat avagy felvonó nem volt ami felvitt volna a tetőre, pedig tudtam volna értékelni a meglétét. Az erdő kihaltnak tűnt, csak itt-ott zavarta meg a csendet egy-egy madár füttye, vagy egy kistestű állat matatása a bozótban. Szerencsémre az emelkedő sem volt annyira vészes, így egy könnyedebb túrának megfelelő edzést vittem véghez, mire felsétáltam a magaslatra.
Bár nem kaptam pontos tájékoztatást arról, hogy hol is keressem a lobogó lángokat, mégsem volt nehéz dolgom, ugyanis a csúcson ott állt egy négy kőoszlopon nyugvó tetővel ellátott, fal nélküli építmény, melynek közepén ott magasodott egy majdnem ember nagyságú kőtömb, melybe bele volt vésve, hogy: „A Szentláng betölti egész Galgamulét, s ragyogni fog a tengeri szigetek közt”, ellenben a kőasztalon nem volt semmi. Még csak egy szikrát sem találtam, nem hogy egy komplett tüzet.
- Most vajon mi legyen? – tanakodtam. – Áh, visszamegyek a faluba, és bejelentem nekik, hogy elvégeztem a melót, aztán kész is vagyunk. – jutottam végül elhatározásra, és visszaballagtam a faluba.
Odaérve előadtam a törzsfőnöknek, hogy felmentem, megtaláltam a kőoszlopot, elfújtam a lángokat és kész, már végeztem is. Csakhogy a dolog nem volt ilyen egyszerű.
- Hazudsz! – vágta rá egyből. – A Szentlángot nem lehet csak úgy elfújni! – ordította.
- Hát pedig nekem sikerült! – erősködtem.
- Teljességgel képtelenség! – tombolt tovább, mire megint csak köhögnie kellett. – Ha mégis sikerült, akkor az biztosan nem az eredeti volt. Azok az átkozott Kreton-ok biztosan magukkal vitték valahová az eredetit. – folytatta véleményem szerint inkább magának mondva, mint sem hogy nekem. – Találd meg, és oltsd el, addig nem kapsz jutalmat! – krákogta.
- És mi van, ha nemet mondok, és inkább feldúlom a falutokat a jutalmamért? – tettem fel a pofon egyszerű kérdést, hiszen megtehettem volna, hisz mi akadályozott volna meg?
A harcosok erre kifejezetten dühösen néztek rám, melyet meg is tudtam érteni, némelyek pedig a dárdájukat is felém szegezték, amik persze nem ijesztettek meg.
- Próbáld csak meg! – nevetett a főnök. – Nekünk is van annyi eszünk, hogy nem tartunk kincseket a falunkban, mikor egy farkast hívunk magunk közé. Nem találnál semmit. – felelte teljesen higgadtan.
- Biztos vagy te ebben? – próbáltam sarokba szorítani, hátha kiugrik a nyuszi a bokorból, hogy hazudik, de sajnos nem jött be.
- Persze hogy az, ne nézz ennyire ostobának! – kérte ki magának. – De egye fene, ha elveszed tőlük a lángot, akkor a dupláját kapod annak, mint amennyit eredetileg szántunk volna. – próbált meg lefizetni.
- Azt sem tudom, hogy eredetileg mennyit kaptam volna, akkor mégis miből tudnám, hogy mennyi a duplája? – kötekedtem, bár belül már eldöntöttem, hogy el fogom vállalni ha valóban duplázhatok vele.
Miután megtudtam az összeget, már mindjárt barátságosabb lennem. Elfogadtam hát ismételten a megbízást, melynek értelmében be kellett hatolnom az ellenségeik falujába, megtalálnom a lángot, eloltanom és kijutnom. Első lépésnek elgyalogoltam a szomszéd faluba, mely a sziget túloldalán volt, majd elköltöttem egy szerényebb uzsonnát, ugyanis az út hosszú volt, én meg éhes lettem.
Szerencsére a települést egyik irányból a tenger, míg a másikról az erdő határolta, így észrevétlenül, az erdő felől érkezve bejuthattam. Kihasználtam természetesen a Shadow Form nyújtotta előnyöket is a beosonáshoz, és mivel már a nap lemenőben volt, így a dolgaim csak még egyszerűbbé váltak. Rövidesen már csak a tüzek fényét kellett kerülnöm, hogy teljesen észrevétlenül mozoghassak a kunyhók közt. Ugyan a helység fallal volt körülvéve, az őrzése mégis eléggé gyengének, vagy leginkább elhanyagolhatónak volt mondható. Alig találkoztam egy-egy őrködő vagy őrjáratozó férfival, és azok nagy része sem volt különösebben éber.
- Mondhatni háborúban állnak, és így vigyáznak a saját biztonságukra? Hát ez szégyen. – gondoltam magamban.
Egy fél óra leforgása alatt feltérképeztem a falu teljes területét. Nagyjából megjegyeztem, hogy az utcák merre visznek, már ha utcának lehet nevezni azokat a teljesen szabálytalan vonalvezetésű és mindössze föld alappal rendelkező kitaposott ösvényeket, amik ott voltak. A szent baromsággal viszont az volt a problémám, hogy mindenfelé fáklyák égtek, így fogalmam sem volt róla, hogy melyik is lehet az, amelyiket én keresem, vagy, hogy egyáltalán köztük van-e. De voltaképpen egyre kevésbé kezdett izgatni a dolog. Engem „tűzoltónak küldtek ide, szóval csak annyi volt a dolgom, hogy elintézzem az összes égő dolgot. Ennek azonban a falu lakói voltak az akadálya. Még ha nem is voltak éberek, nagy valószínűséggel nem hagyták volna szó nélkül, ha egyszer csak elkezdenek elfogyni a világosságot adó lobogó fáklyák. Szóval egy rövid ideig tanakodtam, hogy mi legyen, aztán döntésre jutottam. Az információk alapján, no meg az alapján, amit a másik településen láttam, nem tartottam valószínűnek, hogy akár csak egy mágus is legyen köztük, vagy ha netán mégis, akkor az az egy avagy két személy komolyabb erővel rendelkezne. Tehát ami az ellenállást illeti, el tudtam volna intézni őket. Ami sokkal inkább gondot okozhatott volna, az az volt, hogy mi van akkor, ha valaki gondol egyet, és menekülni kezd, teszem azt az általam keresett lobogással. Nekem személy szerint teljes mértékben mindegy volt ugyan, hogy ég-e vagy nem az a cucc, viszont ha megint nem fizetnek, akkor az már gondot okozott volna, elvégre voltak útiköltségeim, ráadásul már időt és energiát öltem bele a dologba, így nem lett volna szerencsés végkifejlet, ha üres kézzel megyek el innét. Másfelől valóban megtehettem volna, hogy a másik települést dúlom fel, hogy hátha hazudtak és mégis csak van náluk valami eladható érték, viszont ebből a szempontból megvizsgálva ugyan ezt megtehettem volna a jelenlegi tartózkodási helyemen is, és akkor még arra is volt esélyem, hogy kifizetik az eredeti jutalmam is. Én pedig pontosan erre készültem.
Először kilopóztam a fal bejáratához, majd ott elhelyeztem húsz darab élőholtat, és miután felruháztam őket a Demonic Intelligent-tel, meghagytam nekik, hogy bármi történjék is, egyetlen lakos sem juthat ki innét élve. Ezzel nem is lett volna semmi gond, csak azzal, hogy mégis mivel irtsak ki ennyi embert, hisz első ránézésre talán százan is lehettek a szóban forgó őslakosok. No persze nem az lett volna a gond, hogy nem tudtam volna elbánni velük, vagy hogy kevésnek éreztem volna magam hozzá, hanem az, hogy melyik lenne a legcélravezetőbb a sok-sok kínálkozó lehetőség közül. Végül arra jutottam, hogy spontán leszek és nem tervezem meg előre ezt a lépést.
Kiléptem tehát az eddig takarást nyújtó fák és bokrok közül, és elindultam a bajárat felé, nyomomban a zombikkal. Még pár méternyi utat a falu belsejében is megtehettem anélkül, hogy bárki is feltűnt volna az utamban, mint akadályozó tényező. Viszont amikor kiléptem az egyik faház oldala mögül, megpillantott két bennszülött is, és igencsak furcsán és érthető módon ellenségesen néztek rám. Nem akartam elkerülni azt, hogy riasszák a többieket, így nem öltem meg őket se csendben, sem pedig gyorsan, vagyis nem mindkettőjüket.
- Legyen a… bal oldali. – döntöttem el a dolgot, és a Bone Teeth segítségével leterítettem a dárdáját éppen csak kezébe kapó lakót.
A másik erre kiabálni kezdett, amit nem értettem, valószínűleg olyan nyelven beszélt, amely itt volt csak honos, ezért nem voltam tisztában a szavainak a jelentésével. Rövidesen felbolydult az egész helység és mindenfelé kiabálás támadt. Több irányból és lándzsával felszerelt emberek rohantak felénk, és egyre több helyen gyújtottak gyertyát vagy fáklyát.
- Nagyszerű. – konstatáltam a történéseket.
Az első fickó is, akivel összefutottam, révén, hogy ő volt hozzám a legközelebb, elindult felém a kezében a fegyverével, de nem volt kedven túl sokat foglalkozni vele. Míg régen az ölés némileg örömet okozott, mostanra már nem számított, mondhatni immunissá váltam rá. Csak egy ember vérére szomjaztam és az nem volt köztük. Szóval minél gyorsabban ki akartam végezni minden élő és mozgó falusit, hogy aztán mehessek a dolgomra. Éppen ezért hasonlóan a társához, miután megtette azt a szívességet, hogy riasztotta a többieket, a fogakkal őt is átküldtem az örök vadászmezőkre.
Azok, akik arra készültek, hogy felvegyék velem a harcot, már volt annyi eszük, hogy nem rontottak egyenesen nekem, mintha csak vártak volna valamire, mindössze megálltak előttem. Több irányból is jöttek még hozzájuk harcosok, mígnem teljesen be nem lettem kerítve. Ekkor tűnt fel, hogy a gyerekek és a nők, meg egy-két öreg, akik nagy valószínűséggel eddig a házakban voltak, most nagy igyekezet közepette a fal bejáratához, a főkapuhoz igyekeznek, miközben a férfiak úgy helyezkedtek el, hogy ne tudjak kárt tenni a menekülőkben anélkül, hogy rajtuk át ne vágjam magam. Természetesen nem lett volna az sem túl nagy kihívás, hogy utat törjek magamnak rajtuk, hogy elkaphassam az iszkoló harcképteleneket, de nem tettem. Pontosan erre a célra hagytam hátra a csapatomat odakint, és bíztam benne, hogy megfelelően végre fogják tudni hajtani a rájuk bízott feladatot, és nem fognak elengedni senkit sem.
Szóval én inkább a valódi ellenfelekre figyeltem oda. Megközelítőleg húszan lehettek azok, akik hátra maradtak, és nem volt más fegyverük, mint a lándzsájuk. Tisztában lehettek vele, hogy semmi esélyük sincs ellenem, de ennek ellenére elszántság és harci tűz égett a szemükben. Kedveltem az ilyen embereket, és ha nem ütközött volna az érdekeimmel, még életben is hagytam volna őket, de jelen esetben ez most nem volt kivitelezhető.
- Sajnálom skacok, de mindannyiótoknak meg kell halnotok…. Ha netán ti béreltetek volna fel, akkor másképpen alakultak volna a dolgok, de így nem tehetek mást, bocsi. – mondtam el egy mindössze néhány szavas monológot, és választ sem várva nekikezdtem, hogy elbánjak velük.
Megidéztem a maradék harcosaimat is, így közel kiegyenlítetté vált a létszám, majd megkezdődött a valós összecsapás. A hulláim kardjai a dárdák fa nyelein csapódtak, én pedig csak középen álltam, és vártam, hogy a holtak serege győzedelmeskedjék. Nem is volt kétséges, hogy ez így lesz, ezért nem is maradtam túl sokáig egy helyben. Elindultam, és átvágva magam a csatázók gyűrűjén, amely körülöttem kígyózott, megindultam hogy eloltogassam szépen sorban a fáklyákat. Ehhez le kellet vágnom az oldalamon lógó karddal az egyik törzsi vitézt, de ez sem okozott nagyon nagy megerőltetést, mivel bevetettem ellene a Blinding Flash-t, így még azt a kevéske esélyt is elvéve tőle, amely megvolt neki. Az ideiglenesen megvakuló bajnokot pedig, noha fizikailag talán még nálam is sokkal jobb kondícióban volt, egyetlen gyors szökkenéssel levágtam. A jobb vállától egészen a bal medencéjéig szabdaltam át a húsát a pengémmel, így szinte azonnal meghalt, de legalábbis harcképtelenné vált, és jelen pillanatban nekem már ez is elég volt. Futni kezdtem végig a település kitaposott csapásain, és a szél segítségével sorban elfújtam az „utcai világítást”. Amint a nagy részével megvoltam, sorra jártam a házakat, és áttúrva mindent, felkutattam a minden értéket, amely sajnos nem volt túlzottan sok, azok is inkább csak tovább adható ékszerek voltak.
- Hát, a semminél azért ez is több. – gondoltam. – Legalább az útiköltségemre futja majd, ha másra nem is.
Mire visszajutottam a kiindulási pontra, a tusának már régen vége volt, és a telepatikus úton küldött parancs értelmében a megmaradt csapataim mind a kapuhoz vonultak át, hogy az ottani tömeget is megsemmisítsék.
A mérleg eléggé nagymértékben dőlt felém. Mindösszesen hat katonámat tudták ártalmatlanítani, és mind odavesztek. Azt persze nem tudhattam, hogy az intézkedéseim ellenére nem maradt-e esetleg valaki élő, aki kijutott a blokádom alól, de ez most már lényegtelen volt. Minden világosság kihunyt, ami a lakosoknak szolgált, és már csak a holt pislogott le a véres földre. Mindenfelé holtak feküdtek azokban a pózokban, ahogyan a halál érte őket.
- Ez így nem lesz jó. – gondoltam.
Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi késztetett arra, hogy problémának érzékeljem ezt az egészet, de annyi biztos volt, hogy nem akartam így hagyni. Utasítottam hát a csapatomat, hogy minden hullát hordjanak be a falul belülre. Amint ezzel megvoltak, kerestem egy fáklyát és meggyújtottam. Mivel fából épült az egész hely, és mivel eléggé szűkek voltak az házak között a hézagos helyek, így nem kellett túl sok dolgot meggyújtanom ahhoz, hogy az egész falu lángra kapjon. Ropogva és hatalmas hőt bocsátva lángolt az egész, és az égő hús szaga mindent beborított, így amellett döntöttem, hogy nem várom meg, hogy kialudjon a tűz, hanem inkább tovább állok, mivel még az én orromat is facsarta a hullaszag, noha ha valakinek, akkor nekem nem kellett volna, hogy ez gondot jelentsen.
Szerencsére szélcsend volt, így a füst nem követte a mozgásom, valamint nem állt fenn annak a veszélye sem, hogy netán átterjedjen a láng a közeli erdőre is, melyben éppenséggel én is kalandoztam akkor.
Hajnal volt, mikor elértem a sziget túloldalán a települést, ahol felbéreltek a minap. Már a határon vártak rám, holott nem is szóltam arról, hogy jövök, és annak ellenére, hogy végrehajtottam a küldetést, hiszen megérkezésemre már minden tűz kialudt, mégis eléggé mérgesen néztek rám.
- Mégis mi volt az a tűz az éjszaka? – kérdezett rá mindenféle köszönést vagy valami hasonlót mellőzve a törzs vezetője.
- Hát ha éppenséggel tudni akarja, akkor teljesítettem a megbízást. Azt kérték, hogy oltsam el a tüzet, nos, mielőtt ez meggyulladt, minden más tűz kialudt már, magam ellenőriztem. – válaszoltam.
- Biztos ez? – kérdezte most ő, amit az előző nap én szegeztem neki az értékek kapcsán.
- Igen, teljesen biztos, mondtam már, hogy én magam ellenőriztem le. – morogtam vissza kissé morcosan, mivel nem szerettem ismételni magam, ráadásul az éjszaka nem is aludtam valami sokat, ami szintén nem tett jót a kedélyállapotomnak.
- És akkor mégis miért volt szükség az újabb lángok felszítására? – sandított rám fürkésző tekintetével.
- Az az én dolgom. – zártam el könnyedén a kérdést. – Adják ide a fizetségemet, aztán már itt sem vagyok. – sürgettem őket, hiszen nem érdekeltek már a továbbiakban, csak a pénzem kellett.
- Lassan a testtel! – vonta össze bozontos, ősz szemöldökét a vénember. – Majd akkor kapsz csak pénz, hogy ha valaki közülünk elment, és megbizonyosodott arról, hogy igazat mondtál és nem ég már ott semmi. Mert ha ég, akkor nem rohanhatjuk le a mocskokat! – fortyogott, mintha már előre azt látta volna, hogy ezúttal is füllentek és nem teljesítettem semmit.
- A lerohanásra semmi szükség, ahogyan az ellenőrzésre sem. – szóltam teljesen higgadtan, mire a vén még furcsábban meresztette felém a tekintetét. – A rivális törzset ugyanis az éjszaka folyamán teljes mértékben likvidáltam. Túlélő nincs. – folytattam, mintha csak annyit mondtam volna, hogy lehetséges, hogy a holnapi napra megjön a lehűlés és talán még eső is lesz.
- Hogy micsoda? – nyílt tágra a szeme a papának. – Te egymagad végeztél velük?... Az teljességgel ki van zárva! – kiabálta, miközben a harcosai már arra készültek, hogy rám támadjanak, vagy hogy legalábbis ha gyanúsan cselekednék, akkor megállítsanak.
- Már pedig így van. Az éjszakai tűzre azért volt szükség, mert nem bírtam a sok hullát, ezért összehordtam őket és elégettem a tetemeket. – tetéztem tovább a meglepetésüket. – Ha akarjátok, nyugodtan leellenőrizhetitek, de csak az után, hogy engem kifizettetek.
- Még mit nem! – háborodott fel az öreg, mire én csak annyit tettem, hogy közelebb léptem hozzá, és mélyen a szemébe néztem, s a következőket mondtam.
- Ha kell, én elveszem erővel azt, ami nekem jár. Nem kerülne több energiámba kiirtani ezt a falut, mint a másikat. Te döntsz öreg. Fizetsz, vagy mind meghaltok. – adtam ki neki végül az ultimátumot, amely bizonyos szempontból jogos is volt, elvégre csak azt követeltem, ami már az enyémnek kellett volna hogy legyen, hisz a munkát már elvégeztem.
Látszott a bácsikán, hogy egyfelől vérig van sértve, másik oldalról azonban tisztában volt vele, hogy ki is vagyok és mennyivel vagyok erősebb nála és egész „népénél”. Így hát, holott a szeméből azt olvastam ki, hogy „dögölj meg te rohadék”, a szájával mégis mást mondott:
- Rendben van, fizetünk, de csak egy feltétellel: azonnal el is hagyod a szigetet! – alkudozott.
- Megegyeztük. – vágtam rá azonnal, elvégre eszem ágában sem volt itt maradnom ebben az isten háta mögötti földdarabon, messze a normális, vibráló életvitelemtől.
- Három harcosom elmegy, és elhozza neked a jussodat, addig kérlek, maradj itt és várd meg őket. – mondta legyűrve a még mindig benne dúló haragot.
- Csak siessenek! – vetettem oda, miközben én már hátat is fordítottam a mukinak, és elsétálva egy pont méretes sziklához, helyet foglaltam rajta.
A harcosok, kik eddig előttem álltak, most sem tágítottak, és árgus szemekkel figyelték minden rezzenésemet, csakhogy nem állt szándékomban bármit is tenni. Mindössze kényelmesen vártam, hogy megérkezzen a pénzem. Megtehettem volna azt is, hogy elküldök egy zombit, hogy kikémlelje a rejtekhelyet, és meglopjam őket egy kicsit, de nem történt így, noha megfordult a fejemben az ötlet. Úgy döntöttem, hogy azzal, amit a másik telepről összeszedtem, meg a mostani összeggel, mellyel tartoznak nekem, azzal bőven kiegyezem, nincs szükségem még több felesleges macerára. Ráadásul abból kiindulva, hogy milyen helyen is laknak ezek a népek, nem tartottam valószínűnek, hogy egyáltalán nagyobb mennyiségű pénzük vagy értékük lehetne, amiből én hasznot tudok húzni.
A várakozás idegesítő volt, mivel legalább egy óra hosszat eltartott, de végre visszatért az a három megbízott, akik a jutalmamért mentek, kezükben pedig egy bőr erszény volt, melyet érkezésükkor átadtak a vezetőjüknek.
- Nos, ha jól sejtem, akkor az nekem jött. – nyújtottam a kezemet, hogy megkapjam végre.
Mindössze messziről odadobták nekem, miután a törzsfőnök visszaadta az egyik katonának.
A biztonság kedvéért kibontottam, s leellenőriztem, hogy valóban pénz van-e benne, és nagyjából ránézésre megegyezik-e a kívánt summával. Mivel mindent rendben találtam, így hát fogtam magam, és hajóra szálltam, amely visszament a kontinensre, fedélzetén velem. Ezt a hajót ugyanis még akkor béreltem mi a két fős legénységével együtt, amikor ideérkeztem a szigetre, és némi pénzösszegért cserébe persze, de hajlandóak voltak rá, hogy meg is várjanak, amíg végzek. Így hát egy nem túl megerőltető kaland végén visszatérhettem Hargeonba, és onnan pedig már ismét mehettem, amerre csak akartam, zsebemben a pénzzel.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Rohandar Blacksteel - Page 2 Empty
TémanyitásTárgy: Re: Rohandar Blacksteel   Rohandar Blacksteel - Page 2 Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
Rohandar Blacksteel
Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Rohandar Blacksteel
» Rohandar Blacksteel
» Rohandar Blacksteel
» Rohandar Blacksteel
» Rohandar Blacksteel

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: