HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Gilbert Barker

Go down 
SzerzőÜzenet
Gilbert Barker
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 111
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Sep. 12.

Karakter információ
Céh:
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Gilbert Barker   Szer. Szept. 14, 2011 6:56 pm

"Kedves naplóm! Rég volt már, hogy emlékeim apró kis darabjait megakartam osztani a napvilággal, de most van végre valami, amiről írhatok. Mind mindig és ahogyan édesapám tanította, úgy írok le mindent ahogyan visszaemlékezek rá, ahogyan történt és ami a legfontosabb! A lehető legnagyobb részletességgel! Bár kicsit berozsdásodtam, szóval bocsáss meg, ha nem az igazi! Bár azt magam sem tudom, hogy miért, de ahogyan visszagondolok a tegnapi napra,mindig a mesterem szavai jutnak az eszembe. Mindig azt mondta, hogy ne féljél cselekedni. Ha valamit meg kell tenned, azt tedd meg, legyen jó vagy rossz dolog, de tedd meg, minden áron, teljes szívedből és odaadásodból. Mert ha elszántad magad a cselekvésre, akkor már van miért küzdened, van valami cél előtte amiért élned kell, még ha ez a dolog, lehet hogy csekély és jelentéktelen is, vagy éppen ellenkezőleg, nagyszabású döntés, mely kisérteni fog az egész életedben és ha nem is akarod, ott fog lebegni a szemed előtt. De mindig csak rajtad áll, hogy hogyan is döntesz. "

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Első fejezet: Az ősöm hagyatéka!

Szép reggelre virradt aznap. Boldogan keltem fel az ágyamból és sétáltam szüleimhez, ugyanis ez volt Az a nap, a nap amikor megünnepelhetem születésem napjának örömteli pillanatát. Igen ekkor váltam 14 évessé ami a családban már fiatal felnőttet jelent. Igaz a családban senki sem volt mágus, de állítólag az üknagyapámnak mágikus képességei voltak, de ez nem volt igaz az utána következő generációkra. Egyedül nekem sikerült örökölni annyi gént az üknagyapámból, hogy azzá válhassak ami.
Azonban a szüleim keresése előtt az első utam a wécébe vezetett. De ez most nem érdekes. Utána a konyhába rohantam, hogy felkeressem szüleimet és legalább ünnepeltessem magam egy kicsit, ha már ez az én napom. De a konyha üres volt ami igen furcsa jelenség volt nálunk, édesanyám és édesapám is állandóan a konyhában töltötték a reggeli pillanataikat. Az anyám sütőt-,főzőt, apám pedig ételek után kutatott, amit később el is fogyaszt. Lehet, hogy gazdagok vagyunk, de akkor is, ez olyan dolog volt, mely apán szerint összetartotta a családot. Főleg hogy utána egészen estig színüket sem szoktam látni.
Hála az egész napos programjuknak, mely lefoglalta őket. De ilyenkor más szokott lenni a helyzet. Minden idejüket velem szokták tölteni, legalább ezen az egy napon. És ennek tudatában felettébb furcsa jelenség volt ez. De következő utam kifelé vezetett a házból, egyenesen a családi kertbe ahol édesanyám gondosan termesztette azokat a ritka virágait és amire nagyon is büszke volt. És ezúttal végre sikerrel jártam, ráleltem édesanyámra a hatalmas kertben, amint éppen egy virágot telepített át egy másik cserépbe.
Lassan édesanyám mellé settenkedtem, majd rákérdeztem merre is lehet jó apám, akit még nem láttam azóta mióta felkeltem. Anyám arcán csak egy kis mosoly jelent meg, majd közölte velem, hogy nem tudja. Furcsa volt az egész nap, arra vártam, hogy felköszöntsön valaki, de eddig senkin sem látszott, hogy meg akarná ünnepelni, vagy esetleg egy jó szót szólni e nap alkalmából.
Komoran felálltam, majd egy szerszámot megfogva segítettem anyámnak az ültetésében. Ez a kis móka nem állt meg annál az egynél, szinte a fél nap rá ment a munkára, mert anyu végül is arra szánta el magát, hogy éppen ezen a napon csinálja meg az elmaradt apró kis dolgait a kertben. De végül is amikor készen lettünk lassan elindulhattunk ebédelni. Erre vártam már órák óta, mióta a földet kezdtem el megmunkálni. Arra gondoltam, hogy ez egy remek alkalom, hogy felköszöntsenek végre, hiszen a mai napon még nem látott édesapám sosem hagyja ki az ebédet, főleg ezen a napon nem. Tökéletes alkalomnak, akkor azt gondoltam. Boldogan sétáltam be a konyhába és ültem le az ebédlőasztalhoz, és vártam, hogy mindenki megérkezzen. Azonban ismét csalódnom kellett, mert ezúttal anyámmal kettesben fogyasztottuk el az ebédet, majd miután befejeztük elment egy kicsit sziesztázni, kipiheni a délelőtti munkát, ahogy szokta.
Újra semmi felköszöntés, semmi jókívánság és ez a nap egyre furcsább lett. Igaz, ami igaz, egy kicsit kétségbe estem és azt hittem, hogy megfeledkeztek a születésem napjáról ezért megfogtam a szokásos kis motyómat és elindultam gyakorolni a közeli kis patakhoz. Szerettem ott gyakorolni a mágia apró kis kunczait, hiszen ott sohasem zavart senki sem. Se a szomszédok, se a szolgák, se azok az idegesítő lányok az iskolában, akik néha utánam leskelődtek, még a szabad napjaikat is rá áldozva a munkára. És mint mindig amikor kiértem, egyből pár bemelegítő edzésgyakorlattal indítottam. Megfogadtam a mester szavait, hogy először mindig a testet kell megedzeni ahhoz, hogy az elmének is neki állhass. De amint rágondoltam arra, mennyi kínszenvedésen mentem keresztül az elmúlt években, hogy az a szadista mennyire tönkretette a békés kis gyerekkoromat és mennyi izzadással teli perceket okozott nekem, csupán egy pillanatra, de elment a kedvem az egésztől. De ahogyan átlendültem a holdponton, bele is kezdtem az igazi gyakorlásba. Bár fölöslegesen jutott az eszembe, sohasem tudtam igazán haragudni rá és inkább tiszteltem őt, mind haragudtam rá. Tudtam, hogy csak így lehet belőlem igazi mágus és ez volt az az elhatározásom amit célként kitűztem magam elé, így pedig nem volt immáron visszaút, mindent bele kellett adnom. ÉS ezúttal egy hosszabb és intenzívebb edzésbe kezdtem ami az egész délutánomat felemésztette. De legalább ebben örömömet leltem, már ha az otthoniak felköszöntésére nem számíthatok.
Amint besötétedett, elindultam hazafelé a hideg éjszakában, búsan, szomorkodva, hogy még a szüleim sem emlékeztek erre a napra. De amikor hazaértem édesapám látványa fogadott, aki végre széles mosollyal fogadott engem és köszöntött fel születésnapom alkalmából. Azonnal a nyakába ugrottam, és közben anyám is odalépett mellém majd szintén felköszöntött egy apró kis puszi kíséretében. Mind később kiderült, hogy apám elutazott ezen a jeles napon a dédnagyapám sírjához, hogy megszerezzen egy különleges emléktárgyat. És ezt a tárgyat, egy medált szánták nekem születésnapi ajándékként. Az este ezután úgy telt ahogyan kelet volna az egész napnak. Én voltam a középpontban, minden megkaptam amire vágytam, de legjobban, ami mindennél jobban akartam, hogy minden nap ilyen közel lehessek a szüleimhez.
Másnap reggel amikor felkeltem, azon nyomban az ajándékér szaladtam. Újra kibontottam a dobozt ami a medált tartalmazta, de még mielőtt elolvashattam volna a tartalmát apám tegnap szavai jutottak eszembe! Mikor elmagyarázott nekem valamit erről a tárgyról!

„[color=red]A medált amit a kezedben fogsz, a dédnagyapád tulajdona volt. Ő maga csinálta és nem mást jelképez, mind a mágiát, amit ezen a világon megtalálható! Vigyáz rá nagyon és óvd meg mindentől. Mert ahogy vele bánsz, úgy fog az veled is bánni. Hiszen ez egy mágikus ajándék az őseinktől! Ezt ne feled el sohase![/color]

Ezekkel a szavakkal bízta rám a családi ereklyét, majd magamra hagyott, hogy tanulmányozhassam. De tegnap nem volt elég merszem használni, kideríteni, hogy mit is jelenthetnek azok a szavak, melyeket nem mondott. De ami késik, nem múlik. Amikor végül is jobban szemügyre vettem, először alig találtam benne valami különlegeset. Egy szimpla trapéz alakú ezüst medál volt, kicsit nagyobb mind egy nagyobb rubint nagyságú. Enyhén domború és teljesen sima. De ahogyan megérintettem a felszínét, írások kezdtek megjelenni rajta. És szemeimmel azon nyomban neki is kezdtem az olvasásnak.

"Kedves utódom. Ezt a medált azért hoztam létre, hogy megtanulhasd használni az én legféltettebb és egyben legerősebb fegyveremet A szíved és az akaratod. Mágus vagy, ízig-vérig ha ezeket a sorokat eltudod olvasni, akárki akármit is mond. Életem hosszú időszakában végig azt kutattam, miben is különbözünk másoktól. És a válasz csak most, időm alkonyán találtam meg. Semmivel. Azért születtünk ilyen ajándékkal, hogy másoknak segítsünk, mert ez az erő a természetből ered, abból ami körülölel minket, ami mindenhol ott van amerre mész és nézel. Mindent körbevessz és összetart Nem csak a tárgyakat, a növényeket, az állatokat és embereket, hanem azok tudatát és érzéseit, a jövőbe és egymásba vetett hitüket. És ezt az erőt a szíveddel tudott csak előhozni és az akaratoddal megacélozni.
Ezek a sorok, csak egy bolond öregember utolsó szavai csupán, de mind egy bolond öregember én is bízok a következő generációban és hiszem, hogy ahogyan a világ tengelye forog, úgy lesz egyre erősebb az a kötelék, mely összetartja ezt a világot időn és téren át.
Ne feled el, hogy lehetsz erős, de akkor is támaszkodnod kell valakire. Ne különülj el és tárd ki a szívedet a társaidnak és bíz bennük. Mert egy igazi mágus nem tehet többet, mind hogy ezzel együtt élve használja fel a sorstól kapott erejét.
Ja és még valami! Vigyázz a medálra, mert hosszú időbe tellett megcsinálnom és ha eljön az idő, add tovább a fiaidnak és lányaidnak!
"

A szöveg, ahogyan a végére ért, úgy változott folyamatosan, így inkább olyan volt, mintha egy könyvet olvasnék! Ez ezek a szavak álltak az üzentben. Miután végigolvastam a medált, lelkesen akasztottam a nyakamba, majd kifutottam a a szabadba és úgy éreztem érzem azt a köteléket, mely összeköt mindent, amiről az öreg beszélt.
Bágyadtam ültem le a tornácra, ahogyan a kék eget néztem, a rajta átsuhan felhőket és néha nagyokat sóhajtoztam. Hát elég viccesen nézhettem ki, de lényegében annyira belemerültem ebbe a nem mindennapi dologba, hogy észre sem vettem, hogy Adelheit mester mögém lopakodik és ha már ott volt, nem volt rest megijeszteni. A kiáltásom bezsongta a környéket, ahogyan a földön elterültem és nagyon is idegesen néztem vissza rá. Még a szolgák is kifutottak, hogy megnézzék, mi volt a bajom. De boldog voltam, hogy végre visszatért.
Mivel ő mágus volt, egy céh tagja, voltak fontosabb dolgai is, mind egy ostoba gyereket pátyolgatni. De ahogyan elmondtam neki a történteket és hogy mi állt a medálban, ő kissé komoran, de nem olyan hú, most aztán nagy gond van nézéssel magyarázta el, hogy mire is gondolt az őseim közül, nagy valószínűséggel a leghíresebb és a legerősebb.

"Sokan kutatták az egész életükben, hogy mi a mágia értelme, honnan ered és hova tart. És lehet, hogy a öregnek igaza volt. A mágia körülvessz bennünket de hiába van minden, ha nem tudott megosztani az ebből fakadó örömöket valakivel, ha nincs melletted valaki, akiben bízhatsz, akire számíthatsz. A szüleid, a barátaid, vagy éppen a mestered. Ez a medál egy értékes kincs! Vigyáz rá, mert erőt add. Olyan erőt, mely sokakban nincs meg!"

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Hát ennyi lett volna mára! Egy hétköznapi nap, nem éppen hétköznapi mondanivalója, melyet megtartva, remélem, hogy sohasem okozok csalódást senkinek és egy nap talán olyan menő mágus is válhat belőlem, mind a dédnagyapámból vagy éppen Adelheit mesterből. És mint minden jó történetben, itt is elérkezik a történet vége, pont ott ahol annak szüksége van. Hát igen, ez betudható írói fogásnak, hogy az emberek még kíváncsibbak legyenek a történet folytatására. Remélem itt is ez történt. Folytatás egy hónap múlva fogja meglátni a napvilágot."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Pént. Szept. 30, 2011 11:37 pm

Munkáddal nincs semmi bajom / Leszámítva hogy "de "-vel és"és"-sel nem kezdünk mondatot/ ezért a jutalmad megkapod, de arra kérlek mielőtt még bárhol is használnád a medált, külön tárgy pályázatban írd meg, mert egyébként nem használhatod.Jutalmad: 100 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gilbert Barker
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 111
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Sep. 12.

Karakter információ
Céh:
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Szer. Okt. 19, 2011 6:40 pm

" Elég nehéz volt időt szakítanom erre, de muszáj volt. Tudom, tudom elég sok idő tellett el azóta, hogy írtam neked kedves naplóm, de elhiheted, hogy meg volt rá az okom. Olyant tanultam az élettől az elmúlt hetekben, melyek alapból változtatták meg a véleményemet az emberekről és erről a világról. Sajnos a saját bőrömön kelet megtapasztalnom, hogy hol és milyen világban élünk és ennek tanulságát mondom el neked, hogy te és én se felejtsem el soha."

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Első Fejezet: A fehér tenger

Édesapám leült a tornác szélére, ahogyan rám nézett és lassan elmosolyodott. Nem szigorú vagy éppen gúnyos, hanem barátságos mosolyt intézett felém, ahogyan vett egy mély és határozott levegőt és nagy sokadjára belekezdett abba, hogy mit is keresek most itt és ő maga mit is akar tőlem, ilyen estén, hiszen a vacsorát is már megettem és akkor csinálta csak ezt, ha valamit rosszat csináltam. De mivel ma viszonylag jó voltam az oskolában, ez nem történhetett.
- Tudod, hogy nem örülök annak, hogy mágus akarsz lenni, de mind az apád, el kell fogadnom a döntésedet és segítenem kell tégedet! -közölte velem, ahogyan hát a mosolyból nem éppen erre következtetem – Éppen ezért, erre a napra már évekkel ezelőtt felkészültünk anyáddal...- szólalt meg egy kisvártatva, ahogyan a szavai kezdtek érdekes irányba tolódni- … mostantól nem mind a kicsi fiamra, hanem mind Fiore egyik mágusaként is kell rád gondolnom. Talán éppen ezért találta ki anyád ezt a kicsiny kis ajándékot! -helyezett az asztalra egy kis levelet, amelyet elvettem, kibontva pedig egy értesítéssel találtam szembe magam

„ Tisztelt Barker úr!
Örömmel értesítem, hogy a négy évvel ezelőtt megrendelt és azóta már kifizetett megrendelése elkészült. Azonban a szükséges változások miatt minilás korrigálásokat kelet végrehajtanom, melynek a pluszköltségét a fegyver átvételekor legyen szíves törleszteni.
Utolsó kérését, azonban nem sikerült teljesítenem a korlátozott felszereléseim és a szűkös határidő miatt. Éppen ezért ennek az összegét nem számítom fel önöknek.
A hónap utolsó vasárnapán várom önöket a műhelyemben szeretettel.
Tisztelettel: …..”


A levélben tisztán és érthetően volt olvasható, hogy Graveyard Island városának egyik nagyra tisztelt mesterre címezte apámnak, hogy a tőle rendelt kard készen van. Először nem is értettem, hogy mi a helyzet, de gyorsan rájöttem. Apám évekkel ezelőtt már megrendelte a kardot, melynek épen mostanra kellett készen lennie. A levél elolvasása után fordultam csak vissza apádhoz, aki mosolyogva közölte velem végre, hogy miért is hivatott.
- Ez a mi igazi ajándékot neked! Többet nem segíthetek, minthogy növeljem az esélyeidet egy harcban. Bár...- vakarta meg a tarkóját- Sajnos egy kicsit drága lett, de ez legyen a legnagyobb baj! De éppen az ára miatt akartam veled beszélni. Egy ilyen minőségi munka értékes, így nem lenne célravezető, hogy valakivel elhozassam neked ... Így...- nevetett fel- … téged küldelek oda, hogy elhozd!
- Egy kard? -Kérdeztem meglepődötten- - Emlékszem még alsóban jártam vívoórákra, de sohasem kötött le! - húztam el a szám szélét- De gyakorlatokat fakardal végeztük, de egy igazi pengével meg kellene tanulnom igazán bánni, hogy ne vesszen kárba az amit tiszta szívetekből adtatok nekem.- kezemmel a tarkómat kezdtem el dörzsölgetni, végül.
De csakhamar abbamaradt ez a kis idil, hiszen apám felállt a tornácról és besétált a lakásba, ahogyan én szótlanul kint maradtam egy kis ideig. De ahogyan az ajtóba ért, megállt és visszafordulva közölte velem.
- Holnap reggel indulsz az egyik jó barátommal! Ő fog rád vigyázni és mellesleg tudja merre is az arra! -mosolygott rám és a hír sem lepet meg! Gondoltam, hogy egyedül nem fog elengedni egy ilyen útra -Na irány lefeküdni! - kiabált rám váratlanul -Reggel korán indultok! Szóval készítsd össze még ma a cuccaidat... - adott közben egy jó tanácsot is, ahogyan eltűnt a szobában.

Nyugovóra tértünk mind a ketten. Bár az ágyamon fekve és a plafont nézve azért egy kicsit elgondolkoztam a dolgokon.
- Egy társ, ráadásul apa barátja? Biztos akkor idősebb személy lesz. - ekkor egy mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam. - Egy különleges kard? Egy igazi mestermunka aminek pengéje több éven keresztül edződött? Érdekesen hangzik.- hangom halk volt és végig a plafonnak beszéltem. Már-már annyit beszéltem a felettem lévő plafonnak, hogy azt hihettem volna visszaszól is, de nem tette. És az állom lassan el is nyomott.
Hamar elérkezett a reggel, túlon-túl hamar is. Kiabálásra ébredtem fel és az anyám hangját hallottam méghozzá egyre közelebbről és nem volt vidám hangja.
- Még mindig alszik az a kölyök?! Na majd én adok neki!- kiabálta jól halhatóan az én hőn szeretett édesanyám.
Azonnal kipattantam az ágyamból, majd a táskámat felkapva, amit már tegnap este jól megpakoltam, kiugrottam az ablakon. Felöltözni még nem volt időm, így hát csak egy szál gatyában lapultam meg az ablakom alatt és hallgattam végig azt amikor az anyám beront hozzám. Hátha megtudom miért lett ilyen dühös.
- Kelj már fel te hét al... - rájöttem miért csinálta ezt. Elaludtam. Egy kicsit talán meg is könnyebbültem, amikor egy kéz érintette meg a vállamat.
- Hát te mit keresel itt?- Kérdezte egy jól ismert hang. Lassan fordultam meg, ahogyan az ő arca is szigorú volt, de a hangjában ez nem igazán tükröződött vissza- Na gyorsan öltözz fel! Már fél órája el kellett volna indulnotok! -jelentette ki, ahogyan intett a fejével, hogy nyomás vissza úgy, ahogyan jöttél.
- Micsoda?- Tágultak ki a szemeim amikor meghallottam, hogy menyit késtem. - Tehát anya ezért volt ilyen ideges?!- Többen nem mondtam, majd egy ügyes mozdulattal visszapattantam a szobámba, majd sietősen felöltöztem mert hát mégiscsak késésben voltam. Amint már nem csak az alsógatya volt rajtam, hanem tisztességes ruhanemű, kiléptem a szobából, majd az anyám elé járultam. De nem pofonnal várt. Azonnal letérdelt elém, ahogyan átölelt és magához szorított. Szorosan, ahogyan éreztem a testén, hogy halványan ugyan, de remeg. De az idillt, valaki megzavarta.
- Na előkerült végre? -kérdezte egy ismeretlen női hang, ahogyan kikandikálva anyám melli közül, észrevettem egy jó tizennyolc éves lányt, aki minket nézett. Lassan kiszabadultam a szerető ölelések közül és szembenéztem a lánnyal.
- Élnézést kérek a késésért. Gilbert vagyok és te?- Kérdeztem rá egy kicsit közvetlen stílusban, de hát ha egyszer ő sem volt az az idős ember...
- Én pedig Kawaii Iriai. - mosolygott rám barátságosan- Örvendek a találkozásnak! - köszönt végre normálisan.
De én csak az arcát néztem egyfolytában. ~Valami ismerőse, jó barátja a családnak? Ha igen, akkor biztos látnom kellet volna már, de most látom őt életemben először és még csak a neve sem rémlik, Kawaii Iriai... Teljes sötétség. Valamint amit most mondott... "Régen voltam itthon, szóval öröm volt újra sétálni egyet." tehát már valamikor régen elhagyhatta a várost. ~ gondolkodtam, de továbbra se ugrott be a név, se az arc korábbról. De váratlanul az apám vette át a szót.
- Elnézést, hogy ennyit kellett várnod. -kért bocsánatot ő is, ahogyan a lány csak még jobban elmosolyodott.
- Semmi baj! Végül is a sziget nem tűnik el! És egy két óra késés nem okoz fennakadást! Különben is volt időm körülnézni! Régen voltam itthon, szóval öröm volt újra sétálni egyet a városban.- nézett vissza rám, ahogyan ekkor vettem csak észre, hogy a lány nyakában a ruházata alatt egy apró kis fém megcsillan.
Egy medál, pont olyan, mind amit én kaptam a születésnapomra az apámtól. Ez önkénytelenül is beindította a fantáziámat és már nagyon nagy képtelenségeknél lyukadtam ki. ~Bírnám ha ő lenne a sosem látott nővérem aki elhagyta a várost, hogy vándoroljon...,~ Gondolkoztam el, közben egy kis vigyor is megjelent az arcomon.
- De vigyázni fogsz rá igaz?! - felett zavaróan továbbra is az az anyám. Már egy kicsit kezdett kényelmetlen lenni az esett, de mit csináljak. Ő az a személy, aki a világra hozott.
- Ajj anya... most már én is mágus vagyok, tudok én is vigyázni magamra. -Csúszott ki a számon, azonban tudtam, hogy rám még rengeteg veszély leshet bármilyen kalandon.
- Hát persze! -válaszolta Iriai, ahogyan kiegyenesedett, ahogyan én lassan mellé léptem, kezemmel a nagyobb táskámmal.
- Nos akkor menjünk azért a fegyverért, vagy nosztalgiáztok még egy kicsit? - Tettem fel a kérdést, ahogyan a kijárati ajtóhoz sétáltam. Azonban Iriai néhány szót még intézett a szüleimhez, melyet én is hallottam fél fülel, bár csak néhány információ volt, melyet jobb ha tudnak azok az embereke, akik a gyermeküket rá bízzák.
- Ha minden jól megy, akkor mától számított négy nap múlva elérjük a szigetet. Három napot maradunk és a visszaút is ugyanennyi. Szóval körülbelül két hét múlva újra láthatjátok ezt a kis mágus-t! -nevetett fel, ahogyan ő is kisétált a szobából és a bejáratnál hagyott zsákját felvéve mellém lépett és kinti újabb búcsúzkodás után bégre elindultunk. Anyám pedig még hosszú ideig kiabált utánam és integetett.

- Gyönyörű hely! - Nyögtem ki ezt a kis egyszerű mondatocskát amikor megláttam a szigetett és annak a Sárkány csúcsaként elnevezett lenyűgözően szép vulkánját.
Bár, talán nincs is olyan dolog a világon amire nem lehetne azt mondani, hogy lenyűgöző, hisz maga az élet is az. A hosszú utazás alatt, amit Iriaival tettem meg, több filozófiai kérdés is megfordult a fejemben és még annál is több magával a nővel kapcsolatban, hiszen én semmit sem tudtam róla, de ő mindent tudott rólam. Ez már egy kicsit kezdett is aggasztani, ezért úgy döntöttem, hogy rákérdezek. A kérdésem pillanatában már épp sötétedni kezdett és a táborhely mellett ültünk, tökéletes lehetőség a kérdezősködésre.
- Mond Iriai! Honnan ismered a szüleimet, jobban mondva magát a családot?- Tettem fel lényegre törően a kérdést, de nem csak ez motoszkált bennem. - És miért vállaltad el a kíséretemet? Nem mintha baj lenne, félre ne érts, de gondolom ezzel neked sok munkát okoztam és ezt sajnálom! - Mondatom után, egy kicsit közelebb hajoltam a tűzhöz, hogy egy kis fényhez jussak.
- Hát...- mosolyodott el, ahogyan felnézett az égre, ahol látni lehetett már a holdat, ahogyan én tarkóra tett kezekkel hátradűltem, hogy úgy hallgathassam a történeteket. Legszívesebben a szemeimet is becsuktam volna a kis mese közbe, de nem tettem mert a csillagok és a hold rendkívül tiszta és szép volt, a ragyogásuk bevilágította azt a tájat ami oly félelmetes az éjszaka leple alatt. - Megmentettem az apád életét még régen! - nézett rám- Az első mágus küldetésem volt és a feladatom az ő védelme. Bárcsak úton állok voltak, mégis annyira hálás volt nekem, hogy segítette, mondhatni egyengette a további utamat. Hálás vagyok neki mindenért, ezért talán értheted, hogy miért vállaltam el ezt a feladatot. - piszkálta meg a tűzet, ahogyan jól láthatólag valami nagyon is zavarta, és túl komor lett ezek után.
- Tehát akkor megmentetted a szüleim életét? Akkor lehet, hogy ezért engedték, hogy én is mágus legyek. Hogy meg tudjam védeni magam.- Motyogtam magamnak alig érthetően, hisz sosem értettem, sosem tudtam a szüleim pontos szándékát.
Iria azonban csak a tüzet nézte, ahogyan egy könny futott végig az arcán, nem értettem, hogy miért, de ahogyan lassan rám nézett, jól láttam, hogy az arca nem éppen szomorú, hanem mosolygós. Sírt és mégis nevetett.
- Áhhh... minek is hazudok neked! -kiáltotta el magát! Engem nézett, ahogyan az egyik szeme sírt a másik furcsán csillogót.
- Egy pillanatra majdnem bedőltem neked! - Szóltam hozzá , arra gondoltam biztos valami tréfát melegített elő, és most jön a jól megszokott csattanó. De elmaradt.
Csak kifújtam a levegőt, ahogyan felálltam és a nyugvóhelyemre akartam sétálni, de alig tettem két lépést és a levegőt átszántotta valami és abban a pillanatban a vállamba éles fájdalom hatolt. A hang ismerős volt, olyan amikor egy a fakard régen lecsapott, vagy amikor eltalálta a ruházatomat. De ezúttal a fájdalom is jelen volt. A felütő éles fájdalom azt jelentette, hogy ezt nemcsak képzeltem. A ruhám felszakadt, ahogyan meleg és kellemetlen érzés járta át a testemet. Olyan érzés, mikor meleg vér folyik le a kezeden. És ahogyan a vállamra néztem, meg is tapasztaltam, hogy jól éreztem és sejtettem mindent. De vajon miért?
- Áhhh... én hálás? -kiáltotta el magát a lány, ahogyan felállt és én érezted, hogy reszket az egész testem – Megmentettem apád életét és ő segített nekem! Megfizette a legjobb tanárokat, fizette a felszerelésemet, közbenjárt a mestereknél, hogy kivételezenek velem! -kiabálta, ahogyan közelebb lépett hozzám, ahogyan én még mindig némán, háttal álltam neki- És mikor erős lettem, elvárta tőlem, hogy azért a sok háláért, melyet neki köszönhettem, teljesítsem a mocskos kis megbízásait! - mellém ért, miközben közel hajolt az arcomhoz és váratlanul megnyalta azt. Teljesen ledermedtem és éreztem hogy mindjárt végem. - Gyilkosságok másik cégek vezetői ellen, megvesztegetések, fontos személyek elrablása! Olyan mocskos melók melyeket csak eltudsz képzelni...- súgta a fülembe- … és mikor betelt a pohár nálam.. hehehehe... elküldött téged mágusnak, hogy majd egykor te is a segítségére legyél! De én nem hagyom ezt! Megöllek és mindent elveszek attól az embertől! -kiáltotta el magát örülten, ahogyan kirántotta a vállamból a kést.
- Ez nem igaz!- Kiáltottam fel. - Ez nem lehet igaz! Az apám nem ilyen ember, ő sose tenne ilyet és én hiszek benne, de benned már nem tudok. -Tovább nem tudtam folytatni a mondandómat, hanem a testem, hála Adelheit mester tanításainak, reflexből mozdult.
Félreugrottam, ahogyan felszántva a földet, csak a földön feküdve tudtam zihálni. Az az érzés, mely sokkalta ilyesztőb volt, mind a lány jelenléte, az az érzés nemmás volt, mind a tudat, hogy az apám esetleg tényleg olyan, mind amilyennek a ő mondta. Az egész testem remegett, mozdulni sem tudtam. Az ijedség és a gyors cselekvőképesség teljesen lemerített. Pánikba estem, ahogyan rájöttem, hogy Iriai elindult felém, lassú és kimért léptekkel.
- Ha helyedben nem mocorognék annyira! - nézett rám széles és gúnyos vigyorral az arcán- Ha valóban mágus vagy, akkor jól tudod, hogy én szeretem a fegyvereimet méregbe mártani! - közeledett felém, ahogyan a kezem remegése egyre erősödött. - Nem valami erős kivitelt használtam most, de ha el is menekülsz, jó ha egy napod marad! Bár az a sérülés nem mély, éppen ezért lehet, hogy talán másfél napig is kibírod! De nem adom meg neked ezt a szívességet! -érd elém, ahogyan nem mozdult a testem, a sebem éget, miközben eluralkodott rajtam a félelem is. - Nem tudsz mozdulni igaz? -kérdezte tőlem- color=indigo]Akkor a méreg egy mellékhatása máris hatott![/color] -nevetett fel örülten- Ez remek, nagyon remek! Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan kijön rajtad! Te tényleg egy szánalmasan gyenge alak vagy Kölyök! De most végre elégtételt veszek.... De előtte had mondjak valamit még az apádról! - vigyorgott, de nem adtam meg neki ezt a szívességet még egyszer.
- Akármit mondasz, az apám jó ember ellenben veled. - kutattam maga mögött a földön, de nem találtam semmi-t, csak homokot... homokot..- Az apám sosem tenne olyan dolgokat amit mondasz! Kezdem érteni a dolgot, kezdem érteni, hogy miért csinálod ezt az egészet. Le akarod járatni a szememben a szüleimet, és megölsz, hogy megszerezhesd magadnak a kardot amit nekem készítenek. Ezzel csak egy baj van, a kardot neked nem fogják odaadni, csak ha én is ott vagyok. - a kezembe gyűjtött homokot markoltam csupán, ahogyan lassan gyűjtöttem össze, de akkor megéreztem valamit. Egy követ,a föld alatt.
- Hahaha... - nézett a szemembe- … minek nekem az a kard?! - kérdezte tőled- Semmi okom nem lenne arra, hogy ez miatt megöljelek! Elég lett volna vissza utón megölni és akkor elvenni a kardot. De nem ez történt Nincs szükségem arra a kardra, hogy miért? Mert nem hazudtam...- mosolyodott el széles vigyorral az arcán- Mert amit mondtam, az az igazság! -közölte velem nevetve, ahogyan megszületett az idő és cselekedetemre. Sikerült kiásnom a követ, ahogyan felé hajítottam a fejét célozva, de ő, mintha csak számított volna rá, elkapta a másik kezével. Majd egyszerűen belém rúgott egyet, egy oldalirányú rúgás, mely a fejemet érte és a hatására sípoló hang kíséretében egyszerűen elfeküdtem a földön. Nem tudtam már megmozdulni, minden remény elveszett, számomra, ezt nem élem túl, jól tudtam! - Nos ennyi lett volna?! - kérdezte tőlem fennhangon- Akkor a legegyszerűbb lesz, ha megöllek! Gyorsan és célratörően! - közölte, ahogyan magasba emelte a kést.
Vér terítetet be. Nem még éltem és nem éreztem fájdalmat sem. Amikor kérdően felpillantottam, hogy mégis miért élek még, egy ismeretlen nőt pillantottam meg, akinek egy kard, azt hiszem egy ninja-to, volt a kezébe és körülötte, körülöttem mindenhol vér. Nem az én vérem volt. Az ismeretlen lány lenézett rám a földre. A füle mág mindig sípolt és fájt a fejem is, de tudtam mi zajlik körülöttem. Tudtam, hogy megmenekültem, de ahogyan ismeretlen keze megszorult a kard markolatán és a következő pillanatban a vállamba szúrta egy pontos egy gyors mozdulattal úgy, egyszerűen semmit sem érthetem a helyzetből. Csak a fájdalmat éreztem, ahogyan kirántotta kardot belőlem, majd letörölve a pengéről a vért visszarakta a tokjába.
- Lásd el a sebedet kölyök! -parancsolt rám- A nagyobb seb kimossa a mérget, de ha nem sietsz elvérzel! Ha eddig életben maradtál és küzdöttél ne most add fel! - fordult el, ahogyan egyszerűen semmivé vált és eltűnt szemem elől.
~Talán a szüleim utánam küldtek valakit, aki figyel engem, vagy netalán a mester maga rendelte embereit a megmentésemre?~ Nem, ezek közül egyik sem talált, pusztán súrolta azt. A sors volt az aki ilyen helyzetbe juttatott és meg is mentett engem a nő képében. Hirtelen a vállamhoz kaptam az éles fájdalomtól, igaz az adrenalin valamennyire elnyomta azt, de nem eléggé.
- Kötszer, kötszer... óóó hova is tettem, tettem e egyáltalán be azt. Fenébe! A Francba!!!- Kiáltottam fel, hiszen nem volt nálam semmi amivel bekötözhetném a sebet, a fájdalom meg túlzottan is elnyomta az elmémet, hogy rájöhessek, a ruhám is megtenné.
Pusztán pár perc múlva jöttem rá minderre és a földön fekvő Iriaihoz siettem. Gyorsan egy erős, már amennyi erő maradt bennem azzal az erővel letéptem a ruhájának egy darabját és azonnal kötözni kezdtem a sebet. Miután sikeresen bekötöttem, igaz többször el kellett kezdenem elölről a kötést, mert hát nem igazán tudtam, hogyan is kell csinálni az ilyet, egy közeli kőhöz kúsztam, majd annak nekidűlve próbáltam meg megnyugodni.
- Nem fogok egy ilyen istenverte helyen meghalni... Nem fogok egy ilyen istenverte helyen meghalni... - Mondogattam halkan, hogy tudjam még nem léptem át teljesen az őrület határát, na meg hogy ne aludjak el. Bár az utolsó nem igazán jött be, mert pár perc múlva már csukott szemekkel és nyitott szájjal feküdtem a kövön mozdulatlanul.

A nap lassan felkelt és amikor elértek az első sugarai, egyből kinyitottam a szemem. Zavaró volt a fény, hisz nem igazán tudtam tőle aludni. - Anyu, húzd már el a sötétítőt. Mondtam halkan, félálmomban, bár ez nem tartott sokáig. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy nem az otthon védő és melengető keblein vagyok, hanem a természet egyik zord és kietlen táján. Hirtelen bevillant mindaz ami velem történt az éjjel és rögtön a vállamhoz kaptam. Iszonyúan fájt a seb és még a ruha is teljesen véres lett, amit kötözőként használtam. A kötést gyorsan kicseréltem, majd pedig felálltam, hogy megnézzem mégis merre mehetnék tovább. Amikor már a két lábamon álltam, hirtelen megszédültem a jelentős vérveszteség miatt, de még meg tudtam állnia lábamon.
~Az a nő! Neki köszönhetem, hogy még élek, de dühös is vagyok rá amiért ilyen nehéz helyzetbe hozott. Az illata, az a jellegzetes illata még mindég itt terjed a levegőben, talán ő tudja mit kellene tennem. Itt vagyok a semmi közepén és még azt sem tudom, hogy merre van az a bizonyos haza irány. Talán követnem kellene őt, vagy beszélnem vele,~ Döntöttem el magamban, ahogyan kerestem a földön egy hosszabb faágat amit támasztéknak használhatok, majd azzal együtt elindulok a nő illatának irányába.
Eleinte nagyon, kimondhatatlanul nehéz volt követni a lányt. Nem azért mert nehezen találtam rá a nyomokra, hanem mert a sebem, nagyon lelassított. A fájdalom éles érzése végig a vállamba nyílalt, de végül egy idő után kezdett elviselhető lenni a fájdalom folytonos jelenléte. Ha nem folytonos lett volna a fájdalom, hanem időnként elő előtör, akkor biztos nem bírtam volna ki, de így valamelyest alkalmazkodni tudtam hozzá. Gyalog tempóba haladtam előre, de szerencsémre ő se ment gyorsabban mint én, még akkor is éreztem az illatát.
Egy kis idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy a levegő megváltozott, egy kicsit nehezebb volt és rá is jöttem miért. Hirtelen az egyik domb után, végtelen víz látványa csapott meg és ért meglepetésképpen. ~Ez így nagyon nem jó, ez így nagyon nem lesz jó. Ha ők már elmentek, akkor nem tudom már követni őket és fölöslegesen tettem meg az utamat.~ Azonban szerencsém volt. Ahogyan közeledtem a parthoz, annak a nőnek az illata aki megmentett, egyre erősebb volt és meg is láttam magam előtt. A víz felé meredt, ülve a parton. Nem nagyon tudtam mit kellene tennem, de végül megindult a lábam. Egyenesen a nő felé haladtam, és amikor oda értem hozzá, leültem mellé. Persze nem közvetlen mellette ültem, volt közöttünk azért távolság, talán egy katanányi.
- Szép a tenger igaz? Életemben most látom másodszor... Mondtam ezt a butaságot, mert több és más nem igazán csúszott ki rajta.
- Igen! -válaszolta, ahogyan a sebemre nézett. A kötés át volt ázva, de nem volt vészes annyira.- Örülök, hogy jól vagy!, így talán könnyebb lesz elviselned a maradék időt! -közölte velem, miközben a tengerre nézett- Tudod az élet, olyan mind a tenger, csodaszép és hullámzó! Mindig van alapja és teteje, de állandó és megunhatatlan! De elég egy apró festék és máris más színűvé lehet varázsolni, de hogy te milyennek látod a színét, a mintáját az rajtad áll! - nem nagyon értettem a lány szavait, pedig nagyon is fontos dolgot mondott nekem.
- Mond miért nem hagytál a sorsomra, miért nem hagytál meghalni? - Kicsit furcsa kérdés ez, egy ép eszű ember biztos nem mondana ilyet, de én igen, hiszen nem is olyan régen alig egy hajszál választott el a haláltól. - Szerintem tudtad, hogy utánad fogok menni sebesülten, de akkor miért? Hisz én így csak gondot okozok csak neked...
Nem tudtam tisztán megfogalmazni azt amit akartam, hiszen a fejemben ott kavargott az az egyveleg ami idáig juttatott engem. Iriai árulása, apám esetleges tettei, és most ez is. Egy gyors pillantás elejéig a nő arcára néztem, majd a tekintetem újra a tengerre szegeződött.
- Valóban így gondolod? -kérdezte vissza- Szerinted hátrány nekem, ha egy olyan fiú van mellettem, aki sebesülten ered egy olyan lány után aki megmentette őt, méghozzá abban a tudatban, hogy nem tud róla semmit! - vetette a szememre, ahogyan mosolygott- Ha valóban így gondolod, akkor ostoba vagy! -nézett vissza a tengerre- Egy mágúsnak sem hátrány az, ami benned van! Az az elszántság és elhatározás melyet láttam most, meggyőzött, hogy valóban helyes dolog volt megmenteni téged! - hunyta le a szemeit, ahogyan az aurája megváltozott és a mosolya eltűnt- Hallottam amit az a másik mondott! De ne törődj vele! Ha csak azon jár az eszed, ha csak arra tudsz gondolni, hogy az apád esetleg milyen ember nem. leszel képes más mire, ahogyan az az érzés elfog rohasztani és olyanná válsz mind az a lány! -állt fel, ahogyan lenézett rám, de most már komoly volt- Ne feled kölyök, hogy mágus vagy! Az életed során gyakran fogsz majd hasonló fájó és erkölcstelen dolgokkal találkozni, de csak rajtad áll, hogy elbírod e azok súlyát, vagy összeroppansz alatta. - nézett a tengerre, ahogyan nap már lemenőben volt- Kerülj akármilyen helyzetbe, az elhatározás a célod felé sohase inogjon meg! Viseld el a fájdalmat, a gyülöletet, a szenvedést, mert ezek tesznek egyre erősebbé az életedben! Lehet, hogy fognak az életben olyanok lennie, akik segítenek elviselni ezt az érzést, de ha te magad nem bírod, akkor semmit nem fogsz elérni ebben az életben!” … ezt mondta a mesterem egykoron. -mondta ahogyan nap egy aranyló csíkban volt már csak jelen.
Csendben ültem és hallgattam a lányra, hallgattam amit mondott és megpróbáltam megérteni azt. A kérdéseimre olyan válaszokat adott amire még csak nem is számítottam, valamint még erőt is megpróbált önteni belém, sikeresen. Még a kérdésem előtt úgy éreztem magam, mint aki teher a másiknak, lehet így is volt, de az ő szavai után már másképp gondoltam, úgy éreztem erős lehetek, pusztán akarnom kell.
- Tudod az apám mindég is óvott engem és nagy szeretettel bánt velem és ezért nem tudom elhinni, hogy olyanokat tenne mint amit a nő mondott. Az, hogy az apám milyen szeretettel táplál engem az is mutatja, hogy egy fegyvert készíttetett a legkiválóbb fegyverkészítőkkel ezen a szigeten. Épp oda tartottunk Iriai-val amikor megőrült és egyszerűen rám támadt. - Egy kicsit hátrébb dűltem, kezeimmel hátul kitámasztottam magam és az egyre sötétedő eget néztem. - Gilbert... ejtettem ki az álmot jelentő szavacskát, ahogyan a fejemet a nő felé fordítottam. - Gilbert Barker vagyok. Örülök, hogy találkoztunk kisasszony.
- Az én nevem Hana Fujishima! - mondta el ő is a nevét, ahogyan visszanézett a tengerre. Néma pillanatok következtek, ahogyan a közelben lévő hajón egyre nagyobb lett a készülődés.. - [color=cyan]A kard egy kétélű fegyver! -szólt hozzám- Megvédhetsz vele akárkit, de ugyanakkor el is veheted vele az életét! Attól függ hogyan is használód! - nézett rám ismét, ahogyan megfordult és mellém sétálva megragadta az ott fekvő táskáját. Nem is táska, hanem egy tok volt, egy nagyobb tok, ahogyan felemelve tisztán láttam, hogy kettő nagyobb katana van benne. Eddig nem volt a hátán, de mikor megmentett igen - Egy fegyver arra való hogy használjuk! Ha az apád tényleg törődött volna veled, sohasem lettél volna mágus, nem csináltatott volna fegyvert neked, mert ahogyan megtud védelmezni, ugyancsak mégis tud ölni! Ne bízz senkiben kölyök! Túlságosan naiv vagy még ahhoz, hogy átlásd a felnőttek szándékait! - csatolta le az egyik tokot, ahogyan felém nyújtotta. - Tessék! - mondta- Neked csináltam és most már tudom, hogy megvan benned az elhatározás, hogy helyesen is használd! -mosolyodott el ismét, ahogyan csak abban a pillanatban jöttem rá, hogy ki is az a lány.
- Te...- pattantam fel, ahogyan rámutattam- te... te... vagy a fegyverkészítő? -kiabáltam, ahogyan ő csak elmosolyodott.
- Igen! Vedd el és siess! Az a hajú hazavisz téged! -vettem el a kardot és mosolyogtam, ahogyan az utamra engedett.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

" Onnantól minden simán ment. A hajón lévő orvos ellátta a sebemet és mára csak egy kis heg emlékeztet arra napra. De az a heg mindig emlékeztetni fog annak a lánynak a szavaira is. Én döntöm el, hogy milyen utat akarok járni, de ha ráléptem arra az útra, akkor minden erőmmel ragaszkodnom kell hozzá. Most már tudom hogy miért mondta azt nekem. És az én utam csupán ez: Egy nagyszerű mágussá akarok válni! "


A hozzászólást Gilbert Barker összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 30, 2012 4:21 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Hétf. Okt. 24, 2011 11:26 am

Hát mit ne mondjak, volt egy-két hiba ami hatalmas csatakiáltással akarta kivájni a retinámat egy sütis kanállal a retkes mancsában, ellenben maga a munka egészével meg vagyok elégedve! Legközelebb még olvasd át egyszer-kétszer a munkáidat, és akkor no problemo! Addigis jutalmad 100 VE!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gilbert Barker
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 111
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Sep. 12.

Karakter információ
Céh:
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Szomb. Nov. 19, 2011 4:20 pm

" Sok minden történt velem, mióta megismertem Adelheit mestert. Megtanította, hogyan is tudom előhozni a bennem lakozó mágikus erőket, hogyan tudom felhasználni őket és tisztelni is egyben. De most megváltozott minden. Eddig csak egy mágiát tanultam meg, mert őszerinte még nem készültem fel arra, hogy elsajátítsam az ő egyéni mágiáját. Különböző tesztek, küldetések sorozata után, azonban el jöttnek látta az időt, hogy végre megismerjem a mágia igazi valóját, melyet ő birtokol. Ez a történet csak ezt meséli el...."

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harmadik Fejezet: Ismerd meg a vágyaidat

Ott ültem a fűben, gondtalanul miközben szemeimmel a semmibe meredtem. Látszólag semmi sem érdekelt, de ez nem volt teljesen igaz, mert még szembe kellett néznem azzal az ellenféllel, akivel eddig nem mertem. A küzdelemig már csak egyetlen hét volt hátra, azonban én még mindég nem éreztem magamat elég erősnek ahhoz, hogy sikeresen megvívhassak egy ilyen harcot. De hogyan is jutottam vajon ide?

Minden pontosan egy hete kezdődött. Pont azután, hogy kiérdemeltem a mester bizalmát. Elrángatott otthonról, persze a szüleim beleegyezésével, akik nem nagyon szóltak ellene semmit. Pont tavaszi szünet volt és a nemrég történt dolgok fényében pedig örültek, hogy valami eltereli a gondolataimat arról, hogy akkor ott, mi is történt Iria-jal. Azonban a távoli hely, ahova a mester vitt, egy istenháta mögötti kis szentély, ahol állítólag ő is tanult, teljesen megváltoztatta az életemet.
- Hu mekkora egy templom! -kiabáltam a megérkezésünk után. Egy hatalmas lépcsősor legtetején álltam és az elém terülő hatalmas építmények, melyek kissé a keleti hatás ötvözött, csodálatosan képet mutattak a zöld tájjal.
- Elég lesz! -szólalt meg egy erélyes hang hirtelen, ahogyan az egyik fa mögül kilépett egy páncélt viselő férfi. Az oldalon egy katana és egy wakizashi nyugodott. Az arcát egy samurai maszk fedte le, ahogyan az egész páncélzata olyan volt, mind egy samurai-é- Tisztelned kellene a szentélyt a csend adományával!- közölte nyugodt hanglejtéssel, ahogyan elszégyelltem magam. -Ember!- hangja még mindig nyugodt volt- Gyere velem! -indult el és én követtem a mesterrel együtt, aki nem szólt semmit sem mióta megérkeztünk ide.
- Ü-üdvözletem! Gilbert Barker vagyok. - Köszöntem neki és közben illedelmesen meghajoltam előtte.
- Üdvözletem, az én nevem Kenyuurei. . Hajolt meg ő is, ahogyan elindult és mi egy szó nélkül követtük.
- Egyébként hová is megyünk? - sétáltam a férfi mellé, aki rám sem nézett, mégis válaszolt nekem.
- A Vén bölcs -höz. . Mondta alig halhatóan. - De kölyök, jegyez meg valamit, ne ítélj meg senkit és semmit az alakja alapján. .- akkor még nem értettem ezen szavak jelentését, de lassan megtanultam értelmezni a férfi, néha ködös beszédét.
Lassan egy hatalmas odúhoz értünk, melynek a bejáratta egy Sinto temploméhoz volt hasonló, gazdagon díszített és a jelek szerint egy nagytiszteletű ember lakhelye is volt egyben. Kenyuurei. Nem szólt semmit,. Csak velem és a mesterrel együtt beléptünk, ahogyan odabent, olyan dolgot láttam, ami teljes mértékben meglepett. Egy apró, első ránézésre egy alig nyolc éves fiúcskát, aki egy kisebb emelvényen ült, ahogyan a puha párnál meditációs pózban ülve nézett le rád.
- Ohhh...szóval megjöttél! -üdvözölt, ahogyan Kenyuurei félreállt és csak én voltál ellőtte. Még a sensei is hátrébb állt tőle – Gilbert Barker … Adelheit tanítványa vagy igaz?- kérdezte érdekes hangon. A testalkata és a kinézette alapján egy fiatal fiúnak tűnt, de a hangja dörmögő és öreg volt. - És azért vagy itt, hogy ugyanarra az útra léphes mint a mestered...- mondta, de egyszer nézett csak rám, szemei mindvégig csukva voltak. - Nagyon helyénvaló, ám legyen, de ellőtte rá kell lelned arra az emberre, aki a mentorod lesz! -szólt hozzám- Ha készen állsz szólj és elkezdhetted az utazásodat....
- Aki a mentorom lesz? Kérdeztem vissza. - Úgy hiszem Adelheit mester lesz az, ő tanított eddig is és az ő segítségével kerültem ide. Azt hiszem ő a "mentorom". Válaszoltam neki, bár nem voltam biztos abban amit mondtam, hisz sokat köszönhettem Adelheit mesternek, de ahogyan megismertem, nem éppen egy olyan ember volt, aki a tanításra született. - És ha nem is ő lenne a mentoromra? Hogyan találhatnám meg, hisz még alig ismerek még itt valakit...
- Nem őket kell ismerned, hanem saját magadat! -kaptam meg a választ- Ismert meg a benned lévő saját személyiségedet, vond az uralmad alá és akkor meglátod majd, melyikünk is az, aki a sors neked szentelt. - hallottam a szavait, ahogyan Kenyuurei hírtelenjében közbelépett.
- Bocsánat, hogy közbeszólok, de ez nem túl kora? Még...- ekkor azonban a „vén” bölcs akasztotta meg a mondandójában.
- Egyáltalán nem!- közölte nyugodtan- Minden embernek és állatnak van egy belső hangja, melyre vagy odafigyelünk vagy nem. Lehetne ösztönnek is hinni, ösztön mely szükséges ahhoz, hogy továbblépjünk egy adott pontról! Ha ezt az ösztön megtaláljuk saját magunkban és elfogadjuk, megzabolázzuk a belső vágyainkat, akkor a világ is megváltozik. Másképp látjuk majd,tisztábban és melegebbnek, vagy éppen sötétebbnek és ridegebbnek mind valaha...- okította ki a férfit- Még te sem agy arra képes!- erélyesebb lett a hangja, ahogyan Kenyuurei meghajolt, majd hozzám szólt.
- Jól figyelj! Erre még Adelheit mester sem volt képes teljes mértékben! A mágikus világban nagyon kevesen döbbenek rá erre és még annál is kevesebben képesek az irányításuk alá vonni saját magukat! Próbáld megérteni saját magadat és elfogadni... ha erre nem vagy képes... -lassan megszédültem, és a kép is remegni kezdett a szeme előtt- Itt az idő! hirtelen megszédültem, majd elterültem némán a földön.
Mikor kinyitottam a szemem, hirtelen megcsapott a nap sugarai, mely némi meleget is adtak nekem és betöltötte a gyönyörű tájat, azonban nem volt ez olyan gyönyörű. A fejemet egy furcsán ismerősen csengő hangra kaptam fel, majd megráztam a fejem.
- Megismered a vágyadat, a legbelső félelmeidet és ha túléled, akkor rájössz, kit is kell választanod. Az erőm képes arra, hogy ezen vágyak testet öltsenek! És arra is, hogy elpusztítsanak... -hallottam a bölcs hangját, ahogyan halk lépések zajára lettem figyelmes.
- Hello...- hallottam a saját hangomat, amire hirtelen felpattantam.
- Mégis mi a fenét keresek én a kék ég alatt? Az előbb még a bölcs előtt álltam abban a templom szerű izében... - néztem körbe, ahogyan megláttam saját magamat, ott állt ellőttem és engem nézett.
- Idióta... idióta... idióta...- hallottam újra saját hangomat, Egy rét közepén álltam, sehol egy fa, vagy bokor, csak mindenhol virágok, ameddig a szem ellát és ez olyan érzéssel töltött el, hogy annak sehol sincs vége ennek, és lehet, hogy ez is volt az igazság. - Komolyan nem vágod, hol vagyunk igaz?- kérdezte mosolyogva- Ez a lelked...- mutatott körbe- … látod milyen szép... gyönyörű... kimért, egyenes ahogyan egyetlen egy dologra koncentrálsz csak, egy dolog körül forog az életed... és ez annyira... idegesítő...- lépett közelebb, - Az a kis fiú...- szólalt meg váratlanul, ahogyan felém sétált- … képes volt a benned lévő szeretettből, kételyből, a vágyadból és a félelmedből megalkotni engem, minden egyes emberi érzésed egy testben...- állt meg nem is olyan távol tőlem- … egy testben, melynek szabad akarata van most már![/color] -mosolyodott el- És nekem kurvára nem tetszik ez a világ... túl tökéletes, semmi érdekes nincs benne... ahogyan gyűlölöm ezt a kardot és azt a kételyt ami hozzá kapcsolódik! - húzta ki a kardot a hüvelyéből, azt a kardot, azt a kardot, melynek megszerzése során először éreztem úgy, hogy nem ismerem igazán az apámat - A saját belső vágyad fog megölni ... milyen érzés?!- arcára kaján vigyor ült ki, ahogyan keze megszorult a markolaton és tudtam lefog csapni rám. Ekkor döbbentem csak rá, hogy ő tényleg nem "én" vagyok, még ha annak is állítja magát, mert ha a Bölcs testet adott volna a vágyaimnak, érzéseimnek, akkor ugyan olyan lenne mint én, még a felfogása is.
- Ha tényleg te lennén az érzéseim megtestesülése, akkor megértenéd, hogy miért nem érzek már úgy és miért vágyom ezt a világot! Túl tökéletes? Semmi érdekes nincs benne? Mond meg, a pusztít ás érdekesebb mint az építés? Látni, hogy valamit elkezdesz és naggyá növi ki magát. - Gondolataim ekkor Adelheit-tel való első találkozásomon jártak és, hogy már mivé nőtte ki magát... Mester és tanítványa.- Tudod, te csak egy ócska, silány utánzat vagy, aki úgy néz ki mint én és olyan érzések kavarognak benne mint bennem. Azonban ami silánnyá tesz téged az az, hogy más eszméket vallsz amit én magamnak sohasem engedhetnék meg! Kiáltottam fel a végén, ahogyan felkaptam a mellettem lévő kardot, melyet már az első percben észrevettem, majd pedig hárítottam önmagam támadását - Elfoglak tüntetni a téves eszméiddel együtt, márt csak azért is mert így beszéltél rólam! Hirtelen elrántottam a kardomat, majd pedig egy erőteljes oldal irányú támadást indítottam melyet azonban sikeresen megakasztott.
- Idddiiióóóóta! -nevetett fel- Ilyenről szó sincs! -mosolygott rám- Engem nem érdekelnem semmilyen eszmék, vagy célok! Egyszerűen azt érzem amit te is! A szíved legmélyén, olyan vágyakat és félelmeket érzek, melyeket te nem is vettél észre, vagy éppen ellenkezőleg, észrevetted de elnyomtad, ezzel téve űrt arra a helyre. - engedte el az egyik kezével a kardot, ennek ellenére egyszerűen nem tudtam elnyomni oldalra a kardot, pedig csak fél kézzel tartotta. - Megmutatom, hogy mit érzel valójában!!!!- ordított rám, ahogyan váratlanul belépett elém és ököllel mellkasba vágott. Olyan érzés volt ,mintha minden csontom összetörne, de mégis, ahogyan földet értem, nem éreztem mást, mind fájdalmat, nem testit, hanem lelkik- Utálom ezt a világot... -lépett hozzám közelebb, ahogyan éreztem, hogy a kard kiesett a kezemből, hogy védtelen vagyok- … semmi magasztos nincs benne. Minden egysíkú, nem törsz magasra, elfogadtad azt ami körülvesz... hogy ezen virágok sohasem hervadhatnak el! -hangja mérges volt- És ezért gyűlölöm ezt. Mindig előre tekintesz és sohasem rettensz meg az előtted álló feladattól, kihívástól. Mindig optimista vagy és ezért képes vagy átsiklani azon is, hogy Iriai igazat mondhatott. Hogy az apánk tényleg olyan, mind amilyenek leírta őt. Megvan rá az esélyed, hogy megtud az igazságot, de mégsem lépsz előre! -ért elém- Ez mindennek az okozója...- de nem sújtott le, ezúttal nem, láttam az arcán, hogy szenved ettől a gondolattól. - Érted már egyáltalán ,mi rejlik a szíved legmélyén... bele tudsz tekinteni?- emelte fel a kardot és lágyan nyomta a szívem fölé.
- Értem... Tehát innen fúj a szél. Mondtam ki halkan, lehajtott fejjel. - Értem miért engem azaz saját magadat. Az örökös elszántság és felsülés az ami ilyenné tett téged, vagyis engem. Most már értem... emeltem fel ekkor a fejem és egyenesen a velem szemben álló szemébe néztem. - Értem, hogy valójában te tényleg ugyan az vagy mint én, jobban mondva minden rossz érzésem és, hogy belefáradtál az örökös kudarcra, azonban engem ez hajt előre és te vagy az, aki elviseli minden keserüségemet és én vagyok az aki végrehajtja mindazt amit szeretnél. Mondhatni mi ketten olyanok vagyunk mint Jing és Jang. Itt vettem egy mély levegőt, majd egy pillanatra magamba néztem, majd újra az előttem álló szemébe néztem,
- hogy Jing és Jang ! Ez jó...- éreztem ahogyan kard felvágja a bőrt a testemen, majd mind a kés a vajban, úgy hatol előre néhány apró kis centit, majd állapodik meg a bordáim ellőt. - Én nem a benned élő sötétség vagyok, de ezt már mondtam! Én a benned lévő vágyak megtestesülése vagyok, nem vagyok gonosz, ugyanúgy megvan bennem azon érzések is, melyek jók...- hatolt beljebb a kard egy két centit, ahogyan újra megállt, szinte ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de visszafogtam magam- … én csupán azért vagyok most itt, hogy rávezessek arra, hogy mik is a benned lévő érzések és vágyak forrása és mi az amitől a legjobban félsz, rettegsz, hogy mi az, melyet még magadnak sem mersz bevallani...- hatolt keresztül a kard testemen, ahogyan a földhöz szegezett. Érezted, ahogyan a szám megtelik vérrel- … de ameddig itt szerencsétlenkedsz velem, addig nem érsz el semmit. Azt mondtam, hogy néz a szíved legmélyére... és te … egy ilyen válaszra vagy csak képes, egy magyarázatra, melyet bemeséltél magadnak, hogy a fájdalom ne legyen olyan erős...- tehénkedett a kardra, mely egy lejjebb sűlyedt, bennem és a talajban is- Elmondjam, mi az ami valóban ott van a szívedben?- kérdezte vigyorogva, ahogyan közel hajolt hozzám- Hogy te valójában sohasem akartad megtudni az igazságot és csak azért küzdesz ennyire, hogy ne legyél gyenge...- közölte nyíltan, az arcomba mondta- … félsz attól, hogyha megtudod az igazságot az apró kis világod összetörik, félsz attól, hogyha rájössz, nem vagy képes mágussá válni, nem lesz értelme az életednek, mert te nem akarsz hétköznapi lenni. Azt hiszed, hogy csak úgy tudsz naggyá válni, ha kitűnj valamiben a sorból és ez a valami szerinted csakis a mágia lehet....- távolodott el az arcomtól lassan - … ezért élsz így! Nem törődsz a gondolataiddal, küzdesz de csak annyira, amennyire jónak látod és nem tovább. Nem mersz kockáztatni. És ameddig így állsz ehhez a világhoz! Ameddig így állsz magadhoz! Addig nem leszel képes legyőzni engem... de...- rántotta ki a kardot belőlem, ahogyan a magasba emelve homályosan láttam mindent, éreztem, hogy elveszítem az eszméletemet- … többé nem lesz alkalmad arra, hogy megküzd velem, vagy lásd igazságot! Erősebb vagyok nálad, így ha te nem, én képes vagyok megszüntetni a legnagyobb kételyt a szívedben, hogy talán végre lássad tisztán ki is vagy te valójában! -és a kard lassan apró virágszirmokká kezdett változni, ahogyan a szélben lassan kezdett eltűnni. És abban a pillanatban valami megváltozott. Erőre kaptam és úgy éreztem, hogy mindenre képes vagyok, de nem amiatt, ami történt, kétségbeesést és fájdalmat éreztem, ahogyan a cérna elszakadté s sötétségbe hullottam volna, mikor meghallottam a vágyaim szavát, ahogyan a markolat utolsó darabja is eltűnt.
-Igen... erre vágytam. Amint ezt kimondtam a hasam megfeszült, majd a rezzenéstelen és komor arckivejezésemen egy könnycsepp szántott végig, majd hullott a földre. A testem lassan megmozdult, ahogyan feltápászkodtam. A sebem már nem fájt.- És most már nincs szükségem rád. - kezem ökölbe szorult és lecsapott rá. A kardja kettétört és ő maga esetlenül zuhant a földre, pont úgy mind aki már félig halott. Egy csapásra vettem el tőle mindent.
- Végül is ez a te lelked, nem lennék képes megölni téged itt, sőt máshol sem. Az én erőm csak annyiból állt, hogy megmutassam neked mindent! Nem többet és nem kevesebbet és te sikerrel megértetted mi is akartam. MI ketten egyek vagyunk, amennyire te vagy gyenge, annyira vagyok én erős és fordítva. -hajtotta le a fejét, ahogyan lassan elmosolyodott- De úgy látszik eddig voltam képes élni! De nem sajnálom, mert egy pillanatra láthattam ezt az arcot... mázlisták vagyunk, ezt ne feled el! - a teste lassan apró kis darabokká húllott, ahogyan felnézett rám. - Most már egyek vagyunk, de jó utat választottunk?

A virág hirtelenjében forogni kezdett körülöttem, ahogyan a szemeim, mintha egy álomban lettem volna felnyitódtak és újra ott voltam, abban a sötét gödörben, ott álltam, ahol elvesztetted az eszméletemet. Előttem a kis fiú kissé imbolygott, ahogyan megtámasztva magát lihegett. Kenyuurei állt mellettem, ahogyan másik oldalon ott volt Adelheit is.
- Sikerrel jártál! -közölte elesett hangon a bölcs- El sem hiszem, hogy egy ilyen férfi került közénk! Végignéztem mindent és most már tudom, hogy a te legbelső vágyaid egyben a céljaid is. Nem rejteted el ő őket, mind sokan mások, csak nem mertél szembenézni velük, mert féltél. De látom rájöttél, hogy mit is jelent neked a célod és hogy a félelem miután tovaszállt, már az ösztönöd és te egyek vagytok! -közölte mindenkivel a hírt, ahogyan köhögött egyet- És most már tudod, hogy kit kell választanod igaz?- kérdezte tőlem. - Nos?
- Úgy érzem, hogy ez nem csak az én döntésem! Mondtam a bölcsnek, ahogyan Kenyuurei felé fordultam. - Mond, neked megfelelne ha téged választanánk? Kérdeztem tőle .
Kenyuurei lassan lehunyta a szemeit, ahogyan láthatólag nagyon is gondolkodott, majd komoly arcot vágva rám nézett, de nem szólalt meg. Csak mélyen a szemeimbe nézett és várt egy pillanatig. Nem kaptam el a tekintettem, de úgy éreztem, hogy míg én nem, ő teljesen tökéletesen olvass bennem.
- Mond mi a célod? -kérdezte tőlem és én elmosolyodtam.
- Hogy egy nap én legyek a legerősebb mágus ezen a világon. - vigyorogtam elégedettem, ahogyan a férfi csak lágyan felsóhajtott.
- Kezdésnek megteszi! -vigyorgott váratlanul ő is rám.
- Akkor nincs semmi más hátra! Addig kell itt maradnod, míg nem leszel képes Kenyuurei -val teljesen összedolgozva harcolni és teljesen megbízni benne! Ez idő alatt megismerkedsz a fajunkkal, a szokásainkkal és tagjaival! Menjetek, fáradt vagyok!- hunyta le a szemeit ,ahogyan abban a pillanatban el is aludt és ti kilépve a szabadba elkezdődött életem eddigi leghosszabb utazása.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Így kezdődött hát el az utazásom, mely még korántsem ért a végéhez, de ugyanakkor nagyon is jó úton haladok rajta. De az a kérdés sohasem megy ki a fejemből. Vajon jó utat választottam? Még most sem jöttem rá, hogy mire célzott, de talán majd egy nagyon igen és akkor méltó lehetek arra az örökségre, mely ezen a napon látott napvilágot, némán és sötétségbe burkolozva."


A hozzászólást Gilbert Barker összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 30, 2012 4:21 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 591
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Kedd Dec. 06, 2011 5:15 pm

Húha! Itt aztán volt jó kis kavalkád az írásjelekkel emitt-amott. Legfőbb gondolt a párbeszédekben kötelező szereplő " - " jelentette és néhány eltévedt " . ", akik nem tudták hol a pontos helyük. Szerencsédre ezek a hibák nem túlnyomó többségben szerepeltek, szóval most megúsztad, de legközelebb jobban odafigyelni a gépelés során!
Jutalmad: 100 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gilbert Barker
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 111
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Sep. 12.

Karakter információ
Céh:
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Szer. Dec. 28, 2011 12:56 pm

" Végre megismerhettem a magamban lakozó érzéseket! Végre megtudtam, hogy mitől féltem és hogy miért nem voltam képes teljesen elkötelezni magamat a céljaim felé. De most, végre sikerrel jártam. Hála Adelheit mesternek, aki elvitt a szentélybe, az öreg bölcsnek, aki megadta a lehetőséget, hogy megismerjem a bennem lakozó érzéseket és végül saját magamnak, aki rávilágított mindenre amire szükségem volt. És most végre elindultam egy új mester segítségével a céljaim felé. Ez pedig csak az első állomása az utazásnak. "

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harmadik Fejezet: A két út

Kisebb séta után pedig egy régimódi kelletti stílusra hajazó házhoz érkeztünk. Kenyuurei lassan az épülethez sétált, majd felsétálva annak rövid kis lépcsősorán, egy kétszárnyú ajtóhoz érkezettel. Megállt, ahogyan mormolt valamit és úgy látszott, mintha imádkozva és csak akkor esett el. Ez nem egy lakóház, hanem egy szentély. Óvatosan nyitotta ki az épület ajtajait, majd óvatosan levett egy fakardot az emelvényről. Csak ezután fejezte be a szertartást, újabb imádsággal és az ajtók bezárásával. És újra elérkezett az a pillanat, hogy szembefordult velem és komor arccal nézett engem. Csakis ekkor vettem észre, hogy a terep ahol állunk, mely a szentély ellőt van, valójában egy tökéletesen kör alakú gyakorlókör..
- A kardjaink által fogunk megismerkedni! - közölte velem, ahogyan egyszerűen a kezembe hajította az elöbb elővett fakardot, majd a kezét az oldalán lógó katana markolatára helyezte- Azonban kíváncsi lennék, hogy mennyit tudsz a kard útjáról. Nem küzdök meg egy kezdővel! - arca még komorabb lett- Mond Gilbert Barker, te a harcos vagy a démon útját választottad?
- Mi?! Izé...- Vakargattam a fejemet, ahogyan egy mély levegőt vette majd kitartottam Kenyuurei felé a fakardot. - A mesterem a tudásához mérten jól kitanított és biztosíthatlak, nem a démonok útját járom!- Ekkor a kardomat leengedtem és a hegyét a földre helyeztem ezt követően pedig kissé meghajoltam előtte, jelezve, hogy készen állok a harcra.
Kenyuurei egyszerű, mégis célratörő válaszom után elmosolyodott, majd lassú és kimért mozdulattal előhúzta a katana-t az oldalán lévő tokból, majd feszesen mindkét kezével markolta meg. Mélyen a szemembe nézett és határozott volt. Ezt láttam rajta, mégsem tudtam semmit arról, hogy mire készül. Nem voltam képes kiolvasni a szemeiből semmit. .
- Megtanulni harcolni és megtanulni a kard útját nem ugyanazt jelenti. - lépett közelebb egy fél lépést- A kard a tested része, nem egyszerűen egy tárgy, sokkal több annál! Az lelked egy darabja, az erőd forrása és egyben a legnagyobb gyengeséged is. - feszült meg a teste, ahogyan egy szempillantás alatt küzdötte le a közöttünk lévő távolságot és egy egyszerű oldalirányú csapást indítót, melyet sikeresen védtem, a fakardot a fejem mellé emelve. Azonban ennek ellenére úgy éreztem, hogy a kezem leszakad. Abban az egyszerű csapásában is hatalmas erő volt- Fogd erősen a kardot, ha ugyanolyan erős a penge mind a lelked, akkor akármilyen támadást könnyedén kifogsz tudni védeni...- engedte el az egyik kezével a kardját, ahogyan előrenyúlva megragadta a ruhám gallérját, majd egyenesen magához rántva hasba térdelt. A fájdalom végighasított a testemen, ahogyan a testem megingott. És ezúttal csak gy kézzel tartva a kardját, újra lesújtva, immáron szemből, elérve azt, hogy leüljek a földre.- … mozogj együtt az ellenfeleddel! Ne csak a kardjára koncentrálj! Figyelj minden egy mozdulatára! Ne veszítsd szem elől, ha már azt hiszed, hogy végeztél vele, akkor se vedd le róla a szemed! Gyerek vagy még, de mire végzünk, felnőtté válsz! - oktatott bölcs hangján- Állj fel és támadj! Gyerünk!- kiáltott rád.
- Ez csak egy fakard...- tápászkodtam fel a földről és az egész testem remegett- … mi esélyem lehet egy igazi kard ellen? -kérdeztem tőle félelemmel a hangomban. De valamit nem vettem észre. Bár ezt mondtam, a kard még mindig egyben volt és még mindig a kezemben szorongattam, magam elé helyezve, védekező állásban. A szavaimban már lemondtam a harcról, de a testem valamiért mást gondolt.
- Mégsem sikerült kettétörnöm...- szorult meg a keze a markolaton. - Egy harc csak akkor ér véget, ha már te sem hiszel abban, hogy győzhetsz! -rontott nekem újra és reflexszerűen becsuktam a szemem. A kardot magam elé rántottam, de nem éreztem semmit.
A kezem remegett de mégis, valami azt súgta, hogy nyissam ki a szemem. És amit láttam, az váratlan volt. A mester kardja nem ért el, de ezúttal a fakard vége hiányzott. Egynegyede eltűnt és a földön heverve nézett rám. Az első cspása erősebb és durvább volt mind a mostani, de ezzel mégis többet ért el. Értetlenül néztem rá.
- Megmondtam nem? -kérdezte- [color=cyan]A kard olyan mind a lelked egy része. Csak annyira erős, mind az akaratod. Ha félsz, vagy meginogsz valami miatt, akkor a legsebezhetőbb. Félsz? -kérdezte- Jó! A félelem megtanít a gyengeségeidre és a határaidra.
- Akkor...- dadogtam, ahogyan megszorítottam a kard markolatát- … akkor én most eldobom a félelmem. Erősebb leszek bármi áron! - Kiáltottam rá a szavai hatására, majd azonnal rátámadtam.
A férfi csak elmosolyodott a szavaimon, ahogyan csak megmarkolta a másik kezével is kardot. Védekező állást vett fel egy szempillantás alatt, de volt valami furcsa abban a stílusban amit használt. Nem arról van szó, hogy nem láttam ilyent ezelőtt, de mégis furcsa volt. Úgy láttam, hogy egyáltalán nem fogja erősen a kardját, nem veti meg a lábát, hanem szinte lebeg. Ilyen érzésem támadt, tisztán és visszautasíthatatlanul.
Nála ugyan lassabban, de mégis könnyedén és akadályok nélkül legyűrve a távolságot, teremtem ellőtte és egy felfelé indított csapásom brutális erejű volt. De mellé ment. Kenyuurei egyszerűen kilépett oldalra a kard elől, mely így csak a levegőt szántotta ketté és tisztán éreztem, hogy miért tette. Túl nagy erőt vittem a támadásba! Arra számítottam, hogy védi azt, nem kitér előle és erre későn jöttem rá, a lendületemet már nem tudtam visszafogni. A kardal együtt a kezeim is fellendültek és a hasam védtelen maradt. És férfi ezt kihasználva támadott. Hasba talált a pengével, pántosabban a penge másik oldalával, ahogyan a hatás elsöprő volt. Olyan érzés volt, mintha kettévágtak volna, de nem ez történt. Egy apró kis sérülést sem szereztem, de a fájdalom ugyanakkora volt és újfent a földre zuhantam, de ezúttal háton elterülve ott.
- Dicséretes amit mondtál és amit gondoltál. Így is kell gondolkodnod továbbra is, de a harcról mit nem tudsz még! Elmondom a harc alaptörvényeit:

Lény mindig nyugodt, ne legyen félelem vagy düh a szívedben!
Koncentrálj az ellenfeledre, annak kardjára, annak testére, ne veszítsd szem elől sohase,
Tartsd távolságot, hat penge legyen a távolság köztetek, ne több és ne kevesebb,
Elemzed ki az ellenfeled, mindenkinek van gyengéje, ha erre rájössz készülj fel és használd ki!
Csapj le az ellenfeledre, kíméletlenül, ne sajnáld, ne kíméld őt, öld meg egy csapással,
De mindvégig készülj fel, hogy te is meghalhatsz!


- Jegyezd ezt meg kölyök! Egy olyan harcos, aki nem fél a haláltól, az nem harcos, félj a haláltól, félj attól, hogy megkel ölnöd valakit, félj a kardodtól, de mikor forgatod válj eggyé vele és akkor semmi sem lesz erősebb nálad!- előttem állt, láttam az árnyékát a földön, de a testem mégsem mozdult.
- De ez, amit mondasz... ez a harc alapjai...- nyögtem ki fájdalmasan- Megakarsz tanítani, hogy mi a küzdelem, hogy mire kell figyelnem, hogy mi kell ahhoz, hogy túléljem...- néztem fel rá. De csak a komor arcát láttam, nem többet.
- Nem! -közölte hozzá megszokottan, nyugodt stílusban. - Megtanultad forgatni a kardot, megtanultad az alapokat, de semmit sem tanultál a kard útjáról. Azok, akik csak forgatják a kardot, sohasem lesznek képesek a teljes erejét kihasználni és előbb vagy utóbb, csak élvezetből és dühből fognak harcolni, az ilyen emberek lépnek a démon útjára, azok akik nem képesek megérteni mit is jelent az a láthatatlan kötelék a kard és a tulajdonosa között. De én megtanítalak igazából forgatni a kardodat! - emelte maga elé a kardját fél kézzel, ahogyan támadóállást vett fel- Te már érzed a köteléket, tiszteled és szereted a kardodat, ráléptél a harcos útjára, de még csak éppen hogy elindultál rajta! Ne aggódj, egyre erősebbé válsz, és nem fogom hagyni, hogy a démon útjára lépj! -szemei összeszűkültek, ahogyan láthatólag támadni készült. De nem tette- Végy erőt és akaratot a kardodból, emeld fel a fejed és néz szembe velem. Agy bele mindent, ne hátrálj meg, légy bátor, légy elszánt és támadj... -parancsolt rám, ahogyan a szavai erőt adtak nekem. Felálltam és nyugodt voltam, olyan nyugodt mind addig soha. Nem tudtam, hogy miért is érzek így, de ez történt. És ahogyan elindultam felé, mindkét kezemmel megmarkolva a fakard markolatát, ő is így tett és tudtam, hogy a kardjaim összeérnek majd, immáron teljes erejükből. - Mutasd meg, hogy te és a kardod egyek vagytok!
- Én nem vagyok olyan! -kiáltottam rá. - Én nem azért harcolok mert élvezem vagy dühből, hanem azért, hogy megvédjem a számomra fontos személyeket, azokat akik igazán számítanak rám, azokért harcolok akik számítottak rám, de cserben hagytam őket. Én mindent meg fogok tenni, hogy én legyek a legerősebb! - Jelentettem ki magabiztosan és elég hangosan, hogy még jobban feltüzeljem magamat. A kardom a magasba lendül és a két fegyver összeakadt.
A mester azonban mindvégig nyugodt volt. Nem mondott semmit, egyszerűen a keze megfeszült a kardon, ahogyan mindketten beleadtuk mindent, ez volt a teszt utolsó, mondhatni legvégső fázisa, ahogyan én az oldalirányú csapásomat Kenyumaru nem védte, hanem szó szerint beleállt. A két kard egymáshoz ért, kisebb szikrák csaptak fel, ahogyan egy megállt egy pillanatra az idő. Éreztem, hogy a férfi, mégsem ad bele mindent, hogy nem akar velem harcolni, mondhatni tisztán éreztem, hogy a kardja nem akar megölni és a következő pillanatban visszatértem a jelenbe és a kard hatalmas reccsenéssel kettő törött. Kenyumaru kardja darabokban úszót a levegőben, ahogyan a kardját eltörő fakardot egyszerűen egy kézzel megállította. A kardja eltörött, de őt még sem tudtam megsebezni.
- Ez nevezem! -mosolyodott el- A kardom darabokban van. Legyőztél és bizonyítottad, hogy hol a helyed. Tanítani foglak Gilbert Barker! -közölte velem, ahogyan elengedte a pengét.
És a katanád? Vele mi lesz?- Kérdeztem az előttem állótól ahogyan a tekintetemet a földön darabokban heverő fegyverre irányítottam.- Biztos fontos lehetett a számodra.- Sajnálom, hogy eltörtem! -Jelentettem ki, ahogyan meghajoltam előtte és őszintén bocsánatot kértem.
Kenyumaru lassan lenézett a földre és a kettétört kardja darabjaira pillantott, de nem szólt semmit sem, még a kérdésem után sem. Csak lehajolt a darabokért, majd felvéve őket, mintha egy dísztárgy, vagy egy nagyon értékes régiség lenne, melyre minden pillanatban oda kell figyelni. A szentélyhez vitte, ahogyan letette annak oltárára, majd elmondott magában egy imát.
- Semmi baj! Egy harcos ne mentegetőzzön. Nem azért törött el, mert te voltál túl erős, hanem mert én nem volt elég erős. Ne feled el, egy kard csak annyira erős, mind annak az akarata aki forgatja. Nem akartalak megölni, ezért nem adtam bele mindent, és ez lett az eredménye! Azonban! -fordult meg és közben odasétált elém, ahogyan a vállamra helyezte a kezét- Ha minden beleadtam volna, akkor sem tudtam volna eltörni a kardod. Én nem vagyok mágus. És ez a fakard annak alapján készült amit Fujishima mester is készített neked. Egy gyakorló démonölő kard, mely annyira erős, mind az aki forgatja. -indult el, ahogyan még mondott valamit – Most pihend ki magad! Tanítani foglak ha eljött az ideje, pont mind ahogyan az apád tanított engem.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

" És így kezdődőt el minden. Azon a napon megtanultam valami fontosat, de vele egyetemben elvesztettem egy sokkal értéseb dolgot. Egy olyan dolgot, mely mindig velem volt és mely mindig segített nekem. De erre csak akkor jöttem rá, mikor hazaértem és az a nap... az volt életem utolsó napja."

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

(Megj.: a történetben gyakran hallani a kard és a lélek kapcsolatát. Ez azonban nem minden esetben kell szó szerint venni. Ez egy metafora. A kard a mágikus erő, a lélek vagy a test pedig az akarat, a tisztaság, a lelki erő, mely szükséges hozzá. A kapcsolata pedig a mágia fajtájától függően a jó vagy a gonosz.)


A hozzászólást Gilbert Barker összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 30, 2012 4:22 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Csüt. Jan. 19, 2012 9:20 pm

Érdekes történet bontakozik ki, kíváncsian várom a folytatást!
Jutalmad:200VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gilbert Barker
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 111
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Sep. 12.

Karakter információ
Céh:
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Pént. Ápr. 20, 2012 1:50 pm

„ Az életem, sohasem lehetett volna teljesebb, mind amikor velük életem. Kenyuurei mester teljesen más életszemlélettel tanított és készített fel arra a titokzatos eseményere, mely, mind mondta, biztosan eljön hamarosan az életemben. Pedig az már előttem volt, csak nem voltam képes felismerni mindaddig, míg nem találkoztam vele újra.”


--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Negyedik Fejezet: Váratlan nyaralás


Ez a nap is tökéletesen indult, akár csak a többi amit ebben a varázslatos helyen töltöttem. Talán egy kicsit jobban szerettem itt lenni mint a saját városomban, a lakásunkban, ahol felnőttem. Elvégre itt tisztán lehet érezni szelet, nem úgy mint odahaza, ahol percenként éreztem valami oda nem illő furcsa romát. Minden esetre nem hagynám el azt a helyet, mert hát oda húz a szívem, a barátaim és a mesterem is, na meg pláne most, hogy végre a mesteremen kívül a saját családom is elismert engem mágusként.
Azonban napról napra ugyan azt csináltam mind otthon, felkeltem a Kenyuurei házában, ahol laktam, reggeliztem vele, evés után hagytam hadd "üldözzenek" egy kicsit a helyi lányok, utána pihentem egy kicsit, ismét üldöztek a lányok, majd ha balszerencsém volt, egy el is kapott. Na persze sose volt szerencséjük és a mai nap sem indult másképp mint szokott, reggeli, lány elöli futás, pihenés majd újabb futás, ám a szerencse ezúttal az oldalukra állt, és sikerült "megcsípniük", méghozzá egy gyönyörű szépnek, aki már hetek óta a nyomomban volt és egy tökéletes tervvel sikerült elérnie, hogy ne csak fussak előle. És ha már sikerrel járt, nos hagytam, hogy meghívjon egy kis étterembe és még azt is megengedtem neki, hogy had válasszon ő egy helyet. Kicsit ugyan féltem ettől, mert ha valami méregdrága puccos kecóba kell mennünk, akkor a pénztárcám több mint valószínű, hogy nem bírja ki a napot, hiszen azt mégsem hagyhattam, hogy ő fizessen. Megkönnyebbülésemre, egy érdekes hely felé tartottunk, kis eldugott szentélytől függő falú főbejáratához. Tudtommal a környékén nincs semmilyen üzlet, vagy ilyesmi és amikor a lányt kérdezgettem efelől, ő csak mosolygott egyet, és biztatott, hogy kövessem. Én persze követtem, mert hát valljuk, be a a kíváncsiság erőt vett rajtam, na meg ki nem követne egy csinos lányt be az erdőbe? Nem nehéz kitalálni mit szeretne, de nekem őszintén meg sem fordult semmi perverz gondolat az elméjében, de mikor a lány rámosolyodott és megfogta a kezemet, szinte magával ragadva őt, teljesen elvörösödött fejjel követtem a lányt aki hirtelen megállt egy fa mellett, majd kellemes hangon megszólalt.
- Megérkeztünk. Helyezd magad kényelembe, máris visszajövök. Mondta miközben haját kibontva, sétált az egyik fa mögé, majd a következő pár percben azt láttam, hogy a fa mögül, ahova sétált, sorra repkednek ki a ruhadarabok, köztük a melltartó és társai. Minden figyelmemet arra a bizonyos fára koncentráltam, hogy még csak véletlenül se maradjak le semmiről, amikor bekövetkezett a baj. Hirtelen erősen megfájdult a fejem, majd miközben egy fatuskót utánozva dűltem el, a világ is amit a szemeimen keresztül láttam, pillanatok alatt elsötétült.

***


-Ceeeeeha! - Kiáltok fel hirtelen, mint minden reggel egy kiadós alvás után. Szemeim még mindég csukva vannak, mert az ébredést nem szabad elsietni, ha bal lábbal kel az ember, akkor az egész napja el van szúrva. A kiáltást egy hatalmas nyújtózkodás szokta követni, ami a jelen esetben se lett volna másképp, ha tudtam volna nyújtózkodni. - Mi a ... z isten. - Szemeimet rögvest kinyitottam, hogy lássam mi történt velem, mert nem hogy nyújtózkodni nem tudtam, de még csak mozdulni sem. A látvány mely elém tárult, teljesen mellbe vágott, olyan volt amire még a legvadabb álmaimban sem számítottam volna. A testem egy fához volt kikötözve, ami még nem is lett volna probléma, ám a kép amit láttam, nem a szokványos kép volt, hanem egy hatalmas tengeré, mely teljesen körülölelt a szárazföldet amin éppen voltam és egészen a horizontig nyúlt. A fejem jobbra és balra is elfordítottam, hátha ez csak valami térfa, ám ugyan az a látvány fogadott mindenhol.
- Oooooooy! Valaki! Mi az isten haragja folyik itt?! - Kiáltoztam jobbra, balra, de semmi válasz nem érkezett és ez igencsak frusztráló volt. *Nyugi, nyugodj meg. Legutóbb azzal a lánnyal voltam együtt, most meg itt vagyok a semmi közepén egy szigeten? Ez meg hogy történhetett?* Próbáltam meg törni a fejemet rajta, miközben a testemet is mozgattam, hátha ki tudok szabadulni a kötél béklyójából, ám mindkét tevékenység eredménytelen volt.
Nagyot sóhajtottam, mély levegőt vettem és ezt ismételgettem, hogy rájöjjek valamire a történtekből, de nem sok sikerrel.
Ebben a pillanatban kapott el olyan szinten a düh, mely minden ezelőttit felülmúlt, düh melyet a félelem táplált. Féltem az ismeretlentől és a miértektől. Teljesen eluralkodott rajtam és kezdtem megőrjíteni a tudta, hogy mindez annak a lánynak volt köszönhető. Minden erőmet latba vetettem, hogy szétfeszítsem a testemet körbefonó kötelet. A kötél pedig megfeszült, ahogyan nekifeszült az egész testem. - Ahhhhh! - Kiáltottam fel olyan hagosan amennyire csak tudtam és annyi erőt gyűjtöttem amennyit csak lehetett, majd egy halk és hosszan tartó reccsenést hallott, ahogyan a mágikus erőm körbevette a testemet, szinte kirobbant belőlem, elszakítva a kötelet, kitépve a fát, és minden mást elsodort ami a közelemben volt. A testem pedig megingott, majd rögvest egy ájulás követett.

***


Újra felkeltem bizony és már minden feszültség távozott belőlem, ám a természet mely körbevett kiábrándító volt, hiszen semmit sem változott és rá kellett ébrednem, amit történt az nem egy rossz álom volt csupán. De a közérzetem sokkal jobb volt és most már tudtam azon gondolkozni, hogy mitévő legyek. Első körültekintésre egy lakatlan sziget képe tárult elém, melyet víz vett körül amíg a szem ellát.
- Remek... most mi a fenét kellene csinálnom? Hogyan juthatok haza? Egyáltalán hogyan fogom megtalálni a kiutat? - A kérdések sorra gyűltek a fejemben, hatalmas vízhangot keltve, de egy vízhang hangosabb volt mindegyiknél. A kérdések közepette egy hatalmasat korgott a gyomrom, jelezve, hogy ideje lenne valamit ennem, így hát fel is kerekedtem, hogy valami élelem után nézzek. Miközben a szigetet szeltem át, mondván hátha találok valami vadállatot, vagy madárfészket, egy kicsavart fa akadt az utamba, melyről kötéldarabok lógtak le. - Ehhez a fához voltam kikötve? Nem mondom jó messzire sikerült eljuttatnom...- mondtam immáron nevetéssel melyet először teszek ittlétem alatt, amikor megpillantottam rajta, egy fegyvert. Gyorsan közelebb is mentem a fához, majd kiszedve belőle a fegyvert, alaposan megnéztem azt magamnak. - Ez egy tanto... de vajon mit kereshet ez itt a fába szúrva? Furcsálltam a dolgot, amikor észrevettem, hogy valami bele volt vésve a fába.

"Kenyuurei-sama nak egy tanítványa lehet csupán, nem több és nem kevesebb és neked így nincs helyed mellette. Akuma-san sokkal többet tett azért, hogy mellette lehessen és öt illeti minden erő, melyet a szentély birtokol. "

-Tehát Akuma követői azok? - Akuma nem más mint a mesteremnek a volt tanítványa akit csak úgy emlegetett az öreg, mind egy zseni, aki minden képességét és egy pillanat alatt sajátított el. De az a nő a ránehezedő nyomás miatt a mesterre ellen fordult és a démon útjára lépett és ellene fordult és a legfőbb céljává vált, hogy bosszút álljon rajtuk. Bár azóta senki sem látta.
- Remek... akkor meg van a feladatom is. El kell jutnom valahogyan innen, meg kell találnom a támadóimat és szétcsapni köztük. Ez mind szép és jó, de nincs másom csak ez a Tanto amint valószínűleg azért hagytak itt, hogy könnyíthessek magamon egy seppaku keretein belül. -Mindezek előtt volt egy sokkal fontosabb dolgom is, csillapítanom kell az éhségemet. A kis szigetet, egy fél nap alatt sikerült körbejárnom, ám ezalatt az idő alatt nem találtam semmiféle állatot, vagy arra utaló jelet, hogy itt élnek egyáltalán. Ami pozitívom volt, az az, hogy találtam egy aprócska kis tavat a sziget közepén, mely nem sós víz, ergo iható, valamint maga a sziget, ugyanis festménybe illő volt.

Miután teljesen körbeértem a szigetet, az utam a sziget partja felé vezetett, hátha a vízből kitudok fogni pár halat.
Amikor a partra értem, egy embert pillantottam meg aki a parton feküdt arccal a homokban. Gyorsan odarohantam hozzá, majd megfordítottam, hogy segítsek rajta. Amikor megpillantottam az arcát, csak akkor jöttem rá, hogy már találkoztam ezzel a lánnyal, méghozzá egy nemrégiben végrehajtott küldetésen. *Igen, semmi kétség ez ő. Ez az a lány akinek teljesen véletlenül megfogtam a melleit, miközben szökni próbáltam az engem követő katonán elől. Ha jól emlékszem Ageha a neve...* Na igen, az a sztori elég érdekesre sikerült, mert miután bezuhantam a női zuhanyzóba és a mellein landoltak a kezeim, ő azt hajtogatta, hogy vegyem feleségül.
Agehán jól lehetett látni, hogy teljesen ki volt száradva. Nem is haboztam sokáig, adtam neki abból a vízből amit találtam. A lány szinte azonnal magához tért, némi köhögéssel karöltve, majd amikor meglátott, egyenesen a nyakamba ugrott.
- Gilbert-sama... de örülök, hogy jól vagy... - Kiáltott fel, miközben már szó szerint fojtogatott.
- Hogy én jól vagyok?! Sokkal rosszabb bőrben vagy mint én, nem magad miatt kellene aggódnod? Egyáltalán hogy kerülsz ide? - Tettem fel talán a leglényegesebb kérdést, melyre azonnal meg is kaptam a választ, a választ amiből az is kiderült, hogy én hogyan kerültem a szigetre.
Egy rövid, csaknem két órás beszélgetés alatt megtudtam, hogy Ageha teljesen azóta követ engem titokban, mióta megszállottan a feleségem akar lenni és akkor is jelen volt, amikor elhagyva falucska kapuit, kimentem a lánnyal. Az elejétől fogva egy csapda volt az egész dolog amit egyenesen nekem szántak és én mit sem sejtve belesétáltam. Az erdőségben egy fickó várt a jelre, majd amikor a lány a fa mögé surrant és ledobta a melltartóját, ezzel megadva a jelet, egy altatóvarászlattal elkábítottak, ezzel el is raboltak engem könnyedén. Ageha követte az el-rablóimat egészen tengerig, ahol a támadók hajóra szálltak velem együtt. A lány szem előtt tartva, hogy a jövendőbelijét épp most veszik el tőle, eltulajdonított (milyen szép szó ) egy kisebb vitorlás csónakot, majd kellő távolságból követte a teljes gőzzel haladó hajót. Hosszas követés utána hajó megállt egy szigeten és kiraktak engem, majd végül magamra hagytak. Lényegében ennyi az a történet ami kimaradt számomra.
- Remek. Akkor pattanjunk be a csónakba, és már mehetünk is utánuk. Nincs vesztegetni való időnk! - Pattantam fel a délutáni mese után a földről, majd a parthoz szaladva csak néhány lebegő fadarabot láttam.
- Na igen... a partraszállásom nem épp úgy sikerült ahogy tervezem. Mondta a lány ahogyan egy mangacsepp futott végig a feje mellett. Erre tipikusan olyan fejet vágtam mint amikor valaki reményt lát a túlélésre, de nem, kami-sama még csak véletlenül sem olyan kegyes és ezt a reményt a lehető legjobban összezúzza, na velem is ez történt. Bármennyit is gondolkoztam a dolgokon, nem sikerült semmit sem kiagyalnom a menekülésre, de egy kellemetlen érzés vissza-visszatért ami pedig nem más volt mint az éhség. Eredetileg élelmet indultam el keresni, csak Ageha elvonta a figyelmemet a témáról... *bár ha jobban megnézem, egész ennivaló kis püspökfalatja van azt meg kell hagyni... Nyugi Gilbert... még nem vagy ott, hogy kannibállá válj* Mivel a szigeten nem találtam eddig élelmet, ezért inkább hanyagoltam azt a területet és a vízre összpontosítottam, hátha tudok fogni némi halat. Le is dobtam magamról a ruháimat rögvest, majd egy fejessel indítva belecuppantam a tengervízbe. Furcsa és idegen érzés volt a víz alatt lenni, a testem bizsergett a hatalmas víztömegtől mely a testemre nehezedett és hideg karjaival körülölelt. Kezeimmel ide oda csapkodtam hogy mozogni tudjak a vízben, ám ezzel a mozgásformával elijesztettem minden halat ami megmert akár egy méterre is környékezni. Levegő híján ismét fel kellett evickélnem a felszínre, hogy egy újabb nagyadag levegőt szorítsak bele a tüdőmbe ami talán kitart egy másfél percig. A tanto mindvégig a kezemben volt szúrásra készen, mert ugyebár eleinte azzal próbálkoztam, hogy víz alatt eldobom a tantot, de hamar rájött, hogy ezzel lehetetlen bármit is elejteni. A következő tervem az volt, hogy mozdulatlanul lebegek a vízben, majd egy arra gyanútlanul úszkáló halat zsákmányul ejtek. Óvatos karmozdulatokkal és többszöri fel le merülgetésekkel, na meg persze több órás próbálkozással sikerült elejtenem két kisebb halat mely talán elég lesz amolyan étvágygerjesztőnek.
Több napos koplalás és halszálkán való emésztődés után végre olyan dolog történt ami megváltoztatott mindent és jó értelemben. Még mielőtt valaki rosszra gondolna, Gilbert még mindég nem tért át a kannibalizmusra. Az egyik nap épp Agehaval jártuk be a szigetet újból hátha találunk valami madárfészket amibe lehetnek tojások, amikor kutakodás közben hirtelen a lány alatt egy kisebb körben megnyílt a föld amibe természetesen bele is zuhant. Szinte azonnal a kezei után kaptam, de nem sikerült elkapnom, így a lyuk fölé hajolva próbáltam érdeklődni, hogy egészben van e még.
- Ageha! Ez nem épp a legjobb alkalom a mélység rejtelmeinek kutatására! - Kiáltottam utána azonban semmi válasz nem érkezett ezért habozás nélkül belevetette magamat a lyukba, természetesen ésszel, szépen lassan leereszkedtem a keletkezett lyuk falán, majd amint biztonságosnak ítéltem a dolgot, leugrottam. Ageha a földön feküdt csukott szemekkel ami nem volt valami jó jel, pláne úgy, hogy egy kisebb bokáig érő vízbe esett ami a száján pedig megállás nélkül ömlött be. Pillanatok alatt kihúztam Agehát a vízből és szárazabb helyre téve próbáltam visszapofozni bele az életet. - Térj magadhoz! Oy Ageha! - Szólítgattam a lányt, miközben az arcát paskolgattam gyengéden viszont ez cseppet sem vállt be és itt lépett be az elsősegélynyújtás következő izgalmas szintje. Közel hajoltam a lány arcához, majd lassan megközelítve azt egy nagyobb levegő után meg is kezdtem a szájból szájba lélegeztetést. Minden fiú álma egy ilyen szituáció, amikor egy lány eszméletlenül csakis a szájból szájba lélegeztetésre vár.
- Hehe, nem csókolsz valami jól, de ezen segíthetünk.- Mondta a lány egy széles mosollyal miközben még mindég csukva volt a szeme és várta a következő csókot. Az esetek 91 százalékában talán ki is használtam volna ezt a lehetőséget, azonban a tény, hogy egy lakatlan szigeten vagyunk, és hogy minimális az esély a menekülésre, valahogy elkedvtelenített az egésztől, bár meg kell hagyni egész jól áll Agehán a vizes immáron átlátszó fehér ruhája, ami miatt szinte azonnal el is vörösödtem.
- Látom a helyes öltözködés nem a te stílusod, de ezen még segíthetünk. - közöltem vele, hisz a vak is látta volna, hogy nem visel melltartót, de itt most nem ez a lényeg hanem a REVANG! A kezemet nyújtottam neki, hogy felsegítsem a hideg földről mint ahogyan azt illene is tenni és Ageha élt is a lehetőséggel. Megfogta a kezem amire én emelni kezdtem, azonban félúton a tekintetem megakadt valamin a barlangban.
- Az mi az!- Kiáltottam fel és azzal a lendülettel el is engedtem a lányt akinek a nyekkenése sokkal hangosabb volt egy olyan macska nyekkenésén aki éppen egy kerítést kíván átugrani félsikerrel, ugyanis a lába beakad és háttal landol a földön. Körülbelül Ageha is ilyen hangot adhatott ki, de ez nemigazán izgatott, ugyanis valami nagyon érdekeset találtam a kis barlangban ahol voltunk. Az egyik fal mellé egy szőnyeg volt fektetve, valamint azon egy bot pihent aminek az egyik végén egy jókora bunkó is volt.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

„Hát így kezdődött el. A végső utam az igazsághoz. Ki gondolta volna, hogy minden így kezdődik el, kaotikusan és kiszámíthatatlanul és remény nélkül. De most, hogy minden bábú megjelent a sakktáblán az istenek belekezdtek a a játékukba és ez csak szenvedést és gyötrelmet fog jelenteni mindenkinek, akit valaha is ismertem.”


A hozzászólást Gilbert Barker összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 30, 2012 4:22 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gilbert Barker
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 111
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Sep. 12.

Karakter információ
Céh:
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Szomb. Ápr. 21, 2012 3:10 pm

„ Csak mi ketten voltunk ott, senki más és semmi esélyt nem láttam a menekülésre. A vágy a másik világ felé lassan kezdett elhalványodni és senki más nem maradt ebben a világban, csupán Ageha. De mikor a legsötétebb a világ az ember körül, mindig akkor villan fel újra a remény apró kis sugara... ”


--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Negyedik Fejezet: A sziget fogságában

Az egész nyaralás, melyen jelenleg is részt veszek Agehával együtt, felér egy stresszel telepumpált adrenalinbombával. Hogy miért is mondom ezt? Maga a sziget tökéletes, nem is lenne vele semmi bajom hisz a tenger gyönyörűen csillog a napfényben, a szél kellemesen kergeti a tikkasztó meleget így létrehozva egy idilli nyaraláshoz szükséges helyzetet. Ezek a pozitívumai voltak a szigetnek amin jelenleg is tartózkodtunk, ám talán a negatívumuk sokkal égetőbbek, hisz nincs mit ennünk, nincs hol aludjunk, nincs ami megvédjen esetleg egy hatalmas vihartól, ráadásul csak egy apró tanto van nálam, mellyel megvédhetem magam. Tehát a paradicsom csak egy puszta illúzió mely elfedi azt ami valójában nem más mint a pokol tornáca. Néha még most is elgondolkozom, hogy hogyan cseppenhettem bele ebbe a sz*r helyzetbe. Valószínűleg a túlzott pesszimizmuson és a női nem felém irányuló érzéseinek teljes elnyomása, holott Kami-sama figyelmeztette az embereket a tíz törvényében, melyből én már mind a tízet megszegtem több ízben is. "Ne csinálj magadnak semmiféle bálványt mások képmására, ne imádd és ne tiszteld azt, mert én, az Úr, a te Kamid, féltőn szerető Kami vagyok!" .
Tehát az ok már megvan, hogy miért vagyok egy lakatlan szigeten és miért "estem" bele egy sötét lyukba, de még a legmélyebb sötétségben is van sötétebb hely, mely a szájból szájba való lélegeztetés, valamint a teljesen átlátszó vizes ruha jelentett, valamint Kami-sama mosolya mely eme szituációból adódóan, megjutalmazott még két csekély ajándékkal, egy bunkósbottal és szőnyeggel.
- Oy oy oy, Ageha oda figyelj! Látod azt látod?- Kiáltottam ujjongva, pontosan úgy, mint amikor egy plázamániás tinicica beszabadul egy előkelő ruhaboltba, vagy mint amikor egy kisgyerek beszabadul cukorkaföldre, majd odaszaladtam a két tárgyhoz. A szőnyeg egy poros régi vacak volt, itt ott szakadásokkal, rojtokkal, a bot pedig egy ütött kopott példány, de mindezek ellenére masszívnak tűnt. Eme két tárgyra úgy tekintettem mint istenadta kincsekre, hisz ezek több mint valószínű, hogy megmentik az életünket és elviselhetőbbé teszik az itt töltött időt. Nemsokkal utánam Ageha is odasétált a tárgyakhoz és végigmérte, de látszott rajta, hogy nem lát túl sok fantáziát egy kopott szőnyegben és botban. - Ezek meg fogják menteni az életünket Ageha~channnn és reményeim szerint jól is fogunk lakni. -Mondtam mosolyogva, ahogyan magam köré csavartam a szőnyeget, a testem és a szőnyeg közé szúrtam a botot, majd Agehát a hátamra véve kimásztunk a barlangból. Amint ismét a felszínen voltunk, fürkészni kezdtem a közeli fák tetejét, hisz amikor először néztem szét a szigeten láttam valamit ami hasznos lehet. - Fogd a szőnyeget és menj vissza a partra és gyűjts tűzifát mert olyan lakomát csapunk amilyet még a földesurak is megirigyelnek. - Arcomra széles vigyor ült ki és talán Ageha azt gondolhatta, hogy az agyamra mehetett a sziget, ám ez nem így volt.
- Hát te tudod... kezdek már nagyon éhes lenni. -Tökéletes tervem támadt az ételszerzéssel kapcsolatba. Amint megpillantottam a tökéletes fát, nagy nehezen felmásztam annak a tetejéig, ahol várt némi gyümölcs. Ez a gyümölcs nem más volt mint datolya, viszont cseppet sem volt ehető számunkra, mert még csak most kezdett el érni, tehát nem valami jó az íze meg a tápértéke se valami sok, ettől függetlenül halomszámra szedtem le a fák tetejéről és annyira megtömtem vele a zsebeimet amennyire csak tudtam. Amint végeztem ezzel visszamentem a partra ahol Ageha szorgoskodott a faágakkal. - Mire készülsz Gil? Hogy fog nekünk ez a szőnyeg meg a bot segíteni abban, hogy jól lakhassunk? -Kérdezte tőlem, amire azonnal meg is adtam a választ.
- A szőnyeg sehogy, az csak egy bónusz a jó dolgok listáján, hisz kényelmesen tudunk majd rajta aludni na meg időt tölteni. - Odaadtam neki a kezemben lévő lévő Tantot, hogy azzal majd könnyebben fog menni a gallyazás, majd a bunkósbottal a kezemben jó 10 méterre besétáltam a tengerre a víz tetején ami jelen pillanatban teljesen nyugodt volt.
A zsebemből elővettem pár éretlen datolyát, majd szétszórtam magam körül a víz felszínén, ami ugye lebegni kezdett, ezután már csak várnom kellett. A bot bunkótlan végét erősen megszorítottam mindkét kezemmel, ahogyan testem megfeszült amolyan golf pózban és vártam, hogy megérkezzen az első gyanútlan áldozat. Az datolya megtette a hatását, öt-tíz perc várakozás után fel is tűnt az első érdeklődő ami szájával kóstolgatni kezdte gyümölcsöt, de szerencsétlenségére nem sokáig tehette ezt, mert a kezem már lendült is benne a bottal aminek a bunkós vége a víz felé tartott, és úgy csapott le a szerencsétlen halra mintha egy meteorit lett volna. Szerencsétlenje szinte azonnal fel is dobta a talpát, pontosabban az uszonyát, így már csak annyi dolgom volt, mint kiemelni a vízből és elrakni. Közel két óra golfozás után összegyűlt annyi hal, kezdve a kicsiktől egészen a nagyokig, mellyel akár öt embert is dugig lehetne tömni. Egyből vissza is mentem a partra a fogással, melyet felmutatva a lánynak, annak arca olyan örömmosolyra kerekedett mely minden fáradtságot megért.
- Nos? Kik fognak ma jól lakni, na kik? -Hencegtem még egy kicsit, de Ageha csak mosolyogni tudott ezen, ahogyan odasétált hozzám, majd a kezembe nyomott két fát.
- Az aki tüzet fog csiholni...- Ebben a pillanatban az örömöm szinte azonnal elillant, de nem volt mit tenni, nyersen nem valami jó a hal... Nagyot sóhajtva el is kezdtem a dörzsölést. Ageha eleinte nézett engem ahogyan csiszolom a fát és próbálok parazsat kicsikarni, ám amikor látta hogy nem megy ez nekem valami könnyen, ő is nekiállt a dolognak.
- Ilyenkor legszívesebben megfojtanám a mestert, hogy nem tűzmágiát tanított nekem!- káromkodtam, pontosabban panaszkodtam elég hangosan.
- Nincs mit tenni, bár az tény, hogy akkor hasznosabb lennél. -Viccelődött velem a lány, amit persze meg is érdemeltem, hisz én is előszeretettel "szívattam" őt. Körülbelül tíz percbe telt mire sikerült tisztességes parazsat csiholni amivel lángra lehet lobbantani a gyújtóst ám a probléma az, hogy Ageha volt az akinek sikerült ezt elérnie.
- Látod látod... hasznos is tudsz te lenni ha nagyon akarsz... - Hangomon érezni lehetett a gúnyt, majd háttal fordultam a lánynak és halkan csak sikerült kiköhögnöm a dolgot. - Szép volt... -Ő erre persze elnevette magát, hisz ezzel a kis tettével bizonyította be azt a tényt, hogy a közönséges emberek is lehetnek egyes dolgokban olyan jók mint a mágusok.


- Mond csak Ageha... miért pont engem szemeltél ki magadnak és miért követél még egy ilyen helyre is? Úgy értem, jelenleg az se biztos, hogy élve kijutunk innen, de te mégis fogtad magad és követtél engem...- Kérdésem halkan hangzott fel miközben mindkettőnk tekintete a végtelen tiszta éjszakába nyúlt és az ezernyi csillagot fürkészte. Ő is és én is jóllaktunk a kifogott hallal és ennek köszönhetően végül a szőnyegen kötöttünk ki egymás mellett. Kicsit összébb kellett húzódnunk, hogy mindketten elférjünk rajta kényelmesen de ezzel nem igazán törődtünk. A lány a kérdésem hallatán levette a szemét az égről, majd fejét elfordítva rám nézett egy pillanatra, aztán rögtön visszavitte ahol eddig volt.
- Mond, emlékszel arra ami a legelső találkozásunkkor történt? - Kérdezte Ageha kicsit elpirult arccal, amire én csak bólintottam egyet. - A családom szigorúan nevelt fel engem, arra tanítottak, hogy legyek hű a család eszméjéhez és mindig erősnek mutassam magam bármi is történjék velem. Amikor legelőször megpillantottalak és felhívtál a színpadra, hogy asszisztáljak neked, rettentően fel voltam háborodva azon, hogy egyáltalán hogyan juthatott az eszedbe pont engem ilyen alantas feladatra megkérni és a dolgokat csak tetézte az amikor váratlanul megcsókoltál... Gondolom ezért merült fel benned a kérdés, hogy miért... Amikor az előadás véget ért, egyből a fürdő felé vettem az irányt, hogy lemossam magamról a megaláztatást és ekkor jöttél te a képbe. Már épp végeztem amikor bezuhantál hozzám a tetőn keresztül és szó szerint levettél a lábamról. Tudod, az anyám, a nagyanyám és az összes anyai ági félmenőmbe azt nevelték, hogy annak kell szentelnie az életét aki először meglátja őt meztelenül és meg is érinti. Ahogyan mindenki másba, belém is bele lett nevelve, bár sose gondoltam volna, hogy így fognak alakulni a dolgok.- Mondata végén vett egy mélyebb levegőt, majd ismét rám nézett. - Eleinte csak a szüleim tanítása miatt követtelek téged, ám minél többet láttam belőled, minél jobban "megismertelek" úgy... ano...- Ageha arcáról bárki leolvashatta volna, hogy mennyire is zavarba van-... egyre inkább... beléd szerettem.- Mondta ki végül a dolgot amire láthatóan meg is könnyebbült, hogy végre eltudta mindezt mondani nekem és arcára egy boldog mosoly ült ki. Ebben a pillanatban nem is tudtam mit hozzáfűzni a dologhoz, szó szerint köpni nyelni nem tudtam, annyira váratlanul ért ez a szerelmi vallomás. Egyre inkább elsodortak a gondolatok és a válasz is váratott még magára, de azért még annyit tudtam tenni a lányért, hogy kezemmel megfogtam az ő kezét, mely azt jelezte, hogy elfogadom a vallomását, ám volt egy apró bökkenő.
- Tudod történt velem néhány dolog az elmúlt pár évben...- kezdtem bele halkan -... amióta mágussá akarok válni, csak a veszély és a kiismerhetetlen jövő vesz körül. Fiatalon azt hittem, hogy ha a mágussá válok, akkor egy varázslatos élet vesz majd körbe, de csak eddig csak azt láttam meg, hogy akik így élik az életüket nem igazán boldogok. - nevettem fel. - De lassan rádöbbentem arra is, hogy mekkorát is tévedtem. Hiszen őket is tüzeli valami. A barátaik, a családjuk, azok akik fontosak a számukra és ennek köszönhettem azt is, hogy azóta mindent elkövettek, hogy nagyszerű mágussá legyek.
- Szóval akkor csak ekörül járt az eszed és csak erre vágytál mindig. - Fűzte hozzá Ageha amire én csak bólintottam egyet és folytattam
- Naná! De amikor először találkoztunk, csak egy szerepet játszottam és bele sem gondoltam, hogy ezzel mennyi emberre lehetek kihatással. Most, hogy ezt elmondtad mit is éreztél akkor, a szavaid rádöbbentem, mennyire önző is voltam. Csak magamra gondoltam... bocssás meg, hogy ennyire megváltoztattam az életedet
Miután befejeztem a kis monológomat, a tekintetemet Agehára helyeztem, aki valahol a történet közepe felé elveszthette a fonalat és elnyomta őt az álmosság. Csak mosolyogtam egyet ezen, majd felállva a szőnyegről, azzal a résszel amin feküdtem és bemelegítettem, ráhajtottam a lányra, hogy éjszaka ne fázzon. Lassan közel hajoltam a szendén alvó lányhoz, majd egy gyengéd csókot adtam a homlokára köszönetnyilvánításként, amiért bevallotta nekem az érzéseit és igaz csak egy pillanatra, de megdobbantotta a szívemet.

***


Másnap amikor felkeltem, nagyon kellemes érzés kerített hatalmába. A nap korai sugarai vetültek a teli hasamra, mely egyből elfeledtette velem az éjszakai hűvösséget, és jó közérzetet teremtett, de ha ez nem lett volna elég, amikor felkeltem azt vettem észre, hogy a parton aludtam a homokba.
- Á látom felkeltél Gil... ano... köszönöm a tegnapit. Nagyon kellemesen aludtam.- Gondolt itt egészen pontosan arra, hogy betakartam a szőnyeggel, na meg talán az altató esti mesére.
- Á Ohayo Ageha! Szerezzek reggelit?- A lány a kérdésemre csak megcsóválta a fejét, majd mutatta nekem, hogy még maradt tegnapról. - Ennek örülök, legalább megspóroltam az erőmet... apropó erő. Nem ártana ma edzenem, mert kicsit elhanyagoltam magam. Mit szólsz, számíthatok a segítségedre?- Ő persze örömmel vállalta a feladatot, hogy segít nekem, így hát amint végeztünk az evéssel, már neki is láttunk az edzésemnek. Alapvetően a fizikumommal nem volt baj, sőt arra gondoltam, hogy az erőnléti edzés helyett, most a gyorsaságra fogom a hangsúlyt helyezni. Első edzés gyanánt, Agehát a hátamra vettem, majd a sziget körül kezdtem el vele futni, persze, hogy kicsit nehezebb legyen a dolgom. Ezen dolgok kombinációja elég nehézzé tették a futást, de pont ez volt a lényeg, a teher megszokása, elviselése. Miközben róttam a köröket hátamon a lánnyal, jókat beszélgettünk egymással, szóba került a gyerekkor, barátok, vicces történetek, legnagyobb bukások.
Épp a harmadik körömbe kezdtem volna bele, a nem éppen kicsi sziget körül, amikor Ageha úgy döntött, még egy kicsit nehezít a dolgokon. A kis "nehezítése" mely azt takarta, hogy ide oda dülöngél, mocorog és lökdös, majdhogynem ahhoz vezetett, hogy beledűltünk a vízbe, de szerencsémre talpon tudtam maradni.
- Látom eleven kedvedben vagy... ezért büntetés jár! -Kiáltottam fel jó hangosan, ahogyan pörögni kezdtem, így ő úgy csúszott végig a hátamon egyenesen a közeli vízbe, mintha csak egy vízi csúszda lettem volna. A csobbanást hallva jó hangosan felnevettem, de nem tudtam nagyon kiélvezni a helyzetet, mert Ageha hamar megragadta a lábam és magával rántott. A víz meggátolhatatlanul ömlött be a számba, hisz még a víz alatt is nevettem, a lányon és saját magamon is, így amikor a víz tetejére evickéltem, jó nagyokat köhögtem, hogy némileg kitisztítsam a tüdőmet.
A nap másik felét már egy másik edzési stílussal folytatódott, igaz a futás is remek edzés, ám nem lehet csak a testi gyorsaságot edzeni, a reflexek is ugyanúgy számítanak, ha nem jobban. Az ebéd elfogyasztása és megemésztése után kerestem egy nagyobb fát, majd arra felmászva a tantom segítségével levágtam egy vékonyabb ágat, majd azt legallyaztam.
- Nah, az lesz most a feladatod, hogy megfogod ezt az ágat és minden erődet, leleményességedet beleadva megpróbálsz megütni. Érted? - Magyaráztam el a lánynak a feladatát miközben átadtam neki a botot, ám abban a pillanatban amit a kezébe került, egy akkora ütést mért vele a fejemre, hogy egyből a földre zuhantam kezemmel a fejemen jobbra balra forogva. - Itetetetete! Baaaaka! Akkor kezdj el támadni, ha szólok. -Ageha egy szót se szólt, sokkal inkább a nevetése beszélt helyette. - Öregem...- fájlaltam a fejem miközben lassan felkászálódtam a földről, majd Agehára néztem. - Na most kezdheted a hadonászást! -Mondtam a lánynak aki nem is várt tovább, azonnal nekem rontott egy hármas ütéskombinációval, ami két gyors egymást követő jobb fentről és bal fentről oldalirányosan ereszkedő csapás volt, valamint az utolsó harmadik egy vízszintes suhintás volt. Amikor megláttam ezt a kombinációt szó szerint leesett az állam, hisz arra számítottam, hogy majd oda vissza fog csapkodni a bottal. Igaz a támadása gyorsan követték egymást de ennek ellenére mindegyik elől ki tudtam hajolni sikeresen amitől viszont a lány lepődött meg. - Úgy érzem van még miről beszélgetnünk!- Mondtam vigyorogva a lánynak.
- Igen, de ettől még nem állok le!- Mondta, ahogyan újból támadt méghozzá hatalmas precizitással.
- Mond csak, hol tanultál meg ilyen jól kardot forgatni?- Kérdeztem rá miközben a folyamatos csapásai elől sorra tértem ki, bár azt nem merném feltétlenül kijelenteni, hogy könnyen. A lány kezében egy bot volt, ám a bot méretei megegyeztek egy kardéval és a lány támadási stílusa is egyértelműen erre utaltak.
- Már említettem nem? Fegyverkovács családból származok...- Gwáá -adta ki a hangot néha a támadásainál -...úgy gondolod a kovácsok, csak készíteni tudják a fegyvereket, harcolni viszont nem? És veled mi a helyzet? Egész könnyedén hajolsz ki előlem...- A kis beszédünket a folyamatosan zajló harcunk csak még élvezetesebbé tette
- Hooo... értem. És te nem gondolod, annak ellenére, hogy mágussá akarok váléni.- oppáá - ugrottam el egy támadása elől -... nem tudok kardod forgatni?
A kis gyakorlásunk lassan átcsúszott a vérre menő harc kategóriába ami már arról szólt, hogy ki húzza tovább idegekkel. Ageha már teljesen kikészült attól a ténytől, hogy egyetlen egyszer tudott csak megütni, méghozzá a kezdés előtt, én pedig attól kezdtem kikészülni, hogy nem kapok levegőt a folyamatos fárasztó támadásoktól. A nap végére mindkettőnk lendülete a jóval alább hagyott, Ageha támadásai lassabbak lettek, az én kitéréseim pedig néha néha bénák, ami azt takarta, hogy néha néha ahelyett, hogy elkerültem volna egy támadást, pontosan belemozdultam. Amikor befejeztük az edzést, ő azonnal eldobta a kezében lévő botot és a földre vetette magát a fáradtságtól, és én is követtem a példáját a kék zöld foltokkal tarkított testemmel együtt, amit jelenleg úgy éreztem, mintha nem is az enyém lenne.

***


Már lassan két hete hogy a szigeten élünk Agehával együtt, de eddig még nem volt túlzottan sok esélyünk a menekülésre. Természetesen gondoltam arra, hogy elúszunk egy közeli szigetik, ám nagyon aggasztó volt az, hogy amerre a szem ellátott, csak víz volt a sziget körül. Túl nagy volt a kockázata ennek így nem vágtam neki, helyette inkább apránként készítettünk egy tutajt amivel remélhetőleg elsodródunk majd valamerre. A kis tákolmány már majdnem vízre bocsájtható állapotban volt, csak hiányzott róla még egy-két dolog. A talált szőnyeget is fel szerettem volna használni, ám azt csak akkor terveztem építőelemként használni a "valóságos legómban" amikor már biztosan elérkezett a menekülés időpontja, de addig is kellemes takaróként használtuk, na meg egyéb más célra is.
Az egyik nap amikor épp nem edzettük a lánnyal, egy sajátos módon próbáltam meg elütni egyedül az időt, mivel Ageha úgy döntött, hogy kihasználja az erős napsütést és elmegy napozni. Az elmúlt három hét minden percében a nyakamon lógott és együtt voltunk így érthető, egy kis egyedüllétre vágytam én is, amit hát meg is kaptam. Fogtam a jó öreg halverő bunkósbotomat, majd pedig apró kavicsokat kezdtem el keresni a parton. Amint összegyűjtöttem legalább egy maroknyit belőle visszatértem a kis "bázisunkra" ahol a szőnyeg volt. Kényelmesen ráálltam a szőnyegre, a lábaim mellé letettem egy darab kavicsot, majd megfeszítettem a kezemben a botot. Magabiztosan lendítettem a magasba a botot, majd rögtön ezután egy félkört leírva a bunkós végével jó messzire ütöttem el a tenger felé a kavicsot.
- Tudtam, hogy ez a szőnyeg és a bot segíti elviselhetőbbé tenni ezt a helyet, de hogy ennyire... Teljesen el voltam lazulva az érzéstől és egyre jobban belejöttem az ütögetésbe. Próbáltam minél messzebb és messzebb elütni a kavicsot, de hogy legyen a dologban kihívás is, kitűztem még szabályként azt is, hogy minimum kettőt kacsáznia is kell a kavicsnak és csak úgy érvényes a dolog.
Már éppen az utolsó pár kavics elütésénél jártam amikor eszembe jutott az az ötlet, hogy talán a mágikus energiák felhasználásával meg lehetne fejelni az ütéseket és ezzel messzebbre reptetni. Felkészültem az ütéshez, a botot a magasba lendítettem és abban a pillanatban, hogy eltaláltam a követ, az nagy sebességgel süvített el a helyéről, azonban a szemeimmel nem tudtam követni annak az útját, mert a szőnyeg amin álltam nemes egyszerűséggel megemelkedett alattam és ledobott magáról. Nem értettem pontosan, hogy mi történt, sőt fogalmam sem volt róla, hogy ez hogyan történt meg, de a válasz hamar meg fog érkezni Ageha személyében.
Közel van már a menekülés, nagyon közel.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

„ A menekülésünk apró kis fénye ezzel teljesen fénye borított minket, de ugyanakkor minden bajom forrássá is vált. És a lebegő szőnyege lassan a végzetemhez végső pontjához kezdett húzni és én nem tehettem ellene semmit. ”


A hozzászólást Gilbert Barker összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 30, 2012 4:23 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gilbert Barker
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 111
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Sep. 12.

Karakter információ
Céh:
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Pént. Május 04, 2012 4:51 pm

„ A remény apró kis sugara pedig beragyogta az életemet. Minden remény, mely az ott töltött idő alatt kihalt belőlem, visszatért és olyan önbecsüléssel és vággyal telített be, hogy a hívó szavának, a parancsának, nem tudtam nemet mondani. Mert hiába nehéz már az indulás, hiába kell az embernek a fájdalom és akarat próbáját kiállnia az útja során, a mindenkiben megtalálható érzés, a túlélés visszautasíthatatlan vágya végül felülkerekedik az emberen és engem is egy addig nem látott akarattal vértezett fel. ”


--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Negyedik Fejezet: Ó azok a békés napok

Eleinte igencsak stresszesen indult a kis életem a szigeten Agehával, hisz sok minden volt amit nem tudtam akkor még megcsinálni, nem tudtam hogyan szerezzek ételt a tengerből, hogyan húzzam meg magam a hatalmas viharok elől, de talán mind közül a legnehezebb megpróbáltatás az volt, hogy hogyan éljem túl egy nő szeszélyeit. Ki ne stresszelne egy ilyen helyzetben nemde? Ám az idő mindent megoldott magától, megtanultam ételt szerezni magunknak, egy barlang képében menedékre leltünk a nagyobb viharok elől, bár a női szeszélyt sehogy sem sikerült megoldanom, viszont találtam egy módot amivel levezethettem. A kavicsok ütögetése a tenger vizébe, bármilyen hihetetlen, de rendkívül nyugtató volt és így kerültem abba a szituációba amibe most is vagyok. Hogy miről is beszélek? Épp a hátamon fekszem fájlalva a fejemet és értetlenül nézek a szőnyegre ami még két másodperccel ezelőtt alattam volt, majd hirtelen felborítva az előttem lévő világot, a levegőben termett és könnyedén szállingózott a part felé.
- Oy oy oy oy Oy! Állj meg, állj már meg! - Kiáltoztam a szőnyeg után, mintha csak hallgatna a szavaimra, és közben kergettem azt, nehogy a végén a vízben landoljon és teljesen átázzon. Szerencsémre a szőnyeg a víztől nem messze a homokparton állapodott meg nagy megkönnyebbülésemre. Egy gyors mozdulattal felkaptam a földről azt, megmentve a part felé közelítő hullám és a teljes átázás elől. - Na nézzük csak mi történik itt... - Mondtam, ahogyan a víztől kicsit távolabb a földre dobtam, majd méregetni kezdtem azt közelről és távolról, távolról és közelről is. - Mi üthetett ebbe bele? Csak úgy hirtelen kiugrott alólam... Mivel egy szőnyegről van szó, azok között is a kicsit vastagabbik fajtáról, kizárt, hogy magától megemelkedett volna... - Gondolkoztam el, habár a hosszas fejtörés ellenére sem jutott semmi ésszerű magyarázat, így az ésszerűtlen magyarázatok irányába fordultam el. - Ahááá tudom már. Megijedtél az ütéseimtől igaz? Féltél, hogy eltalállak és kárt okozok benned, ezért inkább kiugrottál alólam! Te kis gyáva!- Mutogattam az ujjammal a szőnyeg felé mintha csak egy vallatás lett volna és vártam, hogy a szőnyeg beismerje a tetteit, ám annak esze ágában sem volt megszólalni. - Csendkirályt játszunk mi? Na majd akkor megmutatom ki az aki itt szóra bír valakit! - Fenyegettem meg a szőnyeget teljesen komoly arccal. Na igen mit mondhatnék... a szigeten töltött három hét kicsit elvette a józan ítélőképességemet és ezért is csináltam azt, hogy a szőnyeget felcsavartam egy közeli fára, majd a bunkósbotom végét egy könnyed mozdulattal végighúztam a szőnyegen. - Nos picinyem? Van valami mondanivalód nekem? Hmm? Semmi? Remek! Akkor ideje egy kicsit megmotiválni téged. - Arcomon ördögi vigyor jelent meg, ahogyan a bunkósbot meglendült a kezemben, majd egy egyenes ütést mértem a közepére, ám a szőnyeg még így sem adott ki egy árva hangot sem, ezért folytattam a dolgot. A bot egyre lendült a kezemben, majd újra és újra és újra teljesen addig amíg ki nem fáradtam a vallatás közben. Ekkor a botot ledobtam a földre és saját magamat is mellé, ahogyan lihegve a már kissé foltos ám mégis szakadatlan szőnyegre néztem. - Kemény fából faragtak nem igaz? Rendben rendben.. kössünk fegyverszünetet. Ha te elkezdesz beszélni, akkor abbahagyom az ütlegelést na? NA?! - Ám a szőnyeget még így sem sikerült szóra bírnom, amitől egy kicsit dühössé váltam és újból megragadva a botomat, olyan ütést mértem rá, mintha a száz előző, ebben az egy suhintásban összpontosult volna. Az eredménye persze meg is volt, Szőnyeg - Gilbert 1-0, ráadásul, hogy a dolgokat tetézzük is, az ütés erejétől a kezemben lévő bunkósbot több darabra tört szét és hullott alább a kezemből. - Neeeeeeeee Oda a lett a vadász/szórakozóbotom...- Kiáltottam fel, amire csodák csodájára érkezett egy válasz.
- Mi történt?! - A fejemet egyből felkaptam és a szőnyegre tekintettem, hátha ő volt az aki végre kegyeskedett némi szót váltani velem, ám csak Ageha ért vissza az önbarnító lazulásáról. - Miért van a szőnyeg felcsavarva a fára? - Vont kérdőre a lány érdeklődő tekintettel amit én el is magyaráztam neki egy nagy levegővételt követően. Na persze a minden alatt nem kell tényleg mindent érteni, azt nem mondtam el neki, hogy bottal ütlegeltem a szőnyeget, helyett csak azzal magyaráztam a fára csavarodott tárgyat, hogy amikor kiszállt alólam egyenesen ennek a fának "ütközött" így keletkezett rajta a kopásnyom is. Ötletes mi?
- Egyszerűen kirepült alólad? Vajon mitől lehetett? El tudod pontosan mondani, hogy mit csináltál? - Kérdezte a lány, amire én csak bólintottam egyet, bár már egyszer elmondtam neki.
- Épp a botommal ütögettem a kavicsokat a tenger vizébe, amikor az egyik ütésem során amit kicsit feljavítottam a mágikus erőmet használva, erre egyszerűen kiszállt alólam. - Amint elmondtam, lehetett látni, hogy Ageha fejében körvonalazódik valamilyen magyarázat amire én is kíváncsi voltam. A lány közel hajolt a szőnyeghez, amitől a dekoltázsa egy kicsit kivillant, amin persze nem győztem a nyálamat csorgatni.
- Nem vagyok biztos benne, de szerintem a mágiára reagált a szőnyeg. Megpróbálod óvatosan belevezetni?- Kérdezte, miközben leszedte a fáról a szőnyeget, majd a földre terítette. - Csak óvatosan. - Erre bólintottam egyet, majd letérdeltem a szőnyeg mellé és a kezeimet felé tartottam, hogy belevezethessek egy kevéskét a bennem lévő mágikus energiát. A szőnyeg szinte azonnal reagált és megemelkedett a földről. - Szerintem ez egy mágikus eszköz. Méghozzá egy elég régi és ritka fajta. - Ez a magyarázat valamivel ésszerűbb volt mint az én elméletem miszerint direkt életre kelt, hogy kiszúrjon velem, így ennyiben is maradtunk, ám a szemeim hirtelen hatalmas lobogó lángcsóvában égtek, hisz végre kitaláltam, hogy hogyan hagyhatnánk el a szigetet.
- Ageha. Gyűjts össze annyi édesvizet amennyit csak tudsz és készíts elő ételt is, mert itt hagyjuk végre ezt a nyavalyás szigetet.- Mondtam a lánynak, ahogyan a vállamra kaptam a szőnyeget és a már kész tutaj felé futottam. Eddig nemigazán próbálkoztunk a tutajjal megszökni a szigetről mert a partot körülvevő hullámok túl nagyok voltak ahhoz, hogy áttörjünk rajtuk, de ez a helyzet most változott.

***


Körülbelül öt óra készülődés után sikerült abba az állapotba jutni, hogy már csak az volt hátra, hogy a tutajra szálljunk és folytassuk kalandunkat a nyílt óceánon. Ageha szorgosan összegyűjtött négy napra elegendő ételt na meg ivóvizet is, míg én azon ügyködtem, hogy hasznosíthassuk a szőnyeg különleges tulajdonságát.
A tutajt a partra vittem, ahogyan Ageha is odajött, hogy felpakolja a kaját, azonban volt egy kis aggasztó tényező is a tervünkben amivel nem számoltunk. A víz cseppet sem volt nyugodt, meglehetősen háborgós volt holott viharnak semmi jele sem volt.
- Mi legyen? Nekivágjunk most, vagy megvárjuk, hogy lecsillapodjon a víz? - Kérdeztem a lánytól aki mérlegelés nélkül rávágta a választ.
- Minél előbb annál jobb. Az idő tiszta, csak sziget körül nagyok a hullámok. - Érvelt az azonnali indulás mellett így nem is tétováztam tovább. A szőnyeget leterítettem a homokba, majd hozzákötöttük a sokáig készült kis kreálmányomat melyet szorgosan építgettem a szigeten töltött idő alatt, majd amint mindketten felszálltunk a szőnyegre, a mágikus erőmnek hála a szőnyeg újra lebegni kezdett és már csak az volt hátra, hogy utat törjünk magunknak a hullámokon keresztül. A part közelében még könnyű volt áttörni a hullámokat, mert akkorra már azok veszítettek erejükből, de ahogyan haladtunk úgy erősödtek. És az egyre nagyobb hullámok miatt kellemetlenné vált az út. A szőnyeg a víz felett lebegett, elég nagy távolságra, hogy ne érjék el a hűs habok, de ugyanakkor az utazási irodánk alkalmazkodott a habokhoz. A hullámoknál olyan érzése volt az embernek, mintha liftezve. Fel a dombra és le a dombról, mindezt egy másodperc alatt.
- Kapaszkodj erősen! Még csak most jön a neheze. - Kiáltottam oda Agehának, ahogyan felálltam. Ha ezt a pillanatot elképzelnénk egy képen, akkor az valahogy így festene: egy fiú aki hősiesen kiáll a hullámokkal szemben, miközben kezében tartja az egyetlen esélyüket és arcára az adrenalin őrült vigyort festett, míg a mellette lévő lány a lábába kapaszkodott és kiáltozott az életéért. Na jó, azért az életéért nem kiáltozott, de a többi részlet viszonylag helytálló.
- Nincs sok hátra és kiérünk a nyílt óceánra ahol már nincsenek hullámok. -Adtam le a helyzetjelentést amire Ageha csak bólintott én meg tovább koncentráltam a mágikus erőmet, hogy kijussunk erről a helyről végre. A dolgok szépen is mentek, teljesen az utolsó, legnagyobb hullámig, mely már nagy falatnak bizonyult. A hullám magasba emelkedett, ahogy a szőnyeg ás tutaj engedelmeskedett a ráható erőknek és annak "hátán" kezdett el felfelé haladni ami a legjobb dolog volt azok közül ami történhetett, hisz ha túljutunk a hullámon, már a nyugodt víz várt, ám még mielőtt felértünk volna a tetejére, a hullám megtréfált minket és a tetejéről a víz kezdett aláborulni, pontosan ránk. A ránk zúduló víz hatalmas erővel csapódott folyamatosan a nyakunkba, mely már így is a határain volt.
- Gilbert! Több erőt a szőnyegbe, még többet. - Kiáltott rám a lány és rá kellett jönnöm, hogy nincs más választásom, adtam neki még egy löketet, melynek köszönhetően sikerült átjutnunk a hullámon, deegy nem várt esemény történ. A szőnyeg cafatokra szakadt a rá nehezedő nyomás miatt, de nem ez volt az egyetlen elszenvedett kárunk. Amikor hátranéztem Agehára, hogy egy elégedett vigyorral nyugtázzam neki azt, hogy kijutottunk a nyílt vízre, ő csak elvörösödött arccal tekintett rám miközben mindkét kezét maga elé tartva takarta el kebleit, melyen még az imént határozottan volt ruha.
- Mi..mi.. mitö-rötönt..?- Kérdeztem tőle zavarodottan, na meg persze paradicsom vörösen miközben a vér az orromból sugárnyalábban spriccelt.
- Az utolsó hullám volt... letépte rólam a víz a ruhámat...- Közölte miközben fejét elfordítva inkább a vizet bámulta mint a csurom véres perverz arckifejezésemet.
- Most mit vagy így zavarba... elvégre már láttam őket nem? - Kérdeztem értetlenkedve, amire azonnal érkezett is a válasz.
- Látni láttad, ám ez akkor is kínos nekem. -Mondta, ami teljesen érthető volt.
- Tessék itt van ez... - Vettem le a felsőmet, majd átadtam neki. Milyen lenne már ha végig meztelennek kellene lennie míg hazafelé sodródunk?! Természetesen én élveztem volna a dolgot, mivel mióta vele voltam szó szerint perverzé kezdtem válni, de valahogy Ageha érzései fontosabbak voltak mint az én perverz kis, kialakulóban lévő mániám és ezért kész voltam feláldozni a pulcsimat az egészség oltárán.
Miután pedig ki kecmeregtünk a hűs habok közül a tutajra, végre felsóhajthattunk. Lassan rendeztem a hajóban és annak utasaiban keletkezett fizikai és erkölcsi károkat, ideje volt kicsit megdolgoztatni a lábaimat. Felálltam a tutajon, majd kisétáltam a víz mellé és az előre elkészített lapátokat igénybe véve, hosszú útra indultunk a tengeren. A helyzetünket nem ismertük és az útirány is csupán találomra lett meghatározva. Vakon bele a nagyvilágba.

***


Szerencsére minden a legjobban történt, nem kerültünk bele viharba és az út irány is helyes volt. Mondhatni minden a legnagyobb rendben volt, kivéve az az egy apró tény, hogy már a negyedik napja vagyunk a nyílt vízen és az élelem már vészesen fogyóban volt. A becsomagolt kaja mindössze négy napra volt elég és már az a bizonyos ütő sincs nálam valamilyen okból kifolyólag, így a halfogás ismét nehézkessé, majdhogynem lehetetlenné vált.
- Úgy tűnik, már csak három hal maradt... remélem még ma partot érünk valahol. Elég kellemetlen lenne korgó gyomor miatt végezni, már ha idáig eljutottunk. - Mondtam fapofával Agehának aki szintén csak reménykedni tudott abban amiben én. [/i]*Bár ha jobban megnézem... talán a halon kívül mást is tudnék enni...*[/i] ekkor tekintetem a lány mellkasa felé irányult, amelyet az általam hordott ruhák takartak [/i]*...ha talán kicsit megcsikizem, megdörzsölöm vagy valami, akkor azokból ki tudok nyerni egy kis teje...*[/i]
- Kyaa!! Mi a fenét bámulsz már megint! - Kiáltott fel, ahogyan arcon csapott és csak arra tudtam gondolni, hogy az arckifejezésemből következtette ki, hogy mi is az amit tervezek.
- Ööö... semmit semmit... - mondtam lehangoltan, ahogyan elnyammogtam a halamon ami előttem volt. Ageha is így tett és ezzel már csak egy hal maradt előttünk. Természetesen egy darab hal nem elég arra, hogy jól lakjunk és ezt mindkettőnk hasa egy hatalmas korgással be is bizonyította.
- Edd meg nyugodtan az utolsót, én kibírom majd. - Toltam elé a halat, mire ő vissza tolta azt.
- Te dolgoztál egészen idáig, megérdemled, meg egyébként is kell az erőd az úthoz. - Mondta, ahogyan ismét elém került az étel.
- Mondom, ki fogom bírni. - Toltam vissza.
- De nekem nem kell! - Emelte feljebb a lány a hangját, holott a hasa másról tett tanúbizonyságot.
- Ha nem eszed meg ebben a percben a halat...- toltam ekkor elé -...akkor én fogom de jóízűen!
- Jó edd csak meg nyugodtan.
- Jó meg is eszem.
- Jó! - JÓ! - Jó!!! - Jó!!!

Kiáltottam fel, de még mielőtt ő rá rávághatta volna az övét, a semmiből egy sirály bukkant fel, mely a másodperc tört része alatt csapott le a védtelen halra a tutajon és elragadta tőlünk azt, mondván "ha nem kell senkinek, akkor az enyém lesz". Mindketten csak ámultunk a dolgon, majd egymás nyakába kapaszkodva egyszerre mindkettőnk szeme hatalmas, könnyektől duzzadó Niagara vízeséssé alakult át. Nem volt mit tenni, teljesen kifeküdtem a fán, majd vártam, hogy történjen valami, valami isteni csoda, mint például repülő halak, önfeláldozó lelkületű madarak... hogy éljek a szép magyar mondásokkal, vártam, hogy a sült galamb repüljön a számba.
Közel másfél óra sodródás után meg is történt a várva várt csoda. Továbbra is a semmi közepén lebegve arra kaptam fel a fejem, hogy egy sirály lebeg el a fejem felett. Majd még egy és egy újabb. Erőtlenül fordultam meg a tutajon és néztem a messzeségeb. A homályos látásom csak lassan javult fel, ahogyan feltűnt a messzeségből egy barna kis folt, mely lassan egyre nagyobb alakot öltött.
- Szárazföld!. Ageha... föld! - kiáltottam a lánynak, azonban ő csak az eget nézte erőtlenül – Végre megmenekültünk! - kúsztam tutajt oldalához és lapátot ragadva próbáltam sürgetni az haladási segítséget. Körülbelül másfél óra tutajozás után elértünk egy hatalmas kikötő közelébe, méghozzá egy egészen forgalmas kikötő közelébe, ahol egyszerre több szállítóhajó is volt. - Mindjárt ott vagyunk. - zuhantam össze a fáradságtól. A kis tutaj pedig lassan siklott be a kikötőbe.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

„ hazaértem... ezt szerettem volna mondani. Hargeon kikötője a sikeres menekülésünket jelezte, de ez csupán egy csalfa remény volt. A gonosz, mely lassan teljesen behálózott, csak arra vágyott, hogy ez a nap eljöjjön és lecsaphasson rám, akkor mikor védtelen és sebezhető vagyok és végre beteljesítse az annyira vágyott bosszúját a számára mindennél jobban gyűlölt világ felé. ”


A hozzászólást Gilbert Barker összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 30, 2012 4:23 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gilbert Barker
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 111
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Sep. 12.

Karakter információ
Céh:
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Vas. Jún. 03, 2012 3:29 pm

„ Lassan pedig az néhány napból, egy hét, majd egy hónap lett. Lassan pedig a szüleim arcára sem emlékeztem már, olyan régóta voltam már távol tőlük. De életem akkori története csak szakadatlanul folyt tovább a patakjában, lassan ahhoz a vízeséshez közelítve, mely teljesen darabokra fogja szaggatni a lelkemet. Egyedül csak Noriko volt már velem, kinek bár megbocsájtottam rég, mégsem voltam képes a szemébe nézni. Túl fájdalmas a bocsánatkérés. De az események zajlottak a kis városban és engemet is magával ragadtak az események... ”


--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nyolcadik fejezet: Csók a viharban

A dolgok hamar lecsendesedtek Westerly-ben . Amint a sötét céh által keltett zűrzavar elült és a károkat elkezdték helyrehozni, napok lassan hetekké olvadtak össze, a sötét céh kérdése pedig a második helyre szorult vissza, atél közeledtének nagyon is kézzelfogható fenyegetése mögött. Ugyanis sok volt a tennivaló: az utolsó betakarítások, a hús tartósítása, a kunyhók foldozása, a kémények kitisztítása. A mágusok veszedelme egyre távolibb lett, s egyre kevesebb időt fordítottak a Rendfenntartó erők tagjai is, hogy a még mindig bujkáló céhmestert után kutassanak.
Rearden parancsnok és lovagok lassan úgy érezték, hogy az az alak, ha eddig nem mutatkozott vagy halott már, vagy pedig már messze jár. A felnőttek számára úgyis hihetetlen volt, hogy a város alatti csatornában rejtőzködő céh szinte összes tagját egy ismeretlen alak győzte le, senkit sem hagyva életben. A város közepén lévő hatalmas gödör pedig még most is arra emlékeztetett mindenkit, hogy ezek a gazemberek mindvégig a tőlük reszkető emberek alatt rejtőzködtek. És az hihetetlen megmentő története a helyi fiatalok számára, akiknek sokkal élénkebben működött a fantáziája, s akiknek kalandvágyát nem csorbította még igazi veszteség, a mágusüldözés lehetőségének izgalmát, kihívását, hősiességet akarták, teljesen irányíthatatlanná váltak. Elhitették saját magukkal, hogy ők is képesek hasonlókra.
A fiatalok, bár korban inkább hozzám álltak közelebb, hiszen voltak fiatalabbak és idősebbek is nála, de ugyanakkor megingathatatlan elhatározással ajánlották fel szinte minden nap, hogy járőröznek. Minden reggel odasomfordáltak a falu vezetőihez, s minden reggel udvarias elutasítás volt az osztályrészük, hogy inkább arra kényszerüljenek, hogy a saját kezükbe vegyék az álmaikat. Még Elbryan is, aki lassan felnőttsorba került és a város vezetőjének a fia volt, egy koszos kéményben töltötte az idejét. A fiú azonban megőrizte hitét, és tartotta a lelket a többiekben is, ő vált a vezetőjükké. Tudta, hogy a rúnalovagok kezdenek belefáradni a járőrözésbe és a céhmester utáni kutatásba. És egyre biztosabbak benne, hogy mágus teljesen eltűnt, megvert banda életben maradt tagjai már messzire elmenekültek, nemhogy a falui közelében rejtőzzenek el.
És most, hogy már két nyugalmas hét állt mögöttük, s néhány vad pletykán kívül semmi sem történt, Elbryan érezte, hogy apja ellenállása meggyengült. Nem is volt igazán meglepve, amikor egy reggelen Olwan ahelyett, hogy a fejét rázta volna, az asztalra rakta a város térképét, majd elmagyarázta fiának, hogy merre menjenek. Azon viszont már joggal – és kellemesen – lepődött meg Elbryan, amikor Olwan átadta neki a családi kardot: egy két láb hosszú, rövid, zömök pengét. Nem volt túl figyelemreméltó fegyver – a pengéje karcosnak és kissé rozsdásnak is tűnt –, de egyike volt a faluban található ősi kardok egyikének, mely inkább presztízzsel ért fel, mind komoly fegyvernek
- De még mielőtt indulnátok...- nézett fiára a város vezetője. - Rearder parancsnok ragaszkodik hozzá, hogy két mágus is veletek tartson...- léptünk elő végre a félhomályból és néztem szembe a fiúval, aki kérkedve nézett rajtunk végig, hiszen maga sem hitt abban, hogy komoly az amit lát. - Te leszel a parancsnokuk, de gondoskodj róla, hogy a csapatod minden tagja felkészült legyen. – figyelmeztette Olwan. – És arról is gondoskodj, hogy mindenki tisztában legyen a feladatotok veszélyességével. -Olwan pontosan tudta, hogy mit jelent ez a fiának. Ha csak mosolygott volna és találomra kiküldi a csapatot, akkor megfosztotta volna Elbryant valamitől: a fontosság tudatától, amire a fiúnak nagy szüksége volt.
- Gondolod, hogy okos dolog fegyverrel kiengedni a gyerekeket? – kérdezte a mellettem álló Rearden parancsnok , miután Elbryan elment. – Vagy egyáltalán kiengedni őket? - Olwan horkantott és vállat vont.
- Az embereid már tehetetlenek. Nem találtak semmit és amúgy is, ha tovább tiltom előttük a lehetőséget, végül a saját kezükbe vették volna a dolgokat. – felelte. –Máskülönben. Te bízol ebben a két kölyökben. – Olwan ismét horkantott egyet, s ebben a hangban volt valami tehetetlenség, ami meglepte Rearden-t. Ő Olwan-t mindig is a falu leghiggadtabb és legmagabiztosabb fejének ismerte. – Amellett – folytatta a férfi – Megmondtam nekik, hogy ha találnak is valamit, csak jelezzék nektek és ne tegyenek semmit. De ha eldurvulna helyzet, vagy váratlan esemény történne...- nézett ránk. Rám, és Noriko-ra. - … ők képesek lesznek a helyzet kezelésére. - A parancsnok ezzel nem szállhatott vitába, de a kimondott szavak eléggé nyomasztották őt és engem is.

***


A gyerekek járőrözése aznap el is kezdődött. Huszonöten jártuk körbe Westerly tál alakú völgyének peremét. Volt egy másik csapat is, egy maroknyi nagyobb tizenévesé, akik északkelet felé indultak a fenyők és zuzmók között. Tiszteletteljesen biccentettek fiatalabb kollégáiknak, amikor azok elhaladtak mellettük a peremen: egyesek azt is emlegették, hogy Elbryan őrjárata remek összekötőjük lehet a falu felé. A kötelező udvariaskodások után még a végtelennek tetsző, eseménytelen órák sem tudták csillapítani a fiatalok izgalmát. Elbryanékat most nem hagyták ki a fontos dolgokból, nem gyerekként kezelték őket.
Elbryan négy ötfős csapatot hozott létre, és egy három főst, amelyik csapatról csapatra járt, míg én és Noriko afféle hátvédként szolgáltunk és a Westerly melletti legmagasabb északi gerinctetőn, ahonnan beláttuk az egész völgyet, várakoztunk csendesen a jelre. Ugyanis Elbryan okosan kitervelve mindet, adott minden csapatnak egy sípot, melyet megfújva csakis mi voltunk képesek meghallani annak fülsiketítő hangját. Egy egyszerű varázssíp, amelyet minden boltban lehetett venni, de ugyanakkor az ára elég szép kis összeget kóstált.

- Még mindig haragszol rám? – kérdezte Noriko, miközben egymás mellett üldögéltek a hegyoldal egyik bemélyedésében, két hatalmas fenyőfa védelmében. Későre járt már, s szürke fellegek gördültek a délutáni nap elé. – Mert tudod, azóta nem is vagy velem hajlandó beszélgetni...- Noriko az ujjával apró kis jeleket piszkált a porba. – … még most sem, mikor kettesben vagyunk. – jegyezte meg nyíltan.
Kiéreztem a csalódottságot Noriko hangjából, pedig igyekezett leplezni. Igazából már magam sem tudtam, hogy miért haragszok rá. Hiszen mióta kikerültem a kórházból, hosszasan beszélgettem el a parancsnokkal, aki felfedte előttem az igazságot. Elmondta, hogy a hírszerző osztag tagjainak ilyen hálátlan feladatott is teljesíteniük kell a mágikus béke érdekében. És én lassan kezdtem elfogadni és megérteni, miért is tette ezt Noriko. Igazából már régen megbocsájtottam neki, de mégsem mertem újra a szemébe nézni, elmondani azt, melyet már hetek óta elkellet volna mondanom. De, igazából csak abban a pillanatban jöttem rá, hogy Noriko a némaságom miatt, még jobban szenvedett mind én.
- Igazából már magam sem tudom, hogy miért teszem ezt...– mondtam ki szelíden azokat a szavakat, melyekre Noriko hetek óta várt. - Már régóta eldöntöttem, hogy nem haragszok rád, hogy te csak azt tetted, amit tenned kellett és inkább őrülnöm kellene, hogy megismerhettem egy olyan lányt is, mind te. - Noriko rám nézett, s kicsit felhős lett máskor oly csillogó tekintete
- De lehet, hogy szükség is volt rá. – tette hozzá Noriko- Csak így tudtam rájönni, hogy milyen érzés, mikor becsapok valakit. - mosolygott rám – Ez lett volna a végső próbám és mindenre hajlandó voltam, hogy sikerrel járjak. de...- Noriko félrebillentette fejét, és beletúrt világosbarna hajába. –... nem gondoltam, hogy ennyire képtelen leszek elkülöníteni az érzéseimet a feladatomtól. – folytatta a mondandóját – Megbuktam, de nem bánom. Mert így találkozhattam veled. És a veled töltött pillanatok voltam életem legszebb napjai...
Nem feleltem, de szememben kigyúlt az ismerős szikra. Lassan lenéztem a kusza ábrára melyet a máguslány rajzolt maga elé rajzolt a földre. Erre Noriko is elmosolyodott. Végre úgy érezte, hogy megszűntek azok a néma percek és minden olyan lesz mind régen. Nagyon jól esett neki, hogy kimondhatta a titkolt szavakat, hogy elmondhatta az érzelmeit.
- Megígérem, hogy soha többé nem fogom hagyni, hogy megsérülj... -suttogtam lágyan. - Nem fogom hagyni, hogy könnyeket ejts. Megvédelek... - kezdtem bele valami fontosba, de a lány váratlanul a számra tapasztotta az ujját, ezzel pedig egy pillanat alatt elhallgattatott.
Csak akkor fogtam fel, milyen közel vagyunk egymáshoz, a testünk szinte összeért. Hirtelen melegséget éreztem és szédelegni kezdem, s meg is rémültem. Noriko közelebb húzódott hozzám és váratlanul megcsókolt! A számon! Megijedtem, de le is voltam nyűgözve. Tudtam, hogy el kéne húzódnom tőle, a földre köpnie, és azt mondania „ Fújj! mit csinálsz?!”, hisz ez volt a szokásos reakcióm, ha valaki ilyennek próbálkozott be. De valójában most a legkevésbé sem akartam elhúzódni. Eszembe jutott, hogy sohasem gondoltam arra, hogy Noriko több legyen nekem mind egy barát, de nem akartam beismerni még saját magamnak sem, hogy közelebb kerültem hozzá, mind eddig bárkihez. És ezt vajon ő is érezte, csak eddig jól tudta, hogy nem állók készen egy csókra? Igen, ez lehetett az oka, miközben a gyengéd csók – csukott szájunk alig ért össze – még mindig folytatódott.
Noriko jól ismert, jobban, mint én saját magamat. Az elmúlt időszak, a kettesben töltött hosszú órák még közelebb hoztak minket egymáshoz. Most meg itt van ez és nem akartam, hogy véget érjen. Kicsit megmozdultam, felemeltem a kezem, aztán eszembe jutott, hogy ez talán veszélyes is lehet, de nem érdekelt. Merészen Noriko hátára tettem a kezem, közelebb húztam magamhoz, s a testemen érezte annak furcsán érdekes domborulatait. A pánik szélén jártam – nem tudtam, mit kéne tennem, hová kellene raknom a kezem, vagy hogy egyáltalán szabad-e mozognom. Csak azt tudtam: nem akartam, hogy ez a csók véget érjen, s valami többet, habár nem tudtam biztosan, hogy mit. Szeretettem volna még közelebb lenni a lányhoz, testileg és lelkileg egyaránt. Noriko volt a legjobb barátom, ez a lány – vagy inkább már ifjú nő –, aki megszeretett. És már én is közel voltam a tizenöthöz. Mi van ha ő többet akar majd, együtt maradunk mindörökké és akkor később, talán meg is kérnem a kezét...
Ez a gondolat félelmet hozott, s megpróbáltam elhúzódni. Nagy nehezen végül el is szakadtam a lánytól annyi időre, hogy lélegzethez juthassak. A félelmek azonban megint egy csapásra elvesztek, amikor belenéztem Noriko csillogó szemeibe, s láttam a mosolyt, amelynél őszintébbet és boldogabbat még sosem láttam. Nemigen kellett semmit mondania, hogy újra megcsókoljam őt. Szorosan bújtunk össze, és az újabb csók kíváncsi, majd sürgető lett, aztán újra szelíd. A ruhánk összegyűrődött, s inkább kényelmetlen akadálynak tűnt, mint szükségesnek. Habár hideg volt, úgy éreztem, mintha melegebb lenne ruha nélkül. És a kezem elindult, s már nem féltem attól, hogy megérintsem őt. Megsimogattam a lány nyakát, végigfuttattam az ujjaimat az oldalán, s izmos lábának külső felén. De elképedtem, amikor Noriko szája egy kicsit felnyílt, s megéreztem a lány nyelvét a szájban, puhán és hívogatóan. Ez a pillanat volt életem legcsodálatosabbika...
Aztán egy csapásra végét ért minden: fülsiketítő sípszó hallatszott. A mi pedig azonnal szétrebbentünk, talpra ugrottunk, s tágra nyílt szemmel meredtünk a faluhoz vezető lejtőit szaladgáló alakokra, és az egyik házból – de nem a kéményből – felszálló füstoszlopra. Mégis igaza volt annak a kölyöknek. És azon az éjjelen, mikor azt hittem, hogy életem legszebb napja lesz, a legszörnyűbb éjszakába csapott át.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

„ … igen. Végre elérkezett az a nap, mitől legjobban véltem. Az az éjszaka megváltoztatott és mindenki, aki eddig fontos volt a számomra, összegyűlt és köszöntött engemet. Magam sem hittem el, hogy létezhet olyan hogy sors, de ez több volt annál. Egy jövendölés, mely elkerülhetetlen volt. ”
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Csüt. Jún. 21, 2012 6:49 pm

Fúú... hát bele húztál annyi szent, és nagyon szép posztokat is írtál! Tetszik a történet, érdekes és sok a váratlan fordulat is! Nagyon sokat fejlődtél úgy gondolom, talán annyit tudnék javasolni hogy az eredeti mágiádat kicsit többet használd!

Jutalmad: 200VE + 200VE + 200VE + 300VE


~~~Level Up~~~
~~~Gratulálok a hármas szint meglépéshez!~~~
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gilbert Barker
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 111
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Sep. 12.

Karakter információ
Céh:
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Szomb. Jún. 30, 2012 2:00 pm

„ A hajónk lassan a partra sodródott. Még láttam, ahogyan az emberek felénk szaladnak és éreztem ahogyan segítenek a tehetetlen testünknek. Tudtam, hogy megmenekültünk. Három napba telt, míg újra lábra tudtunk állni és egy hét is eltellett mire kiengedtek minket a kórházból. De már nem voltam egyedül. Ageha mellettem volt és úgy döntöttünk, hogy megünnepeljük végre a megmenekülésünk pillanatát. ”

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nyolcadok Fejezet: Ageha

- Örülök, hogy végül mégis jól vagy...- néztem szembe Adelheit mesterrel a Kommunikációs Lacrima segítségével. Már egy ideje beszélgettünk, mivel én Agehara vártam, akit már eltűnt egy ideje, egy igencsak kitűnő indokkal. - … a szüleid már aggodnak érted. Jó lenne ha végre hazamennél hozzájuk...
- Tudom mester...- vakartam meg a tarkóm - … a legkorábban induló vonattal már indulok is haza.
- Ezt örömmel hallom. - mosolyodott el. - De lenne itt valami...- nézett félre egy pillanatra, miközben biztos arról gondolkodott, hogy elmondja-e nekem azt amibe belekezdett. - Ha amúgy is Hargeon-ban vagy, akkor segítened kellene nekem. - vigyorgott zavarában- A várós már ideje kitűzött egy megbízást, mivel a környéken elszaporodtak a banditák és a tolvajok, akik nagy valószínűséggel egy céhet alkottak valahol a város mellet.
- Mit akar pontosan mester... mit tegyek? -kérdeztem tőle kíváncsian.
- Csak szerez információt a rejtekükről...- válaszolta azonnal- … tud meg hogy hol tanyáznak. Holnap én is indulok a városba...- intett búcsút és szakadt meg abban a pillanatban a kapcsolat. És nekem újra nem volt már más dolgom, csak várni.
Már sötét volt kissé, a nap egyre jobban eltűnt a horizont sávja mögött, de az említett leányzó csak nem jelent meg. Már egy órája eltűnt a szemeim elől és csak annyit volt képes mondani, Mindjárt jövök, van egy meglepetésem a számodra!”. És bár forrtam a dühtől, melyet az a kis idegesség és türelmetlenség váltott ki, melyet éreztem azokban a percekben. De minden minden eltűnt, mikor valaki eltakarta a szemeimet hátulról és a fülembe súgta. -
- Csukd be a szemed... - és én engedelmeskedtem a jól ismert hangnak, ahogyan a kezei eltűntek a szemeimről, majd csak arra vártam, mikor adja be a parancsot. - Már kinyithatod...
Mire kinyitottam a szemem, Ageha már ott állt előttem, sőt nem másban, mind egy Kimonoban ült előttem és olyan gyönyörű volt, amitől a könnyem is megindult.
- Hogy a fenébe szerezted ezt a ruhát, de ami ennél is fontosabb, miért vagy te Kimonóban? - Kérdeztem értetlenkedve a lányt, amire ő csak szerényen kuncogott egyet.
- Fufufu... megvannak az én trükkjeim is. Ami pedig a Kimonót illeti, épp ma este kezdődik a tavaszi Sakura fesztivál, ami pont kapóra jön nekünk. - kezdett el kotorászni a mellette lévő kis táskában. - Hoztam neked egy is kimonót, valamint egy maszkot is, és így könnyedén el tudunk majd vegyülni az emberek között.
- És te honnan tudod, hogy ez pont kapóra jön nekem? -a kezeim a csípőmön heverésztek, de ő csak kiöltötte rám a nyelvét boldogan és rám kacsintott.
- Hallgatóztam.
Megcsóváltam a fejem, majd lassan feltápászkodtam a székről, de még mielőtt bármit is csinálhattam volna, Ageha már ott is állt mögöttem, méghozzá a nekem szánt kimonoval. Sóhajtottam egyet, mert tudtam, hogy mire készül de engedtem neki, elvégre mégiscsak sikerült szereznie ruhát, legyen ez az ő jutalma. Széttártam a karomat és hagytam, hogy ő öltöztessen fel.
- Gondolom mondanom sem kell, hogy rossz ötletnek tartom azt, hogy velem gyere! Inkább várj meg itt...[/color]- Mondtam teljesen komolyan, de ő mit sem törődött mindazzal amit mondta, csak öltöztetett tovább. - [color=orange]Nem szeretném azt, hogy miattam kerülj veszélybe, elvégre a szigeten is miattam kellett szenvedned. - Mondtam, ahogyan szembe fordultam vele.
- Hoo... a Nagy Gilbert-sama milyen kis esetlen lett hirtelen... Nem mintha nem önszántamból mentem volna akkor utánad a szigetre és ez most is így lesz akár tetszik akár nem. - A mondata utolsó szavát kicsit megnyomta, ugyanis pont akkor szorította meg az övet a ruhámon, hogy az egyben maradjon. - Kész is, ahogyan én is készen állok. - Szavai hallatán csak mosolyogtam egyet, majd még mielőtt nekivágtunk volna a fesztiválnak, odaadtam neki azt a Tantot melyet a támadóim hagytak nekem a szigeten, hogy ne legyen teljesen védtelen egy esetleges támadás során.
- Akkor induljunk. - Mondatomat követően mindketten felvettük a fejünkre a maszkunkat és kiléptünk a fesztiváli hangulatban lévő emberek közé.

***


A hatalmas kikötőváros telis-tele volt minden egyes pontján standokkal ahol rengeteg érdekes játék, verseny, vagy éppen étel volt, ami már önmagában varázslatossá tette a fesztivált, ám Ageha és rajtam kívül senkinek sem csillogott úgy a szeme mint ahogyan kellett volna. Az emberek lehangoltan sétálgattak az utcán, az eladókról nem is beszélve hisz akkorákat sóhajtoztak mintha az életükre untak volna rá. Kicsit furcsálltuk a dolgot, ezért egy egyedül ballagó emberhez mentünk.
- Jó estét!- köszöntem oda - Nem gondolja, hogy gyönyörű ez a fesztivál? Imádom a tavaszt, abban is a cseresznyefa virágzását. Nem ért velem egyet?- Tekintetem ekkor az egyik közelben lévő cseresznyefára irányult mely rózsaszínben pompázott.
- Oh Konbanwa... Na igen, gyönyörű ez a fesztivál, azonban már csaknem két hete, hogy az emberek nem önszántukból jönnek, teszik azt amit tenniük kell, hanem mert parancsba adták. Ha az emberek nem teszik azt amit parancsolnak, akkor az ide befészkelődött banda büntet meg, ám azt tesszük amit mondanak, akkor az otthonainkat feldúlják és elviszik az értékeinket. -Mondta keseregve a férfi, mire én rátettem a kezemet a vállára.
- Ez szomorú... mond csak, milyen banda ez és hol tudnám megtalálni őket?- Tértem rá a lényegre, amire a férfi azonnal felkapta a fejét.
- HaHAHAA...- nevette fel hangosan az öreg, mire mindenki tekintette ránk szegeződött. - Miért érdekel ez kölyök? -kérdezett rá nyíltan.
- Hajaj...- sóhajtottam fel, ahogyan félrehúztam a maszkomat, hogy nyíltan a szemembe nézhessen. - Mert mágus vagyok, és éppen azon vagyok, hogy megállítsam őket! -mondtam ki nyíltan, és talán az őszinte és magabiztos szemeimnek hála, de az ő nyelve is megeredt.
- A legtöbbjük piti Yakuza, ám vannak köztük mágusok is... A hegy oldalán lévő szentélyt foglalták el és onnan irányítják az egész várost...- Ekkor már a férfi hitt nekem -... ugye nem akarsz ellenük szegülni? Rengetegen próbálták már meg kiűzni őket, de mind hullámsírban végezték, vagy még rosszabb dolog történt velük. Őrültség ellenkezni velük és csak egy idióta nem képes mérlegelni azt, hogy mit tehetnek vele.- Figyelmeztetett a járókelő, azonban ő nemtudta azt amit én tudok, hogy ide tart egy olyan mágus, akire könnyedén mondhatnám azt, hogy Fiora egyik legerősebbje.
- Ha gondolja, akkor nevezzen bolondnak, de van egy kis dolgom ezzel a bandával. Ami pedig a büntetést jelenti, a hullámsírt már megjártam, tehát gond nem lehet. - húztam vissza az arcomra a maszkot, miközben rámosolyogtam, majd levettem a válláról a kezemet és elindultunk a szentély felé ahol a banda bázisa van.

***


A rövid kis séta, amely kivezetett a városból, egyenesen a város mellett elterülő nagyobb, fákkal tarkított domb irányába, ahogyan a néma csend, mely ránk telepedett, csak akkor tört meg, miután a hegy oldalából vezető lépcsősorhoz értünk. A végeláthatatlan lépcsőkhöz, mely egyenesen a szentélyhez vezetett. De nem mentünk tovább. azonban nem mentünk tovább.
- Hát itt vagyunk... -néztem Ageha-ra .- … most már sokkal óvatosnak kell lennünk. Végül is, csak annyi van hátra, hogy megtudjuk, mennyi ellenféllel hoz minket össze a sors. - a maszkok még mindig elrejtették az arcunkat, de a furcsa érzés, ami a hatalmába kerített, nyughatatlanná és óvatossá tett.
- Rendben. - Válaszolt rá egyből Ageha, de a váratlanul hangos nevetést, női ricsajt és egy még hangosabb dórmóló férfi hangját hozta elénk a szél. Egyenesen a lépcsősor felől.
Azonnal eltűntünk a bokrok között,melyek teljesen elrejtettek minket. A hang egyre hangosabb és hangosabb lett, ahogyan feltűntek előttünk. A férfin fekete kimono volt rajta, a kopasz fején megcsillant a hol fénye, megvilágítva a rajta éktelenkedő hegeket. Vagyis amolyan tökéletes Yakuza képet alkotott, ám amin még én is fennakadtam, az az volt hogy egyszerre több lány kis körberajongta. A férfi épp egy kisebb bemutatót tartott a lányoknak egy katanával és közben azt mondogatta, hogy ő egy elismert mágus.
- Támadt egy tervem...- vigyorodtam el, ahogyan kiléptem a bokrok közül. mivel szerencsére megálltak a lécspők aljánál és a férfi teljes sületlenségeket hordott össze. - Maradj itt...- nem néztem vissza Ageha-ra, de a csengő hangját tisztán hallotam.
- Mit csinálsz? - a hangja tele volt aggodalommal, de nem válaszoltam rá. Teljesen biztos voltam abban, amit csinálni fogok. És közben még annak az idiótának a szavait is hallgatnom kellet.
- A kardforgatók első számú és legfontosabb szabálya, hogy mindég hátulról, egy mozdulattal végezzünk az ellenféllel... valahogy így!- Mondta, majd suhintott egyet a levegőben a katanaval amire a lányok természetesen elcsodálkoztak milyen "menő" az előttük lévő fickó. - Az olyan nagy mágusik mint én, már a kisujjunkból rázzuk ki a kardforgatás minden csínját-bínját. -Na ekkor vet csak észre, a halk lépteimre figyelve fel, és én úgy döntöttem, hogy kicsit érdekesebbé teszem a dolgokat. Pár lépésnyire megálltam a férfihoz aki mosolyogva nyugtázta, hogy egy újabb taggal bővült nézői létszámra.
- Jó estét! Nem lehetett nem észrevenni ezt a remek kardbemutatót amit tartott. Igaz a pletyka, hogy egy mágushoz van szerencsém?
- Így van, méghozzá a legnevesebbek között is az egyik legelismertebbhez.
- Hooóó.. Érdekes. Bár még soha nem hallottam rólad. Szóval szerintem csak egy senki vagy! - Förmedtem rá a Yakuzára aki meglepődött, majd dühösen rám kiáltott.
- Mi az, balhét akarsz? Azt ajánlom, hogy húzz el, vagy a kardom fog kettészelni téged. - Fenyegetőzött, ami csak még érdekesebbé tette a dolgot.
- Miért is ne... örömmel tapasztalnám meg első kézből remek kardforgató tudását.- Jelentettem ki, mire a férfi habozás nélkül nekem támadott kezében a katanával. Egy egyszerű felülről induló csapással próbált meg eltalálni engem, ám a számításai nem jöttek be. A fejem fölött összecsaptam a tenyeremet, pont úgy, hogy a katana pengéje közte legyen, ezzel megállítva annak útját.
- Első lecke: Egy igazi kardforgató tiszteli a kardját és az ellenfelét. Eme tisztelet abban nyilvánul meg.- kezdtem el mondani neki mindazt amit tanítottak nekem és közbe egy hirtelen mozdulattal kicsavartam a kezéből a katanat. - Hogy meghajlunk az ellenfelünk előtt... - mondandóm közben enyhén meghajoltam - ...és szemből támadunk, ezzel is megtisztelve az ellenfelet. - Adtam a kliensnek egy ingyenes gyorstalpalót a szamurájok egyik eszméjéből, majd egy jól irányzott villámgyors mozdulattal hasította át a ruháját és a mellkasát a kard, nem halálos sebet ejtve rajta. Persze persze a mellettünk lévő lányok sikításba törtek ki és elrohantak.
- Második lecke: Egy szamuráj számára a kardja a lelkét tükrözi és képviseli. Ha bárki más bemeri mocskolni az érintésével, annak az életével kell fizetni.- Mondtam becsukott szemmel, ahogyan katanán felgyülemlett vért egy erős rántással lecsaptam és átadtam Agehanak. - Fogd ezt. Ezzel most már könnyebb lesz megvédened magad, ha úgy alakulnak a dolgok. - Mondtam mosolyogva amire a lány szinte rögtön kontrázott egyet.
- De ugye az én fejemet nem fogod levágni, mondván hogy bemocskoltam a "lelkedet"?- Mondatán érezni lehetett a szarkazmust, amire én csak nevetni tudtam egy jót.
- Ugyan... nem vagyok én szamuráj...- nevettem fel -...na meg bármikor nyugodt szívvel rád bíznám a lelkemet.

***


Az utunkat ezúttal a hegyen lévő szentély felé vettük. A lépcsősor mely minden egyes sorának megmászása felért egy kínszenvedéssel, magasan a hegy oldalán cikázott végig, azonban nem lehet azt mondani, hogy nem érte meg megmászni, mert a látvány csodálatos volt. Egy hatalmas szentély terült el, mely több épületből is állt, körülöttük mindenhol virágzó cseresznyefákkal és amerre csak lép az ember szirmok terülnek el, mintha rózsaszín szőnyegen járna. A gyönyörű képet csak az rontotta el, hogy a fák tövében, a szentély ajtajában és a többi félreeső helyen is Yakuzák ültek. *Ez tényleg a bázisuk lesz.* Gondoltam magamban, majd Ageha felé fordultam.
- Kövess és csináld azt amit én. - Mondtam, majd lassan sétáltam előre a szentélyhez. Amikor megérkeztünk elé, felléptünk a pódiumra, majd megrázva kis harangot háromszor összecsaptuk a tenyerünket és jöhetett a kívánság. *Azt kívánom, hogy az itt élő embereknek ne keljen szenvedniük és úgy élvezhessék a fesztivált mint régen.* Mormoltam el magamban a kívánságot, majd Ageha felé fordultam aki szintén végzett a saját kívánságával. Időközben míg mi imádkoztunk, a Yakuzatagok mozgolódni kezdtek a hátunk mögött és egy kisebb tíz fős csoport gyűlt körénk.
- Naa naa... micsoda szépség. - Ritkán látni a faluban ilyen szép lányt. - Nincs kedved inkább velünk játszadozni? - Elég sokat takar a ruhád, mit szólnál, ha kicsit átszabnánk? - Érkeztek egymás után a tipikus kis beköpések melyeknek Ageha volt a célpontja. A lány végig a ruhája alatt tartotta a tőlem kapott katanat, melyre most rá is tette a kezét.
- De kérem... a Hölgy velem van... egyébként is az itteni szerzetesek mióta lettek ilyen szókimondóak? - Kérdeztem érdeklődve miközben lesétáltam az emelvényről és szembeálltam velük. A maszkra már nem volt szükségem, ezért levettem a fejemről, mert csak zavart volna engem a szabad látásban. Amint az arcomra rásütött a felhők közül előtünő hold sugarai, a Yakuzák is elcsodálkoztak. Pár perces néma csönd telepedett meg a szentély körül, míg a két fél felkészült a harcra. Mindenki feszülten állt a helyén várva a legapróbb szikrát mely mozgásba lendíti a szálakat és ez a szikra, egy csatakiáltás keretein belül, be is lobbantotta a puskaporos levegőt.
- Elkapni!!!- Kiáltott fel az egyik, mire az emberek megindultak felénk, de mulatságot egy hangos tapsolás szakította félbe. Mindenki megállt, ahogyan a lépcső irányából, még több Yakuza jelent meg, melyek valószínűleg a fesztiválon voltak, csak valamiért itt kötöttek ki.. Számuk már jóval több volt mint tíz, így nem is szándékoztam megszámolni őket.
- Ageha... fuss hátrébb és bújj el a szentély mögött. - A lány habozott egy kicsit, de már ő is látta, hogy a megjelentek már kicsit többen voltak mint amennyit elbírt volna, így hallgatott arra amit mondtam. Hogy őszinte legyek, talán még számomra is sokan voltak ahhoz, hogy harcolni tudjak ellenük, de ennek ellenére szembeálltam velük. A kezem ökölbe szorult, ahogyan becsuktam a szemeimet és felkészültem mindenre, ami történni fog.

[i]*Lény mindig nyugodt, ne legyen félelem vagy düh a szívedben!
Koncentrálj az ellenfeledre, annak kardjára, annak testére, ne veszítsd szem elől sohase,
Tartsd távolságot, hat penge legyen a távolság köztetek, ne több és ne kevesebb,
Elemzed ki az ellenfeled, mindenkinek van gyengéje, ha erre rájössz készülj fel és használd ki!
Csapj le az ellenfeledre, kíméletlenül, ne sajnáld, ne kíméld őt, öld meg egy csapással,
De mindvégig készülj fel, hogy te is meghalhatsz!*

Mormoltam el magamban eme szavakat, melyeket Kenyuurei tanított meg nekem még a szentek falujába. Ez amolyan ima volt, mely megtisztítja az elmét és a testet, hogy létrejöhessen a kapcsolat ember és kard között. De most csak az ökleim voltak nekem. És ahogyan összecsaptam öket, egy addig sohasem észlelt magabiztosság ült ki rám.
- Kezdjünk bele. - Mondtam , majd hatalmas sebességgel vetettem bele magamat az előttem álló tömegbe, több embert is félresodortam az útból. Támadásaim tiszták, pontosak, gyorsak voltak. A sok Yakuza közül voltak páran akik ki bírták védeni az ütéseimet, azonban rengetegen sodródtak félre amerre a csapásaim hatottak. Kiszemeltem magamnak az egyik olyan férfit aki sikeresen állta az ütéseimet és rá összpontosítottam a támadásokat. Két gyors egymást követő fentről indított átlós irányú rúgással kezdtem meg a táncot, mely elől a férfi inkább kitért, ugyanis talán nem tudta volna blokkolni a támadást, vagy inkább jobbnak látta azt elkerülni. A harmadik csapásom egy vízszintes egyenes csapás volt, melyet ezúttal hárított a saját kezével., azonban férfi teste is odébb csúszott a földön. Váratlanul előrántva a pengéjét a tokjából egy vízszintes csapást intézett felém, ám én lendületet vettem magamon és egy gyors testfordulattal hátrébb lépve máris kitértem a támadása elől, miközben az öklömmel a felfelé csapva állcsúcson vágtam öt. Halottam, ahogyan a fogai eltörnek, ahogyan összeütköznek, miközben ő hagyat esve úgy sírt, mind egy kisgyerek. *Nem szabad leállni. Ha azt látják, hogy fáradok, akkor erőt vesznek magukon és tovább támadnak.* Gondolkoztam, azonban nem igazán volt időm merengni az élet értelmén, mert szinte azonnal egy újabb kard került a látószögembe, mely elől egy gurulással tértem ki és egy ismételt vízszintes ütéssel viszonoztam. *Ez így nem jó. Sokan vannak én meg egyre fáradtabb vagyok* Futott végig a fejemben, azonban túlságosan figyelmetlenné váltam a gondolkozás miatt, ami abban is megmutatkozott, hogy egy férfi elkapott hátulról és teljes mértékben lefogott.
- Megvan! Ne álljatok le! - Kiáltotta el magát, mire a többi is felkapta a fejlét és ismételten rám támadtak.
Ki kellett szabadulnom a fogásból, különben a legelső kard mely elér engem, végez velem. A bal lábamat rátekertem a lefogó bal lábára, majd egy erősebb rántással magam elé húztam azt aminek köszönhetően a férfi egyensúlyát elvesztette, de még mielőtt elborulhatott és magával ránthatott volna, teljes erővel könyököltem bele a legérzékenyebb pontjába, aminek köszönhetően, na meg persze a fájdalomnak mely végig futott a Yakuza egész testén, elengedett, így ismét védekező állásba állhattam fel, de túl késő volt. A katanák közeledtek felém, de nem tudtam visszaverni őket csak hárítani, így az ellenfelek közel jutottak hozzám és mind egytől egyig rám ugrottak, hogy lefogjanak és a földre kényszerítsenek, mely sikerült is nekik. Egyre többen és többen lettek körülöttem és végül a helyzet majdhogynem úgy állt, mintha kicsi a rakást játszottunk volna. Elég szűkösen lehetett levegőhöz jutni, már ha egyáltalán lehetett, ezért ideje volt magasabb szintre emelni a harcot.
- Ne szórakozzatok velem! - Kiáltottam fel a tömeg alatt, melynek meg is volt a hatása. A több mázsányi súly mely rám nehezedett, egy szempillantás alatt lett semmivé és csak a repülő emberek kiáltásait lehetett hallani.
Szinte minden mágikus erőmet felhasználva sikerült csak kiszabadulnom abból a patthelyzetből. Mély levegőket vettem meglehetősen sűrű ütemben, mely a fáradtság jeleit tükrözték, és miért ne tükrözték volna. De a harcnak még nem volt vége.
- Nem mondom, Kenyuuruei elég jól kitanított. Túlszárnyaltad az elvárásaimat. - A néma csendből váratlanul érkezett a meleg és kellemesen dallamos hang, mely teljesen megnyugtató lett volna ha nem azok a szavak érik el a füleimet. Az illető tapsolva sétált fel a szentély lépcsősorán. Ugyanaz az alak, amit megszoktam, ugyanaz a kimono mind az enyém és ugyanazok a kezek, melyek engem öltöztettek fel. Az arc, a haj, a hang mind stimmelt, egyedül a személyiség nem.
- Ageha... -dadogtam, ahogyan ő elmosolyodott.
- Jaj, ne néz már így rám. - kecses mozgása azonban mégis más volt. - Minden amit eddig tettem csak azért volz, hogy felmérjem, mekkora veszélyt is jelentesz rám. - Lágy tekintete ekkor véresen komolyra váltott, hisz a téma melyet súroltunk, meglehetősen mély volt.
- Miről beszélsz, azt ne mond, hogy te vagy … - és ő csak halványan elmosolyodott. Sőt, mintha bólintott is volna.- Értem. Elmondtak nekem mindent amit tudnom kell. A bölcs téged akart megtenni utódjának és rád akarta hagyni minden erejét. Az évek során egyre nagyobb lett az elvárás veled szemben és nem bírtad a rád nehezedő nyomást, ezért hagytad el őket és lettél az aki. De azt nem hittem, hogy titkon is, de ennyire megkedvelek.
- Hoóó! Érdekes. Akkor többet tudsz a múltamról, mint azt reméltem, de kevesebbet mint vártam volna. Lefogadom, hogy rád is ugyanazokat a "terheket" pakolják mint rám.
Akuma megnyomta mondata utolsó szavát, majd egy szempillantás alatt termett előttem azzal a katanával, amit tőlem kapott. és a földre kényszerített. Mindez a pillanat tört része alatt történt, szinte felfogni sem tudtam, hogy mi történik. A nő a fegyverét használva felhasította a hasamat elfedő ruházatot, hogy megpillanthassa a mellkasomat. Amint szabad volt a felső testem, egészen közel hajolt hozzám, közelebb mint amit egy nő és egy férfi megengedhetett volna magának, majd megnyalva mutatóujját, végighúzta azt a mellkasomon.
- Ahogy gondoltam...- rántotta félre a fejét -...még nem jött el a mi időnk. De már nincs is olyan távol. - Mondta, majd felállt rólam és lassan a lépcsősor felé sétált. - Elpusztítom a szentek faluját, megszerzem annak titkát és nem állíthat meg senki sem. - fordult meg, ahogyan barátságosan elmosolyodott. - szerettem veled lenni, egy kicsit úgy éreztem magam, mind régen. De a nosztalgiának vége, de míg újra találkozunk, küzdj az életedért. - Jelentette ki mosolyogva, majd lesétált egy váratlanul eltűnt. Mintha ott sem lett volna sohasem, ahogyan térdre rogytam és magam sem tudtam, mit tegyek.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

„ Akuma, a démonról, végül is kiderült, nemmás volt mint Ageha. Csak azért tartott velem, hogy felmérjem, majd miután kiélvezte a helyzetet megöljön. De nem járt sikerrel, és ő maga sem vitte be a végső csapást. Terve van velem, tudtam jól, de olyan elesett voltam, mint addig még soha. És ami ezután következett, életem, egyik meghatározó pillanata lett. ”

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Kedd Júl. 24, 2012 12:06 am

Nos Gilbert, ezt a a kalandot nagyon elkapkodtad. Tőled nem várt szintet hoztál ami elkeserít. Az az igazság, hogy vannak részletek amik gyönyörűek, a hasonlatok és a szavak is tökéletesek máskor viszont szó ismétlések - gondolok arra hogy ugyan azt a szót kétszer írod, vagy három mondaton belül többször is használod - vannak, sok benne a pont és vessző tévesztés, van amikor három kötőszó is szerepel egymás mellett, helyenként mondat kezdő nagybetűk is hiányoznak. Valamint sokszor van hogy túl magyarázol valamit vagy éppen ilyen nyakatekerten fogalmazol. Nos tőled szebb munkát várok összességében, tehát többet ilyet ne lássak mert a következőt már nem fogom elfogadni. Tessék átolvasni mielőtt beteszed posztod!

Jutalmad: 300 VE

~~~Level Up!~~~
~~~Gratulálok a 4. szint meglépéshez!~~~


A hozzászólást Erza Scarlet összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 02, 2012 11:58 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gilbert Barker
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 111
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Sep. 12.

Karakter információ
Céh:
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Csüt. Júl. 26, 2012 1:24 pm

(A kalandot közösen Idune-val játszottuk ki és az ő beleegyezésével szerkesztettem át kalanddá. Mivel abban ő sem biztos még, hogy megírja-e külön Kalandnak az eseményeket. )

"Végre úgy éreztem, hogy elindultam a célom, az igazi életem felé. Amire az Adelus-sal való találkozásomkor rájöttem, az az Eryn-nel átélt kalandjaim során bizonyítást is nyert. Én nem egy olyan ember vagyok, aki képes a sötétségben élni, aki hagyja, hogy az ártatlanul szenvedjenek, aki képes elsétálni az ezen a világon lévő gonoszság mellett egy szó nélkül. Hosszú utat jártam be és képes lettem volna megállapodni végre egy helyben, de volt még valami, mely rám várt. Egy újabb találkozás, mely mindent megváltoztatott és a múlt egy hatalmas hibáinak egyike a felszínre tört. "

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kilencedik fejezet: Egy angyal szavai

Egy sebes folyású patak szelte át a hely oldalán elterülő virágos kis rétet. A szemfülesek még láthatták azt a hatalmas vízesést is, mellyel lerövidítette a függőleges sziklafalat. Pont mintha csak egy késel vágtak volta le egy szelet sajtot a gondosan elrakott és féltve őrzött penészes sajtból. Mert hát a hegy tetején fehérlő hó, a beszürkült mészkővel pontosan ezt a hatást váltották ki az arra fogékony emberekből. És a patak csak szélsebesen szelte át a doboldalt, pont úgy mind egy évszázaddal korábban.
De mindez engem hidegen hagyott, pont mind a fagyos víz, melyben lemostam a kezeimet és mely vérvörösre festette a kristálytiszta patak vízét. Mindkét kezem sajgott, a vállamon hatalmas seb tátongott, melyből a szivárgó vért csak a rákötött koszos ruha tartotta féken valamelyest. A hátamon a ruha darabokban lógott le, miközben a testemen lévő hatalmas hegek, a múlt árnyaiként és tanulságként szolgáltak az eddig elővetet hibáimat bizonyítva. De a mellettük vöröslő újabbak még mindig bizonyították. Hosszú út áll előttem. A kép pedig váratlanul vörösre váltott, ahogyan a homlokom lesiető cseppek el nem vakítottak.
- A francba...- töröltem ki a jéghideg vízzel a kellemetlen érzést és anyagot a szememből. - … nem gondoltam volna, hogy ez történik...- néztem hátra a virágos rétre. - … ha ő nem lett volna ott, nem úszom meg ennyivel. -mosolyodtam el, ahogyan letéptem magamról az ingem maradékát. Inkább útban volt, mint valóban hasznomra legyen. - De vajon felébredt már? -kérdeztem saját magamtól ostobán, hiszen honnan tudhatnám én azt. - Elég nagyot kapott a fejére...Hajajaj... jobb ha megnézem. - tápászkodtam fel fájdalmasan a földről, mikor éles fájdalom hasított a mellkasomra.
Olyan érzés volt, mintha kitépnék az egyik belső szervemet, elviselhetetlen, nem csupán égő, szúró fájdalom, hanem émelyítően leírhatatlan. Olyan fájdalom, melynek a hatására az ember csak feküdni akarna és semmi másra nem gondolni a kék ég alatt, csak a szárnyalásra és a felhőtlen boldog életre, melyet akkor élhetne, ha túléli mindazt, amit még előtte van. Még ha arra már nem is lát semmilyen esélyt. A levegő pedig olyan hiánycikk lett, hogy annak is örültem volna ha fizetnem kellene érte, csak végre hozzájuthassak. De ahogyan a levegő után kapkodtam, lassan kezdett visszaállni a régi, immáron jól megszokott nyugalom érzés, ahogyan a tüdőm megtelt friss hegyi levegővel. Mit is mondhatnék, ez az érzés utánozhatatlan.
- Ha... - vettem egy utolsó mély levegőt. - Rég volt már, mikor ennyire elkaptak egy támadással. - mosolyodtam el, ahogyan hátradőltem a földön és a kék eget kezdtem nézni, ahol éppen egy bárányfelhő úszott át. - De igazad volt Adelus. - emeltem fel a kezem az ég felé. - Egy ember sem szeret egyedül lenni.- jutottak eszembe a férfi szavai. - Ezért válunk kedvessé és jámborrá, hogy ráleljünk valakire, akiben megbízhatunk, akivel szoba állhatunk. És ha ez megtörténik, már nem is vagyunk egyedül. Ha...?- hunytam le a szemeimet. - Szóval ilyen gyorsan elfelejtettem, hogy milyen mikor nemcsak saját magamra gondolok? Milyen nosztalgikus. De!- a szemhéjaim felpattantak és lassan, de főleg óvatosan felálltam a földről. - Ideje megnéznem felébredt-e.
És valóban igennek kellett volna válaszolnom a saját magamnak feltett kérdésre. Az mögöttem lévő apró kis dombra, még éppen hogy könnyedén felkúsztam, négykézláb, mind az állatok. De ami azután jött, a vánszorgó és fájdalmas rövid séta. Majdnem olyan volt, mintha csak élőholt lettem volna, bár sok tekintettből közelebb álltam hozzá, mind eddig bármikor. Na jó, ez nem igaz, egyszer álltam már közelebb is, de arra még visszaemlékezni is fájdalmas. Inkább elfelejtettem volna azt az emléket,de mivel örökre az elmémbe vésődött, inkább az élet szebb dolgaira próbáltam már koncentrálni, mind azon rágódni. És a még mindig földön fekvő lány mocorgott. Mintha megpróbált volna felém nézni, mikor meghallotta a lépteim neszét, bár az is megeshet, hogy az eget nézte csak és a kemény föld volt barátságtalan vele szemben. Akárhogy is, mind a kettőt kinéztem belőle. Bár amire készült, az láthatólag nem nagyon sikerült neki, mert mire célba ért volna, én lehuppantam mellé. És boldog voltam, hogy végre pihenhetek. Mit ne mondjak, az ide vezető út elég hosszúnak tűnt.
- Látom felébredtél!- néztem a nálam sokkal idősebb vörös bestiára, minek is lehetett volna nevezni egy ilyen nőt. - Ennek örülök...- mosolyogtam rá barátságosan, de a kinézetem sajnos rontotta az összképet. De ez ellen nem tudtam mit tenni.
- - Ahh...- nyögött fel fájdalmasan. Rosszabb volt sok tekintettben a helyzet, mind arra gondolni mertem volna. - - Te...hogy... hogy kerülünk ide? - a szavai hallatán értetlenség ült ki az arcomra.
A szemeim tágra nyíltak, ahogyan pillanatról pillanatra, lassan és komótosan, de újra visszaült az arcomra a nyugodtság érzéke. Ezzel egy időben jöttem rá arra is, hogy miért viselkedik velem ilyen hűvösen, érthetetlenül pesszimistán és egyben kissé távolságtartóan. Lágyan újra elmosolyodtam, ahogyan őt néztem, ahogyan a fűben ül és összeráncolja a szemöldökét és mind eközben csendben hallgattam szemrehányó szavait és vártam, hogy elhallgasson. Szerencsémre, jelen pillanatban még arra is erőtlen volt, hogy a kelleténél többet beszéljen. Ezt pedig kellemes csalódásként éltem meg.
- - Fürödj meg... - nyögte ki halkan végül.
- Már megtettem...- néztem rá. - … de akkor tényleg nem emlékszel semmire sem. – mozdultam meg óvatosan - Biztos az miatt az ütés miatt van....- mutattam a homlokára. A vörös haja miatt, meg sem lehetett volna mondani, hogy történt volna vele valami, de egy apró kis részen, pontosan a homloka felett, a vörös hajzuhatag kissé összeragadt, a rá került vértől, ami bizony nem az enyém volt. - … de örülök. - na ez egy kicsit furcsán hatott még rám is, ezért folytattam azonnal. - Ahogyan lefejelted azt a sziklát, attól féltem, hogy meghaltál. - fújtattam nagyot, ahogyan követve a tekintetét, felnéztem én is az égre.
A kék égen, éppen egy apró kis bárányfelhő repült át, árnyékot vetve ránk egy másodpercre. A sötétség körbevett minket, az árnyékain eltűntek, a nap is felszívódott az égről, csak azt az apró kis fehér felhőt lehetett csak látni. ~ KUKUKUHAHAHAHA.... ez vicces! Majdnem sikerrel jársz és most ez miatt az asszony miatt feláldozod az esélyed?! Milyen ostoba emberi szemét vagy te! Ha csak ennyit érnek a céljaid, akkor annyit sem érsz mint...~ a felhő pedig átszökkent felettünk. A nap újra kisütött, fényével és melegségével árasztva el minket. A vállamon lévő széles sebbe abban a pillanatban éles fájdalom hasított és mintha egy árnyék futott volna végig rajtam. Tekintettemet azonnal visszakaptam az égre, de csak a vakító kék ég látványa tárult a szemem elé. Nem tudtam elképzelni, hogy az előbb csak képzelődtem-e, vagy valóban láttam azt amit láttam.
- De ideje lenne menni. - szólaltam meg váratlanul, ahogyan elkezdtem feltápászkodni a a földről. - [color=orange]Ha itt esteledik ránk, akkor nagy az esélye, hogy nem éljük túl az előttünk lévő napokat. - néztem le rá újfent, immáron teljesen komoly arccal, ő pedig vissza rám. Láttam az arcán, hogy még mindig nem tudja hova tenni, hogy én ki vagyok. És ezt mélyen, de viccesnek is találtam.
- Add a kezed...! - - szólt rám, mire én elmosolyodtam.
- Hát persze...- nyúltam felé, de nem hétköznapi módon. A testtartásom, akármennyire is fájdalmas volt, egyenes maradt, a tekintettem lágy és kissé mosolygós, mégis komoly, ahogyan pedig rám nézett, éreztem, hogy meglepődik ezen, főleg a gazdagabb vagy nemesi körökben történő viselkedési formára. - … ahogyan parancsolja Iduna kisasszony. - néztem rá és ezzel a mondattal teljesen összezavartam. De nekem vicces volt. Úgy látszik, még mindig nem emlékezett arra a napra, öt évvel ezelőtt.
Belém karolt, ahogyan a lábai olyan ingatag módon álltak, mind egy újszülött kis őzgidáé, mely éppen abban a pillanatban állt csak lábra. De akkor is állt, ott állt mellettem és annak ellenér, hogy jó egy fejjel magasabb leányzó – miért ne, most nevezzük így – mégis belém támaszkodott és szó szerint használt támaszának. És ez minden fájdalom ellenére mégsem zavart engem. Végre éreztem, hogy valaki számíthat rám, még ha ennyire vagyok képes most, akkor is én vagyok az egyedüli, akibe kapaszkodhat, és ezt most kivételesen szó szerint is lehetett érteni.
De mégis, alig pár lépés után, valamiért észbe kapott. Talán, mikor lenézett rám, vagy amikor fájdalmasan felnyögtem, ahogyan a kelleténél jobban rám nehezedett és a testem egyik sajgó pontja kiverte a fájdalom küszűbb jelzőmet és a bénult és sajgó testrész helyét, éles és szúró érzés váltotta fel. Egy pillanatra mintha meg is ijedt volna, úgy nézett rám, de én csak egy erős és halvány mosollyal köszöntem meg ezt a tekintetett. Hosszú idő után láthattam ezt az aggódó nézést valakitől.
- Valahol a közelben víz van... - néztem rá. Hangja halk és erőtlen volt, és most, ilyen közelről láttam, a kicserepesedett száját. Csak akkor döbbentem rá. Ott voltam a víznél, de mégsem hoztam neki, mondjunk nem mintha lett volna miben, de az, hogy eszembe se jutott. Haragudtam magamra, de felfogtam inkább úgy, hogy most megvan a lehetőség, hogy oda kísérjem őt. - Kérlek... vezess oda. - kérlelt angyali hangján, ami mondjuk nosztalgikus érzés volt. Ugyan így beszélt velem, mikor először találkoztunk.
- Rendben...- néztem előre, ahogyan megpróbáltam akkor lépni, mikor ő, hogy ezzel is felvegyen a testsúlyának egy harmadát és könnyítsem a sétáját. - … itt van mindjárt.
És igazam volt. Miért is ne lett volna. Hiszen alig pár lépés, és egy elég meredek lejtésű árok alján hömpölygött a friss, jéghideg hegyi patak, mély és széles árja. Ő nem, de én igen, én észrevettem, azt a helyet, ahol én már magmáztam, kétszer is ezt a lejtőt. Először gurultam, másodjára pedig állati módon jártam. De most minimum a lefelé vezető utat megakartam úszni, még több fájdalom nélkül. És ez most sikerrel is járt. Hála a felkészültségnek és az elővigyázatosságnak.
Fáradtnak és elesettnek érezte magam, ami még nem is zavart volna, de az nagyon is, hogy teljesen védtelen vagyok, már sokkal jobban. Főleg itt, a hegyek közelségében, a sötétség egyre terebélyesedő ágai alatt. Igazából, minél messzebb akartam kerülni a hegyektől, ettől a helytől, de azt, hogy miért is, már nem mertem elmondani Idune-nak. Hiszen ahogyan néztem őt a partról, ahogyan le és felbukkan a tajtékzó hullámok között, majd egy hosszabb időre el is tűnik habokban – ami idő alatt azért mondjuk, egy pillanatra megállt bennem az ütő és még arra is rávett, hogy felálljak a puha földről, sőt, még izgulni is hagyott, mily kegyetlen jellemre vall ez- és újra felbukkan, kissé prüsszögve. És mindezek ellenére, mégis egy sellőnek néztem inkább.
- Ha már tudod, hogy nem emlékszem rád... - szólalt meg váratlanul, ahogyan még mindig a hűs habok közül nézett rám. - Mesélj, honnan ismersz? - kérdezte meg nyíltan és én nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. Tudtam, hogy nem ismert fel.
- Végül is nem csodálkozok...- néztem le a földre.- … amikor utoljára találkoztunk én csak egy tízéves kölyök voltam, míg te már akkor is egy érett nő. -a tekintettem lassan visszaterelődött rá és a teljesen átázott ruhájába, melybe azonnal belepirultam és félrekapva a fejemet, inkább a szomszédos fa ágát kezdtem el nézni. - Öt éve, egy fogadáson... izé mi is volt a neve az asszonynak aki rendezte? - vakartam meg az állam zavaromban. - Na mindegy, nem jut eszembe. - a tekintettem azonban mégis visszaterelődött az ázott nőre.- De akkor történt. Már sötét volt és az estélyhez semmi kedvem sem volt...

***


Igen, de régen is volt. Gyerekként bekerültem egy olyan helyre ahol senkit sem ismertem, ahol senkivel, még beszélgetni sem tudtam. Unatkoztam és elegem volt az egészből. Az öreg nők, babaként kezeltek, a fiatalok pedig semmibe, bár inkább koloncként tekintettek rám. És akármennyire is megpróbáltam megfelelni mindenkinek, bár inkább főleg apámnak, akinek olyan szigorú tekintette volt, aki elvárta, hogy mindig, minden helyzetben hozzam azt a morált, melyre megtanított, méregdrága tanárim segítségével. Hát igen, akkor még nem akarta beismerni, hogy nekem nem ezt a jövőt szentelték az istenek, még ha jobban is jártam volna vele.
És akkor történt. Már sötét volt és az estélyhez semmi kedvem sem volt. Így kiszöktem a kertbe, le a lépcsőkön, végig a halvány látható sövényfal mellett, mely előtt elvesztem a kicsi kis termetem miatt. Jó isten, milyen kicsi is voltam akkor. Csak futottam, magam sem tudtam, hogy hova. De végül is megtaláltam. Egy szökőkutak, nem nagyobb egy madáritatónál, bár annál sokkal díszesebb. Márványból faragott egybe részes mestermű, melynek közepén egy lovag állt, dárdával a kezében, alatta pedig egy sárkány, melynek három fején keresztül apró kis szökőkútként víz csordogált. Körülötte sövényfal emelkedett, néha egy-egy fának beérő monstrummal gazdagítva a tájat. Illetve ellőttük három kis pad. Semmi több, de a csillagos ég alatt, mégis tökéletesen láttam mindet.
- De jó! -csattantam fel örömteli hangon. - Sokkal jobb, mind odabent lenni...- szaladtam a szökőkúthoz, ahogyan a vízfelszínnel kezdtem el játszani. Apró ki fodrokat hozva létre, ugorjam folytonos mártogatásával. - De miért kell itt lenem...- sóhajtottam fel, ahogyan leültem az egyik padra.- … végül is én nem akarok semmi mást, csak látni a világot és annak minden szépségét. - és ahogyan ezt kimondtam, megláttam az egyiket, hófehér estélyiben. Idune volt az, és ez volt az első találkozásunk.


***


Idune szemei megrebbentek, ahogyan emlékeztettem arra a napra, arra az éjszakára, amikor először találkoztunk. Ott feküdt még mindig a vízben, na jó, már csak félig, hiszen a felsőteste kisiklott a vízből, pont úgy mind egy sellőé a kopár szirten. Kényelmesen a könyökére helyezve az aprónak tűnő bájos fejecskéjét, a vérvörös és vizes hajtincseit hátravetve, kíváncsi arcával fürkészte az egyre vörösebb arcomat. Mivel ezen póz teljesen kihangsúlyozta a női mivoltát, és persze a vizes ruhának is hála, mely teljesen ráragadt a vékony testére, ezzel olyan helyekre is kitűnő rálátást engedélyezett a férfi szemeknek, melyet máskülönben ki kellett volna érdemelni. Vagyis inkább mindent megmutatott a női felsőtestből, melyet lehetett, még így, ruhán keresztül is. Ennek köszönhetően az arcom egyre vörösebb lett és hiába próbáltam az arcára koncentrálni, néha mégsem sikerült.
- Amikor odajöttél hozzám, azt hittem, hogy egy angyalt látok magam előtt...

***


A hangja olyan volt, mind édesanyámé. Ugyanolyan kedves és gondoskodó, mely megnyugtatta az emberi szívet. És bár sokkal fiatalabb volt nála, mégis, egy kész nőt láttam csak magam előtt, egy angyalt, akivel a találkozásom örökre megváltoztatta az életemet. Bár ezt akkor még nem tudtam.
Vörös hajzuhatagát, mely előkelően fésülve, és összefonva, leeresztve és feltupírozva volt, tökéletes elegyet alkotva az emberi szemnek, örökre megmaradt az lelki szemeim előtt. De én úgy látszik csak egy voltam a sok ember közül, akivel összesodorta a szél. De ezen nem is csodálkozok. Azon az estén egy olyan ruha volt rajtam, melyet ma már fel sem vennék. Fekete frakk, fehér cipővel, minden olyan kellékel, melyet megkövetelt az illem és melyet én gyűlöltem. Akkor még hosszú hajamat középen elválasztva, szépen fésülve, egy jó kisfiú küllemét sugároztam a jó nép felé. És ha meg sem kellet volna szólalnom, ez a leírás tökéletesen illet is volna rám.
- Zavarok?- kérdezte, ahogyan némán megráztam a fejemet. Kissé el is szégyelltem magamat, illetve zavarban is voltam. - Miért vagy itt kint ilyen későn? - egy újabb kérdést tett fel, ahogyan végre megszabadultam a fojtogató nyakkendőtől. Mit tegyek, már nagyon zavart.
- Mert unatkozok... - lóbáltam a lábban a széken, révén még nem ért le. - Odabent az a sok ismeretlen ember, mind úgy kezel mind egy kisgyereket, mind egy jó kisfiút! - túrtam bele a hajamba, összekócolva a hosszú hajamat és ezzel teljesen más külcsínt sikerült magamnak - Pedig én nem így akarok élni...- mosolyogtam rá határozottan.
- - Nem mindig te határozod meg a sorsodat - szólalt meg végül halkan. - Olykor azokkal az eseményekkel is szembe kell nézned, amiket egyáltalán nem akarsz átélni. Démonok, halálhozók keresztezik az ember útjait, mindegy melyik irányba tart, vagy milyen célokkal indult. Gondolom hatalmas terveid vannak. Ki akarsz törni ebből a kalitkából, meg akarod mutatni a világnak ki is vagy valójában...! - Ökölbe szorított jobb keze harca készen emelted az ég felé, majd visszahúzta és gyengéden megsimogatta az arcom. - - Ne akarj ilyen gyorsan felnőni – nézet rám szelíd mosollyal - Lehet, hogy a családod szigorú veled, de ezzel csak a legjobbat akarják. Hidd el: örülj, amíg gyermek lehetsz és örülj, amíg nem kell megtapasztalnod az élet valódi arcát. – az arcára furcsa mosoly ült ki, nem tudtam eldönteni, hogy éppen a keserű múltra, vagy egy boldog emlékre gondolsz-e. De amikor újra rám néztél elmosolyodtál. - - De mesélj, mivé akarsz válni, ha kilépsz a nagyvilágba? – kérdezte tőlem már boldog arccal.


***


Egy kicsit megálltam a meséléssel, ahogyan már nem is zavaró, hanem kínos volt Idune viselkedése. Na jó, őt talán nem zavarta, talán ez hétköznapi volt a számára, de nekem akkor is olyan érzés volt őt nézni, mind aki gyerekkorában egy tökéletes, érinthetetlen és gyönyörű nőnek látja a testvérét, majd tíz év után rá kell döbbennie, hogy ő is csak egy nő, nem tökéletes, nem szent és nem is érinthetetlen. De én nem akartam, hogy ez gyerekkori emlék összetörjön bennem. És a kialakult helyzeten már nem tudtam átsiklani egy egyszerű félrenézessen, vagy másra koncentrálással. Ideje volt, a szavak útjára lépni.
- Ööö...- kaptam félre a tekintettem, miután öt-hat másodpercig legeltettem rajta a szememet. Régen ez meg sem fogott volna de az Ageha-al töltött idő, aki még Idune-nél is teltebb idomokkal volt megáldva és még nála is bájosabb volt a maga módján, teljesen perverzé tett. Bár megpróbáltam ellene tennie, ha beleivódik az ember szokásai közé, akkor már nincs megállás. - Nem panaszkodásképpen mondom, de viselkedhetnél hölgyhöz méltóan...- dadogtam zavartan, miközben rá sem néztem, nem tudtam, hogy mit gondol, vagy mit csinál. - … mert... zavarba hozol ezzel a viselkedéssel... és … kinézettel. - néztem rá totál vörös arccal. Inkább hasonlíthattam egy paradicsomra, mint egy fiúra. Pedig a nő haja még hozzám sem ért, de a víz tükörben biztosan összekeverhető lett volna a két szín.
- Hogyan? - csengő hangon felkacagott a kérdése után - - Mégis hogy gondoltad? – kérdezett újra - Ha jól dereng nemrég éltünk túl egy összecsapást, jelenleg örülök, hogy mindketten élünk és van még erőnk mesélgetni. - Szavai vidáman törtek elő ajkai közül, majd összehúzta szemeit. Rókavigyor költözött arcára. - - Csak nem szeretnél tőlem valamit? Ejnye, de hamar felnőttél! - dorgálta, bár sütött belőle az irónia.
De nem is vártam többet tőle. Iduna érvelése, a nőies viselkedési formáiba az oka, a múlt hiánya. Mind helyénvaló és értelmes szöveg magyarázat volt. De én még úgy éreztem, hogy egy szép gyere kori emlékem alanya lassan teljesen megváltozik és azzá alakul, amit akkor is látnom kellet volna. De én nem akartam, én még mindig azt az érett, meseszép és gyengéd nőt akartam magam előtt látni, akit akkor megismertem. Nem azt akit most láttam. De tudtam, tudtam a lelkem legmélyén, hogy semmi sem lesz már többé, ahogyan azt is tudtam már rég, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni. Az ember vagy áltatja magát, vagy beletörődik abba, ami már megtörtént. De változni sohasem fog semmi.
- Tévedsz...- mosolyogtam el, miközben erőt vettem magamon és rá néztem.- … akárhogy is, még mindig egy gyerek vagyok... pont úgy mind régen...- az emlékeke újra vissza tértek és az ő szavai is. Amit akkor mondott, és ami annyira, de annyira hatottak rám, hogy azt még akkor csak nem is sejtettem.
Még csak egy gyerek voltam, egy gyerek, aki felnőtté akart válni, nagyságra és dicsőségre vágyott. De nem teljesen, magam sem tudom miért, de már akkor is volt egy ideálom, amit azóta sem hagytam el, akármi is történt és akármennyire is vált valóssága az, amit mondott nem mindig én határozom meg a sorsom. Mennyire is igaz ez. Adelheit, a mesterem elhitette velem, hogy ami történik körülöttem, amit átélek, mind az én tettem, mind az én akaratom és mind a sors keze. De nem, az kezei voltak. Megismertette velem egy igazi démont démont erejét, a halálhozó aki elvett tőle mindent és aki kinyitotta a kalitkám zárját, akinek köszönhette hogy szabaddá váltam. De mennyire is őrültség volt ez az álom. Hiszen az ő foglyává váltam és mikor végre szabadultam attól az érzéstől, találkoztam azzal a nővel, aki mindezt megálmodtam régen. De még mindig igaz volt az, amit akkor mondtam neki.

***


- De mesélj, mivé akarsz válni, ha kilépsz a nagyvilágba? - kérdezte tőlem, ahogyan lassan felnéztem az égboltra. egy hatalmas csillag világította be a fekete eget, csak egy, annál fényesebben is ragyogott.
- [color=darkorange]Csak arra vágyok....- mosolyogtam rá boldogan és tényleg az is voltam. Végre elmondhattam valakinek az álmomat. - … hogy mindenki elismerjem engem és nagyszerű mágussá váljak! - csak vigyorogtam mind egy tejtetők, de akkor ezek a szavak jelentettek mindent nekem. Ez egy olyan cél volt, melyet elakartam érni, egy álom, melyet valóra akartam váltani. És bár Idune-san is csak mosolygott a szavaim miatt, azt hittem, hogy azt hiszi csak, hogy milyen értelmetlen célokat tündöklő ki magamnak, pedig csak ő is ugyanolyan boldog volt, mind jómagam. e akkor csak boldogan mosolygót. - Nem hiszel nekem mi...- nézet le magam elé. - … de nekem ennél több nem kell. Csak erre vágyok, ez az,. Amit elakarok érni az életemben.


***


De most, már minden szó, melyet akkor mondtam, kicsit értelmetlenné vált. Nagyszerű mágussá váljak? Ostobaságnak tűnt, hiszen egy gyalázatos személlyé váltam, aki alászállt a pokolba, akinek vér tapad a kezéhez. Hogyan lehettem volna így egy nagyszerű mágus, ha már egyszer gyilkos voltam. És elismerni már nem tudtak azok, akiktől ezt vártam el. Mások nem, csak ők számítottak, de már mind a föld akadt rohadtak. Éppen ezért lesütöttem a szemem és Idune-ra sem tudtam nézni. Szégyelltem magam, hogy az akinek annyi szerepe volt az életemnek, akinek a szavai meghatározták az életemet, most csalódással töltsem meg. De saját magamat csaptam volna be ha nem mondott neki igazat.
- Milyen ostoba voltam.. nem? -néztem komoly arccal. Már nyoma sem volt annak a fiúnak, akit megismert és annak akivel eddig volt. - Csak egy egyszerű gyerek, aki naggyá akart válni, akinek volt egy álma, de én valójában már rég elbuktam ezen az úton. Nem járhatom már se a kard se a démon útját. Minden amit tanultam megszűnt és nem maradt hátra más, csak könnyek és fájdalom. - a kezem ökölbe szorult és elkezdett remegni. Magam sem hittem, hogy ennyi idő után, még mindig nem tudok uralkodni az érzelmeimen. Pedig az, hogy ezt pont neki kellet elmondanom, a lehető legfájdalmasabb volt. - Ha akkor segítettél a szavaiddal, akkor most is segíts. Már nem tudom, hogy mit tegyek...- a fejemet lehajtva csak a földet mertem nézni, semmi mást.
- Tévednék? - kérdezett vissza - Te is tévedsz. Már rég nem vagy az a gyermek, akinek hiszed magad. – és ez a kijelentése egy kicsit vicces volt. Idune szavai, a hangja mit sem változott azóta, hogy kiskoromban láttam őt, hogy azon az ékszakán ott a kertben beszélgettünk és végre elmondhattam valakinek az álmaimat és az érzéseimet. Ő pedig meghallgatott és olyant mondott, melyen elindított azon az úton, amin elkellet indulnom mindenképp. És ez a beszélgetés, úgyszintén hasonlít arra, amit akkor váltottunk, szinte teljesen megegyezik, mégis olyan távol is áll egymástól, mind az ég és a föld. Teljesen máshogy látom már azokat a szavakat, amit akkor mondott és máshogy azt, amit most mondott. Azok az érett szavak, melyekbe tényleg képes voltam belelátni és meglátni mögöttük az igazságot. Talán tényleg igaza lehet. „ Már rég nem az a gyermek vagyok, akinek hiszem magam.” és milyen igaza is volt, milyen sok minden tudott ő már akkor. Pedig nem akarta, hogy én is átéljem azokat amiket ő, mégis hasonló sorsunk lett, még ha én akkor azt nem is tudtam és ő sem tudhatta.

***


Az égen a csillagok tisztán ragyogtak. Tisztán emlékszem, hogy egy apró kis hullócsillag suhant át felettünk, miközben te engem néztél és azokat a szavakat ejtetted ki az ajkaidon. A vörös hajadba mégis beletúrt egy szél, de ez téged nem zavart.
- Remélem sikerül elérned. Nem lesz könnyű, készülj fel mindenre, de hiszem, hogy képes leszel rá... hogy képes leszel nagyszerű mágussá válni. - mosolyogtál rám. - Őrizd meg az álmod a végsőkig... - igen ezek a szavak felbátorítottak, még ha nem is hallottam a lelked mélyén elhangzó szavakat, mégis tudtam hogy az a kis csillag nemhiába zuhant alá. Akkor nem mondtam el neked, de mélyen legbelül kívántam valamit. Egy hatalmasat, egy gyermeki idealizmust.


„ Remélem, hogy egy nap még újra találkozunk és arra olyan mágussá válok, amilyennek te akarsz látni. Véghezviszem az célom, beteljesítem az álmom és akkor megmutatom neked, milyen férfivá is váltam. Hála neked!”

Lassan felálltam a padról és az égre néztem. Csend volt, néma csend. Te biztos azt hitted, hogy arra gondolok, hogy milyen jövő vár rám, hogy gyermeki álmokat szövögetek a jövőről, de ez nem volt igaz. Az járt a fejemben, hogy azon a napon, öt nappal a tizedik születésnapom előtt, azon a gyönyörű napon, milyen gyönyörűek azok a csillagok, melyek fényt adnak nekünk a sötétségben. És ez olyan boldogsággal töltött el, hogy hangosan és boldogan felnevettem. És ahogyan visszanéztem rád, tisztán láttam, hogy értetlen arcodra kiül a boldogság, ahogyan rám nézel.
- Megígérem... - nyújtottam felé a kezem. - … történjen akármi, valóra váltom az álmom. - határozott arcom vicces lehetett, de mégis őszinte. - A nevem Gilbert, Gilbert Barker. - mutatkoztam be neki, hogy emlékezzen erre a napra örökre. - És én hogy emlékezzek rád hölgyem? -kérdeztem rá akkor végre a nevedre és soha sem felejtettem el azt, amit válaszol kaptam.


***


Soha nem felejtettem el azt a napot, ahogyan ezt a napot sem. Már nem gyerekként nézet rám Idune és ez kissé ugyan zavart, de mégis jólesett. Még az is, ahogyan megütött, még ha nem is erősen – bárha azt tette volna, azt sem zavarna, megérdemeltem volna -. De a szavai, sokkal többet jelentettek ismét, mind a tettei.
- Azért kaptad, mert ostoba vagy. Nézz magadra! - mutatott végig rajtam kimért, okító szavakkal - … Azt mondod sem a kard, sem a démonok útja nem fogad el... és mi van a kettő között? Miért na használhatnád mind a kettőt? - és ezek a szavak voltak azok, melyek újra erőt öntöttek belém. Elmosolyodtam és mind akkor, most is boldogan nevettem fel Ugyanaz a boldog és őszinte, ártatlan arc, mely a jövőbe tekint.
- Te tényleg a szavak embere vagy...- néztem rá boldog arccal. - … hiszen míg az én tetteim nem voltak elegek ahhoz, amit véghez akartam vinni, de elérted szavakkal. - tápászkodtam fel földről. Sokkal könnyebb volt lélegezni és mozogni. Ahogyan lassan kezdett visszatérni a mágikus erőm, úgy lett egyre jobb a közérzetem, de nem ez nem is csoda. Egy mágusnak a mágikus ereje egyben az életereje is. - Mind a két utat járjam... Ha? -kérdeztem tőle. - Ez az eszembe sem jutott, de igazad lehet. - néztem le rá, ragyogó arccal. - Az előző generáció két útja most bennem egyesülne? -néztem a ragyogó nap felé. - Lehet, hogy tényleg ez a sorsom.- a szavaimat nem értette Idune, de ezt nem is bántam. Nem akartam belekeverni őt is az életembe. Túl veszélyes lett volna. - De vicces... amikor először találkoztunk este volt, most pedig ragyogó napsütés. Ami a múltban nem sikerült, most talán végre dűlőre jut, akárhogy is...- azonban abban pillanatban a szél feltámadt és ugyanaz az érzés kerített hatalmába mind korábban. De sokkal intenzívebben és erőteljesebben.
Az egész testem megremegett és lebénult. Egy pillanatra nem is kaptam levegőt. A szemeim kitágultak és megremegtek és ezt még Idune elől sem tudtam elrejteni. A kezem ökölbe szorult és váratlanul fordultam meg, a hegyre néztem, és a fejemet ide-oda forgatva próbáltam valakinek vagy valaminek a nyomára akadni, de nem sikerült.
- Még nem nyugodott le a nap...- mondtam ki halkan, ahogyan visszafordultam felé. - … menjünk. Most azonnal! -hangom erélyes volt és nem nyugodt. De aggodalommal teli.
Nem láttam ugyan Idune arcát, túlságosan is a jövőbe meredtem azokkal a bánatos szemeimmel, de tisztán láttam is volna, akkor sem tudtam volna segíteni rajta. Azt akartam, hogy emlékezzen arra a fiúra, aki voltam, akit akkor megismert, azt akartam, hogy felismerjen és ne úgy nézzen rám, mind fenn a hegyekben, de arra már nem vágytam, hogy arra is emlékezzen, ami odafent történt. Mégis tudtam, hogy egy nap, egy nagyon is közeli napon eljön majd az ideje, hogy a homály, mely a múltra terült, feloszlik és megvilágítja az igazságot. De akkor már nem akartam mellette lenni, és ami ennél is fontosabb volt, hogy tényleges biztonságban tudjam őt.
- És hová? - kérdezte rekedten és én csak abban a pillanatban vettem észre. Az arca falfehér volt, zihált és mintha izzadt is volna, vagyis a vizes ruhája és haja miatt ezt nem nehezen tudtam volna megmondani.
- Innen északra van egy kisebb falú. - emeltem fel a kezem és mutattam el éppen Idune válla mellet.
A dombok ugyan eltakarták, de tudtam hogy ott van az a kis falú. Már többször is átkeltem rajta, mikor Era, az otthonom felé tartottam. Nem egy nagy falú, alig pár ház, fából készült apró kis kunyhók,melyekben az emberek mégis boldogan éltek. Emberek, favágók, pékeke, hétköznapi emberek, akik boldogok voltak azzal, amit már elértek és nem vágytak többre. Nem olyanok voltak mind én, de mégis tiszteletre méltó hétköznapi nép.
- Alig pár órányi út ha sietünk. - a kezem lehanyatlott, mind egy darab ág, mely éppen az vihar közepén törik ketté, erőtlenül és fájdalmasan. A testem pedig megmozdult, ahogyan a nő mellé léptem. Nem néztem először rá, csak előre, a célunk felé néztem. A település északra volt tőlünk, alig pár mérföldre, de mégis tisztán láttam a mellette elterülő erőd zöld lombajit. Alig kandikáltak ki a dombok csúcsai közül, de láttam őket. - Mennyünk! - néztem fel Idune bájos arcára, ahogyan váratlanul belém karolt és újra a támassza lehettem egy kis időre.
A dombok takarásában a folyó mellett, a folyásiránnyal szembe haladtunk. Lassan és komótosan, mégis rendíthetetlenül. A zöld és néma táj pedig lassan kezdett megváltozni. A füves szavanna látképét lassan apró is fák árnyai váltották fel, majd a vízbe hulló nyírfák szegélyezték az utunkat. A lehulló ágaik között olyan érzés volt a számomra lépkedni, mind egy csodaországban. Félresöpörni a varázsfüggönyt és egy teljesen ismeretlen világ kapujában állva belépni rajta. Hiszen a fájdalom elmúlt, újra visszatért a végtagjaimba az erő és könnyedén segítettem Idune-nak, aki még mindig erősen karolt belém. Az arcára néha értetlenség ült ki, ugyanolyan mind akkor, a komor falak és a sötét barlang lecsüngő cseppkövei között.

***


A tűz elborított mindent, körbeölelte a testem és minden felperzselt mindent amihez hozzáért, kivéve engem. A tűzfüggöny megbomlott és kivágódtam rajta, kezeim között óvva Idune testét, ahogyan a kemény köveken végiggurulva csapódtunk neki a valaha gyönyörű és vakító templom immáron kopott és lassan darabjaira hulló kapujának. A hatalmas és több száz éves, kivételes aprósággal megmunkált és kivitelezett, valaha ápolt, kétszárnyú ajtója darabokra törve tárult ki ellőtűnk. És én újra láthattam azt a boltíves kaput, a magasba törő tornyait, melyet a barlang közepére építettek valaha az itt lakó népek, áldozatokat és tiszteleteket leróva a régmúlt isteneinek. De furcsa mód a valaha gazdagon díszített homlokzat mára teljesen felismerhetetlenné vált. A tornyokból képlelő, azokat díszítő szobrok karjai, arcai eltűntek, az angyalok szárnyait meggyesték, hogy a porba hulljanak.
- Bocsáss meg, hogy belekevertelek téged is. -engedtek el az addig karjaim között szorított női testet. - A sors úgy látszik egy ilyen helyen hozott össze minket újra. Pont most, a mai napon...- engedtem a földre a sérült nő vérző fejét, ahogyan felálltam a kemény és mégis kissé csúszós köveken. - De most már nem hagyok senkit cserben! Megvédelek, ha kell...- a lángok újra megtörtek egy pillanatra és az ellenfelem csapása a távolba repített, a szemközti mészkőfalnak passzírozva mely megtört a testem alatt és kezdett minden elhomályosodni...


***


A dombokat már maguk mögött hagytuk rég. A nap narancssárgára festette a kék eget, ahogyan aludni tért a horizont mögé. De nagy volt az öröm ennek ellenére. A távolinak tűnt falucska tetői megjelentek, egyre közelebbivé és közelebbivé téve azt az álmot, hogy megmenekülünk.
- Még mindig nem emlékszel arra, hogy mi történt odafent igaz...- néztem az arcába, ahogyan lehajtott fejel karolt belém még abban a pillanatban is. - … de ez nem zavar. -mosolyodtam el. - Inkább örülök neki. Elég az, hogy nekem kell mindarra a szörnyűségre emlékeznem. - a tetőkhöz csatlakozó házak barna foltjai feltűntek a vibráló nap árnyékában és a célunk már nem volt annyira messze. - És ezzel megkímélhetlek téged...

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

" Idune emlékezett rám, mert emlékezettem arra a napra, mikor először találkoztunk és mind akkor, most is megváltoztatott a szavak erejével. De ugyanakkor féltem neki elmondani azt ami történt a hegyekben. Nem, nem féltem, inkább nem akartam elmondani neki. Kivel hozott össze minket a sors, hogy a kettőnk közötti kapcsolat sokkal mélyebb, mind az ő vagy én gondoltam volna valamikor is. És az aki ezt tette velünk, mindenről tudott. Titkolni akartam ellőre, de ezzel csak sürgettem az elhalaszthatatlan igazságot, mely hamarosan napvilágot látott. "
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gilbert Barker
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 111
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Sep. 12.

Karakter információ
Céh:
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Szomb. Júl. 28, 2012 4:26 pm

„ Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, hogy hogyan is tovább. Szükségem volt valakire, aki segít nekem, aki útmutatást add, mert hiába az erő és a tiszta akarat, ami egészen idáig vezetett az utamon, még midig csak egy gyerek voltam. De hamar rájöttem, hogy minden megfog változni és már semmi sem lesz olyan mind régen. Akkor, azon a reggelen kezdődött el az, amit én nem akartam, amit a mesterem sem akart, amit a bölcs sem látott ellőre és ami nem a halandók keze nyomán jött létre. Ez csupán az istenek játékszere, csak a sors keze volt, hogy aznap minden igazság feltárult elém és életem első igazi döntését is meg kelet hoznom. ”

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ötödik Fejezet: Céljaim szilánkjai

A nap első sugarai lassan elértek hozzám. Eltűnt az éjszaka, de az a szomorú és nyomasztó érzés, mely átjárt, mely a sötétségben leledzett, mégis megmaradt a szívemen. Ott térdeltem a szebb napokat is látott szentély terén, körülöttem csak a díszesen faragott oszlopok, a hatalmas csengők háza, és a végtelen lépcsők, melyek előttem futottak le egészen Hargeon kikötőjéig. De nem én rondítottam el a képet, hanem a körülöttem fekvő, fekete öltönyös alakok, akik némán, tehetetlenül, eszméletlenül feküdtek a hideg padlón, nem is emlékezve vagy beszélve arról, mi történt az elmúlt éjjel.
De én nagyon is tudtam, és ez nem hagyott nyugodni. Becsapva éreztem magamat, dühös voltam, bosszúra vágytam, de mégsem akartam ártani Ageha-nak. Igen, még mindig így hívtam, úgy éreztem, hogy az „Akuma” név, csak egy jelző, melyet rá aggattak a tettei miatt, de ő az a nő, akit megismertem, akivel együtt voltam az elmúlt hónapokban. Egy bájos, kedves és boldog nő, vagyis ezt akartam hinni. De akárhányszor rátekintettem a földön fekvő alakokra ez az álomvilág megtörni látszott és eszembe jutottak a hideg mégis csengő szavai.
Egy könnycsepp futott végig az arcomon, mikor is halk neszek ütötték meg a fejem. Valaki lassan és komótosan sétált felfelé a kőlépcsőkön. Ilyenkor áldottam az építészek munkáját. A nap egyenesen a szemebe sütött, elvakított, csak az a feltűnő alak körvonalait tudtam kivenni. Egy hosszú kabát, félhosszú haj, sötét ruha, mégis ki lehet ő? Kérdeztem magamtól és a testem nem mozdult. És ő sem siette el azt amit akart. Kimért léptekkel sétált elém, az árnyéka körbe vett, miközben én könnyező tekintettel néztem fel rá.
- Mit sírdogálsz itt, kölyök? -ez a hang... ugyanaz volt akinek a szavára nem hallgattam. Aki tanított és akire vártam a szívem legmélyén. A könnyed szavai feltöltöttek, összetörték a rajtam üllő érzéseket, a testem megszabadult a nehéz érzéstől. - Hiszen győztél, méghozzá nélkülem...- igen, ő nem tudta, hogy mi történt, de legalább már volt elég erőm ahhoz, hogy felálljak a hideg kövekről. - Na, mi a baj? -tényleg érdekelte az amit mondanom kellett neki, amit mondani akartam neki- Erős kezei beletúrtak a hajamba, összekócolták azt, de nem érdekelt. Végre feltűnt az a férfi, aki útmutatást adhat, aki segíthet nekem. - Nekem nyugodtan elmondhatod, mi nyomja a szíved...
- Ő volt az...- szipogtam - … Ageha ...- és Adelheit mester arcvonásai megkeményedtek.
- Értem. - nézett körbe. - Ő irányította ezt a kis bagázst és te találkoztál vele. - mosolyodott el újra. - ... nos ő tényleg egy veszélyes nőszemély, de ne aggódj...- a kezem megremegett. - Inkább örülj annak, hogy még élsz!
- Nem érti mester! – söpörtem le magamról egy határozott ütéssel a kezét- Én segítettem neki. Hagytam, hogy a bizalmamba férkőzzön, hogy elmondjam neki a titkaimat, hogy megtudja azt is, mennyire sok bizalmat fektettek belém...- kiabáltam és kiadtam magamból minden düht és keserűséget. - És most a szentek falújába tart. - hajtottam le a fejem- Azt mondta, hogy megszerzi, ami őt illeti a vén bölcstől. - az erő elhagyott és abban a pillanatban éreztem a leggyengébbnek magamat. De ezt Adelheit is látta..
- Hát ez tényleg aggodalomra ad okot. - vakarta meg a fejét – És így nincs vesztegetni való időnk!- emelte fel a kezét, majd egy mágikus pecsét jelent meg a keze körül, amiből egy magasba nyúló, leginkább egy furcsa gyertyára hasonlító tárgyat varázsolt a semmiből. Majd ejtette pont kettőnk közzé. - Ez egy Babiloni Gyertya! Egy teleportációs varázslat háza. Ezzel a varázslattal egy szempillantás alatt a falúba érsz...- mosolygott rám. - … még hozzá Ageha ellőtt. Mivel csak te állíthatod meg őt. - a kezét lágyan a vállamra helyezte.
- Mégis hogyan! Ő Kenyuure mester szintjén áll.. nekem, aki alig képes mágiát használni, semmi esélyem ellene... - fakadtam ki, nem értettem miért velem történik mindez.
- Ugyan, mind nem számít. - mosolyodott el. - Azért téged választottalak tanítványomnak, mert annyira hasonlítasz rám. Hozzám hasonlóan te is képes lehetsz a megszállás nevű varázslatra. De nem csak ez az oka, hogy téged küldelek...- paskolta meg a vállam. - … hanem mert hiszek benned. Egy harcban a hitt és a cél összekovácsolásából születik meg a győzelem, nem az erők különbségéből. Te meg akarod menteni Ageha-t, de csak úgy teheted meg, ha legyőzöd öt. Megvan a cél és a hitt egy helyen. - lágyan megbökte a mellkasomat. - Szóval ne gondold, hogy esélytelen lennél. Valószínűleg csak neked van meg az erőd ehhez. Neked, aki egyes egyedül, de kiáldat a a belső megtisztulás próbáját. - állt fel előlem. - Most menj, mert a végén tényleg elkésel és Ageha eggyé váll a sötétséggel. - a kezem nem remegett többé.
Megvolt az a hitt, amire szükségem volt. A mesterem bízott bennem. Megvolt a célom, hogy megmentsem az a nőt, aki szerettem. Semmi sem állhatott az utamba. A kezem megemelkedett, egyenesen a gyertya felé. És nem éreztem, hogy meg kellene állnom, csak azt éreztem, hogy meg kell tennem, amit a sors akart.
- Nem okozok csalódást mester! -néztem fel a mosolygó férfira, aki erőt öntött belém. A kezem hozzáért a gyertyához és tudtam, hogy hová akarok menni. A vakító fény körbevett és utaztam, magam sem tudtam, hogy hova.
- Nem is tudsz ostoba tanítványom. Mert ő csak azért született erre a világra, hogy segítsen neked felnőni és azzá válj akivé válnod kell.

***


egy új helyen találtam magam. Komor és sötét falakkal körbehatárolt kis odúban. A falak díszítetlenül meredtek rám, a felettem összeszűkülő hatlapú tető azonban vígan jelezte, mégis jó helyen járok. Ez az építészeti stílus még erősen élt az emlékezetemben, a házak, melyek ezekhez csatlakoznak, a keleti építészet csodái, melyek ezen a kontinensen is megtalálhatóak. Még örömmel töltöttem volna az időmet az emlékek között, de a régi mondás szerint, jobb látni mind hallani. Kiléptem a szabadba az elválasztó függönyt lágyan félresodorva és igazán megvallva abban a pillanatban megszűnt a világ körülöttem és nem tudtam, ébren vagyok-e, vagy álmodok.
A virágos rétek, a szélben lengedező fűzfűk látványa, melyekhez tökéletesen illeszkednek a házak, már mind a múltamban léteztek csak. A helyüket átvette a letiport virágok képe, az égő fűzfűk, melyek még parázslanak a szélnek hála, a földig lerombolt házak, alattuk eszméletlen tetemekkel, melyek talán soha többé nem mozdulnak meg. Egy olyan látvány, melyet nem tudtam elfogadni, nem akartam elfogadni és mely ellen már nem tehettem semmit.
- Miért? -dadogtam- Hogyan történhetett ez meg? - kérdeztem saját magamtól, de a választ végül nem találtam meg magamban, más adat meg, valaki akit addig észre sem vettem, pedig ott terült el előttem.
- Gilbert-san? - hallottam egy jól ismert hangot. A lépcső, mely levezett a szentélyből, apró darabokra volt törve, de a váza még valamelyest tartotta magát. De nem a tűz martalékává vállt olyanná, amilyen. Egy apró kis test ült mozdulatlanul a lépcsőfokon helyén, a vállából egy dárda állt ki és szegezte a tartóoszlopnak. Hosszú, befont haja most nőiesen terült el a testén, zöld ruháját vörösre festette a saját vére. - Te vagy az? -kérdezte tőlem, de arra sem volt már ereje, hogy felnézzem rám.
- Naimei...[/color]- ugortam le az emelvényről. Ha nem tévedtem, a férfi, aki előttem feküdt, a falú legjobb séfje volt. Kitűnően tudtam visszaadni országának az ízvilágát, a halak speciális szósszal történő ízesítését, kicsit csípős, kicsit túl zöldséges, mégis teljes ízvilágot kölcsönző hangulatát. És most, ez a nagyszerű séf, akinél annyira szerettem enni, már utolsó pillanatait élte ezen a világon. - [color=darkorange]Hogyan lehetséges ez? - kérdeztem tőle. Leguggoltam elé és mélyen a szemébe néztem, mire ő halványan elmosolyodott.
- Tényleg te vagy az. - nevettet volna fel, de a nevetése hangos hörgésbe csapott át. - Milyen régen is volt, hogy segítettél nekem...- igen, segítettem neki. Mindig ingyen étkeztem nála, mert segítettem a nehéz zsákok cipelésében és ezt ő valamilyen módon nem felejtette el. Még most is emlékezett rá.
- Ki tette ezt? -kérdeztem tőle. Bár tudtam a választ, csak azt nem, hogy hogyan. Hargeon-ból négy-öt napi járóföldre vagyunk, képtelenségnek tartottam, hogy Ageha ideérjen időben. De ha nem ő, aki ki lett volna képes erre.
- Hahahaha....- nevette fel újra. - Ha ennek vége, csinálok neked Hagymás teriyaki bélszínt, tojásos sült rizzsel. - rájöttem, hogy már késő. Ahogyan a szemébe néztem, semmi mást, csak a ráereszkedő szürke ködöt láttam visszatükröződni. A szeme valaha volt csillogása eltűnt. És én némám lehajtottam fejem.
- Igen, csinálsz...- fogtam meg a kezét. - Már alig várom...
- Ennek örülők. Nem csak Ageha-chan, hanem te is hazatértél. A két kedvenc vendégem, ez tényleg életem legszebb napja... - a kezem ökölbe szorult. Mégis ő volt az, ő tette a pokollá ezt a szent helyet.
- Igen, a legszebb. De most pihenj...- engedtem el a kezét és tettem lágyan a hasára. - … hogy holnap valami igazi különlegességek tudj elkápráztatni minket. - álltam fel halkan, miközben az arcát néztem. Boldog volt. Tényleg, őszintén boldog.
- Nem is tudom.... mi... lenne... a …. leg...jobb....- lassan elhalkult, ahogyan lehanyatlott a feje.
És én elfordultam. Nem akartam látni, mi történt, de akármerre is néztem, csak a halál és a tűz vett körbe. Igaza volt Adelheit mesternek. A Hit és a cél egy helyen. Hittem még a lelkem legmélyén, hogy Ageha-t megmenthettem, még akkor is, ha bűnhődnie kell azért amit tett, hogy szembekel néznie a múlttal és a tetteiről számot kell adnia. És ebbe fájdalmas volt még nekem is belegondolni, mert tudtam, hogy ha ez bekövetkezik, soha többé nem láthatom őt. És ez a hit, csak akkor válhatott teljesség, ha legyőzöm őt, ő aki erősebb a mesteremnél is, én pedig a nyomába sem érhetek. Ez volt a célom, de beleremegtek, ahogyan rágondoltam. A félelmem nem Ageha erejéből fakadt, ez a remegés sokkal más milyenebb volt, nem szembenézni féltem vele, hanem attól féltem, hogy elkések és már nem tudom megmenteni.
- Most nem foglalkozhatok mással...- néztem előre a célom felé. A kis völgy, mely elterült előttem, a sziklába fájt ősi templomra, melyhez az utamat nem gátolta semmi sem és ahol biztosan ő várt. - … megállítalak Ageha. Nem magamért, nem a bosszúért, hanem érted, a te lelkedért. - léptem előre egyet és a világ megváltozott körülöttem.
Az ég és a föld helyett cserélt egymással, a fák eltűntek előlem és a testem olyan könnyű volt, mind addig soha. De, ugyanakkor olyan fájdalmas is, mely miatt sírni akartam. A világ pedig lassan újra fordult, a hátamon csúszva végig a kemény földön és azt sem tudtam mi történt. Csak az arcomat elöntő vörös ködöt láttam, a megremegő képet, semmi mást.
- Igen!Ez az, ez az elhatározás melyet látni akartam...- nem Ageha volt az, nem ő lehetett. Egy démont láttam, nem az a gyönyörű nőt akit megismertem. A testét valamilyen furcsa ruha, talán páncél borította. Hosszú combjait pikkelyek fedték, miközben legördülő hosszú hajzuhatagát, csak két hatalmas szarv zavarta meg. -... úgy szerettem összetörni az ellenségeim álmait és céljait! Látni a szemükben a felismerést, hogy nem tudják beteljesíteni az esküjüket. De a te szemedben...- nézett le rám - … még mindig látom, hogy hiszel abban amit elakarsz érni. Szóval, most ne hidd, hogy megöllek...- sétált felém lassan. Megmozdultam, de éreztem az egész testembe hatoló fájdalmat. A mellkasom nehéz lett, nem tudtam mitől, nem láttam az alattam elterülő egyre nagyobb teret nyerő vörös tengert. - … mert előtte elveszek tőled mindent.- odaért elém és lenyúlt értem. Mintha csak egy apró kis potty ász lettem volna, úgy emelt a magasba. A ujjai pengeéles karmokban végeződtek, melyek ráfonódva a nyakamra, mélyen a húsba vájódtak.
- Miért teszed ezt? -kérdeztem tőle halkan. Úgy éreztem, hogy teljesen elhagy az erőm. - Mi célod van mindezzel?
- Hogy miért teszem? - kérdezett vissza, ahogyan elgondolkodott azon, mit is válaszoljon. Egy pillanatra nem velem foglalkozott, de nem volt erőm kihasználni a helyzetet. - Mert élvezem ezt. - nevetett fel- De hogy mi a célom? Nos, ha legyőzöl akkor elmondom!- ördögi grimasz ült ki az arcára, a tekintette olyan sötét volt, hogy úgy éreztem magába szippantott és képes eltörölni erről a világról. - De addig pihenj egy kicsit. -engedett el és én a földre hulltam. - Miután megszeretem az az erőt, kiállok ellened... -nem tudtam már válaszolni se. Lassan oldalra dőltem és elterülve a kemény és hideg földön, megszűnt körülöttem a világ.

***


Úgy éreztem, hogy a semmiben lebegek. A nagy semmi közepén és nem éreztem mást, csak azt a fájdalmat, mely a szívem legmélyéről tört fel. Egy furcsa és bonyolult érzést, az érzést, mely egyre erősebben súgta, hogy „Állj fel, mozdult és tény valamit! Mert tenned kell azért, amit megfogadtál magadnak és amit elvárnak tőlem...” és ez az érzés olyan mélyen gyökeredzett, hogy nem tudtam megszabadulni tőle, hogy úgy éreztem, belepusztulok, hogy összeroppanok a súlya alatt. Mert tudtam, hogy semmi esélyem egy démon ellen.
- Érted már? - ez a hang, mely a semmiből szolt. - Miért teszi mindezt? - újra az a hang.
Igen, emlékszem, ez a hely, egy a fényes semmiség, melyben lebegve úgy érezhettem magam, mind a teljesség határán, mely lassan megemészti vagy éppen teljessé képes tenni az emberi elmét. A hely ahol már jártam, ahol ki kellet állnom a teljesség próbáját, amikor elfogadtak ezen a szent helyen és ahol belém vetették a bizalmukat és én elfogadtam azt a terhet és megfelelek neki, legyen akármilyen nehéz és fájdalmas is a saját utam. De akkor is én választottam és már nem térhettek le róla.
- Ja...- válaszoltam. Ő is így érezhetett akkor, de az helyet hogy felülkerekedett volna ezen az érzésén, megadta agát neki és a könnyebben járhat utat választotta a helyes helyet. Ő elbukott, de én még láttam benne a fényt, tudtam már hogy milyen volt régen és hogy mivé vállt. - … éppen ezért nem veszítek, hiszen megfogadtam saját magamnak, hogy soha nem adom fel.
- Akkor mégis mi tart vissza? - kérdezte újra a jól ismert hang. - Térj magadhoz és állsz fel! Fejezd be azt amit akartál, váltsd valóra a álmod ás a célod! - szavai közben lassan elvakított az egyre erősebb fény.
A szemeim felpattantak és újra a kék égre néztem, melyet lassan eltakartak fekete füstfelhők. Mindenem fájt, levegőért kapkodtam, miközben lassan felültem. A szemeimből sugárzott a fájdalom és az elhivatottság furcsa keveréke. Láttam magam előtt a célt, de nem volt elég erőm elérni őt. A testem lassan megfeszült, a kezem ránehezedett a földre majd feltérdeltem. Az ajkaim összeszorultak, ahogyan lassan megemelkedett a nehéz testem, mégis a fejem lehanyatlott. A kezem ökölbe szorult lassan és felálltam.
- Itt az ideje mi... - és a fejem lassan megemelkedett. - … hogy valóra váltsam a célom. - a tekintettem pedig elérte őt. Ott állt előttem. Engem nézett és mosolygott. És tudtam, hogy ez a harc minden eddigit túlfogja szárnyalni.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

„ Nem tudtam miért csinálja mindezt, tudtam, hogy mi történt a múltban, de nem láttam értelmét a jövőben. Valami sötét titok bújt meg mindez mögött. Egy ősi erőről, Ageha igazi titkáról és egy személyről, mely mindent összekötött. Akkor és ott tűnt el az addig fátyolként rám boruló ártatlanság. Többé nem voltam gyerek, de még nem voltam felnőtt sem. Minden ott dőlt el, ahogyan szembenéztem vele és az akaratom apró kis szilánkjai eggyé forrtak össze. ”
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   Vas. Szept. 02, 2012 11:54 pm

Nagyon kedves és szép történet. Sokszor olyan szívmelengetőnek éreztem írásod, szóval le a kalappal. Ugyan akkor helyenként még mindig furán fogalmazol, olyan magyartalan a dolog, és valamikor nagyon nagyon elhúzod a mondatot. Rengeteg a kötőszó ami esetenként a mondaton belül ugyan az. Erre legközelebb figyelj!


Jutalmad: 600 VE


~~~Level up!~~~
~~~Gratulálok a 4. szint meglépéséhez!~~~
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Gilbert Barker   

Vissza az elejére Go down
 
Gilbert Barker
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Gilbert ház
» Jeremy Gilbert - Átvételi szándékát az adminnál lehet jelezni
» Elena Gilbert /Salvatore/ - Folyamatban
» Gilbert lakrésze

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: