HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 573
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Szer. Szept. 21, 2011 5:55 pm

A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!


Leanna: Az imént még celládban ücsörögtél és csak a válaszokat kerested. Csillaglelkeid miért fordultak ellened mindenféle ok nélkül? Miért lőtték Den fejét le a helyéről, és miért trancsírozták össze Sorov-t. Ám jelen pillanatban már fejeden zsákkal, kezeiden bilinccsel kísérnek saját csillaglelkeid egy számodra ismeretlen helyre. Mikor hosszas séta után megálltok, egy idegen kézpár a helyes irányba fordít, majd eltávolítja fejedről a zsákot. Egy középkorú idegen férfi arca fogad. A férfi arcát emlékezetessé teszi az elhanyagolt fekete körszakáll, borotvált fej és a fekete tetkó a homlokán, ami egy lakatot ábrázol. Száját undorodva elhúzza, majd bokáidra bilincseket csattint, amik a földhöz vannak rögzítve.
- Már tényleg nem tart soká. – mondja, miközben majdnem elkacagja magát.
Amint eltűnik, mellőled az idegen, rögtön észreveszed, hogy három reflektor kereszttüzét élvezed. Persze ez mind semmi, hiszen a legnagyobb ijedségre a veled farkasszemet néző duplacsövű ágyú és a kéttucatnyi puska ad okot. Sok időd nincs, még utolsó kívánságra se kapsz lehetőséget. Scorpio keze a magasba lendül, mire a kivégzőosztag megélénkül. Amint a kéz visszaereszkedik az ágyú és a kéttucatnyi puska eldördül. Testedet a két ágyúgolyó mérhetetlen elánnal tépi szét, míg az apróbb golyók csupán pépesítik a megmaradt csonkjaidat. Az egész kivégzőtér a te véredben és cafatjaidban úszik, fejed pedig gumilabda módjára pattog Scorpio lábai elé. Már csak egy darab véres fej vagy és még mindig élsz, de ekkor valaki felkap. Az a valaki nem más, mint a lakattetkós fazon. Egy utolsó elégedett mosolyt vet rád, majd egy zsákba dob.
Ekkor riadsz fel álmodból egy kora hajnali vasárnap.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Den: Egy városban tombolsz végtelen elánnal. Már senki sem tudja megmondani, hogy hányadik embert tudod magad mögött, mikor egy csuklyás alakhoz érsz el. Éppen lesújtanál rá is mikor az tenyerét mutatja feléd. A tenyérben egy tetoválás van, ami nem más, mint egy fekete lakat.
- Várj! Teljesen rosszul csinálod! – vigyorodik a képedbe a csuklyája alól, majd kiköpi szájából a fogpiszkálóját. – Így kell ezt! – Zsebéből egy koromfekete kulcsot ránt elő, aminek következtében négy kapu nyílik meg egyszerre. A kapukon túlról saját csillaglelkeid lépnek elő, s mészárolnak le elképesztő kegyetlenséggel. Végül a nyakadtól elválasztott fejedet Pegasus rúgja messzire, egyenesen a tenyértetkós alak kezébe, aki még egy elégedett vigyort ereszt rád és bedob egy zsákba.
Ekkor riadsz fel álmodból egy kora hajnali vasárnap.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Noah: Egy számodra ismerős domb tövében jársz. Az egész olyan mintha itt már jártál volna, ám sehogy sem jössz rá, hogy miért ez a furcsa érzés. Éppen egy szikla mellett haladsz el, mikor is az mögül egy ásó lendül a képedbe. Azonnal a földre zuhansz, de szerencsédre eszméletednél maradsz, ám cserébe az arcod majdnem leszakad, úgy fáj.
- Na, megvan? Jó lesz?
- Igen, ő lesz az.
Két alak ácsorog feletted. Egy félkarú tarajos, akinek meglévő vállán egy fekete lakattetkó díszeleg, s bakancsát mellkasodon pihenteti, hogy még véletlenül se tudj felkelni. A másik férfi egy fekete, hosszú hajú alak, akinek alsó ajkán egy lakat van átfűzve, valószínűleg ő csapott le, mert nála van az ásó.
- Akkor csinálhatjuk.
Neki is esnek ügyeskedni. Fejedre egy bőrmaszkot húznak, és egy kényszerzubbonyba öltöztetnek, amit még láncokkal tekernek körbe. A látásodtól teljesen megfosztanak, mert egy fekete kendővel letakarják szemeidet. Ez után az egyikük felkap, pár méteren keresztül cipel, majd lehajít valahová, valószínűleg egy gödörbe, mert irreálisan sokat zuhantál.
- És mi lesz a város neve, amit a szív fölé telepítünk?
- Vizima.
- Hangzatos!
És meg is kezdik az élve eltemetésedet. Amint teljes egészedet föld fedi pokoli fájdalom nyíllal lábaidba, mintha az üveggé válna, s letörne. A fájdalom fokozatosan kúszik felfelé, egészen arcodig, ami hangos reccsenés közepette törik kétfelé.
Ekkor riadsz fel álmodból egy kora hajnali vasárnap.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yoona: Egy véráztatta játszótér közepén ücsörögsz. Az egyik hinta összefonódott láncai között egy gyermek elernyedt teste díszeleg. A libikóka kapaszkodójába egy törött nyakú kölyök feje szorult be. A csúszdákon vérpatakok folynak le, míg a szöggel kivert mókuskerék úgy forog, mint a veszedelem. A homokozóban féltucatnyi lábpár áll tótágast, melynek gazdái valahol a homokban végződnek. A mászókák fokai közé véráztatta végtagok csavarodtak. Egyedül vagy, mígnem egy ismerős árny jelenik meg és közeledik feléd. Az árny nem más, mint az édesapádtól kapott plüssnyúl, aki most elevenebb, mint bármikor. A megszokott külsejétől csupán annyiban tér el, hogy hasán egy lakatot formázó ruhafolt van. Mosolyogva közelít feléd, de ekkor az ellenkező irányból is közeledni hallasz valakit. Még hátra sem tudsz nézni és máris azon kapod magadat, hogy a megelevenedett plüssnyuladból legalább száz vesz körbe, akik hajszálpontosan hasonlítanak egymásra. Boldog arccal közelednek feléd, de mikor már csak karnyújtásnyira vannak tőled, elővillantják borotvaéles fogaikat és rád vetik magukat. Saját szemeiddel látod, ahogy a nyulak előtted falják fel a szívedet. Mikor az egyikük a szemgolyóidért nyúl, akkor hirtelen felriadsz álmodból egy vasárnapi hajnalon.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sophie: Egy állatkertben jársz, ahol az állatok szabadon járnak kelnek a ketreceken kívül. Egy iskolás csoport nem győzi kiélvezni a rendhagyó állatkert által nyújtotta élvezeteket. Persze boldogságuk csak egészen addig tart, míg a mellettük díszelgő szökőkút vizéből egy alak kezd megformálódni, egy felettébb ismerős alak. Az ismerős alak nem más, mint a Vizimából olyan jól ismert injekciós tűs rém. Tűjét azonnal belemártja három gyerekbe, akik teste azonnal torzulni kezd. A megfertőzött gyerekek egyik karja visszafejlődik és a helyén egy acélpenge növekszik. Izmaik sokszorosára duzzad. Fogaik agyarakká fejlődnek, míg gerincoszlopuk úgy kitüremkedik, hogy majdnem átszakítja megszürkült bőrüket. A szörnyek azonnal lemészárolják a gyerekeket, majd feléd indulnak meg. Hosszú méterekkel előtted megállnak és mind a hárman egyszerre döfik pengéjüket a talajba. Egy pislantással később több száz acéltüske tör elő a földből és nyársal fel. Szerencsédre? Balszerencsédre? A tüskék nem húzódnak vissza, így vergődve „pózolsz” a tüskéken, amíg nem jön egy napszemüveges alak, akinek szemüveglencséin lakatforma minták vannak. Átdöfött zsebeidben keres valamit, amit meg is talál.
- Köszönöm édes! – azzal ad egy csókot a homlokodra és elvágja az eddig megkímélt torkodat.
Ekkor riadsz fel álmodból egy kora hajnali vasárnap.


-------

Egy hétnél nem szeretnék többet szánni egy körre!!!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Szer. Szept. 21, 2011 6:49 pm

A domb furcsán ismerős volt. Valahol, agyam egy sötét zugában ott rejtőzött a megoldás, ám akárhogy próbáltam, akármilyen makacsul, nem tudtam előcsalogatni az ide tartozó emlékképet.
Vakondszörnyek a földben... de hogy jönnek azok ide???
... géppuska áll ki a hátából....

Megpróbáltam megfogni a titokzatos emlékképeket, amelyek a szemem előtt villództak, ám kifolytak az ujjaim között, akár a víz vagy a por. Vagy mintha ködöt próbáltam volna átölelni...
Hirtelen csattanást hallottam, és elterültem a porban. Szemem előtt táncot lejtett a forgó világ, villódzó színfoltokká változtak a fák és a felhők. A kék paca az eget jelképezte, ám a zöld csíkokat nem tudtam hova tenni. És a rózsaszín csillagokat sem. Csak miután megéreztem az éles fájdalmat, és számban a vér hamisítatlan, sós ízét, döbbentem rá a lényegre: engem az imént ütöttek le!
- Na, megvan? Jó lesz?
- Igen, ő lesz az.
Két férfi sziluettjét láttam. A nap éppen mögülük tűzött, így csak részleteket láttam: fél kar, kakastaréj, valami tetoválás az ép vállon - ő a mellkasomra lépett, hogy mozdulni se tudjak, bakancsa fájdalmasan nyomta a tüdőmet. A másik férfi egy ásót tartott a kezében, amellyel előzőleg leütött, haja hosszú csimbókokban lógott a vállára és a hátára, alsó ajkán pedig egy lakat volt átfűzve.
"Hogy a fenébe tud úgy enni... beszélni.. vagy élni...."
A gondolatok lassan, ráérősen bújtak elő a szédülés ködéből, szinte belefájdult a fejem. Még jobban.
- Akkor csinálhatjuk.
"Mit?"
A világ forgása mintha a fejembe költözött volna... a gondolatok úgy kavarogtak a fejemben tehetetlenül, akár egy forgószélben. Ám mire végiggondolhattam volna, vagy megállt volna a szédülés, már nekem is estek. A fejemre egy zsákot húztak, majd valamivel körbetekerték a testemet, olyan erősen, hogy azt hittem, megfulladok. Először köteleknek hittem, de aztán láncszemek csörrenését hallottam.
Tehetetlenebb voltam, akár egy zsák krumpli. A fickók ennek megfelelően bántak velem: vállukra kaptak, és néhány lépésnyire arrébb vittek, ahol lehajítottak.
Nagyot nyekkentem a puszta földön, ahova kisebb zuhanás után értem. Közben gúzsba kötött testemre valami szemcsés záporozott, és harsanó hangot hallottam. Hamarosan rádöbbentem, mit csinálnak éppen. Az egyik szemcse a számba pottyant.
... föld...
A szörnyeteg hatalmas láncaival körbetekerve, kényszerzubbony maradékával a testén üvöltött a Hold felé, miután kirobbant a föld alól...
- Sophy Walter vagyok... - mutatkozott be egy kékhajú lány.
- Te is... csillagmágus...
A láncos szörnyeteg számos béklyója egyikét a lány lába köré csavarta...

A két férfi beszélgetni kezdett fölöttem, szinte kedélyesen. Láthatóan cseppet sem zavarta őket, hogy éppen a meggyilkolásomon dolgoznak.
- És mi lesz a város neve, amit a szív fölé telepítünk?
- Vizima.
- Hangzatos!
Vizima...
- ...tiszteletükre két utca hős megmentőink nevét viseli Vizimában...
Kavargó gondolataim nem találtak megnyugvást. Tudtam, hogy ismerem Vizimát, hisz jártam már ott... de az a város a szívem fölé fog épülni...
Nem akartam Vizima, a szörnyváros egyik halottja lenni. Élni akartam!
Torkomból borzalmas ordítás szakadt fel, ám a két temetőt nemigen zavarta. Később, a temetés után ez már fájdalomkiáltássá vált: lábaim üveggé váltak, és törni kezdtek a rámdobált föld súlya alatt.
- Neeeeee....
Az ágyamban ébredtem fel, a Nap kíváncsian kukkantott be az ablakon. Kimerülten lihegtem, és a torkomban, a számban még mindig éreztem a föld ízét.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leanna Darkness
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 170
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Feb. 09.
Age : 24
Tartózkodási hely : Grimmoire Heart - a léghajó tetőtere

Karakter információ
Céh: Grimoire Heart
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Szer. Szept. 21, 2011 7:47 pm

Minden sötét volt, nem láttam semmit. Igazából a korábban történtek olyan szinten ledöbbentettek, hogy azt sem tudtam, nyitva van-e éppen a szemem? Nem is olyan rég még egy hűvös cellában gondolkodtam azon, miért kellett ennek úgy történnie, ahogy. A saját csillaglelkeim fordultak ellenem… azok, akiket mindennél jobban szeretek. Még mindig tisztán emlékszem a pillanatra, mikor Sorov-ot összetrancsírozták, Den-t pedig megritkították egy fejjel. Eddig soha nem tekintettem rájuk úgy, mint ténylegesen a társaimra, de ezek után valahogy kezdtem úgy érezni, mégis többet jelentettek kicsit, mint hittem. Den állandóan felhúzta az agyam, de akkor is… ki fog ezek után idegesíteni?
Kezeimet kissé megmozgattam, már sokadszorra, de a tényt, hogy bilincsben vagyok, továbbra sem sikerült feldolgoznom. Hát még azt, hogy a saját csillagszellemeim vezetnek engem egy teljesen ismeretlen helyre. Nem tudtam, mióta, merre és hová megyek. Félnem kellett volna, de minden érzelem belém ragadt. Nem tudtam elhinni, hogy ez valóban megtörténik. Sírni akartam volna, de nem jöttek a könnyek. Nem jött a hang a torkomból, semmi. egy dolgot viszont egyre jobban éreztem: fájdalmat a szívemben, amiért pont ők fordultak ellenem…
Próbáltam mérni az időt, koncentrálni a körülöttem lévő hangokra, de nem ment. Annyit tudtam csak megállapítani, hogy sokáig mentünk, mire végre megálltunk valahol. Hirtelen egy idegen kéz ragadott meg engem, egy bizonyos irányba fordítva, majd eltávolította a fejemről a zsákot, amely eddig megakadályozott a látásban. Az arc, ami akkor körberajzolódott előttem, éreztem, hogy örökre a fejembe vésődik. Fekete körszakálla volt, leborotvált feje, és egy fekete tetkó a homlokán, mely egy lakatot ábrázolt. Akárhogy is néztem, ijesztő és nem épp hétköznapi volt. Rám emelve tekintetét száját undorodva húzta el, majd a bokáimra bilincset tett fel, melyek aránylag hangos kattanással jelezték, biztosan szegeztek le a földöz.
- Már tényleg nem tart soká. – mondta, miközben szemmel láthatóan majdnem elnevette magát.
Az érzésem, hogy menekülni kéne, egyre erősebbé vált. Szívem két irányba húzott – elmenekülni itt és most, valamint maradni, és valahogy megállítani a csillagszellemeim. Tudni akartam, miért teszik ezt. Nagyot nyeltem, sóhajtottam, és igyekeztem elállítani a remegésem, miközben az idegen eltűnt mellőlem. Azonnal észrevettem, hogy három reflektor világít egyenesen rám. Ez még annyira nem is rémített meg, de ahogy előre néztem, egy duplacsövű ágyú és kéttucatnyi puska köszönt vissza rám. Korábbi próbálkozásom, hogy elfojtsam a félelmem, megváltozott. Már nem magam miatt aggódtam. Tekintetemmel Scorpio szemeit kerestem. Sokkal inkább érte aggódtam, mint magamért. ~ Valami történt vele. Valami nincs rendben. Valaki biztos csinált vele valami! – csak ezek a gondolatok zakatoltak a fejemben. ~ Azt nem lehet, hogy ez komolyan…
- Scorpio, vá…!
Nem tudtam befejezni a mondatot. Csillagszellemem keze felemelkedett, mire a kivégzőosztag azonnal figyelni kezdett. Próbáltam a szemeibe nézni, de nem volt rá időm. Karja leereszkedett, mire azonnal eldördült az ágyú és a puskák hada. Minden annyira gyorsan történt, hogy szinte feldolgozni sem volt időm. Az ágyú pillanatok alatt elsült, s testemet apró darabokra tépte. A puskák már mondhatni feleslegesek voltak, csupán még apróbb cafatokra zúzták a csontjaimat és a húsomat. Az egész teret elborította a vérem, mindent élénkvörös színbe burkolva.
Éreztem, hogy mindenem kimondhatatlanul fájt, de a döbbenet és a keserűség minden más érzésen felül kerekedett. Fejem egyenesen Scorpio lábaihoz pattogott, és a cipőjének ütközve megálltam. Éltem. Még éreztem, hogy élek. Fel akartam nézni rá, végre a szemébe nézni, hátha megtudok belőle valamit, legalább, hogy, hogy érez, de nem láttam el odáig, nem úgy estem. Hirtelen valaki megragadott, vagyis inkább, ami megmaradt belőlem, és felemelt. Az tetovált homlokú nézett vissza rám, eresztve egy elégedett mosolyt. Látni akartam Scorpio-t, még a történtek után is. Semmi mást nem akartam, mint felé fordulni. Azonban a fazon nem adott rá esélyt – egyszerűen beledobott egy zsákba.
- SCORPIO, NE! – sikítottam teli torokból, ahogy lendületből ülésbe vágódtam.
A szívem a torkomban dobogott, a plüssállatom, amit mindenki elől rejtegettem a céhben, egy kis ló, pedig lent feküdt a földön, jó messze az ágyamtól. Éreztem, hogy könnyek szöktek a szemembe, de gyorsan visszafojtottam őket azzal, hogy megtöröltem a szemem, s próbáltam nyugtatni magamat, hogy csak egy álom volt, és igazából nem végzett ki engem a számomra egyik legfontosabb személy…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sophie Black
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 336
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Jul. 01.
Age : 23
Tartózkodási hely : a csillagok közt :P

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Csüt. Szept. 22, 2011 6:50 pm

Egy állatkert. Legalábbis annak tűnik a hely, ahol éppen hol kijárt ösvényen, hol macskaköves utakon megyek az orrom után. Nem tudom hogy kerültem ide, és azt sem, hogy miért, csak megyek egyenesen előre. Egyik pillanatban valami megfogja a vállamat, én pedig ijedtemben egy fához vetődök, s csak rémülten pislogok az állatra. Igen, egy állat volt, méghozzá fogalmam sincs, hogy nem hallottam meg hamarabb, hogy hátulról közelít felém egy ekkora jószág… egy ELEFÁNT! Hatalmasat trombitált, ekkor pedig az általam karolt fáról kis csimpánzok ugráltak le. Majdhogynem sokkot kaptam, mikor az egyik a fejemre tanyázott, farka pedig az orrom előtt himbálózott.
- SZÁLTÁL LE RÓLAM! – Fakadtam ki, az meg csak tovább ugrált. Egy nagyon rövid gallyat felkapva utána hajítottam, de mint aki észre se vette, csak követte a csoportját.
Nagyot sóhajtok… és lenne egy kérdésem az első emberhez, akivel szembe találkozok majd… méghozzá hogy hol is vagyok pontosan. Mert oké, hogy állatkert, ketreceken kívül mászkáló ijesztő állatokkal, de akkor is, ennek is kell lenni valahol, meg valami úton-módon vissza kell jutnom a Blackened Tearsbe.
Tovább indulok, majd meglátok egy gyermeksereget a kenguruknál. Látszólag élvezték, hogy a jószágok szelídek, és ketrecükön kívül tartózkodnak, mígnem aztán, a tőlük alig pár lépésre lévő szökőkút vize furcsaságokat kezdett el művelni. Eleinte csak elállt a vízsugár, majd minden ok nélkül megnőtt a vízszint, s ki is öntött, mígnem a víztükör teteje domborodni kezdett, aztán hirtelen kitüremkedett, végül pedig valami élőlény alakját vette fel. Eleinte már a körvonala is ismerős volt, de amint színt kapott a test, s lassan elhagyni látszott a szökőkutat leesett… Ezzel a fajjal már találkoztam, még a második felkérésem teljesítésekor, Vizimában.
- Nem lehet… - Próbálom elfedni a valóságot, bebeszélni magamnak, hogy ilyen nincs, valószínűleg ez csak egy álom… egy nagyon rossz álom, ami nem tudja, mikor kell visszatérni, ugyanis annak az esetnek már több mint egy éve. Nem tervezek ellene tenni semmit sem, ha engem nem vesz célba a kölykök után, még az se biztos, hogy ez a valóság, meglehet csak álmodom, általában csak úgy kerülök ilyen helyekre.
Az injekciós szörnyeteg – mert hát az az ami most felbukkant a vizimai rengeteg rémség közül. – Karját emeli, s fullánkjára azonnal felnyársal egyszerre három gyereket. Ezek vért hánynak, visítoznak, amíg még van bennük valami élet, de hamar elhallgatnak, s örök álomba szenderednek a nyárson. A kart most függőlegesen állítja, s lecsúsznak róla az emberi hullák, amik a földön fekve, hirtelen újból életre kelnek. Felállnak, s bámulnak maguk elé, majd egyszer csak az egyik karon méregzöld színű, savszerű sistergő hangot kiadó buborékok kezdenek kinőni, mígnem végül maga a kar martalékává válva behúzódik a törzsbe. Szinte azonnal, mintha kaszával átszakították volna mindhármat, egy ahhoz hasonlatos acél penge türemkedik ki a visszafejlődött kar helyére. Testük hirtelen rángatózásba kezd, majd kétszer akkorára nő, mint gyermeteg testük volt, másik karjukon az izom legalább háromszorosára duzzad, meggörnyednek, bőrük pedig szürkés-lilás árnyalatokban pompázik. Egyik velem szemben állt, annak még az arctorzulását is meg tudtam figyelni. Hatalmasat hördült mindegyik, s amelyiket láttam, annak a nyitott szájában láthatóan megnőttek a szemfogai, de most már jobb szó rá az agyar. A végső fázisban a harmadikat tudtam megfigyelni legelsőnek, aki összegörnyedt, csigolyái pedig, mintha tűhegyesekké torzultak volna a bőr alatt, épp hogy csak fel nem feszítették azt.
Amint a metamorfózis befejeződött, a következő csapást ismét kapták a még életben lévő gyerekek, de nem tudom, miért nem volt annyi eszük, hogy elmeneküljenek, amíg ezek hárman még támadásképtelenek. Az egyik penge suhint, s máris repül két fej, az egyik magasabb srácé, és a felügyelőnőé. Testük még rángatózik kicsit a földön, majd kimúlnak, de addigra már egy élő ember se maradt a csoportból. Mindegyik egy „dombban” van vérbe fagyva.
Én következem.
Meg is indultak felém, én pedig fogalmam sincs miért, de mintha mozgásképtelennek éreztem volna magam, holott lehet csak földbegyökerezett a lábam a félelemtől.
Megálltak, pedig alig pár méter, és testembe márthatták volna véres pengéiket, de még nem tették.
A földet bántják, csak tudnám, mi okuk van erre… nem tűnök úgy, mint aki ellenkezni szeretne.
Egy kisebb remegést érzek, de mikor felfognám, hogy mi zajlik a talaj alatt, akkor már régen késő. Több száz acéltüskére akad fel a testem, s feljebb is emelnek a földtől. Testem remeg, minthogy a fegyverek még nem távoztak belőle, csak az idegek táncoltatják testemet ezen kínos pozitúrában. Már alig élő testemben még a hallási, s gyengén ugyan, de a látási funkciók működnek. Először csak lépdelések zaja ér el hozzám, aztán ahogy fejem lassan oldalra esik, meglátok egy napszemüveges, talán férfi alakot, aki az alsó testem irányába nyúl, a nadrágom zsebei felé. Matat kicsit, s megleli, amit keresett, de már nem tudom kivenni a képet, hogy mi is az. Már fázom… nagyon fázom.
- Köszönöm, édes! – Megcsókolja homlokomat, én pedig amint megérzem a testemnél is hidegebb pengét a torkomon lehunyom a szemem.
~ Isten veled, Világ! ~ És elvágta… ám ezzel egy időben riadok fel a szobámban, zilált vagyok, de kezeimet egyből a torkomhoz kapom.
- Élek... Tényleg csak álmodtam. – Nyelek nagyot, majd körbenézek. – Ez a szobám… - Egy óra szerűségre pillantok, mely a dátumot is mutatja, s lenyugodva veszem tudomásul, hogy vasárnap hajnal van.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Yoona Rezelput
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 24
Aye! Pont : 6
Join date : 2010. Sep. 08.
Age : 22

Karakter információ
Céh: Lamia Scale
Szint: 1
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Csüt. Szept. 22, 2011 8:50 pm

Hideg szellő járta át a testem, a ruhámon átfújt, fáztam. A sötétség karolt át, egyedül voltam az éjszakában.
Nem sok itt a fény, alig látok valamit, csak egy utcai lámpa pislákol felettem. Ismerős volt a hely, de elsőnek nem igazán tudtam azonosítani, hol vagyok, csak később jöttem rá, hogy ez a közeli játszótér, ami csupán csak egy utcára van az albérletemtől. Mikor sok volt a gondom néha lenéztem ide, hintázni jöttem, mert az engem megnyugtat. De most más volt ez a hely, nem a megszokott jó hangulat uralkodott itt, inkább valamiféle kriptához hasonlított. Mellettem felkapcsolódott egy utcai lámpa, ami bevilágította a játszótér nagy részét. A szemeimet könny lepte el, minden porcikám remegett és a félelemtől a földre rogytam, ugyanis nem ilyesmi látványra számítottam, az igazat megvallva soha sem gondoltam volna, hogy így fogom látni ezt a kedves játszóteret. Könnyeimtől lassan már alig láttam, de sajnos ez sem volt elég.. Az egyik hinta összefonódott láncai között, ami még nagyon lassú mozgásban van, amit nyikorgó hang kísér, egy gyermek elernyedt teste díszeleg, aki talán még csak tíz éves sem volt. A libikóka kapaszkodójába egy törött nyakú kölyök feje szorult be. A csúszdákon vérpatakok folynak le, a homokozóban féltucatnyi lábpár áll mereven, ami a hullamerevség eredménye és melynek gazdái valahol a homokban végződnek. A mászókák fokai közé véráztatta végtagok csavarodtak, ez a hely maga volt a pokol...
Ki tehette ezt? ki annyira szívtelen disznó, hogy ártatlan kisgyermekeket mészároljon le? Egy újabb szél, hulla szagot fújt felém, mitől a torkom összeszorult és meg sem tudtam szólalni, csak reszkettem és sírtam a játszótér közepén, mely tele van gyermekek hullájával. Talán az őrület határán voltam, mikor mocorgást hallottam mögülem. Csörgött a kő az árny lábnyomai alatt, talán az jön aki ezt művelte? Talán nekem is eddig tartott életem?

Csak jött, jött.. ez a pár lépés mintha az öröké valóság lenne.. a félelem teljesen megdermesztett. Ahogy a lámpa fényéhez ért a bizonyos árny alak, kissé hátborzongató kép jelent meg előttem. Az édesapámtól kapott nyuszi közeledett felém.. furcsa volt, nem a megszokott külseje volt, ugyanis hasán díszelgett egy lakat alakú varrat, amit biztos, hogy nem én tettem oda, ráadásul az is elég ijesztő volt, hogy sétált, ugyanis én nem tudtam róla, hogy ilyen képességgel is rendelkezik, mindezt félretéve valahogy jó volt egy ismerőst látni, akit átölelhetek és megnyugtat. Mosoly tűnik fel az arcán, amiből egyből rájöttem, nem jó szándékból közeledik felém.. azzal a mosollyal az arcán maga volt a sátán. Nem tarthatott olyan messze tőlem mikor minden oldalról, kavicsok csörgését véltem észrevenni. Gyorsabb tempóba közeledtek felém, mint a nyuszim, de ahogy ők is fénybe értek, érdekes kép tárult elém.. A nyuszim pontos másai, ugyan olyan démoni mosollyal az arcukon közeledtek felém. Tudtam ebből semmi jó nem sülhet ki. Ahogy közeledtek felém a szövet fejük jobbra-balra biceget, ugyanis a nyakuk elég keskenyre sikeredett. Már csak pár lépés választott el tőlük, a könnyeim miatt nem teljesen láttam őket, csak elmosódott foltokat láttam, nem volt valami tiszta az a kép. Hirtelen a felettem pislákoló lámpa kialudt, az engem körülvevő plüss nyuszik szeme pirosan izzott majd borotvaéles fogsorai csillantak meg a hold fényében majd rám vetették magukat.. mozogni se bírtam, még csak a bal kezemet se tudtam megmozdítani a félelem teljesen a földre bilicselt.A sötétben nem láttam semmit csak a néha-néha felvillanó vörösen izzó számpárokat. Vártam milyen lehet a halál, mit fogok érezni, de csak a félelemtől remegő testemet éreztem, könnyes szemeimmel csak bámultam a csillagokat, míg a nyuszik mély sebet ejtettek testemen. Az egyikük a mellkasomra felugrált, majd felemelte a borotvaéles karmait és átszúrtam testemet, a szívemre célozva.. az ordibálás nehezen ment, ugyanis a sírás elragadta minden hangom..

-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!- kaptam a szívemhez miközben felültem hirtelen az ágyamon és e lendülettel lefejeltem az nyitva tárt ablakot amin keresztül a friss levegőt engedem be hálószobámba.. A lepedő alólam teljesen összevólt gyűrve és nagyobb része talán a földön volt mint alattam, bár egy ilyen este után ez a minimum. Ez brutális volt, a testem még mindig remegett az ott átélt félelemtől…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Szomb. Szept. 24, 2011 2:38 pm

A zongorista ujjai újfent dallamra bírják ütött-kopott, ósdi hangszerét… már negyedjére játssza ugyanazt a számot…
Billentyűinek ritmusa elnyűtt harci dobok kongását idézi egyre inkább zakatoló elmémben, hol a szmokingos, arcát cilindere leple alá rejtő férfi már félholtan fetreng saját vérében. Persze, szárnyaló gondolataim nem csak a tehetségtelen zenészt kívánják a másvilágra. Az olcsó kandallónál kivert kutyák módjára szárítkozó koldusok, kik silinges kotyvalékaikat iszogatják… a pultnál lebzselő, erjedt húsként bűzölgő munkások, s fülcsikorgató nyerítéseik… a szánalmas témákról folytatott eszmecserék, a lehangoló félhomály, de még a magát értéktelen rongyként kínálgató, kivénhedt pincérnő is… mind az idegeimen táncolnak. Összeszűkült pupillákkal, ökölbe szorított ujjaimmal figyelem, miként a felszolgáló hölgyemény, magassarkúit a parkettán végigkopogtatva asztalomhoz lépdel, majd rám pislog kékre pingált szemeivel. Bár ráncait megannyi réteggel próbálja fedni, képtelen ellenállni az idő vasfogainak, s a munkahelyének csúfolt lebuj ártalmainak…
- Rendelsz valamit, vagy valami mást kérnél inkább? – Hajol felém, miközben zsíros ajkait egyre közelebb biccenti hozzám…
Nem bírom tovább… még sose öltem nőt, harcolni se szeretek ellenük, de ez a hely… nem vagyok teljesen önmagam. Valami belülről fűt, démonként mardos, késztet a gyilkolásra… minden olyan más… de engednem kell neki.
- Inkább mást… - Rúgom ki magam alól a széket, s hátrarántom jobb karom. – Az életedet! – Azzal nyakába is mélyítem a csuklómra erősített pengét, melyet Tabu kovácsolt a számomra.
Imádom ezt a fegyvert. Remek a működési elve, gyors, csendes… és természetesen nem átlagos fém formázta alakját.
A nő barnás íriszei kihunynak, helyüket szürke lepel veszi át, mely áldozatul ejti tekinteteinek ragyogását. Vigyorogva nézem végig, ahogy ajkait résnyire tárja felszökő vére, majd teste, meglegyintett zsák módjára, egy halk puffanás kíséretében a padlóra borul.
Persze, akcióm hamar magára vonja valamennyi vendég figyelmét, kik egyként vetik rám magukat… furcsa módon, még a rongyos, csontsovány nincstelenek is meg mernek támadni…
Az első ilyen szerencsétlen girhes bordájába hamar bele is fúrom a csuklómon pihenő, vérontásra teremtett acélt, mely rögvest kioltja a koldus életét… persze, itt még közel sincs vége. Már lendül is felém egy aszott kar, ám annak lendületét megfékezve, kitöröm a szánalmas végtagot, majd nemes egyszerűséggel átszúrom gazdája koponyáját.
A következő rongyos senkit alkarral csapom félre, s a nyakából felszínre törő reccsenés jól jelzi, miszerint már ennyi is képes volt megölni. Egy bátrabb munkás mindeközben lecsatolja a kandalló felett díszelgő favágófejszét, s egy vérfagyasztónak szánt csatakiáltást hallatva ő is nekem ront. Suhintásai elől egy ideig csak vigyorogva elhajolgatok, majd miután ráunok a dologra, heves csapásokkal tűpárnává lyuggatom a gyomrát.
A csőcselék már kezd szembesülni saját tehetetlenségével, de mindhiába… bár próbálnának menekülni, az idejük lejárt.
- Jetblack Fire Magic! – Tárom ki szárnyak módjára karjaimat, mágiám nevét suttogva.
A lebuj hamarosan koromfekete lángok játszóterévé válik, hol hamar elenyésznek a játék folyamán az emberi életek. A gerendák fájdalmas reccsenésekkel adják meg magukat fájdalmaiknak, s miután maguk alá temetik a hamuvá lett hullákat, már nem marad más az egykori fogadó helyén, csakis az én vigyorgó, tűzzel körülfont alakom.
Ám nem élvezhetem sokáig lángjaim ropogását, hisz csilingelő dallamukat egy éjszakai őrjárat, fültépő ordításai szakítják meg.
- Végezzetek a fehérhajúval! – Adja ki parancsát az elöljáró tiszt.
Több se kell páncélos végrehajtóinak, mind a négyen, kardjukat előrántva törnek az életemre. Az első próbálkozó egy félköríves vágással szándékozik kettészelni, ám miután félrehajolok útjából, saját lendülete áldozata lesz, s könnyűszerrel keresztülszúrom a hátát, rejtett pengémmel. Szinte azonnal, gondolkodás nélkül megfordulok a tengelyem körül, miközben a fegyverem elől hagyva, porcelánként töröm le a mögém kerülő két katona vértezetét, így feltrancsírozva felsőtestüket. ~ Nem is vártam volna mást egy olyan acélszerkezettől, amelyet Tabu készített. A milicisták páncéljait szabályszerűen szilánkosra töri… - Vigyorodom el ismét, majd egy hirtelen mozdulattal átdöföm a teketóriázó negyedik gyomrát.
A halott gárdistákat látva, vezetőjük tekintetében menten felizzik a félelem szívmelengető parazsa, s hamar menekülőre is fogja… ám természetesen nem jut messzire. Sebesen utána rohanok, majd a földtől elrugaszkodva, nyakába vájom a rideg fémet.
- Kellemes kis esti torna volt ez… - Nyújtóztatom ki végtagjaimat, miután feltápászkodom a vérbe fagyott hulla mellől.
Még elpakolok a táskámba néhány kardot, s letört páncéldarabot, szuvenír gyanánt, a legújabb játékszerem megalkotójának, majd magam mögött hagyom felszabadult elmém művét.
Hamarosan egy homályos, szűk sikátorba érek, hova az utcai lámpák fénye képtelen bejutni, s csakis a Hold vérszító palástja dominál. Víziómban egy sötét, csuklyás alak bontakozik ki, testét szinte teljesen elfedik az árnyak, arcát is a sötétség körvonalazza.
Valamiért rossz érzés fog el vele kapcsolatban, így rögvest neki is szegezem kaszámat, mire ő csak tenyerének felmutatásával reagál. Még mielőtt megszólalna, sikerül kivennem egy koromfekete lakatot ábrázoló szimbólumot is…
- Várj! Teljesen rosszul csinálod! – Csillan fel fogsora a kámzsa alól, majd hallom, ahogy kiköp valamit… – Így kell ezt! – Azzal ujjai közé szorít egy csillagkulcsot, színével a felettünk lévő égboltot idézve bennem.
A csendes, éjszakai szellő hamar felélénkül, helyét erős fuvallat veszi át, melyet négy, épp megnyílni készülő átjáró táplál… s legnagyobb megdöbbenésemre, a kapukból saját csillagszellemeim lépnek elő…
Bár, igazából meglepődni sincs időm… Perseus tüstént felém szökken, majd jobbik kardjával felvágja a felsőtestem. Bár próbálok hátrébb ugrani, a kételyeim letompítják reflexeimet, így jócskán belekap húsomba a penge…
- Mégis mi… - Szorítanám rá tenyerem a vágás nyomára, ám Virgo hirtelen mellettem terem, s lábával a falba passzíroz.
Köhögve, egyre homályosabb látással próbálok kikecmeregni a törmelékek közül, amikor fájdalmas szúrás szalad végig a lábamon… Monoceros az, ki apró szarvát tövig belém mélyítette… még ő is…
- Nem! – Ordítok fel, s nyögdécselésével mit sem törődve, lerúgom magamról az unikornist. – Bárkik is vagytok, közötök sincs a csillagszellemeimhez! Egy ilyen ócska trükkel engem nem fogtok legyőzni… ezek a sebek még csak nem is fájnak! – Ugrom két lábra, s bár számból apró csermelyként csordogál a vér, habozás nélkül a kulcsaim után nyúlok… ám ekkor… minden elsötétül…
Gyomrom rideg érzés járja át… két penge fúródott bele… szemeimben Perseus vörös íriszei tükröződnek… a következő pillanatban pedig... a nyakam egy keresztvágással választja el a testemtől… de még nem halok meg…
Érzem, ahogy paták csapódnak a koponyámba, egy tenyér szorításába repítve azt… ez csak ő lehetett… az a Pegasus, aki mindig is irtózott a vértől, és a veszélytől…
Egy vigyor vájja bele magát az elmémbe, mielőtt skarlátos szemeim végképp ellepné a homály…


Lihegve, verejtéktől nedves, félmeztelen testtel, s lekonyult hajjal ébredek ágyamon. Valamelyest előredőlve, lerugdosott takaróval rajzolódnak ki előttem szobám körvonalai, miközben ajkaim egyre inkább kiszélesednek tenyerembe rejtett arcomon. Pupilláim összeszűkülnek, s bár próbálom türtőztetni magam, képtelen vagyok féken tartani indulataimat…
- Uheheheheheheheeee! – Zengem be a szürke helységet, majd vigyorogva felpattanok nyughelyemről. – Ilyen hülye egy álmot... Ha találkoznék egy csuklyás alakkal, el ne felejtsem majd kibelezni…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 573
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Vas. Szept. 25, 2011 12:27 pm

Grimmoire Heart: Pechetek van, hiszen egyikőtök sem tud igazán visszaaludni, ki ezért, ki azért. Mindenesetre kikászálódtok az ágyból és elindultok valamerre, hogy kisszellőztessétek a fejeteket. Mivel még a hajnal is gyerek és vasárnap is van, így nincs nagy mozgolódás a léghajón. Azt már rátok bízom, hogy összefuttok-e és megbeszélitek az álmodottakat, vagy tesztek az egészre magasról.
Még alig kezd pirkadni, mikor a léghajó erőteljesen megrázkódik, mintha komoly találatot kapott volna. Nem is kell sok, hogy mindenki talpon legyen. Egyesek a találat helyét keresik, míg mások magát a támadót. Ezzel van egy apró bökkenő. Nem kaptatok találatot és ellenség sincs a közelben. Természetesen a figyelme senkinek sem lankad, hiszen még nem biztos, hogy elmúlt a vész. Talán öt perc sem telik el, mikor beüt a vész vagy valami hasonló. A tetőről harc hangja szűrődik le, így ti meg is indultok felfelé. Odafent érdekes látvány fogad mind a kettőtöket. Két idegen alak van jelen a társaitokon kívül. Az egyikük egy igazi szépfiú napszemüvegben. A szemüveg lencséin pedig ismerős mintát fedezhettek fel, egy-egy fekete lakatot. A másik férfi egy kissé erőteljesebb testalkatú, haja hosszú csimbókokban lóg a vállára és a hátára, alsó ajkán pedig egy lakat van átfűzve. Ők ketten bántalmazzák a társaitokat gyengébb ütésekkel és rúgásokkal. Társaitok viszont úgy viselkednek, mintha nem is látnák őket. Ekkor szembesültök vele, hogy csak ti ketten látjátok az ellenséget, még maga Hades se képes látni őket! Mivel ti kiváltságos helyzetben vagyok, így fel is veszitek a kesztyűt ellenük. Amint a két figura észreveszi, hogy ti képesek vagytok látni őket azonnal, összenéznek. Ezt kihasználva adhattok is a szájuknak, de hatástalanul, támadásotok úgy suhan át rajtuk, mintha ott sem lennének.
- Ugyan Drágáim! Ezekkel nem mentek semmire ellenünk. Inkább könnyítsétek meg a dolgunkat és adjátok át őket!
Persze nem egészen értitek, hogy mit akar a szépfiú, de amint társa kinyújtja felétek karját, s tenyerét az égnek fordítja azonnal kezébe teremnek a ti aranykulcsaitok.
- Megvannak.
- Drágaságom, így már nem is olyan jó móka!
- De a feladat elvégezve.
- Igaz. Akkor viszlát Drágáim! –És azzal a két idegen a korlátok irányába rohan, majd onnan a mélybe vetik magukat a kulcsaitokkal együtt.
Utánuk néztek, és amit láttok az megállítja bennetek az ütőt pár pillanatra. A léghajó alatt egy hatalmas épületegyüttes terül el, ami egészen véletlenül egy óriási lakatot formáz. Nem túl meglepő módon többi társatok veletek ellentétben csupán egy füves pusztát lát a hajó alatt.
Hülye kérdés, de fel kell tegyem… Utánuk indultok?

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sophie: Valami különös oknál fogva képtelen vagy már visszaaludni, bár erre nem is volna igazán lehetőséged. Ébredésed után néhány pillanattal később egy kapu nyílik meg az ágyad mellett, amin keresztül Leo bukik ki, egyenesen a karjaidba. Tőle szokatlan módon csupa vér és verejték. Ruhája rongyos, tekintete pedig vakrémületről árulkodik. Könyörög, hogy segíts rajta, mert ha nem teszed, akkor vége lesz neki és minden másnak is. Alig van ereje és gyorsan próbál elmondani mindent, aminek következményében alig értesz valamit. Pillanatok alatt mindent összehord: egy Zarctala nevű börtön, obszidiánkulcsok, fekete lakat, majd egy Hermes nevű férfi, aki mindezt tette vele. Aztán elfogy minden ereje és eltűnik.
Szerintem nem kell sok, hajnal ide vagy oda azonnal dologhoz látsz. Hogy milyen módszerrel kutatsz, azt rád bízom, de szerencsédre, reggelre sikert tudsz elérni, ám sokat nem segít rajtad. Megtudod, hogy Zarctala egy speciális börtön volt, amit több mint kétszáz éve bezártak és leromboltak rejtélyes okok miatt. Továbbá még az is tudomásodra jut, hogy régen hol volt ez a börtön. Több sem kell, azonnal odautazol a lehető leggyorsabban. Indulj!

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Miss Varens: Érthető, hogy zaklatottan ébred, hiszen a múlt egy szörnyű kalandja köszönt vissza. Szerencséjére vagy pechére nem tud visszaaludni. Hamarosan valaki kopogtat a szobája ajtaján, és választ meg nem várva benyit. Egy kopasz férfi az, akinek fekete körszakálla van, és homlokán egy lakatszimbólum díszeleg.
- Szép reggelt kívánok hölgyem. Omár vagyok és a kulcsáért jöttem. Két választása van, vagy itt és most önként átadja az aranykulcsát, vagy kénytelen leszek magammal vinni önt.
Érdekes egy ajánlat így a hajnal elején, és gondolom, egyiket sem fogadod el. Ezt követően a férfi feléd emeli karját és tenyerét a plafon felé fordítja. Pár pillanattal később Taurus kulcsa már az ő kezében van, amit persze te nem hagysz szó nélkül. Ha betámadod a férfit, nem érsz el vele semmit, hiszen a lehetséges összes támadásod úgy suhan át rajta, mintha levegőből lenne az idegen.
- Felesleges energiapocsékolás. Maga képtelen nekem ártani. – Zsebébe helyezi a kulcsot, majd elindul kifelé az ajtón. Mielőtt még átlépné a küszöböt az eddig érintetlen zsebéből egy hosszú bilincs bújik elő kígyó módjára, ami rövidúton elkapja nyakadat. – Kérem, kövessen!
Ha nem akarsz megfulladni, akkor kénytelen Omárt követni.
Amint kiléptek az utcára valahogy minden olyan más, mégis ugyanolyan. Amint elhagyjátok a várost és még mindig nem pirkad, rögtön rájössz, hogy mi a más. A tér! Egy köztes térben vagytok, amiben az idő sokkal lassabban telik, ezáltal gyorsabban értek célt, legyen az bármi is. Pár óra séta után el is értek egy hatalmas épületegyütteshez, ami felett a magasban egy léghajó lebeg. Ekkor még csak éppen pirkad. Kiléptek a köztes térből és a bajjóslatú épület kapuja felé indultok. Közben arra leszel figyelmes, hogy két alak leveti magát a léghajóról, egyenesen az épületegyüttes irányába.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yoona: Sajna a te pihenődnek is vége, hiszen akárhogyan is próbálkozol (ha akarsz) képtelen vagy visszaaludni. Mivel ez az álom közel sem volt a szíved csücske próbálod elterelni a figyelmedet róla. Ennek pedig mi a legjobb módja? Hát persze! Egy megbízás. A kora hajnal ellenére gyorsan mozgásba is lendülsz és szerzel magadnak egy könnyebbnek ígérkezőt, ami nem más, mint hogy egy felfedezőt kell elkísérni útján. Ez nem nagy ügy ráadásul sok érdekességet is láthatsz egy felfedező mellett. Kiváló a figyelemelterelésre. A felfedező egy közeli panzióban szállt meg, ahol várja a mágust, aki hajlandó elvállalni a kísérő szerepét. Hamar fel is keresed a megbízódat, aki nagy örömmel fogad. Megjelenésében nincs semmi rendhagyó, ha leszámítjuk azt, hogy az egyik karja hiányzik. Ettől eltekintve egy jólfésült, ízlésesen öltözött úriemberről van szó, aki történelmet akar írni a következő felfedezőútjával. Pirkadatkor útnak is eredtek egy utazószekéren. Megbízód neve: Raul
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Csüt. Szept. 29, 2011 11:56 pm

Ablakomon vajmi kevés fény szűrődik be, ami a skarlátos, még csak most ébredező égboltot elnézve nem is olyan meglepő. ~ Sikerült hajnalban felkelnem… csodás… - Ásítom el magam, majd ujjatlan dzsekimet magamra cipzárazva, kikecmergek az élettelen folyosóra.
Zsebre tett kezekkel, unott arccal nyitok be az étkezdébe, ám ott se találok egy árva lelket sem… még az a kétbalkezes, szakácsnak gúnyolt kontár is az ágyában forgolódik.
Jobb dolgon nem lévén, megállapodok kedvenc, félreeső kis asztalomnál, majd könyökömet kitámasztva azon kezdek morfondírozni, miként verjem szét unaloműzés gyanánt az első szerencsétlent, aki betéved ide.
Ez mindaddig így is megy, amíg egy erőteljes, nagy robajjal járó rázkódás meg nem töri idilli állapotom. Arcom hamar kicsúszik tenyerem nyújtotta kényelméből, s egy jóval keményebb, padlóként ismert közeg felületén találja magát.
Sziszegve, szúró érezéstől sajgó testrészeimet dörzsölgetve állok ismét két lábra, miközben kintről jövő ordításokra leszek figyelmes. Mindenki valamiféle találatról, s a hajót érő kárról jajveszékel. ~ Ezek szerint megtámadtak volna minket? Ki az a hülye…?
A folyosókra visszaérve, nyomát se lelem a korábbi nyugalomnak… helyette mindenhol, fel-alá rohangászó alakokat látok, kik egy fejvesztett hajsza keretein belül próbálnak rálelni a mágikus járművet ért sérülésekre, és az esetleges behatolókra.
- Az alagsor üres!
- A felsőbb szinteken semmit se találtunk!
- A Szív is sértetlen!
Ezekhez hasonló ordítások szálingóznak az éterben, és látszólag senki se tudja, mégis mi történhetett… köztük én se…
A röpke tehetetlenségünknek azonban hamar véget vet a tetőn felélénkülő csatazaj, mely mágnesként vonzza magához a feszült céhtagokat. Jómagam, ásítozva, lassú léptekkel ballagok vissza a szobámba, majd miután hátamra fűzöm kaszámat, hasonló vérmérséklettel elindulok az összecsapás irányába.
- Hé! – Csapódik belém hirtelen egy lány, mire én a közeli falra, ő pedig a padlóra zúg.
- Mégis mi a francért rohangálsz? – Fordítom felé tekintetem, s mint kiderül, Lizy az… nem meglepő…
- Te meg mi a francért sétálgatsz ilyen nyugisan, mikor támadás alatt álunk? – Tápászkodik fel.
- Mégis hova sietnék? Bárkik is bohóckodnak a tetőn, a többiek így is-úgyis kinyírják őket, mire felérek…
- Ahogy érzed... – Suhan el mellettem, amit én csak egy lemondó sóhajtással veszek tudomásul… ~ Tényleg totál feleslegesen izgatja így fel magát…
Mikor végül is felérek a csata helyszínére, nem találok ott mást, csak tehetetlen, tanácstalanságtól szenvedő társaim, kik azt se tudják, merről kapják a pofonokat. A szerencsétlen jelenetet elnézve menten elszáll türelmem, s lángra kapó haragom csak tovább fokozzák azok a szimbólumok, melyek támadóinkon éktelenkednek… ugyanaz a fekete lakat, akárcsak az álmomban…
Ám most nem azzal a csuklyás idegennel állok szemben. Ellenfeleink egyike egy napszemüveges, átlagos testalkatú srác, akit egy vaskosabb testű, leginkább barbárokat idéző frizurával megáldott férfi pártfogol.
- Hé Den, te sem látod őket… csak én képzelődőm? – Rohan mellém Lizy.
- Ha a lakatos fazonokra célzol, látni látom őket, de… nem értem… mégis hogyan… mindegy… - Tárom ki jobb karom. – Veszniük kell! Jetblack Fire Ball! – Támadom meg őket.
Bár a két alak látszólag meglepődik valamin, koromfekete tűzlabdám úgy suhan át a nagyobbikon, mintha az csak holmi illúzió volna.
- Ugyan Drágáim! Ezekkel nem mentek semmire ellenünk. Inkább könnyítsétek meg a dolgunkat és adjátok át őket! – Szólal meg a napszemüveges.
- Mi bajod van? – Értetlenkedek, ám válaszadás helyett a barbárforma férfi égnek ajánlja karját, mire, egy kisebb fényjátékot követően két aranykulcs ölt alakot ujjai közt… kidülledt szemekkel veszem tudomásul, hogy az egyikük Virgo…
- Megvannak.
- Drágaságom, így már nem is olyan jó móka!
- De a feladat elvégezve.
- Igaz. Akkor viszlát Drágáim! – Rohannak a korlátokhoz, majd alávetik magukat a mélybe.
- Mégis mi a… - Emelem remegő kezem, tekintetem vonalába, miközben megpróbálom összeszedni a gondolataimat… ~ Ez most a valóság? Vagy még mindig álmodom? Hogyan történhetett… még szinte fel se fogtam, hogy… elvitték…
Elmélkedésem a mellettem álló lány hangja szakítja meg, mely idegesen sas szelleme után szól, s bár próbálnék utána nyúlni, gondolkodás nélkül leveti magát a léghajónk alatt elterülő, lakatot formáló épületegyüttesbe.
- Bár, nincs is nagyon más választásunk… - Motyogom, szinte csak magamnak. – Ez itt már a valóság… és ők elvitték Virgot… rohadtmód nincs jó kedvem… - Rugaszkodom el a tetőről, átadva testem a felhők ölelésének…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leanna Darkness
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 170
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Feb. 09.
Age : 24
Tartózkodási hely : Grimmoire Heart - a léghajó tetőtere

Karakter információ
Céh: Grimoire Heart
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Pént. Szept. 30, 2011 5:03 pm

Szívverésem lassan kezd lecsillapodni, s párnám alól előhalászva a kulcsaimat egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy mind megvannak. Felszedtem a plüssállatot a sarokból, majd az ágyam mélyére ástam, hogy senki ne láthassa meg. Nem akartam visszaaludni. Odakint még csak most kezdett felkelni a nap, s ahogy elhúztam sötét függönyeim az ablakból, a fénye olyan tompa volt, hogy nem is bántotta a szemem. Vöröses, gyenge fénye színesre festette a felhők alját, ez a látvány pedig megnyugtatott kicsit. Mélyen kifújtam a levegőt, majd úgy döntöttem, felöltözök, s körülnézek, hátha fent van már valaki.
Kulcsaimat az övemre akasztva, hajamat magas lófarokba fogva, egy egyszerű rövidnadrág és póló társaságában sétáltam ki a folyosóra. Javarészt csak akkor fogom össze a hajam, ha zaklatott vagyok, most viszont egyszerűen csak furcsa érzésem volt.
Ahogy a folyosón sétáltam, gondolataimba mélyedve, hirtelen hatalmast rándult a hajó. Meglepetten tántorodtam oldalra, majd elvesztve egyensúlyom nekiestem a falnak. Fájdalmasan szisszentem fel, ugyanis szépen beütöttem a vállam.
A céh hirtelen, egyik pillanatról a másikra elevenedett meg. Mellettem mágusok rohantak el fejvesztve, közöttük Kain is – mondjuk ő inkább gurult.
- Az alagsor üres!
- A felsőbb szinteken semmit se találtunk!
- A Szív is sértetlen!
- Nézzétek meg a tetőteret is!
- Gyerünk, siessetek már!
Egy pillanatig értetlenül pislogtam néhányat, majd utánuk indultam. Ahogy így loholtam végig az egyik folyosón…
- Hé! – nyögtem fel, ahogy valakinek durván nekicsapódtam.
Az illető a falnak esett, én pedig a földre.
- Mégis mi a francért rohangálsz? – Fordult felém az illető, s amint belenéztem vörös szemeibe, egy csepp meglepődést sem éreztem, hogy éppen Den-be futottam bele.
- Te meg mi a francért sétálgatsz ilyen nyugisan, mikor támadás alatt álunk? – vágtam vissza, ahogy feltápászkodtam.
- Mégis hova sietnék? Bárkik is bohóckodnak a tetőn, a többiek így is-úgyis kinyírják őket, mire felérek…
- Ahogy érzed… – vontam meg a vállam, majd elrohantam előtte, egyenesen a tetőre.
Felérve enyhén szólva kikerekedtek a szemeim. Két idegen alak szórakozott fenn a tetőn, akikkel még soha nem találkoztam. Viszont a mintával, amit viseltek, már annál inkább…
Az egyik egy szemüveget viselt, melyen ott virított a lakat jel, akárcsak az álmomban szereplő férfin. A másik egy aránylag nagydarab, testesebb ember volt, furcsa fejű, és a száján egy lakat volt áttűzve. Undorító!
Azonban volt valami, ami ha lehet, még ennél is különösebb volt. A céhtársaim csak csapolódtak jobbra-balra, de még csak nem is abba az irányba, ahol a nagyjából pöckölésnek minősülő ütéseket és rúgásokat kapták. Legnagyobb döbbenetemre még a MESTER sem tudta, honnan jönnek az ütések…
- Mi a halál… - suttogtam, majd megpillantottam Den-t, aki idő közben feltalált hozzánk.
Szemmel láthatóan őt is elég váratlanul érte a látvány.
- Hé, Den, te sem látod őket… csak én képzelődőm? – Futottam oda hozzá azonnal.
- Ha a lakatos fazonokra célzol, látni látom őket, de… nem értem… mégis hogyan… mindegy… – nyújtotta ki a jobb karját. – Veszniük kell! Jetblack Fire Ball!
A két alak meglepetten kapta felénk a fejét, de ez után szinte szabályosan leesett a szám a helyéről: Den támadása átrepült a nagyobb fazonon! ~ Mi a franc?!
- Ugyan Drágáim! Ezekkel nem mentek semmire ellenünk. Inkább könnyítsétek meg a dolgunkat és adjátok át őket! – szólalt meg a napszemüveg, amiről nekem egy pont olyan beállítottságú férfijutott eszembe.
- Mi bajod van? – értetlenkedett társam helyettem is, ám a válasz helyett tettek beszéltek.
A fura hajú felemelte a kezét, egyenesen az ég felé, és egy kisebb villanást követően mit láttam meg a kezében…? Két aranykulcsot, méghozzá Virgo-t és Scorpio-t!
Szemeim a többszörösére kerekedtem, miközben ösztönösen lepillantottam a kulcsaimra – tényleg nem volt ott az arany. Erre meglepettségem hirtelen hatalmas dühbe csapott át.
- Megvannak - jelentette ki tömören az alak.
- Drágaságom, így már nem is olyan jó móka!
- De a feladat elvégezve.
- Igaz. Akkor viszlát Drágáim! – lódultak meg rohanvást a korlát felé, majd egy-egy laza mozdulattal levetették magukat a mélybe.
- Mégis mi a… - emelte maga elé dühtől és meglepettségtől remegő kezeit Den, én pedig az enyémet ökölbe szorítottam.
~ Na, jó. Eddig bírtam. Lila gőzöm sincs, mi folyik itt, de Scorpio-t nem adom senkinek! Főleg ez után az álom után… Megyek, és most azonnal visszaszerzem!
- Sas kapuja, szólítalak! Aqulia! – kiáltottam, és amint a csillagszellem alakot öltött előttem, felugrottam a hátára. – Vigyél le, kérlek! Később elmagyarázom!
Den utánam nyúlt, gondolom mondani akarta, hogy gondolkodjak előbb, de jelenleg egyáltalán nem tudott érdekelni. Aqulia-val megindultunk, egyenesen az alattunk elterülő, lakatot formázó sziget felé. Még hallottam, hogy Den is utánam veti magát a suhanásból ítélve, de különösebb figyelmet nem szenteltem rá.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Pént. Szept. 30, 2011 5:29 pm

Perceken keresztül próbáltam nyugtatni kalapáló szívemet, amely mintha ki akart volna ugrani a helyéből: szinte a bordáimon éreztem minden egyes dobbanását. Próbáltam magamtól messze száműzni a rémképeket, a múltat, ám az nem akart távozni a fejemből. Újra és újra magam előtt láttam a szörnyeket, amelyekkel szembe kellett néznem Vizimában, és hogy messzire űzzem őket, a függönyökön beszökő reggeli szellő simogatására koncentráltam, és az alig pislákoló napfényre a horizonton.
Félrehajtottam a takarót, és az ablakba könyököltem, hogy közelebb legyek az ébredő világhoz. Saját szobám csupán saját lelkem félelmeit és rémeit bújtatta minden árnyékban.
Hirtelen kopogást hallottam. Homlokráncolva tűnődtem, kinek lehet annyi esze, hogy hajnalok hajnalán zargat, ezalatt pedig az ajtóhoz mentem és szélesre tártam a látogató előtt.
- Szép reggelt kívánok hölgyem. Omár vagyok és a kulcsáért jöttem. Két választása van, vagy itt és most önként átadja az aranykulcsát, vagy kénytelen leszek magammal vinni önt.
"Tessék?!"
Egy hajnali rémálomból ébredve nem ez volt az az ajánlat, amelyre hirtelen reagálni tudtam volna valami értelmeset. Ám az ösztöneim kiválóan működtek - reflexből azt mondtam neki, ne is álmodjon róla, ám legnagyobb sajnálatomra, nem hatotta meg. Tenyerét a plafon felé fordította, és Taurus kulcsa máris a kezében volt.
- Hé! - mondtam, majd ki akartam kapni a kezéből a kulcsot, ám a kezem akadálytalanul suhant át az övén.
- Felesleges energiapocsékolás. Maga képtelen nekem ártani – mondta, és nemes egyszerűséggel zsebre vágta az ÉN kulcsomat. – Kérem, kövessen!
Szívesen elküldtem volna a jó büdös fenébe... persze úgy, hogy előbb visszaadja, amit elvett tőlem. Ám ellenkezésre nem nyílt alkalmam, hisz másik zsebéből egy lánc kúszott elő, és a nyakamra kapcsolódott - így ha akartam, ha nem, mennem kellett.
Ahogy kiléptünk az utcára, rájöttem, valami nem stimmel. És úgy egy óra múlva arra is rá tudtam ébredni, hogy mi.
Körülöttem szinte rohant a világ - ám nekem az idő szinte semmit sem telt. Egy köztes térben voltunk - ergo, elrablómnak és kulcstolvajomnak igencsak sürgős lehetett az ügy. Hamarosan pedig oda is értünk, ahova indultunk volt - egy épületegyüttesnél álltunk meg, ami felett egy léghajó lebegett.
"Grimmoire Heart...?!", vetődött fel bennem a tétova kérdés rögtön. A léghajó felől két alak zuhant az épület felé.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 573
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Vas. Okt. 02, 2011 12:32 pm

Grimmoire Heart: Egyesek okosan megoldották a lefelé utat, míg mások szimplán levetették magukat a mélybe. Ezek a valakik kérem, a post elején oldják meg, hogy ne legyenek palacsinták, amint földet érnek! Köszönöm!
Valami okos megfontolásból az épületegyüttes udvarán landoltok, hiszen a titokzatos kulcstolvajok is ott landoltak. Amint talajt ér a lábatok valami azonnal feltűnik. Éjszaka van, pedig az imént még éppen csak hajnalodott. Éjszaka, ami koromsötét, annak ellenére, hogy az ég kristálytiszta. De álljunk meg egy pillanatra! A csillagok! Hová lettek?! Úgy bizony, az égen egy szem csillag sincs. Csupán a kifli alakú Hold vigyorog a tiszta égbolton.
A két fura fickó az egyik épület tövében ácsorog és érdeklődve várják, hogy mit is cselekedtek. Amint elindultok feléjük, a szépfiú megszólal.
- Álljatok meg Drágáim! Ez nem így megy. Most a mi szabályainkat kell követnetek, mert a mi pályánkon vagytok! – mutatóujjával int egyet, mire körülöttetek a földből rácsok emelkednek ki.
Ketrecbe zártak titeket, amiből nem tudtok szabadulni.
- Ha kiszabadultok, akkor utánunk jöhettek…
- Feltéve, ha élve szabadultok ki, Drágáim.
A két figura ezt követően belép az egyik nagyobb épületbe, és kettesben maradtok egy felettébb tágas cellában. Persze romantikázásra nem nyílik alkalmatok, mert körülöttetek a semmiből rabruhás emberek jelennek meg.
- Én ártatlan vagyok! Sohasem ártottam volna a gyerekeimnek! – kiabálja egy a rácsokat rángató férfi.
- Hát persze, én is ártatlan vagyok. – jegyzi meg egy sebhelyes alak.
Váratlanul az egyik férfi a fájdalomtól ordítva összeesik és vonaglani kezd. Mindenki a férfit nézi, akinek bőre időközben megszürkül, izmai sokszorosukra duzzadnak, amitől deréktől felfelé minden ruhája szétszakad, a fogai agyarakká nőnek, gerincoszlopa kiduzzad, az egyik keze pedig egy pengévé változik. A szörnyeteggé transzformálódott ember hamar feláll és pengéjével egy pillanat alatt lemészárolja a huszonhat rabtársát. Végül ti maradtok és természetesen titeket is célba vesz. Persze egy Den kaliberű hentesnek egy ilyen primitív lény nem jelent nagy kihívást, főleg ha az oldalán ott van egy olyan talpraesett lány, mint Leanna. Elintézitek a szörnyet, mire szakadni kezd az eső. A hirtelen keletkezett tócsák egyikéből pedig egy szörnyeteg ölt alakot. A lény négykézláb jár a csonka kezein és lábain. Hátát injekciós tűk díszítik, míg szemeit egy-egy hatalmas tűvel döfték keresztül. Ocsmány, gyíkszerű nyelve kilóg a szájából, és majdhogynem a földet éri. A szörnyeteg vékony, fülsiketítő hangon felüvölt, és Den-re veti magát. Mindenki kedvenc kaszása persze levágja a lényt, de az tűjével megsebzi őt. És itt is a bibi! Den azonnal elkezd átváltozni az imént itt mészároló pengekarú lénnyé, pokoli kínok között. Leanna-nak nincs szerencséje, hiszen társa agya sajnos alaposan visszafejlődik, és ösztönből le akarja őt mészárolni. igen Den, jól tudom, hogy nem lesz könnyű egy primitív lény szintjén postot írni, de menni fog az! Den, szörnyként az agyad összezsugorodik, ennél fogva emlékeket nem képes tárolni. Szóval visszaváltozásod után nem emlékszel semmire, hoyg a szörnyformádban mit is tettél.
Kérek ide egy rövid kis harcot kettőtök között, ami egészen addig tart, míg Den vissza nem változik emberré. Jó szórakozást! Wink

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Miss Varens: Nincs időd nézelődni, mert amint kinyílik, a kapu rögtön rángat maga után a kopasz. A legrosszabb hely ahová kerülhettél, persze Vizima után. Egy börtön. Az épületek között cikáztok, mikor feltűnik, hogy éjszaka van. Egy olyan éjszaka, ami kristálytiszta, s a kifli alakú Hold levigyorog rád. De egy pillanat! A csillagok! Hová lettek?! Bizony, egy szem csillag sincs az égen. És mellékesen az imént még hajnal volt…
A következő pillanatban már arra eszmélsz, hogy hámló falak között vezetnek, sápadtan villogó lámpák fényében. Kíváncsi pillantások kísérnek a cellák rácsain keresztül. A neked címzett megjegyzéseket hallgatva nem hiszed, hogy barátkozni szeretnének. Egy erőteljes lökést követően hátad mögött a cellád zárja kattan. Megérkeztél. Körülnézel és látod a fal mellett álló, gyűrött takaróval borított, bűzös priccset. Hirtelen kihunynak a fények, minden megremeg. Érzed, ahogy faldarabkák potyognak a nyakadba, majd elszabadul a pokol. Velőtrázó üvöltés hallatszik, egy dobbanás... majd újabb sikoly. Valaki káromkodik, aztán síri csend... Persze nem sokáig. A cellád rácsain, mintha egy penge suhanna végig, mire a rács úgy dől ki a helyéről, mint egy zsák krumpli. A folyosóról ismerős torokhangú hörgést hallasz. Valahol már nem egyszer hallottad ezt a hangot, és jól az emlékezetedbe vésődött. Igen, Vizima pengés rémei.
Hogyan tovább?

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Yoona és Sophie: Engem már így is többen utálnak, mint szeretnek, szóval két ember ide vagy oda már nem számít nekem. Lejárt az egy hét! Sziasztok!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leanna Darkness
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 170
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Feb. 09.
Age : 24
Tartózkodási hely : Grimmoire Heart - a léghajó tetőtere

Karakter információ
Céh: Grimoire Heart
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Vas. Okt. 02, 2011 10:29 pm

Aqulia biztosan lovagolta meg a szeleket, ahogy zuhanórepülésben egyre lejjebb érkeztünk. Den ellenben hagyta magát zuhanni, én pedig gondolkodtam rajta, hogy a rákba akarja megakadályozni, hogy palacsintává lapuljon. Sokat nem kellett várnom a válaszra – mielőtt még mi földet értünk volna, egy nagyobb lángörvényt képezett maga és a talaj közé, ezzel pedig sikerült annyira lelassulnia, hogy pont talpra érkezzen.
Az egyik épületegyüttes udvarában landoltunk, akárcsak a kulcstolvajok. Alig értem földet, valami szemet szúrt: Éjszaka volt. Teljes sötétség, pedig mikor utánuk ugrottunk, csak éppen, hogy hajnalodni kezdett.
~ Mi a rák folyik itt? – gondoltam, aztán jött a következő sokk: az ég. ~ A csillagok… egyetlen egy sincs?! Mi a halál?! – kerekedtek ki a szemeim a kifli alakú Holdat bámulva.
Aránylag sikerült feldolgoznom a sokkot, mikor is Den elunva a tétlenkedést kimért léptekkel megindult az egyik épület tövében támaszkodó két alak felé. Sietősen követtem, miközben Aqulia-t visszaküldtem a világába. Nem akartam túl sok erőmet felhasználni már most az elején. Én sajnos vagy sem közel sem voltam annyira nyugodt, mint Den. Arcomról tisztán leolvasható volt, hogy helyből ki akarom nyírni őket. Pár másodperc múlva a szemüveges megszólalt.
- Álljatok meg Drágáim! Ez nem így megy. Most a mi szabályainkat kell követnetek, mert a mi pályánkon vagytok! – mondta, majd intett egyet a mutatóujjával.
Ebben a pillanatban a körülöttünk lévő talajból rácsok emelkedtek ki. Döbbenten léptem oldalra egyet, majd körülnéztem a hatalmas ketrecben. Ezek… ezek bezártak minket!
- Ha kiszabadultok, akkor utánunk jöhettek…
- Feltéve, ha élve szabadultok ki, Drágáim.
A két idegen e szavakkal hátat fordított nekünk, és belétek az egyik nagyobb épületbe. Azonnal a társam felé fordultam, és jó hangulatomhoz híven parancsolóra fogtam a dolgot.
- Szedd már szét, elmennek!
- Ezért mondtam, hogy ne rohanj fejjel a falnak… de mindegy, állj félre! – csatolta le a kaszáját a hátáról, nekem pedig kedvem lett volna a képébe ordítani, hogy ő is ugyanúgy utánam jött.
Csak a miatt nyeltem vissza e szavakat, hogy, amint suhintani készült a fegyverével, amikor a semmiből hirtelen alakok bukkantak fel. Rabruhában voltak, és borzalmasan festettek. Az egyik egyenesen a rácsokhoz ment, és azt megragadva kétségbeesetten kiabálni kezdett.
- Én ártatlan vagyok! Sohasem ártottam volna a gyerekeimnek! – rángatta a rácsokat.
- Hát persze, én is ártatlan vagyok. – jegyezte meg egy sebhelyes, cseppet sem bizalomgerjesztő alak.
Hogy megijedtem-e? Nem mondhatnám. Inkább voltam meglepett, mintsem rémült. Kezdtem teljesen elveszteni a fonalat, hogy mi folyik itt.
Gondolatmenetemet egy hatalmas, velőt rázó üvöltés szakította félbe. A hang irányába kaptam a fejem, s egy férfit pillantottam meg, aki a földre roskadva vonaglott. A bőre lassan szürkülni kezdett, ezzel egy időben pedig a szemeim a többszörösükre kerekedtek. Eddig kezdtem elveszteni a fonalat. Most már teljesen el is vesztettem…
Ezt tisztázva magamban tovább figyeltem a jelenetet. Az alak izmai többszörösükre duzzadtak, láthatóan hatalmas fájdalmakat élt át. A felső testén szétszakadt a ruhája, fogai agyarakká fejlődtek. Ezt követően a gerince is durva átváltozáson ment át, de közel sem annyira, mint az egyik karja, amely pengévé alakult át. Amint a fájdalmai abbamaradtak, felállt, és egy másodpercig néma csend volt. Aztán ugyanennyi idő alatt a pengéjével lekaszabolta a huszonhat másik rabot.
Eltátottam volna a szám, de még ahhoz is le voltam hidalva. Azonban, mikor felénk indult, gyorsan visszarázott a valóságba. Kardot rántottam, és elindultam felé. Pontosabban akartam, ugyanis Den mondhatni reflexből félreütött, jelezvén, hogy elege van abból, hogy állandóan fejjel megyek a falnak. Hátrarepültem kicsit, és fenékre ültem. Ez a srác… egyszer megfojtom. Sokszor mondtam már, tudom. De csak érjem el azt a szintet, és meg is teszem…
Bevárta, amíg a lény beéri őt, majd mikor felé lendítette a pengéjét, egy gyors mozdulattal félreugrott. A szörnyeteg fegyvere beleállt a földbe, ezt kihasználva pedig egy hatásvadász mozdulattal Den kettészelte. Eleresztettem egy látványos fintort, amiért engem megint nem hagyott beleavatkozni a dolgokba.
- Mégis mi a francot csinálsz?! – förmedtem rá előző tettéért, kicsit megkésve, miközben eleredt az eső.
Hurrá, még el is ázok. Más sem hiányzott.
- Szebben is megköszönhetnéd, amiért megmentettem az életed… - jegyezte meg közömbös arccal.
- Érd be ezzel… - morogtam, mivel semmi kedvem nem volt elismerni, hogy tetszik vagy sem, igaza van.
Alig értünk e rövid beszélgetés végére, mikor az egyik tócsából egy újabb lény kezdett alakot ölteni. Az előző bizarrul nézett ki, ez pedig egyszerűen undorítóan és rettenetesen. Még az én gyomromnak is sok volt kicsit.
Csonka kezei és lábai voltak, ezeken mászott négykézláb. Háta tele volt injekciós tűkkel, a szemeit pedig tűkkel bökték keresztül. Nyelve leginkább egy gyíkéra hasonlított, és hosszan, majdnem a földig lelógott.
Egy fülsiketítő visítás keretében azonnal Den-re vetette magát. Őt elég váratlanul érte a dolog, így sikerült a földre taszítania. Az egyik tűt belé szúrta, mire a csillagmágus idegesen rúgta le magáról, éppen, mikor segíteni készültem neki. Lendületből beleszúrta a kaszája alját, a betonra nyársalva a lényt.
Azonban, alig állt fel, és emelete volna a ki a kaszáját, hirtelen a megsebzett testrészéhez kapott. Felordított, majd a földre roskadt. Ugyanaz a jelenet játszódott le előttem, mint a börtönös fazonnál korábban - kezdett teljesen átalakulni, hatalmas kínok között forgolódva.
Amint mellé értem, már ugranom is kellett hátra, ugyanis pengévé alakult kardjával felém suhintott.
Hogy megijedtem-e? Igen, határozottan! Lehet, hogy sokat cseszegettem, de így vagy úgy, az erejét elismertem. És most ő rontott nekem, aki ellen nagyjából esélyem sem volt.
- Den! Hé, hallasz engem? Térj magadhoz! – kiabáltam, ahogy jobbra-balra ugráltam a csapásai elől. – Den!
Azonban az ordításon kívül nem volt semmi más válasz. Magam elé emeltem a kardom, kivédve ezzel az egyik csapását. Összenéztem vele, de a szeméből semmi értelem vagy érzelem nem tükröződött. Kissé ránehezedett a karjára, így el kellett rántanom a fegyveremet, miközben hátraugrottam. Gyorsan le is kellett hajolnom, ugyanis majdnem elszelte a fejemet, a penge csak hozzávetőleg harminc centivel a fejem felett suhant el, s kicsit a hajamat meg is ritkította.
- Eddig is tudtam, hogy agyilag nulla vagy, de azt nem, hogy mínuszba is süllyedhetsz! – jegyeztem meg, inkább csak magamnak, hiszen hozzá hiába beszéltem.
Sajnos a természet ellenem dolgozott. Miközben hárítgattam a támadásait, beleléptem egy nagyobb pocsolyába, éppen, mikor a pengék összecsaptak, s megcsúsztam. Ezt kihasználva Den elkapta a jobb vállam a szabad kezével, nagyujjával pedig még a nyakamat is elérte, majd erővel a földhöz csapott. Felnyögtem, ahogy a sár szétfröccsent körülöttem, s most az érdekelt legkevésbé, hogy mennyire lettem mocskos.
- Komolyan hagyod, hogy egy ilyen szar felülkerekedjen rajtad? – kérdeztem nyöszörögve, ahogy megragadtam a karját, és próbáltam leszedni magamról, sikertelenül. – És még te nevezed magad kapitánynak, te marha!
Nem volt ez éppen a legjobb alkalom arra, hogy kioktassam, tekintve azt, hogy a másik keze a magasba emelkedett, egyenesen ledöfésre készen. Igyekeztem lerúgni magamról, de a lábaim nem mozdultak, rájuk nehezedett. Egyértelműen erőfölényben volt.
Karja megindult felém, méghozzá elég gyorsan. Behunytam a szemeim, majd a fejem mellett hallott loccsanásra ki is nyitottam őket. Oldalra pillantva egy rendes emberi bőrszínű ököl nézett vissza rám, pár milliméter távolságban az arcomtól. Azt hiszem ez az, amit isteni szerencsének hívnak…
Felnéztem elég közel lévő, vörös tekintetébe, amely immár végre valami értelemről árulkodott. Ha az előző helyzetre nem lettem volna olyan szinten tekintettel, mint amennyire, még meg is jegyeztem volna, hogy szép a szeme. Csakhogy jelenleg ez érdekelt legkevésbé. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is változott vissza, s egy izmos dög helyett egy meztelen felsőtestű emberi mágust láttam. Egy pillanatig még sokkolt voltam, majd visszajött a hangom.
- Mégis mi a jó francot csinálsz?! Majdnem kinyírtál, te barom! Mi ütött beléd?! – förmedtem rá, határozottan a szemébe nézve, és jobban érdekelt az, ami korábban történt, mint az, hogy elég félreérthetően támaszkodik fölöttem.
Értetlen arckifejezéssel engedte el a vállam és a nyakam, majd lemászott rólam. Felültem, és eléggé feszülten – igazából csak élt még bennem a pillanatokkal ezelőtti rémület – kifacsartam a ruhámból a sarat, igaz, nem sokat segített a megjelenésemen. Vádlón, haragosan, és kissé aggódva pillantottam az ezüst hajúra, bár nem állt nagyon szándékomban kifejezni.
- Nem tudom, mi történt… de jobb lesz, ha távol maradsz tőlem… - mondta, és láttam a tekintetéből, hogy nem gondolta még fel a történteket, vagy az is lehet, hogy azt sem tudja, mi történt.
Utóbbi tűnt a legvalószínűbb magyarázatnak. Aggódik? Nocsak. Bár inkább arra tippelek, le van csak döbbenve. Nagyot sóhajtottam, majd fittyet hányva vizes, borzalmas ruháimra, csípőre tettem a kezem.
- Ha még egyszer ilyen történik veled, komolyan mondom, tarkón váglak, hogy elájulj – jegyeztem meg epésen, bár tudtam, nem igazán jutnak el az agyáig a szavaim jelen állapotán, ahogy azt is, hogy a leütés elég érdekes lenne.
De nem állt szándékomban időt fecsérelni arra, hogy ezeken az apróságokon gondolkodjak. Sokkal inkább az foglalkoztatott, mihez kezdünk ez után ezen a helyen…
- Két oka is van, amiért nem szabadna a közelemben tartózkodnod. – szólalt meg újra, mire rá emeltem a tekintetem. – Először is, fogalmam sincs, mikor változok át ismét egy alávaló korccsá. Lehet, hogy soha többé… de az is lehet, hogy már a következő pillanatban. Ha ez megtörténik, képtelen leszel megállítani… A második ok… - Nézett határozottan a szemembe, én pedig tudtam, hogy pofon jön. – Elegem van abból, hogy úgy viselkedsz, mint egy tíz éves kis csitri, akitől ellopták a játékmackóját. Ellenséges területen vagyunk, és olyan alakok ellen harcolunk, akik már alapvetően is felfoghatatlan erők birtokában vannak, hát még hazai terepen… és te mégse vagy képes használni az agyad. Higgadj le, különben semmi perc alatt meghalsz… - itt mély levegőt vett. – Persze, ez furcsán hathat tőlem, aki nem épp a hidegvéréről híres. De itt most a legjobb barátainkról van szó. Ha te nem mented meg a kulcsodat, senki se fogja megtenni helyedet. Engem csakis Virgo biztonsága érdekel, szóval tudd, ha meghalsz, Scorpio örökre az ő kezükben marad… Ó, és még valami. – fordított hátat nekem. – Gyilkos vagyok, nem bébicsősz…
Hogy pofon volt-e? De még milyen... két oldalról is. Csak némán hallgattam egy ideig, és néztem az eső áztatta talajra, aztán felsóhajtottam.
- Ilyet is csak egyszer a büdös életben hallasz tőlem, szóval jól jegyezd meg: bocsánat... és igazad van, igyekszem majd kicsit komolyabban viselkedni. Szimplán zaklatott vagyok ennyi az egész... de megoldom.


A hozzászólást Leanna Darkness összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 07, 2011 11:19 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Hétf. Okt. 03, 2011 4:31 pm

A kapu nyikorogva engedett utat, a kopasz idegenvezetőm pedig maga után rángatott, hála a láncnak. A hajnalt elnyelte ez a köztes világ, sötét éjszaka fogadott, a csillagtalan égen csak a Hold fénylett. Magas, robosztus épületek között vezetett a férfi, majd hamarosan beléptünk egy ajtón, mely csikorogva fordult sarokvasain. Eme világ sűrű csendjében olyan volt, akár egy alvilági sikoly. Hátborzongató.
Odabent sem fogadott szebb látvány. Hámló falakat világítottak meg a lámpák, sárga fényük a sarkokba űzte a sötétséget, ám a cellákba már csak halványan jutott a fényből. Kíváncsi, néhol kifejezetten gonosz pillantások követtek, ám volt, aki nem elégedett meg ennyivel:
- Na mi van, aranyom? Eltévedtél?
- Gyere közelebb, cica, majd én játszom veled...
- Elvágnám a torkát, hadd fröcsköljön a vére... az a finom vére... olyan jó meleg lenne...
- Ne félj tőlem, baba, nem foglak bántani... annyira....
Másutt röhögés kelt a cellák mélyéről, akár a hiénáké - a vihogás visszaverődött a falakról. Nem tudtam felfogni, mit is keresek én itt... hiszen legjobb tudásom szerint senkit sem bántottam.
- Héj! Minek hoztál ide? - kérdeztem a kopaszt, ám az válaszra sem méltatott, csak belökött egy üres cellába.
Egyetlen dolognak örültem: hogy nincs cellatársam. Nehéz szívvel láttam volna el a baját... ám a gyűrött takaróval borított, bűzös priccs, melyből néhány helyen kiálltak a rugók, nem derített jókedvre. Az egyik sarokban kis edény állt, bizonyára ürítkezés céljára. Már éppen nagyot sóhajtottam, és egy hajtűt készítettem elő, hogy kinyissam a zárat, amikor iszonyatos bömbölés hallatszott, és valami annyira megrázta az épületet, hogy vakolat hullott a nyakamba.
Megdermedtem, és éreztem, hogy iszonyat kúszik fel a lábamon, elgyengítve a térdemet, majd belemarkol a gyomromba, onnan pedig jéghideg tömbként a fejembe költözik.
Én már hallottam ezt az üvöltést. Vizima emléke ismét közel tolakodott hozzám.
- Mondd, hogy nem...
Ismét hallatszik az üvöltés, majd súlyosan dobban valami a földön... elfojtott káromkodást hallottam, aztán pedig csak a csend zenélt. Hirtelen szisszenést hallottam, majd a rács kidőlt a helyéről, és fülsüketítő csattanással ért földet. Ezzel egyetemben a folyosóról torokhangú hörgést hallottam. Furcsán ismerős volt, később rájöttem, honnan - és nem boldogított a tudat. Vizima egy pengés réme várakozott rám odakint a folyosó sötétjében.
Első gondolatom az volt: futás innen, akárhova is, csak minél messzebb! Meg is tettem néhány lépést... ám ekkora megcsörrentek a zsebemben a kulcsok, és ez megállított.
Taurus.. nem hagyhatom itt! Vissza kell őt szereznem, kerüljön bármibe!
Ugyan miért vesződnél vele? Csak egy kulcs...! Majd szerzel helyette akár száz másikat...
De ő...
Felrémlett előttem,hányszor segített nekem, és mentette meg az életemet. Az ostromnál, Vizimában, a banditáknál, vagy amikor Lupust szereztem meg... perverz bika, és idegesítő ezzel a jellemvonásával... de sokkal tartoztam neki, és már hozzám tartozott. Nem engedem el csak úgy!
És most már nem vagyok annyira védtelen, mint Vizimában voltam. Vulpecula, Lupus, Caelum, Serpens, és Sagitta....
Nem tudhattam, hogy odakint csak egyetlen egy rém van, vagy esetleg több is várakozik, tekintettel arra, hogy a fényforrást kilőtték. Ám ezt megoldhatom... és mivel a rohadékok félnek a fénytől...
- Vulpecula!
Kicsiny rókám azonnal megjelent előttem a hívásomra és rám nézett, parancsra várva.
- Gyújtsd be a folyosót! - adtam ki a parancsot zordan.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Pént. Okt. 07, 2011 9:06 pm

A fellegek birodalma hamar kivet magából, hála ennek, egyre gyorsabban kezdek zuhanni a felszín felé, miközben a légáramlat teljes mértékben felcsapja gondosan elaludt frizurámat… király!
Mikor már vészesen közelinek érzem magam a talajhoz, tenyereimmel egy keresztet formálva életbe léptetem mágiám.
- Jetblack Fire Magic! – Összekapcsolt karjaim nyomán egy éjfekete lángörvény ölt alakot, mely a betonba csapódva, hőjével kellőképp lelassítja lendületem. Ily módon képes vagyok takarékoskodni a varázserőmmel, végtére is, egy könnyed leszálláshoz felesleges lett volna megidézni Pegasust.
Viszonylag simán, féltérdre ereszkedve érek földet, majd ezüstös felsőmet leporolva, végigpásztázom új környezetem. Hatalmas, zord épületek fognak sötét árnyékaik gyűrűjébe, vajmi kevés teret engedve a sarló alakú Hold halvány fényének, mely leváltotta az ébredező nap vöröses fátylát. Különös módon, bolygónk kísérőjének sehol se látni éjszakai párjait, a csillagokat. Talán valami elfojtja gyémántszerű ragyogásukat… bár, egy ilyen helyen ez még nem is számít túl nagy meglepetésnek. A rémálom, a mások számára láthatatlan tolvajok, a pirkadat szertefoszlása, s egy új éjszaka kezdete… Valamiért úgy érzem, nem szabad engednem haragomnak, ezúttal nem. Jelen helyzetben szükségem lesz a hidegvéremre, ha vissza akarom szerezni Virgot…
Mélyen belélegzem a fagyos, mégis frissítő levegőt, majd kezeimet zsebre csapva, nyugodt léptekkel megközelítem azt az épületet, melynek tövében aranykulcsaink bitorlói álldogálnak. Hamarosan Lizy is a nyomomba ered, ki mindeközben visszaküldte csillagszellemét a saját világába.
- Álljatok meg Drágáim! Ez nem így megy. Most a mi szabályainkat kell követnetek, mert a mi pályánkon vagytok! –Szólal fel a napszemüveges, mikor már elég közel érünk hozzájuk.
Ekkor nyikorgó acélrácsok szakadnak ki a talajból, melyek felemelkedése meggátolja a továbbhaladásunk, s elzár minket célpontjaiktól, kik így könnyen egérutat nyerhetnek maguknak…
- Ha kiszabadultok, akkor utánunk jöhettek…
- Feltéve, ha élve szabadultok ki, Drágáim. – Azzal el is tűnnek egy nagyobb épület ajtajában.
Ez a környezet, melyet kedvük szerint formázhatnak, kétségtelen hatalmas előnyt jelent ellenfeleink számára… a tét, és a hátrányunk túl nagy ahhoz, hogy megengedhessem magamnak a forrófejűséghez hasonló luxust.
- Szedd már szét, elmennek! – Ordít rám társam, ki szemmel láthatóan nem ossza a véleményem…
- Ezért mondtam, hogy ne rohanj fejjel a falnak… de mindegy, állj félre! – Legyintem meg kaszámat, börtönünk szétvágása végett, ám ekkor fájdalmas, kínoktól átitatott nyögések szakítják meg koncentrációm.
Megfordulva egy csapatnyi rabruhás alak bontakozik ki előttem, kik már szinte lelketlenül, kétségbeeséstől mardosva lépdelnek ki a sötétség leple alól.
- Én ártatlan vagyok! Sohasem ártottam volna a gyerekeimnek! – Ugrik neki a rácsoknak egy elkeseredett férfi.
- Hát persze, én is ártatlan vagyok. – Teszi hozzá sebhelyes rabtársa.
Mivel engem sose érdekelt az ilyen szerencsétlenek sorsa, jelenlétükkel mit sem törődve ismét nekifeszülnék az előttünk tornyosuló akadálynak, ám ekkor olyasvalami történik, amire még én se számítottam volna, ezen a helyen sem…
Az egyik fegyenc ordibálva, gyötrelemtől reszketve térdre rogy, s bár arcát a tenyereibe temeti, képtelen felülkerekedni fájdalmain. Társai ijedt tekintettel nézik végig, miként a férfi bőréből kihalnak a pigmentek, s többszörösére nőtt, kieresedett izmai szétfeszítik elnyűtt felsőjét. Gerincoszlopa hegyvonulat módjára emelkedik ki hátából, míg fogsora egy, a ragadozókhoz méltó alakot ölt, melynek agyarakká fejlődött szemfogai képezik legfeltűnőbb darabjait. Jobb karjáról az elszürkült hámréteg hamuként válik le, s miután izmai egy véres színjáték keretein belül szétszakadnak, végtagja egy hosszú, kétélű pengévé növi ki magát… ~ Sok mindent láttam már, de ez…
A szörnyeteg, ösztöneitől vezérelve hamar hozzá is lát a többi elítélt kiirtásához, kik ugyan próbálnának menekülni, kétségbeesett próbálkozásaik mind kudarccal végződnek. Végtagjak, s egyéb testrészeik zsenge kalász módjára hullanak a porba, vörösre festve mind a gyilkos fegyvert, mind a koszos talajt. Bár pontos létszámukról nincs tudomásom, a több tucatnyi megcsonkított hulla keltette vértócsa, s belsőség bőven elfedi közvetlen környezetünk… ~ Persze, segíthettem volna rajtuk, de hát miért fáradoznék egy rakás hulladékért? Olyan ez, mintha egy csapat hangyát tapostak volna el… semmit sem érzek irántuk, még csak szánalmat sem.
Ugyanakkor, az eltorzult fenevad, könnyű prédáinak halálát látva, minket szemel ki magának… ami nagy hiba. Mély, medveszerű bömbölést hallatva rugaszkodik el helyzetéből, s pengéjét kitárva, hatalmas elánnal megrohamodik felénk.
Bár mozgása gyors, mégis egyszerű, kiszámítható… rideg tekintettel nézek bele üres szemeibe, majd lábainak mozgását fürkészve, kész vagyok egy csapással kioltani életét… ám ekkor… hát persze, hogy az a félkegyelmű társam kardot rántva beugrik elém… ~ Ezt a hülyét… nem éri fel, hogy egy suhintással kettészeli a bicskájával együtt, ha szemből nekiront?! Áh… - Ütöm félre szabad kezemmel, szinte már reflexből, így szabaddá téve a látóterem.
A lény hamar csapásra is emeli fegyverét, ám tengelyemből kilépve, viszonylag könnyen félreállok annak útjából, mely így a fejem mellett elsuhanva, a talajt szakítja fel. Habozás nélkül mögé fordulok, s kaszámat a dereka alá beakasztva, elválasztom elkorcsosodott felsőtestét a lábaitól.
- Mégis mi a francot csinálsz?! – Hallom Lizy ordítását, miközben elerednek az ég csatornái.
Az így keletkezett zivatar hamar eggyé válik a talajba szivárgott vérrel, újabb tócsákat képezve annak felszínén.
- Szebben is megköszönhetnéd, amiért megmentettem az életed… - Válaszolok neki, mint aki nem is várt volna mást…
- Érd be ezzel… - Morogja halkan.
A rövid eszmecserének azonban hamar vége szakad, hisz figyelmünket egy újabb bizarr jelenség köti le. Az esőcseppek nemcsak ruhámat, s hajamat áztatják át, de még egy újabb szörnyszülöttnek is életet adnak…
A lény teste fokozatosan ölt alakot folyékony halmazállapotából, mígnem egy négy lábon kecmergő, csontsovány korccsal találjuk szembe magunkat. Girhes végtagjai összerezzennek teste minden egyes mozdulatától, szemüregein fémtűk fúródnak át, míg kígyószerű nyelvével a földet súrolja… mégis, a visszataszító teremtmény legbizarrabb jellemvonása a derekából kiálló, injekciós tűk képezte hálózat, mely valószínűleg elsődleges fegyverének minősül… ~ Undorító egy dög…
Már sújtanék is le rá a Starsplinttel, ám hallásomat egy gyötrelmes, fülsüketítően vékony ordítás zihálja szét, s mire feleszmélek, egy pocsolyában találom magam, mellkasomon a groteszk fenevaddal. Baljós fecskendőinek egyike halálos gyorsasággal döfi át a felkarom, lángra szítva vérem, s fájdalmas tűzbe hozva testem.
Fogcsikorgatva rúgom le magamról a förtelmet, majd egy hirtelen mozdulattal kitüremkedő bordái közé mélyítem fegyverem nyelét. A felnyársalt szörnyszülött kapálódzva próbál menekülni végzete elől, ám az hamar utoléri őt, egy embertelen színű vértócsa formájában, mely testéből kiszökve a vesztét okozza. Miután a lény életétől megfosztatva ráernyed a talajra, megpróbálom belőle kirántani fegyverem, ám ekkor…
Az ujjaim megállnak… egy pillanatra minden megfagy, s hallom, ahogy szívem szabályszerűen nekiugrik a mellkasomnak… ezt követően pedig nem marad más, csak a sokszorosára nőtt fájdalom. Ledermedt tenyereimet ösztönből az arcomra csapom, ám képtelen vagyok elfojtani ordításom… mintha csak a lelkem égetnék el… fogalmam sincs, mi történik velem…

Olyan nehéz minden… fények, szagok, vér… és félelem. Átjárja a levegőt… egy folt… a rettegés forrása… gyenge, de mégis fut… a csapásaim elkerülik. Ám nem sokáig… a húslény a porba hull… halnia kell! A fegyverem felé lendül… és…

- Mégis mi a jó francot csinálsz?! Majdnem kinyírtál, te barom! Mi ütött beléd?! – Zeng Lizy ordítása a fejemben.
Félmeztelen felsőtesttel ülök a lány derekán, ökölbe szorított karom rászegezve… ~ Mégis mi történt? Meg akartam erőszakolni…?
Ugyanakkor a fájdalmaim megszűntek, s homályos vízióm is kezd kitisztulni. Kezem leeresztve, összezavarodva tápászkodom le társamról, miközben megpróbálom összerakni fejemben a mozaikot. ~ Amire legutoljára emlékszem, az annak a korcsnak a szúrása, és az abból származó fájdalom… a másik rab is hasonlóakon ment keresztül, az ő felsője is szétszakadt, akárcsak az enyém… talán, valamiféle mutáló gélt fecskendeztek belém.
- Nem tudom, mi történt… de jobb lesz, ha távol maradsz tőlem… - Jelentem ki, miközben kirántom kaszámat a talajból.
- Ha még egyszer ilyen történik veled, komolyan mondom, tarkón váglak, hogy elájulj. – Szól vissza Lizy, ám elhatározása elég gyenge lábakon áll…
Nagyot sóhajtva pillantok fel a sötétségbe burkolódzott égboltra, melynek esőcseppjei könnyekként csordogálnak végig egyre hidegebb testemen. ~ Azt az ezüstfehér felsőt Virgotól kaptam, amikor még Atsuival vadásztunk azokra a harmadrangú sötét céhesekre… nagyon szerettem azt a ruhadarabot. – Emelem üres tekintetem a megritkult kulcscsomóm vonalába. ~ Ha itt lennél, biztos hoznál nekem egy másik felsőt, hogy ne fázzak… Ha itt lennél, te tudnád, hogy pontosan mi is történt velem. Vajon semlegesítette a mérget a testemben keringő mágia, vagy csak ideiglenesen változtam vissza? Ha itt lennél… hiányzol…
- Két oka is van, amiért nem szabadna a közelemben tartózkodnod. – Szólalok fel ismét. – Először is, fogalmam sincs, mikor változok át ismét egy alávaló korccsá. Lehet, hogy soha többé… de az is lehet, hogy már a következő pillanatban. Ha ez megtörténik, képtelen leszel megállítani… A második ok… - Nézek bele szemeibe. – Elegem van abból, hogy úgy viselkedsz, mint egy tíz éves kis csitri, akitől ellopták a játékmackóját. Ellenséges területen vagyunk, és olyan alakok ellen harcolunk, akik már alapvetően is felfoghatatlan erők birtokában vannak, hát még hazai terepen… és te mégse vagy képes használni az agyad. Higgadj le, különben semmi perc alatt meghalsz… - Veszek mély levegőt. – Persze, ez furcsán hathat tőlem, aki nem épp a hidegvéréről híres. De itt most a legjobb barátainkról van szó. Ha te nem mented meg a kulcsodat, senki se fogja megtenni helyedet. Engem csakis Virgo biztonsága érdekel, szóval tudd, ha meghalsz, Scorpio örökre az ő kezükben marad… Ó, és még valami. – Fordítok neki hátat. – Gyilkos vagyok, nem bébicsősz…
- Ilyet is csak egyszer a büdös életben hallasz tőlem, szóval jól jegyezd meg: bocsánat... és igazad van, igyekszem majd kicsit komolyabban viselkedni. Szimplán zaklatott vagyok ennyi az egész... de megoldom. - Nyögi ki végül a lány, egy hosszabb hallgatást követően.
- Amennyiben megértetted, nem lesz baj. - Pillantok vissza. - Most pedig menjünk, és szerezzük vissza őket...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 573
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Vas. Okt. 09, 2011 11:39 am

Grimmoire Heart: Miután kipattogtátok magatokat és oda-vissza oltottátok egymást, a rácsok hirtelen megadják magukat, ami annyit tesz, hogy építőelemeire dől szét. Szabad a pálya, így meg is indultok a lehető leglogikusabb irányba, arra amerre korábban a két idegen bement. Benyittok a duplaszárnyas ajtón, és egy börtönmenzán találjátok magatokat, amit már alaposan feldúltak előttetek. Az asztalok és a székeke széthajigálva hevernek. A fényforrásként szolgáló lámpák többsége, mintha már egy háborút is megélt volna. A fekete és fehér négyzet alakú járólapokból kirakott padló sem a legépebb. A mennyezeti ventilátorokat már csak a csoda tartja a helyükön. Két ajtó vezet tovább. Az egyik a konyhába vezet, ami ugye onnantól zsákutca, míg a másik valahová egészen máshová. Nem vagytok ti hülyék, ezért gondolom, nem a konyhába keresitek a kulcstolvajokat. Átszáguldoztok a széthajigált asztalok és székek között egészen az ajtóig. Már csak pár lépés választ el titeket az ajtótól, mikor is Leanna talpa alatt az egyik járólap megsüllyed. Ezt követően egy szolid kattanás hallatszik, s fogaskerekek lendülnek mozgásba. Az ajtó előtt egy kisebb fajta ágyú emelkedik elő, s azonnal lángtengert zúdít rátok. A mennyezeti ventilátorok hirtelen elszabadulnak, és pont titeket vesznek célba. Amint túlélitek ezt a két veszélyes csapdát az ételosztó pultok mögül egy sötét alak lépdel elő, oldalán két kutyájával. A menza berácsozott ablakán keresztül a Hold fénye pillanatokon belül megvilágítja a sátáni hangon hörgő férfit, de abban nem lesz semmi köszönet. A férfi úgy néz ki, mintha legalább hatszázhatvanhatszor megjárta volna a poklot, csakúgy, mint horrorisztikus kutyái.
Borzasztó, ragyás pofáját négy, fekete bőrszíj szorítja össze, három vízszintesen és egy középen függőlegesen. Beszélni csak a rothadó fogai összeszorításával képes. Rongyos, barna színű bőrkabátja alatt megfakult fekete ruházatot hord, amin ott díszeleg a már jól ismert lakatminta. Jobb kezében pedig egy duplacsövű sörétes puskát tart. Kutyái még nála is ocsmányabbak. Az állat minden porcikájáról le van nyúzva bőre, s teste merevségéről vaspántok gondoskodnak, fejük helyén pedig frissen nyúzott emberi koponyák vannak, üres szemüregekkel.
- Hát itt van a prédám! Kapjátok el őket!
A két emberfejjel megáldott rémség azonnal felétek is rohan. Gyorsak, elképesztően gyorsak, és kiválóan bírják a gyűrődést, szóval nem lesz könnyű leverni őket. Ám még alig külditek át őket a másvilágra, mikor gazdájuk háta mögött újabb négy ilyen dög jelenik meg.
- Nem bírtok az én kicsikéimmel! Hiába öltök meg egyet, másik kettő jön helyette! – démoni torokhangon kacag fel, majd hirtelen célra tart és tüzel. A sörét pedig telibe kapja Den bal vállát, aminek így teljes kampó.
További rossz hír, hogy ezt a kutyatenyésztő bolondot sem tudjátok megérinteni, akárcsak a két korábbi alakot.
- A szökevény prédámat mindig elejtem! – újratölt, de közben a kutyák támadásba lendülnek.
Menekülnötök kell vagy rövidúton végetek lesz! Vissza kimenekültök az udvarra, majd véletlenszerűen be egy másik épületbe. Valahogy le kell ráznotok a kutyákat és a mögöttük titeket sátáni kacajjal követő alakot is.
Egy hosszú folyosón haladtok keresztül, mikor váratlanul megnyílik alattatok a padló és zuhanni kezdtek. Pechetekre két külön csatornában folytatjátok tovább utatokat, tehát elszakadtok kegymástól.

Den: Te egy szutykos orvosi rendelő közepébe huppansz, ami elhagyatottabb, mint a világ legridegebb pontja. Sokáig nem tudsz nézelődni, mert az íróasztalon elhelyezett vetítőgép pillanatokon belül beindul. A gép pedig egy háromdimenziós orvost vetít ki.
- Üdvözlöm önt Zarctala orvosi rendelőjében. A nevem Doktor Killjoy. – A szakadt ruházatú orvos odalépdel hozzád, és megböki mellkasodat, ami kicsit szokatlan egy kivetített képtől. – Már értem, hogy miért akarja önt ennyire a börtönőrünk. – Visszasétál, s közben a falon egy anatómiai rajz jelenik meg. Egy anatómiai rajz, ami azt a szörnyet ábrázolja, amivé korábban az a rab átváltozott. – Most ön ez a szörny. Egy valóságos előre beprogramozott vérengző ösztönlény. A börtönőrünk imádja az efféle szörnyeket levadászni, főleg, ha azok szökött rabok, akárcsak maga!
A bejárati ajtón hirtelen dörömbölni kezdenek.
- Killjoy, nyissa ki az ajtót! Érzem odabentről a prédám szagát!
Akárki is vagy szívedbe most félelem költözik. Egy olyan ellenség üldöz, aki érinthetetlen, és jobban hasonlít egy pokolszökevényre, mint emberre. Az elfogyhatatlan kutyákról nem is szólva, akik ott csaholnak mögötte…
- Ha jót akar magának, akkor meneküljön! – mondja a doki búcsúzóul, mielőtt a vetítőgép leáll, és ő maga eltűnik.
Szerencsédre két út is vezet ki a rendelőből, ha menekülni akarsz és nem meghalni. Egy ablak és egy ajtó.
Most mi lesz veled?

Szín: Crimson

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Miss Varens: A pengés rémség a tűz fényére azonnal haragosan reagál, és ocsmány üvöltözésbe kezd. Hallod amint lábaiul szolgáló pengéi hevesen döfködik a plafont, miközben igyekszik egyre távolabb menekülni. Tiszta a terep, kimész a félig lángoló folyosóra. Első amit észreveszel az az, hogy a szomszédos cellákban már egyik rab sem él, az összessel végzett egy pengés.
Elindulsz a folyosó végén lévő acélajtóhoz, hogy minél hamarabb megszabadulj a cellák közül, ám az ajtó zárva van és más kiút nincs. Persze az ajtó rugdosására/rángatására egy őr felfigyel és megjelelik a túloldalon.
- Azonnal menjen vissza a cellájába, kézben tarjuk a dolgokat!
Alig fejezi be mondandóját, mikor egy penge szúrja keresztül a fejét a plafon irányából, s emeli fel. Az őrnek annyi és te kulcs híján bennragadtál. Mögötted valami halkan hörögni kezd. Megperdülsz, és meglepődve veszed észre, hogy a tűz fénye ellenére egy pengés közeledik feléd a folyosón. Pengekarjait egymáson kezdi élezgetni, miközben törött maszkja alól kilógó nyelve az izgalomtól hevesen rángatózik.
Hajrá! Győzd le ezt a szépséget!
Amint legyőzted a pengést az acélajtó túloldalán egy ocsmány alak jelenik meg.
- Látom, segítségre szorulsz, akárcsak én. Gyere gyorsan, mielőtt még rosszabbra fordul a helyzet! – Egy kulcscsomó csörgése hallatszik, majd már nyílik is az ajtó.
- A nevem Gustav, de a további formalitásokat inkább hagyjuk! Siessünk, innen mielőtt még megnyitják a Végső Kaput!
A férfi el is indul. Ha pedig rákérdezel, hogy mi is az a Végső Kapu, akkor elárulja, hogy az a börtönirányítók mestere.
A korábban lenyírt őr megcsonkított hulláját pont előttetek vonszolja mag után egy pengés, s húzza be maga után a szellőzőrendszerbe. A megcsonkított hulla vérébe pedig váratlanul egy ismerős alak landol. Az ismerős alak pedig maga Leanna, aki az imént még Den-el menekült az életéért.
Oké, most lehet élménybeszámolót tartani!

>>Gustav<<
Szín: DarkKhaki
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Szer. Okt. 12, 2011 3:54 pm

Viszonylagos csend költözik a gyöngyházfényes éjszakába, ám hamar meg is törik, hála a darabjaira hulló fémrács keltette zajnak.
További szavak nélkül, egyöntetűen vesszük célba azt az épületet, melynek bejáratán nem is olyan rég még kulcsunk tolvajai léptek át. A sötét, duplaszárnyas ajtó mögött egy feldúlt étkezde látképe fogad minket. Az egész hely olyan, mintha csak seregek csaptak volna össze falai közt…
A fekete-fehér, négyzetlapos padlózat több helyen felrepedt, a korhadt faasztalok pedig szerteszét hevernek a hozzájuk tartozó székek társaságában. A halványan pislákoló lámpások legtöbbje épp haláltusáját vívja, hasonlóan az élesen kattogó, menyezettre ajzatott ventillátorokhoz. A helységet domináló üresség pedig csak még tovább fokozza a kísérteties hangulatot.
- Arra menjünk. – Bökök rá az egyik kijáratra, hisz párja pusztán a zsákutcába torkolló konyhába vezet.
Társam bólintását követően el is indulunk a megadott irányba, ám amikor az ajtótól már csak egy hajszálnyira vagyunk, lépteink halk ritmusába egy oda nem illő kattanás furakodik be. Visszapillantva hamar rájövök, hogy a zajért Lizy lába a felelős, mely egy járólapba besüllyedve, fogaskerekek egész láncolatát indítja be.
- Hogy szülne sünt farfekvéssel, aki ezt a helyet építette! Pedig most direkt vigyáztam! – Rántja elő nagy bőszen katanáját, felkészülve a legrosszabbra.
Mindösszesen egy halk sóhajtással fejezem ki véleményem, többre amúgy se futná az időnkből…
Az ajtó elé egy kisebb, ám annál bonyolultabb ágyú tör utat magának a mélyből, míg az elnyűtt ventillátorok, szikrákat szórva leszakadnak helyükről, s propellerek módjára felénk veszik az irányt. Bár eleinte veszélyesebbnek ítélem meg a gyorsan forgó szerkezeteket, a lángokat szóró fegyver hamar rácáfol véleményemre.
- Jetblack Fire Magic! – Szegezem hirtelen előre jobb karom, s két ujjamat összecsettintve, életet adok mágiámnak.
A fekete és vöröses tűz ádáz harcot vív egymással, mígnem varázslatom, párját elfojtva utat tör magának, s felrobbantja az ágyút. Ugyanakkor, nincs időm pihenni, hisz tüstént félre kell ugranom a ventilátor útjából, mielőtt az felnyársalhatna.
Így is teszek, ám a szerkezet, félelmeimhez híven, nyomon követi mozgásom. Velem egyként vált irányt, egyenesen a nyakam felé suhanva, ám ezalatt már elég időt nyertem magamnak kaszám előrántásához, melynek egyetlen csapása kétfelé hasítja a megbolondult berendezést.
Társamra pillantva hamar rájövök, hogy ő is hasonlóképp járt el, pengéje segítségével…
Már vissza is fordulnánk a kijárat felé, amikor bőrcsizma nyikorgására leszek figyelmes…
A pultok mögül egy sötét alak sziluettje rajzolódik ki, ám a Hold ezüstös fátyla hamar megvilágítja igazi valóját… egy valót, amely még engem is megdöbbent. A férfi arca olyan, mintha szét akarna esni, három sötét szíj tudja csak a helyén tartani eltorzult képét. Rothadó szájából érdes hörgés vehető ki, míg szintén aszott tenyerében egy sörétest pihentet. Ruházata ócska, s kopott, tökéletesen ráillik gazdájára.
Persze, mint mondani szokás, a baj nem jár egyedül… nos, ezúttal sem. A pokolfajzat oldalán két nyúzott dög áll támadásra készen, kiknek egykori arcuk helyén mostanra már csak egy-egy, emberi koponya éktelenkedik.
Társam lába szabályosan földbe gyökeredzik a látványtól, s szemeiből egyértelműen kivehető a félelem… bár engem se ér üdítően a látvány, egy valamit nem feledek. Bármilyen is ronda legyen egy élőlény, ha él, azt jelenti, hogy meg is lehet ölni!
- Hát itt van a prédám! Kapjátok el őket! – Uszítja ránk kutyáit a rémség, túlvilági hangján.
- Azt nem hinném, te korcs! – Szegezem rájuk jobb kezem. – Jetblack Fire Magic!
A heves lángnyelvek hamar elfedik a három förtelmet, ám a négylábú fenevadak pillanatok leforgása alatt kivetik magukat a tűz öleléséből. Bár testük néhol elfeketedett, mégis hatalmas vehemenciával, s gyorsasággal vetik ránk magukat.
A Starsplint nyelével még idejében megállítom a felém elrugaszkodó dögöt, ám hiába horpad be koponyája, lábait hátrafeszítve, újult erővel tör az életemre.
- Jetblack Fire Magic! – Fékezem meg reptében egy tűznyalábbal.
A kutyaszerű lény ismét meginog, de teste nem akar elenyészni… Makacsságát látva, szinte már pánikszerűen csettintgetem össze szabad kezem két ujját, újból, s újból lángra gyújtva a fenevadat. Mikor már porhanyós végtagjai alig bírják megtartani saját súlyát, idejét látom véget vetni a játszadozásnak…
- Pusztulj! – Azzal, kaszámra két kézzel rámarkolva megfordulok tengelyem körül, s hatalmas elánnal vágok bele a lény oldalába, egészen koponyájáig, mely szilánkosra törik.
Lendületem ugyanakkor nem fékezem le, fegyverem a magasba emelve, a következő forgásnál erőből a lény bordái közé rúgok, így falra kenve az élettelen testet.
Pillanatnyi győzelmem látva kissé kifújom magam, majd női társam felé fordulok, ki még heves csatát vív saját ellenfelével. Bár már sikerült párszor megvágnia, az mit sem veszített vérszomjából…
- Jetblack Fire Ball! – Hajítom oldalba a dögöt egy fejnyi tűzgolyóval, kitaszítva őt egyensúlyából.
Lizy tüstént lecsap az alkalomra, s katanáját mélyen a fetrengő ragadozó torkába mélyíti, majd át is metszi azt.
Kaszámmal játszadozva lépek egy vonalba a sátáni figurával, ám legnagyobb megdöbbenésemre, a sötétség öleléséből négy újabb öleb szakad ki. További kellemetlen tényező, hogy a fickón nyoma se látszik annak, miszerint nemrég egy lángtengerben fürdőzött… mind rusnya teste, mind hosszúszárú kabátja teljesen ép… már amennyire „ép” volt eredetileg is…
- Nem bírtok az én kicsikéimmel! Hiába öltök meg egyet, másik kettő jön helyette! – Kacag fel, démoni visszhangot keltve, miközben rátölt fegyverére.
Ugyan próbálnék idejében reagálni, de minden túl hirtelen történik… a sörétek gyors, és fájdalmas munkát végeznek. Ball vállam helyén eleinte csak meglepő könnyedséget érzek, ám hamar elkap a pokoli, égető kín..
- Guáááá… - Harapom el ordításom, fogaimat csikorgatva.
Fegyverem a földön csattan, s az így felszabaduló tenyeremmel sérült testrészemhez kapok… ám az szinte teljesen megsemmisült. Egykori vállam cafatokban áll, egy jókora darab ki is szakadt belőle… ám a vért, s fájdalmat folyóként zúdítja rám. Még a vízióm is elmosódik… ~ Korántsem vehetem félvállról ezt a sebet… micsoda szóvicc…
- Jól vagy? – Szörnyülködik társam.
- Túlélem… - Sziszegem halkan, ám ellenfelünk hamar félbeszakítja a beszélgetést…
- A szökevény prédámat mindig elejtem! – Szavait puskájának újratöltése, s pokolfajzatainak rohama nyomatékosítja.
- Franc… el kell húznunk innen… Jetblack Fire Magic! – Remegő kezemmel kigyújtom a mennyezet egy részét, melynek egy-két aláhulló eleme némi időt nyer nekünk. – Ezt fogd meg. – Hajítom oda Lizy-nek kaszámat, elvégre nekem szükségem van a szabad kezemre, ha nem akarom, hogy teljesen elvérezzek.
Sérülésem peremét szorongatva rohanok ki az udvarra, s miután társam beér, egy közeli épület felé vesszük az irányt. Bár a környezet teljesen összemosódik a számomra, próbálok ésszerű irányba haladni…
- Most mihez kezdjünk? – Kérdez rá a lány, menekülésünk kellős közepén.
- Egyelőre találnunk kell egy biztonságos helyet… rendeznünk kell a sorainkat… - Zihálom, kissé nehezen érthetően.
Bár lépteink viszonylag sebesek, a cipőink keltette ritmus egyszer csak megszakad, mi pedig zuhanni kezdünk…
Fogalmam sincs, mi történik, de mire észreveszem magam, már egy különös, elhagyatott helységbe zuhanok alá. Mivel társam sehol se látom, valószínűleg ő máshova került… ami már csak azért is aggasztó, mert a Starsplint nála maradt… ~ Na nem mintha olyan jól tudnám forgatni fél kézzel…
A körülöttem lévő terem leginkább egy orvosi szobára emlékeztet. Az ósdi íróasztalon rézedények, s üvegfiolák ölelnek körbe egy vetítőgépet, míg a közeli polcokon, számomra ismeretlen rendeltetésű eszközök sorakoznak.
Nyugalmamat elnézve, már épp elkezdem apró lángocskákkal égetni a sebem környezetét, kissé lelankasztva vérzésem, mely még így is egy szörnyen fájdalmas folyamat… ám a félhomályt pillanatokon belül egy kivetített orvos alakja világítja be.
- Üdvözlöm önt Zarctala orvosi rendelőjében. A nevem Doktor Killjoy. – A rendezetlen alak mellém sétál, majd megérinti fedetlen mellkasom… ami kissé meglep, tekintve, hogy ez csak egy hologram… – Már értem, hogy miért akarja önt ennyire a börtönőrünk. – Lépdel hátrébb, mire a koszos falon a nemrégiben látott, pengekarú teremtmény testfelépítése rajzolódik ki. – Most ön ez a szörny. Egy valóságos előre beprogramozott vérengző ösztönlény. A börtönőrünk imádja az efféle szörnyeket levadászni, főleg, ha azok szökött rabok, akárcsak maga! – Szavait dörömbölés zárja, s hamarosan dörgő ordítás zengi be a rendelőt.
- Killjoy, nyissa ki az ajtót! Érzem odabentről a prédám szagát! – Semmi kétség… ez a pokolfajzat lesz…
Remegő, véráztatta jobb karom a tekintetem vonalába emelve, rájövök, hogy különös érzés kerített hatalmába… mintha félnék… ~ Francba az egésszel! Olyan ez, mintha egy horror regény kellős közepébe csöppentem volna… érinthetetlen, túlvilági alakok, szörnyszülöttek, mindent átható sötétség… de nem érdekel. Akkor is visszaszerzem… őt semmiképp sem fogom veszni hagyni.
- Ha jót akar magának, akkor meneküljön! – Rángat vissza a valóságba az orvos szerzet kivetülése, mely aztán szerte is foszlik.
Hevesen verő szívvel mérem fel lehetőségeimet, amelyek egy ajtó, s egy ablak formájában merülnek ki. ~ Bár, ha megidézném Perseust, hogy feltartsa őket, talán nyernék pár perc előnyt… de ezt nem tehetem vele, még akkor se, ha ő nem halhat meg… - Rohanok az ajtó elé. ~ Ugyanakkor, ez a förtelem a szagom alapján követ… bár, hamar rájön majd, hogy ez csak egy elterelés… sőt, valószínűleg egyből átlát majd a szitán. De még ha csak pár másodpercre is sikerül elbizonytalanítani, már megéri… - Azzal berúgom a kijáratot, s tenyeremről egy adag vért csapok a mögötte ásító sötétségbe…
Mindezek után, ép karommal átperdülve annak párkányán, habozás nélkül kivetem magam az ablakon…


A hozzászólást Den Starkiller összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 13, 2011 1:39 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Szer. Okt. 12, 2011 9:31 pm

A pengés rém hangos üvöltözésbe fogott, hangjában némi szemrehányást is felfedezhettem. Elégedetten mosolyogtam, ahogy a kaparászó hangokat hallgattam: ezek szerint a pengés igyekezett minél távolabb kerülni a fénytől. Vulpecula vidáman csóválta a farkát, ahogy vele együtt kiléptem az immár néptelen folyosóra.
Odakint néma csend honolt - csak a kis lángok roppantották meg néhol a folyosó felemészthető részeit - a fából készült priccseket, és a holtakat. Égő hús átható bűze terjengett a zárt helyiségben, a füsttől pedig könnyezni kezdett a szemem. A cellák ajtajai ugyanúgy ki voltak vágva, mint az enyémé, és a holtak testén saját sorsomat láttam: átvágott torokkal, mások lefejezve hevertek szerteszét, valakit pedig kizsigerelt a rohadék rémség. Nem egy rab szája ordításra nyílt - ezeknek a tűz okozta halálát, bár a mellkasukon, hasfalukon vágott sebek nem a szellememtől származtak.
Az ajtó felé fordultam, és lenyomtam a kilincset, ám az zárva volt. Haragomban akkorát rúgtam az ajtóba, hogy beleremegtek a tartóvasak, és egy őr kis nyikorgó hang kíséretében elhúzta egy lyuk reteszét, amin át beleshetett.
- Mit akarsz?
- Engedjen ki! Most!
- Azonnal menjen vissza a cellájába, kézben tarjuk a dolgokat!
Amint ezt kijelentette, egy penge keresztülszúrta a mellkasát, és a plafon irányába emelte. Sűrű vérzápor zúdult alá, és undorító csámcsogás hallatszott, hús hersenése, és a halál bűze... elfordultam az ajtótól.
Egy penge hatolt át fémes harsanással az ajtón pont ott, ahol az előbb még a fejem volt.
Éreztem, hogy jéghideg indul ki a térdemből, egészen a gyomromig, ahol kockává fagyott, majd onnan lassan emelkedni kezd a torkomig, ahonnan talán sikoltásként tör majd elő... az előbb még viszonylag nyugodt szívem vadul kalapált, az agyam viszont teljesen leblokkolt. Gondolataim ugyanúgy ledermedtek és riadtan figyeltek, akárcsak én magam.
Közvetlen közelről néztem farkasszemet a pengés rémmel. Fekete gombszemével engem figyelt, maszkja törötten lógott az arcán. Egyik pengéje a fejem mellett az ajtóba állt, a másik egyelőre ernyedten lógott a teste mellett - láthatóan ő is lefagyott egy pillanatra. Nyelve izgalomtól remegett, és lelógott egészen az álláig, tűhegyes fogait megvilágította a tűz fénye.
Előbb kapcsoltam, mint a rém: mire másik pengéje is lendült, én már arrébb is táncoltam. A gyomromra szorítottam a kezem, és igyekeztem higgadtan lélegezni, és közben kényszerítettem magam, hogy igenis, nézzek szembe a rémmel, jól figyeljek meg rajta minden apró részletet - csak így győzhetem le.
A rém bőre szinte feszült a csontokon és izmokon, két karja két hegyes pengében végződött, kulcscsontja és lapockája pedig úgy ugrott elő a bőre alól, mintha csak át akarná szakítani. Csigolyái kidudorodtak a papírvékony bőr alól, lába azonban szöcskéére hasonlított - vékony volt, ám nagy ugrásokhoz tökéletes. Lassan felém fordult és engem méregetett - orra helyén lévő kis lyukak segítségével beleszimatolt a levegőbe, nyelve remegett, akár a kocsonya.
A félelem az a tulajdonság, amely megakadályozza, hogy változz. Mágnessé válik a félelem forrására, saját rémképeiddel üldöz, te pedig képtelen vagy harcolni ellene, és miért is harcolnál, ha elkerülni sokkal kényelmesebb?
Ám ha egyszer saját félelmed materializálódik előtted, már nem kerülheted el. Vagy harcolsz, vagy megőrülsz.
Kihúztam magam.
Ahhoz, hogy harcolni tudj, csupán annyi kell, hogy egyáltalán harcolni merj. Merészség... vagy bátorság, ha úgy tetszik. És hit: hinni magadban, és abban, hogy bármit dob is eléd a Sors, igenis győzhetsz.
A szívem végre visszaállt a normális kerékvágásba, és immár nyugodt higgadtsággal néztem a rémet. Az eleddig éhesen szívta magába a félelmemet... ám most csalódottan felhördült.
- Dögölj meg... és add át üdvözletem a többi Vizima - beli szemétnek a Pokolban! Vulpecula... tűzlabdát neki!
Kisrókám eddig aggodalmaskodva állt mellettem, ám látva eltökéltségemet, végül az ő tekintete is zordra váltott, és egy lánglabdát köpött a pengés felé. Az villámgyorsan kirántotta pengéit az ajtóból és a falból, és felugrott a plafonra, ahonnan viszont felém száguldott.
Felkaptam Vulpeculát, és félreugrottam. Gurultam egyet a földön, majd féltérden értem földet. A szellem az ölemből indította a következő lánglabdát, ami viszont telibe kapta a rém vállát. Ordítva zuhant a földre, majd kis tekergőzés után hasra hengeredett, két pengéjét a földbe szúrta, és így indította magát felénk teljes sebességgel.
Félreperdültem az útjából - mire a szerencsétlen teljes erővel nekivágódott a falnak és véresre zúzta saját koponyáját. Tántorogva felkecmergett a földről, ám a róka nem kímélte - újabb tűzlabdát küldött felé, amely ezúttal eltalálta a mellkasát. A rém kínlódva nekitántorodott a falnak, én pedig felálltam, leraktam a rókát a földre, felemeltem az egyik rácsdarabot, és keresztüldöftem a gyulladt bőrön át a mellkasán.
Az ocsmány rém veszettül hörgött, véres nyálat fröcskölt az arcomra, melyet undorodva töröltem le. Rezzenéstelen arccal néztem végig a szörny végső agonizálását, majd belerúgtam még utoljára élettelen testébe, amikor végre elterült.
Hirtelen hangos kulcscsörgést hallottam, mire az ajtó felé fordultam. Valaki meghallotta a küzdelem zaját, és most az ajtó kinyitásával foglalatoskodott. A kulcs hangosan csörögve fordult a zárban, mire a zárnyelv kattanva engedett, és az ajtó nyikorogva kinyílt.
Az ajtóban a legocsmányabb ember - már ha az volt - állt, akit valaha láttam. Arcvonásai eltorzultak, és mintha viaszból lettek volna - el akart folyni. Szeme két fekete magra hasonlított, orra épp csak kitüremkedett sárgás arcából, szája pedig úgy nézett ki, mintha kirúzsozta volna - ajkai vastagok és vörösek voltak.
- Látom, segítségre szorulsz, akárcsak én. Gyere gyorsan, mielőtt még rosszabbra fordul a helyzet! - sürgetően intett nekem, én pedig tétovázva léptem közelebb hozzá.
- Ki maga? - kérdeztem nagy adag gyanakvással a hangomban.
- A nevem Gustav, de a további formalitásokat inkább hagyjuk! Siessünk, innen mielőtt még megnyitják a Végső Kaput! - válaszolta, majd el is indult sietősen.
Utána indultam, választásom nem lévén - elvégre ő volt az első, aki nem lánccal, vagy pengével kínált meg.
- Mi az a Végső Kapu?
- Nem mi, hanem ki! Ő a börtönirányítók mestere!
Lett volna még kérdésem, ám ekkor megláttam egy újabb pengés rémet. A gyomrom reflexből öklömnyire zsugorodott, ám már képes voltam hidegvérrel nézni a rohadékra. Az a korábban megölt őr hulláját vonszolta maga után. A megcsonkított hulla bőséges vércsíkot húzott végig a padlón, fél karját és egyik lábát talán már lemetélte a szörnyeteg. Feje természetellenes szögéből kikövetkeztettem - a rém a torkát is elvághatta. És valóban: ahogy jobban megnéztem, álla alatt úgy tátongott ott a vágás, mint holmi második morbid száj, mely éppen ordításra nyílik. Ebből már csak aprócska vérpatakok csörgedeztek - a vér már régen elfolyhatott belőle, életével együtt.
A szörnyeteg egy szellőzőben tűnt el zsákmányával együtt - a vértócsában pedig egy lány landolt, hatalmas kaszával. Kíváncsian figyeltem, és a lány is meglátott - a következő pillanatban pedig a nyakamba ugrott.
- Noah! - örvendezett, majd a társamra tévedt a tekintete - Mi... akarom mondani ki ez?
Egész jól titkolta megdöbbenését...
- Ez... kérlek szépen Gustav - mutattam be enyhén szólva furcsa küllemű társamat. - Amúgy én is örülök hogy látlak... még ha nem is éppen a legjobbak a körülmények - fintorodtam el, belegondolva, hogy elvesztettem az egyik csillagszellememet... és rémségek hada vesz körül minket.
- Hogy kerülsz ide? Engem megtámadott egy lakatos fazon, és elvette tőlem Scorpio-t... Dentől pedig Virgót, bár őt nem tudom, ismered-e. Céhtársam.
A mágust, akiről beszélt, nem ismertem, ám a szelleméről már hallottam nem egyszer.
- Nem tudom, ki az a Den. Tőlem pedig Taurust... ezek szerint egy csónakban evezünk. Csak számomra plusz öröm, hogy ezeket a szörnypofákat még ismerem is... sajnos.
- Ne is mondd... én az előbb épp az életemért rohantam. Az előbb még egy kísérteties fazon üldözött engem csontkutyákkal, de nem akarod megtudni, hogy nézett ki. Nagyon félek... Az egyetlen, ami tartja bennem a lelket, az Scorpio. Mindenképpen vissza akarom kapni, bár nem tudom, mi folyik itt...
Bátor lány...
- Vizimában láttam már ezeket... akkor még féltek a fénytől, ezért van velem Vulpecula. Felgyújtotta a kérésemre a folyosót... egy - két példány még mindig menekül a fény elől, de sajna vannak strapabíróbb fajták - húztam el a számat. - És ha minden igaz, a pengéseken kívül akkor vár még ránk tűvel döfködő fajta, egy kényszerzubbonyos vakondféle láncokkal körbetekerve, egy hatalmas behemót, hasában szőrtelen patkányokkal.... és még ki tudja még mi. Én is csak Taurus miatt vagyok még itt. Nem érdekel, miféle szörnyszülött áll az utamba, de visszaszerzem, ha addig élek is! Nélküle nem fogom elhagyni ezt a helyet! - jelentettem ki zordan.
- Akkor ebben is egyezik a véleményünk - mosolyodott el kissé nyugodtabban. - A vállam elég ramaty állapotban van, de valahogy megleszek vele; mindenesetre merre induljunk?
- Nem tudom... de Gustav talán igen. Legalábbis eddig őt követtem. Szerinte nem kéne bevárnunk, míg beindítják a Végső Kaput.
- Végső Kapu?
- A börtönirányítók mestere. Ergo.. az tárgytalan, hogy maradunk, én legalábbis biztosan, mert Taurus nélkül nem megyek el innen.... de lehetséges hogy nála vannak a kulcsaink. Vagyis: nem csak hogy nem kerülhetjük ki, de ha tényleg nála vannak a kulcsaink, akkor meg kell őt találnunk, hogy visszaszerezzük tőle. Már ha tényleg nála van.
- Akkor menjünk.
- egyezett bele Lea. - Nem áll szándékomban fejjel a falnak rohanni, az előbb ugyanis megtapasztaltam, milyen következményei vannak. De igazad van.
- Én sem akarok fejjel a falnak rohanni - sajnos már megtapasztaltam ezeknek a rémeknek az erejét. És az sem biztos, hogy a kulcsok nála vannak, ez esetben viszont semmiért halnánk meg. Ki kell derítenünk, hol van Taurus, Scorpio.. és persze Virgo. Van ötleted?
- Semmi
- sóhajtottam fel csalódottan. - De azt tudom, hogy azzal a pasival nem futhatunk össze újra. Den mindkettőnknél erősebb mágus... és esélye sem volt ellene... nem tudom mihez kezdjünk.
- Milyen volt a fickó? Mit tud?
- fejemben halvány ötlet kezdett körvonalazódni, de előbb tudni akartam, mire képes a fickó, akit még ez a Den sem tudott legyűrni.
- Az arca széthullófélben volt, olyan, mintha éppen a pokol fenekéről rángatták volna elő. Volt nála egy sörétes puska is. Telibe trafálta vele Den vállát, így került hozzám a kaszája, aminek mellesleg ha bármi baja esik, engem elevenen szénné éget. De ez most részletkérdés. Viszont volt egy jellegzetessége: egy lakat minta!
- Szóval sörétes... és hova lett a társad?
- kérdeztem.
- Fogalmam sincs. Ő is lezuhant, mint én, de nem egy helyre estünk.
- Mindenekelőtt őt kellene megtalálnunk.
- vetettem fel. - Egymagában nem ért sokat... de talán ha hárman támadunk rá, talán elérünk valamit. Ha tényleg az a fickó a Végső Kapu, és tényleg nála vannak a kulcsaink, akkor Den is kelleni fog. Egyrészt, mert nálad van a kaszája, ugyebár... másrészt ugye, a kulcsok nála lehetnek, ám ha mégsem, tud róluk valamit - akármelyik is, mindenképp le kell vernünk, ha tetszik, ha nem. De ehhez Den is kell. Nem láttad, hogy merrefelé csúszott - zuhant?
- Mellettem. Ezen kívül viszont veszett ügy. De őt ismerve könnyen lehet, hogy bajban van, mivel csúnyán megsérült.
- Viszont azt mondtad, erősebb mint mi ketten - vagyis tud magára vigyázni. A sérülése nem lesz gond, Serpens ellátja - jut eszembe, ha megsérültél, szívesen megidézem, hogy rendbe rakjon
- mosolyogtam. - Aztán megpróbáljuk megkeresni Dent, és mehetünk a Végső Kapu elé. Ez már úgy hangzik, mint egy terv, de vajon elfogadható is?
- Szerintem igen. És... Csak a vállamba harapott bele az egyik dög, de annyira nem vészes... azt hiszem. Bár lehet elkéne a segítség
- mosolyodtam el. - Viszont nem akarom hogy sok erőt pazarolj.
Aggódva néztem Lea vállát, de végül rábólintottam.
- Hát jó... mindenesetre majd szólj, ha netán elkél a segítség. Viszont akkor keressük meg a céhtársadat. Közben meséld el, mi történt veletek, amíg itt voltatok - mondtam, majd elindultam egy irányba.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leanna Darkness
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 170
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Feb. 09.
Age : 24
Tartózkodási hely : Grimmoire Heart - a léghajó tetőtere

Karakter információ
Céh: Grimoire Heart
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Pént. Okt. 14, 2011 11:10 pm

A kisebb leoltásom után inkább csak hallgattam, és némán ballagtam mögötte. Tetszett vagy sem, igaza volt, túlságosan is. Ez pedig, ha nem is mutattam ki, de nagyon felidegesített. Hogy pont neki legyen igaza… fulladna meg. Mondjuk, ha megtörténne, akkor itt halnék meg egyedül ennyi szarral körülvéve, de az ilyen részletekbe ne menjünk bele.
Gondolatmenetemet reccsenés és nyikorgás törte meg, majd oldalra pillantva megláttam a hang forrását is: a rácsok a harc végeztével ledőltek. Minden szó nélkül vettük célba azt az épületet, ahol korábban a két fickó felszívódott. A hatalmas, duplaszárnyú ajtó mögött nagyjából olyan látvány fogad minket, mintha egy háborús zóna maradványaira találtunk volna.
A padlózat fekete-fehér volt, bár a sápadt szín is inkább sárgás, poros és mocskos volt, több helyen megrepedezve. A faasztalok, melyek szanaszét hevertek, korhadtak és sérültek voltak, akárcsak az egykor ülőhelynek szolgáló székek. Az én szobámban sem volt mindig rend a léghajón, főleg ha valaki felhúzta az agyam, de ez mindenen túltett…
A lámpák többsége is a halálán volt, alig árasztottak magukból valami kevéske fényt, de a mennyezeten forgó, hangos kattanásokat adó ventilátorok sem voltak jobb állapotban. Ha röviden és tömören akarom kifejezni magam, minden úgy nézett ki mintha egy lomtalanításról gyűjtötték volna be a felszerelést. Ezeket a monoton, apró hangokat kivéve mindenhol kísértetiesen nagy csend honolt.
- Arra menjünk.
Gondolataimból Den hangja rázott vissza, amint az egyik ajtóra bökött. Volt egy másik is, de az egy konyhába vezetett, amivel nem sokra mentünk volna. Bólintottam, mire habozás nélkül előre lódult. Ezúttal nem mentem fejjel a falnak és rohantam előre. Négylépésnyi távolságban haladtam mögötte, és igyekeztem pontosan a nyomában lépdelni, nehogy kifogjak egy esetleges csapdát. Csak egyetlen egyszer csúszott félre a lábam, csak egyszer. És máris besüppedt a talpam alatt a járólap… ugyan miért ne?!
Valami kattant, majd csikorgó fogaskerekek hangja hasított a levegőbe.
- Hogy szülne sünt farfekvéssel, aki ezt a helyet építette! Pedig most direkt vigyáztam! – kiáltottam mérgesen, ahogy kardot rántottam, felkészülve az esetleges támadásra.
Den csupán eleresztett egy számomra kissé lemondónak ható, halk sóhajt. Volt egy olyan érzésem, hogy meglepődött volna, ha nem indítok el valamilyen csapdát… de igazából én is.
Az ajtó előtt a talajból egy kisebb ágyú emelkedett ki, szívéjes üdvözlésre készülve. A plafonon forgó ventillátorok szikrázva lepattantak a helyükről, s mint valami propeller, egyenesen felénk véve az irányt.
Az egyik szerkezet engem célozott meg, míg a másik az éppen ágyúval elfoglalt társamat.
- Jetblack Fire Magic! – csettintett egyet a csillagmágus, és a vörös s fekete tűz találkozott.
Egy kis ideig eltartott ugyan, de végül a fekete lángok diadalmaskodtak, s utat törve magunknak felrobbantották az ágyút. Szólni akartam neki, hogy vigyázzon, de a másik ventilátor engem támadott, így nem volt időm rá. Mivel erősebb volt nálam, így nem volt kétségem a felől, tud vigyázni magára. Kardommal először csak elhárítottam, majd több erőt felhasználva sikerült felszeletelnem. Amint társam felé fordultam, meggyőződtem róla, kaszája használatával ő is pillanatok alatt lerendezte az ügyet. Éppen emeltem volna a lábam, hogy folytassam az utam, de jól felismerhető, bőrcsizma nyikorgásra azonnal megmerevedtem.
~ Ez nem igaz, mi van még? – kérdeztem magamtól, ahogy a hang irányába fordultam.
A pultok mögött egy sötét alak kezd kirajzódni. Csak pár pillanatig takarja a homály, aztán a Hold fénye rá vetődve megmutatja azt, ami a legrosszabb rémálmaimat is felülmúlja. Egy férfi volt az, akinek az arca olyan volt, mintha szét akarna esni. Három sötét szíj tartotta csak a helyén, eltorzult, ragyás, undorító képét. A szája is elrothadó félben volt, s belőle mély, érdes hörgést hallatott. Ruházata szintén ócska és kopott volt, ezzel együtt pedig olyan látszatot keltett, mint akit most rángattak fel a pokol legmélyebb bugyraiból.
És mintha ez még nem lett volna elég, ott volt mellette az a két ocsmány dög, amikhez hasonlót szintén nem láttam soha. Az undormány két oldalán egy még őt is bőven lealázó kinézetű dögök sorakoztak fel. Nyúzottak és undorítóak voltak, valahol kutyaszerűségre emlékeztettek, de a fejük helyén emberi koponya volt…
Lábaim teljesen földbe gyökereztek, egy hosszú pillanatig mozdulni sem bírtam. Testem remegett a félelemtől, és el sem tudtam hinni, hogy ez komolyan velem történik meg. Ha nem lettem volna ilyen szinten lefagyva, még arra is képes lettem volna, hogy Den háta mögé ugorjak, menedéket keresve, még akkor is, ha ezért letol. Azért annyit le tudtam olvasni az arcáról, hogy ő sem örömmel fogadja a vendéglátóink, és nem is rezzenéstelen arccal.
- Hát itt van a prédám! Kapjátok el őket! – uszította ránk a lényeket, félelmetes, túlvilági, őrült hangon.
- Azt nem hinném, te korcs! – nyújtotta ki előre a karját Den. – Jetblack Fire Magic!
Szerettem volna megnyugodni, hogy ezzel vége is, de tudtam, hogy nem így van. Ennyitől egy ilyen pokolfajzat nem halhat meg. Hiába burkolták be a fekete lángok mindhármukat, a nyúzott borzalmak kiugrottak onnan. Itt-ott kicsit elsötétült a testük, de ezen kívül semmi változás nem volt…
Nem, volt időm Den-nel törődni, az egyik dög elrugaszkodott, egyenesen felém. Kardommal sikerült visszafognom, de nem sokon múlt.
- Jetblack Fire Magic! – hallottam meg Den hangját, de odafordulni nem tudtam.
Hangja egy pillanatra mégis elvonta a figyelmem, e pedig pont elég volt a négylábúnak, hogy gyorsaságából erőt kovácsolva a vállamba harapjon. Felszisszentem, elfojtva egy nagyobb ordítást, majd lendületből a padlóra vetettem magam, úgy, hogy a feje a talajba ékelődjön. Ennyitől azonban még nem adta fel. Elengedett ugyan, e rögtön utána, ha kisebb sérülésekkel is, újabb támadást indított, ezúttal a nyakam felé. Felugrottam a földről, ezzel kikerülve, majd a kardommal a csontjaiba hasítottam. Kevés sikerrel. Kezdtem egyre jobban kétségbe esni, Lassan már csak hadonásztam jobbra-balra. Tehettem bármit, ez a redves állat nem akart meghalni!
~ Francba mér! Mégis hová kerültem? Mi ez az egész?
- Pusztulj! – Hallottam meg újra a társam, majd csontszerű ropogást.
Tovább hadakoztam a vérszomjas lénnyel, de láthatóan nem sokat vesztett a lendületéből. Itt-ott megingott kicsit, mert a lábát többször is eltaláltam, arra hajtottam, hogy megbénítsam – sajnos elég kevés sikerrel.
- Jetblack Fire Ball! – csapódott egy sötét tűzgömb egyenesen a támadóm oldalába.
Szerencsére még magamnál voltam annyira, hogy kihasználjam az alkalmat, és azonnal kapcsoljak az állat egyensúlyvesztését látva. Felemeltem a magasba a fegyverem, majd villámgyorsan a koponyás élőlény torkába mélyesztettem, jókora lendülettel, átvágva azt.
A két állat legyőzésén felbátorodva Den egy vonalba lépett a továbbra is őrült ábrázatát tartó sötét alakkal, bennem azonban megvolt a felettébb rossz érzés – itt még jön folytatás, nem is akármilyen…
Vállamban a szúró érzés tompa lüktetéssé vált, mivel elég hamar leráztam magamról az állatot, túl komoly sérülést nem okozott. De ez is szinte semmivé lett, mikor megláttam az árnyékból kibontakozó négy újabb kutyát… arról nem is beszélve, hogy a korábban lángokban álló alakon egy karcolás sem mutatkozott.
Szemeim kikerekedtek, és lassú, hitetlenkedő mozdulatokkal ráztam meg a fejem.
~ Nem… ez nem lehet… ez csak valami rossz vicc. Igen, semmi más nem lehet… csak egy ostoba vicc…
Sírni akartam volna, de még az is belém ragadt.
- Nem bírtok az én kicsikéimmel! Hiába öltök meg egyet, másik kettő jön helyette! –e röhögött fel ördögien, hangja pedig csak úgy visszhangzott a teremben.
Kattanást hallottam, majd a fegyvere felemelkedett. Sikítani akartam, de a hang nem jött ki a torkomból. A mindig hatalmas ám ezúttal kudarcot vallott.
A lövedékek egyenesen Den bal vállába fúródtak, majd áthaladtak azon, durván szétroncsolva a testrészt. Ehhez képest az én korábbi harapásom alig volt egy szúnyogcsípés…
Hatalmasra kerekedett, ijedt tekintettel néztem, ahogy a vére elárasztja a helyet, és szétrepül a levegőben. ~ Ilyen komolyan nincs… nem létezik!
- Guáááá… – harapott el a fiú egy hangos ordítást, ahogy összeszorította a fogait.
Szinte azonnal elejtette a kaszát, ami nagyot csattanva remegett még párat a földön. Fájdalmas arckifejezéssel kapott a sérüléshez, ujjain pedig végigfolyt a vére, ami már így is nem épp apró tócsában állt alatta. Soha a rohadt életben nem hittem volna, hogy egyszer ilyen állapotban fogom látni… soha.
- Jól vagy? – tettem fel rémülten a felesleges kérdést, hiszen hogy lenne jól valaki, akiből ömlik a vér?
- Túlélem… – sziszegte halkan, ahogy mellé futottam.
- A szökevény prédámat mindig elejtem! – töltötte újra a fegyvert az alak, ahogy a dögök is megiramodtak felénk.
- Franc… el kell húznunk innen… Jetblack Fire Magic! –n gyújtotta ki reszkető kézzel a mennyezet egy részét, amely így engedve a rá nehezedő súlynak aláomlott, egy pillanatnyi utat adva nekünk.
– Ezt fogd meg. – hajította nekem a kaszát, én pedig egy pillanatnyi esetlenség után szorosan megmarkoltam.
Nem kellett mondania, hogy futás, magamtól is volt annyi eszem, hogy rohanjak, ahogy csak a tüdőm és a lábam bírja. Pár pillanat alatt beértem őt, s hátra sem nézve az épületre egy másik tákolmány felé vettük az irányt.
Den szemmel láthatóan nem volt jó bőrben, kissé szédelegve mozgott, és továbbra is vörös foltokat hagyott hátra sérült vállának köszönhetően.
- Most mihez kezdjünk? – kérdeztem, nem leplezve rémületem.
- Egyelőre találnunk kell egy biztonságos helyet… rendeznünk kell a sorainkat… - válaszolta, bár szavai kissé nehezen érthetőek voltak.
Rohanás közben egy szó, egy név nyilallt a fejembe: Scorpio. Miatta vagyok itt… azért, hogy megmentsem. De ha ilyen borzalmakkal kell szembenéznem… képes leszek én rá egyáltalán? Hiszen az egész testem annyira remeg a félelemtől, hogy futni is alig bírok! ’Csába az egész szarral, ezzel az egész hellyel!
Hirtelen a föld eltűnt a lábaink alól, egyik pillanatról a másikra. Sikítani sincs időm, máris lezuhanok a mélységbe.
Nagy puffanással landolok a talajon, és egy hangos loccsanással. A kasza mellettem koppant a földön, felülve pedig megállapítottam, egyenesen egy vértócsában landoltam. Körbenéztem, de mivel társam sehol nem találtam, hamar tudatosult bennem: elszakadtunk egymástól…
~ Ez pedig… - néztem a csillogó, immár véres fegyverre. ~ Nálam maradt…
Felvillant előttem egy pillanatra Den gyilkos, őrült vigyora, ahogy azt kérdezi, mi lett a fegyverével, mire bevágtam egy fintort. Most már komolyan azt sem tudtam, mitől féljek jobban… Ha ennek a cuccnak bármi baja esik, akkor ő fog megölni…
Oldalra fordulva egy kíváncsi tekintettel találtam szembe magam, amit eléggé régen láttam már. Félelmem egy pillanat alatt a felére csökkent, és megkönnyebbült, hálás arccal rugaszkodtam el, egyenesen felé rohanva, és a nyakába vetve magam.
- Noah! kiáltottam, ahogy szorosan megöleltem, és máris úgy éreztem, kezdek lenyugodni picit.
A mellette álló alak nem tűnt ellenségnek, de nem is volt bizalomgerjesztő. - Mi… akarom mondani ki ez? – kérdeztem a barátnőm, akin legnagyobb örömömre ott virított a barátságszalag.
- Ez… kérlek szépen Gustav – mutatta be az idegent, én pedig igyekeztem nem nagyon szemügyre venni, így is láttam már „pár” ijesztő dolgot... - Amúgy én is örülök, hogy látlak… még ha nem is éppen a legjobbak a körülmények – fintorodott el, ebből pedig levontam a következtetést, hogy neki sem voltak kellemesebb élményei ezen a helyen, mint nekem.
- Hogy kerülsz ide? – tettem fel a megpillantása óta foglalkoztató kérdést. - Engem megtámadott egy lakatos fazon, és elvette tőlem Scorpio-t… Den-től pedig Virgó-t, bár őt nem tudom, ismered-e. Céhtársam.
- Nem tudom, ki az a Den. Tőlem pedig Taurust… ezek szerint egy csónakban evezünk. Csak számomra plusz öröm, hogy ezeket a szörnypofákat még ismerem is… sajnos.
- Ne is mondd… én az előbb épp az életemért rohantam. Az előbb még egy kísérteties fazon üldözött engem csontkutyákkal, de nem akarod megtudni, hogy nézett ki. Nagyon félek… - Ismertem el egy nagyobbat nyelve, majd visszanézem rá. - Az egyetlen, ami tartja bennem a lelket, az Scorpio. Mindenképpen vissza akarom kapni, bár nem tudom, mi folyik itt…
Bátornak ható szavak, de belül az eszem akkor is azt sikította torkaszakadtából, hogy „Menekülj!”, mégse hallgattam rá. A szívem, amely ugyan tele volt félelmemmel, azt súgta, maradjak és mentsem meg Őt… én pedig inkább rá hallgattam.
- Vizimában láttam már ezeket… akkor még féltek a fénytől, ezért van velem Vulpecula. Felgyújtotta a kérésemre a folyosót… egy - két példány még mindig menekül a fény elől, de sajna vannak strapabíróbb fajták – húzta el a száját, és nem csodálkoztam, hogy ő sincs éppen jókedvében. - És ha minden igaz, a pengéseken kívül akkor vár még ránk tűvel döfködő fajta, egy kényszerzubbonyos vakondféle láncokkal körbetekerve, egy hatalmas behemót, hasában szőrtelen patkányokkal… és még ki tudja még mi. Én is csak Taurus miatt vagyok még itt. Nem érdekel, miféle szörnyszülött áll az utamba, de visszaszerzem, ha addig élek is! Nélküle nem fogom elhagyni ezt a helyet! –jelentette ki határozottan, én pedig csak bólintottam.
- Akkor ebben is egyezik a véleményünk - mosolyodtam el kissé nyugodtabban, mert a közelsége kissé visszanyomta a félelmem.
Ő volt az egyetlen olyan ember, akit ténylegesen is kimondtam a barátomnak, így ha velem volt, nem éreztem annyira nagy félelmet… persze a remegésem nem állt el, de jóval elviselhetőbb volt valaki olyannal az oldalamon, akire rá merném bízni az életem is. - A vállam elég ramaty állapotban van, de valahogy megleszek vele; mindenesetre merre induljunk?
- Nem tudom... de Gustav talán igen. Legalábbis eddig őt követtem. Szerinte nem kéne bevárnunk, míg beindítják a Végső Kaput.
- Végső Kapu?

- A börtönirányítók mestere. Ergo… az tárgytalan, hogy maradunk, én legalábbis biztosan, mert Taurus nélkül nem megyek el innen… de lehetséges, hogy nála vannak a kulcsaink. Vagyis: nem csak hogy nem kerülhetjük ki, de ha tényleg nála vannak a kulcsaink, akkor meg kell őt találnunk, hogy visszaszerezzük tőle. Már ha tényleg nála van.
- Akkor menjünk.
– egyeztem bele minden habozás nélkül. - Nem áll szándékomban fejjel a falnak rohanni, az előbb ugyanis megtapasztaltam, milyen következményei vannak. De igazad van.
- Én sem akarok fejjel a falnak rohanni - sajnos már megtapasztaltam ezeknek a rémeknek az erejét. És az sem biztos, hogy a kulcsok nála vannak, ez esetben viszont semmiért halnánk meg. Ki kell derítenünk, hol van Taurus, Scorpio… és persze Virgo. Van ötleted?
- Semmi
- sóhajtottam fel csalódottan. - De azt tudom, hogy azzal a pasival nem futhatunk össze újra. Den mindkettőnknél erősebb mágus… és esélye sem volt ellene… nem tudom, mihez kezdjünk.
- Milyen volt a fickó? Mit tud?

- Az arca széthulló félben volt, olyan, mintha éppen a pokol fenekéről rángatták volna elő. Volt nála egy sörétes puska is. Telibe trafálta vele Den vállát, így került hozzám a kaszája, aminek mellesleg ha bármi baja esik, engem elevenen szénné éget. De ez most részletkérdés. Viszont volt egy jellegzetessége: egy lakat minta!
- Szóval sörétes… és hova lett a társad?
- kérdezte.
- Fogalmam sincs. Ő is lezuhant, mint én, de nem egy helyre estünk.
- Mindenekelőtt őt kellene megtalálnunk.
– vetette fel, amivel csak egyetérteni tudtam, elvégre hárman többre megyünk. - Egymagában nem ért sokat… de talán ha hárman támadunk rá, talán elérünk valamit. Ha tényleg az a fickó a Végső Kapu, és tényleg nála vannak a kulcsaink, akkor Den is kelleni fog. Egyrészt, mert nálad van a kaszája, ugyebár… másrészt ugye, a kulcsok nála lehetnek, ám ha mégsem, tud róluk valamit - akármelyik is, mindenképp le kell vernünk, ha tetszik, ha nem. De ehhez Den is kell. Nem láttad, hogy merrefelé csúszott - zuhant?
- Mellettem. Ezen kívül viszont veszett ügy. De őt ismerve könnyen lehet, hogy bajban van, mivel csúnyán megsérült.
- Viszont azt mondtad, erősebb mint mi ketten - vagyis tud magára vigyázni. A sérülése nem lesz gond, Serpens ellátja - jut eszembe, ha megsérültél, szívesen megidézem, hogy rendbe rakjon
– mosolyodott el segítőkészen. - - Aztán megpróbáljuk megkeresni Dent, és mehetünk a Végső Kapu elé. Ez már úgy hangzik, mint egy terv, de vajon elfogadható is?
- Szerintem igen. És… Csak a vállamba harapott bele az egyik dög, de annyira nem vészes… azt hiszem. Bár lehet elkéne a segítség
- viszonoztam a mosolyt, de tudtam, az én kiesésem még mindig kevesebb lenne, mint Den-é, hisz tetszik vagy sem, nagyon is erősnek mondható. Nálam biztos több haszna van egy nagy csatában… - Viszont nem akarom, hogy sok erőt pazarolj.
Egy ideig aggódva nézett a vállamra, de végül megérően bólintott.
- Hát jó… mindenesetre majd szólj, ha netán elkél a segítség. Viszont akkor keressük meg a céhtársadat. Közben meséld el, mi történt veletek, amíg itt voltatok – felelte, majd elindult egy irányba, én pedig követtem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 573
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Szomb. Okt. 15, 2011 11:16 am

Csajszik: Útnak eredtek, ami most felettébb nyugalmas, leszámítva pár apróságot. A falakon túlról kaparászó hangokat hallottuk szüntelenül. Alattatok pedig a csatornarendszerben, mintha pengék rohangálnának el néha-néha. Itt-ott találtok néhány megcsonkított őrt, akik vérbe fagyva hevernek a földön. Ezek persze nem rettentenek el titeket, megállíthatatlanul haladtok tovább Gustavval az élen. Ám egyszer csak valami váratlan történik, mikor egy nagy belmagasságú csarnokba értek. Hátulról karok fonódnak a nyakatokra, majd azok elkezdenek fölemelni titeket a levegőbe. Fuldokolva kell küzdenetek az életetekért, miközben egyre magasabbra és magasabbra kerültök. Gustav kétségbeesetten sikongat a földön, mint egy rossz r@banc, próbál segíteni nektek, de esélytelen, már túl magasban vagytok. Aztán valahogy megoldjátok a helyzetet és kiszabadultok. A földre zuhanva azonnal fölpillantotok, hogy mi is akart titeket megfojtani. A látvány pedig egy igazi helyi specialitás. Egy deréktól lefelé csonkolt, összeaszott hulla, aminek belei kettő-három méter hosszan lógnak lefelé. Ráadásul a szépségek a nyakukban egy vaskos hurok van, aminek köszönhetően a plafonról lógnak le, és most két kezükkel húzzák visszafelé magukat a plafon sötétjébe.
- Ezek az akasztottak voltak. Olyan egykori rabok, akiket akasztással végeztek ki, és most mindenkinek azt a halált szánják, akik bekerülnek csapdájukba. – mondja, a szépség miközben felsegít titeket.
Mivel nem hiszem, hogy további maradásotok van ezek után, ezért gyorsan folyatjátok utatokat tovább, egészen egy beomlott lépcsőházig. A törmelékek között megpillantjátok egy eddig ismeretlen szörnyeteg lábait.
- Ez nem lehet! Beomlott a lépcsőház! Csak a csatornán keresztül juthatunk ki innen, de az még ennél is borzalmasabb hely.
Persze ti a kulcsaitok miatt elszántak vagytok, ezért egy pillanatig sem haboztok, hogy kijussatok. Megkeresitek a legközelebbi csatorna lejáratot és leereszkedtek a bűzölgő szennyvízbe.
- Csak gyorsan menjünk! – szól remegő hangon Gustav, amint leér. – Itt is van egy cellafolyosó, ahová az őrülteket zárták. Ha gyorsan átjutunk a csatornán, akkor talán megússzuk a találkozást.
Igyekeztek is ti, de a cellasoron mindenképpen keresztül kell haladnotok. A cellákban viszont eleven emberek helyett, hófehér viaszbábúk vannak, akik olyan mozdulatlanok akár egy szobor.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Den: A terved bejött, a vadászt sikerült félrevezetned. Óvatosan próbálsz keresztülvágni az udvaron, mikor is hatalmasat dobban a szíved. Hirtelen egy pillanatra minden erőd elhagy és térdre rogysz, ekkor pedig vérgőzös emlékképek villannak be azokból a percekből, amiket szörnyformádban töltöttél. Amint a látomások megszűnnek, erőd visszatér, és már indulhatsz is tovább. Több épületbe is megpróbálhatsz bejutni, de pechedre az összes ajtaja zárva van. Nagy sokára eljutsz arra a részre, ahová a rabokat szokták kiengedni, levegőzni. Ám most rabok helyett három aranyos kislányt látsz, akik labdáznak, s énekelgetnek. Ahogy közelebb érsz, rögtön észrevesznek. Durva sérülésedet észrevéve azonnal hozzád rohannak és szörnyülködve bámulják azt.
- Vér?
- Vér.
- Vér!
A három lányka egyugyanazon pillanatban lángokba borul. A bőr leég arcukról, hajuk pedig az égnek mered. Fogaik tűhegyessé válnak és egy hárpiát megszégyenítő sikolyok hagyják el torkukat.
A három boszorka azonnal rád támad és még több vért akarnak tőled.
Ellenségeid tűz és sebesség mágiában utaznak, s rendkívül agilisak. Valahogy el kell intézned őket, vagy különben ők intéznek el téged. Hajrá!
Amint kinyírod a három boszorkát a szemközti épület harmadik emeletének egyik ablakában egy ismerős alak jelenik meg.
- Elkapni! – ordítja a pokolszökevény, s kutyái azonnal kivetik magukat az ablakon.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Hétf. Okt. 17, 2011 3:13 pm

Sérülésem ellenére viszonylag simán érek földet, majd tenyeremet a vállamra tapasztva, habozás nélkül tovább is rohanok.
A Hold sápadt visszfényében sütkérező utcák közt suhanva próbálok minél messzebb kerülni üldözőmtől, ám hirtelen megtorpanok… úgy hullok két térdre, mintha csak átvágták volna az inakat lábaimban… a szívem majd kiszakad mellkasom fogságából.
Fogalmam sincs, mi történik, de a látásom is egyre felhősebb lesz… az épületek keltette árnyak mintha vörös árnyalatot öltenének magukra… minden olyan, mintha… vérben úszna…
Csapásokat mérek valakire… talán Lizy lesz az… nehéz kivennem az alakját… ám nem a kaszámmal támadom… a karomról lemállott hús helyén csontjaim pengévé fejlődtek…
- Ghiá... – Hőkölök hátra, vízióm megszakadtával.
Hevesen zihálva próbálom magam visszarángatni a valóságba, több-kevesebb sikerrel… ~ Sejtettem, hogy én is úgy jártam, mint az a korábbi rab… francba! Gyűlölök itt lenni… ha legalább nem egyedül kellene bolyonganom ezen az elátkozott helyen… de Monocerost mégse idézhetem meg egy ilyen környéken… Perseus pedig túl sok erőmet emészti fel ahhoz, hogy csak úgy sétálgassak vele… - Azzal, egyensúlyom visszanyerve tovább iszkolok az épületeket átölelő sötétségbe.
Megannyi ajtón próbálok bejutni, ám valamennyit zárva találom… márpedig nem hinném, hogy Virgo bitorlói a szabad ég alatt rejtőznének…
Kisvártatva, szemeim vonalában egy tágas tér bontakozik ki, melyet valószínűleg nagyobb tömegek számára terveztek… most azonban csak három apró alak rohangál gránitos lapjain. Közelebb érve arra is rájövök, hogy egy csapatnyi kislánnyal van dolgom… ártatlanul kacarászva dobálgatják könnyű labdájukat, miközben gyerekdalokat dúdolásznak… a meglepettség tüstént kerekre húzza szemeimet.
Hamarosan ők is észrevesznek engem, s miután bizonytalanul összenéznek, elém kocognak. Egyrészes, kárminpiros ruhácskáikba lágyan belekap a szél, miközben szörnyülködve, fájdalmas arckifejezéssel kémlelik a tenyerem alatt meglapuló sérülést.
- Vér? – Csendül fel egyikőjük lágy, mégis baljósló hangja.
- Vér.
- Vér!
Azzal egész testük lángra lobban, fáklya módjára kigyújtva őket, s elemésztve tejfehér arcbőrüket. Drótszálú hajuk a fekete égboltnak mered, míg fogaik olyan élessé válnak, hogyha valamelyik élére lágyan ráejtenék egy selyemkendőt, még azt is szétvágná… ~ Tudtam, hogy ez lesz a vége… kislányok egy ilyen helyen, ugyan! Még azelőtt szénné kellett volna égetnem őket, hogy átváltoznak… - Harapok ajkamba, majd gyors hátrébb szökkenve, megpróbálok teret nyerni magamnak.
Ugyanakkor ellenfeleim sem restek, éles csatakiáltásuk után, ketten elrugaszkodnak helyzetükből, míg a középső szemből támad rám. Szemmel szinte követhetetlen a mozgásuk, mintha csak három elmosódott lángnyaláb ellen kellene felvennem a kesztyűt, amelyek folytonosan változtatják a pozíciójukat… én pedig csak a jobbommal dolgozhatok… nem túl fényes a helyzet. ~ De akkor is… túl korai volna még Perseust használni. Ha fél kézzel is, de elbánok ezekkel a förmedvényekkel.
- Nem igazán szeretek lányok ellen harcolni… de gondolom titeket ilyen jelzővel nem is igazán illethetnélek, ugye? – Mosolygok a körülöttem cikázó szörnyszülöttekre.
Talán szavaim, talán arroganciám hatására, de az egyik szélső pokolfajzat megiramodik felém. Bár fél szemmel látom mozgását, túl hirtelen történik minden… forró érzés járja át mellkasom, testem pedig a levegőbe emelkedik.
Tompa puffanással hullok vissza a földre, mire a másik kettő, szinte vérszemet kapva nekem esik… ám ez nagy hiba részükről. Ugyan kissé égeti fedetlen testem az ütés helye, Tabu öklöseihez képest, ez semmi… egy ilyen nem keresztezheti koncentrációm.
- Jetblack Fire Magic! – Emelek magam elé egy koromfekete lángfalat.
A két teremtmény ugyan átesik akadályomon, a mágiám hőfoka jócskán meglepi őket… fekete tüzem béklyóként fonja körbe testüket, kioltva saját elemüket. Elkeseredett sikoltásokkal kapkodnak arcaikhoz, teljesen elveszítették önuralmukat… én azonban nem habozok.
Ép kezemmel ellököm magam a talajtót, s tengelyem körül megfordulva, fejbe rúgom az egyik lényt. Fekete lángoktól mardosta koponyája porként mállik szét cipőm nyomán.
Társa se jár jobban, mizériájával mit sem törődve ujjaim közé szorítom arcát, s hatalmas lendülettel a szilárd járólapba csapom azt. Tüzétől megfosztott teste hamar az enyészet áldozatává válik…
Ám az utolsó rémség, ki még korábban megtámadott, nem adott alább vérszomjából. Felpillantva már egy hatalmas, felém száguldó lángtöltetre leszek figyelmes, amely valószínűleg tőle származik. Bár időm vajmi kevés, még képes vagyok két ujjam összecsettintve, egy fekete tűznyalábot kreálni. Mágiám hosszában átszeli ellenfelem támadását, de őt már nem éri el…
Forró, gyilkolási vágytól fűtött kisugárzását egyre közelebb érzem magamhoz… sejtésem bekövetkezett, gyorsaságát kihasználva mögém szökkent… ám hibát vétett.
Igaz, miszerint bal kezem teljesen harcképtelen, de mégis… annyi erő még csordogál benne, hogy ujjaimat összecsettinthessem rajta… és ebben rejlik utolsó ellenfelem veszte.
Bíbor lángjait maga alá temeti éjfekete tüzem, mire ő kétrét rogy, így tökéletesen felajánlkozva arra, hogy koponyán térdelhessem…
- Tűz ellen tűzzel… - Vetem oda porrá foszló valójának.
Ám nem sokáig fürdőzhetek győzelmem mámorában… a térre árnyékot vető épület egyik emeletén, számomra ismerős hang mennydörög… ~ Ez ő lesz… francba… futnom kell... ezek a boszorkák nem említhetőek egy lapon vele… - Nézek idegesen az ablakok irányába.
- Elkapni! – Azzal, a démoni vadászebek alá is vetik magukat a mélybe…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leanna Darkness
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 170
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Feb. 09.
Age : 24
Tartózkodási hely : Grimmoire Heart - a léghajó tetőtere

Karakter információ
Céh: Grimoire Heart
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Csüt. Okt. 20, 2011 7:34 pm

Igyekeztem tartani Varens tempóját, és nem sokkal lemaradni mögötte. Semmi kedvem nem volt elveszni, főleg nem egy ilyen helyen. Mindhárman csendben ballagtunk, ami miatt viszont nem csupán a lépteinket hallottam. Hiába nem volt ellenség közvetlenül előttünk vagy mögöttünk, a falakon nem épp szívmelengető hangok szűrődtek át. Folyamatosan kaparászó hangokra füleltem fel, alattunk pedig valószínűleg csatornarendszer volt, ahonnan pedig pengék csattanásai hallatszódtak. Megborzongtam, és tenyereimmel megmarkoltam a vállaimat kereszt alakban. Sötét céh ide vagy oda, azért a Grimoire Heart mégsem olyan félelmetes, mint ez a hely…
A fal mellett nem egyszer pillantottunk meg egy-egy megcsonkított őrt, akik vérbe fagyva, már ki tudja, mióta hevertek itt. Kedvem lett volna megidézni Lem-et, hogy megöleljem és lenyugodjak, de szegény kisoroszlán helyből el is ájult volna a látványtól, így hamar letettem az ötletről. Hiába a sok hulla, akkor sem álltam meg, nem fordultam vissza, hogy elrohanjak. Eldöntöttem, hogy visszaszerzem Scorpio-t, kerül, amibe kerül, miatta vagyok itt, és nem fogom cserbenhagyni egy barátomat sem. Hiszen úgyis olyan kevés van belőlük… Tony után nem hagyhatom, hogy Scorpio megint rossz kezekbe kerüljön!
A Gustav nevezetű undormány haladt legelöl, láthatóan határozottan tudta, merre tart. Mi ketten csak csendben követtük, bennem pedig felötlött a gondolat: mi van akkor, ha csapdába csal minket? Ezen a helyen nem bízok senkiben, csakis a csillagszellemeimben, Varens-ben, és ismerjük el, aránylag Den-ben is.
~ Csillagszellemek… - gondolkodtam el egy pillanatra a szón, ahogy fellebbentek előttem az álom pillanatai. ~ A félelem és a fájdalom, ami a szívemet szorította akkor és ott, mikor ők elárultak engem, rosszabb volt, mint százezer pofon. Hiába akartam látni Scorpio arcát, nem tudtam. De megölt engem… valamiért nagyon rossz érzésem van. remélem, hogy azok a rohadékok semmit nem tesznek vele, mert ha Scorpio-nak bármi baja esik, akkor én…
Gondolataimat két a nyakamra fonódó kéz szakította félbe, ahogy elkezdtek felemelni a földről. Rémülten eszméltem fel, és egy pillanat erejéig körül is tudtam nézni. Annyira elbambultam, észre sem vettem, mikor egy nagy belmagasságú csarnokszerű helységben kötöttünk ki. Kétségbeesetten fuldokoltam, ahogy rúgkapáltam, és ujjaimmal az engem szorongató nagy tenyeret próbáltam lerángatni magamról – sikertelenül. Volt azonban valami, ami ennél is sokkal jobban megijesztett. Oldalra pillantva rémülten vettem tudomásul, hogy Varens is ugyanarra a sorsra jutott, mint én.
- Noah…! – nyögtem kétségbeesetten, ahogy elárasztott a düh. – A francba már!
Gustav alattunk kétségbeesetten sikítozott és rohangászott, láthatóan akart volna segíteni, ugrott utánunk, de már túl magasan voltunk ahhoz, hogy elérjen bennünket. Bizonyos fokig meglehetősen gyorsan emeltek minket, így fél perc alatt már jó pár méter magasan voltunk. Hirtelen eszembe jutott valami, ahogy észrevettem, barátnőmmel egyszerre. A földön maradt Vulpecula-ra pillantottunk, akit Noah nem sokkal korábban idézhetett meg. Ennyi éppen elég volt neki – harcias vicsorral lökte el magát a földről, egyenesen Gustav fejére, majd onnan újabb lendületet szerezve felugrott a magasba. Mély levegőt vett, majd tüzet fújt a szájából, egy elég nagy örvény keretében. A fejünk felett annyival süvített el, hogy ne égessen meg minket, de még így is tökéletesen telibe találta fogva tartóinkat. Erre abból jöttem rá, hogy az ujjak szorításai gyengültek, majd végleg el is engedtek minket, amitől nem kis durranással zuhantunk a földre. Köhögöttem egy jó sort, mire újra éreztem a torkomat, majd felpillantottunk, minek is állt szándékában kivégeznie minket. Leginkább a hányinger kerülhetett a látványtól. Két deréktól lefelé megcsonkított, összeaszott hulla volt, isten se tudja, mióta lehetettek itt. Beleik két-három méter hosszan lógtak lefelé belőlük, én pedig örültem, hogy nem akartam enni az elkövetkező pár órában… meg hogy még semmi nagyot nem ettem reggelire. Eddig kicsit éhesnek éreztem magam, de ezek után elég durván elment az étvágyam. A nyakukban még észrevettem egy vashurkot is, ennek köszönhetően lógtak le így a plafonról. A támadás után viszont jobbnak látták visszahúzódni, így két kezükkel kapaszkodva másztak vissza újra a magasan lévő plafon sötétéjébe.
- A rohadt életbe… mi a halál volt ez? – sziszegtem, ahogy lecsillapítottam a remegésem, és Varens felé fordultam. - Minden oké veled is? Vulpecula igazi életmentő…
- Igazi hazai felvágott, trancsírozva, jól átsütve - felelte, ahogy felnézett az eltűnő lényekre, majd kacsintott egy kisebbet. - Mellesleg jól vagyok, csak jól megszorongatott az egyik bőbélű.
- Engem is... jobb lenne hamar elhúzni innen - simogattam meg a nyakam, elmosolyodva a megjegyzésén.
- Ezek az akasztottak voltak. Olyan egykori rabok, akiket akasztással végeztek ki, és most mindenkinek azt a halált szánják, akik bekerülnek csapdájukba. – magyarázta Gustav, miközben felsegített minket.
Többre nem is voltunk kíváncsiak, sietős iramban folytattuk az utunkat, hogy mihamarabb elhagyhatjuk ez a termet. Semmi kedvem nem volt még egy meglepetés támadáshoz.
Nem sokkal később elértünk egy beomlott lépcsőházat, s a törmelékek között egy ismeretlen szörnyeteg lábait pillantottam meg. Egyértelmű volt, hogy erre nincs tovább.
- Ez nem lehet! Beomlott a lépcsőház! Csak a csatornán keresztül juthatunk ki innen, de az még ennél is borzalmasabb hely. – vázolta fel a lehetőségeket előttünk idegenvezetőnk, amitől elég látványosan elfintorodtam.
- Nem fordulunk vissza és nem is állunk meg. Scorpio, Taurus és Virgo számítanak ránk, szóval irány abba a csatornába! – jegyeztem meg, mire Varens is egy halvány mosoly mellett bólintott.
A legközelebbi csatorna lejáratot pár percbe telt felkutatni, majd ezt követően továbbra is a „szépséges” kísérőnk irányítása mellett leereszkedtünk a szennyvízbe.
Elképesztően büdös volt, de egy grimaszon kívül többre nem méltattam a dolgot.
- Csak gyorsan menjünk! – szólalt meg Gustav elég remegő hangon, ahogy leért. – Itt is van egy cellafolyosó, ahová az őrülteket zárták. Ha gyorsan átjutunk a csatornán, akkor talán megússzuk a találkozást.
Bólintottunk, majd szorosan mögötte haladva, tartva nem épp lassú iramát elindultuk a szóban forgó terület felé. Pár perc alatt oda is értünk, és Gustav csak tovább gyorsított a léptein, lassan már rohanás volt. A cellákban azonban meglepetésemre nem emberekkel vagy szörnyekkel voltak tele, hanem sima, hófehér viaszbábúkkal, amik meg sem moccantak.
- Már megint hová csöppentünk? – suttogtam összehúzva kicsit a szemöldökeim.
- Welcome in Horror Barbieland. Légy üdvözölve, vándor. Épeszű lakosok száma kereken kettő, azaz te és a vendéged. Élő lakosok száma: három, de ez még változhat. Mibe fogadsz, hogy mindjárt életre kelnek és a torkunknak ugranak? - felelte szinte már vidáman.
Erre a kijelentésére muszáj volt kicsit elkuncognom magam. Elképesztő, hogy még egy ilyen helyzetben is ki tudja belőlem csikarni a nevetést… félek, már nem sokáig lehet jó kedvem.
- Nem lepődnék meg rajta – válaszoltam szintén mosolyogva.
- Én sem. Bezzeg Taurus ilyenkor nincs itt, mikor ezeket be kéne darálni… de várjunk csak, hisz viasz az összes! Hah, úgy fognak olvadni a tűzben, mint a fagyi a napon!
Ezen ötlete hallatán megkönnyebbülten felsóhajtottam, de ez csak a látszat volt. Valahogy belül éreztem, hogy bizony ennyivel nem fogjuk megúszni… hiszen eddig sem volt sétagalopp ez az egész, biztos, hogy nem most fog változni. Sőt… valószínűleg csak rosszabbodni fog a helyezet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Csüt. Okt. 20, 2011 10:07 pm

Megindultunk hát, közben végighallgattam Lea beszámolóját. Ám ő gyorsan ledarálta a lényeget - ezen a helyen, ahol a csönd és az árnyékok szinte lesben álltak minden sarokban, és figyeltek... nem volt sok kedvünk beszélgetni. Csak tettük egyik lábunkat a másik után, hallgattuk lépteink monoton zaját és a visszhangokat - valamint az alattunk időnként felhangzó kaparászó hangokat. Láttam magam előtt, ahogy egyre több és több pengés suhan alattunk, érezve a szagunkat, ám már nem féltem. A legutóbbi harc minden félelmemből kigyógyított, és bár összeszorult a gyomrom néha, ahogy elképzeltem a dögöket magunk alatt, már tudtam, hogy legyőzhetőek.
Persze, nem csak a hangok alapján tudtuk, hogy itt vannak. Rengeteg hullára bukkantunk - egyesek kizsigerelve, mások összetépve, ám csonkolt hullákkal is találkoztunk bőven. Finnyásan fintorogtam, ám ezen kívül semmi jelét nem adtam, hogy sokkolna a látvány. Őszintén szólva... nem is érdekeltek. Biztos voltam benne, hogy pályafutásom alatt látni fogok ennél rondábbat is, és ez az út pedig Taurushoz vezet, így nem hátrálhattam meg semmiképp. De ha nem Taurus a tét, akkor se tettem volna... hisz egyes élőktől jobban lehet félni, mint a holtaktól.
Hirtelen valami a nyakamra fonódott, és a magasba rántott. Oldalra nézve láttam, hogy Lea is hasonló sorsra jutott, majd újabb vékony kacsok jelentek meg a semmiből és mindenütt a testünkre fonódtak. Rángatóztam, kapálóztam, próbáltam szabadulni, de egyre fogyott a levegőm - és amikor felnéztem, a tüdőmben maradt az a kevés is, ami oda jutott. De nem a félelemtől, hanem az undortól.
Rothadó hullákkal néztem farkasszemet - vagyis inkább fél hullákkal. Két lábuk már nem volt meg, hasukat felnyitották és a beleikkel tartottak minket fogva.
"Újabb adalék a vizimai bestiáriumhoz...", gondoltam magamban.
Gustav úgy rohangált odalent, mint a fejét vesztett csirke, Vulpecula azonban nagyon jól tudta, mit kell tennie. Gustav fejét használta dobbantónak, felugrott és kisebb tűzörvényt fújt a néhány rothadó alakra. A belek rögtön elengedtek a szorításukból, az orromban pedig égő hús bűzét éreztem, és felkavarodott a gyomrom. De ebből tudhattam, hogy Vulpecula eltalálta őket.
- A rohadt életbe… mi a halál volt ez? – sziszegte Lea, miután földre huppantunk, és végre levegőhöz jutott. - Minden oké veled is? Vulpecula igazi életmentő…
- Igazi hazai felvágott, trancsírozva, jól átsütve - feleltem, majd a lánykára kacsintottam. - Mellesleg jól vagyok, csak jól megszorongatott az egyik bőbélű.
- Engem is... jobb lenne hamar elhúzni innen...
Szívemből szólt a lány, így elindultunk ismét Gustav után, aki közben hevesen magyarázott. Őt talán jobban megviselte kis afférunk, mint kettőnket együttvéve.
- Ezek az akasztottak voltak. Olyan egykori rabok, akiket akasztással végeztek ki, és most mindenkinek azt a halált szánják, akik bekerülnek csapdájukba
Eközben elértünk a lépcsőkig... legalábbis látszott rajta, hogy mielőtt ráomlott a fél épület, olyasvalami volt. A törmelék alól egy eleddig ismeretlen rém lábai álltak ki. Nem volt kedvem megnézni a pofázmányát - egyrészt, nem sok maradhatott belőle ennyi kő alatt, másrészt, amúgy sem voltam rá kíváncsi.
- Ez nem lehet! Beomlott a lépcsőház! Csak a csatornán keresztül juthatunk ki innen, de az még ennél is borzalmasabb hely. - kezdett el óbégatni a férfi.
- Nem fordulunk vissza és nem is állunk meg. Scorpio, Taurus és Virgo számítanak ránk, szóval irány abba a csatornába!
Csupán jóváhagyólag bólintottam, Gustav pedig reménytelenül felsóhajtott.
- Csak gyorsan menjünk! – mondta Gustav, miközben a hangja úgy remegett, akár a nyárfalevél. – Itt is van egy cellafolyosó, ahová az őrülteket zárták. Ha gyorsan átjutunk a csatornán, akkor talán megússzuk a találkozást.
Sietősen haladtunk hát a bűzlő folyadékban. Igyekeztem nem belegondolni, inkább a látvánnyal vontam el a figyelmem. És azon sok néznivaló akadt - ugyanis egy újabb börtönszintre jutottunk, ahol a rácsokon belül fehér viaszbabák sorakoztak.
Leának sem tetszett túlzottan a hely...
- Már megint hová csöppentünk? – suttogta.
- Welcome in Horror Barbieland. Légy üdvözölve, vándor. Épeszű lakosok száma kereken kettő, azaz te és a vendéged. Élő lakosok száma: három, de ez még változhat. Mibe fogadsz, hogy mindjárt életre kelnek és a torkunknak ugranak? - feleltem vidoran.
A lány kuncogott egy sort.
- Nem lepődnék meg rajta.
- Én sem. Bezzeg Taurus ilyenkor nincs itt, mikor ezeket be kéne darálni… de várjunk csak, hisz viasz az összes! Hah, úgy fognak olvadni a tűzben, mint a fagyi a napon!
Félelmem eltűnte vidámságra ösztönzött. Örültem saját fejlődésemnek, de agyam hátsó zugában ott mászkált azért az aggodalom. Ezért igyekeztem közel tartani magamhoz a rókámat - egyrészt, hogy kéznél legyen, másrészt, nehogy elkapja valami ronda. Közben összehúzott szemöldökkel nézegettem a bábukat, és hallgattam a zajokat - biztos voltam benne, hogy jönni fog valami, ha nem most, akkor kicsit később.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 573
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Pént. Okt. 21, 2011 2:31 pm

Den: Az imént vívott harc és a komoly sérülésednek köszönhetően erőd már fogytán van. Ráadásul jól tudod, hogy a kutyák ellen csupán fölösleges szélmalomharcot vívnál. Persze, ha ezek ellenére is kedved van szembeszállni a szívós dögökkel, akkor áldásom rá. Ez esetben a létszámuk növekszik, ahogy azt már korábban tapasztaltad.
A vadászod persze nem soká várat magára, céloz és lő. Természetesen a távolságnak és a reflexeidnek köszönhetően el tudod kerülni a halálos lövedékeket. A kutyák és a lövések elől végül bemenekülsz egy hatalmas raktárcsarnokba. A küszöböt átlépve a szíved rakoncátlankodni kezd, egyre szabálytalanabbul és hevesebben ver. A raktárból balszerencsédre, csak egyetlen kiút van, az ablakok pedig legalább hat méter magason vannak. Visszafordulni már nincs lehetőséged, mert a kutyák fogai közé rohannál, ráadásul már a pokolszökevény is a közelben van. valahol el kell bújnod a ládatengerben, s bújócskát játszani az ellenfeleddel, amíg vissza nem jutsz a kijárathoz. A dolgodat nehezíti, hogy ha sokáig szemmel tartod a kutyákat vagy a vadászt, akkor szívverésed fokozódik, és minél gyorsabban ver a szíved azt annál tisztábban hallják a keresőid. Ám ha nem tartod őket szemmel, akkor fogalmad sem lehet róla, hogy hol járnak, mivel teljesen nesztelenül közlekednek. Arról nem is szólok, hogy a folyton a nyomodban vannak, mert szagod is árulkodó.
A postot egészen addig írd, hogy egy hosszú és idegtépő bújócska után kirontasz a raktárból, miközben a sörétek röpködnek a füled mellett. Alig csapod be magad mögött az ajtót, mikor a raktárból vakító fény árad ki, majd egy kisebb robbanás dönti azt össze. Hátrapillantasz, de már csak a romokat látod. A látványt követően ismerős rosszullét tör rád, ami csak egyre rosszabb és rosszabb lesz.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Csajok: Fokozott figyelemmel folytatjátok utatokat, de nem történik semmi. Bokáig érő vízben trappoltok végig a csatornában kialakított börtönfolyosón. A viaszbábúk, pedig nem mozdulnak, csupán szobor módjára ücsörögnek a rácsok mögött. Elértek egy acélajtót, amin egy tábla díszeleg, miszerint az az őrszoba. Gustav úgy sürget a haladásra, hogy szinte már fellök titeket.
Meglepődtök, mikor beléptek az őrszobába, hiszen az teljesen ki van világítva. A berendezési tárgyak itt-ott hiányoznak. Néhol egy-egy viaszból készített őr szobrát is láttok, sőt az ajtó mellett is ül egy, aki kezében egy kulcscsomót tartogat. A szobából a sarokban elhelyezett acélszerkezetű csigalépcső vezet fölfelé.
Talán megfogalmazódik bennetek a kérdés, hogy Gustav erre rázta annyira a sejhaját, de ekkor! Ekkor min a kettőtöket erős lökés ér hátulról, aminek következtében a szoba közepébe buktok. Miközben fölfelé tápászkodtok, Gustav kacaját halljátok.
- Megvannak! Megvannak! Megszereztem őket! Így már a nagymester megkegyelmez. – kezében a ti kulcsaitokat tartja. – Most már nincs szükségem rátok… - széttárja kabátját, s az alól három összeaszott, pengére felnyársalt nő formájában tör felétek a halál.
Gustav ezzel a rendhagyó „fegyverével” támad rátok, amit egy rakéta sebességével tőr elő és húzódik vissza, és hogy ne legyen elég ennyi a jóból, még árnymágiához is ért.
Közös erővel valahogyan bedaráljátok, s visszaszerzitek a megmaradt kulcsaitokat. Viszont ekkor a szobában minden fényforrás kihuny. Halk léptek hangját halljátok, s pár másodperc után vissza is tér a fény. Első körbenézésre nem történt semmi, ám másodjára már feltűnik, hogy az összes viaszszobor nyomtalanul eltűnt. Váratlanul, egy hat máter átmérőjű kört leszámítva újra sötétség keletkezik. A kör közepén ácsorogtok, s halljátok, hogy a sötétben egyre többen kezdenek rohangálni, s torokhangon visítozni. Pillanatokon belül elszabadul a pokol, hiszen a viaszszobrok rátok támadnak, kezükben tőrökkel és húskampókkal. A padlót leszámítva minden irányból érkeznek, még a plafonról is leugrálnak közétek. Vadul, eszetlenül, vérszomjasan rontanak rátok, s úgy tűnik, hogy sohasem akarnak elfogyni. Ha tűzzel támadtok nekik, akkor leolvad róluk a viaszréteg, ami alól előbukkan a ragyás, illetve megnyúzott testük. Egyeseknek állkapcsa hiányzik, míg másoknak szemük, nyelvük, orruk, fülük…stb.
Fejenként húszat is leöltök, mire megszűnik az áradtat, s újra fényben úszik az őrszoba. Immáron semmi sem akadályoz titeket, hogy elinduljatok fel, a csigalépcsőn.


>>Gustav és a lányai, valahogy így...<<
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Kedd Okt. 25, 2011 6:01 pm

Annyira figyeltem a környezetemre, hogy ha figyelmem megfeszített húr volna, már régen elpattant volna. Ám a szobrok nem mozdultak - némán meredtek ránk, dermedten. Bár nem csináltak semmit, biztos voltam benne, hogy részei a rémjátéknak, és csak az alkalomra várnak, hogy végezzenek velünk.
Hallottátok már a mondást, hogy miközben hátra figyelsz, onnan várva támadást, elölről döfnek le? Ez a mondás az árulásról szól... és én is megtapasztaltam a saját bőrömön, hogy mit jelent.
A folyosó végére érve egy ajtóhoz értünk, melyen őrszoba felirat díszelgett. Gustav valóban félhetett: annyira sietett, hogy szinte belökött minket a sarkig tárt ajtón.
A szoba teljesen ki volt világítva, jól látszott a hiányos berendezés, és néhány viaszbábu. Még az ajtó mellett is ült egy, kulcscsomót szorongatva viaszkezében. Szívesen találkoztam volna a művésszel, aki megmintázta őket... nem, mégsem.
A szoba végén acél csigalépcső vezetett felfelé a fekete félhomályba - ám ennél többet nem figyeltünk meg, ugyanis valaki olyat lökött rajtam hátulról, hogy a szoba közepére bukfenceztem. Meglepetten néztem körbe, és pillantásom először Leáét keresztezte - ő sem volt kevésbé megdöbbenve, mint én. Mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, Gustav felnevetett.
- Megvannak! Megvannak! Megszereztem őket! Így már a nagymester megkegyelmez. – hangjában diadalérzet remegett, kezében a megmaradt ezüstkulcsainkat tartotta egy kivételével - Vulpecula még mindig ott állt mellettem – Most már nincs szükségem rátok… - ezzel széttárta a kabátját, amely gyógypedes második dimenzióként viselkedett: három, pengére nyársalt nő száguldott felénk.
Miközben hátra figyelsz, onnan várva támadást, elölről döfnek le... Gustav - ot ugyan nem zártam mélységesen a szívembe, de halvány bizalom ébredt a szívemben iránta. Szerencsére volt olyan halvány, hogy a veszély első pillanataiban úgy oszoljon el, akár a füst.
Félreugrottam a felénk száguldó penge - vagy nő? - hullám elől, az egyiket Vulpecula sikeresen felgyújtotta. Égő hús undorító bűze töltötte be az orromat, én pedig undorodva öklendeztem a szag miatt.
Gustav visszahúzta a pengéket a kabátja alá, vigyora letörölhetetlennek bizonyult, amikor elkiáltotta magát:
- Shadow fist! - majd egy ököl vált ki az árnyékokból és eltalált.
A falnak repültem, és bevertem a fejem. Megidézett szellemem aggódva nézett utánam - és figyelmetlenségének köszönhetően épp csak félre tudott ugrani egy újabb pengenő-hullám elől.
Szédülő fejjel tápászkodtam fel, és próbáltam rendet teremteni a boszorkánytáncban, mellyé a világ változott. Vulpecula épp Gustav ellen tört, lángba borítva a férfit. Ám az csak győzedelmesen kacagott, miközben "Shadow guard!" - ot rikoltott. Fekete árnykupola védte meg a tűzorkántól.
- Shadow Orochi! - kiáltott, és két kezét a földre tette - onnan pedig két fekete kígyó vetette ránk magát. Lea jobbra, én balra tértem ki előlük, majd Lea a fickó felé rohant, és keresztüldöfte rajta a kardját.
Miután végre kiszenvedett, visszavettük tőle a kulcsainkat. Éppen felálltunk és szusszantunk egyet, amikor hirtelen minden fény kihunyt. Ez alapjában véve nem rémisztett volna meg: ám hogy a sötétség életre kelt, miközben semmit sem láttam, már megijesztett kicsit. Léptek zaja kelt a sötétben, ám a fény hamarosan visszatért.
A szobában látszólag semmi sem változott. Ott volt Gustav holtteste, szúrt sebéből még mindig egyenletesen folyt vörös vére a mocskos kövekre, és ott volt három lánya is.... ám a viaszszobrok eltűntek.
Na, mit is mondtam....
Közelebb hívtam Vulpeculát. Kezdődik a következő kör.
A fény ismét kihunyt, leszámítva egy hat méter átmérőjű kört. A sötét félhomályban visítozást és hörgést hallottunk - majd az előbb még békésen pihenő szobrok ránk támadtak, kezükben vagy pengét, vagy húskampót szorongattak. A sötétség most ellenségünkké vált: bőkezűen ontotta magából gyermekeit, még a plafonról is közénk esett pár példány.
Vulpecula tűzzel támadt egy - két ocsmányságra... ám ezzel csak azt érte el, hogy leolvadt róluk a viaszréteg, és előbukkant hiányos testük, és undorító, ragyás bőrük.
Fegyver híján csak kerülgetni tudtam a rám támadó rémeket, amelyeket aztán Vulpecula gyújtott fel. Ám úgy tűnt, a túlerő győz: kis nyikkanást hallottam, és pont láttam, hogy Vulpecula eltűnik.
- Itt az ideje, hogy szólítsam a sötétség királyát... - zsebemből Lupus kulcsát húztam elő. - Farkas kapuja, nyílj meg! Lupus!
Hívásomra előkerült a farkas... aki rögtön iszonyatos erővel csapott le egy sötétből támadó rémet, majd elém vetette magát, és a sötétbe nyúlva előhúzott egy másikat, amely rám fente a kampóját.
Hát igen... a farkasok jól látnak a sötétben... hála az égnek.
Hirtelen a semmiből egy viaszrém került elő, aki azonnal a vállamba vágta a kampóját. Felsikoltottam a fájdalomtól, ám hamarosan Lupus gondoskodott az illetőről: vállból tépte le a fejét.
Vállamból bőségesen bugyogott a vér, miközben kihúztam belőle a kampót. Lupus mellém ugrott, ám látva, hogy csak vállam vérzik, megnyugodott. Mindazonáltal inkább mellettem maradt.
Szerencsére, áldásos munkája folytán, a lények alaposan megfogyatkoztak. Már csak egy - kettő ugrott elő, ezeknek megfelelő fogadtatásáról a szellemem vagy Lea gondoskodott. Hamarosan teljesen elfogytak, és mi farkasszemet néztünk a sötéttel, várva, hogy onnan előbukkan még valami undok förtelem.... de ekkor fény gyulladt.
A padlót vér áztatta, és mindenütt holttestek hevertek, Nem volt egy talpalatnyi hely, ahol ne lett volna egy vérző förtelem, csonkolt végtag és vér. Elfordítottam a fejem, és a csigalépcső felé vettük az irányt.


A hozzászólást Noah Varens összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 27, 2011 6:12 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leanna Darkness
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 170
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Feb. 09.
Age : 24
Tartózkodási hely : Grimmoire Heart - a léghajó tetőtere

Karakter információ
Céh: Grimoire Heart
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Szer. Okt. 26, 2011 7:42 pm

Pattanásig feszült idegekkel haladtunk végig a börtönfolyosón. Fel voltam készülve arra, hogy a legkisebb rezzenésre is kardot rántsak, de nem történt semmi. Csend volt, és csupán a víz loccsanását hallottam, ahogy a bokáig érő szennyvízben lépdeltünk. A viaszbábúk nem mozdultak, egy milliméternyit sem. Pár pillanattal később elértünk egy acélajtót, melyen egy tábla díszelgett „ŐRSZOBA” felirattal. Gustav-nak szemmel láthatóan sietős volt a dolga, ugyanis szinte már belökött minket az ajtón.
A rossz érzés, amely idő közben egyre fokozódott bennem, most csak még erősebb lett. Bajt éreztem. A viaszfigurák nem mozdultak… ez volt az egyik aggodalmam. De volt egy másik is… mégpedig a kísérőnk. Sötét oldalpillantást vetettem rá, de az arcát éppen nem láttam.
~ Nem bízom meg benne, mint már mondtam… ahogy egyetlen lélekben sem ezen a helyen, kivéve két társam és a szellemeim. Rossz előérzetem van… nagyon rossz.
Az őrszoba teljesen ki volt világítva, és egy-egy viaszból készült őr is volt bent. Az ajtó mellett ülőnek a kezében egy kulcscsomó volt. Tekintetem azonban inkább a szoba sarkában elhelyezkedő, acél csigalépcsőn akadt meg.
Éppen csak egy kicsit kalandozott el a figyelmem. De tényleg csak egy kicsit… mégis a következő pillanatban egy nagy puffanást hallottam. Oda akartam kapni a fejem, de addigra engem is leütöttek.
Egy pillanatig döbbenten néztem Varens-re, majd szemeim összeszűkültek, és haragosan, nagy lendülettel fordítottam a fejem a támadó irányába.
~ Gustav, te… - sziszegtem magamban gyűlölködve, összeszorítva a fogaim.
- Megvannak! Megvannak! Megszereztem őket! Így már a nagymester megkegyelmez. – kiáltotta diadalittasan, én pedig úgy éreztem, helyből lenyakazom. ezt még csak erősítette, mikor megpillantottam a kezében valami ezüstöset… még hozzá a kulcsainkat! – Most már nincs szükségem rátok… - e szavakkal széttárta a kabátját, melyből legnagyobb meglepetésemre három felnyársalt nő bukkant elő.
Noah félreugrott a támadás elől, én pedig odébb gurultam a földön, majd felpattantam. Vulpecula az egyik nőt sikeresen lángra lobbantotta, bár a szag minden volt, csak kellemes nem. Kár, hogy most az tudott a legkevésbé érdekelni.
Gustav ugyan visszahívta őket a köpenye alá, de undorító vigyora letörölhetetlen volt. Nem fog más sokáig örülni, ha rajtam múlik…
- Shadow fist! - kiáltotta, ahogy egy ököl vált ki az árnyékából, és egyenesen telibe találta Varens-t.
Kissé rémülten pillantottam felé, de el kellett ugranom az újabb pengenős támadás elől, nehogy felnyársaljanak. Vul is hasonlóan cselekedett, én pedig igyekeztem fél szememet társamon tartani.
Szerencsére sikerült feltápászkodnia, így már teljesen is az ellenségre koncentráltam. Vulpecula célba vette Gustav-ot egy nagyobb lángörvénnyel, azonban sajnos hatástalan volt. A férfi győzelemittasan röhögött fel, miközben "Shadow guard!"-ot ordított. A fekete árnykupola pechünkre megvédte a támadástól.
- Shadow Orochi! – kiáltotta kissé rémülten, két kezét a földre téve.
Én jobbra, Noah pedig balra tértem ki előlük, majd megiramodtam felé. Elrugaszkodtam, és beledöftem a pengémet, ami így keresztben felmetélt mindent, ami csak ebben az unodrmányban volt. Vért öklendezett fel, majd összeesett a padlón. Ideges, nagy lendülettel töröltem le a homlokomról a verejtéket.
- Ezért nem bízok én senkiben ezen a rohadt helyen a mellettem álló pár személyt kivéve… Ha még valaki hozzá mer érni a kulcsaimhoz… tőből kitépem a kezét – morogtam gyilkos hangon, és kétség sem fért hozzá, hogy komolyan képes leszek rá.
Nagy lendülettel elkaptam tőle a kulcsaim, majd a ruhámba töröltem őket, nehogy bármi nyoma is maradjon rajtuk a mocskos kezének. Varens is visszavette az övéit, majd vártuk, mi jön ez után. Kezdetben féltem, ez igaz, méghozzá nem is kicsit. Azonban most már kezdett változni a helyzet. Mint azt a többség tudja, főleg a céhben, nekem két oldalam van. Az egyik az, amit Varens-nek eddig mutattam, az őszinte, vidám énem… a másik pedig a hidegvérű, dühös, könyörtelen gyilkosé, akivé lassan kezdtem átváltozni. Soha nem szerettem, mikor a jellemem ebbe az irányba torzult, főleg most nem akartam, hogy Varens is itt volt mellettem, de nagyon kapóra jött sötét céhes mivoltam. Bárki is jöjjön szembe velem ezek után… a szart is kiverem belőle! Elfogyott a türelmem! Kinyírok minden egyes kicseszett rohadékot, aki a közelembe jön!
Hirtelen minden fény kihunyt a teremben, ezzel véget vetve gondolatmenetemnek. Meglepetten fordultam az ajtó felé, legalábbis arra, amerre azt sejtettem, kellett egy pillanat, hogy kitisztuljon a világ és kivegyem a tárgyak alakját. Léptek zajára figyeltem fel, mire azonnal kardot rántottam. Azonban fél pillanat múlva a fény vissza is tért, és először olyan volt, mintha semmi nem is történt volna. Azonban…
~ A viaszszobrok! – hasított a gondolatomba. ~ Eltűntek… mi a franc… itt jön a következő adag… igazunk volt.
Amilyen gyorsan az áramkimaradás jött, olyan gyorsan szűkült a fényesség egy hat méteres körre, velünk a közepén.
- Kis róka kapuja, szólítalak! Vulpecula! – kiáltottam szélsebesen előrántva a mágikus tárgyat, és a levegőbe hasítva vele.
Nem kellett magyarázkodnom a csillagszellemnek, mint kell tennie. Amint a földre ért, felcsapta a farkát, és dühösen vicsorgott, füleit hegyezve minden irányba, támadásra készen.
Rohanó lépteket hallottam meg körülöttünk, és torokhangon visító lények indultak meg felénk. Ezúttal egy pillanatot sem haboztam, nem lepődtem meg vagy hőköltem hátra.
A korábbi viaszszobrok rontottak ránk, kezükben tőrökkel és húskampókkal. Korábbi hibámból tanulva rezzenéstelen arccal, gyilkolásra kész tekintettel vártam meg, amíg a közelembe jönnek, és csak akkor támadtam. Az elsőt egy határozott, erős mozdulattal vágtam félbe, Vul pedig a mögötte érkező hatalmas sereget borította lángokba. A padlót leszámítva mindenhonnan ugráltak elő a sötétségből, még a plafonról is. Én csupán határozott mozdulatokkal, monoton módon kaszaboltam őket, mindegyiket, aki éppen az utamba került. Figyeltem volna én Varens-re is, de mikor ilyen hangulatomban voltam, mondhatni hidegen hagyott a környezetem.
- Szóval... sötétség.. hát megmutatom nektek a sötétség királyát, kedveseim! – hallottam meg hangját. - Farkas kapuja, nyílj meg! Lupus!
Szóval Vulpecula-t kiütötték… na, mindegy. Erősebb mágus nálam, tud magára vigyázni, szóval inkább törődök a saját dolgommal. Ha segítségre lesz szüksége, azt érezni fogom.
Azokról a förmedvényekről, amelyeket Vul támadott meg, leolvadt a viaszréteg, és előbukkant undorító testük. Vagyis inkább azok maradványai. Volt, amelyiknek a szeme hiányzott, valamelyiknek az alsó állkapcsa, az orra, és így tovább. De nem álltam meg a külsejüket elemezgetni. Már nem érdekelt, ki vagy mi az. Bárkit, aki ellen fordult, habozás nélkül lemészároltam.
Az egyikük, egy tőrrel rendelkező felülről vettette rám magát, amit a kardommal védtem ki. Tekintetéből semmi értelem nem sugárzott, csak az eszeveszett, félig hiányos fogazatával vigyorgott rám.
- Szánalmas – suttogtam rezzenéstelen arccal, majd hátba rúgva őt a földre küldtem, és nagy lendülettel beleállítottam a fegyverem.
Ezt követően egy félkörívet leírva át is hasítottam a testét, aztán fordultam a többiek felé. Vulpecula felgyújtotta őket, én, pedig mint valami hentes, sorba vagdostam le őket. Lassan már mindenhol vérrel voltam tele, de ez sem érdekelt. Néha be-bekaptam egy-egy kisebb nagyobb ütést vagy rúgást, itt-ott a bőrömet is sikerült felvágniuk a fegyvereikkel, de aránylag ügyesen kerülgettem ki a támadásaikat. A vállamat szemmel láthatóan jobban védtem, hiszen korábban oda kapott az a pokoli állat. Nem hiányzott még egy csapás.
Aztán amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan kezdtek ritkulni is. Én már csak egyet vágtam ketté, majd Varens-ék felé fordulva láttam, hogy Lupus a maradék kettőt könnyűszerrel felszeletelte.
Vulpecula aggódó tekintettel pillantott rám, mire eleresztettem egy halvány „Nincs semmi baj” jellegű mosolyt. A fény pillanatokon belül ismét kigyűlt, és az őrszobát a lekaszabolt testek borították. Minden vérrel volt befedve, és a halottak megcsonkított, undorító testének maradványaival. Elfordítottam a fejem, majd újra komoly tekintettel társamra néztem.
- Minden rendben? – kérdeztem a vállát nézve, mire csak bólintott egyet. – Akkor menjünk. Már kicseszettül elegem van ebből a helyből…
Megpróbáltam letörölni a vért az arcomról, de csak még többet kentem rá a kezemről, így egy sóhajjal feladtam a próbálkozásokat. Vul a vállamra ugrott, majd elhelyezkedett, fittyet hányva arra, hogy most ő is szépen fog kinézni. A lépcsők felé vettük az irányt, miközben én egy kisebb suhintással leráztam a vér nagy részét a fegyveremről.


A hozzászólást Leanna Darkness összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 27, 2011 7:47 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   

Vissza az elejére Go down
 
A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!
Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Nagy Fenyves

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: