Nenrini Rain

Név: Nenrini Rain
Nem: Férfi
Kor: 19
Mágia: Sárkányölő (kristály)
Céh: Dragon Fang

Kinézet: 185 centi magas, vékony, de izmos alkatú. Piros, narancssárga végű haja derekáig ér, elől mindig jól felborzolja, ami néha világos zöld szemébe lóg (bár ezt nem igazán szereti). Bő szárú fekete nadrágot visel vastag, acélcsatos övvel. Csizmája magastalpú, féllábszárig ér. Felül egy passzos, fekete rövidujjú pólót hord, felette pedig egy fehér, rövid ujjú hosszúkabátot. A kabát deréktáján található egy rövidkard hüvely, melyben található is egy kard, Rain első kardja. Nincs megélezve, többnyire csak amolyan kabalaként van nála. Csuklóin csatos csuklópántot hord, valamint ujjatlan bőrkesztyűt.

Jellem: Rain alapvetően optimista. Igyekszik mindenben a legjobbat keresni, hiszi, hogy nem létezik a világban olyan, amiben ne pislákolna akár egy mákszemnyi jóság, vagy tisztaság. A múltján nem rágódik, de a jelent annak a tiszteletére éli meg. Nagyon szeret törődni másokkal, és ő is vágyik a törődésre. Mindig mások érdekeit helyezi a sajátja fölé, sosem hagy cserben senkit. Nyughatatlan ember, sosem tud egy helyben megmaradni, mindig csak kalandozni akar, felfedezni, és a társaival lenni. Ha harcra kerül a sor, igyekszik nem gyilkolni.

Felszerelés: A fentiekben leírtakon kívül semmi egyéb.

]Előtörténet:

A napló, amit a kezedben tartasz, Kedves Olvasó, látott már szebb napokat is. A napló gerincét már csak a szentlélek tartja a helyén, sok lap elszakadt, meggyűrődött, a borítót pedig megannyi megpróbáltatás nyoma ékesítette, eltakarva a valaha aranyszínben csillogó címet: Nenrini Rain naplója. Ahogy kinyitod, az első oldalon egy sebtében odafirkantott aláírás fogad, majd egy rövid szövegrész;

„Köszönöm a lánynak, kit oly sokáig követtem, hogy segítsen megkeresni a békét, és köszönöm Leenának, hogy mellette megtalálhattam.”

A napló további oldalai sajnos megsérültek, de az itt-ott kivehető szövegekből kiderül, hogy csak pár személyes gondolatot tartalmaznak, majd mikor megkezdődnek a dátumozások és a napszámozások, a szöveg jobban kivehető, és könnyen olvasható. Az első feljegyzésnél nem olvasható dátum, és azt is észreveszed, hogy ez az oldal nem a naplóhoz tartozik, csak bele lett csúsztatva. A következő olvasható rajta;

„Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy a tervem nem vált be, és Jophiel mesternek volt igaza. Ha így történne, tudd, nem bántam meg! Azt viszont sajnálom, hogy most, mikor ezeket a sorokat írom, azt Leena tudta nélkül kell megtennem. Kérlek, Olvasó, ha ezt olvasod, tégy meg nekem egy szívességet; mond meg Leenának, hogy minden rendben lesz! Most pedig elindulok. Ha ezt bárki olvassa, az már tudja, hogy soha nem térek vissza ebből a csatából. De nem hiába vetem most papírra ezeket a sorokat, és nem hiába zárom el a varázsládába ezt a naplót, ami halálom esetén nyílik csak fel! Tudnotok kell, mit láttam, és mi minden történt velem, ami végül idáig vezetett. Talán én magam soha nem fogom tudni elmesélni, ezért hagyom itt ezt a naplót. Kérlek, olvasd el, és ismerd meg, hogy éltem…”

A következő oldalak már a napló saját lapjai, rajtuk sorok százaival. A következő oldalon kezdődik az első bejegyzés, mely alatt ezen szavakat olvasod;

„1. Bejegyzés: Gyermekkorom.

Era gazdag negyedeihez fogható nincs másik Fiorén. Az a pompa, az a fényűzés… az a sok aranyba és gyémántba öltözött ember! Fantasztikus már maga a látvány, hát még ott élni! Ugyanez nem mondható el Era nyomornegyedéről… igen, sajnos én ott születtem, pont félúton a hivatalnoki és a nyomor negyed között. Anyám szolgálónő volt egy nagyon gazdag és befolyásos embernél. Mint később kiderítettem, a fickó a Fiore Hadászati Tudományakadémia igazgatója, és mellesleg a Kunugi Vasútművek egyik részvényese volt. Akkoriban még fel se tudtam volna fogni azt a gazdagságot, amiben ez az ember élt. A vezetéknevét sosem tudtam megjegyezni, de a keresztnevét sosem felejtem el; Baltazár. Anyám nagyon kedves asszony volt, rengeteget dolgozott, hogy el tudjon tartani engem, és húgomat, Tiliát. Reggel hatkor elköszönt tőlünk, és este 10-kor jött, hogy segítsen álomba szenderülni a hideg éjszakákon. Egy pincelakásunk volt, egy meglehetősen undok és ronda öregasszony alatt. Ez az ő borospincéje volt, de amióta meghalt a férje, üresen állt, így inkább kiadta. Ahhoz képest, hogy mennyire rossz állapotú volt a helyiség, ahhoz képest elég felháborító árat kért anyámtól. De ő mindig időben, és mindig eleget fizetett. Ez igencsak fúrta a gonosz öregasszony oldalát, sosem tudta megérteni, hogy egy koszos szegényasszony hogyan tud mindig ennyi pénzt összekotorni.
Baltazár uraság kúriájában akadt munka bőven. Nem egyszer előfordult, hogy anyám bevitt minket a konyhára. Ez állítólag szigorúan tilos volt, de a többi szolgáló jó barátja volt anyámnak, így ők egy szót sem szóltak. Kaptunk mindig enni, ha ott voltunk, többnyire azt az ételt, amit az uraság és a családja meghagyott az ebédről. De micsoda lakomák voltak azok! A legfinomabb étkek! Még ha csak pár falat hús is maradt a csonton, az is felért egy egész hajónyi ízbombával. Nagyon élveztem, mikor ott lehettem, ahogy Tilia is. Szükség is volt rá, hogy néha ott lehessünk, mert Tilia súlyos beteg volt. Nem igazán tudom még ma se, mi volt a baja, de folyton rosszullét környékezte, sokszor napokig az ágyban feküdt ijesztően magas lázzal, és ha szerzett valami sérülést, az az istenért sem akart begyógyulni. Ezzel szemben Tilia nagyon derűs lány volt, mindenben követett, mindig hallgatott rám. Gyerekfejjel fel se fogtam Tilia állapotát, de felesküdtem, mint hős lovag, hogy minden nap minden percében csak őt fogom védelmezni. Rengeteget játszottunk, mindig együtt voltunk. A nyomornegyed többi kölyke utált minket, mert azt hitték, minket Baltazár uraság egyenesen „meghívott” a kúriájába, és még undorító pletykákat is elkezdtek terjeszteni anyámról, hogy mit meg nem tesz az uraságnak. De minket nem érdekeltek. Éltük a magunk kis képzeletvilágát.
Nyolc éves lehettem, mikor Tilia állapota megsúlyosbodott. Nem tudott járni, nem tudott enni, de egyre soványabb volt. Nem volt pénzünk orvosra, anyám pedig egyre rosszabbul viselte ezt a kétségbeejtő helyzetet. De ő mindent megtett. Volt, hogy nem láttuk napokig, mert folyamatosan dolgozott. Előfordult, hogy pár nap múlva hazaért, becsukta maga mögött az ajtót, és a fáradtságtól azonnal összeesett. Hamarosan Tilia állapota valamelyest jobbra fordult, anyám pedig egyszerű konyhai munkásból és takarítóból Baltazár uraság ápolója lett. Az uraság ugyanis szintén betegeskedett, bár neki kimerült a szenvedés annyiban, hogy bizonyos időközönként köhögött egyet-kettőt. Anyám az uraság gyógyszereiből néha elcsent egy-két szemet, és azt adtuk Tiliának. A gyógyszerek hatottak, Tilia látványos javuláson esett át.
Egy nap aztán anyám ismét bevitt minket a kúriába, ám ezúttal a neki fenntartott szobába az uraság lakosztálya mellett. Ott aztán olyan kényelem volt, mint amilyet még soha azelőtt nem tapasztaltam, Tilia látszólag szinte teljesen meggyógyult, nem voltak már rosszullétei, nem szenvedett lázban, és megerősödött. Egy egész évig laktunk ott, csak akkor jöhettünk ki a szobából, ha az uraság nem volt otthon. De aztán történt valami…
Egy hideg, hóviharos délelőttön anyám és a többi szolgáló elmentek a piacra megvenni az uraság számára a szükséges holmikat, gyógyszereket és étel hozzávalókat. Az egész kúriában csak én, és húgom voltunk. Mágusosat játszottunk, én voltam a tűz mágus, Tilia pedig a jégmágus, és éppen nagy csatát vívtunk egy hegyen, ami történetesen az ágyunk volt, a varázslatok pedig a párnák. Az ugrabugrálás közben azonban Tiliára soha nem látott roham tört. Összeesett, a láza hirtelen 50 fokra is felemelkedett, hányni kezdett, és remegett minden tagja. Kétségbeestem. Még mai fejjel is úgy gondolom, hogy abban a pillanatban még ha akartam se tudtam volna tenni semmit.
És ekkor váratlanul megérkezett Baltazár uraság, aki a tervezettnél előbb érkezett haza, és éppen azt kereste, hogy hol vannak a szolgálói. Először torkaszakadtából üvölteni kezdett, hogy mit keresünk itt, majd látta a húgom szörnyű állapotát. Azonnal elszaladt, és alig két perc múlva két férfivel tért vissza. Az egyik férfi magas volt, fura zöld öltözéke volt, és sűrű, hosszú szőke haja. A másik alacsonyabb volt, egy vörös talárt hordott, rövid fekete haját hátrafésülte, így jól látszottak a homlokára tetovált szimbólumok.
-Itt van, lássátok el! – parancsolta Baltazár uraság, amire a hosszúhajú csak felemelte a kezét.
-Meg fogunk tenni mindent, ami tőlünk telik!
-Jophiel, mágusok vagytok, az istenit!
-Azok, de most jobb lenne, ha hagynánk Rint dolgozni!
A Jophiel nevű mágus hangjában megbúvó él először felháborodást váltott ki az uraságból, de aztán csak hallgatott, és nem kevés undorral a képén nézett a szerencsétlen Tiliára. Én zokogva, tehetetlenül kuporogtam mellette, és szorítottam a kezét.
A Rin nevű mágus leguggolt, megvizsgálta Tiliát, majd elmondott egy varázsigét, amire nem emlékszem. Halvány fény villant, majd Tilia teste is fényesen kezdett izzani. A jelenség alig tartott egy percig, majd gyorsan elhalványult, és Tilia békésen feküdt a földön. Nem remegett, nem nyöszörgött fájdalmában. Felnézett rám, könnyes szemeit lassan megtörölgette.
-Te mentettél meg?
Újra könnyekben törtem ki, erre a Rin nevű megpaskolta a vállamat, majd a lányhoz fordult;
-Igen, ő volt az! Büszke lehetsz rá, igazi hős!
De ez nem volt igaz. Ezután minden percben átkoztam magam, hogy mennyire tehetetlen voltam. Megesküdtem, hogy megvédem a húgomat, hogy vigyázok rá, és mikor szükség lett volna rám, elbuktam.
Mikor a szolgálók hazaértek, anyámnak már fülébe jutott a hír a történtekről, és azonnal szaladt is hozzánk. Az uraság már várta. Nem tudom, mit mondott anyámnak, de végül anyám belépett a szobába, gyorsan összeszedte minden holminkat, és elhozott minket onnan. Többé nem ment dolgozni az urasághoz. Még mielőtt kiléptünk volna a kúriából, láttam a két mágust, ahogy néznek minket. A Rin nevű baljóslatú arckifejezéssel fordult el tőlünk, Jophiel azonban végig engem nézett, és tekintetében valami olyasmit láttam, ami megrémisztett. Bár egy egész folyosó választott el minket egymástól, és alig pár másodperc volt mindez, de mintha a lelkembe látott volna.
Otthon Tilia ágyba került, és anyám minden percében őt gondozta. Arcán a kétségbeesés, a bánat és a tehetetlenség egyvelege alkotott rémisztően lehangoló összképet. Pár nap múlva Tilia egyik reggel nem ébredt fel. Én zokogtam, könyörögtem, hogy nyissa ki a szemét, de anyám csak ült, őt nézte, és nem szólt semmit.
Rá egy héttel a fönti öregasszony jött beszedni a lakbért, amit akkor se tudtunk volna kifizetni, ha eladjunk a koszos pokrócainkat és ruháinkat. Anyám úgy járt-kelt, mint akiben egy csepp életerő sincs. Arca kifejezéstelen volt, szemébe sötétség, és üresség költözött. Az utcán próbáltam neki ételt szerezni, de sosem akart enni. Nem tudtam mit tegyek, megpróbáltam segítséget kérni az arra járóktól is, de semmi… senkit nem érdekelt, mi lesz a sorsunk. És mikor erre rádöbbentem, én is elveszítettem az erőmet. Még eljárogattam egy utcai árúshoz, aki egy kis kétkezű munkáért adott egy vekni kenyeret, de semmi más nem érdekelt. Se a gúnyolódó gyerekek, se a köpdöső öregasszonyok, vagy a mulatozó vándorok.
És ahogy arra számítani lehetett, anyámat is elérte a vég. Én úgy gondolom, hogy ő akkor halt meg, mikor Tilia is. Bár jött utánam, és ott volt velem még napokig, de ekkor neki is vége volt… talán nekem is.
Nem volt hol aludnom, nem volt mit ennem, és a magány gyilkos súlya szinte agyonnyomott. Hamarosan sírni se volt kedvem, nem volt kedvem ott ülni a patkánylakta ládák tövében, nem volt kedvem nézni azokat a járókelőket, akiknek így vagy úgy, de jobb az életük, és megvetően tekintenek le rám. Így hát egyik nap felkeltem a szemétből és hordókból készített kis menedékem mögül, leromboltam az addigi összetákolt lakhelyemet, és elindultam. Nem gondolkoztam el azon, merre, egyszerűen csak mentem. Hagytam, hogy a lábaim vezessenek engem. Mikor lefordultam egy sarkon, nem gondolkodtam azon, hogy miért éppen ott fordultam le, egyszerűen csak ez volt a hívogatóbb.
Kiértem Era városából, követtem a kikövezett utat. Beszéltek hozzám az úton vándorkereskedők, szekérről pásztorok, vagy kalandozó mágusok, de egyiküket se hallottam meg. Tudtam, hogy ott vannak, de azt is tudtam, hogy nekem nem kell itt lennem.
Addig meneteltem, míg a lábaim már fel se emelkedtek, pusztán a köveken csúszkálva haladtam tovább. A nap végén az út szélén egy kis tisztás végében huppantam le, és visszamerültem a rémálmok birodalmába.

2. Bejegyzés: A lány, akit követtem

Mikor felébredtem, még sötét volt, de már látszottak a nap első sugarai a horizonton. Éhes voltam, fáztam, és még mindig a legmélyebb depresszió környékezett. Csak ültem, és bambultam, bambán meredve az előttem aranysárgába öltözött mezőre. Aztán hirtelen valami furcsa dologra lettem figyelmes. Egy lány táncolt éppen a mező közepén, de ez a lány nagyon furcsa volt. Úgy nézett ki, mint egy szellem. Teste áttetsző volt, bőre halványan fénylett, haja úgy lebegett, mintha víz alatt lenne. Az arcát nem láttam, de volt egy olyan érzésem, hogy mosolyog. A tánca lassú volt, és egyre közeledett hozzám. Kíváncsi voltam, vajon mit is látok, bár először tartottam is tőle picit.
A lány arcát nem lehetett látni, de olyan érzésem volt, mintha pontosan rám nézne, és szólna hozzám. Hívott magához, számomra nem hallható, de érezhető lágysággal. Követtem őt, a puszta kíváncsiság vezérelt, és semmi más. A lány nem a földön járt, hanem felette pár centire lebegett. Egyre beljebb suhant az erdőbe, számára könnyű volt átrepülni a sűrű avart, míg én lassabban haladtam, ahogy próbáltam átverekedni magam az akadályokon. Végül egy újabb, kisebb tisztásra érkeztem, aminek közepén egy gazdátlan tábor volt felverve. Egy apró sátor, előtte egy fa sámli, az előtt tábortűz helye, melyben épphogy csak füstölögtek a széndarabok. Senkit sem láttam a környéken, de nem volt időm jobban körülnézni, mert a lány máris odasuhant a sátorhoz, és odahívott magához. Lassan és csendesen közelítettem meg a sátrat, majd mikor betudtam kukkantani a belsejébe, láttam, hogy egy jól megtömött utazózsák hever odabent. Kérdőn néztem a lányra, aki csak intett, hogy menjek be a zsákért. Így is tettem. Felnyitottam a zsák tetejét, és kiemeltem belőle az első dolgot, ami a kezem ügyébe került. Egy gondosan becsomagolt szalonnadarab, és egy vekni kenyér akadt a kezembe, alattuk egy kulacs friss vízzel. Annyira megörültem a zsákmánynak, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Hirtelen rádöbbentem, mennyire éhes vagyok, és gondolkodás nélkül hozzáláttam elfogyasztani a zsákmányomat.
Pár perc múlva azonban egy dühös kiáltásra lettem figyelmes. A szám tele volt kenyérrel és sonkával, de kidugtam a fejem a sátorból, és azt láttam, hogy a szellem lány eltűnik a szélben, a fák közül pedig egy tagbaszakadt fickó ugrik elő íjpuskával és egy döglött vaddisznóval a kezében. A lányt vehette észre előbb, de mikor engem is meglátott, csak még dühösebben csörtetett a tábor felé. Kirontottam a sátorból, és úgy futottam, ahogy csak a lábam bírta. A fickó úgy tűnt, hogy nem követ, aminek felettébb örültem. De persze kiderült, hogy nem azért állt meg, hogy futni hagyjon. Mikor hátrapillantottam, azt láttam, hogy a férfi az íjpuskájával éppen rám céloz, majd elsüti a fegyvert. Magát nyilat nem láttam, ahogy felém száguldott, csak egy ütést éreztem a vállamban, majd orra buktam. Nem értettem, hogy mi lökött fel, majd megpillantottam a vállamból előre meredő acélhegyet, aminek végén apró, zöld ragacs volt. Mikor eljutott a tudatomig a sérülés, a fájdalom semmihez sem volt fogható, amit azelőtt átéltem. Borzalmasan fájt, de felálltam, és futottam tovább, mert attól féltem, hogy a férfi még egyszer meglő. Megpróbálta ugyan, de a nyíl elsüvített a fejem mellett, és beleállt egy vastag fa oldalába.
Ahogy futottam és futottam, éreztem, hogy a saját vérem melege szép lassan átitatja mocskos ruháimat, ráadásul az egész karom lebénult. Nem konyítottam sokat a témához, de azt tudtam, hogy a zöld ragacs méreg volt, és a vérembe kerülve megpecsételte a sorsomat. Mikor már kezdtem feladni a menekülést, a lány ismét megjelent. Intett, hogy kövessem, de nem voltam rá képes. Úgy éreztem, hogy elhagy minden erőm, és egy lépés múlva már halott leszek.
Már csak arra emlékszem, hogy egy fa tövében feküdtem, a karom be volt kötözve, és sokkal jobban éreztem magam. Persze még mindig fájt a vállam, és nem éreztem a karomat, de éltem, és ez volt a lényeg. Felülni nem volt erőm, de elfordítva a fejemet megpillantottam a megmentőmet.
A Rin nevű mágus volt az, aki Tiliát is megpróbálta megmenteni. Mellettem ült, és éppen egy kis batyuba dobálta be a kötszereket, és varázsitalokat. Aztán észrevettem még valakit, a lányt! Egy fa mögött bújt el, és csak félénken pillantott ki mögüle. Éreztem, hogy nem ismeri a mágust, és fél tőle, aggódik, hogy mit tesz velem. A mágus kedves mosollyal nézett a lányra, mikor bekötözte a batyuja száját egy vörös fonallal.
-Nem bántalak, elő jöhetsz! – nem jött válasz, és a lány se mozdult. – Rendben fog jönni!
Rám nézett, és mikor látta, hogy már ébren vagyok, még szélesebbre húzódott a mosolya.
-Látod, kutya baja!
-K…köszönöm! – préseltem ki magamból elhaló hangon.
-Ugyan, kölyök, bárki megtette volna érted…
-Ezt…kétlem…
Eltelt pár perc, nem szóltunk semmit. Rin látszólag fáradt volt, kimeríthette a varázslás, amivel ellátta a sebeimet, vagy talán az út…
-Hogy került ide? – kérdeztem végül, de rögtön átkoztam magam amiért ilyen illetlenül viselkedek a megmentőmmel.
-Emlékszel arra a mágusra, aki velem volt, mikor a húgod beteg volt?
Egy kis habozás után végül lassan bólintottam. Sosem felejtettem el annak a férfinek az arcát.
-Ő küldött, hogy keresselek meg!
-De hát… miért?
-Én se tudom. Azt mondta, hogy szükséged lehet egy kis segítségre, így hát körbefésültem a környéket, hátha rád bukkanok. És tényleg igaza volt Jophiel mesternek, rád fért a segítség… bár elég nehéz volt rád bukkannom…sőt, ha rajtam múlik, gyanútlanul elmegyek a másik irányba, de ez a szellemes hölgyemény segített, hogy rád bukkanjak.
A fa mögött bujkáló lány erre beljebb húzta magát, hogy ne lássuk. Persze a testét körbelengő halvány fényt még így is lehetett látni.
-Én is… őt követtem! De nem tudom, ki ő…
-Én se, de igazán hasznos szövetséges!
-Egy szellem!
-És milyen barátságos szellem!
Nagyon meglepett, hogy ez a Rin nevű mágus ilyen könnyedséggel beszél erről a dologról. De végülis én voltam az, aki követte a lányt, szóval nem kéne meglepődnöm.
-Ide hallgass, kölyök… - szólt végül Rin, de már nem mosolygott – A méreg még mindig dolgozik benned, nem tudtam kitisztítani a sebet teljesen. És attól félek, hogy a karod sem fog megmaradni… talán tudok tenni valamit, de ahhoz vagy meg kell itt várnod, vagy jössz velem vissza a városba…
A lány hirtelen elősuhant a fa mögül, és közelebb jött hozzánk. Rin kissé megijedt, majd kíváncsian bámult rá. Én is meglepődtem, mert bár az arcát továbbra se láttam, de olyan érzésem volt, mintha izgatottan mondana nekünk valamit, méghozzá valami olyasmit, hogy ő tud segíteni.
-Igazán? Meg tudod gyógyítani?
Meglepett, hogy Rin is érti a szellemet, de már fölösleges volt csodálkoznom ezen…
A lány továbbra se szólt egy mukkot se, de mindketten megértettük, hogy mit akar közölni velünk. Nem tud meggyógyítani, de tud valakit, aki képes rá, és elvezet hozzá.
-Nos, mint mondtam, igazán hasznos szövetségessel bírsz, kölyök!
-Én megbízom benne!
-Eddigis azt tetted, és most ha mázlid van, csak a kezedet kell levágni!
-Nem érdekel…
Rin nem szólt egy ideig, majd csak kedvesen mosolygott.
-Jól van, tégy úgy, ahogy a legjobbnak gondolod! Visszamegyek a városba. Ha gondolod, keress majd meg engem és Jophiel mestert. A Dragon Fang mágus céhben vagyunk, könnyedén megtalálhatod! Jophiel mester beszélni szeretne veled, ha esetleg úgy határoznál, hogy teszel egy kis látogatást nálunk!
-Rendben! Köszönöm a meghívást!
-Hahaha! Semmiség, kölyök!
Rin szedte a cókmókját, és elment. Én ott maradtam a földön fekve, és a lányt néztem, aki izgatottan figyelte, ahogy Rin távolodik. Aztán mikor már nem láttuk sehol sem, közelebb jött hozzám. Nem tudtam mit akar, de nem tiltakoztam. A szellem lány letérdelt, és megölelt. Illetve nem éreztem, hogy hozzám ér, olyan érzés volt, mintha hideg szél csípné a bőrömet. Becsuktam a szememet, és elképzeltem, milyen lenne, ha tényleg meg tudna ölelni… hiányzik már, hogy valaki megöleljen…
Kinyitottam a szememet, és a lány elengedett, de a hideg megmaradt. Körbenéztem, és már nem láttam se fát, se fűt, csak köveket, és annyi havat, mint még soha. Jobbra tőlem meredek sziklák tornyosultak fölfele minél magasabbra, balra tőlem pedig irdatlan szakadék fogadott. A hó sűrűn hullott le a szürke égboltból, így nem láttam, mi van a szakadékon túl, vagy alatta, de azt se, hogy a sziklák hova haladnak felfelé. A lány izgatottan hívogatni kezdett, és elindult a sziklák felé. Könnyedén siklott át az akadályokon, de én már éreztem, hogy nehéz utam lesz.
A lány próbált olyan útvonalat keresni, amin könnyen tudok járni, és nem kell feltétlenül kapaszkodnom, de néha mégis muszáj volt, hogy el ne csússzak. Jobb karom élettelen volt, meg se tudtam mozdítani, a bal pedig fázott, az ujjaimat már nem is éreztem. Vérrel átitatott ruhám is jobban átengedte a hideget, úgyhogy pár percnyi gyalogolás után már úgy hangzott, mintha a vacogásom visszhangozna a messzeségben. A homályban megpillantottam a sziklatorony oldalát, mellette még egy ugyanolyan rakással. A két sziklarakás egy kaput formált, amin a lány át is haladt. Lassan, de követtem. Ahogy áthaladtam a kis ösvényen, egyszercsak mintha elvágták volna a hóesést. Már nem esett egy szem se, pedig felettem ugyanolyan szürke volt az égbolt, a hideg pedig kellemes melegre váltott. Egy kráter formájú szikla képződményre néztem éppen rá, melynek közepén egy kürtű szája ásított az égnek felfelé. Lassan megközelítettem a sziklák szélét, hogy betekinthessek a mélységbe. Arra számítottam, hogy egy fortyogó vulkánbendő fogad, vagy valami hasonló, ehelyett csak egy mély, félgömb alakú vájatot láttam. Széles volt és mély, de jól látszott rajta, hogy nem a természet formálta így. Üres volt, csak az alján látszottak csontok mindenféle állattól. Szinte már kerestem a tekintetemmel az emberi csontvázakat, de végül nem találtam egyet se. Kicsit csalódott voltam, hogy nincs itt semmi, és most a lányt kezdtem el keresni. Ám ő sehol nem volt. Megijedtem, hogy itt hagyott magamra, egy hegy tetején, egy fura kráterben.
Aztán megpillantottam őt a kráter másik végében, ahogy ott ül, és engem figyel. Nem értettem, mit akar, de lassan elindultam, hogy megkerüljem a mélyedést, és odamenjek hozzá. De nem tehettem, mert hirtelen az utamat állta valami. Fényes volt, a fényt kékes lilás színekben törte meg. Úgy nézett ki, mint valami irdatlan karom. Tekintetemmel követtem az elém tornyosuló akadályt, és rájöttem, hogy ez valóban egy karmos láb, a gazdája pedig éppen engem néz. Az ámulattól fenékre pottyanva, néma sikollyal bámultam fölfelé a krátert betöltő hatalmas kristálysárkányra, akinek sárgásan izzó szeme fürkészően hatolt a tudatom legmélyebb pontjaiba.

3. Bejegyzés: A sárkány, aki végül megtanított élni

Nem tudom megfelelő szavakkal leírni, hogy mit éreztem akkor. Rettegtem, legszívesebben pánikolva elrohantam volna, de az ámulat és a csodálat mégis ott tartott. Sárkányról eddig még csak a mesékben hallottam, amit anyám mesélt nekünk még régen, de már ős is azt mondta, hogy sárkányok nem léteznek.
Ez a sárkány azonban nem pusztán egy izmos, pikkelypáncélos titán… az egész teste kristályból volt, úgy festett, mint egy hatalmas drágakő, amiből egy sárkányformát faragtak a nagy mesterek, majd tükörsimára csiszolták minden porcikáját. A csillogó pofán elhelyezkedő két sárgán izzó szem fénye a napnál is erősebb volt, miközben engem bámult. Megesküdtem volna, hogy ez a lény itt és most felfal, de a tekintetéből még sem ez látszott. Nem mint prédát szemlélt, hanem kíváncsian szemlélt, és…kielemezett… mint az utcán lévő emberek, akik mindig megbámultak, de megvetés helyett bölcsesség és hatalmas tudás lappangott e tekintet mögött.
-Félsz, fiú? – kérdezte a sárkány olyan hangon, mintha egy villám csapott volna be pont a fülem mellett. Még csak egy apró hang, annyi sem jött ki a számon.
-Hát persze, nem is csoda, hogy félsz tőlem… de mégsem úgy, mint a többi ember! Pedig úgy kéne tenned! Vagy talán nem tartasz attól, hogy felfallak itt és most?
-D..d…de igen!
-Mégis itt vagy! És most mégsem szaladsz el! Vagy talán nincsen veszíteni valód?
Erre a kérdésre mintha arcul csaptak volna, rögtön magamhoz tértem. Nyeltem egy nagyot, majd a tőlem telhető legnagyobb komolysággal néztem vissza a sárkány szemébe.
-Nincs… már rég nincs mit veszítenem…
A sárkány erre összehúzott szemekkel közelebb hajolt, és nagyot fújtatott. Végül a tekintete megenyhült, az izzás halványodott, és a sárkány felegyenesedett. Így még félelmetesebbnek tűnt, de látszott, hogy nem akar bántani.
-Dehogynem! Vegyük például a karodat… ahogy látom, nincs valami jó állapotban!
-Meglőttek egy mérgezett nyíllal.
-Értem. Bár ezt már Noi elmesélte.
-Noi?
Ekkor pillantottam meg a szellem lányt, aki a sárkány vállán ült, és engem nézett. Mosolygott. Vagy legalábbis úgy éreztem.
-Tehát Noinak hívják.
-Én neveztem el Noinak. Már több mint száz éve vendégeskedik nálam, és muszáj volt valahogy megszólítanom.
-Én alig egy napja ismerem, de máris megsérültem, és egy sárkány otthonába pottyantam…
-No igen, Noi mellett csupa izgalom az élet! Főleg egy embernek…
A kristálysárkány Noira nézett, aki elhalványult, majd újra megjelent mellettem.
-Ó igen. Megígértem neki, hogy meggyógyítom a karodat. Bár nehéz ígéret volt, ugyanis gyógyítani nem vagyok képes…
Szótlanul ültem, és elkerekedett szemekkel bámultam a hatalmas teremtményre. A félelmem kezdett enyhülni, a csodálatom viszont egyre erősödött. Milyen gyönyörű lény… és milyen erősnek tűnik!
-…ellenben tudok neked segíteni!
-I…igen?
-Igen. Persze ha nem kívánod, akkor nem vesztegetem az időmet!
-De, de szeretném!
A lelkesedésemet látva a sárkány kicsit meglepődött, majd mély kuncogással közelebb hajolt, és szemügyre vette a karomat.
-Nos, az a helyzet, hogy eltávolíthatom a karodat, és a mágiámmal be is gyógyíthatom a sebet…
-Micsoda?! Hogy eltávolítani a…karomat?!
-Ha csak nem ismersz olyan mágust, aki mágikus méreg által elhalt izmokat és ereket javítgat kedvére, akkor sajnos azt kell mondjam, hogy te soha többé nem fogod használni azt a csenevész végtagot!
-Nem is csenevész…
-Tényleg nem, egy fakardot örülhetsz, ha feltudsz emelni ezekkel a virgácsokkal!
-Hé, nem én tehetek róla, hogy ilyen vagyok!
-Hát akkor ki?
-Nem én kértem ilyen életet…
Hirtelen a szívembe martak a múlt árnyai. Valóban, gyenge vagyok. Ha erősebb lettem volna, tudtam volna segíteni a családomon? Ha erősebb lettem volna, tuti el tudtam volna tartani a húgomat, meg tudtam volna védeni, és anyámnak se kellett volna meghalnia… de gyenge vagyok, és talán az is maradok.
-De ha választhatnál, hogy megváltoztasd a múltat, úgy hát a döntésed…
-Mindenképp!!! Ha tehetném, mindent megváltoztatnék!
A sárkány érdeklődve hajolt hátrébb, és irdatlan mancsával megérintette az állát, és elgondolkodni látszott.
-Akkor most felajánlom neked a választási lehetőséget, fiú!
-Rain!
-Hogy?
-A nevem Rain! Nenrini Rain!
-Az én nevem pedig Q’ethalos! Érdekes szerzet vagy, Nenrini Rain, és úgy döntöttem, hogy segítek neked!
Zavarba jöttem, a sok új élmény hirtelen maga alá gyűrt, és most csak hallgattam.
-Tudod kik azok a Sárkányölők?
-Ömm… olyanok akik…sárkányt ölnek?
-A név bár ezt sugallja, de nem véletlenül. Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki képes legyen megölni egy sárkányt?
Kis hallgatás következett, és próbáltam szabadjára engedni a fantáziámat. Nem tudtam sokat a mágiáról, se a sárkányokról, de próbáltam arra hagyatkozni, amit hallottam, vagy amit saját kútfőből ki tudtam sütni.
-Hogy olyan ereje legyen, mint egy sárkánynak!
-Pontosan! Én Sárkányölőt csinálhatok belőled, ha te is azt akarod! Ha így választasz, olyan hatalmad lesz, ami más mágusoknak soha nem lehet! Sokkal erősebb leszel, mint azt el tudnád képzelni, meg tudod valósítani az álmaidat, helyrehozhatod a múltadat. Nem fogod tudni visszahozni azt, ami már elmúlt, de küzdhetsz, hogy megmentsd azt, amit még lehet.
-Küzdeni?
-Igen, küzdeni, harcolni! Annyi rossz dolog történik ebben a világban, szükség van olyan emberekre, akik az útjába állnak! Sárkány vagyok, ha vannak is még Fiorén testvéreim, én magam sem tudok róluk, pedig harcba szállnék a sötétséggel! Ám hoztam egy döntést, és ez miatt nem tehetem… most neked kell döntened! Ha igent mondasz, megtanítalak arra, hogyan használd az én erőmet, így megvívhatod azt a harcot, ami elől én elbújtam!
Szerintem pár pillanatig fel se tudtam fogni, mit hallok. Szédültem a képzeletembe áradó sok gondolattól, rengeteg kérdésem volt, és azt sem tudtam, hol kezdjem.
-Van időd dönteni, itt biztonsá…
-Nem! Vagyis… nem kell idő! Igent mondok! Tanulni akarok! Erős akarok lenni!
A sárkány szélesen elmosolyodott, és éreztem, hogy mellettem Noi is boldog.
-Rendben van, Nenrini Rain! Tíz év! Soknak hangzik, de azt akarom, hogy ne csak a hatalmad legyen nagy, de a tudásod is! Beutazzuk Fiorét, megtanulod a mágia titkait, és ha felkészültél, megmutatom, hogyan legyél igazi Sárkányölő!

4. Bejegyzés: Tíz év múlva

9 éves lehettem, mikor találkoztam Q’ethalossal, a kristálysárkánnyal. Tíz év telt el, és így visszatekintve egyáltalán nem tűnik olyan hosszú időnek, mint mikor kimondom. Q’ethalos az első napokban ellátta a karomat. Vagyis elvitt egy erdőbe ahol nekem kellett megtalálnom egy varázslatos főzet hozzávalóit, amiről egy későbbi bejegyzésben mesélni fogok. Rengeteget utaztam Q’ethalos hátán, berepültük Fiorét, bejártam a városokat, megismertem a fontosabb helyeket. Könyvtárakat megszégyenítő könyvgyűjteményeket bújtam, tanulmányozva az összes eddig ismert mágiát, mágus céheket, a mágia történelméről szóló krónikákat és egyebeket. Kezdetben nagyon nem tetszett ez a tanulósdi, Q’ethalos nem egyszer rótt meg a restségemért, vagy a lázongásaimért. De aztán egyik napról a másikra jobban kezdtem tisztelni mesteremet, megértettem, mennyire fontos, hogy megismerjem a világot, amiben élek, és minden erőmmel azon voltam, hogy magamba szívjak annyi tudást, amennyi csak lehetséges. Eközben Q’ethalos megtanított a fegyverviselésre. Fárasztó volt, de hónapok leforgása alatt megtanultam egykezes rövidkardot forgatni. Edzettebbé váltam, megizmosodtam, és szívósabb lettem. Noi eközben soha nem került velem közelebb kapcsolatba, mindig csak az árnyakból figyelt.
Mikor fáradt voltam, vagy Q’ethalos kedve ment el a tanítástól, olyankor mindig mesélt nekem hős mágusokról, céhek nagy tetteiről, de még néha az ő életéről is. Megtanította nekem, hogy hogyan lássak át a világot beborító sötétségen, hogyan védjem meg magam a gonosz ármányoktól és intrikáktól. Elkezdtem élni. Az utolsó három évben aztán Q’ethalos megtanított a kristály sárkányölő mágiára. Nehéz volt, sőt, pokolian nehéz… de sosem adtam fel. Úgy éreztem, hogy Tiliának tett ígéretem, hogy mindig védelmezni fogom, még mindig él, és csak ez lebegett a szemem előtt.
Megtanultam, hogyan alakítsam át a testemet ugyanolyan varázslatos kristállyá, mint ami Q’ethalos testét is borította.
Aztán a tanulásom tizedik évében Q'ethalos bánatosabbnak tűnt a megszokottnál;
-Nincs már mit tanítanom neked… készen állsz! – mondta egy napon Q’ethalos.
-Ugyan, hisz mindig te mondod, hogy az ember haláláig tanul! Mindig van mit tanulni!
-Van, de én már nem tanítlak többé!
Meglepett ez a kijelentés, és gyorsan pörgettem az agyamat, hogy rájöjjek mesterem szándékára.
-Túlnőttél rajtam, Rain! Most már elég erős vagy, igazi Sárkányölő, és itt az ideje, hogy hazatérj! Beállsz egy mágus céhbe, és az ő zászlajuk alatt váltod be az álmaidat! Így van rendjén! Most már köztük a helyed!
-De téged sem hagylak el! Mindig visszajövök, meglátogatlak, és tanítasz tovább…ugye?
-Nem, Rain. Döntöttem! Mikor elhagyod ezt a hegyet, én is távozom!
-De hát…hova mész?
-Még nem tudom… ez a tíz év számomra nem hosszú idő, de megtanított valamire…valami fontosra!
-Mire?
-Arra hogy… - Q’ethalos szomorúnak látszott, a földet nézte, majd csak lassan tekintett vissza rám – hogy nem hozhatok többé rossz döntést!
Meglepett a válasz, de csak elmosolyodtam, és bólintottam.
-Köszönöm mindent, Q’ethalos, mesterem…
-Én köszönök mindent, Rain, barátom!
A nap hátralevő részében még beszélgettünk kicsit, visszaidéztük a legjobb és legkínosabb pillanatokat az elmúlt tíz évből, elfogyasztottuk azt a disznócsordát, amit Q’ethalos fogott el még előző nap, majd eljött a távozás ideje.
Noit nem találtam sehol, de az az érzésem volt, hogy ő nem megy sehova, talán jön majd velem. Még egyszer megköszöntem mindent Q’ethalosnak, majd elindultam a köveken lefelé. Láttam, hogy a homályban egykori tanítom alakja repül messzire. Könnyek szöktek a szemembe, de végül mosolyogva értem le a hegyről. Valami azt súgta, hogy még találkozni fogunk!

5. Bejegyzés: A Dragon Fang céh

Visszamentem Era városába. Első utam a nyomornegyedbe vezetett. Meg akartam nézni, hogy mennyit változott azóta, hogy elmentem. Ahol a kis szemétkuckóm volt, ott most utcai árusok standjai sorakoztak, ahol anyámmal éltünk, ott katonai raktár épült. A nyomornegyed bár nem tűnt el, de sokkal tisztább és gondozottabb volt, mint régen. A lakói se mocsokban turkáló, szakadt ruhás szerencsétlenek voltak… mennyi minden megváltozott!
Kis kérdezősködés után elkeveredtem Era belvárosába, ahol aztán megleltem a Dragon Fang céhházat. Bár még bennem volt ugyanaz a tíz évvel ezelőtti izgalom, hogy mágusok közé megyek, ám ezúttal úgy éreztem, hogy ott a helyem.
A céh épületben több erősebbnél erősebb mágust találtam, mint amire számítottam. Lenyűgözött a hangulat, az izgalmam leírhatatlan volt. Aztán megpillantottam Rint. Felismertem, pedig nagyon sokat változott a tíz év alatt (mondjuk én is). Arcán ráncok jelentek meg, haja rövidebb lett, talárja pedig díszesebb volt, mint régen. Először hunyorogva nézett felém, majd egyszercsak elkerekedett szemekkel futott felém.
-Kölyök! Te magasságos… ezt el se hiszem! Tényleg te vagy az?!
-Én vagyok, Rin!
-A mindenit, de megnőttél… izé… kölyök! Ne haragudj, elfelejtettem a nevedet!
-Igazából sosem mondtam meg! Talán nem volt alkalmam! A nevem Nenrini Rain, és eljöttem, ahogy megbeszéltük tíz évvel ezelőtt!
-Te jó ég… tíz év! A nemjóját! Bevallom én már teljesen megfeledkeztem rólad…
-Jophiel is, gondolom.
-Mert mi van vele?
-Hát… elvileg ő akart beszélni velem még anno!
-Jaaaa…ja igen! Úgy van! Szólok neki, biztos meg fogja lepni az érkezésed! Várj itt!
Rin már el is szaladt. Az ott lévő fiatalabb mágusok odajöttek hozzám, és kezet ráztak velem.
-Te milyen mágus vagy?
-Sárkányölő!
A válaszomra sokan, akik eddig rám se hederítettek, most megpördültek, és rám szegezték gyanakvó tekintetüket. Az idősebbek szeme összeszűkült, ahogy méregettek, a fiataloké elkerekedett.
-Fúúú! És csatlakozol a céhünkhöz?
-Nem is tudom… ha lehet, akkor szerintem igen!
-Már miért ne lehetne? – hallatszott a hátam mögül.
Megfordultam, és ott állt velem szemben Jophiel. Rinnel ellentétben rajta semmilyen változást nem fedeztem fel. Pont ugyanúgy nézett ki, mint tíz évvel ezelőtt. Pont olyan elképesztően magabiztos, erős és bölcs mágus látszatát keltette. Számomra legalábbis. Mélyen meghajoltam előtte.
-A nevem Nenrini Rain, nagyon örülök, hogy végre személyesen is találkozunk!
-Tíz év. Emlékszem, a húgod nagyon beteg volt, akkor láttalak először. Már akkor el akartalak hozni mágusnak, de inkább vártam, hogy mit hoz a sors.
-Hát, történt ez-az…
-Például hogy Sárkányölő lettél!
A teremben ahol álltunk a jelenlévők egyik fele csak felhorkant, és legyintve odébb állt, a többiek elismerően füttyentettek.
-Már van egy sárkányölő tagunk, majd ajánlom, hogy ismerkedj meg vele! Mondjuk ha tag leszel, akkor előbb utóbb úgyis találkozol vele!
-Lehetek tag?
-Természetesen!
Boldog voltam, hogy így történt. Nem tűnt olyan keserűnek a tíz évvel ezelőtti események sora, mert tudtam, hogy másképp nem kerültem volna ide. Még ha a múltban soha semmi nem akart működni, most jó helyen vagyok! És már ezért megérte eljutni idáig!
-Tíz évvel ezelőtt beszélni kívánt velem valamiről, Jophiel mester! Nem tudom, hogy már tárgytalan e a dolog, vagy…
-Már tárgytalan! Ez a tíz év alatt megedződtél, megerősödtél, és örülök, hogy a mi sorainkban tudhatlak téged!
-Hát inkább nálunk, mint másnál, komám! – szólt egy éles hang, majd a tömegből egy magas, sűrű vörös hajú fickó rontott ki, hogy átkarolja a vállamat, és úgy megszorongatott, hogy minden levegő kipréselődött a tüdőmből. Persze ő se járt jobban, mert a kristály karom kényelmetlenül nyomódott neki meztelenül hagyott mellkasának.
-Köszönöm, Ba’al mester…
-Ó, hát már ismered őt?
-Hírből!
-A fene, pedig meglepi akart lenni! – a vicces kedvű mester nyomott egy kokit a fejemre, majd a tömeghez fordult. – Mától Rain közénk tartozik!
Az ujjongás bár nem volt valami erőteljes, mégis jól esett. Jophiel közelebb hajolt, hogy jól halljam amit mond;
-Hová kéred a céh pecsétet?
-A nyakam jobb oldalára, hogy jól látható legyen!
Az egyik tag már hozta is a pecsétet, én lehajtottam a kabátom gallérját, és már meg is kaptam a jelet, melyet ha bárki lát, tudja, hova tartozom. És bár alig tíz másodperce voltam tagja a Dragon Fang céhnek, máris büszke voltam rá! És reméltem, hogy Q’ethalos is büszke rám!
Átlesve a tömeg fölött az egyik lépcsőfordulóban nagyon halványan felfedeztem Noi alakját. Csak egy pillanatig volt látható, amíg megéreztem, mennyire örül, hogy jó helyre vezetett. És hogy én neki ezért mennyire hálás vagyok, azt soha nem fogom tudni szavakba önteni…”

A napló további feljegyzései ugyanilyen felosztásban és elbeszélés módban folytatódnak, mind Nenrini Rain kalandjait írja le bejegyzésenként. A napló még sok-sok oldalon keresztül tele van írva, míg végül elér az utolsó bejegyzésekig, és az üresen hagyott lapokig. Becsukod a naplót, leteszed az ágyra, ami az egykori Nenrini Rainé volt, és ami azon láda mellett feküdt, mely az utolsó, végső ütközete során nyílt ki.