HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Csüt. Okt. 27, 2011 2:27 pm

- Jetblack Fire Magic! – Veszem igénybe újfent mágiám.
Az éjfekete lánghullámok hamar körbefonják a felém zuhanó pokolfajzatokat, így kitaszítva őket röppályájukról. Sötét meteorok módjára csapódnak be a talajba, tompa puffanásokkal felszakítva húsukat, s a gránitlapot. A tűz hamarosan kialszik testükön, majd fájdalmasan vonyítva, sántikálva próbálnak talpra kecmeregni. Égési sérülésektől bűzlenek, és töréseik, zúzódásaik sem elhanyagolhatóak, de még mindig élnek… és pont ez a célom. Ha megölném őket, csak újabbak vennék át a helyüket. Így jóval kevesebb veszélyt jelentenek a számomra, mintha végeznék velük…
Ugyanakkor, a vérebek gazdája sem tétlenkedik. Vállam már megtapasztalhatta, milyen erővel bír a kezei közt szorongatott fegyver… és nem szeretném még egyszer keresztezni a sörétjei útját. Puskája eldördülésének pillanatában hátrébb szökkenek, s megkönnyebbülten nézem végig, ahogy próbálkozása a talajba fúródik. Nekem se kell több, menten megfordulok, majd az utamba vonagló korcsot félrerúgva, ismét rohanni kezdek.
Hamarosan egy hatalmas, szélesre tárt kapuval találom szemben magam, amelyen túlról hívogató sötétség telepszik a helységre. Lendületem mérsékelve, de mégis magabiztosan lépem át az épület küszöbét… a teremben deszkából eszkábált dobozok egész armadája tárulkozik szemeim elé, egymásra rakva kész tornyokként fürdőznek az ezüstös félhomályban.
Az egyre élesebbé váló nyüszítés, sok választást nem hagyva, arra késztet, hogy bevessem magam ebbe a zsákutcába… ~ Talán ez lesz életem utolsó rossz döntése, de nincs más választásom. Bár még egy szellemet sem idéztem meg, és sok varázserőm maradt, fizikailag már nem bírom sokáig. A sérülésem hatalmas hátrányt jelent… valamit ki kell találnom, hogy megszabaduljak ettől a pokolhuszártól.
A raktárba belépve újfent felélénkül szívverésem, tisztán hallom, ahogy szabálytalan ütemet kopogtat mellkasomon. De nem engedek nyomásának… árnyként surranok a dobozok közt megbúvó folyosók közé, majd kulcsaim után nyúlok, míg van rá esélyem.
- Monoceros kapuja, nyílj meg! – Suttogom, mire halovány, szelíd fényjáték világítja meg elnyűtt lábbelijeimet.
Hamarosan alakot is ölt az apró egyszarvú, ám mielőtt felverhetné a csendet, száját befogva magam elé emelem. Mélyen belenézek hatalmas szemeibe, s szavak nélkül tudatom vele szándékaimat. ~ Kérlek, ne pánikolj… üldöznek, és egy ilyen helyen szükségem van az érzékeidre. Sajnálom, nem akarlak sokáig itt tartani... – Helyezem végül a vállamra.
Óvatosan pillantok ki a doboz mögül, s tekintetem menten a bejáratra téved. A vadász, s kutyái megérkeztek… immár nincs visszaút, most kell leráznom őket.
Bár próbálnám szemmel tartani túlvilági üldözőim, szívem minden eddiginél hevesebb lüktetésbe kezd, így képtelen vagyok visszahúzni magam az árnyak rejtekébe. Halkan, ám mélyeket lélegezve sétálok egyre beljebb a faládák közt sötétlő járatokba, miközben Monoceros reakcióit figyelem. Ellenfeleim a szagom alapján követnek, de ő valamelyest kiegyenlíti az esélyeimet.
Patájával több irányba is bök egymás után… ezek szerint szétváltak. Valószínűleg be akarnak keríteni, elvágva mindennemű menekülési útvonalam, és utána lecsapni…
Rövid időre megállok, s mérlegelem lehetőségeimet… ~ Monoceros valószínűleg ki tudná szűrni, melyik irányból jön a vadász. Ha az egyik legyengült ölebének irányából próbálnék meg kitörni, valószínűleg sikerülne… viszont helyette két, teljesen egészséges kopót tudhatnék a nyomomban. Mással kell próbálkoznom… el kell terelnem a figyelmüket, hogy azt higgyék, több ponton is jelen vagyok egyszerre.
Bár a vállamon tátongó sérülés már alig vérzik, hála kis erejű lángjaim munkájának, most ismét szükségem van a vörös folyadékra… összeszorított fogakkal, s eltorzult arckifejezéssel marok bele ujjaimmal a sebesült felületbe. Undorító, kocsonyás hanggal szakad fel a vékony, vöröses hám, majd ontani is kezdi magából a hőn áhított, kárminpiros anyagot…
Kézfejemen hamar végigszalad a vöröses folyadék, amellyel össze is mázolok egy közeli ládát. Gyötrelmes grimasszal, a fájdalomtól már-már fuldokolva sétálok be egy mellékjáratba, hogy minél inkább eltávolodhassak a véres doboztól.
Csillagszellemem aggódó tekintettel nézi, miként tenyeremet a felszakadt sérülésre tapasztva, megpróbálom újfent beforrasztani a szétroncsolódott vállam. A forró kínok egyszerre süvítenek át testemen a jéghideg hullámokkal, s mivel látásom is elfelhősödik, csak imbolyogva tudok haladni a szűk járatban.
Már az ájulás szélén járok, amikor az apró unikornis hevesen ficánkolni kezd rajtam, s nyögdécselve előre mutogat… ~ Az ellenség? Innen akarja megközelíteni a véres ládát, vagy… aki erről jön, az kimondottan az én szagomat követi? – Hasítanak belém a gondolatok.
A helyzetre való tekintettel, szabályosan ráerőltetem akaratom a szemeimre, hogy kitisztulhasson a vízióm… ami többé-kevésbé meg is történik. Ki is szúrok egy közeli, magányos dobozt, amelynek terebélyes faszerkezete tökéletes búvóhellyel kecsegtet.
Lépteimet megszaporázva vetem be magunkat árnyéka mögé, majd testemet összehúzva figyelem Monoceros viselkedését.
Kínosan hosszú, temetői csendben végiggubbasztott percek következnek, ám az egyszarvú vidám bólintása új reményt gyújt lángra bennem… ~ Bármelyikük is jött erre, Monoceros szerint már elment előttünk… ezek szerint az összemázolt láda irányába tart.
Óvatosan kipillantok fedezékünk mögül, s egy távolodó, barna bőrkabát foltjait veszem ki a homályban… szívverésem üteme ismét megvadul… ez a vérebek vezetője volt… ~ Ha észreveszi, hogy a doboz csak elterelés, mindennek vége… most kell kitörnöm!
Ép karommal habozás nélkül átrugaszkodok a láda felett, majd eszement vágtába kezdek… bár a pokolszökevény is megfordul, s hallom, ahogy rátölt fegyverére, már mit sem törődök vele. Csak rohanok a kijárat felé…
Eltévedt repeszek szakítják fel mellettem a deszkákat, röppályára állítva azok szilánkjait… ám nem ez a legnagyobb problémám. Egy kisebb mellékjárat sötétségéből a már jól ismert, nyúzott test szakad ki…
- Jetblack Fire Magic! – Csettintem össze két ujjam, mit sem lassítva lendületemen.
A cikázó lángnyelv gyors, és eredményes munkát végez… kegyetlenül leszakítja a négylábú fenevad mellső lábait. Előre bukott teste felett átugorva végül is elérjük a kijáratot…
Ugyanakkor, a csillagtalan éj alá kiérve, különös hangokra leszek figyelmes… robbanás zúzza össze a magam mögött hagyott épület léceit, szerkezetét papírvárként ráomlasztva a bent maradtakra. Megfordulva már nem látok mást, csak a rendezetlenül heverő deszkákat, s szétroncsolódott gerendákat… ~ Bár fogalmam sincs mi történt, ez egy viszonylag szerencsés fordulat…
Ugyanakkor, vajmi kevés időm van kihasználni pillanatnyi előnyöm… újfent nekiugrik szívem a mellkasomnak…
Reszketve, ismerős fájdalmaktól kínozva rogyok két térdre… arcomat véres tenyerembe temetem, de… nem engedhetek… előtte…
- Most már menj! – Ordítok rá Monocerosra, aki habozva, szomorúan méreget… - MENJ! – Ismétlem meg, ezúttal még hangosabban.
Az apró állat, kelletlen ugyan, de elhagyja világunk… én pedig háttal a földnek csapódva, elfojtott kiáltásokkal vergődök tovább…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 607
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Pént. Okt. 28, 2011 8:36 pm

Den: Egész tested görcsbe rándul, szíved már valósággal átszakítja mellkasodat, tüdőd mintha lángolna. Ennél már talán a halál is jobb volna. A szenvedésed közepette arra leszel figyelmes, hogy súlyosan sérült válladból kipattognak a sörétek, s a seb fokozatosan begyógyul. meg van az öröm az ürömben, de erről ennyit is! Tested elkezd ismételten átalakulni, agyadat pedig elborítja a vörös köd. Vérben s kissé torzan látod a környezetedet. Gondolkodásod immáron nem annyira barbári, mint első alkalommal, de még most sem vagy egy igazi lángész. Emlékeid viszont immáron maradandóak lesznek. A mészárlás pedig mélyen beléd van kódolva, egy igazi elemi ösztönről van szó.
Továbbá kapsz egy spéci képességet is, ha a pengekarodat a földbe döföd, akkor a tízméteres körzetedben egy valóságos pengeerdő tör elő a földből.
Vérre szomjazva veszed észre, hogy a tér közepén felnyílik a föld, s két boszorkány bukkan elő a föld alól. Több sem kell, megtámadod őket. (ezúttal részletgazdagabb postot várok, mint első átváltozásod alkalmával)


Csajok: Elindultok a csigalépcsőn, ami egy csapóajtóhoz vezet. Az ajtót felnyitva a börtönudvaron találjátok magatokat. Kissé odébb egy hatalmas romhalmaz porzik még javában. Még mindig csak a Hold mutatja magát az égen, ám az udvaron egy fenevad várt rátok. Lea már találkozott ilyen rémmel. Miss Varens viszont először lát ilyen agyaras, pengekarú, szürke bőrű, csupa izom, kidülledt gerincű szörnyeteget. A szörny azonnal megtámad titeket, a csapóajtó pedig azonnal visszazárul. Nincs más választásotok, harcolni kell.


Közös: A durva és hosszúra nyúlt harc közepette a közeli rom felől mozgolódás hallatszik, majd hirtelen néhány nagyobb törmelékdarab repül a levegőbe. A porból egy megviselt külsejű alak botladozik elő. Eltépett bordó nyakkendője és szakadt öltönye arról árulkodik, hogy egy valódi úriemberről lehet szó. Narancsos-barnás haja kissé egy torzonborz sörényt idézhet. A fiatal srác öltözetének jellegzetessége még a szemüvege és az arany karikagyűrűje. A jóképű srác látván a harcot azonnal közbeavatkozik. A lányok elé ugrik és Regulus-el kiüti a szörnyet, aki eszméletlenül terül el a földön. Nem kis meglepetésre a rém pillanatokon belül visszaváltozik emberré, és ekkor látjátok, derül ki, hogy ő valójában Den!
Varens számra talán már ismerős lehet a gyűrűs megmentő… Den rövidesen magához tér. A jóképű idegen pedig bemutatkozik, Leo néven! Leo ezt követően elmond nektek pár dolgot, habár ereje már nem sokáig tart ki. Alaposan lestrapálódott már. Na, de mit is mond? Valami ilyesmiket:
A hely a Zarctala nevet viseli, régen egy börtön volt, amit a tanács bezárt, s leromboltatott, minden élő emberrel együtt, akik a börtönben tartózkodtak. A börtönt egy különleges céh kezében volt, akik a hozzátok hasonlóan csillaglelkű mágusok voltak. Ők viszont tiltott mágiákkal keresztezték a mágiájukat, aminek következtében létrehozták az obszidiánkulcsokat, amik a létező legerősebb és legveszedelmesebb csillaglelkeket hívják elő. A börtön jelenleg csak azért létezik, mert a céh mestere/börtönigazgató a teljes pusztulás előtt egy speciális védőátkot bocsájtott a szeretett céhépületre. A börtön megidéződik minden valaha élt lakójával együtt a Nevernight napján. Egy nap, amikor minden csillaglélek szabadon megidézhető, szerződéstől függetlenül. Ilyen nap csak ötszáz évente van. Ilyenkor az egykori céhtagok szellemei fél életre kelnek, s elindulnak összegyűjteni az összes aranykulcsot, amik segítségével kiengedhetik a bezárkózott mesterüket és újra valóságos létre hívhatják az egykori céhüket.
Váratlanul a törmelékek irányából újabb mozgolódás hangja hallatszik. Pokolfajzat tör elő a romok alól, megszaporodott kutyái kíséretében, és dühösebb mint valaha. Fegyverével célra tart. A fegyvere viszont nem dördül el, mert Leo fájdalmasan felüvölt, elterül a földön, majd nyomtalanul eltűnik. Hármatok között ekkor pedig egy véres fogpiszkáló hullik alá.
- Ejnye, Leo! Milyen cica vagy te? – szólal meg egy kapucnis alak a mögöttetek lévő épület tetején ücsörögve. Den már találkozott ezzel az alakkal.


Leo beszéltetése a ti dolgotok!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leanna Darkness
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 170
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Feb. 09.
Age : 24
Tartózkodási hely : Grimmoire Heart - a léghajó tetőtere

Karakter információ
Céh: Grimoire Heart
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Kedd Nov. 01, 2011 8:14 pm

A csigalépcső egycsapóajtóhoz vezetett, ami pedig a felszínre. Felnyitva egy börtönudvaron találtuk magunka, kissé odébb pedig egy hatalmas épület romhalmaza porzott még javában. Valószínűleg nem olyan régen omolhatott össze. Az égen továbbra is csupán a Hold virított, a csillagok ez idő alatt sem tűntek fel. Egyértelmű volt, hogy valami nagyon nincs rendben.
De volt egy ennél jóval aggasztóbb problémánk is. Méghozzá a felénk tornyosuló, undorító szörny képében, amivel nekem pár órával ezelőtt már sikerült összefutnom… s amilyenné Den is átváltozott. Nem volt kérdés, hogy a célpontjai nem mások, mint mi… Alig ugrottunk ki, a csapóajtó visszazárult, a szörnyeteg pedig nagy lendülettel nekünk ugrott. Kardomat Varens-nek hajítottam, aki szerencsére ügyesen elkapta. Másik kezemben Den kaszáját szorongtam, és bár nem akartam használni – lévén iszonyúan féltettem… - de most nem volt más lehetőségem.
A szörnyeteg nekünk rontott, s pengévé vált kajával egyenesen Varens-re sújtott le. Kissé rémülten vettem tudomásul, hogy ugyan társam kivédte a támadást, mégis jó pár métert hátrarepült annak erejétől. Gyorsan észbe kapva megpróbáltam kihasználni azt a rövid pillanatot, amíg nem rám figyelt. Ez talán sikerült is volna, hogyha az az átkozott kasza nem húzott volna jóval előrébb a kelleténél.
- Hogy az Isten verje meg! Hogy tud ezzel Den olyan fürgén hadonászni?! - fakadtam ki dühösen, de a közelgő rémségre való tekintettel megembereltem magam, s felemeltem a hatalmas fegyvert.
Sikerült kivédenem a támadást, de meglepett, mekkora erő volt benne. Karom kicsit lejjebb csúszott, mint kellett volna, és nem kevés erőt kellett belefektetnem, hogy rendesen meg tudjam tartani.
Egy ideig csak "ahogy esik úgy puffan" alapon hadonásztam a kaszával, de pár lendítés után kezdtem ráérezni, hogy is működik. De sajnos ez meglehetősen sok időmbe került, és mire igazán rájöttem, hogy használjam, erő nem volt bennem elég. Csak annak örültem, hogy egyáltalán képes voltam megállni a lábamon. A karom kimondhatatlanul fájt, a támadások viszont cseppet sem lassultak. Felszisszenve hunytam le az egyik szemem egy pillanatra. Hirtelen, még a korábbinál is több erőt víve egy csapásába hátralökött engem, aminek következtében fenékre estem, és a kasza eltűnt a mellkasom elől, amit védelmezni próbáltam vele.
Éppen át akarta döfni a testem, mikor Noah ismét talpra állt, s a korábbi támadás ellenére fegyveremet használva ellökte a módosult végtagot. Nem kellett mondani, hogy azonnal ugorjak talpra. A szörnyetegnek látszólag nem volt semmi önkontrollja, arra csapkodott, amerre éppen sikerült, ennek ellenére mégis nem egyszer el tudott találni minket. Ezek nem voltak annyira vészes sérülések, azonban nagyon sok energiát vett igénybe a kivédésük, így mondhatni ugyanott tartottunk.
~ Francba bele! - gondoltam idegesen. ~ Ha ez így megy tovább, akkor vagy a fáradtság terít le minket és amiatt halunk meg, vagy pedig ő nyársal fel minket! Gyerünk, Leanna, gondolkodj... A fenébe, ilyenkor bezzeg semmi nem jut az eszembe!
Nem épp sokra vezető gondolataimat egy hatalmas, reccsenés szerű hang szakította félbe. A rémség a földbe vágta deformálódott karját, mire a talajból több méteres körzetben egy valóságos tüskeerdő csapódott ki a felszínre. Éppen, hogy sikerül elugranom a támadás elől, nehogy teljesen felnyársaljon. A lábam és a vállam azonban így is csúnyán megsínylette a manővert. A bőröm rendesen felszakadt, és mintha nem lett volna elég eddig is a fáradtság, a fájdalom, most még véreztem is. Ez a hely komolyan maga a pokol...
Hirtelen a közeli rom felől mozgolódás zaja csapta meg a fülem, majd pillanatokkal később néhány nagyobb törmelékdarab repült a levegőbe. A keletkezett porfelhőből egy hozzánk hasonlóan megviselt személy sétált ki. Bordó nyakkendője tépett, elegáns öltönye pedig megviselt volt. Ennek ellenére az összhatás mégis azt a benyomást nyújtotta, hogy egy úriemberrel állunk szemben. Narancsos-barnás haja borzos volt, leginkább egy oroszlánsörényre emlékeztetett. A fiatal srácnak egy másik jellegzetessége a szemüvege volt, amin szerencsére nem láttam sehol lakat jelet, s az aranygyűrűje. Összenéztünk vele egy pillanatra, de mire egyet pislogtam, már előttünk állt.
- Regulus! - kiáltotta, mire a gyűrűje fényleni kezdett, majd a szörnyet eltalálva a fény pedig sugár módjára követte a keze útvonalát.
Egyetlen ütésébe került csupán, és a lény, amellyel ennyi ideig szenvedtünk, egy pillanat alatt elterült a földön. A legnagyobb döbbenet azonban csak ez után következett. Egy már korábban lejátszódott jelenetnek lettem szemtanúja - egy ismerős sráccá változott.
- Den! - kiáltottam döbbenten, majd sietős léptekkel elindultam felé. - Hé! Egyben vagy? - Közelebb érve megbizonyosodtam róla, hogy nagyon komoly baja szerencsére nem esett.
Ennek örömére eleresztettem egy megkönnyebbült sóhajt. Valamit igazán kezdhetne már magával, másodszorra támadt rám... ezúttal ráadásul egyetlen barátom is veszélybe került. Ideje lenne végre visszaszerezni azokat a kulcsokat és hazamenni... jelen állapotomban így is legalább egy hét pihenésre szorulok, ha a helyzet romlik, akkor pedig egy hónap, akár több év is válhat belőle... helyzetfüggő.
Mivel lassan ébredezni kezdett, jobbnak láttam odébb állni. Nem volt kedvem elismerni, hogy aggódtam érte akár egy kicsit is. Eddig azt hittem, tud magára vigyázni, de azok alapján, amit eddig ebből a helyből láttam, ez a felvetésem rendesen megdőlni látszott. Mikor végre rendesen is kinyitotta a szemét, összenéztem vele. A kaszát igyekeztem valahogy úgy tartani, hogy lássa, semmi baja, nem akartam kapásból egy dühkitöréssel indítani a találkozást. Ha nem is dühkitöréssel... de egy kisebb csípős megjegyzéssel le kellett tesztelnem, magánál van-e?
- Ezt nem hiszem el, másodszorra támadtál rám... ráadásul most Varens-t is belekeverted, te ostoba. Szar elismerni, de te vagy a legerősebb, szóval szedd össze magad, mert szükségünk van rád.
- Tartsd a szádban cserfes nyelved. – állt fel két lábra. – Nem azért keltem át életen és halálon, hogy jelentéktelen szavakat váltsak egy pökhendi pondróval.
~ Tökéletesen magánál van! Ennek örülök. Bár szerintem a mondatom eleje nem jutott el az agyáig... akkor valami egoista megjegyzést is tett volna.
Mellém sétált, majd kivette a kezemből a kaszáját. Nem volt mi miatt aggódnom, elvégre vigyáztam rá. Noah felé fordultam, aki szó nélkül adta vissza nekem a katanámat, hogy ne legyek fegyvertelen.
- Ahogy érzed, most nem érünk rá a gyerekes civakodásokra… - sóhajtottam lemondóan, bár tudtam, őt ez különösebben nem érdekli.
Legalábbis abból, ahogy Starsplint próbálgatta, erre következtettem.
– Köszönjük a segítséget. Csúnyán megsérült a vállad… tessék, kösd be ezzel – nyújtottam át neki a vörös kendőt, jelenleg csak ez szolgált kötszerként.
- Köszönöm, szép hölgy – mosolygott, amit egy lemondó sóhajjal jutalmaztam, ebből pedig elvette, nem díjazom a viccelődését. – Leo vagyok.
- Leo? – kérdeztem vissza meglepetten. – Az Oroszlán csillagszellem?
- Igen. Gondolom sok kérdésetek lehet, elmondom, amit tudok. Ez a hely a Zarctala nevet viseli. Régen egy elég neves börtön volt, amit azonban a tanács leromboltatott, minden élő emberrel együtt, aki ott tartózkodott. A börtön egy különleges máguscéh irányítása alatt állt, akik hozzátok hasonlóan mind csillaglelkű mágusok voltak. De nem hétköznapiak: tiltott mágiákkal keresztezték a sajátjukat, ennek következtében jöttek létre az obszidiánkulcsok. Ezek a létező legveszélyesebb és legerősebb csillaglelkeket hívják elő.
- Obszidián… kulcsok? Mi a fene…
- Pontosan – bólintott. – A börtön jelenleg csak azért létezik, mert a céh mestere, a börtönigazgató a teljes pusztulás előtt egy speciális védőátkot bocsátott a céhépületére. Emiatt a börtön megidéződik minden valaha élt lakójával együtt Nevernight napján.
- Nevernight? - Úgy tűnik, ma elég visszakérdezős kedvemben vagyok... de ez lehet, csak a feszültségnek köszönhető.
- Egy nap, mikor minden csillaglélek szabadon használható, szerződéstől függetlenül – felelte. – Ilyen nap csak ötszáz évente van. Ilyenkor az egykori céhtagok szellemei mindannyian felélednek, és elindulnak összegyűjteni minden aranykulcsot. Ezek segítségével engedhetik ki a bezárkózott mesterüket, s újra valóságos létre hívhatják egykori céhüket.
Éppen újabb kérdéseket akartam volna feltenni, mikor a romok felől ismét mozgolódás hallatszott. Ezúttal azonban nem úgy éreztem, hogy barát közeledne... sőt... maga a halálos ellenség.
Bárcsak tévedtem volna, de nem így történt. A korábbi pokolfajzat bukkant elő a romok alól kutyáival, akik már megint többen voltak. Ezek szerint lehet, hogy Den-t üldözte... sőt, szinte biztos.
Fegyverével ismét célra tartott, de az nem sült el. Leo fájdalmasan felordított, mire odakaptam a fejem. Ekkora azonban már elterült a földön, majd nyomtalanul eltűnt. Helyén csupán egy véres fogpiszkáló hullott alá.
~ Ez most... csak egy vicc... ugye? - kérdeztem halálra vált tekintettel, és korábbi indulataim egy pillanat alatt semmivé lettek. Ismét a félelem és a döbbenet vett erőt rajtam. ~ Ez csupán egy rossz vicc lehet, semmi más... tudom, sokszor mondtam már ezt ezen a helyen… de ha ez a valóság, nekünk meszeltek…
- Ejnye, Leo! Milyen cica vagy te? – szólalt meg egy kapucnis alak a mögöttünk lévő épület tetején ücsörögve.
Volt egy olyan érzésem, hogy én soha az életben nem akartam találkozni vele… már csak a kisugárzása is azt mutatta, nagy gáz lesz.



A hozzászólást Leanna Darkness összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Nov. 03, 2011 6:51 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Csüt. Nov. 03, 2011 4:59 am

Szívem, mintha csak rituális táncot járna, oly vadul lüktet mellkasomban… a fájdalom rátelepszik érzékeimre, teljesen túlnő rajtam. Elhaló ordítások zajában, s forró kínok közt fetrengek a rideg talajon, miközben elmémen gyötrő látomások lesznek úrrá…
Talán a halál közeli állapotnak köszönhető mindez… nem tudom. De mintha az életem értéktelenné válna… hisz semmit sem sikerült elérnem, amit szerettem volna. Bár… el szerettem volna érni bármit is? Kiskölyökként gyakran álmodoztam a lovagi létről, fehéren fénylő vértezetről, szárnyakkal szegélyezett, ám rostéllyal nem csúfított sisakról… persze, azon a napon mindez szertefoszlott. Nem a hitványra sújtanak le pengém, fénytől izzó csapásai… hisz én magam is azzá lettem. A léghajó sötét béklyóitól elvakítva, számtalan emberre róttam ki a halált. Céhem keresztje mögé bújva, tomboló démonként oltottam ki mások életét… és a francba is, élveztem! De mégis… nem maradt már célom… Virgo is egyre csak távolodik lelki szemeim világából… talán… De nem, mégse! Megeshet, hogy csak a fájdalom egy újabb kényszerképzete ez, de… mintha csak egy tengerparton volnék. Tiszta, hűvös hullámok mossák az érdes homokszemeket, s a bennük gázoló, két apró talpacskát. Lágy kacaj keveredik a szélbe, mely játszadozva ringatja egy kislány fehéres tincseit, s egyrészes ruháját a reggeli fényben… ám, ami a legkülönösebb… ujjai közt egy aranykulcs veri vissza a ragyogást… Bár még képtelen előhívni a hozzá tartozó lelket, már beleéli magát a megidézés rítusába… ő talán
- Guááááá! – Kiáltok fel újfent, ám ezúttal már testemen is kifejti hatását az ismerős folyamat. Bőröm lassan fakulni kezd, mintha csak egy hatalmas, szürke árny telepedne rá… ugyanakkor, sérült vállam nem csak színében változik el. A húsomba forrt sörétek, repeszek módjára törnek ki szöveteimből, melyek aztán ismét összeállnak… egy különös, de mégis hatásos regenerációs folyamat ez… ám vajmi kevés időm adódik ezen örömködni…
Újabb látomás ejt rabul… a fényes vízió vérvörös, haláltól bűzlő lidércnyomássá válik. Érzem, ahogy testem akaratomon kívül cselekszik… két lábra ereszkedve, megrögzötten kutatok az élet után… hogy eltiporhassam. Olyan ez, mint egy ködös álom, ahol látom ugyan tetteim folyamát, képtelen vagyok saját akaratom medrébe terelni azt…
Hamarosan két alak tűnik fel a közelben… nem tudom, honnan jöttek pontosan, vagy kik is ők, de már ugrom is feléjük… ereikben folyó vérük úgy vonz magához, mint egy sötét éjjelen pislákoló lámpás fénye a rovarokat.
Pengévé mállott karommal súlyos csapást mérek az elől álóra, ki ugyan hárítja fegyverével próbálkozásom, a lendület jócskán hátralöki. Társa mindeközben próbálná kihasználni a kínálkozó alkalmat, ám kaszája elrántja… az a kasza… képtelen vagyok kivenni pontos formáját, de biztos vagyok benne… ismerem… Virgo ajándéka…
Nem akarok kárt tenni benne, de mégis… nem tudom kontrolálni a mozgásom… szikrázva csapnak össze az acélfegyverek. Pár ütésváltást követően, kaszám forgatója kezdi kiismerni a szálfegyver sajátosságait… ám már nem bírja soká. Minden egyes támadásom követően fárad, izmai csúnyán megsínylik szörnyű erőm… Pengémmel már épp átdöfném felsőtestét, ám ekkor egy katana löki ki próbálkozásom félköríves tengelyéből… valószínűleg visszatért, akit még korában ellöktem… bár képes lennék gátat szabni mozgásomnak… ám nem vagyok az…
Hála mindennek, fejvesztett, koordinálatlan csapkodások láncolata bontakozik ki a csillagokat elrejtő éj alatt… Fémes csattanások szerenádja ütemezi fegyvereink szikrázó találkozásait… ám egy ponton minden megváltozik… Karomat a földbe döfve, különös képességet hívok életre… a talajból tucatszámra törnek fel a tűhegyes pengék, melyek nemcsak hogy megtörik ellenfeleim harci ritmusát, még ki is löki őket egyensúlyukból… több se kell magatehetetlen, elvakult tudatomnak. Vérszító ordítással, a földtől elrugaszkodva készülök szétzilálni a megdöbbent alakokat, de… hirtelen minden elfehéredik… a kárminpiros valóságot ismét fény lengi körbe… majd üres sötétség…


Mikor újfent feltárulnak szemeim, már embernek tudhatom magam. De az emlékeim megmaradtak… ezúttal mind…
Gondolkodásom visszanyerve, könnyedén összerakom, hogy mégis ki forgatta a kaszámat. Kissé értetlenül, ugyanakkor megnyugodva pillantok fekvőhelyzetemből Lizy-re, majd két társára. Egyikük egy velünk nagyjából egyidős, barnahajú lány… ha itt van, valószínűleg ő is csillagmágus. Saját esetünkből kiindulva, csakis az aranykulcsa utáni vágy hajszolhat épelméjű embert erre az elátkozott helyre.
A másik alak egy férfi… elegáns öltönyét harc tépázta; narancsszín, bozontos haja se árulkodik nyugalomban végigült órákról…
Mivel vízióm s hallásom még egyaránt gyenge, képtelen vagyok tisztán kivenni Lizy, felém intézett szavait…
- … szóval szedd össze magad, mert szükségünk van rád. - Mindösszesen ennyit sikerül összeraknom szövegéből.. ám ez elég is…
Bár határozottabbnak tűnik, mint általában lenni szokott, közel sem vagyunk még olyannyira kétségbeesett helyzetben, hogy parancsokat fogadjak el tőle.
- Tartsd a szádban cserfes nyelved. – Kecmergek két lábra. – Nem azért keltem át életen és halálon, hogy jelentéktelen szavakat váltsak egy pökhendi pondróval. – Mit sem törődve az engem ostromló tekintetekkel, mellé sétálok, majd átveszem tőle kaszámat.
- Ahogy érzed, most nem érünk rá a gyerekes civakodásokra… - Ossza meg velem napi bölcsességét, miközben trükközgetni kezdek a Starsplinttel.
Meg kell vallani, vannak az átalakulásnak is előnyei… hála helyrejött vállamnak, ismét harcképes vagyok. Könnyed mozdulatokkal forgatom a szálfegyvert, miközben a közelben zajló beszélgetést hallgatom.
– Köszönjük a segítséget. Csúnyán megsérült a vállad… tessék, kösd be ezzel. – Fordul Lizy az öltönyös felé, majd átnyújt neki egy bíborszín kendőt.
- Köszönöm, szép hölgy. – Kezd bele a férfi. – Leo vagyok. ~ Leo? Ha igazak, amiket róla hallottam… akkor ő volt az, aki rárobbantotta a raktárt arra a pokolfajzatra… tartozom neki eggyel.
- Leo? Az Oroszlán csillagszellem?
- Igen. Gondolom sok kérdésetek lehet, elmondom, amit tudok. Ez a hely a Zarctala nevet viseli. Régen egy elég neves börtön volt, amit azonban a tanács leromboltatott, minden élő emberrel együtt, aki ott tartózkodott. A börtön egy különleges máguscéh irányítása alatt állt, akik hozzátok hasonlóan mind csillaglelkű mágusok voltak. De nem hétköznapiak: tiltott mágiákkal keresztezték a sajátjukat, ennek következtében jöttek létre az obszidiánkulcsok. Ezek a létező legveszélyesebb és legerősebb csillaglelkeket hívják elő.
- Obszidián… kulcsok? Mi a fene… ~ Muszáj mindenre visszakérdeznie…?
- Pontosan. – Helyesel a csillagszellem... mi mást tehetne… – A börtön jelenleg csak azért létezik, mert a céh mestere, a börtönigazgató a teljes pusztulás előtt egy speciális védőátkot bocsátott a céhépületére. Emiatt a börtön megidéződik minden valaha élt lakójával együtt Nevernight napján.
- Nevernight? ~ És tessék…
- Egy nap, mikor minden csillaglélek szabadon használható, szerződéstől függetlenül. Ilyen nap csak ötszáz évente van. Ilyenkor az egykori céhtagok szellemei mindannyian felélednek, és elindulnak összegyűjteni minden aranykulcsot. Ezek segítségével engedhetik ki a bezárkózott mesterüket, s újra valóságos létre hívhatják egykori céhüket. – Fejezi be mondandóját. ~ Nocsak, ez érdekes… igencsak nagyszabású dologba csöppentünk bele. De most már négyen vagyunk… bárkik is legyenek ők, Virgo… - Gondolatmenetem hirtelen deszkák recsegése szakítja meg.
Ösztönösen a közeli romok irányába kapom a fejem… Baljós gyanúm, miszerint a túlvilági vadász, s vérebei térnek vissza közénk, sajna hamar beigazolódik.
A tucatnyi nyúzott korcs közt dühöngő rémség menten rátölt fegyverére… Rögvest kilépek monoton mozgásom tengelyéből, ám mint kiderül, feleslegesen… a puska nem dördül el… a füstös dörrenés helyett egy fájdalomtól átitatott ordítás szökik a levegőbe.
Az oroszlán csillagkép szelleme szikrázó porrá enyészik, helyén nem marad más, pusztán egy véres fogpiszkáló… már ekkor tudom, kivel van dolgunk…
- Ejnye, Leo! Milyen cica vagy te? – Tekintetem egy közeli épületre emelem, melynek tetején a már álmomban is látott, kámzsás alak sötétlik… rá vártam…
Mióta először megláttam a fekete lakatot ábrázoló szimbólumot, a léghajónk tetőterén… azóta, testem minden porcikájában éreztem… ő se csak egy lidércnyomás keltette fantomkép volt. Az ok, amiért mindeddig takarékoskodtam a varázserőmmel, és egy komolyabb szellemet sem idéztem meg… az ő elpusztítása volt. Nem érdekel, ha mindeközben atomjaira hullik a testem, és hamuvá foszlik lelkem… az se érdekel, ha közben a pokolfajzat is rám veti magát… Virgóért... minden csepp erőmet beleadva, eltörlöm a létezését… nem engedem meg, hogy létezzen.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Szomb. Nov. 05, 2011 5:27 pm

Felkaptattunk a csigalépcsőn, fáradtan raktam egyik lábam a másik után. Egy ideig számoltam a fokokat, ám hamar eluntam… és nem is volt értelme, mert egy csapóajtóba ütköztünk, melyet kitárva a börtön udvarára jutottunk. Valószínűleg még mindig ugyanabban a gyógypedes térben, ugyanis még mindig csak a Hold bámult le ránk odafentről: a csillagtalan éj kellős közepén a nagy ezüst kör olyan volt, akár egy nagy, fénylő lyuk, melyen át kifelé láthatnánk, egy másik világba. Ha akarnánk. Ha el tudnánk érni odáig.
Az volt az érzésem, hogy a Hold talán a saját világomba vezet, oda, ahol Taurus velem van, és agyamra megy szokásos perverziójával. Valahol, a Holdon át el tudnék jutni a régi Noah – ig, aki most gondtalanul bokán rúgná az arany csillaglelket, mert a perverzitásával szívja a vérét.
Ám az a világ és az a régi Noah most úgy elveszett, akár a csillagok az égről.
Körülnéztem az udvaron. Több épületrész is emelkedett körülöttünk, az egyik még mindig sűrű porfelleget eresztett: talán az előbb rombolhatta le valami vad kedélyű szörnyeteg, egy azok közül, akik kifent agyarakkal, hatalmas karmokkal, vörös tekintettel lesnek ránk a sötétből, hogy felkoncolhassanak, vagy átváltoztassanak.
Ám a rém, ami a rombolásról tehetett, ezúttal várt ránk: az udvar közepén ácsorgott, és minket figyelt, ugrásra készen. Bizonyos értelemben a pengerémek rokonának nyilvánítottam volna… karjai helyén hatalmas pengék helyezkedtek el, ám a bőre szürke volt, és hasadozott dagadó izmain, oldalról pedig látni lehetett, hogy gerinccsigolyái majdhogynem átütik a bőrét a hátán. Szájából hatalmas agyarak villantak elő, és nyál csorgott belőle a földre.
Lea felszisszent, és nekem dobta a kardját. Már kérdeztem volna, hogy akkor ő mivel harcol, ám ekkorra már levette a hátáról a kaszát. Ám figyelmem lankadtával a rém kihasználta előnyét – ha Lupus nincs, talán ott helyben meghalok. Ehelyett azonban hűséges farkasom elém ugrott, ezzel megvédve a támadástól, ám így sem úsztam meg: a rém nekem lökte a farkast, így sikerült elesnem. A szellem súlya összezúzott volna…. Azonban Lupus olyan sérülést szerzett, mely miatt nem maradhatott már itt, így eltűnt. Vagy talán csak ő is jól tudta, hogy súlyával összetörne, és direkt zárta be a saját kapuját. Nem tudtam, melyik verzió igaz, de akárhogy is néztem, hálával tartoztam neki.
Jó néhány métert hátrarepültem, mire sikerült megállnom. Föld ízét éreztem a számban, és egy pillanatra kóválygó fejemmel azt hittem, megint az álmomban vagyok, ahol folytatódik az élve eltemetésem, és hullanak, csak hullanak rám a göröngyök…
Megráztam a fejem. Lea lefoglalta a rémet, és ügyetlenül, de harcolni próbált a kaszával, ám látszott rajta, hogy nem erre a fegyverre tervezték a kézügyességét. Az ő fegyvere pedig…
Lázasan kutattam végig a tekintetemmel az udvart, míg végül ezüstös csillanást vettem észre néhány méterrel odébb. Hálát adtam magamban a holdfényért, miközben magamhoz vettem a kardot, és rögtön néhány nagy ugrással Lea előtt termettem – a lény felé sújtott méretes pengekarjával, melyet sikerült hárítanom. Ám az ütés ereje… a karom elzsibbadt, elgémberedő ujjaimmal alig tudtam megtartani a fegyvert. A lény felbődült, Lea közben talpra ugrott.
Mialatt a lény újabb és újabb ütéseit védtem, eszembe jutott, hogy megidézhetném az egyik szellememet… ám erre egyáltalán nem hagyott időt az előttünk lévő förtelem. Az ütéseit védtem, a legnagyobbakat villámgyorsan kikerültem. Sajnos sikerült feldühítenünk, így egyre nagyobb és nagyobb erővel sorozott minket: eltévedt ütései nyomán kisebb krátereket vágott a földbe, vagy a falba. Hamarosan megunta az ütlegelésünket: pengekarjait a földbe vágta, és kisebb tüskeerdőt indított felénk, hogy felnyársaljon.
Valaki vigyáz rám odafent. Régen is így tartottam, és most is. Későbbi életem során sem jöttem rá, hogy hogyan élhettem túl… de megúsztam néhány karcolással, akárcsak társam.
Belegondolni sem mertem azonban, meddig bírhatjuk ki… ha nem történik közben valami. A porfelhő, mely az előbbi támadás során keletkezett, még mindig nem ült el, így csak halványan láttam, hogy a romnál mozog valami, majd kisebb – nagyobb törmelékdarabok repülnek a levegőbe.
Az alak láttán pedig hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Zilált, narancsszínű haj, öltöny és gyűrűk… éreztem, hogy a megkönnyebbülés és az öröm meleg hullámként elönti a szívemet.
Leo! Sophy szelleme! Vizimában is megmentette az életünket, ahogy most is! De ha ő itt van…
Körülnéztem, hátha megtalálom Sophy – t is, de a kékhajú csillagmágust sajnos sehol sem láttam. Leo azonban rögtön előttünk termett, és egy Regulusszal kiütötte a rémet, aki rögtön egy ezüsthajú sráccá változott vissza. Lea „Den”-t kiáltott, és odaszaladt, én azonban Leo – hoz sétáltam.
- Leo… hol van Sophy?
- Nem tudom – mondta, és hangjában aggodalmat véltem felfedezni.
- És… hogyhogy… te itt vagy? Akkor Taurus…?
- Mindjárt mindent elmondok, amit csak tudok – válaszolta komoran, és az éledező Dent figyelte.
Lea hamarosan talpra állította és közelebb hozta a srácot, majd Leonak átnyújtott egy vörös kendőt, hogy bekösse csúnyán vérző vállsebét.
- Köszönöm, szép hölgy – mondta a srác, Lea pedig sóhajtott nehezet. Én csak elnézően mosolyogtam. Ez a stílus hozzátartozott Leohoz, elválaszthatatlanul, akárcsak az öltönye. Ugyanúgy nem változhat, mint ahogy a kutya sem tud macskaként viselkedni. – Leo vagyok – mutatkozott be a tudatlanok kedvéért.
- Leo? Az Oroszlán csillagszellem?
- Igen. Gondolom sok kérdésetek lehet, elmondom, amit tudok. Ez a hely a Zarctala nevet viseli. Régen egy elég neves börtön volt, amit azonban a tanács leromboltatott, minden élő emberrel együtt, aki ott tartózkodott. A börtön egy különleges máguscéh irányítása alatt állt, akik hozzátok hasonlóan mind csillaglelkű mágusok voltak. De nem hétköznapiak: tiltott mágiákkal keresztezték a sajátjukat, ennek következtében jöttek létre az obszidiánkulcsok. Ezek a létező legveszélyesebb és legerősebb csillaglelkeket hívják elő.
- Obszidián… kulcsok? Mi a fene…
- Pontosan – bólintott. – A börtön jelenleg csak azért létezik, mert a céh mestere, a börtönigazgató a teljes pusztulás előtt egy speciális védőátkot bocsátott a céhépületére. Emiatt a börtön megidéződik minden valaha élt lakójával együtt Nevernight napján.
- Nevernight?
- Egy nap, mikor minden csillaglélek szabadon használható, szerződéstől függetlenül – felelte. – Ilyen nap csak ötszáz évente van. Ilyenkor az egykori céhtagok szellemei mindannyian felélednek, és elindulnak összegyűjteni minden aranykulcsot. Ezek segítségével engedhetik ki a bezárkózott mesterüket, s újra valóságos létre hívhatják egykori céhüket.
Nekem ez kicsit a Halloween és a Karácsony egyvelegére hasonlított..
Mint ahogy mindenkinek, nekem is lettek volna további kérdésem… speciel, hogy ő mit keres itt, hogy került ide, és ha ő itt van, akkor hol a többi arany lélek… ám mielőtt ezeket feltehettem volna, megjelent egy pokolfajzat a kutyáival, és pisztolyát célra tartotta, ám lövésre nem maradt ideje - Leo fájdalmasan felkiáltott, majd eltűnt. Nagy kő esett le a szívemről, mert tudtam, hogy nem halhat meg… ám mégis mázsás súlyt éreztem a szívemen, hisz az egyetlen, aki a kérdéseimre válaszolni tudott volna, eltűnt, és magunkra hagyott a Börtön Pokol dilihopmesterével – alias a frissen érkezett alakkal, aki most tettetett sajnálkozással ingatta a fejét egy épület tetején ücsörögve.
- Ejnye, Leo! Milyen cica vagy te? – a nevezett után csak egy véres fogpiszkáló maradt, én pedig lassan éledő dühvel néztem az alak irányába.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 607
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Vas. Nov. 06, 2011 8:08 pm

A pillanat elérkezettnek látszik, hiszen eddig ennél nagyobb kutyaszorítóban még nem voltatok. A kapucnis alak leugrik a tetőről, s egy csodálatosan kivitelezett triplaszaltó után földet ér, dacosan kihúzza magát, és lassan elindul felétek. Mosolya fültől fülig ér, s fogai között már egy újabb fokpiszkáló díszeleg. Szemeit nem látjátok, mert kapucnija árnyékot vet rá.
- A többiek azt mondták, hogy nem vagytok képesek eljutni egészen idáig, de én hittem a halovány képességeitekben.
- Elég legyen a szövegelésből Marselus! – csattan fel a pokolszökevény. – A prédámhoz egy ujjal se merj hozzáérni! Ő az enyém! – szavait a fegyvere dörrenése követi.
Egy fél pillanattal később vér fröccsen szét köztetek, s Den úgy dől el, mint egy zsák krumpli. Ennek oka, hogy a srác bal lábát tőből ellőtte az önjelölt vadász.
- A ragya verne ki téged is! Ja, nem az már kivert… De akkor is! Így már mit érek vele?! – Csattan fel Marselus, miközben már kezében tartja Den bal lábát.
- És most te következel, ha nem tágítasz el tőle!
- Ugyan már! – zsebéből előkap egy fekete kulcsot, amivel egyszerre három kaput nyit meg. – Itt és most lezárom a játékot.
A három kapun keresztül három ismerős csillagszellem lép elő. Taurus, Virgo és Scorpio. Szemükbe nézve azonnal biztosra tudjátok, hogy tényleg ők azok, érzitek, hogy ők azok! Marselus Virgo kezébe adja Den lábát, Virgo pedig sírva, de elkezdi püfölni a földön fekvő gazdáját a saját lábával. Persze a lányok sem unatkozhatnak, mert az ő csillagszellemeik is ellenük fordulnak, igaz ők se puszta kedvtelésből.
Mielőtt a dolgok jobban eldurvulnának, történik valami érdekesség. Miss Varens tagjai egymáshoz tapadnak, majd elsüllyed a földben. Lea lába földbe gyökerezik, s mintha ezernyi golyó szaggatná szét testét. Den fájdalmai csak fokozódnak, elsötétül előtte minden, s úgy érzi, mintha feje elgurulna a helyéről.
A következő pillanatban egy orvosi rendelőben tértek magatokhoz mind a hárman, amit igen valószínűen egy pincébe rendeztek be. Den egy kereszten van kikötözve, ám a srác vérzését már ellátták. Hirtelen egy vetítőgép serceg fel, ami egy orvos háromdimenziós képét vetíti ki.
- Üdvözlöm magukat, újfent! – bizony, Lea-t leszámítva, már találkoztatok vele, ő Dr. Killjoy. – Nekem és a társaimnak sikerült kimentenem magukat, de igen komoly árat kellet érte fizetnünk. – közben leül az íróasztal mögötti székre és papírokat kezd töltögetni. – Egyedül azért mentettük ki magukat, mert csak önök tudják megállítani az itteni eseményeket. Többek között az önök kulcsai segítségével akarják kinyitni a kaput, ha időben visszaszerzik a kulcsaikat, akkor ötszáz évre újra megnyugodhatunk.
- Elég ebből! Térj a lényegre! – szólal meg egy légiesen könnyű hang.
- Mind a hármójuknak ki kell állnia egy próbát. - tekint rátok.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Szer. Nov. 09, 2011 5:12 pm

A kapucnis fickó alkalmasint feltűnési viszketegségben szenvedett: triplaszaltóval leugrott a tetőről. Elhúztam a számat, és felvontam az egyik szemöldökömet. Akik jobban ismertek, tudták: nálam ez a nemtetszés jele.
Jobban megnéztem a fickót, ahogy kihúzta magát, mintha ő lenne itt a kiskirály: kis kapucnija eltakarta a szemét, a haját, a fél arcát - azon csodálkoztam, hogy egyáltalán lát. Tuti, hogy csak a földet nézte, de minket nem: legalább hogy el ne essen valami göröngyben. Az tényleg röhejes lenne.
Ám a vigyorát láttam: annyira vigyorgott, hogy ha nem lett volna ott a füle, körbemosolyogja a fejét.
"Ez tuti be van szívva...", gondoltam. Lelki szemeim előtt máris felrémlett, hogy fél órával ezelőtt talán nem azt a fogpiszkálót tartotta a fogai között, amit most is, hanem egy fél tucat spanglit.
Majdnem elröhintettem magam.
- A többiek azt mondták, hogy nem vagytok képesek eljutni egészen idáig, de én hittem a halovány képességeitekben.
- Egészen elmés megjegyzés ahhoz képest, hogy fingod sincs arról, kik vagyunk, szerencsétlen pancser - feleseltem. A fickó nagyon szívesen kontrázott volna, ám már levegővétel közben megakasztotta a társa.
- Elég legyen a szövegelésből Marselus! A prédámhoz egy ujjal se merj hozzáérni! Ő az enyém! – mondta, majd végre meghúzza a ravaszt.
A fegyver hangosan dörrent, Den pedig összerogyott. Bal lába hiányzott - az előbbi türelmetlen minimum térdből lelőtte róla.
- A ragya verne ki téged is! Ja, nem az már kivert… De akkor is! Így már mit érek vele?! – csattant fel a Marselusnak becézett kapucnis alak.
- És most te következel, ha nem tágítasz el tőle!
"Ne tágíts tőle... legalább tőled megszabadulunk!", vigyorogtam magamban. A pórul járt Den iránt csupán némi sajnálatot éreztem - nem ismertem annyira, hogy túlzottan aggódjak, ám mindenesetre előkészítettem Serpens kulcsát. Már úgyis ideje, egyikünk sem volt a legszebb állapotban.
- Ugyan már! – csattant fel Vigyori, és a zsebéből előkotort egy fekete kulcsot. – Itt és most lezárom a játékot.
A kulccsal egyszerre három kaput nyitott meg: Taurus, Virgo és Scorpio jelent meg előttünk. Marselusnak egyedi humora volt: Den lábát Virgo kezébe adta, és a fiúra mutatott. A parancs egyértelmű volt, a Szűz pedig engedelmeskedett - szeméből patakzottak a könnyek, ahogy verni kezdte valamikori gazdáját a saját lábával.
Most már tényleg sajnáltam a srácot... és a szellemeinket is. Sejtettem, hogy mi vár ránk.
Taurus lépett elém hirtelen, és felém vágott a baltájával. Éppen hogy el tudtam ugrani előle, és máris ismét nekem jött. Hátráltam és hátráltam - mígnem egy alattomos göröngy az utamat állta.
Elterültem a porban, Taurus lábai előtt.
- Noah - sama... kelj fel! - mondta halkan, és sújtásra emelte a baltáját. - Kérlek... kelj fel és... fuss! Én... nem akarlak bántani...
Felpattantam - hisz mi mást tehettem volna. Nem akartam meghalni. Ám ártani sem akartam Taurusnak - pedig előbb vagy utóbb muszáj lett volna.
Esélyem a győzelemre csak úgy lehetne, ha sikerülne eloroznom Vigyoritól a kulcsot, amivel megidézte a három szellemet. Ám lehetetlen volt a közelébe férkőznöm: Taurust kikerülni nem igazán testhezálló feladat. Hatalmas baltájával újra és újra felém vágott, és a lapjával egyszer el is talált - több métert gurultam hátra, mire sikerült megállnom.
Föld íze a számban...
Száműztem a képeket az agyamból az álmomról és az élve eltemetésről, és megráztam a fejem, akár a vizes kutyák - ám én nem a nedvességet, hanem a szédülést akartam lerázni magamról. Felálltam, ám Taurus már előttem állt, és baltáját a magasba emelte... láttam, ahogyan megcsillan a pengén a holdfény, és már halk suhogással lendült felém, hogy kettészakítson...
Végtagjaim mintha ólomból lettek volna, egymáshoz tapadtak, majd süllyedni kezdtem a földbe. Éreztem, hogy a gyomromból iszonyatos sikoly tör felfelé a torkom irányába, ám ott megrekedt - mielőtt kitörhetett volna, eltűnt a világ.
Az ébredés nem volt elég erőteljes kifejezés arra a módra, ahogy magamhoz tértem - hirtelen kipattantak a szemeim, mintha csak épp az előbb csuktam volna be őket.
Pedig tágra nyitott szemmel néztem szembe a balta képében felém lendülő halállal...
Egy pincében voltunk, mind a hárman, bár nem sértetlenül - Den egy keresztre volt kikötve, és bár sápadt volt, vérzését már elállították. Lea sem volt a legjobb állapotban... és valamiért úgy sejtettem, hogy én sem. Körülnéztem a kis helyiségben - mindenütt orvosi eszközök voltak.
Hirtelen felsercegett valami, és egy orvos háromdimenziós képe jelent meg előttünk. Egy nagyon ismerős valakit láttam - a vizimai zakkantat, Dr. Killjoy - t.
- Üdvözlöm magukat, újfent! Nekem és a társaimnak sikerült kimentenem magukat, de igen komoly árat kellet érte fizetnünk – mondta, majd kényelmesen elhelyezkedett egy íróasztal mögött, és papírokat kezdett aláírogatni. – Egyedül azért mentettük ki magukat, mert csak önök tudják megállítani az itteni eseményeket. Többek között az önök kulcsai segítségével akarják kinyitni a kaput, ha időben visszaszerzik a kulcsaikat, akkor ötszáz évre újra megnyugodhatunk.
- Elég ebből! Térj a lényegre! – szólalt meg egy másik hang, valahonnan a nagy büdös semmiből.
- Mind a hármójuknak ki kell állnia egy próbát - jelentette ki kedves vizimai ismerősöm megfellebbezhetetlenül.
- Bezzeg Mars szelet vagy ki bízott a képességeinkben látatlanban is - vigyorogtam Leára.
Nem éppen úgy viselkedtem, ahogy az elvárható lett volna, ezt aláírom. Csakhogy ez az őrület már minden józan ítélőképességemet felemésztette. És ami azt illeti: nem kívántam már ítélkezni, sőt, mi több, Dr. Killjoy baromságai sem érdekeltek. Csak a barátomat akartam.
Akivel nemrég néztem farkasszemet a csatatéren...
Végülis, a fickó is csak azért segített nekünk, mert egyeztek a céljaink. Ám az, hogy Vizimából már jól ismertem, és ott enyhén szólva nem a legjobb oldaláról mutatkozott be, nem erősítette bennem az iránta való bizalmat. Az sem, hogy hálával tartoztam neki. Ha egy kis időt hagy, megidézek egy olyan ezüst szellemet, aki simán felveszi a versenyt Taurusszal.
"Bár, ki tudja, hogy utána milyen szellemet húz elő a kis szemétláda", gondoltam, majd érdeklődéssel vártam, miféle "próbával" rukkol elő kedves jóbarátom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Szomb. Nov. 12, 2011 2:12 pm

Lidércnyomásom legfőbb színésze oly könnyedén veti le magát a közelben sötétlő épületről, mintha csak egy, az edzések viharában megacélosodott kardtáncos volna.
Kámzsás arcát ezúttal is az árnyak körvonalazzák, ám a homályban fénylő vigyora, s nyughatatlan fogpiszkálója már messziről is hűen leírják gazdájukat. Parázsló szemeimben mindez fekete lángok martalékává vész…
- A többiek azt mondták, hogy nem vagytok képesek eljutni egészen idáig, de én hittem a halovány képességeitekben. – Ossza meg velünk önelégültségtől átitatott, mégis dicséretnek szánt szavait.
- Egészen elmés megjegyzés ahhoz képest, hogy fingod sincs arról, kik vagyunk, szerencsétlen pancser. – Förmed rá a barnahajú lány, ezzel kisebb rokonszenvet kiváltva belőlem.
Elszántságom tetőfokára hágva, már rá is fordulnék a csuklyás alakra, ám ekkor újabb ordítás fonódik a pokoli börtön kínjainak hálójába… ezúttal haragtól fűtött.
- Elég legyen a szövegelésből Marselus! A prédámhoz egy ujjal se merj hozzáérni! Ő az enyém! – Azzal meg is csapja füleimet a már jól ismert dörrenés…
Önkéntelenül is felordítok… erőm gátakat áthágó folyóként szökik ki testemből, miként tehetetlenül porba hullok. Pokoli, minden érzékem eltompító fájdalom lesz úrrá egykori bal térdem helyén… ám jelenleg nincs ott más, pusztán szétzilált cafatok, s a forró vér, mely bordó tócsaként öleli körbe magatehetetlen testem.
- A ragya verne ki téged is! Ja, nem az már kivert… De akkor is! Így már mit érek vele?! – Visszhangzik az újabb ordítás, zajtalan nesztől zúgó füleimben.
- És most te következel, ha nem tágítasz el tőle!
- Ugyan már! – Különös, fagyos szelek süvítenek át kínoktól lángoló testemen… mintha csak… kaput nyitnának a másik világba… – Itt és most lezárom a játékot.
Vérvörös felhőktől homályos, pokoli látomásomban Virgo tűnik fel, ujjai közt lábam hiányzó részét szorongatva… felém érve, csapásra emeli egykori végtagom… ám ekkor újfent nyugtató hűvösség csillapítja le fájdalomtól eltorzult arcom. Mintha csak szelíd, simogató eső mosná száraz bőröm… ám ezek nem az égbolt könnycseppjei… leghűbb társam sirat engem. Északi tengerek ridegségét igéző, mégis gyönyörű szemei olyanok, mintha csak ezüstösen ragyogó gyöngyök százainak adnának életet… ez a halovány vízió egyszerre melegíti fel, s mardossa szét szívem maradékát… Hisz… valószínűleg ő az egyetlen, aki képes volna értem könnyeket hullatni… bár sose mutatta ki érzelmeit, mégis fáj neki, hogy ezt kell tennie velem… ugyanakkor, sose szerettem volna így látni…
Tompa csapások roncsolják szét bordáim, ömlesztik be gyomrom, s szüntelen ostromolják végtagjaim… de mégis… az utolsó csepp erőmmel, ki kell fejeznem…
- Semmi baj… Virgo… - Erőltetem rá kívánságomat fájó ajkaimra, így mosolyt formálva velük.
Ám ezután nem vár rám más, csakis a kételyek birodalma… a sötétség… Fáradt szemeim képtelenek tovább engedelmeskedni akaratomnak, s erőtlenül csukódnak le… nyakam szövetei pedig… mintha csak szétmálnának… ez volna a vég…?

Hűvös, állott levegő késztet köhögésre… látásom sötét; szenvedésektől megviselt érzékeimmel képtelen vagyok tájékozódni a homályban… ám egy biztos… még élek. Bár testem alig-alig moccan… mintha csak összekapcsolták volna valamivel…
- Üdvözlöm magukat, újfent! – Tompa szavak fonódnak a vízióm éltette árnyak közé… valamiért ismerős hangon cseng gyenge ritmusuk… – Nekem és a társaimnak sikerült kimentenem magukat, de igen komoly árat kellet érte fizetnünk… - Kisebb szünetet tart… nem tudom miért, de így legalább alkalmam nyílik kissé megerőltetni füleimet… – Egyedül azért mentettük ki magukat, mert csak önök tudják megállítani az itteni eseményeket. Többek között az önök kulcsai segítségével akarják kinyitni a kaput, ha időben visszaszerzik a kulcsaikat, akkor ötszáz évre újra megnyugodhatunk.
- Elég ebből! Térj a lényegre! – Szólal fel egy másik hang, a nyugodt fellegek könnyedségét igézve.
- Mind a hármójuknak ki kell állnia egy próbát.
Miközben megpróbálom feldolgozni a kusza mondatokat, vízióm egyre élesebbé válik… egy kivetített orvos sápadt fénye vetül ránk… most már értem, miért volt olyan ismerős. Bár szándékairól vajmi keveset tudok… de, ha így…
- Ha így… ötszáz évre elpusztíthatom őket… akár ezret is végigcsinálok… - Felelem, fojtó köhögéssel párosítva.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leanna Darkness
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 170
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Feb. 09.
Age : 24
Tartózkodási hely : Grimmoire Heart - a léghajó tetőtere

Karakter információ
Céh: Grimoire Heart
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Szomb. Nov. 12, 2011 9:58 pm

Az ismeretlen alak leugrott a tetőről, majd egy triplaszaltó után földet ért. A mozdulat teljesen hibátlan volt, és már csak az, ahogy landolt, nagy erőről árulkodott. Dacosan kihúzta magát, majd lassan elindult felénk.
Ugyan igyekeztem nem kimutatni, mennyire félek is valójában és fapofát magamra ölteni, nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne lépjek hátra legalább három lépésnyit. Már csak maga az aurája taszító volt. Nyeltem egyet, de tartottam az elszánt fapofát. Ennél nagyobb szarban eddig még nem voltunk… a mögöttünk lévő tag ellen ketten nem volt esélyünk, erre most még érkezik egy másik is, aki még nála is sokkal keményebbnek tűnik… Bassza meg!
- A többiek azt mondták, hogy nem vagytok képesek eljutni egészen idáig, de én hittem a halovány képességeitekben. – jegyezte meg önelégülten, és bár valószínűleg dicséretnek szánta, nekem nem teljesen annak hatott.
- Egészen elmés megjegyzés ahhoz képest, hogy fingod sincs arról, kik vagyunk, szerencsétlen pancser. – förmedt rá Varens, amire csak tompán bólintottam egyet.
- Elég legyen a szövegelésből Marselus! A prédámhoz egy ujjal se merj hozzáérni! Ő az enyém! – csattant fel haragosan a pokolbéli szörnyeteg, majd szavait egy hatalmas dörrenés követte.
Den felordított, én pedig reflexből felé fordultam. Szemeim döbbenten kerekedtek ki a temérdek vér láttán… társamnak ugyanis konkrétan lelőtték a bal lábát. Pillanatokkal később tehetetlenül terült el a földön, hatalmas durranással. Ez az egész rosszabb volt, mint bármilyen rémálom…
Kiáltani akartam a nevét, de belém ragadt minden szó. Csak tehetetlenül bámultam rá egy ideig, aztán megint a Marselus nevezetű felé kaptam a fejem mérges hangja hallatán.
- A ragya verne ki téged is! Ja, nem az már kivert… De akkor is! Így már mit érek vele?! – kiabálta elég felháborodottan.
- És most te következel, ha nem tágítasz el tőle!
- Ugyan már! – rántott elő egy fekete kulcsot, majd egyszerre három kaput nyitott meg vele. – Itt és most lezárom a játékot.
Egyszerűen képtelen voltam hinni a szemeimnek. Taurus, Virgo és… Scorpio állt előttünk. Reménykedtem benne, hogy csupán egy illúzió az egész, de Scorpio szemébe rá kellett jönnöm: ez a véres valóság…
Csillagszellemem egy pillanat alatt termett előttem, és egy hatalmasat ütött a gyomromba. Felnyögtem, majd hátra repültem, de ő jött utánam.
- Menekülj, Leanna! – kiáltotta, ahogy beért, és újra felém suhintott.
Ez úttal sikerült kikerülnöm a támadását, de gyorsan kellett mozognom – ami viszont az előző csapás miatt kissé nehezemre esett.
- Nem megyek el! Nem foglak itt hagyni! – vetettem ellen, szó sem lehet óla!
- Menj már, a francba, ne törődj velünk! – ordított rám kétségbeesetten, ahogy hátba vágott, amitől durván a földhöz csapódtam. – Mi nem… nem akarunk megölni réged, a rohadt életbe is!
- Scorpio… - suttogtam, és éreztem, hogy a méreg és a fájdalom egyaránt elönti a testem.
~ Az a rohadék… az egész az ő hibája! Miatta szenved mindenki… az a pár ember, akit a barátomnak nevezhetek!
Talpra küzdöttem magam, majd szembefordultam a csillagszellememmel. Arcán fájdalmat és kétségbeesést véltem felfedezni, a teste pedig remegett. Láttam rajta, hogy próbálná visszatartani magát, de képtelen rá. Egyszerre remegett a dühtől, hogy nem képes kordában tartani magát, és a félelemtől, hogy mi fog történni velem. Felé indultam volna, de a lábaim hirtelen a földbe gyökereztek.
Próbáltam kiszabadulni, jobb-balra ficánkoltam, de semmi nem történt… mintha le lettem volna láncolva.
~ Láncok… az álom! Nem lehet…
- Leanna! – kiáltotta a nevemet Scorpio rémülten, de már nem láttam magam előtt semmit.
Úgy éreztem, mintha a testemet ezer golyó szaggatná apró cafatokra… akárcsak az álmomban. Nem tudtam, hogy nyitva volt-e a szemem… de azt hiszem igen, mégsem láttam semmit magam előtt. Lehunytam a tekintetemet, és a mérhetetlen fájdalom ellenére is azt kívántam, már sokadjára is, hogy bárcsak álmodnék…

Mire következőnek kinyitottam a szemeim, már nem a csatatéren voltam. Az egész annyira gyorsan történt, mintha csak tényleg álom lett volna. Azonban szobám megszokott környezete helyett egy teljesen idegen hely, valami orvosi rendelő szerűség fogadott engem. Körbenézve megállapítottam, hogy valószínűleg egy pincében lehetünk, a kevés fény is erre utalt. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Varens és Den itt voltak, nem olyan messze tőlem, bár utóbbi még mindig borzalmasan festett. Egy kereszthez volt kikötve, és ugyan a vérzését már elállították, arca nem attól árulkodott, hogy kicsattanó formájában lenne.
Hirtelen egy vetítőgép sercegésére lettem figyelmes, majd egy orvos háromdimenziós képe vetült ki elénk. Meglepetten pislogtam párat.
- Üdvözlöm magukat, újfent! – újfent… hát én még nem találkoztam vele… de ha így köszön, a többiek már valószínűleg igen. – Nekem és a társaimnak sikerült kimentenem magukat, de igen komoly árat kellet érte fizetnünk… – itt kisebb szünetet tartott, miközben leült egy íróasztal mögötti székre, s pár papír kitöltögetésébe kezdett. – Egyedül azért mentettük ki magukat, mert csak önök tudják megállítani az itteni eseményeket. Többek között az önök kulcsai segítségével akarják kinyitni a kaput, ha időben visszaszerzik a kulcsaikat, akkor ötszáz évre újra megnyugodhatunk.
- Elég ebből! Térj a lényegre! – szólalt meg még valaki a teremben.
- Mind a hármójuknak ki kell állnia egy próbát. – tájékoztatott minket a parancs után, én pedig összehúztam a szemeimet.
- Bezzeg Mars szelet vagy ki bízott a képességeinkben látatlanban is – mosolygott rám, én azonban sajnos nem voltam jókedvemben, így ha akartam volna sem tudom viszonozni az arckifejezést.
- Ha így… ötszáz évre elpusztíthatom őket… akár ezret is végigcsinálok… - válaszolta Den egy fojtott köhögés társaságában.
- Az eddigi utunk is egy nagy próba volt. Nem fogok itt visszafordulni, azok után, hogy mennyi mindenen keresztülmentünk. Legyen az bármi… ha ez azt jelenti, hogy megszabadulhatunk tőlük, akkor én is bármit végigcsinálok – feleltem határozottan, miközben ökölbe szorítottam a kezem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 607
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Vas. Nov. 13, 2011 8:55 pm

- Remek, akkor kezdhetjük is. – reagál a légiesen könnyed hang.
- Nem! Erre már nincs idő! – szól közbe egy hang, amit fájdalom jár át szüntelenül.
Pillanatokon belül szikrakisülések tűnnek fel körülöttetek, majd a rendelő közepén egy villamosszékbe szíjazott rab jelenik meg, akinek testén szüntelenül cikáznak az elektromos kisülések. Teste csillapítatlan rángása arról árulkodik, hogy semmi kellemeset se érezhet.
- Killjoy, Hermes! Már pillanatokon belül itt lesznek! Kifutottunk az időből! – bömböl kicsit sem kellemes hangján.
- Akkor… - a doki kinyitja az egyik szekrényt, amiből elővesz egy falábat, s azzal gyorsan pótolja Den hiányosságát. – Ideje lépnünk.
- Pedig olyan szívesen eljátszadoztam volna a hölgyekkel… - jelenik meg előttetek egy zöldes, gáz alkotta férfi körvonala. – De majd legközelebb!
Hirtelen dörömbölni kezdenek az ajtón, aminek túloldaláról már hallatszik is a csaholó kutyák hangja.
- Érzem a szagod! Mássz elő, ha gyors halált szeretnél magadnak! –szólal Den számára ismerős hang.
- Fogalmam sincs hogyan találtak meg ilyen gyorsan… Gyorsan! Ide! – terel titeket egy helyre a doki, s közben lecsippent egy apró bőrdarabot Denből.
Elfoglaljátok a megfelelő helyeteket, s alig tudtok végignézni a három furcsa alakon. A következő pillanatban már egy hatalmas csarnokban vagytok. A csarnok padlója márványból van, míg falai, oszlopai és plafonja gránitból. Középen tizenkettő kis emelvény formál kört, amiken egy-egy emberfej nagyságú, tojás alakú lakrima van. A kör mentén helyezkednek el a már álmaitokban látott alakok, akik éppen ebben a pillanatban helyezik be az utolsó aranykulcsot is az egyik lakrimába.
Már túl késő bármit is tenni, nem is tudtok tenni semmit, hiszen egy erőtér öleli körbe őket. A lakrimák lilás fénnyel felizzanak, s az általuk formált kör közepén egy koromfekete kapu jelenik meg, ami szempillantás alatt kinyílik. Egy magas, fiatal nő lép elő. Vörös haja, s smaragdzöld szemei nem egy könnyen feledhető emberré teszik.
Az események hitelen érdekes fordulatot vesznek. A lakrimák szétrobbannak és a beléjük helyezett kulcsok tovarepülnek, tizenkettő különféle irányba.
- Hmm, hozzátok vissza őket! – parancsolja a nő, mire a lakatszimbólummal ellátott alakok szétválnak, hogy külön-külön keressék meg az épületegyüttesben szétszóródott kulcsokat. Ezt követően a nő fogja magát és kényelmesen helyet foglal a trónján, ami a csarnok túlsó végében van. Látja, hogy jelen vagytok, de még egy szóra sem méltat titeket.
De mire is vártok? A kulcsaitok valahol gazdátlanul hevernek ebben a börtönben! A legjobb lehetőség, hogy visszaszerezzétek őket! Nyomás!
Egy elképesztően személyes és fontos tárgyatokról van szó, szóval a hatodik érzéketek segítségével szinte tökéletesen érzitek, hogy merre keressétek a saját kulcsotokat. Szétváltok, hiszen mind a hárman a saját kulcsotokért jöttetek.


Den: Te a te utad a csatornába vezet, ahol a bokáig érő szennyben matatva keresheted a kulcsodat, mígnem a kapucnis haverod meg nem jelenik a csatorna túl végén. Vigyorogva lóbálja a kezében az egyik aranykulcsot. Ám ebben a pillanatban a te kezedbe is egy kulcsféleség akad, a nagy koszban. Meglepődve veszed észre, hogy Taurus kulcsa akadt a kezedbe.
Veled szemben ott áll a fogpiszkálós barom kezében Virgo kulcsával, míg mögötted váratlanul a pokolszökevény tűnik fel kutyái társaságában. Menekülni nem tudsz, hiszen mindkét lehetséges irányból ellenségek várnak rád. Bár nem hiszem, hogy te most pont el szeretnél menekülni.
Akkor zúzzunk! Vedd fel a küzdelmet a két ellenfeleddel! A harc első pillanatában észreveszed, hogy immáron javában érinthetők, hiszen pár perce váltak újra valóságossá. Persze ezzel nem vagy kisegítve, mert ellenségeid elképesztően jó harcosok. Csuklyáska a fekete kulcsának köszönhetően a legkülönfélébb fegyvereket idézi magának, előszeretettel használ karmokat. A vadász legfőbb erénye az, hogy hihetetlenül agilis. A postod azzal érjen véget, hogy egy brutális harc során legyőzöd ellenfeleidet. ( ha kedved tartja, akkor randommódon át is alakulhatsz, s ekkor teljesen öntudatodnál leszel, csupán a beszédképességedet hiányolhatod. Ám rossz hír, hogy a lábad ekkor se nő vissza! )



Varens: A te utad egy játszótérre vezet, ahol javában túrod a homokot Taurus után, de csak Gemini kulcsait leled meg. Ekkor váratlanul a félkarú pasas lép elő, aki igyekszik szépen kérni tőled a kulcsot a már meglévő Leo mellé, de hülye volnál odaadni neki, főleg azután, hogy egyszer már élve eltemetett! Harc bontakozik ki köztetek, aminek során ellenfeled az ő saját obszidiánkulcsával Vizimából ismerős lényeket idéz meg. Mikor mindezeket legyőzted ő maga áll hadba. Kulcsával egy újabb kaput nyit, amiből egy szellem száguld ki, s bújik testébe. Ezt követően az ellenfeled egy sárkánygyík és egy ember hibridét alkotja. Győzd le! ( ellenfeled immáron nem viselkedik szellemként, hiszen teljesen valóságossá vált. )



Lea: A te keresésed a padlásra vezet, ahol Aries kulcsát találod meg. Ahogy az kell, pillanatokon belül a kopasz alak jelenik meg. Persze ő nem kérdez, csak cselekszik. A kezében tartott aranykulccsal megidézi Scorpiot, akit rád uszít. Le kell győznöd társadat és a kopaszt! ( ellenfeled immáron nem viselkedik szellemként, hiszen teljesen valóságossá vált. )

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Pént. Nov. 18, 2011 4:56 pm

- Remek, akkor kezdhetjük is – mondta a könnyedebb hang tulajdonosa - bárki volt is az.
- Nem! Erre már nincs idő! – kiáltott valaki más.
Hirtelen egy férfi jelent meg: testén elektromos kisülések táncoltak, folyamatos izomgörcsöt okozva neki, és székbe szíjazták.
- Killjoy, Hermes! Már pillanatokon belül itt lesznek! Kifutottunk az időből! – mondta a leszíjazott.
- Akkor… - Dr. Killjoy kinyitotta egyik szekrényét, és egy falábat húzott elő, amit villámgyors mozdulatokkal Den hiányos lábához csavarozott. – Ideje lépnünk.
- Pedig olyan szívesen eljátszadoztam volna a hölgyekkel… - a hang tulajdonosa végre előkerült: körvonalai zöldes gázból álltak össze – De majd legközelebb!
"Álmodik a nyomor!", gondoltam. "Legfeljebb sohanapján!"
Csaholás hallatszott, majd rohanó léptek zaja - és valami iszonyatosan verni kezdte az ajtót. Azon csodálkoztam, hogy egyáltalán nem szakadt ki.
- Érzem a szagod! Mássz elő, ha gyors halált szeretnél magadnak! – szólalt meg korábbi kedves ismerősünk.
- Fogalmam sincs hogyan találtak meg ilyen gyorsan… Gyorsan! Ide! – Killjoy lecsippentett egy bőrdarabot Denből - szegény srác, mindig belőle vesznek el.
Elfoglaltuk a helyeket, ahova az őrült doki terelt, a következő pillanatban pedig már egy csarnokban álltunk. Márványpadlójú, gránitoszlopú, hatalmas csarnokban. Középen tizenkettő kis emelvény formált kört, amiken egy-egy emberfej nagyságú, tojás alakú lakrima helyezkedett el. A kör mentén pedig - mily' csoda - az álmainkban látott tróger szemetek helyezkedtek el, és éppen az utolsó aranykulcsokat tették bele a lakrimákba.
A kulcsainkat erőtér veszi körbe, a lakrimák pedig lilás fénnyel izzanak, és az általuk formált kör közepén fekete kapu jelenik meg, melyből smaragdzöld szemű, vérvörös hajú nő lép elő. Ebben a pillanatban pedig a lakrimák felrobbannak, szétszórva tizenkét különböző irányba az aranykulcsokat.
- Hmm, hozzátok vissza őket! - parancsolt rá a nő a kifutófiúira, akik persze azonnal ugrottak.
A nő helyet foglalt a trónján, szeme végigsiklott rajtunk, de nem igazán méltatott minket figyelemre. Én pedig úgy gondoltam, itt a remek alkalom. Megérzésemet követve elindultam az egyik irányba.
Játszótéren kötöttem ki, és rögtön észrevettem az aranyló csillanást. Odasiettem és felemeltem a homokozóból... Gemini kulcsait.
Némileg elkedvetlenedve fordultam meg - és farkasszemet néztem a fickóval, aki rögtön a kulcsot kérte. Leo kulcsát is láttam megcsillanni az övében.
Sophy...
- Higyje el, jobban jár, ha átadja a kulcsot!
Felemeltem a kezem, és kinyújtottam a középső ujjam. Bár nem az én kulcsom volt, semmi kedvem nem volt átadni ennek a nyomoréknak. Tudtam, hogy van valahol egy gazdája, aki talán vissza szeretné kapni.
A fickó nehezet sóhajtott, majd saját kulcsát vette elő, mely fekete volt, akár az éjszaka. Hívása nyomán pedig megjelent az injekciós tűs rohadék, egyenesen Vizimából.
- Ezt egyszer már eljátszottuk, picinyem... - vigyorogtam az ismerős szellemre, akit anno még Sophy és én intéztem el a kocsmában. Persze, nem ugyanaz volt, hogy is lehetett volna... de erőt merítettem az emlékből, hogy legyőzhető.
Idézéssel idézés ellen... hoppá, hisz ez eredeti Vizimai! Akkor viszont... szívni fog!
Vulpeculát hívtam elő ismét. Kis rókám tüzetesen szemügyre vette ellenfelét, majd rám nézett szemrehányóan - bizonyára nem tetszett neki az ellenfél.
- Csak fújj neki egy kis tüzet, menekülni fog - vigyorogtam.
És lőn: a legkisebb fényre a rohadék hátrébb húzódott, majd, mikor egy tűzgömb telibe találta, el is tűnt.
- Van még ehhez hasonló vizimai szépséged? Figyelmeztetlek: nem szeretik a fényt. Mindegyikkel így fogsz járni - vigyorogtam fensőbbségesen.
A fickó eltette a fekete kulcsokat, majd egy obszidián kulcsot húzott elő, és egy szellemet idézett vele - ami egyenesen az ő testébe bújt. A fickó szörnyű átalakuláson ment át - egy ember és sárkány hibridjének nevezhettem volna. Szeme sárgás volt, pupillái hosszúkásak, akár a kígyóké, és pikkelyek borították el a testét.
És azonnal nekem támadt.
Hihetetlenül gyors volt: egyik pillanatban még pár méterre állt tőlem, a másikban pedig már egyik ökle a gyomromban volt. A homokozóba estem, és levegőért kapkodtam - közben éles nyikkanást hallottam, és Vulpecula eltűnt.
"Szegény... már másodszor... sokkal tartozom neki...", villant át az agyamon, miközben a csillagtalan, tintafekete eget tanulmányoztam.
Hirtelen egy karmos lábat pillantottam meg - egyenesen a hasam felé száguldott, hogy kitaposson belőlem mindent. Arrébb hengeredtem, majd úgy döntöttem, ideje másik szellemet idézni.
- Íjász kapuja, nyílj meg! Sagitta!
Az íjászlány azonnal megjelent, és felmérte a helyzetet. A sárkányhibrid láttán csak elmosolyodott, és azonnal nyílvesszőket küldött felé - ám a vaskos pikkelyekről lepattantak a nyílvesszők.
Az íjászlány akkor hirtelen a szemét vette célba.
A vessző undorító cuppanással állt bele a szemébe... a fickó pedig felordított.
- Lőjem ki a másikat is? - kérdezte a lány, és már húzta is fel az íjat, a húron a következő vesszővel.
A fickó szeméből dőlt a vér és szüntelenül ordított fájdalmában.
- Nem is tudom...
A vergődőt néztem, és kis szánalmat éreztem. Ám eszembe jutott, hogy ők a gonoszok... na meg hogy nem kis élvezetet jelent nekem, hogy szenvedni láthatom a rohadékot.
- Hálával tartozik nekem, hogy gyors véget vetek a szenvedésének... a szívére célozz. Vagy a torkára.
Sagitta a torkát választotta - sikerült átlőnie az artériát. Vérszökőkút spriccelt a férfi torkából, majd eldőlt, akár egy zsák.
Odamentem hozzá, és belerúgtam még egyet. Sokra nem mentem vele, hisz már halott volt... de valahogy jólesett.
- Tudod, kivel szórakozz... unom ezt a helyet! Ez pedig... sohasem volt a tiéd! - mondtam és elvettem tőle Leo kulcsát, majd Sagittával az oldalamon tovább indultam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leanna Darkness
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 170
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Feb. 09.
Age : 24
Tartózkodási hely : Grimmoire Heart - a léghajó tetőtere

Karakter információ
Céh: Grimoire Heart
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Vas. Nov. 20, 2011 12:06 pm

- Remek, akkor kezdhetjük is. – felelte a könnyed hang, valahonnan a teremből.
Továbbra sem láttam, kivel vagy mivel van dolgunk. Emellett továbbra sem bíztam bennük Gustavból kiindulva… De ha meg akartam menteni Scorpio-t, minden kis szalmaszálba bele kellett kapaszkodnom, ami segítséget nyújthatott.
- Nem! Erre már nincs idő! – kiáltott közbe még valaki, akinek a hangja kissé feszültnek és türelmetlennek hatott.
Pár pillanattal később szikrakisülések tűntek fel körülöttünk, majd a terem közepén megjelent valaki. Alapesetben féltem volna tőle, de azok után, amiket itt láttunk eddig, már mondhatni semmivel nem lehettet volna meglepni engem. A rendelő középpontjából egy székbe szíjazott alak nézett vissza ránk. Testén szüntelenül elektromos kisülések cikáztak végig, amitől az csillapíthatatlanul rángatózott. Nem lettem volna a helyében, annyi szent.
- Killjoy, Hermes! Már pillanatokon belül itt lesznek! Kifutottunk az időből! – ordítozta továbbra is, szemmel láthatóan nagyon sietősnek tartotta a dolgot.
- Akkor… - adta meg magát az orvos, majd az egyik szekrényből kihalászott egy falábat, és gyors mozdulatokkal Denhez rögzítette. – Ideje lépnünk.
- Pedig olyan szívesen eljátszadoztam volna a hölgyekkel… - öltött végre alakot az eddig láthatatlan, harmadik tag. – De majd legközelebb!
Teste zöldes gázokból állt össze… na, ilyennek képzeltem én egy igazi szellemet!
~ Majd talán ötszáz év múlva… vagy akkor sem – jegyeztem meg magamban, azonban sok időnk nem volt gondolkodni.
Az ajtón valami dörömbölni kezdett, de akkora erővel, hogy kész csodának tartottam, hogy nem szakadt be az első pár mozdulatra a bejárat. A kutyák hangos, dühös csaholásából pedig nem kellett nagy ész, hogy rájöjjek, ki is található az ajtó túloldalán… a beszűrődő hangok pedig ezt rendesen alá is támasztották.
- Érzem a szagod! Mássz elő, ha gyors halált szeretnél magadnak!
- Fogalmam sincs hogyan találtak meg ilyen gyorsan… Gyorsan! Ide! – terelt bennünket sietősen a doktor, közben leszedve Denből egy apró bőrdarabot. Mennyire elege lehet már, mindig őt ritkítják meg valamivel… ~ Áh, de hülye leszek én sajnálni…! Igen… ezek szerint hülye vagyok – sóhajtottam fel magamban lemondóan.
Elfoglaltuk a kijelölt helyeinket, majd a következő mire egyet pislogtam, már egy hatalmas csarnok körvonalai rajzolódtak ki előttem. A helység padlója csillogó márványból volt, míg a falak, az oszlopok és a plafon gránitból. Így egybevéve az egészet nekem elég szentélyesnek hatott. Középen tizenkettő kis emelvény helyezkedett el kör alakban, amiken egy-egy emberfej nagyságú, tojás alakzatú lakrima állt. A kör mentén az olyannyira gyűlölt alakok helyezkedtek el… köztük az is, aki engem az álmomban kivégeztetett. A fejét lehetetlen volt elfelejteni…
Éppen akkor helyezték bele az utolsó aranykulcsot is a lakrimákba. ~ Francba… elkéstünk? – kéretem magamban, ahogy rossz előérzetem még erősebbé vált. Nem volt ok nélküli…
A kulcsok helyét egy erőtér ölelte körbe, így az odajutás veszett ügynek bizonyult. A lakrimák lilás fénnyel felizzottak, majd az általuk formált kör közepén egy koromfekete kapu kezdett el kirajzolódni. Amint teljessé vált, kinyílt, egy magas, fiatal nő lépett elő belőle. Zöld szemeiből semmi jót nem tudtam kiolvasni, ez, s vérvörös hajszíne elég feledhetetlen jelenséggé tette előttem.
Hirtelen a lakrimák nagy durranással szétrobbantak, s a korábban bennük lévő kulcsok tizenkét különböző irányba szálltak szét.
- Hmm, hozzátok vissza őket! – parancsolta a nő, amire szolgái villámsebességgel tűntek el.
A nő ezután minden sietség vagy érdeklődés nélkül irántunk helyet foglalt a terem végében lévő trónjában, s kényelmesen elhelyezkedett. Végül futólag egy pillanatig minden érzelem nélkül feltekintett ránk, majd csak bámult maga elé.
Egy kicsit bevallom, felhúzott, hogy ennyire lenéz minket, de nem volt időm ezen rágódni. Scorpio valahol itt van, és meg kell találnom még a lakatosok előtt!
Varens indult neki elsőnek, majd ez követően én is menetiránynak fordultam. Vetettem egy gyors pillantást Denre, de mivel róla volt szó – még ha sérült állapotban is -, annyira nem aggódtam, hogy nem fogja tudni végigcsinálni. Virgóért megy… ugyan már. Inkább a saját feladatomra kéne koncentrálnom.
Nem kóvályogtam sokat az épületben, egyszerűen a hatodik érzékemre hagyatkoztam. Scorpioról volt szó, még jó, hogy képes voltam a megérzéseimre hallgatni. Mire észbe kaptam, egy poros padláson kötöttem ki. Mindenfelé dobos, undorító szag uralkodott, és enyhe félhomály, de még így sem került sok időbe kiszúrnom egy fényesen csillogó tárgyat az egyik dobozban. Sietős léptekkel indultam meg felé, majd odaérve egy laza mozdulattal kihúztam. Kissé csalódott voltam, hogy Aries, a Kos kulcsa az, és nem Scorpio… De nem kellett sokáig ezen rágódnom.
Pillanatok alatt feltűnt előttem az álmomban látott, lakatos fejű rémalak. A kezében pedig… Scorpio kulcsa!
Dühösen szorítottam ökölbe a kezem, és ha képes lettem volna szemmel ölni, rég hulla lett volna. Ezt látva csak lenézően elvigyorodott.
- A kulcs, ami nálad van, minket illet. Add ide!
- Soha – feleltem rezzenéstelenül. – Kérem Scorpiot.
Alkudozhattam volna igazából azzal, hogy Ariest odaadom Scorpioért, de nem láttam értelmét. Egyrészt, ugyanott kötöttük volna ki, a harc elkerülhetetlen volt. Másrészt pedig valakitől ugyanúgy elragadták ezt a kulcsot, mint tőlem. Egyszerűen átéreztem, milyen, amikor megfosztják tőle az embert, így nehezen vettem volna rá magam erre.
Erre csak lemondóan felsóhajtott, majd megidézte… Scorpiot. Már megint őt uszítja ellenem… most aztán végleg elfogyott a türelmem.
- Leanna… már megint…? – kérdezte keserűen a csillagszellem, mire csak lehunytam egy hosszabb pillanatra a szemem.
- Scorpio… én… tudod, hogy szerelek! De attól félek, nincs más módja annak, hogy visszavegyelek… mint hogy ezt az alakot, és téged is legyőzzelek… - suttogtam, ahogy összeharaptam a számat. – Sajnálom!
- Nincs mit – válaszolta ő egy keserű vigyorral. – Mi nem fogunk megutálni érte. Újra együtt leszünk ha ennek vége!
- Akkor… Azt hiszem nincs más választásom – emeltem fel a kezemet fájdalmas arccal, de erőt kellett vennem magamon.
Ha legyőzőm ezt az alakot, a kulcsa újra hozzám kerül… kérlek, Aries, nem tudom, mire vagy képes, de segíts!
- Kos kapuja, szólítalak! Aries! – kiáltottam a levegőbe hasítva.
Az idézés fénye egy pillanatra betöltötte a termet, majd a gyapjúruhás rózsaszín hajú lány alakot öltött előttem. Tanácstalanul és remegve nézett rám.
- Sz… Szólított…? S-sajnálom…
- Kérlek, Aries, segítened kell nekem! Tudom, hogy nem én voltam eddig és nem is vagyok a tulajdonosod, de kérek! Scorpio… ő a barátom! Segíts nekem legyőzni ezt az alakot, hogy újra velem lehessen… rendben? – hadartam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam.
Egy pillanatig megszeppenve nézett a szemeimbe, majd elmosolyodott.
- A… barátod? Te egy jó ember vagy… - felelte kedvesen, majd felöltött egy komolyabb arckifejezést, és elém sétált. – Rendben. Segítek! Harcolni fogok!
- Köszönöm, Aries– sóhajtottam kicsit megkönnyebbültebben, majd kardot rántottam. – Leanna Darkness vagyok. Jövök neked egyet majd valamikor.
Több időn amúgy sem lett volna a beszélgetésre. Ellenfelünk elunta a várakozást, és egy határozott mozdulattal ránk uszította Scorpiot.
- W-Wool Wall! – kiáltotta Aries, ahogy kitartotta maga elé a karjait, s egy rózsaszínes gyapjúfal képződött előttünk, felfogva a másik szellem támadását.
- Aries! Főként rád fogom bízni Scorpiot, rendben? Vigyázz magadra! Hiszek benned, sikerülni fog! Én addig foglalkozom a kopasz ürgével!
- R-rendben! – felelte, majd a fal eloszlása után egy újabb támadásba kezdett. – Wool Bomb!
Elrugaszkodtam, és két lépéssel elillantam Scorpio mellett. Egy pillanatra összenéztem vele, majd még gyorsabb tempóval a férfi felé vettem az irányt.
Ő kardot rántott, akárcsak én, majd egy határozott mozdulattal kivédte a szemből indított csapásomat. Önelégült vigyora hamar lefagyott az arcáról, mikor egy erőteljes rúgással kigáncsoltam. Elterült a földön, de még mielőtt leszúrattam volna, ő tette meg – villámgyorsasággal szúrt az oldalamba.
- Leanna! – kiáltotta egyszerre a két csillagszellem.
- Semmi baj… nem talált fontos szervet! – feleltem nekik gyorsan, majd ismét támadást indítottam. – Ne törődjetek velem, Aries, Scorpio!
Sebemmel mit sem törődve egyenesen a férfi fejére sújtottam le, aki sajnos sikeresen kikerülte ezt. Pár szál a szakállából így is bánta, de több nem. A gyomromba rúgott, amitől lerepültem róla, de ha kicsit tántorogva is, sikerült megállnom a lábamon. Legnagyobb szerencsémre, ugyanis már védhettem ki egy oldalról jövő félköríves csapást. A pengék szikrákat vetve, csikorogva találkoztak egymással, majd mindketten ránehezedtünk a fegyverekre, próbálva lenyomni a másikat és végezni vele.
- Vigyázz! – hallottam meg Scorpio kiáltását, majd Aries csapódott nekem, s elsodorva engem is nekiszálltunk a falnak.
- S-sajnálom, sajnálom! – szabadkozott heves hajlongások közepette a csillagszelleme.
- Erre most nincs idő! – feleltem felugorva, és kikerülve egy a sebemet célzó csapást. – Ügyes vagy, Aries! Csak így tovább, tart még ki!
- K-köszönöm szépen! Wool Bomb! – fordult újra Scorpio felé, majd ellenkező irányokba lendültünk bele egy második próbálkozásba.
Bíztam benne, hogy Aries képes lesz feltartani Scorpiot addig, amíg én valahogy leszámolok ezzel az emberrel. Már ha nevezhetem embernek…
Valamit ki kellett találnom. Ezzel a folyamatos hadonászással csupán saját magamat gyengítem le. Ha egy csapással akarok végezni vele, akkor a fejét, a torkát vagy a szívét kell eltalálnom. De épp ezeket védi a legjobban… picsába!
Igyekeztem sűrű vágásokkal egyre jobban a fal felé kényszeríteni, de nem volt annyira hülye, hogy ne lássa át a helyzetet. Kilépett oldalra, mikor épp a legnagyobb volt a lendületem, majd szabad karjával a hátamra csapot. Nyekkenve terültem el a földön, ő pedig a magasba emelte a kezét.
- Wool Wall! – hallottam meg Aries hangját, majd egy rózsaszín fal húzódott közém és a férfi közé.
Kihasználtam az alkalmat, és bízva a szerencsémben állásba helyezkedtem. Most vagy soha!
- Aries, ereszd le a falat! – kértem, ahogy jó fogást kerestem a kardomon.
Amint a szellem eleget tett a kérésnek, minden lendületemmel és erőmmel kilőttem előre, mint valami rugó. A tőlem telő legnagyobb lendülettel szúrtam előre a fegyverrel, majd ahogy a fal utolsó foszlányaival magam mellett a támadás célt ért. Egyenesen a meglepett férfi bal mellkasába találtam bele, és annyira mélyen belefúrtam a kardot, hogy a markolata is elérte. A vére nagy mennyiségben terült szét a szobában, a szeméből pedig másodpercekkel később eltűnt minden érzelem. Kirántottam belőle a fegyvert, majd elterült a padlón.
Ariesék felé emeltem a tekintetem. Scorpio csapáshoz készülődött, de az alak halála miatt megdermedt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd felém nézve elmosolyodott.
- Szép munka volt… Leanna. Köszönöm… mindegyikőtöknek – pillantott Aries felé is, majd a teste lassan homályosulni kezdett. – És… sajnálom…
Amint visszatért a világába, lehajoltam, s fájó oldallal lehajoltam a kulcsához. Felemeltem, majd az ujjaim közé szorítottam, és a szívemhez emeltem. Volt pár pillanat, amikor azt hittem, már soha nem tudhatom újra magam mellett… de ismét itt volt. Nálam. Az én csillagszellememként.
- Üdv újra itthon – mosolyodtam el, majd Ariesre emeltem a tekintetem. – Neked pedig… - azzal elé léptem, és egy pillanatra megöleltem. – Köszönök mindent! Nélküled nem sikerült volna!
- É-é-é-én… tényleg… a hasznodra voltam? – kérdezte Aries elpirulva, csodálkozó tekintettel.
– Mi az, hogy! – kacsintottam. – Jövök neked, nem is eggyel… a te nem vagy, most Scorpio sem lenne újra vele.
- Ö-örülök, hogy a segítségedre voltam! – mosolyodott el, ahogy meghajolt. – Köszönöm!
~ Jó ég… - gondoltam sóhajtva. ~ Ha ezt valaki a céhből látta volna… bele sem gondolok. Nevetség tárgya lennék egy ilyen jelent után, mint a Grimmoire Heart tagja. De akkor is… örülök, hogy újra velem van a barátom.
- Menjünk… addig kéne lerendezni azt a vörös hajú nőt, amíg még van erőm. Nem hiszem, hogy díszből lenne ott a terem közepén.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Hétf. Nov. 21, 2011 3:15 pm

Szavaink hallatán a fesztelen, légies hang vonja le az egyértelmű következtetést.
- Remek, akkor kezdhetjük is.
- Nem! Erre már nincs idő! – Dörren fel egy vontatott, kínoktól ziháló bariton… ~ Remek, itt jön az újabb csodabogár…
Sejtésem beigazolva, hamarosan szikrák ragyogása színezi át a sápadt félhomályt. Bőrszíjak, s egy elnyűtt szék körvonalait rajzolják ki, melynek szüntelen áramütései gyötrelmes fénykígyók módjára marnak a benne ülő férfira.
- Killjoy, Hermes! Már pillanatokon belül itt lesznek! Kifutottunk az időből! – Figyelmezteti társait, közel sem megnyugtató hangszínén… persze, helyzetét elnézve, ez nem hat túl meglepően.
- Akkor… - Kezd bele a fehér köpönyeges hologram, majd egy fából eszkábált művégtagot húz elő egyik fiókja rejtekéből… ennek nem lesz jó vége… És igen… húsomba belevájva, kapkodó mozdulatokkal izmaimhoz rögzíti a szerkezetet mozgató csavarokat, melynek fájdalmait csak tovább fokozza a megfeszített munkatempó… – Ideje lépnünk. – Már épp kifejteném ellenérzéseim mindezzel kapcsolatban, ám a jól ismert, könnyed szavak elfojtják sajátjaimat.
- Pedig olyan szívesen eljátszadoztam volna a hölgyekkel… - Egy méregzöld, gázok alkotta alak lép elő a sötétség menedékéből. – De majd legközelebb! ~ Megjött a perverz is… egy olyan nélkül nem is lehetne tökéletes egy ilyen leszázalékolt, nyomorék banda… és ők a szövetségeseink… meg vagyunk mentve…
Gúnyoktól édes gondolataim öleléséből a közeli ajtót ostromló, éles dörrenések szaggatnak ki.
- Érzem a szagod! Mássz elő, ha gyors halált szeretnél magadnak! – Most már semmi kétség… ő lesz az…
- Fogalmam sincs hogyan találtak meg ilyen gyorsan… Gyorsan! Ide! – Próbálja menteni a helyzetet a lezüllött orvos, majd érzem, ahogy egy szúró érintés kíséretében, lecsippent egy darabot bőrhámomból.
- Nagyon remélem, hogy erre egy normális láb elkészítése végett volt szükség… - Lendülnék bele, ám hirtelen elködösödő látásom meggátolja szavaim folyamát.
Mikor ismét felnyitom a szemeimet, már egy jóval fényesebb, tág teret nyújtó csarnokban találom magam. A magasra épített mennyezett, hamuszín falak, s oszlopok, megmunkált gránitról árulkodnak, míg lábaink alatt árnyékot vető padló a márvány eleganciáját tükrözi. Ugyanakkor, az aula közepén sötétlő alakok azok, akik a legfeltűnőbb jelenséget kínálják számunkra… kereken egy tucatnyi, kisebb emelvény körül gyűrűznek, melyeket ovális alakú lakrimák palástolnak be sápadt lilás ragyogásukkal.
Nyilvánvaló, hogy ellenfeleink cselekedetei semmi jót sem szülhetnek számunkra, de már képtelenek vagyunk ez ellen tenni… túl nagy a távolság, és túl kevés az idő… valamennyi zodiákus kulcs a kristályok rabja lesz.
A halványan pislákoló fények lámpásként izzanak fel, energiáikkal egy kupolaszerű falat emelve lakrimáik védelmére… ám nem csak erre telik tőlük. Sötét villámok szakítják át valóságunk képlékeny rétegét, árnyszerű káprázatukkal egy könnyűléptű nő alakját kirajzolva. A fiatalos teremtés bíborszín tincsei rendezetten lógnak smaragdos szemeibe, miközben hivalkodó mozgásával a közelben magasló trónhoz sétál… ~ Végre akad itt valami érdekes is… Minden bizonnyal ő lesz az a mester, akiről Leo beszélt… más körülmények közt, hamar utánaérdeklődnék, hogy van-e toborzás…
Nem telik bele sokba, hogy a lakrimák összeroppanjanak a rájuk nehezedő nyomástól, s tükörszerű csattanást hallatva, hatalmas lendületet adjanak saját kulcsaiknak, melyek így ágyúgolyókként tűnnek el szemeink elől.
- Hmm, hozzátok vissza őket! – Csendül fel a nő hangja, mire pribékjei tüstént szétszélednek.
Mit sem törődve az események további alakulásával, ellenállás nélkül átadom magam az elmémben dallamra kélt szólamnak… bár nem látom, érzem… szirének mézédes énekeként vonz magához kulcsom kisugárzása.
Bár gyorsaságom jócskán megkopott hús-vér bal lábam hiányával, viszonylag sebesen váltják egymást víziómban a helységek, miként követem a fejemben komponált szimfónia útmutatását.
A sötét éj ölelése alatt már nem törnek rám újabb szörnyek, mégis kissé megrökönyödve veszem tudomásul, hogy a mocskos utcák alatt futó csatornarendszerbe vezet balszerencsém… de nincs mit tenni… Hamarosan már az olajos félhomály dominálta útvesztőben keresgélek tovább, miközben karommal a bűzös, gyomorforgató darabokkal sűrített lében halászok az aranyló kis tárgy után.
Érzékeim egyre élesebben jeleznek, mikor a közelben léptek csobbanásai verik fel a viszonylagos csendet… meglepett tekintetemben a csuklyás férfi ölt alakot, kinek ujjaira Virgo kulcsa vet sárgás fénykoronát… Korai döbbenetem ideges feszültségbe torkollik, mígnem tenyeremen fém érintése szalad végig. Karom felrántva, ugyan nem a keresett zodiákus köszön vissza rám, Taurus baltaéllel díszített kulcsa is új reményeket gyújt lángra bennem. ~ Habár… mit sem érek egy harcos bikával, olyasvalaki ellen, akinek a testén ködként siklanak át a támadások. – Mindezt figyelembe véve, a járat üresnek vélt feléhez fordulok, ám tekintetemet, az elhagyatott sötétség helyett a pokolfajzat, s elszaporodott vadászfalkája fogadja.
- Nincs hová futnod, féreg. Végre bekerülsz a trófeáim közé! – Húzza fel puskáját a szíjazott arcú.
- Te inkább maradj nyugton! – Rivall rá a kámzsás alak. – Majd én elintézem.
Kilátástalannak tűnő helyzetem látva, gondolatok egész serege veszi ostrom alá elmémet. ~ Ki kell törnöm innen… sebezhetetlen ellenfelekkel szemben nem nyerhetek. De a kutyafalkán át nem juthatok ki… muszáj a fogpiszkálósnál próbálkoznom. Futás közben talán még a kulcsot is kikaphatom a kezéből… nincs más választásom…
- Jetblack Fire Magic!
– Hívok életre egy koromfekete lángoszlopot, mely orkánként söpör végig a csatorna mögöttem ásítozó részén.
A mágiám nyújtotta lehetőséget kihasználva, tüstént rohanni kezdek, ám… a tűznyelvek szertefoszlásával, látom, ahogy az előttem álló alak öltözetén jó pár sérülést ejtett a kárhozatra ítélő varázslat. ~ Most már ők is érinthetőek lettek? Ha így állunk…
- Aranybika kapuja, nyílj meg!
– Suhintok a nemrég talált aranykulccsal, a Nevernight-ról hallottakban bízva.
Kisvártatva élénk fények harcias szerenádja űzi el a közelben megült árnyakat, így utat engedve a tagbaszakadt, majd embernyi fejszét forgató bika sziluettjének.
- Múúúúúú! – Feszít be, mint pocok az üres bódéban. – Hát te meg ki vagy? – Téved rám értetlen tekintete. – Az biztos, hogy nem Noah-sama, neki ennél jóval nagyobbak voltak a mellei. – Bök fedetlen felsőtestemre. – Mégis milyen méretek ezek?
- Ööö… egy fiúhoz illőek…?
- Mi-mi-mi? – Döbben le nagy hirtelen. – Fogalmam sincs miféle tréfa ez, de ahhoz, hogy valaki a mesterem lehessen, ajánlatos G-s kosarat hordani, vagy legalább…
- Egy szóval sem mondtam, hogy a mestered akarok lenni. – Vágok szavába. – Én csak az ő halálát kívánom. – Biccentek a csuklyás irányába. – Segíts nekem ebben a harcban, és visszajuttatlak a tulajdonosodhoz, aztán ismét kiélheted a mellek iránti fétised.
- Ő volt az, aki Noah-sama ellen uszított. – Sötétítik el szemeit a harag fellegei. – Legyen hát, fiú. Bárki is légy, mióta megidéztél, hatalmas energiákat érzek magamban. Elbánok vele.
- Úgy legyen. – Azzal, egymással ellentétes irányba elszökkenve, mindketten belevetjük magunkat a harc sűrűjébe.
Kaszámmal szilánkosra töröm az elém vetődő véreb üreges koponyáját, majd tengelye körül kifordítva, egyik társa bordái közé mélyítem pengéjét.
- Már épp azon voltam, hogy közétek lövök. – Dörren fel a sörétes fegyver, töltényeivel több helyen átszakítva bal felkarom.
- Jetblack Fire Magic! – Indítok felé egy szélesebb lángnyalábot, ám ő a síkos falon megpördülve, kitér annak vonalából.
Mozdulata ugyan figyelemre méltó, vajmi kevés időm van álmélkodni.
Fegyveremmel egy kör alakú röppályát leírva megtisztítom közvetlen környezetem, majd a zuhanó test felé vetem magam. Szárnyként társom ki a Starsplintet, felkészülve rá, hogy már a pokolszökevény földet érésének pillanatában elmetszem fejét a nyakáról… de mégis, mikor elég közel érek hozzá, képes megváltoztatni esésének irányát…
Talpai a szennyvíz helyett kaszám fémes nyelén landolnak, majd arról elszökkenve, könnyedén a hátam mögé kerül… Próbálnék megfordulni, de már késő… Gerincemet egy újabb lövés zihálja cafatokra…
Fuldokolva, vörösen izzó vízióval rogyok két térdre… Bár ismét a halál kapujában állok, ezúttal tisztán érzem… képes vagyok önerőmből is fenevaddá alakulni… és jelenleg, ez lehet az utolsó mentsváram.
Ereim megduzzadnak, keringésem felpezsdül, a fontosabb szerveim megremegnek… elkezdődik. A torkomból felszakadó ordítás viharban süvítő szélként vágtat keresztül a csatorna útvesztőin, miként arcomhoz kapva, átadom magam a puszta gyilkolási vágynak…
Mikor ismét két lábra állok, jobbom helyén már csak a pengeszerű végtag veri vissza a közeli összecsapást éltető szikrák fényét... az átváltozás sikeres volt. Elvesztett lábam ugyan megmarad mesterséges állapotában, a beforrt lövési sérüléseim, s viszonylagos öntudatom kárpótolnak ezért a hiányosságért.
- A prédám! Végre elkaplak! Háháháhá! – Tör ki örömmámorban önjelölt vadászom.
Két démoni kopója habozás nélkül rám is veti magát, ám nem számolnak mindent elpalástoló vérszomjammal. Egyiküket még röptében kettémetszem, míg a második támadót felnyársalom bal pengémre, majd jobbommal belekapva, tőből kettétépem nyúzott testét.
Gazdájuk mindeközben újabb lövést ad le, de én még idejében magam elé rántom csontos fegyverem.
A lepattanó sörétekkel egyként mozdulva a pokolfajzat elé vetem magam, s mire a felcsapódó szennyvíz elérhetné kabátjának szárát, pengévé nőtt karom már mélyen benne áll szíjakkal körbefont fejében. Sötét, vérszerű folyadék tör utat magának fegyveremre, miközben egy erős mozdulattal, vízszintesen átszelem már halott ellenfelem testét, egészen medencecsontjáig… A két darab egyként csobban a bűzős lében.
Zihálva, mégis diadalittas, önelégült vigyorral öltöm vissza emberi külsőm, s látván, hogy a gazdátlanul maradt ebek, kínoktól nyüszítve, porrá ernyedve szenderülnek jobb létre, csak még tovább nő győzelmi mámorom. Habár, a harc ezzel nem ért véget…
Tekintetem Taurusra téved, ki erején felül harcol a csuklyás férfi ellen, mégis számos sérülés borítja már testét mostanra. Némelyiket kard, másokat lándzsa ejthette… ellenfelünk ezek szerint nagy választékkal bír, közelharci fegyverek terén.
Jelen pillanatban, sötét fémből kovácsolt, háromágú karmokkal nyújtja meg karjait; azok fürgeségére támaszkodva sorra hárítva a felbőszült bika nehéz csapásait. Persze, mindez változni fog… most már kettő harcol egy ellen.
- Jetblack Fire Ball! – Célzom meg az alak védtelenül maradt oldalát.
A férfi kitűnő reflexeiről tanúbizonyságot téve, még idejében kifordul tengelyéből, s jobbjával átmetszi az éjsötét mágiát. Mindazonáltal, ez tökéletes alkalmat kínál a csillagszellem számára, hogy teljes erejéből lesújthasson rá… és így is tesz. Duplapengéjű csatabárdja acélos ívben szeli át az állott levegőt, hatalmasat csattanva a karmokon, melyeket még idejében keresztezett ellenfelünk… ügyes, de…
- Itt a vége! – Szökkenek mögé, s habozás nélkül átvágom térdhajlatait.
Kaszám pengéjéről egy könnyed suhintással csapom le a ráalvadt vért.
- Francba… - Sziszegi nehézkesen a magatehetetlenné vált alak.
- Mi győztünk! – Jelenti ki Taurus.
- Igen… de a legjobb rész még csak most jön. – Guggolok le a legyőzött férfi mellé, arcomra beteges, félköríves mosolyt fakasztva. – Várj… rosszul csinálod. – Távolítom el ajkainak szorításából a fogpiszkálót, mely még mindig ide-oda mozgott azok ölelésében. – Így kell ezt! – Azzal, arckifejezésem haragtól sötétlő grimaszba torkollik, s egy kurta vágással megszabadulok művégtagomtól.
Még mielőtt hátraesnék, két karommal ráfogva, vérszító ordításnak életet adva a férfi szájába mélyítem a falábat. A csapás lendülete kristályként töri szilánkosra fogsorát, majd fejét átszakítva, végleg kioltja a csuklyás kulcsrabló életét.
A meghökkent Taurus karjaiba hullva, végleg magával ragad a gyűlölt ellenfeleinken aratott győzelem édes, megzabolázhatatlan mámora… ~ Meghaltak… mind… megöltem őket mind egy szálig!
- Uhe… uhehehe… uhehehehehhehehehehehehheheeeeeeeeee!
- Élénkül fel végül őrülettől ittas nevetésem. – VAN MÉG VALAKI?! – Zengem be az élettelenné lett járatokat. – VAN MÉG VALAKI, AKIT KETTÉ KÉNE FEJELNEM EBBEN A SZÉTPOSHADT TETŰFÉSZEKBEN?! – Persze, válasz nem érkezik… de képtelen voltam mindezt kiadni magamból.
Mikor kissé megritkulnak az elmémet elködösítő, vértől vöröslő felhők, íriszeim elvakult ragyogását a remény haloványabb, mégis tisztább káprázata váltja fel. ~ Itt van előttem Virgo… egy karnyújtásnyira. Most már csak meg kellene keresnem a többieket, és elhagyhatnánk végre ezt az átkozott helyet. Taurus szavaiból ítélve, a barnahajú lány az ő igazi tulajdonosa… mivel megígértem, vissza kell juttatnom hozzá. Azt pedig csak remélni tudom, hogy Lizy nem kezd felesleges hősködésbe, ha esetleg sikerül visszaszereznie Scorpiot…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 607
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Hétf. Nov. 21, 2011 4:42 pm

Továbbindultok. Sajnálom Den, de nem kapod vissza a lábadat, szóval valamit ki kell találnod, ha szeretnél járni egyedül is. Mint mondtam tovább indultok, ám mintha egy labirintusban lennétek. Akármerre is mentek végül a trónteremnek használt csarnokba futtok össze egymással. Itt megtörténhetnek az esetleges kulcscserék az érintettek között.
A trónon még mindig ott ül a kiszabadított nő, akihez eközben visszatérnek a megmaradt szolgái, s átadják neki az általatok be nem gyűjtött kulcsokat.
- A többiek? – kérdezi a szépfiú.
- Elbuktak. – reagál a lakatpiercinges.
A mester ezen csak egy jót kuncog, majd előveszi a saját kulcsát. Megnyit egy kaput, amin keresztül nem akárkik lépnek át. Pontosan azok a személyek, akiket az előző körben végeztetek ki felettébb módszeresen. A fogpiszkálós rohadék még vidáman integet is nektek.
- És most a maradékot! – int nektek a nő, hogy lépjetek közelebb. Persze ti bolondok volnátok átadni a kulcsaitokat. – Milyen naivak… Akkor legyen, így!
A nő szavait követően a márványpadló, amin álltok kiemelkedik a földből és egyenesen a trónhoz repül. Leugrani nem tudtok, mert testetek teljesen megbénul. A smaragdzöld szemű szépség saját kezével veszi el tőletek a kulcsaitokat, majd beteszi a kabátjának belső felébe, ahol már így is több tucatnyi kulcs csörög.
- És ezzel teljes a gyűjteményem. Szép munka! – hogy a dicséretet embereinek, vagy nektek szánta azt nem igazán tudjátok megállapítani.
A márványlapotokból hamarosan üvegfal emelkedik ki. Az üvegfalak hamarosan tetőt is növesztenek maguknak, hogy hermetikusan le legyetek zárva. Végül az üvegcellátok elrepül veletek az egyik sarokba, amint földet értek rögtön képesek lesztek mozogni, de kitörni nem tudtok, mert a mágikus üveg visszaveri a támadásotokat.
Pillanatokon belül azon kapjátok magatokat, hogy a levegőtök rohamosan fogy, nemsokára a levegővétel is nehézkes lesz számotokra. Ám meglepő módon boldogok vagytok a történtek ellenére, mintha valami narkotikum befolyásolná az elméteket. A világ megsárgul körülöttetek, mintha egy régi fotót néznétek.
Hangokat kintről nem hallotok, de a készülődő események nem jót sugallnak. A mester megidézi a tizenkettő zodiákust, majd a saját kulcsát tartja feléjük. A kulcsból pillanatokon belül fekete villámok sújtanak le a célpontokra. Mire azok valószínűleg a fájdalomtól bömbölve esnek a földre. Fizikai és lelki fájdalmaikat ti magatok is tisztán érzitek, mintha csak köztük állnátok. Ám hiába fetrengtek sírva, nyögve, kínlódva, fuldokolva a márványpadlón, mégis rendellenes módon boldogok vagytok. Mondhatnám azt is, hogy egy valóságos érzelemkoktél alakul ki bennetek, miközben már ti magatok is jól tudjátok, hogy a csillagszellemeitek mindjárt veletek együtt meghalnak. Nos tessék, lehet tocsogni érzelmekben szépen, hajrá!

Eddig szóljanak a postok!

Itt egy jó nóta a postoláshoz: Amikor a Földön véget ér az élet
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Hétf. Nov. 28, 2011 8:53 am

Továbbmentem - ám az út összevissza kanyargott, végül pedig ismét a trónteremben kötöttem ki. A trónon még mindig ott ült a nő, és a szolgái folyamatosan tértek vissza és adták neki át a megszerzett aranykulcsokat. Eközben én visszakaptam Taurust, ám Geminit és Leot magamnál tartottam - Gemini gazdáját nem ismertem, Leo gazdája Sophy volt, de ő kimaradt a bolondokházából.
- A többiek? – kérdi az egyik.
- Elbuktak – volt a reakció.
Az első csak jót kuncogott, majd elővette a kulcsát, és megnyitott egy kaput, amelyen keresztül három alak lépett elő. Ezek közül az egyik az volt, akit az előbb Sagitta a parancsomra torkon és szemen lőtt. A fickó komoran pislogott felém.
- És most a maradékot! – intett felénk a nő. "Álmodik a nyomor", tettem hozzá magamban. – Milyen naivak… Akkor legyen, így!
Ezután éreztem, hogy képtelen vagyok mozdulni, majd a márványpadló velünk együtt felemelkedett, és odarepült elé. Mivel mozgás szabadságunkat elvesztettük, nem volt neki nehéz elvenni a kulcsokat, és betenni több tucatnyi kulcstól csörgő kabátjába.
- És ezzel teljes a gyűjteményem. Szép munka!
A márványlapból, amin álltunk, üvegfal emelkedik ki. Az üvegfalak hamarosan tetőt is növesztenek maguknak, végül az üvegcellánk elrepült veletek az egyik sarokba. Ismét tudtam mozogni - de semmire sem mentem vele. Kitörési kísérletemet nem koronázta siker - az üvegfal visszavert mindenféle támadást.
Fogyott a levegőnk, egyre kevesebb jutott hozzánk. Nevetni kezdtem, hisztérikusan - így figyeltem a további eseményeket.
Az egyik paprikajancsi megidézte a tizenkettő zodiákust, majd a saját kulcsát tartotta feléjük. A kulcsból pillanatokon belül fekete villámok sújtottak le, mire többen üvöltve estek össze a fájdalomtól.
Mi is éreztük, és valahol az agyam legmélyén tudtam, hogy hamarosan végem, és nem csak nekem, a többieknek és a kulcsaimnak is. Ám a nevetés nem akart elengedni - boldogságom morbid volt, és hiába próbáltam küzdeni ellene. Mintha egy örvény ragadott volna magával, küzdöttem a légszomjjal, ám a hisztérikus röhögés nem akart eltűnni, és a morbid boldogság sem.

/Bocs, Loki, tőlem ennyi telik. Kevés, béna, tudom, de ez a kör nem megy máshogy, sajnálom. :/ /
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leanna Darkness
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 170
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Feb. 09.
Age : 24
Tartózkodási hely : Grimmoire Heart - a léghajó tetőtere

Karakter információ
Céh: Grimoire Heart
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Hétf. Nov. 28, 2011 4:32 pm

Határozott léptekkel haladtam visszafelé a terembe, ahonnan elindultam megkeresni a kulcsomat. Ezúttal már nem féltem annyira, mint korábban. Most, hogy Scorpio újra a kezemben volt, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. Erre volt szükségem… és most Aries is mellettem áll. Jövök neki, nem is eggyel. Ha ő nincs, képtelen lettem volna legyőzni azt az alakot. De az a nő… ő valahogy nem tetszik. Vele kapcsolatban igenis rossz érzésem van… ami ezen a helyen eddig mindig bevált. Minden bizonnyal ő a mester… azok a hideg szemek… valahogy van egy elképzelésem arról, mennyire erős lehet, azok után, hogy egy pillantásra is alig méltatott minket. Ha nem találunk ki valamit, nem lesz sok esélyünk ellene…
Nagyjából egyszerre értünk vissza a csarnokba mindhárman. A többieken is látszott, hogy nem egy pöccintésükbe került legyőzni az ellenfelüket, vagy ép ellenfeleiket, hisz én nem tudhatom, mivel volt dolguk az út során. Egyszer majd, ha ennek az egésznek vége, megkérdezem őket.
- Tessék… - hajította oda Taurus kulcsát egy laza mozdulattal Den a másik női csillagmágusnak.
Ez egy szerencsés fordulat. Most, hogy mindenkihez visszakerült a kulcsa, már nem leszünk annyira könnyű ellenfelek. A mágikus erő vesztesége viszont még nagy hátrány lehet… én is szinte teljesen lenullázódtam. Jól meg kell fontolnom, mit idézek meg következőnek, mert utána jó ideig másra nem lesz lehetőségem… a francba is, bárhogy gondolkodok, az ő oldalukra áll a mérleg! Arról a két maradék alakról nem is beszélve, hogy ott van még a mesteren kívül az a másik két figura, akik miatt idekerültünk… a napszemüveges fiú meg a haverja, akiknek feleannyira sem volt megterhelő a maradék kulcsokat megszerezni, mint nekünk. Francba…
- A többiek? – kérdezte a szépfiú, miután átadták a nőnek az általuk gyűjtött kulcsokat.
- Elbuktak – felelte a piercinges nem épp izgatottan.
~ Ennyire hidegen hagyja őket? Itt valami nem stimmel…
S minő meglepetés, nem is tévedtem. A nő csupán kuncogott egyet ezt hallva, majd elővette a saját sötét kulcsát. Egy újabb kapu tárult fel előttünk, én pedig úgy éreztem, belém szorul a levegő.
~ Ne… ez csak egy… rossz vicc lehet. Ez egyszerűen nem létezik… bassza meg már! – káromkodtam el magam, ahogy dühösen ökölbe szorítottam a kezeim.
A kapuból korábbi, halottnak hitt ellenfelem lépett ki, és még páran, gondolom, akikkel a társaim harcoltak. Az a fogpiszkálós nyomoronc még vigyorogva integetett is felénk… hogy a jó kurva élet nem…!
- És most a maradékot! – intett felénk a nő, hogy lépjünk közelebb.
Mégis minek hisz ez minket? Most kaptam vissza Scorpiot, nem veszik el megint!
- Meg a nagy szart… - morogtam magam elé, ahogy annyira erősen szorongattam a kulcsokat a kezemben, ahogy csak kitelt tőlem.
– Milyen naivak… Akkor legyen, így!
Szavait követően az alattunk lévő márványpadlóból kiemelkedett a földből, majd nyílegyenesen a trónhoz repült. Le akartam ugrani, de képtelen voltam megmozdulni. Mintha csak megfagyasztották volna a testem. Hiába szorongattam annyira a két kulcsot, ahogy csak bírtam, egy könnyed mozdulattal elragadta tőlem őket. Már megint…
- És ezzel teljes a gyűjteményem. Szép munka!
Nem tudtam, hogy a dicséretet nekünk vagy az embereinek szánta, de nem is érdekelt különösebben. Csak egy dolog tudott foglalkoztatni… a barátaim… Scorpio és Aries is megint nála vannak!
A márványlapból üvegfal emelkedett ki, majd amint egy tetőt is képeztek fölénk, az üvegcella elrepült az egyik sarokba. Amint a földre ért, ismét képesek voltunk mozogni. Dühösen csaptam bele az üvegbe, de csalódnom kellett – egyszerűen lepattantam róla. Próbálkozhattam volna, csapkodhattam volna agyba-főbe, ahol csak értem, de nem tettem. Egyszerűen felesleges lett volna, puszta erőpazarlás.
~ A rohadt életbe… megint tök haszontalan vagyok! Hiába szereztem vissza, megint elvették tőlem Őt… vagyis most már Őket! – csaptam rá a márványpadlóra, és annyira összeszorítottam az ujjaim, hogy a körmeimmel felsértettem a bőröm.
Hirtelen lemerevedtem. Vettem egy nagyobb lélegzetet, majd igyekeztem bent tartani.
~ A levegő… egyre gyorsabban fogy! Még ez is…?
Pillanatokkal később sajnos kénytelen voltam rájönni, hogy felesleges a levegő visszatartás. Attól az még ugyanúgy fogy. De volt egy ennél sokkal nagyobb baj is… boldognak éreztem magam. Annak ellenére, ami történt, vigyorogni kezdtem, ami lassan nevetéssé akart fajulni. Mérgesen csaptam rá mindkét kezem a számra, és szorítottam rá őket. Nem akartam nevetni. Ilyen helyzetben… egyszerűen nem akartam semmin sem vigyorogni! ~ Elég… én nem… nem akarok röhögni, a rohadt életbe! Elég!
Hiába utasítottam magam, a vihorászás egyre erőteljesebben tört fel belőle. Testemet az üveghez csaptam, majd térdre ereszkedtem, s az egyik kezemmel megtámaszkodtam, a másikat továbbra is a számon tartva. Reszkettem a boldogságtól, és bármennyire is akartam, képtelen voltam ellenállni.
Mikor kinyitottam a szemem, egy egyre sárguló világ köszönt vissza rám. Olyan volt, mint valami régi fénykép. Nem hallottam hangokat sem kintről, csak a többieket magam mellett, bár jelen esetben erre sem figyeltem különösebben.
Azonban még ilyen színviszonyok között is képes voltam kivenni a legfontosabbat: A tizenkét zodiákust, akiket a mester idézett meg. Aries és Scorpio mindketten felém néztek az alatt a rövid pillanat alatt, amíg erre volt lehetőségük. Láttam, hogy segítenének, hogy aggódnak, de ugyan mit tudtam volna tenni? Ott volt Virgo, Taurus és Leo is. A következő pillanatban a mester feléjük fordította a saját kulcsát, és beütött a mennykő… szó szerint.
Fekete villámok sújtottak le a csillagszellemekre, mire azok fájdalomtól eltorzult, arccal a földre roskadtak.
~ Aries! Scorpio! Leo! Mindenki… ne! Elég legyen már ebből a rémálomból!
Eddig ugyan a számra szorítottam a tenyerem, de most nem bírtam tovább. Feltört belőlem a kétségbeesett, fájdalmas ordítás. Tehetetlennek éreztem magam, ez pedig nagyon feldühített. A fejemre szorítottam a kezem, miközben könnyeim végigfolytak az arcomon. ~ Fáj… nagyon fáj! Érzem Scorpioék minden fájdalmát, mindent, amit átélnek! Sajnálom, srácok… bocsánat… mindenki! Megint… semmit nem tudtam tenni. Hiába szereztelek vissza téged, és találtam meg Ariest… most mégis… percekkel később már újra szenvedtek, talán jobban, mint eddig bármikor! Ezt nem hiszem el… ennyire nem lehetek semmirekellő… Gyerünk… gyerünk már! Elég a nevetésből és az ordítozásból! Csinálnom kell valami! Muszáj… muszáj…
A levegőm egyre jobban fogyott… de inkább fulladtam volna meg, szenvedtem volna helyettük, amennyit csak kell… csak ne nevettem volna, és ne éreztem volna boldognak magam! ~ Egyáltalán nem vagyok boldog… nem vagyok az! Komolyan itt lenne vége az egésznek…?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Kedd Nov. 29, 2011 12:47 am

Taurus, bár próbálna ellenállni, a testén vöröslő sérülések nem hagynak neki helyett világunkban. Kimerülten, sebekkel fedve, ám győztesként tér vissza az övéi közé.
- Megvagy… - Emelem ki Virgo kulcsát a szennyvízből, majd visszafűzöm övemre.
Bár egyensúlyom ingatag, kaszám most is remek szolgálatot tesz a számomra. Nyelébe kapaszkodva képes vagyok felállni, majd botként ránehézkedve, lassan, de biztosan elindulok a feljáróhoz. Ám hiába róvom végig a már ismert útvonalat, teljesen más fogad, mint legutóbb… mintha csak egy útvesztőben találnám magam.
A város mélyét, keresztül-kasul furdalják a fénytelen, homályos messzeségbe vezető járatok és folyosók, melyek hallgatag sötétségbe burkolódzva őrzik a rég letűnt mesteremberek tünékeny emlékét. Igazi, hamisítatlan labirintus ez, szurokfekete zugokkal, s rég elfeledett titkokkal.
Lévén, a tudatlanok nyugalmával vágok neki az akadálynak, a legegyszerűbbnek tűnő úton indulok el. Kaszám nyele fémes csattanások taktusát veri a nedvességtől korhadt köveken, mígnem halványan pislákoló fényre leszek figyelmes.
A sápadt sugarakat követve, hamarosan a már jól ismert márványpadlóba állíthatom bele a Starsplintet, támaszték gyanánt… bár fogalmam sincs, hogy jutottam ide. Ami még különösebb szál a sors varrótűin, az Lizy, és a barnahajú csillagmágus feltűnése, ugyanebben a csarnokban. Ugyanakkor, meglepettség helyett ez új lehetőségeket is felkínál számomra… ha Taurus mondatait ésszerűen vettem ki, jóval hamarabb betarthatom a neki tett ígéretem, mint azt gondoltam volna…
- Tessék… - Hajítom oda az aranybika kulcsát, jogos tulajdonosának, így leróva szavamat.
Tekintetem az aulában magasló trónra téved, melynek úrnőjéhez épp most tértek vissza szolgálói, útjaik során szerzett zsákmányukkal.
- A többiek? – Néz körbe értetlenül a léghajónk tetőterén megismert alak.
- Elbuktak. – Feleli egykedvűen társa.
Vezetőjük légies kacajjal fogadja mindezt, majd egy kulcsot húz elő ruhája rejtekéből. A fénylő kistárgy könnyedén átszakítja a valóságot, különös átjárót vájva vékony rétegébe… Bár rosszat sejtek, a történések felülmúlják a legbaljósabb elvárásaimat is… többek kíséretében, a kámzsás alak tér vissza közénk, egy jókedélyű intéssel üdvözölve.
- És most a maradékot! – Szegeződik ránk a vöröshajú tekintete… nyilvánvalóan a kulcsainkat szeretné magának…
- Mondtam már, hogy jók a melleid?
- Milyen naivak… Akkor legyen, így!
Mintha csak akaratával irányítaná, a lábaink alatt nyugvó padlózat recsegve kiszakad helyéről, s lebegve színe elé tár minket. Persze, ilyen helyzetben ésszerű volna leugrani, ám képtelen vagyok megmozdulni… mintha csak megfagytak volna a testem vérlemezkéi…
- És ezzel teljes a gyűjteményem. Szép munka! – Jelenti ki, miután sajátjaihoz helyezi kulcsainkat… köztük Virgóét is, melyet egy határozott mozdulattal szakít le övemről.
- A hízelgéssel most már nem mész sokra… - Kezdenék bele, ám a márványlapok illesztéseinél kimagasló üvegfalak gátat vetnek monológomnak.
Az áttetsző, ugyanakkor roppant szilárd börtön hamar béklyóba zárja testünket, majd tisztes távolságba lebegtet minket mesterétől; a csarnok egy ősöreg sarkába. Társaim kudarcba fulladt kitörési kísérleteit látva, én már meg sem próbálom ilyesmire pazarolni megmaradt energiáim, hiába nyertem vissza mozgásszabadságom… továbbá, bal lábam hiányában számomra jóval megerőltetőbbek is az ilyen jellegű mozdulatok. ~ De valahogy mégiscsak ki kellene jutnunk innen… csak most szereztem vissza… az ujjaim közt volt, de ismét kicsúszott… az a nyamvadt ribanc…
Belső szitkozódásom felemelő ütemét egyre növekvő légszomjam szakítja meg… ebben a zárt térben csak korlátozottan van jelen az oxigén. De mégis… miközben tüdőm egyre nehezebben telik meg levegővel… forró melegség, valamiféle örömhullám lesz úrrá rajtam. Mintha csak elhitetné velem, hogy minden a legnagyobb rendben van… én győztem, s ezek a kétségbeesett víziók pusztán ködös káprázatok…
A néma, nesztelen külvilág színei megfakulnak, ragyogása okker árnyalatok kavalkádjába csap át… minden a feje tetejére áll. Újabb kapuk nyílnak, s valamennyi zodiákus feltűnik a sarló Hold fényének tükrében. Értetlenül állnak, mígnem éjfekete mennykövek szaladnak végig testükön, térdre kényszerítve mindnyájukat… Virgo…
Érzem a lány fájdalmait… a bőrét égető villámokat, a valamennyi csigolyáját hasító elektronokat, a szemeit maró hőt… mindent… gyötrelmesen felordítva hullok a padlóra. Ám mégis vigyorgok, gyerekesen kacarászok, miként a gyötrelmek felemésztik a józan ítélőképességem… ~ Valamiféle őrült mágia hatása volna mindez? Vagy csak a saját kétségbeesésem bolygat így fel…? Fogalmam sincs… Ha legalább rajtad segíthetnék… sajnálom Virgo… megtettem mindent…


/ Elnézést a késésért... /
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jimmy DeLuise
Új Oracion Seis
Új Oracion Seis
avatar

Hozzászólások száma : 16
Aye! Pont : 1
Join date : 2010. Aug. 04.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Oracion Seis
Szint: 13
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Szer. Nov. 30, 2011 5:34 pm

- Most abszolút nem érek rád! – ragadtam meg a makacs idiótát a vállánál, majd szabad öklömmel megkínáltam.
A szánalmas görcs egy krátert képezve a sziklába csapódott, ami már nem bírta tovább és összeomlott a saját súlya alatt. Egy hozzá méltó sírhelyet kapott, talán ha szerencséje van, akkor a dögevők idő előtt kiássák. igazából már hidegen hagyott, most egy sokkal nagyobb és érdekesebb áldozat várt rám. Az a hatalommániás jól értett a szavakhoz. Sikerült rávennie, hogy elvégezzek neki egy kis munkát, ami nem egészen az én munkakörömbe tartozott. Ám cserébe, ha végeztem már teljesen szabadon azt csinálok, amit akarok. Majdhogynem tökéletes ajánlat. Főleg, hogy egy állítólagos erős mágus is van abban a börtönben, ami néhány perce jelent meg előttem a semmi közepén.
Végigmértem a koromfekete falakat, amik sok jóval kecsegtetve magaslottak az ég felé. Igen, ez határozottan jó buli lesz, egy ilyen külsejű épületegyüttesben csakis remek dolgok várhatták az embert. Hátralendítettem lángoló öklömet, majd hagytam, hogy az elemi erővel száguldjon vissza egyenesen a falnak. A fal valósággal berobbant előttem hatalmas porfelhőt hagyva maga után. A legalább három embernyi átmérőjű lyukon beléptem a börtön területére. Fütyörészve átsétáltam az udvaron, s közben feltűnt, hogy csillagtalan, sötét éj van, amin csupán a Hold ad világosságot.
- Előbb még fényes nappal volt. – rántottam meg vállamat.
A következő pillanatban az előttem terpeszkedő víztócsa megelevenedett és egy rusnya szörnyeteg öltött alakot belőle. Tűk, nyomorék ember és gyík különleges egyede volt a sipítozó lény, ami azonnal rám vetette magát. Csonka lábait a derekamra tekerte, baljával a jobb karomat kapta el, amivel éppen megpróbáltam leütni. Szabadon maradt jobb kezében egy fecskendőt tartott, aminek zöldes tartalmát a képembe szerette volna nyomni. Bal kezemmel azonnal megragadtam és elroppantottam a torz csuklót, majd a visító lény mellkasába fejeltem. Lábai azonnal elengedték derekamat és nagyokat nyögve hullott a földre.
- Nem kérek a helyi védőoltásból! – mondtam búcsúzóul, majd visító pofájába tapostam, ami ezt követően már csak egy véres massza volt a bakancsom talpa és a föld között. – Következő! – ordítottam fel, mert már a levegőben több száz szörnyeteg bűzét éreztem.
És igen. Valóban egy szörnyek alkotta tömeg kellős közepén álltam.

Hát ez eddig nem volt olyan szórakoztató, mint ahogy a magát mesteremnek tituláló ember állította. Azok a szörnyek még egy karcolást se tudtak ejteni rajtam a hatalmas létszámfölényük ellenére se. Még a lángjaimat se kellett előhívnom. Szánalmas bagázs.
Ujjaimmal reménykedve simítottam végig a gránitfalat. A szagok alapján a túloldalt egy díszes társaság gyűlt össze. Áttörtem a falon, ami közel a legkeményebb kihívás volt itt tartózkodásom óta. Belépőmre mindenki felfigyelt, aki az aulában volt.
- Te, te, te … - mutogattam végig az embereken. – Meg úgy mindenki, aki itt van, ebben a kibaszott csarnokban az megdöglik, mert rohadtul mérges vagyok! – Tényleg mérges voltam, mert az a rohadék átvágott. Bezzeg a bicskamester kölyöknek mindig a foga alá való megbízásokat ad.
- Végezzetek vele! Még nem nyertem ki minden erőt a zodiákusokból! – parancsolt az emberei a nő, aki valószínűleg a feladatom tárgya volt. meglepő módon nagyon nyugodt volt. Talán túlságosan magabiztos volt, vagy túlzottan bízott az embereiben.
- Igenis, mester! – válaszolt egy lakatos csávó, akiről már el is döntöttem, hogy miként rendezem le.
A díszes társaság megindult felém, ám félúton szétváltak, hogy más-más oldalról támadjanak.
- Ha egyikőtök is rákényszerít a lángjaim előhívására az gyors halált halhat. – mondtam miközben levettem dzsekimet és kidobtam azt a folyosóra a mögöttem tátongó lyukon keresztül. A világért se szerettem volna, hogy ilyen balfékek miatt szenvedjen kárt.
- Rosszul csinálod! Majd én megmutatom, hogy kell ezt csinálni! – lendítette a magasba hatalmas fejszéjét egy kapucnis hülyegyerek, s sújtott le rám.
Nem tértem ki, hanem alkarommal hárítottam. Alattam a márványlap nagyot reccsent, s karomon is éreztem, hogy ebben már jóval nagyobb erő volt, mint a pengekarú szörnyek csapásaiban.
- Ez volt minden? – kérdeztem kinézve a fejsze mögül, majd elvigyorodtam. – Ezt így kell csinálni! – félresöpörtem a fejszét, és hasba talpaltam a fogpiszkálóst, mire az közel hangsebességgel száguldott keresztül az aulán.
Ekkor egy lánc tekeredett a bal felkaromra, ami sikeresen a földre rántott, s megpróbált gazdája irányba vonszolni. Szabad kezemmel elkaptam a láncot és rántottam rajta egy hatalmasat. A kopasz alak azonnal elterült. Felálltam, oldalamról levettem a saját láncomat és annak segítségével egy pillanat alatt megfojtottam a rohadékot, mikor az felállt. Persze ez nekem még kevés volt belőle. Mellkasán keresztülütve elkaptam a mögötte próbálkozó félkarút, akinek egyetlen kezét átrántottam a seben, és egy könnyed mozdulattal eltörtem az alkarját. Hála a csodálatos nyílt törésnek képtelen volt kihúzni egykori társa mellkasából a kezét.
- Next! – ordítottam ingerülten.
A következő önjelölt már le is sújtott a vesémre, amit valamiért nem tudtam értékelni. Fél lépést előretántorodtam, majd megfordultam. Egy napszemüveges szépfiú volt az.
- Velem próbálkozz, drágám! – jelentette ki, mikor már valahogyan ismételten mögém került.
Most a tarkómra mért egy csapást, s eltűnt. Máris idegesített a fickó, ki nem állhattam az ilyen harcmodorú alakokat. Már éppen emeltem volna fel a karomat, mikor azt valami apró tárgy eltalálta. Egy szempillantás alatt beépültem a falba aztán pedig csak pislogtam, hogy mi is történhetett. Egy fogpiszkáló hullott alá előttem, mikor váratlanul kitépett a falból a lakatszájú alak. Szeneslapát méretű tenyerében megpróbálta összeroppantani a koponyámat, de ez hiú ábránd volt. Az ujjak között kiláttam, így könnyen el tudtam kapni azt a fityegő lakatot. Ha pedig már a kezemben volt egyúttal ki is téptem a szájából. Bömbölve eresztett el a degenerált. Egy szempillantás alatt leperdültem róla, megragadtam tarkóját és pépesre vertem a fejét a gránitfalon.
Halk suhogást hallottam a hátam mögül. Ösztönösen hátrakaptam és egy bokát éreztem kezemben. Buzogány módjára a földre csaptam a fickóval, aki akkorát nyekkent, hogy azt öröm volt nézni. A szemüveges alak volt az, akinek most bokáiból apró szárnyacskák nőttek ki.
- Szóval te ilyen cukorfalat vagy, homoki srác? – kérdeztem tőle, miközben ő fél kábán matatott a levegőben. Hamar megélénkült, mikor a szárnyacskáit tövestől téptem ki a bokáiból. – Ez az angyalok sorsa… - aztán megragadtam az a csodapofit és a szemüvegét az arcába törve összenyomtam a sípoló fejet.
Derékmagasságban két vízszintesen kaszáló kard villant meg, amiket még éppen el tudtam kapni. A pengék felettébb élesek voltak, hiszen akárcsak a korábbi fejsze ez is okozott egy apró karcolást. Jól tudtam, hogy már az egyedül maradt vigyoriról van szó. A kis fegyvermesternek fogpiszkáló lógott ki a szájából, ami egy korábbi fel nem tett kérdésemet azonnal megválaszolta. Azt a nyálas szálkadarabot hamar a mellkasomra köpte, s az amint hozzáért a bőrömhöz egy meglepően erős éreztem. Egy halk köhintést elereztettem, majd én is vigyort öltöttem magamra.
- Gratulálok, te láma! – tenyereim lángokba borultak, s a pengék egy pillanattal később már meggörbülve izzottak a márványpadlón.
Villámgyorsan elkaptam a rohadék torkát és felemeltem. Egy búcsúzó mosolyt villantottam neki aztán porrá égettem, de a lehető leglassabban. Miután az utolsó szem hamut is leráztam a karomról elindultam a nő felé, aki még mindig azzal a furcsa állatokkal kínlódott. Gyorsan le akartam tudni a dolgot, szóval azonnal kotorászni kezdtem a nadrágzsebemben a kristály után.
- Ez nem lehet! Ki vagy te?! Miféle szörnyeteg vagy? – hitetlenkedett a hárpia, miközben leeresztette a kezét, amiben a kulcsot tartotta. A fekete villámok azonnal eltűntek az állatokkal együtt, aminek nem örültem. Tizenkét vértócsa veszett oda, ami tovább fokozta a rosszkedvemet.
Elszánt és egyre sebesebb léptekkel közelítettem, mikor is a nő kétségbeesett kifejezéssel az arcán felém küldött egy csokor fekete villámot. Megrázó élményben volt részem, ami egy pillanatra megálljt parancsolt nekem.
- Nem is rossz! – jelentettem ki elégedetten. – Futja még többre is? – a válasz nem hallhattam, mert két gránitlap próbált meg összepréselni. – Szóval ennyi volt… - morogtam haragosan, miközben szétlöktem a két gránitlapot.
Most már tényleg dühös voltam. Az a rohadék azt ígérte, hogy ez a nő erős lesz, hogy kihívás lesz legyőznöm, ám erről szó sem volt. Egy szánalmas p*csa volt, aki a csillagszórójával hadonászott. A felém száguldó kőlapokat szétütve haladtam felé, s mikor elértem a képébe nyomtam a lakrimát. A Mirror Deflection azonnal aktiválódott és vakító lilás fény árasztotta el a csarnokot. Jól ismertem ezt a varázslatot és sokat köszönhettem neki. neki köszönhettem, hogy megszabadultam attól a bitorlótól. A Mirror Deflection hívott újra életre. Mikor újra kinyitottam a szememet már két vörös hajú némber feküdt előttem a földön. A klónozás sikeresen lezajlott. A friss egyedet kirúgtam az aulából, míg a másiknak még a nyomait is el akartam tüntetni a föld színéről.
- Fire Dragon’s Roar! – a gigantikus tűz áradtat úgy nem csak az eszméletlen nőt tüntette el nyomtalanul, de még a hatalmas csarnok másik felét is. A pusztító tűzoszlopom magával vitt pár csillogó tárgyat a végtelenbe, de az már a fenét se érdekelte. Megrántottam a vállamat és elindultam volna a klónért, hogy hazatérhessek vele, ám ekkor megakadt a szemem valamin, ami valósággal felvillanyozott. Egy üvegbörtön, amiben három jómadár raboskodott. nem voltak a legjobb bőrben, de ideálisak voltak arra, hogy levezessem rajtuk a csalódottságomból eredő dühömet. Elindultam a börtön felé, ami az aula túl végében volt. útközben még a félkarú is az utamba került, aki még mindig vergődött és reménytelenül próbálta kirángatni eltörött karját kopasz kollégája mellkasából. Megszántam a kis megátalkodottat, szóval mellkasába tapostam, aminek következtében néhány bordája hangosat reccsenve eltört. Így legalább nem kellett megvárnia, hogy a nyílt törésének köszönhetően vérezzen el. Persze az azonnali halál örömét luxus lett volna megadni.
Az üvegbörtönhöz érve végigmértem azt. Nem volt benne semmi igazán különleges, simán át tudtam törni, amit meg is tettem egy lángoló rúgással. Szinte be sem törtem az üveget, mikor ők hörögve kapkodtak levegő után, mintha eddig fuldokoltak volna. Időközben valami furcsa szagot éreztem a levegőben, ami egy pillanattal később nyomtalanul elpárolgott. Végignéztem a két repedtsarkún, majd a féllábún is. Tenyereimbe köptem, majd összedörzsöltem őket, már rég voltak ilyen boxzsákjaim.
Hajánál fogva felemeltem a közelebbi riherongyot, majd a plafon irányába dobtam. Amíg ő visszapattant odafentről kollegináját rúgtam fejbe, aki ezzel finoman szólva is beépült a falba. A kis madárka hamar visszatért és jól tudta hol a helye. Gyomorral pontosan a fölfelé tartott öklömön landolt. A társa után dobtam, hogy foglalkozhassak Hófehérkével is, aki fél lába ellenére tökös legénynek képzelte magát. Odaléptem elé, majd tenyeremet hátralendítettem és lekevertem neki egy olyan fülest, ami nagyobbat szólt, mint egy pisztolydörrenés. A srác azonnal elterült, de kapkodva újra felállt, igaz jobban kóválygott, mint híg madársz*r a levegőben. A meglepetés kedvéért, most a másik tenyeremmel csavartam le egy még erősebb fülest, aminek hatása nem maradt el. A játszópajtásom elrepült volna, ha nem rántom vissza a gallérjánál fogva. Egyik kezemmel tartottam a kölyköt, míg a másikkal egyre hevesebben és erősebben pofoztam. Végül hátraparancsoltam az öklömet, amit lángokkal borítva terveztem visszaereszteni. Sajna nem amputálhattam a vérző pofájú fejet, mert ekkor az egyik hárpia támadott. Eleresztettem Hófehérkét és tettem egy lépést hátra, hogy a támadás elzúgjon előttem. Váratlanul a másik hárpia is felbukkant. Támadt is egy remek ötletem. Elkaptam a két nő egyik-egyik bokáját, s Hófehérke irányába kaszáltam velük. A riherongyok alkotta ollóm olyan erővel kapta el a kölyköt, hogy annak karjai és gerince nem győzött ropogni. Szinte rongybaba módjára zuhant össze a féllábú, vele már nem volt több „gondom”. A lányokat elhajítottam, hogy megadhassam kollégájuknak a kegyelemdöfést. A kegyelemdöfést egy dinnyereccsentés képében láttam megtestesülni szemeim előtt. Bakancsom talpát a pofájába nyomtam, s folyamatosan fokoztam a nyomás erejét. Hallani szerettem volna, ahogy lassan megreped a koponya valamint, ahogy végtelen fájdalmában felüvölt a magatehetetlen hullajelölt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Pént. Dec. 02, 2011 6:58 pm

Virgo élénk tincsei olyan tompának, élettelennek tűnnek a falakon túl émelygő, okker világban. Könnyei hamar elenyésznek a koromsötét villámok fojtó ölelésében… ám a teste már képtelen minderre. Bár segíthetnék rajta… csak egy lehetőségem van. A túlerő lemészárolja, de talán képes lesz megcsonkítani a nőt, mielőtt ez bekövetkezne… és akkor megszabadulnának szenvedéseik béklyójától. ~ Sajnálom, Perseus…
Már épp az ezüstös ragyogású kulcshoz nyúlnék, fájdalmaktól, s görcsös nevetéstől rángatózó karommal, mikor egy váratlan fejlemény vonzza magához halovány tekintetem. Az éjbe vesző gránitfalak keltette porból egy férfi lép elő. Bár alakját képtelen vagyok kivenni kényszerű rángatózásaim, s felhős vízióm tükrében, egy biztos… nem barátja az itt lévőknek.
A hangok ugyan nem szűrődnek át börtönünk áttetsző szegélyein, a csarnokban zajló összecsapás feltérképezéséhez nem szükséges ilyesfajta luxus. Az idegen könnyűszerrel lemészárolja a lakatszimbólum hordozóit… bárki is legyen, nagy hatalommal bír… túl naggyal.
Ellenfelei egymás után buknak el, s hamarosan már a letűnt céhmesterrel méri össze erejét. Ám kettejük harcánál jobban érdekel Virgo sorsa… aki a szurokfekete villámokkal együtt szertefoszlik. Akaratlan kacarászással ugyan, de csakis eltűnésének helyét vagyok képes figyelni… mígnem egy börtönünkön át sárgásnak ható lángörvény a messzi végtelenbe sodorja kulcsát.
A smaragdszemű nő az aula felével karöltve feledésbe merül… az összecsapásnak ezennel vége. Ám a jövevény nem áll meg… a levegőhiányban szenvedő közeget hamarosan egy tükörszerű csattanás szabadítja fel, életet jelentő oxigénhez juttatva tüdőinket. Látásom egy festékre lelt vászon módjára színesedik ki, már amennyire fáradtságom engedi azt.
De olybá tűnik, számunkra nem adatik meg a pihenés öröme ezen az elátkozott helyen...
Rabtársaim elmosódott pacák módjára csapódnak ki víziómból, idejük se volt reagálni a hirtelen jött támadásokra. ~ Nem tudom, ki ez a férfi, ám most már biztos… ellenség…
Kaszámat kissé bizonytalanul, de belemélyítem az alattam nyugvó márványlapba, majd támasza segítségével felhúzom vele súlyomat.
- A fogpiszkálós rohadék az enyém volt, te gh*ci. – Hangos zihálásom hevében még képes vagyok egy vigyort erőltetni arcomra.
Alapjait vesztett erőlködésem nem talál megértő fülekre. A tetovált idegen elém lép, s ezzel egyidőben a világ egy fehér foszlánnyá üresedik számomra… a füleim néma csengése elfojtja környezeteim hangjait, miként megmaradt erőm gátat tört folyamként szökik ki testemből.
Fegyverem ismerős tapintásába kapaszkodva sikerül újfent két lábra kecmeregnem, ám az előző folyamat megismétli önmagát… már alig érzek bármit is.
Eszméletem határán táncolva, újabb, s újabb csapás rázza meg arcomat… orrom eltörik, szám bevérzik, szempilláim felrepednek… vér festi vörösre a hószínűre sápadt arcom. Ám ekkor… megnyugvásért könyörgő, élettől már csak alig pislákoló szemeimben egy ismerős sziluett bontakozik ki.
Bármennyire is reménytelen a helyzete, Lizy még megrohamozza fogvatartóm… életemben először, valamiféle tisztelet kap szikrára bennem az irányába… ~ A kis idióta… hiszen még nálam is sokkal gyengébb. Igazából, egy éles harcban az alkarommal is képes volnék eltörölni a létezésének nyomait… de mégse adja fel. Egy olyan ellenféllel szemben, akivel valószínűleg még erőm teljében sem bírnék el… nem tudod, mikor kell a földön maradni, nemde? Azt hiszem, egy valamiben tévedtem veled kapcsolatban… nem vagy szolgalelkű… legalább a halálunk büszke lesz. Lázadók vagyunk az utolsó percig…
Persze, próbálkozása kudarcba fullad… ő, s társa puszta fegyverekként végzik, melyek rendeltetése nem több az én gyötrésemnél. Hús húst mar, csont csontot tör… a testek kegyetlen szimfóniájának utolsó akkordjaként porba hullásom tompa puffanása szolgál.
Már semmit se látok… minden porcikám ég, minden vérlemezkém bömböl a fájdalomtól.
Ugyanakkor… még ezen az egyhangú agónián is keresztülhatol egy kínzó nyomás… egy láb nehezedik a koponyámra… egyre erősebben taszít az elnyűtt márványlapnak. ~ Azt hiszem, elég őrültséget csináltam már életemben… és egy nálam jóval gyengébb valaki, nemrég mutatta meg, hogyan kell bátornak lenni. Nem érdekel, ha megdöglök… az se érdekel, ha csak megkarcolnom sikerül…
Erőm híján, akaratom utolsó cseppjeibe kapaszkodva, mozgásra bírom elgyötört jobbom… ujjaim végén gyenge, ám valamelyest pislákoló fekete lángnyelveket fakasztok, s a férfi bokájának irányába mozdítom azokat… valószínűleg, alig fogja érezni… talán el se éri a kétségbeesett próbálkozás… de most már mindegy. Fájdalmaim, s elszántságom egymásba fonódva szakadnak fel torkomból, miként karom, minden bizonnyal utoljára mozdul. ~ Dögölj meg, korcs!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leanna Darkness
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 170
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Feb. 09.
Age : 24
Tartózkodási hely : Grimmoire Heart - a léghajó tetőtere

Karakter információ
Céh: Grimoire Heart
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Hétf. Dec. 05, 2011 5:11 pm

Szemmel Ariest és Scorpiot kerestem, de lassan kezdett elhomályosulni előttem mindent. Megdörzsöltem a szemem, és igyekeztem nem elájulni a levegőveszteségtől. Ki akartam jutni és megmenteni őket, bármi áron. Megpróbáltam felállni a földről, de sikertelen volt. Fájt a testem a sebektől, és már a nevetéstől is. Nem hallottam a hangokat kintről, de látni mindent láttam. Ez pedig éppen elég volt.
~ Tennem… kell valamit… - gondoltam nevetés közben, ahogy megtámaszkodtam a karjaimon. ~ Tennem kell valamit, vagy mint a ketten meghalnak! De egy olyan csillagszellemem sincs, aki jelen pillanatban használható lenne… Vulpecula nagyon kicsi, és ennyi ellenfél pillanatok alatt felaprítaná, csak felesleges szenvedésnek tenném ki. Lem… ugyan már, ő egy kisgyerek, nincs semmilyen támadása. Aqulia… tudom, hogy ő segíteni, de hiába a legerősebb ezüstkulcsom, most neki sincs esélye. A rohadt életbe már!
Hirtelen furcsa érzés nyilallt belém. Mivel mióta itt vagyunk, megérzéseim mindig bejöttek, így most sem féltem hallgatni rájuk. Úgy éreztem, még valaki érdekezett… aki viszont közel sem biztos, hogy megmenteni jött minket. A távoli, sötét falak egy jókora részen leomlottak, utat nyitva az idegen előtt a hatalmas terembe. Alakját nehéz volt kivennem, mivel állandóan rángatóztam a nevetésről. A többiek sem voltak jobb állapotban, ráadásul, ha akartam volna sem tudtam volna megkérdezni, ki az, hisz képtelen voltam megszólalni. Annyit sikerült csupán kivennem, hogy egy magas férfi az. Abból ítélve, ahogy elindult a társaság felé, úgy tűnt, tényleg nem a barátjuk. De mivel felénk sem pillantott, azt sem hittem volna, hogy nekünk jön segíteni. Arról a szorongató érzésről nem is beszélve, amit éreztem… baj lesz, vagy még nagyobb, vagy legalább ugyanekkora. Fenébe a jó megérzéseimmel…
A férfi elképesztő hatalommal bírt. Azok az ellenfelek, akikkel mi korábban annyit szenvedtünk, most úgy hullottak a porba, mint a lelőtt madarak, egyik a másik után, és nem is keltek fel onnan. Alig telt el néhány perc, és a döbbent céhmester teljesen magára maradt. Úgy tűnt, ő a következő a listán. Látván, hogy nincs más választása, mint harcba bocsátkozni az idegennel, így leeresztette a kezét, melyben a sötét kulcsot tartotta. Erre a sötét villámok abbamaradtak, majd Scorpio, Aries, Leo és a többiek is követték őket. Annak azért örültem, hogy legalább a világukba visszajutottak… és csak remélni tudtam, hogy ez elég korán történt ahhoz, hogy maradandó bajuk ne essen.
Olyan sokáig bámultam a helyet, ahol semmivé foszlottak, hogy csak az elrepülő nő látványa rázott vissza a valóságba. Ezek szerint ő is elesett… akkor vajon… vég az egésznek? Nem, egész biztos, hogy nem. Nem lehet ilyen könnyen vége egy ilyen borzalmas rémálomnak…
Nem tudom mennyi idő telt el, amíg meredtem magam elé, lehet csak pár másodperc, de lehet, hogy nem. Viszont egy valamiben biztos voltam a felénk jövő idegenre pillantva… nem a megsegítésünkre töri darabjaira a börtönünket.
Ahogy ismét friss levegőhöz jutott a tüdőm, a világ hirtelen színesedni kezdett. A nevetés végre abbamaradt, és köhögve igyekeztem tiszta oxigént juttatni a szervezetembe. De persze, hogy nem volt ennyivel vége.
Csupán egy pislogás ideje alatt zajlott le az egész. Mielőtt még védekezhettem volna, a hajamnál fogva, mint valami rongybabát a plafon felé hajított. Nagyot nyekkenve durrantam rajta, majd visszaesve még persze, hogy az öklével is találkoznom kellett. Lenyeltem egy sikítást, ezt követően pedig az idő közben szintén valamilyen csapást szenvedett Varens mellett landoltam. A falban éktelenkedő kráterből ítélve nem hiszem, hogy neki kellemesebb volt, mint nekem…
Köhögve, nyöszörögve tápászkodtam négykézlábra, majd jobb karomat a hasamhoz szorítva hátranéztem. Den nem volt mellettünk, tudni akartam mi van vele. Hát persze, hogy ő sem maradhatott ki egy kis pofonból, ami legalább akkorát szólt, mint valami ágyúdörrenés. Messzire elrepült, de mégis újra talpra küzdötte magát. Egyértelmű volt, hogy egy nálunk sokkal erősebb és brutálisabb ellenféllel van dolgunk. Ahogy az is, hogy egy komolyabb ütéssel minden csontunkat törmelékké apríthatja.
Azonban ahogy hallottam a pofont, amely újra csattant, és láttam, hogy a helyzet csak egyre rosszabb és rosszabb, ökölbe szorítottam bal kezem, mellyel támaszkodtam, a jobbal pedig még jobban az oldalamba markoltam. ~ Most komolyan… azért jöttünk el eddig… azért szenvedtünk ennyit, hogy itt és így legyen vége? Hogy egy vadidegen, akinek még csak köze sincsen a mi szeretett kulcsainkhoz döngöljön minket a földbe? Nem… nem lehet, hogy ennyire könnyen adjuk fel és legyen vége! Gyerünk… kelj fel! – parancsoltam magamnak, ahogy megragadva a tőlem nem messze heverő kardomat, s kilengve oldalra talpra küzdöttem magam.
Két lépés után meg is találtam az egyensúlyt újra feléjük fordultam. Az ujjaim között remegett a kard, és igazából alig bírtam tartani, mégsem voltam képes csak úgy ölbe tett kézzel ülni.
~ Lehet, hogy Den egy hatalma, egoista bunkó, de akkor is a társamnak érzem, ahogy Varenst is. Nem nézhetem ezt… Nem fogom feladni épp most… Nem fogom…!
Erőt vettem magamon, majd egyre gyorsabb tempóban rohanni kezdtem feléjük, támadásra készen. Láttam, hogy valószínűleg az utolsó támadások közül készül egyre, de oldalról közelítve sikerült még időben odaérnem. Erre eleresztette Dent, és szimplán hátralépett egyet. Sajnos nem voltam olyan fürge állapotban, hogy egy jól irányzott mozdulattal felé szúrjak, egyszerűen csak elsuhantam előtte. Varens sem volt rest cselekedni, ő is talpra küzdötte magát, és támadásba lendült. Azonban nem sokat értünk ezzel az egésszel. Egyik-egyik bokánkat elkapva egyesen Den felé csapott velünk, és ahogy telibe kapta őt a támadás, még én is hallottam, mekkorát reccsentek a csontjai. Ezt követően ismét elhajított minket, s pár méterrel távolabb egymásnak csapódva landoltunk a földön.
Fájt. A testem minden egyes porcikája fájt, és úgy éreztem, menten szétrobbannak. Ökölbe szorítottam a kezeim, és megpróbáltam megint felállni, de visszaroskadtam a megviselt padlóra. Ismét próbálkoztam, de az eredmény változatlan volt. Harmadjára legalább annyit sikerült elérnem, hogy a jobb alkaromon támaszkodva hátraforduljak a két férfi felé. Az idegen Den arcára taposott, és egyértelmű volt, hogy arra készül, szétroppantsa a koponyáját, megadva a kegyelemdöfést. A fehérhajú fiú tett még egy utolsó próbálkozást, s megragadva a támadója lábát, kezét sötét lángokba burkolta.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Csüt. Dec. 08, 2011 7:40 pm

– Nyam, nyam, ham, ham! – Ízlelgetem a kaját, melyet még Tango hozott pár napja. Elég tartós cucc volt, az biztos, és jó sok. Épp elég ahhoz, hogy kettő, három napig kibírjam a Grimoire Heart koszt, vagy valami hasonló nélkül. S így a hajnal utáni órákban a legjobb reggelizni, hisz senki sem zavarhat…
– Örülök, hogy ízlik. – Nyúlik el az asztalon, mire én mosolyogva bólintok. Mostanában, mintha kedvesebb lett volna valamiért. Talán akar valamit, ő is a követelőző kamaszok közé nőtte ki magát…? Olyan gyorsan kirepülnek…
Ekkor egy idegesítően nagy rengés rázza meg a hajót. Igaz, rengés nem lehet… mivel mi a levegőben nem lehet. De ami a legjobban aggaszt, hogy a finom étel minden egyes darabja vagy rám, vagy a földre szóródott! Ki a jó élet szórakozik velem?! Meghal…
Rögtön felpattanok, leszórom magamról az isteni étek maradványait, és Tangót farkánál fogva magam után rángatom.
– Hé, hé, jövök én! – Hívja életre mágiával szárnyait, majd az út további részén, míg én futok, ő mellettem suhan.
Idegesítőbbnél idegesítőbb emberek akarnak nekem jönni, és ordítoznak a másiknak, helyzetjelentést adva. A hangok összefolynak, mindenki visít, nyugtalan, így a következő szimfóniát hallhattam.
– Az alagsor üres!
– A felsőbb szinteken semmit se találtunk!
– A Szív is sértetlen!
– Nézzétek meg a tetőteret is!
– Gyerünk, siessetek már!
Persze, korántsem ilyen tisztán… nagyjából úgy hangozhatott, hogy „Az alagsor szinteken sértetlen tetőtér már!”. Imádom ezt a céhet.
Minden ellenőrizve, valami kisebb nyugalom lesz úrrá a hajón, vagy olyasmi… ám ez nem tart egy percig sem. Mindenki rohamozni kezdi a tetőteret, hiszen fentről csata hangjai hallatszódnak, ezért én is így teszek. Talán pont ott van az, aki miatt félbe lett szakítva a reggelim! Egy kis csihi-puhit amúgy sem vetek meg.
Furcsa látvány tárul elém… a céhtagok egy része fájdalmas nyögésekkel tarkítva mondanivalójukat, egy fájó testrészüket fogva fekszenek a padlón. Egy bizonyos pont van, ahol mindenki szenved; mintha láthatatlan valamik vernék őket össze. Ahogy hullnak az emberek, egyedül csak két ember küzd céltudatosan, vagy ahhoz hasonlóan a levegő ellen – Leanna, és Den.
Nem sokáig küzdenek, így nem nézhetem a vad harcot több ideig… viszont érthetetlen módon egymásra néznek, majd levetik magukat a léghajóról. Mi van?! Oda futok, és utánuk nézek. Vagy már le is zuhantak, vagy elrepültek csillagszellemeik segítségével… értetlenül nézem hol hűlt helyüket, hol azt, ahol nekik lenniük kéne.
Órák telnek el… és nem, hogy én nem merek elmozdulni a helyemről, de a léghajó is ugyanígy tesz. Csak áll egyhelyben, nem zuhan le, meg sem moccan. Igazából, ha mozogna, talán már rég leugrottam volna értük… de… mi történhetett velük?
– Tabu… még Den is. Eltűntek! – Kapálódzik a macska idegesen kezeivel, mire én felsóhajtok.
– Vettem észre. – Húzom el a számat, és egyre inkább koncentrálok a földre, hátha meglátok valami gyanúsat, amiért levethették magukat… de semmi. Már talán dél is elmúlhatott, egy ideje nem veszem figyelembe az idő múlását. Kedvtelenül állok fel a törökülésemből, és nyújtóztatom ki tagjaimat. Ki tudja, mióta ülhetek ott, teljes mozdulatlanságban, rendesen elgémberedett a hátam, a lábam.
– Nézzétek! Valami van odalent! – Csak arra vár még a természet is, hogy én elforduljak?
– Valami ház… vagy építmény. Nagyon furcsa alakja van.
Érdeklődően nézek a hátam mögé, hogy lássam, miről is maradtam le kinyújtózkodásom pillanatában. Azon a ponton még az előbb nem volt semmi, ám most egy lakathoz hasonló épületegyüttes van ott – és különböző illatanyagok, szagok áradnak ki onnét. Még ide fel is érzem a förtelmet. Vér, bestiák bűze… megannyi ismeretlen szag folyik össze, ám párat még így is tisztán kiérzek közülük. Az első szag… vele csak egyszer találkoztam eddig, de szó szerint beleégette magát az emlékezetembe. Az a bitang erős sárkányölő! S emellett másokat is nagyon erősen lehet érezni. Talán a közelében lehetnek, de remélem, nem így van… hiszen ez Leanna, és Den… de nekik eddig nem lehetett érezni a szagukat!
– Tango, le kell mennünk oda. Valami baj lesz… – A macska bólint, majd hátamba kapaszkodva mi is levetjük magunkat a léghajóról, mint több órája azt Denék tették.
De ahogy egyre lejjebb érünk, úgy lesz egyre sötétebb… mintha a lefelé út alatt valójában órák teltek volna el. Sőt, amint leérünk, már vaksötét van… felnézek az égre, és elámulok. A csillagok… eltűntek. A Hold immáron csak magányosan fénylik a koromsötét égen, melyet már nem tarkítanak világító kis pontok. ~ Mi történhetett?
Az udvaron sétálgatva kellemetlen érzés fog el… bár nem akarom a földet nézni, mégis, valami odavonzza a tekintetem. Torz lények, melyek széttépve, felégetve, vagy egyéb szörnyű módon halálra ítéltettek. Van, amelyikük még az idegtől vonaglik párat, s csak úgy hal szörnyet, de akad, aki még mindig sipítozva vetné rám magát. Közük sincs állatokhoz, vagy bármi élőlényhez. Ezek mozgó fenevadak. Emberi húsra éheznek… bűzlenek… De ami fontosabb, hogy a tűzsárkányölő szaga errefelé erősödni kezd.
– Tango, emlékszel arra a fickóra, aki felégetett minket? – Teste megremeg a mondat hallatán, de bizonytalanul bólint. – Na, ő itt van. Jobb lenne, ha nem jönnél velem, vagy visszamennél a léghajóra. Nem akarlak újra bajba sodorni…
– Megértelek. – Nyel egyet. Kicsit mintha maradni akarna, érezheti Den szagát… ám ez nem elég neki. Bánatosan oldalog arrébb, magamra hagyva engem.
Belépve az egyik épületbe, mintha megrezdülne. Rezonál valamire, talán pont rám, de a semmiből egy orvosi rendelő fedi fel alakját előttem. Bizonytalanul lépek be ajtaján, mire észreveszem, egy igen bizarr szobába kerülök. Olyan, mint egy őrült orvos laborja. A tulajdonosa egy embert varrogat ép, melyet fehér lepel takar, de a normális látszat csak eddig tart. Mögötte egy tartályban, valami torzszülött alszik. Kicsit más, mint az udvaron lévők, de sejtem, egy agy alkotta őket…
– Tabuchi Metarikku, ugye? – Talán nem is akarom tudni, honnét tudja a nevem. – Sietnünk, pontosabban sietned kell. A lényeg, hogy a barátaid nem véletlen vannak itt. Most éppen egy Zarctala nevű helyen vagyunk, mely régen egy börtön volt. A tanács minden kegyelem nélkül romboltatta le, azokat sem kímélve, akik itt tartózkodtak élő emberek. A börtön vezetősége, s akiknek birtokában volt ez a hely, csillagmágusok voltak, pont, ahogyan a barátaid. – Hadarja. – Ám ezek gonoszabbak voltak bármelyik sötét céh csillagmágusánál is. ~ Dennél is…? – Mágiájukat keresztezték a kulccsal, s így létrejöttek az úgynevezett obszidiánkulcsok. Ha ezekkel valaki megnyitott egy kaput, akkor életre hívhatta az addigi legerősebb, és legpusztítóbb csillagszellemet. ~ Fú, nagyon érdekes…
Ekkor az orvos nagy levegőt vesz, majd újra hadarva belekezd a további tudnivalókba.
– Most az épület azért látható, azért létezik, mivel a börtön igazgatója a pusztulás előtt egy, a börtönt védelmező átkot bocsájtott erre a területre. Emiatt mindig, Nevernight napján megjelenik ez az épület. Nevernight egy olyan nap, melyen bármely csillagszellem megidézhető, függetlenül attól, hogy van-e vele szerződése az illetőnek. Ilyen nap csak ötszáz évente van. Ezen az éjen a céh egykori tagjainak szellemi újra életre kelnek, s megpróbálják begyűjteni az összes zodiákust, hogy újraéleszthessék céhüket.
– Azt hiszem, ez tiszta, de… – Már nem tudom végigmondani a mondatot.
Egy hatalmas villanás, és már nem a bizarr laborban vagyok, hanem egy porrá vert, szánalmasan kinéző aulában. Mindenhol vér, és törmelék… de ahogy jobban végignézek a termen, teljes ledermedek. Leanna az élet és a halál közt lebeg, talán már csak pár csepp vér, s mágikus energia tartja ebben a világban… Den is a földön hever. Sose láttam még őt így… s talán ő se akarta, hogy bárki így lássa. A tűzsárkányölő magabiztosan vigyorogva áll a teste mellett, s tapos fejére, egyre beljebb nyomva őt a padlózatba, és egyre közelebb kerülve ahhoz, hogy koponyája összeroppanjon.
Kezeimet ökölbe szorítom, majd neki ugrok. Nem érdekel holmi erőkülönbség, ha… ha ezt tette velük…
– HOGY MERTÉL HOZZÁJUK ÉRNI?! – Ordítok rá, miközben mágikus erőm nagy részét egyetlen egy ütésbe sűrítem. Tudom, még ez is kevés lesz, hogy egyáltalán megérezze… mégis, miután oldalba vágom, értetlenül tántorodik arrébb, majd eszelős tekintettel néz rám.
Bár Dent megmenthettem, most én táncolok a halál pengéjén, és talán ez volt utolsó, felesleges hőstettem az életemben. Már épp készül egy támadáshoz, mikor valami hátraránt.
– Azt hitted, mi? Barom! – Szid le hű társam, mire elmosolyodok. – Nem hagylak cserben. A két barom nélkül meg… ki gyömöszölne fulladásig? Ki tanítana ki az élet dolgaira? Verd szét inkább ezt a valakit! – Bár ilyen könnyű lenne, Tango, bár ilyen könnyű lenne… de azt hiszem, immáron tényleg itt a vége.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Jimmy DeLuise
Új Oracion Seis
Új Oracion Seis
avatar

Hozzászólások száma : 16
Aye! Pont : 1
Join date : 2010. Aug. 04.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Oracion Seis
Szint: 13
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Vas. Dec. 11, 2011 3:39 pm

A valóságos boldogságorkán kezdett tombolni belsőmben. Az alig visszatartható boldog kacajom helyett sikerült egy mosolyt hegesztenem az arcomra. Már alig vártam, hogy halljam azt a csodálatos reccsenést, s utána lássam azt a véres masszát, amibe itt-ott koponyaszilánkok fognak csillogni. A kölyöknek szinte minden csontja törött volt, de valahol talált magában annyi erőt, hogy fekete lángokat idézzen a kedvemért. Imádtam, ha valaki nem fogta fel, hogy többet érne vele, ha nyugton marad és beletörődik a sorsába. A nem túl megszokott színű tűz annyi hatással olt rám, mint egy lóra a szúnyogcsípés. Áh, dehogy is! Valójában egész kellemes érzés volt, ahogy a bokáimat nyalogatták azok a lángok.
Miközben a lángok nyújtotta kellemes érzést élveztem egy ismerős szag csapta meg az orromat.
– HOGY MERTÉL HOZZÁJUK ÉRNI?!- A következő pillanatban pedig egy váratlan csapás kapott oldalba. Egy fél pillanatra elvesztettem egyensúlyomat, s hátratántorodtam. Az a kis p*csa volt, a macskájával.
Miközben a repedtsarkú a macskájával ömlengett én csak oldalra döntött fejjel végigmértem őt. Elégedett voltam, hogy végre egy újabb gyíkbajnokkal találkoztam.
- Elég az ömlengésből! – a következő pillanatban már a cicababa mellett voltam, s egy olyan gyomrost adtam neki, hogy még a gránitfal is csak éppen, hogy meg tudta állítani. Lassan odasétáltam a keletkezett kráterhez. Bal kezemmel hajánál fogva megragadtam a repedtsarkút, s három olyan jobb egyenest küldtem az arcába, ami csak azért nem törte szilánkosra a koponyáját, mert sárkányölő volt. A kegyelemdöfés előtt, viszont sebes mégis erőtlen léptek közeledtét hallottam. Elengedtem a sárkányölőt és jobbommal hátrasuhintottam. A kis kotnyeles r*banc volt az, aki a suhintásomat követően hanyatt vágódott. Szánalmas volt, már szinte élni se volt benne erő, nemhogy a társát megmenteni. Nem őt akartam elsőnek megölni, szóval a megbénítása mellett döntöttem, hogy többet ne tudjon zavarni. Amilyen erővel csak tudtam combjára tapostam. Hangos reccsenés, bőr alól előbukkanó csont és fájdalmas sikoly tudatta velem a combcsont eltörését.
- Sssss! Csak csendben! – hajoltam le némber elé. Jobb kacsóját magam elé emeltem, s mind az öt ujját egyesével hátratördeltem. – Ugye hogy jobb? – választ nem várva ellöktem magamtól és elindultam dinnyét reccsenteni.
Most már inkább egy lángoló ököllel akartam. Megálltam a már inkább hulla srác felett, s már éppen lendítettem fölfelé az öklömet, mikor egy sunyi támadás háton talált. Nem okozott sérülést, de megzavarta a kivégzést. És már megint a cicababa volt. Elindultam felé, hogy akkor vele végezzek előbb, de ekkor egy újabb ismeretlen szag csapta meg az orromat. Ismeretlen volt, de…
- Mégis mit képzelsz, te tetűláda?! – ordítottam a bejárat felé, amin én jöttem be.
Egy csuklyás férfi állt ott, egy fekete és egy fehér macska társaságában, s pont a klónt akarták lenyúlni, aki még mindig az igazak álmát aludtam. Amint rájöttek, hogy lebuktak gyorsan összekapták magukat. A csuklyás a hátára kapta a nőt és rohanni kezdett vele.
- Aljas tolvaj… - morogtam, s elindultam utánuk. Útközben felkaptam a dzsekimet, s haragomban olyan erővel vágtam a falba lángoló öklömet, hogy abba az egész épületegyüttes beleremegett. A remegés természetesen nem maradt abba. Oh, nem! A csapásomtól pillanatokon belül összeomlik ez az egész elfuserált kóceráj.
Haragomban lángra kapva követtem a tolvajt.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Kedd Dec. 13, 2011 2:55 am

Már alig érzem ujjaimat… valami szilárd tapadt közéjük, ám nem akar szertefoszlani… a lángjaim gyengék, akárcsak én…
A nyomás kezd elviselhetetlenné válni… bár, már egyre kevésbé hatol át a testemet uraló üresség hálóján. A fájdalom létemmé válik… fogalmam sincs, miért élek még egyáltalán…
Hirtelen azonban abbamarad a fejemet uraló agónia… eggyé lesz az érzések nélküli világgal…
Víziómat már nem tarkítja semmi… elefántcsontszerű fényt látok, semmi mást… ugyanakkor, a zúgás kitisztul… hangok kezdenek lágy táncot lejteni kiszínesedő elmémben…

- Hol voltál? Sokáig vártam rád, Den… - Ismerős színen csengenek a szavak…
Az aranyló, enyhe szellővel játszadozó mezőn Virgo alakja ragyog a zöld keretben. Mind ruhája, mind tincsei gyengéden engedelmeskednek a szél akaratának.
Lassan, bűnbánóan lépdelek a lány mellé… bár magam sem tudom miért. Hisz fogalmam sincs, hol vagyok, és miként kerültem ide… talán csak ösztönből cselekszem így.
- Sajnálom… - Elhaló hangom alig zengi túl a szelek áriáját.
- Ezek csak üres szavak, jelentés nélkül. A megbánás nem vezet sehová, csak kétségbeesésbe taszít. – Azzal, a mellkasomra tapadó fehér inget kárminpiros folt csúfítja el… Virgo karja áll ki a hátamból. Bár nem érzek semmit sem… pusztán csak figyelem, ahogy megzabolázhatatlan vérem egyre vadabbul hódítja el ruhám világos felületét. – Den… a tökéletes gyilkosnak nincsen lelkiismerete.


Szemeim szinte kirobbannak… ismét látom a felénk magasló, sötét gránitfalakat. Ám még mindig képtelen vagyok megmozdulni… légszomj a lidércnyomás hagyatéka.
Fuldokolva, erőtlenül nézem, ahogy a komor falak egyre gyengébbé válnak repedéseik nyomán, s megvívják reccsenésektől túlfűtött haláltusájukat… nem tudom, miért, és hogy, de minden megváltozott…
Az idegen eltűnt, ám a helyzetünket még mindig reménytelenség szegélyezi… de mégis csak Virgo szavaira, s a számára idegen haragtól parázsló szemeire vagyok képes gondolni… mit sem érdekel már ez az elcseszett külvilág…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leanna Darkness
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 170
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Feb. 09.
Age : 24
Tartózkodási hely : Grimmoire Heart - a léghajó tetőtere

Karakter információ
Céh: Grimoire Heart
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Vas. Dec. 18, 2011 10:51 am

A lángok az égvilágon semmit nem használtak. Inkább csak még nagyobb vigyort csaltak az idegen arcára. Akkor tényleg mindennek vége lenne…?
– HOGY MERTÉL HOZZÁJUK ÉRNI?!
Ezt a hangot ezer közül is felismertem volna, hiszen nagyon fontos volt számomra, mióta csak megismerkedtünk. Azonban öröm helyett inkább mérhetetlen rémület futotta át a testem… most már Tabu is belekeveredett. Ezt nem hiszem el…!
Egyenesen oldalba találta az idegent, aki így megtántorodott pár lépést. Den feje legalább – egyelőre – megmenekült.
Egy kissé már homályosodott előttem a világ, így már azt sem hallottam tisztán, mit mondott Tango, mikor ő is megjelent a színen. Így most már mindenki itt volt, akit fontosnak tartottam Ennél szarabb helyzetet el sem tudtam képzelni…
Tabu erős volt, igaz. De semmi esélye nem volt… ez teljesen nyilvánvaló. Mégis idejött értünk, hogy megmentsen minket. Maradt volna inkább a seggén! Miért kellett nekik is belekeveredniük ebbe?!
- Elég az ömlengésből! – termett egy pillanat alatt Tabu mellett a férfi, majd gyomron vágta.
Összerezzentem, ahogy a lány egyenesen a falba vágódott, egy hatalmas krátert keltve benne. Ahogy támadónk felé vette az irányt, megpróbáltam felállni valahogy. Kétszer is visszaroskadtam a földre, de ahogy meghallottam az ütések hangját, amelyek a barátnőmet érték, Végre sikerült talpra küzdenem magam.
Igazából alig álltam a lábamon, és alig éltem. Semmit nem tehettem volna érte, mégis megpróbáltam. Tántorogva, szédelegve indultam meg feléjük.
Ahogy meghallotta, hogy közeledek, a srác hátra suhintott a karjával, amitől persze azonnal elterültem a földön. Ezt követően rátaposott a combomra, amiben a csontok hangos reccsenéssel adták meg magukat. Felordítottam, de arra már nem futotta, hogy megmozduljak.
- Sssss! Csak csendben! – hajolt le elém, majd a jobb kezem egyesével hátratördelte az ujjaim. – Ugye hogy jobb?
Válaszolni nem is tudtam, de nem is kellett, egyszerűen ellökött magától. Erőtlenül durrantam ismét a talajon, és még ép kezemet sziszegve szorítottam ökölbe.
Nem láttam, mi történik ez után. A világ egyre jobban sötétedett… kezdtem elveszteni az eszméletem. Minden erőmmel azon voltam, ébren maradjak, hogy kitartsak… de a testem egyre nehezebbé vált.
~ Azt hiszem, végül is, mindent megtettem, amit tudtam. Nem akarom feladni még most sem… pedig már egyértelmű, hogy élve nem jutunk ki innen. Mégis… én még harcolni akarok. Annyit szenvedtünk már egész eddig, annyi mindenen keresztülmentünk… és most, mikor az ellenség végre halott, és újra velük lehetnénk, jön egy másik, aki mindent a porba tipor. Nem elég, hogy Scorpiot és Ariest is elvesztettem… erre még Tabu, Tango és Den is lehet, hogy nem jut ki innen élve. Picsába az egésszel…!
Egy pillanat erejéig sikerült jobban figyelnem a környezetemre, de semmi bíztatót nem hallottam… csak a recsegést és roppanást, ahogy az alapszerkezet megadja magát…

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 548
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 20

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   Hétf. Dec. 19, 2011 4:41 pm

– Elég az ömlengésből! – S paff, a mellettem termő árny beleépítette öklét a gyomromba. Hatalmas nyögtem fel, s így tett a hamarosan mögöttem omladozó gránitfal is. Épp, hogy nem szakadt át miattam, pontosabban támadóm miatt.
Odasétált elém, majd bal kezével megragadta hatalmas hajzuhatagom, feltartott, s szabad kezével támadta meg – eddig sértetlen – arcom. Macskám nem tudott mit kezdeni velem, félholtan zihált mögülem, az ő apró teste sínylette meg legjobban a fallal való találkozást.
Egy, kettő, három pokoli csapás érinti orcámat, és talán csak a szerencsén múlik, hogy elenged engem, és én így a földre roskadok. De hamar rájövök, hogy a fenéket szerencsétlenség, idióta céhtársam, Leanna próbál még mindig hősködni… miért… ~ Miért ilyen konok mindegyikük? Hagyniuk kéne, hogy feltartsam őt, hogy küzdjek vele… e helyett pedig…
A sárkányölő hátravágta jobb kezét, és rögtön el is találta őt. Fájdalmasan terült el a földön, szinte látszódott, ahogy a kínok átjárják testét. De az ellenfél itt nem állt meg… Rátaposott a combjára, amiben a még ép csontok is szilánkosra törtek. Szeméből feltörő könnyek, és egy elhaló sikítás mutatta ki, mennyire ellenére van a dolog.
– Ssss! Csak csendben! – Hajolt le hozzá, majd gyengéden felemelte a jobb kezét. Az már kevésbé volt gyengéd, hogy mind az öt ujját lassan hátratörte. – Ugye hogy jobb? – Aztán, nem törődve a válasszal lökte arrébb, és elindult rögtön Den felé…
Itt éreztem úgy, hogy erőt kell vennem magamon, ha már ők is megtették. Az ellenség karja fellángolt, és lassan Den felé csapott. Ekkor ugrottam neki, Tango segítségével, és fejeltem le a hátát, majd szédülve hátrébb ugrottam. Rögtön felém nézett, de hirtelen, hála istennek fontosabb dolga akadt – valaki lopta a zsákmányát.
– Mégis mit képzelsz, te tetűláda?! – Majd dühében el is indult feléjük.
Kifelé még belevert egyet az épület falába, mire az remegni kezdett. De nem úgy, mint valami egyszeri félelem, mely átjárja a testet – folyamatos rengések rázták az épületegyüttest, a falak omlani kezdtek, és Leannát is épp ki tudtam húzni egy felé zuhanó plafondarab elől.
– Ki kell vinnünk őket. – Néztem hátra Tangóra, aki, bár eléggé rossz passzban volt, csak biztatóan kacsintott.
– Nekem ez semmi. Viszem Leát, ő könnyebb is… – Majd elrugaszkodott a hátamról, és szárnyait előhívva a levegőben suhant újra a lány felé. Én pedig kénytelen voltam a karjaimba venni Dent, és készülni társammal arra, hogy kivigyük a két barátot…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!   

Vissza az elejére Go down
 
A csillagok!! HOVÁ LETTEK?!
Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Nagy Fenyves

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: