KezdőlapRegisztrációBelépés

 

 Nagyküldetés: A holtak céhe

Go down 
+2
Rane Iceclaw
Igneel
6 posters
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel


Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 33

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeKedd Okt. 11, 2011 9:37 pm

Megkapjátok a hírt Nocturnus felkéréséről, hogy hogyan, azt rátok bízom, de nem a faliújságról! Lényeg, hogy miután tudomást szereztetek a küldetésről, irány a Fekete Torony Magnolia mellett. Az oda vezető út már nem olyan, mint anno a torony megjelenésekor volt, a toronyig egy nagyon szépen karbantartott park vezet. A toronyban nyoma sincs már az egykori csatáknak, szép és tiszta minden, bár ugyanolyan félelmetes és hátborzongató. A központi csarnokból csigalépcső vezet a torony tetejébe, Nocturnus termébe.
A terem kör alakú, négy erkélye van, melyeken gonosz pofájú vízköpők ücsörögnek, és bár szobrok, a fejeik mindig felétek fordulnak. A mennyezetet tartó oszlopokat borotvaéles tüskék díszítik, tetejükön bonyolult vésetek és domborművek, a plafonon pedig egy hatalmas festmény, melyen Fiore térképe látható, csak épp koromfekete.
Nosturnus nektek háttal áll az egyik erkélyen, és a tájat kémleli. Mikor mind felértek hozzá, megfordul. Aki még nem találkozott vele, annak most a vére is megfagy a Gróf látványától, aki pedig már látta, az csak kissé megborzong.
-Örülök, hogy eljöttetek! Egy szivességet akarok kérni tőletek!
Hirtelen a plafonról Fiore térképe leereszkedik, és megáll nektek deréktájban a levegőben. Mintha fekete füstből lenne az egész, kirajzolódnak a városok, a dombok és hegyek, partok, folyók... egy ponton, északon vörös nyíl jelenik meg.
-Itt volt sok száz éve egy város, Aredim, ahol az én egykori céhem székelt. Mára ahogy a város, úgy a céhem is halott. De nem tűnt el nyomtalanul! Szolgáimmal megpróbáltam felkutattatni a helyet, de gyengék ők az ilyesmihez, ellenben érdekes nyomokra bukkantak! Rátok van szükségem! A romok alatt ott kell hogy legyen a Dirge of Darkness egykori céhháza, benne az elveszett tudással! Ha így van, kutassátok fel nekem! Ha megtaláljátok, értékes jutalmat adok nektek! Ha találtok ellenséget, és kitakarítjátok őket onnan, még több jutalmat ígérhetek! Ellenben ne nyúljatok semmihez, amit ott találtok, amíg nem láttam a helyet! Ez nagyon fontos!
A térkép visszaszáll a plafonra. Nocturnus hátat fordít nektek, és visszasétál az erkélyre.
-Menjetek! Keressetek egy Hasmin der Manchtel bárót, és az ő birtokát! Aredim romjai az ő birtoka felett kell hogy legyen!
Azzal nem szól többet, még ha kérdeztek, akkor sem.
Hasmin der Manshtel birtoka tehát valahol északon van. Kérdezősködjetek, derítsétek ki a pontos helyet, és az odajutás módját! Nem lesz könnyű dolgotok, ugyanis akik egyáltalán tudják mi a francról beszéltek, elmondásuk szerint a beró már sok-sok éve halott, és a birtoka üresen áll.
Ha sikerült nagy nehezen kisütni hova kell mennetek, induljatok! Postotok addig tartson, hogy megérkeztek az öreg földút végén egy rozsdás, romos vas és kő kerítéshez, a birtok határához!
Vissza az elejére Go down
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw


Hozzászólások száma : 809
Aye! Pont : 38
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 33

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 14
Jellem: Kaotikus semleges

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeSzer. Okt. 12, 2011 4:45 pm

- Felkészültél, Arisa? - kérdeztem hangosan a három méter hosszú, tüskés ragadozót, túlkiabálva a menetszelet. Néhány száz méter magasan szálltunk a céh épülete fölött. Kísérletre készültünk, amely mindkettőnket idegessé tett. Igenlő válaszára óvatosan talpra álltam.
- Ice Make: Wings, Armor and Claws! - Már ismerős, jeges érzés lepte el hátamat, ahogy több méteres szárnyak nőttek ki lapockám tájékán. Az érzés tovább fokozódott, ahogy al- és felkaromon, felsőtestemen és combjaimon jég lepett be. A kezemet behajlított pózba fagyasztó jeget szinte már meg sem éreztem, annyira megszoktam.
- Akkor hát.. Indulás! - vettem egy nagy levegőt, és a mélybe vetettem magam. Arisa azonnal reagált mozdulatomra, és ő is lefelé bukott, mellettem szelve a levegőt. A szárnyak merevek voltak, így én nem tudtam repülni, csak lassú ütemben siklottam lefelé. Széles spirálban süllyedtem, hűséges familiárisom méterekre tőlem, készen arra, hogy bármilyen probléma esetén a segítségemre siessen. Esetleg egy batárnagy gombát is tudok párnának növeszteni a földre..
- Jól vagyok! - nevettem boldogan. Lassan próbálgatni kezdtem a szárnyak korlátait. Semmit sem vesztettem mozgékonyságomból a páncél miatt, ahogy azt már a földön kipróbáltam. A jég ízületeimet nem takarta, és roppant könnyű, mégis erős volt. Megtekertem testemet, és egy orsóba fogtam. A sebességemből kissé veszítettem, de gyorsan meg tudtam változtatni az irányomat - így ha a levegőben történik velünk valami, és Arisa nem tud elkapni, biztonságban vagyok.
- Mi az ott? - a verőfényes napsütésben egy kis, fekete gömb lebegett a házam mellett. Habozás nélkül arra vettem az irányt. Egy fagyasztást készítettem fel arra az esetre, ha a láthatólag nem természetes valami támadásba lendülne. Kissé lejjebb dőltem, gyorsabb sebességre kapcsolva, majd a föld felett néhány méterrel fékezni kezdtem. Ahogy talpam a földhöz ért, szárnyam elpárolgott, és egy gurulással fejeztem be a leszállást. Talán öt méterre voltam a már nem is olyan kis gömbtől. Nagyjából akkora volt, mint én, és mintha csak felszívta volna maga körül a fényt. Érkezésemre csak egy reakciója volt: beszélni kezdett, vagyis hogy..
- Rane Iceclaw! - hallottam visszhangosan egy ismerős hangot. Szinte annak a határán voltam, hogy felismerjem a beszélőt, de az megelőzött. - Nocturnus vagyok.
Hát persze! Gyomrom összeszorult az emlékektől. Meghalni nem volt jó érzés... Automatikusan megragadtam a nyakamban, vékony láncról lógó medált, amit tőle kaptam.
- A segítségedet kérem. - a hangsúlya azonban minden volt, csak nem kérő.. - A Dirge of Darkness nevű céh vezére voltam évszázadokkal ezelőtt, mikor még éltem. Feltámadásom után fel akarom kutatni, mi maradt még meg céhemből. Ehhez kérném részvételedet. Természetesen nem ingyen. Ha érdekel az ajánlatom, jelenj meg ma délután Tornyomban! - fejezte be az üzenetet az arrogáns hang. Mielőtt válaszolhattam volna, a gömb tenyérnyi méretűvé zsugorodott, és Magnolia irányába suhant el, pillanatok alatt eltűnve a láthatárról.
Megcsóváltam a fejemet. Ízlésemhez képest Nocturnus kissé túl öntelt volt, de hát már több száz éves volt, biztos volt mire. És feltételeztem, hogy jónéhány, érdekesnek ígérkező tárgyat rejtett el első halála előtt, no meg pénzt is.
- Mit szólnál Magnoliához, kicsim? - simogattam meg Arisa pikkelyeit, aki csak bólintott egyet, így az utazás biztossá vált. Szokásos készülődésem után - étel, tűzszerszám - újra a kígyó nyakába pattantam, és a Torony felé vettük az irányt. Furcsa módon Arisa gyorsan megtanulta, hogyan kell használni a térképeket, és beépített irányérzékelője segítségével tökéletesen eligazodott, bármerre is kellett mennie. Még a vonatoknál is gyorsabban értünk oda a Toronyhoz, hiszen nekünk nem kellett megállni, csatlakozásra várni. Arisa az utóbbi időben nem nőtt túl sokat, ellenben megvastagodott. Eleinte azt hittem, hogy hízik, de hála az égnek, tévedtem. Vaskos izomkötegek tekergőztek pikkelyei alatt, amelyek a repüléstől fejlődtek ilyen gyorsan.
A Torony teljesen más látképet nyújtott, mint előző alkalommal. A holttesteket természetesen már rég eltakarították, de a legmeglepőbb dolog az újra kinőtt növényzet volt - fű, bokrok, sőt, néhány, száz évesnél is idősebbnek tűnő fenyőfa. Amiket ráadásul fazonra is vágtak, egy kifejezetten kellemes összhatású kertet hozva létre a feltépett föld és sziklák helyén, mintha csak az egész egy rossz álom lett volna. A védelmező mágiáknak is nyoma veszett, és kihalt volt a környék, rajtam kívül.
Arisával a Torony bejáratánál landoltunk. Azaz én leugrottam róla, Óvatosságból inkább körbejártam a Tornyot, habár tulajdonosáról nem hittem volna, hogy hátsó szándékai lennének - ennyi szörnnyel egyszerűbb lett volna elrabolni valakit.
De ez még nem akadályozott meg abban, hogy ne élvezzem kicsit a szabad levegőt, ahol nem a hideg szél csapott az arcomba, és gyönyörködve szemléltem a virágágyásokat és kisebb patakokat. Végül nem tudtam tovább odázni a bejutást a rossz emlékű helyre, Arisa ellenben igen. Elment néhány nyulat vagy nagyobb állatot keresgélni. Alighogy beléptem, egy puha kéz érintését éreztem a vállamon.
Az itt elszenvedett atrocitások miatt egy pillanat alatt működésbe léptek reflexeim. Egy mozdulattal fordultam meg, és pengeéles jég jelent meg ujjaimon. Az utolsó néhány centiméteren fékeztem le. Egy ismerős arcot pillantottam meg karmaim fölött.
- Szia, Atsu! - mosolyodtam el kínosan a homokmáguslány meglepődöttsége láttán, és kényszeredetten elnevettem magam. Vállán egy koala feszített lustán. Annyira megijedt szegény pára, hogy egy egészet pislogott. Mögötte néhány lépéssel egy meglepődött férfi állt, lába mellett egy bordáig érő farkassal. Első pillantásra ismerősnek tűnt, és beletelt egy-két másodpercbe, míg el tudtam helyezni valahol. Gabriel van Chantai, a Krillianban megismert fegyvermágus! Nagy kő esett le a szívemről. A megbetegedése óta nem hallottam róla semmit.
- Szia, Rane. Rég találkoztunk... sőt.. nagyon rég. - mosolyodott el a lány, láthatólag fel sem véve azt, hogy majdnem sikerült lefejeznem. - Hogy vagy? Ő itt Koko. - mutatta be gyorsan az általam nem ismert lényt.
- Köszönöm kérdésed... Szia, Koko! Mint aki újjászületett. Szó szerint, nagyon kellemetlen volt itt meghalni. - húztam el a számat, majd Gabrielre és Kaenshora néztem. - Szia! Ha jól látom, te is meggyógyultál! Ti hogy vagytok? - mosolyodtam el.
- Köszi, semmi bajunk, hála nektek. - nyújtotta kezét. Ismerős határozottsággal fogtunk kezet. - És a méreg meg sem látszik rajta, szép nagyot nőtt azóta.
Arisa ezt a pillanatot választotta, hogy mellettem landoljon. Véres arccal és elégedett pofikával nyúlt el kissé a földön, amely vegyes reakciókat váltott ki a nézőkből. Én elmosolyodtam, Atsu helyből megdöntötte a nekifutásos távolugrás rekordját, míg Gab és Kaensho viszonylagos nyugalommal fogadták a három méteres ragadozó feltűnését. Koko pedig lelkendezve nézte a kígyót, főleg szárnyait.
- Ez meg mi ez? - kérdezte Atsu döbbenten Gab háta mögül.
- Valami kigyó. - szólt értetlen arccal Sho.
- Azt látjuk, de pontosan micsoda? Nem tépi le a karom, ugye? - vigyorodott el Gab.
- Ő itt Arisa, a kislányom. - simogattam meg az oldalát. - Félelmetesnek tűnhet, de olyan, mint a kezesbárány. - Arisa csak méltóságteljesen sziszegett egyet.
- Kislány? - döbbent le Atsu.
- Érdekes románc lehetett. - kuncogott egyet Sho.
- Valószínűleg olyan neki, mint te nekem. - lökte meg figyelmeztetőleg Gab a farkast.
- Alig néhány hónapos! - háborodtam fel, figyelmen kívül hagyva a közbeszólását.
- Khm.. akkor nem harap meg ilyenek... - lépett vissza óvatosan Atsu harapástávolságon belülre. Ez gyakorlatilag konkrét kihívás volt Arisának, akinek első gondolata az volt, hogy viccből ki is próbálja. De egy figyelmeztető pillantásra inkább letett a viccesnek ígérkező, ámde veszélyes kísérletről
- Ez csúcs!! Repülni is tudsz? - kérdezte Koko, lelkesen mutogatva Arisa szárnyaira.
- Csak akkor harap, ha éppen eszik. Ugyanúgy nem öl meg senkit sem, ahogy én se. - próbáltam kizárni az összes kétséget. - Hát, vonatra nem férünk már fel, úgyhogy kénytelen. - nevettem el magam.
- Néhány hónapos? Akkor gyorsabban nő, mint te, Sho! Jó sokat ehet... Beszélni tud? Esetleg mágiát használ?
- Beszélni nem tud, nem működik úgy a szája, és mágiát sem tud használni... Hacsak a telepátiát nem vesszük annak. Nem szavakkal, hanem képekkel tudunk beszélgetni, és meg tudom érezni a szándékait. Elméletben a jövőben akár beszélhetünk is ilyen módon. - hirtelen eszembe jutott, hogy miért is jöttünk. - De talán be kéne mennünk, ha ti is Nocturnushoz jöttetek!
- Hozzá jöttünk. Te tudsz valamit erről a... fickóról? - kérdezte érdeklődve Atsu.
- Pont kérdezni akartam, hogy mi járatban... - kezdett bele ugyanakkor Gab is, de abbahagyta a mondatot.
- Hát... Élőhalott, a Sötétség Hercege címet viseli. Amikor legutoljára jártam itt, néhány őrült vámpír fel akarta éleszteni, amihez vér kellett. A miénk. Szó szerint meghaltam, de végül kiderült, hogy a felélesztett zombi nem akarja elfoglalni a világot. Felélesztett minket, és elengedett. Azóta most hallottam róla először. - magyaráztam el dióhéjban, mi történt.
- Ha ezt tudom, nem jövök... - borzongott meg Gabriel. - Nem bírom az élőholtakat. Mindenesetre, ha valami szemétségre készül, nem szándékozom eleget tenni a kérésének... Hölgyek előre! - nyitotta ki az ajtót. Arisa, Kaensho és Atsu bevonult, utóbbi vállán Kokoval.
- Élőholt? Nem tudom te hogy vagy vele, Gab, de nekem kezd kicsit elegem lenni belőlük. - húzta el száját a lány.
- Végül is, az egyetlen jó pont, hogy nekik köszönhetjük, hogy egyáltalán találkoztunk. - jelent meg egy meleg mosoly Gab arcán.
- Az igaz. - mosolygott vissza Atsu félreérthetetlenül.
A Torony belseje hasonló volt, mint mikor először jártam itt, csak kissé kevésbé véres. Groteszk szobrok, amorf pillérek töltötték be a helyet, a szenvedő emberek képeivel és mellszobraival a falakon. Eszerint Nocturnus ízlése ez... Engem nem rázott meg annyira a hely, de a többiek undorral szemlélték az egyedi, vörös díszítést.
A központi csarnokból most egy csigalépcsőn indultunk tovább, amely egy hasonló színű terembe vezetett. Azonban voltak különbségek - a kör alapú terem falán négy erkély sorakozott, fekete vízköpőkkel. Habár csak kőből voltak, mégis a hátamon éreztem tekintetüket, mintha minden mozdulatomat követték volna.
Nocturnus az egyik erkélyen állt, és a tájat tanulmányozta. Talán azt akarta ellenőrizni, hogy milyen jó munkát végeztek a kertészei?
Néhány perc várakozás után Adelust láttam feljönni ugyanazon csigalépcsőn, egy ismeretlen férfi társaságában. Üdvözlésre emeltem karom, de a Torony ura nem hagyott időt az udvariasságra. Megfordult, és torz vigyorra húzta száját. Én megborzongtam látványától, habár már testközelből láttam, míg társaim arcán az undor és a félelem keverékét véltem felfedezni.
-Örülök, hogy eljöttetek! Egy szivességet akarok kérni tőletek! - hangzott fel a Herceg hangja. - Itt volt sok száz éve egy város, Aredim, ahol az én egykori céhem székelt. Mára ahogy a város, úgy a céhem is halott. De nem tűnt el nyomtalanul! Szolgáimmal megpróbáltam felkutattatni a helyet, de gyengék ők az ilyesmihez, ellenben érdekes nyomokra bukkantak! Rátok van szükségem! A romok alatt ott kell hogy legyen a Dirge of Darkness egykori céhháza, benne az elveszett tudással! Ha így van, kutassátok fel nekem! Ha megtaláljátok, értékes jutalmat adok nektek! Ha találtok ellenséget, és kitakarítjátok őket onnan, még több jutalmat ígérhetek! Ellenben ne nyúljatok semmihez, amit ott találtok, amíg nem láttam a helyet! Ez nagyon fontos!
Szavai közben a plafon megmozdult. Egy térkép szállt le a közénk, melynek egy furcsa tulajdonsága volt minden, eddig látott térképpel szemben: éjfekete volt rajta minden, talán csak néhány árnyalatnyi különbséget láttam a magasabban és alacsonyabban fekvő helyek között. A folyók fekete füstként gomolyogtak, az erdő fekete köd volt.. Majd visszaszállt a plafonra, mielőtt kiismerhettem volna magam, de úgy tűnt, Arisa pillanatok alatt megjegyezte a domborzatot.
-Menjetek! Keressetek egy Hasmin der Manchtel bárót, és az ő birtokát! Aredim romjai az ő birtoka felett kell hogy legyen!
Szózata befejeztével Nocturnus visszafordult a táj felé, és tudomást sem vett rólunk. Egy pillantást vetettünk egymásra, és úgy döntöttünk, hogy nem is zavarjuk tovább, és a lenti teremben mutatkozunk be egymásnak.
~ Hölgyeké az elsőbbség. - gondoltam.
- Helló! Atsui Orestes vagyok a Blue Pegasusból! - intett néhányunk felé. - Ő pedig itt Koko. - mutatta be koaláját is.
- Akkor minden bizonnyal ismered Nati Teinát. Remélem azért komolyabb személlyel van dolgom, mint ő. Strago Rhelm vagyok, a Titan Noseból. - mutatkozott be a számomra ismeretlen férfi.
- Gabriel van Chantai, Dragon Fang, fegyvermágus, és emberi seidr. - nyújtott kezet Stragonak a fegyvermágus. - Ő pedig Kaensho, lángfarkas.
- Rane Iceclaw vagyok, a Quatro Cerberusból. Jégmágus vagyok - hajoltam meg enyhén, majd a kígyó felé mutattam. - Ő pedig itt Arisa, a Severus.
- Adelus Morningway vagyok, szintén a Quatro Cerberusból, és térmágiát tanultam. - biccentette meg fejét Ade.
- Öhm, és tudja valaki, hogy ezt a bárót hol találjuk? - vágott bele a dolgok közepébe Strago. Néhány másodperces, kínos csönd után folytatta. - Ha nem tudja senki, akkor a legegyszerűbb az lenne, ha elmennénk erre a megjelölt helyre és körülnézünk. Egy nagy romkupacot nem lehet olyan nehéz eltéveszteni.
- Ha több száz éve elpusztult a város, már a romokat is belephette a föld. - jegyezte meg Adelus.
- Pf, akkor állj elő jobb ötlettel. - fújt egyet a kardos fickó.
- Ha megtaláljuk a közelítő helyet, akkor a levegőből megtalálhatjuk a város nyomait. - gondolkoztam félhangosan.
- A gond az, hogy nem tudjuk, hogy romkupacot kell keresnünk, a városról még semmit sem tudunk, a bárót kell megkeresnünk. Északon a vasút utolsó állomása Nindra, mit szólnátok, ha arra kérdezősködnénk? - vetett fel egy konkrét ötletet Gabriel.
- Egyetértek. Nindrában, vagy a környező falvakban biztosan találunk valami nyomot. - egyezett bele Atsui.
- Akkor indulhatnánk is. - jegyezte meg Koko félálomban.
- Nindra... Vannak onnan rossz emlékeim, de ám legyen. - bólintottam, Arisa mélységes egyetértésével.
- Én még sosem jártam ott, úgyhogy ideje ott is járnom. - döntött Strago is. Ade egy határozott bólintással jelezte egyetértését.
- Akkor indulás az állomáshoz, az első vonattal indulunk, mindenkinek jó így? Mellesleg, meleg ruháról gondoskodjatok, vagy majd ott vesztek bundát a piacon. - az ötlet teljes megértésre talált. Arisának mindegy volt a hőmérséklet, hiszen kihűlve is ugyanolyan aktív tudott maradni, rajtam pedig nem fogott a hideg időjárás.
- Meleg ruha? Ehh, annyira azért nem lehet északon... Ha tudtam volna ezt, elhozom a szuvenír bundámat..
- Én akkor itt elválnék tőletek. - mondtam. Az értetlen és meglepődött tekinteteket látva magyarázkodni kezdtem. - Arisa nem szállhat fel a vonatra, és nem akarom egyedül hagyni.
- Bandita koromból hallottam mendemondákat a városról, de soha nem találta meg senki, és mi se akartunk utána eredni, a vezér túl kockázatosnak ítélte meg.... Mindenesetre érdekes utazás lesz, az biztos... majd elfelejtettem, ha bárkinek bármi csomagja van, amit nem akar cipelni, adja ide, és a warpban elfér. - említette meg Gab, mikor kiértünk a Toronyból, és épp kényelembe helyezkedtem a kígyó hátán. Lekaptam oldalamról a táskámat, és boldogan odanyújtottam neki.
- Én is repülhetek? - kérdezte felcsigázva Koko, mire Atsu rövid, ámde tökéletesen egyértelmű választ adott.
- Nem.
- Siessetek. - vette át a táskát Gabriel. Arisa egy mozdulattal a levegőbe szökkent, és szokásos, fel-le hullámzó mozgásával szelni kezdte a levegőt, talán száz méter magasan. A sebességünkből ítélve úgy számoltam, hogy nagyjából akkor érkezhetünk meg, talán egy kissé előbb is, mikor a vonat is, így hát rövidebb pihenőket is tarthattunk. Én a térképet bújtam, míg Arisa étel után nézett, és kinyújtóztatta megfáradt szárnyait. A domborzatból ítélve Arisa irányérzéke ismét nem hagyott minket cserben, toronyiránt haladtunk Nindra felé. Ezt bizonyította a kissé hűvösödő időjárás is.
- Hihetetlen vagy. - cirógattam meg a lány nyakát. Arisa büszke volt magára, de nem szerette, ha mások előtt kezeltem úgy, mintha még mindig kicsi lenne. Ha kettesben voltunk, akkor bezzeg semmi gondja nem volt a dícséretekkel..
Nindrába csak órákkal később érkeztünk meg. Arisa láthatólag fáradhatatlan volt a levegőben, amit messzemenőkig ki is használtunk - délután már a nindrai állomás fölött repdestünk, épp akkor, ahogy a többiek leszálltak a vonatról.
- Ice Make: Wings! - hátamon kékes fényű jégszárnyak feszültek a szélnek, ahogy leugrottam Arisa hátáról. A landolásnak ezen módja sokkal kellemesebb volt, hiszen Arisának nem kellett a plusz súlyommal számolnia, és nekem se koccantak össze a fogaim az apróbb zökkenéstől.
Elegánsan értem földet a leszálló csapattársaim mellett, majd eltüntettem a szárnyakat a hátamról.
- Milyen madár van a felmenőid közt? - kérdezte érdeklődve Sho.
- Pingvin, minimum, vagy valami hidegebb. - vigyorgott Gab.
- Le lehet szállni rólam. - morogtam. Tisztában voltam vele, hogy nem a jégből készült angyalszárnyak a lehető legférfiasabb módja a repülésnek, de nekem ez jutott. A telepatikus kapcsolaton éreztem, hogy Arisa egy nyugisabb hely felé indutl, hiszen régebben itt nem látták szívesen. És ki kell pihennie magát.
- Szállni csak te tudsz. - tódította tovább Gab a szivatást, majd egy mosollyal az arcán megveregette a vállam. - Bocs, adta magát!
- Ha befejeztétek a viccelődést, akár elkezdhetjük a kutakodást is. - mosolyodott el Atsu is, és finoman oldalba bökte a vicces kedvű fegyvermágust.
- A főtéren van egy szökőkút, és egy széles tér, a déli oldalon ott van a polgármesteri hivatal, mellette a levéltár és a könyvtár, én megyek a levéltárba keresgélni, találkozzunk a szökőkút mellett egy óra múlva, rendben? Mellesleg, a téren az árusoktól tud meleg ruhát és élelmet szerezni mindenki. - csillogtatta meg helyismeretét Gabriel.
- Rendben. - bólintott Adelus, és nyomban lecsapott. - Én megyek a könyvtárba. Rane, jössz velem? - kérdezett.
- Persze.
- Akkor Gabbal miénk a levéltár. - döntötte el Atsu kettejük feladatát.
- Én meg.. gőzöm sincs, megkérdezem a helyieket. - talált ki magának Strago is valamit.
Adeval megfordultunk, és a könyvtár felé vettük az irányt.
- Mire számítasz, mit találunk? - kérdeztem tőle.
- A könyvtárak nem csak könyveket őriznek meg, hanem a helyi iratokat is, hasonlóan, mint a levéltárak. Talán találunk valamit, ami abból az időből származik, és a hasznunkra lesz. - magyarázta el Ade, ahogy a könyvtár felé vettük az irányt. A könyvtáros szerencsére nem akadékoskodott, és azonnal útbaigazított minket, hogy merre keresgéljünk. A keresés oroszlánrészét a térmágus végezte - belevetette magát a könyvekbe, iratokba, és fél óra alatt legalább száz korabeli tekercsen átrágta magát, sajnos eredménytelenül, ahogyan én is.
- Ez egy... régi térkép! - mutattam fel egy, az időtől megsárgult papírlapot.
- Szép munka! - vetette rá magát céhtársam a papírra, és néhány percig tanulmányozta a nekem túlságosan elmosódott lapot. - Ez egy általános, földrajzi-politikai térkép az akkori területről, bejelölve rajta a nemesek birtokhatárai és a városok, nevek nélkül. Azt azonban nem jelzi, hogy melyik birtok kié volt.. De lejár az időnk.
- Akkor induljunk, hátha ők találtak valamit a levéltárban. - bólintottam, majd felkeltünk a bázisnak kinevezett asztaltól. Gyorsan rendet raktunk magunk után, majd kifelé indultunk. Néhány száz gyémánt leszurkolása és egy ígéret után, miszerint visszahozzuk, a könyvtáros szemet hunyt afölött, hogy nem törvényes módon hagyja el a térkép a könyvtárat. Gyors tempóban siettünk vissza a találkahelyre, ahol a többiek már vártak ránk.
Atsuék már a szökőkútnál vártak ránk.
- Megtudtatok valamit? - kérdezte izgatottan a lány.
- Semmit. A helybélieknek halvány lila gőzük sincsen erről a báróról. - jelentette ki a szintén megérkező Strago.
- Egy térképet találtunk. - mutattam fel a kikölcsönzött, meglehetősen öreg és töredezett papírdarabot. - De az nincs rajta, hogy melyik báró tulajdonában voltak a földbirtokok.
- Mi pedig egy levelet találtunk. - jelentette be Gabriel. - Egy levél Aredimbe, a báróhoz. Tartalmát tekintve nagyjából be tudtuk lőni, hogy hol feküdhetett a város - egy erdőről, a folyón leúsztatandó rakományról és egy aranybányáról írtak. Egy rövid mellékletet kapott a futár, amiben utasítások voltak, merre menjen, de a táj már régen megváltozott.
- Viszont a térkép alapján meg tudjuk fejteni, merre kellett a postásnak mennie! - jelentettem be izgatottan.
- Tessék. - vigyorodott el Gab, és a kezembe nyomta a papirost.
- Köszi... - morogtam, és Adelusnak továbbítottam az információt, aki sokkal jobban értett a térképekhez, és úgy általában a tájékozódáshoz.
- Én előremegyek, megkeresni Arisát. Ti addig szerezzetek be ruhát, ha kell. - mondtam. Adelus egy intéssel megmutatta, merre kell indulnom. A település szélén familiárisomra koncentráltam, aki perceken belül meg is jelent, láthatóan kipihentebben és jobb kedélyben, mint amikor megérkeztünk. Mint ahogy a többiek is - ki felöltözve, ki Gabriel zsebdimenziójára bízta meleg holmiját.
Jobbra, balra, a tölgy mellett letérve, a kiszáradt folyómederen át... Több ilyen útbaigazító jelzésen mentünk át, és hála Adelus tehetségének, egyszer sem tévedtünk el. Kissé hűvösebb is lett - köszönhetően az útnak, amely felfelé vezetett minket, no meg a lassan szürkületbe hajló délutánnak.
- Ez lesz az. - torpant meg az elöl haladó Ade. Éppen egy földúton sétáltunk, amelynek hirtelen vége szakadt. Egy leharcolt kerítés állta utunkat. A kőből és rozsdás-rothadt vasból álló akadály láthatólag nem volt már mai darab, az időjárás kikezdte már - moha fű nőtt a kövek közti repedésekben.
~ Ráférne egy felújítás..
Vissza az elejére Go down
Strago Rhelm
Elemi mágus
Elemi mágus
Strago Rhelm


Hozzászólások száma : 306
Aye! Pont : 9
Join date : 2011. Apr. 24.
Age : 33
Tartózkodási hely : tűzhely

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeHétf. Okt. 17, 2011 6:47 pm

Tornyok, folyton csak tornyok. Ezek a mesebeli mágusok és boszorkányok mind tornyokban élnek és halnak. Nem értettem, hogy mi a baj egy egyszerű lakással, vagy pár emeletes házakkal. Olyan jó dolog az, ha az állandó nyomásváltozástól fáj a fejünk? Vagy a torony egy multifunkcionális lakóegység? Ha nyár van akkor lemegyünk, ha tél, akkor meg fel? Bár oly mindegy, valamikor úgyis le kell menni, mert ugye nem rendelkezik minden emelet mindennel. Az élelmiszerraktár például mindig egy pince, ahol közismerten hideg szokott lenni, így ez a teóriám is megbukott. Az a baj, hogy túl sokat olvasok manapság, annyira nincs dolgom. Aztán meg felröppent egy hír, hogy egy rég halottnak hitt mágus, nos, visszatért a halálból és úgy is néz ki, persze egy toronyba lakik, ami persze, Magnoliában található. Vagy mellette, senki sem volt biztos, de egy valami biztos volt: segítő kezekre volt szüksége. Erre nekem elkezdett dolgozni az agyam. Ha segítségre van szüksége, akkor minden bizonnyal jutalommal is fog majd szolgálni, amire viszont igencsak szükségem lenne, személyes okokból kifolyólag, ami azt is takarja, hogy nem akarok éhen halni, így kocsit béreltem Onibusba, mert onnan rövidebb az út, olcsóbb a vonatjegy, és mire magamhoz tértem, már a Magnoliai állomáson ácsorogtam, tanácstalanul, mert azt nem mondta senki, hogy pontosan merre is kéne ezután menni. Lányos zavaromban még azt is elfelejtettem, hogy a halottnak vélt mágus hogy is hívták. Tökéletes.
Ekkor viszont valami kisegített. Egy csillanást láttam a levegőben; valami repült, vagy valaki, valamerre. Ezt a paranormális jelenséget nem csak én láttam, de mások nem igen vették szívükre a dolgot, minden bizonnyal hozzá voltak szokva, hogy azonosítatlan repülő tárgyak/lények használják a légutakat, és én is hamar rájöttem, hogy ez egy mágus lehet. Ez a csillogó akárki, zuhanórepülésbe kezdett és eltűnt a házak mögött. Hullócsillagom irányt mutatott nekem, és csak követnem kellett.
Látszólag egy torony közelében csapódott a földbe az a bizonyos csillag, bár robbanást, és krátert nem fogtak fel érzékelőreceptoraim, viszont egy meglepően ismerős alakot igen. Mintha valaki egy igen elrontott mágusjelmezt akart volna felvenni. Ebből csak a a köpenye volt mágusféle, ezért elrontott. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztünk, majd én megnyitottam az egészet a legelső csípős megjegyzésemmel.
- Hmm, valamiért a sors azt akarja, hogy folyton egymásba botoljunk Adelus Morningway. - Lehet, hogy csak nekem van benne némi irónia. Lassan többször találkozom vele, mint Omeronnal vagy Natival. Ami nem megnyugtató.
- Az nem kifejezés Strago Rhelm. Fiore elég nagy, mi mégis mindenhol találkozunk. Ez valóban túl gyakran esik meg ahhoz hogy véletlen legyen. Mit keresel itt? A Szörnyed nem itt tanyázik. - Kontra. Gyorsan meg is indoklom, hogy miért nem életbiztosítás folyton azt a kreatúrát hajkurászni.
- Valóban, de az embernek néha többet kell foglalkoznia a saját ellátásával, mint a szórakozással, vagy kalandozással. Ugyanez miatt találkoztunk Erában is. - Bár abban a fránya könyvtárba ötven behemót is kényelmesen elfért volna.
- Emlékeszem. Az ott történt bizarr eseményeket aligha fogom tudni elfelejteni. Azt hiszem jó helyre jöttél. Ha nem omlasztod a fejünkre a házat, akkor nagy baj nem történhet. Én csak félig meddig jöttem önként. Az életemmel Tartozom Noctornusnak. - Már majdnem visszavágtam volna, hogy nem szokásom a megbízónak a fejére szakítani a lakhelyét, csak úgy, spontán, amikor megálltam, hogy elgondolkozzak a Nocturnus néven, ami, úgy tűnik, hogy a ház avagy torony urának neve.
- Hm? Nocturnus? Valami éjjel élő személyről van akkor szó, ha ilyen nevet választottak neki, vagy ő magának. És kétlem, hogy más tulajdonát ok nélkül pusztítanám. Annyira még te sem fogsz tudni felbosszantani. - Mondtam neki, kissé utalva legutóbbi kalandunkra.
- Örülök, hogy így látod a dolgot. Egyszer már sikerült elviselnünk egymást egy közös munkán Szerencsevadász. Remélhetőleg most is hasonló lesz a helyzet. És ki tudja – vonta meg a vállat – talán szerencsénk lesz. Jobb ha te is meg én is képességeik legjavát fogjuk nyújtani ezen a küldetésen. Egy több száz éve halott céhmester lehet, hogy nem tolerálja túl jól a kudarcot. - Már majdnem kibuggyant a számon, hogy a mágus a halálba szégyellhetné magát, ha nem adná a legjobbját mindegyik küldetésen, de aztán megint megakadt egy szón a figyelmem. Vagy többen. Több száz éve halott céhmester? Itt valami nem stimmelt. Áh, a több száz éve való eltávozás.
- Több száz éve halott? Nem mond ellent a biológiának az, hogy még él? - kérdeztem kételkedve.
- Nos valójában nem él. Noctornus egy nagyhatalmú élőhalott. - Nevetni támadt kedvem, mégsem tudtam. Valahogyan nem hittem láttam azt a jelenetet, amikor Adelus azért hazudik, hogy megtréfáljon. Sőt külön-külön sem tudtam volna elképzelni, hogy ez az ember tréfáljon, vagy hazudjon. Nos, akkor próbáljuk meg megmagyarázni.
- Ezzel most sokat mondtál. Valamiféle fekete mágia áldozata? Vagy a saját mágiája áldozata? - hátha ráhibázok.
- Nem tudom – mondta a "könyvtáros úr" kissé feszengve – az alapján amit láttam egyértelműen fekete mágia miatt kelt éltre. Mégis milyen fehér mágia hozná vissza a holtakat? Szerencsénkre úgy tűnik megbízónk nem veszítette el régi személyiségét, és nem áll szándékában minden tönkretenni maga körül, mint a még élő fekete mágusok. És abból kiindulva ami korábban itt történt, biztos nem fog egyszerű feladatra felkérni minket. - Nem tudom, miért keveredett ide a fehér mágia, de biztos valami jó oka volt, de én csak fény mágiáról hallottam eddig. Nem voltam olyan típus, hogy nyíltan, de azért magamban megmosolyogtam, hogy végre van valami, amit még ez a tanult pofa sem tud biztosra.
- Hát ez megnyugtató. Szerencse, hogy a "professzor úrnak" volt szerencséje, szerencsétlenhez. Ehh, inkább haladjunk mielőtt önmagamat is megölöm a szóvicceimmel. - Az első értelmes gondolatom. Nem szeretem, amikor túl sokáig húzódik egy beszélgetés egy lazább személlyel, mert a végén mindig abba torkollok, hogy túlságosan is megpróbálok szórakoztató lenni, ami nem vagyok.
- Egyetértek. - értette velem egyet Adelus, és kitárta a kapukat.
Pontosan, mint ahogyan a történetekben le van írva. Minden csillogott villogott, lovagi páncélok, fáklyák... és meglehetősen visszataszító szobrok. Én azért hiányoltam a pókhálókat az öklömnyi pókokkal bennük, de nem lehet minden fenékig tejfel. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne a torony eléggé ominózus. Tükrözte a benne lakó személyiségét. Gyorsan megmásztuk a központi csarnokban lévő lépcsőt, ami egy csigáról kapta a nevét. Egy kör alakú teremben kötöttünk ki, ami négy erkéllyel volt felszerelve, gondolom egy minden égtájnak, vízköpők "díszítették" mindegyiket. Az oszlopok sem néztek ki valami megnyugtatónak, a plafonon meg egy nagy fekete... folt van. Mintha Fiorénak lenne a térképe, körvonalai, de az ismeretlen alak, aki minden bizonnyal Nocturnus lehetett, ráduplázott mindenre, amit láttam. Látszott rajta, hogy nem egy mai darab; élőholt megjelenése biztossá tett abban a hitben, hogy nem lenne jó ötlet a tornyát, még csak viccből is, lerombolni.
Voltak rajtunk kívül három másik, illetve hat másik. Három ember plusz három állat. Ez meglepett, de nem volt teljesen idegen. Az én céhemben is voltak egy páran, akiknek volt "háziállatuk", ami, ráadásul beszélni is tudott. Én persze sosem voltam híve az ilyennek; nekem nehogy már egy állat mondja meg, hogy mit csináljak; ha már én nem tudom eldönteni, mit csináljak, akkor már súlyos problémák vannak. Volt pár másodpercem felmérni a társaságot. Volt egy kellemes szépségű lány, aki leginkább a mesékben említett tündérekre emlékeztetett (talán túl sokat olvasok olyasmit, amit nem nekem találtak ki). Nyaktól lefelé úgy nézett ki, mint a legtöbb hölgyemény ezen a kontinensen, de onnan fölfelé... hadd ne részletezzem. Lényeg az, hogy ilyesmit még nem láttam. És volt két semmitmondó srác. A kígyót, kutyát és koalát sikerült a hozzátartozójukhoz párosítani, amire azért nem voltam büszke, mert eléggé evidens volt. A kígyós idegen odaintett Adelusnak, és így levontam a következtetést, hogy ezek ketten ismerik egymást.
- Örülök, hogy eljöttetek! Egy szívességet akarok kérni tőletek! - szól Nocturnus, így alaposan a frászt hozva rám, mivel épp másra figyeltem. Most újból fel kellett néznem rá, és konstatálnom kellett, hogy milyen kicsi vagyok hozzá képest. De akkor miért van szüksége ránk, ha már a jelenlétéből kiderül, hogy hatalmas mágus? A nagy feketeség a semmiből levetődött és megállt előttünk, hogy aztán felfedje magát, és kiderüljön, hogy ő Fiore térképe. Minden tökéletesen be volt jelölve, de volt valami, ami szúrta a szemem. Egy vörös nyíl volt az, ami valahol észak táján vert tanyát. Nem volt nehéz kitalálni, hogy hova leszünk elküldve.
- Itt volt sok száz éve egy város, Aredim, ahol az én egykori céhem székelt. Mára ahogy a város, úgy a céhem is halott. De nem tűnt el nyomtalanul! Szolgáimmal megpróbáltam felkutattatni a helyet, de gyengék ők az ilyesmihez, ellenben érdekes nyomokra bukkantak! Rátok van szükségem! A romok alatt ott kell hogy legyen a Dirge of Darkness egykori céhháza, benne az elveszett tudással! Ha így van, kutassátok fel nekem! Ha megtaláljátok, értékes jutalmat adok nektek! Ha találtok ellenséget, és kitakarítjátok őket onnan, még több jutalmat ígérhetek! Ellenben ne nyúljatok semmihez, amit ott találtok, amíg nem láttam a helyet! Ez nagyon fontos! - Vagy nem szeretné, hogy lenyúljon akárki is akármit, vagy olyan mágia őrzi azokat, amik lerobbantják az ember fél arcát, ha hozzájuk nyúl. Kinézetem ellenére nem voltam olyasvalaki, aki lop.
A térkép visszaszáll a plafonra. Nocturnus hátat fordított nekünk, és visszasétált az egyik erkélyre.
- Menjetek! Keressetek egy Hasmin der Manchtel bárót, és az ő birtokát! Aredim romjai az ő birtoka felett kell hogy legyen! - Azzal átment néma levente üzemmódba, vagy csak túlságosan is belemélyedt a táj nézegetésébe, és tudomást se vett rólunk. Egymásra néztünk, majd lementünk a csigalépcsőn az alsó terembe. Itt megálltunk, és elkezdődött, aminek el kellett kezdődnie.
- Helló! Atsui Orestes vagyok a Blue Pegasusból! - integetett mosolyogva a szépség - Ő pedig itt Koko. - mutatta be koaláját is. Blue Pegasus? A púderes arcúak céhe, bár ő természetesen nézett ki szépnek. Viszont valami megint eszembe jutott, ami ki is futott a számon.
- Akkor minden bizonnyal ismered Nati Teinát. Remélem azért komolyabb személlyel van dolgom, mint ő. Strago Rhelm vagyok, a Titan Noseból. - gyorsan tettem hozzá a bemutatásomat, mert csak későn vettem észre, hogy elkezdtem beszélni. Remélem igazam lesz. Nati ugyan csinos, meg imádni való, amikor a helyzet úgy követelni meg, de a legutóbbi akciójánál, amikor élet-halál szituációban rávetődött egy békára és "Édes"-nek titulálta, az megrengette a bizalmamat benn. Kissé gyermeteg néha.
- Gabriel van Chantai, Dragon Fang, fegyvermágus, és emberi seidr. - jött a kutyás férfi, és kezet fogtunk. Seidr? Na majd megkérdem... valakitől, hogy mi az. - Ő pedig Kaensho, lángfarkas. - tette hozzá. Ok, kutya, kész, ne menjünk bele.
- Rane Iceclaw vagyok, a Quatro Cerberusból. Jégmágus vagyok - hajolt meg enyhén, majd a kígyó felé mutatott. - Ő pedig itt Arisa, a Severus. - Ebbe se menjünk bele, kígyó, ennyi.
- Adelus Morningway vagyok, szintén a Quatro Cerberusból, és térmágiát tanultam. - jött kedves "barátom".
No, most, hogy ezzel végeztünk, már indulhatnékom volt, de nem igazán tudtam, hogy merre.
- Öhm, és tudja valaki, hogy ezt a bárót hol találjuk? Kis szünet - Ha nem tudja senki, akkor a legegyszerűbb az lenne, ha elmennénk erre a megjelölt helyre és körülnézünk. Egy nagy romkupacot nem lehet olyan nehéz eltéveszteni. - vetettem fel logikusan.
- Ha több száz éve elpusztult a város, már a romokat is belephette a föld. - jegyezte meg Adelus. Megint kezdődik.
- Pf, akkor állj elő jobb ötlettel. - fújtam egyet, mint a kard nélküli fickó.
- Ha megtaláljuk a közelítő helyet, akkor a levegőből megtalálhatjuk a város nyomait. - gondolkozott Rane félhangosan.
- A gond az, hogy nem tudjuk, hogy romkupacot kell keresnünk, a városról még semmit sem tudunk, a bárót kell megkeresnünk. Északon a vasút utolsó állomása Nindra, mit szólnátok, ha arra kérdezősködnénk? - Jött az újabb ötlet Gabrieltől.
- Egyetértek. Nindrában, vagy a környező falvakban biztosan találunk valami nyomot. - Így Atsui.
- Akkor indulhatnánk is. - zárta rövidre az egészet az álmos koala.
- Nindra... Vannak onnan rossz emlékeim, de ám legyen. - sóhajtott Rane. Gondolom nem csak én vagyok az egyetlen, akinek vannak rossz emlékei.
- Én még sosem jártam ott, úgyhogy ideje ott is járnom. - adtam rá az áldásom. Adelus ezt egy bólintással elintézte. Felvágós.
- Akkor indulás az állomáshoz, az első vonattal indulunk, mindenkinek jó így? Mellesleg, meleg ruháról gondoskodjatok, vagy majd ott vesztek bundát a piacon. - ajánlotta a kígyómester. Elfintorodtam.
- Meleg ruha? Ehh, annyira azért nem lehet északon... Ha tudtam volna ezt, elhozom a szuvenír bundámat.. - motyogtam.
- Én akkor itt elválnék tőletek. - mondta Rane. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan felbomlunk, de a kijelentő gyorsan megmagyarázta - Arisa nem szállhat fel a vonatra, és nem akarom egyedül hagyni. - Szegény kígyó, biztosan elfogyasztana egy-két járókelőt, úgyhogy tényleg jobb, ha vele marad.
- Bandita koromból hallottam mendemondákat a városról, de soha nem találta meg senki, és mi se akartunk utána eredni, a vezér túl kockázatosnak ítélte meg.... Mindenesetre érdekes utazás lesz, az biztos... majd elfelejtettem, ha bárkinek bármi csomagja van, amit nem akar cipelni, adja ide, és a warpban elfér. - Micsoda? Épp kiértünk a toronyból, amikor újabb idegen szó ütötte meg a fülemet. Nem is kezdtem el rajta filózni, hogy mit jelenthet, mert még egy pár ilyen és nagyon ideges leszek tudatlanságom miatt. Meg ez a Gabriel is; banditakorából. Nem tudom, milyen társaságba kerültem, de nagyon az volt az érzésem, hogy kilógok belőle. Lehet, hogy ők már mind ismerték egymást.
Volt még egy kis vita azon, hogy ki akar repülni és ki nem, de nem figyeltem oda, hanem azon rágódtam, hogy miféle kellemetlenségekkel kell ma szembenéznem, és kíváncsi voltam, hogy menyire fogok tudni beilleszkedni a csapatba. Magamat ismerve sehogyan, de legalább megpróbáltam.
A vonatút monoton volt, és nem igazán voltam a társaimra kíváncsi, úgyhogy igen hamar elaludtam, persze, hogy a sületlen álmaim révén fel-felriadjak, és két hatalmas mellet lássak magam előtt, történetesen Atsu előttem ült. Ilyenkor nyaktörő mozdulattal fordítottam kilencven fokot a fejemen, hogy ne legyen annyira feltűnő. Lehet, kissé furán, talán aggódva néztek rám a többiek, amit én mosolyogva próbáltam eltusolni.
Leszállás előtt sikerült diszkréten felébrednem, így sikerült feltűnést nem kelteni. Ranenek sikerült tökéletesen időzítenie, ugyanis ugyanakkor szállt le a kígyó, amikor mi is... csak mi a vonatról, ő... meg az égből. De a csipkelődés azonnal elkezdődött.
- Milyen madár van a felmenőid közt? - kezdte a kutya.
- Pingvin, minimum, vagy valami hidegebb. - így a gazdája.
- Le lehet szállni rólam. - fortyogott a célzott.
- Szállni csak te tudsz. - próbálgatta a határokat Gabriel, de aztán gyorsan vállon veregette. - Bocs, adta magát. - A női tag szerencsére visszasodort minket a helyes útra.
- Ha befejeztétek a viccelődést, akár elkezdhetjük a kutakodást is. - monda és megböködte a kutyaidomárt. Mély sóhajjal gondolkodtam el azon, hogy ők milyen jól kijönnek egymással. Talán túlságosan is jól.
- A főtéren van egy szökőkút, és egy széles tér, a déli oldalon ott van a polgármesteri hivatal, mellette a levéltár és a könyvtár, én megyek a levéltárba keresgélni, találkozzunk a szökőkút mellett egy óra múlva, rendben? Mellesleg, a téren az árusoktól tud meleg ruhát és élelmet szerezni mindenki. - Gabriel elemében volt. Úgy tűnik jól ismerte a helyet.
- Rendben. - bólintott Adelus, és nyomban lecsapott. - Én megyek a könyvtárba. Rane, jössz velem? -- Persze. - jött a válasz.
- Akkor Gabbal miénk a levéltár. - döntötte el Atsu kettejük feladatát.
- Én meg.. gőzöm sincs, megkérdezem a helyieket. - Nem akartam teljesen haszontalannak tűnni, és mivel sajna egyedül maradtam, kénytelen voltam egyedül is maradni. Szétszéledtünk.
Azt mondtam, hogy nem akartam haszontalannak tűnni. Nos, az voltam. Lehet, hogy nem a jó embereket kérdeztem, pedig megkérdeztem jó párat. A háromnegyede azt sem tudta, hogy miről beszélek, a maradék meg hallott már a történelemkönyvekből a báróról, de már jó ideje halott, de, hogy a birtoka hol van, azt persze nem tudták. Jellemző. Ez az én szerencsém. De legalább sikerült majd egy órát agyonvágnom.
- Megtudtatok valamit? - kérdezte izgatottan Atsui, amikor megint egy lett a társaság. Én gyorsan letudtam a kudarcomat.
- Semmit. A helybélieknek halvány lila gőzük sincsen erről a báróról. - A többiek szerencsére, sajnos, nem tudom, sikeresebbek voltak, mint én. Adelusék egy térképet találtak, Gabrielék meg egy levelet. Összeadták a kettőt, gyököt vontak, négyzetre emeltek, és biztos, ami biztos, még deriválták is, és kiderült, hogy merre van a báró. Legalábbis a birtoka.
Az események innen már pörögtek. Elindultunk a célpont felé, miután mindenki elvégezte apró cseprő ügyeit, amibe az is beletartozott, hogy egy szökevény kígyót előkerítsen Rane. Nem figyeltem az utat, agyam mindvégig a romokon járt. Szerettem volna magamat bizonyítani a csapattagoknak, akartam némi elismerést szerezni, és ezt csak akkor tudtam megvalósítani, ha adódott egy alkalom, és alkalomból lesz egy kiló, mikor majd odaérünk. Összegomboltam a kabátom, mert kezdett hűvösre fordulni az idő. Mélázásomból egy hang rántott vissza. Adelusé.
- Ez lesz az. - Éppen egy földúton sétáltunk, amelynek hirtelen vége szakadt. Egy leharcolt kerítés állta utunkat. A kőből és vasból álló akadály láthatólag nem volt már mai darab, ezt a rozsdák bizonyították a legjobban. Az időjárás kikezdte már - moha fű nőtt a kövek közti repedésekben. Megérkeztünk.
Vissza az elejére Go down
Adelus Morningway
Gealdor
Gealdor
Adelus Morningway


Hozzászólások száma : 232
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Mar. 06.
Age : 34
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus céh

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 4
Jellem:

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeSzer. Okt. 19, 2011 12:40 pm

Szakadó esőben, és viharos szélben vágtam át a városon. A Quatro Cerberus-ban ma én voltam a soros, aki elhozza postahivatalból a céhnek küldött leveleket és csomagokat. Mindenki szerint ideális voltam a feladatra, ugyanis én segítség nélkül mindent el tudtam hozni a zsákomban. Nem tudom ki mondta el ezt a többieknek, de biztos voltam benne, hogy ennek a pletykának köszönhettem postásfiú megbízatásomat.
Általában nem szoktam berzenkedni a feladat ellen, de most különösen ingerült voltam, hogy ilyen pocsék időben kellett elmennem a város postájára. Percenként villám hasított át a fekete égen, és a vad szélrohamok hideg est zúdítottak a városra.
Félig vakon csúszkáltam és átkoztam Kiliket, az arrogáns szélmágust, amiért megszavaztatta a többiekkel, hogy én menjek ki az ítéletidőbe. Az utcák mind homályba burkolóztak, és szinte alig lehetett valamit látni. Szerencsére már emlékezetből végig tudtam menni a posta és a céh közötti útvonalon. Szép időben még élveztem is volna a sétát, de most vacogtak a fogaim.
Az eső számomra ugyanakkor egy érdekes kihívás is volt. Eddig még egyszer sem mertem aktiválni a Space Magic-et, ha elkapott egy kisebb-nagyobb zápor. A sok ezer vízcsepp, biztos kiborított volna. Érezni minden egyes cseppet a térben. Ez olyan..őrjítő érzés lett volna. Nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy bevállaljak egy ilyen erőpróbát. Nagyon is élénken élt még bennem az élmény, amikor a vámpírok tornyában a varázslat ellenem fordult, a sok repkedő koponya miatt.
Villám hasította keresztül az égboltot, és a fényében egy alak rajzolódott ki az utcán. Hosszú kabátot viselt, és nagy cilindert. Oldalán görbe lovasszablya díszelgett. Az ég hatalmasat dördült és én ijedten ugrottam egyet. A különös alak ezt kihasználva közelebb jött. Nem tett semmi fenyegető mozdulatot, én mégis éreztem, hogy nincs rendben vele valami. Az idegen belenyúlt bő kabátjába, és egy fekete gömböt vett elő, amit némán felém nyújtott.
Egy pillanatig haboztam, mire a köpönyeges intett, hogy vegyem el bátran. Végül nem minden félelem nélkül elvettem tőle az alma nagyságú tárgyat.
- A segítségedet kérem Adelus Mornogway! - A hang az elmémben szólalt meg, és éreztem ahogy a szívverésem felgyorsult. Nem más szólt hozzám, mint az élőhalott báró, aki Nocturnosnak nevezte magát. - A Dirge of Darkness nevű céh vezére voltam évszázadokkal ezelőtt, mikor még éltem. Feltámadásom után fel akarom kutatni, mi maradt még meg céhemből. Ehhez kérném részvételedet Egyszer más segítettél nekem. Örülnék ha megint így lenne. Természetesen nem ingyen. Ha érdekel az ajánlatom, jelenj meg ma délután Tornyomban!A hang fokozatosan halkult el az elmémben, és én döbbenten néztem az előttem ácsorgó alakra.
A fickó megemelte a kalapját, és udvariasan felém biccentett. A lecsapó villám fénye élesen kirajzolta a szürke, szétrohadt arcot, a torz mosolyával. A zombi hátralépett, majd a hirtelen feltámadó szélvihar egyszerűen porrá fújta az élőholtat.
Csat tátogni tudtam a döbbenettől. Mikor beléptem a céh ebédlőjébe, még mindig a természetfeletti jelenés hatása alatt voltam. Nem figyelve a többiek szavaira a legnagyobb asztalhoz mentem, és a kiöntöttem a leveleket, csomagokat az asztalra. Mikor elapadt a csomagfolyam odasétáltam Richardhoz, aki nagy hangon ordítozott a leveleknél tülekedő mágusokkal.
- Richard nem láttad véletlenül Rane Iceclaw-ot? - Kérdeztem tőle kissé remegő hangon. A csapos kérdőn nézett rám, majd így szólt. - Nem ha jó tudom még délelőtt kimentek Arisa-val. Valami olyasmit mondot, hogy repülnek egyet a város határában. Jól megnőtt a familiársa az már biztos.
- Értem, köszi a segítséget Richard. Kérlek mond meg Ronaldnak, hogy övé lehet az felkérés amit elvállaltam, nekem közbe jött valami.
- Szólok neki Adelus. Amúgy minden rendben? Úgy nézel ki mint aki kíséretet látott.
- Hát valami olyasmi történt Richard. Most mennem kell, el kell érnem a Magnoliába menő vonatot. - azzal felálltam az asztaltól és miután összepakoltam minden holmimat elindultam az állomás felé.
Egész este vonatoztam, és másnap délben értem A Fairy Tail városába. Szívsen meglátogattam volna Cassidy Angelt, de inkább nem kockáztattam meg egy több száz éves élőhalott haragját. Nocturnus ugyan nem volt gonosz, sőt ő kifejezetten jószándékú személy lehetett egykoron, ám a ténytől, hogy ő egy élőhalott még mindig a hideg futkosott a hátamon.
Ismerős úton haladtam a torony irányba, aminek a környéke nagyon megváltozott a legutolsó ittjártam óta. A torony kűrül szép park terült el. Ültetett bokrok, és fák fedték el az itt lezajlott véres csaták nyomait. A torony tövében, mintha egy emlékmű állt volna az elesettek emlékére. Apró figyelmesség a torony urától.
Közelebb indultam a bejárathoz, A torony másik oldaláról meg Strago Rhelm a földmágus közelített. Mindketten felmentünk a lépcsőkön, és az ajtó előtt megállva egyszerre néztünk fel a torony égbeszökkenő csúcsára.
- Hmm, valamiért a sors azt akarja, hogy folyton egymásba botoljunk Adelus Morningway. -szólított meg a bosszantó földmágus, még mindig a tornyot fürkészve.
- Az nem kifejezés Strago Rhelm. Fiora elég nagy, mi mégis mindenhol találkozunk. Ez valóban túl gyakran esik meg ahhoz hogy véletlen legyen. Mit keresel itt? A Szörnyed nem itt tanyázik.
- Valóban, de az embernek, néha többet kell foglalkoznia a saját ellátásával, mint a szórakozásával, vagy a kalandozással. Ugyanez miatt találkoztunk Eraban.
- Emlékeszem. Az ott történt bizarr eseményeket aligha fogom tudni elfelejteni. - Feleltem neki – Azt hiszem jó helyre jöttél. Ha nem omlasztod a fejünkre a háza, akkor nagy baj nem történhet. Én csak félig meddig jöttem önként. Az életemmel Tartozom Noctornusnak.
- Hm? Nocturnus? Valami éjjel élő személyről van akkor szó, ha ilyen nevet választottak neki. És kétlem, hogy más tulajdonát ok nélkül pusztítanám. Annyira még te sem fogsz tudni felbosszantani.
- Örülök, hogy így látod a dolgot. Egyszer már sikerült elviselnünk egymást egy közös munkán Szerencsevadász. Remélhetőleg most is hasonló lesz a helyzet. És ki tudja – vontam vállat – talán szerencsénk lesz. Jobb ha te is meg én is képességeik legjavát fogjuk nyújtani ezen a küldetésen. Egy több száz éve halott céhmester lehet, hogy nem tolerálja túl jól a kudarcot.
Strago kirázta a hideg, mikor meghallotta a megbízónk korát.
- Több száz éve halott? Nem mond ez ellent a biológiának? - Kérdezte hitetlenkedve.
- Nos valójában nem él. Noctunus ugyanis egy nagy hatalmú élőhalott.
- Ezzel most sokat mondtál – fortyant fel Strago – Valamiféle Fekete mágia áldozata? Vagy a saját mágiája áldozata?A földmágus nem tett fel ostoba kérdéseket, ám sajnos én sem ismertem ezekre a válaszokat, hiába voltam jelen, mikor visszatért az élők közé.
- Nem tudom – feleltem kissé feszengve – az alapján amit láttam egyértelműen fekete mágia miatt kelt éltre. Mégis milyen fehér mágia hozná vissza a holtakat? Szerencsénkre úgy tűnik megbízónk nem veszítette el régi személyiségét, és nem áll szándékában minden tönkretenni maga körül, mint a még élő fekete mágusok. És abból kiindulva ami korábban itt történt, biztos nem fog egyszerű feladatra felkérni minket.
- Hát ez megnyugtató. Szerencse, hogy a ,,professzor úrnak” volt szerencséje, szerencsétlenhez. Ehh haladjunk inkább mielőtt önmagamat is megölöm a szóvicceimmel.
- Egyetértek – Feleltem, és kitártam a nagy kaput, ami a torony alsó nagytermébe vezetett minket.
A harc minden nyomát eltüntette a torony félelmetes ura. A lyukak, amiket Tyrant ütött a padlóba mostanra eltűntek. Ellenben a hátborzongató torz szobrok, és régi zászlók alkotta dekoráció megmaradtak. A hatalmas előcsarnokban nem volt senki, így hát a csigalépcső felé vettem az irányt Stragoval, és hosszas lépcsőzés után benyitottunk abba a terembe, ahol korábban, majdnem a halálomat leltem.
Nem mi érkeztünk elsőnek. Ám nem egészen az volt a társaság összetétele, mint amire számítottam. Úgy tűnik,, hogy csak én és Rane jött el a régi csapatból. A zöldeskék hajú jégmágus üdvözölni akart minket, ám a torony félelmetes ura elfordult az erkélyről, és ránk irányította a figyelmét. Most sokkal emberibb volt mint legutóbb. A ruházat, jótékonyan elfedte a csontjait, és a koponyájára vékony szürkés bőr tapadt, mintha rászáradt volna. A látványtól önkéntelenül is görcsbe rándult a gyomrom, és igyekeztem nem gondolni Krillianra.
Vendéglátónk torz vigyorra húzta a száját. Láttam, hogy a többi mágus is viszolyog az élőhalott céhmestertől.
-Örülök, hogy eljöttetek! - Üdvözölt minket nyájasnak szánt hangon. - Egy szívességet akarok kérni tőletek! - Majd a hangja egyre hidegebb és parancsolóbb lett. Bármennyire is próbált kedvesnek tűnni, számára észrevétlenül változott meg a beszédstílusa. Nem csodálkoztam rajta, hisz nem egy mágus láttam már, akit megrészegített a saját ereje, és hatalma. Eraban, és a céhben is hallottam már így beszéli embereket. Nem is beszélve az arrogáns fekete mágusokról, akikkel eddig összehozott a balsors. Nocturnus egy fura fekete térkép elé lépett, ami korábban ereszkedett le elénk, és csontos újával egy pontra bökött. - Itt volt sok száz éve egy város, Aredim, ahol az én egykori céhem székelt. Mára ahogy a város, úgy a céhem is halott. De nem tűnt el nyomtalanul! Szolgáimmal megpróbáltam felkutattatni a helyet, de gyengék ők az ilyesmihez, ellenben érdekes nyomokra bukkantak! Rátok van szükségem! A romok alatt ott kell, hogy legyen a Dirge of Darkness egykori céhháza, benne az elveszett tudással! Ha így van, kutassátok fel nekem! Ha megtaláljátok, értékes jutalmat adok nektek! Ha találtok ellenséget, és kitakarítjátok őket onnan, még több jutalmat ígérhetek! Ellenben ne nyúljatok semmihez, amit ott találtok, amíg nem láttam a helyet! Ez nagyon fontos!
Szavai közben a térképet figyeltem. Lenyűgöző munka volt. Éjfekete volt rajta minden, csak néhány árnyalatnyi különbség volt csupán, a domborzatok elkülönítésére. A folyók fekete füstkígyóként gomolyogtak, Az erdőket pedig sötét színű pára jelölte. Térképész, és festő révén, sikerült olyan formákat, jelöléseket is észrevennem, amit szerintem senki más nem figyelhetett meg. Azt hiszem még a készítő szignóját is sikerült megtalálnom. Ám mielőtt alaposabban megnézhettem volna a térkép felemelkedett, és Nocturnus ismét szembefordult velünk.
- Menjetek! Keressetek egy Hasmin der Manchtel bárót, és az ő birtokát! Aredim romjai az ő birtoka felett kell, hogy legyen!Miután eligazította a csapatunkat, visszaballagott az erkélyhez és tovább fürkészte a tájat. Egy régi céhházat kell felkutatnunk? Ideális munka számomra, még ha egy élőhalott is a megbízó. Ugyan biztos nem lesz könnyű dolgunk, de nagyon úgy tűnt, hogy Nocturnus jó csapatot verbuvált össze. Egymás után, némán mentünk lefelé a csigalépcsőn, és mikor leértünk érdeklődve figyeltük egymást. Számomra egyedül a rendkívül csinos, fehér hajú teremtés volt csak ismeretlen. Ő elmosolyodott és elsőként mutatkozott be nekünk.
- Helló! Atsui Orestes vagyok a Blue Pegasusból! - intett felém és Strago felé. - Ő pedig itt Koko. - mutatta be a vállán ücsörgő szürke bundás koalát. A familiárisa egy álmos pillantást vetett ránk, majd ismét lehunyta a szemét.
- Akkor minden bizonnyal ismered Nati Teinát. - Kiáltott fel lelkesen mellettem Szerencsevadász. - Remélem azért komolyabb személlyel van dolgom, mint ő. Strago Rhelm vagyok, a Titan Noseból.
A többiek udvariasan üdvözölték a földmágust. Úgy tűnt csak én ismertem korábbról Stragot.
- Gabriel van Chantai, Dragon Fang, fegyvermágus, és emberi seidr. - nyújtott kezet Stragonak a fegyvermágus, folytatva a bemutatkozást. Én is kezet ráztam vele, pedig már egyszer találkoztam a feketehajú fegyvermesterrel. Úgy tánt teljesen kiheverte a betegséget, amit Krillianban elkapott.- Ő pedig Kaensho, lángfarkas. -
Simogatta meg a mellette ácsorgó nemes kinézetű ragadozót. Kanesho már messze nem az a kis kölyök volt, mint amire korábbról emlékeztem. Jól megnőtt azóta, mikor először láttam.
- Rane Iceclaw vagyok, a Quatro Cerberusból. Jégmágus vagyok - hajolt meg a céhtársam, majd akárcsak a többiek, ő is bemutatta a familiársát - Ő pedig itt Arisa, a Severus.
Már csak én voltam hátra. Udvariasan biccentettem a többieknek, miközben bemutatkoztam.
- Adelus Morningway vagyok, szintén a Quatro Cerberusból, és térmágiát tanultam.
- Öhm, és tudja valaki, hogy ezt a bárót hol találjuk? - csapott bele a küldetés közepébe a Szerencsevadász. Sajnos örültem volna ha válaszolni tudok neki, de ötletem se volt, merre lehet az a város, amiről Nocturnus beszélt. Ha tehetem előre tájékozódni szoktam a küldetéseim hátteréről és a vidékről ahova mennem kell, de a sietség miatt most nem volt időm. Mivel senki sem válaszolt Strago elmondta nekünk, hogy ő mint is talált ki. - Ha nem tudja senki, akkor a legegyszerűbb az lenne, ha elmennénk erre a megjelölt helyre és körülnézünk. Egy nagy romkupacot nem lehet olyan nehéz eltéveszteni.
Egyszerű terv, csak van benne egy komoly nehezítő körülmény, amit úgy hívnak, hogy idő. Nem haboztam kétségeimet a többiek elé tárni.
- Ha több száz éve elpusztult a város, már a romokat is belephette a föld. - jegyeztem meg, ám tudtam, hogy Szerencsevadásznak valamilyen szinten igaza van, de nem hittem benne, hogy a romok, már ha vannak romok, akkor azok a felszínen lesznek.
- Pf, akkor állj elő jobb ötlettel. - fújt felém Strago. Szerencsevadász már megint kezdi, ám mielőtt felelhettem volna neki Rane megelőzött.
- Ha megtaláljuk a közelítő helyet, akkor a levegőből megtalálhatjuk a város nyomait. - osztotta meg velünk a gondolatát.
- A gond az, hogy nem tudjuk, hogy romkupacot kell keresnünk, a városról még semmit sem tudunk, a bárót kell megkeresnünk. - Jó terv csak, épp Nocturnus nem mondta, hogy a báró mikor is élt. Könnyen lehet, hogy az ő birtokából sem maradt mostanra semmi. - Északon a vasút utolsó állomása Nindra, mit szólnátok, ha arra kérdezősködnénk?
- Egyetértek. Nindrában, vagy a környező falvakban biztosan találunk valami nyomot. - helyeselt Atsu. Sajnos Fiore északi részeit inkább csak térképről ismertem. De szerencsére úgy tűnt, hogy Gabirel, és Atsu rendelkeznek arrafelé némi helyismerettel.
- Akkor indulhatnánk is. - jegyezte meg Koko félálomban, a Blue Pegasusos lány válláról.
- Nindra... Vannak onnan rossz emlékeim, de ám legyen. - bólintott rá Rane is. Kis-kedvence élénken utánozta gazdája mozdulatát.
- Én még sosem jártam ott, úgyhogy ideje ott is járnom. - Vont vállat Strago. Én csak bólintottam. Míg eldőlt, hogy hova is megyünk fejben behatároltam merre is lehet Nindra. Meglehetősen közel esett ahhoz a ponthoz, amit Nocturnus mutatott nekünk a fekete térképén. El is határoztam magam, hogy út közben leellenőrzöm az elméletem.
- Akkor indulás az állomáshoz, az első vonattal indulunk, mindenkinek jó így? Mellesleg, meleg ruháról gondoskodjatok, vagy majd ott vesztek bundát a piacon. - Figyelmeztetett minket a jégmágus. Meglepetten néztem céhtársamra, de aztán kénytelen voltam igazat adni neki. A hely ahova készültünk eléggé fent volt ahhoz, hogy ebben az évszakban is hideg legyen arrafelé.
- Meleg ruha? - hördült fel Strago - Ehh, annyira azért nem lehet északon... Ha tudtam volna ezt, elhozom a szuvenír bundámat..
- Én akkor itt elválnék tőletek. - búcsúzott váratlanul Rane. Értetlenül fordultam felé, akárcsak a többiek, de gyorsan magyarázatot adott. - Arisa nem szállhat fel a vonatra, és nem akarom egyedül hagyni.
- Bandita koromból hallottam mendemondákat a városról, de soha nem találta meg senki, és mi se akartunk utána eredni, a vezér túl kockázatosnak ítélte meg.... - Mesélte tűnődve Gabriel. Régen bandita volt? Bevallom meglepett a dolog, még úgy is, hogy szinte semmit nem tudtam a fegyvermesterről. Azért örülök, hogy mostanra jó útra tért, és csatlakozott az egyik hivatalos céhhez. - De hát Mindenesetre érdekes utazás lesz, az biztos... majd elfelejtettem, ha bárkinek bármi csomagja van, amit nem akar cipelni, adja ide, és a warpban elfér. - ajánlotta fel, mikor a toronyból kiértünk a napfényes kertbe. Rane felszállt Arisa hátára, és bodoog mosollyal adta át a táskáját a fegyvermágusnak.
- Én is repülhetek? - kérdezte felcsigázva a koala, miközben Arisa lendületes szárnycsapásokkal felszálláshoz készülődött. A csattogó hang ellenére is hallottam a homokmáguslány szigorú válaszát
- Siessetek. - vette át a táskát Gabriel, miközben a szárnyas kígyú egy erőteljes mozdulattal a levegőbe szökkent. Mi akik a földön maradtunk lenyűgözve figyeltük ahogy a kígyót, és utasát elnyelte a lassan alkonyba forduló égbolt.
A vonatúton nem sok szó esett köztünk. Én szinte egész végig a térképeimet nézegettem, Sőt, még terminus Kódexét is elővettem, hisz az a könyv majdnem abból a korszakból származik. Ám sajnos semmi nyomot nem találtam benne, csak a Céh nevét jelölő rúnát. Szóval egykor valóban létezett ez a céh.
Mi érkeztünk elsőnek Nindrába, ám alig szálltunk ki a vonatból, Rane hamarosan felbukkant az égbolton, és jeges szárnyakon suhanva ereszkedett le közénk. Úgy látszik sikerült pár új trükköt elsajátítania neki is az elmúlt időszakban.
- Milyen madár van a felmenőid közt? - kérdezte érdeklődve a lángfarkas.
- Pingvin, minimum, vagy valami hidegebb. - vigyorgott Gab farkasa megjegyzésén.
- Le lehet szállni rólam. - morogta Rane fáradtan. Látszott rajta, hogy az utazásnak ez a módja eléggé kifárasztotta. Arisa nem ereszkedett le közénk, hanem elrepült valamerre. Talán, hogy felderítse a környéket.
- Szállni csak te tudsz. - folytatta Gabriel a jégmágus heccelésé, majd vigyorral az arcán hátraveregette- Bocs, adta magát!
- Ha befejeztétek a viccelődést, akár elkezdhetjük a kutakodást is. - mosolyodott el Atsu, és finoman oldalba bökte a Dragon Fangos fiút.
- A főtéren van egy szökőkút, és egy széles tér, a déli oldalon ott van a polgármesteri hivatal, mellette a levéltár és a könyvtár, - mutatta be a várost kissé komolyabban Gabriel, és az egyik épületre bökött - én megyek a levéltárba keresgélni, találkozzunk a szökőkút mellett egy óra múlva, rendben? Mellesleg, a téren az árusoktól tud meleg ruhát és élelmet szerezni mindenki.
- Rendben. - bólintottam - Én megyek a könyvtárba. Rane, jössz velem? - kérdeztem a jégmágust.
- Persze.
- Akkor Gabbal miénk a levéltár. - döntötte el Atsu kettejük feladatát.
- Én meg.. gőzöm sincs, megkérdezem a helyieket. - Jelentette ki Strago.
Ahogy rátekintetem a földmágusra kissé lelkiismeret furdalást éreztem, amiatt, hogy így kilóg a csapatból. Nehéz lehetett neki, hogy csak engem ismer innen, és velem se épp felhőtlen a viszonya. Ám nem tépelődhettem sokat, mert Rane már el is indult az ódon kőépület felé, ami a város könyvtára volt.
- Mire számítasz, mit találunk? - kérdezte
- A könyvtárak nem csak könyveket őriznek meg, hanem a helyi iratokat is, hasonlóan, mint a levéltárak. - feleltem némi gondolkodás után - Talán találunk valamit, ami abból az időből származik, és a hasznunkra lesz. A könyvtár szerencsére nyitva volt, és a könyvek öreg őrzője sem akadékoskodott azon, hogy a város emlékeiben kutakodjunk.
Rutinosan láttam neki a feladatnak, először megkerestem azokat a könyveket, amik a nagyjából egyidősek vagy idősebbek voltak a kódexemnél. A begyűjtött könyveket kiraktam az asztalra én hozzáláttam a kutatáshoz. Mindegyiknek megnéztem a címét, és a végét, hátha volt bennük tárgymutató. Sokszor találtam utalásokat a keresett céhre, ám semmi olyat, ami segített volna meghatározni a céh helyét. Minden forrás úgy emlegette várost, és a Drige of Darknesst, mintha mindenki számára egyértelmű lenne hol is vannak. Nos régen valóban így lehetett. Sóhajtva tettem félre az egyik penész szagú kötetet, mikor Rane lelkesen felkiáltott.
- Ez egy... régi térkép!
- Szép munka! - izgatottan elvettem tőle a lapot és alaposan átfutottam, összevetve a saját északi térképeimmel. Lenyűgöző volt a készítő stílusa. A széleken lévő díszítés, a részletes címerek, és a domborzat ábrázolása sokat elárult a rajzoló tehetségéről.
- Ez egy általános, földrajzi-politikai térkép az akkori területről, bejelölve rajta a nemesek birtokhatárai és a városok, nevek nélkül.- mutattam a kis címerekre - Azt azonban nem jelzi, hogy melyik birtok kié volt.. De lejár az időnk.- Akkor induljunk, hátha ők találtak valamit a levéltárban.
Mielőtt elmentünk volna szépen minden könyvet visszapakoltunk oda ahonnan levettük őket. Kötelességünk volt, hogy rendet hagyjunk magunk után. A könyvtáros ugyan eleinte nem akarta, hogy kivigyük a térképet a homályos épületből, ám végül megegyeztünk vele, hogy némi gyémántért cserébe épségben fogjuk visszahozni.
A többiek már a megbeszélt találkahelyen vártak ránk. A pakolás miatt sikerült kicsit kicsúsznunk az időből, ám a többiek nem tűntek bosszúsnak.
- Megtudtatok valamit? - kérdezte izgatottan a fehér hajú szépség.
- Semmit. A helybélieknek halvány lila gőzük sincsen erről a báróról. - Számoltabe kérdezősködése eredményényről Strago
- Egy térképet találtunk. - mutatta fel Rane óvatosan a szerzeményünket. A többiek érdeklődve nézték a megsárgult lapot - De az nincs rajta, hogy melyik báró tulajdonában voltak a földbirtokok.
- Mi pedig egy levelet találtunk. - jelentette be Gabriel. - Egy levél Aredimbe, a báróhoz. Tartalmát tekintve nagyjából be tudtuk lőni, hogy hol feküdhetett a város. Egy erdőről, a folyón leúsztatandó rakományról és egy aranybányáról írtak. Egy rövid mellékletet kapott a futár, amiben utasítások voltak, merre menjen, de a táj már régen megváltozott.
- Viszont a térkép alapján meg tudjuk fejteni, merre kellett a postásnak mennie!
- Tessék. - vigyorodott el Gab, és Ranenak adta a levelet.
- Köszi... - felelte, majd felém fordulva még egyszer felolvasta a levél szövegét. Így, hogy Rane a korbeli szöveget olvasta sikerült a térképet böngészve megtalálnom a báró birtokát. Feltekintettem, és gyorsan betájoltam, hogy merre vannak az égtájak. Észak felé fordultam, és a térkép arányszáma alapján megsaccoltam, hogy milyen messze is lehet az a birtok. Úgy véltem akár toronyiránt is el tudom vezetni oda a csapatunkat.
- Én előremegyek, megkeresni Arisát. Ti addig szerezzetek be ruhát, ha kell. - Jelentette be Rane. Mielőtt elindult volna gyorsan megmutattam neki merre is menjen. Majd könyékig belenyúltam a kis táskámba, és előhalásztam a téli ruháimat. Nem szorultam rá Gabriel térmágiájára. A táskám önmagában is egy kisebb zsebdimenzió volt.
Végül elhagytuk a várost, és a térkép alapján elindultuk a báró ősi birtoka felé A többieknek nem mondtam de nem egészen követtem a levél irányjelzőit. Jó részük már nem is létezett. Leszámítva a kiszáradt folyómedret, vagy a kis ösvényt, ami régen egy fontos országútvolt.
Már sötétedett, mikor kiértünk a fák közül és egy földútra tértünk rá. Egy kicsit még mentünk rajta, egészen addig amíg el nem fogyott.
- Ez lesz az. - mondtam a többieknek magabiztosan. Előttünk egy leomlott kőfal, és a hozzá tartozó agyonrozsdásodott vaskapu állta az utunkat. Az egészet benőtték a kúszónövények, és az erdei moha. Úgy sejtettem valahol a kapu mögötti részen kell lennie annak az épületromnak amit keresünk.
- Space Magic – suttogtam aktiválva a tér érzékelő képességemet. Ha van valami a föld alatt eltemetődve a felszín közelében, akkor most már jó esélyem volt rá hogy érzékeljem is azt.
Vissza az elejére Go down
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
Atsui Orestes


Hozzászólások száma : 582
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 37
Tartózkodási hely : Leangarth, vagy ahova a dolga viszi.. :)

Karakter információ
Céh: -
Szint: 16
Jellem: Semleges Jó

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimePént. Okt. 21, 2011 10:59 pm

- Hova hova? – Sorel szokásos jókedvű energiabombaként robbant mellém, miközben épp a küldetésfalat böngésztem.
- Jó kérdés.. Kéne valami munka, de nem találok semmi kedvemre valót. – húztam a számat.
- Nos nekem lenne egy tippem. Hallottál a Fekete Toronyról Magnolia mellett, igaz?
- Persze. Megállás nélkül a toronyról, meg arról a Nocturnusról pletykálnak… ha egyáltalán így hívják.
- Így hívják, és azt hallottam, hogy jól fizető megbízásai vannak. – egészen közel hajolt, hogy más ne hallja, tudta mivel kell megfogni.
- Igazán? – sandítottam rá gyanakvón.
- Ahhaa… Most is épp mágusokat keres valami munkára.. – fel-le huzigálta a szemöldökeit, ami egy pillanatnyi csend után mégis nevetésre ösztökélt.
- Na elmész? – kérdezte a fiú, amikor könnyezve abbahagytuk a nevetést.
- Elmegyünk. Kíváncsi vagyok erre a fickóra, meg arra is, hogy milyen megbízásai vannak.
- Részletes beszámolót kérek a látottakról! – vigyorgott Sorel.
- Megkapod.. – nevettem. – Koko! Gyere, indulunk! – a kis szőrpamacs lustán feltápászkodott a pultról, majd lassú léptekkel követett a céhház elé.
- Hova megyünk? – érdeklődött.
- Magnoliába, valami Nocturnus nevű akárkihez, ő adja a munkát.
- Jéééé….
- Mi az? – néztem rá kérdőn.
- Jönnek valakik. – vigyorgott.
- Kik? – mire feltettem a kérdést, Sho közeledő alakja válaszolt is nekem. Egy pillanatra bepánikoltam, ugyanis hatalmasat nőtt, mióta utoljára láttam, ezért féltem, megtartja jó szokását, és a nyakamba ugorva üdvözöl. Szerencsére úgy tűnt már tisztában van az erejével, no meg a méreteivel, és inkább a nevemet kántálva futkosott körbe, mint akit vasvillával kergetnek. Pár pillanattal később Gab is odaért hozzánk, kikerülte a veszettül rohangáló Shot, és átölelt, én pedig a hátára tapasztottam tenyereimet. Alaposan megszorongatott, de jól esett hozzábújni.
- Sziasztok! Hát ti hogy kerültetek ide? – köszöntem a vállán pihentetve fejemet.
- Helló! – Koko is rájött, hogy találkozáskor ildomos köszönni.
- Kaenshot kérdezd! – szólt Gab, de még mindig nem engedtük el egymást.
- Atsu, Atsu, Atsu! Ugye nem félsz a levegőben? – pattogott Sho lelkesen körülöttünk.
- Dehogy félek, sőt! – mosolyogtam rá gazdája válla fölött.
- Akkor.. ugorj fel Atsu, és kapaszkodj erősen! – elengedtem Gabot, és felmásztam…igen, már mászni kellett a hátára, Koko pedig egy meglepően gyors mozdulattal, beült elém, Sho nyakához. Szorosan belemarkoltunk selymes bundájába, ő pedig lábait rogyasztva hátra húzódott, aztán lendületet véve elrugaszkodott a földtől, és szárnyait kitárva, a levegőbe emelkedett velünk.
- Jíííhááá!! – kiáltotta Koko, én pedig nevetve figyeltem, ahogy céhházunk apróra összemegy.
- Nézd Koko! Ott a házunk! – Sho széles ívű kört tett meg a környék felett, aztán lassan visszaereszkedett a földre, ahol Gabot hagytuk. Leugrottam a hátáról, majd végigsimítottam a szőrét.
- Hűha! Ügyes vagy Sho. Nagyon jó volt, köszönöm! – vigyorogtam még mindig az élmény hatása alatt.
- Még még még még még…!!! – Koko aprókat szökdécselt, még mindig a farkas hátába kapaszkodva.
- Atsu? – Sho bociszemeit, és minden aranyosságát bevetve nézett rám. – Jöhet?
- Felőlem… De kapaszkodj erősen! – intettem neki a mutatóujjammal, de mire a mondat végére értem, ők már újra a levegőben voltak. Visszafordultam Gabhoz.
- Hát ez?
- Pár napja mondta, hogy fel kell mennie a falkához, én Nindrában maradtam egészen ma reggelig. Gyakorlatilag seggreültem, mikor megláttam, hogy mit tanult... Nem hagyott békén, míg el nem jöttünk, hogy eldicsekedje neked. – vigyorogott, miközben a farkast figyelte az égen. - De mire rávettem, hogy a hátán hozzon...
- Pár nap alatt megtanult repülni? Elképesztő. - csodálkoztam. - Koko két hét alatt megtanulta a növénymágia alapjait. Amikor megláttam mit tud, percekig nem tértem magamhoz. Hihetetlen milyen fogékonyak a mágiára.. - ráztam a fejem, miközben figyeltem, ahogy repkednek.
- Blaze-ből kinézem, hogy nem hagyott neki békét még aludni sem, míg meg nem tanulta. Egyébként, mi újság? – hát igen, Sho apukája elég szigorúnak tűnt már első ránézésre is..
- Éppen egy munkára indultunk. Nem hivatalos megbízás, igazából nem sokat tudok az egészről. Sorel adta le a drótot, hogy Nocturnus mágusokat toboroz valami munkára. Biztos hallottál te is a Magnolia melletti hegyekből kiemelkedett Fekete Toronyról, manapság mindenki erről pletykál..
- Aha, annak idején el is akartunk indulni, de a mester nem engedett. Akkoriban tartott Donnak meg nekem egy csomó éjszakai edzést, úgyhogy ez kimaradt. Aztán el is felejtettük a dolgot. Van valami különös ebben a fickóban? Soha nem hallottam róla, még a könyvtárban se találtam róla semmit.
- Ha én azt tudnám.. Majd talán most kiderül. Van valami halaszthatatlan dolgotok mostanában? - kérdeztem ártatlanul.
- Hát, hogy őszinte legyek ott van az... meg az... és még az is... – felpillantott az égre, és látványos számolásba kezdett az ujjain. - De ha kapok egy puszit, elhalasztjuk. – kacsintott végül, és vigyorogva felém fordult.
- Ezen ne múljon.. - nevettem, aztán egy hosszú puszit nyomtam a szájára. - Gyakrabban is benézhetnétek, mert van még belőle. – kacsintottam rá.
- Oh, ez esetben a végén Orestes kisasszony személyes zsoldosa leszek. – nevetett, én pedig az ég felé néztem, és megkerestem tekintetemmel a röpködő párost.
- Sho!! Gyertek az állomásra! - kiáltottam nekik, ők pedig rögtön irányba álltak. - Indulhatunk? – fordultam vissza mosolyogva.
- Bezzeg, ha én szólok neki... – rázta a fejét. - Persze, mehetünk.

Az állomáson csatlakozott hozzánk Sho és Koko, majd felszálltunk az első, Magnoliába tartó vonatra. Az út kellemesen, és meglehetősen gyorsan telt, hála a kellemes hangulatnak. Koko az ablak mellett ült, a jobbján én foglaltam helyet, mellettem Gab zötykölődött, Sho pedig elfoglalta az egész szemben lévő ülést, és még így is össze kellett gömbölyödnie.
- Koko, Atsui mesélte, hogy te is tanultál mágiát, mégis milyet? - dobta fel a kérdést út közben a lustuló Kokonak, akinek rögtön felcsillantak a szemei.
- Igen! Növénymágus vagyok! - húzta ki magát büszkén. - Ezt figyeljétek! - az erszényéből előkapott egy maroknyi magot, majd leszórta őket a fülke padlójára. Azokból rögtön kacskaringózó, eukaliptusz levelekkel teli indák nőttk ki, és meg sem álltak, amíg teljesen be nem hálózták a kabint.
- Azta! – próbálkozott Gab kiszabadítani a fejét. - Ügyes, és.. mi ez? – beleszimatolt a levegőbe. - Mentolosak a levelek.
- Ezek eukaliptusz levelek.. a kedvencem.. - azzal letépett néhány levelet, és elkezdte beburkolni őket.
- Most, hogy már mindenki látta, akár el is tűntethetnéd őket. - szóltam az egyik levélcsomó takarásában.
- Okéé. - még begyűjtött azért egy kis elemózsiát, aztán kis mancsának egy mozdulatával, eltűntette az indákat.
- Akkor az etetésével sincs baj. – vigyorgott Gab.
- Szerencsére... – mosolyodtam el.
- Moht miélt? Nem ih ehek hokat...
- Ne beszélj teli szájjal, mert nem értjük mit mondasz...
- Na haddál... - nyújtotta ki rám a nyelvét gúnyosan, és persze tele kajával, úgyhogy inkább nevetve elfordultam Gab felé.
- Te, Koko, ananászt tudsz növeszteni? – érdeklődött Sho, a nagy lelkesedésben azonban ülőhelyzetbe pattant, és persze, hogy beverte a fejét a kabin plafonjába. - A fene, nagyobb kocsit is csinálhatnának...
- Azt nem... MÉG nem. – húzta szélesre a száját Koko.
- De jó! Majd szólj, ha tudsz!
- Összeköltöztetlek titeket... – Gab arcára lassan ráragadt a vigyorgás.

Magnoliába érve rögtön a torony felé vettük az irányt. Nem kellett kérdezősködni, ugyanis már messziről látni lehetett a célt. A torony aljáig gyönyörű, rendezett park vezetett, nem tudtam elképzelni, hogy itt véres harcok folytak nem is olyan régen… legalábbis ha hinni lehet a szóbeszédnek. A kapuhoz közelítve, egy világoszöldhajú fiút vettünk észre, aki éppen ott várakozott.
- Az a srác nekem ismerős. – hunyorgott Gab a fiú irányába. - Csak az a marha nagy kígyószerű akármi, ami az előbb körülötte lebzselt.. na az nem fér a fejembe.
- Nekem több, mint ismerős. – mosolyogtam, én ugyanis rögtön felismertem. - Az ott Rane, a jégmágus. – hmmm… - Várjunk csak... milyen kígyó? - néztem Gabra kissé rémülten. Mindig is viszolyogtam a hüllőktől, és a „marha nagy kígyó” elnevezés felettébb ijesztőnek tűnt, de talán csak félreértettem valamit, Gab ugyanis csak megvonta a vállát.
- Rane Iceclaw, ugye? Már emlékszem, egy küldetésen voltunk együtt...
- ...Ahol miattad bekaptunk valami mérget és rövid úton a megbízónk kórházában pihentük végig a küldetést. – morcoskodott Sho.
- Tehetek én róla, hogy a pára is mérgezett volt? Még maszkot is kértem a dokitól, és te voltál az, akire rá kellett erőszakolni... És az egész megoldódott, úgyhogy szavad se lehet.
- Ja... hála Rane-nek, Adelusnak meg Metának...
- Az már valami. - csodálkoztam a hallottakon. - Én csak egy hatalommániás, elmebeteg föld-homok-meg fene tudja már milyen mágust kapcsoltam le vele. – ahogy belegondoltam, kirázott a hideg a forró sivatag emlékétől. Végre elértünk a kapuhoz, én pedig kezemet finoman a háttal álló Rane vállára tettem. Szélsebesen fordult meg a tengelye körül, és éles jégkarmokat szegezett a nyakamnak, amik nagy megkönnyebbülésemre eltűntek, amint felismert a fiú.
- Szia, Atsu! – mosolygott kissé kínosan, végül is majdnem lekapta a fejemet a helyéről, aztán még mindig kínjában, el is nevette magát.
- Szia, Rane. Rég találkoztunk... sőt.. nagyon rég. - mosolyodtam el, hogy oldjam a feszültséget. - Hogy vagy? Ő itt Koko. – észbe kaptam, és gyorsan bemutattam a vállamon ücsörgő koalát.
- Köszönöm kérdésed... Szia, Koko! Mint aki újjászületett. Szó szerint, nagyon kellemetlen volt itt meghalni. - húzta el a száját, majd Gabrielre és Kaenshora nézett. - Szia! Ha jól látom, te is meggyógyultál! Ti hogy vagytok? - meghalni? Kellemetlen volt itt meghalni? Ez meg miről beszél?
- Köszi, semmi bajunk, hála nektek. - kezet ráztak. - És a méreg meg sem látszik rajta, szép nagyot nőtt azóta.
Ekkor valami olyan történt, amire életem végéig emlékezni fogok. Egy jó három méter hosszú óriáskígyó ugrott Rane mellé, szájából szinte ömlött a vér, talán épp most végzett Magnolia lakosságával, és most eljött értünk. Sikkantva ugrottam egyetlen mozdulattal Gab háta mögé, na nem mintha ott biztonságban lennék egy ilyen szörnytől, de ki tudja..
- Ez meg mi ez? – kérdeztem a biztonságos „fal” mögül.
- Valami kigyó. - vágta rá Sho.
- Azt látjuk, de pontosan micsoda? Nem tépi le a karom, ugye? - vigyorgott Gab. Csak nekem tűnik úgy, hogy egyre többet vigyorog?
- Ő itt Arisa, a kislányom. - simogatta meg Rane az oldalát. -- Félelmetesnek tűnhet, de olyan, mint a kezesbárány. – a szörnyvagymi csak sziszegett egyet.
- Kislány? – kérdeztem döbbenten.
- Érdekes románc lehetett. - kuncogott Sho, nem csalódtam benne.
- Valószínűleg olyan neki, mint te nekem. - lökte meg figyelmeztetőleg Gab.
- Alig néhány hónapos! - duzzogott a boldog kígyótulajdonos.
- Khm.. akkor nem harap meg ilyenek... - léptem vissza óvatosan Gab mellé.
- Ez csúcs!! Repülni is tudsz? - kérdezte Koko, lelkesen mutogatva a kígyó szárnyaira.
- Csak akkor harap, ha éppen eszik. Ugyanúgy nem öl meg senkit sem, ahogy én se. - próbált megnyugtatni Rane. - Hát, vonatra nem férünk már fel, úgyhogy kénytelen. – nevette el magát.
- Néhány hónapos? Akkor gyorsabban nő, mint te, Sho! Jó sokat ehet... Beszélni tud? Esetleg mágiát használ?
- Beszélni nem tud, nem működik úgy a szája, és mágiát sem tud használni... Hacsak a telepátiát nem vesszük annak. Nem szavakkal, hanem képekkel tudunk beszélgetni, és meg tudom érezni a szándékait. Elméletben a jövőben akár beszélhetünk is ilyen módon. - magyarázta. - De talán be kéne mennünk, ha ti is Nocturnushoz jöttetek!
- Hozzá jöttünk. Te tudsz valamit erről a... fickóról? - kérdeztem érdeklődve.
- Pont kérdezni akartam, hogy mi járatban... – kezdett bele Gab.
- Hát... Élőhalott, a Sötétség Hercege címet viseli. – remekül hangzik. - Amikor legutoljára jártam itt, néhány őrült vámpír fel akarta éleszteni, amihez vér kellett. A miénk. Szó szerint meghaltam, de végül kiderült, hogy a felélesztett zombi nem akarja elfoglalni a világot. Felélesztett minket, és elengedett. Azóta most hallottam róla először. – egyre jobb.
- Ha ezt tudom, nem jövök... - borzongott meg Gab, és egyetértettem vele. - Nem bírom az élőholtakat. Mindenesetre, ha valami szemétségre készül, nem szándékozom eleget tenni a kérésének... Hölgyek előre! - nyitotta ki az ajtót, én pedig Arisa-val (brrrr) és Kaenshoval bevonultam.
- Élőholt? Nem tudom te hogy vagy vele, Gab, de nekem kezd kicsit elegem lenni belőlük. - húztam el a számat, amint Gab ismét mellém ért.
- Végül is, az egyetlen jó pont, hogy nekik köszönhetjük, hogy egyáltalán találkoztunk. - mosolygott rám Gab.
- Az igaz. - viszonoztam.
Az épület pont olyan hátborzongató volt belülről, mint kívülről. Mindenhonnan bizzar lények szobrai figyeltek, vízköpők, rideg kőfalak, furcsa festmények, vörös függönyök és szőnyegek. A központi aulából, egy szinte végtelennek tűnő csigalépcsőn baktattunk fel a torony tetejébe, ahol hasonló látvány fogadott. Négy erkély nézett a négy égtáj felé, Nocturnus pedig ezek egyikén várakozott, a hátát mutatva felénk.
Csak néhány perc telt el így, amíg nem csatlakozott hozzánk még két mágus. Ekkor a teremtmény megfordult, engem pedig kirázott a hideg. Fekete, tüskés haja égnek állt, egy pillanatra úgy éreztem az enyém is. Nyúlánk, vékony alakja volt, emberi arcot hiába kerestem rajta, ahogy ajkait, vagy szemhélyait is. Éles fogazatából hosszan kiállt a két szemfoga. Hosszú, régies szabású kabátot viselt, ujjai pedig méretes karmokban végződtek. Erős késztetést éreztem, hogy hátráljak, de erőt vettem magamon, és megpróbáltam elterelni a figyelmem a kinézetéről… végül is mit vártam egy élő halottól..
-Örülök, hogy eljöttetek! Egy szívességet akarok kérni tőletek! – szólalt meg végül. - Itt volt sok száz éve egy város, Aredim, ahol az én egykori céhem székelt. Mára ahogy a város, úgy a céhem is halott. De nem tűnt el nyomtalanul! Szolgáimmal megpróbáltam felkutattatni a helyet, de gyengék ők az ilyesmihez, ellenben érdekes nyomokra bukkantak! Rátok van szükségem! A romok alatt ott kell hogy legyen a Dirge of Darkness egykori céhháza, benne az elveszett tudással! Ha így van, kutassátok fel nekem! Ha megtaláljátok, értékes jutalmat adok nektek! Ha találtok ellenséget, és kitakarítjátok őket onnan, még több jutalmat ígérhetek! Ellenben ne nyúljatok semmihez, amit ott találtok, amíg nem láttam a helyet! Ez nagyon fontos!
Eközben a plafon megremegett, és Fiore térképe szállt le közénk. Az egész fekete volt, a városok, folyók és a domborzat pedig mintha füstből rajzolódott volna ki rajta. Még sosem láttam ehhez hasonlót. Északon egy vörös nyíl jelent meg, aztán ahogy a mondandója végére ért, a különös térkép visszaszállt a plafonra.
-Menjetek! Keressetek egy Hasmin der Manchtel bárót, és az ő birtokát! Aredim romjai az ő birtoka felett kell hogy legyen!
Azzal sarkon fordult, és visszasétált az erkélyre, jelezve, hogy most már távozhatunk. Így is tettünk, és legközelebb csak a lépcső alján, az aulában álltunk meg, hogy bemutatkozzunk.
- Helló! Atsui Orestes vagyok a Blue Pegasusból! – intettem a két ismeretlen felé. - Ő pedig itt Koko. - böktem a vállamon üldögélő koalára.
- Akkor minden bizonnyal ismered Nati Teinát. Remélem azért komolyabb személlyel van dolgom, mint ő. Strago Rhelm vagyok, a Titan Noseból. - mutatkozott be a kalózruhás szerzet. Nati Teina? Hallottam már a nevét, de még nem ismertem.
- Gabriel van Chantai, Dragon Fang, fegyvermágus, és emberi seidr. - nyújtott kezet Gab szokásos határozottsággal. - Ő pedig Kaensho, lángfarkas.
- Rane Iceclaw vagyok, a Quatro Cerberusból. Jégmágus vagyok - hajolt meg enyhén Rane, majd a kígyó felé mutatott. - Ő pedig itt Arisa, a Severus.
- Adelus Morningway vagyok, szintén a Quatro Cerberusból, és térmágiát tanultam. - biccentett a csuhás fazon. Milyen furcsa alakok vannak….
- Öhm, és tudja valaki, hogy ezt a bárót hol találjuk? – csapott a dolgok közepébe a Strago nevezetű, de választ nem kapott, ezért folytatta. - Ha nem tudja senki, akkor a legegyszerűbb az lenne, ha elmennénk erre a megjelölt helyre és körülnézünk. Egy nagy romkupacot nem lehet olyan nehéz eltéveszteni.
- Ha több száz éve elpusztult a város, már a romokat is belephette a föld. - jegyezte meg Adelus.
- Pf, akkor állj elő jobb ötlettel. – vágta rá Strago.
- Ha megtaláljuk a közelítő helyet, akkor a levegőből megtalálhatjuk a város nyomait. - gondolkozott Rane.
- A gond az, hogy nem tudjuk, hogy romkupacot kell keresnünk, a városról még semmit sem tudunk, a bárót kell megkeresnünk. Északon a vasút utolsó állomása Nindra, mit szólnátok, ha arra kérdezősködnénk? - vetette fel Gab.
- Egyetértek. Nindrában, vagy a környező falvakban biztosan találunk valami nyomot. – Gab megkérdőjelezhetetlen logikájával megint nem tudtam vitatkozni.
- Akkor indulhatnánk is. – Koko már unatkozott.
- Nindra... Vannak onnan rossz emlékeim, de ám legyen. - bólintott Rane.
- Én még sosem jártam ott, úgyhogy ideje ott is járnom. - döntött Strago, Adelus pedig szintén egy határozott bólintással jelezte egyetértését.
- Akkor indulás az állomáshoz, az első vonattal indulunk, mindenkinek jó így? Mellesleg, meleg ruháról gondoskodjatok, vagy majd ott vesztek bundát a piacon.
- Meleg ruha? Ehh, annyira azért nem lehet északon... Ha tudtam volna ezt, elhozom a szuvenír bundámat..
- Én akkor itt elválnék tőletek. – mondta Rane, de az értetlen tekinteteket látva, hozzátette. - Arisa nem szállhat fel a vonatra, és nem akarom egyedül hagyni.
- Bandita koromból hallottam mendemondákat a városról, de soha nem találta meg senki, és mi se akartunk utána eredni, a vezér túl kockázatosnak ítélte meg.... Mindenesetre érdekes utazás lesz, az biztos... majd elfelejtettem, ha bárkinek bármi csomagja van, amit nem akar cipelni, adja ide, és a warpban elfér. - említette meg Gab, ahogy kiértünk a Toronyból, Rane pedig élt a lehetőséggel, és átpasszolta neki a táskáját, miután felült Arisa hátára.
- Én is repülhetek? - kérdezte lelkesen Koko.
- Nem. – zártam rövidre a témát.
- Siessetek. - vette át a táskát Gab.
A Nindrába vezető vonatút alatt Strago és Koko alvással ütötték el az időt, Adelus pedig a térképeit böngészte, nekem azonban csak egyvalamin kattogott az agyam. „Bandita koromból”. Nem tudtam elképzelni Gabot banditaként, de minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább sikerült mégiscsak. Nem akartam elhamarkodott következtetéseket levonni abból, amit mondott, biztos voltam benne, hogy értelmes magyarázata van erre a bandita dologra, és ezt feltett szándékomban volt tőle megtudni, de csak akkor akartam rákérdezni, ha kettesben maradunk. A nagy gondolkodásban szerencsére eszembe jutott, hogy a hegyekbe tartunk, és áldottam az eszemet, hogy indulás előtt bepakoltam a Regától kapott meleg ruházatomat is. Kerestem egy üres kabint a vonaton, és gyorsan átvettem a meleg, testhez tapadó nadrágot, a hosszúszárú csizmát, és a vastag, kötött garbót is. Készen álltam Nindrára… megint.

- Ice Make: Wings! – kékes színű jégszárnyakkal a hátán landolt mellettünk Rane Nindra vonatállomásán.
- Milyen madár van a felmenőid közt? - kérdezte érdeklődve Sho.
- Pingvin, minimum, vagy valami hidegebb. – Gab ma felettébb jókedvű volt, bár úgy vettem észre, mindig szereti villogtatni csípős, de ütős humorát.
- Le lehet szállni rólam. – duzzogott Rane.
- Szállni csak te tudsz. –folytatta a csipkelődést Gab, majd mosolyogva megveregette Rane vállát. - Bocs, adta magát!
- Ha befejeztétek a viccelődést, akár elkezdhetjük a kutakodást is. – mosolyodtam el én is, és finoman oldalba böktem társam.
- A főtéren van egy szökőkút, és egy széles tér, a déli oldalon ott van a polgármesteri hivatal, mellette a levéltár és a könyvtár, én megyek a levéltárba keresgélni, találkozzunk a szökőkút mellett egy óra múlva, rendben? Mellesleg, a téren az árusoktól tud meleg ruhát és élelmet szerezni mindenki.
- Rendben. - bólintott Adelus. - Én megyek a könyvtárba. Rane, jössz velem?
- Persze.
- Akkor Gabbal miénk a levéltár. - döntöttem el.
- Én meg.. gőzöm sincs, megkérdezem a helyieket. – mondta Strago, aztán öten háromfelé indultunk. Gab ismerte a járást, így pár perccel később már a levéltárban voltunk. Az ott dolgozók segítségével hamar megtaláltuk a korabeli táviratokat tartalmazó fiókos szekrényrengeteget. Fogalmunk sem volt mit keresünk, ezért véletlenszerűen húztunk ki két fiókot, és elkezdtük böngészni a benne tárolt iratokat, leveleket, táviratokat. Sho addig Kokoval nézegette a többi fiókot, hátha szerencséjük lesz. Mély levegőt vettem.
- Öhm… Gab, kérdezhetek valamit? – szóltam kissé bátortalanul.
- Te mindig. – mosolygott rám bátorítóan, én pedig viszonoztam a gesztust.
- Mi ez a banditakorodban dolog? – arca egy csapásra megváltozott, a jókedv mintha elszállt volna, vonásai megkeményedtek, és egészen elkomorodott, így nézett Shora, és biccentett neki. A farkas rögtön tudta mi a dolga.
- Gyere Koko, menjünk előre, majd a nagyok jönnek utánunk. – azzal átmentek egy másik sorba.
- Azt hiszem, üljünk le, hosszú lesz. – megfogta a kezem, és a lépcsőhöz húzott, majd leültünk egymás mellé.
- Szóval, mint tudod, Chantaiban születtem, apám őrgróf volt, fegyvermágus, öt éves koromban megtámadták a várost, és apám is, anyám is meghalt aznap éjszaka. A házvezetőnő menekített ki, aki később megőrült, engem pedig árvaházba küldtek. Yamato Hitsu keze alá kerültem, aki próbálta kinevelni belőlem a bosszúvágyat, de nem hagytam neki. Tizenkét évesen egy férfi került a faluba, és felismert, ahogy én is őt. Nem részletezem, nem finomkodok, végeztem vele.
- Nem te voltál, Nyzard. - dördült meg egy mély férfihang a nyakában lógó medálon keresztül. - Én voltam.
- Értem. – bólintottam. – Ez ki volt? – kérdeztem a medált vizslatva, Gab pedig meglepetten tette ugyanezt.
- Everoth, jelenlegi tanítóim egyike.... de... hogy érted?
- Raziellel alkut kötüttünk, mi szerint egyetlen utódát sem hagyhatjuk őrizetlenül tizenöt éves koráig. Végig ott voltam melletted, láthatatlanul, de csak akkor avatkozhattam be, ha olyat teszel, aminek beláthatatlan következménye volt számodra. Ez ilyen volt. Ha visszaemlékszel, elvesztetted az eszméleted, és amikor felébredtél, a férfi ott volt átmetszett torokkal. Én voltam, Nyzard.
- Ezt még megbeszéljük. – szólt, és újra rám nézett. - Most nem ez a lényeg. Ez után elloptam a fickó tőrét, ami bizonyította, hogy bandita, és megkerestem a táborukat. Kiderült, hogy ugyanaz a banda, aki végzett a szüleimmel, ezért volt ismerős a fickó. Közéjük álltam. Tizenhárom évig voltam köztük, s közben sok minden történt. Tizenöt voltam, amikor Hitsu mester elfogatta magát, és később tanítani kezdett a táborban. Tizenkilenc, amikor egy lányt, Korneliát hoztak a táborba, mint rabszolga. Megverték, megerőszakolták és legyilkolták a szüleit. Hitsu és én tettük helyre, aztán elhatároztuk, hogy fentebb küzdjük magunkat a ranglétrán, és végzünk a vezérrel. És közben.... egymásba szerettünk. Ártatlanokat vertünk meg, raboltunk ki, de sosem gyilkoltunk, nem süllyedtünk a banditák szintjére. Nem törtem senki életére, egészen addig az éjszakáig... – itt elhallgatott, és egy percig az arcomat fürkészte, amin egyelőre semmilyen érzelmet nem találhatott. Nem akartam közbevágni, csak végig akartam hallgatni.
- A bandában van egy felsőbb réteg, ami a martalócok nevet viseli. – folytatta. - Ők vannak közvetlen közelségben a vezérrel, közéjük kellett bekerülnünk, hogy megöljük a vezért. De a martalóccá válás egy utolsó próbával történik. Életre halálra meg kell vívni egy másik jelentkezővel, és a győztes kerül be. Kornelia kihívott engem, a többit... gondolom kitalálod. – megdörzsölte a szeménél lévő sebhelyet.. - És még valami. Kornelia lelkét Everoth a mai napig őrzi. - újra elhallgatott, aztán megint folytatta. - Tudom, hogy előbb kellett volna elmondanom, de... de nem vitt rá a lélek. Nem mertem elmondani, féltem, hogy megijeszt az, hogy megöltem azt, aki akkor talán a legközelebb állt hozzám. – most már csak a válaszomra várt… vagy talán az ítéletemre. Végiggondoltam, amit mondott, és valamiért megkönnyebbültem. Sejtettem… nem is, inkább tudtam, hogy valami nyomja a lelkét a múltjával kapcsolatban, és most, hogy végre megtudtam, furcsa nyugalmat éreztem. Sóhajtottam egy mélyet, majd újra a szemébe néztem.
- Ha attól tartasz, hogy ezek után másképp tekintek rád… - szólaltam meg végül. - Nem tudok, és nem is akarok. Örülök, hogy elmondtad, és megértem, hogy eddig miért hallgattad el, ahogy azt is megértem, hogy mit miért csináltál. Nem tudom még pontosan mennyire emészted magad a történtek miatt, de egy percig se gondold, hogy bármi rosszat tettél. Szerelem, gyűlölet, harag, élni akarás, bosszú… azt hiszem ezek az érzések tesznek minket emberré. Én is éreztem már ezeket… mindet, és… én is öltem embereket. Olyanokat is, akik már menekülni sem tudtak volna. Nem mondom, hogy büszke vagyok rá, de azt tudom, hogy akkor és ott ezt kellett tennem. Talán kicsit irigyellek is, mert neked legalább volt kin bosszút állnod. A bosszú felszabadít, a tehetetlenség lassan felemészt. – elmerengtem egy pillanatra, aztán újra felnéztem. – Van még valami, amit szeretnél most elmondani? – kérdeztem, és most már megengedtem magamnak egy megkönnyebbült mosolyt.
- Komolyan... komolyan így gondolod? – nézett rám kicsit meglepve.
- Igen.
- Köszönöm! – azzal átölelt, és percekig el sem engedtük egymást. - Everoth és Synestra. – folytatta, amikor szétváltunk. - Említettem, a jelenlegi tanítóimat. Ők azok. Az egyetlen dolog, ami különleges bennük, hogy egyikük sem ember, s talán Everoth léte lehet az, ami megborzongat, vagy elítél. Everoth egy démon. Hogy pontos legyek, az egyik legerősebb fajtából egy igen idős, tapasztalt veterán.
- Azért, nem kell ennyire felbecsülnöd, Nyzard. – szólt bele a… medál.
- De ne rémülj meg, nem gonosz. Sosem volt. – bólogattam, hogy értem.
- Ezzel a magyarázkodással ráérsz, haladjatok. – igaza volt.
- Már úgyis meg akartam kérni, hogy ne lebzselj itt folyton. - fordította meg a medált. - Esetleg neked van valami, amit el szeretnél mondani?
- Nem is tudom. Csak egy dolog van, amit eddig mindenki előtt titkoltam. – kezdtem bele. – Van egy fiú… egy mágus, akivel nagyon közeli barátságot kötöttem. A probléma csak annyi, hogy… nos ő a Grimoire Heart mágusa. – húztam el a számat.
- Grimmoire Heart... Oda ment egy volt klántársam. És nekem is volt már összetűzésem velük. Egy középmagas, fehér hajú, vörös szemű csillagmágussal. – megállt bennem az ütő. - A nevét sem tudom. Erában balhéztunk egy kocsmában, amit összedöntött, mikor látta, hogy nincs esélye, és kis híján otthagyta a fogát, de kihúztam, és rábíztam egy kislányra, hogy bújtassa el, míg magához tér... – egy pillanatra ledermedtem.
- A neve Den Starkiller. – pislogtam értetlenül. Soha nem jutott volna eszembe, hogy Gab is ismerheti.
- Azt ne mondd... Te ismered? Még jó, hogy ülök. - mosolyodott el. - Ha ezt előbb tudom, rendesen fel tudom címezni azt a levelet...
- Nem tudok vele kapcsolatba lépni, de a sors valahogy mindig keresztezi az utunkat. Nem egyszer húzott már ki a csávából… bár ez fordítva is igaz. – mosolyogtam. - De kérlek ne mond ezt el senkinek. Ha kitudódna, engem páros lábbal rúgnának ki a céhből, és nem lenne hová mennem. – sóhajtottam.
- Nyugi, nem fogom. Nekem is van egy ismerősöm, akiről jobb, ha nem tudnak, a neve…
- Megvan! - kiáltott Sho.
- Mi? – fordultunk felé egyszerre. - Mi van meg?
- Míg ti pihentetek, mi találtunk egy levelet ennek a kimondhatatlan, és megjegyezhetetlen nevű grófnak. Csak pontos címzés nincs rajta...
- Profi nyomozók vagytok srácok. – pattantam fel a lépcsőről, és gyorsan elvettem tőlük a levelet. – Ez egy levél a grófnak… vannak rajta utasítások a futárnak, ezzel talán kezdhetünk valamit. – tájékoztattam Gabot.
- Adelus ért ezekhez a dolgokhoz, úgy tudom.
- Remek, akkor menjünk, már biztos várnak ránk. Szép volt! – cirógattam meg a farkas és a hátán ácsorgó koala buksiját, aztán elindultunk vissza a megbeszéltek szerint.

Elsőnek értünk vissza a szökőkúthoz, aztán kisvártatva befutott a könyvtári küldöttség, és végül Strago, az egyszemélyes utcai közvélemény kutató csapatunk is.
- Megtudtatok valamit? - kérdeztem izgatottan.
- Semmit. A helybélieknek halvány lila gőzük sincsen erről a báróról. - jelentette csalódottságát cseppet sem leplezve Strago.
- Egy térképet találtunk. - lobogtatott Rane egy öreg, megsárgult papírdarabot. - De az nincs rajta, hogy melyik báró tulajdonában voltak a földbirtokok.
- Mi pedig egy levelet találtunk. – kapta elő Gab az aduászunkat. - Egy levél Aredimbe, a báróhoz. Tartalmát tekintve nagyjából be tudtuk lőni, hogy hol feküdhetett a város - egy erdőről, a folyón leúsztatandó rakományról és egy aranybányáról írtak. Egy rövid mellékletet kapott a futár, amiben utasítások voltak, merre menjen, de a táj már régen megváltozott.
- Viszont a térkép alapján meg tudjuk fejteni, merre kellett a postásnak mennie! - lelkesült be Rane.
- Tessék. - azzal a levelet vigyorogva a jégmágus kezébe nyomta. Jó volt látni, hogy visszatért a jókedve.
- Köszi... - morogta, aztán továbbította a térképet Adelusnak, így végre elindulhattunk a birtok felé. Rane még elsétált, hogy megkeresse Arisat, aztán együtt csatlakoztak hozzánk. Adelus kiváló tájékozódó képességének, és térképolvasó tehetségének hála, gond nélkül haladtunk az erdőben, hegynek felfelé, árkon-bokron át. A nappal lassan kora estébe fordult, ezt a hőmérséklet rohamos csökkenése is jól jelezte, amikor végre megérkeztünk.
- Ez lesz az. – az élen haladó Adelus hirtelen megtorpant, ahogy egy földút végéhez értünk. Omladozó kőkerítés, és egy berozsdásodott vaskapu állta az utunkat..
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeHétf. Okt. 31, 2011 4:26 pm

Hajnal volt, én pedig egy fogadói ágyban aludtam az igazak álmát, távol minden bajtól, és hét nap pihenéssel a hátam mögött, még egy vadásszal is ki tudtam menni a hegyekbe, és bár nem sikerült csak egy nyulat elejteni, nem volt haszontalan a dolog, tekintve, hogy tanítgatott lőni, ami így elsőre nem is ment rosszul.
Egyszer csak kopogásra ébredtem, és alsógatyában felülve az ágy szélére megdörzsöltem a szemem.
- Szabad. – szóltam még számomra is meglepően álmos hangon, de a kopogás megismétlődött, és csak most esett le, hogy, nem az ajtón, hanem az ablakon kopognak. Felálltam hát, és az ablakhoz léptem, kihúzva a függönyt majd’ seggre ültem… - Mi a?
Kaensho lebegett az ablak előtt, hatalmas termete alatt lábainál lángok gomolyogtak, ő pedig vidáman keringett az ablak előtt. Kinyitottam.
- Hát te meg…
- Blaze tanította. – kuncogta. – Látnod kéne az arcod!
- De de hogy?
- Minden lángfarkas képes rá ha elég idős. – magyarázta, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy egy hatalmas fehér farkas repül. – Na öltözz fel, megyünk Atsuhoz, meg akarom mutatni neki is!
- De..
- Öltözz már!
Behúztam a függönyt, és elmentem megmosdani, még egy gyors borotválkozás is belefért, visszamentem a hálóba, és felkapkodtam a ruháimat, és leszaladtam a fogadóshoz rendezni a számlát. Aztán ki az ajtón, Kaensho már ott állt mellettem.
- Na, irány az állomás, vegyél jegyet, Atsunál találkozunk.
- A fenét! Szépen felveszel a hátadra, és megspóroljuk a vonatot.
- Szép álom. Na, indulj csak!
- Dehogy indulok. Sokkal hamarabb odaérünk, mintha vonatoznánk.
- Vonatoznál. És ne is álmodj róla.
- Egy tucat ananász? – felcsillant a szeme. – Meghámozva, felkarikázva, finom csokival nyakonöntve? – tódítottam.
- Eperrel?
- Eperrel. – szinte hasra vágta magát előttem, én pedig széles vigyorral az arcomon felkecmeregtem a hátára. Belefúrtam a kezeimet a szőrébe, és előre hajoltam.
- Mehetünk?
- Mhm. –dörmögtem neki előre a bundájából, ő pedig felrugaszkodott, és egy pillanattal később már megsüketültem a mellettünk elzúgó, süvítő levegőtől. Talán egy óra volt, vagy másfél, mire a horizonton feltűnt a Blue Pegasus céhháza, és ereszkedni kezdtünk. Atsu és Koko pont kifelé sétált a céhházból, úgyhogy előttük egy jó ötven méterrel szálltunk le, Kaensho szabályszerűen lelökött a hátáról, és Atsu nevét kiabálva szaladt felé, lassan, mosolyogva követtem. Amikor odaértem, kikerültem Shot, és átöleltem Atsut.
- Sziasztok! Hát ti hogy kerültetek ide? – szólt, miközben vállamon pihentette a fejét.
- Helló! – Ezúttal már Koko is köszönésre méltatott.
- Kaenshot kérdezd! – mondtam, de még nem fűllött hozzá a fogam, hogy elengedjem. Jól esett újra a karomba zárni, és megszorongatni.
- Atsu, Atsu, Atsu! Ugye nem félsz a levegőben? – rohangált Sho még mindig lelkesen körülöttünk.
- Dehogy félek, sőt!
- Akkor.. ugorj fel Atsu, és kapaszkodj erősen! – Elengedett, és felmászott Sho hátára, Koko gyorsan átvette a pilóta szerepét, Atsu válláról lepattanva a farkas nyakába ült. Kaensho rogyasztott egy kicsit a lábain, alatta felcsaptak a lángok, és egy pillanat múlva már a levegőbe is emelkedtek.Széles kört csaptak a környék felett, Atsu lelkesen mutogatott a város egy távolabbi pontjára, aztán szépen lassan ereszkedni kezdtek, és újra leszálltak mellettem, Atsu pedig megsimította Sho oldalát.
- Hűha! Ügyes vagy Sho. Nagyon jó volt, köszönöm!
- Még még még még még…!!!
- Atsu? – meresztette őzike szemeit Sho. – Jöhet?
- Felőlem… De kapaszkodj erősen! – intett neki a lány, de mielőtt befejezhette volna mondanivalóját, Shoék már a levegőben voltak. Atsu felém fordult.
- Hát ez?
- Pár napja mondta, hogy fel kell mennie a falkához, én Nindrában maradtam egészen ma reggelig. Gyakorlatilag seggreültem, mikor megláttam, hogy mit tanult... Nem hagyott békén, míg el nem jöttünk, hogy eldicsekedje neked... De mire rávettem, hogy a hátán hozzon...
- Pár nap alatt megtanult repülni? Elképesztő. - csodálkozott. - Koko két hét alatt megtanulta a növénymágia alapjait. Amikor megláttam mit tud, percekig nem tértem magamhoz. Hihetetlen milyen fogékonyak a mágiára.. - rázta a fejét.
- Blaze-ből kinézem, hogy nem hagyott neki békét még aludni sem, míg meg nem tanulta. Egyébként, mi újság? – vettem le a szemem az égről, és Atsu szemébe néztem.
- Éppen egy munkára indultunk. Nem hivatalos megbízás, igazából nem sokat tudok az egészről. Sorel adta le a drótot, hogy Nocturnus mágusokat toboroz valami munkára. Biztos hallottál te is a Magnolia melletti hegyekből kiemelkedett Fekete Toronyról, manapság mindenki erről pletykál.. - Erről a fickóról már hallottam pár dolgot, igazából szerettem volna megnézni magamnak azt a fekete tornyot amikor kiemelkedett a semmiből, de Xaundaras mester nem engedett...
- Aha, annak idején el is akartunk indulni, de a mester nem engedett. Akkoriban tartott Donnak meg nekem egy csomó éjszakai edzést, úgyhogy ez kimaradt. Aztán el is felejtettük a dolgot. Van valami különös ebben a fickóban? Soha nem hallottam róla, még a könyvtárban se találtam róla semmit.
- Ha én azt tudnám.. Majd talán most kiderül. Van valami halaszthatatlan dolgotok mostanában? - kérdezte, mintha nem is célozna semmire, de én levettem a dolog lényegét..
- Hát, hogy őszinte legyek ott van az... meg az... és még az is... – felsandítottam az égre, és hunyorogva számolgattam az ujjaimon. - De ha kapok egy puszit, elhalasztjuk. – kacsintottam, és széles mosollyal az arcomon felé fordultam.
- Ezen ne múljon.. - nevettem, aztán egy hosszú puszit nyomtam a szájára. - Gyakrabban is benézhetnétek, mert van még belőle. – kacsintott, mire én szinpadiasan meghajoltam.
- Oh, ez esetben a végén Orestes kisasszony személyes zsoldosa leszek. – nevettem, Atsu pedig felnézett az égre.
- Sho!! Gyertek az állomásra! - kiáltott fel, Sho pedig azonnal az állomás felé fordult. - Indulhatunk? – fordult vissza mosolyogva.
- Bezzeg, ha én szólok neki... – ráztm a fejem. - Persze, mehetünk.

Mire az állomásra értünk már vártak minket. Megváltottuk a jegyet, és a következő Magnoliába induló vonatra fel is ültünk. Az egész fülkét elfoglaltuk négyen, tekintve, hogy Sho egymagában befészkelődött a szemben lévő üléssorra, és még így is össze kellett húznia magát.
- Koko, Atsui mesélte, hogy te is tanultál mágiát, mégis milyet? - szóltam oda a koalának, mire az úgy reagált, mintha koffein injekcót nyomtak volna a vénájába, azonnal megélénkült eddigi lustulásából.
- Igen! Növénymágus vagyok! - húzta ki magát büszkén. - Ezt figyeljétek! -azzal pár magot szórt a fülke padlójára, és pillanatokon belül dzsungelt meghazudtoló indasor nőtte be a fülkét.
- Azta! – nyújtogattam a nyakam, hogy lássak is valamit - Ügyes, és.. mi ez? – szimatolgtam a levegőbe, valamilyen furcsa, mentolos illat keringett benne. - Mentolosak a levelek.
- Ezek eukaliptusz levelek.. a kedvencem.. - azzal letépett néhány levelet, és a szájába tömte őket.
- Most, hogy már mindenki látta, akár el is tűntethetnéd őket. - szólt Atsu, és ha nem tudtam volna, hogy mellettem ül, már nem láttam volna a növénytakarásból.
- Okéé. - mondta, de még egy pár marék levelet letépett, és eltüntette a dzsindzsást.
- Akkor az etetésével sincs baj. – vigyorogtam.
- Szerencsére... – mosolygott vissza Atsu.
- Moht miélt? Nem ih ehek hokat...
- Ne beszélj teli szájjal, mert nem értjük mit mondasz...
- Na haddál... - csúfolta ki nyelvével Atsut, amin néhol még igen gazdagon voltak a levelek.
- Te, Koko, ananászt tudsz növeszteni? – kapta fel a fejét Sho mellső két lábáról, és azonnal le is stukkolta a plafont. - A fene, nagyobb kocsit is csinálhatnának...
- Azt nem... MÉG nem. – húzta szélesre a száját Koko.
- De jó! Majd szólj, ha tudsz!
- Összeköltöztetlek titeket... – vigyorogtam továbbra is.

Ahogy megérkeztünk Magnoliába azonnal a fekete torony felé vettük az irányt. Nem volt nehéz kiszúrni, hiszen gyakorlatilag a város bármely pontjáról észre lehetett venni, ha az ember nem éppen a cipője orrán kereste. Kiérve a városból a torony felé meglepően rendezett és szép park vezetett, így hát nehéz volt feltételezni, hogy itt nem is olyan régen vérontás volt. Előre nézve egy fiatal férfit, vagy talán még gyereket láttam, aki felettébb ismerős volt, csak azt nem tudtam, hogy honnan.
- Az a srác nekem ismerős. Csak az a marha nagy kígyószerű akármi, ami az előbb körülötte lebzselt.. na az nem fér a fejembe.
- Nekem több, mint ismerős. Az ott Rane, a jégmágus. Várjunk csak... milyen kígyó? - Nézett rám, én pedig sak most vettem észre, hogy valószínűleg ezt nem kellett volna mondanom, így hát, remélve, hogy csak a szemem káprázott, mikor azt az izét láttam, megvontam a vállam, és próbáltam terelni a témát.
- Rane Iceclaw, ugye? Már emlékszem, egy küldetésen voltunk együtt...
- ...Ahol miattad bekaptunk valami mérget és rövid úton a megbízónk kórházában pihentük végig a küldetést. – vetette oda Sho.
- Tehetek én róla, hogy a pára is mérgezett volt? Még maszkot is kértem a dokitól, és te voltál az, akire rá kellett erőszakolni... És az egész megoldódott, úgyhogy szavad se lehet.
- Ja... hála Rane-nek, Adelusnak meg Metának...
- Az már valami. - csodálkozott atsu - Én csak egy hatalommániás, elmebeteg föld-homok-meg fene tudja már milyen mágust kapcsoltam le vele. – Végre odaértünk, Atsu pedig a srác vállára tette a kezét, mire az megpördült, és jeges karmokat szegezet a lány állának. Azonnal a hátamon lévő kard markolátra fontam az ujjaim, és vártam mi jön ki a dologból, amikor a srác kínosan elmosolyodott, és eltüntette a karmokat, és én is leengedtem a kezem.
- Szia, Atsu!
- Szia, Rane. Rég találkoztunk... sőt.. nagyon rég. Hogy vagy? Ő itt Koko. – zavartan bemutatta a vállán ülő koalát.
- Köszönöm kérdésed... Szia, Koko! Mint aki újjászületett. Szó szerint, nagyon kellemetlen volt itt meghalni. - húzta el a száját, majd felénk nézett. - Szia! Ha jól látom, te is meggyógyultál! Ti hogy vagytok? kissé ködös volt, amit mondott... hogy halhatott meg, ha egyszer itt van?
- Köszi, semmi bajunk, hála nektek. - ráztam meg a kezét - És a méreg meg sem látszik rajta, szép nagyot nőtt azóta. - intettem a fejemmel Kaenshora.
És ekkor megérkezett a kígyó, ami minden reményemet szerteszaggatta arról, hogy csak kápráztam. Jó három méter hosszú volt, szájából csöpögött a vér, Atsu pedig sikkantva a hátam mögé ugorva nyugtázta a dolgot.
- Ez meg mi ez? – kérdezte a vállam fölött.
- Valami kigyó. - vágta rá Sho mi sem természetsebb hangnemben. Igazából én sem féltem tőle, sőt érdekelt, hogy milyen állat lehet, mert sosem láttam még ilyet, és, habár a véres száj nem ezt sugallta, meglehetősen szeliden viselkedett.
- Azt látjuk, de pontosan micsoda? Nem tépi le a karom, ugye? - fogtam viccesre a dolgot, hátha feloldódik a mögöttem bújkáló Atsu.
- Ő itt Arisa, a kislányom. - simogatta meg Rane az oldalát. -- Félelmetesnek tűnhet, de olyan, mint a kezesbárány. – erre Arisa csak sziszegett egyet.
- Kislány? – kérdezte Atsu döbbenten.
- Érdekes románc lehetett. - kuncogott Sho
- Valószínűleg olyan neki, mint te nekem. - löktem meg, erre felvont jobb szemöldökkel jelentőségteljesen rám nézett.
- Alig néhány hónapos! - duzzogott Rane
- Khm.. akkor nem harap meg ilyenek... - lépett vissza Atsu mellém, úgy látszik megjött a bátorsága..
- Ez csúcs!! Repülni is tudsz? - kérdezte Koko, lelkesen mutogatva a kígyó szárnyaira.
- Csak akkor harap, ha éppen eszik. Ugyanúgy nem öl meg senkit sem, ahogy én se. - próbált segítenii Rane. - Hát, vonatra nem férünk már fel, úgyhogy kénytelen.. – nevette el magát
- Néhány hónapos? Akkor gyorsabban nő, mint te, Sho! Jó sokat ehet... Beszélni tud? Esetleg mágiát használ?
- Beszélni nem tud, nem működik úgy a szája, és mágiát sem tud használni... Hacsak a telepátiát nem vesszük annak. Nem szavakkal, hanem képekkel tudunk beszélgetni, és meg tudom érezni a szándékait. Elméletben a jövőben akár beszélhetünk is ilyen módon. - magyarázta. - De talán be kéne mennünk, ha ti is Nocturnushoz jöttetek!
- Hozzá jöttünk. Te tudsz valamit erről a... fickóról? - kérdezte érdeklődve.
- Pont kérdezni akartam, hogy mi járatban...
- Hát... Élőhalott, a Sötétség Hercege címet viseli. – Nagyszerű... - Amikor legutoljára jártam itt, néhány őrült vámpír fel akarta éleszteni, amihez vér kellett. A miénk. Szó szerint meghaltam, de végül kiderült, hogy a felélesztett zombi nem akarja elfoglalni a világot. Felélesztett minket, és elengedett. Azóta most hallottam róla először. – egyre jobb.
- Ha ezt tudom, nem jövök... - borzongtam meg. - Nem bírom az élőholtakat. Mindenesetre, ha valami szemétségre készül, nem szándékozom eleget tenni a kérésének... Hölgyek előre! - nyitottam ki az ajtót, Atsu pedig Arisa-val és Kaenshoval bevonultak.
- Élőholt? Nem tudom te hogy vagy vele, Gab, de nekem kezd kicsit elegem lenni belőlük. - húzta el a száját amikor mellé értem.
- Végül is, az egyetlen jó pont, hogy nekik köszönhetjük, hogy egyáltalán találkoztunk. - mosolyogtam rá biztatóan.
- Az igaz. - viszonozta

Az épület belső felépítése valahogy pontosan a fantáziámba illett, vagyis, ahogy azt elképzeltem, ahhoz passzolt.A felfelé vezető lépcsőn mindenhonnan vízköpők és szobrok figyeltek minket, vörös függönyök és festmények takarták a falakat, és mármár végtelenségbe nyúló csigalépcsőn haladtunk fölfelé. Végül egy teremben találtuk magunkat, ahol szintén ilyesmi látvány fogadott minket.Négy erkélyre lehetett kilépni a teremből, az egyiken pedig nekünk háttal egy ismeretlen alak, vélhetően Nocturnus állt. Gondoltam, hogy megszólítom, de inkább ráhagytam ezt a feladatot Rane-re, elvégre ő már ismeri. Ő viszont nem mozdult, és ha bízhatok a megérzéseimben, amúgy se reagált volna rá a vendéglátónk. Még néhány percig álltunk így, amikor megérkezett még két férfi. Az egyik a Quattro Cerberusos Adelus Morningway volt, a másik számomra ismeretlen maradt egyelőre, hiszen bemutatkozásunk előtt Nocturnus megfordult. Földöntúli kinézetére tekintve felállt a szőr a hátamon, és ösztönösen kezdtem emelni a kezem a fegyverem felé, de a józan ész győzött az ösztön felett, és megacélozva magam vártam a vámpír szavait.
-Örülök, hogy eljöttetek! Egy szívességet akarok kérni tőletek! – szólalt meg végül. - Itt volt sok száz éve egy város, Aredim, ahol az én egykori céhem székelt. Mára ahogy a város, úgy a céhem is halott. De nem tűnt el nyomtalanul! Szolgáimmal megpróbáltam felkutattatni a helyet, de gyengék ők az ilyesmihez, ellenben érdekes nyomokra bukkantak! Rátok van szükségem! A romok alatt ott kell hogy legyen a Dirge of Darkness egykori céhháza, benne az elveszett tudással! Ha így van, kutassátok fel nekem! Ha megtaláljátok, értékes jutalmat adok nektek! Ha találtok ellenséget, és kitakarítjátok őket onnan, még több jutalmat ígérhetek! Ellenben ne nyúljatok semmihez, amit ott találtok, amíg nem láttam a helyet! Ez nagyon fontos!
Eközben a plafon megremegett, és Fiore térképe szállt le közénk. Az egész fekete volt, a városok, folyók és a domborzat pedig mintha füstből rajzolódott volna ki rajta. Még sosem láttam ehhez hasonlót. Északon egy vörös nyíl jelent meg, aztán ahogy a mondandója végére ért, a különös térkép visszaszállt a plafonra.
-Menjetek! Keressetek egy Hasmin der Manchtel bárót, és az ő birtokát! Aredim romjai az ő birtoka felett kell hogy legyen!
Azzal sarkon fordult, és visszasétált az erkélyre, jelezve, hogy most már távozhatunk. Így is tettünk, és legközelebb csak a lépcső alján, az aulában álltunk meg, ahol már akadt esélyünk bemutatkozni.
- Helló! Atsui Orestes vagyok a Blue Pegasusból!]Ő pedig itt Koko.
- Akkor minden bizonnyal ismered Nati Teinát. Remélem azért komolyabb személlyel van dolgom, mint ő. Strago Rhelm vagyok, a Titan Noseból. - mutatkozott be a kalózruhás szerzet.
- Gabriel van Chantai, Dragon Fang, fegyvermágus, és emberi seidr. - nyújtottam kezet. - Ő pedig Kaensho, lángfarkas.
- Rane Iceclaw vagyok, a Quatro Cerberusból. Jégmágus vagyok. Ő pedig itt Arisa, a Severus.
- Adelus Morningway vagyok, szintén a Quatro Cerberusból, és térmágiát tanultam. - biccentett.
- Öhm, és tudja valaki, hogy ezt a bárót hol találjuk? – csapott a lecsóba a Strago nevű fickó, de folytatta. - Ha nem tudja senki, akkor a legegyszerűbb az lenne, ha elmennénk erre a megjelölt helyre és körülnézünk. Egy nagy romkupacot nem lehet olyan nehéz eltéveszteni.
- Ha több száz éve elpusztult a város, már a romokat is belephette a föld. - jegyezte meg Adelus.
- Pf, akkor állj elő jobb ötlettel. – vágta rá Strago.
- Ha megtaláljuk a közelítő helyet, akkor a levegőből megtalálhatjuk a város nyomait. - gondolkozott Rane.
- A gond az, hogy nem tudjuk, hogy romkupacot kell keresnünk, a városról még semmit sem tudunk, a bárót kell megkeresnünk. Északon a vasút utolsó állomása Nindra, mit szólnátok, ha arra kérdezősködnénk? - vetettem fel.
- Egyetértek. Nindrában, vagy a környező falvakban biztosan találunk valami nyomot.
- Akkor indulhatnánk is. – adott hangot Koko unatkozásának.
- Nindra... Vannak onnan rossz emlékeim, de ám legyen. - bólintott Rane.
- Én még sosem jártam ott, úgyhogy ideje ott is járnom. - bólintott rá Strago és Adelus
- Akkor indulás az állomáshoz, az első vonattal indulunk, mindenkinek jó így? Mellesleg, meleg ruháról gondoskodjatok, vagy majd ott vesztek bundát a piacon.
- Meleg ruha? Ehh, annyira azért nem lehet északon... Ha tudtam volna ezt, elhozom a szuvenír bundámat..
- Én akkor itt elválnék tőletek. – mondta Rane - Arisa nem szállhat fel a vonatra, és nem akarom egyedül hagyni.
- Bandita koromból hallottam mendemondákat a városról, de soha nem találta meg senki, és mi se akartunk utána eredni, a vezér túl kockázatosnak ítélte meg.... Mindenesetre érdekes utazás lesz, az biztos... majd elfelejtettem, ha bárkinek bármi csomagja van, amit nem akar cipelni, adja ide, és a warpban elfér. - említettem meg, Rane pedig élt a lehetőséggel, és átpasszolta a táskáját, én pedig elhelyeztem a hasadékban, amíg felült kígyó hátára.
- Én is repülhetek?
- Nem.
- Siessetek.
A vonaton Strago és Koko elég hamar elaludt, Adelus a térképeit böngészte, Sho pedig a vonat folyosóján fekve aludt. Atsu egy ideig csendben töprengett valamin, én pedig azon, hogy mi járhat a fejében. Egyre csak néztem a lányt, magamról elfeledkezve, és fürkésztem a tekintetét, amivel nem sikerült összeakasztani az enyémet. Egyszercsak felpattant, kiment a kabinból, és röviddel ezután átöltözve jött vissza. Hosszú szárú csizmában, testhez álló nadrágban és garbóban volt, meglehetősen kellemes látványt nyújtva. Elhozhattam volna a bundáját, dehát... arra már nem volt idő.

- Ice Make: Wings! – kékes színű jégszárnyakkal a hátán landolt mellettünk Rane Nindra vonatállomásán.
- Milyen madár van a felmenőid közt? - piszkálódott Sho
- Pingvin, minimum, vagy valami hidegebb. – tódítottam jókedvűen.
- Le lehet szállni rólam. – duzzogott Rane.
- Szállni csak te tudsz. - dobtam még be utóljára, és megveregettem a srác vállát. - Bocs, adta magát! - nem szándékoztam tovább ugratni, láttam, hogy zavarja.
- Ha befejeztétek a viccelődést, akár elkezdhetjük a kutakodást is. – bökött oldalba Atsu, hogy nyomatékot adjon előbbi gondolatsoromnak.
- A főtéren van egy szökőkút, és egy széles tér, a déli oldalon ott van a polgármesteri hivatal, mellette a levéltár és a könyvtár, én megyek a levéltárba keresgélni, találkozzunk a szökőkút mellett egy óra múlva, rendben? Mellesleg, a téren az árusoktól tud meleg ruhát és élelmet szerezni mindenki. - kezdtem bele az idegenvezetésbe.
- Rendben. - bólintott Adelus. - Én megyek a könyvtárba. Rane, jössz velem?
- Persze.
- Akkor Gabbal miénk a levéltár. - döntötte el helyettem Atsui.
- Én meg.. gőzöm sincs, megkérdezem a helyieket. – mondta Strago, aztán szétszéledtünk. Atsuval az oldalamon rövid időn belül a levéltárban voltunk, és keresgéltünk. Pontosan nem tudtuk, hogyan induljunk neki a dolognak, így hát in medias res belevágtunk, és véletlenszerűen húzgáltuk ki a fiókokat, Sho pedig Kokot a hátán hurcolva kerülgette a polcokat, persze ők is kutakodtak. Atsu felsóhajtott mellettem.
- Öhm… Gab, kérdezhetek valamit? – szólt kissé bátortalanul.
- Te mindig. – mosolyodtam el, hátha ettől több önbizalma lesz, és rátér a lényegre.
- Mi ez a banditakorodban dolog? – Az előbbi mosoly úgy tűnt el az arcomról, ahogy odakerült. Elkomorodtam, tudtam, hogy el kellene már mondanom neki a dolgot, de... de valamiért még nem ment. Na de most muszáj lesz. Ránéztem Shora, ő pedig tudta, mi a dolga.
- Gyere Koko, menjünk előre, majd a nagyok jönnek utánunk. – azzal átmentek egy másik sorba.
- Azt hiszem, üljünk le, hosszú lesz. – megfogtam a kezét, és a közeli lépcsőre húztam, hogy leülhessünk, minél közelebb egymáshoz. Igyekeztem kiélvezni ezt a pillanatot, mert lehet, hogy ez volt az utolsó, hogy így sétáltunk.
- Szóval, mint tudod, Chantaiban születtem, apám őrgróf volt, fegyvermágus, öt éves koromban megtámadták a várost, és apám is, anyám is meghalt aznap éjszaka. A házvezetőnő menekített ki, aki később megőrült, engem pedig árvaházba küldtek. Yamato Hitsu keze alá kerültem, aki próbálta kinevelni belőlem a bosszúvágyat, de nem hagytam neki. Tizenkét évesen egy férfi került a faluba, és felismert, ahogy én is őt. Nem részletezem, nem finomkodok, végeztem vele.
- Nem te voltál, Nyzard. - dördült meg Everoth hangja a medálból. - Én voltam. - nem tudtam hova tenni a dolgot. Pedig esküdni mertem volna...
- Értem. – bólintott Atsu. – Ez ki volt? – kérdezte, én pedig le sem vettem a szemem a medálról.
- Everoth, jelenlegi tanítóim egyike.... de... hogy érted?
- Raziellel alkut kötüttünk, mi szerint egyetlen utódát sem hagyhatjuk őrizetlenül tizenöt éves koráig. Végig ott voltam melletted, láthatatlanul, de csak akkor avatkozhattam be, ha olyat teszel, aminek beláthatatlan következménye volt számodra. Ez ilyen volt. Ha visszaemlékszel, elvesztetted az eszméleted, és amikor felébredtél, a férfi ott volt átmetszett torokkal. Én voltam, Nyzard.
- Ezt még megbeszéljük. – szóltam Everothnak, és újra Atsura emeltem a szemem.. - Most nem ez a lényeg. Ez után elloptam a fickó tőrét, ami bizonyította, hogy bandita, és megkerestem a táborukat. Kiderült, hogy ugyanaz a banda, aki végzett a szüleimmel, ezért volt ismerős a fickó. Közéjük álltam. Tizenhárom évig voltam köztük, s közben sok minden történt. Tizenöt voltam, amikor Hitsu mester elfogatta magát, és később tanítani kezdett a táborban. Tizenkilenc, amikor egy lányt, Korneliát hoztak a táborba, mint rabszolga. Megverték, megerőszakolták és legyilkolták a szüleit. Hitsu és én tettük helyre, aztán elhatároztuk, hogy fentebb küzdjük magunkat a ranglétrán, és végzünk a vezérrel. És közben.... egymásba szerettünk. Ártatlanokat vertünk meg, raboltunk ki, de sosem gyilkoltunk, nem süllyedtünk a banditák szintjére. Nem törtem senki életére, egészen addig az éjszakáig... – itt megálltam. Vártam, hogy mit reagál majd, azt hittem elfordul, feláll, és itthagy, de nem ez történt. Felbátorodtam kissé, és folytattam.
- A bandában van egy felsőbb réteg, ami a martalócok nevet viseli. Ők vannak közvetlen közelségben a vezérrel, közéjük kellett bekerülnünk, hogy megöljük a vezért. De a martalóccá válás egy utolsó próbával történik. Életre halálra meg kell vívni egy másik jelentkezővel, és a győztes kerül be. Kornelia kihívott engem, a többit... gondolom kitalálod. – önkéntelenül is a szememen lévő sebhelyre húztam a kezem, ez volt az utolsó "ajándék" amit Korneliától kaptam. - És még valami. Kornelia lelkét Everoth a mai napig őrzi. -újra hatásszünetet tartottam, vártam a reakcióit. - Tudom, hogy előbb kellett volna elmondanom, de... de nem vitt rá a lélek. Nem mertem elmondani, féltem, hogy megijeszt az, hogy megöltem azt, aki akkor talán a legközelebb állt hozzám. – a történetem véget ért, mostmár csak a válaszára vártam. Ez talán még rosszabb volt, mint elmondani, hiszen most dőlt el minden, ami közöttünk volt eddig, és könnyedén véget érhet minden, mielőtt gyakorlatilag el sem kezdődött.
- Ha attól tartasz, hogy ezek után másképp tekintek rád… - szólalt meg végül. - Nem tudok, és nem is akarok. Örülök, hogy elmondtad, és megértem, hogy eddig miért hallgattad el, ahogy azt is megértem, hogy mit miért csináltál. Nem tudom még pontosan mennyire emészted magad a történtek miatt, de egy percig se gondold, hogy bármi rosszat tettél. Szerelem, gyűlölet, harag, élni akarás, bosszú… azt hiszem ezek az érzések tesznek minket emberré. Én is éreztem már ezeket… mindet, és… én is öltem embereket. Olyanokat is, akik már menekülni sem tudtak volna. Nem mondom, hogy büszke vagyok rá, de azt tudom, hogy akkor és ott ezt kellett tennem. Talán kicsit irigyellek is, mert neked legalább volt kin bosszút állnod. A bosszú felszabadít, a tehetetlenség lassan felemészt. – elmerengett, én pedig csak most jöttem rá, hogy pontosan semmit sem tudok a korai életéről.
– Van még valami, amit szeretnél most elmondani? – kérdezte, arcán a megkönnyebülés jele rajzolódott ki; egy halvány mosoly.
- Komolyan... komolyan így gondolod?
- Igen.
- Köszönöm! – öleltem át, és hosszú percekig tartottam a karjaimban. Azt hittem vége, azt hittem itt és most vége, és ha még kölyök lennék, biztos vagyok benne, hogy még el is bőgtem volna magam. De hálistennek ez már nem történt meg. Elmosolyodtam, és eltoltam magamtól. Még volt valami, amit meg kellett említenem. - Everoth és Synestra. Említettem, a jelenlegi tanítóimat. Ők azok. Az egyetlen dolog, ami különleges bennük, hogy egyikük sem ember, s talán Everoth léte lehet az, ami megborzongat, vagy elítéled érte. Everoth egy démon. Hogy pontos legyek, az egyik legerősebb fajtából egy igen idős, tapasztalt veterán.
- Azért, nem kell ennyire felbecsülnöd, Nyzard. – dördült meg ismét Everoth.
- De ne rémülj meg, nem gonosz. Sosem volt. – bólogatott
- Ezzel a magyarázkodással ráérsz, haladjatok. – ismét halvány mosolyra húztam a számat, végül is, igaza volt.
- Már úgyis meg akartam kérni, hogy ne lebzselj itt folyton. - fordítottam meg a medált. - Esetleg neked van valami, amit el szeretnél mondani?
- Nem is tudom. Csak egy dolog van, amit eddig mindenki előtt titkoltam. Van egy fiú… egy mágus, akivel nagyon közeli barátságot kötöttem. A probléma csak annyi, hogy… nos ő a Grimoire Heart mágusa. – húzta el a száját.
- Grimmoire Heart... Oda ment egy volt klántársam. És nekem is volt már összetűzésem velük. Egy középmagas, fehér hajú, vörös szemű csillagmágussal. A nevét sem tudom. Erában balhéztunk egy kocsmában, amit összedöntött, mikor látta, hogy nincs esélye, és kis híján otthagyta a fogát, de kihúztam, és rábíztam egy kislányra, hogy bújtassa el, míg magához tér... – egy pillanatra úgy tűnt, Atsu megfagyott, aztán lassan, halkan folytatta.
- A neve Den Starkiller. – pislogott. És én sem tettem ezt máshogy... Nem értettem, ő honnan ismerheti.
- Azt ne mondd... Te ismered? Még jó, hogy ülök. - mosolyodtam el végül. Ha Atsu bízik benne, talán nincs mi miatt elítélnem a srácot, és talán tényleg jó kezekre bíztam Metát. - Ha ezt előbb tudom, rendesen fel tudom címezni azt a levelet...
- Nem tudok vele kapcsolatba lépni, de a sors valahogy mindig keresztezi az utunkat. Nem egyszer húzott már ki a csávából… bár ez fordítva is igaz. – mosolyogtam. - De kérlek ne mond ezt el senkinek. Ha kitudódna, engem páros lábbal rúgnának ki a céhből, és nem lenne hová mennem. – sóhajtott
- Nyugi, nem fogom. Nekem is van egy ismerősöm, akiről jobb, ha nem tudnak, a neve…
- Megvan! - kiáltott Sho.
- Mi? – fordultunk felé egyszerre. - Mi van meg?
- Míg ti pihentetek, mi találtunk egy levelet ennek a kimondhatatlan, és megjegyezhetetlen nevű grófnak. Csak pontos címzés nincs rajta...
- Profi nyomozók vagytok srácok. – pattant fel Atsu a lépcsőről, és átvette a srácoktól a levelet.. – Ez egy levél a grófnak… vannak rajta utasítások a futárnak, ezzel talán kezdhetünk valamit. – tájékoztatott.
- Adelus ért ezekhez a dolgokhoz, úgy tudom.
- Remek, akkor menjünk, már biztos várnak ránk. Szép volt! – simogatta meg a frissen debütált nyomozókat Atsu, aztán elindultunk kifelé..

Elsőnek értünk vissza a szökőkúthoz, aztán kisvártatva befutottak Adelusék, és Strago is feltűnt.
- Megtudtatok valamit? - kérdezte Atsu.
- Semmit. A helybélieknek halvány lila gőzük sincsen erről a báróról. - szólt lemondóan Strago.
- Egy térképet találtunk. - emelt fel egy megsárgult térképet Rane. - De az nincs rajta, hogy melyik báró tulajdonában voltak a földbirtokok.
- Mi pedig egy levelet találtunk. – kaptam elő a levelet. - Egy levél Aredimbe, a báróhoz. Tartalmát tekintve nagyjából be tudtuk lőni, hogy hol feküdhetett a város - egy erdőről, a folyón leúsztatandó rakományról és egy aranybányáról írtak. Egy rövid mellékletet kapott a futár, amiben utasítások voltak, merre menjen, de a táj már régen megváltozott.
- Viszont a térkép alapján meg tudjuk fejteni, merre kellett a postásnak mennie! - illesztette össze fejben a puzzlet Rane.
- Tessék. - adtam át Rane-nek a levelet, Adelusék kezében az ilyen jobb helyen volt, mint nálunk. Újra mosolyogtam, és talán még jobb érzés volt, mint azelőtt. Megkönnyebbültem.
- Köszi... - morogta Rane, és átadta Adelusnak a borítékot.A két térképésszel az oldalunkon, no meg a nyomokkal, amiket találtunk elindultunk abba az irányba, amerre Rane-ék vezettek minket. Közben esteledni kezdett, és egyre hűvösebb lett, már gondolkodtam rajta, hogy felveszem a bundát, de egyelőre csak a köpenyemet húztam összébb magamon.
- Ez lesz az. – szólt Adelus az élen, ahogy egy régi kőkerítéshez értünk, és első pillantásra csak annyit tudtam levenni, hogy kizárt dolog, hogy itt él valaki.
Vissza az elejére Go down
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel


Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 33

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeCsüt. Nov. 10, 2011 11:42 am

Felszólítom Akurit, hogy szombat délig írjon postot, vagy nélküle megy tovább a küldetés!
Vissza az elejére Go down
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel


Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 33

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeCsüt. Nov. 17, 2011 10:09 am

Akurit kizárom a küldetésből, ok: Nyem postol felszólítás és további egy hét haladék után se!

Bementek a birtokra, elég szomorú látvány a halott mező, az elhagyatott terület, és a nemsokára felbukkanó, egykor tán gyönyörű villa. Az épület 4-5 emeletes, elég széles, közepén egy torony emelkedik a magasba. A falak repedezettek, néhol hatalmas lyukak tántonganak, a gyomok és kúszónövények szörnyű ragyaként nőtték be az egész komplexumot. Az épület előtti sziklakert ki se látszik a gyomtengerből, de talán jobb is... a felrepedezett, megsüllyedt kő út elvezet titeket a mocsoklepte márványlépcsőkig, és a kétszárnyú faajtóig, amiből az egyik kiszakadt a helyéből, a másik pedig teljesen szétkorhadt. Ideje belépni!
Odabent a látvány továbbra sem kellemes. Kifosztott, mocskos konyha, beomlott mennyezetű táncterem, kidőlt oszlopok... látszólag ez a hely teljes mértékben halott!
Ám hamarosan egy emeleti folyosón szörnyű bűz csapja meg az orrotokat. Követve a kellemetlen szagot holttesteket pillantotok meg! Régóta rohadhatnak már itt, vannak több hónapos (talán éves) megfeketedett csontvázak, és alig pár hetes hullák is. Nem igen tudtok a testekből megállapítani sokmindent a szerencsétlenekről, ellenben ruházatuk arról árulkodik, hogy ezek a fickók hajléktalanok lehettek, vagy csak kíváncsiskodó szakadt ruhájú fiatalok. A folyosón végigvezető szőnyegen megszáradt vér vezet a hulláktól a folyosó végén található kanyarig.
Követve a nyomokat hamarosan egy nagyobb vendégterembe értek, aminek közepén gyertyák pislákolnak, előttük pedig egy fekete köpönyeges alak áll. Háttal áll nektek, így nem látjátok az arcát. Ám amikor megszólítjátok, hirtelen megfordul, és rátok ordít.
A fickó kopasz, fülei hegyesek, szeme tűzvörös, szeme körül az éjszakánál is sötétebb a bőr! Szája vértől mocskos, fogai hegyesek, kiváltképp a megnövekedett szemfogai (amikről Nocturnus jut eszetekbe)! Szakadt fekete köpenyének megtépázott ujjaiból karmos kezek bukkannak elő, és a férfi rátok ront!
A tagnak 10 000 VE-je van!
Képességei:
Repülés - árnyként képes repkedni a teremben
Shadow Fleet - Ha fizikai támadás érné a fickót, árnyékká változik, és odébb kúszik, majd újra materializálódik.
Blood Thirst - Ha valamelyikőtök megsérül, a pasas fülsüketítő ordítás közben vért szipolyoz ki a sebből
Dark Energy - A férfi kezeiből fekete erő csapódik ki, amit elér, azt sötét mocsok és rothadás teríti be
Ezen felül éles karmaival harcol ellenetek!
Nyilvánvaló, hogy nem sok esélyetek van ellene! Támadásaitok kudarcba fulladnak, és ha nem vigyáztok, akkor az ő támadásai kegyetlen pontossággal és hatással súlytanak le rátok! Ellenben azt megfigyelitek, hogy mikor elhasznált egy-két képességet, visszarepül a gyertyák fölé. Ekkor a gertyák lángjai felerősödnek, majd mikor ellenfeletek odébb repül, újra normál lángok pislákolnak.
A feladat egyértelmű! Nagyon nehéz dolgotok van, de a gyertyákból kapja az erejét! Postotok addig tartson, hogy az összes gyertya fénye kihuny! Ekkor a fickó szörnyű ordításba és jajgatásba kezd, miközben a földhöz csapódik.
Vissza az elejére Go down
Strago Rhelm
Elemi mágus
Elemi mágus
Strago Rhelm


Hozzászólások száma : 306
Aye! Pont : 9
Join date : 2011. Apr. 24.
Age : 33
Tartózkodási hely : tűzhely

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeVas. Dec. 18, 2011 11:44 am

Ránéztem az előttünk terülő birtokra és azonnal levontam egy nagyon logikus következtetést: itt már nagyon régóta nem járt senki. Vagy, ha jártak is, akkor nem felújítási céllal. Az egész kert, épületestül, egy merő gyom volt. Biztos voltam, benne, hogy ez még valamikor szép is lehetett, de azok az idők már rég leáldoztak. Mindezek ellenére úgy gondoltam, hogy illetlenség volt azért a lakosságtól, hogy egy ilyen történelmi romról nem tudnak, vagy nem akarnak tudni.
Csodálkoztam, hogy az épületet elnézve, az még mindig állt. A falak minden négyzetcentiméteren repedezettek voltak, lyukak torzították az egyébként sima fal harmóniáját, és a kúszónövények zöldre festették azt, ami alapjáraton más szín. Talán maguk a növények tartották egyben a tákolmányt, nem tudom, de elképzelhető volt, sajnos ennyire mélyen nem ástam bele magam a biológiába és a matematikába. Egykor akár egy kastély is lehetett, mert minimum 4 emelete volt, ha nem egyel több, és volt egy sztereo tipikus varázslólakféle, egy torony, középen felemelve, persze az sem nézett ki szebben, mint az őt körbevevő épülethalmaz.
Egy út vezetett a szomorú emlékeket őrző strukturális csodához, amit, mint a házat, az idő vasfoga alaposan megrágott. Nem volt egyenletes, be volt helyenként süllyedve, és a gyom, mint a sáskaraj lepte el majdhogy az egészét.
Eleget néztük kívülről, ideje volt elindulni, és a belső felépítését is megnézni. Egy váratlan hang szólt mögöttem, egy még váratlanabb kijelentést.
- Kérlek, bocsássatok meg nekem. - Gabriel volt az, aki ez után megfordult, intett a kutyájának, és elindultak visszafelé. Félig nyitott szájjal néztem utánuk. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen érdektelenséget, mert, ha nem akar jönni, az az ő dolga, de akkor miért jött el idáig? Mindegy. Nem szóltam semmit, mert biztosan olyasmiről volt szó, amivel meg tudná indokolni a szándékváltoztatását, de nem akarja velünk ezt feltétlenül megosztani. Visszafordultam én is, csak én a ház irányába, és elindultam a göcsörtös úton. Hallottam, hogy a többiek is követnek, szó nélkül. Az út egy lépcsőnél ért véget, ami, a környéknek megfelelően a felismerhetetlenségig tele volt mohával, gyommal, és a fele már meg sem volt. Az ajtók tárt szárnyakkal vártak minket, csak azért, mert az egyik már le volt szakadva, a másikat meg majdnem megette a rohadás. Megmásztuk a lépcsőket, és elsőként léptem be a kriptának tűnő házba. Mögöttem recsegés, majd egy robaj hallatszott. Visszafordulva láttam, hogy a kígyó ártatlanul néz rám, és próbál úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, de nekem feltűnt, hogy a másik része az ajtónak felszívódott. Mélyet sóhajtottam; már láttam, ahogyan a rozoga tákolmány, amit háznak is lehet becézni ránk omlik hála az állatnak egy okos megmozdulásától.
Átnéztük a ház földszintjét, kezdve az üres konyhától egészen a bálteremnek kinéző csarnokig. Nem volt épen maradt hely, amit nem raboltak üresre, vagy ahol nem dőlt ki oszlop és nem volt a berendezéssel díszítve a padló. Az emeletek sem néztek ki fényesebben, ráadásul itt már valamiféle undorító, rohadásnál is gyomorforgatóbb bűz keveredett a látvánnyal. Aztán persze a látvány is új szintre lépett: hullák. Milyen kár, hogy nem kereskednek a hullákkal, mert itt mindenféle- és fajta hulla megtalálható volt. Fekete csontú, több éve itt porosodó maradványoktól az egészen friss, pár hetes holttestekig minden tartalmazott az emelet. Engem nem ért nagyon nagy mellbeverés, mert voltam tanúja már tömeges hullaháznak, öltem is. A holtakat nem kell zargatni egészen addig, ameddig nem kezdenek el ők olyasmibe, amibe nem kellene.
- Ez a hely hátborzongató. Úgy érzem magam, mintha megint Krillianban lennék. - Kérem? Hol? - Némelyik csak nem régóta van itt más pedig több évtizede is itt lehet. Mégis mi a fene van itt? - Őszintén? Sok hulla. És egy felettébb kellemetlen illat. Szeretem, ha valaki teljesen feleslegesen tudatja a társasággal azt, amit eddig is tudtunk.
- Krillian... Igen.. - A Rane nevezetű alak eléggé fura arcot vágott. Kígyója nem véletlenül volt az ő kígyója, ugyanis megtévesztésig hasonló fejet vágott az is - Senki nem hallott eltűnésekről a faluban? - Érdekes. Nekem nem meséltek semmit ilyesféle eseményekről a bennszülöttek, amiből csak egy esetleg két dologra tudtam következtetni. Például az, hogy miért gondolják, hogy eltitkolnék ilyesféle információt előlük.
- Minden bizonnyal nem, ha még mindig vannak olyanok, akik ide merészkednek. Vagy csak nem érdekli őket, és talán még örülnek is, hogy megtisztul a civilizáció az alsó rétegtől. - Ennek a kijelentésnek nem örült a hüllőtulajdonos valamiért.
- Akkor inkább hagynám, hogy aki itt van, őket is megtisztítsa... - Nem akartam neki szólni, hogy jobban megértenénk a mondanivalóját, ha elválasztaná a fogsorait egymástól, egyébként pedig ingerültsége eléggé naiv volt. Nincs olyan város, amely nem örülne, ha az utcái szabadok lennének a kolduló, tolvajoló, bűnöző nyomorrétegtől. De ő nem tanult ilyesmit, így nem oktattam ki. Az Adelus szakterülete volt.
- Egyetértek. Lehet, hogy messze vagyunk az ország belsejétől, de ha..ha egy szörny van a környéken rég egy céhhez kellett fordulniuk. Vagy...Strago te konkrétan beszélgettél a falusiakkal nem? Mégis miket válaszolgattak és hogy? - Egyszer elmondtam, és azóta nem igazán változott az álláspontom, de azért még egyszer tudattam vele, remélve, hogy most már meg fogja tudni érteni, hogy...
- Semmi konkrétat nem mondtak. A fele azt sem tudta, hogy létezik ez a mauzóleum. - Elmondjam újból?
- Hm. Lehet szándékosan adták a tudatlant. Lehet, hogy ezek áldozatként jöttek ide, hogy a rém békén hagyja a falut, és a falusiak félelemből nem beszéltek. - Ruhájuk alapján hajléktalanok vagy veszélyt, kalandot kereső, lecsúszott rétegű fiatalok voltak. Kétlem, hogy tudatosan küldték volna ide őket, hogy aztán mindenki elől eltitkolják az egészet. Ha már valaki érdeklődik, akkor simán ideküldhetik őket is, hogy addig se kelljen a saját népet fogyasztani. Úgyhogy szerintem tényleg nem tudtak erről semmit, de nem akartam megint vitába keveredni. Ráhagytam.
- Meglehet. -
- Idáig érzem a szarkazmusod Szerencsevadász. - Tudatosan keresed a balhét? Nincs most hozzá kedvem, így nem válaszoltam megjegyzésére. Itt az angyali Atsui kisegített.
- Ha a falusiak tudnának erről a helyről, a polgármester egészen biztosan tudatta volna velem. - Mily jó kapcsolatban van a polgármesterrel, de próbáltam arra gondolni, hogy biztosan csak nagyon szépen kérdezte.
- Keressük meg azt a valamit, ami ezért a szörnyűségekért felelős. - Hát nem ezt csináltuk eddig? Még egy mély sóhaj, miközben az fejemet fogtam.
- Egyetértek. - Rane meg bólintással jelezte, hogy hajrá.
Utunkat folytattuk, a hullákat követve. Taktikusan én mentem legelöl, mivel elfelejtettem, hogy az önvédelem egyik fontos szabálya, hogy a sornak nem az elején lépkedünk, mert akkor az első támadás legalább nem minket fog telibe találni. Ez a szabály csak egy jókora ajtóban jutott az eszembe, de akkor már nem volt pofám beküldeni a sok második alkotóelemét magam előtt, udvariasság címszó alatt.
A terem talán étkező lehetett valaha, mert egy hosszú asztal romjai voltak mindenhol, edénymaradékokkal, és rohadásfoltokkal. A hullaszag itt már elviselhetetlen volt, mivel elég sok szennyezte a földet. Mármint hulla. De végre volt egy egyén, aki élőnek nézett ki, viszont első ránézésre tudtam, hogy ez nem egy régész, aki azért van itt, hogy mindennek az eredetét derítse fel.
- Szerintem megtaláltuk azt, aki felelős a szerencsétlenek utolsó vacsorájáért. - Középen állt az ismeretlen, gyertyák társaságában. Megfordult és egy hátborzongató üvöltéssel konstatálta, hogy vendégei érkeztek. Elsőnek munkaadónk jutott eszembe, bár neki nem voltak vörös szemei és véres fogai.
- Atsu, Szerencsevadász egyetek óvatosak. Ez a lény pont olyan, mint azok akik Nocturnust feltámasztották. - Ezt nem igazán értettem, hogy ki néz ki úgy, mint akik valami csináltak szerencsétlen megbízónkkal, de jelenpillanatban ez nem igazán érdekelt. Biztos, ami biztos, fémmágiám segítségével, vaslemezekkel borítottam be az életbevágóan fontos szerveimet.
- És az nekünk jó? - Atsui koalája nem sok józanészt mutatott most fel.
- Nem, nagyon nem jó... - Rane is felpáncélozta magát, bár ő jégmágiával oldotta ezt meg.
- Matera High, Reform. - mondta mögöttem Adelus, és valami narancssárgát láttam periférikus látásom sarkában, de a rosszarcú és minden bizonnyal rosszakaratú ellenfél most pillanatnyilag jobban lekötött. A csapat női tagja egy kardot vett elő, amit valamiféle mágikus aura lengett be. Mi harcra készen álltunk.
Sajnos a nagyra nőtt denevért ez teljes mértékben hidegen hagyta: szempillantás alatt előttem termett, éles karmai egy vágásával megszabadított a páncélomtól és alaposan a mellkasomba hasított. Felhördülve botladoztam hátra, de még nem volt vége; irgalmatlan üvöltést hallatott megint a lény, és láttam, ahogyan a némi vér röppen ki a sebemből és a szájában tűnik el. Hátraestem, miután az szipolyozó erő abbamaradt, és nyögve fogtam a vágások nyomát, amik nem voltak kicsik. Fél szemmel láttam, ahogyan az ellenfél visszalibben a gyertyák fölé, amiknek lángjuk megerősödik. Nem értettem, hogy miért nem támadt tovább, hiszen mindenkit meglepetésként az egész, akár be is végezhette volna munkáját. A kezdeti sokkból kezdett a társaság magához térni, de még így is túl lassan: a szörny megint kiröppent, ezúttal Atsuit vette célba. Adelus résen volt, és az útjába helyezte a narancssárga valamit, aminek fal alakja volt. A Nocturnus másolat túl gyorsan ment ahhoz, hogy ki tudja kerülni, és már arra számítottam, hogy fel fog rá kenődni, de nem ez történt: egy nagy fekete árnyékká változott és kikerülte, átkúszott az egészen, és folytatta támadását.
- Sand Fist - egy jókora homokököl jelent meg, és találta volna telibe az ellenfelet, de ő ismételten árnyékká változott, hogy aztán társunk mellett jelenjen meg, és az egyik karját egy ismeretlen fekete mágiával borítsa be. Megint elsuhant felettem és a gyertyákhoz iparkodott. Rane és az ő kígyója egyszerre vetődtek rá, hogy aztán a semmit markolják, ugyanis megint átment árnyékba a szörny. Miután megtette a kört a gyertyák körül Rane felé vetette magát, egyetlen suhintással törte át az ő páncélját is, és tulajdonképpen ugyanazt csinált, mint velem. Kiszívta a vérét, és megint visszarepült szeretett gyertyái felé. Nekem ez nagyon gyanús volt. Ezek után a kígyó következett. Nagy nehezen talpra küzdöttem magam. Éreztem, hogy az állóképességem hagy maga után kívánnivalót. Ekkor észrevettem, hogy Atsui koalája a gyertyák felé kalandozott. Meg kell hagyni, volt azért mersze a kis állatnak, hogy ilyesmit csináljon; én ugyan nem fogom siratni, amikor a vámpír felszabdalja. Az állat magánakcióját néhány vaksztömb bánta meg. Az ellenfélnek ez nagyon nem tetszett, és azonnal ráfordult a tettesre, hogy ő majd móresre tanítja, hogy, aki kicsi, az maradjon ki a nagyok dolgából. Tervét a szóban forgó erszényes gazdája hiúsította meg, aki valamiféle kristályba zárta védencét, és egy homoklövedékkel a terem túlsó végébe küldte át. A lény dühe most Atsui felé irányult, de nem volt erre sem ideje, mert Rane, aki időközben úgyszintén feltápászkodott, lefagyasztotta a gyertyák egy részét. Felrikoltott a torzszülött, összezavarodva, és rávetette magát a jégmágusra, legalább is ez volt a célja, de utolsó pillanatban összerándult, vonaglani kezdett a levegőben, üvöltözött, majd végül a földhöz vágódott az élettelen teste. Leengedtem kezeimet, amiket még mindig felemelek, amikor egy vízsugarat lövök ki. Mélyet sóhajtottam, és morcosan néztem az ingem, hogy már megint tönkre lett téve. Legközelebb egy szál alsónadrágban fogok jönni.
Vissza az elejére Go down
Adelus Morningway
Gealdor
Gealdor
Adelus Morningway


Hozzászólások száma : 232
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Mar. 06.
Age : 34
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus céh

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 4
Jellem:

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeHétf. Dec. 19, 2011 7:44 pm

Lehangoltan léptük át a düledező kertkaput. Az egykor szép birtok mára egy düledező rom volt csupán, amit szép lassan elnyelt az erdő. Hatalmas fű és gyomnövénytenger fogadott minket. Az épülethez vezető kövezett út szinte nem is látszott. Csupán éreztem a darabokra tört kőlapokat a fűtenger mélyén. A fák szabadon terpeszkedtek mindenfelé, semmi sem gátolta a növekedésüket. Ám még az erdő képviselő is eltörpültek a 4-5 emeletes kúra mellett. Ahogy a gyengülő alkonyi fényben megfigyeltem az épületet, megpróbáltam elképzelni milyen is lehetett egykoron. Büszkén uralhatta a tájat, középen lévő tornya pedig hatalmat, és némi misztikus hangulatot kölcsönözhetett neki. Ám mostanra ebből semmi sem maradt. A torony ugyan még állt, de a falak sok helyen meggyengültek. Nem egy helyen ki is dőltek a helyükről, tátongó sebeket hagyva az épület testén. Valami zöld levelű kúszónövény nőtt be mindent. Felkúszott a falakra, belepte az ablakokat, és elfedte a még helyünkön álló szobormaradványokat.
Láttam ilyen épületeket Eraban. Nagyon hasonlítottak ehhez a kúriához. Ha körülbelül egy időben épültek, akkor ez a rom több száz éves is lehet. Kár hogy így lepusztult.
- Kérlek, bocsássatok meg nekem. – szólalt meg váratlanul Gabriel, mire ijedte összerezzentem. Sikerült a frászt hoznia rám, ám mielőtt még bármit mondhattam volna, a Dragon Fangos fegyvermágus sarkon fordult és Kenshoval együtt elindult arra amerről jöttünk.
Mégis miért fordult vissza? Láttam, hogy Rane és Strago se értik a hirtelen döntést. Atsui tüntetően az épület felé fordult. Vajon ő tudja miért gondolta meg magát Gabriel?
Biztosan, ám volt bennem annyi udvariasság, hogy ne kérdezzek rá.
Strago szintén nem szólt semmit. Pedig szinte vártam tőle valami csípős megjegyzést. Ehelyett elindult az épület felé.
Intettem a többieknek, hogy merre van az út a fűréteg alatt, és azon sétálva közelítettük meg az épületet.
A főbejárat masszív faajtaja csak egy korhadt rom volt. Az egykor csodás faragási elkoptak, és a fémdíszítések pedig mind elrozsdálltak. Óvatosan kikerültem a helyéről kiszakadt ajtót, ám közben ráléptem arra a korhadékra, ami egykor a másik ajtószárny lehetett.
Strago lépett be elsőnek az épületbe, őt pedig Rane és Arisia követte. Láttam, hogy ebből baj lesz, ám semmit sem tehettem, hogy megakadályozzam. A nagyméretű szárnyas kígyó egyszerűen kiszakította a helyéről am megmaradt ajtót, amikor gazdáját követte az épületbe.
Megcsóváltam a fejem, majd Atsuit előreengedve utolsónak léptem be az öreg lepusztult épületbe.
A földszinttel hamar végeztünk. A romos bálterem plafonja hiányzott, könnyedén felnézhettünk a második szinte. Törött bútorok, rengeteg por, és faldarabka hevert mindenütt. Itt-ott rozsdás fémdarabokat találtunk, ám nem álltunk meg kideríteni milyen tárgyak lehettek egykor.
Végül kénytelenek voltunk rászánni magunkat az emeletek átkutatására.
Röviden megegyeztünk, hogy a pincét hagyjuk utoljára.
Fent viszont valami kellemetlen szag fogadott minket. Már korábban is éreztünk a földszinten, de messze nem ilyen erősen.
Undorodva nyeltem egy nagyot, és már sejtettem miket fogunk itt fenn találni: rothadó halottakat.
Sajnos nem tévedtem. A folyosón egy pár napos tetem hevert. Ruházata alapján helybéli lehetett.
Kissé arrébb, a romos falnak támasztva egy széthullóban lévő megfeketedett csontváz hevert. Rongyai alapján több tíz éve lehet halott.
Óvatosan, folytattuk a szint átnézést, ám szinte minden szobában hevert egy két holtest. Frissek, és régiek vegyesen.
- Ez a hely hátborzongató. Úgy érzem magam, mintha megint Krillianban lennék. – Szólaltam meg, nem bírva tovább a némaságot, és az erősödő iszonyatot. Beszélnem kellett, a társaimhoz, és hallanom kellett az ő hangjukat, hogy legyőzzem a növekvő félelmemet. - Némelyik csak nem régóta van itt, más pedig több évtizede is itt lehet. – Mutattam egy hiányos fekete csontvázra, ami keresztbe feküdt a folyosón. - Mégis mi a fene van itt?
- Krillian... Igen.. – Rane arcán is borzalom jelent meg, ahogy eszébe juttattam a Vizek Városát, és az ott átélt rémálomba illő küldetésünket. - Senki nem hallott eltűnésekről a faluban?
- Minden bizonnyal nem, ha még mindig vannak olyanok, akik ide merészkednek. Vagy csak nem érdekli őket, és talán még örülnek is, hogy megtisztul a civilizáció az alsó rétegtől
- Akkor inkább hagynám, hogy aki itt van, őket is megtisztítsa...- hallottam Rane dühös visszavágást. Szerencsevadász kijelentése engem is felháborított, és nem is késtem a véleménynyilvánítással.
- Egyetértek. Lehet, hogy messze vagyunk az ország belsejétől, de ha..ha egy szörny van a környéken rég egy céhhez kellett fordulniuk. Vagy...Strago te konkrétan beszélgettél a falusiakkal nem? Mégis miket válaszolgattak és hogy?
- Semmi konkrétat nem mondtak. A fele azt sem tudta, hogy létezik ez a mauzóleum – mondta szarkasztikusan. Láthatóan nem értette a felháborodásunk okát, sőt ő kezdett mérges lenni, amiért kérdezgetni kezdtük Raneval.
- Hm. Lehet szándékosan adták a tudatlant. Lehet, hogy ezek áldozatként jöttek ide, hogy a rém békén hagyja a falut, és a falusiak félelemből nem beszéltek. – Találgattam. Nem egy közösségben előfordult már hasonló eset, és számos fiorei legenda őrzi valamilyen formában a szörnynek feláldozott emberek történetét.
- Meglehet.
- Idáig érzem a szarkazmusod Szerencsevadász. – Hát persze, hogy Strago egyből szembehelyezkedett az elméletemmel. Mást se csinál, amióta csak ismerem, ám most a körülményekre való tekintettel nem vágott vissza semmilyen szellemes megjegyzéssel, ahogy azt mindig tette.
- Ha a falusiak tudnának erről a helyről, a polgármester egészen biztosan tudatta volna velem. – Szólalt meg először Atsui, azóta amióta beléptünk ebbe a borzalmas épületbe. Úgy tűnt ő inkább Szerencsevadász véleményét támogatja. Pontosabban megerősítette azt a véleményt, hogy a falusiak nem tudnak, arról mi folyik itt.
- Keressük meg azt a valamit, ami ezért a szörnyűségekért felelős. – próbáltam lezárni a vitát. A hátam mögött Strago a fejét fogta, de nem szólt semmit.
- Egyetértek.
Folytattuk az emelet átvizsgálást, míg végül egy nagyobb terembe közelébe érkeztünk. Jeleztem az elől haladó Stragonak, hogy ide nézzünk be. Éreztem, hogy valaki, vagy inkább valami ácsorog a szoba közepén. Őszintén reméltem, hogy csak egy ottfelejtett szobor lesz az.
Szerencsevadász elsőként lépett be az egykori étkezőbe, ami mára csak egy bűzös sírbolt volt. Halottak, és törmelék borította a padlót.
- Szerintem megtaláltuk azt, aki felelős a szerencsétlenek utolsó vacsorájáért. – jelentette ki hangosan Strago miközben mi is követtük őt a terembe. Átkozott Szerencsevadász, most elveszítettük a meglepetés előnyét. Gondoltam kissé haragosan.
A fekete csuklyát viselő idegen középen állt, tökéletesen mozdulatlanul.
Előtte szép réz gyertya tartóban több tucatnyi apró gyertya világított, remegő fényt árasztva, titokzatos árnyakat keltve a teremben. Az idegen váratlanul fordult meg, és elordította magát.
Egyből láttunk hogy nem emberrel van dolgunk. A hegyes, véres szemfogai, a szemek körüli sötét bőr, egyből Tyrantot jutatta az eszembe. Csak épp ez a lénysokkal szánalmasabbnak nézet ki a páncélos behemótnál.
- Atsu, Szerencsevadász egyetek óvatosak. – kiáltottam, amikor a szörny ránk vetette magát - Ez a lény pont olyan, mint azok akik Nocturnust feltámasztották.
- És az nekünk jó? – kérdezte Atsui familliársa
- Nem, nagyon nem jó... – morogta Rane és hűvös fuvallat kíséretében jégpáncélt varázsolt magára. Strago szintén a védelmét erősítette meg, a bőre fémes színt öltött, ahogy a fémmágia alkalmazásával megerősítette a testét.
Úgy látszik nem csak én tanultam új trükköket a legutolsó találkozón óta.
- Matera High, Reform. – morogtam és két materia alakzatot hoztam létre. Egy jókora védőfalat, és egy méretes lándzsát. Atsu nem messze tőlem kardot rántott. Őszintén reméltem, hogy a bűvös penge képes lesz megsebezni túlvilági ellenfelünket.
A lény Stragot támadta meg elsőnek. Fémes csattanással hasította fel a mellkasát. Vér és fémdarabok repkedtek, a szörny karmai nyomán. A földmágus elsápadva esett hanyatt, majd lény üvöltve szívta magába első áldozatának a vérét. Útjára küldtem a lebegő materia kardot, hogy elkergessem, ám a lény még azelőtt visszavonult, hogy a narancssárgán ragyogó fegyver elérhette volna. Egy gondolattal megszüntettem a kardot összetartó varázst. Rájöttem, hogy ez a módszer haszontalan gyorsan mozgó szörnyek ellen.
A lény közben fekete árnyékként repült vissza a gyertyák fölé, amiknek a lángja felerősödött egy pillanatra. Eszembe jutott egy másik hegyes fogú szörny, és a vörös gömbök, amik segítségével szinte elpusztíthatatlan volt.
Lehet, hogy a gyertyák?..Nem tudtam végiggondolni a dolgot, mert ellenfelük megint támadásba lendült, ezúttal Atsui ellen. Azt már nem, határoztam el magam, és éreztem elmémben a varázserő pezsgését.
A materia fal, egyenesen a szörny elé lebegett be, ám legnagyobb döbbenetemre a lény füstszerű árnyékká robbant szét és egyszerűen körbefolyta a falat.
- Sand Fist – védekezett Atsu az előtte alakot öltő rettenet ellen. Támadása azonban csak megzavarni tudta a rémet, ami megint árnyékká vált, hogy elkerülje a sérülést. A lány mögött jelent meg újra és karmos kezével felé intett. Bűzös fekete rothadás lepte el a készületlen Atsut.
Céhtársam és a társa egyszerre vetődtek rá lényre, hogy lerángassák a szerencsétlenül járt lányról.
Gyorsan visszarántottam a kezem, mielőtt létrehoztam volna a robbanó téranomáliát. Még a végén kárt tettem volna a társaimban is.
A szörny felvonított, és árnyékká válva kerülte ki a jégmágus és a szárnyas kígyó támadását. Alaktalan feketeségként röppent vissza a gyertyákhoz hogy visszanyerje az erejét.
A materia falat magam felé röptettem, és igyekeztem minél gyorsabban magamra formázni, hogy páncélként teljesen beporítson. Közben a lény Ranera vetette magát.
- Pressure bomb. – a téranomália a lény mögött robbant fel, törmeléket szórva szét. Túl lassú voltam.
A karmos kéz lecsapott széttörve a hűvös jégvértet. A szörny második csapása pedig vérző sebet ejtett a barátomon. Ellenfelünk diadalittasan felordított, miközben Rane vére beleáramlott, majd visszasuhant a gyertyák felé.
Miközben a szörny Arisiát támadta a sápadt Stragonak sikerült talpra állnia, Koko pedig a gyertyák felé szaladt. Az eszes kis familliárs nekiesett a gyertyáknak és sikerült is pár darabot tönkretennie, mielőtt a vérivó szörny bosszúszomjasan rá vetette magát.
Atsui nem hagyta, hogy a kis kedvencét széttépjék. Recsegő hangon kristályburokba zárta a koalát és egy homoklövedékkel eltaszította a dühös rém útjából.
- Pressure bomb – mondtam ki a varázsigét, mozdulatlanul állva a materia védelmében. A téranomália szinte azonnal felrobbant, pusztítva a földre került, de még égő gyertyákat.
A lény megzavarodva üvöltött dühében. Rane is a gyertyák felé fordult. Arcán zord mosoly jelent meg. Szinte hallottam a gondolatát: Tűz ellen jéggel.
Hűvös fuvallat csapott ki a kezéből és jég lepte be a tartóban maradt gyertyák egy részét. A rém üvöltött és vonaglott kínjában, majd Ranera támadt, ám mielőtt elérhette volna megtorpant a levegőben, újra üvölteni kezdett, majd holt tetemként a padlóra zuhant.
Strago vízcsóvája pont a legjobb időben csapott le az utolsó égve maradt gyertyára. A földmágus a kis láng kioltásával egyben a vérivó szörny életét is kioltotta.
Megkönnyebülten felsóhajottam, és megszüntettem a materia varázslatot, jobb ha nem használom csak úgy el a varázserőmet. Most ugyan nem támadtak meg, de megnyugtatott a tudat, hogy a materia jobb védelmet nyújt, mint Szerencsevadász, vagy Ranre jégvértje.
Szellemem erejével már a környezetünkett figyeltem. De nem éreztem semmit ami mozgott volna. Ám kevés tapasztalatom alapján is biztos voltam benne, hogy ezt a küldetést aligha ússzuk meg ilyen könnyen.
Vissza az elejére Go down
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw


Hozzászólások száma : 809
Aye! Pont : 38
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 33

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 14
Jellem: Kaotikus semleges

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimePént. Dec. 23, 2011 10:52 pm

Már évtizedek, évszázadok óta elköltözhettek innen a takarítók és karbantartók, ezt az első pillantásból megállapíthattuk, ahogy átléptünk a szebb napokat látott bejáraton. Az egykor szürke kőből épített utakat és szobrokat már csak darabjaikban nézhettük meg. A szobrok repedéseiben fű nőtt, kúszónövények futottak fel rájuk, rikító zölddel borítva be az anyagot. A régi virágágyásokat rég ellepték a gyomok, és az erdő fái nőttek az út mellett, néhány esetben a közepén is. A fűtenger lágyan sustorgott a fel-felkapó szélben.
Kétpercnyi sétára a bejárattól állt a régen talán imponáló, mostanra azonban már igencsak rozoga állapotú kastély, amely az itt uralkodó földesúr hatalmát volt hivatott jelképezni. A sűrűsödő sötétségben is ki lehetett venni magas falait, vagy az annak helyén tátongó ürességet, ahol az idő vasfoga már bevégezte munkáját. A szobrokat belepő futónövények itt is vígan terjeszkedtek, sötétzölddé változtatva a fekete falakat. A falak mögött állt a kúria főtornya, az épület legjobb állapotban található része.
- Kérlek, bocsássatok meg nekem. - felvont szemöldökkel néztem Gabrielre. Talán a természet szólítja? Nem, Kaensho is vele tartott, egyenesen azon az úton, ahonnan érkeztünk. Sötét pillantást vetettem Ade felé. Kétszer találkoztam már a fegyvermágussal - mindkétszer eltűnt. Remélem, jó oka van rá. Kíváncsi voltam, Ade osztja-e érzéseimet, de arcáról semmit sem tudtam leolvasni némi csodálkozást leszámítva. Atsu jelentőségteljesen nem nézett a távozó mágusra, de egy szót sem szólt.
Ezért még jön egy magyarázattal..
Ade vezetésével indultunk meg a kőút maradványain. A főbejáratnál egy pillanatra megtorpantam, de végül csak beléptem Strago után. A főbejárat hasonlóan romhalmaz állapotban volt, mint maga az épület, amit még tovább is fokoztunk. Botlásomat a cipőben, amit a tüskék okoztak, senki nem vette, Arisán kívül, aki ijedten próbált felém ugrani, esésemet megakadályozandó. Szárnyai beleakadtak a még fent csüngő ajtószárnyba... A robaj, ami a kiszakadó ajtófélfa maradékát követte, fülsiketítő volt az idáig néma csöndben. Mindketten próbáltunk pókerarccal és a lehető legártatlanabbul nézni, de nem sikerült senkit sem átvernünk.. Ciki.
Ahogy Arisa belépett, egy pillanatra megfagyott, és idegesen kezdte szaglászni a levegőt. Néhány szívdobbanásnyi idő elteltével kissé nyugodtabban indult tovább. Eszerint közvetlen veszély nem fenyegetett minket.. A földszintet Ade térérzékelő képességének segítségével gyorsan feltérképeztük. Romokon és használhatatlan tárgyakon kívül semmi sem maradt itt, a fosztogatók és az idő itt is elvégezték munkájukat. Végül az emelet felé vettük az irányt. Most már nekem is intenzíven csapta meg az orromat a levegőben terjengő, áporodott szag, amit csak tudat alatt fogtam fel a földszint átkutatása közben. Egy megfeketedett csontú holttest hevert a folyosón. Arca épp felénk fordult, mintha örömmel üdvözölne minket a házban. Úgy éreztem lassan, mintha bárhova érkeznék, halottak vennének körül.. Egy másik holttest körül cafatokra rothadt rongyai hevertek, amelyek hasonló anyagból készültek, mint a falusiaké. Ahogy előrehaladtunk, újabb és újabb testeket találtunk, szinte minden szobában. Nekem felfordult a gyomrom a szagtól, de feltehetőleg Arisa járt a legrosszabbul. Kifinomult szaglása most ellene dolgozott. Még szerencse, hogy sárkányölő nem volt velünk.
Minden szobában találtunk egy-két halottat, a lehető legkülönbözőbb helyeken. Padlón, ágyon, asztalon, az éjjeliszekrénybe félig betuszkolva...
- Ez a hely hátborzongató. Úgy érzem magam, mintha megint Krillianban lennék. – szólalt meg kissé remegő hanggal Adelus. - Némelyik csak nem régóta van itt, más pedig több évtizede is itt lehet. – mutatott egy csontvázra. - Mégis mi a fene van itt?
- Krillian... Igen.. – rángott meg arcom az undortól. Habár ez még kevésbé volt szörnyű.. - Senki nem hallott eltűnésekről a faluban? - fordultam Stragóhoz.
- Minden bizonnyal nem, ha még mindig vannak olyanok, akik ide merészkednek. Vagy csak nem érdekli őket, és talán még örülnek is, hogy megtisztul a civilizáció az alsó rétegtől.
- Akkor inkább hagynám, hogy aki itt van, őket is megtisztítsa. - bukott ki belőlem a keserű válasz. Még mindig nem voltam képes felfogni, hogy létezhetnek olyanok, akik így semmibe veszik a többi embert...
- Egyetértek. Lehet, hogy messze vagyunk az ország belsejétől, de ha..ha egy szörny van a környéken rég egy céhhez kellett fordulniuk. Vagy...Strago, te konkrétan beszélgettél a falusiakkal nem? Mégis miket válaszolgattak és hogy? - kezdett el Ade találgatni.
- Semmi konkrétat nem mondtak. A fele azt sem tudta, hogy létezik ez a mauzóleum. – nemtörődöm stílusát kezdtem lassan bosszantónak találni. De én nem fogok vitát kezdeni.
- Hm. Lehet szándékosan adták a tudatlant. Lehet, hogy ezek áldozatként jöttek ide, hogy a rém békén hagyja a falut, és a falusiak félelemből nem beszéltek. – Ezzel a verzióval nem értettem egyet. Ezért szoktak a falvak, városok mágusokat felfogadni, hogy ilyen ne forduljon elő. Ha úgy vesszük, néhány év alatt megtérül az a párszázezer gyémánt, amit ránk költenek, ahelyett, hogy fogynak a lakosok..
- Meglehet. - meglepődve vettem észre, hogy Strago oldalán áll véleményem.
- Idáig érzem a szarkazmusod, Szerencsevadász. – Úgy tűnt, céhtársam és újdonsült munkatársam régóta ismerték egymást, és nem voltak teljesen jó viszonyban.
- Ha a falusiak tudnának erről a helyről, a polgármester egészen biztosan tudatta volna velem. – jelezte Atsu, hogy még él. Gabriel távozása óta szótlanul sétált mellettünk, alig adva jelét annak, hogy figyel ránk.
- Keressük meg azt a valamit, ami ezért a szörnyűségekért felelős. - Hát nem ezt csináltuk eddig? Még egy mély sóhaj, miközben az fejemet fogtam.
- Egyetértek. - bólintottam. "Szerencsevadász" csak egy sóhajtással jelzett.
Strago adta az elővédet, én mögötte haladtam. Atsui és Ade mágiája inkább a távoli harcra volt alkalmas, míg én kifejezetten közelharci mágiákat tanultam.
Az egyik terem előtt a térmágus jelzett, hogy valaki van bent, legyünk óvatosak. Agyam szinte teljesen előkészítette a jégpáncél képét, már csak a szavakat kellett kimondanom.
A szoba feltehetőleg ebédlő lehetett valamikor. Korhadt székek és összedőlt asztalok álltak az ételmaradékokkal szennyezett padlón.
Középen egy teljesen mozdulatlan, köpenyes alak állt háttal nekünk, egy gyertyatartó előtt. Ha egyszerre támadunk, talán....
- Szerintem megtaláltuk azt, aki felelős a szerencsétlenek utolsó vacsorájáért. – jelentette be hangosan Strago a teljesen nyilvánvalót. Kivételesen én sóhajtottam hangosat. Az alak megfordult. Első pillantására belémfagyott a lélegzet... Hegyes szemfogak, vérvörös írisz... Nocturnus.
- Atsu, Szerencsevadász egyetek óvatosak. – kiáltottam, amikor a szörny ránk vetette magát - Ez a lény pont olyan, mint azok akik Nocturnust feltámasztották.
- És az nekünk jó? – kérdezte a koala.
- Nem, nagyon nem jó... – bár az lenne... Jég lepte be testemet és kezeimet, Arisa szárnyai felborzolódtak, és a kígyó a lehető legmagasabbra rebbent. Strago testét az enyémhez hasonló páncél fedte be, habár az övé vasból volt, és jóval erősebb, széleskörűbb védelmet biztosított számára, mint az én jégpáncélom, cserébe az enyém könnyebb volt.
- Materia High, Reform. - kántálta a térmágus az általam nem ismert varázsigét. Eszerint ő is erősebb lett legutolsó találkozásunk óta. Ade előtt vibráló, narancssárga anyag jelent meg egy védőfal képében, mellette egy szintén narancssárga fegyvert. Atsu egy rövid kardot húzott elő.
A lény elsőnek Stragora vetette rá magát, aki a roham lendületétől a hátára zuhant. Karmait csak alig lassította le a mágus fémpáncélja. Vér fröcsögött a földre keze nyomán. Idegesen nyelve ugrottam a vámpírra, aki egy ismerős varázslatot vetett be: a mágus sebeiből vér kezdett ömleni, egyenesen ellenfelünk szájába. Ade kardja és én elkéstünk, a lény fekete füstté változott, és visszatért kiinduló helyére. Mire megmozdulhattam volna, a vámpír Atsu felé lebbent a levegőben. Ade varázslata állta útját, de a narancs falat fekete árnnyá változva kerülte meg.
- Sand Fist! – Atsu előtt egy ököl formájú homokalakzat jelent meg, és az újra testet öltő rém felé repült. De sikertelenül: a vámpírfajzat ismét alakot váltott, majd Atsu felé vetette magát. Kezével megérintette a lányt, kinek karján rothadásfolt jelent meg, újabb szagot csempészve a kavalkádba. Két oldalról támadtunk rá Arisával a lényre, de ismét hűlt helyét találtam csak el - visszatért a gyertyákhoz, amelyek egy lobbanással válaszoltak a használatra. Ezután ellenségünk engem vett célba.
Karmaim a semmibe vágtak, míg az övéi első csapására páncélomat törte szilánkosra, a másodikkal már mély sebet vágott mellkasomba. Ahogy Stragoé is, az én vérem is ellenségünk szájában végezte. Arisa épp akkor ért oda, mikor hátamra zuhantam. A kígyó egy csapással füstté változásra kényszerítette támadómat, aki ismét gyertyáihoz tért vissza. Zihálva és kínzó fájdalommal a mellkasomban küzdöttem magam talpra. Néhány másodpercre lemaradtam a csatáról, de egyvalamit észrevettem: a többiek is a gyertyákra fordították a figyelmüket és erejüket. Néhány gyertyát gyökerek fojtottak el. De ez az én asztalom. Kezeimet a gyertyák irányába fordítottam. Tenyerem előtt hideg levegő kavargott, majd a még égő gyertyák felé indult. A fagy hatására nagy részük láng helyett csupán füstöt eregetett, de néhány még mindig maradt. A vörös szemű izé inkább dühös, semmint fájdalmas vonyítással ugrott felém, de a hang hamar a semmibe veszett, amikor Strago az utolsó gyertyákat is kioltotta egy vízsugárral. Szóval nem csak fémmágiát ismeri. Ellenfelünk némi kiáltozás és vonaglás után kiadta páráját, és a földre zuhant. Óvatosan felmarcangolt mellkasomhoz nyúltam, és enyhe fagyasztást küldtem a sebek köré. A hidegben összehúzódnak az erek, megakadályozva a vérzést. Kérdőn Stragora néztem, hátha ő is igényli az "elsősegélyt".

Vissza az elejére Go down
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
Atsui Orestes


Hozzászólások száma : 582
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 37
Tartózkodási hely : Leangarth, vagy ahova a dolga viszi.. :)

Karakter információ
Céh: -
Szint: 16
Jellem: Semleges Jó

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeHétf. Jan. 02, 2012 11:21 pm

Rozoga vaskapu szakította meg az omladozó, mohával és futónövényekkel évtizedek óta benőtt kőkerítés folytonosságát, amin keresztül beléptünk a kastély, vagy esetleg vár előkertjébe. Egykor rendezett dísznövények és gaz kusza, dzsungelszerű halmaza fogadott minket. Az égbolt beszürkült, a szél kissé megélénkült, mintha csak komorságba forduló lelkünk tükre lett volna. Megkopott, magányos szobrok, kiszáradt, növénylepte szökőkutak jelezték, hogy a birtok gazdái időtlen idők óta magára hagyták otthonukat. Gabra néztem, aki hozzám hasonló gyanakvó tekintettel vizslatta a környéket, aztán hirtelen megfogta a nyakában lógó medált, és megállt egy pillanatra, mintha elgondolkodott volna. Talán Everoth szólhatott hozzá. Igen, egészen biztos, hogy ő volt. Mikor újra felnézett, valami megváltozott a tekintetében. Egy pillanatra egymás szemébe néztünk, én bólintottam, ő pedig a többiekhez fordult.
- Kérlek, bocsássatok meg nekem. – aztán sarkon fordult, és Kaenshoval az oldalán elindultak vissza, Nindra felé. A többiek értetlenül pislogtak utána, majd rám néztek, de én szándékosan a házat figyeltem, és továbbindultam a szutykos, de még mindig tekintélyt parancsoló bejárat felé. Ade vezetésével léptünk át a duplaszárnyas faajtón, aminek egyik fele szinte csak lógott a levegőben. Az impozáns méretekkel rendelkező, de szintén romos hallban lépkedve szörnyű látvány, és még szörnyűbb szag fogadott minket. Hullák hevertek itt-ott, némelyiknek már csak a csontjai voltak meg, egyik-másik azonban egészen frissnek tűnt. Közelebb léptem az egyikhez, hogy szemügyre vehessem, amikor irtózatos robaj tekerte fel a pulzusomat az egekig. Hátrafordultam. Rane és Arisa ártatlanul nézelődtek körbe a kiszakadt ajtó előtt, mintha ők nem hallottak volna semmit, aztán a kígyó kitárta szárnyait, és felröppent. Mély sóhajjal kísérve megráztam a fejem, és visszafordultam a rothadó hullához. Több helyen, foltokban kezdett el bomlani, és tele volt mély vágásokkal, talán karmolásokkal, azonban vér nyomát sehol sem láttam a seb körül, vagy a test alatt, ami meglehetősen furcsa volt… nem csak furcsa, hanem ijesztő is. Újra megcsapta az orrom a gusztustalan szag, méghozzá igen erős dózisban. Elfintorodva tapasztottam kezemet az arcomra, és csatlakoztam társaimhoz, akik már továbbindultak.
Több helyiséget is megnéztünk, de mindenütt ugyanaz a látvány fogadott. A legkülönbözőbb helyeken érte a szerencsétleneket a halál, és harcra, vagy dulakodásra utaló nyomot sehol sem láttunk.
- Ez a hely hátborzongató. Úgy érzem magam, mintha megint Krillianban lennék. – törte meg a fojtogató csendet Adelus. - Némelyik csak nem régóta van itt, más pedig több évtizede is itt lehet. – mutatott az egyik szerencsétlenül járt ember földi maradványaira. - Mégis mi a fene van itt?
- Krillian... Igen.. – borzongott meg Rane. Még sosem hallottam Krillian városáról.. vajon mi történhetett ott velük? - Senki nem hallott eltűnésekről a faluban? - fordult a kalóz figurához.
- Minden bizonnyal nem, ha még mindig vannak olyanok, akik ide merészkednek. Vagy csak nem érdekli őket, és talán még örülnek is, hogy megtisztul a civilizáció az alsó rétegtől. – ez is egy hozzáállás, és talán nem is áll olyan távol az igazságtól. Az emberek elképzelhetetlenül kegyetlenek tudnak lenni, csak azért, hogy ne kelljen tudomást venniük a világ rosszabbik oldaláról, ami bárkit bármikor magába szippanthat.
- Akkor inkább hagynám, hogy aki itt van, őket is megtisztítsa. – Rane felháborodása jogos volt, én is egyetértettem vele, de nem járkálhatunk csukott szemmel a világban.
- Egyetértek. Lehet, hogy messze vagyunk az ország belsejétől, de ha..ha egy szörny van a környéken rég egy céhhez kellett fordulniuk. Vagy...Strago, te konkrétan beszélgettél a falusiakkal nem? Mégis miket válaszolgattak és hogy? – találgatott Ade.
- Semmi konkrétat nem mondtak. A fele azt sem tudta, hogy létezik ez a mauzóleum.
- Hm. Lehet szándékosan adták a tudatlant. Lehet, hogy ezek áldozatként jöttek ide, hogy a rém békén hagyja a falut, és a falusiak félelemből nem beszéltek. – ez is egy lehetőség, de ha figyelembe veszem korábbi tapasztalataimat Nindra lakosságával kapcsolatban, ez az opció teljes mértékben kizárható. Kétszer is jártam már a városkában, mind a kétszer rejtélyes módon eltűnt emberek miatt kértek mágikus segítséget, nem hinném, hogy ezúttal bármi is változott volna. Talán ezek az emberek nem is Nindrából jöttek, sőt szinte teljesen biztos vagyok benne.
- Meglehet.
- Idáig érzem a szarkazmusod, Szerencsevadász. – a kalózruhás és a csuhás egyértelműen nem voltak jó barátok, remélhetőleg ez nem okoz majd gondot, ha esetleg szorult helyzetbe kerülnénk.
- Ha a falusiak tudnának erről a helyről, a polgármester egészen biztosan tudatta volna velem. – szólaltam meg végül.
- Keressük meg azt a valamit, ami ezért a szörnyűségért felelős.
- Egyetértek. – sóhajtott Rane a kalózzal kánonban. Strago előrement, őt Rane követte, mi pedig a csuhással zártuk a sort, így jártunk teremről teremre, mígnem az étkező ajtaja előtt Adelus jelezte, hogy talán lehet bent valaki. A helyiség közepén egy több méter hosszú, korhadt faasztal ácsorgott, körülötte székek tömkelege hevert a földön szétszórva, különböző berendezési tárgyakkal, és hullákkal tűzdelve. A testek szinte teljesen beborították a padlót, a bűz itt már szinte elviselhetetlen volt. A terem közepén egy fekete köpenyes alak állt nekünk háttal.
- Szerintem megtaláltuk azt, aki felelős a szerencsétlenek utolsó vacsorájáért. – ennyit a meglepetés erejéről... A fazon megfordult. Hófehér, az átlagosnál vagy kétszer hosszabb szemfogak, vérvörös szemek, furcsa ruházat… tisztára mint Nocturnus.
- Atsu, Szerencsevadász legyetek óvatosak. – kiáltotta Adelus, ahogy a szörny elindult felénk. - Ez a lény pont olyan, mint azok akik Nocturnust feltámasztották.
- És az nekünk jó? – Koko szokásos hűvös nemtörődömsége nagyon hasonlított a kalóz viselkedésére. Csak ezek ketten ne maradjanak egy szobába zárva, mert kinyírják egymást..
- Nem, nagyon nem jó... – válaszolt kis koalám kérdésére Rane, majd egy varázsige elmormolása után jégpáncélt idézett testére. A kalóz is valami hasonló varázslatot használt, csak az ő teste körül szürkén csillogó fém vértezet jelent meg.
- Materia High, Reform. – Adelus előtt egy narancssárga pajzsszerűség jelent meg, és valamiféle fegyvert is megidézett ugyanabból az anyagból, már ha egyáltalán ezt anyagnak lehet nevezni. Koko kissé eltávolodott tőlem, és elővett egy marék magot, én pedig előhúztam a kardomat, és megtöltöttem mágiámmal. A pengét azonnal beborította a sárga fényben izzó, örvénylő homok, a markolat alatt pedig türkiz fénnyel felizzott a pengébe gravírozott mágikus pecsétem lenyomata. Készen álltunk a támadásra, ami nem is váratott magára.
A lény olyan gyorsan mozgott, amire egyikünk sem számított. Egy szempillantás alatt a kalóz előtt termett, és két karjával a fiú mellkasába vájt. Strago hanyatt esett a becsapódás erejétől. Páncélja úgy tört darabokra, mint egy földhöz vágott üvegváza, a lény karmai nyomán mély sebekből folyt a vér, egyenesen a szörny szájába.
- Sand Blade! – homokpengéim végig hasították a levegőt, hogy aztán csúnya sebet ejtsenek a szörny oldalán, és lábán. Felordított, majd otthagyta a kalózt, és visszarepült oda, ahonnan elindult. A falon lévő gyertyák fellobbantak, aztán a lény újult erővel fordult ezúttal felém. Mire kettőt pislogtam, már repült is az irányomba. Hirtelen a csuhás narancssárga „fala” termett előttem, de a szörny árnnyá változva könnyedén átsiklott rajta.
- Sand Fist! – óriási homokököl jelent meg előttem, és karom mozgását követve a még mindig közeledő rém felé csapott, de az ismét árnnyá változott, és egyszerűen átrepült a szemcsés anyagon. Csapásra emeltem a kardom, de nem tudtam elég gyorsan reagálni. Nekem repült, és megérintette a bal karomat, ami borzasztó fájdalommal járt. Hátra hőköltem, elejtettem a kardot, és így felszabadult kezemmel, iszonyatosan sajgó bal karomhoz kaptam. Mielőtt még a karmait is belém vájhatta volna, Rane és Arisa két oldalról vetették rá magukat a vérszívóra. Sikerült megsebezniük, ugyanis a dög ismét visszareppent a falhoz… pontosabban a gyertyákhoz. Körbenéztem a többiek arcán, és gyanakvó tekintetük azt jelezte, hogy szerintük is a gyertyákat kéne megpiszkálnunk. Fél szemmel láttam, hogy a lény most Rane-t támadta, kinek jégpáncélja ugyanolyan könnyedén adta meg magát, mint a kalóz fémpáncélja. Megnéztem a sebet a karomon, ami legnagyobb meglepetésemre nem is seb volt. Egy fekete folt jelent meg az alkaromon, és azon a részen a bőröm.. nos hogy is mondjam.. rohadni kezdett, mint egy hat napos vízi hulláé, egy kis ponton a húsom is kilátszott. Kissé pánikszerűen leszakítottam a ruhámból egy darabot, és alaposan körbetekertem vele a sebet. Borzasztóan fájt, és rettegtem, hogy talán mindjárt meghalok, de ekkor a szörny fájdalmas, és dühös üvöltést hallatott. Felkaptam a fejem, és megláttam Kokot, amint néhány indával csapkodja a gyertyákat, amik sorra hullottak a földre. Némelyik égve maradt, de a legtöbb kialudt. Már lódult a kis szőrmókom felé, hogy megbüntesse. Tehát tényleg a gyertyák jelentik a megoldást. Azt már nem! Koko véréből nem kapsz te szemét! Gondoltam, és karom egy lendítésével kristályburokba zártam a koalát, majd egy homokcsomóval akkorát taszítottam rajta, hogy átrepülte az egész szobát. A szörny újra felém fordult, így azonban megfeledkezett Rane-ről, aki szempillantás alatt kioltotta a megmaradt gyertyák nagy részét egy jeges fuvallattal. Úgy tűnt sikerült megzavarnunk, most Rane felé vetette magát, de mielőtt még elérhette volna a jégmágust, a kalóz egy vízsugárral kioltotta az utolsó gyertyákat is. A szörny ekkor fájdalmas nyöszörgéssel, a földön rángatózva lehelte ki a lelkét… ha egyáltalán volt neki. Fújtam egyet, és megszüntettem a kristálymágiát, ami azonnal csillogó por formájában elpárolgott Koko teste körül, én pedig karomat szorongatva lerogytam a földre. Remélem nincs ebből a dögből több...
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimePént. Jan. 27, 2012 7:15 pm

Ahogy közeledtünk a házhoz először a birtokot körülvevő betonkerítés tűnt fel a horizonton, a régóta járatlan út végén egy rozzant, szebb időket megélt kapuval. A kerítés sötétzöld volt, és bőven jutott rá a környező növényzet indáiból is, és a vadnövények helyenként előbukkanó apró virágai sem javítottak az összképen. Az egész környékre egy olyan nyomasztó érzés hangulat ült, ami kétségkívül minket is hatalmába kerített. Habár nagyon örültem, hogy Atsu a lehető legjobban fogta fel a történetem, amit elmeséltem, most valahogy sehogy sem akaródzott mosolyogni.
Feltárva a kapu hatalmas száját pontosan olyan látvány fogadott minket, amilyenre számítani lehetett a kerítés után. Kiszáradt szökőkutak, kopott szobrok, amiket szinte fojtogatott a futónövényzet. Valahogy furcsa, sötét megérzés kezdte piszkálni az agyamat, és egyszerre jéghideg lett a medál a nyakamban, én pedig azonnal megmarkoltam.
A méregzöld színű víz kavarogni kezdett benne, és valahonnan a tudatom legmélyéről egy ismerős hang nyújtózott felém.
- Gabriel, gyere vissza! - Synestra volt. - Azonnal!
Nem akartam mindenki előtt felfedni a titkomat, elég, ha Atsu tudja, így hát csak rá pillantottam, ő jelentőségteljesen bólintott, én pedig fejemmel intettem Kaenshonak, hogy indulunk.
- Kérlek, bocsássatok meg nekem.
Eszemben sem volt itt hagyni őket, de kíváncsi voltam, hogy mit akar mondani Synestra.
- Gabriel, miért hagyjuk itt őket? - kérdezte Kaensho, amikor már jó tíz méterrel magunk mögött hagytuk a kaput.
- Nem hagyjuk itt őket. Eszemben sincs. Atsut nem. De Synestra üzent, és nem akartam mindenki előtt felfedni a titkukat. Viszont nem üzent volna, ha nem lenne fontos.
- Akkor gyorsan rendezzük le, és uzsgyi vissza!
Bólintottam. Körülnéztem gyorsan, hogy nem figyel-e valaki minket. A kapun túl lévők már nem látszottak, az út néptelen volt, pár pillanatra mi is mozdulatlanná váltunk, de nem hallottuk csak a szél rebbenését és a falevelek susogását. Újra jobb kezembe fogtam a medált, és koncentráltam, mielőtt megszólaltam.
- Synestra, hallgatlak. - a medál felmelegedett, és valósággal megemelkedett, hiába fogtam vissza a kezemmel. Feltámadt a szél, de csak egy pillanatra, pontosan annyi időre, míg a kabátomat meglengette, és a környező leveleket felcsapja.
- A fák közé! - szólt parancsolóan az ismerős hang, de már nem a medálból, és mi szó nélkül követtük a parancsát. Előttünk falevelek zörgése, és apró ágak roppanása jelezte, hogy merre menjünk, és amikor már jó húsz méterre bevettük magunkat a fák közé, köpenyként omlott le Synestráról a varázs.
- Mi a gond? Nem hagyhatom magára Atsut sokáig. Siessünk! - próbáltam sürgetni.
- Gabriel, ez a hely átkozott, olyan erős sötét mágia, hogy ebben az időben nem tudunk rád figyelni. Ha bemész oda, mi vakok leszünk. Közel a telihold, és tudod mit jelent ez.
- Igen, tudom. Ti egyre gyengébbek, a Livinas egyre erősebb lesz.
- Pontosan. Olyan lényekkel kerülhetsz szembe, amilyenekkel nem találkoztál még, se te, se mi. Ne kockáztass, ha nem muszáj!
- Atsu ott van. Mellette a helyem, Synestra. Lehet, hogy te ezt nem értheted, de… akkor is mellette akarok lenni, ha súlyos árat fizetek érte.
- Még egyszer mondom, ha belépsz oda, nem fogunk tudni kapcsolatba lépni veled. Azok a lelkek, akikkel szerződést kötöttél a tárnákban hozzád vannak kötve, őket ugyanúgy mozgósítani tudod, de a medál megnémul.
- Soha többé nem fogom tudni használni?
- Nem tudom megmondani, de amíg bent vagy, biztos, hogy nem.
- Rendben. Egy kérdésem azért lehet?
- Hallgatlak.
- Mit tudsz erről az Nocturnusról? Megbízhatunk benne?
- Nagyon keveset tudok róla, és a fajtájáról. Vámpírként emlegetik őket, és az emberek vérén élnek, a sötétség szülöttei ők is, van közöttük olyan, akiben meg lehet bízni, de nem merném azt mondani, hogy ő is közéjük tartozik. Legyetek résen!
- Egyéb?
- Vidd ezeket! - intett, s jobb oldalánál egy apró rés nyílt meg a térben, ugyanebben a pillanatban pedig szinte erővel nyitotta meg az én tárhelyem, és kisorakozott belőle az én teljes fegyvertáram, és pontosan ugyanennyi, hatszög alakba metszett, élénken izzó kristály is. Ahogy a fegyvereim felsorakoztak, a kristályok eszeveszett sebességgel belecsapódtak a pengébe, és a keresztvasaktól pár centire beleégtek a pengébe. - Amíg élsz, ezek a kristályok izzanak, és világítanak. Minél elszántabb vagy, annál fényesebben, de vigyázz! Hangulatoddal a színük is változik, és ellenfeleidnek ez segítséget jelenthet. Csak olyan tudja meg ezt, aki ezt nem fogja kihasználni! Nem mellesleg, a kristályok hozzám kötődnek, amíg izzanak, tudom, hogy élsz. - a kardok visszasorakoztak a helyükre, leszámítva a Denarimet, ujjaim a markolatra kulcsolódtak, a medált a nyakamból a markolatára akasztottam, és rákötöztem úgy, hogy a medál ne legyen útban, amikor ráfogok.
- Köszönöm az aggódást, de nincs rá szükség. Épen kerülünk elő, ígérem.
- A szavadon foglak!
- Rendben. Mindent köszönök, de indulnom kell vissza.
- Hui atalta. - szólt, és az előbbi köpeny abban a pillanatban ismét ráborult, és ugyanazzal a szélrohammal eltűnt.
- Azért, néha beszélhetnének emberi nyelven is. - jegyezte meg Kaensho, én csak bólintottam, és futásnak eredtem az út felé. Valami azt súgta, már így is túl sok időt pazaroltunk. Szörnyű érzés kerített a hatalmába, és ahogy egyre közelebb értünk a házhoz a pecsét is szorítani kezdett a kezem fején. Nem törődtem az udvarral, a medál ereje teljesen kihunyt, egyáltalán nem éreztem semmit belőle, tehát Synestrának igaza volt. Tekintetemet a kitárt ajtóra függesztettem, és karddal a kezemben rohantam.
A kézfejemen lévő pecsétbe mély fájdalom nyilallt, és felszisszentem. Kaensho megtorpant előttem.
- Atsu! - kiáltottam, és ismét megiramodtam. A bejárat előtti pár lépcsőfokot egyetlen ugrással vettük, a kitárt ajtó másik szárnyát sarkig kivágtuk, és megtorpantunk. - Merre? - Sho a levegőbe szippantott, és megiramodott a folyosón végig.
A kegyetlen, áporodott szag rohadó húséval vegyült, és léptünk nyomán porladó csontok ropogása vert visszhangot a falakon. Rengeteg terem előtt elrohantunk, míg nem az egyiken befordult Kaensho, én pedig az ajtófélfán megkapaszkodva fordultam be.
A terem teljes sötétségbe burkolózott, csupán az ablakokon pislákolt be némi fény, Kaensho fellobbantotta a lángjait, és az egész terem fénybe borult. A földön valami ismeretlen lény feküdt görcsösen összehúzódva, mellette leszórt, kialudt gyertyák voltak szanaszét, és a csapat tagjai viharverten lihegtek szanaszét. Egyik sem érdekelt amint megpillantottam a földön ülő, karját szorongató Atsut azonnal mellé siettem, kardomat a földre ejtettem, és megöleltem.
Nem tudtam mit mondhatnék, az én hibám volt, és kár lett volna mentegetőzni. Szorítottam, ahogy tudtam, és csak annyit tudtam a fülébe súgni;
- Sajnálom! Soha, soha többé! - egy idő eltelt így, aztán eltoltam magamtól, és az alkarjára pillantottam, ami láthatólag egy ruhacsíkkal volt befedve. - Mi történt? - Ezt a kérdést már inkább hangosabban tettem fel, nem csak a karjaimban lévő lánynak célozva.

/Elnézést a késésért/
Vissza az elejére Go down
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel


Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 33

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeHétf. Feb. 06, 2012 9:10 am

Mikor mindenki magához tér, szemügyre veszitek a megbénult ellenfeleteket. A fickó immár nem tűnik fenyegetőnek, sőt, szánalmas látványt nyújt a gyertyák adta erő nélkül. Teste kissé eltorzult, bőre a végtelenségig kiszáradt, a szeméből a fény eltűnt, és most kínok közt nyöszörögve kuporog a földön. A gyertyák nélkül mindegyikőtöknek egyértelművé válik, hogy a fickó hamarosan meghal. Erre egy gyors megoldás kell.
Ha helyesen cselekedtetek, a férfi vissza nyer kicsit az erejéből, de csak éppen annyit, hogy elmúljanak a fájdalmai, és képes legyen veletek beszélni.
Hangja rekedt, reszket. Fél tőletek, de valaha nagy ember lehetett, akitől rettegtek, és nem fordítva. Így erejét vesztve, legyőzve, a haláltól tartva teljesen megsemmisült, és válaszol minden kérdésetekre, de csak ha megbizonyosodott róla, hogy megkímélitek az életét. Beszéltessétek a fenti jellemzés fényében.
Megtudjátok tőle, hogy ő nem Hasmin der Manchtel, csak a báró egykori hivatalnoka, úgy nevezett Arctus Adam. Az is kiderül, hogy a báró és Ő több száz éve élt ebben a kúriában, de értetlenkedésetekre további magyarázatot nem kaptok. Számotokra érdektelen mesébe kezd az akkori időkről, de mindig hozzá teszi, hogy "Mikor még éltem", ami igazán furcsa. Aztán rettegés fogja el a fickót, és elkezd mesélni a kúria pincéjéről, és az onnan nyíló borzalomról a mélységben. Annyira hatalmába keríti a félelem, hogy erről nem tud többet mondani. Ha megkérdezitek hogy mit értett "mikor még éltem" alatt, elmagyarázza, hogy ő el van átkozva, a mélységből feltörő erők megölték, de mégis bábként mozgatják a világban, mint vérre szomjazó szörnyeteg. A gyertyákat a báró adta neki, aki szintén ilyen átokban "szenvedett", ezek a gyertyák adnak neki életerőt, hogy védelmezze a kúriát a fosztogatóktól. A báróról annyit mond, hogy mikor a kúria személyzetét elragadta az átok, a báró itthagyta őt, és lement a mélységbe.
Ezután nem mond többet, dönthettek, hogy elengeditek, vagy megölitek. Nem jelent gondot a megölése, ha megteszitek, bőre és csontján kívül mindene elhamvad.
Ha elengeditek, felvesz egy égő gyertyát, és lassan elcsoszog a kúria sötét szobái felé.
Tehát irány a pince!
A pince borzalmasan sötét, ha nincs valami általatok szerzett fényforrás, akkor semmit se lehet látni! Rég szétrohadt étel készletek, boros hordók, üvegek, ládák, mindet több száz éves porréteg terít be, és a helyiség minden sarkát kövérre hízott pókok uralják. Hamarosan iszonyatos bűz csapja meg az orrotokat, amit követve elértek egy kisebb szobába, aminek szemközti falára egy vörös szimbólumot festettek (talán vérrel). A szimbólum egy angyalszárnyas tőrt ábrázol, amit körben ismeretlen jelek és rúnák szegélyeznek. Megérintve a szimbólumot a fal megremeg, és kinyílik előttetek. A szinte elviselhetetlen bűz teljes erővel robban az arcotokba a mélységből. Leküzdve az undort letekintetek a mélybe. Meredek, rozoga falépcső vezet lefelé, mintha a halál szájába bámulnátok bele. Odalent semmi fényforrás, semmi hang, csak a felfelé áradó iszonytatos bűz.
Erősebb gyomrúaknak ideje elindulni lefelé!

Nincsen határidő, akkor írtok, amikor jól esik, magatokkal szúrtok ki ha késtek a postolással!
Vissza az elejére Go down
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
Atsui Orestes


Hozzászólások száma : 582
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 37
Tartózkodási hely : Leangarth, vagy ahova a dolga viszi.. :)

Karakter információ
Céh: -
Szint: 16
Jellem: Semleges Jó

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeVas. Feb. 12, 2012 6:16 pm

A gyertyák lángja nélkül a helyiség nyomasztó félhomályba borult, kellett néhány másodperc, amíg a szemem hozzászokott, de így is csak társaim sziluettjeit láttam. Hirtelen trappolás verte fel a harc után ránk borult csendet. Nem láttam kik jöttek be a terembe, de a kézfejemen kellemes melegséggel felizzó szimbólum elárulta nekem, hogy Gab jött vissza. Sho a terem közepén állva fellobbantotta lángjait, kénytelen voltam ép kezemmel eltakarni, ismét alkalmazkodni kényszerült szemeimet. Mire leeresztettem jobbomat, Gab kardja a földön csendült, ő pedig mellém rogyott, aztán átkarolt.
- Sajnálom! Soha, soha többé! – súgta a fülembe, miközben magához szorított. Jobb kezemmel ráfogtam a karjára, és odabújtam. Jól esett a közelsége, egyáltalán nem nehezteltem rá, amiért itt hagyott minket, a lényeg, hogy visszajött. Valószínűleg nem sokat számított volna az sem, ha itt van, a lény túl erős volt, maximum ő is csak megsérült volna. – Mi történt? – kérdezte ezúttal hangosabban, hogy a többiek is hallják.
- Apró zűr volt, de megoldottuk. - erőltettem magamra egy mosolyt. Valahogy sejtettem, hogy a többiek nem lesznek ilyen elnézőek.
- Félig agyonvert minket egy vámpír, amíg te kirándultál. Nagyjából ennyi. – vágta rá Rane sértődötten.
- A mi munkánkért akarod majd learatni a babérokat, kutyaidomár? Nem valami kedves dolog. – folytatta a kalózruhás.
- Merre voltál Gabriel? – kérdezte valamivel kevesebb indulattal a csuhás. Kissé túlzásnak éreztem a számonkérésüket, de tudtam, hogy Gab ki tud állni magáért, nem kell félteni.
- Nem mondhatok semmit. Sajnálom, ami történt, mást nem tudok mondani, ám ezzel nem érek el semmit, tudom, mindössze ígérni tudom, hogy nem fog előfordulni többé. – kihúzta magát, és szembefordult a többiekkel. Állta vádló pillantásaikat, nem próbált magyarázkodni, egyszerűen csak vállalta tettei következményeit, ahogy mindig, ezt nagyon szerettem benne… illetve ezt is.
A többieket láthatóan mégsem sikerült meggyőznie, Rane csak gúnyosan felhorkantott, és Stragoval egyszerre elfordultak a földön heverő lény felé.
- Él még? - szegeztem a jégmágusnak a kérdést, remélve, hogy ezzel el tudom terelni a beszélgetést, majd feltápászkodtam.
- Még él, bár lehet, hogy most nincs olyan állapotban, hogy beszéljen, talán egy gyertyával meg lehetne oldani a problémát. Válaszok kellenek, legalább is nekem igen. – jelentette ki fennhangon a kalóz. Gabbal, és a Kokot hátán hurcoló Shoval csatlakoztunk a nyöszörgő lényt körülállókhoz.
- Él? nem élhet, ami halott. – a csuhásnak igaza volt, de nem igazán értettem min lepődött meg Nocturnus után.
- Részletkérdés. – intette le a kalóz. Kezdtem unni folytonos civakodásukat, és csipkelődésüket. Inkább Shoék mellé léptem, és megsimogattam a farkas pofáját, amit ő egy dörgölőzéssel honorált, csakhogy a feje már akkora volt, hogy majdnem felborított. Ahogy visszanyertem egyensúlyomat, Koko buksiját is megvakarásztam.
- Nagy voltál pamacs. – nyújtottam rá tréfásan a nyelvem. Ő csak kihúzta magát büszkén, ahogy szokta, most sem kommentálta dicséretemet. Mosolyogva fordultam vissza a lény felé.
- Nem filozófiai vitát kéne kezdeményezni erről, hanem megmenteni valahogy, hogy ki tudjuk kérdezni. – Rane kényelmetlenül megdörzsölte a mellkasán lévő, jéggel betakart sebet. Elég csúnyának tűnt, valószínűleg komoly fájdalmai lehettek, bár a kalóz sem járt sokkal jobban, az én rohadó karomról nem is beszélve.
- Ha tűzmágia nincs senkinek kéznél, akkor egy pár kovakővel meg lehetne oldani a felélesztés problémáját. – állapította meg kalózunk.
- Kaensho? – fordult Rane a farkashoz.
- Csináld. – bólintott neki Gab.
- Wolfbite. - szólt, és egy apró lángot fújt az egyik földön heverő gyertyára, amit lábammal a lény reszketeg kezéhez pöcköltem. A lángok azonnal fellobbantak, és a szerencsétlen testébe kezdtek áramolni. Bőre kicsit visszanyerte a színét, a tekintetébe is visszatért valami… erő, vagy csak büszkeség? Nem tudtam eldönteni. Kezébe vette a gyertyát, és hátát a falnak támasztva felült. Az energia lassú folyamként táplálta testét, épp csak annyi erőt adva neki, hogy fájdalmai ne vegyék el az eszét. Ahogy kicsit megnyugodott, felnézett a felette álló, őt figyelő ember – és állat – koszorúra. Szemébe visszaköltözött a félelem, keze megremegett, majd halkan megszólalt:
- Kérem! – szemeibe könnyek szöktek, teljesen kétségbeesett. – Bármit elmondok, ha megkímélik az életem.. - hanglejtésében volt valami felsőbbrendű, kicsit hasonlított a kalóz beszédstílusára, még így is, hogy meg-megremegett a hangja. Mindannyian egymásra néztünk.
- Nincs érdemem a legyőzésében, döntsetek ti. – emelte fel egyik kezét Gab jelezvén, hogy nem kíván részt venni a szavazásban. A kalóz szúrós tekintettel nézett végig rajta, talán már az is zavarta, hogy a fiú megszólalt. Hasonlóan megrovó pillantást vetettem nagyképű alkalmi társamra, hátha észreveszi magát, mivel úgy tűnt legkedvesebb elfoglaltsága mások megvetése, és lenézése. Micsoda arrogancia…
- Hallgassuk ki. Talán tud valamit, ami még a hasznunkra lehet. – vetette fel a csuhás. - És csak aztán döntsünk a sorsa felől.
- Egyetértek. – bólogattam.
- Akkor, professzor úr, öné az előjog. – hajolt meg félig a kalóz. A csuhás első meglepetéséből előrelépett, és megszólalt.
- Ki voltál egykor élőhalott? Mit keresel ezen az elátkozott helyen?
- Biztos nem fogtok bántani? – húzta össze magát.
- Megígérjük. – sóhajtottam. Bólintott, és beszélni kezdett végre.
- A nevem Arctus Adam, Hasmin der Manchtel báró hivatalnoka vagyok.. – felelte büszkén, miközben próbálta kihúzni magát. – illetve csak voltam valamikor nagyon régen. – sóhajtott megsemmisülten.
- Pontosan mikor? – kérdeztem.
- Több száz éve is már annak, hogy a báróval itt éltük fényűző, javakban bővelkedő életünket. Mert tudják mikor még éltem minden más volt. Bármit megkaphattam, amit csak kívántam, ezt persze az én bárómnak köszönhettem, ki másnak… meg persze az eszemnek. Mikor még éltem számított a tudás, a tanultság, a neveltetés, a rang. Azok voltak aztán a szép idők, amikor még... – hangosan felsóhajtottam, és a szememet forgatva nekidőltem a mellettem álló Sho oldalának, nehogy felboruljak, ha esetleg elalszom, nem hiányzott még egy sérülés. - … és a konyhában is a sürgés-forgás, mindenki azon dolgozott, hogy minket kiszolgáljon, - csillogott a szeme a számára legalábbis kellemes emlékektől. – az a sok fejedelmi vacsora, azóta sem éreztem olyan isteni ízeket. Tudják mi volt a kedvencem? Az a … ~~~ itt azt hiszem lemaradtam a sztori egy részéről.. ~~~ A kamra duzzadt az ételektől, a pincében pedig ott voltak a.. – szemei kikerekedtek, a szava is elakadt, én pedig egy csapásra felébredtem. Talán valami érdekeset is hallunk végre? Kihúztam magam, és közelebb léptem. – Istenem, az a borzalom… nem-nem-nem akarom… - szabályosan remegni kezdett.
- Hogy érti azt, hogy „mikor még élt”? – próbáltam kizökkenteni, úgy tűnt sikerült.
- Átok ül rajtam. – szegte le a fejét, és a padlóra meredt. – Azok a rettenetes, pokoli erők a mélyben. Megöltek, de nem csak megöltek, örök kárhozatra ítéltek. Csak egy báb vagyok, egy gonosz, saját vérszomját oltani képtelen rongybaba, akit kedvükre rángathatnak, akivel azt hiszik bármit megtehetnek, akit bármilyen gonoszságra rákényszeríthetnek. – kiszáradt szemei most könnybe lábadtak.
- Egy pillanat. – szólt közbe a csuhás. - Azt mondta, hogy titkár volt a báró mellett. Akkor jelen kellett lennie a kúria építésekor. – odafordult a földön heverő szerencsétlenhez. – Amikor ezt a házat emelték, történtek furcsa dolgok az építés során?
- Igen, ott voltam, de nem tudok semmi furcsaságról beszámolni... a munkások sokszor nem akartak dolgozni, mert valami ostoba babonát emlegettek, és hogy féltek, de sosem értettem... – rázta a fejét értetlenül.
- Meg lehet törni az átkot? Egyáltalán hogyan szabadult el és pecsételte meg a nemes és háztartása sorsát? – faggatózott tovább a csuhás.
- Sajnos nem tudom, hogyan kezdődött, de a Gróf volt az első, aki...átváltozott... megölt egy-két szolgát, de azok visszatértek másnap saját sírjaikból... – jajj nekem, ez túl ismerősen hangzik. Úgy látszik itt északon nem bírnak nyugton maradni a hullák.. - és ez így ment, emberek eltűntek, majd visszatértek ezzel az...erővel. Sajnos nem tudom, meg lehet-e törni, de ettől az átoktól is félek...
- Mond magának valamit a Dirge of Darkness céhnév és a vezetője Nocturnus neve? Ha igen emlékszik esetleg a céh jelére?
- Ismerős a név, de sajnos nem ismerem se az illetőt, se a céh nevét! Pedig ismertem sok céhet... – hát ezzel nem vagyunk beljebb…
- És mi lett a báróval? – kérdeztem.
- Az én báróm adta nekem a gyertyáimat… azt mondta tartsam távol a kúriától a fosztogatókat, aztán… - szipogni kezdett.
- Aztán? – türelmetlenkedtem.
- Aztán, amikor a személyzetet is elragadta az átok, lement a mélységbe. – elpityeredett, aztán szipogva, kérdőn nézett körbe rajtunk.
- Ígéretünket betartjuk kegyetlen szellem. Menj, és többet ne is lássunk. – bocsátotta el a kalóz, mintha csak egy cselédlányt küldött volna el, akinek egyetlen vétke az volt, hogy langyos kávét szolgált fel az uraságnak. Mindenesetre a vénnél is vénebb élőholt nagy nehezen talpra tornázta magát, aztán lassan, nehézkes léptekkel elcsoszogott a folyosón.
- Akkor nézzük meg azt a pincét. - jelentettem ki, miközben bekukkantottam a karomon lévő kötés alá. A fájdalom már enyhült valamicskét, és úgy tűnt a romlás nem terjed tovább a karomon. Visszahajtottam a rongyot, és a többiekkel együtt elindultam a pincelejárathoz.

A folyosók falairól leakasztottunk néhány fáklyát, aztán lementünk a koromsötét, dohos helyiségbe. Arisa és Sho túlméretesnek bizonyultak, így őket kint hagytuk a lejáratnál, Kokonak is a lelkére kötöttem, hogy maradjon Shoval, ki tudja mivel találkozunk odalent, biztonságosabbnak tűnt, ha kint maradnak mind a hárman.
A legkellemetlenebb az a borzalmas szag volt, ami odalent terjengett. Muszáj voltam vastag pulóverrel fedett karomat az orromra tapasztani. A falak alig látszottak ki a lomok alól, mindenütt ládák, boroshordók, rohadt ételmaradékok, palackok, és törött üvegek hevertek.
- Igazán rendet rakhattak volna, mielőtt zombivá vá… - egy kövér, szőrös, öklömnyi méretű fekete pók ereszkedett elém a plafonról. Fenyegetőn lengedezett szemmel alig látható, vékony fonalán, és mind a nyolc szemével engem méregetett, mint éhes vadász, a sarokba szorított prédáját. Megfagytam, mozdulni sem mertem, kirázott a hideg. Kész vége. Elbuktuk a küldetést. Most meghalok. Már szédültem, amikor egy kéz úszott be a látóterembe, méghozzá a csuhás keze. Lassan a szörnyeteghez tolta a kézfejét, az pedig rámászott. Bátor ember, nem mondom.. Az óriáspókkal a kezén elsétált egy szebb napokat is megélt szekrényhez, és letette annak ajtajára vérszomjas támadómat.
- Veszély elhárítva.- Kifújtam a visszatartott levegőt.

Nem gondoltam, hogy egy ilyen találkozást élve megúszok, de úgy látszik vannak még csodák. Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a pince sötétjében, a szag is egyre elviselhetetlenebbé vált. Egy kisebb helyiségbe lyukadtunk ki, aminek a falán egy vörös szimbólum díszelgett. Olyan volt, mintha valaki az ujjával mázolta volna fel a nyirkos kövekre, itt-ott el volt kenődve, vagy régen megszáradt cseppekben nyújtózott a föld felé, ahol túl sok festéket használtak. Egyszerűsége ellenére szépen kivehető volt, mit akart ábrázolni az alkotó. Egy a markolatnál angyalszárnyakkal díszített tőr volt, amit számomra ismeretlen rúnák zártak koszorúba. Érdeklődve közelebb léptem, még a karomat is elfelejtettem az arcom elé tartani, bár egészen hozzászoktam már a szaghoz.
- Jéé.. Vajon mi lehet ez? - Kinyújtottam a jobb kezem, hogy megérintsem.
- Lehet, hogy csapda. Nem kérsz valami fedezé… - hozzáértem, a fal pedig megremegett. - ..ket? – arcát a kezébe temetve rázta a fejét a jégmágus.
- Ehhe… - vigyorogtam zavartan, és hátrébb léptem, a fal ugyanis megnyílt a korábbinál is rettenetesebb szaggal ajándékozva meg amúgy is elgyötört szaglószerveinket. Ismét a karomba temettem arcom. A nyílás egy meglehetősen instabilnak tűnő, réges-régi falépcsőt tárt fel. Nem láttunk le a végéig, az odalent lappangó sötét szinte természetellenes volt. Némán megegyeztünk, hogy lemegyünk, Gab pedig vállalta, hogy indul elsőnek. Rane egy masszívnak tűnő jégpajzsot idézett a fiú bal karjára, aztán elindult a rozoga tákolmányon. Én elővettem a kodachimat, és megtöltöttem mágiámmal, jobb mindenre felkészülni, és még plusz fényt adott a mély sötétségben, amibe leereszkedni készültünk…


A hozzászólást Atsui Orestes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 16, 2012 2:23 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Adelus Morningway
Gealdor
Gealdor
Adelus Morningway


Hozzászólások száma : 232
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Mar. 06.
Age : 34
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus céh

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 4
Jellem:

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeKedd Feb. 14, 2012 9:10 pm

A harcnak vége volt. Az utolsó gyertya lángjának ellobbanásával egy időben a szörnyeteg is összerogyott. Egy ideig még kínlódott, végül elcsendesedett, ahogy homály borult a teremre. Hangos futás zaja verte törte meg a harc utáni csöndet, és egy pillanattal később már éreztem ahogy két alak belép a terembe, és az aurám hatósugarába.
Lazítottam a testtartásomon. Csak Gabriel és Kensho ért vissza. Fém csendült a koszos márványkövön, majd tűz ragyogó fénye lobbant fel a lángfarkas hátán. Gabriel ott térdelt Atsui mellett, és valamit suttogott kedvese fülébe.
– Mi történt? – kérdezte felénk fordulva.
- Apró zűr volt, de megoldottuk. – mosolygott bágyadtan Atsui. Gond? Inkább hatalmas nagy szerencsénk volt, hogy csak egy ilyen élőhalott akadt az utunkba, jól támadható gyenge ponttal. Túl jól emlékeztem még arra a három hasonló lényre akik feltámasztották a megbízónkat.
- Félig agyonvert minket egy vámpír, amíg te kirándultál. Nagyjából ennyi. – vágta rá Rane. A hangján lehetett érezni, hogy ő is haragszik a kardforgatóra, aki csak a csata végén jelent meg. Valahogy kissé deja vu érzés kerített hatalmába Gabriellel kapcsolatban.
- A mi munkánkért akarod majd learatni a babérokat, kutyaidomár? Nem valami kedves dolog. – Strago a szokott stílusában szólalt meg inkább vádolva, mint kérdezve a Dragon Fangos fegyvermágust.
- Merre voltál Gabriel? – kérdeztem jóval halkabban, mint a többiek. Ugyan én is haragudtam rá, de, annyira nem, hogy kiabáljak vele.
- Nem mondhatok semmit. – Rázta meg a fejét tagadólak a fegyver mágus - Sajnálom, ami történt, mást nem tudok mondani, ám ezzel nem érek el semmit, tudom, mindössze ígérni tudom, hogy nem fog előfordulni többé. – kihúzta magát, szembefordult velünk, állva a vádló és szemrehányó pillantásainkat. Nos, az ígérete engem nem győzött meg. Gabriel már másodjára, távozott egy küldetésről, és nem voltam biztos benne, hogy harmadjára nem fog e cserbenhagyni minket. De legalább most visszajött.
A többieken sokkal jobban látszott a haragjuk. Főleg Szerencsevadászon és Ranen. Mindketten a földön heverő lény felé fordultak, ami szánalmasnak tetszett a lángfarkas ragyogó fényében.
- Él még? – Kérdezte Atsu, miközben talpra állt.
- Még él, bár lehet, hogy most nincs olyan állapotban, hogy beszéljen, talán egy gyertyával meg lehetne oldani a problémát. Válaszok kellenek, legalábbis nekem igen. – Közölte határozottan Strago. Lerítt róla, hogy ha kell nem fog félni válogatni a kihallgatás eszközeiben.
- Él? Nem élhet, ami halott. – Jegyeztem meg komoran. Ez nem élet, hanem elátkozott létezés, aminél a halál is jobb. Túl sok sétáló tetemet láttam már, amik néha ma is kísértenek az álmaimban.
- Részletkérdés. – intett le a kalóz. Kivételesen nem fűzött hozzá semmilyen gúnyos kommentárt.
Miközben mi a lényt figyeltük Atsui Gabriel farkasát simogatta, és a saját Familliársát dicsérgette.
- Nem filozófiai vitát kéne kezdeményezni erről, hanem megmenteni valahogy, hogy ki tudjuk kérdezni. – Jelentette ki Rane. A jégmágus ahogy tudta ellátta magát. Sebét jéggel fedte be, hogy enyhítse a fájdalmát. Sajnos Atsui és Strago is megsebesült. Egyedül én úsztam meg karcolás nélkül az összecsapást. Ezért kicsit rosszul is éreztem magam. Úgy éreztem nem sikerült elég hatékonyan küzdenem. Ha az lettem volna akkor nem sebesültek volna meg a társaim. Lehet védekezés helyett inkább támadnom kellett volna. Vagy legalább megvédhettem volna a többieket. Keserű gondolataimból egy gyertya lobbanása rángatott vissza a valóságba. Gabriel lángfarkasa rálehelt az egyik fekete gyertyára, némi életerőt adva így a földön kínlódó szörnyetegnek.
A lény megfeketedett bőre, lassan kezdett újra halott sápadt színt ölteni, szemeibe pedig visszatért a vörös izzás egy része.
Görcössen szorítva a gyertyát a lény felült és ránk emelte elkínzott tekintetét. Korábban félelmetesnek, tűnt. És sötét nemesség áradt belőle, mint abból a háromból ott a toronyban. De most csak egy roncs volt, félig élet és halál között. Mikor megszólalt hangja félelemtől remegett.
Kérem! Bármit elmondok, ha megkímélik az életem..- Volt benne még a félelem mellett is némi számító ravaszság. Hallottam miről beszéltünk és igyekezett ebből előnyt kovácsolni.
- Nincs érdemem a legyőzésében, döntsetek ti. – emelte fel kezét tartózkodva Gabriel, kivonva magát a felelősség alól. Szerencsevadász meglehetősen kellemetlen pillantást küldött a fegyvermágus felé. Jól ismertem ezt a tekintetet. Számtalanszor láttam már Strago arcán beszélgetéseink során. Atsui kiállt kedvese mellett, és fenyegetően nézett Stragora, ám a földmágus nem értette a célzást.
- Hallgassuk ki. Talán tud valamit, ami még a hasznunkra lehet. –vetettem fel. Jobbnak láttam, ha nem húzzuk tovább az időt. Bár még mindig zavart Gabriel érthetetlen cselekedete, igyekeztem napirendre térni felette, és elkerülni a további vitákat. Ennek pedig egyik módja az ha erre a borzalmas feladatra koncentrálok. - És csak aztán döntsünk a sorsa felől.
- Egyetértek. - Állt mellém Atsui
- Akkor, professzor úr, öné az előjog. – hajolt meg felém gunyorosan Szerencsevadász. Egy pillanatra meglepődtem. Azt hittem átveszi kezdeményezést, de végül is nem számított a dolog nagyon. Odaálltam a lény elé tárásim védőgyűrűjében, miközben gyorsan átgondoltam a kérdéseimet.
- Ki voltál egykor élőhalott? Mit keresel ezen az elátkozott helyen?
- Biztos nem fogtok bántani? – húzta össze magát.
- Megígérjük. – mondta Atsui.
- A nevem Arctus Adam, Hasmin der Manchtel báró hivatalnoka vagyok.. – mutatkozott be olyan büszkeséggel, ami csak az arisztokratákra jellemző. – illetve csak voltam valamikor nagyon régen.
- Pontosan mikor? – kérdeztem. Rég megtanultam, hogy az egyes eseményekben gyakran az idő fontosabb tényező mint a hely.
- Több száz éve is már annak, hogy a báróval itt éltük fényűző, javakban bővelkedő életünket. Mert tudják mikor még éltem minden más volt. Bármit megkaphattam, amit csak kívántam, ezt persze az én bárómnak köszönhettem, ki másnak… meg persze az eszemnek. Mikor még éltem számított a tudás, a tanultság, a neveltetés, a rang. - ábrándozott nosztalgikus mosollyal az arcán. - Azok voltak aztán a szép idők, amikor még... - és csak folytatta a monológját egyre több érdekes dolgot idézve fel a múltjából. Beszéde meglehetősen csapongó volt, bár érződött rajta az egykori kifinomultság. -… és a konyhában is a sürgés-forgás, mindenki azon dolgozott, hogy minket kiszolgáljon. Az a sok fejedelmi vacsora, azóta sem éreztem olyan isteni ízeket. Tudják mi volt a kedvencem? - kérdezte és elkezdte felsorolni az ételeket. Nem szóltam közbe. Hagytam hadd beszéljen. Bár eddig semmit sem mondott, ami kapcsolatban állhat a jelennel. - A kamra duzzadt az ételektől, a pincében pedig ott voltak a.. – szemei váratlanul kikerekedtek, és elhalhatott. Kis csaptunk azonnal éberebbé vált, és sokkal jobban figyelt a lényre.
– Istenem, az a borzalom… nem-nem-nem akarom… - dadogta remegve, miközben maga köré csavarta szakadt köpönyegét.
- Hogy érti azt, hogy „mikor még élt”? – Kérdezett közbe Atsu.
- Átok ül rajtam- .felelte egy idő után a padlóra meredve. – Azok a rettenetes, pokoli erők a mélyben. Megöltek, de nem csak megöltek, örök kárhozatra ítéltek. Csak egy báb vagyok, egy gonosz, saját vérszomját oltani képtelen rongybaba, akit kedvükre rángathatnak, akivel azt hiszik bármit megtehetnek, akit bármilyen gonoszságra rákényszeríthetnek.
- Egy pillanat. – szóltam közbe. Valami szöget ütött a fejembe, és mindjárt meg is kérdeztem a lénytől. - Azt mondta, hogy titkár volt a báró mellett. Akkor jelen kellett lennie a kúria építésekor. Amikor ezt a házat emelték, történtek furcsa dolgok az építés során?
- Igen, ott voltam, de nem tudok semmi furcsaságról beszámolni... a munkások sokszor nem akartak dolgozni, mert valami ostoba babonát emlegettek, és hogy féltek, de sosem értettem... – rázta a fejét értetlenül.
Hát persze hogy nem, gondoltam magamban. Te sose voltál mágus. Nem tudhattad, hogy az urad egy nekromanciával szoros kapcsolatot ápoló céh egykori központja felé építette a kúriáját, és azért történnek azok a furcsaságok.
- Meg lehet törni az átkot? Egyáltalán hogyan szabadult el és pecsételte meg a nemes és háztartása sorsát? – Kérdeztem. Nem árt ha mi is résen leszünk, nehogy minket is elérjen az átok. Jobb ha tudjuk mivel is állunk szemben.
- Sajnos nem tudom, hogyan kezdődött, de a Gróf volt az első, aki...átváltozott... megölt egy-két szolgát, de azok visszatértek másnap saját sírjaikból... és ez így ment, emberek eltűntek, majd visszatértek ezzel az...erővel. Sajnos nem tudom, meg lehet-e törni, de ettől az átoktól is félek...
Túl szép lett volna, ha bármit is tudott volna, de legalább megkérdeztem. Ám az alapján amit elmondott úgy véltem, hogy az átok forrása a báró lesz, aki akarva, akaratlanul elindította ezt az egészet.
Mond magának valamit a Dirge of Darkness céhnév és a vezetője Nocturnus neve? Ha igen emlékszik esetleg a céh jelére?
- Ismerős a név, de sajnos nem ismerem se az illetőt, se a céh nevét! Pedig ismertem sok céhet...
Én se ismertem ezt a céhet Noctrunus előtt. Pedig Eraban sok régi legendás céh nevét meg kellett tanulnunk. Volt köztük nem egy sötét céh is. Fontosak voltak, hisz a mágia része a mindennapi életünknek, és varázslók és szervezeteik cselekedetei formálták a királyságot már a múltban is. Sajnos minden jel arra mutat, hogy törölték a Dirge of Darknesst a céhek közül. Nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom miért.
- És mi lett a báróval? – kérdeztem inkább valami mást, ami fontos.
- Az én báróm adta nekem a gyertyáimat… azt mondta tartsam távol a kúriától a fosztogatókat, aztán… - válaszolt szipogva.
- Aztán? - szúrta közbe Atsui idegesen ácsorogva Kensho mellett.
- Aztán, amikor a személyzetet is elragadta az átok, lement a mélységbe.
- Ígéretünket betartjuk kegyetlen szellem. Menj, és többet ne is lássunk. – bocsátotta Strago. A lény lassan talpra állt és az utolsó égő gyertyát dajkálva eloldalgott a sötét ház folyosóin.
- Akkor nézzük meg azt a pincét. - jelentette ki Atsu, és már indultunk is. A világítást fáklyákkal oldottuk meg. Miközben mentünk az élőhalott szavain gondolkodtam.
Biztos voltam benne, hogy további élőholtakra kell számítanunk, valamit annak is nagy a valószínűsége, hogy nem most láttunk a gyertyákhoz hasonló tárgyat. Még jól emlékeztem a gömbre amit az egyik vámpír használt a toronyban. A fekete gyertyák nagyon arra emlékeztettek.
A familliársokat kint hagytuk. A koala kivételével túl nagyok voltak, hogy velünk jöjjenek, és Atsui is rábeszélte Kokot, hogy kint várjon a lángfarkas meg a szárnyas kígyó mellett.
Ahogy egyre lejjebb jutottunk, úgy lett egyre borzalmasabb a szag. Mindet átitatott, és beborított a pusztulás és a bomlás gyomorforgató szaga. Mindenki megpróbált valahogy védekezni ellene nem túl sok sikerrel. Én igyekeztem nem elhányni magamat, miközben a falakat takaró törmelék és szemét kupacokat kerülgettük. Több száz év hordaléka, gyűlt itt fel.
- Igazán rendet rakhattak volna, mielőtt zombivá vá… - Kezdte Atsu ám váratlanul megdermedt, valami vékony fonál előtt. Úgy látszik ő is azok közé a lányok közé tartozik akik a világból is kifutnak egy pók láttán. Hát mindenkinek megvannak a maga félelemi gondoltam komoran, miközben odasétált a lányhoz, és kezemet a pók felé nyújtottam. Atsu még levegőt se mert venni miközben, a kis állat rámászott a kezemre. Jó nagy példány volt, de nem féltem tőle hogy megcsíp. Odamentem az egyik szekrény roncsához és leraktam a nagy pókot az ajtajára.
- Veszély elhárítva- jegyeztem meg. És folytattuk az utat a pincerendszeren át, míg végül egy kisebb helyisége jutottunk. Egy jel volt a falra festve. Nem volt túl jó munka, sőt kifejezetten pocsék volt. Akárki is készítette, először fogott az kezébe ecsetet. Már ha egyáltalán azt használt ehhez a jelhez. Ám az elfolyt festék, és az eltelt idő ellenére is jól látszott mit akart ábrázolni a kontár festő. Egy a markolatnál angyalszárnyakkal díszített tőrt, amit rúnák zártak koszorúba.
A rúnák ismerősek voltak, de nem ugrott be melyik mit jelent. Majd ha lesz időm kikeresem őket a könyvemből, határoztam el magamban.
- Jéé.. Vajon mi lehet ez? - nyúlt Atsu a jel felé.
- Lehet, hogy csapda. Nem kérsz valami fedezé… - Szólalt meg figyelmeztetően Rane, de ekkor a homokmágus megérintette a jelet- ..ket?
Rane megcsóválta fejét, arcát a kezei mögét rejtve.
- Ehhe… - vigyorgott Atsu zavartan, majd hátralépett, a falon megnyíló járat elől.
A bűz újult erővel csapott le ránk, pont mikor már sikerült egy kicsit megszokni. Erőnek erejével igyekeztem megőrizni a gyomrom tartalmát. Ám éreztem, hogy ez már nem fog sokáig menni.
A nyílás egy veszélyesnek tűnő, korhadt falépcsőt tárt fel. Fáklyáink fénye hamar elveszítette harcát a sötétséggel. Csupán a lépcső felső pár fokát olt képes megvilágítani. Az én érzkeim egy kicsit tovább nyúltak. Körülöttünk csak kő és föld volt minden irányban. Csupán ez a lépcső vezetett át rajtuk. Nem volt semmi az útban. Nem éreztem rejtett beugrókat, csapdákat rejtő fülkéket, semmit. Remélem ilyen tiszta és egyértelmű lesz az út a további részén is. Intettem, hogy az elején tiszta az út. Rane és Strago tudta miről van szó. A jégmágus egy jégpajzsot rakott Gabriel bal karjára, hogy legyen némi védelme, ha már ő megy elől. Atsui mellettem a kardját töltötte fel varázserejével, én pedig egy narancsszínben ragyogó labda méretű matérai gömböt idéztem meg. Ugyan volt egy fáklya a kezemben, de a kis gömbnek is megvolt am aga haszna. Előrelebegtettem Gabriel elé, hogy a fény részben megvilágítsa az utat, és az esetleges veszélyeket.
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeCsüt. Feb. 16, 2012 3:04 pm

Fel voltam rá készülve, hogy mi fog következni. Szó nélkül hagytam itt őket, és ráadásul még rendes magyarázatot sem adhatok nekik a dologról. Egyedül Atsuinak mondhattam el Synestra és Everoth titkát, és egy jó ideig, talán évekig, ez így is marad. Így hát az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy szó nélkül állom a megvető, lenéző pillantásokat, esetleg az átkozódást és a vallatást. Ennek ellenére Atsui meg sem próbált felelősségre vonni, pedig tőle is, úgymond elvártam volna, hogy legalább kérdőre von, amiért cserbenhagytam őket.
- Apró zűr volt, de megoldottuk. - erőltetett egy mosolyt az arcára, de éreztem, hogy nem őszinte, csak a bűntudattól akart védeni, vagy talán a többiek előtt kiállni mellettem.
- Félig agyonvert minket egy vámpír, amíg te kirándultál. Nagyjából ennyi. - csapott le a mondatomra Rane, hangjából érezhető volt a harag.
- A mi munkánkért akarod majd learatni a babérokat, kutyaidomár? Nem valami kedves dolog. - dohogott Strago
Teljesen érthető volt a reakciója, sőt, Adelusét is hasonlóra tippeltem volna azok után, hogy ott hagytam őket egy küldetésen, ám a csuhás minden agressziót félre téve vont kérdőre.
- Merre voltál, Gabriel? - ez a csevegő, halk hangnem talán még rosszabb volt, mint Rane dühkitörése, vagy Strago szarkazmusa. Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor Hitsu mester atyai hangon teremtett le azért, mert túl agresszív voltam a vívópartneremmel… Ennek ellenére, nem mondhattam semmit.
- Nem mondhatok semmit. Sajnálom, ami történt, mást nem tudok mondani, ám ezzel nem érek el semmit, tudom, mindössze ígérni tudom, hogy nem fog előfordulni többé. - Töprengésem eddig tartott, szembefordultam a társasággal, és egyenes háttal, rezzenéstelen arccal álltam a tekinteteket, vártam, hogy folytatódik Rane és Strago dühöngése, ám megkönnyebbülésemre nem ez történt, a földön fekvő, Nocturnusra meglehetősen hasonlító, ám sokkal szánalmasabban kinéző lény felé fordították a tekintetüket.
- Él még? - kérdezte Atsu, miközben felsegítettem.
- Még él, bár lehet, hogy most nincs olyan állapotban, hogy beszéljen, talán egy gyertyával meg lehetne oldani a problémát. Válaszok kellenek, legalábbis nekem igen. - Strago határozott volt, talán az első olyan vonás, ami szimpatikusnak mutatta a szememben, mióta elindultunk a toronyból.
- Él? Nem élhet, ami halott. - szólt vissza Adelus
- Részletkérdés.
Én elfordultam, és Atsu, Koko és Kaensho társaságában álltam meg.
- Nem filozófiai vitát kéne kezdeményezni erről, hanem megmenteni valahogy, hogy ki tudjuk kérdezni.
Ahogy végignéztem a társaságon, valahol mélyen megértettem, hogy miért ennyire mérgesek. Nem is azért, mert cserbenhagytam őket, hanem, mert ezért megsebesültek. Rane és Strago ránézésre egyszerű vágott sebet kapott, ellenben Atsuiéval, ami, bár nem vérzett, közel sem volt bíztató látvány, első ránézésre inkább mondtam volna egyfajta romlásnak a bőrön, vagy valamilyen járványos betegség első jelének, mint sebesülésnek, ellenben ő egyáltalán nem problémázott, nem úgy, mint a két úriember, ám ezt szó nélkül hagytam, valószínűleg csak azért, mert nem akart még ő is vádolni. Elég, ha én tudom, hogy hiba volt nem szólni nekik, hogy várjanak meg…
- Ha tűzmágia nincs senkinek kéznél, akkor egy pár kövakővel meg lehetne oldani a felélesztés problémáját.
- Kaensho? - fordult Rane a farkashoz, ám ő süketnek tettette magát. Kaenshotól várható volt, hogy az előző vádaskodásért cserébe a figyelem és a tisztelet legkisebb szikráját sem fogja mutatni nekik. Ám gyűlölködés helyett Blaze egyszerű, és nagyszerű szokását, a közönyt használta.
- Csináld. - bólintottam neki.
- Wolfbite. - lehelt egy félreeső gyertya felé apró lángot, ami azonnal fellobbantotta a kanócot.
A lény lassan ébredezni, mozogni kezdett. A gyomrom is felfordult a vontatott mozgása láttán, és a kinézete még csak pont volt az i-n. Lihegett, és megmarkolta a gyertyát, hátát a falnak vetve bámulta a lángot, miközben a szemeiben valami földöntúli gyúlt, amiről nem tudtam levenni a tekintetem. Aztán felnézett ránk, és a szánalmas külsejű lény halkan, remegő hangon szólt hozzánk.
- Kérem! Bármit elmondok, ha megkímélik az életem! - szólt arisztokrata módján, de engem nem tudott megnyerni magának. Büszke magára, ez után a mondat után? Ha nem lenne az ellenségem, csak egy a tömegből, akkor is minimum felnégyelném. Elárul mindent, hogy mentse a koszos, tyúkszaros életét? Erre aztán tényleg büszke lehet… Szavai után egymásra nézett a társaság, hogy mi legyen vele.
- Nincs érdemem a legyőzésében, döntsetek ti. - emeltem fel a kezem. Amiért nem tettem semmit, azzal nem rendelkezhetem, engem így neveltek, és ehhez is tartom magam. Nem a felelősség alól bújtam ki, csak egyszerűen nincs jogom hozzá. Ám ezt valószínűleg nem is gondolták át a társaim, legalábbis Strago szúrós tekintetéből ezt hámoztam ki, én viszont csak mosolyogtam rá szó nélkül.
A gyűlölet és az idegesség olyan méreg, amit ő vesz be, és azt várja, hogy nekem legyen bajom. Ez a fajta érzelem csak és kizárólag akkor hasznos, ha a gondolatokat tettekre tudja váltani az ember, mondjuk harcban. Elvégre harcban a harag és a gyűlölet a legjobb fájdalomcsillapító.
- Hallgassuk ki. Talán tud valamit, ami még a hasznunkra lehet. - mondta Adelus, és ebben mind egyetértettek, Stragotól pedig egy epés megjegyzést is kapott. Úgy látom ebben a kalózruhásban csupán a határozottsága lesz az egyetlen szimpatikus dolog.
- Ki voltál egykor, élőhalott? Mit keresel ezen az elátkozott helyen? - kezdte a vallatást a csuhás.
- Biztos nem fogtok bántani? - húzta össze magát a lény, hogy még szánalmasabbnak tűnjön. Most kezdtem érteni, mi az a szemében, amit felfedezni véltem. Ravaszság, fondorlat.
- Megígérjük. - mondta Atsui.
- A nevem Arctus Adam, Hasmin der Manchtel báró hivatalnoka vagyok.. illetve csak voltam valamikor nagyon régen.
- Pontosan mikor?
- Több száz éve is már annak, hogy a báróval itt éltük fényűző, javakban bővelkedő életünket. Mert tudják mikor még éltem minden más volt. Bármit megkaphattam, amit csak kívántam, ezt persze az én bárómnak köszönhettem, ki másnak… meg persze az eszemnek. Mikor még éltem számított a tudás, a tanultság, a neveltetés, a rang. Azok voltak aztán a szép idők, amikor még... - szószátyár egy fickó volt, az tény. Egyszer kérdezzen tőle valamit az ember, és azonnal ömlik belőle a haszontalan, és minden jel szerint teljesen unalmas információ, miközben ő elszórakozik a régmúlt emlékeken… -… és a konyhában is a sürgés-forgás, mindenki azon dolgozott, hogy minket kiszolgáljon. Az a sok fejedelmi vacsora, azóta sem éreztem olyan isteni ízeket. Tudják mi volt a kedvencem? - Úgy őszintén, kit érdekel? A halál torkában van, legalábbis, a másodikéban, elárulja az urát, aki oly sok minden nyújtott neki, és pont most sorolja fel, ha egy kis gerincesség lenne benne, legalább most észbe kapna, hogy mit csinál… - A kamra duzzadt az ételektől, a pincében pedig ott voltak a.. – Elzárták a csapot. A felesleges beszédnek vége, még maga a kihallgatott is megrémült – Istenem, az a borzalom… nem-nem-nem akarom… - köpenyét is maga köré csavarta, hogy védelmet nyújtson a szörnyű dolgok ellen, amit csak említett. Milyen istene lehet ENNEK? Nem tudtam rá emberként tekinteni. Nem tudtam megbízni benne, egyetlen szavát se hittem el, semmit. Igazából, Nocturnus szavait is sokáig forgattam az agyamban, és végtére arra jutottam, hogy akármilyen jónak tűnik a fickó, jobb lesz nyitva tartani a szememet, ahogy Synestra is tanácsolta, s bár varázserővel, jóval felettem áll, talán a bajt el lehet kerülni.
- Hogy érti azt, hogy mikor még élt? - kérdezte Atsui.
- Átok ül rajtam. - felelte egy levegővételnyi szünet után a padlót fixírozva. - Azok a rettenetes, pokoli erők a mélyben. Megöltek, de nem csak megöltek, örök kárhozatra ítéltek. Csak egy báb vagyok, egy gonosz, saját vérszomját oltani képtelen rongybaba, akit kedvükre rángathatnak, akivel azt hiszik bármit megtehetnek, akit bármilyen gonoszságra rákényszeríthetnek.
Remek, egy élőholt, aki mártírkodik. Ha csak egy báb, amit kedvükre mozgatnak, hogy tud kiadni ilyen információkat? Majd elhiszem, ha kézzel fogható, ésszerű bizonyítékot látok arra, amit elmond.
- Igen, ott voltam, de nem tudok semmi furcsaságról beszámolni... a munkások sokszor nem akartak dolgozni, mert valami ostoba babonát emlegettek, és hogy féltek, de sosem értettem...
- Meg lehet törni az átkot? Egyáltalán hogyan szabadult el és pecsételte meg a nemes és háztartása sorsát?
- Sajnos nem tudom, hogyan kezdődött, de a Gróf volt az első, aki...átváltozott... megölt egy-két szolgát, de azok visszatértek másnap saját sírjaikból... – deja vu - és ez így ment, emberek eltűntek, majd visszatértek ezzel az...erővel. Sajnos nem tudom, meg lehet-e törni, de ettől az átoktól is félek...
- Mond magának valamit a Dirge of Darkness céhnév és a vezetője Nocturnus neve? Ha igen emlékszik esetleg a céh jelére?
- Ismerős a név, de sajnos nem ismerem se az illetőt, se a céh nevét! Pedig ismertem sok céhet...
- És mi lett a báróval?
- Az én báróm adta nekem a gyertyáimat… azt mondta tartsam távol a kúriától a fosztogatókat, aztán… - szipogni kezdett.
- Aztán?
- Aztán, amikor a személyzetet is elragadta az átok, lement a mélységbe. – sírni kezdett. Először mozdult meg bennem valami, ami azt súgta, hogy életben kéne hagynunk. Talán már évszázadok óta nem is látta a gazdáját, aki talán szó nélkül hagyta itt, sorsára, ez pedig az édes bosszú, amit vehet rajta, és mi vagyunk a bosszú angyalai. Mindenesetre nem lankadt bennem a gyanú, hogy ezzel a szivarral még lesz problémánk, ha nem teszük el láb alól, azonban az én véleményem most nem sokat számított, a többség akarata döntött.
- Ígéretünket betartjuk kegyetlen szellem. Menj, és többet ne is lássunk. - Legalább azt megkérdezték volna, hogy van-e gyógymód erre a sebre Atsui karján... Vajon meddig tartana neki visszajönni, az égő gyertyával meggyújtogatni ezeket, és amikor feljövünk átharapni a torkunkat?...
- Akkor nézzük meg azt a pincét. - jelentette ki Atsu, és, pár fáklyát megragadva, Kaensho varázserejével spórolandó, elindultunk lefelé. A pince lejáratánál megnyitottam a tárhelyemet, és a táskám egyik zsebéből elővettem két sípot, mindkettő vékony bőrszíjra volt fűzve. Letérdeltem Kaensho elé.
- Ezt itt hagyom, a pince túl szűk lesz nektek Arisával. - eközben Atsu rábeszélte Koko-t, hogy maradjon fent, úgyhogy amint átmászott Koko hátára, rövidebbre téptem a szíjat a sípon. - Ez a tiéd, nagyfiú. - akasztottam a nyakába.- Ha bármi baj történik, fújd meg, én hallani fogom. - akasztottam a nyakamba a másikat. - Vedd úgy, hogy rád vannak bízva a lányok, vigyázz rájuk! - mosolyodtam el, és az öklömet kinyújtottam felé, ő körbeforgatta a szemét, és lustán felemelte az övét, hogy belebokszoljon.
- Nem értem mit akar jelenteni, de ha már másodszor kéred… - elmosolyodtam, és megszaporáztam a lépteimet, hogy beérjem a pár lépéssel előttem járókat.
A kellemetlen, ám kegyetlenül erős hulla és rohadásszag, a rendetlenség, az omladozó, penészes falak, és a szemét látványán kívül éppen Adelust láttam, ahogy egy szekrény ajtajára helyez át egy nagyobb pókot. Mellette Atsui állt, lélegzetvisszafojtva, úgyhogy nem kellett hozzá sok ész, hogy kiderítsem, Atsu úgy látszik, semmitől sem fél, de egy pók elől kifut a világból.
Felzárkózva melléjük egyre mélyebbre haladtunk, én pedig egyre másra Atsui sebét méregettem. Úgy véltem, jobb lesz szemmel tartanunk, nehogy tovább terjedjen, bár sok mindent nem tudtunk volna tenni ellene, hiszen egyedül talán Nocturnus tud ellene tenni valamit. Az egyetlen, ami talán segíthetett volna rajta, hogy fogjuk, és azonnal visszaküldjük az egyik familiárissal a toronyba.
A falon egy érdekes, ámde randa ábrára lettünk figyelmesek. A gyatra fényviszonyok mellett talán sötétvörös színű tőr volt ábrázolva, aminek markolatából két szárny ágazott el, és az egész alakzatot egy sor, ismeretlen rúna vette körbe. Mielőtt Rane intő szavai bárki fülébe értek volna, Atsu kényszeres tapogathatnékja célba ért, és megérintette az ábrát, ami mögött a falon megnyílt egy átjáró, újabb, sokkalta erőteljesebb bűzrohamot indítva felénk. Még jó, hogy Kaenshot nem hoztuk, ebben a bűzben lehet, hogy szaglását vesztette volna. Felállítottam a köpenyem gallérját, és arcomat elrejtettem mögé, hogy a bűz elől valamelyest védjem magam, ám nem sok sikerrel.
- Megyek elsőnek. - szóltam. Ennek két oka volt, mivel egyikünk sem volt fegyvermágus rajtam kívül, így fizikumban és közelharcban én voltam a legjobb, ezt minden felvágás és kérkedés nélkül kimondhattam. Másrészt, hogy égett bennem a vágy, hogy bizonyítsak Rane és Adelus előtt, hogy rajtam kívül álló okok miatt hagytam őket ott a vámpír elleni harcban, és, hogy őszinte legyek, Stragoról alkotott jelenlegi véleményem szerint vele csak többen vagyunk. A képességei nem elhanyagolhatóak, de mint ember, nem izgatott. A bizalmára nem volt szükségem, csak a segítségére.
Rane egy jégpajzsot alkotott a karomon, kérés nélkül. Talán szűnt a haragja, vagy csak annyira azért nem volt dühös, hogy engedjen meghalni. Denarimet leakasztva a hátamról, a bal karomat magam elé emelve, a kardot a pajzs mellett előre szegezve, szúrásra készen tartva indultam el lefelé.


A hozzászólást Gabriel van Chantai összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Feb. 17, 2012 7:54 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw


Hozzászólások száma : 809
Aye! Pont : 38
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 33

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 14
Jellem: Kaotikus semleges

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimePént. Feb. 17, 2012 6:25 pm

Alig néhány lihegésre volt időm, és arra, hogy érezzem, a fájdalom kissé alábbhagy, mielőtt legnagyobb megdöbbenésemre Gabriel rohant volna be a terembe. Szeme végigsöpört a terepen, számba véve minket, a földön fekvő.. valamit, majd Atsut. Kaensho, mint valami lámpa, fénybe borult, világossággal töltve meg a lepusztult szobát a gyertyák helyett. Gab a földön fekvő lányhoz rohant, láthatóan figyelmen kívül hagyva mindent és mindenki mást. Milyen figyelmes tőle, hogy egyáltalán visszajött.. Szikrázó szemmel néztem rá, de egyelőre értelmetlenül - nem rám figyelt. Időközben a jégpáncél és a jégkarmok is elpárologtak testemről. Megkönnyebbülten lélegeztem fel a súly nélkül. Arisa felől ugyanazt az ingerültséget éreztem felém áramlani.
- Mi történt? - kérdezte hangosan néhány elsuttogott szó után, felénk címezve. Mondata hallatán lassan vörös köd telepedett agyamra. Még kérdőre merészel vonni minket amiatt, hogy Atsu megsérült? Kezem megrezzent, de visszatartottam magam, mielőtt újra megidéztem volna a karmokat, és az ő gyertyáját fagyasztottam volna le. És ami a legrosszabb, Arisába irányuló érzelmeim felerősítették az ő dühét, ami sokszorosan érkezett vissza, újra és újra.. Mély sóhaj után csak így feleltem:
- Félig agyonvert minket egy vámpír, amíg te kirándultál. Nagyjából ennyi. - még így is csöpögött a hangomból az alig leplezett harag és gúny, de már nem akartam megölni. Egyelőre. Ez már a második alkalom.
- A mi munkánkért akarod majd learatni a babérokat, kutyaidomár? Nem valami kedves dolog. - Strago hasonlóan reagált, mint én, csak ő a szarkazmushoz nyúlt.
- Merre voltál, Gabriel? - kérdezte csendesen Ade. Háromból három teljesen különböző válasz.. Remek csapatot hoztunk össze.
- Nem mondhatok semmit. Sajnálom, ami történt, mást nem tudok mondani, ám ezzel nem érek el semmit, tudom, mindössze ígérni tudom, hogy nem fog előfordulni többé. - mondta rezzenéstelen arccal, és minden látható bűntudat nélkül a fegyvermágus, velünk szembenézve. Tőlem nem futotta másra, mint egy gúnyos horkantásra. Strago még ennyivel sem illette az ígéretet, egyszerre fordultunk a fekvő ellenfélhez.
- Él még? - kérdezte Atsu, aki a távolság miatt nem látta azt, amit mi.
- Még él, bár lehet, hogy most nincs olyan állapotban, hogy beszéljen, talán egy gyertyával meg lehetne oldani a problémát. Válaszok kellenek, legalábbis nekem igen. - válaszolt Strago erélyesen. Semennyivel sem tűnt boldogabbnak, mint én.
- Él? Nem élhet, ami halott. - jegyezte meg céhtársam.
- Részletkérdés.
- Nem filozófiai vitát kéne kezdeményezni erről, hanem megmenteni valahogy, hogy ki tudjuk kérdezni. - mordultam fel.
- Ha tűzmágia nincs senkinek kéznél, akkor egy pár kövakővel meg lehetne oldani a felélesztés problémáját. - vetette fel Strago. Igaz, ha a gyertyák eloltása miatt purcant ki, akkor felgyújtásuk talán segíthet rajta. Mivel tűzszerszámot nem tartottam magamnál, ezért csak egyvalaki jöhetett szóba.
- Kaensho? - jeleztem ötletemet. A farkas természetesen meg sem mozdult. Biztosan Gabtól tanulta segítőkészségét... De vele nem voltam elfogult. Arisa is minden helyzetben az én javamat nézi, és mélységesen megbántana, ha nem így tenne.
- Csináld. - bólintott a férfi.
- Wolfbite. - reppent egy apró tűzgolyó az elázott gyertyák felé. A tűz megbirkózott a jéggel és vízzel, az egyik kanóc újra erőtlen lángra kapott, utána hasonlóképp cselekedett volt ellenfelünk. Hangosat nyögött, és már erősebb lett légzése. A gyertyát a kezébe szorítva ült föl. Láthatóan félt tőlünk, előbbi eleganciájának és erejének már nyoma sem volt.
- Kérem! Bármit elmondok, ha megkímélik az életem! - szólt az élőholt. Hát... Nem erre a mondatra számítottam elsőnek, főleg nem ilyen fennhéjazó stílusban, de így sem rossz. Legalább gyorsabban kikérdezzük.
- Nincs érdemem a legyőzésében, döntsetek ti. - lépett hátra Gab. Igaza van. Strago egy meglehetősen szúrós tekintetet vetett a férfira, mire Atsu a fegyvermágus mellől egy hasonlóan figyelmeztető pillantással illette a kalózt. Nem értettem Atsut, miért hiszi azt, hogy ez megváltoztatja a véleményét.
- Hallgassuk ki. Talán tud valamit, ami még a hasznunkra lehet. – szólt Ade, láthatóan eltökélve, hogy semleges marad Gabriellel kapcsolatban. - És csak aztán döntsünk a sorsa felől.
- Egyetértek. - bólintott a homokmágus.
- Akkor, professzor úr, öné az előjog. – hajolt meg gunyorosan Strago.
- Ki voltál egykor, élőhalott? Mit keresel ezen az elátkozott helyen?
- Biztos nem fogtok bántani? – húzta össze magát.
- Megígérjük. – válaszolt Atsui, én pedig aprót bólintottam.
- A nevem Arctus Adam, Hasmin der Manchtel báró hivatalnoka vagyok.. – mondta a nevét jól hallható büszkeséggel. – illetve csak voltam valamikor nagyon régen.
- Pontosan mikor? – kérdezte Ade.
- Több száz éve is már annak, hogy a báróval itt éltük fényűző, javakban bővelkedő életünket. Mert tudják mikor még éltem minden más volt. Bármit megkaphattam, amit csak kívántam, ezt persze az én bárómnak köszönhettem, ki másnak… meg persze az eszemnek. Mikor még éltem számított a tudás, a tanultság, a neveltetés, a rang. - láthatólag sokkal jobban érezte magát akkor, mint most. - Azok voltak aztán a szép idők, amikor még... - kalandozott el. Leírásai ékes szókincsről tanúskodtak, habár lassan úgy éreztem, túlságosan is szereti hallani a hangját. -… és a konyhában is a sürgés-forgás, mindenki azon dolgozott, hogy minket kiszolgáljon. Az a sok fejedelmi vacsora, azóta sem éreztem olyan isteni ízeket. Tudják mi volt a kedvencem? - Nem, és nem is érdekelt túlságosan. De vártunk, addig is sebem lüktetése lassan alábbhagyott. - A kamra duzzadt az ételektől, a pincében pedig ott voltak a.. – szemei váratlanul elkerekedtek, és elhallgatott. Mindenki sokkal éberebben kezdett beszámolójára figyelni.
Istenem, az a borzalom… nem-nem-nem akarom… - dadogta remegve, és védelmezőn maga köré húzta köpenyét.
- Hogy érti azt, hogy „mikor még élt”? – lepődött meg társaságunk egyetlen hölgytagja.
- Átok ül rajtam. - sóhajtott fel néhány másodperc múlva. – Azok a rettenetes, pokoli erők a mélyben. Megöltek, de nem csak megöltek, örök kárhozatra ítéltek. Csak egy báb vagyok, egy gonosz, saját vérszomját oltani képtelen rongybaba, akit kedvükre rángathatnak, akivel azt hiszik bármit megtehetnek, akit bármilyen gonoszságra rákényszeríthetnek.
- Egy pillanat. – Adelus láthatóan elemében volt, és feszült figyelemmel hallgatta a fickó elbeszélését, miközben én lassan kezdtem elkanyarodni tőle. Ezt az időt Arisával a lassan felépített jelrendszer gyakorlására használtuk fel, a telepátiát használva közegnek a gyors kommunikációhoz. Ki tudja, talán valamikor beszélni is fog tudni így. - Azt mondta, hogy titkár volt a báró mellett. Akkor jelen kellett lennie a kúria építésekor. Amikor ezt a házat emelték, történtek furcsa dolgok az építés során?
- Igen, ott voltam, de nem tudok semmi furcsaságról beszámolni... a munkások sokszor nem akartak dolgozni, mert valami ostoba babonát emlegettek, és hogy féltek, de sosem értettem... – rázta a fejét a titkár.
- Meg lehet törni az átkot? Egyáltalán hogyan szabadult el és pecsételte meg a nemes és háztartása sorsát? – folytatta Ade a kérdezősködést. Úgy tűnt, olyan kérdéseket is fel tud tenni, amelyekre én magamtól sosem gondoltam volna..
- Sajnos nem tudom, hogyan kezdődött, de a Gróf volt az első, aki... átváltozott... megölt egy-két szolgát, de azok visszatértek másnap saját sírjaikból... és ez így ment, emberek eltűntek, majd visszatértek ezzel az... erővel. Sajnos nem tudom, meg lehet-e törni, de ettől az átoktól is félek...
Remek. A fickó meglehetősen tudatlan volt saját magát is illetően. Így hát nekünk kell majd kideríteni, hogy mit lehet tenni az átok ellen, nehogy esetleg egy-két ilyen, szabadon garázdálkodó alak meglepjen minket.
- Mond magának valamit a Dirge of Darkness céhnév és a vezetője Nocturnus neve? Ha igen emlékszik esetleg a céh jelére?
- Ismerős a név, de sajnos nem ismerem se az illetőt, se a céh nevét! Pedig ismertem sok céhet...
- És mi lett a báróval?
- Az én báróm adta nekem a gyertyáimat… azt mondta, tartsam távol a kúriától a fosztogatókat, aztán… - kezdett el hüppögni.
- Aztán?
- Aztán, amikor a személyzetet is elragadta az átok, lement a mélységbe. - törtek elő könnyei. Eszerint ő nem akart itt maradni, hanem gazdája kényszerítette rá.. És ezért kéne megölnünk őt? Mert a körülmények áldozata lett? Nem, valószínűleg neki is az az egyetlen vágya, hogy kitörjön az átok alól.
- Ígéretünket betartjuk kegyetlen szellem. Menj, és többet ne is lássunk. – szólt Strago, kissé hatásvadász módon. Bár, ha meg tudjuk törni az átkot, akkor rajta is tudnánk segíteni..
- Akkor nézzük meg azt a pincét. – szólt Atsu. Kis csapatunk felmarkolt néhány fáklyát, és elindultunk a lefelé vezető lépcsőn. De az ajtónál megtorpantam. Akárhogy is néztem, ez a hely túl szűkös lenne Arisának a mozgáshoz, de még Kaenshonak is. Gabrielnek hasonló ötlete támadt, és a farkashoz térdelt. Vajon itt akar maradni, hogy vigyázzon rájuk?
- Ezt itt hagyom, a pince túl szűk lesz nektek Arisával. – magyarázta nekik. - Ez a tiéd, nagyfiú. – vett le egy sípot a nyakából. Rémlett, hogy valamikor egy hasonlót vásároltam a Lendisben. - Ha bármi baj történik, fújd meg, én hallani fogom. Vedd úgy, hogy rád vannak bízva a lányok, vigyázz rájuk! – mosolygott. Arisa gondolataiban enyhe felháborodás érződött – eddig még sosem kellett vigyázni rá, sőt, általában ő vigyáz rám.. Azt meg se említettem, hogy mire Koko megfújná a sípot, érezni fogom, mi történik velük, hála a gondolatátvitelnek.
A pince olyan volt, mint bármelyik másik pince: poros, tele lomokkal, kosszal és pókokkal. Mint kiderült, Atsu retteg a pókoktól, amelyhez egy kis közjáték is kellett, de Ade megmentette a napot – a pók, amely Atsuit zaklatta, élve megmenekült. A bűz azonban elviselhetetlen volt. A fenti szag sem volt túlságosan elviselhető, a rothadó hullákkal, de a pince sokkal intenzívebben ontotta magából a rothadást. Néhány szoba múlva egy kisebb helységet fedeztünk fel, amelynek falára egy jel volt festve. Láthatóan nem mai darab volt, a festék több helyen elkopott és elfolyt, de tisztán kivehető volt az ábra: egy angyalszárnyas tőr, körülötte rúnák tömegei, amelyek közül egyet sem ismertem fel. Azt, hogy egy vámpír minek festett volna fel egy ilyet a falra, nem tudtam kitalálni, de nem is volt sok időm gondolkozni.
- Jéé.. Vajon mi lehet ez? - nyúlt Atsu a jel felé.
- Lehet, hogy csapda. Nem kérsz valami fedezé… - próbáltam figyelmeztetni a lányt, de elkéstem. - ..ket?
Arcomat a kezembe temettem, miközben Atsu kínosan nevetgélt. ~ Legközelebb legalább várj egy percet..
A fal megremegett az érintés hatására, és lassan a fal egy része hátrébb csúszott, majd oldalra, egy lefelé vezető lépcsőt tárva fel előttünk. Lélegzetem elakadt, ahogy újabb bűzhullám öntött el minket. Lassan közeledhetünk a forráshoz.. Arisa és Kaensho itt biztosan visszafordult volna, nem bírnák ezt a szagélményt.
- Megyek elsőnek. – szólt Gabriel. Döntésével egyetértettem, hiszen a mágiával alkotott fém- és jégpáncél nem lehetett olyan erős, mint egy fegyvermágus által megidézett, rendes páncélzat. Adelus intett egyet – eszerint a közelben nem vár minket semmi meglepetés. De nem akartam a véletlenre bízni semmit. Gabrielhez léptem, és egyik kezére egy masszív, pajzs alakú jégtömböt idéztem. Reméltem, hogy elővigyázatosságom fölösleges..
Vissza az elejére Go down
Strago Rhelm
Elemi mágus
Elemi mágus
Strago Rhelm


Hozzászólások száma : 306
Aye! Pont : 9
Join date : 2011. Apr. 24.
Age : 33
Tartózkodási hely : tűzhely

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeHétf. Feb. 27, 2012 2:27 pm

Ez...húzós volt. Nem hittem volna, hogy ilyen kemény ellenféllel fogok találkozni korai pályafutásomon, de, sajnos, ehhez is hozzá kell, hogy szokjak. A vágás a mellkasomon nem volt olyan vészes, mint amilyennek elsőre hittem. Szomorúan konstatáltam, hogy sikerült még egy inget szétcincáltatnom, és, hogy mennyire is le kellene szoknom, hogy ilyen díszes öltözékkel lássam el magam, de mesterem emlékét nem ölhettem csak azért ki magamból, mert túl drága volt. Azért vagyok itt, hogy elég fedezetem legyen majd, és ne kelljen az árakkal foglalkozni. Megszabadultam felső ruházatomtól, a táskámból primitív kötszereket vettem elő, alkoholt végigkentem a seben, majd bekötöttem, miközben az elfintorodással küzdöttem, hisz csípett a vágás, mint a bűn. Mindenki a saját bajával volt elfoglalva, így nem nagyon zavartam őket kissé exhibicionista megmozdulásommal. Ekkor azonban egy váratlan vendég érkezett, aki nagyon is ismerős volt, főleg azért, mert egy kutyaszerű lény volt szorosan a nyomában. Felmérte a helyzetet, és azonnal letámadta a csapat egyetlen női tagját, aki valamiért nem nézett úgy rá, mint, ahogyan azt hittem volna, így arra következtettem, hogy ezek között olyas valami van, amit én csak elméletből ismerek.
- Mi történt? - Ó, remélem ez most nem számonkérés tőled, te kis kétszínű, opportunista, hányadéktömeg. Itt hagytál minket, velünk mészároltattál le egy igencsak veszélyes kreatúrát, majd Nocturnusnél elbüszkélkedel, hogy milyen nagy hős voltál? Ezt az emberfajtát tudom a legkevésbé tolerálni. Szerencsére nem csak én gondoltam azt, hogy ez egy igencsak sportszerűtlen húzás volt tőle.
- Félig agyonvert minket egy vámpír, amíg te kirándultál. Nagyjából ennyi. - A kígyóbűvölő is olyasvalamit érezhetett, mint én, amit nagyon is helyesnek tartottam. Akármit is mond a srác, édes mindegy, hogy milyen dinasztia leszármazottja, igencsak nehézkesen fogom tudni megbocsájtani neki ezt a húzását.
- A mi munkánkért akarod majd learatni a babérokat, kutyaidomár? Nem valami kedves dolog. - Nyugodt hangomból remélem kihallatszott a fenyegetés.
- Merre voltál, Gabriel? – Így hívják? Jó tudni, igyekszem minél előbb elfelejteni. Adelus hangjában először hallottam kételyt, és szívfájdító szomorúságot. Kár, hogy én ettől nem éreztem magam jobban.
- Nem mondhatok semmit. Sajnálom, ami történt, mást nem tudok mondani, ám ezzel nem érek el semmit, tudom, mindössze ígérni tudom, hogy nem fog előfordulni többé. - Ajj, ajj, kevés, nagyon kevés, legalább valami kifogással jöhetett volna, vagy látszana rajta, hogy tényleg bánja, mert ez így minden volt csak meggyőző nem, és, ha lehet a szememben még alacsonyabbá lett, édes mindegy, hogy milyen erős, mint mágus. Bizony, nem is kellett volna mondanod semmit. Rá se bírtam nézni undorító arcára, inkább a szánalomra méltó lényt néztem, még az is szebb volt nála. Úgy tűnik nem halt még meg, de igencsak a végét járta már. Beszédre képtelennek látszott, és gondolkoztam rajta, hogy mit lehetne itt csinálni, hogy valami információhoz juthasson a csapat.
- Él még? - Nem értem, hogyan bír még úgy nézni párjára, mintha ő lett volna az, aki szétverte egymaga lényt, bár az is lehet, hogy azért nem értem, mert még sosem voltam szerelmes,... vagy az vagyok, csak nem tudom, bah, mindegy, van most jobb dolgom is ennél.
- Még él, bár lehet, hogy most nincs olyan állapotban, hogy beszéljen, talán egy gyertyával meg lehetne oldani a problémát. Válaszok kellenek, legalábbis nekem igen. - Mondtam, átvéve a kezdeményező szerepet. Lapult két kovakő a táskám zsebében, amiket lehetett volna hasznosítani, csak kételkedtem benne, hogy sikerülne előbb végezni, semmint a förmedvény kilehelné a lelkét.
- Él? Nem élhet, ami halott. - Jaj, istenem, most tényleg meg kellett szólalnod? Ki a halált érdekel az ilyen? Értelmes megoldást akarok hallani, nem kötekedést. De mivel dühöm már kezdett lassan megtelíteni azt a bizonyos poharat, inkább magamra erőltettem egy nyugodtabb választ, amiből még így is kihallatszott rendkívüli rosszallásom.
- Részletkérdés. -
- Nem filozófiai vitát kéne kezdeményezni erről, hanem megmenteni valahogy, hogy ki tudjuk kérdezni. - Végre valaki, aki úgy-ahogy megérti a szenvedéseimet.
- Ha tűzmágia nincs senkinek kéznél, akkor egy pár kovakővel meg lehetne oldani a felélesztés problémáját. - Mondtam, ismételten én, az egyetlen értelmes ötletet, remélve, hogy így már be tud indulni a többiek problémamegoldó készsége.
- Kaensho? - A kígyómester a bolhás ebre nézett, aki úgy tett, mintha észre sem venné. Gondolom, a gazdájuktól tanulják a modort is ezek a rusnya vadállatok.
- Csináld. - Jött a parancs/kérés gazditól, amire a kutya egy - Wolfbite - felszólalással egy kis tűzgolyót röpített az egyik gyertya irányába. A lény hirtelen életjeleket produkált, amik kimerültek a ziháló levegőkapkodásból, és abból, hogy megkaparintotta az égő gyertyát, és azt dédelgetve hevert a földön, mint valami ronda rongybaba.
- Kérem! Bármit elmondok, ha megkímélik az életem! - Ennek az izének volt élete? Hát, minden bizonnyal a vérszívást is lehet hobbiszinten űzni, de ez akkor is egy eléggé váratlan reakció volt egy, látszólag már halott lénytől.
- Nincs érdemem a legyőzésében, döntsetek ti. - Fogjad már be, nem igaz, hogy egyesek nem képesek magukba tartani gondolataikat; véleményemet pillantásommal erősítettem meg, amit a kutyaidomár felé vetettem, és a lehető legszúrósabb volt, amit produkálni tudtam.
- Hallgassuk ki. Talán tud valamit, ami még a hasznunkra lehet. És csak aztán döntsünk a sorsa felől. - No, a könyvtáros úr végre olyasmivel hozakodott elő, amit végre használni is lehet.
- Egyetértek. - Haladunk, ezt már szeretem. Viszont jobban szeretem csak hallgatni az eseményeket, nem pedig az irányítójuk lenni, ha meg lehet oldani és gyorsan át is adtam a kezdeményesét másnak, a lehető legalkalmasabbnak erre a feladatra.
- Akkor, professzor úr, öné az előjog. – Hajtottam meg magam, és igyekeztem a lehető legkevesebb gúnnyal mondani.
- Ki voltál egykor, élőhalott? Mit keresel ezen az elátkozott helyen? - Kezdett bele a bíró úr, de a szellem szülött még nem érezte ektoplazmatikus létét teljesen biztosítva.
- Biztos nem fogtok bántani? –
- Megígérjük. – Ha még írásban is mellékelnünk kell ezt, akkor már tényleg morcos leszek.
- A nevem Arctus Adam, Hasmin der Manchtel báró hivatalnoka vagyok... illetve csak voltam valamikor nagyon régen. - Látszólag nagyon büszke volt egykori rangjára, de, hát melyik nemes nem lenne az; ha a vagyon, a hírnév, a rang már a múlté, akkor már csak az emlékekre lehet büszke az ember. Milyen kár, hogy a múltban való élés nem viszi előbbre a jelen helyzetét.
- Pontosan mikor? – Van ennek akármiféle fontossága? Szerintem nincs, de ameddig nem állunk meg történelem órázni, addig én sem fogok belekotyogni.
- Több száz éve is már annak, hogy a báróval itt éltük fényűző, javakban bővelkedő életünket. Mert tudják mikor még éltem minden más volt. Bármit megkaphattam, amit csak kívántam, ezt persze az én bárómnak köszönhettem, ki másnak… meg persze az eszemnek. Mikor még éltem számított a tudás, a tanultság, a neveltetés, a rang. Azok voltak aztán a szép idők, amikor még... - Ééés történelemóra. Zseniális. Igen, régi szép idők, amikor még az ételt is szolgák ették meg helyettünk, és emésztették meg. -… és a konyhában is a sürgés-forgás, mindenki azon dolgozott, hogy minket kiszolgáljon. Az a sok fejedelmi vacsora, azóta sem éreztem olyan isteni ízeket. Tudják mi volt a kedvencem? A kamra duzzadt az ételektől, a pincében pedig ott voltak a.. – Felpillantottam, mert váratlanul elhallgatott, és eltorzult arccal nézett a semmibe. Látszólag valami olyasmi volt a pincében, ami igencsak kellemetlen volt.
– Istenem, az a borzalom… nem, nem, nem akarom… - Minden bizonnyal az a valami a pincében alakította azzá, mint amilyen most, és ez bizony nem lehetett egy kellemes élmény neki.
- Hogy érti azt, hogy „mikor még élt”? – A bambusznövendék érdekes tényre mutatott rá, amit én már teljesen el is felejtettem, a monologizálásnak köszönhetően. Akkor most kinek van igaza? Él-e ez a lény, vagy, ha halott, akkor miért mozog, beszél, és szívja az emberek vérét?
- Átok ül rajtam. Azok a rettenetes, pokoli erők a mélyben. Megöltek, de nem csak megöltek, örök kárhozatra ítéltek. Csak egy báb vagyok, egy gonosz, saját vérszomját oltani képtelen rongybaba, akit kedvükre rángathatnak, akivel azt hiszik, bármit megtehetnek, akit bármilyen gonoszságra rákényszeríthetnek. - Úgy tűnik ezt meg is csinálták, különben nem próbált volna meg minket szárazra szívni a kedves titkár úr. De ez legalább magyarázatot ad arra, hogy mivel is van dolgunk: egy átkozott élőhalottal.
- Egy pillanat. Azt mondta, hogy titkár volt a báró mellett. Akkor jelen kellett lennie a kúria építésekor. Amikor ezt a házat emelték, történtek furcsa dolgok az építés során? - Nohát, nohát, úgy látszik jól döntöttem, Adelus ilyen kérdésekben eléggé otthon van, így jelentősen könnyebbé teszi a feladatot.
- Igen, ott voltam, de nem tudok semmi furcsaságról beszámolni... a munkások sokszor nem akartak dolgozni, mert valami ostoba babonát emlegettek, és hogy féltek, de sosem értettem... – Mintha ismerős lenne, de mégsem az. Nem vagyok meglepve, persze, hogy egyszerű emberek nem igazán tudták felfogni a mágia sokszínűségét.
- Meg lehet törni az átkot? Egyáltalán hogyan szabadult el és pecsételte meg a nemes és háztartása sorsát? – Minden bizonnyal nem magától, és szerintem igen valószínűtlen, hogy tudna rá biztos információt adni a titkár, legfeljebb annyit, amennyit látott.
- Sajnos nem tudom, hogyan kezdődött, de a Gróf volt az első, aki... átváltozott... megölt egy-két szolgát, de azok visszatértek másnap saját sírjaikból... és ez így ment, emberek eltűntek, majd visszatértek ezzel az... erővel. Sajnos nem tudom, meg lehet-e törni, de ettől az átoktól is félek... - Hát nem megmondtam? Annyira antitalentum a mágiával kapcsolatosan, hogy azt sem érti, amit előtte csinálnának, de túl könnyű is lett volna ez az egész, ha ilyen egyszerűen megtudtunk volna mindent. Szerintem mindenki legnagyobb örömére a pince lesz a következő állomás.
- Mond magának valamit a Dirge of Darkness céhnév és a vezetője Nocturnus neve? Ha igen emlékszik esetleg a céh jelére? - Adelus hősiesen próbálkozott még az információszerzéssel, de szerintem már a végét járta a titkár tudása.
- Ismerős a név, de sajnos nem ismerem se az illetőt, se a céh nevét! Pedig ismertem sok céhet... - akkor most már nem kell több időt elfecsérelni a szerencsétlen flótásra.
- És mi lett a báróval? - Hát nem ő Nocturnus? Vagy valamit nagyon félreértettem? Mindegy, nekem azzal kell foglalkozni, ami itt van, nem, ami itt lehet. Nekem elveszett tudást kell felkutatnom, és ellenségeket eltakarítanom.
- Az én báróm adta nekem a gyertyáimat… azt mondta, tartsam távol a kúriától a fosztogatókat, aztán… - A lény kis híján sírva fakadt. Igen, megjöttünk mi, és elvertünk téged, és most nem tudod, hogy mit kezdjél a nem létező életeddel, tragikus.
- Aztán? - Adelus nagyon kíváncsi kacsa volt, aki nem tudta, hogy hamar történő öregedésben fog meghalni.
- Aztán, amikor a személyzetet is elragadta az átok, lement a mélységbe. - Hmm, jól van, na, mindenki hibázhat. Remélem végzett a professzor úr a kihallgatással. Ránéztem, megvonta a vállát, amit én a befejezés jelének tanúsítottam.
- Ígéretünket betartjuk kegyetlen szellem. Menj, és többet ne is lássunk. – Kissé ünnepélyesen küldtem el a titkár urat, de, úgy tűnik, hogy a helyzet áldozata volt ő, és ha valahogyan megtörjük az átkot, akkor lénye talán megnyugvást talál odaát. Egyelőre az odaát, az egy másik helységet jelentett a házban, ugyanis megmaradt gyertyáját fogva ellebegett valamerre. Reménykedtem benne, hogy tanulván az előző esetből nem fogja meggyújtogatni a gyertyákat, és ránk várni, mikor kijövünk, mert akkor már nem leszek ilyen kegyes hangulatban.
- Akkor nézzük meg azt a pincét. – Indítványozta Atsui, mire elindultunk, fáklyákkal felszerelve a pince irányába. Valamiért mindenki hátrahagyta az állatkáját, és csak kicsivel később jöttek a rohadásszagú helységkomplexusba, mint azok, akiknek nem volt ilyesmijük. Én nem bántam; legalább nem voltak útban, és nem kellett a felesleges makogásukat elviselni, főleg annak a koalának, mert az mindenről tudni akart valamit.
Jó érzékkel nem ettem semmit már egy ideje, így megspóroltam, hogy mindent visszaadjak a természetnek; a bűz elviselhetetlen volt, és hiába rántottam kabátom az orrom elé, nem igazán értem el lényegesebb hatást. Nem láttam sokat az útból, könnyező szemeimnek és a pislákoló fényeknek hála, de sejtettem, hogy ide egy kicsit több fog majd kelleni, mint egy képzett takarítóbrigád.
- Igazán rendet rakhattak volna, mielőtt zombivá vá… - Mrs. Szarkazmus megpróbálta azt csinálni, amit én szoktam oly gyakran elkövetni, de egy jókora pók belé fojtotta a szót, és úgy tűnt, hogy a lány most bedobja a törülközőt, ő kijelenti, hogy hazamenne és virágokat szimatolna, de a könyvtáros úr, aki gyakorlott biológus is volt könnyűszerrel hatástalanította a pókot, és biztos voltam benne, hogy közben a nevét, és kedvenc étkezési szokásait is megtudta. Mintha így sem lenne elég problémánk.
- Veszély elhárítva. - Mondta, miután az állatot egy szekrényre helyezte. Nem is értem, hogy hogyan tudott itt akármi is megélni, ezen a helyen, amit még a legyek is messze elkerülnek, de nem kellett mindent érteni.
A következő akadályt, egy kisebb raktárhelység jelentette, amit egy meglehetősen ronda jel "díszített". Amit én a jelből ki tudtam venni, az egy fegyver volt, amit körbevesznek valamik, és valamivel fel van szerelve. Kész. Én nem az ilyesfajta művészethez vagyok hozzászokva, sajnálom.
- Jéé.. Vajon mi lehet ez? - A szórakozott liba már nyúlt is a jel felé, és sajnos későn vettem észre, és nem sikerült rácsapni a kezére.
- Lehet, hogy csapda. Nem kérsz valami fedezé......ket? - Rané is megkésve ajánlotta fel a segítséget; a jel felizzott, és én már vetődtem volna amerre csak lehetett, de csapdák tömkelege helyett egy járat nyílt meg, amit csapdának is lehetett volna vélni, mert a bűz, ami onnan áradt, ha lehet, még rosszabb volt, mint az eddigi.
- Ehhe… - Gondolom, barátjától tanulja ezt a felelősségtudatot; legközelebb ő menjen előre, hogy nagy eszével csak magában tegyen kárt. Kezdett kissé elegem lenni csapattársaimból: a kutyaidomárban nem lehetett a legkevésbé sem bízni, a koalaölelgető teljes mértékben tett arra, hogy hülyeségeivel akár a csapat kárára is mehet, a professzor úrral nem volt különlegesebben bajom, mert volt jó oldala és rossz oldala is, és eddig Ranenek sikerült a legjobb benyomást keltenie felém. A csípős levegő égette a szemeimet, a nyálkahártyáim gyulladtak voltak már, és lefelé csak egy nagyon veszélyesnek tűnő lépcsősor vezetett, amit szegényes, oxigénhiányban szenvedő fáklyáink csak nagyon minimálisan tudtak megvilágítani. Mondhatni fényes hangulatban voltam. Itt megint Adelsura kellett bízni magunkat, aki már elemében volt, intett, hogy jók vagyunk egy időre. Mindenki felfegyverezte magát védelemmel, jómagam kőkesztyűket varázsoltam kezeimre, mert féltem, hogy a páncélom és a csapat együttes súlya igencsak rizikós megoldás lenne, ha a padló akármikor megadhatja magát. Közben egy gömb jelent meg a professzor úr előadásában, és előre lett küldve, hogy legalább azt lássuk, mikor lépünk olyasmibe, amibe nem kellene. Legalább nem magyaráz senki; lesz időm lehiggadni, mert ez az utóbbi fél óra igencsak rossz hatással volt idegrendszeremre.
Vissza az elejére Go down
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel


Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 33

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeKedd Feb. 28, 2012 10:30 am

A lépcsőknek szinte soha nem akar vége lenni! Csak meneteltek lefele a sötétségbe, ami egyre sűrűbb, a bűz pedig egyre erősebb! Mikor már nevetségessé válik a végtelen hosszú lépcsők sora, lássatok csodát, a lépcső fokoknak vége szakad! És már látjátok is a bűz forrását: Megannyi rothadó hulla, melyeket patkányok rágcsálnak. A legtöbb testből már csak megfeketedett csontok maradtak, de vannak olyanok is, amelyeken még van mit a mélység élősködőinek lezabálni. A teremben van egy ajtó, mellette a falon egy kar. Akinek eléggé jó a gyomra, az végiglépkedhet a hullákon, és meghúzhatja a kart. Ekkor az ajtó kinyílik, és a teremben álló bűz szélsebesen kiárad onnan. Hideg lesz a teremben, a szélsebesen áradó levegő kísérteties sivítása visszhangzik a szomszéd helyiségből. És mikor átléptek az ajtón, valami elképesztő látvány tárul elétek.
Egy óriási barlang, melyben megannyi épület található. A barlangnak végét nem látjátok, sűrű sötétségbe burkolózik. A plafonon van néhol pár nyílás a lenyúló cseppkövek közt, ahol egy kis fény árad be, a nedves kövekről pedig a visszaverődő fény egész kellemes láthatóságot biztosít. Odalent komplett utcák, parkok, terek láthatók. A város egyértelmáen nem a barlangban lett megépítve, a házak nagy része kövek alatt nyugszik, mintha a város elsüllyedt volna, és a barlang gyakorlatilag ránőtt. Fura, de nem találtok magyarázatot.
Ami viszont igazán érdekes, az az, hogy a város nem lakatlan! Sötét alakokat láttok az utcákon járkálni, az ablakokban könyökölni, vagy a parkokban a padokon ülni.
Meredek sziklák vezetnek le a városig a kőfal mentén. Odalent meglátjátok a lakosokat. Emberi alakjuk van, de se bőrszínűk, se ruhájuk. Csak fekete testek, melyeknek arcuk sincs, csak fehér, halványan világító szemük. Hiába szóltok hozzájuk, nem figyelnek, ha hozzájuk értek, kezetek átmegy a testükön, de olyan érzés, mintha jéggel teli vödörbe dugnátok a karotokat. A fekete alakok bár olyan mintha titeket nem látnának, nem hallanának, de élik a kis életüket. Megállnak egymás előtt, és bár hangot nem adnak ki, olyan mintha diskurálnának. Van aki egy padon ül, és bár kezében nincs könyv, olyan mintha olvasna, van aki söprű nélkül söpreget, üres standon árulja a dolgait, satöbbi.
A házak szörnyű állapotban vannak, stílusuk pedig elképesztően réginek tűnik. A házak fából vannak, de a távolban láttok magasabb téglaépületeket is.
Ha elindultok feléjük, hamarosan arra lesztek figyelmesek, hogy a fekete alakok visszahúzódnak a házakba. Elrejtőznek, de nem titeket figyelnek, hanem a téglaépületek felé tekintgetnek.
Hamarosan megjelenik a ekete alakok félelmének oka. Újabb lakók, ám ezek már hús-vér lények! Valaha emberek voltak, most csupasz testüket fekélyek, égési sebek és fura tüskés kitüremkedések borítják. Foguk borotvaéles, fülük hegyes, szemük pedig vörösen ízzik. Nem tűnnek éppenséggel civilizáltnak, állatias hangokat hallatva négykézláb vágtatnak felétek. A harc elkerülhetetlen. Körülbelül tizen vannak, karmokkal és fogakkal harcolnak. Gyorsak, képesek felmászni akármire. Amire oda kell figyelnetek, hogy ha valaki elsüt egy erősebb varázslatot, az visszhangot ver, ráadásul a környező épületeknek kevés is elég, hogy azon nyomban összedőljenek, nem is beszélve arról a veszélyről, hogy a barlang falairól lelógó éles sziklák is lezuhanhatnak.
Ha begyepáltátok a lényeket, a messzeségben újabb rikoltásokra lesztek figyelmesek, és a távolan a háztetőkön immáron nem tíz, de akár száz ilyen lény ugrálhat, és felétek tartanak!
Van mellettetek egy stabilabb épület, melynek ajtója most kinyílik, és az egyik fekete lény egyenesen rátok néz, és int, hogy gyertek be! Ha követitek, utánatok bezárja az ajtót. Postotok eddig tartson!
Vissza az elejére Go down
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
Gabriel Caradhel


Hozzászólások száma : 714
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 15
Jellem: Kaotikus jó

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeVas. Márc. 11, 2012 12:38 pm

Az ajtó mögött nem a várt szörnysereg, vagy valami ahhoz hasonlító ijesztő látvány, hullahegy várt minket, hanem egy, első ránézésre végtelennek tűnő lépcsősor. Adelus gömbje előttem siklott csendben, én pedig valamelyest lentebb engedve a kardot és a pajzsot haladtam elől. A fáklyáknak hála nem volt gond a lépcsőzés, jobban aggódtam azért, hogy mikor szakad le alattunk, mint, hogy véletlen nem találok meg egy fokot. Stragotól vártam a nyafogást, vagy az ízetlen panaszkodást a lépcső hosszúsága, esetleg a bűz miatt, ami egyébként minél lentebb értünk annál erősebb lett, ha lehet még fokozni az eddigit… Ennek ellenére az egész lefelé vezető úton egyedül Rane dünnyögött valamit, aminek csak foszlányát sikerült elcsípnem, de valószínűleg, ha választ, vagy reakciót várt volna rá, nem csak az orra alatt mondja.
Negyed óra is beletelt, mire a már nevetségesen hosszú lépcső végére értünk, legalábbis, már láttuk az utolsó fokokat… és a bűz forrását. Egy újabb terembe értünk, ami a változatosság kedvéért tele van aszott, rothadó hullákkal. Ahogy a fáklyák fényköre felrajzolta magát a terem padlójára patkányok tucatjai vonultak fedezékbe cincogva, de nem mozdult rajtuk kívül senki. Úgy tűnt, egyedül vagyunk a rosszullétünkkel. Újra és újra erőt kellett vennem magamon, mert újra és újra fejbevágott a bűz, enyhe hányinger kerülgetett, de ha eddig nem hánytam, most sem kéne. Végül is, mi a különbség a friss és a fél éves hulla között a szagon kívül?
- Szent ég… Mi történhetett itt? - Atsu hangján érezhető volt a borzongás, a kézfejemet apró tűszúrások adták tudtomra ennek nyomatékát. Legszívesebben hátraléptem volna átkarolni, és eltakarni még a szemét is, oldalra húzni, beszélni hozzá, hogy elvonjam a figyelmét, de nem tehettem, most én vagyok az elővéd, és őt is kockára teszem, ha elhagyom a posztom… újra.
A terem másik végében, a hullahegyen túl egy ajtó körvonalai sejlettek fel, és mellette egy kar. Nagy valószínűséggel ez nyitja ki az ajtót. Kezd labirintusszerűvé válni ez az egész hely, ajtók, folyosók, hullák, újabb ajtók, most lépcső, megint hullák…
- Szerintem meghaltak. - érkezett Rane lényegre törő, kicsit sem következetes változata.
- Elvileg Nocturnus is meghalt, és az a fickó is halottnak vallotta magát, akivel fent találkoztunk… - szólt Atsu valamivel később, amire egyből rákontrázott Strago.
- Tehát akármikor akármelyik hulla felpattanhat, és nekünk eshet? Megnyugtató.
- Ennyit arról, hogy nem a holtaktól kell félnie az embernek, hanem az élőktől.
- Ez a gondolatmenet jelen körülmények között nem vidít fel engem. Hogy nyitjuk ki az ajtót? Ki meri vállalni a kapcsolót?
- Megyek - mondtam, aztán gondolatban homlokon csaptam magam, hátha megszűnik a kóválygás, és szó nélkül átgázoltam a hullákon, lehetőleg minél több kárt téve bennük, hogy ha netán kedvük támad ránk ugrani, esetleg ne legyen min megállniuk… - Kinyitom, ha mindenki kész. - közöltem, már a kart fogva.
- Csak biztonsági intézkedésként. - kezdte Rane, aztán Adelushoz fordult. - Ade, mi van az ajtó mögött?
- Egy nagy nyílt térség. Nem tudom mekkora, de nem folyosó az biztos. Olyan, mintha egyszer csak vége lenne a sziklának és csak a puszta tér lenne ott. - válaszolt a csuhás, aztán rövid csend állt be, minek végén Rane bólintott, én pedig meghúztam a kart…
Varázsütésre hűlt ki a terem, ahogy nyílni kezdett az ajtó kísértetiesen sivító szél hangja ütötte meg a fülünket, és ahogy szépen lassan feltárult, egy hatalmas, földalatti tér tárult a szemünk elé.
Egy hatalmas barlang szájában álltunk, ami konkrétan elnyelt egy kicsinek nem mondható várost. Épületek garmadája feküdt a lábaink előtt, utcákat, tereket alkotva, néhol még egy-egy kiszáradt, elkámpicsorodott facsoport is jelezte, hogy valószínűleg az egy park volt. A tetőn fényes, talán vizes csillogású cseppkövek lógtak le, és néhány nyílás is vezetett kifelé, ahol beszökött a fény.
Megint kezdődik a shapersville-i földalatti városos szellemmóka. Lehet meg kéne keresni előtte Saphiro-t meg az egységét, hogy segítsenek nekünk, elvégre ott is az ő segítségükkel tettünk rendet. Felsóhajtottam, és kintebb lépkedtem, egy párkányszerűségen álltunk, alattunk pedig az utcákon mozgolódó, sötét színű alakok mászkáltak.
- Déjá vu. - leheltem magam elé. Végignézve a társaimon azonnal le tudtam szűrni, hogy még csak nem is hallottak arról, ami Shapersville-ben történt, Atsu kérdőn nézett rám, én pedig eldöntöttem, hogy nem ez lesz az a pont, ahol elmesélem. - Hosszú. - legyintettem, és újra előre fordultam.
- Azok ott… emberek? - kérdezte kicsivel később Atsu, nem kis meglepettséggel a hangjában.
- Áhh, ismerős. Bár legutóbb szolidabbak voltak a testek.
- Remélem, hogy nem azok… De talán ezek az eltűntek, akikről a lakáj beszélt.
- Vagy valamilyen maradványuk - szólt közbe Adelus. - Nem léteznek. Mármint térben. És a halottak az ajtó előtt? Ezek itt túl sokan vannak egy kúria személyzetéhez képest. Ez itt egy város, és annak egykori lakói.
Rövid csend állt be, aztán Adelus mágiájának lassú, materializálódó hangja törte meg, ahogy a gömbből egy négyzet alakú platformot készített.
- Akinek van egy csöpp esze, azt leviszem ezzel. - mondta, én pedig szó nélkül felálltam mellé, a többiek inkább a lassabb, de biztosabb utat választották, mászni kezdtek. Strago a mágiáját használva készített magának ideális terepet a leéréshez, Rane és Atsu pedig a párkány szélén kezdtek lefelé haladni, miközben mi ereszkedtünk. Őszintén szólva nem értettem, hogy miért nem a platformon ereszkednek le velünk, és ismerve Atsut kicsit féltettem, nehogy megcsússzon, ismereteim szerint nem rendelkezik hegymászói tapasztalattal, nem úgy, mint Rane, aki szemlátomást nagyon jól haladt lefelé a szegecses cipőivel, amiket talán pont erre a célra hordott. Árgus szemekkel követtem Atsut, de szerencsére nem történt semmi baj, és mindannyian biztonságban értünk a földre. Adelus újra gömböt hajtogatott a platformból.
Közelebbről megnézve a házakat egyetlen dolog volt biztosan megállapítható, hogy istentelenül régiek, és ebből adódóan talán nem igazán bírnának ki egy komolyabb támadást, vagy mágiát, szerencsére nekem nincs olyan, amivel ledönthetnék egy-egy házat, még, ha ilyen instabilak is. Bár, egyik-másik faháznak tényleg nem kellett már sok…
Elindultunk az utcákon befelé, a fekete alakok olyan látvánnyal szolgáltak, mintha egy öntudatlan, testüket elveszített társadalom tagjai között lépkednénk. Sem bőrük, sem ruhájuk nem volt, mégis úgy jártak az utcákon, mintha nem történt volna velük semmi különös. Megálltak egymással szemben beszélgetni, az ajkaik - legalábbis ahol egykor voltak - mozogtak, de hangot nem adtak ki. Volt, aki egy padon ült, és evést utánzott. Egy kézműves műhely szerű félházban talán az egykori mester még mindig forgatott a kezében valamit, ami persze nem volt ott. A hideg rázott ki minden egyes olyan alak láttán, aki még mindig a napi teendőit végezte, és nem is tudta, hogy mi történt vele…
- Adelus, azt mondtad, térben nem léteznek… tehát szellemek, lelkek, vagy illúzió. - álltam meg az egyik alak előtt, kardot tartó tenyeremet kitártam felé, vigyázva, hogy a penge is a kezemben maradjon, összeszorítottam a fogaimat, és elmémet is összpontosítottam. Éreztem, ahogy felizzik a kardom markolatán a nyaklánc, de nem történt semmi. Nem tudom elérni a lelket. - Ha lelkek is, nem tudom őket az uralmam alá hajtani. - jegyeztem meg, aztán leengedtem a fegyvert, és csalódottan mértem végig az utcát, ahol tucatnyi ilyen alak volt. Mi van, ha illúzió? Mi van, ha az a nevetséges lépcső is csak azért volt olyan hosszú, mert megtévesztettek minket? Mi van, ha egy felszíni városban járunk, ki tudja hol, ha egyáltalán igazi a város?
- Nem értek a szellemmágiához. Még csak ötletem se nagyon van mi lehet ez a hely, és hogyan jött létre. Talán csak annyit tudok hozzátenni, hogy esetleg ez lehetett egykor a Dirge of Darkness városa. - mondta Adelus, és továbbindultunk, de nem adtam fel, minden szembejövő alakra megpróbáltam ráerőltetni a mágiát, de sikertelenül.
- Igazad lehet. - szólt Atsui.- Ezek az épületek borzasztóan réginek tűnnek.
- Nem maiak, az biztos, szerkezetre sem mondanám túl stabilnak őket.
- Még mindig stabilabbak, mint ezek az emberek, vagy mik. - próbált megérinteni egy járókelőt Atsui, de ahogy a testhez ért volna, azonnal átsüppedt a keze a sötét anyagon, és rögtön vissza is rántotta. - Hideg! - azonnal dörzsölni kezdte a kezét, hogy kiolvadjon. - NAGYON hideg.
- Régi emlékek őre a hely. És látszólag a lelkek nem találják végső nyugalmukat. - Strago amikor nem suhogtat a fejünk fölött a szarmazmuskorbácsával, egész költői tud lenni…
- Érdekes… Faépületek, de ilyen nedves környezetben nem korhadtak el? - filozofált Rane is, úgy látszik a csapat sikerrel megtalálta az állát.
- Na és azok ott? - mutat Atsui ép kezével a távolba, miközben még mindig az előbb majdnem lefagyott kezét dörzsölgette a ruhájához. - Azok mintha téglából lennének. - a csapat abba az irányba fordult, de én még mindig őt vizslattam, és amikor Shot hiányolta, elmosolyodtam.
Elindultunk az említett téglaházak felé, és rövidesen arra lettem figyelmes, hogy az eddig tömött utcák fokozatosan kiürültek, az alakok elbújtak, bezárkóztak a házaikba, és hamarosan magyarázatot is kaptunk a dologra. A téglaépületek felől velőtrázó sikoly, de inkább visítás hallatszott, visszhangot verve a falakon, és hírnökként a tudtunkra adta, nem vagyunk egyedül. Tekintetünket a hang forrása felé szegeztük… Hús vér ellenfeleink akadtak.
Emberi testük volt, de állatias hangokat hallatva négykézláb igyekeztek felénk. Nem kerültek ki semmilyen akadályt, nemes egyszerűséggel átugrottak, vagy átmásztak mindenen, ami eléjük került. Csupasz testüket égési sérüléshez hasonló hegek tarkították.
Némán felkészültünk a harcra, pajzsomat magam elé tartva, kardomat arcom mellett előre szögezve ékként álltam az élre, és vártam. Az idő lelassult, a másodpercek percekké nyúltak, a csupasz lények talpai égzengésként vertek visszhangot a fülemben, légzésünk szélvihar hangjával ért fel. Már láttam a szemük sötétjét. Az egyik felvisított, elüvöltöttem magam, és felgyorsult az idő.
Az elsőt a bal karomon lévő pajzzsal ütöttem félre, a másikat az előző mozdulat párjaként a kard keresztvasával küldtem jobbra, a következő felém ugrott, a pajzsot magam felé emelve átemeltem a fejem fölött, és az így nyert lendületet kihasználva megpördültem a fél lábamon, kardomat kitárva az érkezőt nyaktól veséig keresztbe hasítottam ketté, a mögötte álló pedig páros lábbal érkezett…
Pajzsom mögé bújva próbáltam fedezékbe vonulni, de túl erős volt. A pajzs szilánkokra hasadt, a törmeléke megvágta a fél arcomat, engem pedig a földre tepert. A mellkasomra ült, kardomat megpróbáltam megsuhintani, de túl közel volt, alkaromat villámgyorsan elkapta, és kicsavarta a pengét a kezemből. Szúrásra emelte azt.
- Daggers! - kiáltottam, és egy-egy tőrt húztam elő, keresztbe téve a nyakam előtt megpattant a penge hegye, és lecsúszott a tőrök élén, így csak egy újabb vágást ejtett az arcomon, de pont elég időm volt arra, hogy fél kezemmel ellentámadást indítsak a feje felé. Ahogy várható volt, elengedte a markolatot és két kézzel kapott a támadó alkarom felé, így jobb karom felszabadult ismét. Gyomron szúrtam, és fél lábammal letaszítottam magamról. Fellöktem magam, és rávetettem a már vérző, de igen virgonc akármire. Két tőrömet szúrásra készen a mellére szegezve vetődtem rá, de karmos lábával gyomron rúgott.
Csak a lemezpáncélnak köszönhettem, hogy nem a húsomba akadt bele, hanem a pólómat és a páncél alját rongálta meg. Hátra tántorodtam, térdre estem, beszorult a levegő, fulladtam, de ő újra nekem ugrott. Még a levegőben volt, amikor hanyatt dőltem, és mellkasának feszítettem a lábaimat, hogy felettem átemeljem, de mielőtt elrepíthettem volna, rámarkolt a lábszáramra. A lendület akkora volt, hogy átfordított, és én feküdtem hason. Azonnal a hátamon éreztem a súlyát, karmai végigszaladtak a hátamon, csikorogva jelezve, hogy megtalálta a vértemet, de nem tett benne kárt.
- Sand Fist! - harsant Atsui kiáltása, és a súly eltűnt a hátamról. Oldalra pillantva köszönés gyanánt bólintottam egyet, aztán újra felpattantam. Az ellenfelem még az ütés erejétől tántorogva tápászkodott felfelé, amikor térddel a fejére ugrottam. Ideje sem volt felfogni, amikor már a karját hátra tekerve a földre csavartam, és kopasz fejét megmarkolva lefejeltettem vele a padlót. Másik térdemmel a nyaki csigolyáira nyomást gyakorolva kezeimmel átnyúltam az álla alatt, és egy magabiztos mozdulattal megrántottam felfelé. Hangos reccsenés jelentette, hogy ellenfelem kilehelte a lelkét.
Felpillantva végignéztem a csapaton, akik még pár pillanatig dulakodtak a lényekkel, aztán az utolsó is kilehelte a lelkét, ha volt neki. Lihegve álltam fel.
- Ennyi volt? - kérdeztem, miközben ledobtam a köpenyem megmaradt sallangjait. Már a másodikat teszem tönkre pár hónapon belül…
- Nem hinném… - pihegett Atsui, és igaza volt…
A téglaházak felől újabb visítás hallatszott, odakapva a pillantásunkat több tucatnyi ilyen dögöt fedeztünk fel.
- Öhm, ideje menni. - tette szóvá Strago mindenki gondolatát
- Egyetértek. - helyeselt a csuhás, és már éppen futásnak eredtünk volna, amikor pár méterrel mellettünk kivágódott egy ajtó. Egy, az eddigiekhez hasonló sötét alak nézett pontosan ránk. Először csak álltunk, és bámultunk, ami ezen szituációban nem volt túl okos dolog, de aztán az alak intett felénk.
- Befelé, mindenki! - kiáltottam el magam, de feleslegesen, már mindenki rohant az ajtó felé. Odaérve az ajtóhoz megvártam, sőt, a többiek hátát támasztva lökdöstem befelé őket, aztán utolsóként betrappoltam én is, és bevágtam magam mögött az ajtót…


A hozzászólást Gabriel van Chantai összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Márc. 14, 2012 1:38 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
Rane Iceclaw


Hozzászólások száma : 809
Aye! Pont : 38
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 33

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 14
Jellem: Kaotikus semleges

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeKedd Márc. 13, 2012 9:11 pm

Az ajtó mögött nem várt minket semmi - habár Adelus figyelmeztetett volna minket. Csak lépcső, lépcső, és a változatosság kedvéért még több lépcső vitt le minket a föld gyomrába. Saját fényforrásainkat leszámítva sötétben sétáltunk lefelé, csak egyvalamiből érezhettük hogy caplatásunk vezet valamerre: az irgalmatlanul erősödő bűzfelhő lassan fojtogatni kezdte a csapatot. Gyomrom többször is tiltakozva felfordult, de végül rájöttem a megoldásra: homlokpántomat az orromra húztam, ami jócskán megszűrte a facsaró szagot. Én a sorban harmadikként sétáltam, közvetlenül Atsu mögött. Ha Gabriel és Atsu súlyát már kibírta a vészjóslóan nyikorgó lépcsősor, akkor engem is, döntöttem el, és meglehetős nyugalommal mentem a vezetők előtt.
- Felfelé könnyebb lenne.. - morogtam magamban, ahogy minden lépés megrázta egy kicsit a sebet mellkasomon.
Mikor már azon gondolkoztam, hogy egyszerűbb lenne egy csúszdát idéznem, amivel mindannyian megúszhatnánk a sétát, véget ért a lépcsősor. Egy terembe érkeztünk, ahol meg is találtuk a bűz forrását.. Oszladozó, zöldre rothadt holtakkal volt tömve a hely, melyek között csak a patkányok érezték jól magukat. Tucatjával rohantak a falakban húzódó odúkba a számukra ismeretlen fény elől.
Adelus gömbje belebegett a terem közepébe, teljesen megvilágítva a borzalmas mészárlást.
- Szent ég… Mi történhetett itt? - kérdezte olyan holtsápadtan Atsu, mint ahogy én éreztem magam. Egyre gyülemlő feszültségem lassan kezdett az őrületbe kergetni, és nem teljesen lovagias módon Atsu mondatát szemeltem ki arra, hogy levezessek belőle valamennyit.
- Szerintem meghaltak. - válaszoltam lakonikusan, majd inkább befogtam a számat.
- Elvileg Nocturnus is meghalt, és az a fickó is halottnak vallotta magát, akivel fent találkoztunk… - válaszolt némi gondolkodás múlva a lány.
~ De nem annyira, mint ezek..
- Tehát akármikor akármelyik hulla felpattanhat, és nekünk eshet? Megnyugtató. - ujjongott Strago.
- Ennyit arról, hogy nem a holtaktól kell félnie az embernek, hanem az élőktől.
- Ez a gondolatmenet jelen körülmények között nem vidít fel engem. Hogy nyitjuk ki az ajtót? Ki meri vállalni a kapcsolót? - vetette fel Ade a kérdést. Milyen kapcsolót? Amint körbenéztem a teremben a holttestek fölött, rögtön kiszúrtam a falban elhelyezkedő kart, egy ajtó mellett. Reflexből lőtt ki a kezem Atsu karjának irányába, majd mikor ráfogtam könyökére, kérdő pillantást vetett rám.
- Csak biztonsági intézkedésként. - magyaráztam el. Nem akartam, hogy újra kinyisson egy ajtót, míg fel nem készülünk rá. - Ade, mi van az ajtó mögött?
- Egy nagy nyílt térség. Nem tudom mekkora, de nem folyosó az biztos. Olyan, mintha egyszer csak vége lenne a sziklának és csak a puszta tér lenne ott. - válaszolta céhtársam.
- Megyek - szólt Gab, és a holtak között lavírozva indult el a kar felé, majd kezét rátéve megállt. - Kinyitom, ha mindenki kész. - jelentette ki a férfi. Néhány pillanatnyi töprengés után a karnál készen álló fegyvermágus irányába bólintottam. Hadd menjen..
Ahogy kinyílt az ajtó, a bomlás szaga és a hő szinte varázsütésre cserélte ki a helyét egy barlang hűvös nyirkosságával. Valamint Adelus gömbjéhez képest erős fény vakított el minket. Hunyorogva indultunk el a fény forrása felé.
Egy óriási, kékes fényű barlangban találtuk magunkat, egy párkány tetején. Fejünk fölött cseppkövek sorakoztak, köztük néhány helyen repedések, amelyek egészen a felszínig húzódtak, onnan hozva le fényt a mélybe. Alattunk.. Egy egész szellemváros terült el, fa és téglaházakkal, sőt, még egy rég elpusztult parkot is láttunk méterekkel alattunk. Az utcalámpák elárvultan, sötéten álldogáltak a sarkokon, rozsdalepve.
~ Nehogy véletlenül is egyszerű legyen a dolgunk.. - néztem körbe alaposabban. Mozgó alakokat fedeztem fel a házak között, akik láthatóan ügyet sem vetettek ránk. Habár az is lehet, hogy nem vettek még észre minket.
- Déjá vu. - suttogott maga elé Gabriel. Meglepődve pillantottam rá. Eszerint volt már része hasonló küldetésben? A tapasztalata nem jönne rosszul. - Hosszú. - legyintett a tekintetekre, majd újra a mélybe tekintett.
- Azok ott… emberek? - mutatott Atsu az általam kiszúrt valamikre döbbenten. Akkor nem csak én képzelődöm.
- Áhh, ismerős. Bár legutóbb szolidabbak voltak a testek. - most már biztos, hogy nem őrültem meg. De hogy hogyan tudnak itt életben maradni, az továbbra is kérdéses. Habár... Ennyi holttest után még az sem biztos, hogy élnek.
- Remélem, hogy nem azok… De talán ezek az eltűntek, akikről a lakáj beszélt.
- Vagy valamilyen maradványuk - replikázott Ade. - Nem léteznek. Mármint térben. És a halottak az ajtó előtt? Ezek itt túl sokan vannak egy kúria személyzetéhez képest. Ez itt egy város, és annak egykori lakói.
De a kérdés kézenfekvő. Hogyan került ide egy város, ami láthatólag a felszínen épült? Hogy nem korhadt el az egész? Ekkor Ade gömbje egy platformmá alakult, amely elég masszívnak tűnt ahhoz, hogy megtartsa a csapatot.
- Akinek van egy csöpp esze, azt leviszem ezzel. - szólt a térmágus, mire én csak megrántottam a vállam. Karmaim még mindig rajtam voltak, így semmi akadályát nem láttam annak, hogy lemenjek a falon - amelyen több volt a kapaszkodó, mint amire szükségem lett volna, nem beszélve arról, hogy sosem árt a gyakorlás. A fegyvermágus az egyszerű utat választotta, szép lassan ereszkedve lefelé Ade gömbjén. Strago mágiáját hívta segítségül ahhoz, hogy lejusson, kőlépcsőket húzva ki a sziklafalból, míg Atsu óvatosan kezdett lefelé ereszkedni. Én indultam el legkésőbb, de megvolt rá az okom. Sosem indultam neki úgy egy falnak, hogy ne térképeztem volna fel előtte - ugyan másoknak elvesztegetett időnek tűnik, de behozza a biztonságosabb ereszkedés. Mikor végül elindultam, pillanatok alatt beértem a sziklafalon ügyetlenkedő lányt, és jóval előtte értem le, a többiek mellé.
Csöndesen sétáltunk a házak között húzódó, szűk és sötét utcák között. Néhány lépésnél csak azon tudtam aggódni, hogy vajon mikor dől ránk a legközelebbi, téglából vagy fából épült, ingatag fal. Úgy néztek ki, mint amit a legkisebb szellő is fel tud dönteni. Így a lépcsőimnek és csúszdáimnak lőttek.
Egy fekete alak sétált át egy keresztutcán, ügyet sem vetve ránk. Kérdő tekintettel fordultam felé, de egyszerűen figyelmet sem fordított ránk, mintha nem is léteznénk számára. Ahogy továbbléptünk, lassan újabb és újabb szellemeket vetett elénk a város forgataga - azonban valahogy furcsák voltak. A tárgyak hiányoztak kezükből, mintha valami furcsa kitalálósdit kellett volna velük játszanunk. Az ott söpörget, az nem létező ruhát tereget a semmire.
- Adelus, azt mondtad, térben nem léteznek… tehát szellemek, lelkek, vagy illúzió. - torpant meg Gabriel, tenyerét nyújtva egy szellem felé. Néhány másodperc múlva csalódottan hullot le keze, és újabb felé lépett, hasonló eredménnyel. - Ha lelkek is, nem tudom őket az uralmam alá hajtani.
- Nem értek a szellemmágiához. - vont vállat csuhás céhtársam. - Még csak ötletem se nagyon van, mi lehet ez a hely, és hogyan jött létre. Talán csak annyit tudok hozzátenni, hogy esetleg ez lehetett egykor a Dirge of Darkness városa. - csodás. Egy szellemváros, és Nocturnus innen származik.
Igazad lehet. - szólt Atsui. - Ezek az épületek borzasztóan réginek tűnnek.
- Nem maiak, az biztos, szerkezetre sem mondanám túl stabilnak őket. - ismételten megerősítettek elgondolásomban társaim.
- Még mindig stabilabbak, mint ezek az emberek, vagy mik. Hideg! - Atsui nem bírt parancsolni magának, és hozzáért az egyik kísértethez. Komoran meredtem rá, de tekintetem nem igazán látszott a sötét utcában. - NAGYON hideg.
~ [color=seagreen]Örülj neki, hogy csak ennyi történt.=darkred] Régi emlékek őre a hely. És látszólag a lelkek nem találják végső nyugalmukat. - szólt titokzatosan Strago. Elfintorodva néztem fel. Engem nem fogott meg a még pókhálóktól is mentes, helyenként szinte vaksötét homály, ahol ki tudja, milyen furcsaságok történhetnek.
- Érdekes… Faépületek, de ilyen nedves környezetben nem korhadtak el? - szívtam bele a levegőbe, majd az egyik gerendára tettem ujjaimat.
- Na és azok ott? Azok mintha téglából épültek volna. - intett Atsu téglaépületek felé. Nem, Atsu, a téglaépületek nem korhadnak el. Ezért nem furcsák. Ellenben ezek azok.
Mielőtt kimondhattam volna magvas gondolataimat, túlvilági sikoly tépett a barlang félhomályába. Apróbb rengéseket hallottam minden irányból, ahogy a falak megadták magukat az időnek, amelyben a hang csak katalizátor szerepét töltötte be.
Nagyjából tíz, emberszerű alak loholt felénk, a háztetőkön ugrálva, az akadályokat egyszerűen átugorva vagy átmászva. Ezek már láthatóan észrevettek minket, és hörgéseikből még egy süket is tudott volna olvasni: a vérünkre pályáztak a szörnyek.
- Ice Make: Claws, Winged Armor. - kántáltam, és pillanatokon belül jeges védelembe burkolóztam. Mellettem álló társaim mágiájának halvány érzete is felerősödött, ahogy ki-ki a maga módján felkészült a harcra.
Karmaimat egymáshoz érintettem a levegőben, ahogy ketten felém vették az irányt. Hörgéseik hangosabbak lettek, és jobban ki is tudtam venni a volt embereket. Tüskés bőrük és keléseik nem sok jót ígértek - egy pillanatig sem gondoltam, hogy hozzájuk fogok érni.
- Freeze! - indult el kavargó fagyfelleg az egyik felé. Dühös vonítása fájdalmassá vált, majd megszakadt, ahogy a jégfelhő elérte a torkát, szilárdra fagyasztva az alakot. Egy pillanat tétovázás után az élő szobor feldőlt, ezer szilánkra törve. A második már kikerülte az újabb és újabb felhőket, boszorkányos ügyességgel mozogva a többi, harcoló mágus, saját társai és a jéggel borított padlódarabkák között.
Mikor rájöttem, ezzel nem megyek semmire, a szörnyeteg rám vetette magát. Látóterem karmokkal és nyálat fröcskölő fogakkal telt meg, amelyek egyelőre eredmény nélkül kaparásztak jégpáncélomon. Kezeimet kitartva fellöktem magam a levegőbe, egy ellenséges, háttal álló lényen még több magasságot nyerve. Mikor testem párhuzamos lett a talajjal, forogni kezdtem. Jobb kezem akadályba ütközött, de nem szilárdba: ellenségem koponyája akasztotta meg a mozgást egy émelyítő reccsenést követően. Újabb erőfeszítésemmel a lény háta mögé löktem magam - ő a földre került, de még halk nyögéseket hallatott. Balomat is meglendítettem, mire nyaka vérpatakot indított el a földön.
Körbenéztem, hátha tudok segíteni valakinek. Társaságunk nagy része minimális sérülésekkel vette az akadályt - Gabrielt leszámítva. Lelkem egy részében mély elégtételt éreztem, de undorodva löktem el magamtól az érzést.
- Ennyi volt? - kérdezte a fegyvermágus.
- Nem hinném.
Újabb torokhangok vágtak bele a csöndbe. A messzeségben újabb lények tűntek fel, az előző horda nyomait és célját követve, de többször annyian. Nyugodt arckifejezésem ellenére halkan nyeltem egyet. Bajban vagyunk.
- Öhm, ideje menni. - említett meg egy remek tervet Strago.
- Egyetértek. - kapott az alkalmon Ade, végre egyszer egyetértve a kalózzal.
Az ellenkező irányba futottunk, de a hörgésekből ítélve a szörnyek gyorsabbak voltak, mint mi legjobb formánkban. Egy ajtó vágódott ki oldalt, ahonnan egy szellemalak integetett sürgetőleg. Tényleg, azok hová tűntek?
- Befelé, mindenki! - kiáltott Gabriel. A hátvéd szerepét ő vette magára, utolsóként ugorva be az ajtón, a védett épületbe, majd lendületesen bevágta a faajtót. Ezen egy örökkévalóságig tudjuk tartani a lényeket, és valamikor csak elfogynak.


A hozzászólást Rane Iceclaw összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 02, 2012 10:18 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Adelus Morningway
Gealdor
Gealdor
Adelus Morningway


Hozzászólások száma : 232
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Mar. 06.
Age : 34
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus céh

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 4
Jellem:

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeVas. Márc. 18, 2012 6:47 pm

Elindultunk lefelé a sötétségbe vesző lépcsősoron. Gabriel halad elől, végre úgy viselkedve mint egy igazi fegyverforgató. Előtte lebegett a materia gömböm, bágyadt narancsfényben ragyogva. A fáklyáknak hála a többiek jól láttak a félhomályban, számomra pedig semmiféle hátárnyt nem jelentett volna a teljes sötétsége sem. Szótlanul mentünk lefelé a bűzös lépcsőkön. Utunkat semmi sem zavarta meg. A kő néma volt körülöttünk, nem észleltem semmiféle rejtett üreget ahol csapda rejtőzhetett volna.
Az alagút hosszan kanyargott lefelé, mintha egyszerűen nem akarna vége lenni. Akármi is van lent jó mélyre temették. Egyre biztosabb voltam benne, hogy valami természetes barlangban vagy bányában fogunk kilyukadni. Egyszer csak a lépcső meredeksége csökkenni kezdett, és a kanyar után szépen egyenesbe jött. Én már tudtam amit a többiek csak sejthettek: egy újabb terem van előttünk. Egy gondolattal előreküldtem a Materia gömböt, hogy gyenge fényével részben megvilágíthassa az újabb termet. Bár ne tettem volna.
- Szent ég… Mi történhetett itt? - öntötte szavakba borzalmát csaptunk hölgytagja. Atsu szinte remegett, és bizony én is éreztem ahogy a jeges veríték kezd kiütni rajtam. Az új terem padlóját ugyanis holtestek borították. Évszázados csontvázak, és különféle bomláson átesett tetemek vegyesen. A hányinger kerülgetett, amikor megéreztem a halottak között mászkáló apró dögevőket. A terem túlsó végében egy ajtót láttunk a fáklyák és a gömb fényében. Egy nagy otromba zár is volt az átjáró mellett.
- Szerintem meghaltak. - szólalt meg céhtársam színtelen hangon. Megint Krillian utcái jelentek meg lelki szemeim előtt, és a városban mindenfelé temetetlenül heverő halottak.
- Elvileg Nocturnus is meghalt, és az a fickó is halottnak vallotta magát, akivel fent találkoztunk… - Mondta Atsu halkan.
- Tehát akármikor akármelyik hulla felpattanhat, és nekünk eshet? Megnyugtató. - jegyezte meg cinikusnak szánt hangon Szerencsevadász.
- Ennyit arról, hogy nem a holtaktól kell félnie az embernek, hanem az élőktől.
- Ez a gondolatmenet jelen körülmények között nem vidít fel engem. - végre összeszedtem annyi bátorságot és akaraterőt, hogy hányás nélkül hogy megszólaljak. - Hogy nyitjuk ki az ajtót? Ki meri vállalni a kapcsolót?
- Megyek – ajánlkozott Gabirel, és beugrott a holtestek közé. Friss bűzfelhőt kavart fel, és léptei nyomán émelyítő ropogás, és recsegés kélt. Ezek a hangok..a lelkem is beleborzongott.
- Kinyitom, ha mindenki kész. - közölte a terem túlsó végéből. Kissé megnyugodva konstatáltuk, hogy egy halott sem ugrott a nyakába a vérére szomjazva.
- Csak biztonsági intézkedésként. Ade, mi van az ajtó mögött? - Fordult felém Rane. Kérdése nem ért váratlanul. Az út az ajtóig, csupán 5 méter volt. A térérzékelő képességem bőven túlhaladta ennek a teremnek a méreteit.
- Egy nagy nyílt térség. - közöltem a többiekkel amit éreztem. - Nem tudom mekkora, de nem folyosó az biztos. - a korábbiak után úgy éreztem ezt hozzá kell tennem, hogy ne ideglejem őket tovább. - Olyan, mintha egyszer csak vége lenne a sziklának és csak a puszta tér lenne ott.
Rane bólintott, mire Gabriel megrántotta a kart.
A vasajtó egyre gyorsulva nyílt ki. A nagy csarnokból hideg levegő áramlott be és elfújta az itt terjengő rossz levegőt, úgy hogy csak az emléke maradt hátra.
Egyesével keltünk át a szörnyű ösvényen amit a fegyvermágus a hullák közé taposott, és mikor odaértünk mellé a kinyitott ajtóhoz. Lenyűgöző látvány tárult a szemük elé.
Egy gigászi barlangcsarnokba kerültünk, aminek mennyezetéről hatalmas cseppkővel lógtak le, falai pedig a távolba vesztek. Ám mégsem a mérete volt az ami sokkolt minket hanem az, hogy nem volt egészen üres. A csarnok padlóján ugyanis egy város terpeszkedett alattunk több tíz méter mélységben. Romos utcák, terek, épületek, ameddig csak elláttunk a félhomályban. Ismét felnéztem a csarnok mennyezetére és itt-ott réseket láttam ahol fény szivárgott be fentről. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy felrepülök az egyiken és megnézem hol is bukkanok ki a felszínen. Jó lenne tudni, hogy pontosan hol is fekszik ez a város a birtok földje alatt.
- Deja vu- morogta Gabirel, mire mind felé fordultunk, ám a fegyvermágus ismét megrázta a fejét, pont úgy mikor aziránt érdeklődtünk, hogy miért tűnt el, és akárcsak akkor, most is kitérő választ adott. - Hosszú. - intett le minket, és kihajolva kinézett a párkányon.
- Azok ott… emberek? - kérdezte Atsu, és a lent mozgó, fentről aprónak tűnő fekete alakokra mutatott. Én is lenéztem és tényleg volt valami emberszerű azokban a lényekben ott lenn.
- Áhh, ismerős. Bár legutóbb szolidabbak voltak a testek. - Mondta Strago.
- Remélem, hogy nem azok… De talán ezek az eltűntek, akikről a lakáj beszélt.
- Vagy valamilyen maradványuk – szóltam közbe én is. - Nem léteznek. Mármint térben. -tettem hozzá magyarázatként - És a halottak az ajtó előtt? Ezek itt túl sokan vannak egy kúria személyzetéhez képest. Ez itt egy város, és annak egykori lakói.
Csönd állt be a beszélgetésbe, mindenkit lefoglaltak saját gondolatai és emésztette az elénk táruló látványt. Én közben a kis gömböt maximális méretűre növeltem majd átformáztam egy 3x3 méteres területű lebegő erőmezővé, amit vízszintesen a párkány széléhez lebegtettem.
- Akinek van egy csöpp esze, azt leviszem ezzel.- ajánlottam fel, és ráléptem a materia alakzatra. Egyedül Gabirel lépett mellém. A többiek inkább a sziklafallal próbálkoztak. Tudtam, hogy Strago nem fog fellépni ide, de hogy Atsu és Rane se az meglepett. Mondjuk a jégmágust nem féltettem. Rendszeresen dicsekedett a céhben fűnek fának, hogy milyen kiváló szikla és jégfalmászó. Stago mint földmágus könnyedén boldogult, kőoszlopokat választott le a falról, amiken lefelé ugrándozott. Rane és Atsu pedig lassan araszoltak lefelé. Láttam, hogy a Gabirel ugrása készen áll mellettem. Lerítt róla hogy bármire képes lenne a kedveséért. Végig Atsu közelében, kissé alatta lebegtettem le a materia képződményt, hogy Gabriel elkaphassa, ha a lány megcsúszna. De szerencsére semmi baleset nem következett be.
Strago ért le elsőnek, utána én és a fegyvermágus, majd Rane és végül Atsu. Lent újra gömbbé formáztam a materia anyagot. Jobb így megtartani mint folyton újra meg újra elővarázsolni. Elindultunk a romok között és aggódva állapítottam meg, hogy a több évszázados kő, és fa építmények borzasztóan ingatagok. Még sose volt szerencsém ennyire rossz állapotban lévő épületanyagot space magikkal érzékelni. El is határoztam magam, hogy nem fogok nyomás bombát használni. Aggódva tekintettem Stragora is. Az a nyavalyás földmágus egyszer már a nyakamra omlasztott egy barlangot, és semmi kedven nem volt ismét átélni azt a borzalmat.
Egy fekete alak sétált váratlanul keresztben előttünk. Az alakját leszámítva nem volt a szemmel alakban semmi emberim mégis úgy sétált mintha csak egy városi polgár lenne. Ahogy haladtunk előre egyre több hasonló szellemlény bukkant fel, kísértetiesen végezve olyan hétköznapi cselekedeteket, mint a sétás a városban, beszélgetés, alkudozás a piacon. Ám nem tűnt fel nekik, hogy élők járnak köztük.
- Adelus, azt mondtad, térben nem léteznek… tehát szellemek, lelkek, vagy illúzió. - állt meg Gabirel az egyik szellem előtt, és kinyújtotta feléje a kezét. - Ha lelkek is, nem tudom őket az uralmam alá hajtani.
- Nem értek a szellemmágiához. -vontam meg a vállam - Még csak ötletem se nagyon van mi lehet ez a hely, és hogyan jött létre. Talán csak annyit tudok hozzátenni, hogy esetleg ez lehetett egykor a Dirge of Darkness városa.
Gabirel nem vállszolt, helyette szellemalaktól szellemalakig sétált és mindegyiket megpróbálta az uralma alá hajtani, mintha közönséges szellemek lennének.
- Igazad lehet. - szólt Atsui.- Ezek az épületek borzasztóan réginek tűnnek.
- Nem maiak, az biztos, szerkezetre sem mondanám túl stabilnak őket.
- Még mindig stabilabbak, mint ezek az emberek, vagy mik. Hideg! - rántotta vissza a karját Atsui miután kissé ostoba módon átnyúlt az egyik szellemlényen. - NAGYON hideg.
- Régi emlékek őre a hely. És látszólag a lelkek nem találják végső nyugalmukat. - Meglepetten néztem Stragora. Mégis mióta idézgeti Szerencsevadász, a híres fiorei költőket?
- Érdekes… Faépületek, de ilyen nedves környezetben nem korhadtak el? - Vetette fel a kérdést a jégmágus.
- Na és azok ott? Azok mintha téglából épültek volna – mutatott Atsu egy sor épületre. Elindultunk arrafelé körülnézni, amikor váratlanul éles sikoly hasított bele a halott város csöndjébe. Egy csapat emberszerű lény jelent meg a romok között és pókokként mászva meg mindent elképesztő sebességgel felénk rohantak.
Térmágiára se volt szükség, hogy tudjam: ezek a lények veszélyesek és a vérünket akarják. Azonnal megidéztem két újabb materia alakzatot, és hosszú, vékony törhetetlen lándzsát formáltam belőlük. Épp végeztem, mikor Gabrielt az első két szörnyeteg lerohanta. A Csupasz, fekete bőrű lények emberszerűek voltak, de semmi emberi nem volt bennük. Szemük vörösen izzott mint a lakájé, és Noctornus felélesztőié, ám ezek sokkal állatiasabban viselkedtek.
A fegyvermágus Képtelen volt feltartani a minket lerohanó szörnyek mindegyikét, és sokuk egyszerűen elrohant mellette.
Elmém parancsára a két lándzsa hirtelen kilőtt a levegőben két szörnyeteg felé repülve. Az egyik hegyes fülű dög egy hatalmas ugrással felnyársalta magát az egyik materia lándzsára de a társa kitért, és villámsebesen felkapaszkodott egy oszlopra és onnan vetette rám magát.
- Reverse – Kiáltottam felkészülten és a lény a levegőben megfordulva visszazuhant az oszlop tövébe. - Reform
A gömb belebegett elém és egyre nagyobbá nőtt, majd szétnyílt mint egy kitátott száj.. Elmémmel kinyúltam a célt tévesztett lándzsa felé is visszafelé irányítottam. Éreztem, hogy körülöttem dúl harc, és mindenki legjobb képességei szerint küzd a szörnyekkel.
A lény újra támadásba lendült állati üvöltést hallatva, és egyenesen nekiugrott a gömbnek, egyenesen beleugorva, amit azonnal ráformáztam csapdába ejtve a szörnyet. A lény megpróbált kitörni, de erre semmiféle esélye nem volt. Éles fogai, karmai semmit nem érhettek a materia térből gyúrt anyagának. - Reform
Mágikus akaratom egyre kisebbé formálta a gömb alakú börtönt, míg végül a fogságba esett szörny egyáltalán nem bírt mozogni. Egy kicsi rést hagytam csupán, ahol a lándzsa egyenletes sebességgel haladva, gyilkos precizitással döfte halálra a mozgásképtelen szörnyeteget. Ekkora kegyetlenséget képtelen lettem volna elkövetni élő emberen. De Krillian után, már nem voltak fenntartásaim azokkal a módszerekkel szemben amik hatékonyan végeztek az élőholt szörnyekkel.
Körbenéztem és láttam, hogy a többiek is végeztek a rájuk támadó szörnyekkel. Nem voltak valami sokan, és rendkívül ösztönös viselkedést mutattak. Nem csoda, hogy nem volt esélyük öt jól képzett mágus ellen.
-Ennyi volt? - kérdezte Gabriel, miközben elszakadt köpönyegét ráncigálta le magáról.
- Nem hinném…
Újabb üvöltés reszkette meg a száraz barlangi levegőt és újabb szörnyek jelentek meg a rozoga épületek közelében. A vörös falak inkább tűntek feketének, ahogy a szörnyek teljesen ellepték őket. Egy hatalmas horda fente ránk a fogát.
- Öhm, ideje menni. - Vetette fel Strago.
- Egyetértek. - feleltem, miután gyorsan felmértem a lehetőségeinket. Hiába tudtam volna mindenkit materia védelme alá helyezni, előbb vagy utóbb kifogytam volna a mágikus erőmből. De ha valami védet helyre mennék akkor jobbak lennének az esélyeink.
Futásnak eredtünk, mikor váratlanul kitárult előttünk egy ajtó, és egy fekete szellemalak hajolt ki rajta biztatóan integetve.
- Befelé, mindenki! - kiáltotta a fegyvermágus és mindnyájan arrafelé vettük az irányt és gyorsan bementünk Gabriel mellett aki utoljára maradva lendületesen zárta be az ajtót a megveszekedett szörnyhorda agyarai előtt.

Vissza az elejére Go down
Atsui Orestes
Elemi mágus
Elemi mágus
Atsui Orestes


Hozzászólások száma : 582
Aye! Pont : 10
Join date : 2010. Oct. 13.
Age : 37
Tartózkodási hely : Leangarth, vagy ahova a dolga viszi.. :)

Karakter információ
Céh: -
Szint: 16
Jellem: Semleges Jó

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeHétf. Ápr. 02, 2012 1:31 pm

A szag lassan elviselhetetlenné vált, ahogy egyre lejjebb haladtunk a rozoga lépcsőn, ami szinte végtelennek hatott, bár ezt a körülmények miatti rossz közérzetem okozta érzéki csalódásnak tudtam be. Igyekeztem elterelni a gondolataimat, hátha sikerül kikapcsolnom a szaglásom, és az aggodalmaskodásom, mégis egyre csak azon járt a fejem, hogy mi lehet fent Koko-ékkal, és hogy mikor fogynak el végre a fokok. Őszintén vártam, hogy leérjünk a tákolmány aljára, másfelől viszont reméltem, hogy a saját lábunkon tesszük azt, az állandó nyikorgás, és fenyegető recsegés ugyanis kilátásba helyezett egy esetleges gyorsabb földet érést is.

Csak addig vártam, hogy leérjünk, amíg le nem értünk. Egy újabb helyiségbe jutottunk, amiben végre, vagy inkább sajnos, megtaláltuk a bűz forrását is. A padlót teljesen beterítették a halott, még rothadó testek. Most már nem csak a szag, hanem a látvány is mellbevágott. Furcsa mód nem kezdett émelyegni a gyomrom, a szagot már volt időm megszokni, és valamennyire tompítanom is sikerült, a látvány pedig inkább sajnálatot, és némi kíváncsiságot gyújtott bennem.
- Szent ég… Mi történhetett itt? – kérdeztem, miközben a hideg futkosott a hátamon. A terem másik végében egy ajtót láttam, és mellette egy kart, nyilván az nyitotta.
- Szerintem meghaltak. – közölte Rane a nyilvánvalót.
- Elvileg Nocturnus is meghalt, és az a fickó is halottnak vallotta magát, akivel fent találkoztunk… – jegyeztem meg fintorogva, bár ezek a hullák nem úgy néztek ki, mintha fel akarnának éledni, de sosem lehet tudni, főleg ha figyelembe vesszük az előzményeket.
- Tehát akármikor akármelyik hulla felpattanhat, és nekünk eshet? Megnyugtató. – ironizált a kalóz a tőle megszokott rájátszással.
- Ennyit arról, hogy nem a holtaktól kell félnie az embernek, hanem az élőktől.
- Ez a gondolatmenet jelen körülmények között nem vidít fel engem. Hogy nyitjuk ki az ajtót? Ki meri vállalni a kapcsolót? – szólt Ade, mire Rane elkapta hátulról az egyik karomat. Kérdőn néztem a kezére, aztán az arcára.
- Csak biztonsági intézkedésként. – szememet forgatva fordultam vissza az ajtó felé. Majdnem sóhajtottam is, de még időben kapcsoltam, hogy nem kéne egyszerre olyan sok levegőt beszívni, mert még el találok ájulni.
- Megyek – szólt Gab, aztán határozott lépésekkel elindult a kapcsoló irányába. Rezdüléstelen arccal gázolt át a hullákon. - Kinyitom, ha mindenki kész. – kész vagyunk, de mire?
- Ade, mi van az ajtó mögött? – szólt közbe Rane.
- Egy nagy nyílt térség. Nem tudom mekkora, de nem folyosó az biztos. Olyan, mintha egyszer csak vége lenne a sziklának és csak a puszta tér lenne ott. – felelte a csuhás. Hát ezzel nem vagyunk beljebb.. Rane bólintott, Gab pedig meghúzta a kart. A szag, mintha egy kötélre kötve rántották volna ki, szempillantás elillant, ahogy a huzat kicserélte a levegőt. Megkönnyebbülve engedtem le arcomat takaró karom, majd kioltottam a kardba áramló mágiát, és visszacsúsztatta a hüvelybe. Kénytelen kelletlen átmásztam a többiekkel a holttesteken, és kisétáltam a kőpárkányra, ahonnan elképesztő látvány tárult elénk. Egy egész város terült el alattunk, mintha a barlang köré épült volna. Hatalmas cseppkövek kapaszkodtak az óriási aula mennyezetébe, a levegő pedig nyirkos volt.
- Déjá vu. – szólt Gab halkan. Kérdőn néztem rá, de nem adott magyarázatot, persze nyilván nem is ez lett volna a megfelelő időpont rá. - Hosszú. – legyintett a többieknek is. Miután felocsúdtam az elképzelhetetlen méretek okozta sokkból, ami egyébként nem is értem, miért ért olyan váratlanul az északon, Olaffal tett kirándulásom után, jobban megnéztem a várost. Sötét alakok sétálgattak az utcákon, de nem tudtam eldönteni, élők, vagy holtak, vagy… esetleg valami más..
- Azok ott… emberek? - kérdeztem végül a sötét alakokat fixírozva.
- Áhh, ismerős. Bár legutóbb szolidabbak voltak a testek.
- Remélem, hogy nem azok… De talán ezek az eltűntek, akikről a lakáj beszélt.
- Vagy valamilyen maradványuk - mondta a csuhás. - Nem léteznek. Mármint térben. És a halottak az ajtó előtt? Ezek itt túl sokan vannak egy kúria személyzetéhez képest. Ez itt egy város, és annak egykori lakói. – egy percig mindenki csendben nézelődött, aztán Adelus átformálta a gömbjét egy négyzet alakú platformmá. - Akinek van egy csöpp esze, azt leviszem ezzel. – mondta, Gab pedig szó nélkül rálépett, én viszont úgy láttam nincs már mellettük elég hely, ha lett is volna, ki tudja, hogy elbírta volna mind a hármunk testét, így végül Rane mellett, elkezdtem lemászni a sziklákon, míg a kalóz földmágiáját használva, sziklaoszlopokat teremtett, és könnyedén leugrált rajtuk. Lassú, óvatos mozdulatokkal haladtam, nem akartam kockáztatni, bár Gabék végig a közelemben lebegtek, azért inkább nem hagyatkoztam rájuk. Utolsóként értem földet, de nagyon büszke voltam magamra, hogy megúsztam a műveletet sérülés és galiba nélkül. Leporoltam a kezeimet, és csatlakoztam a többiekhez. Nyugodt tempóban sétáltunk a poros utcákon, a fekete alakok körbevettek minket, de úgy tűnt nem látnak, vagy csak nem vesznek tudomást rólunk. Látszólag mindennapi teendőiket végezték, sepregették a portát, leveleket szórtak, újságot árultak, virágot szedtek, vagy éppen kávézgattak. Csak hogy nem volt se seprű, se levél, se újság, se virág, se kávéscsésze. Mintha csak a lelkük ragadt volna itt, talán nem is tudták mi történt velük. Kirázott a hideg, és Gab felől is valami hasonló borzongást éreztem a szimbólum át.
- Adelus, azt mondtad, térben nem léteznek… tehát szellemek, lelkek, vagy illúzió. – Gab látszólag uralma alá próbálta hajtani a furcsa alakokat, de nem járt sikerrel. - Ha lelkek is, nem tudom őket az uralmam alá hajtani. – engedte le végül kardját, miközben továbbsétáltunk a városka szürke utcáin.
- Nem értek a szellemmágiához. Még csak ötletem se nagyon van mi lehet ez a hely, és hogyan jött létre. Talán csak annyit tudok hozzátenni, hogy esetleg ez lehetett egykor a Dirge of Darkness városa. – felelte a csuhás, és jobban belegondolva, egyet is értettem vele. Az épületek mind olyanok voltak, mintha csak kiszakították volna a múltból, több száz éves rabságba kényszerítve őket itt lent, az irdatlan sziklák súlya alatt.
- Igazad lehet. - mondtam ki hangosan is véleményem. - Ezek az épületek borzasztóan réginek tűnnek.
- Nem maiak, az biztos, szerkezetre sem mondanám túl stabilnak őket.
- Még mindig stabilabbak, mint ezek az emberek, vagy mik. – húztam el a számat, miközben kíváncsian közelebb léptem egy utcalámpának dőlő alakhoz, és bal kezemmel megpróbáltam megérinteni, azonban nem sikerült. Ujjaim könnyedén átsiklottak rajta, mintha nem is lett volna ott semmi, leszámítva, hogy a kezem az érintés pillanatában összefagyott. Gyorsan visszarántottam a karom, és másik kezemmel dörzsölgetni kezdtem elhűlt végtagom. - Hideg!NAGYON hideg. - a rothadás melé tényleg már csak egy kis elfagyás hiányzott..
- Régi emlékek őre a hely. És látszólag a lelkek nem találják végső nyugalmukat. – szólt a kalóz fennkölten.
- Érdekes… Faépületek, de ilyen nedves környezetben nem korhadtak el? - gondolkodott hangosan Rane is, miközben én a távolba pillantottam, a város másik vége felé.
- Na és azok ott? - mutattam megfigyelésem tárgyára. - Azok mintha téglából lennének. - mondtam, majd halkan hozzátettem. – Bárcsak itt lenne most Sho. – szorongattam még mindig égő kezemet, miközben a csapat csendben elindult a megfelelő irányba.

Csak néhány lépést tettünk meg, amikor a testetlen sziluettek pánikszerűen elkezdtek berohanni roskadozó házaikba, sorra csapódtak be az ajtók, még az ablakokat is bezárták, és a függönyöket is behúzták. Ez nyilván nem jelenthetett semmi jót, ha valamitől még a puszta árnyak is félnek, akkor már bajban vagyunk. És egy pillanattal később, egy hidegrázós visítás kíséretében meg is láttuk a baj forrását. Elkorcsosodott emberek közeledtek felénk furcsa, állati hangokat hallatva, de ami még furcsább volt, hogy négykézláb rohantak, így inkább hasonlítottak valamiféle démoni kutyákhoz, mint emberekhez. Gyorsak voltak. Annyira, hogy az első döbbenet után alig maradt időm felkészülni a támadásra. Nem állta semmi útjukat, könnyedén ugráltak az épületek tetején, csupasz, furcsa sebesülésekkel teli testüknek mintha meg sem kottyant volna a durva felületek érintése. Talán nem is éreztek semmit. Gab már beállt elénk, és kivont karddal várta a szörnyek érkezését. Előrántottam én is a kodachit, még alig ért ki a hegye a tokból, amikor felizzott a markolat alatt mágikus pecsétem, a pengéből pedig kirobbant az aranyszínű, kavargó homok. Nem voltam még hasonló helyzetben, így a fogadáskor inkább elemi mágiámra hagyatkoztam. Eljött az idő. Az elsőt Gab páncélja lökte balra, a másodikat a kardja ütötte jobbra, a harmadik a feje fölött érkezett, egyenesen felém. Bal karomat előrelendítve idéztem magam elé kristálytömböt, ami bár szilánkosra tört a lény súlya alatt, mégis elég időt és teret nyert nekem, ahhoz, hogy egy meglepetés szerű támadással rárontsak fegyveremmel. Kitért oldalra, így csak jobb karján ejtettem egy mély vágást, ami ezután élettelenül lógott jobbján. Megpördültem, és szúrtam, de ahogy arra számítottam, egy villámgyors mozdulattal ismét arrébb ugrott. A forgás lendületét kihasználva hajoltam le a földig, hogy megérintsem azt, amikor egy másik nekem ugrott oldalról. Gurultam pár métert a földön, de ez pont kapóra jött. A fagyástól átmenetileg érzéketlen bal tenyeremet a földön húzva fékeztem le porban csúszó testem, miközben féltucat futóhomok foltot idéztem közém, és a máris felém igyekvő vadember közé. Sikerült tökéletesen időzítenem, a szemét máris derékig süppedt a szemcsék tengerében, miközben idegesen visítozva csapkodott karjaival. Felpattantam, és a lógó karú felé szaladtam, amikor elértem a földbe süllyedtet, rogyasztottam a lábaimon, és futás közben levágtam a fejét. A másik erre újra felüvöltött, és még gyorsabban nekiiramodott, majd amikor már csak néhány lépésre volt tőlem, elrugaszkodott a földtől, és a levegőből próbált támadni. Kiugrottam oldalra, és bevittem még egy vágást, ezúttal megszabadítva amúgy is sebzett jobb karjától. Felvisított, és a porban csúszva megpróbált megállni. Mögötte Gabot vettem észre, amint a földön fekszik. Felemeltem a kezem, hogy egy homokbombával megszabadítsam éppen ráugró támadójától, de a félkezű máris visszaért, és minden eddiginél paprikásabbnak tűnt. Visszarántottam a karom, amit majdnem sikerült lecsapnia megmaradt karmos kezével, és hátrálva elugráltam minden csapása elől, miközben kisebb tőr méretű homokpengéket lőttem a testére, így lassan egész felsőtestét vágások tarkították. Megállt, és felordított. Valószínűleg még jobban feldühítette, hogy képtelen eltalálni. Kihasználtam, hogy megtorpant, és egy kristálytömböt idéztem a feje fölé, majd nemes egyszerűséggel ráejtettem. Padlót fogott, de nem halt meg, én viszont csak időt akartam nyerni, hogy segítsek Gabnak.
- Sand Fist! - kiáltottam, az időközben a fiú hátára feszülő lénybe pedig egy óriási homokököl csapódott. Gab egy bólintással megköszönte, aztán felpattant, én pedig rögvest visszafordultam a még mindig kissé alélt ellenfelemhez. Négykézláb állt a földön, és jobbra-balra dülöngélt. Újra előhúztam a kodachit, aktiváltam, és fölé állva derékban kettécsaptam. Fújtam egyet, és körülnéztem, de úgy tűnt társaimnak sikerült legyűrni a többit. Ennek ellenére még nem akaródzott eltenni a fegyvert, inkább vetettem még egy pillantást a téglaépületek felé, ahonnan talán több száz árnyék mászott és ugrált felénk a házakon. Tátott szájjal néztem a jelenséget, és éreztem, ahogy úrrá lesz rajtam a félelem.
- Ennyi volt? - kérdezte Gab lihegve.
- Nem hinném... - mutattam ismét a távolba, ahonnan immár a fülsüketítő visítozás is elért hozzánk.
- Öhm ideje menni...
- Egyetértek. - ki nem?
Tettem néhány lépést hátra, aztán megfordultam, hogy a többiekkel együtt futásnak eredjek vissza a szilák felé, amikor néhány méterre tőlünk kivágódott az egyik faépület ajtaja, és az egyik test nélküli sötét tünemény hajol ki a nyíláson. Tökéletes áldozati bárányok módjára, egy pillanatig csak álltunk, és bámultunk, mint borjú az újkapura, aztán az alak integetni kezdett, mintha hívna minket.
- Befelé, mindenki! - üvöltötte Gab, és nekünk sem kellett több. Mindenki magához tért a másodperc tört része alatt, és őrült vágtába kezdtünk, míg el nem értük a házat. Egyesével csörtettünk be az ajtón, majd az utolsónak maradt Gab becsapta azt.


A hozzászólást Atsui Orestes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 03, 2012 3:31 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Igneel


Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 33

Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitimeKedd Ápr. 03, 2012 10:07 am

Szeretném, ha Strago mielőbb postolna, hogy tudjunk haladni!
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Nagyküldetés: A holtak céhe Empty
TémanyitásTárgy: Re: Nagyküldetés: A holtak céhe   Nagyküldetés: A holtak céhe Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
Nagyküldetés: A holtak céhe
Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Nocturnus nagyküldetés - A holtak céhe
» A holtak titkai
» A holtak titka
» A Második eljövetele... [Nagyküldetés]
» Nagyküldetés - Neorxnawang

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: