HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Max DeLuise

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Max DeLuise   Szomb. Okt. 15, 2011 4:34 pm


Szörnyvadász
I. fejezet


Egy teherhajó szűkös elülső kabinjának félhomályában ücsörögtem. Talán már egy óra sem volt hátra, hogy kikössünk, amit már komolyan vártam. A magam mögött hagyott szigeten nem találtam semmi kedvemre valót, csak egy halom fiatal lányt, akik virágfüzérrel várták a látogatókat. Legjobban gondtalan mosolyuk irritált, és hogy indokolatlanul közvetlenek voltak. Szüntelenül zaklatták az intim szférámat, amit senki esetében sem díjaztam. Amint tudtam felszálltam erre a hajóra és leléptem a szigetről.
Csupán egy napot vett igénybe a hajóút, de már alig vártam, hogy újra szárazföldön lehessek. Talán ezért is volt az, hogy felsétáltam a fedélzetre, ahol már javában gyülekeztek a matrózok. Nem értettem, hogy mire az a nagy tömeg, ahelyett hogy az összes naplopó menne a dolgára. Lágy sós szellő csapott az arcomba. Gyűlöltem ezt a szagot, a gyomromat is felforgatta.
- Mi van már, hogy ekkora tömeg gyűlt össze? – kérdeztem ingerülten.
- Nyugi már nagyfiú! A várost ahová a rakományunkat szállítanánk blokád alá vették.
A blokád szóra mind a két kezem ökölbe rándult. Végre! Egy kis bunyó.
- Akkor mire vártok? Szedjétek össze magatokat és törjünk át a gyűrűn!
- Ácsi! Itt én vagyok a kapitány, nem pedig te, fiacskám! – szólt a vén tengeri medve. – Emberek, az úti célunk megváltozott! A szomszédos városba visszük a rakományt.
A matrózok megkönnyebbülten fellélegeztek, én pedig felháborodtam. Magamban úgy tomboltam, ahogy azt csak el lehet képzelni. Dühömben szinte lángra kaptam. A tömeg már kezdett szétszéledni, hogy eleget tegyenek a parancsnak.
- Nyugodj meg kölyök! A legközelebbi város alig fél napra van innen. Addig menj és pihenj egyet a kabinodban!
Eszem ágában sem volt lenyugodni, nemhogy a kabinba visszaballagni. Az utamba kerülő matrózokat félrelökve trappoltam a kapitány felé, aki szigorú szemekkel nézett felém. Mint sem értek azok a villogó szemek, mikor belsőm lángokba állt a dühtől.
- Ne is próbálj győzködni, kölyök! Nem fo… - torkán akadt a szava, hiszen megragadtam azt az izmos nyakát, majd belepasszíroztam padlóba, ami csak úgy recsegett alattunk.
- Két választásod van, beszarikám! – kezdtem a fenyegetőzést, miközben szinte szemeim lángokba borultak. – Áttörünk azon a nyamvadt blokádon. Vagy én magam égetem el ezt a fostalicskának is rossz ladikot!
- D… de…de az őrültség!
Nyögte a harmadik variációt, ami nem szerepelt a listámon, ezért erősebben kezdtem szorítani a nyakát.
- Kapitány! – kiáltottak fel egyszerre a matrózok, de egyikük, sem mert megtámadni.
- Jól van, jól van! – kereste a kiutat a kapitány, én pedig egy picit lazítottam a szorításon. – A halálunkba rohanunk miattad, de talán többet ér, minthogy…
Hirtelen felrántottam a fickót, majd az emberei közé löktem.
- Na, ez a beszéd! Szedjétek össze magatokat, szétverjük ezt a bagázst. – A rémült emberek szétspicceltek előlem, hogy felkészülhessenek az ütközetre. Látszólag egyikük, sem mert ellentmondani nekem.
Lassan lőtávolságba értünk, ami annyit jelentett, hogy pillanatokon belül elszabadulhatott a pokol. Izgatottan összedörzsöltem tenyereimet, majd hátrafordultam a rohangálók irányába.
- Héj! Készítsétek elő a katapultot!
- Mégis minek, nincs mit kilőnünk vele.
- Dehogynem! Majd engem!
- Azt meg hogyan képzeled el?
- Egyszerűen. Beleülök a kanálba, ti pedig szépen meghúzzátok a kart. Én pedig elintézem az egyik úszó szeméthalmot, és már szabad is az út a ti drága ladikotoknak.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy egyedül száll szembe az ellenséges hajóval?
- Igen, ügyes vagy, Buksi! – tapsoltam meg a félkegyelműt.
- De hiszen még azt sem tudjuk, hogy mik vannak azon a hajón! Te tényleg őrült vagy!
- Ez igaz, de nem kényszeríthetek senkit se harcba. Nektek csak annyi a dolgotok, hogy kilőtök!
A tervemet hallok arcán leplezett boldogság jelent meg. Látszólag nem bánták, hogy nem kell harcba vonulniuk.
Még egy kicsit közelebb hajóztunk a blokádot jelentő körgyűrűhöz, hogy biztosan átrepüljek az ellenséges hajóra. A katapult pillanatokon belül készen állt a lövésre, aminek nagyon tudtam örülni. Miközben beültem a kanálba a hajó legénysége sok sikert kívánt és egyéb biztató szavakat vágtak a fejemhez. Mondanom sem kell ezekkel rettenetesen ki voltam segítve…
A katapult pillanatnyi parancsnoka a levegőbe lendítette, majd rögtön lerántotta a kezét, és fennhangon kiáltotta:
- Lőjetek!
Egy szempillantással később hatalmas sebességre gyorsultam és repültem a felhők irányába. Röptöm nem tartott soká, mert zuhanni kezdtem az ellenséges hajó irányába. Térdeimet felhúztam a mellkasomhoz, majd karjaimmal átöleltem őket. Egy emberi ágyúgolyót igyekeztem megformálni.
- Fire Dragon’s Fireball! – testemet lángok borították be, aminek következtében egy meteorral is versenyre kelhettem volna.
Becsapódásom óriási károkat okozott a hajóban, egészen akkorákat, hogy a hajófenéken találtam magamat, ami durván megrongálódott. Fölöttem egy hatalmas lyuk tátongott, aminek pereme lángokban állt. A célomat elértem. A hajó végzetes sérülést szenvedett, ami lassan, de biztosan a tenger fenekére juttatja.
A víz lassan szivárgott befelé, szóval még bokámig sem ért. Tocsogásra lettem figyelmes, ami egyre csak közeledett. A hang irányába fordultam. Arra számítottam, hogy egy félnótás támad rám, de nem ez történt. A felém közeledő akármicsoda egy valóságos szörnyszülött volt. Deréktól lefelé még emberi volt, de afölött már… Testét gennyes kelések borították, míg arcát egy fekete duzzanat torzította. Csupán jobb szemét lehetett látni a duzzanattól, ami zöld fénnyel villogott. Jobb karja legalább négyszer olyan vastag, volt, mint balja, amiben egy bunkót tartott.
- Hát te meg mi a fene vagy? Hozzád hasonló csúfságot, már régen láttam. – jegyeztem meg, miközben felvettem a harci pozíciót.
A különös lény a maga primitív módján egy bömböléssel válaszolt, majd támadásba lendült. Meglendítette a buzogányát, amivel felém kaszált. Nem volt gyors, sőt kifejezetten lassú volt. Könnyedén kitértem a támadás elől, majd a szörny bordáira mértem egy kellemes ütést. A találatomat követően alaposan meglepődtem. A szörnyeteg meg sem érezte a csapásomat, még annyit se ért neki, mint egy szúnyogcsípés, pedig bőre abszolút nem volt rendkívüli. Két értetlen pislantásom között a vaskosabbik kar megragadta a fejemet, fellendült velem együtt a magasba, majd hirtelen vissza le. Koponyám hatalmasat csattant a hajófenekén. A világ is megremegett előttem. Az eseménysor hamar megismétlődött, mielőtt még szabadulni próbáltam volna. A második becsapódás közben pedig esküdni mertem volna, hogy koponyám reccsenését hallottam. Éltem a gyanúperrel, hogy a következő ilyen becsapódásnál, már agyvelőm fog úszkálni a vízben. Szerencsére nem volt harmadik alkalom, mert a fertelem inkább megpróbált vízbe fojtani. Kapálózva próbáltam megszabadulni a hatalmas tenyérből, de annak háttal nem volt égszerű a dolog. A levegőm sebesen fogyott. Körülöttem a vizet átszínezte a vérem.
~Hogy az a rohadt mocskos élet! Utálom, mikor a gyík mágiáját kell használnom.
Mostanság utáltam a mágiámat használni, mindig igyekeztem a végső esetre hagyni, vagy egyéb rendhagyó eseményekre.
Mivel már a vízben fekve simán elmerültem, ezért jobb lábamat lendítettem felfelé, amit azonnal lángokba borítottam, amint az megszabadult az alattomos elemtől. A lángoló lábammal gyengén, de megrúgtam a lény karját, mire az azonnal elengedett.
Levegőért kapkodva törtem elő a víz alól. Talán még sohasem örültem ennyire az oxigénnek. Gyorsan talpra álltam, s ellenfelem irányába fordultam, miközben a homlokomról lefolyó vérem az orromról a vízbe kezdett csöpögni.
- A véremet ontottad te kis nyamvadték! Ezért már tényleg kinyírlak!
Meglepetten vettem észre, hogy a förtelmes külsővel elátkozott szörnyeteg a lehető legmesszebb húzódott tőlem és mintha sírva ölelgette volna a megpörkölt kaját.
- Na, ne szórakozz velem! – Háborodtam fel.
A lény viszont nem szórakozott, sőt elkezdett elefánt bébi könnyeket hullatni. Értetlenül kezdtem vakarózni, de ez nem tarthatott soká. Mintha odafent senki sem lett volna… A hajófedélzeten elharapódzott a tűz, s immáron hullott ránk a lángoló padlótörmelék. A még több tűz látványára a torzszülött valósággal megvadult és rombolni kezdett, miközben egyre csak közeledett.
- Hát gyere! – csaptam jobb öklömet bal tenyerembe.
Pillanatokon belül felém kaszált a bunkó, ami elől elugrottam, de az a fránya vaskos kar utánam csapott és valósággal beépített a hajófalba. Hátamon éreztem, hogy víz csordogál befelé, tehát a becsapódásommal sikerült egy újabb léket csinálni. A víz immáron térdig ért és egyre csak emelkedett. Eredetileg azt terveztem, hogy ekkorra már odafönt leszek, ám ezzel a furcsa lénnyel nem számoltam.
- Fire Dragon’s Roar! – formáltam is azt a nyavalyás tölcsért, hogy összpontosítsam a tűz erejét pontosan a szörnyetegre, aki egy hatalmas bömböléssel fogadta a felé áradó tűzet.
Arra számítottam, hogy ennyitől vége lesz, de amint eloszlottak a lángok meg kellett látnom a még mindig élő ellenfelemet, aki még csúnyább lett, mint volt. A gennyes kelései mind kifakadtak, amiből undorító váladék csordogált. Egy pillanatra a hányinger is megkörnyékezett.
A rém felkapott egy elő úszó hordót, amit felém hajított. Én a hordót simán szétütöttem, és már készültem is az ellentámadásra, ám a förtelem máshogy gondolta. A hordót alig ütöttem ketté, de ő máris bunkójával vágott arcon. Szédelegve tántorogtam odébb, és csupán a szerencsémen múlt, hogy el tudtam kerülni egy újabb csapást. Gyorsan megkapaszkodtam egy oszlopban, aminek hála a világ már is kevésbé forgott, lassan stabilizálódott. Ellenfelem bömbölve, hadonászva tartott felém. A víz pedig már derék felett járt. Egy nyomdafestéket nem tűrőt szitkozódtam, majd karjaimat X alakban a mellkasomhoz szorítottam. Nem volt időm, hogy méltó módon legyőzzem a szörnyegezget, amiért bosszús is voltam, de ezt itt kellett rövidre zárni.
- Fire Drangon’s Giant Wing! – karjaimat széttártam, mire azokból Sagat óriási szárnyait idéző szárnyak csaptak elő. A tűzszárnyak úgy roppantották ketté a hajótestet, mint hülyegyerek a sós ropit.
A hajóronccsal együtt a szörny is elmerült én pedig felúsztam a felszínre. Felettébb különösnek találtam, hogy a hajón nem volt más csak az a furcsa lény. Nem értettem, ez valahogy logikátlannak tűnt. Sokat nem gondolkodtam rajta, mert hamarosan mellém futott a teherhajó, amiről azok a gyáva férgek leengedtek nekem egy kötelet.

A városban kikötve nem a legkellemesebb fogadtatásban részesültünk. Hiába törtem át a blokád gyűrűjén, a lakosok még jobban haragudtak ránk, mert a teherhajó szállítmánya csupa fűszer volt.
- Mégis mit gondolnak maguk? Fahéjon és són éljünk?
- Menjenek vissza oda ahonnan jöttek, nem kell több éhes száj!
Rövidesen tudomásomra jutott, hogy a károst a száraz föld irányából is azok a furcsa szörnyetegek lepték el, amivel a hajón találkoztam. Senki sem tudta, hogy honnan és miért jönnek ezek a furcsa lények. És mivel nekem semmi kedvem se volt hallgatni a helyiek szitkait és siránkozását, ezért inkább felkerestem a legközelebbi vendéglőt.
A kis porfészek dugig volt. kiadó szoba már egy szem se volt, már a folyosókon is aludtak emberek. Az ivóban is teltház volt, csupán a pultnál akadt egy ülőhely, amit gyorsan el is foglaltam. Kikértem a sörömet, amit menten meg is kaptam. Beleittam a fantasztikus nedűbe, amit megbántam, mivel hal íze volt.
- Ez meg mégis mi? – kérdeztem felháborodva a pultost.
- Örüljön, hogy ez is van! A város hetek óta el van szigetelve a külvilágtól a lakók és az itt ragadt átutazók lassan mindent felélnek.
- Csodálatos… - kortyoltam bele a hal lébe.
- Elnézést uram! Maga ugye Max DeLuise?
A torkomon akadt a sör, amit alig tudtam visszaköpni a korsóba. Fogalmam sem volt, hogy honnan ismerheti valaki a nevem. Külső cserém óta senki sem ismerhetett fel. Ráadásul most még egy szép kötés is díszítette a fejemet, amit a szörnyek köszönhettem.
Az engemet megszólító hang irányába néztem. Egy fiatal srác volt az. Még túl fiatal volt ahhoz, hogy a külsején valódi jellegzetesség legyen, talán tizenhét éves volt, vagy annyi se, bár szakálla már növőben volt.
- Ki kérdi ezt? – kérdeztem unott hangon.
- Hamnir Mester küldött ide… - a srác még tovább szövegelt, de azokat már nem is hallottam.
Hamnir… Az az átkozott féreg! Mégis hogy merészel? És hogyan ismert fel? Egyáltalán minek a mestere az a félkegyelmű esküszegő?!

Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Okt. 16, 2011 8:59 pm


Szörnyvadász
II. fejezet



- Mit szól mesteruram?
Lövésem se volt, hogy mire várt választ ez a kurtaszakáll, mert amíg ő lepénylesőjét fárasztotta, az én gondolataim a múltban rohangáltak. Egy nem túl távoli múltban. Alig, hogy eltűnt a gyík és én a keresésére indultam. A keresés közben ismerkedtem meg azzal a nyavalyás esküszegővel, aki a legjobb barátomnak hívtam. Persze amint átvert magam mögött hagytam a csirkefogót, és azóta egy szót sem hallottam róla. Nem is lett volna rá időm, mert jött az a semmirekellő céh az életembe.
Gondolataimba mélyedve megcsóváltam a fejemet, majd belekortyoltam a tömény méregnek számító kotyvalékba. A félig üres korsót visszatettem a pultra, majd újra végignéztem a fiún.
- Mit is mondtál, ki vagy te?
- Thorgyl Helmgar, Kirha Helmgar fia, a Gyémántszem céhből.
Gyémántszem… Három hónapon keresztül, minden áldott nap, minden órájában legalább négyszer hallottam ezt a szót. A Gyémántszem céh Hamnir apjának a kezdeményezése volt. Egy családi céh, ami elméletileg sokra hivatott, többek között a megfelelő anyagi háttér miatt. A céh természetesen megalakult, de kiteljesedéséről egészen mai napig nem hallottam. Azt hittem, hogy belefulladt a saját vagyonába, hogy elfogyott a lendület, hogy szimplán túl nagy fába vágták a fejszéjüket.
- Azt hiszem ez nem elég indok arra, hogy megzavarj ivás közben. – jelentetem ki unott hangon.
- Bocsáss meg nekem, sárkányölő uram! – kért kényszeredett udvariassággal. – Csak szerettem volna megkérdezni, hogy azért jött-e a városba, mert segíteni akar az én mesteremnek, a te régi barátodnak, Ralfuson fiának Hamnir mesternek visszaszerzi a céhépületet, ahonnan a környéken ólálkodó szörnyek nagyjából három héttel ezelőtt kiűztek minket. A mester éppen most tervei a tanácsosaival együtt az ostromot.
Fogalmam sem volt, hogy egy céhépülethez minek kell egy valóságos ostromot megtervezni, elvégre nem egy erődről van szó.
- Régi barát, mi? – horkantam fel. – Jól figyelj rám, kurtaszakáll! Még akkor sem segítenék a te Hamnir mesterednek, ha egy söröshordót kellene szárazra innia. Elvesztette atyja céhének épületét? Hát akkor pontosan azt tette, amit vártam volna tőle. – visszafordultam a pult felé, majd még mogorván hozzátettem. – Most már tűnj el innen!
A srác nem adta magát könnyen, a dühtől remegő hangon reagált:
- Most már közel jársz ahhoz, hogy megsértsél!
- Csak közel járok? Akkor nem értetted meg azt, amit az előbb mondtam. Hamnir egy hitszegő kutya. Arra se méltó, hogy emésztőgödröt ásson.
- Állj fel, sárkányölő! – parancsolta határozottan. – Ne mondják rám, hogy ellenfelem ült, mikor rátámadtam.
- Tudod mit, kölyök? Inkább ülve maradok – feleltem a legteljesebb lelki nyugalommal. – Én meg azt nem akarom, hogy a te halálod is az én lelkemen száradjon.
Kurtaszakáll képe a még a legvörösebb kendőnél is vörösebb lett.
- Szóval, nem állsz fel? – kiáltott haragosan. – Tehát nem csupán hazug vagy, hanem gyáva is?
Éppen a szám elé emeltem a korsómat, de ebben a pillanatban megállítottam a kezemet, és megfeszítettem vállam és karjaim izmait. Aztán csak megcsóváltam a fejem, ittam néhány kortyot, és hátraszóltam a vállam felett:
- Menj vissza Hamnirhoz, kölyök! Veled nincs bajom. Rád nem haragszom.
- De nekem nagyon is van bajom veled! – csattant fel az ifjú, akit már egész testében megdermesztett a félelem és harag.
- Most már tényleg elég lesz! – jelentettem ki, miközben tekintetemet a korsó aljára szegeztem. – Tűnj el innen, és akkor keress meg újra, ha a szakállad már leér a mellkasodig! Majd akkor összemérjük az erőnket! Most inni akarok.
- Ez is csak azt bizonyítja, hogy gyáva vagy! – közölte megvetően Thorgyl.
Komor töprengésbe merülve lezúdítottam torkomon a korsómban maradt sört. A hosszúra nyúlt pillanatok után a kölyök rádöbbent, hogy lehetetlen és kínos helyzetbe sodorta magát.
- Ostoba voltam, amikor azt hittem, hogy egy sárkányölő mindig kész kiállni a becsületéért.
Mialatt kurtaszakáll távozott én a haragtól megdermedve ültem a széken. Igen komoly erőfeszítésbe került, hogy ne menjek utána.

Három óra keresgélés után és a fél vagyonom feláldozása után sikerült találnom egy üres szobát a városban. A minősége pocsék, volt és egy egész poloskahaddal kellett megküzdenem elalvás előtt, de legalább volt min kiélni a dühömet. Lefekvésre a sült bogarak szaga teljesen megtöltötte a szoba levegőjét.
Már majdnem sikerült magam átadni az álmok világának, mikor egy idióta kopogni kiedzett az ajtón. Halk szitkozódásba kezdtem, majd szalmával megtömött párna alá dugtam a fejem. Ha nem reagálok, akkor bizonyára elmegy. Különben is, sejtelmem sem volt, hogy ki kereshet itt, pont ilyenkor.
Pechem volt. A hívatlan vendég nem tágított, sőt kulcsa is volt az ajtóhoz. Az ajtó nyikorogva kinyílt és a folyosóról azonnal beáradt a töménytelen mennyiségű fény. Elsőre a párnát akartam hozzávágni a fickóhoz, aki megmert zavarni, majd aztán betörni az orrát, de nem így tettem. Egy fél pillantásból felismertem a jövevényt, akit még négyen követtek. A négy követő egyike kurtaszakáll volt.
A csapat élén álló alak egy vagyonos ember látszatát keltette. Nagyjából annyi idős lehetett, mint én. A nyakában aranykeretes szemüveg lógott a gallérjához csíptetett vékony láncon. Zöld és aranyszínben pompázó ruházata tökéletesen kiemelte ábrázatát, amin feszült kifejezés honolt, tiszta, sötétbarna szemében a nagy nehézségek árán elfojtott harag tüzei lángoltak.
- Na, csak rám akadtál? – mordultam fel komoran, megtörve a csendet.
- Nem sok bunkóviselkedésű sárkányölő járkál a városban. – válaszolt.
Egy hatalmasat böffentettem, majd mogorván kijelentettem:
- Akkor akár mehetsz is. Már megmondtam a bakancspucolódnak, hogy nem segítek!
Hamnir egyet előre lépett, és valamivel kevésbé haragos hangon megszólalt:
- Nézd, Max…
- Ha beteszed a lábadat a szobába – szóltam közbe -, végzek veled! Azok után, ami kettőnk között történt, ne várj tőlem semmit. Legfeljebb annyit, ha a közelembe jössz, szétverem a koponyádat!
Hamnir egy másodperc erejéig elbizonytalanodva tétovázott, aztán kihúzta magát, és bátran, átlépett a küszöb felett. A tette vakmerőségről árulkodott, elvégre most rángatott vissza az álomvilág kapujából.
- Hát akkor ölj meg! – fakadt ki ingerülten. – Tekintélyes adag büszkeséget kellett félretennem, hogy egyáltalán megkeresselek. Ha törik, ha szakad, elmondom azt, amit akarok.
Fagyos pillantással méregettem az esküszegőt.
- Tisztában vagyok azzal, hogy miért haragszol annyira rám, Max DeLuise – Jelentette ki Hamnir. – Ha a céhünk költözni kényszerül és ezek a szörnyetegek nem takarodnak el a környékről, akkor ez a város halálra van ítélve. A haldokló város pedig magával fogja rántani az egész régiót. És ki tudja, hogy nem terjeszkednek-e tovább a szörnyek.
- És mi közöd neked ehhez az egészhez? – csattantam fel gúnyos hanghordozással. – Bizonyára nem a te hibád.
Hamnir nyakig vörösödött és zavarában lesütötte a szemét. A bakancsa orrát bámulva, szégyenkezve folyatta:
- Úgy érzem sokkal inkább az én hibám, mint bárki másé. Az apám és bátyám egy S szintű megbízásra mentek el, és rám hagyták a céh irányítását. Másodszülött fiúként az én feladatom a céh gazdasági ügyleteit lebonyolítani, és szokásommá vált, hogy személyesen jövök el a városba a kereskedelmi ügyleteket. Úgy tartottam, hogy ezt nem bízhatom másra, mert a helyi népség az agyafúrtságáról, meg az aljas módszereiről hírhedt.
- Biztosra veszem, hogy semmivel ravaszabbak és aljasabbak, mint te magad! – dörmögtem.
Hamnir nem vett tudomást a sértő megjegyzésemről, letörten folytatta tovább:
- Így aztán apám egyik öreg tanácsadójára bíztam a céhépületet, és…
- És mialatt te vásárolgattál, a szörnyek elfoglalták az épületet, igaz? – vetettem közbe utálkozva.
Hamnir keményen összepréselte a két fogsorát, majd szemlátomást erőt vett magán, és fejét ismét lehajtva magyarázkodott:
- Nem számítottunk efféle támadásra. Egyszerűen nem volt rá okunk. Ezek a szörnyetegek szinte a semmiből kerültek elő, egyik napról a másikra. Thorgyl a támadás idején az erődben volt, a csatározások alkalmával sikerült megmenekülnie. A városban azonnal felkeresett, hogy tájékoztasson, és elmondása szerint ezek a mocskos szörnyek a föld alól törtek a bázisunkra. Sokak az erődben ragadtak. És én…
- Szóval tényleg te vagy a hibás – állapítottam meg komoran. – De miféle erődről beszélsz te? Nem csak egy céhépületről van szó?
- A mi céhépületünk egyben egy erőd is, ami bevehetetlennek számított. Egy kiindulási bázis volt a törvényen kívüli mágusok ellen folytatott harcunk során. – válaszolt Thorgyl.
- Szóval egy olyan erőd elvesztésében vagy hibás, ami komoly jelentőséggel bírt…
- Nem mindegy, hogy kinek a hibájából veszítettünk már is sokat? – vágott vissza Hamnir, ingerülten. – A lényeg, hogy még többet fogunk veszteni, ha nem cselekszünk! Ezek után megkérdezlek Max DeLuise: nemet mondhat a kérésemre egy igaz mágus, aki nem a sötét útját járja?
- Sárkányölő vagyok… - jegyeztem meg.
Hamnir undorodva köpött egyet, és aprókat bólogatva kijelentette:
- Hiú és önző vagy! A külsődön kívül semmit sem változtál. Még most is jobban érdekelnek a saját önös érdekeid, a dicsőséged, mint a közjó. Hát rendben, legyen így – hümmögte elgondolkodva, majd hirtelen felszegte az állát, mélyet lélegzett, és határozottan, elszántan folyatta: - Mielőtt megtétetett az a fogadalom, amelyből a kettőnk közötti harag született, egy másik esküt is tettünk, méghozzá akkor, amikor barátokká lettünk.
- Te mocskos aljas… - hörögtem felindultan, de Hamnir csak még hangosabban beszélt, hogy elnyomja a szavam.
- Megesküdtünk, vérszerződést kötöttünk, hogy akármibe ütközünk az élet keserű útjain, ha egyikünk kéri, a másik a segítségére siet. Esküt tettünk, hogy támogatni és oltalmazni fogjuk egymást, amíg van vér az ereinkben, erő a tagjainkban, és lélek a testünkben. Most erre az esküre hivatkozom!
Ez a mocskos féreg! A történtek után még van képe egy régi esküre hivatkozni, mikor egy másikat ő maga szegett meg?! Arcátlan tetű! Haragomban alig tudtam megállni, hogy ne gyújtsam fel az egész fogadót. Döngő léptekkel indultam meg Hamnir felé, és előtte egy lépésnyire megálltam. Jobbommal akkora erővel vágtam orrba az esküszegőt, hogy szabályosan kirepült az ajtón és kísérői lába előtt ért padlót.
- Neked aztán vastag a bőr a pofádon, ha képes vagy egy esküre hivatkozni azok után, amit annak idején műveltél. Én viszont, nem úgy, mint egyesek, még sohasem szegtem meg az adott szavamat. Beállok az ostromba, de jobb lesz, ha mihamarabb végzünk. – ballagtam vissza az ágyamhoz. – Most pedig tűnjetek innen!

Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Hétf. Okt. 24, 2011 11:30 am

Ehhez a két munkához nem különösebben tudnék hozzáfűzni se építő, se lehúzó kritikát, mert tök felesleges... úgy jók, ahogy vannak! Szép munka mindkettő! Jutalmad a két kalandért összesen 600 VE!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Kedd Nov. 01, 2011 2:31 pm

Szörnyvadász
III. fejezet



Reggel förtelmes fejfájásra, minden apró neszre robbanni akart a koponyám. Talán kár volt olyan sokat inni abból a hal ízű méregből. Már az ágyból való kikelés is gyötrelmes volt. A szalmával kitömött takaró a világ legborzalmasabb zaját hallatta, szinte éreztem, ahogy agyamban egy belső vérzés keletkezik. Szám szárazabb volt, mint maga a sivatag. Gyomrom pedig az átlagosnál is jobban lángolt. Talán ezek miatt döntöttem úgy, hogy bármennyire is kívánjam, nem iszok több ehhez hasonló tömény mérget.
Lépteim nyomán a padlók rákezdtek a fertelmes operájukra, amit most a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam. Az utcára való kilépés csupán fokozta az „élvezeteket”. A nap vakítóan vágott a képembe, a lágy szellő pedig fokozta a hányingeremet.
Ha az a féreg nem az esküvel jön, akkor még most is az ágyban próbálnám kiheverni a mérgezés gyötrelmeit.
A Felút nevezetű, széles sugárút átszelte az egész várost, a fő rakparttól kiindulva egészen a hátsó falig. A sugárút áthatolt a falon, és egyenletesen emelkedve tovább vezetett felfelé, majd a város szárazföldi bejáratát védő, zordon erődítményben ért fel a felszínre. Határozottan szokatlan volt ez a sziklába vájt kikötőváros…
Reggelre Hamnir, erre a széles útra gyűjtötte össze az embereket, aki kötelességüknek érezték, hogy segítsenek a céhépület visszafoglalásában. Lassan egy valóságos sereg gyűlt össze, amiből csak arra tudtam következtetni, hogy az az épület nem is olyan kicsit erőd, mint azt elsőre gondoltam. Végignéztem az összegyűlteken és kénytelen voltam beismerni, hogy itt aztán nem bugrisok gyülekeztek. Legalább ötszáz bátor, rettenhetetlen mágus és harcos várta a parancsot az indulásra. Mindenki a lehető legkomolyabban vette ezt az ostromot. Egyikük arcán sem láttam halálfélelmet, vagy bármi jelét annak, hogy tartanak az elkövetkezendőktől.
Egy órával később már a város szárazföldi kijárata előtt állt a kisméretű seregünk. Robusztus méretű kőkapu választott el minket a kinti tájtól, mely állítólag pusztulásnak indult a szörnyek jelenléte miatt. Állítólag minden környékbéli élőlényét felzabáltak, míg a haszonnövényeket teljesen kiíratták.
Ezek alapján arra szítottam, hogy ezek a barbári lények hemzsegni fognak a környéken, és már rögtön a kapun való kilépés után harcra kerül a sor. Hamnir parancsára megnyílt előttünk a duplaszárnyas kapu, ami hatalmas súlya ellenére meglehetősen gyorsan mozgott.
A három nap alatt összeverbuvált sereg átkelt a kapun, ami az utolsó ember mögött zárulásakor hangos kattanással jelezte, hogy immáron nincs visszaút. Várakozásai ellenére egy árva lélek sem várt odakint minket. A szörnyek kénkőre emlékeztető szagát éreztem a levegőben, de látni nem láttam őket. Persze a táj valójában magán viselte a pusztítás fájó nyomait. A fák kiszáradtak, vagy kiégtek. A fű szürkévé vált. Állatoknak pedig nyoma sem volt, nemhogy életnek.
Látszólag nem csak engem lepett meg, hogy nem várt minket fogadóbizottság. A sereg élén álló Hamnir ugyan olyan meglepett volt, mint bárki más. Mindenki úgy készült, hogy a kapun kilépve rögtön ellenségekbe botlunk, de csalódnunk kellett. Hamnir pár percen keresztül egyeztetett tanácsadóival, majd elindultunk a Gyémántszem erőd irányába.
Az állítások szerint már félúton jártunk, de még egy árva élőlényt se láttam a menetelés során. Már gyanúsan nagy volt a csönd. Én személy szerint már régen felderítőket küldtem volna előre, de nem én vezettem a varázslóhadat. A vezető elől menetelt, s próbálta elhitetni önmagával és mindenki mással is, hogy alkalmas a pozíciójára. Persze egy esküszegő sohasem lesz jó vezető.
Váratlanul föltámadt a szél, ami ismerős szagokat hozott magával. Bajban voltunk, nagyon nagy bajban.
- Megállni! – ordítottam a menetoszlop végéről, mire mindenki megállt, s felém tekintett. – Azonnal forduljatok vissza! El kell, tűnjünk innen, amilyen gyorsan csak lehet!
- Nem érünk rá a szeszélyeidre, Max! – kiáltott hátra Hamnir, s továbbot intett az őt követő seregnek, majd elindult felém.
- Óh, hogy verném ki az összes fogadat! – morogtam, mialatt sebesen elindultam az esküszegő felé.
Félúton találkoztunk. Arcán gúnyos tekintet honolt, ami csak tovább dühített. Lendületből megragadtam a ruhája gallérját és jól megrángattam az idiótát.
- Ne szórakozz! Fordítsd vissza az embereidet, vagy a halálukba rohannak!
- Ez meg mit jelentsen?
- Ne szórakozz, csináld! Az előbb több száz szörny bűzét éreztem a levegőben, amik a közelben vannak. Ez egy csapda!
- Micsoda?! – rémült tekintete elárult mindent, hogy mi járhat a fejében.
- Nem volt gyanús, hogy egy szörnnyel se futottunk össze? Ezek csapdába akarnak minket csalni!
Hamnir rémülten kezdett kapkodni. Immáron hitt nekem, elvégre régről már nagyon jól tudta, hogy az orrom csalhatatlan. Sietve osztogatta volna a parancsokat, de már elkésett. Az elől menetelőkre ebben a pillanatban egy kisebb horda csapott le. És a java csak ez után jött. Körbevettek minket. Akármerre is néztem mindenfelől szörnyek látszottak. Számuk talán a miénket is fölülmúlta. Baj volt, nagy baj. Komolyan fennállt a veszélye, hogy az ostromunk még a kezdete előtt elbukik.
Míg az esküszegő pánikolva próbált helytállni, addig a tanácsosai vezényelni kezdték az embereket. Végigpásztáztam az embereket és letörten vettem tudomásul, hogy a mágusok száma talán még a félszázat sem éri el. A jelentős többségben voltak a szimpla harcosok, akik nem biztos, hogy helyt tudnak állni az olyan kaliberű szörnyekkel, amivel én találkoztam. Megcsóváltam a fejem, s közben a szemeim előtt egy olyan látomás jelent meg, amiben egyedüli túlélő voltam.
- Aktiváljuk a pecsétet! Mindenki tudja a dolgát!
A parancsszavakat követően mindenki rendeződni kezdett. Az idősebb mágusok kört alkottak és nekiláttak valami igen komoly mágiát megidézni. A fiatalabbak az idősebbeket védték néhány harcossal együtt. A feladat nélkül maradtak, mint én, nekilódultak a támadóknak. A roham közben felfigyeltem rá, hogy ezek a szörnyek közel sem úgy néznek ki, mint a hajón látott, persze a rokonság letagadhatatlan volt. Volt köztük egészen emberszabású is, aminek bőrét csupán néhány fekete kristály ütötte át, s zöldes genny csordogált a sebeiből. Annak ellenére, hogy emberre hajaztak kifejezetten állatiasan viselkedtek. Továbbá volt olyan rémség is, akinek alsó fele volt hasonló állapotban, mint a hajón látott lényé. Volt itt mindenféle szépség…
Egy hangos csatakiáltást követően bemostam az első kristálypikkelyesnek, aki felém szökkent. A kis véznaság hatalmasat nyekkent a földön, majd egy taposással nyakát törtem. Előre tekintettem, hogy újabb ellenfelet keressek, de nagy meglepetés ért. Az előrerohanó véznaság társai a vártnál hamarább értek elénk, sőt az egyikük a vasdurungjával jól arcon vágott. Arcomon éreztem az ütőfegyvert, ami erősen torzította a pillanatnyi ábrázatomat. Néhány métert repültem hátra a levegőben, majd a fűbe estem. Arcbőrömön máris éreztem, ahogy a vér utat tör magának. Feltekintettem, de már a durung újra készült lesújtani, késő volt elugorni. Váratlanul fémes csattanás hallatszott. Egy kard állította meg a felém sújtó fegyvert, ami egy lovagkülsejű emberhez tartozott. Habozásra nem volt időm, inkább egy talpalással visszatörtem közös ellenségünk bal térdét. A torz szörnyeteg vékony torokhangján felüvöltött, majd a földre rogyott. A lovag többet se várt, azonnal lefejezte, amit követően sebtében felsegített.
- Tartozom eggyel.
- Antonius Woodville néven keress, miután ennek vége!
- De aztán életben legyél! – mondtam, miközben félreugrottam egy felém száguldó karmos kéz elől.
- Engem ne félts, inkább magadért aggódj! – reagált, miközben megcsonkította a karmos kéz tulajdonosát.
Válaszolni már nem volt alkalmam, mert a csata heve elsodort minket egymás közeléből.
A csordogáló véremet letöröltem arcomról, s tovább folytattam a szörnyirtást. Fogalmam sem volt, hogy mögöttem hogyan állhatnak annak a bizonyos pecsétnek az előkészítésével, de forrón reméltem, hogy jól haladnak, mivel a szörnyek rettenetes túlerőben voltak.
- Fire Dragon’s Burning Razor!! – karjaim lángokba borultak, ujjaimnál a lángnyelvek kettő-három arasz hosszúságúra nyúltak, mintha csak karmok lettek volna. Ezekkel a karmokkal még szúrni képtelen voltam, arra a szintre még nem sikerült felemelnem ezt a technikát, viszont vágásra és égetésre kiválóak voltak. Hatótávolságom kellemes mértékben megnövekedett, amit hirtelen a szörnyek nem tudtak lereagálni.
A hozzám legközelebb állónak az arcát perzseltem végig a karmokkal, majd a mögötte állónak a mellkasára készítettem egy X alakú vágást. A harmadik célpontom, már időben elugrott, sőt visszarúgott, aminek következtében sikerült egyet perdülnöm a tengelyem körül. Mire megálltam már egy tüskés buzogányra emlékeztető kar vágott gyomorszájon. A tompa tüskék nem sértették fel a bőrömet, de komoly fájdalmakat okoztak. Hasfalamhoz kapva tántorogtam hátra, miközben vért köhögtem föl. A tüskés kar most fejemre készült lecsapni. Erőt vettem magamon, kiegyenesedtem, majd két kézzel kivédtem a csapást. Karjaim egésze beleremegtek az ütésbe, amitől kissé hátrébb tántorodtam, de rögtön visszatámadtam.
- Fire Dragon’s Roar! – a lángokat most nem összpontosítottam, inkább a mennyiségre mentem, mint a minőségre.
Pillanatokon belül a lángok közül féltucatnyi rém ugrott felém. Karmok, ollók, tüskés öklök és fegyverek közeledtek felém egyazon időben. Ekkora figyelemfelkeltést nem akartam. Hátra próbáltam szökellni, de egy mögöttem elterülő hulla ebben meggátolt. Hátraestem. Ekkor már csak szitkozódtam, és elátkoztam az a pillanatot, mikor megismertem Hamnirt.
Váratlanul vakító kék fény ölelt körbe mindent. Szemeimet akaratlanul is behunytam, majd a fény múlását követően újra kinyitottam őket. Meglepetten néztem körbe, hiszen az elébb még itt tomboló szörnyhorda maradéktalanul elpusztult.
- Ez volt a mi céhünk vénjeinek a legerősebb pusztító mágiája. – magyarázkodott egy tőlem nem messze álló idegen, aki oldalán egy óriási vágás tátongott.
- Miért tartott ilyen sokáig megidézni?
- Mert egy igen komoly pecsétről van szó, amit még a tapasztalt mágusoknak is sok időbe telik felírni.
Végignéztem a csatatéren, s megdöbbenve láttam, hogy csapatunknak legalább az egyötöde odaveszett. Nem volt egy különösebben hosszú összecsapás, de borzalmas áldozatokat követelt, ami így az ostrom előtt különösen nagy veszteségnek számított. Az esküszegő természetesen életben volt, nem sértetlenül, de túlélte. Kurtaszakáll is egészen jó állapotban volt, aki szorosan követte a semmirekellő mesterét.
- Vajon Woodville túlélte? – tettem fel magamnak a kérdést, miközben újra körbenéztem, de sehol se láttam a lovagot.

Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Nov. 06, 2011 8:14 pm

Amikor elkezdtem olvasni a kalandodat és rá jöttem nekem azonnal el kell olvasnom az előző fejezeteket is, és azt kell mondanom mindenképpen megérte. Szép munka, kivetni valót nem találtam benne így hát nem maradt más hátra minthogy azt mondhassam, jutalmad 300 VE

/kis csillag, kis csillag, kis csillag - és egy magas női hang szól a fényből, LEVEL UP!!! - kis csillag, kis csillag, kis csillag/

sorry de a kicsi lapin nem tudom hogyan kell csillagot ütni^^
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szer. Nov. 23, 2011 7:46 pm

Szörnyvadász
IV. fejezet


- Otthon… - suttogta meghatottan Antonius, és fellelkesülve zihált, mialatt végighordozta tekintetét a fenséges bérceken.
- Mi van?! – csattantam fel hangosan. – Csak nem azt akarod mondani, hogy hegyi kecskék módjára a ti céhetek is odafent van valahol?
- De igen, ahogy mondod, Max DeLuise.
- Az az idióta Hamnir egy szóval sem említette, hogy az a nyamvadt erőd egy hegytetőn van!
- Már megbocsáss, pontosabban mondva a hegyben van.
Itt azt hittem, hogy minden eszemet elhajítom, és meg sem próbálom összeszedni. Mégis hogy akarnak ezek megostromolni egy erődöt, ami egy a hóhatár feletti hegybe van beépítve?
- Csodálatos egy táj, hát nem? – kérdezte lelkesen újdonsült barátom.
Költőinek vettem a kérdést, mert én egy összetaposott vakondtúrásban is több szépséget találtam, mint ebben a sivár hegyben. Lemondóan csóváltam a fejemet és még százszor elátkoztam azt a napot, mikor megismerkedtem az esküszegővel, és ezerszer a pokolba kívántam azt az éjt, amin azt a nyamvadt fogadalmat tettem.
Egy rövid pihenő után nekivágtunk a gyomokkal kivert földútnak, ami egy közeli dobtetőre vezetett. Már nem voltunk túl mesze a hóhatártól és ezért szinte lépésről lépésre fogyatkozott küldöttünk a növényzet. Már a gyomok is eltűntek, mire a domb tetejére értünk. Odafentről pedig tökéletesen láthattok, hogy mit műveltek a környékkel azok a titokzatos eredetű szörnyek. A látvány borzalmas volt, mintha Hamnir balsejtelmei máris elkezdtek volna valóra válni. A közeli farmok és apró falucskák mind-mind egy fekete pont képében virított a tájon. Leégett az összes.
- Itt verünk tábort! – hallatszott Hamnir parancsa a tömeg éléről.
A nap már alacsonyan járt, szóval tényleg ideje volt megállnunk a mai napra, főleg ha este még tervet is akarnak készíteni az okosok, hogy hogyan vegyünk be egy ilyen csodaerődöt.

- Ronda ügy volt, és különös… nagyon különös – Gnorill megszívta pipáját, majd gondterhelten folytatta: - A szörnyek a bányából jöttek fel.
Bánya… Már megint valami olyan, amiről nem tudtam. Idegesített, hogy ennyi mindent nem tudtam, de nem verem szét ezt a kora esti ülést. A fejesek összeültek, hogy a pontos részleteket megismerjék Gnorill tolmácsolásából, aki egy a kurtaszakállhoz hasonlatos szökevény volt az erődből. Ő is jelen volt a támadásnál, ám ő mindent az első sorból látott, amíg parancsot nem kapott, hogy meneküljön el és értesítse Hamnirt.
- Ismerték az összes védelmi eszközünket: valamennyi riasztónkat, valamennyi csapdánkat, és valamennyi zárunkat. Mindent ismertek, mindent tudtak. Mintha kínzással csikarták volna ki egyikünkből a titkainkat, vagy, mintha áruló lett volna sorainkban, ami természetesen lehetetlen. Egyetlen céhtag sem beszél a titkainkról, még akkor se, ha apránként darabokra vágják. Az egész olyan… olyan…
- Olyan kísérteties volt. – vette át a szót egy pillanatra Kurtaszakáll.
- Pontosan! Akkor rohantak meg minket, amikor éppen aludtunk – mesélte tovább Gnorill, miközben a felkavaró emlékek hatására arcizmai meg-megrándultak. – Kivételezés nélkül lemészároltak mindenkit, aki az útjukba került. Helmgard parancsot adott a legtöbb megmaradt klánnak, hogy zárkózzanak be az erődjeikbe.
Hajaj… Erődök az erődön belül? Klánok a céhen belül? Mégis miről beszél ez a féllábú fazon?! Ez az egész kezdett egyre zavarosabb lenni, habár lehet, hogy csak ennek a céhnek a rendszere volt elképesztően összetett és bonyolult. Mondjuk ennek a lehetőségnek se örültem jobban. Már így is ezernyi kérdésem lett volna. És ezek az elbeszélt lények felettébb értelmesnek tűntek, ha már ilyen hatékonyan hajtották végre a támadást, nem úgy, mint azok, amikkel eddig találkoztam. Igaz, hogy némelyiküknek volt sütnivalója, de azért nem estek át a ló túloldalára. Ezek viszont már ijesztően okosnak tűntek.
- Akkor még maradt némi esély arra, hogy testvéreink életben vannak odabent. – dörmögte Hamnir inkább csak saját magának, semmint a körülötte ülőknek.
- És most hogyan fest a helyzet? Mivel állunk szemben? – kérdeztem közbe, amin a tanácstagok alaposan meglepődtek. Elméletileg én itt csak nézni és hallgatni voltam, nem pedig okosakat szólni.
- A szörnyek ugyan olyan jól védik az erődöt, ahogyan azt mi tettük – felelte Gnorill, majd keserűen elmosolyodott, és hozzátette. – Talán még jobban is. A felderítők jelentéseik szerint a főkapuk sértetlenek és zártak. Ha valaki túl közel merészkedik, arra azonnal nyílzápor zúdul a lőrésekből. Járőrök és állandó őrök őrzik a titkos ösvényeket és bejáratokat.
Hát marhajól állt a helyzetünk. Egy tökéletesen őrzött erőd, amit zseni szörnyektől kellett visszaszereznünk. Ez az egész ostromosdi kezdett olyan gyerekes lenni, mint a vezetője. Hangosan felsóhajtottam, majd elterpeszkedtem a székemben. A sikerre való esélyeink kezdtek a nullához közelíteni és a mélyrepülés még nem ért véget, legalább is az ösztöneim ezt súgták.
- És a csatornakapu? – kérdezett közbe egy középkorú alak.
- Öt nappal ezelőtt három bányászunk felúszott oda, hogy körülnézzenek. De a víz darabokra vágva sodorta őket vissza.
- És mi a helyzet a Zuhgrim-fal környékével? – kérdezte Hamnir, miközben erősen méricskélt egy előtte kiterített térképet. – Azt is őrzik?
- Már miért tennék? Az egy puszta, meredek sziklafallal, ami a tótól egészen a Kampó-oromig tart. Nincs ott semmiféle bejárat.
- De bizony, hogy van… - morogtam magamban. Ismertem annyira az esküszegőt, hogy tudjam, nem fölöslegesen tesz fel efféle kérdéseket.
- De bizony, hogy van! – érkezett Hamnirtól az általam várt válasz. – Van ott egy járat, amit az öreg Bririsson műhelyéig vezet. Ő és a követői megszállottak voltak az utolsó szálig. Mind jól tudjuk, hogy a beavatottjain kívül senki se hallhatott, vagy láthatott akármit is a terveiből. Ezért létrehozott egy rejtett folyosót, amin keresztül úgy járhattak ki az erődből, hogy azt senki se vegye észre.
- Ez őrültség! Önkényesen létrehozott volna egy gyengepontot, mindenki tudta nélkül? – csattant fel az egyik öreg.
- Oh dehogy! – vágott közbe Gnorill. – Bririsson többek között engem is megbízott, hogy rakjuk teli a titkos járatot a legveszedelmesebb csapdákkal.
Nekem ennyi már bőven elég volt. Volt egy vakfoltja az erődnek, amiről csak kevesek tudtak és azok is feltételezhetőleg már halottak, két embert leszámítva. Felálltam és felugrottam az asztal tetejére, lerugdostam mindent, ami az utamban volt.
- Akkor kész is a nagy haditerv! Élek a gyanúperrel, hogy egy komplett sereg nem tud észrevétlenül átkelni azon a titkos járaton, szóval van egy javaslatom! Én és néhány önkéntes behatolunk az erődbe, s valahogy elvergődünk a főkapuig, amit kinyitunk a seregnek azok pedig a jelre támadásba lendülnek.
- Ez esztelenség! Lehetetlenség, hogy a fél erődön átkeljetek úgy, hogy ne vegyenek észre titeket. – negatívkodott az egyik pofaszakállas alak.
- Az eddig bájcsevejetekből következtetve arra jutottam, hogy ennél jobb tervet nem tudtok összehozni. – fordultam felé, majd „véletlenül” rábillentettem a kupája tartalmát a lábam hathatós segítségével.
A tanácstagok mélyen elgondolkodtak, látszólag alaposan fontolóra vették a tervemet. Néhányan összesúgtak, bólogattak, s a fejüket rázták felváltva. Néhány percig még folyt a tanácskozás, majd Kurtaszakáll szólt közbe:
- Veled tartok Max DeLuise! Jól ismerem az erődöt, és nálam jobban senki se ismeri a főkapu működését, és nem utolsósorban csak én tudom megszólaltatni a céhünk kürtjét, amivel könnyedén jelezni tudunk a seregnek.
- A kapunyitó csapatra halál vár. Amint megszólal a kürt, az erődben tartózkodó összes szörny mind odaözönlik. Én is megyek! – jelentkezett Antonius, aminek felettébb örültem. Egy barát oldalán mindig kecsegtetőbb volt harcolni és meghalni.
- Én vagyok az egyetlen, aki ismeri és hatástalanítani is tudja a rejtett csapdákat. – szólt Gnorill.
- Piszkavas lábbal akarsz jönni? – csodálkoztam el, miközben leugrottam az asztalról.
- Ezzel a lábbal jobban mászom meg a sziklát, mint akárki más! – vágott vissza vigyorogva. – Másznunk kell, ha nem akarunk kockáztatni, a szörnyek igen érzékenyek a mágikus erők mozgolódására.
- Értem, akkor még két ember és elegen is leszünk.

Bosszankodva vakargattam meg a halántékomat és a pokolba kívántam az összes szörnyet, amiért másznunk kellett a különleges érzékeik miatt. Közvetlenül a tövéből szemlélve a fal már korántsem tűnt annyira simának és jellegtelennek, mint távolabbról nézve, viszont még riasztóbb látványt nyújtott. A hosszú, majdnem teljesen függőlegesen felszökő gránitlapon alig néhány repedés vagy dudor akadt. Persze ezek ellenére nem lankadt a csapatunk kedve. Rendületlenül felsorakoztunk a fal előtt és magunkra öltöttük a szolid mászó felszerelésünket.
Miután mind a hatan elkészültünk megragadtunk egy-egy valamennyire kiálló kődarabot és végül egy erőteljes rúgással a sziklába vágtuk a mászóvasaink elejéből kimeredő, kurta acéltüskéket, és elindultunk. Nem használtunk falkapcsokat vagy sziklaszegeket, sem pedig kötelet, most túl sok időt raboltak volna el tőlünk.
Gnorill tényleg remekül mászott a lábcsonkjára szíjazott acéltüskével, amit minden lépésnél mélyen a gránitba vájt. Kissé meglepett, hogy a csapatban mindenkinek kifejezetten jól ment a mászás, bár utólag belegondolva illet is, hiszen egy hegyen laktak. Hogy ne maradjak szégyenbe meg kellett erőltetnem magam. Izmaimat alaposan megdolgoztattam, hogy képes legyek tartani a tempót a többiekkel, akik úgy másztak felfelé, mintha találtak volna egy létrát a gránitfalon. Hamarosan megjelentek rajtam az első verejtékcseppek, amiket Antonius valahogyan kiszúrt.
- Ahhoz képest, hogy nem vagy céhtag egészen jól tartod a tempót! Egy őstehetség vagy.
- Akkor ti mik vagytok?
- Rutinosak. – válaszolt vidám hangon.
- Csendet! – szólt ránk Gnorill, aki már majdnem felért.
A korosodó fickó nyakát nyújtogatva próbált áttekinteni a felső hajlaton, miközben jobb kezében már fejszéjét tartotta.
Hamarosan léptek ropogása hallatszott a fal teteje felől, amelyet a zuhatag harsogása miatt alig lehetett észrevenni. Hirtelen apró kavicsok kezdtek potyogni odafentről. Néhány pillanattal később magas és reszelős hangon elkiáltott kurta mondatot hallottam, amiből egyetlen szót sem értettem.
Társaimmal együtt olyannyira mozdulatlanná váltunk, hogy akár szobornak is beillettünk volna, és lélegzetvisszafojtva hegyeztük a fülünket. Aztán újra léptek zaja hallatszott, amely egyre gyengült, végül teljesen megszűnt. Gnorill a biztonság kedvéért még várt néhány percet, majd felküzdötte magát a fal tetejére. Rövidesen egy kötél ereszkedett le közénk, aminek másik végét a piszkavaslábú valahová rögzített. Így már hamar fölértünk a fal tetejére, ahol első dolgunk volt jól kifújni magunkat.


Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Kedd Dec. 13, 2011 3:31 pm

Szörnyvadász
V. fejezet


Miután valamennyien biztonságban tudhattuk magunkat a másik oldalon, nekivágtunk a felfelé vezető párkánynak. Néhány perccel később már a hegy teste és válla között átvezető hasadékban jártunk. A szűk, sötét árnyékokba burkolózó szurdok szeszélyesen kanyargott, végül egy összetömörült hóval borított púpos hátú nyeregre nyílt, amely a bal kezünk felől felfelé ívelt, míg jobbra mindinkább ellaposodva lejtett egy szinte függőlegesen leszakadó sziklafal felé. A perem előtt, körülbelül tíz-tizenöt lépés szélességben olyannyira tiszta jégsáv húzódott, hogy átsejlett rajta az alatta elterülő gránit, így feketének tűnt. A lejtős hómezőnek ez a fagyott leágazása fényes volt és sima, akár egy borosüveg szája.
Amint kiléptünk a hasadékból, tekintetem megakadt egy zöld és piros színekből összeálló folton. A nyereg oldalában vagy tucatnyi apró zöldbőrű szörnyeteg sürgött-forgott. Az apró termetű lények egy hegyi kecske hulláját darabolták éppen, annak vére festette vörösre a havat körülöttük. Csendben dolgoztak. Nem verekedtek össze a jobb falatokért, és nem zabálták fel nyomban a rájuk eső részt. Intelligensek és zöldek voltak, piros szemekkel. Akaratlanul is észrevettem, hogy ahogy közeledünk az erőd felé úgy egyre több a rendhagyó a szörnyetegek között.
- Útban vannak – suttogta Gnorill, és egy sötét nyílásra mutatott. – Arra kell mennünk. A bejárat ott van, azon a nyiladékon túl.
- Akkor bizony el kell kapnunk őket – állapította meg elégedetten Bőrfej.
- Hála az égnek – sóhajtott Xolm. – Ha még egyszer bujkálásra kényszerítetek, esküszöm, hogy álmotokban kiheréllek mindenkit!
- Pofa be és támadás! – vezényeltem, azzal futásnak eredtem.
A többiek azonnal követtek, ők sem akartak kimaradni a vérontásból. Pillanatokon belül kibontakozott az egyoldalú küzdelem. Antonius hamar nekiesett az őrjárat parancsnokának, akárcsak a többiek, akik kettő-három ütésváltás után máris hatástalanították a szörnyeket. Velem ellentétben őket nem befolyásolta negatívan, hogy vissza kell fogniuk magukat, hiszen egyikük se volt jártas a mágiában. Természetesen én magam is összezúztam egy koponyás és eltörtem egy nyakat. Ezt követően, viszont valami olyan történt, amire senki sem számított. A zöldbőrű parancsnok kurta parancsokat kezdett rikongatni, aminek következtében az összecsapásból egy rusnyaság kivált, és elkezd felfelé rohanni az emelkedőn. Persze ezért a húzásért a parancsnok már az életével fizetett, hála barátomnak.
Mivel a többiek éppen az őrjárat utolsó tagjaival végeztek én indultam a szökevény után. Azonnal rohanni kezdtem, ám korántsem haladtam olyan gyorsan, mint reméltem, mert a hó felszínét borító, keményre fagyott kéreg újra meg újra beszakadt a lábam alatt. A zöldike berohant a sötét nyílásba, majd hanyatt-homlok nyargalt lefelé a meredeken lejtő, szűk hasadékban. Kitartóan loholtam mögötte, és minden egyes szökkenésemmel közelebb kerültem hozzá. A zöldbőrű hirtelen hátranézett – az arca nem tükrözött több érzelmet, mint egy döglött halé -, és erőfeszítéseit megkettőzve rohant tovább.
A hasadék alját ökölnyi kődarabok és gömbölyűre kopott kavicsok borították. Az őrült hajsza közepette folyton megcsúsztam, és kétszer is majdnem kificamodott a bokám. Aztán már csak egy jókora ugrás választott el az ellenfelemtől, és utána is csaptam, ám a zöldbőrű valahogy megérezte a veszélyt. Előreszökkent, tett még néhány rohanó lépést, majd megkerült egy háznyi méretű sziklatömböt, és eltűnt a szemem elől. A következő pillanatban én is körberohantam a sziklát, ám ekkor egy gleccserszakadék szélén találtam magam, amely meredeken zuhant alá a lenti feketeségbe. Teljes erőmből jobbra perdültem, és a szívem majd’ kiugrott a helyéről, mialatt kaparó lábam kavicsok tucatjait rúgta a szakadékba. Az utolsó pillanatban sikerült irányt váltanom, amikor már csak féllépésnyi távolság választott el a peremtől.
Felnéztem, és megláttam, hogy a rusnyaság már javában rohan felfelé egy sziklákkal teli emelkedőn. Nyomban elindultam utána, és futás közben egyfolytában borzongtam, amiért az imént, csak hajszál híján menekültem meg. Gyorsan kivertem a fejemből a rémisztő gondolatot miszerint, ha belezuhantam volna a szakadékba, a társaim sosem találtak volna rám. Soha, senki nem tudta volna meg, hogy mi történt velem. Amikor a zöldbőrű felért az emelkedő végén keresztbe húzódó hajlatra, megcsúszott a laza kőtörmeléken, és hasra esett. Gyors ütemben közeledtem hozzá, de a lény összeszedte magát, felpattant, és átrohant a gerincen. Öt lépés távolság választhatott el minket, mikor hirtelen előrevetődtem, és a sziklás talajra rántottam a teremtményt. Egymásba kapaszkodva gurultunk lefelé, és amikor végre elértük a lejtő alját, úgy álltunk meg, hogy a zöldbőrű keveredett felülre. Az elszánt fenevad felemelte fűrészes élű, kurta kardját, hogy ledöfjön, de én teljes erőmmel mellbe vágtam a szabad bal öklömmel, majd térdem felrántva lerúgtam magamról. A következő pillanatban talpra szökkentem és egy határozott csapással lesújtottam. Az öklöm mélyen belehasított a csúcsos koponyába. A vézna szörnyeteg vonaglott egy-kettőt, és mindörökre mozdulatlanná dermedt.
Ekkor összeroskadtam, az oldalamra fordultam, és arcom a jéghideg sziklának szorítva kapkodtam levegő után, a mellettem fekvő rusnyaságot bámulva.
- Csak elkaptalak, te mocskos kis…
Sohasem fejeztem be a heves zihálás közepette suttogott mondatot, mert egy jókora szőrmecsizmás láb jelent meg látókörömben. Elhallgattam és döbbenten felemeltem a fejemet. Ócska páncélt viselő, hatalmas termetű zöldbőrű tornyosult fölém, és higgadtan bár, könyörtelen halált ígérő tekintettel meredt le rám. És háta mögött még vagy húsz szörnyeteg állt.
A szörnyeteg meglendítette óriási, kétfejű fejszéjét, mire én felnyögtem és oldalra gurultam. Kishíján megsüketültem, amikor a fejsze bántóan éles csendülés kíséretében mélyen belemart a sziklába, a vállamtól alig egy ujjnyira. Talpra ugrottam, s csak hevesen szitkozódtam, amiért nem használhatom a teljes erőmet, ha nem akartam veszélyeztetni a küldetésünk kilétét.
- Francba! Ennyivel még én se birok el pusztakézzel… - morogtam, de ekkor már egy újabb szörny támadt felém, akit még éppen sikerült kikerülnöm. – Sitt! – Hatalmasat köptem, majd megfordultam és futásnak eredtem. Utáltam elmenekülni a harc elől, de most semmi kedvem se volt egy ostoba és elkerülhető halálhoz, mikor várt a dicső és hősi halál. Meg kellett találnom a többieket.
A szörnyek természetesen üldözőbe vettek, és idegesítően hallgatagon futottak utánam. Lerohantam a lejtőn, a gleccserszakadék felé, és mialatt befordultam a hatalmas sziklákkal határolt, szűkös átjáróba, ezúttal is csak egy-két lépésnyire száguldtam el a perem mellett. Hallottam, hogy a rémek ott dübörögnek a hátam mögött, aztán egy elnyújtott üvöltés tudatta velem, hogy egyiküknek nem sikerült bevenni a kanyart, és a mélybe zuhant.
Ismerős szag csapta meg az orromat, és amint elértem az átjáró kijáratát kivetődtem azon. A jobb oldali szikla mögött Antonius várt csapásra készen, míg a bal mögött Bőrfej. És ahogy kell a két profi harcos a megfelelő pillanatban lendítette fegyverét az átjáróból előrohanni akaró szörnyek pofájába. Kettő azonnal meg is döglött, hiszen egyikük koponyája félbeszelődött hála barátomnak, míg a másik pofája a lehető legjobban összeroncsolódott Bőrfej pörölyének hála. A soron következő kettőt Kurtaszakáll terítette le az ismétlő íjpuskájával. Ám tovább már nem ment ilyen könnyen az átjáró kijáratának tartása. A zöldbőrű szörnyetegek társaik teteme fölött átugorva termettek köztünk a pillanat tört része alatt. A másfél ember magas izomkolosszusok nem ígérkeztek könnyű ellenfélnek. Mindnyájunkra kettő-kettő jutott belőlük.
Ellenfelem némán, majdhogynem unott arccal lendítette fejszéjét és csapott le. A támadás elől elpördültem, de pont egy másik szörnyeteg elé, aki azonnal mellkasba talpalt. Hátrarepültem, pont a korábbi zöldbőrűnek, aki megragadott és a földhöz vágott. A világ egy pillanatra a darabjaira hullott szét előttem, majd hirtelen újra összeállt. Szinte hallottam, ahogy a duplafejű fejsze a levegőt hasítva fellendül. Ekkor majdnem veszélybe sodortam a küldetésünket, hiszen nem sok híja volt, hogy teljes erőmmel vágjak vissza a lénynek. Szerencsére az utolsó pillanatban arra figyeltem fel, hogy a zöldbőrű mellkasából egy kard bukkan elő, majd bújik vissza. Ezt követően a bűzös dög mellém zuhant.
- Duplán tartozol! – hallottam Antonius kissé szemtelen hangját.
- Nyugodj meg, én mindig törlesztem az adósságomat! – reagáltam, miközben felálltam, s nekiindultam a következő szörnynek.
A vízszintesen kaszáló, fűrészes élű kard elől lehajoltam, majd a kellő pillanatban egy felütéssel eltaláltam ellenfelem hatalmas állkapcsát, ami tökéletes célpontot nyújtott. Amint az öklöm találkozott az állal szomorúan vehettem tudomásul, hogy az olyan kemény, amilyen könnyű célpont volt. Két lépést hátraszökkentem, s eközben ellenfelem is megszédülve lépett hátrébb néhány lépést. Alkalmam nem nyílt kihasználni a kiszolgáltatott helyzetét, mert a pillanat törtrésze alatt magához tért és támadott. Egy jól ütemezett rúgással megszabadítottam a kardjától, amin nem különösebben akadt fenn, mert azonnal bemosott egyet a hatalmas öklével. Megszédülve bukdácsoltam hátra az egyik sziklához, miközben az a két hatalmas ököl felváltva csapkodott utánam. A sziklának vetettem hátamat és megvártam a szörnyet, aki könyörtelenül lendítette öklét, pépesre zúzza a fejemet. A pörölynek is beillő ököl elől lebuktam, s a bestia lábai között átcsusszantam. Fájdalmas üvöltés tudatta velem, hogy a jószág sikeresen behúzott egyet a sziklának. Volt egy kis időm, hogy felkapja a gazdátlan kardot, s amíg az ellenfelem még nem fordult meg végighasítottam annak hátát. Persze a következő pillanatban már az alkarjával kevert le egy nagyot visszakézből. Elterültem a földön, s a fegyveremet is elejtettem. Egy hatalmas zöld tenyér nyúlt arcom felé, de én közben lábammal fölfelé rúgtam, s sikerült eltalálnom azt a bizonyos pontot, ami minden hímnemű élőlény legnagyobb gyengepontja. A zöldbőrű vonyítva hullott térdeire. Nekem több sem kellett, talpra ugrottam, és egy hatalmas erejű jobb egyenessel ütöttem ki. Az eszméletlenül heverő izomkolosszust Bőrfej hatástalanította végleg azzal, hogy fejszéjét a mellkasába vágta, majd pörölyével a koponyáját is szétzúzta.
- És ezzel is végeztünk. – jelentette ki diadalittasan, miközben arra figyeltem fel, hogy ellenfeleink immáron elfogytak. – Induljunk tovább! – Folytatta Bőrfej, aki egy különös alak volt. Már akkor is tudtam, hogy furcsa fazon, mikor önként jelentkezett az öngyilkos küldetésre. Lehet, hogy ebben segítségemre volt a bőrmaszkja is, amit állítólag sohasem vett le.
Az kétségtelen volt, hogy Hamnir egy akasztanivaló bolond, de abban is biztos voltam, hogy az apja céhében rengeteg különös ember volt. Antonius, Bőrfej, és a nagyszájú harcbolond Xolm is, aki azért tartott velünk, hogy engem életben tartson az erőd visszafoglalásáig, mert feltett szándéka volt összemérni az erejét velem.
- Menjünk, még mielőtt még többen jönnek! Már közel a bejárat. – mondta Gnorill, és azzal a csapatunk útnak is eredt.


Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Pént. Dec. 23, 2011 10:57 pm

Szörnyvadász
VI. fejezet


- Ott! – kurjantotta Gnorill, miután vagy fél órán keresztül kanyarogtunk a hegy szirtjei és sziklái között. – Ott van a bejárat, ami egészen Bririsson műhelyéig vezet. – a féllábú egy jellegtelen, fekete gránitfoltra mutatott, amely látszata semmiben sem különbözött a hegyoldal más részeitől.
Rövidesen elértük a meredeken feszülő falat, és amikor megállunk előtte, Xolm szemügyre vette a talajt. Legfeljebb fél percig vizsgálódott, majd a fejét csalódottan csóválgatva kijelentette:
- Tömör szikla van alattunk, hó viszont egy tenyérnyi sincs. Nem tudom megállapítani, hogy a szörnyek átmentek-e a kapun, vagy sem. – Szipogott egy sort, majd hozzáfűzte: - Annyi biztos, hogy a közelben nem hagytak lábnyomot.
- Miért jártak volna errefelé? – vetette fel Kurtaszakáll.
- Lehet, hogy itt kerülték meg a hegyet – találgatott Bőrfej -, és a másik oldalon mentek vissza a másik kapuhoz.
- Arrafelé nincsenek utak – közölte Gnorill. – Még egy hátsó ösvény sincs.
- Na és mi van, ha átmentek ezen a kapun? – kérdeztem közbe, mert már kezdtem unni a felesleges szájtépést. – Attól megváltozik a tervünk? Akkor is be kell rajta mennünk, ha védik. Szét kell rúgnom a bennlévőek seggét!
- Még ha ismerik is ezt a bejáratot, aligha őrzik erősen – vélekedett Antonius. – Szerintem ebből az irányból nem számítanak támadásra.
- Nyissunk be, és kiderül – morogtam.
Gnorill előrelépett, de nyomban megtorpant, és tétován, bambán bámulta a gránitfalat.
- Hé öreg, elég hosszú utat tettünk meg! – kurjantottam. – Nehogy azzal gyere nekem, hogy mire ideértünk, elfelejtetted, hogyan kell bejutni oda!
Xolm időközben egy lámpást kerített elő a zsákjából és meggyújtatta azt velem.
- Tudják, hogy jövünk – mormolta alig hallhatóan Gnorill, és megborzongott. - Várnak ránk. Tudják, hogy jövünk. Mind meg fogunk halni. Az utolsó szálig.
- Elég legyen ebből, vén vészmadár! Nyisd már ki azt a nyamvadt kaput!
A többiek Xolm példáját követve előkészítették lámpásaikat az útra, majd szép sorban meggyújtottam az összest. Nekem nem volt szükségem lámpásra, mert én a kézfejemmel is beértem. Közben Gnorill leguggolt és valamit és csinált valamit a szikla tövénél, de hogy mit, azt csakis ő tudhatta. Rövidesen felegyenesedett és hátrált néhány lépést. A többiek felemelték fegyvereiket, és én is harcra kész voltam. Éberen figyeltük a környezetünk minden apró rezdülését. Az első pillanatokban úgy tűnt, hogy nem történik semmi.
Hamarosan a szikla egy magas, széles, téglalapot formázó része mélyen besüllyedt a hegy oldalába. Hallásom hiába volt kiváló, nem hallottam elforduló fogaskerekek csikorgását, sem láncok csörömpölését.
Néhány pillanattal később, mintegy tíz lépésnyivel beljebb a szögletes szikladarab megállt, és a kintről besugárzó fényben látni lehetett, hogy kőfalakkal határolt, jókora helység terül el mögötte. Miután a nyíláson nem rontott ki semmiféle szörny, elindultunk.
- Várjatok! – kurjantotta Gnorill. – Itt máris van egy csapda.
A fejét leszegve szemügyre vette a padlózatba vésett, hosszú, mély vájatot, amelyben a csúszókapu tartószerkezete mozgott előre-hátra, aztán leguggolt, és belenyúlt a horonyba. Matatott valamit, mire fémes kattanás hallatszott, majd az öreg felállt, és kijelentette:
- Most már biztonságos.
Alig, hogy mindannyian beléptünk a bejáraton, Gnorill bezárta mögöttünk az ajtót, amelyet ezen az oldalon egy egyszerű kar működtetett. Nem voltam építész, de annyit meg tudtam állapítani, hogy a hegy gyomrában lapuló terem az építészeti mércék alapján közepes méretű. Az alacsony, boltíves mennyezeten vaskos gerendák egész hálózata sötétlett, amelyekről vassodronyokon függő emelőcsigák és vastag láncokkal felszerelt csörlők lógtak. A falak mentén munkapadok, illetve íróasztalok sorakoztak. Itt-ott még néhány félkész találmányt is láttam, amiknek rendeltetéséről fogalmam se volt.
Rövid szemlélődés után Gnorill vezetésével egy, a csarnok távolabbi végébe épített, boltíves ajtóhoz siettünk. A kijáraton túl rövid folyosó következett, amely egy felfelé vezető, mérsékelten meredek lépcsősor aljába torkollott. A hosszú, keskeny alagút végét egyetlen tömbből kivésett kőajtó zárta le.
- Innentől nagyon óvatosan – szólalt meg Gnorill, és hogy megállítson minket feltartotta a kezét. – Bririsson itt helyezte el az összes csapdát, és… - Hirtelen elhallgatott, aztán halkan nyögdécselt.
- Most meg mi van? – kérdeztem bosszúsan.
A féllábú egész testében remegve elhátrált az ajtótól.
- Nincs rendjén, nincs rendjén – hajtogatta félelemtől elcsukló hangon. – Valami baj van. Valami bűzlik. Az egész bűzlik. Érzitek? – mélyet szippantott a levegőből.
Egy pillanatig csak értetlenül bámultam a bolond öreget, de aztán én is beleszagoltam a levegőbe. És igaza volt.
- Ez fri… - nem tudtam befejezni a mondatot.
- Pontosan! Frissen faragott kő.
- Nocsak, a szörnyek már kőművesnek is beállnak? – vetette fel Kurtaszakáll.
- Mikori faragás? – kérdezte Antonius. – És mégis mit jelentsen ez?
- Követ faragnak… Követ faragó szörnyetegek? Ez… - Gnorill hangosan felnyögött, majd valamennyire összeszedte magát, és kibökte: - Ez csak azt jelentheti, hogy megpiszkálták a csapdákat. Az istenek óvjanak mindnyájunkat. Tudták, hogy jövünk! Új csapdákat szereltek be!
Ekkor megragadtam az öreg mellén a láncinget és ingerülten hörögtem:
- Fejezd be a siránkozást! Ha valami elromlott javítsd meg!
- Ez elvesztette a gerincét – állapította meg gúnyos hangon Xolm. – A szörnyek megfosztották tőle, mikor kimenekült az erődből.
- Ti nem voltatok ott! – jajongott Gnorill, aki lassan teljesen elvesztette azt a hangyányi józan eszét is. – Nem láttátok, hogy mi történt! Hát még mindig nem értitek? Halálra vagyunk ítélve!
Egy hatalmas pofont kevertem le az öregnek, majd a falnak taszítottam.
- Most már aztán, kuss legyen! – förmedtem rá. – Mind meghalni jöttünk ide! Most pedig pofa be és láss munkához!
Gnorill bizonytalanul pislogva fordult az alagút felé és látott munkához.
- Talán csak az erődben rekedtek azok. –vélekedett Bőrfej. - Talán visszafoglalták az erőd egy részét és talán ők emeltek új falakat.
- Túl sok a talán – csóválta fejét Antonius.
Kínosan lassan haladtunk előre az alagútban, mert a féllábú féllépésenként kénytelen volt megállni, hogy hatástalanítson egy csapdát. Egy csapdára pedig legjobb esetben is minimum másfél perc jutott. Kínomban a falakat kezdtem tanulmányozni. A kőtömbök olyan tökéletesen, hézagmentesen illeszkedek egymáshoz, és olyan szabályos mintázatot alkottak, hogy nehezemre esett elképzelni, hogy halálos gépezetek rejtőznek mögöttük.
Mialatt az öreg egyre görcsösebbé vált az aggodalomtól, a többiek egyre nyugodtabbak lettek, ugyanis addig biztatták egymást, amíg szilárdan hitték, hogy az erődben rekedt társaik visszahódítottak folyosókat és csarnokokat.
- A társaink elkergették innen a szörnyeket – állította magabiztosan Kurtaszakáll, amikor már az alagút végét lezáró ajtó közelében jártunk. – Aztán felhúztak egy-két falat, hogy távol tartsák az átkozottakat. Olyan egyértelmű, mint az, hogy orr van az arcodon. Bármiben fogadni mernék, hogy a kőtömb túloldalán a társaink fognak ránk várni. Az lenne a legjobb, ha befejeznénk ezt a settenkedést, és kiáltanánk nekik, hogy engedjenek be minket.
- Fogadjunk, hogy apám van odaát – mondta hetykén Xolm. – Az öreg nem az a fajta, aki megbújik az erődjében, és tétován várja a megmentőit. Keményen visszavágott, megtámadta a támadókat!
Gnorill megállt az utolsó lépcsőfok előtt, ekkor már csak két lépésnyi távolság választotta el az ajtótól.
- Ez a fok az utolsó a régi csapdák közül – mormolta halkan, azzal oldalra nyújtotta jobbját, egy fáklyatartó falikar felé, majd a hüvelykujjával megnyomta a kovácsoltvas alapjául szolgáló, széles és lapos lemez oldalát. A kar kissé elfordult, mire Gnorill megkönnyebbülten fellélegzett, és hátraszólt nekünk: - Ezzel megvagyunk. Már csak az újakat kell megtalálni, és…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, valami megcsikordult a lépcső alatt, aztán hangos kattanás hallatszott a mennyezet felől.
Mozdulatlanná dermedtem, még a lélegzetem is visszafojtottam. A fejem felett súlyos, gördülő tárgyak robogtak.
Gnorill felkapta a fejét, és pislogva bámult.
- A ravasz átkozottak! – zihálta olyan hangsúllyal, mintha önkéntelenül csodálattal adózott volna valakinek. – Bririsson hatástalanító kapcsolójába rejtették a saját csapdájukat működtető kapcsolót!
- Fussatok! – bömbölte Antonius.
Sarkon fordultunk, és rohanva indultunk lefelé, de még szinte három lépést se tudtunk megtenni, amikor az ajtó feletti mennyezetszakaszból lebillent egy hatalmas kőlap, amelynek alsó éle fülsértő dörrenéssel csapódott a kövezetre. Xolm kétségbeesetten felüvöltött, mert a tömb éppen a lábára esett, szétzúzta a bokáját, és a lépcsőhöz szegezte őt. A mennyezeten támadt, sötét lyukból fojtott dübörgés áradt.
- Xolm! – ordította Kurtaszakáll, és visszafordult.
- Fuss, te bolond! – hörögte Antonius, azzal nyakon ragadta és magával vonszolta a hevesen tiltakozó ifjút.
A pillanat tört része alatt visszaszökkentem Xolm mellé. Sietnem kellett, ha valamit tenni akartam. Megfeszített tenyeremet fellendítettem és azt a csapás közbe lángokba burkoltam. Lángoló kezem lemetszette az összeroncsolódott bokát. A hátamra vettem sérült társamat, majd rohanni kezdtem vele.
- Hagyj itt, sárkányölő! Nekem már úgyis mindegy! Nem kell velem halnod!
- Eszem ágában sincs itt meghalni!
Sütőtök méretű kőgolyók hullottak alá a nyílásból, amelyek a rézsútosan felmeredő kőlapon megpattantak, és lefelé zúdultak a járatban.
Hátamon a sérülttel úgy rohantam, ahogy csak bírtam, de még ez is kevés volt. Egy kőgolyó alig fél arasszal húzott el a fejem mellett, s nyomban tovább pattant egyenesen Antonius tarkója irányába. Barátom éppen hátranézett, és félrekapta a fejét, ám a súlyos lövedék így is súrolta a halántékát. A szörnyű erejű ütéstől megtántorodott, és kis híján elesett, aztán morgolódva, össze-vissza kanyarodva rohant tovább. Kurtaszakáll kiszabadult Antonius szorításából, s hanyatt-homlok menekült lefelé. Egy kőgolyó kiverte Gnorill alól a tüskeforma műlábát. Az öreg elzuhant, de mert sértetlen maradt, nyomban megpróbált talpra vergődni. Csakhogy először is a hátára fordult, ekkor egy újabb golyó zuhant a hasára, ami ettől valósággal felrobbant.
A száguldozó kőgolyók között olyan sebességgel cikáztam, mint még soha. Az adrenalin löketnek köszönhetően észre se vettem a plusz súlyt a hátamon. Egy rossz lépés, egy balszerencsés mozdulat és azonnal végem, csúf végem. A többiek után én is elértem a műhely bejáratát, amin szinte még alig léptem át, mikor balra vetődtem. Éppen csak beröppentünk a sarok takarásába, amikor egy mellmagasságban repülő kőgolyó zúgott el mögöttünk. Xolm-ot lerázva magamról nyomban feltápászkodtam és körbenéztem. Gnorillt leszámítva mindenki megvolt. Antonius kicsit imbolyogva támasztotta a falat s fogta vérző fejét, de nem volt különösebb baja, ahogy a többieknek se. Viszont a kőgolyók még mindig úgy rontottak elő a járatból, akár a rohamozó bikák. Ízzé-porrá zúzták a munkapadokat és a félkész gépeket, mire végre elvesztették lendületüket és megállapodtak valahol. Rövidesen elállt a végtelennek tűnő kőzuhatag, de a félelmetes dübörgés még perceken keresztül visszhangzott a fejemben. Még egyszer se volt alkalmam ilyen közel érezni magamhoz a halált, miközben tökéletesen tehetetlen voltam ellene.
Levegő után kapkodva dőltem a falnak, s próbáltam rendezni a gondolataimat, miközben az őrült hajsza képet igyekeztem kisöpörni elmémből. Egy szempillantással később a folyosó felől hallatszó nyögés térített magához.
- Gnorill! – csattant fel Kurtaszakáll és kirohant az immáron elcsendesedett folyosóra.
- Hé kölyök, ne hagyd, hogy feltámadjon benned a remény! – szóltam utána, mert sejtettem, hogy milyen látvány fogadja majd.
Xolmot leszámítva mindannyian a kölyök után indultunk, bár Antonius a fal mentén közlekedett, különben eldőlt volna.
- Melyik marha billegteti a padlót? – morogta.
Újabb nyögések hallatszottak az alagútból. Elindultam fölfelé a sűrű porfelhőben. Az átjárótól öt lépésnyire megtaláltuk Gnorillt. Az öreg félig eszméletlenül hevert a saját vérében, és egy kőgolyó foglalta el azt a részt, ahol a gyomrának kellett volna lennie. Felnézett ránk, és megszólalt:
- Tudtam, hogy valami nincs rendjén. Tudtam, hogy valami baj lesz. Nem megmondtam előre?
Kurtaszakáll letérdelt és gyengéden megfogta az öreg kezét.
- Az istenek fogadjanak be téged országukba, Gonor fia, Gnorill – mondta rekedtes hangon.
- Ezek szerint meg fogok halni?
Még mielőtt bárki válaszolhatott volna, Gnorill egy halk sóhajjal kiszenvedett. Tiszteletem jeléül egy komor főhajtással búcsúztam az öregtől.
- És most mi legyen? Az öreg nélkül nem tudunk bejutni.
- Visszamegyünk a táborba, beszámolunk a történtekről és kitalálunk egy újabb tervet. – Mondta Antonius, s azzal intett, hogy kövessük kifelé.
Kifelé mentet, már Kurtaszakáll cipelte a járóképtelenné vált Xolmot. Már a titkos bejáratot nyitottuk volna ki, mikor az alagút irányából fogaskerekek kezdtek darálni valamit és láncok kezdtek csörögni. Bajjóslatú szag csapta meg az orromat.
- Tűnjünk innen, mert nem a barátaitok jönnek ki azon az ajtón! – kiabáltam.



Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Pént. Dec. 30, 2011 2:24 pm

Gyááááá! Áruld már el nekem Max, ha a havi maximum adag KÉT kaland akkor miért csak egyet töltesz fel? Tövig rágom a köröm a folyatásért!!! Szóval mi hamarabb folytatást de nagyon gyorsan!
Jutalmad: 400VE+ 100 VE Bónusz!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szer. Jan. 04, 2012 4:43 pm

Szörnyvadász
VII. fejezet


Antonius meghúzta a kart, aztán a csapat tagjai és én sorban átnyomakodtunk a lassan befelé csúszó kőtömb mellett, majd kirohantunk a szabad levegőre. Miután mindannyian kint voltunk, Antonius lerántotta a kart, és kiszaladt a kapun, aztán a szikladarab irányt változtatott és zárulni kezdett – ám lassan, túlontúl lassan mozgott.
Lélekszakadva rohantunk, ahogy csak a lábunk bírta.
A nap már a horizonton járt, és a hegy oldaláról szemlélve úgy festett, mintha egy óriási, vérszínű labda lett volna, amit a környező hegyek csúcsai felnyársaltak. A vörös gömb minden melege elillant mostanra. A ritka hegyi levegő pillanatról pillanatra hűlt, olyannyira, hogy szinte már rám is rám dermesztette a verejtékemet.
Jól tudtam, hogy elérkezett – sőt talán már el is múlt – a főcsapatok támadására kitűzött időpont, de semmiképp se tudtuk értesíteni az esküszegőt, hogy ne várják a kürt szavát, mert az nem fog felzendülni.
- Tízszeresen, nem is, százszorosan fizetem vissza azoknak az átokfattyaknak barátunk halálát! – fogadkozott Xolm, miközben erősen kapaszkodott Kurtaszakállba.
- Az se most lesz… - jegyeztem meg mogorván, miközben vállam fölött hátranéztem.
Az ajtó már ismét befelé siklott, és a szögletes nyíláson át a szörnysereg úgy özönlött mind valami tarka folyam. Úgy tűnt, hogy az áradatnak sosem szakad vége, és a horda eleje máris gyors ütemben közeledett.
- Ne vigyetek tovább, semmi értelme! – zihált Xolm. Az arca már falfehérre sápadt, a homlokáról csak úgy dőlt a jeges verejték. A vonásai Kurtaszakáll minden egyes lépésénél újra meg újra összerándultak. – Sosem jutok le a falról lábfej nélkül.
- Na és? – hördült fel Bőrfej. – Majd a hátamra szíjazlak, és együtt ereszkedünk le.
- Akkor lezuhanunk. A cövekek nem tartják meg kettőnk súlyát. Inkább hagyjatok itt, majd szerzek nektek egy kis haladékot.
- Csak nem hősi halálra vársz?
- Mindannyian jól tudjátok, hogy már sohasem jutok le erről a tetves hegyről, főleg nem élve! Minden embernek joga van megválasztania, hogy hogyan haljon meg!
- Rendben, hátrahagyunk, de még nem most! – válaszolt Antonius.
Így tovább vittük Xolmot, egészen addig, amíg elértük az ösvény legszűkebb szakaszát. Jószerével csak oldalazva tudtunk átnyomakodni a hegy teste és az abból kimeredő sziklafal közötti keskeny résen.
- Itt jó lesz – jelentette ki Antonius.
Kurtaszakáll megállt és a köves talajra eresztette a sebesültet. Megfordultam, hogy felmérjem a helyzetünket. A hely görbülete pont eltakarta előlem az üldözőinket, akiknek ordítozása idáig hallatszott.
- Ki nem állhatom a cövekeket, de most talán jól jönnek. Szegezzetek a falhoz!
A társai nem szálltak vitába vele, engedelmesen teljesítették a kérését. Bőrfej felemelte, a falhoz támasztotta, és tartotta őt, mialatt Antonius és Kurtaszakáll cövekeket ütöttek át a láncingén, a válla felett, és két oldala mentén, amelyeket sietve belevertek a sziklába.
Xolm szélesen elvigyorodott és ekkor megláttam, hogy fogait vörös vérréteg lepi. Más sérülése is lehetett, amit titkolt előlünk.
- Kiváló – jegyezte meg szinte derűsen -, így még holtomban is el fogom állni az útjukat!
- Kész vagyunk – jelentette be Kurtaszakáll, és hátralépett, hogy megszemlélje a művét. Kisvártatva bólintott, majd íjpuskáját átadta felszegezett társának.
- Reméltem, hogy megvívhatok veled sárkányölő, de máshogy alakult. – Közben feltartotta jobbját, amibe Kurtaszakáll belecsapta a fejszéjét. – Sajnálom, hogy nem lesz rá lehetőségem.
- Én is sajnálom – válaszoltam, majd a többiekkel együtt sarkon fordultam és futásnak eredtem.
Legfeljebb ötven lépést tehettünk meg, amikor éles kiáltások harsantak a hátunk mögött, miközben acél csendült acélon. Én és Bőrfej szinte egyszerre kezdtünk átkozódni.
- Derék ember volt – morogta Kurtaszakáll.
A következő negyedóra folyamán úgy tűnt, hogy Xolmnak sikerült teljesen megállítania a szörnyeket, mivel nem hallottam az égvilágon semmit, de aztán – mialatt már felfelé rohantunk a hómezőre vezető, keskeny szurdokban – a minket üldöző csorda zaja ismét megütötték a fülemet.
- Megint közelednek! – mondtam Antoniusnak, amikor mellé értem.
Barátom csupán egy kurta biccentéssel vette tudomásul az újabb rosszhírt. Úgy tűnt, hogy immáron teljesen visszanyerte egyensúlyát, viszont a feje bal oldala csúnyán feldagadt, és sötétlilára színeződött az alvadt vérrétegek alatt.
- Bajban leszünk a fal tetejénél – jelentette ki Kurtaszakáll. – El fogják vágni az első kötelet, mialatt valamennyien átkelnénk a kiszögellésen.
- Majd én hátramaradok, és gondoskodok róla, hogy ne vághassák el a köteleket - csattant fel Bőrfej, mialatt elértük a hasadék végét.
- Én fogok hátramaradni! – vágtam közbe. – A tüzemmel, sokkal hatékonyabban tudom visszatartani a férgeket, mint te a fejszéddel és a pörölyöddel!
- Nem halhatsz meg itt DeLuise! Nem hagyhatod cserben Hamnirt.
- Mire ti leértek én végzek itt az összes döggel!
- Miután mindannyian átértünk a kiszögelésen a falhoz cövekeljük a kötelet, és kürtszóval jelzünk, ha ugorhatsz.
- Két cövekkel szegezzétek le azt a nyavalyás kötelet, mert semmi kedvem így megdögleni! És most menjetek, én itt tartom fel őket!
- Rendben – bólintott Antonius.
Mikor a többiek kirontottak a hómezőre, Bőrfej felkapta a fejét és felmordult:
- Ez meg mi?
Lélegzetvisszafojtva hegyeztem a fülemet. Először azt hittem, hogy csupán a hasadékban felfelé törtető szörnyek zajongásának visszhangját hallom, aztán megláttam, hogy hosszan elnyúló, hatalmas árnyalakok mozognak felettünk a hegyoldalon.
- Kettéváltak! – kiáltottam döbbenten. – Alighanem ismernek egy másik ösvényt!
Kirohantam a szurdokból, hogy a többekkel tartsak. A szörnyek mindössze húsz-huszonöt lépésnyire törtek ki mögötte ma hasadékból, és fáradhatatlanul folytatták az üldözésünket. Lélekszakadva rohantunk, csakhogy az egész napot gyaloglással, hegymászással és harccal töltöttük, így hevesen zihálva kapkodtuk a levegőt. Mire elértük a tükörsima vizű medencét, üldözőink már csak tíz lépésnyire lehettek tőlünk. Ha mindez nem lett volna elég a másik szörnyhorda is előbukkant a terasz túlsó végét lezáró sziklák közül. Az utóbbi csapat hatalmas lendülettel tört előre, látni lehetett, hogy hamarosan elérik a fal tetejéről lelógatott kötelet.
- Kurtaszakáll, te mész elsőnek! – ziháltam.
- De… - próbált volna tiltakozni.
- Ez parancs volt! – erősített meg Antonius.
Két talpamon csúszva lefékeztem a kötél előtt, és szembefordultam a szörnyekkel, akik ezekben a pillanatokban ugrottak át a mélybe bukón patak felett, majd lassítva bár, de föltartóztatatlanul nyomultak előre, mint a halál néma lavinája.
- Enyém a balszárny! – kiáltottam. – Tiétek a jobb! És amikor szólok, irány lefelé! – azzal előreszökkentem, hogy méltóképpen fogadjam az érkező hordát. – Fire Dragon’s Sword Style: Burning Swords! – harsantam, miközben támadásra készültem. Karjaimat lángok borították be, amik kardok formáját vették fel.
Az elsőként érkező gennyes fertelmet azonnal derékba vágtam, majd karomat visszafelé lendítve azonnal levágtam még két másikat. A szörnyetegek pillanatok alatt körülrajzottak, és őrjöngő vadsággal sújtottak fejem és felsőtestem irányába. Ám hiába igyekeztek, fegyvereik és karmaik nem tudtak áthatolni azon a lánghálón, amit a szélsebesen járó karjaimmal vontam magam köré. Sokkal jobb volt így harcolni, hogy végre nem kellett visszafognom magam. Tőből lecsapott, s megperkelt végtagok röpködtek mindenfelé, mialatt hárítottam, lecsaptam és rúgtam.
A másodiknak befutó szörnycsapat akkora lendülettel érkezett meg, hogy csaknem letaszította kis csapatunkat a szikláról. A peremtől alig két lépésnyire tudtuk csak megvetni a lábunkat. Váratlanul egy karmos kéz száguldott az arcom irányába. Lehajolva kitértem, s hátamra kapva a tagbaszakadt szörnyeteget a mögöttem tátongó semmibe vetettem őt. Antoniusék is remekül helytálltak, szóval szépen fogytak a lények, de sajnos egyre több és több érkezett belőlük.
- Indulj, Kurtaszakáll! – ordítottam két hárítás között.
Kurtaszakáll a megfelelő pillanatban kihátrált a csatárláncunkból és dühödten fújtatva a kötélhez ment.
- Ne merészeljetek meghalni!
Reagálni egyikünknek se volt ideje, mert a támadóink szinte az összes lehetséges irányból szorongattak minket. A semmiből hirtelen feltűnt a horda, látszólagos vezére. Ábrázata egyáltalán nem tűnt vérszomjasnak, s a koromfekete szemeiben se volt több élet, mint egy csontváz szemgödrében. Inkább tűnt holtnak, mint veszedelmes szörnyetegnek, ám mindenesetre a csapásai olyan erősek voltak, hogy lángkardjaim nem győzték a lángnyelveket köpködni, sőt még karjaim is elzsibbadtak!
- Bőrfej, indíts! – harsogtam.
- Mi van?! – kurjantott felháborodottan a furcsa alak. – Azért jöttem ide, hogy meghaljak! Előttetek menjek le? Soha!
- Indulj, vagy én hajítalak le! – üvöltöttem haragosan, miközben meglendítettem jobbomat, s a vezérre sújtottam. A tagbaszakadt szörny állkapcsa egy pillanattal később, már nem volt a rendeltetésszerű helyén. – Ennél még jobb halált is találsz magadnak!
Bőrfej fel-felhorkanva és vonakodva elindult lefelé. Mi pedig barátommal egymásnak vetettük hátunkat és úgy folytattuk a mészárlást. A felbőszült vezérszörny bűzösen füstölgő pofával rohamozott. Karmos mancsa szertefoszlatta a bal kardom, viszont lassan húzta vissza a tagját, amit én menten k is használtam. Megmaradt kardommal könyökből levágtam a végtagot, majd eltaszítottam magamtól a bömbölő rémet.
- Antonius, indulj lefelé!
- Micsoda? Éppen most? Szó sem lehet róla! – kiáltott méltatlankodva. – Menj te, ha annyira menni akarsz!
- Én a képességeimmel tovább távol tudom őket tartani, mint te egyedül! Indulj!
Noha Antonius haragosan átkozódott, néhány pillanattal később már el is indult lefelé.
Végre egyedül maradtam. Végre senkire se kellett vigyáznom. Végre elővehettem a legpusztítóbb támadásaimat is anélkül, hogy attól kellene tartanom, bármelyik bajtársam lezuhan a szikláról. Szertefoszlattam a megmaradt kardomat alkotó lángokat, enyhén előredőltem, s jobbommal megtámasztottam magam. Lábaimat biztos pontnak vetettem, s lendületet gyűjtöttem.
- Fire Dragon’s Spear! – ordítottam, miközben egész testem lángra lobbant, majd kilőttem magam.
Előttem elterülő szörnytengernek nem volt ideje szétnyílni, így az utamba kerülő ocsmányságokat úgy hasítottam félbe, mint ahogy azt a kard teszi a vízzel. A szikla pillanatokkal később zöld, lila, fekete és vörös vérben úszott. Talán két tucatnyit is eltettem láb alól a változatos küllemű lényekből, de mintha azt a horda észre sem vette volna. A tömegben támadt rés egy pillanat alatt eltűnt, hiszen újak álltak az elhullottak helyére.
Antonius már minden bizonnyal leért a kiszögelés alá, szóval rajtam volt a sor.
- Fire Dragon's Wing Attack!
Támadásom nyomán egy pillanatra szabad út tárult fel előttem. Amilyen gyorsan csak tudtam a kötélhez rohantam, amit gyorsan megragadtam, de ekkor furcsa szag csapta meg az orromat. Diadalittas bömbölés hallatszott. A hang és a szag irányába néztem és nem akartam hinni a szememnek. Az eddig oké volt, hogy némelyik a szokottnál intelligensebb szörny használt közelharci fegyvereket, de ez… A látványtól a még kötél is kicsúszott az ujjaim közül.
- Csak azt ne mondjátok, hogy tudtok lőfegyvert is használni…
Egy fél szempillantással később eldördült a fegyver. Bal vállamban hirtelen megmagyarázhatatlan eredetű könnyedséget éreztem, amit gyorsan felváltott a pokoli kín. Fájdalmasan felüvöltöttem, a vállamhoz kaptam, s hátra tántorodtam néhány lépést. A szikla pedig elfogyott alólam. A hatalmas fájdalom közepette magatehetetlenül zuhantam a semmibe. Nem pörgött le előttem az életem, mert a fájdalom és az elkerülhetetlen halál gondolata teljesen összekavarta a gondolataimat.
Metsző hideg szaladt végig egész testemen, s minden olyan nedvesnek tűnt. A poklot tüzesnek képzeltem el, nem pedig vizesnek. Levegőt próbáltam venni, de tüdőmbe csupán víz jutott. Hátsóm alatt kavicsos talajt éreztem. Az elmém lassan kitisztult, s bevillant a kis tavacska képe, ami a mászási pontunk mellett terült el. Mesebéli szerencsém volt, hogy több száz méter magasból sikerült pont ebbe a tavacskába zuhannom, amit most vérem kezdett átszínezni. Felküzdöttem magam a felszínre, de erőm kezdett cserbenhagyni. Csupán arra volt erőm, hogy felsőtestemet kivessem a kavicsos partra. Ezt követően magával ragadott a végtelen sötétség, ami kellemes nyugalmat árasztott magából.


Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szer. Jan. 18, 2012 4:42 pm

Szörnyvadász
VIII. fejezet


- Ébredj, te majom! – csattant fel egy idegen hang. – Nem értesz? Ébredj! – váratlanul egy olyan pofon érte az arcomat, amihez képest egy ágyú dörrenése egy egyszerű madárcsicsergés.
A pillanat tört része alatt elkaptam a pofonosztó fickó nyakát, annak ellenére is, hogy szemeim még mindig csukva voltak. Arcom még javában égett az óriási pofontól, mikor felnyitottam a szememet. Arra számítottam, hogy egy kétségbeesett, fuldokló arcot fogok látni, de nem így történt. Egy pisztolycső nézett velem farkasszemet, az orromtól alig két ujjnyira. Rögtön értettem a finom célzást, s elengedtem az idegen nyakát.
- Megy ez! És most gyere! – nyújtotta karját, hogy felsegítsen.
Elfogadtam a segítséget és felálltam, majd végre megnéztem az idegen arcát. Velem egykorú lehetett az illető. Haja első ránézésre fekete volt, de ha a fény megfelelő mennyiségben és szögben esett rá, akkor kiderült, hogy haja indigókék színű a lehető legsötétebb fajtából. A kínosan ismerős arcának a kétoldalt rövidre nyírt haja enyhe mediterrán hatást adott. Egy ujjatlan, szürke színű, nyitott, félhosszú kabátot hordott, aminek nyakát prém szegélyezte. A kabát alatt egy a felsőtesten hordható pisztolytáska pár lapult. Jobb vállán egy lángoló koponya tetoválás ékeskedett, amit hamar megirigyeltem tőle. Egy egyszerű farmert hordott, két övvel, amik közül az egyik rendeltetési célja a pisztolytárak tárolása és a gyors újratöltés elősegítése.
- Ki vagy te? – kérdeztem komoran.
- A nevem D., és ez az én otthonom! – mutatott körbe.
És csak ekkor tűnt fel, hogy nem ott vagyok, ahol elvesztettem az eszméletemet. Azonnal megfordult a fejemben, ami ilyen esetben mindenkiben szokott. Meghaltam? Elvégre határozottan emlékszem rá, hogy ficsúri épület sehol se volt a környéken. A folyosót bársonytapéták ékesítették, míg a pompás márványpadló közepén egy hosszú, zöld szőnyeg terült végig, ami a semmibe vezetett. Valahogy nem egészen ilyennek képzeltem a túlvilágot…
- Nem haltál meg, csupán lementél alfába, s idekerültél a saját pokoltornácodra.
Pokoltornác… ismerősnek hatott. Nem úgy, mint az emberek többségének, hanem mintha valami régi, elfeledett emlékem kötöde hozzá.
- Na, idef… - soha nem fejezhettem be a mondatot, mert minden köddé vált körülöttem.

- DeLuise! Itt vagy? – hangzott fel egy remegő hang, ami már ismerős volt.
Minden tagom fájt, de úgy, mintha kettő lett volna belőlük. Élek, ez már egyértelmű volt, de alig volt erőm. Éreztem, ahogy orromból és a számból csordogáló vérpatakok végigfolynak arcomon, s növelik azt a vértócsát, ami alattam terült el. Éreztem, ahogy lábszáramat még mindig a tó vize mossa. Lassan, végtelenül lassan felnyitottam a szememet, ami meg-megrebbent. Mélyen teleszívtam tüdőmet, mordultam egyet, majd görcsösen köhögtem, és véres vizet hánytam a kavicsokra.
- Puhány… alakok… - nyögtem alig hallhatóan, miután kiköhögtem magam. – Mi tartott… ennyi… ideig?
Kurtaszakáll letérdelt mellém, és aggodalmas hanghordozással megkérdezte:
- Tudsz járni, DeLuise? Eltört valamid?
Lehunytam a szememet, és megpróbáltam érzékelni minden egyes porcikámat. Végül aztán újra felnéztem a többiekre, és motyogva megszólaltam:
- Azt hiszem… nem. Csak… csak szúr egy kicsit… - azzal az oldalamra fordultam, és megpróbáltam felülni, de némi erőlködés után visszahanyatlottam.
Antonius és Bőrfej felsegítettek, és leültettek egy hajóbőrönd mérető kőtömbre. Minden mozdulat vagy érintés fájdalmas volt, így folyton felszisszentem.
- Az meg mi? – kérdezte Kurtaszakáll, és a sebesült vállamra mutatott.
Állam leszegve oldalra fordítottam a fejemet, és én magam is szemügyre vettem a sebet, ami konkrétan egy vörös, vérző lyuk volt a vállamon. Felemeltem jobbomat, hogy megtapogassam, de a kezem félúton úgy elkezdett remegni, hogy inkább a combomra eresztettem.
- Ez itt? –kérdeztem halkan. – Ez az oka annak, hogy ilyen gyorsan leértem.
- Csak nem?
- Meglőttek.
- Mégis mivel? Mert ezt a sebet nem tüske okozta abban biztos vagyok.
- Talán valami mágikus puskával, karabéllyal, vagy mit tudom én hogy mivel.
- A szörnyek nem használnak mágikus tárgyakat! – vitatkozott Kurtaszakáll.
- Akkor ezek tényleg különös szörnyek – dörmögte komoran Bőrfej.
Kurtaszakáll végül csak legyintett, s felszereléséből előkeresett egy kis kötszert. A legjobb tudása szerint ellátta a sérülésemet, miközben a többiek is ellátták a saját sérüléseiket, amik szerencsére jelentéktelenek voltak.
Miután valamennyien elkészültünk, talpra álltam, de úgy hajladoztam, ahogyan a magányos tölgy vihar idején, végül bosszúsan morogva visszazöttyentem a kőtömbre.
- A pokolba az egésszel! – káromkodtam, majd barátom felé fordultam: - Antonius, ide a válladdal! Nem várhatunk tovább.
Antonius felsegített, majd jobb karom alá csúsztatta vállát, hogy támogasson.
Elindultunk a parton, de alig tettünk meg húsz lépést, mikor feltűnt, hogy Kurtaszakáll még mindig holtsápadt.
- Jól vagy, kölyök? Kicsit sápadtnak látszol!
- Csak… csak örülök, hogy így történt – válaszolta bizonytalanul.
- Hé, csak nem azt hitted, hogy meghaltam? – horkantottam meglepetten.
- Hát… megfordult a fejemben.
- Jobban kellene hinned és bíznod bennem – morogtam, azzal fájdalom hasított belém, s lábam megrogyott. Antonius azonban megtámasztott és tovább haladtunk. Néhány lépés után halkan megjegyeztem: - Annak azért örülök, hogy mély vízbe estem.

A fogadtatásunknál már csak Hamnir hisztije volt a rosszabb.
- A szörnyek észrevettek minket, mester – reagált Kurtaszakáll, s hangjából kivettem, hogy sértve érzi magát. – Sosem értük volna el a kaput. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy visszatérhessünk és figyelmeztessünk, hogy ne indítsátok meg a támadást.
- És ha a jelzésünk nélkül támadtál – jegyeztem meg -, akkor te vagy az, akinek sok mindenért kell felelnie.
- Mi nem támadtunk! – fakadt ki keserűen az esküszegő. – Ők támadtak! Mialatt a kürt szavára vártunk, a szörnyek megrohantak minket! Tüskelövők rejtőztek a magaslatokon, ahol nem érhettük el őket. Kisebb csapatokra osztott négylábúak bukkantak elő a sűrűből, amelyek lecsaptak és gyorsan visszavonultak. Nem vettük üldözőbe őket, mert nem akartuk szétszórni a sereget. Így aztán csak ácsorogtunk, és vártuk a jelzést, ami sosem hangzott el. Ezalatt a szörnyetegek kettesével-hármasával elkaptak minket. Mire megöltünk egyet, ők megöltek ötöt közülünk.
- Mester – szólalt meg a halálosan sápadt Thorgyl -, bocsáss meg nekünk, de nem állt módunkban…
- Valóban sok mindenért kell felelnem – folytatta felindultan Hamnir, félbeszakítva az ifjút. – Mert amikor az öregek megkértek, hogy vonuljunk vissza, és erre a napra adjuk fel az ostromot, én nemet mondtam nekik, mert bíztam az én régi bajtársamban, Max DeLuiseban. A nagy sárkányölő biztos nem vall kudarcot! Biztos már csak néhány perc kell, és meghalljuk a kűrt, szavát! Ezt hajtogattam folyton-folyvást. – Lehorgasztotta fejét és jóval halkabban hozzátette: - Az ostobaságom miatt vagy ötven derék társunkat vesztettük el.
- Engem hibáztatsz, amiért csapnivaló hadvezér vagy? – vágtam vissza, mivel elképesztően feldühített a nyamvadt esküszegő.
A sértés hallatán Bőrfej és Kurtaszakáll a fegyverük után kaptak, de Hamnir egy fáradt kézmozdulattal leintette őket.
- Te magad is jól tudod, hogy nem vagyok hadvezér – felelte letörten. – Én kereskedő vagyok, elsőrangú acélok, remek sörök és drágakövek árusa. Nem a saját jószántamból kerültem ennek a seregnek az élére, hanem a sors és a kötelességtudat miatt. De így is megtettem mindent, ami tőlem telt. – Felkapta a fejét, és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, majd szigorúan megjegyezte: - Ahogyan te is megfogadtad, hogy mindent megteszel, ami tőled telik.
- Azt hiszed, hogy nem így történt? – morogtam.
- Te itt sétálgatsz elevenen, miközben a főkapu zárva maradt – mutatott rá a kétségbevonhatatlan tényekre. – Ezek után ki mered jelenteni, hogy mindent beleadtál?
- Az a kapu, akkor se nyílt volna ki, ha mind meghalunk – tiltakozott éles hangon Antonius. – A szörnyek felfigyeltek ránk, amikor a szegény, öreg Gnorill működésbe hozott egy új csapdát, amely az ő és Xolm haláláért felelős. A szörnyek a titkos ajtóban bukkantak fel, és megtámadtak minket. Még ha azokat le is gyűrtük volna…
- Új csapda? – vágott közbe éles hangon az egyik öreg. – Hogy érted azt, hogy új csapda?
Hamnir felnyögött és halkan megkérdezte:
- Azt mondod, hogy Gnorill és Xolm halott?
- Új csapdák voltak az alagútban, mester, amik létezéséről Gnorill mit sem tudott –magyarázta elszántan Thorgyl. – Állítása szerint csak egy hetesek lehettek az új csapdák, amiket megkeresett és hatástalanította őket, leszámítva az utolsót…
Az ifjú hangja elcsuklott, s Antonius vette át ismét a szót:
- Ezt követően már felfigyeltek ránk, és ha le is győzzük az első hullámot, akkor se tudjuk magunkat átverekedni egy óriási szörnyhordán, hogy elérjük a kaput. Maxnek talán sikerült volna, de mi a többiek nem maradtunk volna életben. Egyedül viszont még ő sem tudta volna kinyitni a kaput.
Hamnir lehorgasztotta fejét és komor hallgatásba burkolózott néhány pillanatra. Miután elég ideig bámulta a földet felém fordulva megszólalt:
- Ha igaz, amit elmondtatok, akkor azt hiszem, el kell hinnem, hogy megtettél mindent, amit a módodban állt megtenni.
Nem hatott meg a féreg rejtett bocsánatkérése, sőt talán csak még jobban bosszantott.
- De hogy történhetett az, ami történt? – folytatta az esküszegő, aki látszólag saját magához intézte kesernyés szavait. – Hogyan kerültek oda olyan csapdák, amikről Gnorill mit sem tudott? És a szörnyek mégis honnan tudták, hogy hogyan kell őket kezelni? Ennek semmi értelme…
- Attól tartok – szólalt meg síri hangon az egyik öreg -, hogy erre csak akkor kapunk választ, ha visszafoglaljuk a céhet.
- Én is ettől félek – válaszolta Hamnir, s az arca meg-megrándult a nehezen uralt idegességtől. – De ezt vajon hogyan fogjuk elérni? A jelek arra utalnak, hogy számítanak, minden egyes lépésünkre. Azt hittük, hogy ez az egyetlen lehetséges út. Hogy fogunk másikat találni? Egyáltalán, létezik másik út?
- Talán rávehetnéd őket, hogy adják el neked a céhet pár hordó finom sörért, és néhány marék drágakődért – jegyeztem meg megsemmisítő gúnnyal.
Az esküszegő mind a két kezét ökölbe szorítva válaszolt:
- Ha látnék rá akárcsak hajszálnyi esélyt, hogy beválik, esküszöm, hogy megpróbálnám. Te nem, sárkányölő? Vagy képes lennél egy a jó ügy érdekéért harcoló céhet a gonosz markában hagyni csak azért, mert a megoldást dicstelennek találod? – lépteit megszaporázva a tanácsosai közvetlen közelébe ment, s velük kezdett tárgyalni.
Én pedig köptem egy hatalmasat a sátor közepére, majd távoztam a megbeszélésről.


Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Csüt. Jan. 19, 2012 12:11 am

Homérosz harci leírásokban elbújhat mögötted, azt hiszem ez a mondat egyre jobban meg állja a helyét. Nem vártam kevesebbet tőled és a munkáddal is teljesen meg vagyok elégedve!
Jutalmad: 400VE + 400VE + 400VE + 400VE + 200 bónusz*

~~~ egy női hang szól a sötétben *Level up!* ~~~






* azért kaptál dupla bónuszt meg a hónapokat nézve kijött.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szer. Feb. 01, 2012 4:28 pm

Szörnyvadász
IX. fejezet



Miután újrakötözték a sebeimet az első utam azonnal a táboron kívülre vezetett. Nagy volt a tömeg, sokan csúnyán néztek rám, de a legfőbb ok az esküszegő közelsége volt. Igyekeztem a lehető legtávolabb lenni tőle. Legszívesebben bevertem volna a képét és továbbálltam volna a világ túlsó felére, de az az átkozott fogadalmam megbéklyózott. Ha akkoriban csak sejtettem volna, hogy ez a féreg valójában egy ilyen ember, akkor sohasem társultam volna vele, sőt talán azon nyomban agyonvertem volna, ha előre tudom, hogy el fog árulni.
Egy magányos fa tövében ücsörögtem, ami törzsének nekivetettem hátamat, míg tarkómon összefontam az ujjaimat, s úgy néztem a messzeséget. Apám énekeiben ekkor a hősök előtt káprázatos táj húzódott. Azúrkék ég, formás bárányfelhők, barátságos, élettel teli zöld táj. Nos, ebből semmit se kaptam, nyoma se volt a mesebéli tájnak, amit a hősök szoktak látni. Előttem sivár, élettelen lepusztult táj. Felettem az elszáradt fa élettelen ágai nyújtózkodtak a borongós ég felé, ami kiadós zuháré ígéretével kecsegtetett. Mögöttem pedig a tábor, melyet több száz sátor alkotott a kissé megkeseredett gazdáikkal. Zsoldosok, varázslók, kalandvágyók és persze a Gyémántszem céh tagjai, akik célja pillanatnyilag még megegyezett. A világ kegyetlen volt, amit cukormázzal leöntöttek, hogy a külső szemlélők ne lássák a máz alatt rejtőzködő Földanya gennyes, rothadó, felpüffedt vízihulláját…
- DeLuise! – ordította Kurtaszakáll, miközben futó léptei egyre közelebb jutottak hozzám. – Azonnal csatlakoznod kell - mondta előttem megállva, miközben előregörnyedt, s a tenyereit a térdére helyezve levegő után kapkodott - a megbeszéléshez!
- Kösz nem, a tegnapi is elég volt az időpocsékolásból. – válaszoltam, miközben mereven elnéztem mellette, hogy csodát találjak a tájban.
- Ez most nagyon fontos! A mester a következő bejutást tervezi az öregekkel és…
Be sem fejezte, mikor én felkerekedtem és visszaindultam a tábor központja felé, ahol a az esküszegő hatalmas sátra állt. Nem mintha nagyon érdekelt volna a megbeszélés, de nem ártott tudnom, hogy milyen terv alapján próbálunk megint bejutni az erődbe…

- Ha minden igaz van még egy bejárat… - nyögte ki Hamnir mikor pont beléptem a sátorba.
- Még egy úgynevezett titkos ajtó – csaptam le nyomban -, amiről a szörnyek mindent tudnak?
- Erről az ajtóról mit sem tudhatnak – válaszolta fojtott hangon -, ugyanis jelenleg nem is létezik.
A szavak hallatán mindenki meglepve emelte fel tekinteté.
- Mi ez az egész? – kérdezte Antonius.
Az átkozott sokáig nem válaszolt, megdermedve bámult maga elé, már-már úgy tűnt, hogy nyitott szemmel elaludt, de aztán felsóhajtott és nyekergő hangon belekezdett:
- Erről a megoldásról két okból nem beszéltem mostanáig. Először is le kell ereszkednünk a wiklixek barlangjaiba, ott átkelnünk, s a soha be nem fejezett földalatti vasutunkon felutazni az erődünk alá. És ez sok időbe telik, legalább három napba. Attól féltem, hogy a csapdába esett társaink nem bírják ki addig, ám ha a másik változat az, hogy sohasem jutunk be hozzájuk, akkor nincs más választásuk, ki kell böjtölniük azt az egy hetet. Másodsorban… - nagyot nyelt, mintha összeszorult volna a torka, de rőt vett magán és folytatta: - … másodsorban egy titokról van szó. És én megesküdtem atyámnak, hogy ezt a titkot nem tárom fel soha, senkinek, semmilyen körülmények között. Mindössze hárman ismerjük ezen a világon: atyám, bátyám és jómagam. És bár a titok elárulásának árán talán megmenthetem az erődöt, erősen kétlem, hogy atyám valaha is meg fog bocsájtani nekem. Valószínűleg nem fogja megengedni, hogy a jövőben a céh életének részese legyek. Ez súlyos csapás nekem, de akkor se látok más megoldást.
Rajtam kívül a sátorban mindenki elsápadt, mindannyian idegesen matatni kezdtek.
- Talán valami mással kellene próbálkoznunk – hadarta sietve az egyik vénség. – Nem szeretném megérni, hogy atyád száműz téged az otthonodból. És azt sem szeretném, hogy a mester feldühödne.
- Én nyitott vagyok az ötletekre – válaszolta az esküszegő, és hogy alátámassza szavait széttárta kezeit. – Ha akad más ötlet, akkor szívesen meghallgatok bárkit. Higgyétek el, fikarcnyit sem vágyom arra, hogy megtegyem ezt a lépést.
Az öregek gondolataikba merültek, és néha odadörmögtek egymásnak néhány halk, kurta szót.
- Talán… - nyögte ki az egyik vén csont egy kis idő után. Mindenki felé pillantott, mire elhallgatott és szomorúan megrázta a fejét.
- Ha létezne másik út, csak egyetlen út… - dünnyögte mellettem Kurtaszakáll, de ős sem fejezte be a mondatát.
- Akkor talán megpróbálhatnánk… - kezdte Antonius, ám hirtelen összehúzta szemöldökét, megrázta fejét és hozzátette: - Nem, az sem fog menni…
Hosszú hallgatás után Hamnir törte meg a csendet, aki sóhajtott eget, mintha a szíve szakadna meg, majd belekezdett:
- Hát legyen… megteszem, amit meg kell tennem. – kihúzta magát, végigjáratta tekintetét az összes bent tartózkodón. – Atyám egy vérbeli nemes, egy vérbeli becsületes nemes, aki gondosan ügyel arra, hogy a vagyonát biztonságban tudja, és elrejtse a kíváncsi szemek elől. A cél elérésének érdekében mindössze fivéremmel és velem közösen készített egy kincstárat, amelynek létezéséről, csak mi hárman tudunk.
- Atyád kincstára az erőd harmadik mély szintjén van – szólt közbe egy agg szakállas ember. – Ezt mindannyian tudjuk…
- Az a kincstár, ott a céh vagyonát tároljuk. Apám ott tartja a hétköznapi kincseit, és vagyonának java részét. De nem fogjátok ott megtalálni a céh jelképeit, az elképesztő erejű, legendás varázstárgyakat és a smaragdzöld gyémántot se. Ezeket csakis apám láthatja, rajta kívül senki más.
Az öregek, Antonius, Bőrfej, Kurtaszakáll döbbenten bámulták az esküszegőt, míg én csak megvető pillantásokat vettetem rá, miközben éppen előttem szegte meg egy újabb esküjét.
- Smaragdgyémánt… - mormolta a félkarú öreg.
Látszólag mindenkit megigézett a smaragdgyémánt híre, ám engem még a sátor túlsó falán mászkáló légy is jobban lekötött, mint egy ócska drágakő, amit beszíneztek, hogy különbözzön a többitől.
- Szóval… - szólalt meg a kopasz, és közben önkéntelenül megnyalta a száját. -, szóval, hol is van ez a kincstár?
Az esküszegő fanyar mosolyra húzta a száját, majd fejét ingatva válaszolt:
- Azt csakis azoknak fogom elárulni, akiknek feltétlenül tudniuk kell. Elég annyit mondani róla, hogy a bejárata atyám lakosztályában van elrejtve, ahonnan egy kisebb csapat elérheti a főkaput.
- Onnan? – dörmögte zavarodottan Thorgyl. – Na de mester, ahhoz először is be kell jutnunk a kincstárba! Ezt hogyan fogjuk elérni? Netán több bejárata is van?
- Nem, csupán az az egy – felelte Hamnir -, viszont így is van egy mód, amellyel behatolhatunk oda. Tudjátok, a kincstár egy a régi földalattink vágánya mellett van. A kincstár ugyan titkos, de semmi különösebb védelme sincs, csupán természetes sziklák veszik körül. A kincstár erőssége abban rejlik, hogy senki sem ismerte a helyét, sőt a puszta létezéséről sem tudott senki. – lehorgasztotta fejét, és letörten hozzátette: - De most, hogy beszéltem róla ez az erőssége semmivé foszlott.
- Öööö… khm…, azt még mindig nem mondtad el, hogy hogyan fogunk oda bejutni –jegyezte meg halkan egy pofaszakállas alak, szinte szégyenkezve.
- Igen, ezen átsiklottam – ismerte be lassan bólogatva. – Elnézéseteket kérem. Íme, a megoldás. A kincstár pontosan a vakvágány szintjéig ér le, ami mindössze tíz lábnyi távolságban halad el mellette.
A hallgatóság tagjai közül néhányan fellélegeztek, mintha egyszeriben megértették volna a félkegyelmű vezetőjük tervét, mások még a lélegzetüket is visszafojtva bámulták Hamnirt.
- Vagyis, ha áttörjük az alagút falát, bejuthatunk a kincstárba – összegezte Antonius. – Erről van szó?
- Pontosan – erősítette meg az esküszegő nagyokat bólogatva. – Aztán a felmegyünk atyám lakosztályába és azon keresztül bejutunk az erődbe. Ez lenne a lényeg.
- És mi lesz a szörnyekkel? – kezdtem a homlokomat ráncolva. – Nem fognak meghallani minket? A hírek szerint mindent őriznek. Vagy talán azt várod tőlem, hogy én feltartsam őket, mialatt te és a többiek lapátokkal és csákányokkal vacakoltok?
- Az a szakasz messze esik a többitől, ráadásul egy omlásveszélyes rész óvja, amin képtelenség, hogy gyakorlott bányász segítsége nélkül átjussanak.
A választ hallva megvetően lebiggyesztettem számat, és gúnyos hanghordozással reagáltam:
- Fikarcnyit sem lepődnék meg azon, ha ők már a kincstárban várnának ránk, mire mink átkaparjuk magunkat azon a falon!
- Az egyszerűen lehetetlen! – csattant fel ingerülten Hamnir. – Egészen mostanáig mindössze hárman tudtunk a kincstár létezéséről, és hárman ismertük a helyét. Az apám, a fivérem és én. Egyikünk se tartózkodott az erődben, amikor a szörnyek bevették. Nem tudhatnak róla semmit!
- Az utóbbi időben sok olyan dolog történt, amit korábban lehetetlennek hittünk – jegyezte meg gondterhelten Antonius.
A társaság hosszas, komor hallgatásba burkolózott. Mindenki mérlegelte a helyzetet. Látszólag senkinek se fűlött a fogához, hogy léket üssenek a titkos kincstáruk dalán, ahol a legféltettebb kincseiket őrzik. Kínos lett volna, ha az erőd visszafoglalása közben lába kelne néhány fontos értéküknek, talán még nagyobb csapás volna számukra, mint az általuk olyannyira imádott céhük.
- Talán megvárhatnánk, amíg atyád és fivéred visszatér a megbízásról. Atyád biztosan tudni fogja, hogy mi a teendő.
Hamnir hirtelen úgy összepréselte az ujjait, hogy az ízületei hangosan megroppantak, közben az arca falfehérre sápadt.
- Azt… azt nem tehetjük – dadogta felindultan – Először is a társaink, akik csapdába estek odabent, nem várhatnak olyan sokáig. Másodsorban pedig csak addig tűrhetjük, hogy erődünket a gonosz erői lakják, amíg feltétlenül szükséges. Tovább egy nappal sem! Harmadjára pedig, nem akarom, hogy amikor atyám hazatér, egy ilyen tragédia, egy ilyen megoldatlan helyzet várja. Megszakadna az a büszke szíve.
- Nem beszélve arról, hogy onnantól kezdve vezetésre alkalmatlan, tehetségtelen bolondnak tartana téged – tettem hozzá.
A társaság viszont meg se hallotta szavaimat, már túl feszültek voltak ahhoz, hogy ilyesmire képesek legyenek figyelni.
- Hát akkor legyen így!
- A csapatot én fogom vezetni. Nem szeretném, hogy atyám haragja rajtam kívül mást is sújtson, és azt sem, hogy a szükségesnél többen tudjanak a kincstár hollétéről.
Hamnir nagyot nyelve bólintott egyet, majd felém fordult.
- Te pedig, sárkányölő, itt maradhatsz, vagy tovább állhatsz. Azt csinálsz, amit akarsz. Már veszedelmesen közel kerültél a halálhoz, mialatt megpróbáltad beteljesíteni a nekem tett esküdet. Ezennel ünnepélyesen felmentelek a további kötelezettségeid alól. Nem kívánom rád erőltetni az én kellemetlen társaságomat a hadjáratunk hátralévő idejére.
Tekintetemet az esküszegőébe fúrtam. A harag lángjai fellobbantak bennem, már alig tudtam magam tartóztatni. Az iménti szavaktól felforrt a vérem. Nem akartam elhinni, hogy ez az idióta tényleg ekkora bolondot akar belőlem csinálni. Végül nem bírtam az indulataimmal és egy jobbegyenessel leterítettem őt. Valóságos öröm volt nézni, ahogy hanyatt vágódott a földön.
- Mégis mi a szart képzelsz?! Pofátlanul iderángatsz egy régi esküre hivatkozva, most meg szélnek eresztesz?! – ekkor már újra lendítettem a kezemet, de hirtelen Antonius jelent meg mögöttem, aki mind a két karomat hátrakulcsolta, míg Bőrfej a torkomhoz emelte fejszéje élét.
Ám még mielőtt végezhettek volna velem, az éppen felülő Hamnir leintette őket. Bőrfej leengedte a fejszéjét, de Antonius a biztonság kedvéért nem eresztette el a kezeimet.
- Nem kellene ennyit törődnöd a becsületemmel, kalmár. Túlzásba viszed. Megfogadtam, hogy segítek neked visszafoglalni a Gyémántszem céhet. És eltérően néhány alaktól, akiket meg tudnék nevezni, de mégsem teszem, én sohasem szegem meg az esküimet. csak azután foglak elhagyni, amikor már újra a nyamvadt céheteké lesz az erőd. Akkor majd elbeszélgetünk a kettőnk egykori esküjéről. De addig ott leszek mindvégig az oldaladon. És ha te vezeted a kincstárba betörő csapatot, akkor én veled megyek.


Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szomb. Feb. 11, 2012 2:03 pm

Ajánlom minden egykori és jelenlegi barátomnak, akivel valaha is nézeteltérésbe keveredtem.

Szörnyvadász
X. fejezet



Még hogy egy kisebb csapat… Egy valóságos sereggel vonultunk be a wiklixek barlangjába. Én, Antonius, Bőrfej, Kurtaszakáll, az esküszegő, Orgyl, Borgy és Trilom. Ráadásul Orgyl és Borgy, a bányásztestvérek egy rakás holmit hoztak magukkal, amik állítólag nélkülözhetetlenek voltak… Jó, persze, étel és bányászfelszerelés kellett a küldetés teljesítésének érdekében, de hogy még mi lapult a hatalmas zsákjaikban azt el sem tudtam képzelni. Bár a zsákjuk volt a legkisebb bajom, a legnagyobb gondot a szájuk jelentette, elképesztően idegesítőek voltak, főleg a fiatalabb Borgy.
- Tudod, hogy miért jelentkeztem erre a küldetésre, sárkányölő?
Rá sem hederítettem a kis görcsre, tekintetemet előre szegezve haladtam tovább.
- Ugyanabból a klánból származom, mint Xolm! Emlékszel még rá, sárkányölő?
Mindkét kezem ökölbe rándult, miközben válaszul egy hatalmasat köptem.
- Az a hír járja, hogy hátrahagytad őt, sárkányölő – folyatta megvető hangon. -, mialatt te gyáván futottál, pedig csak néhány szörny üldözött.
A mellettem sétáló Antonius már ösztönösen nyúlt volna a kezem után, de elkésett, mire utánam kapott Borgy már a hátán feküdt. Vér ömlött az orrából, miközben elbambulva pislogott felfelé. Nekem arcizmom se rezdült, az eddigi ütemben lépkedtem tovább, viszont a többiek megálltak és megfordultak.
- A pokolba veled, DeLuise! – hördült fel az esküszegő. – Mit akarsz? Mindenkinek betöröd az orrát út közben? Épen és harcra készen kell célba érnünk, ha azt akarjuk, hogy sikerüljön a terv!
- Ő kérte, hogy tegyem a helyére – válaszoltam közönyösen és rántottam egyet a vállamon.
- Nem voltam felkészülve, te aljas csaló! – kiabálta mérgesen Borgy, majd szédülve felült, és megnyomogatta alakját vesztett orrát.
- Mielőtt gyávának nevezel egy hozzám hasonló személyt, nem készülsz fel, hogy ütni fog? – kérdeztem gúnyosan. – Hát akkor ritka nagy barom vagy!
- Maga Xolm kérte, hogy hagyjuk hátra – magyarázta Kurtaszakáll, és a kezét nyújtotta a bányász felé. – És ha te is meg akarsz vele küzdeni, akkor meg kell várnod, hogy a céhünket visszafoglaljuk!
Borgy félreütötte Thorgyl jobbját, és nagyokat nyögve, de segítség nélkül talpra állt. A csapat pedig lassan továbbindult.
- Azért el kell ismerni, hogy szép ütés volt – szólalt meg elismerően Bőrfej.

- Elárulnád, hogy miért utáljátok egymást Hamnirral? – kérdezte váratlanul Antonius. – Az nyilvánvalónak tűnik, hogy egykoron barátok voltatok. Ki vagy mi állt közétek? Egy lány? Sértés? Pénz?
- Ez egy becsületbeli ügy – válaszoltam fejemet csóválva. - Hamnir megszegett egy esküt, elég, ha ennyit tudsz.
- Miféle esküt? – érdeklődött tovább. - Mit művelt, ami ennyire rosszul esett neked? Hamnir egy tisztességes ember, nyugodt és megvan a magához való esze.
- Ugyan már! – mordultam fel. – Azért látod így, mert a céhed vezetőjének fia. Nem tartja magát az adott szavához. Egy valódi ember tartja magát az adott szavához, történjék bármi. De annak, ott elől az ilyesmi nem számít! – jobbommal a csapat elején haladó esküszegőre mutattam. – Egy szép szempár, vagy egy jobb ajánlat és máris hátat fordít a testvérének. Addig tekerőzik, addig csőri-csavarja a szót, addig idéz különféle ostoba törvényekből, míg ki nem bújik a kötelességei alól.
- Aha, szóval egy lányról szól a történet… - állapította meg Antonius.
- Érd be ennyivel, mert többet úgy sem mondok.
- Nekem így is jó… - vonogatta vállát Antonius.
Egy darabig csöndben ballagtunk tovább. Annak ellenére, hogy a barlangot egy egész hordányi wiklix lakta, a nyomukat se találtuk. Pedig arra számítottam, hogy amint belépünk, már rögtön küzdenünk kell az életünkért.
- Mikor történt mindez? Akkor már megvolt ez az erőd? – faggatózott tovább, barátom.
Felé fordítottam arcomat és éles pillantást vetettem rá.
- Azért csak megpróbálod kicsikarni belőlem?
- Kétszer is megmentettem az életedet, mit szólnál, ha ezzel törleszthetnél?
Gondolataimba merülve morgolódtam egy sort. Végül úgy döntöttem, hogy barátomnak joga van tisztán látni, és ismerni azt az embert, akit most a halálba követünk.
- Azt hiszem, jogod van a történet egy részét ismerni. És jobb lesz, ha én mondom el, és nem pedig az az álnok esküszegő! – Éles pillantást vetettem Antoniusra és hozzátettem: - De nehogy azt gondold, hogy mindent elmondok neked! Eszemben sincs! Csak annyit, hogy az elég legyen neked!
- Biztosra veszem, hogy az elég pont elég lesz.
Homlokom ráncolva lépkedtem, s igyekeztem minden régi emléket előtúrni, aztán belekezdtem:
- Akkor találkoztam Hamnirral, mikor Sagat, a sárkányom után kutattam. Mind a kettőnknek pezsgett a vére. Furcsa, s talán hasonló tűz égett mind a kettőnk belsejében. Hamnir rengeteg könyvet olvasott, az ország és a világ olyan tájait ismerte, amikről én még nem is hallottam. Én beutazni készültem a világot, ő pedig látni akarta azokat, amikről addig csak olvasott. És így csatlakozott hozzám.
- Az utazás kedvéért álltatok össze? – kérdezett közbe Antonius. – Vagy barátok voltatok?
- Hogy én összebarátkozni azzal az áruló… - elhallgattam, felsóhajtottam, és megadóan kijelentettem: - Eh, mindegy. Azt hiszem barátok voltunk. Akkor még derék és igaz embernek tűnt. Távoltartott a bajtól, amikor készültem belemászni, és kihúzott belőle, mikor már benne voltam. Egyszer egy város vezetője ki akart végeztetni, de ő lebeszélte róla. Ez után tettük azt az esküt. Testvéri esküt!
A felidézett régi emlékek magukkal hozták a régen elfeledett barátságunk kötelékeit is. Az elveszettnek hitt bajtársiasságunkat. Arcomon akaratlanul is molyos rajzolódott ki, mikor a jóval előttünk haladó Hamnir hátára tekintettem. Ám ami volt az elmúlt, az a féreg elárult, s arcon köpött.
Felmordultam másfelé tekintettem és folytattam a történetet:
- Bejártam vele az egész országot. A legeldugottabb zugokat is felkerestük és a legapróbb szigetekre is elhajóztunk. Már éppen külhonba akartunk utazni, mikor… Eleget mondtam, érd be ennyivel!
- Belekezdtél egy történetbe, de nem mondod el a végét? – tiltakozott Antonius.
- Hamnir megszegte az esküjét – válaszoltam utálkozva. – Ez a történet vége! Most pedig ne faggass tovább, hagyjál békén!
- Hát rendben – válaszolt szórakozottan Antonius. – Ez nem ide tartozik, de elmondom neked, mert annak ellenére, hogy csak pár napja ismerlek, mégis jó barátomnak tartalak.
Érdeklődve kapta fel a fejemet.
- Nem olyan régen vagyok tagja ennek a céhnek, előtte külhonban éltem a családommal. Egy egyszerű zsoldos voltam, pénzért bárkinek az oldalára álltam. Mint ahogy az a mesékben lenni szokott volt egy meseszép feleségem és két fiam, akik ikrek voltak – Antonius arca tökéletesen érzelemmentes maradt. – Idillikusan éltünk, mikor otthon voltam, de ez nem tartott örökké. Egy nap ez is véget ért, mint ahogy minden más szokott. Zsoldos létem során szereztem egy haragost, aki megtámadta a házunkat és családomat. A szemem láttára végeztek a szeretett családommal és én is csak azért maradtam életben, mert a lángoló házunk fényeire felfigyeltek a környéken lakók és odasiettek. Akkor és ott, félholtan, de bosszút esküdtem, amit képtelen voltam beteljesíteni, mert a férfit két hónappal később egy betegség ragadta magával a halálba. Célpont nélküli harag és gyűlölet tombolt bennem, amit úgy próbáltam levezetni, hogy folytattam a hivatásomat. Megfelelő zsoldért segítettem fegyverrel elsimítani az urak gondjait. Fioreban történt, hogy egy fesztiválon a megbízómat és családját kellett volna védenem, de csúfos kudarcot vallottam. A megbízom a szemem láttára halt meg, míg az alig hat éves lánya a karjaimban. Ekkor végleg magamba zuhantam. Becsületemen két folt óriási folt is esett, s ezért rövidesen megfogadtam, hogy kiköszörülöm a csorbát azzal, hogy hőshöz méltó halált fogok halni. Harcban fogok elesni, úgy hogy halálom pillanatában az én két legnagyobb szégyenemre fogok emlékezni. Ha utoljára is, de még egyszer méltó leszek a régi híremhez – barátom arca még mindig érzelemmentes volt. Ebből arra következettem, hogy vagy már nagyon régen történt a dolog, vagy már valahogy sikerült elfojtania az érzéseit.
- Nemes elhatározás. Őszintén kívánom, hogy teljesüljön a vágyad!
- Köszönöm, barátom.
- Sohasem értettem, hogy a hozzád hasonló jó embereket miért veri ennyire a sors, s miért kegyelmez az álnok kígyóknak, akik addig csűrik-csavarják a szavakat és érvelnek, mígnem mindent a maguk szája ízéhez nem igazítanak, mások kárára.
Hamnir megtorpant, ingerülten megtorpant és döngő léptekkel visszasétált egészen elém.
- És mi van a te fajtáddal, sárkányölő?! – vágott vissza felindultan. – Akiknek nem számít sem fej, sem szív, csakis az erszény. Néha úgy hiszem, hogy még nálam is jobb kerekedő volnál. Egy ember, aki ismeri az árát mindenek, de az értékét semminek…
- Szóval végre beismered?
- Ahogyan te mondod, úgy nem! Én nem csaptam be senkit. Minden esetben megkérdeztem az érintetteket, hogy félretegyünk-e valamit. Szavazásra bocsátottam a kérdést. Csak Max DeLuise nem szavazott. A többieknek volt némi érzéke ahhoz, vagy hitük abban, hogy az igazság szelleme fontosabb, mint a törvény betűje!
- Nem minden esetben, esküszegő! – förmedtem rá. – Egy alkalommal elvetted azt, amit akartál.
- Mert te nem hallgattál az ész érvekre! – kiáltott Hamnir.
A hangja végigvágott a barlangon, és amikor visszaverődött a falakról, úgy tűnt, hogy erősebben szól, mint akkor, amikor elhagyta a száját. Mialatt visszhangok lassan elhaltak a körülöttünk állók a fejüket forgatva, csodálkozva nézelődtek.
- Mert te egy féreg vagy, akinek nincs becsülete!
- Ki az szerinted, akinek nincs becsülete? Mióta találkoztunk szüntelen sértegetsz azok az emberek előtt, akik tisztelnek, és valamilyen módon felnéznek rám! Megállás nélkül megpróbálsz bemocskolni előttük. Lesújtasz rám, holott tudván tudod, hogy nem üthetek vissza, mert szükségem van rád. Ez talán becsületes viselkedés?
- Sokkal becsületesebb, mint az, amikor egy ember egy másik esküjére hivatkozik, mialatt ő maga nem tartja be a saját fogadalmát! – vágtam vissza.
- Csak te mondod, azt hogy esküszegő vagyok, holott rajtad kívül mindenki szavatartónak ismer.
- Ez azért van, mert egyedül én tudom, hogy milyen vagy valójában! Egyedül én ismerem az aljas módszereidet és trükkjeidet! Vastagabb maszkot viselsz, mint Bőrfej!
- Amiről beszélsz abban nem volt semmi csalás! – jelentette ki határozottan, majd kihúzta magát. – Egyszerűen csak nem érettünk valamiben egyet. Te azt mondtad, hogy az is a zsákmányhoz tartozik. Én azt mondtam, hogy nem. Egyébként sem volt semmiféle értéke.
- Valóban? – kurjantottam, s a többiek felé néztem. – Na, most magatok is meggyőződhettek arról, hogy igazat mondtam. Tessék! Mindig talál kifogást. Most arra hivatkozik, hogy értéktelen vacak volt!
- A többiek velem értettek egyet – jegyezte meg.
- Igaz, de csak azért, mert ügyesebben forgattad a nyelvedet, mit egy minden hájjal megkent nagykövet! – válaszoltam felbőszülten.
- Rendben, most már elég volt. megkapod, amit akarsz! Itt is most felmentlek az erőd felszabadítása alóli küldetésből, hogy megküzdhessünk egymással, most! – dörmögte, miközben a szíjaival vesződött.
- Küzdjön meg veled az ördög öreganyja! – horkantam fel vicsorogva. – Én azt akarom, hogy fizesd meg azt, amivel tartozol nekem. Azt akarom, hogy add oda a részemet, amit megtartottál magadnak az osztozkodásnál!
- Nem tartozom neked semmivel, csak egy kiadós veréssel! Abból talán, majd értesz. – végre megszabadult a szíjaitól, és maga elé emelte ökleit. – Most pofa be, és harcolj!
- Te már nem érsz annyit, hogy megküzdjek veled! – közöltem fejemet ingatva. – Csak add ide a jussomat, és zárjuk le fájdalommentesen ezt a haragot, ahogy ezt már rég meg kellett volna tennünk.
- Gyáva senkiházi vagy DeLuise! – acsargott az esküszegő. – Mindig is gyanítottam, hogy gyáva vagy, de most már tudom!
- Mit mondtál? – horkantam fel.
- Jól hallottad! Egy gyáva féreg vagy, aki a lágy belsőjét zord külső mögé takarja!
- Valóban így gondolod? – hörögtem. – Hát akkor gyere, te nyavalyás! Bemutatlak a padlónak!
Hamnir nekem rohant, de én kitértem ökle elől, majd könnyedén lerúgtam. Hatalmasat nyögve csattant a földön. Már közel sem volt régi önmaga, tagjai elpuhultak, elkényelmesedtek. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valami kiesett az egyik zsebéből.
- Mindvégig nálad volt?! – horkantam fel, majd felvettem a kis könyvet a földről.
- Mégis mi ez az egész? Most már tudni akarom az egész történetet! – ugrott közénk Antonius, s látszólag nagyon dühös volt.
- Majd én elmesélem azt, amit DeLuise képtelen volt! – ült fel Hamnir. – Utazásaink során erdei bestiák támadásától óvtunk meg egy falut. Ebben faluban volt egy fogadós, akinek a rendkívül szemrevaló lánya nagyon hálás volt a tettünkért, és azzal mutatta ki a háláját, hogy… - elvörösödött. Zavarodottan krákogott egy sort, majd folytatta: -… szóval, nagyon kedves volt ez a lány, és gyengéd érzelmeket tápláltunk egymás iránt, azalatt az egy hét alatt, amit ott töltöttünk a faluban. Aztán mikor tovább indultunk adott nekem egy búcsúajándékot… - Haragos pillantást vetett felém. – Egy szerelmi zálogot. Egy aprócska könyvet, amibe valaha élt költők szerelmes verseit jegyezték fel. – Megcsóválta a fejét, és folytatta: - Amikor eljött a perc, hogy a falusiaktól kapott jutalmat szétosszuk egymás között, akkor DeLuise azt akarta, hogy a könyvet is tegyük a szétosztandó javak közé. Én meg azt akartam, hogy ne. Nem jutalomból kaptam, hanem szerelemből.
- De igenis jutalom volt! Megmentetted a faluját, és azért kaptad. Én kaptam egy aranyérmét a kovácstól, mert megvédtem a műhelyét, és én azt is beadtam a közösbe! Nincs itt semmi különbség!
- De van, hacsak nem csókoltad szájon azt a kovácsot és nem töltöttél néhány éjszakát a karjaiban – vágott vissza Hamnir.
- Mennyire értékes ez a könyv? – kérdezett közbe Borgy.
- Egy másolat másolata, legjobb esetben is csak néhány Gyémántot. Ha nem volna érzelmi értéke, akkor már rég eldobtam volna.
- Néhány Gyémánt? – csattant fel Antonius. – Azt akarjátok nekem mondani, hogy két holdkóros alak néhány lyukas peták miatt nem állt szóba egymással? – homlokára csapott, majd Hamnirhoz fordult: - Miért nem fizetted ki Max-nek a felét, hogy azzal lerendezd az ügyet? – Felém fordult és így szólt: - Te meg miért nem mondtad neki, hogy barátok között nem számít néhány vacak Gyémánt, és felejtsük el az egészet?
- Az alapelv miatt! – válaszoltuk egyszerre.
- Hamnir a törvény elé helyezi a nyálas-csöpögős érzelmeket.
- DeLuise az illem elébe helyezi a törvényt.
- Ti meg mind a ketten a józan ész elébe helyezitek a konokságot! – ordított Antonius. – Szerintetek ez nem őrültség? – kérdezte a többieket. – Hadd nézzem meg azt a könyvet! Szeretnék vetni egy pillantást arra a könyvre, ami éveken keresztül távol tartott egymástól két jóbarátot. Igazán lenyűgöző példány lehet…
Odaadtam a tenyérnyi könyvet Antoniusnak. Antonius szemügyre vette a viszályt kirobbantó tárgyat. A fakó bőrkötés, illetve a megsárgult lapok már olyannyira elkoptak, hogy a könyv majdnem ovális alakot öltött. Találomra felnyitotta a közepén és beleolvasott.
- Mi volt a neve? Hogy hívták a lányt, akitől ezt kaptad?
- Ööö… - Hamnir zavarba jött, nagyokat krákogott, majd megszólalt: - Izé… Morga? Nem… akkor talán… Margi. Vagy Drus? Most valahogy nem ugrik be…
Antonius ingerülten felhorkant, kettétépte a könyvet, majd az egyik felét nekem nyújtotta, míg a másikat Hamnirnak.
- Ennyi! – jelentette ki elégedetten. – Most egyenlően el van osztva. A haragotoknak ezennel vége!
- Mit tettél te bolond? – csattant fel Hamnir, aki majdnem rávetette magát Antoniusra.
- Te átkozott bolond! Most a kezébe adtad a kifogást, hogy miért ne fizesse ki a jussomat! – ordítottam.
Reakció viszont csak hatalmas röhögés formájában érkezett, mert a többiek elképesztően humorosnak találták a történteket.
Konokul lehajtottam a fejemet, és elgondolkodtam egy kicsit a dolgokon, majd megkérdeztem Hamnirt:
- Mikor olvastad utoljára?
- Nos… - kezdte bizonytalanul -, … én… - Hirtelen felröhögött, de úgy, hogy az egész teste megrázkódott.
- Mi folyik itt? Te is megvesztél? Mi olyan vicces?
- Sohasem olvastam el! – nyüszítette Hamnir, miközben mind a két szeme teleszaladt könnyel. – Azok a… azok a versek… iszonyatosak!
Néhány feszült pillanat erejéig dermedtem álltam, s azt fontolgattam, hogy letépem Hamnir fejét, ám aztán váratlanul hangos kacagás tört elő belőlem. Eközben a többieket is újabb röhögő görcs kapta el.
- Te kis nyakas… - lihegtem, mutatóujjamat Hamnirra szegezve. – Sosem… sosem olvastad el! És a… és a lány… nevére sem… emlékszel! Egész idő alatt csak azért tartottad magadnál…
- Az alapelv miatt! – jajongott szinte visítva régi jó barátom.
- Végre szent a béke – bólogatott elégedetten Antonius.
A jókedv nem tartott soká, mert egyre közeledő cincogáshoz hasonlatos hangok közeledtek felénk.
- Wiklixek! Jönnek a wiklixek! – sipákolt immáron halálra rémülten Borgy. – Futás!


Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Márc. 04, 2012 5:50 pm


Szörnyvadász
XI. fejezet



Antonius, Bőrfej és én szinte kitörő örömmel fogadtuk a hírt. Egy emberként fordultunk a hangok irányába. Támadó állást vettünk és vártuk, hogy a sötétből előrontsanak az egyre közeledő patkányfajzatok. Az ocsmány szaguk jócskán megelőzte a barlangi patkányokat.
- Ne most akarjatok harcolni, bolondok! Fontosabb feladatunk van! – csattant fel Hamnir.
Antonius ingerülten felmordult, majd mérlegelni kezdte a helyzetet, és alighanem dicsőbb halálnak tartotta az erőd visszafoglalása közbeni halált, mint ezt itt a nyomorult patkányok karmaitól.
- Siessünk, már nincs messze a sínépítő! – sipákolt Orgyl.
Rohanni kezdtünk, és lassan már úgy éreztem, hogy túlságosan nagy rutinra teszek szert ebből a sportból. Antonius, Bőrfej és én haladtunk hátul, arra az eshetőségre, ha beérnének minket a wiklixek.
Néhány száz méter után egy lejtős szakaszt értünk el, ami egyre inkább kezdett összeszűkülni. A patkányok irritáló fejhangú visítása egyre csak közelebb és közelebb került hozzánk. A bűzüktől pedig már a hányinger kezdett kerülgetni.
- Nem ártana egy kicsit jobban sietni ott elől, ha jót akartok! – szóltam előre.
- Mindjárt elérjük a rácsot – kiáltott Orgyl.
- Akkor… rendben! – hirtelen megtorpantam és hátrafordultam.
- Erre most nincs időnk, ne szórakozz! – kapott utánam Antonius.
- Tudom mit csinálok! – ráztam le vállamról a kezét. – Menj! Egy pillanat múlva csatlakozom hozzátok.
A válasz egy néma bólintás formájában érkezett. Én pedig már lendítettem is hátra az öklömet.
- Fire Dragon’s Crush!
A sárkányfejet formáló lángoszlop megvilágította az egész barlangot és egy szempillantással később már porrá égette a felénk tartó patkányszerű lényeket. A levegőben égett patkánybűz terjengett, ami öklendezésre kényszerített. Persze a borzalmas szagokat nem élveztem sokáig, hiszen azonnal a többiek után indultam, akik már csak rám vártak a rácson túl. Amint átléptem a képzeletbeli küszöböt Bőrfej becsapta mögöttem a rácsot és gondosan lezárta azt.
Előttünk úgy húsz-huszonöt ölnyire egy erős fényforrás gyúlt fel, ami egy furcsa darus szerkezet fényszórója volt. A szerkezet egy jármű volt, ami talán egy mozdony és egy daru nászából születhetett.
- Kell neki pár perc, amíg beindul, de menetképes még – szólt Borgy, aki már javában a járműn ügyködött.
Hamnir megkönnyebbülten felsóhajtott és hozzátette:
- Legalább a csapdába esett társain esélyeik ezzel is javulnak.
- Csak nyugi! Időben odaérünk és visszafoglaljuk a céheteket. – tettem vállára a kezemet, mire ő felém pillantott és keserűen, de elmosolyodott.
- Tudtam, hogy rád mindig számíthatok, barátom.
- Még szép!
Már éppen felszállni készültünk a mozdonyra, mikor újra meghallottuk a wiklixek jellegzetes hangját. Engemet is beleértve mindannyian szitkozódni kezdtünk, hiszen sejtettük, hogy bármiféle remek kovácsmunka az a rács, mégse fogja örökké visszatartani azt az előbbinél is nagyobbnak ígérkező patkányfajzat hordát, ami szélsebesen közeledett.
- Majd mi feltartjuk őket, ha áttörnének! – ugrott le a mozdonyról Bőrfej.
- Ti csak mihamarabb bírjátok indulásra a gépet, a többi hármunk dolga!
Némán bólintottam és leugrottam Antonius és Bőrfej mellé. Sérült vállammal köröztem egyet, hogy teszteljem azt, s legnagyobb meglepetésemre rendkívül gyorsan gyógyult, szinte már alig éreztem a korábbi sérülésemet. Rövidesen megjelentek a rács túloldalán a kutyaméretű, vörös szemű, visítozó, undorító dögök. Haragosan, habzó szájjal vették tudomásul, hogy az ajtó zárva, de ez nem szegte kedvüket. Hátráltak, majd lendületből neki-rohantak a rácsoknak. olyan erővel csapódtak bele a rácsba, hogy azt egy átlagos ember teste nem bírná ki komoly törések nélkül, viszont ezek a férgek meg sem érezték a becsapódást. Nem is kellett sok idő, a rácsok hajlani kezdtek.
- Még most ropogósra sütöm őket – indultam meg fejéjük, de valaki visszarántott.
- Már késő – Antonius szavai alig hangoztak el, mikor a rács szinte kirobbant a helyéről.
Mint egy átszakadt gáton a víz, úgy ömlöttek át a wiklixek. Hármunknak több sem kellett, azonnal az áradat elé vetettük magunkat, hogy feltartsuk azt.
Ezek az ocsmány dögök közelről még rondábbak voltak, főleg, hogy az ő bőrükön is látszottak azok a jellegzetes nyomok, amik azokon a szörnyeken, amik az erődöt foglalták el. Csupasz, löttyedt bőrüket undorító kelések és apró kristályszilánkok díszítették. Megsárgult ujjnyi hosszúságú agyaraik arról árulkodtak, hogy komoly sebeket képesek okozni, ha figyelmetlenek vagyunk. Elevenen tekergő, szürkülő farkuk pedig aljas fegyver lehetett a harcban. Viszont legfélelmetesebb fegyverük a vérszomjjal túlfűtött vörös szemük volt.
Gyorsan száguldoztak a kis dögök, így közel sem volt olyan könnyű eltalálnom őket, mint azt reméltem. Néha jócskán mellé trafáltam, máskor alig néhány centin múlt a találatom. Persze rövid időn belül sikerült felvennem az ocsmányságok ritmusát és alkalmazkodtam. Azt egyik mellettem elrohanni készülőt pont teljes erőmből oldalon ütöttem, mire az valósággal beépült a falba. Viszont a kis úgy pattant ki a falból és rázta meg magát, mintha mi sem történt volna vele. Egy félpillanatnyi ámulást meg is engedtem magamnak, hiszen eddigi életem során sohasem láttam ilyen szívós patkányt.
Annak ellenére, hogy mészárolni nem tudtok a wiklixeket sikeresen feltartottuk őket. Bőrfej csak a fejszéjével volt képes eredményes hatást elérni, míg a pörölye szinte tökéletesen hasztalan volt. Antonius se olyan könnyedén amputálta a patkányok végtagjait, és az én lángjaim se okoztak túl komoly sérüléseket. Viszont ők! Ők jól boldogultak velünk, egy idő után igaz lett volna rájuk az a mondás, ami szerint a lassú víz, partot mos. Mind a hárman megannyi könnyebb sérülésből véreztünk, ráadásul időközben a patkányfajzatok rájöttek, hogy farkukat használva könnyedén ledönthetnek minket a lábunkról, ha kivárják a megfelelő pillanatot. Persze az első hanyatt vágódás után nem volt több megfelelő pillanat. Mind a hárman egymásnak vetettük hátunkat, hogy elkerüljük az újabb kínos jeleneteket.
- Gyertek már! – ordította Orgyl
Kicsit morogva, de végül kitörtünk a patkányrengetegből, hogy a mozdony után rohanhassunk, ami időközben lassan elindult. Persze a dolgunk közel sem volt egyszerű, hiszen a patkányok követtek és a mozdony fokozatosan gyorsult. Futólépésünk számát megszaporáztuk, miközben egy-egy kósza karmolást begyűjtöttünk a lábunkra és a hátunkra, a mögöttünk egyre gyorsabban közeledő dögöktől. Antonius és bőrfej sikeresen felkapaszkodott, és így már csak én maradtam hátra.
- Gyere már, az istenek áldjanak meg! – kiabált Hamnir miközben kezét nyújtotta felém.
Hatalmasat ugrottam. Egyik kezemmel Hamnir karját kaptam el, míg a másikkal a mozdony egyik elemében kapaszkodtam meg. Egy wiklix még a lábamba kapaszkodva visszahózott volna, de gyorsan lerúgtam mielőtt még nagyobb gondot okozott volna nekünk. Hamnir így már könnyedén felhúzott.
- Kösz… - lihegtem.
- Mint a régi szép időkben! Mindig is szerettél utolsónak maradni, hogy aztán én mentsem meg a ványadt valagadat.
- Oh, igen! Ne is mond! – hunytam le a szememet és tökéletesen egyszerre kacagtunk fel régi barátommal.
Miközben mögöttünk a wiklixek feladták a reménytelen üldözésünket mi ketten felváltva kezdtünk sztorizgatni. Egymás után idéztük fel a régi közös kalandjainkat, amit a többiek csak néma áhítattal hallgattak. Az út olyan hosszú volt, hogy gyalog két napba is beletelt volna, de mi aztán nem fogytunk ki a történetekből. Elmeséltük egymásnak a szétválásunkat követő éveinket. Hirtelen minden fölöslegesen elvesztegetett időt be akartunk pótolni, amit a hosszú évek alatt hagytunk elveszni.
Még szinte meg sem állt a mozdony, de már Borgyn kívül mindannyian lent voltunk. Előttünk egy beomlott szakasz állt, amin képtelenség volt áthaladni.
- Már csak itt kell átjutnunk és csak karnyújtásnyira leszünk – bólogatott nagyokat Hamnir.
Az egész szakasz úgy nézett ki, mintha egy óriási kéz kívülről megmarkolta volna. A kövezet számos felgyűrődött. A falakat és a mennyezetet alkotó tömbök darabokra törtek és leszakadtak. Házméretű sziklák álltak mindenfelé, amelyek lezuhanásuk pillanatában laposra préselték, vagy eltorzították a középütt futó síneket. Ezek tetejére további kisebb-nagyobb kődarabok hullottak, amelyek jó része csak hajszál híján nem billent le a helyéről. A mennyezeten helyenként sötét lyukak tátongtak, a felszínét milliónyi repedés szabdalta fel, és ha mindez nem lett volna elég tucatnyi helyen meg is ereszkedett, és vészjóslóan domborodott lefelé.
- Ti tudtátok, hogy ez itt van? – kérdeztem komoran.
- Igen – felelt határozottan Hamnir. – Már majdnem elkészült az egész hálózat, mikro egy földrengés teljesen tönkretette ezt a szakaszt. A hely pedig olyan veszélyessé vált, hogy még fivérem, sőt apám se merte vállalni, hogy a mágiájukkal orvosolják a problémát.
- Ez minden bányász rémálma – állapította meg Orgyl, miközben aggodalmasan a mennyezetet vizsgálta. –Azok a tömbök bármelyik pillanatban lezuhanhatnak. Elég, ha valamelyikünk felkurjant, vagy dobbant egyet a lábával, és… bumm!
- Az nem volna jó… Aligha volna dicső halál, ha egy szikla lapítana ki –reagált Antonius.
- Előremegyek, és keresek egy utat, amin átjuthatunk a túloldalra.
- Légy óvatos, testvérem! Az a mennyezet ott fönt már csak pókfonalakon függ! – mutatatott Borgy egy hatalmas tömbre.
- Én is jól látom, de mi ezért jöttünk! Ez a mi feladatunk!
- Várjatok! – szóltam közbe. – Az én érzékeim sokkal jobbak, mint akárkié. Majd én keresek egy biztonságos utat.
- Ne röhögtess, sárkányölő! Lehet, hogy jobbak az érzékszerveid, de nálam jobban senki se ismeri a köveket, falakat, mennyezeteket, valamint azt, hogy ezek mekkora súlyt képesek megtartani! Te csak akkor vennéd észre a veszélyt, ha a szikla már kilapított.
- Ezt most hagyd Orgylra! Nem azért vagy itt, hogy mindent magad csinálj meg, hanem, hogy segíts minket! – szólalt meg Kurtaszakáll.
- Jól van, legyen… - biccentettem.
- Most már maradjatok csendben! – parancsolta Orgyl, miközben lassan araszolni kezdett a hatalmas sziklatömbök felé. Minden egyes lépésnél a lehető legóvatosabban tette le a lábát, de előtte még a bakancsának orrával finoman megnyomkodta a kövezetet. Néha pedig leguggolt, és reszkető ujjaival gondosan kitapogatott egy, a helyéről kifordult járólapot. Hamarosan el is tűnt egy jókora szikla takarásában.
Néma csendben, idegesen pislogva álltunk, nyakunkat nyújtogatva próbáltuk felfedezni Orgyl körvonalait a tömbök között. Egy örökkévalóságnak tűnő negyedórával később a bányás z felbukkant. A tagjai megállíthatatlanul, szinte görcsösen remegtek, vöröslő képe verejtékben úszott. Ugyanolyan lassan és módszeresen keresgélve haladt, mint ahogy befelé ment, végül mikor maga mögött hagyta a padozaton heverő utolsó gránitdarabot is, jól hallgatóan fellélegzett.
- Találtam egy utat – jelentette ki, és reszketve törölgette homlokát a zsebkendőjével. – De mindannyiótoknak pontosan oda kell lépnie, ahová én lépek, és csak azt érintsétek meg, amit én megérintek. Jól jegyezzétek meg, ha csak megrúgtok egy kavicsot, vagy megcsúsztok a törmeléken, az egész összevisszaság leomlik, és maga alá temet minket. A mennyezetnek vannak olyan részei… - A fejét csóválva elhallgatott, látványosan megborzongott, majd folytatta: -,… hát nem tudom megmondani, hogy mi tartja fent azokat a részeket.
- Ezzel megvolnánk – jelentette ki Hamnir, azzal végighordozta tekintetét a csapat tagjain, majd kiadta a parancsokat: - Egyes oszlopban fogunk haladni, és szorosan együtt maradunk. Pontosan oda lépjetek, ahová az előttetek haladó társatok lépett. Orgyl megy legelöl.
- Maradjatok szorosan mögöttem! – rendelkezett Orgyl. – És egy mukkot se, amíg át nem érünk!
A kurta menetoszlop elindult, és miután mozgásba lendült, különös módon egy jókora hernyóra emlékeztetett. Bal kezével mindenki az előtte haladó társa vállába kapaszkodott, tökéletesen egyszerre léptünk, még annak ellenére is, hogy ez volt az első ilyen menetelésünk.
Lassan, nagyon lassan haladtunk előre. Orgyl fegyvere nyelével finoman megkopogtatta a néhol vízszintesen, néhol pedig felpúposodó járólapokat, bizonyára így győződött meg arról, hogy azok nem csúsznak el vagy billenek ki a helyükről. Aztán lépett egyet, majd megint megkopogtatta a követ, lépett, és ismét kopogtatott. Mindenki pontosan oda lépett, ahová az előtte haladó korábban lépett. Kezdetben viszonylag könnyen megbirkóztunk a feladattal, ám amikor az útvonal kanyarogni kezdett a hatalmas sziklák között, továbbá áthaladt néhány felgyűrődött szakaszon, vagy éppen meredeken felívelt, kemény megpróbáltatások vártak ránk. Mialatt felfelé vagy lefelé tartva vágtuk át a helyenként kisebb dombokat alkotó omladékon, szilárdan összekapaszkodtunk, így biztosítottuk, hogy egyikünk se csúszhasson vissza, vagy bukhasson előre.
Egy percig se tagadom, szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, mellkasomnak rezgéseitől menten a nyakunkba szakad az egész hegy. Dőlt rólam a verejték. Valahányszor megpillantottam néhány lebegő porszemcsét, valahányszor meghallottam, hogy valaki bakancsvasa megcsendül egy kövön, összerezzentem, és vállamat előregörnyesztve behúztam a nyakam. Ennyire kiszolgáltatottnak és halandónak soha se éreztem magam.
Félúton jártunk, de már kétszer is a halál torkába kerültünk, ugyanis emberek voltunk, emberek, akik igenis képesek hibázni. Orgyl fegyvere nyelével elmozdított egy fej méretű, és többé-kevésbé gömb formájú szikladarabot, mire az legurult egy halom oldalán. Mindannyian behúztunk a nyakunkat, és mozdulatlanná dermedve vártunk. Por szitált alá a mennyezetről, de szerencsénkre minden a helyén maradt. Röviddel ezután Kurtaszakáll megingott, és bal kezével megtámaszkodott egy lehullott sziklatömbön, ami még ettől az enyhe nyomástól is megmozdult. Thorgyl levegő után kapott, elrántotta a kezét, és hátrált egy lépést, míg mi a lélegzetünket visszafojtva, ugrásra készen vártuk a fejleményeket. A szekér méretű tömb egy kisebb szikladarabon állt, méghozzá úgy, hogy a súlypontja pontosan az alsó kő széle felett volt. Mindannyian dermedten figyeltük a felső sziklát, mialatt az lassan, nehézkesen oldalra billent, egy pillanatra megállt, majd elindult vissza, és meglepően halk koccanás kíséretében megállapodott. Egy emberként lélegeztünk fel, s araszolgattunk tovább.
Néhány perccel később kijutottunk a legyűrődött padozat és a millió darabra tört kövek útvesztőjéből, illetve a megereszkedett, halálos veszélyt jelentő mennyezet alól. Valamennyien megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Visszanéztünk a megpróbáltatásainkért felelős útra, és alaposan megborzongtunk a gondolattól, hogy képesek voltunk átkelni rajta.
- Remélem, nem kell errefelé visszavonulnunk – dörmögte Borgy. – Nem hiszem, hogy még egyszer meg tudnánk csinálni.
- Visszavonulás? – kaptam fel a fejemet.
Hamnir és én egymásra pillantottunk, és szélesen elvigyorodtunk. Noha egyetlen szót se váltottunk kegymással, hirtelen és egyszerre lehajoltunk, felmarkoltunk egy-egy ökölnyi kődarabot.
- Nincs olyan, hogy visszavonulás! – közölte jókedvűen Hamnir. – Ezt a szót nem ismerjük.
- Titoliszért! Gyújtsd fel a hajót! – ordítottuk kórusban, azzal elhajítottuk a köveket, vissza a súlyosan károsodott szakaszra.
A kövek messziről is hallható koppanások kíséretében találták telibe azt a sziklatömböt, amelyet nemrégiben Kurtaszakáll már egy könnyed érintéssel is majdnem ledöntött a helyéről.
A csapat többi tagja csak a száját tátotta.
- Ti megőrültetek! – kiabálta Orgyl, miközben a hatalmas sziklatömb ismét dőlni kezdett.
- De már mikor! – kurjantottam vidáman.
A hatalmas szikla az egész alagutat megrázó, hatalmas dörrenéssel csapódott a padozatnak. Hosszan elnyúló, hasadó hang hallatszott felülről, mintha valami letépett volna egy óriási, kikeményített vásznat, majd a mennyezet levált és kisebb-nagyobb darabokban zuhanni kezdett.
- Futás! – ordította kétségbeesetten Borgyl.
Az első tömbök úgy vágódtak a törmelékbe, mintha ágyúgolyók lettek volna. A kövezeten végigfutó remegéstől valamennyien elhasaltunk. nyomban felugrottunk és hanyatt-homlok menekülni kezdtünk, miközben a folyosó vadul rázkódott körülöttünk.
Az őrült vágta közepette egyikőnk se nézett hátra, csak rohantunk az életünkért, miközben a törmelék csak úgy zúgott alá a mennyezetről. Hirtelen sűrű porfelhő ért be minket, amitől fulladozni kezdtünk, ráadásul szinte teljesen vakok lettünk, de mi állhatatosan rohantunk tovább, az életünk volt a tét.
Még vagy ötven-hatvan lépésnyi távolságot tettünk meg, mire elértük a porfelhő széllét, és végre lassíthattunk. A folyamatos dübörgés egyenként is megkülönböztethető csattanásokká és dörrenésekké szelídült. Végül megálltunk, hogy kifújjuk magunkat. Én és Hamnir csintalan kisfiúk módjára kacarásztunk. Hol nevettünk, hol köhögtünk –nagyjából egyenlő arányban -, és a könnyeink sötét csatornákat vájtak az arcunkra rakódott vastag porrétegbe.
- Ez egy kicsit közel volt – állapította meg röhögve Hamnir.
- Igen, egy kicsit – erősítettem meg barátom kijelentését vigyorogva.
- Azért szólhattatok volna! – jegyezte meg szemrehányóan Antonius, miközben a többiek is hasonlóan mérges tekintettel figyeltek minket két köhögő roham között.
- Nézzétek, az erődbe nem lehet másfelől bejutni, csakis innen. És én be fogok jutni oda, ha addig élek is! Ugyanerre esküdtetek meg, mikor jelentkeztetek erre a küldetésre. Ha az imént meggondoltátok volna magatokat – gonoszul felkacagott -, akkor elkésettek pár másodperccel. Most pedig készen álltok, hogy folytassuk, amit elkezdtünk?
Szóban nem érkezett válasz, csupán határozott bólintások képében.
- Helyes! Indulás!

Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Pént. Márc. 09, 2012 5:58 pm

Micsoda cuki sexy fiú lett belőled! Nice nice nice! Ez már önmagában szép dolog de kalandjaid újra elnyűgöztek! Nagyon jó a sztori, és az a rész ami a konfliktus feloldja! Művészien csempészted bele a humort is, szóval le a kalappal, valamint most már tuti hogy ANTONUS FAN VAGYOK! Remélem túl éli a csatát mert ha nem kénytelen leszek egy 100 zsepit elbőgni érte - enyhe célzás ha VE-t akarsz kapni később is xD!

No de térjünk a lényegre, ma Unclubeans lesz vacsira xD

Jutalmad: 500VE + 500VE + 100VE bonúsz + 500VE + 100VE bonúsz = 1700VE

Használd egészséggel!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szomb. Márc. 24, 2012 5:25 pm


Szörnyvadász
XII. fejezet


Hosszas és unalmas gyaloglás után értük el a célt. Időérzékemet már teljesen elveszítettem. Úgy éreztem, mintha már hónapok óta nem láttam volna a napot, ám Orgyl biztosított róla, hogy csak két napja vagyunk a föld alatt. Akaratlanul is megfordult a fejemben, hogy a fenti világ csak egy álom, és az nem is létezik valójában.
- A célnál vagyunk! – jelentette ki már-már ünnepélyesen Hamnir. – Atyám kincstára tíz lábnyira van innen, ennek a falnak a túloldalán.
Borgy a falhoz lépett, az öklével megdöngette annak egy lapos részét, majd Hamnir felé fordulva megkérdezte:
- Nem bánnád, ha végeznék egy gyors mérést?
- Dehogy bánom, sőt! – felelte készségesen Hamnir. – Csak rajta!
Borgy odaszólt Bőrfejnek:
- Megtennéd, hogy a pörölyöddel odasózol a falra, Bőrfej?
- Természetesen – válaszolta, és rámarkolt fegyvere nyelére -, csak jelezz, hogy mikor!
Borgy levette sisakját, a falhoz szorította fülét és megszólalt:
- Mehet!
Bőrfej meglendítette a pörölyt, és közepes erővel lesújtott; a súlyos acélfej tompa döndülés kíséretében pattant le a tömör gránitfalról. Borgy figyelmesen hallgatózott, majd néhány lépésnyivel odébb ment, és ismét falnak szorította a fülét.
- Na, még egyet! – vezényelt fennhangon.
Mialatt ő a szemét lehunyva összepontosított, Bőrfej ismét odavágott a falra. Miután az utolsó, egyre gyengülő visszhangok is elhaltak, a bányász a fejét csóválva hátrált néhány lépést. Hirtelen szembefordult velünk, és aggodalmas képet vágva megszólalt:
- Attól tartok, elszámoltad magad! Valóban van odaát egy jókora üreg, csakhogy a fal itt nem tíz, hanem húsz láb vastag!
A gyászos hír hallatán Hamnir felnyögött.
- Húsz láb? – kérdezte elgyötörten és keményen ráharapott az alsó ajkára. – Át tudjuk törni idejében?
Borgy a falhoz dörzsölte tenyerét, majd magyarázni kezdett:
- Hmmm, a java része homokkő, csakhogy van benne egy kvarcréteg, amely rézsútosan lefelé tart, és nekünk elsősorban ezzel kell számolnunk, mert ez a keményebb anyag. Ilyen körülmények között egy tapasztalt bányász másfél óra alatt váj ki egy, a saját magasságával megegyező magasságú, a saját szélességével megegyező szélességű, egy láb mély lyukat. Viszont legfeljebb három órán keresztül képes ebben az iramban dolgozni, aztán már a kifáradás után gyorsan leromlik a teljesítménye. – Végighordozta a tekintetét rajtunk. – Fivéremet és engem leszámítva itt senki se tapasztalt bányász…
- Én is beszállok! – vágtam közbe. – Volt már csákány a kezemben.
- Akárcsak az enyémben! – csatlakozott Bőrfej.
- Mindannyian dolgozni fogunk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Antonius.
- Sajnos akkor se végzünk korábban – csóválta meg fejét Orgyl. – Ha mindannyian dolgozunk, akkor is csak annyit érünk el, hogy kevésbé leszünk fáradtak, mikor átérünk.
- Valamit találjatok ki! A bennrekedt társain készletei már fogytában lehetnek. Minden perc számíthat!
- Akkor fejezzétek be a pofázást! – förmedtem rájuk. – Lássunk munkához!
Több sem kellett, mindenki elégedetten bólogatni kezdett, majd nekiláttak a munkának. Az első egy-két láb gyorsabban haladt, hiszen hárman is tudtunk csákányozni, ám amint mélyebb lett a lyuk már csak egyikünk fért oda fejtési fronthoz. Hamar kialakultak a dolgozó párok. Egy csákányozott, egy a törmeléket hordta ki a lyukból, míg a többiek pihentek, amíg rájuk nem került a sor.

- Ezek biztosan nem közönséges szörnyek – állapította meg Trilom.
- Ezzel nem mondasz semmi újat – reagáltam ridegen.
- Nem úgy értem! Pontosítok… Ezekről eddig nem is hallottunk soha, még hasonlóakat sem láttunk, és most csak úgy a semmiből előkeveredtek, s komolyabb nehézségek nélkül foglalták el az erődünket. Viszont! Viszont észrevettem, hogy az összes szörny bőrében jelen vannak azok a jellegzetes kristályok. Emlékezzetek csak vissza, hogy a wiklixek bőrében is jelen voltak ugyan azok a kristályok!
- Most hogy mondod… - kutattam sebesen emlékeim között, és valóban igazat kellett adnom a srácnak.
- Pontosan! Azokat a patkányokat már ki tudja, hogy mióta ismerik, talán nagyapám is látta őket fiatalabb korában. Ám nem emlékszem rá, hogy valaha is kristályszilánkok lettek volna a bőrükbe beleágyazódva.
Hirtelen midnek elsápadt, még én magam is, bár Antonius szemében szinte lángok gyúltak. Lehet, hogy egyikünk se gondolt ugyanarra a rosszra, de Antonius elégedett arckifejezését leszámítva senki se számított semmi jóra.
- Egy fertőzés? Egy mutáció? – fantáziálgatott Kurtaszakáll.
- Vagy egy démon fertőzte meg az élőlényeket! Esetleg egy nagy erejű sötét mágus! – játszott el a gondolattal Antonius, miközben egyre jobban felélénkült. Ennek okát bárki megértette, aki tudta végső céljának lényegét. Ha egy nagyobb, veszélyesebb és kegyetlenebb dolog húzódik a háttérben, mint néhány intelligens és szervezett szörnyeteg, akkor bizony a hősi halál egy lépéssel közelebb kerül az emberhez.
- Esetleg… - Bőrfej nem tudta befejezni a mondatot, mert Orgyl mászott elő a készülő járatból.
- Ideje lesz váltani.
- Majd én megyek! – ajánlkozott Bőrfej elsőként.
- És én is – csatlakozott Kurtaszakáll.
Mindenféle felesleges szócséplés nélkül megtörtént a váltás. A bányásztestvérek fáradtan foglaltak helyet a tűz mellett. Mocskos, poros arcukra az izzadságcseppek megannyi barázdát vájtak maguknak. A levegőt szaporán kapkodták, akárcsak egy csatamén a harc után. Alaposan kitettek magukért a srácok, valamivel többet sikerült előrehaladniuk, mint az előre kalkulálták.
- Jól haladunk, ha tudjuk tartani ezt a tempót, akkor talán sikerül még időben átérnünk.

- Hogy lehet az, hogy a Tanács ölbe tett kézzel nézi egy céh pusztulását? – kérdeztem barátomat.
- Nos… - kezdte Hamnir a fejét vakargatva. – Az igazat megvallva mi nem vagyunk törvényes céh, még nem!
- Oh, így már értem, hogy miért nem hallottam felőletek. De ennek mégis mi az oka? – érdeklődtem kíváncsian.
- Mint ahogy észrevehetted a céhben nem csak mágusok vannak. Vannak itt rajtuk kívül egyszerű harcosok, és megannyi mesterember, s még sokan mások is. A Tanács nem fogad el minket törvényes céhként, amíg nem csak mágusok vannak a soraink között és a sötét céhekkel is összerúgjuk a port.
- Az baromság! A Tanácst egy rakás id…
- Igen, pontosan, viszont ez apámat nem zavarja. Emelt fővel vette tudomásul a döntést, de már a megalapult céhet nem oszlatta fel, sőt inkább felvirágoztatta! Megmutatta, hogy a Tanács nélkül is képes egy olyan céhet létrehozni velünk együtt, amit bárki megirigyel. Ha visszajutunk az erődbe, akkor majd meglátod, hogy még egy ennyire pompás, virágzó céh nincs az országban!
- Tulajdonképpen a céh már-már egy város a hegy gyomrában, ami erődként is képes üzemelni – szólt közbe Antonius.
- Most már tényleg kíváncsivá tettetek!
- Ugye jól emlékszem, hogy a mozdonyon azt mondtad elhagytad a Quatro Cerberust?
- Igen, miért?
- Nem volna kedved csatlakozni a Gyémántszemhez? Újra összeállhatna a nagy duónk! Sőt ha Antonius és Bőrfej is mellénk csatlakozna, akkor mi lennénk a céh legerősebb csapata!
- Hát nem is tudom… - gondolkodtam el, miközben megannyi kedves emlék tört fel bennem.
- Ne kéresd már magad! Egy céh nélküli sárkányölő szerepe túl emocionális neked! Sárkány vagy, nem pedig magányos farkas! – vágott vállba Antonius.
- Tudjátok mit? Ha tényleg olyan a céh, ahogy állítjátok, akkor csatlakozom!
- Akkor már közénk is tartozol! – vigyorgott Antonius.
- Újra együtt szállunk szembe az összes hülyével, aki velünk szembejön! – sóhajtott fel boldogan Hamnir.
- Előbb faragj izmokat arra a felesleges sonkákra! – reagáltam, mire mind a hárman hangosan felnevettünk.

Már mindegyik páros legalább háromszor ragadott csákányt, mikor egy kisebb vita robbant ki.
- Nem haladunk elég gyorsan – állapította meg Hamnir. – Ma van az ostrom napja, és már csak három óránk van a sereg támadásáig. Ha nem nyitjuk ki a kaput, akkor bajtársaink ott pusztulnak el mind egy szálig és mi is követjük őket. Viszont, ha a számításaitok helyesek, akkor még vagy hat lábnyi szikla van előttünk. Ami legalább hat óra munka!
- Már akkor is tudtam, amikor belekezdtünk! Mégis… - morgolódott Borgy.
- Had folytassam én – ajánlkoztam. – Én vagyok a leggyorsabb!
A leggyorsabban haladtam, viszont az általam készített szakaszok voltak cserébe a legborzalmasabbak is.
- Lehet, de még te sem vagy elég gyors – válaszolt Orgyl.
- Még, ha idejében is áttöröd a falat – magyarázta Hamnir -, szükségünk lesz rád a túloldalon. Annak nem lesz semmi értelme, ha az összerogyásig kifárasztod magadat.
- Most elsősorban az a legfontosabb, hogy bejussunk az erődbe – feleltem, majd ellentmondást nem tűrő hangon hozzátettem: - Én csinálom, és kész!
- De… - akadékoskodott volna Kurtaszakáll, de figyelembe sem vettem.
- Ide azzal a tartalék csákánnyal!
- Tessék – dobta felém a csákányt Antonius, amit fél kézzel el is kaptam.
A másik csákányt is megragadtam. Próbaként meglóbáltam a két szerszámot kezemben, majd besiettem velük a nyílásba. A fejtési front előtt még vettem egy hatalmas levegőt, és egy haragos üvöltést követően munkához láttam. A lehető legrövidebb időközönként sújtottam le a csákányokkal a lehető legnagyobb erővel. Úgy rontottam a sziklának, mintha az maga volna a szörnyhorda, ami elfoglalta a céhet. Sűrű por és kődarabok repkedtek mindenfelé.
- Azt az iramot nem fogja sokáig tartani. Egyszerűen lehetetlenség! – hallottam odakintről tompán Borgy hangját.
Hamnir felkacagott, és kijelentette:
- Akkor még te nem ismered eléggé Max DeLuiset. Már csak azért is tartani fogja, hogy ne lehessen igazad!
Tüzérségi pergőtüzet megszégyenítő tempóban bontottam a sziklát, hiszen sok múlott most azon, hogy átjutunk-e időben.
Körülbelül egy óra telt el, hogy munkához láttam, mikor a csákányaim csattogás helyett már dobolni kezdtek.
- Halljátok?! – kurjantottam fel két csapás között.
Orgyl, Borgy és Hamnir rontottak be mögém, miközben tovább dolgoztam. Nemhiába, rohantak be, hiszen a dobolás már azt jelentette, hogy legfeljebb csak két lábnyi szikla választ el a túloldaltól.
- Valamivel több, mint egy lábat haladott – közölte a gyors mérésének eredményét Orgyl.
- De hiszen Borgy azt mondta még legalább hat láb van hátra – jegyezte meg Hamnir.
- Hát úgy látszik tévedtem, túl óvatosan számítottam.
- Kifelé innen! – mordultam fel. – Adjatok helyet, moccanni sem tudok tőletek!
A többiek engedelmesen hátráltak. Koszos, poros félmeztelen testemről dőlt a verejték. Éreztem, hogy már korántsem uralom annyira tökéletesen mozdulataimat, mint korábban. Egyre hevesebben, egyre vadabbul csapkodtam, és néha meg-meginogtam, de a gyilkos iramból egy pillanatra sem vettem vissza.
- Ha tartja ezt az ütemet, akkor egy órán belül átérünk.
- Kiváló! Akkor még marad egy fél óránk, hogy eljussunk a főkapuig és kinyissuk azt.
Valamivel kevesebb, mint egy óra után csákányom tompa dobbanást hallatott. Elégedetten felhorkantottam, majd kikiabáltam a kurta járatból:
- Áttörtem!
Miközben a többiek betódultak én folytattam a munkát. A fejtési fronton derékmagasságban, egy körülbelül ökölnyi nagyságú lyuk tátongott, melyet minden csapással tovább tágítottam. A többiek lelkesen éljeneztek mögöttem, én pedig hiába szidtam őket, hiába fenyegetőztem, akkor sem tűntek el a hátam mögül.
Tizenöt perc munka után a lyuk átmérője már meghaladta az egy lábat. Elégedetten eresztettem el a csákányokat, s estem a puhábbik felemre. A lyukon keresztül átszűrődő fényben látni lehetett, hogy különféle tárgyak csillognak a túloldalon.
Soha életemben nem voltam még ennyire kimerülve, még egy lebenymetszést is kellemes, üdítő bevitatkozásként éltem volna meg. Homlokomat törölgetve, üres tekintettel meredtem előre. Karjaim a túlzásba vitt erőkifejtéstől pedig szüntelen, megállíthatatlanul remegtek. A többiek elkezdtek átmászni a lyukon.
- Köszönöm, barátom! – guggolt le mellém Hamnir, miközben kezét finoman a vállamra tette.
- Ugyan… - nyögtem erőltetetten két zihálás között. – Semmiség…
- Szorít az idő, menjünk! – segített fel Antonius és Hamnir közös erővel.

Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szer. Márc. 28, 2012 2:46 pm

Végre a várva várt folytatás! Nagyon izgalmas volt DE HOGY TEHETTED EZT VELEM? Meg írsz egy ilyen jó kalandot és a legizgalmasabb résznél vége??? Hát mi ez ha nem kínzás?!?!? Azonnal folytatást vagy munka szüneti sztrájok hirdetek!!


Jutalmad: 500 VE


~~~Level up~~~
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Ápr. 01, 2012 12:01 pm


Szörnyvadász
XIII. fejezet


Mire én is átkeveredtem a túloldalra a többiek már a felfelé tartott lámpásaikkal, hangos nyögések, illetve elragadtatott sóhajtások közepette körülnéztek a kincstárban. A falak mentén vasállványokra aggasztott, arany- és ezüstvértezetek sorakoztak. A hozzájuk tartozó, szárnyakkal ékesített sisakokat valamivel föléjük helyezték, így az a látszat keletkezett, hogy rég eltávozott harcosok teljes harci díszbe öltözött szellemei őrzik a kincstárat. Másutt aprólékos műgonddal kidolgozott vésetekkel teli aranyládák csillogtak, amik maguk is majdnem akkora értéket képviseltek, mint a bennük lapuló ékszerek. Egy fekete márványból faragott, alacsony oltárféleségen aranyból és simára csiszolt kőből megformált pompás serleg állt. Felette, két acél tartókaron fenséges pöröly feküdt, a hatalmas kőfej valamennyi oldalát rúnák díszítették. Az egyik sarokban egy hatalmas egzotikus váza fehérlett, ennek oldalához hosszú nyélre erősített, ősrégi zászló támaszkodott, amelynek selymébe aranycérnával hímezték Hamnir családjának címerét. A másik sarokban, egy zömök asztalon bőrbe, vagy vasba kötött könyvek sorakoztak.
Ám a kincs, amely úgy vonzotta a többieket figyelmét, ahogyan a méz a darazsakat, nem más volt, mint egy bársonnyal bélelt ezüstdoboz, amelynek fedele nyitva volt, és amelynek tartalma smaragdzöld fényt árasztva, valósággal izzott a lámpások fényében.
- Smaragdgyémánt – suttogta áhítatosan Borgy, és többször megnyalta a száját.
- Nézzétek, hogy ragyog… - mormolta a szemét kidüllesztve Trilom.
- Még sohasem láttam ekkorát – dünnyögte fojtott hangon Orgyl.
Antoniust, Hamnirt és engem nem hatott meg a látvány, talán mert még mindig társaim támaszára szorultam, annyira gyenge voltam. Legfeljebb egy nagyobb ököl nagyságú smaragdzöld gyémánt hevert a dobozban, ami egy hatalmas szemre emlékeztetett. Csupán egy drágakő volt, de a többieket így is megigézte. Már-már a nyálukat csorgatva bámultak, és nem tudtak, de nem is akarták elszakítani tekintetüket a ritkaságról.
- Csodálatos – mondta Bőrfej -, ezért már gyilkolni is megéri.
- Ebből elég! – finoman kicsusszant alólam, Hamnir. - Irány a lépcső! – vezényelt, és azzal egy határozott mozdulattal lecsapta a láda fedelét. – Nem is lett volna szabad látnotok mindazt, ami itt van. Egyébként meg már fél óránk sem maradt. A sereg már elfoglalta a támadásra kijelölt helyét.
A többiek nagyokat pislogtak, és ha nem is egykönnyen, de végre kizökkentek a révületből.
- Antonius, hozd ide DeLuiset! – szólalt meg Kurtaszakáll, aki a következő pillanatban lámpását szétverte a kövezetre fektetett hátizsákján. – Egy tűz sárkányölőnek csak tűz kell, hogy újra erőre kapjon – vigyorgott, miközben a lángok felcsaptak mellette.
Antonius segítségével elbotorkáltam a tűzig, amit aztán gyorsan bekebeleztem. A lángoknak aztán volt mindenféle ízük, olaj, por, kétszersült, sőt gumi is, minden, ami csak Kurtaszakáll zsákjában volt. Most viszont nem panaszkodtam az ízek miatt, inkább örültem, hogy új erőre kaphattam a srác áldozatának köszönhetően.
- Köszönöm – biccentettem felé, mire ő csak legyintett.
- Hátrahagyni egy őrizetlen bejáratot apám kincstárában… - dörmögte a kissé hátramaradt Hamnir. – Talán eltorlaszolhatnánk valami ve… áh, erre most nincs idő… - Aztán még káromkodott egyet és utánunk indult.
Hibátlanul megformált, szabályos lépcsőfokokon másztunk felfelé, ami nélkülözte a korlátot, és már megint másztunk! Azon csodálkoztam, hogy a napokban nem kaptam kiütést a sok mászástól.
Hét fordulóval feljebb a lépcső egy természetes üregben ért véget. Ajtónak nyoma sem látszott, viszont az egyik durva felületű falban fényesre csiszolt márványoszlop állt – amely fikarcnyit sem illett a környezetbe. Tőle jobbra, nagyjából fejmagasságban tíztenyérnyi acéllemez szürkéllett a falon, amelyből egy rézkar nyúlt ki, illetve egy különös tárgy, ami úgy nézett ki, mint egy félbevágott távcső. Hamnir az utóbbi szerkezet elé sietett, és benézett. Hirtelen egész testében összerándult, hátratántorodott, aztán falfehérre sápadt, majd elvörösödött a dühtől.
- Szörnyek atyám lakosztályában… - suttogta a fogait csikorgatva. – Mindent összetörtek és bemocskoltak…
- Bejuthatunk anélkül, hogy észrevennének minket? – kérdezte Antonius.
- Nincsenek bent a hálókamrában, de látom, hogy odaát mozognak, a fogadóteremben – válaszolta Hamnir, azzal megmarkolta a rézkart, és folytatta: - Thorgyl, amikor kinyitom az átjárót, lopózz át az ajtóhoz és kémleld ki, hogy hányan vannak. Csendesen kell elkapnunk őket.
Thorgyl felhúzta és megtöltötte a számszeríját, majd halkan megszólalt:
- Készen vagyok. Mehet.
Mindannyian felkészültünk, a társaim elővették fegyvereiket, míg én csak finoman köröztem egyet jobb csuklómmal. Hiába tért vissza az erőm, karjaim még mindig remegtek. Hamnir meghúzta a kart, mire a vaskos oszlop egyetlen csikordulás nélkül, némán forogva besüllyedt a padozatba. A helyén támadt nyíláson túl sötétségbe burkolózó kisebbfajta helységet lehetett látni, amelyből elképesztő bűzfelhő áradt. A bűzt nem csak én éreztem, a többiek is, hiszen mindannyian az alkarunkba harapva köhögtünk, s görcsösen öklendeztünk. A kamrát ételek rothadó maradványaiból, összezúzott bútorokból, törött fegyverekből, bomladozó wiklixhullákból, szilánkokra tört tányérokból és üres söröshordók roncsaiból álló derékmagas halmok borították. Hamnir apjának ágyát teljesen elnyelte a szemét. A bútorzat többi tagját a szörnyek szétvagdalták, vagy összetörték.
Az esztelen dúlás látványától bajtársaim reszkettek a haragtól.
- Ocsmány, ostoba vadállatok – dörmögte Bőrfej.
- Ezért drágán megfizetnek – fogadkozott Kurtaszakáll.
- Hallgassatok! – szólt rájuk Hamnir, és intett a fiúnak, hogy induljon befelé.
Kurtaszakáll a lehető leghalkabban, a szeméthalmokat kerülgetve vágott át a szobán. Ha lépteivel okozott is némi neszt, azt szerencsére elnyomták a távolabbi helyiségek felől érkező különös hangok: az ütemes csattogás, tompa dobbanások sorozata, és alkalmankénti loccsanások.
Akárhogyan is törtem a fejem nem tudtam elképzelni, hogy a furcsa háttérzaj miféle tevékenységtől származhat, illetve honnan ered a levegőben terjengő, undorító ürülékszag.
Kurtaszakáll hátát a falnak támasztva a fogadóterem ajtajához oldalazott, majd óvatosan előrehajolt, és átnézett a szomszédos helyégbe. Alig néhány pillanatig szemlélődött, és máris távolabbra húzódott az ajtótól. Amikor felénk fordult, láttok, hogy a szemét hatalmasra tágította a döbbenet.
- Cserzőműhelyt csináltak belőle! – suttogta elképedten.
- Mi… micsodát? – kérdezett fojtott hangon Hamnir.
- Cserzőműhelyt! – ismételte az éktelen bűztől fuldokolva Thorgyl, aztán összeszedte magát és folytatta: - Ahol régebben a mester asztala volt, ott most egy nagy fakád van, színültig tele… tele… híg trágyával. Néhány hosszúkarú goblinfatty bőröket mártogat a kádba, mások bőröket püfölnek, megint mások összevarrják azokat.
- Hányan vannak? – kérdeztem.
Kurtaszakáll homlokát ráncolva kutatott az emlékezetében, és megszólalt:
- Összesen hatan. Ezenkívül két nagydarab emberszabású éppen a kád felett kuporog, egy pedig távolabb várja, hogy sorra kerüljön.
- A folyosóra nyíló ajtó csukva van? – suttogta Antonius.
- Igen, de úgy láttam nincs bezárva.
Antonius néhány pillanatra a gondolataiba merült, majd közölte a hirtelenjében kiötlött tervét:
- Megvárjuk, amíg a nagyok elhagyják a termet, aztán megöljük a hat kicsit, amilyen halkan csak lehetséges. Ügyeljetek rá, hogy egyszerre, egy rohammal elkapjuk őket, rendben?
- Te ebből kimaradsz! – fordult felém Hamnir.
- Csak próbálj megállítani! – morogtam vészjóslóan.
- Ezennel megparancsolom neked, hogy maradj hátra! Ezt nélküled is meg tudjuk oldani, de a kapunál szükségünk lesz rád. Ráadásul itt nem használhatod a lángjaidat, azonnal lebuktatnál minket! És mégis mit akarnál pusztakézzel? Leállnál fojtogatni az ellenségedet?
Elsziszegtem néhány durva sértést, de kénytelen voltam beismerni, hogy barátomnak igaza volt. Lassan bólintottam egyet.
Nesztelenül átmentünk a hálókamrába, majd Hamnir bezárta mögöttünk a titkos ajtót, ami éppen olyan csendesen zárult be, mint, ahogyan kinyílt. Óvatosan átkémleltünk a szomszédos szobába, ami pontosan úgy nézett ki, ahogy Kurtaszakáll leírta. Középen egy négy láb magas kád állt, amelyet csaknem kicsordulásig megtöltött a részben folyékony, részben szilárd ürülék. Gerendákból és deszkákból összeácsolt lépcső vezetett fel a kád fölé épített, két jókora lyukkal ellátott padféleségig. Az egyik nagydarab éppen ezekben a pillanatokban rántotta fel a nadrágját, és indult lefelé a lépcsőn.
Ez a három nagydarab szörny már egészen emberszerű volt. Határozottan meg lehetett róluk állapítani, hogy valaha emberek, vagy affélék lehettek. Bőrük olajzöld volt, s halvány narancssárgás fénnyel izzó kristályok voltak beleágyazódva. Szájukból két-két agyar sárgállott. Testük, karajuk és lábaik izmosak és zömökek voltak. Az emberek méretarányaihoz képest a lábaik rövidek voltak, viszont karajuk hosszú. Ezeken a dögökön több izom volt, mint egy rinocéroszon. Ezekkel csendben képtelenség lett volna elbánni. Viszont a kicsik már könnyebbnek tűntek. Testük vézna, törékeny volt, nekünk alig értek derékig. Bőrük vöröses árnyalatú volt, míg kristályaik méregzöldek. A korábban látott szörnyek is fokozatosan egyre okosabbak voltak, ahogy egyre közelebb kerültünk az erődhöz, ezek viszont, már valódi emberi értelemmel rendelkeztek, bár a gusztusuk egészen más volt.
A kád peremén egy aprócska szörnyeteg állt, aki evezőlapátra emlékezettő, hosszú nyelű kanálszerűséggel kavargatta az undorító levest, és újra meg újra a felszín alá nyomkodta a felbukkanó bőrdarabokat. A hatalmas dézsa másik oldalán szárítókeretek sorakoztak, amelyeken a már alaposan beáztatott bőrök feszültek – némelyiken tetoválások tarkállottak. Két apróság fakalapáccsal püfölte a további kőtömbre kiterített bőröket. Egy újabb szörnyeteg görbe késsel szabdalta a már előkészített anyagot. Két apró fenevad egy-egy pompás széken kuporgott, ők bőr mellvértté fércelték össze a megfelelő méretűre és alakúra vágott darabokat.
A terem egy valóságos romhalmazba oltott szeméttelep volt, egy félig elrágott sonkacsonkkal teleszórt, fekete mocsokréteggel lepett szeméttelep.
- Ez nem lehet igaz… - suttogta egész testében remegve Hamnir. – Ez csak az istenek undok tréfája… ha apám ezt meglátja… - görcsösen megvonaglott, és elhallgatott.
Néhány perces várakozás után az utolsó nagydarab szörny is elhagyta a termet. Az aprók fel sem néztek, pillanatnyi kihagyás nélkül, elmélyülten dolgoztak tovább. Rezzenéstelen képet vágva, úgy összpontosítottak a feladatukra, ahogyan a könyveiket körmölő írnokok szoktak a magukéra.
Antonius elérkezettnek látta az időt, és felemelte kezét. A harcosok keményen megmarkolták és felemelték fegyvereiket. Antonius hirtelen lerántotta kezét, mire a többiek meglódultak, és szempillantás alatt átözönlöttek az ajtón. Én Hamnir parancsának engedelmeskedve hátramaradtam.
Négy apróság már a támadás első pillanatában meghalt. Jószerével felnyögni sem maradt idejük, mielőtt a srácok fejszéjükkel kettévágták, vagy pörölyükkel agyoncsapták őket. A bőröket szabdaló kicsi, viszont éppen felnézett, és meglátta a felé rohanó Bőrfejt. Az apró szörnyeteg felvinnyogott, és görbe lábait szélsebesen kapkodva átszaladt a másik helységbe, amely egykoron talán étkező lehetett. A maszkos bajtársam azonnal irányt változtatott, és üldözőbe vette.
Orgyl ezalatt lesújtott a keverőkanalat forgató lényre, ám az levetette magát a peremről, és lebújt a kád mögé. Különös módon az első meglepett nyikkanásokat leszámítva a szörnyek nem adtak ki semmiféle hangot. Ugyanolyan eltompultnak és érzéketlennek tűntek, mint azok amelyekkel a hegytetőn találkoztunk.
- Kapjátok el őket! – sziszegte haragosan Hamnir.
Thorgyl és Borgy egyszerre sújtottak a fakanalas szörny felé, de az ügyesen átcikázott közöttük, így csaknem félbevágták egymást. Az étkező felől tompa dörrenés hallatszott. Trilom és Borgy üldözőbe vették a menekülőt, de megcsúsztak egy kilöttyent trágyafolton, s a fakeretek közé csúsztak, amik éktelen csattogás kíséretében szerteszét törtek.
- Az istenek szerelmetes nagyanyjára! – hördült fel rémülten Hamnir. – Halkabban!
A kicsi kiugrott a szárítókeretek roncsai közül, felpattant a kád szélére, onnan pedig felugrott a felette lógó csillárra. A baljával megkapaszkodott, aztán ide-oda lengedezve csapkodott a hatalmas fakanállal a közeledők felé.
- Leszedem onnan! – kurjantottam és előrontottam a hálókamrásból.
Felrohantam a lépcsőn, majd elrugaszkodtam az utolsó lépcsőfok pereméről. A kis féreg egy jó nagyot sózott a képembe a kanalával, viszont még a fájdalomtól égő arccal is el tudtam kapni a torkát. A kád szélére sikerült landolnom. Meginogtam, és majdnem belezuhantam az ürülékbe, de végül sikerült megőriznem az egyensúlyomat. Időközben meglepetten vettem észre, hogy az ürülékben való fürdő gondolatától befeszülve annyira megszorítottam a kis féreg torkát, hogy az elroppant a markomban. Vállam megrándítva a kádba dobtam a tetemet, ott lesz a legbiztosabb helyen.
Leugrottam a kád széléről, s fellélegeztem, nem kellett kényszerfürdőt vennem. Ekkor viszont valamit meghallottam. Hamar rájöttem, hogy a zaj pont az volt, amitől tartottam.
- Jönnek! Bújjatok el! Egy őrjárat!
Egy fél pillanatra mindenki mozdulatlanná dermedt.
- Tüntessétek el a tetemeket! Aztán bújjatok el!
Mindenki azonnal dologhoz látott.
- Sárkányölő, a csillár! – suttogta Bőrfej a tekintetét a mennyezetre szegezve.
Megfordultam, és a torkomon akadt a lélegzetem, ugyanis a szörny előbbi rántásainak köszönhetően az átkozott csillár továbbra is széles ívben lengett. Elkáromkodtam magam, és visszarohantam a kád lépcsőjének tetejére. A többiek ezalatt eltüntették a tetemeket, és elbújtak a megmaradt bútorok, vagy a szeméthalmok mögött. Felnyúltam, és megállítottam a csillárt közben a szemem sarkából megláttam, hogy az ajtó kilincse lefelé fordul. Gondolatban mindenkit elátkoztam, főleg azt, aki megteremtette ezeket a rusnya dögöket. Már egyik ajtót sem érhettem el idejében. A terem kellős közepén álltam, távol a társaimtól, és távol a többé-kevésbé biztonságos rejtekhelyektől.
Az ajtó nyílni kezdett. Leugrottam az árnyékszékek elé ácsolt dobogóról, és jobb megoldás híján elvetődtem, majd begurultam a lépcső alá. Szorosan össze kellett húznom magam, gyakorlatilag kétrét görnyedtem, hogy elférjek a szűkös helyen. Hátam a kád oldalának szorult, egy keresztléc pedig mélyen belevágott a lábszáramba.
Röviddel ezután a lépcsőfokok közül kikémlelve megláttam, hogy egy vasbütykökkel kivert búrujjast, fekete bőrnadrágot és csizmát viselő, tagbaszakadt szörny lép be a terembe, aztán döngő léptekkel közeledik a kád felé. Az ajtónyílás felé pillantva azt is felfedeztem, hogy a folyosón vagy tucatnyi szörny várakozik kettős oszlopban ácsorogva.
- Jaj, ne… - leheltem olyan halkan, hogy még én magam is alig hallottam.
A szörny néhány pillanattal később már a lépcsőn járt, melynek deszkái nyikorogva tiltakoztak a megterhelés ellen. A szörnyeteg pontosan felettem állt meg, mire én még levegőt is alig mertem venni, nehogy eláruljam magam. Ha itt lebukunk, akkor mindenek vége, mi is meghalunk és a kint várakozó seregre is halál vár. Amíg ki nem nyitjuk a kaput nem volt szabad lelepleződnünk.
Ruhák suhogását és a pad recsegését hallottam, majd egy elégedett sóhajtást, aztán valami hangos csobbanás kíséretében a kádba pottyant. Mindenhez imádkoztam, amihez csak tudtam, hogy mihamarabb vessenek véget a tébolyító jelenetnek, ám a szörny alaposan bezabálhatott, mert a csobbanásoknak nem akart végük szakadni. Egy különösen heves sorozat nyomán sötét folyadék fröccsent a pad aljára. Jókora barna csepp formálódott az egyik deszkán, pontosan az arcom felett. Halálra váltan meredtem felfelé, de moccanni sem mertem, nehogy felhívjam magamra a teremtmény figyelmét.
A szörny felmordult, mocorogni kezdett ültében, és a rezgésektől a csepp levált. Lehunytam a szemem – ennél többet nem tehettem. A büdös csepp pontosan a szemhéjamra hullott, majd lecsorgott az arcomon. Minden izmomat megfeszítve, ádáz harcot vívtam önmagammal, nehogy felordítsak. A folyadék úgy marta a bőrömet, akár a tömény ecet. Szerettem volna összevissza csapkodni és rúgkapálni, de ellenálltam a késztetésnek.
A szörnyeteg dolga végeztével felállt, én pedig felnéztem, és ezzel olyan ismereteket szereztem a szörnyek máskülönben sohasem látható testrészeiről, amelyek nélkül boldogan leéltem volna az életemet. A szörnyeteg felhúzta bőrnadrágját, és elindult lefelé, viszont a lépcső fele magasságában megállt, és elhadart egy kurta mondatot. Vékony hangon, szinte csicseregve beszélt, a szavai még csak nem is hasonlítottak az általam elképzelt mély mordulásokhoz.
Keményen összepréseltem két fogsoromat, és csak arra tudtam gondolni, hogy ez az átkozott dög csak észrevette, hogy a kicsik eltűntek. Szentül hittem, hogy ezzel mindennek vége, hogy ezek után meg kell küzdenünk az őrjárattal, aztán pedig az erődben tartózkodó összes fenevaddal. A szememet oldalra forgatva észrevettem, hogy Antonius és Bőrfej a hálókamra árnyékában, ugrásra készen, a fegyverüket máris csapásra emelve várakoznak.
A szörny még egyszer elcsiripelte az előző mondatot, aztán az ajtóhoz sietett, és szót váltott egy másik szörnyeteggel, aki nyílván az őrjárat parancsnoka volt. Az utóbbi alak bedugta a fejét az ajtón, mire a társa jobb karjának széles mozdulatával körbemutatott a termen.
A parancsnok a homlokát ráncolva körbenézett, aztán rántott egyet a vállán, és visszaparancsolta harcosát a sorba. A szörny kilépett a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót.
Megkönnyebbült sóhajok hallatszottak a három helység különböző pontjai felől. Bajtársaim előbújtak az ajtók és a bútorok mögül, és lerítt róluk, hogy nagy kő esett le a szívükről.
Mialatt kivergődtem a lépcső alól, Antonius máris széles vigyorgott, és nagy vidáman megjegyezte:
- Nem mindennap esik meg, hogy valaki bepillantást nyer oda, ahová te az imént, és életben marad.
- Nem mindennap esik meg, hogy valaki ilyen bepillantást nyer, és életben akar maradni – dünnyögtem, azzal megtörültem a kabátom ujjával a szememet, és az arcomat. – És még egy újfajta szemcseppet is kipróbáltam. Senkinek sem ajánlom!
- Ha létezik hősi próba, akkor ez az volt – jegyezte meg kacagva Trilom.
Mindannyian megengedtünk magunknak egy halk nevetést, amivel talán sikerült kiengednünk magunkból az imént felgyülemlett feszültséget. Aztán mindenféle beszéd nélkül a folyosóra nyíló ajtóhoz mentünk. Vártunk még pár pillanatot, majd mikor tiszta volt a levegő kimerészkedtünk a folyosóra. Óvatosan, a legapróbb neszekre is figyelve lopakodtunk előre. Csupán két őrjárattal találkoztunk az úton, akik elől még sikeresen elrejtőztünk, ám az élelmiszer raktáram mellett is elhaladtunk, ahol nem egy szívderítő látvány fogadott minket. A megvasalt ajtók nyitva álltak, és a kiömlött búza rothadó halmain hemzsegtek a patkányok. Az erőd összes élelmiszere hasonló állapotban volt.
Elérkezett az a pont, ahol a csapatunknak kétfelé kellett válnia. Megálltunk, s Hamnir felvázolta a feladatunkat:
- Elmondom, hogy mit kell tennünk. Egyszerre megrohamozzuk a két őrszobát, mindenkit megölünk, akit ott találunk, aztán bezárjuk a lőállásokhoz vezető járatok ajtaját. És mindezt úgy, hogy nem lármázzuk fel az erőd többi részét. Miután ezzel végeztünk, Thorgyl… - Hirtelen elhallgatott, és részben szomorúan, részben haragosan meredt a fiatal fiúra. Nagyot nyelt, és rekedtes hangon beszélt tovább: - Szóval Thorgyl önként vállalta, hogy felmegy az első lőállásba, és megfújja a kürtöt, hogy tudassa a seregünkkel, hogy elfoglaltuk a helyünket.
- De… de hát a lő… állásokban hemzsegni fognak a… szörnyetegek – jegyezte meg akadozva Trilom. – Meg fogják ölni Thorgylt.
- Igen – mormolta szemét lesütve Hamnir -, valószínűleg ez történik majd. – Elkeseredetten rácsapott a saját combjára, majd kifakadt: - Az öreganyád vágjon arra a konok fejedre, kölyök! Valóban el akarod hajítani az életedet? Itt van velünk Antonius és Bőrfej is, akik másra sem vágynak, csak a hősi halálra. Ők ketten…
- Megint vitatkozni akarsz – szólt közbe eltökélten Kurtaszakáll. – Azt hittem már mindent végigrágtunk. Én szolgáltam a kapunál, az én feladatom, hogy szükség esetén megfújjam a kürtöt. Most is az én feladatom, és kész!
- Csakhogy…
- Hagyd! – szólt közbe Antonius, miközben mélyen Kurtaszakáll szemébe nézett. - Ezt már eldöntötte.
- És csak én tudom megszólaltatni a kürtöt… A többiek esetében nem veheted biztosra, hogy a jel el fog érni a sereghez.
- Ott tartottunk tehát – szólaltam meg, hogy továbblendítsem a megrekedt tájékoztatót -, hogy Kurtaszakáll megfújja a kürtöt, a sereg behatol az erődbe, és miénk a győzelem. Ennyi?
- Nagyjából igen, de ennél azért kicsit bonyolultabb lesz. A jelzést követően a seregnek tizenöt percre lesz szüksége, hogy eljusson a kapuhoz. Amíg nem látjuk meg őket a szurdokban, nem nyithatjuk ki a kaput, mert azzal azt kockáztatnánk, hogy a szörnyek kirohannak és elállják a bejáratot. Így aztán tartanunk kell az őrszobákat. meg kell akadályoznunk, hogy a dögök visszafoglalják azokat, máskülönben nem tudjuk meghúzni a karokat. Amíg mások nem figyelnek fel ránk, nem lesz nehéz dolgunk, ám a kürt bőgését valószínűleg meg fogják hallani, és akkor seregestől csődülnek a nyakunkba. Ami azzal jár, hogy…
Barátom elhallgatott, mert biztosra vette, hogy mindannyian tudjuk, mit akar mondani. És egy pillanatig sem tévedett. A vészjósló szavak hallatán Bőrfej elégedetten bólintott, míg Antonius befejezte a megkezdett mondatot:
- Ami azzal jár, hogy szép kis katyvaszba kerülünk.
- Így igaz – erősítette meg Hamnir. Belenyúlt az egyik zsebébe és előhúzott egy kulcscsomót. Egy gyors csavarintással szétnyitotta az acélkarikát, és lefűzött róla négy kulcsot, majd folyatta: - Két csapatra oszlunk. Az egyik a bal oldali, a másik a jobb oldali őrszobát fogja megrohamozni. A csapatok tagjai egy kivétellel leölik a szörnyeket, míg az az egy becsukja mögöttük az ajtókat. Orgyl, Borgy, Trilom tiétek a jobb oldali őrszoba. Antonius, Bőrfej, Max, Thorgyl és én a jobb oldaliba megyünk. Thorgyl velünk nem törődve azonnal a központi lőállásba megy, ahol a kürt van. Amint a kürt megszólalt, tapadjon mindenki az ajtónak, mert onnantól Szép kis katyvaszban leszünk.
A kulcsok szét lettek osztva a két csapat között. Mindenki vetett egy utolsó pillantást a másik csapat tagjaira, s szavak nélkül elbúcsúztunk, majd utunkra indultunk, rohanva.


Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Ápr. 01, 2012 10:38 pm

Nice nice, nagyon tetszik! Mondjuk meg kell hagyni továbbra is csak feszkó nőtt bennem, szerencse hogy leszoktam a körömrágáSról, de helyette ilyenkor nassolnom kell, szóval ha nem akarod hogy gurulva menjek con-ra, POSZTOLD A FOLYTATÁST!
Kalandod pedig tartotta a színvonalt, mondjuk a slozis résznél, potyogtak a könnyeim és egy kis mogyoró a torkomon is akadt, de miután Natsu leverte a fél tüdőmet már tudtam folytatni xD

Jutalmad: 600 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Csüt. Ápr. 05, 2012 12:55 pm


Szörnyvadász
XIV. fejezet


A folyosó végét elzáró hatalmas kőlapot egyetlen, irdatlan gránittömbből vágták-faragták ki. Simára csiszolt felületén egyetlen repedést vagy illesztést, illetve zsanért, rögzítőpántot vagy másfajta felfüggesztés alkatrészeit sem lehetett felfedezni. A kapu előtt körülbelül tíz lépésnyire egy-egy ajtó állt mindkét oldalfalban. A folyosó kövezetére vetülő fáklyafény jelezte, hogy mindkettő nyitva van.
Nagyjából fél úton járhattunk a kis keresztfolyosó és a kapu között, amikor a jobb oldali őrszobából egy megtermett szörny lépett a főfolyosóra. A teremtmény a bal oldali helység felé tartott, ám menet közben a megláthatott minket a szeme sarkából, és oldalra fordította a fejét. Kurtaszakáll gondolkodás nélkül vállához rántotta ismétlő íjpuskáját, és lőtt. A ronda szörnyeteg tompa puffanás kíséretében elterült a kövezeten – egy nyílvessző a torkába fúródott, míg egy másik pont a szívébe.
Az őrszobák felől kérdő hangsúllyal elmotyogott nyivákolások hallatszottak. Minden erőnket beleadva rohantunk. Váratlanul szörnyfejek bukkantak elő az ajtónyílásokból, pontosan abban a pillanatban, amikor mi odaértünk.
Antonius, kardját az egyik groteszk lény szájába döfte. Én már majdnem szabadjára engedtem lángjaimat, de az utolsó pillanatban visszafogtam magam, ezt még nem volt szabad. Állon ütöttem a termetes lényt, mire az kissé megszédült, s ezt a pillanatot kihasználva Bőrfej fejszéjét a szörnyeteg homlokának közepébe vágta, amely ettől hanyatt zuhant, vissza az őrszobába. A túloldalon társaink is hasonló akciót bonyolítottak le. Kezdetnek nem is voltunk rosszak. Benyomultuk a körülbelül tíz lépés széles, és ugyanilyen hosszú helyiségbe.
Egyetlen szörny ugrott fel csak a középen álló asztal mellől. A teremtmény fegyveréért kapott, de előrántani már nem maradt ideje, mert Bőrfej hozzávágta pörölyét, ami leterítette, Antonius pedig egy szempillantással később már lefejezte az ocsmány dögöt. A következő pillanatban már az ajtók csattanása hallatszott, ami tudtunkra adta, hogy Hamnir végezte a dolgát. Kurtaszakáll egy pillanatra sem állt meg, rohant tovább, hogy a kürtöt megfújhassa.
- Csak ennyi volt? – horkantam fel elégedetlenül.
A másik őrszoba felől egymásnak csattanó acélfegyverek éles csendülése hallatszott.
- Aha! – csattantam fel, azzal rohanni kezdtem. – Maradjatok itt és tartsátok csukva azt a nyavalyás ajtót!
- Úgy lesz! – Vágta rá bosszúsan Bőrfej, miközben Antoniussal közös erővel tartották vissza az immáron ajtón dörömbölő szörnyetegeket.
- Menj nyugodtan, de aztán el ne felejts visszajönni, mert a te sárkányerőd nélkül nem boldogulunk a sok torzszülött ellen! – Csipkelődött Antonius.
Egy keserű mosollyal az arcomon rohanni kezdtem arra, amerre Kurtaszakáll is ment. Az ajtón túl egy lépcső fogadott, amin felrohanva egy szinte teljesen üres terembe értem. A teremben csupán egy hatalmas, és elképesztő részletességgel megmunkált kűrt függött le a plafonról, ami búskomoran sírt fel, mikor Thorgyl belefújt. A kürt hangja mérföldekre is elhangozhatott, szóval attól nem kellett tartanunk, hogy a sereg nem hallja meg. A kürttől balra még volt egy kar, az a kar, ami a kapu nyitásához kellett. Ebből a karból kettő volt, és mind a kettőt le kellett húzni, hogy a kapu kinyíljon, ám a kar párja az őrszobában volt, amelyiket éppen magam mögött hagytam.
Egy pillanatra sem álltam meg, futottam tovább újra egy lépcsősoron, ami immáron lefelé vezetett. A túlsó őrszobában négy kibelezett szörny hullája fogadott, s másik négy eleven, akik éppen társaimmal harcoltak. Most már mindegy volt, már bent voltunk, s a szörnyek tudtak rólunk. balszerencsénkre egy véletlenül erre járó őrjárat észrevett minket, miközben elfoglaltuk a jobboldali őrszobát.
Pillanatra sem torpantam meg, öklömet hátralendítettem, majd minden haragomat beleadva, egyetlen lángoló jobbossal péppé trancsíroztam a legközelebbi ocsmányságot.
- Ezt Xolmért!
A levegőben azonnal szétterjedt a megperzselődött szörnyhús szaga, s a falakra is jutott egy kis agyvelő. A fejetlen test eldőlt, és hatalmas puffanás közepette ért földet.
Trilom fegyverével egy másik szörny térdét sebesítette meg, mire az összerogyott. Odaugrottam a lény elé, megragadtam hatalmas agyarait és könyörtelenül a képébe térdeltem. Koponyája nem bírta a lángoló térdem erejét, s hangos reccsenés közepette tiltakozott.
- Ez pedig Gnorillért volt…
Szemem sarkából ekkor észrevettem, hogy a bejárati ajtó még mindig tárva nyitva. Ezt a szemközi ajtónál dörömbölő szörnyek is észrevették, akik nem tudtak átjutni a Bőrfej és Antonius által tartott ajtón.
- Az ajtót! – ordítottam, miközben Orgyl az utolsó ellenfelünket is levágta. – Csukjátok be azonnal!
Két megtermett lény már majdhogynem a küszöbön állt, mikor Borgy és Trilom becsapták az ajtót, s lábaikat szétvetve hátukat nekiszorították. A dögök hatalmas lendülettel az ajtónak csapódtak, mire a két bajtársam fél lépést odébb csúszott. Egy fejsze suhintott be az ajtón támadt résen, ami megsebesítette Orgyl vállát, aki éppen segíteni akart társainak. Az idősebb bányászfivér szitkozódva felkiáltott, de a sebesülésével mit sem törődve hátát ő is nekivettette az ajtónak, hogy visszanyomják a bejutni vágyókat.
- Az istenek szerelmére! Húzz vissza a saját helyedre, sárkányölő! – üvöltött rám erőlködve Borgy. – Mi tartjuk ezt az ajtót.
Csupán bólintottam és elindultam visszafelé, csak bízhattam benne, hogy a bányászok és Trilom kitartanak, amíg el nem érkezik a kapu kinyitásának pillanata.
- A lépcsőajtót azért reteszeld el! – kiáltott utánam Trilom.
Sebesen becsaptam magam mögött a vaskos ajtót, majd mind a három lehetséges ponton elhúztam a vaskos reteszeket. Egy pillanatig sem hittem, hogy ez az ajtó visszatartaná a szörnyeket, ha azok betörnének az őrszobába, viszont néhány másodpercet talán jelenthetett. Mire felértem a lépcső tetejére a kűrt újra megszólalt, Kurtaszakáll folyamatosan ismételte a jelzéseket, tudatván a sereggel, hogy minden a legnagyobb rendben van.
- Áhh! – csattant fel Bőrfej, amint visszaértem. – Legalább kiszórakoztad magad, ha már átengedtük neked a móka nagy részét?
Antonius, Bőrfej és Hamnir minden izmukat megfeszítve tartották az ajtót, amit szinte szüntelenül értek a hatalmas testek becsapódásai.
- Vedd át a helyem, Max! – kurjantott Hamnir. – Támadt egy ötletem!
Biccentettem, majd az ajtóhoz rohantam, hogy beállhassak barátom helyére. Jól tudtam, ha Hamnirnak van egy ötlete, akkor az sokat segíthet nekünk. Régi barátom kissé idegesen, kapkodva rohant az őrszoba másik végébe, ahol néhány faláda volt. A ládákat sietve arrébb tolta. Ekkor talán csak egy ujjnyival a fejem mellett valami éles tárgy vágódhatott az ajtóba.
- Át akarják magukat faragni! – bosszankodott Antonius.
Válaszul félelmet keltő dübörgés kezdett közelíteni az ajtón túlról.
- Itt az erősítés… - jegyezte meg komoran Bőrfej, miközben szemében szinte tűz lobbant, akárcsak Antoniusnak.
Jól tudtam miféle tűz ez, a harci szellem, ami hajtja őket, hogy megtalálják halálukat most már teljesen magába kebelezte őket. A helyzetünk pillanatról pillanatra rosszabbodott, ami azt jelentette, hogy a biztos halálunk már csak arasznyira van tőlünk.
- Siess már! – ordítottam Hamnirra, aki eközben valami furcsa szerkezetet bányászott elő egy titkos nyílásból, és azt próbálta összeszerelni.
- Egy pillanat! – szólt vissza remegő hangon.
Ekkor egy hatalmas fejsze bukkant elő az ajtó túloldaláról. Bőrfej és én behúztuk a nyakunkat, nehogy minket találjon el a következő csapás.
- Nincs egy nyamvadt pillanatunk se! – ordítottam. – Átok arra a lassú fejedre!
Hamnir kapkodva szerelt tovább, az ajtón tátongó lyuk pedig egyre csak nőtt. A szomszéd őrszoba felől ekkor bajjóslatú hang érkezett, mintha az ajtó adta volna meg magát. sajna egy pillanatig sem reménykedhettünk, hogy rosszul hallattunk, mert kintről elégedett csivitelés hallatszott. Trágárul szitkozódni kezdtünk. Jól tudtuk, hogy a beözönlő túlerővel szemben nem tudnak addig kitartani a többiek, amíg a sereg ide nem ér.
- A fenébe, csak ezt ne! Pedig olyan jól indult… - mérgelődött Antonius.
- Majd én elintézem! – mondta Bőrfej, és elhátrált az ajtótól. – Megyek Thorgylhoz és feltartom addig a szörnyeket, amíg ideér a sereg!
A maszk lyukain láttam, ahogy Bőrfej szemében az a különös tűz most mindennél nagyobb erővel lángol, még az én lángjaim is csak nevetséges szikrák voltak hozzá képest.
- Rendben, menj! – reagált fogait összepréselve Hamnir.
Bőrfej bólintott egyet felém és Antonius felé, majd elindult, hogy megvédhesse Kurtaszakáll, amíg meg nem húzza a kaput nyitó kart.
- Átok erre a világra! – Dörmögte Bőrfej, amikor elindult felfelé a lépcsőn.
Egy fél pillanattal később egy jókora ököl nagyságú lyuk robbant ki azt ajtónkból. A szörnyek elégedett csivitelését immáron közvetlen közelről hallottuk. Hirtelen valami elhúzott a fülem mellett, ami odakintről érkezett. Hamnir fájdalmasan felüvöltött, s eldobta a már majdnem kész szerkezetet. Ruháját nemsokára vörösre festette vére, ami a combjából tört elő. Egy tüske sebesítette meg.
- Menj már fedezékbe! – ordítottam rá dühösen.
Barátom nem sokat törődött a sebesülésével, combjából kitépte a jókora tüskét, felkapta a furcsa szerkezetet és fedezékbe bicegett.
- Jönnek! Jönnek! – Hallatszott Kurtaszakáll kiáltása.
Csak reménykedni tudtam, hogy nem a szörnyekre értette, hanem a seregre. Az ajtónkból ekkor ismét egy jókora darab szakadt ki. A kristályos kéz benyúlt a hatalmas lyukon, s megragadta a torkomat. Már az első pillanattal olyan erővel szorított a nyakamat, hogy a szemeim majdnem kiugrottak a szemgödrükből. Kétségbeesetten szorítani kezdtem a csuklót, de hasztalanul. A kéz elkezdett kifelé húzni, miközben a világ egy pillanatra meghomályosodott szemeim előtt. Valami fémes csillanást láttam, majd a szorítás megenyhült.
- Az ajtónak már vége! – rángatott el Antonius az ajtótól, miközben én már a kézcsonkot igyekeztem lefejteni a nyakamról.
Mikor eltávolítottam a csonkot az ajtó éppen akkor csapódott be. Antonius és én éppen a betódulókra akartuk vetni magunkat, de Hamnir ránk kiáltott:
- Félre! – szegezte a kézi orgonára emlékeztető lőfegyvert a bejáratra. – Kóstoljátok meg a céhünk találmányát, ti nyomorult fattyak!
Antoniussal csak az utolsó pillanatban sikerült félreugranunk, mielőtt Hamnir meghúzta volna a ravaszt. Fülsüketítő zaj hallatszott, aminek volt egy kis dallamos hangzása. A levegőt furcsa szag töltötte meg, s egy kis füst. Az ajtóból fájdalmasan vonyító szörnyek ordításai hangzott. Hamnir elégedetten felkacagott.
- Kértek még ólmot? – nekilátott újratölteni a fegyvert, mai látszólag nem is időbe telt. – Hol van már a sereg?
- Egy biztos, itt nincs – válaszolt Antonius.
Antonius és én már talpon voltunk és az ajtó felé tartottunk, ott kellett feltartóztatni a szörnyeket. Az ajtónál patakokban folyt a vér. Néhány szörnyeteg végtagját veszve hempergett társai tetemén. Hamnir szép kis pusztítást végzett közöttük, ám sajnos még rengetegen maradtak így is. Nekünk, ajtónállóknak, bőven akadt dolgunk. Már milliónyi kisebb-nagyobb sebből véreztünk. Antonius egy komolyabb vágást be is szerzett a homlokára, amiből a vér pont a szemébe folyt, így félig vakon harcolt mellettem. Persze az én sem úsztam meg olcsón az ajtóért vívott harcot. Mellkasomon egy mély, átlós vágás éktelenkedett, s egy pöröllyel a korábbi sérülésemre is kaptam, ami felszakadt, s ismét ömlött belőle a vér.
Újabb dübörgés közeledett, s szemem sarkából láttam a vészjósló csapatot. A közeledő szörnyek kétsoros falat képeztek a folyosón, s kezükben tartott, számomra már ismerős lőfegyvereikkel a kaput célozták.
- Húzzátok meg a kart, húzzátok! – ordibálta Kurtaszakáll.
Hamnir eldobta az orgonamuskétáját, és a karoz rohant, majd tétovázás nélkül lerántotta azt. Hatalmas fogaskereket láttak munkához a gránitfalak belsejében. Pont mikor egy tüskés féreg fogsorát ütöttem ki a helyéről, hatalmas morgás közepette elkezdett kinyílni a kapu. Vakító fényesség áradt be rajta, s a hideg szél azonnal az arcomba mélyesztette borotvaéles karmait. A hatalmas kapu méreteit meghazudtoló sebességgel kezdett kitárulni. Amint szemem hozzászokott a beáradó fényhez már kezdtem látni a sereg szép lassan kirajzolód körvonalait. A sereg futva lépte át az erőd küszöbét, amint ez megtörtént a szörnyek sortüzet nyitottak rájuk. Rengeteg volt az áldozat, de a sereg nem torpant meg, olyanok voltak akár egy megfékezhetetlen szökőár. A szörnyek látván, hogy a sereget képtelenség megállítani eszüket vesztve menekültek. A parancsnokok próbálták megállítani őket, de hasztalanul.
Antoniussal szinte egyszerre roskadtunk le egy szörny hullájára. Társam ujjai elernyedtek, s kardja eldőlt, s éles csendüléssel csapódott a kövezetre. Ekkor vettem észre, hogy bal lábam egy golyó szántotta ároktól lefelé vérben úszott.
- Én mondom, most jól jönne egy sör.
- Az istenek verjék meg! Már megint nem sikerült! – zihálta Antonius. – Egy sör viszont tényleg jól jönne.
Hamnir bősz és elégedett tekintettel végigmérte az őrszobát és a megcsonkított szörnytetemeket, majd ránk nézve ünnepélyesen kijelentette:
- A mai tetteitek fel lesznek jegyezve a céhünk nagykönyvébe! Erre megesküszöm!
- Mester! – keveredett telő egy harcos a beáramló seregből. – Örülök, hogy élve viszontlátlak. A sereg nemsokára megveti a lábát az erődben, várjuk a parancsaidat!
- Én is örülök, hogy látlak, Titusz – válaszolta mosolyogva Hamnir. – Kell ide néhány ember, akik bezárják a kaput és védik a hátunkat. A céh mélyén nagyobb dicsőség vár ránk, de kellenek emberek, akik a hátunkat védik.
- Természetesen, mester – azzal a mögötte felsorakozott embereihez fordult. – Hallottátok a mester szavait! Uldo, oszd szét az embereidet!
- Ami pedig téged illett Max DeLuise – kezdte Hamnir felénk fordulva -, ezennel megparancsolom, hogy innentől ne vegyél részt az erőd visszafoglalásában! A seborvosok ellátják a sérüléseidet, aztán pedig pihenni fogsz! Megérdemled. És te is, Antonius Woodville!
- Álmodozz csak! – morogtam, de rögtön el is hallgattam, már ülni is nehezemre esett.
- Még egy ilyen ötlet, és most én magam töröm be az orrodat! – förmedt Hamnirra Antonius, miközben megpróbált felkelni, de nem sikerült neki.
A lépcső irányából halk, fájdalmas nyögések hallatszottak. Titusz és emberei támadásra készen fordultak a hangok irányába, míg én csak homlokomat ráncolva figyeltem, hogy ki, vagy mi bukkan elő. Pillanatokon belül választ kapunk. Trilom volt az, aki nagyon rossz bőrben volt. Vérző bal karjával jobb válla egykori helyét szorongatta, jobb bokája teljesen összeroncsolódott, oldalából egy tüske meredt ki, s arcán egy mély vágás éktelenkedett.
- Ugye győztünk? – kérdezte elhaló hangon, mielőtt a falnak dőlve összecsuklott.


Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Kedd Május 01, 2012 9:26 am

Nice nice nice! Hoztad a színvonalat, szépen fogalmaztál, tartalma érdekes, hibát nem találtam benne szóval azt tudom mondani továbbra is várom a folytatást!

Jutalmad: 600VE + 150 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szer. Május 02, 2012 7:18 pm


Szörnyvadász
XV. fejezet


Trilom a kérdésére már sohasem hallotta meg a választ, meghalt, csakúgy, mint Orgyl és Borgy is. Bőrfej az életét áldozta, hogy elegendő időt biztosítson Kurtaszakállnak. Nem adta olcsón az életét, élettelen teste legalább egy tucatnyi szörny hulláján hevert, s hátából egy hatalmas tüske állt ki, szemből képtelenek voltak végezni vele. Ám Bőrfej hősies helytállása is csupán arra volt elég, hogy Thorgyl éppen csak meg tuja húzni azt a kart, ugyanis a fiatal srác élettelen keze még mindig konokul szorította azt a kart. Társink az életüket áldozták, hogy a sereg bejusson az erődbe.
- Jó haláluk volt – szólalt meg komoran Antonius. – Magamnak sem kívánhattam volna jobbat.
Ismervén barátom célját csak némán bólintottam egyet. Valóban hőshöz méltó halált haltak. Vállalták a küldetést, tudván, hogy a halál szinte biztos, és egyikük sem félt még egy pillanatig sem, mikor eljött a végső megmérettetés pillanata. Életüket adták, hogy társaik, barátaik és szeretteiket kiszabadítsák, s otthonukat visszafoglalják.
- Hamnir! Hívj ide két harcost, de azonnal! – parancsolta Antonius fáradt hangon, mégis tökéletesen elszántan.
Hamnir furcsán nézett Antoniusra, el sem tudta képzelni, hogy mit akarhat.
- Mire vársz még? Sürget az idő! A sereg bármelyik pillanatban beérhet a nagycsarnokba!
- Eszetekbe se jusson, hogy csatlakoztok a további harcokhoz, ilyen állapotban!
Még a karunkat is alig tudtuk felemelni, nemhogy megküzdeni a szörnyekkel. Még két másodpercig sem bírtuk volna a harctéren, ha odamegyünk, viszont érthető módon Antonius és én se akartuk itt kivárni a végjátékot.
- Éppen ezért kell használnod rajtunk a céh második mágiáját.
- Nem! – csattant fel Hamnir. – Szó sem lehet róla! Azt a mágiát nem használhatom rajtatok!
- Ne merd azt kérni tőlünk, hogy gyalázzuk meg elesett társaink emlékét azzal, hogy nem vehetünk részt a harcokba, mikor arra van mód! – ordította, úgy hogy még egy pillanatra én magam is megrémültem tőle.
Néhány pillanatra viszonylagos csend állt be a helységben, csupán a kintről beszűrődő a sereg által keltett zajok hallatszottak. Hamnir mélyen elgondolkodott, mereven bámult maga elé, s közben valamit motyogott magában. Végül nehezen, de kinyögte:
- Rendben… - hatalmasat sóhajtott, látszott az arcán, hogy ezzel csak a gondjai számát növeltük. - Megcsinálom.
Antonius elégedetten elmosolyodott, majd szemében újra felcsaptak azok a bizonyos lángok.
- Nemsokára csatlakozok elesett testvéreimhez, őseink csarnokában.
- Szorkyj, Andrew! – csattant fel Titusz. – Ti ketten lesztek a cserék!
Két férfi lépett elő, kik arca bosszúságról árulkodott, mintha kötelező jelleggel kellene önként jelentkezniük egy herélésre.
- Miféle második mágiáról beszéltek ti? – kérdeztem közbe.
- A legtöbb céhnek van saját mágiája, ahogy a miénknek is – válaszolt Hamnir, miközben különféle jeleket rajzolt a levegőbe. - Az egyiket már volt alkalmad látni, ez pedig egy másik, a három közül. Az első egy védő varázslatnak szánt támadás, amit az öregek tudnak kivitelezni közösen. Ez egy gyógyító jelegű mágia, amit atyám, fivérem és én tudunk csak kivitelezni.
- És van egy harmadik is, ami mind közül a legerősebb, de azt csak a nagy mester képes használni.
- Áh értem.
Szorkyj és Andrew velünk szemben ültek le, míg Hamnir beállt közénk. Egyik tenyerét Antonius és felém mutatta, míg a másikat a két önkéntes felé. Kezei hamarosan vakító fényességgel ragyogtak fel. Önkéntelenül is lehunytam a szemem. Időközben furcsa érzés járta át a testemet. Egy furcsa, lassú hullám haladt végig belsőmben, ami szépen magával vitt minden fájdalmat és kínt belőlem. Mikor a fény elhalványult, felnyitottam a szememet és alig akartam elhinni, amit láttam. Az én sérüléseim ott ékeskedtek a velem szemben ülő Szorkyjon, aki fájdalmában nyöszörögve dörzsölte össze a fogsorát. Én eközben újra életerősnek érzetem magam, s sebeim eltűntek.
- Azonnal lássátok el őket! – parancsolata Hamnir az embereknek, miközben a két férfit nézte, akikre átvándoroltak Antonius és az én sérüléseim. – Gyűlölöm ezt a mágiát használni… - morogta.
Miközben felálltam összegeztem magamban, hogy valószínűleg mit is csinál ez a mágia. Két ember fizikai sérüléseit és életerejét cseréli ki, ami egy egészen mocskos és gusztustalan dolog. Komoran csóváltam a fejemet, amiért idáig fajultak a dolgok, de nem volt más választás, ha harcolni akartam. A tűz valószínűleg már nem lett volna elég, sőt biztos!
- Csak semmi gond mester! Ők nagyobb hasznot jelentenek majd a csatatéren, mint mi! – nyöszörögte Andrew, mielőtt elájult volna a fájdalomtól és a kimerültségtől, ahogyan azt a társa már megtette.
- Remélem, meg tudtok bocsájtani nekünk ezért – nézett le rájuk Antonius, miközben két szemüveges alak rohant be, s vette kezelésbe őket.
- Rendbe fognak jönni – mondta Hamnir, ám ezzel inkább magát próbálta meggyőzni, mintsem minket.

A főfolyosó egy magas, boltíves átjáróban végződött, amelyen túl alacsony fokokból álló széles lépcsősor vezetett egy óriási, márványpadlós csarnokba, az erőd központjába, a gyűlésterembe, amelybe az erőd valamennyi főbb alagútja betorkollott, és ahol a céh minden jelentősebb szertartásait, gyűléseit és rendezvényeit tartották. A három emelet magas falak mentén méret dolgában a vártornyokkal vetekedő henger formájú oszlopok sorakoztak, amelyek pompás féldomborműveket és kisebb-nagyobb szobrok tucatjaival telezsúfolt, keresztboltíves mennyezetet támasztottak alá.
El kellett ismernem, hogy barátaim csöppet sem túloztak, mikor a város jelzővel illették a céhüket. A gigászi csarnok méretei és pompája egyszerűen lenyűgözött. Ám ebben az építészeti remekműben, ebben az elképesztő látványt nyújtó csarnokban hemzsegtek a szörnyek…
Mágusok és egyszerű zsoldosok vállt vállnak vetve harcoltak a szörnyek ellen. A seregnek jelentős túlerővel szemben kellett felvennie a harcot, de elszántak voltak, egy pillanatra se rettentek meg.
Hirtelen dörrenések sorozata hallatszott a csarnok távolabbi pontjai felől. Felkaptam a fejem, és a hangok forrását keresve körbenéztem. Hamarosan megpillantottam egy lövészcsapatot a fenti tüzelő állásokban, akik hasonló fegyverekkel voltak felszerelve, mint amit Hamnir nemrég használt. Az az orgona már önmagában is félelmetes gyilkoló eszköz volt, arról nem is beszélve, ha tucatnyi van belőle! A velük szemközti, a jobb oldali fal lőállásaiban mágusok jelentek meg, akik a különféle varázslataikkal támogatták a lent harcoló társaikat.
A csarnok közepén ekkor egy hatalmas szörny tűnt fel, a legnagyobb, amint eddig láttam. Remekmívű, rúnavértes fejszéjével könnyedén kaszabolta az útjába kerülő harcosokat, akiknek volt akkora szerencséjük, hogy az első támadását megúszták, azokkal a szörnyeteg kísérete végzett. Nem volt kérdés, hogy kit látunk, a szörnyhorda vezetőjét! A két szemüregében egy-egy hatalmas, fekete gömb csillogott. A nyakán és az ábrázatán a kristályszilánkos bőre olyannyira fakó volt, hogy már-már fehér színben játszott, ráadásul tompán fénylett, mintha vékony viaszréteg borította volna. A koponyájából és csupasz alkarjából jókora, szabálytalan alakú púpok emelkedtek ki, mintha daganatok nőttek volna a bőre alatt. messziről éreztem a testéből áradó orrfacsaró bűzt, de nem a szörnyek megszokott bűzét, hanem egy fanyar és émelyítő kipárolgást, ami leginkább az egyhetes savanyodó tej szagára emlékeztetett. Kagylóhéjhoz hasonlatos, fekete vértezetet viselt. Vaskos nyakára bonyolult mintázatú aranyfonat csavarodott szorosan, és ennek az ékszernek a közepén, körülbelül torkának magasságában hatalmas, fekete drágakő ragyogott, amely úgy hatott, mintha a lény afféle harmadik szeme lett volna.
- Ő az enyém!
- Csak szeretnéd! Majd amelyikünk előbb eljut hozzá, az vágja le!
- Nem! – csattant fel dühösen Hamnir. – Az a szörny az enyém! Elfoglalta atyám erődjét. Én fogok vele végezni!
- A pokolba az egésszel! – horkantam fel. – Ez a te erődöd. Neked van jogod megvívnod azzal az ocsmánysággal.
- A tüzérek! – kiabált Titusz. – Elhallgattak! Megtámadták őket, segíteni kell nekik!
- Gyere, Max! Van egy kis munkánk odafent! – szólt hátra Antonius, mikor már javában a lőállásokhoz vezető lépcső felé tartott.
- Aztán végezz azzal a döggel, mire visszajövünk! – parancsoltam barátomra, mielőtt Antonius után eredtem volna.
- Úgy lesz, csak menjetek már!
Alig, hogy hátat fordítottam és futásnak eredtem már éreztem is, ahogy Hamnir régi varázslatai megelevenedtek mögöttem. Az igazat megvallva nem hittem volna, hogy még mindig ugyan olyan jól képes használni őket, mint régen, azt hittem ahhoz már túlságosan is elkényelmesedett, de a jelek szerint ezt ő máshogyan gondolta.
A lépcső tetején utolértem Antoniust, s közben felfigyeltem rá, hogy mögöttünk, kissé lemaradva követett minket egy néhány fős erősítés. A lépcsőről kifordulva azonnal egy hosszú folyosón találtuk magunkat, amin síri csend honolt, leszámítva az odalent dúló csata zajait. A megtámadott lőállás bejárata alig lehetett tőlük tíz méterre. Odabentről kékes fény áramlott kifelé. Azonnal rohanni kezdtünk, hogy még időben odaérjünk, s talán fél távnál járhattunk, mikor az ajtón egy derékban félbeharapott ember repült ki. Arcán karmok által okozott sérülés éktelenkedett, egyik karja durván megégett, ekkor már nem élt a szerencsétlenül járt férfi.
A bejárat előtt fél lépéssel megálltunk, és óvatosan bekémleltünk. A látvány nem mindennapi volt. Egy két lábon járó elfajzott gyíkszörnyetegen lovagló aprócska szörny volt a támadó. A kis féreg talán akkora lehetett, mint egy négyéves gyerek, mégis vihogva szívta ki a frissen lemészárolt emberek csontjaiból a velőt, amíg hátasa a húsosabb falatokat marcangolta.
- Kezdésnek nem is lesz rossz! – suttogta Antonius, majd bármiféle tétovázás nélkül, szabályosan berobbant a helységbe. – Gyere te féreg! – ordított a szörnyre, mire az meglepetten felé fordult.
A fenevad majdhogynem leordította társam egész arcát, majd lesújtott rá. Persze barátomat nem kellett félni, könnyedén kitért a támadás elől és el letámadott. Kezei és kardja olyan gyorsan mozogtak, hogy néhány hosszú pillanatig úgy tűnt, mintha nem kettő, hanem hat karja volna, s legalább három kardja. Elképesztő, félelmetes harcos volt. Elszántan közelített a nála legalább kétszer nagyobb gyíkrém felé, aki csak hátrált, miközben bőrén egyre több és több vágott seb jelent meg. Ekkor viszont a kis velőszopogató féreg felállt a teremtménye fejére, s kezében egy mágikus támadás vonalai kezdtek kirajzolódni.
Hát ez már mindennek a teteje volt! Intelligensek, erődöket foglalnak el és profi módon őriznek, bonyolult csapdákat építenek, modern fegyvereket használnak és készítenek. Most pedig már mágiát is használnak?! Mégis mi a sz*r folyik itt?!
Egy megcsonkított hullát átugorva csatlakoztam a harchoz.
- Fire Dragon’s Tail! – jobb karomon a lángok egy sárkányfarkat formáltak meg, amivel egy pillanat alatt elkaszáltam a kis lényt, mielőtt az még pusztító útjára nem engedte volna a varázslatát.
A kis féreg pont egy véres húsmasszába esett bele, és a nagy kapálódzása közepette belegabalyodott a belekbe. A szemközti lőállásba a mágusok között hirtelen elszabadult a pokol. Őket is megtámadták. A fogamat szívva mérgelődtem, szerencsére ez nem tartott sokáig, mert közeledő futóléptek zaját hallottam.
- Menjetek körbe! A másik lőállást is megtámadták! – kiabáltam ki az érkező erősítésnek, mire azok szó nélkül elengedelmeskedtek és továbbrohantak.
A belek között vergődő kis görcs torkára hamar rátapostam, s egy pillanat alatt megszabadítottam a kaníjaitól a férget. Közben a hátam mögül Antonius diadalittas csatakiáltása hallatszott, majd egy hangos puffanás. Megperdültem, és már csak azt láttam, ahogy barátom a félbehasított koponyájú gyík teteme fölött áll.
A szemközti lőállásba időközben odaért a felmentőcsapat, akik segítségével a mágusok visszaverték a támadókat, majd folytatták a csarnokban tartózkodó szörnyek tizedelését, akik még így is elképesztően sokan voltak. Komoran letekintettem a csatatérre.
- Ezek egyre többen vannak – csóváltam hitetlenül a fejemet.
- Annál jobb! – vágott vissza jókedvűen Antonius.
- Az ördögbe is! – csattantam fel dühösen, amikor megláttam odalent Hamnirt.
A barátom nem állt valami jól az ellenfelével szemben. Mikor Hamnir lesújtott az ellenfele védtelen térdére esküdni mertem volna, hogy eltalálta a célpontját, de mégsem. A szörnyeteg nem maradt adós a válasszal, hatalmas fegyverét fellendítette, és olyan erővel és sebességgel sújtott le vele, hogy Hamnir még a hárításra sem gondolhatott. Gyorsan félreugrott, mert ha nem tette volna, akkor a hatalmas fejsze kettőbe vágta volna.
- Sohasem volt nagy harcos – dörmögtem, és azzal felmásztam a korlátra. – Tarts ki, nyomorult kalmár! – üvöltöttem, majd gondolkodás nélkül leugrottam a legalább huszonöt láb magasságból.
Lángoló ököllel csapódtam be egy fél tucatot számláló szörnycsapat közepébe, akik a becsapódás erejétől mind hanyatt estek. Egyikük kivégzésére se pazaroltam időt, arra ott voltak a zsoldosok, inkább siettem, hogy még időben odaérjek Hamnirhoz.
Megannyi ocsmányság került utamba, s próbált végezni velem, ám próbálkozásaikat már csirájában eltapostam. Szimplán kiütöttem őket, vagy egy halálos pontosságú, gyors támadással végeztem velük. Egyszerűen nem értem rá, hogy az apró hússal pepecseljek. A legjobb barátom élete egy hajszálon függött, segítenem kellett neki!
Hamnir a hátrálás közben megbotlott egy hullában, s a hátára esett, így pedig tökéletes célpontot nyújtott a szörnysereg vezérének. Ekkor már nagyon közel voltam, túl közel ahhoz, hogy hagyjam barátomat meghalni. Egy mamlasz szörny hátán felrohantam és arról elrugaszkodtam a vezér felé. Jobbomat hátralendítettem, s azon időközben egy hatalmas sárkánykar formálódott meg a lángokból. Ezzel helyből leszakítom a fejét, legalábbis szerettem volna, viszont hamar rájöttem, hogy benéztem a dolgot. Hiába céloztam tökéletesen, s talált célt a sárkányöklöm, a lángkezem egyszerűen lecsúszott a szörnyeteg fejéről, s csak a fegyverét ütöttem ki a kezéből. Hamnir megmenekült a fejmetszéstől, viszont én bajban voltam, hiszen a támadásom egyszerűen lesiklott a szörnyvezérről, s így a karjára gabalyodtam fel. A szörny egy elégedetlen nyöszörgést hallatott, majd szabad kezével megragadott, megsergetett a levegőben és a márványpadlóhoz vágott, ami szilánkokra tört alattam. Egy örökkévaló pillanatig azt hittem, hogy a csontjaim szilánkokra törtek, s kiugrottak a bőrömből, ám amint a hatalmas szörnyeteg megtaposott azonnal éreztem, hogy tagjaim a helyükön vannak.
A talp újra és újra a hátamba taposott, és szinte már megváltásként vártam, hogy a beleim mikor bukkannak elő belőlem, jelezvén, hogy pillanatokon belül végem. A megváltó halál persze nem érkezett meg, mert Hamnir valahogy letessékelte rólam az albínót.
- Gyere! – rángatott fel. – Ezt nem lehet megsebesíteni! A fegyverek ugyanúgy lecsúsznak a bőréről, mint a mágikus támadások.
- Na, ne mond! Erre én is rájöttem. Mondj valami újat! – próbáltam megállni a lábamon, de az iménti pár hátba taposás határozattan nem tett jót.
- Együtt talán menni fog…
- Mint régen?
- Igen.
- Akkor csináljuk! – csattantam fel, majd előrébb léptem. Tüdőmet teleszívtam levegővel, a két öklömet lángokba borítottam, majd szám előtt tölcsért formáltam belőlük.
Hamnir tudta a dolgát és már munkához is látott, megidézte a varázslatot, amitől a lángjaim kék színbe mentek át, s már olyan forrósággal égtek, hogy azt én magam is megéreztem. Ezeket a már számomra is félelmetes lángokat nem tudtam olyan könnyedén irányítani, mint a sajátjaimat, viszont Hamnir hátulról kordában tartotta őket.
- Diamond Fire! – a tüdőmben felhalmozott összes sárkánytűzzel kevert levegőt, a kezeimből formált tölcséren keresztül a vezérre zúdítottam. A hatalmas, kék lángoszlop elnyelte a szörnyet, s mielőtt még a lángok szertefoszlottak volna Hamnir tovább erősítette őket. – Storm… - nyugtáztam, mikor a kék lángok egy tűzörvénnyé alakultak Hamnirnak köszönhetően.
Eddig egy ellenfelünk sem akadt, aki ezt támadást túlélte volna, de én mégis szigorú tekintettel méricskéltem az örvény középpontját. Gyanúm hamar beigazolódott, ugyanis a szörnyeteg nem égett hamuvá a tűzörvényben, bár szabadulni nem tudott belőle.
- Miféle szörnyeteg ez?! – csattant fel idegesen Hamnir.
- Tartsd az örvényt! Bemegyek és végzek vele! – indultam meg az örvény irányába.
- Csak siess, nem tudom már sokáig tartani!
Miközben a lángok felé futottam észrevettem, hogy az elesett holttestek megégtek, pusztán a lángok közelségétől, a gazdátlan fegyverek pedig vörösen izzottak. Hatalmas volt a forróság, és még ez sem volt képes végezni vele.
Beugrottam az örvénybe, s köszöntés képen azonnal egy hatalmas fülessel fogadott az albínó. Alaposan megszédültem, de még azelőtt sikerült megtalálnom az egyensúlyomat, hogy nagyobb baj történt volna. A következő támadás elől félreugrottam, s visszatámadtam.
- Fire Dragon’s Iron Fist! – próbáltam az ocsmány állán eltalálni az albínót, de öklöm megint csak lecsúszott róla. Meglepődtem, hiszen esküdni mertem volna, hogy eltalálom és szilánkosra zúzom azt a nyavalyás állkapcsot. A meglepettségtől egy pillanatra megdermedtem, amit kihasználva a hatalmas szörnyeteg lesújtott rám, s karmaival végighasította a mellkasomat.
Sziszegve, szitkozódva hátráltam el, s éreztem, ahogy a frissen szerzett sebhelyeim szélei máris megpörkölődnek a tűzben. Az égett húsom szagára hirtelen több élet szökött a szörny szemébe, s elszántabban támadt rám. Hatalmas kezével megragadta az arcomat, ami valósággal elveszett a szinte fehér tenyérben. Az ujjak közül valamennyire kiláttam, s így szemtanúja voltam annak, ahogy a kék örvény felemelkedik és öklöt formál a szörny feje felett, ami azon nyomban lesújtott. Mindhiába. A szekérméretű lángököl ugyanúgy lecsúszott a szörnyről, mint az eddigi összes támadásunk. Időközben az arcomon fokozódott a nyomás, a dög szét akarta loccsantani a fejemet, akár egy dinnyét. Ütni próbáltam a vaskos kart, de ütéseim szintén lesiklottak róla. Szinte már éreztem, sőt lehet már hallottam is, ahogy a koponyám lassan feladja a harcot, s megreped. Már majdnem beletörődtem, hogy itt jön a függöny, mikor a szörny megimbolygott, s felborult, engem pedig kiengedett a szorításából. Úgy éreztem, mintha a koponyámba vágtak volna egy lyukat, hogy abból kiszabadulhasson a benne keletkezett túlnyomás. Szédülve tántorogtam hátra, ám közben felismertem magam előtt Antonius alakját.
- A legjobbkor…
- Most már komolyan elgondolkodok azon, hogy hogyan sikerült idáig életben maradnod nélkülem.
- Ez jó kérdés – bólintottam, miközben egy halovány mosoly rajzolódott az arcomra.
- Antonius! – rohant mellém Hamnir. – Ép…
- Meg kell szereznünk azt a nyakláncot! – vágott közbe Antonius. – Mindig mikor támadás éri a szörnyet, akkor halványan felvillan.
- Szóval így csinálta… - csodálkozott rá Hamnir.
- Gyerünk, csináljuk! – parancsoltam rájuk, mikor láttam, hogy a vezér ismételten felénk támad.
Immáron hárman voltunk ellene, ha hárman se tudjuk megszerezni azt az ékszert, akkor már tényleg szégyent hozunk Bőrfej, Kurtaszakáll és a többiek emlékére.
- Hamnir, ezeket vedd át! – szóltam, miközben mind a két karomon egy-egy sárkánykezet formáló lángkesztyű jelent meg.
- Rendben! – Hamnir kitárta felém a karját, mire az én kezemről a sárkánykart formáló lángok úgy csúsztak le, mintha szimpla kesztyűk lettek volna. Hamnir felvette őket, s abban a pillanatban a lángok színe zöldre változott.
- Indulás! – rontott a szörnyek Antonius. Fegyverével szüntelen az ellenfele nyakát célozta, hátha sikerül elvágnia a nyakláncot, de az albínó erre felfigyelt és hárította, illetve kitért a támadások elől, mígnem valahogy újra a keze ügyébe keveredett a hatalmas és díszes fejszéje.
A vezér tétovázás nélkül csapott le Antoniusra, aki ugyan sikeresen hárította , de annak erejétől néhány métert hátratántorgott. Ezt kihasználva előrerohantam, s a kardforgató barátom válláról elrugaszkodva egy sárkányököllel támadtam meg a közös ellenfelünket. Időközben Hamnir is egy nyílvessző sebességével lőtt ki, s csatlakozott hozzám, hogy közös erővel támadjunk. Ám a lángoló ökleink csak szimplán elsiklottak a szörnyeteg kicakkozott fülei mellett. Hamnir még tétován visszakapott, amikor átrepült a szörny válla felett, de hiába, a láncot nem érte el. Szörny és embervér keverékében csúszva álltunk meg, s perdültünk meg, így pedig pont láthattuk, ahogy Antonius a levegőből aláhullva egy támadó sashoz hasonlóan csap le a szörnyre. Az a támadás bárki mást félbe vágott volna, de az albínót megvédte a mágikus erővel rendelkező ékszere.
A halálát kereső bajtársam újra a nyakláncot vette célba, de a szörny gyorsabb volt nála. Szabad kezével elkapta Antonius tarkóját, s egy szemkápráztatóan gyors mozdulattal fejbe térdelte. Barátom hátratántorodott, majd azonnal elterült. Én ekkor már közvetlenül a szörny háta mögött voltam. Mind a két kezemet hátrahúztam, időközben lángokba borultak, majd előre toltam őket, amilyen erővel csak tudtam.
- Fire Dragon’s Bazooka! – a támadással a szörnyeteg derekának közepét céloztam. A támadásom erejének nagy része kárba veszett, hiszen tenyereim lecsúsztak az albínó derekáról, viszont annyit sikerült elérnem, hogy térdre rogyjon.
Antonius dühödten sújtott le a lény vállára, s mikor a kardja érintkezett annak bőrével, egy pillanatra úgy láttam, mintha számomra ismeretlen rúnák izzottak volna fel rajta, amik azonnal el is tűntek. A végeredmény pedig nem akármi volt, Antonius kardja egy kisebb karcolást ejtett a szörnyetegek vezérén. Ekkor aztán Hamnir rugaszkodott el a hátamról, hogy magasan a térdre kényszerített szörnyeteg fölé kerüljön. Mikor pedig eljött a megfelelő pillanat, akkor a sárkánykesztyűs alkarjaival lecsapott a célpontja vállaira. A támadása ugyan nagyjából tökéletesen eredménytelen volt, de ezzel sikerült annyi időt nyernie nekem, hogy a következő minutában a böhöm szörnyeteg hátára ugorhassak, mielőtt az még újra felállt volna. ő persze nem nézett engem jó szemmel a hátán, fejszéjével esztelenül kezdett csapkodni, míg másik kezével próbált leszedni magáról. Én persze nem engedtem, úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem lett volna a tétét. Végül valahogy megéreztem, ahogy ujjaim belegabalyodtak a nyakláncba. Megmarkoltam az ékszert, és leszakítottam azt a gazdája nyakából. A következő pillanatban viszont az albínó a hátára vetette magát, a hatalmas teste pedig még a lelkemet is kipréselte belőlem.
Mikor a lánccal a kezembe magamhoz tértem azonnal fölültem. Fogalmam se volt, hogy meddig lehettem eszméletlen, viszont ahhoz pont időben ébredtem, hogy lássam barátaim győzelmét a szörnyek vezére felett. Antonius a villámnál is sebesebben térdből levágta az albínó jobb lábát. A lény azonnal a földre kényszeredett, s a következő pillanatban, már Hamnir zúzta szét a hatalmas fejét. A fakó test élettelenül dőlt el. Győztünk! Hamnir és Antonius diadalittasan felkiáltott, én pedig kissé sután, de odasiettem hozzájuk.
- Szép volt – jegyeztem meg elismerően.
- Nélküled nem ment volna! – zihálta Hamnir.
- Nézzétek! – mutatott előre Antonius. – Elesett a vezérük, és máris visszavonulnak. Gyáva népség.
- Utánuk kell mennünk, hogy kiirtsuk őket az erődből!
- Mester, mester! – rohant felénk Titusz. – Megtisztítottuk a fönti szinteket is, és a klán kapuk is sértetlenek!
Hamnir arcára hirtelen döbbenet ült ki, ami sebesen izgalomba ment át.
- Frega! – lehelte.
- Ki az a Frega? – kérdeztem értetlenül.
- Ő Thorgyl nővére, és nem mellesleg a menyasszonya.
- Mester, a veszteségeinkre való tekintettel az öregek azt javasolják, hogy keressük meg a bennrekedt társainkat, és majd csak holnap folytassuk tovább a harcokat.
- Ez hülyeség! – csattant fel Antonius.
- Addig kell ütni a vasat, amíg meleg! – csatlakoztam Antoniushoz. – Ha most futni hagyjuk őket, abból még nagy bajok lesznek!
- Nem! – szólt közbe Hamnir. – Nézzetek csak körbe!
A csatatér valóban siralmas volt, arról nem is beszélve, hogy a seregnek talán csak a fele élte túl az ütközetet. A túlélők valamennyien sérültek és fáradtak voltak, csakúgy, mint mi magunk is.
- Az öregeknek van igaza! Ha ma folytatjuk a csatát, akkor könnyen a vesztünkbe rohanhatunk.
- De…
- Nincs semmi de! – torkolt le Hamnir. - Felkeressük a bennrekedt társainkat és kiszabadítjuk őket, az ő klánjukba biztonságban leszünk!
- Jól van… - morogtam. – A te erődöd… Itt a trófeád! – nyújtottam át neki a vezér mágikus nyakláncát.
- Köszönöm – vette át Hamnir a nyakláncot, majd azonnal a nyakába is vette.
- Mester, az elmenekült szörnyeket bezártuk a bányákba. - érkezett egy számomra még idegen alak. - Nem fognak bejutni az erődbe.
- Helyes, és most indulás a klán kapukhoz!

Hamnir bizakodó, s egyben ideges arckifejezéssel állt meg a klán erőd bejárata előtt.
- Ne hagyd, hogy reményeid eluralkodjanak rajtad – javasoltam aggodalmas képet vágva. – Húsz nap telt el. És kétlem, hogy túl sok élelmük lett volna, mikor bezárkóztak.
- Készülj fel a legrosszabbra! Még az i lehet, hogy szörnyek lapulnak a kapu mögött.
- Felkészültem rá – felelte Hamnir, de izgatott hangjából ki lehetett következtetni, hogy lelkében egyre erősebben lángolnak a remény lángjai. Pillanatokon belül egy rövid jelsort ütögetett el a hatalmas gránitkapun, fegyverének markolatával.
Mindenki feszülten várt a folytatásra, ám nem történt semmi. Öt percig várakoztunk, majd Hamnir homlokát ráncolva újra leadta az előbbi kódsorozatot. Ezt követően kisvártatva megcsikordultak a falban rejtőzködő fogaskerekek és a kapu megmozdult.
Antonius és én azonnal harcra készültünk, elvégre a kapu mindenféle válaszadás nélkül kezdett nyílni. Feszülten vártuk, hogy a hatalmas kapu szárnyai között miféle alakok fognak feltűnni. A tömeg hátrált néhány métert és izgatottan várták, hogy kik kerülnek elő a túloldalról. Néhányan már előre örültek, ezek között volt Hamnir is. Antonius és én ezzel szemben pesszimisták voltunk. Láttuk a szörnyek csapdáit, láttuk, ahogy lőfegyvereket használnak, láttuk őket mágiát használni. Túl sokat láttunk ahhoz, hogy optimisták legyünk. Ám mikor a kapu kellően kitárult megláttuk, hogy egy alig maréknyi embercsapat állt a túloldalon. Sok mindent láttam már, de ennyire megviselt sovány embereket még soha. Már az is csoda volt, hogy egyáltalán életben voltak. Mialatt a felszabadítók szemügyre vették a felszabadítottakat, sokan hangosan felhördültek megdöbbenésükben vagy rémületükben.
A legelöl álló ember, akinek kezében egy fejsze lógott, gyakorlatilag csontvázzá fogyott. Pofacsontjai úgy ugrottak elő beesett arcából, ahogyan a sziklapárkányok merednek ki egy szakadék falából. Mocskos ujjasa úgy lógott rajta, mint egy vállfára akasztott zsák. A haja összetapadva és összegubancolódva lógott fejéről.
Hamnir felkiáltott, a férfihoz sietet és megragadta annak csontsovány kezét.
- Khirhalz! – lelkendezett a meghatottságtól elcsukló hangon. – Hát élsz!
- Hamnir mester… - suttogta Khirhalz, és hangja olyan gyengének hatott, mint egy sóhajtás a szélviharban. – Hát eljöttél…
- Az istenekre mondom, hálásabb vagyok, mintsem azt kifejezhetném, hogy még időben ideértünk! – hirtelen résnyire vonta szemét, és ijedten megkérdezte: - Mert még idejében érkeztünk, ugye? Ugye többen is életben maradtak, nem csak azok, akik most itt vannak?
Khirhalz lassan, bágyadtan megcsóválta a fejét.
- Néhányunkat magával ragadott a halál, de a többség életben maradt. A halál megkímélt minket – válaszolta alig hallhatóan. – Megengedték, hogy éljünk…
Nekem egy kicsit furcsán beszélt a férfi, de ez rajtam kívül senkinek sem tűnt fel.
- És Frega? – kérdezte sóváran. – Él még?
- Igen, Frega még él – válaszolta vontatottan.
- Hála dicső őseinknek! – kurjantott megkönnyebbülten, majd felénk fordult. – Hozzatok orvosokat, ételét és italt! Drága társaink sokat szűkölködtek!
A sereg azonnal mozgolódni kezdett, hogy eleget tegyenek a parancsoknak. Időközben Khirhalz mögött a folyosón, egyre több ösztövér alak jelent meg, akik botladozva csoszogtak előre, és úgy festettek, mintha nem is eleven emberek lettek volna, hanem holmi kísértetek. Hamnir ekkor megtalálta Fregát, akihez rögtön odarohant, s kezet csókolt neki. A nő szinte megáról sem tudott.
- Tűnjünk el innen, mert megszakad a szívem! Láttál már ennyire nyomorult embereket? – súgtam oda Antoniusnak.
- Nem, még soha életemben – válaszolta Antonius, aki még mindig kezében tartotta a kardját.
A felszabadítottak számára rendezett lakomán kénytelenek voltunk részt venni, ami annyira hosszóra nyúlt, hogy a székemben ülve ért az álom, akárcsak Antoniust, bár ő szépen belefejelt a táljába, velem ellentétben.
Néhány órát sikerült aludnom, ami annyira jól esett, hogy még a nyálam is eleredt. Viszont ez a nyugalom se tartott örökké, mert egy hangos halálsikolyra riadtam fel. Semmit se láttam, olyan sötét volt, azt viszont hallottam, hogy az ebédlőben hatalmas a káosz. Sikolyok, kiáltások, fegyverek csattogása. El nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett. A szörnyek nem juthattak be ide, ráadásul a szagukat sem éreztem a levegőben.
- Mi történik? Gyújtsátok már fel azokat az átkozott fáklyákat! – ordibáltam.
- Veszélyt jelentetek az Alvóra! – jelentette ki Khirhalz síri hangon. – Ezért meg kell halnotok!

Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szer. Május 23, 2012 10:04 pm

Nos hát elérkezett a pillanat amikor komolyra kell vennem a dolgot. VAN FOGALMAD RÓLA MEKKORA LYUK VAN AZ OLDALAMON A KÍVÁNCSISÁG MIATT? Ember... totál ideg összeroppanást kapok mire a sorozat végére érünk xD Én már kezdtem az hinni - naivan - vége a sztorinak és erre bedobsz egy olyan ütést amitől hátra repülök a székben. Max, melegen ajánlom hogy azonnal érkezzen az a folytatás....

Jutalmad: 600 VE + 150 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szomb. Május 26, 2012 10:28 am


Szörnyvadász
XVI. fejezet


- Khirhalz! - ordította Titusz. - Mi a baj? Miért támadtok ránk? És mégis ki az az Alvó?!
Válasz nem érkezett a kérdésre, csupán ütemes, határozott lépések hangját hallottam közeledni felénk.
Fegyverek csendültek, halálsikolyok közepette. Korom sötét volt nem láttam semmit, azt viszont tökéletesen hallottam, hogy hatalmas a káosz körülöttünk.
- Valaki gyújtson már fényt! - kiabáltam dühödten.
Akárhogyan erőltettem a szemeimet nem láttam semmit se. Borzalmas érzés volt tudatlanul botladozni a frissen kirobbant káosz közepette. Talán még egy az esőben kint felejtett házi kedvencnél is elveszettebbnek éreztem magam.
- Titusz, erre már nincs időnk! Valami megrontotta az elméjüket!
- Mégis mit csináljunk most? - érkezett a kétségbeesett kérdés.
- Harcolunk, vagy menekülünk… - válaszolt Antonius elkeseredetten.
- Meddig rimánkodjak még, hogy gyújtsatok fényt?! - botorkáltam a két férfi vélt irányába.
- Az istenek szerelmére, Max! Egy kendőt kötöttek a szemedre!
Hirtelen megdermedtem, felmordultam, majd az arcomhoz kaptam.
- Melyik baromnak jutott eszébe ez a pompás tréfa? - dohogtam ingerülten, mialatt megszabadultam a szememet letakaró kendőtől. Ez után pedig, nagyokat pislogva végighordoztam a tekintetemet a teremben uralkodó zűrzavaron. - A sárkányisten szentséges öklére! Ez meg mi a pokol?
A csontvázzá soványodott felszabadítottak fegyvert szegezve meneteltek felénk, és minden útjukba kerülő zsoldost és céhtársukat lekaszabolták, ha nem volt velük. Az áldozataik közül sokan még aludtak, vagy a mellettük alvó társuk halálsikolyára riadtak fel. Khirhalz vezette az ellenünk fordult felszabadítottakat, akik tekintete még a korábbinál is milliószor üresebb és semmitmondóbb volt. Mintha lelkük sem lett volna, mintha egyszerű bábok lettek volna, akiket dróton rángatnak. Fájdalmas felismerés hasított belém, hiszen egy ilyen űrt már semmivel se lehet újra kitölteni.
- Biztos az a bizonyos Alvó varázsolta el őket! - vetette fel tétován Titusz.
- Ez most teljesen mindegy! - torkoltam le. - Nem hiszem, hogy meg tudjuk menteni őket, már azoknál a szörnyeknél is lélektelenebbnek tűnnek.
- Ez mégis mit jelentsen?
- Azt hogy… - Antonius elhallgatott, és amikor újra megszólalt, érdes hangon folytatta: - Meg kell ölnünk őket!
Titusz már a tény gondolatától lesápadt.
- Nem! Megmenteni jöttünk őket, nem pedig megölni! Meg fogjuk menteni őket!
- Ezek meg akarnak ölni minket - válaszoltam szinte csukott szájjal.
- Biztos van megoldás!
Az életünkre törők csapata elérte az idő közben felsorakozott felszabadítók csapatát, és szánalomra méltó csapásokkal lesújtottak régi bajtársaikra. A csapásaik lassúak voltak, bizonytalanok és erőtlenek. A mágusok és zsoldosok könnyűszerrel hárították valamennyit. Néhányan támadóik nevét kiáltozták, és könyörögtek nekik, hogy hagyják abba. Egy perc alatt leterítették volna az éhezéstől legyengült, tébolyultak módjára viselkedő rokonaikat, barátaikat, de egyiküknek sem volt szíve hozzá, így csupán félreütötték a testük felé tartó fegyvereket, és lassan hátráltak.
- A klán székház! - kiáltotta váratlanul Titusz, és rámutatott egy díszes vésetekkel övezett bejáratra. - Odabent fogjuk csapdába ejteni őket! Utána pedig megkeressük azt az Alvót, és végzünk vele!
- Azért ne áltasd magad… - morogtam. - Már túl messze járnak. Nézz csak rájuk! Ahol most vannak onnan nincs visszatérés…
- Hogy vagy képes ilyeneket mondani? - mordult fel dühösen Titusz. - Hogy vagy képes halálra ítélni őket, amikor még mindig van remény? Milyen alapon ítélkezel.
Antonius csak lemondóan csóválta a fejét, ő is az én véleményemen volt.
- Láttam már egyet s mást - feleletem, de tekintetemet a lábbelim orrára szegeztem.
- Pokolba a tapasztalataiddal! Amíg Hamnir mester nem ad rá parancsot, addig nem öljük le a bajtársainkat! Senki se fogja a fivéreit mészárolni!
Kénytelen voltam türtőztetni magam, mert valamilyen szinten igaza volt. Én itt csak segíteni voltam, nem pedig döntéseket hozni a céh sorsáról. Egy horkantást követően a hátráló csapat irányába fordultam, szemeimmel pedig barátomat kerestem, ám sehol se találtam őt.
- Hamnir! - kiáltottam fel. - Hol a fenében van Hamnir?!
A felismerés mindenkibe villámként hasított. Hamnirnak nyoma sem volt, sehol se láttuk. A vacsora vége előtt távozott az asztaltól és azóta senki sem látta, legalábbis én nem.
- Visszavonulunk a klán székházba! - üvöltötte remegő hangon Titusz, majd odafordult az egyik emberéhez és neki folytatta: - Az utóvéd megy elsőnek. Amikor utánunk jönnek, bezárjuk mögöttük az ajtót, majd a hátsó kijáraton keresztül elhagyjuk a termet. Csapdába ejtjük őket, hogy ne tudjanak több kárt tenni bennünk. Menj, és add tovább!
A hírvivő tisztelgett, és végigsietett a sorokon, közben nyolc-tíz lépéseként megállt, és fojtott hangon átadta az utasításokat. Közben egyre több csoszogó ember érte el a felszabadítókat. Mind többen keveredtek bele az egyre hevesebbé váló, különös, egyoldalú ütközetbe. A harcosok megkönnyebbültek, hogy nem kell megrohamozniuk szörnyű sorsra jutott rokonaikat, és készségesen, lázas izgalomtól fűtve hajtották végre Titusz utasításait. A támadók követték a visszavonulókat, viszont Khirhalz változtatott a viselkedésén két társával egyetemben és felénk indultak meg. A csontig soványodott férfi ránk mutatott remegő ujjával.
- Öljétek meg őket! - mondta halkan, síri hangon. - Öljétek meg a tábornokot! Öljétek meg a végzetvadászt! Öljétek meg a sárkányölőt! Az Alvó akarja így. Ő parancsolja nektek!
A csoszogó hadból legalább tucatnyian hallották meg az utasítást, és nyomban engedelmeskedtek. Khirhalz mellé csoszogtak, és együtt kezdtek csapkodni és döfködni felénk. Az erőtlen csapásokat hárítva, illetve kerülgetve hátráltunk. Összeszorított fogakkal sziszegtem a szitkokat, hogy ilyen nyomorúságos helyzetbe sikerült kerülnünk pont a siker kapujában.
Egy az arcom felé suhanó pörölyt elkaptam és kicsavartam a gazdája kezéből, akit egyik társának löktem. A két csontsovány alak egymásba gabalyodva veszteget a földön. Csakhogy mielőtt fellélegezhettem volna a két alak összeszedte magát és ismét támadásba lendültek. Ezek a tébolyult alakok egyenként nem értek volna semmit ellenem. Együttesen viszont komoly veszélyt jelentettek rám, különösen így, hogy hosszas csatározásoktól kimerülten, a mulatozástól pedig félig részegen kellett küzdenem. Persze ha visszavághattam volna, akkor fél perc alatt véget ért volna a harc.
Khirhalz egy kisebbfajta pöröllyel sújtott Antonius felé. Barátom persze könnyedén hárította a támadást, majd jobb ötlet híján hasba rúgta az idős férfit. Khirhalz jószerével fel sem vette a rúgást. Éppen csak megtorpant egy pillanatra, és ismét előrelendítette fegyverét. Antonius rézsútosan maga elé kapta kardját, és miután a két fegyver összecsattant, csalódott képet vágva, még nagyobbat rúgott Khirhalzba. A vénség hátratántorodott, megbotlott egyik társa lábában, és nagyot nyekkenve hanyatt esett. Noha szemlátomást csúnyán megütötte hátát és a tarkóját, szinte azonnal talpra állt. És mialatt feltápászkodott, megláttam, hogy ruhája alatt valami megcsillant a nyakán…
- Antonius! - kiáltottam fel, és Khirhalzra mutattam. - Az öregfiú nyakéket visel!
- Mi van?!
Khirhalz felismerte a helyzetet, és egy újabb támadás helyett inkább eltűnt a társai forgatagában.
- Nem hagyhatjuk meglógni! Ő a vezérük! Le kell szedni róla azt az átkozott vacakot! - kiáltottam, miközben a menekülő Khirhalz után eredtem.
- Induljatok! - bólintott Titusz, mikor már Antonius is csatlakozott hozzám.
Átverekedtük magunkat a sokaságon, de Khirhalzt addigra már elnyelte a csarnok hátsó falában sorakozó ajtók egyike. Mialatt a köddé vált öreg után igyekeztünk, Antonius a válla felett hátrapillantott, és fojtott hangon dörmögve megjegyezte:
- Túlontúl lágyszívűek, amikor a saját érdekeikről van szó.
Hamarosan beléptünk arra a folyosóra, amelyet Khirhalz választott, de amikor végignéztünk a járaton, nyomát sem láttuk. Ocsmány átkokat szórtam, mialatt Antonius csak a fejét csóválta, és nagyot sóhajtott. Elindultunk a fáklyák táncoló fényében úszó alagút távolabbi vége felé. A lehető leggyorsabban szedtük a lábunkat, de így is szinte csak vánszorogtunk. A sebeink, a vacsora közben elfogyasztott sörök, és az albínóval vívott harc megszedte a maguk vámját - minden lépésünknél, de még az erőteljesebb mozdulatainknál is felszisszentünk, avagy felnyögtünk.
Antonius bebicegett egy keresztfolyosóba, és benézett egy nyitott ajtón, de hiába, mert nem találta Khirhalzt. Egy csukott ajtóhoz sántikált, lenyomta a kilincset, ám mint kiderült az ajtó kulcsra volt zárva. Ezt követően halk neszt hallottam.
- Hé, Antonius! - kurjantottam ekkor. - Gyere csak! Hallom őt!
Mire Antonius visszaért a főfolyosóra én már elindultam lefelé egy lépcsőn. A lépcső aljára érve egy újabb folyosó kellős közepén találtuk magunkat, és elnéztünk mind a két irányba. Kifinomult hallásomnak és szaglásomnak köszönhetően tudtam, hogy Khirhalz balra indult.
- Erre! - intettem.
- Khirhalz barátunk valamivel erősebb, mint a többiek - állapította meg keserűen.
- Nyilván a nyakék miatt - vélekedtem.
A távolban egy elmosódott körvonalú, sötét alakot láttam meg, amely imbolyogva távolodott tőlünk. Azonnal utána eredtünk, és ezzel vergődésnek is beillő, szánalmas versenyfutás vette kezdetét. Khirhalz valóban jobb állapotban volt, mint a többiek, de nem sokkal. Menet közben folyton megtántorodott, és összevissza botladozott, akár a részegek vagy az alvajárók. Sajnálatos módon barátom és én se nyújtottunk fényesebb teljesítményt, de kitartóan követtük Khirhalzt, akihez egyre közelebb és közelebb értünk, de még mindig túl messze voltunk. Az elfogyasztott söröknek és a kimerültségnek köszönhetően úgy szédelegtem, hogy bal kezemet folyton a falon kellett tartanom, máskülönben elestem volna.
Már csupán harminc-negyven lépés választott el minket Khirhalztól, amikor az befordult egy keresztjáratba, és - az istenek a megmondhatói, honnan vette az erőt - felgyorsított. Barátommal amennyire csak tudtuk megszaporáztuk a lépéseinket, és éppen időben értünk ahhoz a sarokhoz, hogy lássuk, amint a szökevény átiszkol egy tágas ajtón, amelyen túl narancssárga fény derengett.
- A francba! - szitkozódott Antonius. - Az a gépészműhely!
Néhány pillanattal később mi is besántikáltunk a bejáraton, aztán megtorpantunk és csodálkozva meresztgettük a szemünket. Egy tényleg egy gépészműhelyben találtuk magunkat, egy gigászi gépészműhelyben. Talán még az ország legnagyobb iparosai is megirigyelték volna a Gyémántszem céh műhelyét. A mennyezet tetejét jószerével nem is láttam az állványzatok, tartógerendák, daruk, csigasorok és láncok szövevényes hálózata felett. A falak mentén tucatjával sorakoztak a satupadok, égetőkemencék, kisebbfajta kohók és mindenféle gépezetek, amelyeknek a rendeltetését illetően még csak találgatni sem merészeltem volna. A bejárattal szemközti fal előtt réz víztartályok, gőzgépek és nyitott víztárolók csoportosultak egy, a padlón sötétlő, vastag ráccsal védett aknanyílás körül.
Ám az a tárgy, amelynek láttán úgy megdöbbentünk, hogy a lélegzetünk is kimaradt, a terem közepén állt, egy hosszú sínpáron. Egykoron talán azon a vasútvonalon közlekedő ércszállító lehetett, amin ide jöttünk. Most semmihez sem hasonlított jobban, mint egy óriási acél szkarabeuszhoz, amelynek lábait hat jókora küllős kerékre cserélték. Sima íves acéllemezek borították, akár a rovar potrohát a kitinpáncél, és az oldalain sötétlő, szögletes nyílásokon egy-egy orgonaágyú csövei álltak ki. Felette óriási ágyú csüngött vastag láncokon, szemlátomást arra várva, hogy beleszereljék a gépezet tetejébe ágyazott, körbeforgó toronyféleségbe.
- Az a nyomorult Alvó a céhünk találmányaival akarja lerohanni az egész környéket!
- Ha ez a vascsöbör halad egy szörnyhorda élén… - elakadt a szavam, mert bele sem mertem gondolni a következményekbe. Láttam, hogy egy kézi orgonaágyú Hamnir kezében miféle pusztításra képes, és a hideg is kirázott azoktól a hatalmasoktól, amiket ebbe a gépszörnybe szereltek be.
A páncélozott kocsi tetején megjelent Khirhalz. Óvatosan előrearaszolt, majd bemászott a felül nyitott lőállásba. Megragadta a fémhengerbe épített, négycsövű ágyú fogantyúját, és ránk irányította a szörnyű fegyvert. Egy pillanatig sem várt, azonnal megforgatta a löveg oldalából kiemelkedő kurblit, mire a csövek fülsértő dörrenések kíséretében halálos golyóáradatot kezdtek köpködni. Én szabályosan fejest ugrottam egy jókora üllő mögé, és a következő másodpercben ólomzápor verte fel a port azokról a járólapokról, amelyeken az imént álltam. Antonius oldalra szökkent, és egy kohó mellett kuporodott le. A kőfalakkal határolt térben az ágyú fülsüketítő mennydörgéssel szólt.
- Csupán késeltetitek az elkerülhetetlent! - kiáltotta Khirhalz a heves dörgés közepette. - Az Alvónak nem lehet ellenállni!
- Az utolsó leheletemig ellen fogok állni neki! - ordította felindultan Antonius, majd óvatosan kidugta a fejét a kohó mellett, és gyorsan körülhordozta tekintetét a műhely bútorain és különféle berendezési tárgyain. A rövid szemlét követően visszahúzódott, és vádló hangon kiáltotta: - Aljas áruló vagy Khirhalz! Emberek haltak meg, mert te voltál olyan megátalkodott, hogy új csapdákat építettél a műhely titkos folyosójába!
- Védtem az erődöt, ahogyan azt mindig is tettem - válaszolta büszkén, és hosszú sorozatot eresztett a célpontja feje fölé.
- Hogyan történt Khirhalz? - kiáltottam. - Honnan szerezted azt a nyakéket?
- Én… - kezdte, aztán a hangja elcsuklott, és úgy tűnt, ezúttal megingott az eddig tanúsított, higgadt önbizalma. - … én ki akartam jutni. Hogy segítséget hozzak. A kapuknál túl sok szörny őrködött. Egy titkos alagúton mentem és eljutottam a műhelyig. Elkaptak. Harcoltam. Ostobaság volt. Az Alvóval senki sem szállhat szembe. Őt senki sem győzheti le. A társaim meghaltak. Én elestem, mire rám ugrottak, és legyűrtek. Levittek a bányába. Még ekkor is küzdöttem, de végül… végül elfogadtam az ajándékot. Elvittem a többieknek is az erődbe. - A hangja hirtelen erőre kapott, és amikor újra tüzet nyitott, diadalittasan felkiáltott: - És most már legyőzhetetlen vagyok!
- Az mindjárt kiderül - dörmögte Antonius, azzal rámutatott két csőre, amelyek a közelünkben álltak a kövezethez szegecselve. Szemügyre vettem a jókora vasszerkezetet. A tank felett lebegő, óriási ágyút négy lánc tartotta, amelyek közül kettő a terem távolabbi végéből indult felfelé, a másik kettő pedig az orrunk előtt lévő csörlők dobjáról. Visszanéztem Antoniusra, aki ekkor a kezével lefelé suhintva úgy tett, mintha a tenyere élével elvágna valamit. Kurta biccentéssel jeleztem, hogy megértettem a tervet.
- Csatlakozzatok hozzánk! - kiáltotta Khirhalz. - Álljatok mellénk, és akkor ti is legyőzhetetlenek és elpusztíthatatlanok lesztek!
- Elpusztíthatatlanok? - horkant fel Antonius, és harsányan felröhögött. - Pont egy végzetvadászt próbálsz ezzel elcsábítani?
Miután elhallgatott, bal kezét felém nyújtva feltartotta három ujját, aztán behajlította az egyiket, majd még egyet és még egyet. A nulla jelére felpattantam, a csörlőhöz szökkentem, és fellendítettem a lángoló öklömet. A forgócsöves ágyú mennydörögve kelt életre a hátam mögött. Nem törődtem a pokoli fegyverropogással, teljes erőmből lesújtottam a láncra. A gyilkos ólomzápor már tőlem alig egy lépésnyire verte a kövezetet, mikor a láncszemek elpattantak. Oldalra vetődtem, és behúztam a nyakam, mert a golyók már a csörlőbe csapódtak. Fektemben begurultam egy széles égetőkemence mögé, de nyomban feltérdeltem, és kilestem a fedezékből.
A hatalmas ágyú úgy lengett a két épen maradt láncán, akár egy nagy harangnyelv, míg az elszabadul a láncok hatalmas rándulásokkal vágódtak ide-oda, mintha egy-egy óriási ostor csapói lettek volna. Pillanatokon belül a két ép lánc se bírta tovább a terhelést, és azok is elszakadtak. Ám hiába vágtuk el a láncot pontosan egyszerre, és az ágyú hiába zuhant volna pontosan Khirhalz fejére, az mégis kikerülte őt, mintha egy óriási mágnes húzta, illetve taszította volna egy bizonyos irányba.
- Háhá! - kacagott Khirhalz torkaszakadtából. - Láttátok ezt? Megmondtam, hogy elpusztíthatatlan vagyok!
Az ágyú a tankká alakított vasúti kocsi mögé zuhant. A lekerekített csőfar könnyedén áttörte az aknát elzáró rácsot, majd csaknem függőlegesen felmeredő, hosszú cső eltűnt a sötét nyílásban. A hozzá erősített láncok fülsértő csörömpöléssel szaladtak végig az emelőcsigákon, és amikor kisiklottak tartógyűrűikből, úgy csapkodtak, ahogyan a feldühödött, támadásra készülő kígyók szoktak a farkukkal.
Az egyik éppen vízszintesen száguldott, amikor beleakadt Khirhalzba, körbepördült a nyakán, és valósággal kitépte őt a lövegtoronyból. A férfi szempillantás alatt, olyan gyorsan repült le a páncélozott masináról, mintha varázslat tüntette volna el onnan. Éppen időben álltam fel ahhoz, hogy végignézhessem, ahogyan a vaskos lánc végigfut a kövezeten, és berántja Khirhalzt az aknába.
- Ezt szépen elintéztük - állapítottam meg.
Antoniussal egymás mellett sántikálva átvágtunk a termen, és belenéztünk a rácson tátongó, szabálytalan formájú lyukba. Hiába meresztgettük a szemünket, nem láttunk mást csupán éjfekete sötétséget.
- Vajon hová vezet?
- Alighanem egy földalatti folyóig - válaszolta Antonius, beleköpött a nyílásba és megvetően hozzátette: - Remélem, elevenen elrohad, mielőtt meghal.
Barátom elképesztően dühös volt, nem túl régen ismertem, de éltem a gyanúperrel, hogy nagyon régen nem lehetett ennyire dühös.
- Gyere! Vissza kell menünk a többiekhez!

Mire visszatértünk a klán központi csarnokában már elcsendesedtek a dolgok. A többiek Titusz terve alapján bezárták a megtébolyultakat a székházba, s most az elesett társaiknak adóztak a végső kegyelettel.
- Hol van Khirhalz? - kérdezte Titusz, mikor visszaértünk hozzá.
- Beleesett egy aknába - válaszoltam.
- Megöltétek őt! - hördült fel. - Az istenek sújtsanak le rátok átkaikkal! Megmondtam, hogy…
- A saját találmányai ölték meg! - vágott közbe felindultan, Antonius. - Egy ujjal sem értünk hozzá.
Titusz gyanakvó pillantással méregetett minket tovább.
- Hol van Hamnir?
- Már mindenütt kerestük, de sehol se találtuk a mestert - válaszolt egy fiatal srác.
Cifrán kezdtem szitkozódni, mert tudtam, hogy ez csak egyetlen dolgot jelenthet.
- A francba! Ez a féleszű kalmár biztos tudomást szerzett az Alvóról, és most játssza a hőst! - dühömben hatalmasat csaptam a mellettem álló gránitoszlopra, amin egy vékony repedés futott végig.
Antonius megigazította hátán a már sokat látott kardját, majd komoran megszólalt:
- Zabálj annyi tüzet, amennyit csak tudsz, mert Hamnir után megyünk, megölni ezt az Alvót!

Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   

Vissza az elejére Go down
 
Max DeLuise
Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: