HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Max DeLuise

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Kedd Jún. 12, 2012 11:09 pm

Nos benned sosem csalódom, és ezt több dolog miatt is mondhatom. A színvonal a sztori, az írás stílus, a leírások, a NJK -k bármiről is legyen szó nem hibázol. minden elismerésem a tiéd újabb fantasztikus kalanddal örvendeztettél meg. A folytatást pedig szokás szerint követelem!


Jutalmad: 600 VE +150VE bonusz

~~~ Level up!~~~
Gratulálok a hetes szint meglépéshez!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szer. Jún. 13, 2012 12:12 pm


Szörnyvadász
XVII. fejezet


A sereg harcképes tagjai komor hallgatásba merülve várták, hogy az öregek megérkezzenek. Ugyanis ők fogják vezetni a szörnyek elleni végső csapást, mert Titusz hajthatatlan volt, s csatlakozott hozzánk, csakúgy, mint rajta kívül másik négy ember. Az elmúlt napok fáradalmai megviseltek mindenkit, továbbá elkeseredtek a mostanra bezárt társaik sorsát látván, így aztán Hamnir eltűnésének híre mélyen lesújtotta a harcosokat. Ám a Gyémántszem tagjait keményfából faragták, és a sorozatos csapások gyilkos haragot gyújtottak szívükben. Még az eddiginél is keményebb harcra szánták el magukat, hogy visszafoglalják az erődöt, és megtisztítsák céhüket a romlástól. Ugyanakkor azt is tudták, hogy hiába aratnak végső győzelmet, nem sok örömük telik majd benne, és nem fogják megismételni az előző esti részeg mulatozást.
Antonius és én haladtunk elől, közvetlenül mögöttünk Titusz és a másik négy férfi jött. A sereggel ellentétben nekünk nem a szörnyekkel kellett most törődnünk, hanem Hamnir után indulva az Alvót kellett meg találnunk és végezni velük.
- Nem fogok beszédet tartani, testvéreim! - kezdte az egyik öreg. - Harcoljatok tisztességgel! Haljatok meg becsülettel! Az istenek óvjanak mindnyájunkat!
Egy másik öreg intett kettő az ajtónál várakozó sebesültnek, akik harcképtelenek lettek, de még mozogni tudtak. A hozzájuk hasonlóan járt alakok lettek azok, akiknek hátra kellett maradni, vigyázni az eszüket vesztett, bezárt társaikra.
- Zárjátok be a kaput mögöttünk! - utasította őket. - És mielőtt kinyitnátok előttünk, győződjetek meg róla, hogy még önmagunk vagyunk!
A sebesültek bólintottak és meghúzták a karokat. A hatalmas gránitajtók lassan kinyíltak előttünk, mi pedig elindultunk.
- Akkor mi leléptünk! - kiáltottam hátra.
- Rendben! Sok szerencsét sárkányölő! Hozzátok vissza Hamnirt, élve és egészségesen!
- Ha visszajövünk, akkor őt is magunkkal hozzuk - morogtam, majd futásnak eredtünk.

Kinyitottuk a hatalmas ajtót, és beléptünk a Gyémántszem céh bányájába. A hosszú folyosókat járva és a mélybe vezető lépcsőket járva kevés szörnyeteggel találkoztunk. Ugyanakkor már azon is meglepődtem, hogy maradtak szörnyetegek idelent. Arra számítottam, hogy kivétel nélkül az összes ott fog tombolni az ajtóban, vagy valamilyen módszerre megpróbálnak más kiutat találni. Ehhez képest, mialatt kovácsműhelyek, öntödék vagy fejtések és ércfeldolgozók közelében haladtunk el, azzal kellett szembesülnünk, hogy a szörnyek tovább buzgólkodnak, tovább gyártják a fegyvereket, titokzatos gépeket és páncélokat.
Akaratlanul is eltöprengtem azon, hogy mégis hány szörnyeteg csődülhetett itt össze, ha még azt is megengedhetik maguknak, ennyien foglalkozzanak a mindennapi munkával, mialatt fajtársaik odafent csatároznak a Gyémántszem seregével? És miféle fensőbbséges önbizalmat mondhat magáénak az az elme, amelyik kiötlötte és működésben tartja ezt a nagyszabású vállalkozást, hogy tovább dolgoztatja szörnyhordájának egy részét, mintha a Gyémántszem erőd visszafoglalása, már befejezett tény volna? Ugyanakkor, ha egy elme képes megtörni és befolyásolni több száz másik akaratát, továbbá képes barátaik ellen fordítani őket, akkor minden oka meg van arra, hogy magabiztos legyen. Felmerült bennem a legkomolyabb kérdés is. Hogyan lehet legyőzni egy ilyen teremtményt? Ha képes egyszerre egy gigantikus, elfajzott szörnyhordát irányítani, mire lehet képes, ha minden hatalmát egyetlen ember ellen fordítja? Mialatt egyre lejjebb és lejjebb jutottunk a bányában, újra és újra feltettem magamnak a nyomasztó és vészjósló kérdéseket. Minden egyes szinten gyászosabb hangulatba kerültem, és mind erősebbé vált az a meggyőződésem, hogy az előttünk álló csatát nem nyerhetjük meg. Aztán hirtelen belém nyilallt a felismerés. Ez az Alvó! Az a féreg máris belefurakodott az agyamba, és reményvesztettséget, bizonytalanságot plántált belém! Dühödten megráztam a fejemet, hogy kikergessem fejemből a keresett lényt.
- Szóval már te is érzed? - törte meg a bánya csöndjét, Antonius.
- Igen - bólintottam komoran.
- Aljas egy ellenségünk van, már jó régen találkoztam ilyennel.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy van egy ötleted, hogyan győzhetnénk le?
- Talán működhet ellene is… - érkezett a válasz, amiben nem volt semmi megnyugtató.

A tizedik mélyszinten az alagutak folyton szűkültek, és a keresztjáratok egyre ritkultak. Immáron a bánya legújabb részénél jártunk, ahol a szörnyek a vágatok túlnyomó többségét azért hajtották a sziklába, hogy új ércteléreket tárjanak fel, vagyis ezeket még nem fogták művelésbe, és nem is tágították ki. Antonius kardján a mindezidáig rejtőzködő rúnák kék fénnyel izzottak, aminek köszönhetően a lámpásaink fényét ki is olthattuk. Fogalmam se volt, hogy barátom kardját miféle erők kovácsolták, de abban biztos voltam, hogy a karban rejtőzködő erőket az Alvóhoz hasonló teremtmények ébresztik fel.
Időközben a szívem már úgy összeszorult a félelemtől, mintha egy óriási, könyörtelen kéz markolta volna meg. A rettegés kis híján megbénított. A tagjaimat olyan nehéznek éreztem, mintha a csontjaim ólommá váltak volna. Már ahhoz is össze kellett kaparnom minden erőmet, hogy lépésről lépésre felemeljem és előrerakjam a lábam.
- Amit keresünk, az az oldalvágaton túl van - jelentette ki Antonius.
Furcsa módon rajta nem vettem észre azt a félelmet, ami engem és a többieket járt át. Barátom valamiért ellenállóbb, volt az Alvó erejével szemben, mint mi.
Titusz lába már úgy remegett, hogy jószerével járni sem bírt. Persze tisztában voltunk azzal, hogy az Alvó idéz ránk minden értelmes gondolatunkat felemésztő érzést, de ez a tudat kicsit sem segített rajtunk, hogy leküzdjük a rettegést. Örülten dübörgő szívemet, pedig képtelen voltam lecsillapítani. Soha életemben nem rettegtem még ennyire semmitől se.
Rövidesen elértünk egy alacsony mennyezetű termet, ahol a látvány egy pillanatra még Antoniust is megdermesztette. Jókora faládákban valami olyanokat pillantottunk meg, amitől meghűlt bennünk a vér. A keret egy söröshordó méretű, rugalmas zsákszerűséget vett körül, amelynek vékony nyálkaréteggel borított, áttetsző szövete a rovarok szárnyának anyagára emlékeztetett. A zsák belsejében szelvényezett testű, mészfehér, szemlátomást nem teljesen kialakult teremtmény kuporgott összegömbölyödve. Legalább húsz láda sorakozott a helység bal kézre eső fala mentén.
- Több tucatnyi… - lehelte felindultan Titusz. - Látjátok? Több tucatnyi!
- De… de mi van azokban a zsákokban? - kérdezte alig hallhatóan az egyik idegen. - És mi teremtette őket?
- Perceken belül megtudjuk - dörmögte Antonius, majd nekivágott a következő sötét alagútnak.
Ez az alagút már inkább hasonlított egy természetes barlangra, semmint mesterséges alagútra. Amikor Antonius megállt a kétembernyi magasságú, szabálytalan lyuk előtt, a kardjának rúnái úgy izzottak, akár a kovácsok üllőjén a felhevített vas.
- Ez lesz az - mondta, majd minden további nélkül elindult.
Követni akartam barátomat, de azon kaptam magamat, hogy képtelen vagyok megmozdulni. Minden korábbinál erősebb félelemhullám söpört végig a testemen. Szörnyű kétségbeesés uralkodott el rajtam, ami megdermesztet, vagy inkább megfagyasztott.
Antonius visszanézett ránk.
- Most meg mi van?
- Te nem érzed, végzetvadász? - kezdte Titusz, mialatt a fogai jól hallhatóan vacogtak. - Miből vagy te? Kőből?
- Igen, én is érzem - ismerte el Antonius -, de a legrosszabb lehetőség az, hogy meghalunk, márpedig ez a lehetőség azóta fennáll, hogy elindultunk az ostromra.
- Itt és most nem a halál a legrosszabb - vitatkozott szinte fuldokolva, az a mágus, akinek jobb kezéről hiányzott a gyűrűs ujja. - El fognak kapni minket. Olyanok leszünk, mint a bezárt fivéreink. Sajátjaink ellen fognak fordítani minket!
- Tudod mit? - recsegte ingerülten a végzetvadász. - Tényleg így lesz, ha csak ácsorogsz és reszketsz. Fejezd be a gondolkodást, és kezd el járni! Harcolj! Ez az egyetlen megoldás! - Antonius újra hátat fordított és tovább indult.
Barátom szavainak köszönhetően egy pillanatra kiszakadtam örvénylő képzeletem őrült világából, és újra képes voltam erőt venni magamon. Azonnal utána indultam, nem akartam cserbenhagyni, és Hamnirnak is szüksége lehetett ránk.
- Láttátok a véseteket a barlang bejáratának falán? - kérdezte Titusz, miközben utánunk jött. - Azokat a képjeleket felfoghatatlanul régen vésték bele a bazaltba!
- Mi lehet a rendeltetési céljuk? - kérdeztem vissza, mivel tudtam, hogy el kell terelnem a figyelmemet, mert ha nem teszem, akkor az Alvó újra rám zúdítja az a legyőzhetetlen félelemhullámot.
- Csak pár hónapja kutatok a rúna mágiában, és ezek rendkívül ősi rúnák, de azt hiszem valamiféle védő mágiát képviselhetnek. Valami nagyon régről. Több száz, esetleg több ezer évvel korábbról. Valamit őrizhettek itt.
- Attól, hogy valaki bejöjjön ide, vagy attól, hogy valami kimenjen innen? - érdeklődtem tovább. - Egyáltalán mi lehet ez itt? Egy ősi szentély? Netán egy sír? - tettem fel sorra azokat a kérdéseket, amit normál esetben meg sem fordultak volna a fejemben.
- Akármi is legyen - dörmögte Antonius - jobb lett volna, ha örökre eltemetve marad.
Tovább követtük Antoniust a hegy mélyén rejtőző építménybe. Barátom kardjának kéklő fénye sötéten tükröződött vissza a simára csiszolt bazalttömbök felszínéről, és a halvány fényben egy jókora, nyolcszög alaprajzú terem bontakozott ki a feketeségből, amelynek falain további, további trapéz alakú nyílások ásítoztak. Ahogy körülhordoztam tekintetemet megborzongtam. Minden egyes kőből letűnt korok, rég feledésbe merült évezredek hangulata áradt. Végtelenül fiatalnak, aprónak és jelentéktelennek éreztem magam.
A kijáratok méretezésének és alakjának szemlélése közben feltámadt bennem a gyanú, hogy ezt a helyet nem két lábon járó élőlényeknek építették.
Különösképpen megnyugtatott a dolog, mikor a földön szörnyek lábnyomait ismertem fel. Jó volt valami ismerőset is látni, ebben az idegen környezetben.
- Vajon honnan tudták a szörnyek, hogy ez itt van? Hogyan találtak rá erre a helyre?
- Nem ők találtak rá… - válaszolta Antonius fejét csóválva. - Ez hívta ide őket.
A szemközti alagútban ekkor árnyak jelentek meg, amik közeledtek. A közeledőknek fertelmes záptojásra emlékezetőt bűzük volt, ami úgy terült el előttük, mint egy a szemnek láthatatlan bűzfelhő. Amikor a két árny beért a nyolcszög alapú terembe, megvilágította őket a fény.
A két szörnyeteg magasság és élősúly tekintetében nem maradt el attól az albínótól, amivel odafent küzdöttünk meg, s csak óriási erőfeszítések árán győztük le. Ezekből egy is bőven elég volt, nemhogy kettő! Tenyérnyi méretű, fekete mozaikszemük kék csillanások formájában verte vissza Antonius kardjából előtörő, egyre erősödő fényt.
- Szóval az az albínó odafent nem volt még teljesen kifejlődve… - állapította meg barátom, amikor végigmérte a két szörnyeteget.
Néhány gyors pillantást követően én is felmértem, hogy Antoniusnak igaza van. Ez a két förtelmes lény már sokkal jobban kibontakozott, mint az odafenti hadúr. Ahol a hadurat fakózöld, ott ezeket a teremtményeket olyan fehér bőr borította, mint a döglött halak hasát. Ahol annak a fenevadnak a bőre alatt duzzanatok nőttek, ott ezeknek a szörnyetegeknek a testéből áttetsző tüskék meredtek ki. A vállukból, a homlokukból és a fejük két oldalából tejfehér jégcsapokhoz hasonlatos szarvak nőttek. Mellkasuk közepén egy tenyérnyi, gennyedző fekély körül gyűrű alakban elhelyezkedő, ujjnyi hosszúságú csápok vonaglottak. Rettenetesen eltorzul karjuk természetellenesen hosszúra nőtt, amikor lelógatták szinte a kövezetig ért. Az alkarjukat - könyöküktől a csuklóig - tüskékkel teli, üvegesen fénylő, kemény kéreg zárta körül, amely az áttetsző testű barlangi rákok páncéljára emlékeztetett. Viszont az ő bőrükből már hiányoztak azok a kristályszilánkok, amik a többi szörnyben mind felfedezhetőek voltak.
- Ez már jó harc lesz! - vigyorgott Antonius.
- Ez mészárlás lesz! - jajongott kétségbeesetten Titusz. - Nézz csak oda! Nyakékeket viselnek! Mind a ketten nyakéket viselnek! Ezek legyőzhetetlenek!
- Pofa be! - csattant fel Antonius. - Leszedjük róluk a nyakörvüket, és végzünk velük! Max és én majd elbánunk a bal oldalival, ti öten pedig a másikkal!
- Csináljuk! - csattantam fel, s azzal Antoniussal egyszerre rohamoztuk meg a mi szörnyetegünket.
A korábbi, bénító félelem, szinte teljesen elpárolgott elmémből. Nem tudom, hogy mi volt a pontos oka, lehet, hogy Antonius eltökéltsége, vagy talán csak az úgynevezett túlélési ösztön egy jókora adrenalin lökettel dúsítva. Persze mindez tökéletes mindegy volt, hiszen csak az számított, hogy nem vizelem össze magam az árnyékomat látván.
Barátom szemből rontott a szörnyetegnek, hogy lefoglalja, amíg én mögé kerülök, hogy letépjem a láncát. Sajnos ellenfelünk sem volt teljesen hülye, azonnal levette, hogy mire készülünk, és mit sem törődött a rá támadó Antoniussal, inkább felém suhintott a félelmetes fegyverének vágó élével. Mivel beleimet nem szerettem volna a földön látni hátrahőköltem, s a hatalmas fegyver kettő-három arasszal elszáguldott előttem.
- Az ördögbe! - csattantam fel. - Kicsit jobban is lefoglalhatnád, ha azt karod, hogy leszedjem róla azt a vackot!
- Rajta vagyok!
Antonius vállal belerohant a robosztus teremtménybe, mire az végre rá figyelt. A hófehér rém fellendítette fegyverét, és lesújtott vele. Antonius hárított, viszont a támadásban akkora erő volt, hogy önkénytelenül is két lépést hátrált tőle. A szörny fizikai erő terén jócskán felettünk állt és ezt ő is tudta, ezért egy valóságos csapás sorozatot zúdított Antoniusra, ami folyamatos hátrálásra késztette barátomat.
Egy kisebb körívet leírva az ellenfelünk háta mögé kerültem. Siettem, ahogy csak tudtam, mert társamat már csak pár méter választotta el a sarokba szorulástól. Ám mikor már abban a távolságban voltam, hogy felugorjak az undorító teremtmény hátára, az, minta hatodik érzéke segítségével megérezte volna szándékomat és hátra csapott fegyverével. Majdhogynem időben sikerült fékeznem, ezért csupán csak egy újabb átlós sebhellyel gazdagodott a mellkasom.
- Rám figyelj te rohadék! - ordította Antonius, mikor lecsapott az éppen rám figyelő szörnyetegre.
Természetesen a támadás hatástalan volt, hiszen a nyakék tökéletesen tette a dolgát. Vagyis… mégsem! Jobban megnézve Antonius kardja megsebezte a kifejlett albínót! A rúnáktól izzó penge nem csúszott le testről. Persze a sérülés még is csak egy jelentéktelen karcolás volt, de mégis mérföldekkel több volt az eddig elért eredményeinktől. Antonius Woodville birtokában egy közel sem hétköznapi mágikus kard volt. Ezen persze nem volt időnk elmerengeni, mert ellenfelünk nem állt le egy pillanatra is. Barátom visszakézből kapott egy akkora pofont, amitől a fal adta neki a másikat, majd az elfajzott szörnyeteg felém indult meg. Sebes léptei alatt döngött a kövezet.
- Hát jó! Gyere csak! - megindultam vele szembe.
Az első felém tartó csapást kikerültem, majd a fegyver nyelében megkapaszkodva a lény fejmagasságába rántottam magam.
- Fire Dragon’s Crush!
A karomból előtörő sárkányfejet idéző tűzoszlop közvetlen közelről nyelte el az albínó pofáját. Viszont a támadásnak semmi hatása se volt. A lángjaim úgy ölelték körül a szörnyeteg képét, mintha azt egy éghetetlen viaszréteg védené. A következő pillanatban, már éreztem, ahogy egy hatalmas tenyér megragad a derekamnál. Morgolódva szisszentem volna fel, de mire bármit is tehettem volna, már arccal a kövezetben csattantam, néhány méterrel távolabb. Hármat pattantam a kövezeten mire végre egy kis gurulás után sikerült megállnom, viszont ahol meg-megpattantam ott pókhálókat idéző repedések keletkeztek. Ezek után talán érthető is volt, ha enyhén szólva is táncolt körülöttem a terem, amikor felálltam.
Próbáltam időben összeszedni magam, de képtelen voltam. A szörnyeteg már előttem állt, és elindította felém fegyvere tompa végének mindent összezúzó csapását. Hirtelen egy villanást láttam, amit azonnal egy fémes csattanás követett. Antonius állt előttem. Halántékáról a vére végigfolyt az arcán, le egészen álláig, ahonnan aztán a földre csöpögött.
- Szedd össze magad, még közel sem végeztünk!
Némán bólintottam, majd levettem oldalamról a láncomat.
- Gyerünk!
A szörnyeteg most egy oldalirányú, kaszáló támadással próbált eltarolni mind a kettőnket. Antonius félre ugrott, én viszont a helyemen maradtam. Láncomat megfeszítettem, hogy felfogjam vele a csapást. Csodák csodájára a láncom elnyelte a támadás erejét, s megállította a fegyvert. Ellenfelem egy pillanatra leblokkolt, amit én kihasználva a láncom segítségével kifordítottam a kezéből gyilkos fegyverét.
Eközben Antonius már a szörny hátán kapaszkodott és a láncért nyúlt. Az otromba jószág persze észrevette ezt, és barátom után nyúlt megüresedett jobb kezével.
- Nem úgy megy az! - rúgtam a hatalmas kar útjába.
Rúgásom persze nem volt olyan hatással, mint általában, viszont annyi időt nyertem vele, hogy barátom meg tudja ragadni a nyakéket. Ezt követően viszont az albínó ragadta meg Antonius csuklóját, majd annál fogva vágta hozzám. Egymásba gabalyodva repültünk neki a falnak, s értünk földet pont a szörnyeteg fegyvere mellett. Ellenfelünk utánunk vágtatott, majd a fegyvere után nyúlt, hogy azzal végezhessen ki minket. Szerencsénkre a fegyver pontosan olyan távolságban volt, hogy jó messzire el tudjam rúgni azt magunktól. Albínónknak persze nem tetszett ez a húzás, s tüskés alkarjával akart összezúzni minket, ezt megakadályozóan Antonius a kardját magunk fölé tartotta. A pillanatnyi szünetet kihasználva felkerekedtem, s elslisszoltam a szörnyeteg mellett, ám közben láncommal körbefontam annak bal lábát. A lánc pillanatokon belül megfeszült, majd minden erőmet beleadva hatalmasat rántottam rajta. A rántás akkorára sikerült, hogy az albínó pofára esett, ám majdhogynem maga alá temette társamat is.
- Kedves vagy, de nem hiszem, hogy ez lett volna az a halál, amire vágytam! - mondta Antonius nekem, miközben kardjával lemetszette a földre került rém nyakláncát. - És most véged cimborám! - kardja hegyével becélozta a kiszolgáltatott teremtmény tarkóját, de az a halál érintését megérezve magához tért és levette magáról barátomat.
- A fenébe!
Első körből nem sikerült megölnünk, viszont végre megszabadítottuk a nyakörvétől, ami nagy segítséget jelentett a továbbiakban.
Az elfajzott dög eszét vesztve csapkodott mind a kettőnk irányába, mintha nem tetszett volna neki, hogy elvettük tőle a nyakékét. Antonius gyors mozdulatokkal kényszerült hárítani a felé száguldó csapásokat, míg én gyorsan kikerültem azok hatósugarából. Barátomon és az albínón kölcsönösen szaporodtam a kisebb sérülések. Én kivártam a megfelelő pillanatot, mikor a szörnyeteg páros kézzel készül agyoncsapni társamat, és ekkor láncomat ostor módjára használva a fellendülő karok irányába csaptam. A fémkígyó rátekeredett a lesújtani szándékozó karokra, s izmaimat megfeszítve megállítottam a tüskés kezeket. Még egy kicsit rántottam a láncon, hogy ellenfelünk karjait hátra hajlítsam. Több sem kellett Antoniusnak, egy határozott és erőteljes vágással megszabadította a szörnyeteget mind a két karjától és a fejétől is. A fejét vesztett izomkolosszus szép lassan eldőlt, s szinte ömlött belőle az ocsmány olajzöld vére.
Két szusszanás után azonnal a többieket kezdtük keresni a teremben, ami ugye nem volt nagy kihívás, egy tökéletesen üres teremben. Már csak Titusz és az ujjhiányos mágus volt életben, de az utóbbi se túl sokáig. Pont szemtanúja voltam, ahogy a nyakék nélküli ellenfelük fegyverének pörölyszerű fejével összezúzta az idegen mágus fejét, majd Titusz felé csapott.
- Fire Dragon’s Tail!
A sárkányfarok tűzoszloppal még éppen időben elértem Tituszt, és igaz kicsit megpörkölvén őt, de félrelöktem a halálos csapás elől. A hatalmas fegyver könyörtelenül csapódott a kövezetbe, amiből apró kőszilánkok röppentek a levegőbe pár másodperc erejéig.
- Max! - szólt rám Antonius, és mire észbe kaptam már elrugaszkodott a vállamról.
- Csak tessék! - csaptam utána öklömmel, plusz erőt adva könyököm lángoltatásával, hogy Antonius nagyobb sebességgel repüljön a megmaradt szörny felé.
A hatalmas monstrum fegyverét teste elé kapva próbált védekezni, de mindhiába. Antonius rúnakardjának képtelen volt ellenállni. Barátom a szörny mögött ért földet, majd a következő pillanatban az albínó mellkasán hatalmas seb nyílt fel, mialatt fegyvere kétfelé esett kezében.
Természetesen mindezt én sem néztem végig tétlenül, ez idő alatt elértem a súlyosan megsebesült ellenfelünkig, s alig fél lépéssel előtte megálltam, lábaimat szétvetettem, lángoló karjaimat hátra lendítettem.
- Fire Dragon’s Bazooka!
A támadást pontosan a mellkasába kapta, de a várakozásaimmal ellentétben a nagy erejű lángok nem tépték cafatokra, viszont messzire repítették, egészen a falig, amibe becsapódva lezuhant egy lyukba, aminek ottlétét eddig észre sem vettem. Azonnal a lyuk pereméhez rohantam, s lenéztem a mélybe. A lyuk legalább öt-hat méter átmérőjű lehetett, míg a mélysége meglehetett nyolc méter is. A fala szinte tökéletesen sima volt. Ekkor a lezuhant förtelem morogva felkelt.
- Mi a sz…?! - szisszentem fel.
- Ott már jó helyen lesz! Onnan már nem jön ki! - lépett mellém Titusz.
- Lemegyek és megölöm! - recsegte Antonius.
- Egy frászt mész le! Most Hamnir mester után kell menünk! Már közel lehet az Alvó.
- Hm, lehet ezek voltak a testőrei.
- Áh! Az ördögbe is! - fakadt ki keserűen Antonius. - Miután megöltük azt az Alvót, ez következik! Ne is akarjatok lebeszélni róla!
- De csak az után!
- Induljunk tovább! - intettem a többieknek, miközben a tovább vezető alagút irányába fordultam, ahonnan ezek a szörnyek jöttek.
Hirtelen tompa neszezés zaja hallatszott a terem falain túlról. Valahol a közelben bőrcsizma - vagy bakancs talpak csoszogtak a járólapokon. Hiába figyeltünk mind a hárman, a terem kőfalai között össze-vissza verődtek a visszhangok, ezért nem tudtuk megállapítani, hogy a zajok melyik irányból érkeznek.
- Ki van ott? - kiáltotta Titusz, mialatt nyugtalanul forgatta fejét. - Mutasd magad!
Mindaz a félelem, amit a szörnyekkel vívott összecsapás elnyomott a lelkemben, egyszerre feltámadt, és szétömlött belsőmben. Tarkómon és alkaromon felmeredtek a szőrszálak. Tudván tudtam, hogy hányadán állunk: ezek az albínók csupán a szolgálói, vagy a testőrei voltak annak a félelmetes hatalmat birtokló teremtménynek, amelynek elpusztításának érdekében lemerészkedtünk a bánya mélyére, ebbe az évezredek óta eltemetett építménybe. Tudván tudtam, hogy még szembe kell nézni a szörnyek urával, a mesterrel, egy olyan lénnyel, aki képes eltorzítani mind az alattvalói elméjét, mind a testüket.
Újabb csosszanás hallatszott, aztán egy sötét alak bukkant elő a terem távolabbi falain sötétlő nyílások egyikéből. Mind a hárman szembefordultunk vele, és felkészültünk a legrosszabbra. A jövevény hamarosan belelépett Antonius kéklő kardjának fénykörébe, és mi megpillantottuk az arcát…
- Hamnir mester! - kiáltotta felindultan Titusz. - Hát élsz!
- Legyetek üdvözölve, barátaim - válaszolta vonatottan beszélve Hamnir. - Tartsatok velem, és valósítsuk meg együtt az álmainkat!
Dermedten bámultam, s hirtelen észrevettem, hogy legjobb barátom nyakában aranyló fénnyel meg-megcsillan valami.

Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Kedd Jún. 19, 2012 4:14 pm

Spoiler:
 


Szörnyvadász
XVIII. fejezet


Titusz hangosan, elgyötörten felnyögött. Antonius egyetlen szót sem szólt, csak állt és figyelt. Én pedig halk fenyegető morgást hallattam, nem akartam felismerni azt, ami már nyilvánvaló volt.
Hamnir szinte nesztelenül, álmatag léptekkel közeledett felénk. Mozdulatainak lassúsága miatt úgy tűnt, nem is a kövezeten jár, hanem kísértet módjára, a levegőben lebegve sodródik előre. Hamarosan széttárta karját, és ünnepélyes hanghordozással megszólalt:
- Szívből sajnálom, hogy a fogadtatásotok ennyire erőszaksora sikerült, de hát már annyi társunkat megöltétek, hogy az Alvó úgy érezte, veszélyben az élete. Így aztán igyekezett megvédeni magát.
- Hamnir mester! - csattan fel riadtan Titusz, és lépett egyet. - Mit művelt veled az az átkozott? Azonnal vedd le a nyakéket!
Hamnir felemelte a jobbját, és megtapogatta a nyakára tekeredő aranyfonatot.
- Ez a legnagyobb megtiszteltetés, amelyben engem valaha részesítettek - válaszolta elégedetten mosolyogva. - Büszkén viselem.
- Vedd le, vagy örökre átkozott leszel! - kiabálta nekitüzesedve Titusz, akinek arcát színezte a harag, de szemében a bánat könnyei csillogtak. - Az ott a gonosz mocska! Harcolj ellene!
- Rám nézve nem jelent semmiféle veszélyt - felelte a legteljesebb lelki nyugalommal. - Az Alvó…
- A kórság vigye el az Alvót! Vedd le, de rögtön! - ordította közbe Titusz, azzal kezét a nyakék felé nyújtva rávetette magát Hamnirra.
Hamnir az emberi szemnek követhetetlen gyorsasággal előrántotta hátáról az oda szíjazott fejszéjét, és lesújtott Tituszra. A fényesen csillogó vágóél úgy hatolt át a tábornok mellvértjén, és úgy hasította ketté a bordáit, mintha csak papír és gallyak kerültek volna az útjába. Titusz hanyatt zuhant, és mire leterült a bazalt járólapokon, már halott volt.
- Rám nézve nem jelent semmiféle veszélyt - ismételte Hamnir ugyanolyan higgadtan, mint az imént.
Antonius és én szótlanul bámultok őt, mialatt aprólékos gondossággal tisztára törölte a fejszéjét Titusz ruhájába. Aztán az ujjasa mélyéről előhúzott két másik nyakéket, felemelte a fejét és az ékszert felénk nyújtva beszélni kezdett:
- Az Alvó nem óhajt megölni titeket. Ti erősek vagytok. Kincset érő harcosok, így roppant hasznosak lesztek a jövő ütközeteinek során. Vegyétek fel, és csatlakozzatok hozzánk!
Szomorúság és fájdalom tépte a szívemet, hogy idáig jutottunk. Legjobb barátom átállt annak a teremtménynek az oldalára, aminek elpusztítására érkeztünk. Lehunytam a szemem, és lehorgasztottam a fejem. Ennyire letört még sohasem voltam, még édesapám és Arthur halálakor se.
- Hamnir… - dörmögtem, majd részben szigorúan, részben pedig haragosan folytattam: - Hamnir, vedd le a nyakéket! Tépd le magadról! Harcolj! Küzdj az Alvó ellen! Vezetőnek születtél, nem rabszolgának!
- Még most is vezető vagyok - közölte büszkén. - Egy vezető, aki egy hatalmas és jóságos isten szolgálatába szegődött. Fogadd el a nyakéket, Max, és magad is meglátod!
- A pokolba az Alvóval! - recsegtem. - Nekem nincs uram! Nekem nem parancsol senki. Sem ember, sem démon, sem istenek! - Lassan felemeltem a fejem és vészjósló pillantásokkal méregettem barátomat, és rekedt hangon ráförmedtem: - Most pedig tépd le a nyakadból!
- Hallgass rám, Max! - kérte szinte barátságosan, de a következő pillanatban a szemében fellángolt a vakbuzgó hívők tekintetében lobogó tűz. - Romlásnak indult az emberiség, és nemsokára a saját mocskába fog belefulladni, ha nem teszünk semmit! Az embereknél intelligensebb és erősebb fajok várják a megfelelő pillanatot. Keleten bestiák, a föld alatt a skavenek, a tengereken pedig te magad is jól tudod, hogy a villámpengéjűek portyáznak! Csak a pillanatra várnak, mikor kellően gyengék leszünk. Viszont ez a csodás nyakék erőt ad, Max. Legyőzhetetlenek leszünk általa. Semmi sem állhat az utunkba. Ha a szörnyek a rabszolgáink leszek, ha ők fogják nekünk kibányászni az ércet, ha ők fognak dolgozni az öntödékben és kovácsműhelyekben, mi annál is hatalmasabbak leszünk, mint amilyenek valaha voltunk!
- Hamnir… - mormoltam bánatosan, de barátom nem hagyta magát félbeszakítani, lázas izgalommal folytatta:
- Az Alvó azért állította elsőnek maga mellé a környék állatait és szörnyeit, mert azok agya egyszerű, és könnyen irányítható. Csakhogy egy szörny birodalom még az ő lángelméjű, bölcs irányításával sem állat fent sokáig. Az ostoba lényeknek csupán a legalapvetőbb, legegyszerűbb mesterségeket lehet megtanítani. - Lépett egyet előre, és tovább beszélt: - De az emberek… az emberek népe káprázatosan tehetséges. Mi nem rabszolgák leszünk, hanem egyenrangú társak, akik egyenlően osztozunk a közös sorsunkban. Az Alvó akkora erőt, akkora hatalmat, és annyi bölcsességet adhat nekünk, hogy azt most még el sem tudjuk képzelni! És cserébe csupán annyit kér, hogy ajándékozzuk meg a testvéreinket egy-egy nyakékkel, és juttassuk el a gyermekeit népünk valamennyi városába.
- A gyermekeit? - horkant fel Antonius.
- Hát nem láttátok őket idefelé jövet? - kérdezett vissza Hamnir. - A szörnyek mostanra már valamennyit előkészítették az utazáshoz. - Ismét felém nyújtotta a kezét. - Fogadjátok el az ajándékot! Ha felveszed, minden kételyed, minden rosszkedved, minden félelmed úgy foszlik szét, ahogy a hajnali köd a kelő nap sugaraitól. Minden rossz érzésed eltűnik, és a helyükre áldott békesség költözik. Soha többé nem leszel haragos. Fogadd el! Csatlakozz hozzánk!
Közelebb szökkentem, és kivertem Hamnir kezéből a nyakékeket, amelyek elrepültek, majd halkan csilingelve még távolabbra csúsztak a kövezeten.
- Nem - morogtam vészjóslóan. - Inkább neked kéne észhez térned!
Hamnir megcsóválta a fejét; látszott rajta, hogy valójában és őszintén sajnálkozik.
- Ebben az esetben, drága barátom - mondta egy mély sóhajtás kíséretében -, attól tartok, hogy meg kell halnod!
Jószerével még el sem hallgatott, amikor elképesztő gyorsasággal, és szinte mellékesen - ahogy az ember lecsap egy legyet - előrevágott a fejszéjével, és kis híján eltalálta a nyakamat.
Átkozódva szökkentem hátra. Antonius is hátrébb táncolt. Noha Hamnir nem rejtette véka alá szándékait, támadása teljességgel váratlanul következett be. Az elmúlt évek tapasztalatai során jól megtanultam, hogy a támadásokat általában figyelmeztető jelek előzik meg: dühödt kiáltások, fenyegető mozdulatok, vagy a támadó szemének haragos villanása. Ám Hamnir csapását megelőző pillanatokban ezek egyikét sem lehetett felfedezni.
Barátom ismét előrelendítette a fegyverét, éppoly közönyösen, mint az imént. Ezúttal már hamarább kitértem fejem felé süvítő fejsze útjából, és ismét hátráltam néhány lépést.
- Ne csináld ezt, Hamnir! - recsegtem, és aggodalmasan ráncoltam a homokomat. - Nem akarok ártani neked!
- És én sem akarok ártani neked - válaszolta nyugodtan Hamnir, és ismét lesújtott. - De egy valamit meg kell értened. Ha nem fogadod el a nyakéket, nincs más választásom. Aki nincs velünk, az ellenünk van.
Folyamatosan hátráltam, és kerülgettem a nekem szánt csapásokat, de egyiket sem viszonoztam. Gyászos hangulat telepedett rám. Kezdtem azt érezni, hogy ezt a csatát nem nyerhetem meg. Ha megölöm a legjobb barátomat, az nem győzelem, hanem csapás lesz számomra, ha pedig ő végez velem, akkor… Bele sem mertem gondolni a következményekbe. Fogalmam sem volt Róla, hogy Antonius hogyan vélekedhet. Úgy éreztem csak azért nem avatkozott közbe, mert Hamnir az én barátom és elsősorban nekem kellett megoldanom ezt a problémát, nekem volt jogom döntenem. Ám tudtam, ha nem vágok vissza, akkor hamarosan nem is leszek rá képes, hiába zabáltam tele magam tűzzel, az erőm egyszerűen szivárgott a testemből. Az elmúlt napok mindennél jobban megterheltek, és a szüntelen harcok utóhatása ekkor érződött igazán.
Velem szemben Hamniron nem látszott, hogy kicsit gyengül, fáradt, vagy esetleg lassult volna.
- Leszedhetném róla a nyakörvet… - morogta Antonius.
- Ezt a harcot nekem kell megvívnom! - Hamnirra pillantottam, és hozzátettem: - De főleg neki!
Antonius biccentett, majd lecövekelt és tétlenül várakozott, bár ez nagyon nem volt az ínyére. Én időközben hátrafelé lépkedve lassan megkerültem a termet, miközben Hamnir jeges nyugalommal, kérlelhetetlenül nyomult utánam.
- Küzdj ellene, kalmár! - suttogtam letörten. - Harcolj, te átkozott! Rázd le magadról az Alvó átkát! Te vagy a legokosabb ember, akit valaha ismertem. Hát nem látod, hogy mit művel veled? Hát nem érzed rajta a gonosz bűzét?
Válasz helyett Hamnir keresztbe kaszáló csapást indított. Éppen csak idejében állítottam meg a hasam felé suhanó acélfejet, a láncom segítségével.
- Hát nem emlékszel, hogy mit tett Fregával? - kérdeztem. - Te is olyan akarsz lenni, mint a jegyesed?
Hamnir homloka ezer ráncba szaladt, de néhány pillanattal később kisimult.
- Ha akkor tudtam volna, amit most tudok - válaszolta -, boldogan csatlakoztam volna Fregához.
- Ez a te istened megszállta, és erőszakkal elvette tőled az apád céhét - próbálkoztam újabb érvekkel. - Ártatlanokat gyilkoltatott halomra. Ezek után hogyan vagy képes mellé állni?
- Azért tette, mert nem voltunk hajlandóak meghallgatni a szavát - felelte békésen, szinte derűsen Hamnir. - Azt tette, amit tennie kellett. Mert az öröm és az élet csakis azoknak jár, akik hallgatnak rá és engedelmeskednek neki.
- Mióta vagyunk barátok, kalmár? - kérdeztem, miután vettem néhány mély lélegzetet. - Hányszor harcoltunk vállt vállnak vetve? Hányszor ittuk együtt magunkat ájult részegre? Hányszor osztoztunk meg együtt a zsákmányon, hányszor vitatkoztunk nagy dolgokon, vagy éppen jelentéktelen semmiségeken? - a lelkemben tomboló érzelmek miatt hangom többször is elcsuklott. végül hatalmasat sóhajtottam és hozzátettem: - Mi jelet számodra nagyobb örömet, Hamnir? Mindaz, amit mondtam, vagy pedig, hogy a jövőben rabszolga leszel?
Hamnir hallgatott, arca zavarodottságot tükrözött. Egyre ritkábban egyre gyengébben, és egyre pontatlanabbul sújtott felém.
- Ez az, kalmár! Jól csinálod! - kiáltottam megrendülten. - Harcolj ellene!
Hamnir hirtelen mozdulatlanná dermedt. Csapásra emelt fejszéje a válla felett lebegett, mintha belefagyott volna a levegőbe. A vonásain uralkodó kifejezés arról árulkodott, hogy háború dúl a bensőjében.
- A harcnak semmi értelme - mondta valósággal fuldokolva. - Mi csak ketten vagyunk, míg őt ezrek támogatják. Mi gyermekek vagyunk, ő örökké való. Mi ostobák vagyunk, ő végtelenül bölcs. Ha letépem magamról a nyakéket, százak ugranak érte, hogy készségesen felvegyék. Amit én teszek, fikarcnyit sem számít. Az emberiség máris elveszett…
- Nem, nem vesztettünk! - üvöltöttem. - Vedd le azt az átkozott nyakéket, és együtt fogjuk elpusztítani az Alvót!
Barátom szomorúan megcsóválta a fejét, és keserűen válaszolt:
- Az Alvót senki sem pusztíthatja el. Ahhoz ő túlontúl erős. Túlontúl öreg.
- Miféle ember vagy te, Hamnir? - recsegtem. - Képes vagy veszni hagyni a céhedet és a népedet? Képes vagy harc nélkül feladni?
Valószínűleg rossz érvvel hozakodtam elő, mert Hamnir arcizmai hirtelen elernyedtek, a vonásaira ismét nyugodt kifejezés költözött, majd villámgyorsan lesújtott a fejszéjével. Ezúttal számítottam a támadásra, és még idejében hátraugrottam.
- Azzal tudom megmenteni a céhemet, ha engedelmeskedek neki - közölte ekkor Hamnir. - Ha szembeszállunk az Alvóval, az utolsó szálig megsemmisülünk. Csakis akkor maradhatunk életben, ha hűségesen követjük őt.
- Csakhogy nem lesz saját akaratunk - mordultam fel, és undorodva kiköptem. - És nem lesznek saját gondolataink! Hát ezt a sorsot szánod a céhednek?
- De élni fogunk! - mondta határozottan Hamnir, majd ismét lesújtott.
Láncom segítségével hárítottam a nyakamnak szánt csapást, és távolabbra hátráltam. Harag és keserűség tombolt bennem, tépték, marcangolták a szívemet. Nem mondhattam öregnek magam, de megéltem pár dolgot, mégis ez volt a valaha legnagyobb kín, amit át éltem.
Titusz tetemének a közelében jártunk, mikor már nem volt tovább.
- Lassan az utolsó esélyeidet is eljátszod, kalmár! - fröcsögtem ingerülten. - Vedd le a nyakéket, vagy meghalsz!
Magabiztosnak és eltökéltnek próbáltam mutatni magam, de a belsőmben dúló háború miatt közel sem volt egyértelmű, hogy a párharcból ki keveredik ki élve. Imbolyogva hátráltam, és már alig tudtam megakadályozni, hogy barátom észbontóan gyors csapásai elérjék a testemet. Lassan kikerültem a fiatal tábornok holttestét, míg Hamnir közönyös képet vágva, vadul megsuhogtatta a fejszéjét. Viszont mikor belelépett a Titusz körül terjengő vértócsába, megcsúszott a talpa.
Azonnal kihasználtam a kínálkozó alkalmat. Kicsavartam barátom kezéből a fegyverét és magamhoz vettem azt. Hamnir lépett egyet hátra, az arcán továbbra sem lehetett felfedezni semmiféle érzelem jelét. Birkózó módjára vetődtem rá, és hanyatt taszítottam őt, majd a következő pillanatban már a lábam szétvetve, lovagló ülésben ültem barátom hasán. Balommal letéptem, és elhajítottam a nyakéket, aztán a fejszét magasba emelve, fenyegetően bámultam Hamnir arcába. barátom nyugodtan pislogott fel rám, és mélyet sóhajtva megkérdezte:
- Hát akkor te fogsz megölni, Max DeLuise? Annak idején esküt tettél, hogy addig fogsz védeni engem, amíg egyikünk meg nem hal.
Leírhatatlan fájdalom hasított belém, olyan, amihez hasonlót, soha sem éreztem. Kitépték, feldarabolták és elégették a szívemet ugyan abban a pillanatban.
- És kudarcot vallottam… - nyögtem fuldokolva. - Te már halott vagy! - Azzal keményen összepréseltem két fogsoromat, és legjobb barátom mellkasába vágtam a fejszét. Hamnir hörögve vonaglott, a gerince úgy megfeszült, hogy a törzse engem megemelve, felívelt a kövezetről, aztán egész testében elernyedt, és mialatt elcsendesedve feküdt, gyorsan üvegesedő szeme vakon meredt a semmibe.
Lassan lehorgasztottam a fejemet, és annyira előredőltem, hogy majdnem ráborultam barátom holttestére. Fájdalmamban és szégyenemben ordítani tudtam volna, de egy árva nyögés sem tudta elhagyni a torkomat. Arcomról a friss vért könnyeim kezdték lemosni. Egyszerre kavargott előttem az összes közös emlékünk, az összes közös harcunk, az összes vitán, az összes boldog pillanatunk. Ő volt az egyetlen ember, akiben igaz barátra leltem, akivel megannyiszor vittük vásárra a bőrünket egymásért. Testvérem helyett volt a testvérem, és én megöltem. Lelkem milliónyi apró darabra szakadt minden pillanatban, újra és újra.
- Ne nézz rám! - mordultam megdöbbenten álló Antoniusra, és vérfoltos arcomat tenyereimbe temettem. - Ne nézz rám, vagy azonnal végzek veled is!
Antonius némán távolabb botorkált, és magamra hagyott a fájdalmammal.
Hosszú percek teltek el, mire leküzdöttem a minden elképzelhetőnél nagyobb fájdalmat. Végül bizonytalanul, de sikerült felállnom, és megszólaltam:
- Rendben. Menjünk, és zárjuk le az ügyet.
Odaballagtam az egyik társunk holttestéhez, és a zsákjából előkerestem egy tekercs kötszert. Amint elkezdtem ellátni a friss sebeimet már el is indultam afelé a kijárat felé, amelyen keresztül Hamnir érkezett be a terembe. Antonius, némán felzárkózott mögém. Egy szót sem szólt, tudta, hogy most jobb, ha nyugtot hagy nekem, elvégre már ő is élt át hasonlót.
A trapéz alakú ajtó keretén ugyanolyan ősrégi képjelek sorakoztak, mint amilyeneket a külső falon, a főbejárat körül fedeztünk fel. Immáron biztos voltam benne, hogy a mágikus őrzőket azért vésték fel, hogy idebent tartsanak valamit.
Amikor az ajtóhoz értünk furcsa, emlékszerű képek kezdtek bevillanni előttem. Jól tudtam, hogy ezek nem az én emlékképeim, hanem azé az istenverte rohadt Alvóé. Nem értettem, hogy mit akarhatott az emlékei megmutatásával, de biztos nem érte el nálam a kívánt hatást. Immáron csak meg akartam ölni a férget, eszem ágában se volt mellé állni, vagy megkegyelmeznem neki, legyen bármilyen szomorú az élete, vagy bármilyen nemes a célja. Csak meg akartam ölni kis szarházit.
Az emlékképei alapján, mikor még fiatal volt, s csupán néhány tucatnyi rabszolgája volt, itt ezen a helyen csapott össze az ellenségeivel, akik végül legyőzték, s mágikus láncok valamint rúnák segítségével megbéklyózták. Akkor ezen a helyen még nyoma sem volt annak a hatalmas hegynek, aminek a gyomrában a Gyémántszem céh bújik meg, még végtelen pusztaság volt a táj. Mivel akkoriban az Alvó fiatal volt, nem volt eléggé erős, hogy kiszabaduljon, de ellenségei sem tudták őt elpusztítani, ezért egy hatalmas templomot építettek köré, amit örök börtönének szántak. A templomot rúnákkal és minden más erősebbnél erősebb mágiákkal vértezték fel, ami bent tarthatta az Alvót. A templom remekül szolgált, de az a titokzatos és hatalmas faj, akik ide bezárták őt, biztosra akartak menni és ide emelték ezt a hatalmas hegyet is, hogy több tonna föld és kő zárja el végképpen a világ elől. Teltek-múltak az évszázadok századok. Az Alvót legyőző faj nyomtalanul eltűnt, amit követően megszámlálhatatlanul sok évvel később egy földrengés rázta meg a környéket. A rengés elnyelt egy értelmes szörnyet, s valami úton módon az addig bolyongott a földalatti ősöreg járatokban, amíg el nem ért a templom közelébe. Az évszázadok alatt az Alvót foglyul ejtő varázslatok meggyengültek, így az uralma alá hajtotta a szörnyeteget. Magához hívta a szörnyet, aki kapott egyet a nyakékekből. Ezeket a nyakékeket az Alvó még fiatal korában készítette, arra a célra, hogy szolgái legyőzhetetlenek legyenek, és nem mellesleg általuk bármilyen távolságból irányítani tudja őket. Ezért történt, hogy óvatosságból a nyakékeket is az Alvó mellé zárták. A titokzatos faj nem merte megkockáztatni, hogy valaki véletlenül felvegye a nyakéket. Mindenesetre az a szörny talált egy kiutat és elvitte két fajtársának a nyakéket, ők lettek a három albínó. A többi környező élőlényt csupán az idő által tönkretett nyakékek maradványaival fertőzték meg, azok voltak a kristályszerű képződmények a bőrükben. Ezek nem voltak olyan erősek, mint az ép nyakékek, de az állatok esetében ez is megtette. Néhány évvel később pedig eljutottunk napjainkig…
Sokáig botorkáltunk, mire végleg abbamaradtak az emlékképek. Erősen imbolyogva sétáltunk a folyosón, aztán felballagtunk egy meredek feljárón, amely egy tágasabb folyosóba torkollott. Ahogy lassan, óvatosan haladtunk előre, egyre erősebb, kísértetiesen fehér vett minket körül, míg az orrunkat romlott tej szagához hasonlatos, émelyítő bűz ostromolta. A folyosó belső oldalában boltívekkel keretezett ajtók sorakoztak. Antonius benézett a hozzánk legközelebb esőn, de nem sokáig szemlélődött, mert hirtelen erős hányinger tört rá, és visszahátrált. Szememet résnyire vonva én is bekémleltem.
Az ajtón túl elterülő, jókora termet a padlótól a mennyezetig megtöltötte valami, amit első ránézésre áttetsző aludttejnek véltem, amit néhány órára a tűző napon felejtettek. A beteges fény, illetve a gyomorforgató bűz ebből a hatalmasan duzzadozó, kocsonyaszerű anyagból eredt. Opálosan fehér mélyén apró, zöld kisülések táncoltak. Hajókötél vastagságú, hófehér csápok bukkantak elő belőle, amelyek petyhüdten nyúltak el a kövezeten, bár olykor megrándultak, és lustán odébb siklottak. A bűzlő anyagból elburjánzott, golyvaszerű kinövések, illetve formátlan duzzanatok nőttek, és a felszínét szinte mindenütt sűrű egymás mellett álló, vastag és fehér szálak egész erdeje borította, amelyek összességében nézve teljesen megőszült szőrzetre emlékeztetett.
A ritkás ködfelhő módjára átlátszó masszába bámulva felfedeztem egy, a terem átellenes végében álló ajtót. A nyílás előtt hatalmas kőlap összetört darabjai hevertek a jól láthatóan eleven kocsonya alá temetve. A jelek arra utaltak, hogy az undorító anyag a szemközti falon túlról érkezve bezúzta az ajtót, aztán pedig addig növekedett, amíg teljesen betöltötte a teret.
Immáron az én gyomrom is felfordult, mire gyorsan befogtam az orromat, de még a számít is eltakartam.
Antonius belépett az átjáróba, és bakancsa orrával megbökdöste a fehér anyagot. A ruganyos felszín megremegett, akár a kocsonya, továbbá azon a környéken, ahol Antonius hozzáért, a szőrszerű szálak úgy hajladoztak, ahogyan a búzamező ring a szélben.
Nem tudtuk, hogy mi lehet az, és nem is tartottuk túl fontosnak, ezért inkább tovább indultunk. Rövidesen kiderült, hogy a következő termet is teljesen betöltötte az áttetsző, titokzatos anyag, amely úgy szorult a helységet határoló kőfalakhoz, ahogyan egy sűrű mézzel teli zsák szorulna a deszkákhoz, ha valaki begyömöszölné egy, a kelleténél szűkebb szekrénybe. A hosszú csápok úgy hevertek a kövezeten, mintha döglött kígyók lettek volna, és ennek a helységnek a távolabbi falában is volt egy betört ajtó.
Újabb és újabb termek mellett haladtunk el, amelyek mindegyikét csordultig töltötte a hátborzongató látványt nyújtó, csápokkal teli massza. hamarosan rájöttem, hogy az alagút egy hatalmas kört ír le egy építmény körül, és ez az építmény volt az a bizonyos templom. Körülbelül a folyosó felénél jártunk, mikor elértünk egy lejáróhoz, amely a fenti járattal merőlegesen, a kör középpontja felé vezetett. Itt még erősebbé vált a riasztó fehér fény, de mit sem törődtünk vele, azonnal elindultunk lefelé. Hirtelen minden korábbinál dermesztőbb rettegésroham tört rám, úgy éreztem, hogy ereimbe jeges víz csordogál, ám mégsem lassítottam, a haragom és dühöm erősebb volt, mint az Alvó keltette félelmem.
A lejáró alján egy újabb trapéz formájú ajtó fogadott minket, amelynek kerete szemet bántóan erős, zöld fénnyel ragyogott. Átóvakodtunk a nyíláson, aztán a döbbenten lecövekeltünk, mialatt a bűz okozta kínokkal küzdöttünk. A bűz valósággal letaglózott minket, de az elénk táruló látványhoz képest még ez volt a kisebbik rossz.
Körülbelül ötven lépés átmérőjű, kör alaprajzú csarnok szélén álltunk. A kövezeten szerteszét szóródott kőtörmelék feketéllett. A mennyezet pedig… A hátamon végigfutott a hideg, s egy belső hang arra buzdított, hogy meneküljek. A mennyezetet ugyanaz a kocsonyaszerű valami borította el, amely elfoglalta a fenti termeket. A súlyos massza letépte a helyükről és magába zárta az eredeti födémet alkotó, hatalmas bazalttömböket, amelyek így a hullámzó felületű anyagba ragadva lebegtek a padozattól két-három embernyi magasságban. És a fehér kocsonya közepén lecsüngő, tölcsér formájú kitüremkedés végén ott függött az Alvó…
Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ezt a teremtményt kerestük. Nem lehetett más. Úgy nézett ki, mint egy természetellenesen óriásira nőtt imádkozó sáska. Tökéletesen mozdulatlanul csüngött a levegőben, a feje és lábai ernyedten lógtak - valószínűleg aludt. Akár halott is lehetett volna, csakhogy a rettegést és őrületet gerjesztő aura úgy áradt belőle, ahogyan egy gleccserből terjed szét a jég fagyos lehelete.
A külseje alapján az Alvó valaha egyszerű rovar lehetett, ám az idő és a sötét erők jóvoltából sokkal, de sokkal ocsmányabb teremtménnyé alakult. Hófehér, áttetsző páncélzatán keresztül nem csupán szintén fehér, barázdált izmait lehetett látni, de még a meghajlított üvegcsövekhez hasonló ereiben keringő, sűrű folyadék áramlását is. Rézsútosan lebegő teste alatt nyolc hosszú, üvegszablyákra emlékeztető, éles és hegyes láb lógott. Felül páncéltaréjjal védett fejének elején és két oldalán tíz éjfekete szem sorakozott egymás mellett, majdnem teljes körívet alkotva, míg feje alján két hatalmas, borotvaéles csáprágó meredezett a kövezet felé. A tarkója mögül vagy féltucatnyi, hosszú csáp emelkedett ki.
A lény fatörzs vastagságú tora valami úton-módon a kocsonyás mennyezethez kapcsolódott, de hogy egészen pontosan hogyan, azt nem láttam. Először azt gondoltam, hogy úgy kapaszkodik bele, mint a denevér a faágba. Aztán, mikor újult erővel söpört rajtam végig az iszonyat, hirtelen ráeszméltem, hogy a fehér anyag az Alvó testének része. Megértettem, hogy a gusztustalan kocsonya, amely szétterjedt a kőfolyosó mentén lévő termekben, és amely az idővel olyan nehéz lett, hogy leszakadt alatta a födém, nem más, mint a teremtmény irtózatos méretűre duzzadt potroha. Antonius és én nem derítettük fel a templom minden zegét-zugát, ezért elképzelésünk se lehetett, hogy mégis hány fenti szintet árasztott el a massza. Azt viszont gyanítottam, hogy miden bizonnyal a világ legnagyobb testű élőlényét láttam.
Lassan körbepásztáztam a helységet, és felfedeztem, hogy mennyezetről további, különös valamik lógnak, kisebb-nagyobb, áttetsző zacskók, amelyek összevissza tekeredő, köldökzsinórhoz hasonlatos kötélszerűségek végén dagadoztak. Rövidesen ráeszméltem, hogy odafont ugyan ilyen külsejű, csupán nagyobb zsákokat láttam. A belsejükben fakó, szögletes testű lények lapultak összegömbölyödve, amelyek fején tíz mozaikszem sötétlett. Tudtam, hogy mit látok: az Alvó gyermekeit. Kifejletlen lárvákat, amik az emberiség s egyben a világvégét hordozzák magukban…
Az Alvó meg sem moccant, nem adta tanújelét, hogy észrevett volna minket. És mégis jobban rettegtem tőle, mint bármelyik hús-vér teremtménytől, amellyel valaha összeakadtam. A fejem búbjától a lábujjam hegyéig zsibbasztó rettegés áradt végig a testemen, amely teljesen megbénított úgy a tagjaimat, mint az akaratomat. Egyetlen lépésre se futotta már az erőmből.
Velem ellentétben Antonius nem állt meg, viszont lelassított, és előre görnyedve, küszködve araszolt előre, mint amikor valaki viharos széllel szemben szalad.
- Küzdj ellene, sárkányölő! - sziszegte a fogait összepréselve. - Kifogyott a szolgákból. Most az egyetlen megmaradt fegyverét veti be ellenünk.
Moccanni sem bírtam, még lélegezni is alig. Biztosra vettem, hogy ha közelebb megyek a lényhez, akkor az felzabálja az agyam - sőt valószínűleg máris harapott belőle egyet-kettőt. Biztosra vettem, hogy ha nem menekülök el, akkor úgy végzem, mint a Gyémántszem céh bent rekedt tagjai. Minden gondolatomtól és akaratomtól megfosztott rabszolga válik belőlem, amit a sötét erők által megrontott erők kénye-kedve szerint fog ugráltatni. És ez az egész Antonius hibája lesz, mert ő nem árulta el, hogy miféle módszerrel áll ilyen jól ellen az Alvónak. Az önző rohadék csak magának akarja a dicsőséget. Egy szempillantás alatt feltámadt bennem a düh.
- Tudod mit, Antonius? - csattantam fel ingerülten. - Küzd ellene te, ha nem vagy hajlandó segíteni! Te vagy a végzetvadász! Neked kell az a rohadt dicső halál!
Antonius megtorpant, félig hátrafordult, és mialatt a válla felett fenyegető pillantást vetett rám, gúnyosan visszavágott:
- Mit karattyolsz? Azt sem tudod, hogy miről beszélsz, te kis szaros! Már azt sem tudom, hogy miért mentettem meg ott a dombon azt a nyomorult életedet. Még magadra sem tudsz vigyázni, nyomorult nyápic.
Úgy fojtogatott a harag, hogy alig tudtam megszólalni.
- Nyomorult nyápic? - hörögtem gyűlölködve. - Van pofád nyomorult nyápicnak nevezni azok után, amit összeküzdöttem a rohadt céhetekért, ami olyan gyenge, hogy egy falka szörny kikergeti őket egy erődből?
Antonius immáron teljesen szembe fordult velem, és az Alvóról megfeledkezve ordította:
- Sohasem lett volna szabad ragaszkodnod egy hülye fogadalomhoz! Fogalmam sincs, hogy Hamnir miért kérte egy ilyen taknyos mosogatórongy segítségét. Nem tudom mit látott benned. Az viszont biztos, hogy csak a terhemre voltál! Minden kibaszott második lépésem után vissza kellett fordulnom, hogy megmentsem a lószaros életedet. Már rég el kellett volna vágnom a torkodat, hogy befogjam azt a nagy pofádat.
- Azt hiszed, hogy ez nekem olyan nagy kaland volt? Azt hiszed, hogy egy vadidegen céhért kockáztatni az életemet olyan nagy örömet okozott? Neked pedig már rég meg kellett volna dögölnöd, de még ahhoz sincs benned elég tisztesség. Még a legnagyobb fogalmadhoz sem tartod magad.
- Gyávának nevezel, holott én vezettem a nyomorult barátod után idáig az a rühös, beszari bandát?
- Egy halottat sértegetsz? - ordítottam torkom szakadtából. - Ezért megdöglesz!
- Én megsértettem Hamnirt - vágott vissza gúnyosan -, te viszont megölted őt!
Bősz csatakiáltást hallattam, erősen imbolyogva Antonius irányába lódultam, és lángoló jobbommal felé sújtottam. Antonius ösztönösen hátraszökkent, maga elé rántotta izzó rúnakardját és ellentámadott. A csapás alig kerülte el az arcomat, tisztán éreztem az arcomon, az orrom előtt elsuhanó kard szélét… Félelmetes kard volt. Nem csak világított, hanem talán még az Alvónál is öregebb mágiák munkálkodtak benne, amik rendeltetési célja csakis az lehetett, hogy elpusztítson mindent és mindenkit, aki a gazdája útjába kerül.
A rémület hirtelen úgy szúrt szívbe, mintha valaki egy karnyi hosszúságú és vastagságú jégcsapot döfött volna a mellkasomba. Egy olyan fegyverrel kerültem szembe, amihez képest az én sárkányölő mágiám csupán hétvégi tűzijátéknak számított, és most ez a kard az én nyakamat kereste. Ám ennek ellenére sem hátráltam, ideje volt már elintézni ezt a rohadékot is.
A szélsebesen ide-oda villanó kard ismét kéklő húzott a levegőbe, és minden egyes csapása majdnem megszabadított egy tagomtól. Hátrébb szökkentem, hogy időt nyerjek és elővegyem a láncomat, majd karomra tekerjem azt.
- Ennyit ér a nyomorult mágiád? A lángjaid nélkül semmi nem volnál!
- Mert te mi vagy? Egy felfuvalkodott hólyag, aki még a családját se tudta megvédeni!
Antonius tekintete eltorzult a dühtől, s lesújtott. A csapása hosszában hasított volna ketté, ha a lánccal körbetekert karomat nem emelem a fejem fölé. A végzetvadászt egy pillanatra se lepte meg a hárítás, sőt azonnal lereagálta, azzal, hogy gyomorszájba rúgott. Hörögve hátráltam el, és metsző pillantásokat vettettem a férfira.
- Fire Dragon’s Roar!
A lángoszlop könyörtelenül elnyelte célpontomat.
- Tessék, megkaptad a kibaszott halálodat! - köptem egyet oldalra.
Hirtelen Antonius alakja rajzolódott ki a tűzben, s tört elő, őrjöngve. Azon kívül, hogy ruhája, szemöldöke és a haja megpörkölődött nem esett semmi baja, viszont még dühösebb lett.
A megannyi csapás hárítás közepette rám tört a felismerés. Az Alvó szórakozott velünk. Ő hergelt fel minket, és uszított egymásnak, akár a gazdák a harci kutyákat a viadal előtt. Azzal próbálta magát védeni, hogy egymásnak uszított minket.
- Antonius! - kiabáltam, mialatt lassan köröztünk egymás körül. - Állj le! Ez az Alvó műve! Ő kényszerít arra, hogy harcoljunk! Behatolt az elménkbe!
- Át akarsz verni mi? Azt akarod, hogy leeresszem a kardomat, mi? Ostoba! - hörögte a végzetvadász, mialatt szüntelenül ütött-vágott, és lassan a terem közepe felé szorított.
Miközben egyre közelebb és közelebb kerültem az Alvóhoz, valahogy tisztán éreztem a jelenlétét a hátam mögött - a lapockáimon bizseregni kezdett a bőröm.
- Antonius, te barom! Ellene harcolj, ne ellenem! - üvöltöttem elkeseredetten. - Hová lett az a hajlíthatatlan akaratod? Ne hagyd, hogy ez a dög irányítson!
Néhány pillanattal később már közvetlenül a teremtmény előtt kerülgettük egymást, és elszántan párbajoztunk, mintha gladiátorok lettünk volna, akik a lény szórakoztatására harcolnak.
- Makacs bolond! Most majd megtanítalak! - a láncszemek közül hirtelen lángok törte kelő, s úgy ütöttem a barom irányába. A lánccal védett öklöm félúton összetalálkozott a végzetvadász kardjával. A két acél szikrákat hányt. Az ütés erejétől jobbom csaknem vállamig elzsibbadt, és szaggató fájdalom nyilallt a csuklómba.
Antonius az alkalmat kihasználva pokoli erővel hasba rúgott, és én egyenesen az Alvónak zuhantam. Jobb kezem bekeveredett a lecsüngő, hosszú lábak közé, a tarkóm pedig a fekete szemek közé csapódott. A teremtmény megmoccant, és éles hangon sziszegve, a csáprágóit csattogtatva ébredezett.
- Most kicsontozlak! - üvöltötte Antonius, és iszonyatos lendülettel lesújtott a homlokomra. Rettegve felnyögtem, és oldalra vetődtem. A kard közvetlenül a fejem mellett süvített el, lenyírta néhány fekete fürtömet, majd lecsapta az Alvó egyik csápját.
A teremtmény felsikoltott, közben felrántotta, és szempillantás alatt széttárta mind a nyolc lábát. Az egyikkel kirúgta Antonius kezéből a kardját, a másikkal vállon talált, amitől én tizenöt lépésnyit repültem. A kövezetre érkezve felnyögtem fájdalmamban, de megkönnyebbülésemben is. Az agyam szempillantás alatt kitisztult. Az Antoniusra irányuló, esztelen harag nyomtalanul elillant a bensőmből. Nyomban tudtam, hogy mi történt: a csápjának elvesztésével járó fájdalom megzavarta az Alvót, aki így nem ránk, hanem önmagára összpontosította figyelmét.
Felpattantam, és gyorsan körbenéztem. Antonius éppen elrobogott a fejhangon visítozó, rúgkapáló teremtmény mellett, aztán felkapta a járólapokon heverő fegyverét. Amikor megfordult rám nézett, és komoran megszólalt:
- Öljük meg!
Válaszul csupán némán bólintottam, és megindultam.
Antonius erősen sántítva, hátulról igyekezett az Alvó felé. A teremtmény előbb jobbra, majd balra lendült, aztán őrült vonaglások közepette mindenfelé görbítgette a torát, hogy szembeforduljon támadójával, de gigászi potroha szilárdan a helyén tartotta. Nem mozdulhatott, hogy védje magát.
A végzetvadász bőszen vicsorogva készült a végzetes csapásra. Közben én is előhívtam lángjaimat, hogy kivegyem a részemet a kivégzésből. Miután a gonosz befolyás eltűnt az elmémből, az Alvó már fikarcnyit sem tűnt fenyegetőnek. Sőt valamiért szánalmasnak találtam, hogy a rettegett ellenfelünket a saját testének elfajzásai teszik kiszolgáltatottá.
Alig közelítettem pár lépést a teremtmény felé, mikor hosszú és fehér valamik potyogtak le elém, s aztán ott függöttek az arcom előtt, alkar távolságban. Úgy néztek ki, mint egy csukló vastag szálon függő, gyerekfejnyi mézgacsepp. A jókora cseppek hirtelen rándultak egyet, és felém íveltek. A száruk összeszoruló belső hajlatának felszíne teljesen kifehéredett, míg hosszan megnyúló külső hajlatuk áttetszővé vált. Pillanatokon belül észbe kaptam, és tudtam, hogy ezek az Alvó irdatlan potrohából nőttek ki.
Az elsőnek leereszkedő, különös szerv gömbölyű vége hirtelen szétnyílt, mint egy virágkehely, és az ökölnyi nyíláson át bíborszínű nyelvet, illetve apró, fehér fogakat pillantottam meg a benti üregben. Ezzel párhuzamosan a másikból kampós tüskék, illetve ujjbegynyi szívókorongok pattantak ki.
A következő másodpercben a cseppek az arcom felé lendültek, mire én magam elé rántottam a lánccal körbetekert karomat, ezáltal kivédve az arcomnak támadó különös szervet. A következő támadással már nem volt ilyen szerencsém, az egyik tüske a vállamba állt. Szitkozódva hátráltam, majd kaptam a szár után, és téptem le azt. A csonka szárból sűrű, áttetsző és olyan büdös folyadék fröcskölt, hogy a szemem is könnybe lábadt.
- Sötétség verte mocsok! - bömbölte Antonius, akit ekkora már egy valóságos csáprengeteg vett körbe. Őt ez persze nem zavarta, pengéje akadálytalanul, lassulás nélkül szelte át a szerveket.
Szüntelenül ütöttem, rúgtam, téptem a felém támadó szárakat, mígnem az egyik váratlanul átkarolta a derekamat és a levegőbe rántott. Mindenféle habozás nélkül lángba borítottam az egész testemet, mire azonnal kiszabadultam. A kövezetre érkezve, viszont arra figyeltem fel, hogy a megcsonkított csápokból vastag sugárban ömlő sűrű, fehér, és irgalmatlanul büdös folyadék már a térdemig ér. Körülöttem pedig valóságos erdőt képeztek az egyre csak szaporodó csápok.
- Meg fogunk fulladni, ha így folytatjuk! - kiáltottam arra, amerről Antonius haragos kiáltásait hallottam.
- Az Alvót kell levágnunk! - érkezett a reakció.
Meg-megcsúszva próbáltam kitörni a csápok tengeréből, hogy megtaláljam az Alvót, de nem volt könnyű dolgom, végül meg is untam a szerencsétlenkedést.
- Fire Dragon’s Crush!
A lángoszlop pillanatokon belül meghozta a hatását. Egy valóságos folyosó nyílt előttem, aminek falát mind a két oldalt az undorító csápok alkották. Ám ez a folyosó nem volt soká nyitva, mert néhány pillanattal később egy újabb csápfüggöny ereszkedett az elégett helyére. Úgy éreztem, hogy kilátástalan helyzetbe kerültünk. Nem számított, hogy hány csápot intéztünk el, a pokolba való teremtmény újakat növesztett. Éreztem, hogy időközben az Alvó újra beférkőzött a gondolataimba.
Félelmetes harag áradt szét a belsőmben, de most az az Alvóra irányult. Egy aljas féreg, aki kedve szerint játszott az emberek agyával, s fordította őket egymás ellen. Miatta majdnem megöltük egymást Antonius-al, és miatta kényszerültem legjobb barátom megölésére. Szinte éreztem, hogy a szívemben parázsló harag és düh, lángra kap, s felemészti egész belsőmet.
- Fire Dragon’s Giant Wing!
Az óriási tűz szárnyaim a pillanat tört része alatt égették el a csápokat, majd még a lángok eltűnése előtt tettem egy háromszázhatvan fokos fordulatot, ami által teljesen megtisztult a terep.
Antonius az immáron derékig érő mocsokban odagázolt az Alvóhoz, és lesújtott, de a támadása nem érhetett célt, mert a teremtmény lábaival védekezett. Nem kellett sok, mire én csúszkálva odaértem, hogy segítsek már két lábbal szegényebb volt a szörnyeteg.
Kettőnk támadásaival szemben elszántan védekezett az eltunyult lény, de érezte, hogy közel a vége. Kínjában egyre erősebben próbált behatolni az elmémbe, de az iránta érzett haragom valóságos védőfalat vont tudatom köré.
Antonius egy újabb lábat csonkolt meg, míg én egy másikat zúztam össze. Fájdalmasan és kétségbeesetten sikoltozott az elfajzott szörnyeteg. Undorító csápjai ismét feltűntek mögöttünk, s amíg én egy fél pillanat erejéig a hátamat támadó szerveire figyeltem, addig ő aljas módon keresztüldöfte a korábban megsérült vállamat az egyik utolsó megmaradt lábával. Megroggyanva kapaszkodtam bele a lábba, s nem eresztettem el azt. Antonius diadalittas üvöltést hallatva az Alvó két legnagyobb szeme közé vágta a kardját.
A szörnyeteg hátborzongató hangon felvisított, s rúgkapált megmaradt lábaival. Antoniust pont eltalálta az egyik lábával, mire barátom néhány métert repült a levegőben, majd belezuhant a mocsok lébe és eltűnt. Haragosan üvöltöttem fel, majd láncos alkarommal összezúztam az Alvó lábát. Kirántottam magamból a hegyes lábat, majd egy szempillantás előtt a rovar előtt termettem. Antonius kardja szinte kettévágta a fejét, s már csak vergődött, de minden pillanat átkozott volt, amíg életben volt.
- Hamnirért… - morogtam, majd minden erőmet összegyűjtve, egy elsöprő erejű lángoló ökölcsapással zúztam szét az undorító fejet.
Hirtelen úgy tűnt, hogy az egész világ elkezdett rázkódni körülöttem. Antonius hörögve tört elő a bűzös léből. Egyik kezével a szeméből törölgette a mocskot, míg másikkal a félelmetes kardját szorongatta, aminek rúnái egyre halványabban fénylettek.
- Ki innen! - kiabáltam, mert rájöttem, hogy ez egész hely ránk akar szakadni.
Részegek módjára, imbolyogva gázolni kezdtünk a folyadékban, a kijárat felé. Körülöttünk ezernyi csáp lengedezett. Újabb és újabb kőtömbök hullottak le a közelünkben. A felső szintre fölérve futás közben arra is kellett figyelnünk, hogy a folyosó menti szobákból kinyúló, őrülten vonagló csápok fel ne buktassanak. A belső helységeket kitöltő fehér anyag összevissza hullámzott és rángatózott, közben szétfeszítette és darabokra zúzta maga körül a falakat. Hirtelen hatalmas, fekete bazalttömb zuhant elénk. Habozás nélkül átszökkentünk felette, aztán mind a ketten szabályosan fejet ugrottunk a lejáróba. Gurulva-bukfencezve zuhantunk be az alsó folyosóba, és ebben a pillanatban - a földrengéshez hasonlatos morajlás kísérletében - a körfolyosó, illetve az Alvó termei egyszerre beomlottak.
Egy-két perc elteltével a dübörgés halkulni, a rázkódás szelídülni kezdett, végül minden elcsendesedett. Antonius a hátát a falnak támasztva ült, és nagyokat nyögve a halántékát simogatta.
- Most aztán ki kell inni az összes söröshordót, amit találok… - morogta.
- Gyere, induljunk - intettem, és azzal végigballagtunk a folyosón, majd beléptünk a keserves csaták helyszínéül szolgáló terembe. Hamnir teteméhez sétáltam. Lenéztem barátom falfehér arcára, majd tekintetem lejjebb siklott, a mellkasán tátongó, iszonyúan mély sebre. A torkom is elszorult.
- Nem jött volna vissza - törte meg Antonius komor hangja a csöndet. - Túl hosszú ideig volt az Alvó bábja. Sohasem tért volna vissza.
- Tudom… - nyögtem kínkeservesen.
- Még nekünk is túl erős volt. Hiába küzdöttünk ellene, egyszerűen túlontúl erős volt.
Fél szemmel Antoniusra pillantottam.
- Én is csak úgy tudtam győzni ellene, hogy engedtem neki. Elértem, hogy közé és közém kerülj. Onnantól pedig bíztam benne, hogy időben félre ugrasz.
Végre tisztán láttam, bár Antonius vigasztalónak számító szavai nem sokat segítettek rajtam. Leguggoltam, Hamnir teste alá csúsztattam a karjaim, és miután a tetemet felemelve felálltam, minden további szó nélkül a kijárat felé indultam.
Antoniusnak már nem maradt dolga a csapdába esett albínóval, mert az döglött volt, viszont ő pusztította el az Alvó szállításra előkészített gyermekeit. Miután végzett torkomat megköszörülve szóltam:
- Mondd azt a fentieknek, hogy Hamnirnak jó halála volt, mialatt az albínókkal harcolt. Ez lesz a legjobb. Nem akarom, hogy megtudják, hogy Hamnir… elvesztette önmagát. Ismered az apját.
Antonius sokat mondóan bólogatott, látszólag jól tudta, hogy mire gondolok.
- Más sem hiányzik a Gyémántszem jól meggyötört tagjainak, hogy megtudják a mesterük fia elárulta őket. A Mesterről nem is beszélve…

- Woodville, DeLuise! - kiáltott az egyik öreg fellelkesülve, mikor meglátott minket. - Reméltük, sikerrel jártok! Körülbelül egy órával ezelőtt végeztünk az összes szörnnyel, és… - Hirtelen elharapta a szót, hogy kit hordozok. Nyelt egy nagyot, elém rohant, aztán csak állt és döbbenten dadogott: - A mester… Hamnir… Hamnir…
- Hamnir halott - jelentettem ki halkan, de határozottan.
- Jó halála volt - tette hozzá Antonius. - Odalent még jó néhány albínó akadt. Az Alvót védték. Hamnir megölt kettőt, de a harmadik végzett vele. Halálával hozzájárult, hogy az Alvó terjesztette romlás ne terjedjen tovább.
- És megöltétek az Alvót?
- Meg - feleltem kurtán. - Az Alvónak vége.
- Hát akkor Hamnir nem hiába halt meg - jelentette ki, és azzal átvette a holttestet.
Tucatnyian gyűltek körénk, hogy főhajtással tisztelegjenek elhunyt vezetőjük előtt. Az öreg elindult a klán felé, és a harcosok követték őt, aztán odabent egyre többen és többen bukkantak elő az átjárókból. Döbbent és komor csend borult a csarnokra, amikor az öreg a központi szobor lábai elé fektette Hamnir földi maradványait.
- Barátaim, a mesterünk halott! - mondta, és bár hangja ércesen csengett, szemében könnyek csillogtak. - Csatában elesett hőshöz méltóan fogjuk őt gyászolni, de ebben a csatában diadal is rejlik, mert Hamnir megszabadított minket, a testünket-lelkünket rabul ejtő borzalomtól. Az Alvó elpusztult! A céh a miénk! A nehezén túl vagyunk!
- Még nem… - dörmögtem alig hallhatóan.
- Tessék? - kérdezte az öreg szemöldökét felvonva. - Ezt meg, hogy érted? Az imént mondtátok, hogy megöltétek az Alvót. Immáron szabadok vagyunk!
Keserűen felsóhajtottam, majd a gyászoló emberek között kanyarogva oda ballagtam, ahová bezárták az Alvó uralma alá került barátaikat, rokonaikat.
- Nyissátok ki! - mordultam fel.
Egy fiatal fiú elővette a kulcsot, ami segítségével kinyitották a zárat, majd két harcos széttárta a bejárati ajtót. A bezártak észrevették, hogy a központi csarnok ajtaja kinyílt, és a fény felé fordultak. Üres tekintettel meredtek ránk, aztán csoszogva-botorkálva elindultak az ajtó felé, és sorban felemelték fegyvereiket.
Nyeltem egyet, és rekedtes hangon megszólaltam:
- Látod? A legrosszabb még hátra van!
Az öreg és még tucatnyi mágus felnyögött kétségbeesésében. Végtelenül hosszúnak tűnő pillanatot követően az öreg felsóhajtott, és kézfejével megtörölte a könnyben úszó szemeit. Hirtelen kihúzta magát, kezében egy jégdárda öltött alakot, és az emberekhez fordult.
- Zárkózzatok fel, Gyémántszem fiai! - mondta csikorgó, de erős hangon. - Maradt még egy szomorú feladatunk!
Mellé léptem felkészülvén, de Antonius visszahúzott a vállamnál fogva.
- Nem! Ez már csakis a Gyémántszem feladata, a te feladatod itt véget ért, barátom.

Életem legszomorúbb, legkeserűbb csatája után egy hepehupás sáros és hókásával teli földút kanyarulatain sétáltam, egyedül. Tíz nap telt el, hogy magam mögött hagytam a Gyémántszem céhet, de tudtam, hogy egy részem ott maradt. Az a részem, amely Hamnir halálának pillanatában együtt pusztult barátommal. Tudván tudtam, hogy ezzel nem csak én voltam így, hiszen a Gyémántszem tagjai között sokan voltak, akik saját fivéreiket, szüleiket, gyermekeiket, szerelmüket lemészárolni. Ez még a földkerekség legvidámabb embert is egy életre szóló komorságba taszította volna. Komoran bámultam a kezemet, ami megölte Hamnirt, és tudtam, ezt a tettemet sohasem fogom megbocsájtani magamnak.

Az Utazásaim című könyv II. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X788)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Júl. 15, 2012 6:14 pm

Kár hogy nem tudok hangüzenetet feltölteni, mert akkor hallhatnád kitörő öröm kiáltásaimat, és epic dramatikus kitörésem...

Nem tudom hol kezdjem és hogyan... Egyszerűen soha életemben se itt se könyvben nem olvastam még ennyire fantasztikus gigantikus epic drámai valós de egyben varázslatos irományt! Önmagában az egész mű félelmetes, Max személyiség fejlődése páratlan és felülmúlhatatlan, az ahogy először úgy tűnik a keserűség eloszlik róla, és újra van benne remény meg hit és, már bajtársi szeretet is megjelenik, majd a végén a saját kezével taszítja magát a pokolba...
Teljesen ámulok és bámulok, ez olyan kolosszális írás mű lett, amit tényleg ki kéne adni könyvben!
Maga a történet is úgy van kitalálva, hogy soha nem tudod mire számíthatsz. Minden egyes posztban megleptél valamivel, és amikor már azt hittem hogy na ez a terv ez a titkos átjáró sikerrel jár kijelented, hogy nem. Ez nem egy mese, ez nem egy langyos sztori, ez nem hol mi kis lédelgés mint a sok átlag EZ VALAMI ISTEN MŰ! Ez halálosan komoly! Te nem kedveskedsz senkivel, hagy hulljona férgese ahogy annak kell, és igen igazad van! Miközben ezeket a szavakat írom újra libabörös lettem ahogy vissza emlékeztem. Egyszerűen annyira jól van kitalálva a történet, annyira lenyűgöző a váratlan fordulatokkal és helyzetekkel, hogy csak áradozni tudok!
Az NJK pedig.... úristen hogy tudsz ennyi jó karit kitalálni? Bőrfej, Hamnir, Titusz, na és hát Antonius. TÖKÉLETES! Annyira részletesen lettek kidolgozva, és az egész céh is, soha nem kezdtél róluk regéket de még is ahogy elolvastam fejezeteket mind jobban és jobban megismertem az egészet, ahogy leírtad az útvonalakat, a bányákat a szerkezeteket, az egész milliőt... brutális, nem kellett gondolkodnom egy egy helyszínen, hiszen tökéletesen elmondtál mindent, se sok se kevés pontosan elég, tökéletes. Antoniusban szó szerint szerelmes vagyok, ő még Havas Jonnál is jobb, annyira kemény. Gondoltam rá, hogy rakok be idézeteket, de amikor elkezdtem gyűjteni akkor rá jöttem, hogy az egészet betudnám rakni újra, mert minden rész olyan király lett! Anotnius valami félelmeteset alakított, brutális milyen kemény ez az ember! Max is a végén már olyan mint az acél, és ahogy végez a legjobb barátjával... Életemben először bőgtem mint a zápor eső poszton, egyszerűen mesteri gigászi a leírás, az érzések a jelenet a cselekmény.A finálé az mindent vitt, egyszerűen lenyügöző ahogy Antonius és te egymásnak estek... Ja igen a párbeszédek! URAM ISTEN ahogy Hamnirt győzködted, amikor Anotniussal verekedtél... tökéletes, mintha tényleg a valóság lenne, semmi erőltetés, semmi sablon nincs benne.


Igazából köszönettel tartozom hogy elolvashattam! Tényleg szívből nagyon köszönöm hogy megosztottad ezt velem, fantasztikus művet, és én magam érzem úgy hogy több lettem ezektől a soroktól. Minden alkalommal élmény volt az olvasás, mint valami függő vártam a következő fejezetet, és minden alkalommal azt mondtam, úr isten bár csak írnék annyira jól hogy a nyomodba szegődjek. Véleményem szerint egyedit alkottál itt nálunk, és erre nem hiszem hogy lesz még ember aki képes. A forum maga is egy olyan művel gazdagodott, aminek párja nincsen! Még egyszer szívből köszönöm, hogy olvashattam kalandjaimat, és remélem nem kell sokat várnom a következő kalandokra!

A két kalandért 1400 VE a jutalmad, valamint 350 VE bonusz!

Mindemellett, az az egész kalandsorozatért jutalomba részesítelek, még pedig 1800 VE-ben!

~~~Level up!~~~
Gratulálok a nyolcas szint meglépéséhez!


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Kedd Júl. 17, 2012 2:29 pm

Thriller Park


Egy pajtában ébredtem alig fél lépésre egy jó nagy rakás, bűzölgő ürüléktől. Eddig sem csattantam szét az életkedvtől, de hogy még a tanya gazdájának Hortenzia nevű lova majdhogynem a fejemre ürített, csak fokozta a motiváltságomat. Eredetileg eszem ágában sem volt behúzódni ebbe a pajtába, de mikor kitört a vihar nem sok választásom maradt: Kint maradok és agyoncsap egy villám, vagy valahol meghúzódok. Innentől már egyszerű volt a képlet, hiszen a villámcsapás minden csak nem dicső halál.
Odakint már csendesedett az idő, lassan újra előtűntek a Nap metsző sugarai. Pár perc alatt fülledtté vált a levegő, ahogy a hirtelen lezúdult esővíz gyors párolgásba kezdett. Amikor felültem valami furcsa illat csapta meg az orromat. Nem, nem Hortenzia terméke, hanem valami fahéjra emlékeztető illat. Gyorsan megkerestem a forrását, ami nem máshol volt, mint a kabátom belső zsebében. Belenyúltam a zsebbe és ott valami selymes tapintású dolgot találtam, ami természetesen nem oda való volt. Kivettem az idegen tárgyat, ami egy sötétlila színű boríték volt, amin ott díszlett a nevem, arany betűkkel. Nem értettem, hogy hogyan is kerülhetett hozzám a boríték. Nem voltam részeg az elmúlt napokban, hogy bármi is kimaradjon az emlékezetemből. És levelet sem kaptam, főleg nem ilyent!
Gyanakvóan tekintettem körbe, majd szagnyomokat kerestem, ám mindhiába. Semmi nyoma nem volt, hogy bárki is járt volna a pajtában, amíg aludtam. Felálltam és a hatalmas tolóajtóhoz sétáltam, amit rögvest el is húztam, hogy rásegítsek az ablakokon beáradó fényre. A kinti fény hirtelen elvakított egy pillanatra, ám amint szemem hozzászokott rögtön felbontottam a borítékot és kivettem a benne rejlő levelet, hogy elolvassam azt.
A levélben kacifántos betűk százai sorakoztak. A fogalmazása rendkívül nyakatekert volt, ami irritált. Viszont a nyakatekert tartalma annál jobban tetszett. „Veszélyes szörnyetegek”, „Gyilkos démonok”, „Dicsőség” nem is kellett ennél a három szónál több, azonnal elhatároztam, hogy elfogadom a meghívást. A meghívást a Thriller Parkba. és mintha a levél megérezte volna, hogy elfogadom a meghívást, rögtön átváltozott egy térképpé, amin a park pontos helye volt feltüntetve, hogy véletlenül se tévedjek el az oda vezető úton.
Becslésem szerint a Kenzie farmtól két napi járásra volt a Thriller Park. A térkép szerint egy méretes tó közepén.
Ennél több nem is kellett nekem, mindenféle fölösleges beszéd nélkül elindultam, még mielőtt az az idióta vörös visszajött volna és tovább marasztalt volna, mert állítása szerint egy vidékről származunk, a tájszólásunk alapján…
- Ekkora baromságot… - morogtam, majd visszarántottam magam mögött a tolóajtót, és útnak eredtem.

A térkép szerint elérkeztem a tóhoz, de abból nem láttam semmit, mert valóságos tejköd burkolta magába. Bosszankodva szidtam az isteneket, hogy ezen a módon is csak próbálnak távol tartani a végzetemtől. Néha úgy éreztem, hogy elátkoztak, nehogy megleljem a feloldozást jelentő halálomat és csatlakozhassak bajtársaihoz a nagy csarnokokban.
Végül úgy döntöttem, hogy beúszom a térkép által a tó közepén ábrázolt szigetre, hiszen csónaknak vagy bármi úszó alkalmatosságnak nyomát sem láttam. Már majdnem térdig gázoltam a jéghideg vízben, amikor egy sötét árny kezdett közeledni velem szembe. Öklömet azonnal lángba borítottam, és bíztam benne, hogy egy tavi szörnyeteggel lesz dolgom, ami kellően erős ahhoz, hogy megöljön. De amint a lángjaim fénye szétterjedtek a lassan oszló ködben felismertem, hogy csak egy hajóval van dolgom. A hatalmas hajó orrdísze egy Anubiszt ábrázolt, és a hajó egésze is hasonló stílusban került kivitelezésre. Hajót még nem láttam sohasem ebben a stílusban épülni, viszont mikor Hamnirral a déli szigeteken kalandoztunk, akkor láttam kolosszális épületeket, sőt egész kultúrákat, amik ezeket a stílusjegyeket viselték.
A hatalmas hajó irreálisan kimerészkedett a partig, már réges-régen meg kellett volna feneklenie, de nem tette, sőt egészen elém siklott. Csupán egy karnyújtásnyira volt tőlem a hajó oldala, miközben én alig térdig érő vízben álltam. Értetlenül bámultam, hogy ez mégis miként lehetséges, de válasz helyett csak egy kötéllétra gördült le elém.
- Max DeLuise. Már vártunk magára - mondta egy sejtelmes, suttogó jellegű hang. - Örvendünk, hogy eljött, és csatlakozik hozzánk.
- Csak a végzetemért jöttem, nem hogy nektek örömet okozzak - reagáltam, bár nem hittem volna, hogy hallották a válaszomat.
Felmásztam a fedélzetre, ahol senki se láttam a ködben. Majdhogynem vak módjára botorkáltam. Próbáltam a fülemre hagyatkozni, de az a hajó falán megtörő lágy hullámokon kívül semmit se hallott. Szaglásomnak sem vettem különösebben nagy hasznát, csak apró illat foszlányokat éreztem, amikkel nem mentem semmire.
- Hölgyeim és Uraim! - szólalt meg az előbbi hang. - Elindultunk vala Thriller Park ékes szigete felé, s ott, ama veszélyes sziget partján megtapasztalhattok örömöt, fájdalmat, kínt, gyönyört, kétségbeesést, vereséget, diadalt és gyötrelmet. Ki mit érdemel, az a ti kezetekben van, úgy, mint ahogy a sors, mely kiválasztott titeket.
Tetszett az ajánlata, bár a többes megszólítás kicsit szúrta a szememet. Nem szerettem a láb alá valókat, jobban szerettem egyedül hajszolni a végzetemet. Időközben a látási viszonyok folyamatosan javulni kezdtek, s ekkor tűnt csak fel, hogy az egész fedélzet színtiszta aranyból készült. A szemközti hajókorlátnál pedig felfedeztem néhány sötét alakot, akik körvonalai csak lassan kezdtek kirajzolódni. Mozgásukból ítélve ők is ugyanúgy a mély vízben voltak, mint én.
- Hohó! Ott van egy másik versenyző is! - mutatott felém az egyik alak, akinek még az arcát sem kellett látnom, rögtön rájöttem, hogy egy tipikus kötözni való hülyegyerek.
Talpam alatt hirtelen mozgásba lendültek a hajópadlók. Kiáltások hangoztak fel, amit egy kuncogás követett. Mielőtt bármit is tehettem volna már azon kaptam magam, hogy zuhanok. Egy pillanat alatt minden tökéletes sötétségbe borult. Kapaszkodó után kapkodva zuhantam az idegen sötétségbe, amíg a tudatom végleg el nem nehezült, és elvesztettem az eszméletemet.

A semmi tökéletes állapotában tértem magamhoz. Nem gyötörtek fájdalmak, sőt igazából semmit se éreztem. Nem éreztem szagokat. Nem láttam semmit. Nem hallottam semmit. Nem éreztem semminek se a tapintását. Annyira az életen kívülinek éreztem magam, hogy egy pillanatra már elhittem, hogy meghaltam, aminek hirtelenjében nem tudtam örülni, hiszen egy pillanatig se harcoltam, s nem kerülhettem be az istenek dicső csarnokaiba.
- Te vagy az Max DeLuise? - kérdezte egy ismerősen csengő hang a sötétből. - Nem akarok hinni a szememnek! Tényleg te vagy az?
- Honnan ismersz engem? - morogtam. - Ki vagy?
- Hát már meg sem ismered a régi barátodat? - kérdezte elcsodálkozva a hang, mire hirtelen reflektorfény világította meg a hang tulajdonosát.
Nem láttam a giccses fotelban ülő férfi arcát, mert azt eltakarta kapucnija. Mindenesetre ruházata kopott és szakadt volt. Jobb kézfeje szüntelen remegett a fotel karfáján.
- Azt kérdeztem, hogy ki az ördög vagy te?! - mordultam rá a titokzatos alakra, s elindultam felé.
A csuklyás nem reagált semmit, csak várta, hogy odaérjek hozzá. Mikor már alig két lépés volt köztünk, akkor hátrahajtotta a kapucniját. Azonnal felismertem az arcot, és rögtön leblokkoltam. Lélegzetem szívverésemmel együtt hagyott ki hosszú pillanatokra. Zavarodottan rogytam térdre a fotelben ülő barátom előtt.
- Ha… Hamnir. Ho…ho…hogyan?
Hamnir csak mosolyogva nézett rám, bár ez fertelmes látvány volt, sőt undorító! Barátom jobb szeme már rohadásnak indult, s kukacok mászkáltak benne. Orcájának bal feléről egy tenyérnyi bőrdarab hiányzott. Mellkasán pedig még mindig ott tátongott az a seb, amit én magam okoztam neki.
- Azért, hogy magammal vigyelek a pokolba! - csattant fel, majd rám vettette magát. Dühtől eltorzult tekintettel fojtogatott.
Egyszerűen képtelen voltam bármit is tenni. Agyam leblokkolt.
- Hoj, hoj! - rebbent fel egy újabb ismerős hang valahonnan. - Komolyan mondom, hogy a te intelligenciádat leginkább egy pórázhoz lehet hasonlítani. Ha menet közben beakad valahová, akkor ott is marad… - D. jelent meg Hamnir mögött, aki hátratett kézzel figyelte a történéseket.


Zihálva riadtam fel az álmomból. Ijedve tekintgettem mindenfelé, de az újabb sötétség miatt semmit sem láttam. Viszont végre éreztem. Éreztem, hogy testemen valami különös anyag feszül. Mikor látásom kezdett alkalmazkodni a sötéthez, akkor meglepődve vettem észre, hogy egy koporsóban vagyok. A szűk helyen szinte mozdulni sem tudtam, ügyesen kellett fészkelődnöm, hogy öklömet irányba tudjam állítani. Mikor ez sikerült ujjnyi távolságból ütni kezdtem a koporsó fedelét. A koppanások hangjából ítélve még nem temettek el, így új lendületet kapva, egyre hevesebben ütöttem a koporsó deszkákat. Viszont a deszka még recsegni sem kezdhetett, mert a fedél magától felnyílt. Gyorsan kimásztam a koporsósból, s egy tükörteremben találtam magam, ahol félhomály uralkodott. Mellettem még négy koporsó sorakozott, amikből múmiák keltek ki.
- Mi a szar ez az egész? - szökkentem hátrébb, és ekkor a kérdésemnek köszönhetően feltűnt valami. Nem tudtam hol vagyok. Nem tudtam miért vagyok ott ahol. Nem tudtam, hogy mi történik. És legfőképpen azt nem tudtam, hogy én magam ki vagyok! Egy darab emlékem nem volt a múltból!
- Úristen! Múmiák! - rikácsolt az egyik múmia és ijedtében felbukott a saját koporsójában, aminek fedele rácsapódott a kezére.
- Mind azok vagyunk - állapította meg egy másik múmia, majd a tükrökre mutatott.
És milyen igaza volt! Mind az öten múmiák voltunk.
- Megérkeztünk. – jelentette ki egy a semmiből feltűnt idegen alak, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne összebilincselt az ijedős múmiával.
- Ez meg mit jelentsen?
- Testvérek vagytok, nektek össze kell tartanotok.
Minden további szó nélkül, mintha egy tudat alatti parancsot kaptunk volna elindultunk egy lefelé vezető lépcsőn. Testvérem egy igaz balek volt, aki lépten-nyomon össze akarta törni magát a lépcsőn. Hol mellé lépett. Hol pedig megbotlott a semmiben.
Kisvártatva elértünk egy ajtóhoz, amin átlépve egy zord sziget partjain találtuk magunkat. Ám testvéremet leszámítva immáron csak egy másik különös alak volt velem. A furcsa alaktól a hideg is kirázott, amikor végignéztem rajta. Száját egykoron felmetszhették, hogy a füléig érjen, ám mostanra azt módszeresen összevarrták, úgy hogy csak egy apró résen keresztül tudjon beszélni.
- Üdvözöllek titeket! – meghajolt, majd visszaegyenesedett. – Megtiszteltek, hogy végre hazaértetek, és ne vegyétek sértésnek a bilincset, nem büntetésképpen van rajtatok, hanem az összetartás jeleként. Hiszen a köztetek levő testvéri kapcsot nem lehet elszakítani. Mindenki tudja, hogy önök a rettegett Skellington fivérek.
Tudatom mélyéről kételyek merültek fel Varrottpofa szavait illetően, de azok amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan a feledésbe is merültek.
- Thriller Park főbejáratánál állunk és mindjárt kezdetét veszi a nagy verseny! Mindenképpen nyernetek kell a másik csapat ellen. Már régóta rivalizáltok, és ebben a játékban már régóta ők szenvednek vereséget, tehát meg kell szereznetek a díjat, nehogy forduljon a kocka.
Egy hatalmas kapu tornyosult előttünk, aminek tetején a „Thriller Park” felírat díszelgett. A gigászi kapu szárnyai lassan elkezdtek kitárulni.
– Be kell mennetek, egészen át a temetőn, majd be a kastélyba. Minden órában egy-egy feladatot találtok. Mókás lesz - az utolsó mondatot már elkacagta, majd amelyik ajtón ide jöttünk ő azon keresztül távozott.
- Oda nézz bátyus! Az ajtó eltűnt a semmiben! - rángatta csuklómat, öcsém, akinek még a teljes nevét sem tudtam, habár még a saját nevemről se volt ötletem…
Az öcskösnek igaza volt, hiszen a kísérőnk által használt ajtó valóban nyomtalanul tűnt el.
- Mégis hogy csinálta?
- Mégis honnan tudjam?
- Oh, igaz is… Na, mindegy, akkor irány előre! Nyerjük meg ezt a klassz versenyt! - Öcsémbe, mintha villám csapott volna úgy meglódult előre. Ám mivel én egy lépést sem tettem előre így a láncunk pillanatokon belül megfeszült, s a kis hülye hanyatt vágódott, sőt még fejét is beverte egy kőbe.
Fáslival fedett halántékomat simogattam, s a fejem csóváltam. Bele sem mertem gondolni, hogy édesanyánk és édesapánk mennyire eltérő személyiségek lehetnek. Fölé hajoltam és a fásli között látható szemeiben néztem.
- Kicsit nem ártana elővigyázatosabbnak lenni! Nem tudjuk, mi várhat odabent.
- Oh, igaz is! - kapott észbe, majd felkelt. - Akkor indulás! - suttogta nekem.
Én ezt már másképpen nem tudtam lereagálni, tenyeremmel a homlokomra csaptam, ami akkorát csattant, hogy az visszhangot keltett a környéken.
A temetőn átkelve még a gyomrom is görcsbe rándult. Valamiért úgy éreztem, hogy nem egészen vagyunk egyedül. Minden fa mögött valamiféle rémekre számítottam. Ekkor el is gondolkodtam, hogy vajon testvéremmel tényleg ennyire őrültek vagyunk? Vagyunk annyira zakkantak, hogy ilyen őrült versengésben részt veszünk.
- Tényleg ennyire őrültek volnánk? – tettem fel hangosan a kérdést. – Engemet a hideg is kiráz ettől az egész helytől. Nem tudom, hogy mi vett rá minket, hogy ide jöjjünk. – időközben már majdnem elértük a kastélyt.
Mielőtt még célt értünk volna egy magányos sírkő előtt mocorogni kezdett a föld. Kisvártatva egy üvöltő élőhalott bukkant elő a föld alól. Én csak értetlenül vakaróztam és nem akarta elhinni, hogy ekkora klisével próbálnak kiugrasztani a bőrömből.
- Majd én elintézem! - ugrott az élőhalotthoz, öcsém, majd megragadta annak vállait, és mintha a világ legtermészetesebb eljárása volna az ilyen esetekben, visszanyomta a föld alá az élőhalottat.
Az eleven hulla ugyanúgy zavarba jött idióta öcsém akciójától, mint én magam, ezért ő is csak a föld alatt üvöltött tovább.
- Nem gondoltam volna, hogy ezen a helyen a halottakat kiveti a föld… - vakarászta tarkóját, félkegyelmű öcsém.
- Te idióta! Ez egy élőhalott volt!
Meglepetten fordult felém, majd fejét oldalra döntve kérdezett vissza:
- Egy halott hogy lehet élő?
Ez volt az a pillanat, mikor majdnem dobtam egy gigantikus hátast.
- Tudod mit? Inkább menjünk be a kastélyba!
Átléptük a félelmet sugárzó kastély küszöbét, s odabent csak a szegényes berendezés várt ránk. Egy ingaóra, egy láda, egy lépcső, noh és egy hatalmas nagy szőnyeg a padlón kiterítve. Rögtön kiszúrtam, hogy a falon ketyegő ingaóra üveglapja mögött van valami, ami nem oda való. Odasétáltunk az órához és alaposabban szemügyre vettük a benne lévő tárgyat, ami egy kis csomagocska volt, ami feltehetőleg gazdára várt. Miután ki szerencsétlenkedtük az inga mögül a titokzatos csomagot, azonnal felbontottuk azt. Egy kulcs volt benne, egy üzenettel megspékelve. A kulcs fejébe a G03-as számocska volt gravírozva. Ezzel sokat nem tudtunk meg, így az üzenetre vetettük magunk:


„Erre a kulcsra mindenképpen vigyázzatok, hiszen az ellenség arra készül, hogy megszerezze tőletek. Most is erre tartanak, és ha elveszik tőletek, egy szinttel lejjebb kell kezdenetek a játékot! Felvehetitek velük a harcot, de az kockázatos, mivel nem használhattok eszközöket, ellenben építhettek csapdát, aminek eszközeit a mellettetek található ládában találjátok! Jó munkát! ”


Hamar odasiettünk a ládához, amit gyorsan felpattintottunk és örömmel kezdtük méregetni a tartalmát. Testvéremmel egymásra néztünk, majd bólintottunk egyet. Hamar gondolkodóba estünk, hogy miféle csapdát is kellene összehoznunk. Rövidesen meg is volt nagy ötlet, de a kivitelezés nem volt egyszerű dolog. Kétbalkezes öcsém inkább csak teher volt, mintsem hasznos segítőtárs. El nem tudtam képzelni, hogy eddig miként tudtam vele nyerni ezen az idióta versenyen. Ennek a szerencsétlennek első dolga volt kalapácsolásnál, hogy a szög feje helyett mind a tíz ujját végigzongorázza a kalapáccsal. Arról nem is szólva, hogy egy tárgynál többet nem vihetett a kezében, mert a többit mindig kihullajtotta, pont a lábára. Enyhén szólva is kezdett az agyamra menni, főleg hogy a láncunk nem volt túl hosszú. Egyetlen pozitív tulajdonsága volt: nem rinyált.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy végre elkészültünk a csapdasorozattal, amiben nagyon bíztam. Eleresztettem egy fáradt sóhajtást, amit követően rejtélyes módon elindult az óra. Ám nem csak az az egy ingaóra, hanem valószínűleg a kastély összes órája. A kis és nagy mütyürök idegesítően hangosan ketyegtek. Tisztán hallottam, a kastély túlsó szárnyában megbúvó órák ketyegését is. Kezeimet a füleimre tapasztottam, mert attól tartottam, hogy rövidúton az őrületbe kerget az idegőrlő zaj. Egy ideig semmi sem történt, amitől kissé rossz érzésem támadt, viszont ez az állapot nem tartott sokáig.
Váratlanul egy különös emlékkép nyilallt belém, ami alapján én és öcsém a Mágikus Tanács emberei voltunk, akiket azért küldtek ide, hogy elfogják azt a három másik múmia alakot. Ugyanis ők veszélyes, mindenre elszánt bűnözők voltak, akik nem riadnak vissza semmitől se.
Rövidesen egy egyre erősödő nyomást kezdtem érezni a fejemben. A fájdalomtól üvöltve rogytam térdre és téptem le arcomról a fáslik egy részét.
- Bátyus! Jól vagy? - ugrott elém aggódva öcsém.
A minket összekötő láncszemek szépen, egymás után elpattantak egy láthatatlan erőnek köszönhetően. Aztán már csak annyit éreztem, hogy valami vagy valaki a derekamnál fogva átkarol és magával húz. Minden elmosódott előttem, s mire újra magamnál voltam már egy liftben találtam magam. Testvérem sehol sem volt, bár csodálkoztam volna, ha velem lett volna, hiszen a liftet látszólag két ember szállítására tervezték, így nem lett volna számára hová elbújnia. A lift egyre lentebb és lentebb vitt, ezt onnan tudtam, hogy az ajtaja teljesen átlátszó üvegből volt, s láttam, amint a szinteket sorban elhagyva süllyedek alá.
Felálltam, de csupán csak azért nem estem újra össze, mert még időben meg tudtam támaszkodni a lift falában. Gombokat kerestem, amikkel vezérelni lehetett a szerkezetet, de egyet sem találtam. Mivel más választásom nem maradt, bevártam az eseményeket. Amíg a lift egyre lentebb vitt addig, az üvegben méricskéltem az alig látható, áttetsző tükörképemet. Az ábrázatom idegen volt számomra, mintha nem is a sajátom lett volna.
Mialatt magamban a válaszokat kerestem a lift célt ért és megállt, ajtaja pedig kinyílt. Tétovázás nélkül szálltam ki belőle. Egy zárt teremben találtam magam, aminek csupán egyetlen kijárata volt, ha a liftet nem vettem számításba. Az ajtón a G03-as felírat díszelgett. Elindultam a kijárat felé, de ekkor váratlanul az egész hely lángolni kezdett néhány pillanat erejéig. Rémülten ordítani kezdtem, hiszen tudtam, hogy itt a vég, ám mikor a lángok kialudtak nem történt semmi. Testem nem lángolt, sőt meg sem pörkölődött. Értetlenül néztem a betekert tenyeremre.
- Mégis mi folyik itt? Miért nem égtem meg? Ki vagyok én egyáltalán? - tettem fel görcsösen a kérdéseket.
Volt egy olyan érzésem, hogy csak akkor kapok választ, ha nekilátok és végére járok az itt folyó dolgoknak. Ismét elindultam az ajtó felé, miközben a zsebemben megbúvó G03-as kulcs után kutattam, de rövidesen meg is torpantam, mikor észrevettem a múmia lányt az ajtó előtt heverve.
- Mi a…?! - szisszentem fel.
Esküdni mertem volna, hogy az előbb még nem volt ott.
- Te féreg! - tekintett rám a lány! - Te ölted meg őket! Ezért megfizetsz! - rontott nekem dühödten.
Se köpni se nyelni nem tudtam. Azt hittem, hogy ő a gonosz és nekem kel elkapnom őket, nem pedig neki kell rajtam bosszút állnia. Túl gyorsan történtek a dolgok, és semminek se volt értelme.
Annak ellenére, hogy nőről volt szó, egészen jól ütött, hiszen amint az ökle becsapódott az arcomba hátratántorodtam pár lépést.
- Várj! Ez ne… - a lány nem várt, úgy rúgott álltba, ahogy az meg volt írva. Azonnal padlóra kerültem, és még pislantani sem volt időm. Mellkasomban pillanatokon belül egy térdet éreztem, mire hangosan felnyögtem.
- Rohadj meg! Most megdöglesz! - És azzal könyörtelenül elkezdte püfölni a fejemet.
Minden egyes ökölcsapása telitalálat volt, és mindegyiket egy-egy emlékkép követte. Egy hosenkai éjszaka, mikor a hold koponyává változott. Egy mindent megzabáló hülyegyerek. Egy rettenthetetlen kardforgató, amint szétvágja egy óriási sáska fejét. Egy lángoló, őrült, tetovált punk. Egy éneklő, gitározó csöves a város főterén. Egy lány, akivel egy fiú holttestét temetjük. Egy macska-ember, akit egy elfajzott farkas próbál felzabálni. És egy pillanat, mikor egy ember mellkasába belevágok egy fejszét.
Váratlanul abbamaradtak az ökölcsapások és a múmialány szemeiből könnyek hullottak a vérző arcomra.
-Ki a franc vagy…? - kapott az arcához, majd ordítva tépte le magáról a fáslijait, miközben felállt rólam.
- Nem tudom… - válaszoltam.
- Mi folyik itt?! - bömbölte sírva, s térdre rogyott.
Lassan, nyögdécselve felültem és letéptem magamról minden fáslit. Elegem volt már a múmiás játékból. Megtöröltem vérző orromat, majd felálltam és odamentem a lányhoz. Kezemet a vállára tettem, és ekkor… Ekkor ezernyi vagy akár milliónyi emlék rohanta meg elmémet egyugyanazon pillanatban. Mindenre emlékeztem.
- Nebáncsvirág?
- Max? Tényleg te vagy az? - fordult felé ma lány, s látszólag már ő is emlékezett, mert arcán a felismerés árulkodó jelei rajzolódtak ki.
- Igen. Hogy kerültél ide? - tértem azonnal a lényegre.
Választ már nem kaptam, mert ekkor váratlanul kinyílt az ajtó. Egy mumifikált alak lépett be az ajtón, aki csak bólogatott, mintha nagyon elégedett lenne valamivel.
- Lenyűgöző. Tényleg remek kísérleti alanyokat sikerült találni.
A mumifikált alak szavait hallva agyamban elpattant egy ér, aminek következtében tétovázás nélkül ki akartam nyírni. Enyhén szólva is felhúztak azzal, amit itt műveltek velem. Nem is kellett sok, rögtön ott teremtem a férfi előtt, s megragadtam.
- Egyetlen okot mondj, amiért ne tépjelek szét! - néztem mélyen a bújtatott szemeibe.
A mumifikált alakot nem érintette meg a fenyegetés, mert csomagolása alatt olyan mosoly rajzolódott az arcára, amit kívülről én magam is jól láttam.
- Válaszolok a kérdésre, de nem a rémület miatt - reagált, majd megemelte a karját, s azzal a fejét is.
A nyaktól elváló fej mutatvány enyhén szólva is meglepett, ezért a fickó ki is tudott slisszolni a szorításomból.
– Az nem segít önökön, ha kijelentik, hogy megölnek, hiszen halott vagyok, tehát képes vagyok arra, hogy bármikor összerakjam magam. Ez egy játék és a játékok nem viccesek bábok nélkül, tehát induljunk el, hogy folytassuk, különben is, az egyes és a nyolcas már türelmetlen, hiszen megérkezett a többi tényező is.
- Mégis miről beszélsz itt?! Milyen egyes és nyolcas?! Nem értek semmit! Érthetően beszélj velem, Legó!
- Látom semmit se változott a stílusod Hosenka óta - szólt Nebáncsvirág -, sőt talán még bukóbb lettél - ragadta meg az éppen lendülő karomat. - Ha összevered, akkor nem jutunk semmivel se előrébb.
– Jobb, ha elindulnak, nekem most értesítenem kell a mestert - és azzal a furcsa mumifikált alak el is tűnt a liftaknában.
- Nem úgy volt, hogy… - kiáltott utána Nebáncsvirág, hiába.
- Ha összevertem volna, legalább jól éreztem volna magam utána… De most…
- Nem bírtad volna ki, hogy ne vágd a fejemhez, igaz? - kérdezett vissza bosszankodva. - Inkább menjünk tovább!
A G03-as ajtón áthaladva megpróbáltam jobban belegondolni a férfi szavaiba. A süketelése után úgy éreztem, mintha egy idióta társasjátékban lennék én az egyik figura, és valakik kényük-kedvük szerint tologatnak minket a pályán, ami ez az egész park.
Aztán… Megint egy kakukkos órához értünk, amiben újra egy üzenet volt, ami egy bizonyos harmadik megkeresésére biztatott minket. Fogalmunk sem volt, hogy ez pontosan mit jelentett, csupán találgatni tudtunk. Mivel értelmes választ hirtelenjében nem találtunk, ezért megvontuk a vállunkat, majd elindultunk.
Egy ajtóhoz értünk, aminek két széle Nebáncsvirág szerint a purgatóriumot ábrázolta. Felette pedig egy számomra idegen nyelvű felírat díszelgett.
- Nem pontosan értem… - szólalt meg Nebáncsvirág az írást tanulmányozva. - Átok, apostolok? A szent megmutatkozik?
- Elég a baromságokból meg a sok szentfazékból! Vaduljunk! - egy szempillantás alatt berúgtam az ajtót.
Az ajtón túli helységből vakító, mesterséges fény áradt kifelé. A jobb tenyeremet magam elé árnyékoltam arcomat, hogy lássak is valamit az odabenti helységből. Ám próbálkozásom hiábavaló volt, mert odabent sok minden nem mutatta magát. Igazából semmi, csak a homokkal felszórt talaj. Más út híján bementünk, s miközben a szemünk hozzászokott a fényviszonyokhoz hatalmas tömegtől származó harsogást hallottunk.
Mikor újra visszanyertem látásomat egy hatalmas csarnok látványa tárult elém, melynek miden oldalát tetszetős vörös posztó fedte. Túloldalon egy hídfő várakozott ránk.
- Arra kijuthatunk!
- Ha nem mondod, akkor hülyén halok meg…
Továbbindultunk, de ekkor két alak jelent meg. Az egyikük egy magas, kendős figura volt, egy jó hosszúra nyúlt katanával az oldalán. A másikra átterelve a tekintetemet, egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra megálltam életben lenni. Egy óriásit nyeltem, s aztán levegőt sem vettem többet. Egyszerűen nem érettem, hogy ő mégis hogyan kerülhetett ide.
- Te meg hogy kerülsz ide? - kérdeztem, de választ nem kaptam, csupán komor tekintetet. - Te nem D. vagy, csak úgy nézel ki, mint ő… - morogtam.
A D. utánzat egyenként kibiztosította a fegyvereit, míg az oldalán álló társa lassan előhúzta katanáját.
- Kellett neked berúgni azt a rohadt ajtót! - förmedt rám Nebáncsvirág.
- Ja, persze, majd éppen egy korhadt ajtó miatt akarnak kinyírni minket.
- Akkor is a te hibád, intézd el őket te magad! - slisszolt be a hátam mögé.
- Te sem sokat változtál… - morogtam, majd ellenfeleim felé néztem, akik közül a kardos alak, már el is tűnt.
- Hohó! Úgy látszik Morimo választott magának elsőként ellenfelet! - visszahangzott egy vidám hang az arénában, amit követően a lelátókon megjelent a tömeg, s őrjöngeni kezdett.
Mögülem Nebáncsvirág sikolya hallatszott.
- Megint belekevertél a hülyeségedbe!
Próbáltam figyelembe se venni a lány rinyálását, inkább a klónra igyekeztem figyelni, mert nem tudtam, hogy mire számíthatok tőle.
- Akkor… - tenyereimet kifordítva megropogtattam az ujjaimat. - Vaduljunk!
Talán még egy szemvillanás sem telt el, mikor a klón már kicsit talán hanyagul meg is húzta egyik pisztolya ravaszát. Feltartóztathatatlanul tartott felém a fénysugár, aminek anyagát nem tudtam pontosan meghatározni. Leginkább fény és tűz ötvözetének tűnt, de mivel sebesen közeledett nem volt sok időm vizsgálgatni, inkább félre ugrottam előle. A sugár pokoli erővel robbant be az aréna falába, amibe az egész hely beleremegett. Tekintetem lassan visszafordítottam D.-re.
- Lehet nem is lesz ez olyan rossz harc… - állapítottam meg, miközben éreztem, hogy egyre izgatottabbá váltam.
D. egyik pisztolyával a földre célzott, és meghúzta a ravaszt. Rakéta módjára lőtte ki magát, majd a levegőből tüzelni kezdett rám. Az irányomba indított halálsugarak leginkább holmi túlméretezett esőcseppekre emlékeztek, persze ezek sokkal ártalmasabbak voltak, mint a hűvös vízcseppek. Eszem ágában sem volt kipróbálni, hogy mi történik akkor, ha az egyik ilyen sugár eltalál, ezért elkezdtem kitérni az összes támadás elől. Jobbra-balra, előre-hátra, egyszerűbben szólva mindenfelé vetődtem sorozatosan, amerre csak egy talpalatnyi biztos pont volt az arénában. Végül az utolsó halálsugár is becsapódott a földbe. Ellenfelemre tekintettem, aki még mindig a levegőben tartózkodott. Nem tudtam elképzelni, hogy mi tartja ott, mikor jól láthatóan nem használt mágiát. Ám ez mit sem számított, fel kellett jutnom hozzá. A fal felé kezdtem rohanni, miközben a klón lövései újra záporozni kezdtek mögöttem. A pillanat tört erejéig megvetettem a talpamat az aréna falán, s elrugaszkodtam onnan, de ugrásom erejét még lángjaim hirtelen kisülésével is megtoldottam.
Hirtelenem egy már ismerős pisztoly csöve felé száguldoztam, úgy mintha dróton húztak volna. Tudván tudtam, hogy, hogy a pisztoly bármelyik pillanatban elsülhet újra, és végem, ha nem találok ki valamit. Viszont nem sült el a fegyver, így pedig öklöm telibe találta a D. másolat képét. Ellenfelem feje az ütéstől enyhén hátra billent, de időközben éreztem, hogy már baj van, ugyanis lábai körbefonták a derekamat. Megpróbáltam ismét lesújtani, de mielőtt meglendíthettem volna a karomat, hirtelen az egész aréna vadul forogni kezdett velem. Csak akkor állt meg az aréna, mikor elemi erővel robbantam be a talajba.
A por lassan oszlani kezdett, mikor fejemet megrázva felálltam. D. annak a kráternek a szélén állt, aminek én az aljában ácsorogtam. Pisztolyaival ismét becélzott, s habozás nélkül lőtt is. Az első sugarat még kikerültem, viszont a másodikkal már próbát tettem.
- Fire Dragon’s Iron Fist!
Amint a lángoló öklöm találkozott a felém száguldó különös összetételű sugárral, hatalmas robbanás következett be, ami egészen az aréna széléig repített. Ott módszeresen berobbantam a falba, majd előre kiesve a földre zuhantam.
A porban hevertem. Látásom homályos volt, s össze-visszarángatózott, azt viszont láttam, hogy egy pár csizma lassú léptekkel közeledik felém. Fülem zúgott, viszont ennek ellenére is tompán hallottam az őrjöngő tömeget. Mire fél térdre küzdöttem magam, már előttem állt a rideg tekintetű D., s pont fegyvereit töltötte újra, mértéktelen eleganciával. Lihegve mértem végig, majd bámultam bele a pisztolycsövekbe, amik egy szempillantással később már rám szegeződtek, újfent.
- Úgy tűnik, hogy a sárkányölő alulmaradt ellenfelével szemben! - kiabálta a már korábban is visszahangzó hang.
- Csak ne olyan gyorsan! - morogtam, majd rávetettem magam a klónra, s a földre vittem.
D. alaposan meglepődött, így hirtelenjében nem is tudott mit reagálni. Ujjaimat összefonva készültem lecsapni, s összezúzni D. koponyáját, de a lángoló csapásom a levegőbe fagyott, mielőtt célt érhetett volna. Képzeletem gúnyt űzött belőlem, mikor egy szemvillanásnyi pillanatra Hamnir arcát láttam magam előtt.
D. klón a helyzetet kihasználva egyik pisztolyát a mellkasomnak szegezte, s könyörtelenül, szemrebbenés nélkül meghúzta a ravaszt.
Hanyatt fekve, a földön tértem magamhoz. Látásom vörös volt, mert vérem a szemembe folyt. Lélegezni alig tudtam, s úgy éreztem, mintha mellkasomon egy labda méretű lyuk tátongna. Erőtlen, remegő kézzel megtapogattam a mellkasomat, de azon nyoma sem volt lyuknak. Csupán felső ruházatom szakadt cafatokra, de azt leszámítva még a bőrömön is csak apró horzsolások voltak, azok alapján, ahogy kitapogattam a mellkasom. A fájdalomtól sziszegve felültem, megtöröltem a szememet, s tőlem alig néhány méterre ott volt a klón. A klón, aki a torkát szorongatta, majd fölállt. Úgy fújtatott, mint egy alaposan kihajtott csatamén. Nem értettem, hogy miért, hiszen én ennyire nem fáraszthattam ki.
- Nem hiszem el, hogy máris. – szólalt meg idegesen, de hangja valahogy sehogy sem passzolt.
Ha pedig ez nem lett volna elég, akkor felfigyeltem arra, hogy szédelegni kezdett. Nem értettem, hogy mi történhetett. Persze ez semmi sem volt, hiszen egy pillanattal később jobb kezét elhagyta, majd teste kicsavarodott és elterült a földön. Mint az a korábbi furcsa alak.
- Ez meg mi a…?!
A D.-ről mintázott báb szájából egy zöld golyó hullott ki, ami nagyot koppant a földön, majd az aréna másik sarkába elgurulva eltűnt a szemem elől.
Hirtelen olyan düh lobbant fel bennem, hogy ha egy tojást ütöttek volna fel a homlokomon, az azonnal tükörtojássá változott volna. Legszívesebben felgyújtottam volna az egész helyet. Nagyon kezdtem unni ezt az önkényes szórakozást.
Egy kósza félrepillantás következtében láttam, hogy Nebáncsvirág is hasonlóan járt az ellenfelével. A lányt milliónyi kisebb-nagyobb vágás borította, de sikerült veszélyes sérülés nélkül megúsznia az összecsapást. Csak ekkor vettem észre, hogy a lelátók üresek voltak, kihaltak voltak, mintha száz éve a kaszás sem járt volna a közelében. És nem mellesleg szabad volt a tovább vezető út.
- Szedd össze magad, és induljunk tovább! - keltem fel, s adtam ki a parancsot, bár mellkasomat borzalmas fájdalom sanyargatta. Légzésem még mindig nehéz volt.
- Nem kellene neked előbb egy mankó? - szurkálódott Nebáncsvirág.
- Akkor előbb adj tűt és cérnát, hogy össze tudjalak varrni! - vágtam vissza ridegen.
A továbbiakban szó nélkül botorkáltunk ki az arénából. A kivezető ajtó mögött a szabad levegő fogadott minket. Talán a harmadik szinten lehettünk. Velünk szemben terült el a kastély jobb szárnya, aminek volt egy borzalmasan magas tornya, ami egyben az egész épület legmagasabb pontja is volt. Egy híd vezetett át a szárnyba.
A hídon járva feltűnt, hogy a mélységben egy erdő terül el, amit már kezdett elnyelni a köd. Jobbra, s balra nézelődve próbáltam fürkészi az éjszakai tájat, de a kastélyon kívül nem igazán láttam semmit, mert a táj maradékát köd fedte, köd ami mintha csak azért létezett és mozgott volna, hogy ne lássak semmit ebből az eszelős parkból. A hídon átkelve egy rettenetesen cifra ajtó fogadott minket.
Néhány pillanaton keresztül csak méricskéltük az őrjítően cifra ajtót, majd mindenféle gondolkodás nélkül benyitottam.
- Egyszer a parasztságod lesz a végzeted… - jegyezte meg félvállról Nebáncsvirág. - Nem félsz attól, hogy az egyik ajtó mögött valami olyan fog várni, ami nem tolerálja az illetlenségedet?
- Pont arra várok - válaszoltam vissza se tekintve rá.
Egy végeláthatatlanul hosszú folyosó fogadott minket, amit fáklyák fénye világított meg. Több sem kellett nekem, ahogy haladtam előre az összes fáklya tüzét megettem. Minden egyes lángnyelvre szükségem volt, hogy a bábúval vívott harcban összeszedett sérülésekből teljesen felépüljek.
- Az addig rendben van, hogy te látsz a sötétben - kezdte Nebáncsvirág a hetedik-nyolcadik fáklya után. -, hiszen a fejedben is az van, de én nem látok a sötétben, mert felvilágosodott nő vagyok!
- Azt az arcodon tátongó sebet a lehető leggyorsabban össze kell varrni… - morogtam, miközben tovább mentem.
Az utolsó métereken már leálltam a fáklyák lángjainak elfogyasztásával, mert már teljesen rendbe jöttem és tele voltam. A folyosó végül ne megy ajtóban végződött, hanem egy hatalmas nagy teremben. Ahogy tekintetemet végigfutattam a félhomályban úszó helységben, elsőre egy kikopott báltermet fedeztem fel benne. Ezt hamar alátámasztotta a sejtelmes zongorajáték, ami akkor hangzott fel, mikor beléptünk a terembe. Kiváló hallásom ellenére nem tudtam megállapítani, hogy pontosan honnan érkezett a zongorajáték hangja. Kettő-három lépés után hirtelen felgyúltak a csillárok, s fényárban úszott az egész bálterem. A fényben már végre láthattam, hogy hol van a zongora elrejtve. Egy szemközti páholyban volt, de senki sem ült előtte, magától szólt a billentyűs hangszer. Már nem is tudom, hogy miért lepődtem meg rajta… Ám tekintetem nem az egy emelettel feljebbi zongorán akadt meg, hanem a padlón, amit fekete és fehér járólapok borítottak, váltakozva.
- Tudsz sakkozni? - kérdezte Nebáncsvirág, mikor mellém ért.
- Szerinted?
- Én már játszottam! - dicsekedett önelégülten.
- És akkor is te voltál a bábu? - kérdeztem vissza gúnyosan, utalván a mezők méretére.
Halk léptekre lettem figyelmes. A hang irányába tekintve szemtanúja voltam, annak, hogy egy fehér álarcos alak jelent meg az egyik páholyban. Cilinderét megemelte, és abból egy rózsát ejtett a mezőre. Fehér kesztyűben virító kezeivel intett néhányat, mintha csak vezényelne, ám semmi sem történt.
Újabb léptek zaját hallottam meg, pontosabban szólva valamiféle csattogás közelített a tőlem jobbra eső bejárat felől. Mintha edények csörömpöltek volna a kövezeten. Mintha egy csattogó csurom vizes alak totyogott volna a bálterem felé, faltól falig haladva. Végül a rejtélyes alak egyszer csak keresztülvágta magát a küszöbön. Legalább egy tucatnyi vas edény volt hozzáragadva, amik a hasra esése közepette lehullottak róla. Bokái össze voltak kötözve. Ruháját valami nyálkás anyag áztatta el, s alatta testét még mindig fásli borította. Az arcán már össze-vissza szét volt csúszva a fásli, ezért láthattam az ábrázatát. Haja indigókék volt, míg arcát szolid szeplők cifrázták.
- Semmi baj! Jól vagyok! Nem történt semmi. - hadarta, miközben megpróbált felállni, de a nyálkától csúszóssá vált tenyere megcsúszott a kövezeten és állal levette a márványpadlót.
A mutatványt látván még én is fájdalmasan szisszentem fel.
- Íme az első három, aki egymásra talált és eljött hozzám. Megkeresve a harmadikat, szerencsére leltetek, most mégis egymás ellen kell küzdenetek.
- Na ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből!
- Mi az, talán félsz, hogy megint elvernélek? - szemtelenkedett ismét az idegesítő lány.
- Nem erről van szó! - fordultam Nebáncsvirág felé.
Időközben egy újabb jövevény érkezett, aki egy fekete hajú nő volt, két emberével. A két alaknak kifejezetten fura ruhája volt. Egyikükön vezetékek sorakoztak, míg a másikon betűk voltak szétszórva.
- Elég a beszédből, lássuk, hogy ki a legjobb. – felpillantottam az álarcosra, akinek szemei megvillantak az álarca alatt. A nő megfordult és továbbindult. – Kezdődjön a finálé.
Hirtelen elkezdett alattunk remegni a padló. A túlméretezett sakktáblán pedig hatalmas sakkbábuk jelentek meg, amikről már első ránézésre is meg tudtam állapítani, hogy gránitból faragták őket.
- Szerintem, először érdemes volna csak az egyik csapatra koncentrálni, mondjuk a feketékre!
- Jól van… Jól van… - intettem le Nebáncsvirágot, majd elindultam az első kerek fejű felé, ami szintén megindult felém.
Tempómat egyre jobban fokoztam, amennyire csak tudtam, miközben testem fokozatosan lángok kezdték körbevenni. Egy dárda módjára ugortam neki a túlméretezett sakkbábúnak.
- Fire Dragon’s Spear!
Eltaláltam a hatalmas sakkfigurát, de nem jártam túl sok eredménnyel azon kívül, hogy egy kósza repedés futott végig a célpontomon. Mindenesetre nem zökkentem ki a lendületemből, inkább a nyakán továbblendülve nekiestem a mögötte ácsorgó lófélének. Lángoló páros talppal találtam telibe a ló nyakát, de az meg sem érezte a találatot, sőt inkább gondolt egyet, és ugrott egy hatalmasat L alakban. A megüresedett mezőn csodálkozva ácsorogtam, mikor is észrevettem, hogy egy kőóriás indul meg felém, döngő léptekkel. Gránit szemiből nem tudtam kiolvasni az akaratát, de éltem a gyanúperrel, hogy ki szeretné taposni a belsőségeimet. Félre ugrottam a rám lesújtó hatalmas ököl elől, ami könnyedén összezúzta a mezőt, ahol pár pillanattal korábban még én magam álltam. Két tenyeremet összeérintettem, majd ujjaimat összefontam. Jobb és bal karom teljesen lángokba borultak.
- Fire Dragon’s Hammer! - csaptam le a gránitóriás alkarjára.
Találatom tökéletes volt, de a masszív gránittömb meg sem érezte. Beláttam, hogy így sokat nem érek. A lassú mozgású óriás ökléről felugrottam annak vállára. Jobb alkaromon összekoncentráltam a lángjaimat és azokból röviden egy sárkányfogat idéző tűztüske keletkezett. Ám nem tudtam azonnal lesújtani, mert az óriás hatalmas tenyere megpróbált elkapni. Fölfelé ugrottam, hogy elkerüljem az engem összeroppantani készülő tenyeret, s így jártam csak igazán jól.
- Fire Dragon’s Fang!
A lángoló sárkányfog pontosan félig belefúródott a sakkbábu tarkójába. A gránitból kihúztam a karomat, hogy lefejezhessem az ellenfelemet.
- Fire Dragon’s Kick!
A gránitfej lerepült a helyéről, míg a lefejezett test élettelenül rogyott össze. Leugrottam róla, s elégedetten néztem rajta végig, de ennél több időm nem is maradt, mert valami egyszerűen átszáguldott rajtam. Éppen egy elégedett sóhaj közepén voltam, mikor valami egyszerűen átszáguldott rajtam. A ló volt az, amivel korábban csaptam össze. Ujjaimat megfeszítettem, s felkészültem egy gyilkos erejű, pusztakezes döfésre.
- Fire Dragon’s Rapier!
Könyöktől lefelé egész karomat lángok ölelték körül, s a ló nyaka felé szúrtam. A gránitszobor torka valósággal kirobbant, s a törmelékek pont eltalálták és súlyosan megsebesítették a korábban megrepesztett kerekfejű gyalogot. Váratlanul azon kaptam magam, hogy valami kilapított. Mikor összeszedtem magam, akkor egy vágott fejűt találtam, aki látszólag csak átlósan volt hajlandó haladni. Tántorogva álltam fel, s azonnal a láncom után nyúltam. Miután sebesen összeszedtem magam a fémkígyómmal meglasszóztam a vágott fejűt. A láncszemek pontosan a nyaka köré tekeredtek. Nagyot rántottam a feszes láncon, s már a következő pillanatban hatalmas darabokra tört össze egy mezővel előttem a bábu.
Tagjaim, de már főleg karjaim sajogtak a fájdalomtól, nem igazán díjazták a gránitfejtést, amit igazán meg tudtam érteni. Körbenéztem újabb fekete figurát keresve, de egyet sem találtam, ami épségében lett volna. Nebáncsvirág és a kékhajú szerencsétlen végeztek a maradékkal. Nem vártam volna egy kétbalkezes hülyétől és egy nebáncsvirág kislánytól, hogy ekkora pusztítást visznek végbe. A két színben is díszelgő padlón mindenhol a fekete bábúk törmelékei hevertek. Alaposan kiettünk magunkért, viszont kifújni nem tudtuk magunkat, mert a padló remegésbe kezdett. Utoljára keresztes figura adta meg magát, ami már-már emberi sikoltással karöltve hullott darabjaira. A márványpadlón alig roppant ketté a feje, mikor is a többi maradványból fekete folyadék kezdett szivárogni. A bajjóslatú anyag hamar megszilárdult, sőt talán egy kicsit meg is kövesedett az ellenfél bábúinak lábainál.
- Nyolcas, úgy és megint, mindenekelőtt!
Ahogy itt már megszoktam most sem nagyon értettem, hogy miről beszél a maszkos alak. Mindenesetre ő örült, hiszen karjait felemelve hahotázott. A titokzatos nő már nem volt ilyen vidám, hiszen megvető tekintettel figyelte a maszkost.
- Úgy tűnik. De egy ilyen bugyuta játék, amelyben az a fő cél, hogy eldöntendő kérdésre feleljenek, csak otromba barbárságra mutat. – mondta miután hátravettette haját. Szolgái pedig bólogattak, mintha más lehetőségük nem is létezett volna.
- Lássuk, te hogyan oldod meg. – és azzal hátrébblépett, hogy a sötét páholy takarását élvezhesse.
- Az én játékom nem csak szimpla szórakozás. Verseny a legnagyobb riválisotokkal szemben.
- Ezt már hallottuk… - morogtam kissé feszülten, mert már nagyon kezdtem unni ezt az értelmetlen és logikátlan bohóckodást.
Lábunk alatt valami szárazjégre emlékeztető dolog kezdett sisteregni. Hátrébbszökkentem volna, de már nem volt rá lehetőségem, mert testem, mintha kővé dermedt volna.

- Visszatértem, Max DeLuise! - üvöltött utánam egy velőtrázó hang, amitől tarkómon azonnal égnek állt a szőr.
Egy hatalmas oszlopnak támaszkodva húztam meg magam. Ezernyi súlyosabbnál súlyosabb sebbőr véreztem. Erőm már alig volt, már eszméletem megtartása is irdatlan erőfeszítéseket követelt meg tőlem. Az oszlopon túlról pedig pokoli hőség árat, ami fokozatosan melegítette át azt. Nyílt sérüléseimnél a bőröm és húsom sisteregni kezdtek a hő hatására, ami kétségbeejtően baljós jel volt. Még nem találkoztam olyan tűzzel, ami képes lett volna megégetni.
- Bújj elő te pondró! Eljöttem, hogy a szemed láttára tépjem ki a szívedet és szívjam ki belőle a véred!
A mély fröcskölő torokhang gazdája rendkívül izgatott volt a hangjából ítélve, és hatalmas lehetett, mert minden egyes lépése után megremegett az egész csarnok.
- Nem játszom bújócskát, férgekkel! - üvöltött, amit követően egy hatalmas démoni kard darabokra zúzta a szomszédos oszlopot.
A szétrobbant oszlop törmelékei megolvadtak a hőtől. Éreztem, ahogy szívem egyre hevesebben ver a torkomban. A véremmel keveredett izzadtságcseppjeim mély barázdákat vájtak a mocskos arcomba. Ekkora már annyira átforrósodott az engem rejtő oszlop, hogy valósággal égetett. Hátam alaposan összeégett, aminek következtében üvöltve ugrottam el.
- Hát megvagy!
Hirtelen egy hatalmas kar ragadott meg, ami olyan forró volt, hogy a pillanat tört része alatt összeégette a bőrömet. A pokoli fájdalomtól üvölteni szerettem volna, de képtelen voltam rá, mert a hatalmas marok minden levegőt kipréselt belőlem.

Riadtan ébredtem fel álmomból, s estem le a szalmabáláról, amin aludtam. Értetlenül néztem körbe az ismerős pajtában. A hangok alapján még mindig tombolt odakint a vihar. Ruházatomnak haloványan, de fahéj illata volt, ami azt jelentette, hogy nem csak álom volt az az eszelős kastély, még annak ellenére se, hogy nyoma se volt nála a térképnek. Megfogadtam magamnak, hogy ha legközelebb az utamba kerül az az őrültekháza, akkor földig rombolom, bármiféle kérdezősködés nélkül. Senki sem rángathat engem úgy, mint valami vacak bábút!

Az Utazásaim című könyv III. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X789)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Pént. Júl. 27, 2012 10:05 am

A Magányos Torony


- Üdvözletem Mr. DeLuise – telepedett le mellém egy idegen alak a pultnál. Arcát sapkájának napellenzője rejtette el előlem. Szaga teljesen jellegtelen volt, ám hangjából ítélve talán már a negyvenet is taposhatta.
- Honnan ismer? – kérdeztem komoran, majd meghúztam a korsóm tartalmát.
Az idegen nem válaszolt, inkább rendelt magának is egy korsó sört. Némán, szinte mozdulatlanul várta meg az aranylóan gyöngyöző nedűjét. Miután kézhez kapta sörét azonnal, szó nélkül fizetett.
- A közelmúltban hallottam magáról és a képességeiről különféle pletykákat.
- Miféle pletykákat? – kérdeztem vissza.
- Olyanokat, amik alapján bátran kijelentem, hogy szükségem van magára.
- Nem érdekelnek a megbízások – reagáltam ridegen.
- Nem vagyok anyagilag olyan jól eleresztve, hogy egy ilyen feladatra embereket béreljek fel… - sejtelmesedett, majd belekortyolt a sörébe. – Igazából szívességet kérnék magától.
Itt sikeresen félrenyeltem a sörömet. Kicsit szokatlan volt, hogy egy vadidegen csak úgy leül mellém sörözni és szívességet kér tőlem. A férfi megütögette a hátamat.
- Héj! Meg ne fulladjon már nekem itt! Előbb hadd meséljem el, hogy miben szorulnák a maga segítségére!
Fél percen keresztül még a cigányútra ment sörömmel küzdöttem, utána viszont már minden figyelmemet az idegennek szenteltem.
- A feleségemet az egyik szomszédos országban koholt vádak alapján letartóztatták és egy magánkézben lévő börtönbe zárták. Ez a börtön a tengeren van, nem messze az országhatároktól. Negyven éve senki sem szökött meg onnan és állítólag ott őrzik napjaink legveszedelmesebb bűnözőinek egy komoly részét.
- Na álljon meg a menet! – csattantam fel. - Én nem szöktetek rabokat!
- Csak az ártatlanul bebörtönzött feleségemről volna szó! Csak őt és senki mást! Ha fiatalabb volnék tíz évvel, egyedül vágnék neki az építmények, de félek, hogy még a legendás cerberusig sem jutnék el – sopánkodott.
A cerberus szó után úgy éreztem magam, mintha tarkón vágtak volna egy hatalmas üllővel.
- Miféle cerberus? – kérdeztem felcsigázottan.
- Ugyan miféle?! – csattant fel. – Hát a háromfejű kutya! Azt a börtönt nem csak emberek, de szörnyetegek is védik! A pletykák szerint a cerberus az egyik legnagyobb és legveszedelmesebb.
Mióta kiléptem a Quatro Cerberusból mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen lehet egy igazi cerberus és mit érnék vele szemben. Saját kezűleg akartam végezni egy valódi cerberussal. Ennél jobb alkalmat pedig sohasem találhattam volna rá, hiszen eddig élő cerberusról nem hallottam, akármerre is jártam. Izgatottan felpattantam a székemről.
- Csak a feleségét és senki mást! A cerberus az enyém! És mire várunk még?!


Néhány órával később már egy víz alatt közlekedő hajóban találtam magam. Nem éppen kellemes érzéssel töltött el, hogy egy hatalmas acélteknőben lebzselek, miközben fölöttem több száz tonna víz terül el. A fulladásos halál nem egészen lett volna nagy dicsőség, szóval egy kicsit bosszantott a szituáció.
- Még be sem mutatkoztam… A nevem Akainu, a Leviathan fedélzetének parancsnoka – a szívességkérő ekkor elém lépett s egy ősöreg tervrajzot nyomott az orrom alá. – Csak ezt a régi, és mára talán már elavult alaprajzot tudtam megszerezni a börtönről.
- Remek… - morogtam, miközben tekintetemmel máris azt a részleget kezdtem keresni, ahol a cerberus tanyázhat. – És hol lehet a cerberus?
- Azt hiszem valahol a második, vagy a harmadik szinten.
A börtön valójában egy hatalmas, és zömök torony volt a tenger közepén. Nekünk pedig a legfelső, azaz a hatodik szintig kellett feljutnunk, mert Akainu feleségét ott tartották fogva.
- Üdvözletem Magányos Torony! – Akainu egy mágikus tárgyhoz kezdett beszélni. - Egy óra múlva érkezem a bejárathoz. Szeretnék bemenni.
- Rendben van Kapitány, a kaput előkészítjük, de csak óvatosan. – érkezett a válasz a mágikus tárgyból.
Még sohasem láttam ilyen szerkezetet. Teljesen új volt nekem, de látszólag lakrima működtette. Persze ez érdekelt a legkevésbé, sokkal jobban mozgatta a gondolataimat, hogy Akainu mégis kivel beszélt az imént.
- Ez meg mi volt? – kérdeztem komoran.
Akainu szó nélkül beállította a koordinátákat, és babrált egy sort az előtte elterülő panelen is. Mikor végzett felfelé mutatott, egyenesen egy fénylépre, ami ő van egy rakás egyenruhás alak társaságában.
- Az ott az én legénységem. Furcsa, nem? Börtönőrök, de ennek is oka van, mondják is, valamit valamiért. Én magam ültettem el köztük a gyomot, hogy folyamatos ellenőrzés alatt tartsam őket. Ez valami olyasmi, hogyha kirohad egy fának a közepe, akkor elrohad az egész idővel, így kell valamit belülről megfúrni.
- Ez nem éppen egy pár napos tervnek tűnik… - jegyeztem meg gyanakvóan.
- Jól látod… - sóhajtott nagyot. – Valamivel több, mint másfél évtizede kezdődött az egész, miután a fiam rádöbbent, hogy a börtön tulajdonosa miféle aljas módszerekkel matat a külvilágban. Heros, a fiam ezért az életével fizetett. Ekkor döntöttem el, hogy tönkreteszem azt az alávaló férget. Társakat szereztem, akik beépültek a Magányos Torony őrei közé. Minden remekül alakult, mígnem két évvel korábban a feleségemet elhurcolták és elítélték, a semmiért! – fakadt ki mérgesen.
- Jó, jó… - emeltem fel a kezeimet. – Értem, és elég is volt a drámából – ezzel rövidre is zártam a beszélgetést, és innentől kezdve csak a lakrima hajtómű zaját hallottam valahonnan a hátam mögül.
Éppen pár szikla között haladtunk el, mikor hirtelen megálltunk. A monitorunk elsötétedett, és ez az állapot legalább tíz percig tartott.
- Rema. Mikor érkezik, esetleg indul a következő hajó?
- Aye kapitány! – hangzott fel egy fiatal női hang. – Végre ideért?
- Igen, ide, és volt egy kérdésem.
- Oh, igen. Két percen belül indul a JF32TZ7-es rabszállító hajó Tuktuk felé.
Kezdetét vette a várakozás, ami tényleg csak két percig tartott.
- Ha a felszínre törünk - törte meg a néma várakozást Akainu -, és sikerrel járnánk, nem volna semmi garancia arra, hogy érintetlen maradna a tengeralattjáró, mire visszaérnénk. Kénytelenek leszünk kilőni magunkat a felszínre.
Akainu kicsatolta az övét és felállt az ülésből. Példáját követve én is hasonlóan cselekedtem, majd mind a ketten a hajó zsilipjéhez sétáltunk.
- Csupán tizenöt méter mélyen vagyunk, de vízben csak ésszel! Nem igazán érné meg a vízben összecsapni a tengeri gorillákkal.
Válaszul csupán bólintottam egy jó nagyot.
Akainu ezek után lenyomott egy gombot, mire az ülés süllyedni kezdett. Szinte észre sem vettem, hogy magunk körül a légtér felforrósodott, hiszen a hőingadozások rám nem sok hatással voltak. Még gyorsan nagy levegőt vettem, majd hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a hatalmas nyomás kirepített.
A tengerben találtam magam, ami olyan harsány és kihalt volt, mint annak idején az Alvó által fenyegetett vidékek. Se egy kósza hal, vagy akár korall, mindent kiöltek a környéken. Persze nem állhattam meg nézelődni, mert az oxigénem rohamosan fogyott. Akainut követve a felszín felé kezdtem úszni. Mivel nem voltam gyakorlott búvár, ezért a felszíntől néhány méterre már szinte teljesen üres volt a tüdőm. Két-három erősebb karcsapással viszont időben felértem. Odafent levegő után kaptam, majd körbenéztem. Egy hatalmas híd alatt voltunk, amire pillanatokon belül elkezdtünk felmászni. Mászás közben végigfutattam magamon egy apró hőhullámot, hogy legalább a nedvességtől megszabaduljak.
Odalentről ekkor pisszegés hallatszott. Megfordulva Akainut láttam, aki éppen a híd tartóoszlopán mászott fel.
- Én elterelem a figyelmüket, addig be tudsz jutni, és találkozunk a hatodik emeleten! Csak ügyesen!
- Nem erről volt szó, te…
Akainu figyelemre se méltatott a továbbiakban, mert a gravitációt semmibe véve felrohant a függőleges pilléren. Morgolódva csóválgattam a fejemet, majd tovább másztam, mert tudtam, hogy vár rám egy cerberus, valahol odabent.
Amint Akainu felért a hídra azonnal hatalmas lárma tört ki, ami nagyban könnyítette az észrevétlen bejutásomat.
Akadálytalanul és észrevétlenül sikerült bejutnom, hála Akainu parádézásának a hídon. Odabent sűrű, fojtogató levegő fogadott. Nem volt egyszerű művelet levegőt venni, de nem volt időm a nyafogásra, inkább tovább indultam. A fölfelé vezető lépcső valahol a szint szemközti végében lehetett, ha jól memorizáltam az alaprajzot.
Mikor elértem a cellákat a rabok azonnal háborogni kezdtek. Az összes egyszerre próbált rávenni, hogy kiengedjem őket, ám nekem ez eszem ágában sem volt. Az összes alakról lerítt, hogy jogosan ülnek a rács mögött, és így tőlem odabent rohadhattak meg. Mint sem törődve a rabok óbégatásával tovább haladtam, viszont ekkor dübörgésre lettem figyelmes. Egy rab ekkor kárörvendően felkacagott, majd a tengeri gorillákat emlegette. Igazából fogalmam sem volt, hogy mik lehetnek azok a tengeri gorillák, de álltam elébük.
Az emlegetett lények nem várattak sokat magukra. A kanyarban megjelenő árnyékukból ítélve nem kis darab valamikről lehetett szó. Az árnyak mellé rövidesen ügető hangok is társultak. A szokatlan lények külseje legjobban egy hóhérra emlékeztettek, egy elhízott hóhéréra. Hogy az összhatást tovább fokozzák a koponyás fejfedőjük mellé, még egy-egy hatalmas fejsze is társult. A dögök talán háromszor akkorák voltak, mint jómagam. A méretük ellenére piszkosul gyorsak voltak. Ezért is történt az meg, hogy az egyikük majdnem le tudott fejezni. Csupán az utolsó pillanatban tudtam félre ugrani. Az előző támadóm természetesen követett, de én már felkészültem. Lángoló ököllel célba vettem a gyomrát, és támadásom célt is ért. A kékség hatalmas erővel csapódott a falba, de hamar talpra pattant, igaz nem azonnal támadott vissza. Egy szemernyi pillanatom sem volt az eszmefuttatásra, mert már megint kettő fejsze próbált felszeletelni. Fejszéket kikerültem, és felszökkentem a fejük fölé. Pontosan egyik ellenfelem nyakában landoltam. Erősen megkapaszkodtam, mire ő hadonászni kezdett.
- Fire Dragon’s Roar!
A lángörvény teljesen elnyelte a tengeri gorilla fejét. Kettő-három szívdobbanással később az áldozatom meginogott, majd élettelenül előredőlt, én pedig azonnal kiugrottam a nyakából. Szinte még alig, hogy éreztem a talajt a lábam alatt, mikor a maradék kékségek azonnal nekem támadtak. Lábaim terpeszbe vágtam. Jobb karomon a lángok már fel is csaptak, és csupán pillanatok kérdése volt, hogy mikor engedem őket szabadjára. Eluntam ezt a bohóckodást, mert ezeknél a majomcsökevényeknél egy jóval komolyabb szörny várt rám.
- Fire Dragon’s Crush!
A sárkányharapás könyörtelenül összezúzta az összes gorillát. Végignéztem a megégett lényeken, majd futva indultam tovább. Most már biztosan tudták, hogy nem csak egy behatolóról van szó. Ezt alá is támasztotta az a tény, hogy futás közben egyre több és több kék hóhérgorilla loholt a nyomomba, akik néha-néha utánam hajították a hatalmas fejszéiket. Persze ezeket az elkeseredett dobásokat könnyedén kikerültem, de csöppet sem bántam volna, ha nem üldöztek volna.
Futottam és futottam, de a kacskaringós folyosó csak nem akart véget érni. A cellákban tomboló rabok némelyike nekem drukkolt, hogy élve megússza a fogócskát, míg a maradék a tengeri gorillákat bíztatta, hogy kapjanak el és szecskázzanak fel. Az előbbi csapat kedvére tettem, mikor elértem a fölfelé vezető lépcsőt, s meghúztam a falon magányoskodó kart, ami leeresztett egy szegecselt acél ajtót, elvágva tőlem az üldözőimet. A vastag acélajtón hallottam, ahogy egymás után sorba koppannak a fejszés idióták, ám nem törődtem velük, inkább elindultam fölfelé.
A következő szintre érve azonnal tömény vér bűze csapott orron. Kezemet azonnal arcom elé kaptam. Előttem minden vörös volt és borotva éles, illetve tűhegyes. A cellák rácsai pengés kiképzésűek voltak. A plafonból, kövezetből és a falakból egyaránt tüskék álltak ki. Úgy éreztem magam, mintha egy elmeroggyant alak álomvilágába zuhantam volna. Vér szagát éreztem mindenhonnan, de azt látni nehezemre esett, hiszen az egész folyosó alapszíne vérvörös volt.
- Szóval ez volna a második szint? – tettem fel a költői kérdést, majd tüdőmet tele szívtam levegővel. – Fire Dragon’s Roar!
A sárkánylehelet végigsöpört a folyosó egy részén, ezzel legyalulva a kövezetet. Semmi kedvem se volt összevagdosnom magam a tüskékkel illetve a pengékkel. A mutatványomra a rabok éljenezni kezdtek, azt sejtették, hogy eljött a megmentőjük, de nagyot tévedtek.
- Engedj ki tesó! A kulcsok ott vannak felakasztva! – mutatott a szemközti falra az egyik rab, akinek testén milliónyi apró vágás virított.
Mit sem törődve a rabbal, tovább indultam, aki ezt követően cifra szitkokat ordítozott utánam. Az általam letarolt sávon haladva elértem egy afféle tisztásra. Egy olyan szakaszra, ahol az összes tüskét letörték valamikor. Nem tudtam ki, vagy mi csinálhatta, de abban biztos voltam, hogy nem precíziós eszközökkel dolgozott.
Váratlanul arra lettem figyelmes, hogy egy hatalmas árny borult rám. Azonnal izgatottabb lettem, mert bíztam benne, hogy a cerberussal sikerült összefutnom, de mikor feltekintettem a hatalmas szörnyetegre csalódnom kellett. Egy gigászira nőtt csirke volt az, amit a humoros teremtó egy kígyóval keresztezett.
- Hát téged meg melyik idióta talált ki?
Rohanásnak eredtem egyenesen a hasa alá, de alig jártam félúton, mikor a szörnyeteg egy szárnycsapással elfújt. Repültem, mint egy papírrepülő, egészen egy rácsig, ami természetesen szépen szétkaszabolta a ruhámat, csakúgy, mint a hátamat. Fájdalmasan felnyögve ültem föl. A levegőbe beleszippantva elképesztő bűz csapta meg az orrom. Feltekintve pedig azt láttam, hogy a madárféle ábrázata alig pár karnyújtásnyira van tőlem. A szokatlan lénynek olyan bűz áramlott a szájából, hogy attól féltem elfolyósodik az arcom. A förtelem látszólag be akart falni, hiszen tátott csőrrel közeledett felém. Gyorsan felálltam, mindkét karomat lángokba borítottam, majd megragadtam az óriási villás nyelvet. A madárka azonnal felkapta a fejét, s mivel én a nyelvébe kapaszkodtam felrepültem a levegőbe. A plafonba nagy erővel robbantam bele a plafonba, de szerencsémre nem ragadtam bele a kövekbe. Zuhanás közben a talpaimmal becéloztam a rémség hátát, majd mikor megvoltam, akkor egész altestem fellángolt.
- Fire Dragon’s Stamp!
Egy ágyúgolyó becsapódásnak erejével csapódtam a lény hátába, mire az felüvöltve elterült a vörös kövezeten. Leugorva a hatalmas lényről elégedetten mértem végig. Tenyereim le leporoltam, majd éppen továbbálltam volna, mikor mozgolódást hallottam a hátam mögül. Megfordulva azt láttam, hogy a madár fölém emelkedik, majd szárnyával agyon szándékozik nyomni. Amint elért a hatalmas szárny, az kilapított, úgy ahogy az meg volt írva. Miután felemelkedett róla a pikkelyszerű tollas szárny azonnal felpattantam. Tagjaimat megropogtatva vártam a folytatást.
A hatalmas csirke dühödten üvöltött a képembe, amivel alaposan meglebegtette rajtam az összevagdosott ruhámat, sőt még néhány kisebb nyálcsepp is arcon talált. Én viszont rendületlenül álltam az üvöltést. Amikor abba maradt az üvöltés én következtem.
- Fire Dragon’s Roar!!
A lángok teljesen eltüntették a szemek elől a túlméretezett tyúkot. Ez viszont közel sem volt elég a sikeremhez, mert a túlnőtt tyúk kirontott a lángok közül, és azt leszámítva, hogy leégett róla az összes tolla és pikkelye, semmi baja sem volt. Viszont cserébe rettenetesen felbőszítettem, és habozás nélkül bekapott. Mire én igazán felfogtam, hogy mi történt a dög nagyot nyelt, s megindultam az undorító csúszdán, ami kissé gyomorforgató volt. A csúszda végén, valamiféle undorító trutymó várt, mindenféle egyéb jósággal kiegészítve.
Miközben a szörny tegnapi óta félig megemésztett vacsorájában lubickoltam elátkoztam az egész világmindenséget, de főleg azt, aki kitenyésztette ezt a rémséget. A mocsokban törtetve kerestem egy aránylag szilárd pontot, ahol meg tudtam vetni a lábaimat, aztán pedig a következő támadásomba beleadtam minden dühömet.
- Fire Dragon’s Giant Wing!
Szétvetett karjaimra tűzből óriási sárkányszárnyak nőttek, amik pillanatokon belől belülről égették és tépték szét a hatalmas szörnyeteget. A felforrósodott gyomortartalmak között kimásztam a szárnyak által tépett lyukon, hogy újra a börtönfolyosó véres bűzét érezhessem, aminek szag kavalkádját csupán fokozta a madár kiömlött belsőségének bűze.
A környező cellák rabja némán figyeltek, nem mertek megszólalni, miközben én próbáltam megtisztítani magam a nyálkától és a félig megemésztett ételmaradványoktól.
- Ajánlom, hogy tényleg itt legyen az a nyamvadt cerberus! – morogtam, majd tovább indultam.
A továbbiakban zavartalanul értem el a harmadik szintre vezető lépcsőt, aminek tetején egy zsákutca fogadott. Pontosabban szólva egy hatalmas szőrös fal állta az utamat. Megsimogattam a falat, és nagyon úgy tűnt, hogy valami élőhöz tartozik.
- Harmadik szint… Nagy és szőrös… Csak nem?
Lelkemben azonnal megzabolázhatatlan lángok csaptak fel. Mindenféle gondolkodás nélkül belerúgtam a szőrös akadályba, mire az megremegett, majd lassan elmozdult a helyéről. A következő pillanatban egy hatalmas, csupa fog száj nyúlt be értem és hajított be a harmadik szint hatalmas csarnokába. Legalább tíz métert csúsztam a simára csiszolt kövezeten, mire megálltam. Mivel a landolás pillanatában fejjel tompítottam az esésemet ezért kissé kótyagosan ültem fel, de mikor észrevettem, hogy a kabátom egyik ujja teljesen eltűnt, akkor megtisztult a tudatom.
- Gyere, te bolhás korcs! – csattantam fel, s az általam cerberusnak gondolt lény irányába néztem.
Ez volt az a pillanat, mikor egy világ dőlt össze bennem, majd egy armageddon láng felégette az összes józanságomat. Csupán egy olcsó cerberus utánzat állt előttem. Egy óriási kutya testre, három kutyaszerű, elfajzott dög feje volt felvarrva. Persze nem csak én voltam mérges, hanem a cerberus ripacs is, valószínűleg az iménti rúgásom miatt. Az első számú, sebhelyes feje meg is próbált félbe harapni, de elvetődtem a fogai elől. A második számú, azaz a középső fejnek az egyik füle erőteljesen meg volt tépve. Végül a hármas fejet a szemeinek különböző színe segítette megkülönböztetni a többitől.
- Legalább nem tudjátok összekeverni egymást… - morogtam.
Persze szusszanásnyi időm sem volt, mert a nagyra nőtt korcs azonnal felém kezdett rohanni. Egy hátrafelé kivitelezett kézen átfordulással elkerültem az óriási álkacsot, ám még az összecsapódásának erejét így is éreztem. Ez legalább kárpótolt valamennyire. Ha már nem egy igazi cerberus, de legalább nem egy nyámnyila kutyuli három fejjel.
Miközben a körülöttem csattogó állkapcsokat kerülgettem, volt egy olyan érzésem, hogy hiába ütöm ki az egyik fejet az még édes kevés lesz a győzelmemhez. A megoldáson nem sokáig agyalhattam, viszonylag zavartalanul, mert egy óvatlan pillanatban arra lettem figyelmes, hogy egy hatalmas árny vetül rám. Feltekintettem, de ekkor már az orromat súrolta egy óriási mancs. Valósággal beleágyazódtam a kövezetbe, s szinte láttam magam előtt, ahogy koponyámon végigfut legalább féltucatnyi hajszálrepedés. Kisvártatva felemelkedett rólam a mancs, s így pont szemtanúja voltam, ahogy a három hatalmas fej összeveszik rajtam. Ezt kihasználva felpattantam és berohantam a hatalmas szörnyeteg hasa alá.
- Kóstold meg egy sárkány harapását! – morogtam magamnak, majd elindítottam az általam kifejlesztett támadást. A lángok egy sárkányfejet megformálva a célpontom hasa felé tartottak, s a kellő pillanatban a tűzállkapcsok összezártak, és tovább repítették a magasba az óriási kutyát. Miközben a korcs a plafon felé tartott a sárkányom állkapcsai között reméltem, hogy gerincét összezúzta a harapás.
A cerberusutánzat fájdalmasan felvonyított, mikor találkozott a plafonnal. Ezt követően a támadás semmivé vált, így pedig az óriási lény magatehetetlenül zuhant vissza. Becsapódását követően megremegett az egész csarnok. Árgus szemekkel néztem a fejleményeket. Reméltem, hogy ennyivel már elintéztem. Ám csalódnom kellett, a rémség felállt, megrázta a fejét, majd mind a három fejével baljóslatúan vicsorgott rám, majd támadásba lendült.
Kettes elől felugrottam, de a levegőben Hármas majdnem elkapta a lábamat. Miközben zuhantam visszafelé öklöm lángokba borítottam, majd lesújtottam Egyesre, aki csak egy elcsukló vonyítást engedett meg magának és eszméletét vesztette. A tarkóján nem szándékoztam soká időzni, de mégis kénytelen voltam, bemosni egy óriásit a felém harapó Kettesnek.
- Fire Dragon’s Fang!
Megfeszített lángoló karomat pontosan a varrat mentén döftem Egyes tarkójába. A karom végighúzva a lassan megégő húsban elindultam lefelé. Már majdnem félig lefejeztem Egyest, amikor Kettes felém kapott. Kezemet még idejében kirántottam Egyes húsából, viszont elugrani már nem maradt időm. Pillanatokon belül egy első és egy felső fogsor szorításában találtam magam. Puszta kézzel próbáltam felvenni a szörnyeteg állkapcsának erejével a versenyt, miközben kézfejeimről vér csöpögött az arcomba. Kettes fogai olyanok voltak akár egy óriási, pengeéles fűrész, így pillanatok alatt megvágták a tenyeremet.
Minden erőmet latba vetve próbáltam állni a nyomást, de a száj fokozatosan kezdett összezárulni. Egészen addig, amíg Hármas úgy nem döntött, hogy ő is kér belőlem és ezért szomszédja arcába nem mart bele. Kettes szorítása hirtelen megszűnt, így ki tudtam ugorni. A két megmaradt fej egymást kezdte marni, miközben mellettük Egyes egy jót hintázott, s sebéből ömlött a vér.
- Szerencsétlen korcsok. Vagy elvéreztek, vagy egymást faljátok fel.
Azonnal megbántam, hogy kinyitottam a számat, mert a cerberusutánzat ismét rám figyelt. A kutya váratlanul hatalmasat szökkent, amivel sikerült annyira meglepnie, hogy menten be is tudott kebelezni. De mielőtt még elkezdett volna rágcsálni, szájpadlására mértem egy lángoló felütést, amivel szép kis égési sérüléseket okoztam odabent. Hármas fájdalmasan nyavalygott, mialatt a még nagyjából épp és egészséges tesója tovább támadott. Folyamatosan hátráltam, míg végül már a falnak vetettem a hátam. A korcsok szeméből a vérszomjat egy vak is ki tudta volna olvasni.
- Na, gyere! – ordítottam, neki, mire ő felém harapott. Én sikeresen félreugrottam, aminek következtében ő lefejelte a falat és Kettes már aludt is. A fájdalmaival küzdő hármasra hasonlóan készültem lesújtani, mint a korábbi csirkére. Lábaim lángokban álltak, s úgy csapódtam be akárcsak egy rakéta tette volna. A becsapódás erejének következtében az egész folyosó megremegett. A kutya ezennel likvidálva volt. Nagyokat fújtatva csúsztam le a hátán, de ekkor egy háló kapott el, ami egyre jobban kezdett összepréselni. Képtelen voltam kiszabadulni belőle, sőt minél jobban próbálkoztam, annál erősebbé vált a szorítás.
- Esztelenség volt behatolni a Magányos Toronyba. – lépdelt elém egy alacsony alak, aki mögött borzalmas mennyiségű tengeri gorilla sorakozott. - A legutóbbi alkalom óta alaposan felkészültünk, így kikerültük azokat a hibákat is, amelyekre eddig nem volt megoldás.
- Komolyan, nem megmondtam, hogy a hatodik szinten találkozunk – hallatszódott egy ismerős hang -, ez még a fele sem volt.
Akainu volt az, aki pont a legjobbkor érkezett meg, ám váratlanul egy tengeri gorilla szelte félbe a fejszéjével. Egy fél szívveréssel később nem volt rajtam a háló, és arra lettem figyelmes, hogy a titokzatos öreg előttem ácsorog. Értetlenül pislogta, mert nem fogtam fel, hogy pontosan mi történt. Az öreget az előbb vágták félbe, egy fél másodperccel később pedig sértetlenül kiszabadított.
- Van, amikor a gyorsaság hasznosabb, mint az erő. – a grabancomnál megragadott, és áthajított a csarnok túloldalára. – Indulj, ezeket elintézem és utánad megyek!
Vissza akartam menni, segíteni Akainunak, de ekkor a semmiből egy acélfal emelkedett előttem. Ezt már kénytelen voltam felfogni egyértelmű célzásnak arra, hogy tényleg tovább kell mennem és nem az öregnek segíteni.
- Aztán fel ne dobd a talpad! – mondta, tudván, hogy nem hallja, majd tovább elindultam.
Természetesen öt-hat lépésnél többet nem tudtam megtenni, mert egy kisebb sereggel felérő tengeri gorilla csapat sorakozott fel előttem. Pillanatról pillanatra egyre jobban kezdtem utálni ezeket a kék mamlaszokat.
- Akkor vaduljunk! – esztelenül rontottam be a csapat közepébe.
Lángoló végtagokkal rohantam be a tömegbe és minden utamba álló gorillát ott ütöttem, rúgtam, ahol éppen értem. A felém sújtó fejszék elől ösztönszerűen tértem ki, s közben megállás nélkül haladtam előre.
Egy kékséget a tokája által elnyelt állkapcson ütöttem, egy másikat hasba rúgtam, egy harmadik lábai között pedig átcsúsztam. Csúszásomat még éppen időben sikerült megállítanom ahhoz, hogy az előttem lesújtó fejsze a lábaim között landoljon és ne bennem. Talpra ugrottam, végigfutottam a kövezetbe szorult fejsze nyelén, majd fejbe rúgtam az ellenfelemet. A nyél végéről elrugaszkodtam a következő gorilla irányába, akinek pont a vállaira érkeztem. A robosztus teremtmény kissé megingott alattam, ezért nem tudott azonnal lecsapni rám. Ezt kihasználva azonnal tovább ugrottam a szomszédos szörny vállaira, és így folytattam tovább, egészen addig, amíg el nem értem az utolsó kékségig, amelyik a kijárathoz a legközelebb állt. Egy szaltóval leugrottam az utolsó vállairól is, pontosan a negyedik szintre vezető lépcsősor első fokára. Lángoló karral hatalmasat ütöttem a falba, mire az megremegett. Nem is kellett soká várnom, a masszívnak tűnő boltív pillanatok alatt leomlott, elvágva így tőlem a tengeri majmokat.
Izzadság cseppekben úszva rohantam föl a következő szintre.
- Ez de rohadt forró – jelent meg Akainu egy félig befejezetlen fal tetején. Körülbelül tíz méterre lehetett tőlem az öreg csataló, de körvonalai hullámoztak előttem. Ebből csakis arra tudtam következetni, hogy irdatlan nagy hőség uralkodhat a negyedik szinten. Én ebből, igazából szinte semmit sem vettem észre.
Hirtelen fegyverek kattanásának hangját hallottam. A zajok irányába néztem, és láttam, ahogy vagy kéttucatnyi őr rám és Akainura szegezik a fegyverüket. Már éppen az őrökre akartam vetni magam, amikor váratlan robbanás hajította őket szét. Kíváncsian vártam a füst eloszlását, amikor pedig ez megtörtént nagyot néztem. Néhány őr helyettünk inkább a társait lőtte le.
- Jaj, majd fogjátok ránk – nevette el magát a fal tetején a megmaradt őrökre kacsintva.
Az életben maradt őrök némán szalutáltak, majd azonnal távoztak egy titkos ajtón keresztül. Csak ezt követően jutott eszembe, hogy Akainunak vannak belső emberei is a börtönben. Így pedig már értettem, hogy mi történt.
- Kövess! – intett nekem, majd leugrott a fal másik oldalán.
Átugrottam a falon, de Akainut már nem találtam sehol sem. Kicsit már kezdtem unni, hogy az öreg bármiféle szó nélkül akkor bukkan fel és tűnik el, amikor csak akar. Egy fél pillanatra a falnak dőltem, hogy kifújjam magam. Kénytelen voltam elismerni, hogy lassan kezdtem fáradni. A gorillákkal, a csirkével és a kutyával vívott harc nem kevés energiámat emésztette fel. Be kellett vallanom, hogy nem vártam ilyen komoly kihívást egy szimpla szívességtől.
Nem túl sokat piheghettem egyedül, mert a körülöttem uralkodó csendet nemsokára kopogások zaja törte meg. A hangok irányába néztem és a látvány elképesztett, hiszen egy hatalmas, elfuserált minotaurusszal találtam magam szemben, aki egy szöges buzogányt tartott a kezében. Talán még felet sem sikerült pislognom, mikor arra lettem figyelmes, hogy a gigászi buzogány már elkaszált és ágyúgolyóként robbantam be a falba. A falból kihullva négykézlábra érkeztem a földre. Számból akaratlanul is vér tört elő, ami átszínezte alattam a kövezetet egy kis tenyérnyi foltban. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy én aludtam-e be, vagy ellenfelem ilyen gyors. Választ hamar kaptam, mert egy fél szívdobbanással később a buzogány ismét lesújtott, én pedig szinte eggyé váltam a kövezettel.
Szinte még meg sem mozdultam annak érdekében, hogy felálljak, de a buzogány ismét lesújtott rám. Ettől az ütéstől már reccsent előttem egy hatalmasat a világ. Akárhányszor is megmoccantam, a buzogány azonnal és könyörtelenül lecsapott. Éreztem, ahogy az arcom alatti kőtörmelék felszínét a vérem megnedvesíti. És ekkor hirtelen minden elsötétült előttem.

- Akainu! Akainu! – sipítozta egy vékonyka hang, amikor kinyitottam a szemeimet. – Felébredt a barátod.
- Remek! Gyere csak Max cimborám! Ideje inni egyet! – rángatott ki Akainu a puha ágyból. – Látom meg tudsz állni a saját lábadon is – bólogatott nagyokat.
Kissé értetlenül néztem körbe a fáklyafénnyel megvilágított szobában, ami látszólag egy barlangból volt kialakítva. Rajtam és az öregen kívül még egy másik személy is volt a szobában, akiről nem tudtam igazán eldönteni, hogy melyik nemhez tarozik. Női ruhát viselt, de olyan csúnya volt, hogy a sötétben ijesztgetni lehetett volna vele.
- Gyere már! Mire vársz? – szólt rám Akainu, majd kicsörtetett az ajtón.
A barlangszobából kilépve kénytelen voltam szembesülni vele, hogy a pokolba kerültem. Velőtrázó látvány tárult szemeim elé, amik talán ki is égtek volna, ha nem én magam vagyok a tűz. Egy színpadon ocsmányabbnál is ocsmányabb festett képű, borostás alakok vonaglottak, míg a nézőtéren egy óriási kocsma volt berendezve, hasonló külsejű vendégekkel. Legszívesebben azonnal kirohantam volna erről a helyről, de fogalmam sem volt, hogy merre találom a kijáratot. Hirtelen minden tekintet ránk szegeződött. Szívem oly sebesen kezdett verni, hogy lassan attól kezdtem tartani, hogy az kiszakad mellkasomból. Ám nagyon is megkönnyebbültem, mikor a groteszk alakok folyatták a mulatózásukat. Váratlanul egy alulöltözött alak jelent meg előttünk, akiről szintén nem tudtam megállapítani, hogy pontosan melyik nemhez is tartozik. Az a fura necc harisnyás alak menten leparancsolt minket egy asztalhoz. Ekkor számomra feltűnt, hogy légzésem aprólékos lett, mintha azt reméltem volna, ha kevésbé lélegzem, akkor talán tudomást sem vesznek rólam. Mozdulataim lassúak és görcsösek voltak, ez a hely valahogy hazavágott. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki, vagy valami babrál a hajammal. Görcsösen hátrafordultam és azzal kellett szembesülnöm, hogy a mögöttem álló idegen már fonni akarta a hajamat.
- Na, ezzel gyorsan állj le! – szóltam rá, ingerülten.
– Kapitány! Imádjuk magát! – - kiabálta a színpadról egy csúfság, majd csókot küldött Akainunak, aki hangosan felkacagott, s elkapta a neki címzett csókot.
- Mégis mi ez a hely? – kérdeztem az öreget.
- Ez a hely, történetesen a börtön egyetlen zuga, amiről az őrök és a vezetőség egyetlen tagja sem tud. Az általad itt látott rabok nagyrészt halálraítéltek, akik itt menekültek meg a kivégzéstől, az embereim közreműködésének köszönhetően.
- Ha ennyi mindent el tudnak intézni az embereid, akkor a feleségedet miért nem hozzák ki?
Akainu egy hosszú pillanatra hallgatásba burkolózott, de aztán válaszolt:
- A hatos szint teljesen más, mint a többi. Az ott tartott rabokat sokkal szigorúbban kezelik, mint a többi szinten találhatóakat.
- Értem – bólintottam nagyot.
- Most pedig itt van igyál, ugyan az, mint amit bárhol a világon kitöltenek neked. – Mondta képén egy szemtelen vigyorral, miután felém csúsztatta az egyik korsót, amit néhány pillanattal korábban az egyik csúfság tett le az asztalra.
Az előttem ácsorgó korsóm tartalmát méricskéltem. Néhány pillanatra teljesen megigézett a gyöngyözve aranyló folyadék látványa.
- Hát akkor a végzetre!
Jobbommal megmarkoltam a korsóm fülét, majd számhoz emeltem azt. Hamar legurítottam a torkomon a frissítő nedűt, majd az asztalra csaptam a korsót.
- Na, még egy másodikat és egyben utolsót! – szólaltam fel, mielőtt még körbenéztem volna. – És persze nem ártana egy kis tűz se…
Tekintetemet körbejárattam, miközben korsómat újratölteni kezdték. A hangulat lassan már oly magasra hágott, hogy robbanni kellett volna az egész helynek. Időközben Akainu is eltűnt mellőlem. Mikor kicsit jobban körbenéztem láttam, hogy az öreg egy félreeső helyen ücsörög, és megint mágikus kijelzők társaságában van. Be volt feszülve, mintha ő is valami komoly dologra készülne.
Időközben az is feltűnt, hogy Akainunak van egy fiatal asszisztense, aki valahogy kilógót a helyi társaság soraiból, bár a srác így sem adott sokat az intimszférára. Ám erre a túravezetőm nem igazán reagált.
Mindenesetre én nem zavartattam magam, megragadtam az immáron újra csurig töltött korsómat, és meghúztam annak tartalmát.
- Parancsolj, Husibogyó! – egy női göncben parádézó, borostás férfi letett elém egy tálcát, amin faszén lobogott.
- Kösz – morogtam alig hallhatóan, nehogy még a végén flörtölésnek vélje a rondaság, aztán pedig nekiestem a lángok elfogyasztásának is.
Bekötözött sérüléseim egy szempillantás alatt begyógyultak, és az erőm is teljes egészében visszatért. Régen sikerült már ilyen jó minőségű tüzet ennem.
- Két óra telt el és odafent elcsendesedtek a dolgok. – ült le velem szemben Akainu, nyakában a fura sráccal. - Valószínűleg már minden szintet biztosítottak, de véleményem szerint azt hiszik, hogy a negyedik szinten véget ért a kaland. – zsebéből egy térképet rántott elő, mialatt a nyakát megszabadította a rajongójától. – Itt vagyunk most. – mutatott egy pontra, majd egy lépcsőre. – Ez egy titkos feljáró, ami odavezet minket, ez a leggyorsabb, és legbiztonságosabb út.
- Kapitány Uram! A terep biztosítva van, így már bármikor el is indulhatnak.
- Remek! – reagált, majd újra lehámozta magáról a majomkölyök srácot. – Akkor induljunk!
- Hó! Egy pillanat! – Akadékoskodtam egy pillanatig, majd korsóm tartalmát gyorsan átöntöttem magamba. – Mehetünk!
Célba vettük a lépcsőt, s megállíthatatlanul haladtunk a felettébb nyugodt utunkon. Kissé zavaró volt, hogy a korábbi nyüzsgés után ekkora nyugalom szakadt ránk. Utunk egészen egy acélajtóig tartott. Mivel igyekeztünk csendben maradni, ezért megkaptam a megtisztelő feladatot, miszerint olvasztanom kellett. Jobb tenyerem az ajtóra helyeztem, majd egész karom lángokkal vontam be. Az acél rövidesen megadta magát, s viasz módjára kezdett viselkedni.
A hatodik szint… Igen, végre elértünk a legendás hatodik szintet. Csupán egy karnyújtásnyira voltunk attól, hogy végre végezzünk ezzel az egész eszement akcióval.
- Nem lesz gond, nyisd ki! – nyomta kezeim közé Akainu azt a tekercset, amit eddig magával hozott.
Eleget tettem a parancsnak, s meglepve vettem észre, hogy a tekercs egy dárdaszerű fémcsövet rejtett.
– Meg kell gyújtanod nekem, és bedobni oda! – mutatott az egyik cella felé.
- Rendben! - Meggyújtottam a lándzsát. – Így jó lesz? – kérdésemre csupán egy biccentés érkezett válaszul. – Akkor mehet! – mondtam, majd a kért irányba dobtam a lándzsát.
Alig engedtem ki a kezeim közöl a lándzsát, mikor egy láthatatlan szempárt éreztem magamon. Szívem olyant dobbant, mintha valami fel akarta volna szakítani a mellkasom. Már megint egy furcsa érzés szállt meg, de ez más volt, mint a korábbi.
Váratlanul egy fényes lövedék repült el a fejem mellett, ami egy cellát talált telibe. A cellában házaló rabok kővé váltak, s néhány recsegés között darabokra hullottak.
- Rég láttuk egymást… hulladék – hallatszott egy öntelt hang, abból az irányból, amerre az imént eldobtam a lándzsát.
Rövidesen egy vörös szempár villant a sötétben, ami ha tudott volna, akkor pillanatok alatt széttépett volna. Akainu ekkor hirtelen meghajolt.
- Mester… végre - suttogta elhaló hangon.
Ez volt az a pillanat, mikor megsejtettem, hogy itt nem egészen úgy vannak a dolgok, ahogy nekem elmesélték. Szóvá is akartam tenni ezt, de nem volt rá lehetőségem. A vörös szempárok tulajdonosa eleresztett egy újabb rettentő erejű sugarat, ami eltalálta Akainut. Az öreg azonnal kővé vált, majd nem sokkal utána apró repedések futottak végig a testén, s összetört.
- Csak azért nem öllek meg, hulladék, mert kiszabadítottál innen – ekkor a sötétből előlépett egy alak, akinek megjelenése tökéletesen passzolt elborult, arrogáns, szadista viselkedéséhez. Vörös szemei nyugalomról, s egyben vérszomjról árulkodtak. Az egész arcát az enyéimhez hasonló sebhelyek borították. Füleiben pedig karmazsinvörös és smaragdzöld tollakat hordott. – Legközelebb viszont veled is végzek!
Az árnyból ekkor még öt másik alak lépett elő.
- Hoj-hoj! Boss, miért kellett megölni Akainut, ha egyszer hozott nekünk egy tűz mágust, aki elég erős volt ahhoz, hogy kiszabadítson minket? – kérdezte a kék inget viselő alak.
- Ötven évet késett az a hulladék! – vetette hátra a választ, majd elindult a fal irányába.
Nem teljesen értettem, hogy miféle átverés áldozata lettem, de úgy sejtettem, hogy ezt a hat férfit egy speciális cellában tarthatták, amiből csak egy bizonyos módszerrel juthattak ki. Ehhez pedig a külsős emberüknek kellett találni egy megfelelő hülyét, akit egészen idáig elráncigálhat.
- Megállj! – ordítottam a hat férfira, aki tudomást sem vettek rólam. – Álljatok meg! – üvöltöttem rájuk, miközben rohantam utánuk. – Mondom, állj! – lesújtani próbáltam rájuk, de ekkor már moccanni sem bírtam. Óriási gyökerek kaptak el, valamint kristályból készült fegyverek szegeződtek a torkomnak.
A lila, illetve az indigó inges alak állt velem szemben.
- Öcsi, az apád még a pöcsével játszott, mikor tőlünk rettegett Fiore és az összes többi ország! Kevés vagy te ahhoz, hogy a prédám légy. – a lila inges metsző tekintetében volt valami, ami arra sarkallt, hogy küzdjek meg vele minden áron. Úgy éreztem, hogy a szemei valósággal megigéztek.
- Takarodjatok onnan, hulladékok! – szólt rájuk a főnökük.
A férfi előrántotta a revolverit, rám szegezte azokat, majd meghúzta a ravaszt. A fegyvercsőből félelmetes erejű széllövedékek törtek elő, amik elsodortak úgy ahogy voltam, egészen a cellafolyosó egyik faláig, sőt azon is túl. Mire észbe kaptam, már a szabad levegőben voltam, legalább ötven méter magasan. Alattam háborgott a tenger. Fölöttem villámok cikáztak az égen. Én pedig néhány gránittömbbel együtt zuhantam a víz felé. Még láttam, ahogy a torony legfelső szintjének falán robbantott hatalmas lyukban felsorakozik az a hat alak, de aztán elnyeltek a hullámok.
Százszor, sőt ezerszer elátkoztam magam, hogy voltam olyan és bedőltem Akainu béna meséjének. Az egész sztorija ott sántított, ahol csak tudott én meg mégis benyeltem az egészet...

Az Utazásaim című könyv III. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X789)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Csüt. Aug. 02, 2012 2:52 pm

Hm nice nince! Bár hogy is vélekedtél róla nekem nagyon tetszett az egész! Tőled megszokott kemény vadulás ment és a sztori is jó volt. Személy szerint a Thriller Park nagyon nagyon tetszett kiváltképp a múmiás jelenet! Meg kell jegyezni nem tudom milyen csodálatos rózsaszínnel kívántál elkápráztatni, de ezzel többet ne próbálkozz.... ez a nuni rózsaszín nagyon nem passzol hozzád!

Jutalmad: 1600VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Aug. 19, 2012 1:19 pm

- Gnoryllra! Ez meg mi volt? – harsogta Max DeLuise miközben megpördült és kihívóan felemelte ökleit.
Amikor a második parittyalövedék elfütyült a füle mellett, Probulus Naigon ösztönösen lebukott. Az első kő ripityára tört a legközelebbi szikla lapos felületén, sebet ejtve szürkészöld zuzmóborításán. Probulus a szikla mögé vetette magát, és ijedt kék szemekkel nézett vissza, a támadókat keresve.
A hágó lábánál fekvő völgy csendes volt. Csak a fákkal borított, hömpölygő dombokat látta, amint azok a messzeségben tornyosuló hegységgé emelkednek. Halkan megátkozta a hatalmas sziklákat, amely megtöltötte a völgyet és eltakarták a kilátást.
Hirtelen valami mozgáson akadt meg a szeme. Jobb oldalt, a magasból idomtalan testek áradata özönlött le a lejtőn, jöttükben kisebb kavicslavinát indítva maguk előtt. Megszállottként üvöltő szörnyszerű alakok ugráltak le a hegyoldalon Probulus felé a hegyi kecskék ügyességével. Egy vadászkürt hosszú, mély hangja hasított a levegőbe.
- Nem, ne most – hallott egy nyöszörgő hangot Probulus, és meglepetésére a sajátjára ismert benne. Már olyan közel voltak a civilizációhoz! A hosszú, és kemény út már csaknem véget ért a királyság északi vidékein. Olyan messzire jutottak, és olyan sok mindent túléltek már, most pedig a cél előtt támadás érte őket. Ez egyszerűen igazságtalanság volt!
- Ne lapulj meg! - dörögte Max. – Ez itt csak egy rakás elfajzott féreg!
Probulus ideges pillantást vetett a sárkányölőre, és azt kívánta, hogy bárcsak osztozkodhatna vele a magabiztosságában. Max bátran állt a nyílt téren, a völgy közepén, megvetve a sziklák nyújtotta fedezéket. Látszólag teljesen hidegen hagyta a lába körül porfelleget kavaró parittyalövedék-zápor. Zord vonásait eszelős vigyor torzította el, szemeiben pedig szentségtelen öröm lángolt. Olyan arcot vágott, mint aki pompásan szórakozik.
Ez jellemző volt a sárkányölőre, csak akkor tűnt igazán boldognak, ha valami csetepaté közepében lehetett. Mosolygott, amikor a szörnyek rajtuk ütöttek, ínyére való volt az erőszak. Nevetett, amikor szárnyas élőhalottak támadtak rájuk. Minél rosszabb volt a helyzet, annál vidámabb volt. A halálnak lehetősége mindig megörvendeztette.
- Gyertek csak! – harsogta Max. – Már hetek óta nem zúztam be egy koponyát sem! – parittyalövedék süvített el a feje mellett, de ő nem is pislogott.
Probulus ismét a támadóik felé fordította a tekintetét.
Valóban elfajzottak voltak, emberek, akiket valamiféle kísérlet vagy gonosz mágia fertőzött meg. persze ebben a pillanatban Probulust nem érdekelték az okok. Rettegett a velőtrázóan ijesztő szörnyetegektől, akikkel azóta találkozott, hogy Max emlékezője lett. Már elég közel voltak ahhoz, hogy megkülönböztesse a falka tagjait. Vezérük egy visszataszítóan elhízott óriás volt, felpuffadt hasát tartó övén tőrök függtek. Olyan hájas volt, mintha alakját tésztából formázták volna. Rengő húsredők hullámzottak fel és le minden nehézkes lépésnél. Probulust meglepte, hogy a föld nem rengett szörnyű léptei alatt. A vezér kisbabás vigyora több rétegbe gyűrte tokáját. Egyik kezében jókora kőfejű buzogányt lengetett. A vezér oldalán egy hosszúkás, Maxnél is magasabb lény közeledett. Füle csonka volt egy durva harapástól, amelyet valamely bandán belüli perpatvar során kaphatott. Keskeny, borotvált koponyájának tetejéről rothadó zuzmóként lógott egy hosszú, vékony hajtincs. Kihívást vonyítva emelte rozsdás szablyáját magasan csúcsos feje fölé. Probulus látta, hogy a metszőfogai olyanok, mint egy farkasé. Ennél nem is kellett több a párduc-embernek, hiszen ösztönösen félt a kutyaféléktől.
Probulus csak egyre jobban átkozódott, hiszen oly közel voltak a városhoz, már igazán nem sok kellett volna. Előző este a hágó széléről látta a város távoli fényeit, és abban reménykedett, hogy hamarosan meleg ágy és biztonság várja. Most azonban jeges vízként szivárgott ereiben a félelem; megint az életéért kellett harcolnia, amihez ő nem értett, Maxel ellentétben. Önkéntelenül kiszakadt belőle egy kurta nyögés.
- Jól figyelj! – szólt oda neki Max. – Itt jön a végzetem! – köpött egyet, majd jobb kezével végigsimította a tarkóján díszelgő szimbólumot.
Az elfajzott emberek már elég közel kerültek ahhoz, hogy hallják meztelen talpuk puha csattogását, éles, vagy éppen gurgulázó szavaikat. Látták a zöldes ereket sárgás epebajosnak látszó szemükben, és megszámolhatták volna a szegecseket a bőrpajzsaikon.
Probulus vonakodva emelkedett fel, hogy szembeszálljon a támadókkal. Volt már egy kis tapasztalata a harcban, hiszen Max erről gondoskodott, de ő akkor is könyvek világába született. Maxre pillantva elborzadva látta, hogy az egyik parittyalövedék nekicsapódik a sárkányölő kemény koponyájának. Reccsenést hallott; Max megtántorodott. Probulust félelem töltötte el. tudta, ha Max elesik, akkor egyedül esélye sincs a támadók ellen. Max szédelgett, de állva maradt, majd fejéhez nyúlt és kitapogatta a sebet, amelyet a parittyakő ejtett. Meglepett arcot vágott, amikor meglátta a vért az ujjain. Egy pillanat múlva szörnyű harag tükröződött szemeiben. Rettentő üvöltést hallatott, és megrohamozta a vihogó elfajzottakat.
Az ádáz roham felkészületlenül érte a szörnyeket. A dagadt vezér éppen csak hátra tudott hajolni, amikor Max lángoló ökle elsüvített az arca mellett. Fürgesége meglepte Probulust. Az ököl szörnyű reccsenés közepette zúzta össze a sovány hadnagy mellkasát. Egy visszakezes csapással kettétört egy bőrpajzsot, és eltörte az azt tartő mancsot.
Max halálos forgószélként tombolt az elfajzottak között, nem hagyott nekik időt arra, hogy felocsúdjanak. A kövér vezér elmenekül a lángok elől, és parancsokat zagyvált a követőinek. A mutánsok elkezdték bekeríteni a sárkányölőt, és csak az ökleivel a levegőbe suhintott széles csapások tartották távol őket.
Probulus is csatlakozott a harchoz, bár ő inkább az életben maradásáért küzdött, mintsem a rá támadok megöléséért. A párducember módfelett fürge és akrobatikus volt, szinte gyermeteg könnyedséggel kerülte ki a felé tartó csapásokat, még annak ellenére is, hogy a félelem szinte megvakította őt. Egyszer sem támadott vissza, csak hárított és kitért, sohasem volt ínyére mások bántalmazása még akkor sem, ha azok az életét akarják venni.
Az ádáz harc közepén az események egyszer csak lelassultak. Max lábai előtt megannyi megnyomorított, megégett illetve megölt elfajzott ember hevert, s ez távolról sem volt elég a sárkányölőnek. Pokoli haraggal tombolt az ellenfelei gyűrűjében, akiket a kezdeti bátorságuk szép lassan elhagyott. A szörnyszülöttek már azon ügyködtek, hogy elmeneküljenek, nem pedig a célpontjuk megölésén. A dagadt vezér még rémülten elsipítozta az utolsó utasításait, majd valósággal kifutott a világból. Az emberei kétségbeesetten követni kezdték, hátat fordítva a sárkányölőnek.
- Gyertek vissza ti nyápic férgek! – üvöltötte Max- majd utánuk eredt. Ám tíz futólépést sem tudott megtenni, mert az egyik kétségbeesett menekülő még egy parittyakövet lőtt ki felé. A félelmetes sebességgel száguldó kő fejbe találta Max-et, aki sérüléséhez kapva azonnal lelassított, majd meg is állt. Jobbra-ballra kezdett támolyogni, mígnem sikerült egy sziklában megtámaszkodnia.
- Max, jól vagy? – rohant oda hozzá Probulus, aggódva.
Válasz nem érkezett, Max csak némán szorította a frissen szerzett sebét.
- Szólalj már meg!
A sárkányölő erre feltekintett, majd értetlen ábrázattal körbenézett a csatatéren.
- Itt meg mi történt? – kérdezte.
Ezt hallva Probulus szája tátva maradt.

A hűvös, tiszta hegyi levegő és a síkság illatos frissessége után Fressalaw városa valóságos csapást mért az érzékszervekre. Az árusok lámpásokat akasztottak ki, hogy megvilágítsák a piacteret. Néhány ház kapuja előtt feslett nők álltak a vörös fénykörökben. A napi teendők letudása után a hely hangulata megváltozott: megérkeztek az enni, inni és szórakozni vágyók. A mesemondók parázstartóik köré gyűjtötték hallgatóságukat, megpróbálták elcsábítani a közönséget, a pöttöm szalamandrákat füstfelleg kíséretében megidéző varázslóktól.
Max lassan kódorgott a piactéren, és olyan bután bámult a ruhát, amuletteket és ételt áruló standokra, mintha nem igazán értené, hogy mi folyik körülötte. Szemei tágra nyíltak, de mégis kábának tűnt. A társa miatt aggódó Probulus vállon ragadta, és egy fogadó ajtaja felé terelte a sárkányölőt. Az ajtó feletti cégérről egy lustának tűnő, festett szalamandra bámult le rájuk.
- Gyere – mondta Probulus -, igyunk egy sört!
Probulus távolról sem volt nagy söröző, de hirtelenjében már nem talált jobb ötletet barátja jobbkedvre derítéséhez.

- Nocsak, nocsak! Tán a cirkusz jött a városba? – szólította meg egy fiatal ficsúr a pultnál álló párost, akik figyelemre se méltatták a gúnyos kérdést. – Te fajankó! Azt kérdeztem: tán a cirkusz jött a városba?
Probulus a ficsúr felé fordult.
- Talán hozzám szólt, uram? – érdeklődött lágy, udvarias hangon.
- Igen hozzád és a félnótás barátodhoz. Csak nem valami vándorcirkusz pojácái vagytok?
Probulus a sárkányölőre pillantott, akinek bekötözött feje és kábult nézelődése furcsa látványt nyújtott.
- Nem – felelte, majd visszafordult az italához. Probulus arra számított, hogy Max rossz szokásához híven felpattan és az egész kocsmát feltörli a ficsúrral és az embereivel.
- Bárdolatlannak és gorombának talállak. Ha nem kérsz bocsánatot, az embereim tanítanak jó modorra!
Probulus elfordította a fejét, legszívesebben köddé vált volna.
- Azt hiszem, ha itt bárkinek is szükség van leckére jó illemből, hát ön az, uram – mondta csendesen.
A kocsma vendégeinek ideges nevetése felszította a ficsúrban a harag tüzér. Az egyik embere megnyalta az ajkait, és öklével belecsapott a húsos tenyerébe. A ficsúr bólintott.
- Otto, Henk, Wendel! Nem tűröm tovább ennek a csavargónak a szagát. Dobjátok ki a kocsmából!
Henk felmagasodott a ficsúr mögött, és hatalmas bütykös mancsával megdörzsölte ápolatlan szakállát.
- Nem tudom, hogy jó ötlet-e, uram. Az a másik kemény fiúnak tűnik – suttogta.
Otto megvakarta a borotvált fejét, és a sárkányölőt bámulta.
- A Quatro Cerberus céh szimbólumát hordja. Márpedig azokat ádáz mágusoknak tartják.
- Ahogy téged is ádáz harcosnak tartanak, Otto. Nem az eszedért, nem is a két szép szemedért tartalak. Intézd el őket!
- Nem t’om – motyogta Wendel. – Talán nem kéne.
- Mennyit fizet neked az apám, Henk?
A nagydarab fickó megadóan vállat vont, majd intett a többieknek, hogy kövessék. Henk öklére egy fémesen csillogó tárgy csusszant. A ficsúr elégedetten hátradőlt, hogy élvezze a műsort.
Probulus a feléjük közeledő hegyomlásokra pillantott.
- Nem akarunk összetűzést önökkel, uraim.
- Késő - mondta Henk, és meglendítette az öklét.
Probulus reflexei kifogástalanok voltak, így könnyedén kitért a hanyag ütés elől. Alkalma nyílt volna egy gyomorütésre, de nem használta ki a kiváló lehetőséget. Max mindeközben meg se moccant.
- Max, segíts! – kiáltotta Probulus, ahogy a testőrök lerohanták.
A sárkányölő körülnézett, és éppen csak összerezzent amikor Wendel és Otto megragadták a párduc-ember karját. Probulus küzdött; előbb úgy sípcsonton rúgta Ottót, hogy az elugrált kínjában, majd Wendel arcába fejelt. A termetes testőr hátratántorodott, az orrából ömlött a vér.
Ekkor még két ember csatlakozott a verekedéshez. Az egyikük hátulról fejbe csapta Probulust egy székkel. A többiek a bárpulthoz támasztották. Wendel és Otto lefogta, Henk pedig kitöltötte haragját a tehetetlen párduc-emberen.
A ficsúr minden alkalommal megrándult, amikor Henk ökle lecsapott. Érezte, ahogy ajkai vicsorira húzódnak, s azon kapta magát, hogy vérszomjasan liheg. Komolyan elgondolkozott azon, hogy halálra veresse a számára két idegen alakot.
Probulust összeverve és véresen dobták ki az utcára. A sárkányölő még mindig nem mozdult meg.

Probulus egy szemétkupac tetején hevert. Minden porcikája sajgott. Egyik zápfoga kilazult. Valami nedves folydogált a tarkóján; remélte, nem a vére. Vele szemközt egy kövér, fekete patkány ült egy halom penészes étel tetején, gúnyosan figyelte. A holdfényben baljóslatú csillagként villant a vörös szeme.
Megpróbálta megemelni a kezét. Letámaszkodott a földre, felkészült a talpra állás rettentő erőt követelő feladatára. Valami szétlapult a keze alatt. Megrázta a fejét. Apró ezüstfények villództak a szeme előtt. A mozgás túlságosan megerőltető volt; visszahanyatlott a szemétdombra, ami egy meleg ágy puhaságával fogadta.
Ismét kinyitotta a szemét. Érezte, alighanem elájult, de fogalma sem volt, hogy mennyi időre. A Hold magasabban állt, mint előtte. A köd lassanként összesűrűsödött. A távolban egy éjjeliőr lámpása vetett kénszínű fénypászmákat. Probulus hallotta az öregember lassú, fájdalmas lépteit.
Valaki talpra segítette. Hosszú, hullámos hajtincs érintette meg bundáját. Orrába olcsó parfüm illata szállt harcba a szemét bűzével. Agyában lassan felködölt a felismerés, hogy jótevője egy nő. Kissé megcsúszott, segítője küszködve próbálta megtartani.
- Wolfgang nem egy kedves ember.
A lány hangjának lejtése azonnal elárulta származását. A nő szavai kellemesen egybefolytak, és volt bennük némi nyersség, faragatlanság. Felnézett a lány kerek arcára. A magas arccsontok fölül nagy kék szemek pillantottak vissza rá. Probulus rögtön rájött, hogy nagy valószínűséggel egy parasztleány segít rajta.
- Magamtól sosem jöttem volna rá – mondta Probulus. Oldalába fájdalom nyilallt. - A nevem… aú! Probulus. Köszönöm a segítségét.
- Greta. Az Alvó Szalamandrában dolgozom. Nem hagyhatlak itt heverni az utcán.
- Azt hiszem, olyan helyet kellene keresned, ahol rendesebbek a vendégek.
- Ez már nekem is eszembe jutott. – A lány szája szélesebb volt a kelleténél. Idegesen mosolygott Probulusra. A holdfény megvilágította, és lidércszerűvé változtatta fehérré púderezett arcát. - El sem hiszem, hogy senki sem jött ki megnézni, mi van veled – jelentette ki a lány.
A fogadó ajtaja kinyílt. Probulus ösztönösen mozdult, ám ez akkora fájdalmat okozott a számára, hogy a lélegzete is elakadt.
Max állt az ajtóban. Ruhája tocsogott a sörtől. Haja teljesen lelapult és lucskos volt, mintha valaki belemártotta volna egy söröshordóba. Probulus végigmérte.
- Köszönöm a segítséget, Max.
- Ki az a Max? – kérdezte a sárkányölő. – Hozzám beszélsz?
- Azt hiszem – mondta Greta -, az lesz a legjobb, ha elmegyünk egy gyógyítóhoz. Különös ember, de engem kedvel.

Loth Kypt hivatala formaldehidtől, füstölőktől és fonákgyökértől bűzlött. A falakat polcok borították, rajtuk vegyszeres üvegek sorakoztak, amik különféle szereket és növényeket tartalmaztak. A sarokban, egy állványon egy ütött-kopott, csillogó szemű, kopasz, kopott szárnyú keselyű kuporgott. Beletelt egy kis időbe, amíg Probulus rájött, hogy az nem élő, hanem kitömött madár. A nehéz tölgyfaasztalon, az olvashatatlan macskakaparással teleírt papírkupacok között egy hatalmas üveg állt, benne egy kecskeszarvú bestia feje lebegett a tartósítószerben - Probulus egyszer már látott hasonló szörnyeteget, és még azóta is igyekszik kitörölni az emlékezetéből azokat a heteket. Egy rézmozsár átmeneti papírnehezékként szolgált, hogy a hanyagul bereteszelt ablakok miatt állandósult huzat ne ragadja fel a jegyzeteket.
Kypt felszippantott még egy csipet fűszeres burnótot, tüsszentett, majd mocskos kék köpenye ujjába törölte orrát, újabb jelent adva ezzel a reá varrt rúnákhoz. Markényi szenet dobott a kandallóba, egy kis rézlapáttal és a látogatói felé fordult.
Probulus különös hasonlóságot vélt felfedezni a sarokban kuporgó kitömött madár és Loth Kypt között. Fejének kopasz búbja körül szárnyakat formázott kócos szürke haja. Orra csőrszerűen horgadt vékony, összeszorított ajkai felett. Halványszürke szeme okosan csillogott kis csíptetője felett. Probulus látta, hogy pupillái hatalmasra tágultak, annak biztos jeleként, hogy Kypt a hallucinogén fonákgyökér rabja. Amikor a férfi megmozdult, és terjedelmes köntöse meglebbent vékony teste körül, úgy festett, mint egy madár, amely megpróbál szárnyra kapni.
Kypt közelebb lépett, és az asztal szélére kuporodott. Egyik hosszú csontos ujjával Probulus felé bökött. Probulus észrevette, hogy a köröm széle rágott, és vékony koszcsík húzódik alatta.
A férfi hangja magas és reszelős volt, és olyan idegesítő, mint a sivító recsegés, amikor a tanár végighúzza körmét a táblán.
- Jobban vagy, ifjú barátom?
Probulus kénytelen volt elismerni, hogy igen. Bármennyire is ellenszenves volt a férfi külseje, Loth Kypt értette a dolgát. Az általa macerásan felkent balzsamok máris lehorgasztották arcán a duzzanatokat, a pocsék ízű főzettől pedig, amelyet belediktált, úgy elpárolgott a fájdalom, mint a köd reggeli napsütésben.
- Azt mondod, ezt Wolfgang testőrei tették, Greta?
A lány bólintott. Kypt a fogát szívva a fejét csóválta.
- Az ifjú Wolfgang igen komisz természetű alak.
Max még mindig üres tekintettel bámult maga elé a sarokban, ahol üldögélt.
- Azt hiszem, a barátod esetében tehetetlen vagyok. Sajnálom. – csóválta a fejét.
- Miért? Mi baja van?
- Olybá tűnik, hogy elméjét megzavarta a fejére mért ütés. Emlékezőlebenyei durván összerázódtak, és jónéhány emlék elmozdult a helyéről. Nem tudja magáról, hogy kicsoda, és súlyosan sérült azon adottsága is, hogy logikusan gondolkozzon.
- Ez sosem volt erőssége… - jegyezte meg halkan Probulus.
- Ezenkívül a személyiségét meghatározó nedvek eloszlása is megváltozott. Úgy sejtem, hogy mostanában nem úgy viselkedett, ahogyan szokott, igaz, ifjú barátom? Lerí róla, hogy heves és erőszakos természetű. Az ilyen alakok nem a türelmükről vagy a békességükről híresek.
- Igaz – erősítette meg Probulus. – Máskor kitépte volna azoknak az embereknek a tüdejét, amiért bosszantották.
A párduc-embernek ekkor feltűnt, hogy Greta felvidult a támadói bántalmazásának gondolatára, és eltűnődött, neki vajon milyen rendezni való számlája van velük. Magának kénytelen volt bevallani, hogy hátsó szándékkal akarta meggyógyítani a sárkányölőt: bosszút akart állni az embereken, akik összeverték. Tudta egyedül nem lesz rá képes.
- Nincs semmi, amit tehetnénk érte?- kérdezte, előkészítve erszényét.
Kypt szomorúan rázta meg a fejét.
- Nincs. Hacsak… Egy újabb fejbevágás esetleg segíthet.
- Úgy érti, hogy csapjam fejbe?
- Nem! Erőteljes ütést kell mérni, pontosan a megfelelő helyre. Néha beválik, de az esély egy az ezerhez. Ez a kezelés ronthatja is a beteg állapotát, akár meg is ölheti.
Probulus megrázta a fejét. Nem akarta megkockáztatni, hogy megöli a barátját. Elkeseredett. Érzések kavalkádja töltötte el. Többszörösen is Max-nek köszönhette az életét, és sajnálta barátját. Nem lett volna helyes ebben az állapotában hagyni a sárkányölőt; kötelességének érezte, hogy valamit tegyen érte. Másfelől csak baj érte, amióta megesküdött, hogy mindenhová követi és megörökíti a halálát. Max állapota most lehetőséget nyújtott a számára, hogy elkerülhesse ígérete betartását. Max még a végzetes feladatát is elfelejtette. Probulus tudta, most megtehetné, hogy visszatér a békés élethez. Talán Max-et is kegyesebb lenne ebben az állapotban hagyni, mert így nem nyomasztja bűneinek rettentő súlya, és nem űzi a halálvágy.
Bizonytalan volt. Tényleg képes lenne magára hagyni Maxet fogyatékosan, hogy boldoguljon, ahogy tud? Vajon hogyan jutna haza, oda ahol már hosszú évek óta nem járt.
- Nincs más, amit tehetnél?
- Semmi. Hacsak…
- Hacsak mi?
- Nem érdekes… Úgysem működne.
- Mi nem működne?
- Ismerem egy bizonyos elixír receptjét, idősödő mágusok használnak, akik a szenilitás szélén állnak. Egyéb dolgok között hat rész fonákgyökér és egy rész napszirom kell hozzá. Azt mondják, igen hatásosan rendezi vissza a nedveket eredeti állapotukba.
- Talán megpróbálhatnád.
- Bár tehetném, kedves barátom! De a napszirom igen ritka és hogy igazán hatásos legyen, pontosan napnyugtakor kell leszedni a Láng-hegy legmagasabb ormán.
Probulus sóhajtott.
- Nem érdekel, mibe kerül.
Kypt levette a szemüvegét és megtisztította köpenye ujjával.
- Sajnálatos módon félreértesz engem, ifjú. Nem a kicsinyes anyagi érdek hajt. Egyszerűen nincs raktáron napszirmom.
- Hát, akkor erről ennyit.
- Várj! – mondta Greta. – A Láng-hegy nincs messze innen. A hágó csúcs közelében halad át… Nem tudnál odamenni és szedni egy keveset, Probulus?
- Visszamenni a hegyekbe az évnek ebben a szakában? Egyedül? őrült mutánsok falkái portyáznak arrafelé!
- Nem azt mondtam, hogy egyszerű lesz – közölte Kypt.
Probulus felnyögött, de ezúttal nem a fájdalom miatt.
- Holnap. Holnap elgondolkodom rajta.
Kypt megfontoltan bólintott.
- Nem javaslom, hogy visszamenj a fogadóba ma este. Viszont a helyi templom fenntart egy szállást a nélkülözők számára. Bizonyára találsz még szabad ágyat, ha sietsz. Ami pedig a munkám díját illeti… Nyilvánvaló szegénységedre való tekintettel elengedem, ha megfelelő mennyiségű napszirmot szerzel számomra.
Probulus a kiürült erszényére nézett. A válla csüggedten megroggyant.
- Rendben van. Elmegyek.
Max mozdulatlanul ült, a távolba révedt. Probulus eltűnődött, vajon mi zajlik az üres és őrült szemek mögött.

Probulust főtt káposzta szaga és mosdatlan testek bűze ébresztette fel. A padló kövéből mintha csontjaiba szivárgott volna a hideg. Öregnek érezte magát. Amikor felült felfedezte, hogy az előző esti verés okozta fájdalom visszatért. Visszafojtotta fájdalomkönnyeit, és elővette a pirulákat, amit Kypt adott neki.
Fény szűrődött alá a boltozatos mennyezetről, megvilágítva a templomcsarnokban összezsúfolt testeket. A város minden részéből jöttek ide nincstelenek, hogy menedéket leljenek a hideg éj elől. A hatalmas kétszárnyú ajtókat bereteszelték, bár az itt alvóktól nem igazán volt mit ellopni. Habár nem messze Max-től egy öregember feküdt a padlón, s zokogott. Az éjszaka eltűnt a térdcsonkjára erősített falába. Kétségbeesetten kúszott körbe és kérdezősködött, látta-e valaki. Egy másik vén őrült, aki egész éjjel azt vonyította, hogy jön a világvége végre elaludt. Probulus tekintete megakadt a tőle alig két araszra fekvő gyerekeken. Csak ketten voltak, egymásba ölelkezve aludtak, hogy testük melegét megosszák egymással. A párduc-ember elgondolkozott rajta, hogy vajon merre lehetnek a gyermekek szülei.
A nap első sugarai megjelentek az ablakokban. Probulus csizmája orrával megbökte a fele szemben fekvő Max-et. Egy pillantást vetett a tucatnyi csavargó és koldus felé. Körülnézett a szegényes berendezésen, majd saját ruházatán, és rémülten vette észre, hogy ideillik a helyhez. A papnő nem ellenkezett, amikor bebocsátást kért; Max-el nem lógtak ki a koldusok sorából.
Szomorúan megcsóválta a fejét és csak sajnálkozott. Max egy eposz hőse akart lenni. El is gondolkozott azon, hogy vajon ezt a történetet beleírja-e a könyvbe, ha netalán tényleg ez volna a sárkányölő végzete. Vajon a többi nagy és dicső hős is megélt ilyent? Ha igen, akkor az énekmondók elhallgatták. Az ő meséikben minden egyszerű és egyértelmű volt.
Újfent megbökte Max-et.
- Gyere, te hős! Ideje indulni! El kell tűnnünk innét. Hosszú út vár ránk, hegyet is kell másznunk!

- Mit akarsz? – kérdezte a fogadós ridegen. Testes ember volt, elhízó félben, haját oldalról átfésülte feje tetején, hogy eltakarja kopasz foltját. Arca vöröses volt, orrán parányi elpattant erek látszottak. Probulus rájött, hogy túl sokszor kóstolt bele az árujába. – Nem kell nekünk itt a magadfajta. Az ilyen csak bejön, és beleköt a törzsvendégekbe! Takarodj innen, vagy én magam hajítalak ki!
Probulus a pulthoz lépett és keresztbe tett karokkal rátámaszkodott. Max még mindig az ajtóban áll, s csak bambán bámult előre.
- Én nem kötekedtem – mondta halkan. Probulus érezte a gyomrában az ideges remegést. Ki nem állhatta, ha valami olyannal vádolják, amihez semmi köze, vagy egyszerűen csak a körülmények áldozata. – Csak egy kis…
Probulus nem tudta befejezni a mondatot, mert valaki megrántotta a karját. Max volt az.
- Gyere, Probulus! Nem akarunk bajba keveredni. Indulnunk kell a hegységbe.
- Igen, hallgass csak a barátodra, és eredj, mielőtt megtanítalak a jó modorra!
Probulus érezte, hogy lába megcsúszik. Nem bírt ellenszegülni Maxnek, aki az ajtó felé rángatta.
- Miért van az, hogy errefelé mindenki jó modorra akar oktatni? – kérdezte miközben kivonszolták, s azon mérgelődött, hogy élelem nélkül kell nekivágniuk a veszélyes útnak.

Szívós örökzöld fák szegélyezték a keskeny völgy meredek emelkedőit; messziről nézve mintha egy óriás felfordított arcának borostái lettek volna. Magasan jobbra egy vízesés tett meg egy sor lenyűgöző vetődést százméteres mélységbe, míg végül a völgy közepén álló kis tóba csobbant. A hegyek körbezárták a völgyet, Probulusnak hátra kellett vetnie a fejét, hogy láthassa a csúcsokat. Olyan érzés volt a völgybe letekinteni, mintha egy számszeríjjal célzott volna: a tekintetét vezette a szürke ormok végtelenbe vesző sora.
Max láthatólag élvezte a túrát, még dudorászott, amihez hasonlót Probulus még sohasem tapasztat. Probulus persze nem volt ilyen nyugodt, végig attól tartott, hogy valami szörnyeteg rájuk ront a fák közül és cafatokra tépi őket. Idegesen kapta a tekintetét oldalra, mikor mozgást érzékelt, viszont azonnal megnyugodott, mikor látta, hogy a borok közül csak egy szarvas feje bukkan elő.
Ahogy a felhők szétváltak, napsugár nyalábjai tűztek be a völgybe. Madarak csivitelése ütötte meg a fülüket, a dallamos hangok elegyedtek a lezuhanó víz tompa morajlásával. A vadrózsák átható illatával együttvéve a völgy egy valóságos mesébe illő hely volt. Probulus boldog volt, hogy megismerhette ezt a csodálatos helyet. Tudta, hogy rajta kívül valószínűleg kevés embernek illetve párduc-embernek adatott meg, hogy ebben a völgyben járhasson. Ám mielőtt még teljesen feloldódhatott volna feltűnt neki egy furcsaság: a szarvas egy kürtöt emelt az ajkaihoz vaskos ujjú, emberszerű kezével. A kürt harsányan felrikoltott, és mielőtt ez utolsó visszhang is elhalt volna, Probulus megértette, hogy nem egy szarvast látott, hanem egy gort.
- Max, futás! – kiáltott az előtte haladó társára.
- Miért? – fordult meg értetlenül a sárkányölő. – Olyan szép ez a hely.
- Ne az érdekeljen! – ragadta karon barátját és rángatta maga után.
Eszeveszett menekülés vette kezdetét nyomukba legalább két tucatnyi elfajzott szörnyeteggel, akik egykoron talán emberek lehettek. Probulus felváltva szitkozódott és imádkozott az isteneihez. Tudta, ha azok a rémségek utolérik őket, akkor esélyük sem lesz a túlélésre, így hogy Max nem önmaga. Bosszantotta, hogy az éle megint gúnyt űz vele. Ismét a halál küszöbére került, ismét Max miatt, ráadásul, akinek így nem lehet része a nagy végzetben. Sohasem tudta volna megbocsájtani magának, ha barátja miatta nem halhatna meg úgy, ahogy szeretne.
Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtak a fokozatosan emelkedő hegyoldalon. Egyik fától a másikig szökelltek. A párduc-ember szerette volna a lehető legtovább halogatni a szörnyetegekkel való találkozást, bízván egy csoda bekövetkeztében, bár az általa hallott zajokból tudván tudta, hogy bekerítették őket, ami gyakorlatilag egyenlő volt a biztos halállal.
A hóhatárhoz közel egy sziklataréjon álltak meg. Probulus jól tudta, hogy az ösvényre visszanézve mindentől búcsút vehet, mert itt, ezen a fagyos, szélfútta, kopár hegyen ér véget az élete. Megértette, hogy nem állhat bosszút a ficsúron, nem juthat haza, nem irthatja meg a Max végzetét megörökítő könyvet.
A sárkányölőre pillantott, aki mellette álldogált, és integetett a feléjük közeledő szörnyetegeknek. A falka élén egy ismerős, visszataszítóan kövér óriás haladt. Ugyan az a hajas óriással futottak össze, mint előző nap. Immáron minden apró remény szertefoszlott. A hájas ocsmányság valószínűleg bosszút akart állni a történtekért.
Probulus lehajtotta a fejét, és… és ekkor megpillantott néhány sárga virágot a lába előtt. Miközben a nap egyre lejjebb ereszkedett rádöbbent, hogy az van a lába előtt, amiért feljöttek idáig. Gyorsan letépett pár szál virágot és Max kezébe nyomta őket.
- Edd meg! – parancsolta.
A sárkányölő úgy nézett rá, mint ahogy a tébolyodottakra szokás. Fanyalgó fintor jelent meg az arcán.
- Nem akarok virágot enni – mondta fancsali képpel.
- Edd meg! –üvöltötte Probulus.
Mint egy letorkolt gyermek, a sárkányölő szájába tömte a virágokat, és rágni kezdett. A párduc-ember abban bízott, hogy lát némi változást a barátján, hogy hirtelen, mintegy varázsütésre, a virágok állítólagos mágikus tulajdonságainak köszönhetően visszatér Max régi vadsága.
A változás egyetlen jelét sem látta. Max kiköpött egy sárga maszlagot, majd behúzódott Probulus mögé. A párduc-ember jobban remegett, mint a nyárfalevél, tudta most már elkerülhetetlen a vég. Kétségbeesésében elhatározta, ha már meg kell halni, akkor magával visz párat a túlvilágra. Amint kellően közel érnek a szörnyetegek, ráveti magát az egyikre, és lezuhan vele együtt a meredek hegyoldalon.
Mikor már csak ötven lépésnyire voltak az elfajzott emberek, hirtelen megálltak. Vezérük hunyorogva tekintett a párosra, majd fültövön vágta a szarvas fejű gort és elindult.
Probulus fejében megfordult, hogy nekiront a hájzsáknak és lelöki őt, hátha ezzel megtöri a többiek harci kedvét. Talán lett is volna esélye, ha a többiek nem avatkoznak közbe. Viszont a vezért mintha megérezte volna gondolatait, tíz lépéssel előtte megállt. Furcsamód meglehetősen idegesnek tűnt.
- Nem versz át, tudod! – szólalt meg a hájhegy. Hatalmas mellkasából elődübörgő hangja olyan volt, mint a harangzúgás.
- Mi van? – kérdezett vissza zavarodottan, Probulus. Nem értett semmit, először egy rút átverésre gyanakodott.
- Átlátok a terveden! Közel akarsz minket csalogatni a barátodhoz, hogy aztán lemészároljon minket.
- De hát… - A vád igazságtalansága mélyen megbántotta Probulust. Itt állt, készült becsülettel meghalni, erre ellenfele ilyen ravaszkodással vádolta meg.
- Nyílván azt hiszed, hogy teljesen elment az eszünk. Nos, a testünk megváltozott, de az agyunk közel sem! Ostobának tartasz minket, igaz? A barátod gyávának tetteti magát, de mi felismerjük. ő ölte meg Hansot, Petrovot, és Glangot. Meg a többieket is! Felismerjük őt! Nem tudsz a közelébe csalogatni.
- De… - Most, hogy végre összeszedte a bátorságát a végső nagy cselekedethez, úgy érezte, megfosztották valamitől. Követelni akarta, hogy támadják meg végre.
- Megmondtam Szarvasfejű Gommnak, hogy ti vagytok azok, de nem hitt nekem. Hát tessék igazam volt, ő pedig tévedett, és nem azért hívtam egybe a klánt, hogy ti begyűjthessétek a ránk kitűzött vérdíjat!
- De… - Probulus lassan kezdte megérteni, hogy mi történik. Megmenekültek. Becsukta száját, mielőtt még elárulta volna magukat.
- Nem! Ravasznak hiszed magad, pedig nem vagy elég okos! Ebbe a csapdába nem fogunk belesétálni. Ahhoz túl dörzsöltek vagyunk! Csak azt akartam, hogy tudjátok.
A vezér lassan és óvatosan elhátrált. Probulus végignézte, ahogy az undorító banda beleolvad az árnyékokba. Megkönnyebbülten fellélegzett. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Az alkony fénye a környező csúcsokon gyönyörűbb volt, mint bármi más, amit valaha látott.

- Ne! Azt tedd le! Az sav! – kiáltott Kypt hirtelen Max-re.
A sárkányölő befejezte a turkálást Kypt asztalán a fiolák, korsók és serlegek közt. Úgy tűnt, éppen inni akart egy nagy ezüstflaskából. A gyógyító parancsára visszatette helyére a palackot.
- Inkább ezt idd meg! – adta oda neki a frissen fűzött italt, ami állítólag képes meggyógyítani őt. – Idd ki az egészet!
A sárkányölő lehajtotta az italt.
- Fúj! – mondta.
- Mennyi idő után kezd hatni? – kérdezte Probulus.
- Mondtam, hogy ez a folyamat… Nos, bizonytalan. Volt benne némi kockázat. Talán a napszirom nem volt a legjobb állapotban. Biztos vagy abban, hogy pontosan napnyugtakor szedted?
- Mennyi? Idő? – Probulus mindkét szót tisztán és lassan ejtette ki, ügyelve arra, hogy haragja kiérződjék a hangjából.
- Nos, én… Ami azt illeti, szinte azonnal hatnia kellett volna.
Probulus a sárkányölőt vizsgálta, aki még mindig pontosan úgy nézett ki, mint ahogy először beléptek a gyógyító laboratóriumába.
- Hogy érzed magad? Készen állsz arra, hogy megkeresd a végzeted? – kérdezte halkan.
- Milyen végzetről beszélsz? – kérdezte Max.
- Esetleg megpróbálhatnánk egy újabb adagot?
Probulus artikulálatlan hangon felüvöltött dühében. Ezt már nem tűrte tovább. A ficsúr emberei félholtra verték. Leírhatatlanul nehezen megmászható ösvényen megmászott egy hegyet. Éppen csak megúszta, hogy vérszomjas mutánsok felkoncolják. Fáradt volt, nyúzott és éhes. Mindezek mellé szörnyű hascsikarása volt. Ruhája elrongyolódott. Mocskos volt és ápolatlan. És ez mind a gyógyító hibája!
- Nyugodj meg! – mondta Kypt. – Semmi szükség az idegeskedésre.
- Nincs rá szükség, mi? – vicsorgott Probulus. Kypt elküldte a virágokért. megígérte, hogy meggyógyítja Max-et. A gyógyító meghiúsította a tervét, hogy diadalmasan bosszút álljon. Semmiért járta meg a poklot, egy bolond vénember táncoltatta, aki saját bolond szakmájához sem ért!
- Talán készíthetnék egy nyugtató főzetet; az lecsillapítana. Egy kiadós alvás után minden szebbnek fog tűnni.
- Meghallhattam volna, amikor virágot szedtem neked!
- Nézd, most feldúlt vagy. Ez érthető, de az erőszak nem fog megoldani semmit.
- Lehet, de sokkal jobban fogom magam érezni. Te viszont sokkal rosszabbul! – Probulus a gyógyítóhoz vágta a mozsártörőt. Kypt félreugrott. Az eszköz nagyot reccsenve csapódott Max fejéhez. A sárkányölő elterült.
Probulus a gyógyító után iramodott, előrevetődött, és ledöntötte a lábairól. Nagy megelégedést érzett, amikor ujjai ráfonódtak Kypt torkára. Vigyorogva elkezdte szorongatni. A gyógyító arca lassan elkezdett lilulni.
- Nem mintha bármi kifogásom lenne a céltalan erőszak ellen, de pontosan miért is fojtogatod azt a vénembert?
A zord repedtfazék-hang gránitkemény volt, és hideg fenyegetés csendült benne. Probulusnak kellett egy másodperc, hogy ráeszméljen, ki szólt hozzá. Elengedte Kypt torkát.
- És ő kicsoda? És hol vagyunk? És Gnoryllra, miért sajog így a fejem?
- A mozsártörő visszahozta az eszét… - szólt ámuldozva Probulus.
- Én, ööö, szeretném azt hinni, hogy a főzetem késeltetett hatása volt az – mondta Kypt levegőért kapkodva. – Mondtam, hogy működni fog.
- Kinek az eszét? Milyen főzet? Miről beszélsz, te vén holdkóros?
Probulus feltápászkodott és leporolta magát. Felsegítette Kyptet, felvette a szemüvegét, és a kezébe nyomta. Aztán Max felé fordult.
- Mi az utolsó dolog, amire emlékszel?
- Természetesen az elfajzott férgek támadása. Valami taknyocimádó fejbetalált a parittyájával. De hogyan kerültem ide? Miféle varázslat ez? – Max homlokán látványosan összetorlódtak a redők.
- Ezt sokáig tartana elmesélni – Felelte Probulus. – Kerítsünk előbb egy pofa sört. Tudok egy kedves kis kocsmát itt a sarkon túl.
Probulus gonoszul vigyorgott magában, ahogy elindultak az Alvó Szalamandra felé.

Egy anonim fiatalember szemeteséből. Az X807-es évből. / Burn Nyomda /
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Pént. Aug. 31, 2012 2:42 pm

Spoiler:
 



Végzetvadászok
I. fejezet


- Kilökted a sörömet – dörmögte tompa hangon a szokatlan külsejű alak.
Én csak arra tudtam gondolni, hogy a férfi, aki az imént megbiccentette a söröskorsót, csak egy kicsivel józanabb lenne, akkor az idegen vészjósló hangját hallva azonnal visszavonulna. Ám a zsoldos részeg volt, továbbá féltucatnyi marcona külsejű barátja üldögélt az asztal körül, ráadásul még ott volt a taverna kacarászó szolgáló lánya is, akit bizonyára a hősiességével óhajtott levenni a lábairól. nem futamodhatott meg egy olyan valakitől, aki csupán a válláig ért, még akkor sem, ha az illető kétszer olyan széles volt, mint ő maga.
- Tényleg? És akkor mi lesz, apróság? – válaszolta a zsoldos, gúnyos lenéző vigyorgás kíséretében.
A komor alak először csak sajnálattal vegyes bosszankodással méregette az asztalon terjengő sörtócsát. Aztán megfordult ültében, hogy szemügyre vegye a zsoldost, miközben jobbjával végigsimított a tetovált fején tornyosuló, vörösre festett hajtaréjon. Az orrát jobb fülével összekötő aranylánc halkan csilingelt. A nagyon részegek óvatos, tétova mozdulatával megdörgölte a bal szemüregét borító kötést, egymásba fonta és megropogtatta ujjait, végül villámgyorsan odavágott a jobbjával.
Láttam már sokkal sikeresebb ökölcsapást is. Igazság szerint kifejezetten elfuserált ütés volt. Viszont a tarajos ökle akkora volt, mint egy disznósonka, és fatörzsvastagságú kar csatlakozott hozzá. Én pedig tapasztalatból tudtam, hogy egy ilyen ököl csapása akárhová talál be, az pusztító erejű lesz. A zsoldos orra émelyítő reccsenéssel eltört. Nekivágódott az asztalnak, majd eszméletlenül elterült a fűrészporral felszórt padlón. Orrlyukaiból sötétvörös vér bugyogott.
A zsoldoson végignézve sikerült megállapítanom, hogy az ütés elérte a kívánt hatást, főleg, ha számításba vettem, hogy a zord félszemű már kilenc korsó sörön volt túl.
- Óhajt még valaki némi kóstolót az öklömből? – érdeklődött gonosz pillantást vetve a kihívójának barátaira. – Vagy tényleg olyan puhányok vagytok, mint amilyennek látszotok?
A zsoldos társai elhessegették a fogadó szajháit az ölükből, az asztalra csapták söröskorsóikat, majd sorban felálltak a padokról. Az alacsony, ám félelmetesen izmos alak nem várta meg, hogy eljöjjenek érte. Enyhén imbolyogva feltápászkodott, és feléjük lódult. Egyszerűen torkon ragadta a hozzá legközelebb eső zsoldost, maga felé rántotta, és hatalmas erővel az arcába fejelt. A férfi úgy zuhant a padlóra, akár egy letaglózott ökör.
Látván, hogy a szimpatikus alaknak nincs szüksége segítségre újabb kortyot itt a fogadó fanyar ízű borából, hogy elmém megvilágosodjon. Az hogy már jónéhány serlegnyi távolság választott el a józanságtól teljesen hidegen hagyott. Úgy éreztem egy kis kikapcsolódást megengedhetek magamnak. Az az őrült park, a Magányos Torony, a gyerekek és az a karaván is alaposan leszívta az erőmet. Hosszú utat tettem meg ebbe az istenek háta mögötti fogadóba, miután megkaptam Antonius levelét. A barátom nem fecseget sokat a levélben, csupán megkért, hogy e hónap huszadik napjára jussak el ide, ami pont holnap esedékes.
- Honnan is sejthették volna, hogy ki az a Gnorak Galodan… - sétát mellém egy idegen alak. Magas termetű volt, hosszú szőke hajjal. vörös gyapjúköpenyt hordott, ami látszólag már túl sokat élt meg. A férfi tekintete jámbor volt, de az arcát bármikor felismerhetővé tevő forradás azt sejtette, hogy nem egy útszéli jött-menttel állok szemben. A fogadó fényében halványan megcsillant a köpenye alól kikandikáló kardja markolata. Már első ránézésre is megállítottam, hogy a markolat igényes és ritkafajta kovácsmunka.
Tudván tudtam, hogy a köpenyes és a tarajos társak, hiszen együtt érkeztek meg a fogadóba nem sokkal utánam, és együtt is ittak a maguk szokatlan, néma módján.
- Örvendek a találkozásnak, a nevem Elix Lovell – nyújtotta felé ma kezét.
- Max DeLuise – reagáltam, majd vonakodva, de kezet fogtam vele.
- Gondolom, meglepi a társam szokatlan külseje – kortyolt bele a saját italába, s a pultnak támaszkodott.
- Láttam már pár különös alakot.
- Áh, értem. Régóta maga az első ebben az országban, akit ennyire nem hat meg Gnorak külseje – érződött a férfin, hogy már ő is többet ivott a kelleténél és azért kezdett el fecsegni. – Tudja, Gnorak és én külhonból jöttünk. Odahaza él egy ősöreg végzetvadász kultusz. Gnorak nagy tiszteletben tartja ezt a kultuszt, amióta csak ismerem. Még manapság is az első végzetvadászok öltözködési szokásait követi. Mert ugye tudja a végzetvadászok olyan emberek, akik…
- Akik valami nagy bűnt követtek el, s csak hősi halálukkal tudják azt lemosni önmaguk és családjukról – fejeztem be.
Elixet váratlanul érte, hogy ismerem a végzetvadászok kultuszának ezen részét.
- Várjunk csak! – kezdett méricskélni. – Nem az nem lehet… Vagy mégis? Csak nem? Csak nem maga is egy levél miatt utazott ide?
Ez pedig engem lepett meg.
Az utolsónak maradt zsoldos menekülőre fogta. Az ajtóhoz iszkolt, feltépte és nyílegyenesen nekifutott egy Gnorakhoz hasonlító alaknak. A jövevény hátralépett, felmordult, és egy jól irányzott ütéssel leterítette a szerencsétlent.
Néhány pillanatig bambán pislogtam. Szentül hittem, hogy látomásom támadt. Valahogy valószínűtlennek tartottam, hogy egy a Gnorak nevezetű alakhoz hasonlóan öltözködő férfi felbukkan a világnak pont ebben a zugában. Mindenki az idegen jövevényt fürkészte. Az illető még talán Gnoraknál is szélesebb és izmosabb volt. fejét kopaszra borotválta, szakállát rövidre nyírva hordta. Ő nem viselt hajtaréjt, hanem valami egészen mással ékesítette a fejét, aminek láttán alig tudtam hinni a szememnek. Az illetőnek több tucatnyi, különböző színűre festett szöget vertek a koponyájába, és ezek alkottak egyfajta a tarkójáig lenyúló tarajt. Az orra már annyiszor eltörhetett, hogy teljesen elvesztette eredeti alakját. Jobb füle salátalevélhez hasonlatossá gyűrődött az éveke harcai során, míg a másikat valószínűleg tőből letépték, mert a helyén csak egy lyuk tátongott feje bal oldalán. Orrában hatalmas karika csillogott. Ahol bőrét nem sebhelyek borították, ott tetoválások ékeskedtek. Jobbjában óriási harci pörölyt lóbált, míg vastag derékszíjába rövid nyelű, széles fejű fejszét tűzött.
- Úgy éljek, ez itt maga a nagy Orrharapó Tnorry! –bődült fel Gnorak és gonosz vigyorgásával felfedte fogsorán tátongó foghíjait. – Ezer éve nem láttalak! Hát téged meg miféle vihar sodort ide?
- Tnorry azért van itt, amiért te magad is, Gnorak Galodan – magyarázta a jövevény. – Tnorry levelet kapott a végzetvadász Antoniustól. Az állt benne, hogy Tnorry jöjjön ide.
- Ne jártasd velem a bolondját! Tudom, hogy nem tudsz olvasni! Az összes betűt és rúnát kiverték a koponyádból, mikor beleverték azokat a szegeket!
- Tnorrynak felolvasták a levelet – magyarázta, de olyan zavarodottnak látszott, amennyire csak a megjelenése megengedte. látszott rajta, hogy szívesen témát váltana. – Tnorry úgy látja lekésett egy jóféle harcról – nézett végig a véres összecsapás nyomain, amit ugyan olyan bánatosan méregetett, mint pár perccel korábban Gnorak a kiömlött sörét. – Tnorry úgy véli, hogy az lesz a legjobb, ha iszik egy kis sört. Tnorry kicsit megszomjazott.
- Tíz sört Orrharapó Tnorrynak! – vezényelte Gnorak a fogadósnak, és hozzátette: - Az lesz a legjobb, ha nekem is hozol tízet. Az öreg Tnorry utál magában inni.
Döbbent csend telepedett a helységre. A többi vendég a verekedés nyomaira pillantott, majd úgy meredtek a két mélynövésű lakra, mintha két óriási izzó robbanó lakrima lennének. Egyesével-kettesével álltak fel és léptek ki óvatosan az ajtón. Végül csak öten maradtunk a fogadóban. Gnorak, Tnorry, Elix, a fogadós és jómagam.
- Úgy tűnik, hogy ez az Antonius valami nagydologra készül, ha összehívja a kollégáit – jegyezte meg halkan Elix.
- Te is végzetvadász volnál? – néztem végig újfent a férfin. Látszott rajta, hogy már megannyi harcot megvívott, de nem tudtam elképzelni róla, hogy a végzetét keresse. Inkább egy nemesi család kölykének tűnt, mintsem végzetvadásznak.
- Oh, nem-nem! Dehogy vagyok én végzetvadász! – erősítette meg a feltételezésemet. – Én Gnorak emlékezője vagyok. A régi végzetvadászok mindig felkérték egy bajtársukat, hogy kísérjék el őt a végzetükig és valamilyen formában tudassák az utókorral, hogy betartották Gnoryllnak tett esküjüket.
Antonius nem sokat mesélt a végzetvadászok kultuszáról. Csak pár fontosabb dolgot, arról sejtelmem sem volt, hogy arról sejtelmem sem volt, hogy ennek a kultusznak több száz évre visszatekintő múltja van.
- Na, akkor egytől tízig? – kérdezte Tnorry kihívó hangon.
Még nekem is kedvem lett volna beszállni ebbe a régi játékba, de ekkor egy régi ismerős szag csapta meg az orromat. Soha senki szagával nem tudtam volna összekeverni, vagy akár elfelejteni. Erik volt az. Akaratlanul is összerezzentem, másfél éve nem a legkellemesebb körülmények között váltunk el egymástól. Igaz semmi esély nem volt rá, hogy felismerjen, hiszen fogalma sem lehetett róla, hogy azóta külsőt cseréltem. Hallottam, ahogy belépett a fogadóba, s tett néhány lépést a pult felé. Gnorak és Tnorry már javában versenyeztek.
- Rég láttalak, Max – szólított meg az ismerős hang, ami egy armageddon erejével csapott le rám.
Szívem valósággal megdermedt. Ereimben vér helyett jég kezdett csordogálni. Lélegzetem pedig hosszú pillanatokra kihagyott. El sem tudtam képzelni, hogy mégis hogyan ismert fel. Lehet, hogy csak blöffölt volna?
- Probulus?
Markomban a korsóm füle megreccsent. Ahogy jobban beleszagoltam a levegőbe valóban éreztem Probulus szagát is, amit eddig csak azért nem vettem észre, mert Erik szaga túlságosan lefoglalt.
- Igen, biztos. Megtaláltuk.
- Nah, végre, csakhogy megvagy! Nem gondolod, hogy ideje volna véget vetni a lázadó korodnak és hazajönni velünk?
Lassan feléjük fordultam és végignéztem rajtuk. Külsejük megviselt, nyúzott volt, mint azoké, akik hónapok óta szinte megállás nélkül járják a világot.
- Hogyan akadtatok a nyomomra? – kérdeztem ridegen.
- Kevés az olyan tűz sárkányölő, akinek az oldalán egy elpusztíthatatlan lánc lóg.
- Arról nem is beszélve, hogy meg sem próbáltad visszafogni magad. Ahol jártál ott mindig találtál magadnak valami bajt, és rombolni valót. Azt hiszed, hogy a Magányos Toronyban történtekről nem hallottunk csak azért, mert azt külföldön csináltad?
Képzeletben a falat kezdtem fejelgetni. Hamnir is azonnal tudta, hogy ki vagyok, mikor először meglátott, és most ez a két majom is.
- Mégis mi a frászt akarsz mindezzel? – folytatta tovább Erik.
- Nem vagy az apám, hogy számon kérj! Most pedig húzzatok el innen, még maradt egy kis borom, amit nyugodtan meg akarok inni! – fordultam vissza az italomhoz.
Erik egy szemvillanás alatt mellettem telepedett le. Mozdulatain és lélegzésének üteméből könnyedén meg tudtam állapítani, hogy sikerült felbosszantanom. A dühtől szikrázó szemekkel rám nézett. Tekintetélt mélyen a halántékomba fúrta, miközben én kiürítettem a korsómat. Időközben furcsa érzés mászkált a fejemben, mintha láthatatlan apró csápok matatnának az agytekervényeim között.
- Egytől tízig! Ha nyerek, akkor visszajössz velem, ha te nyersz, akkor azt csinálsz, amit akarsz! Azok ketten is azt csinálják… - mutatott Gnorakra és Orrharapóra, akik mellett már Elix is ott volt.
- Nagyon jól ismerem a játékot – intettem le. – Elfogadom a kihívásodat!
Még szép, hogy elfogadtam, hiszen kizárt volt, hogy Erik legyőzzön ivásban.
- Csapos tíz sört ennek a nyápicnak és nekem is tízet!
Szavaimat hallva a csapos egyszerre rémült halálra és lett végtelenül boldog. Boldogsága kézenfekvő volt, hiszen a húsz korsó sörből szép kis összeg nézett ki neki, nem is beszélve a másik nagyivóról. Azt nem egészen értettem, hogy mitől tartott annyira. Csak négyen ittunk illetve készültünk igazán inni.
A fogadós felsorakoztatta a söröket az alacsony pulton. Tíz állt előttem, és ugyanennyi állt Erik előtt. Úgy méregettük a korsókat, ahogy a birkózók szokták az ellenfeleiket a mérkőzés előtt. A nyápic rám pillantott, majd vissza a korsókra. Egyetlen fürge szökkenéssel a kellő közelségbe került. Megragadta az első korsót, a szájához rántotta, hátravetette a fejét, és mohón nyeldekelni kezdett. Én a pillanat töredékével lemaradtam. Egy másodperccel Erik után emeltem a korsómat a számhoz. A beálló csendben csupán a hangos kortyolások hallatszottak, aztán Erik egy szemvillanásnyi idővel előttem lecsapta a pultra a korsót. Kissé meglepett, hogy mind a kettőnk korsója az utolsó cseppig kiürült.
- Az első a legkönnyebb – jelentettem ki.
Válaszképpen a nyápic felkapott egy másik korsót és megismételte a mutatványt. Erre már én is nekilendültem. Csakhogy én mind a két kezemmel megragadtam egy-egy korsót, a számhoz emeltem az egyiket, kiittam, majd szusszanásnyi idő nélkül a másikat is kiittam. Erik sietve utánzott, de ezúttal én nyertem a kört.
- Megmondom őszintén, zavarba jövök, hogy mások is látják, amint veled iszok! – hördültem fel. – Még egy goblin is háromszor gyorsabb nálad!
Erik utálkozó pillantást vetett rám, és felkapott egy újabb korsót. Olyan gyorsan öntötte magába, hogy a habja kibugyogott a szájából. Amikor végzett kezével megtörölte a száját. Ezúttal ő győzött.
- Hát igen, de legalább az én söröm a számba folyt – bólogattam.
- Most akkor iszunk, vagy fecsegünk? – méltatlankodott Erik.
Az ötödik, hatodik és hetedik sör gyors egymásutánban követték egymást. A mennyezetre néztem, nagyot cuppantottam, majd akkorát böfögtem, hogy a fogadó ablakai is beleremegtek. Kicsit elkezdtem érezni, hogy a szokásosnál jóval több alkoholt öntöttem már magamba. Mégis maradnom kellett volna a sörnél és nem borozva várni Antoniust. A pulthoz kaptam és felragadtam a nyolcadik sörömet, de mire befejeztem, Erik már a kilencedik sörének a felénél járt. Miközben a pultra koppantotta a korsóját, megjegyezte:
- Úgy látom, hogy vissza akarsz jönni velünk.
Na, még csak az hiányzott nekem, hogy visszamenjek azok közé az irritáló bolondok közé. Válaszra sem méltatva Eriket, felkaptam és a fejem fölé lendítettem a két utolsó korsómat, hátrahajtottam a fejem, nagyra nyitottam a számat és önteni kezdtem a sört. A néma csendben egyetlen nyelés sem hallatszott, hiszen nem i tettem, egyszerűen csak hagytam, hogy az ital egyenesen lecsorogjon a torkomon. Eriket olyannyira lenyűgözte a mutatványom, hogy felvenni is elfelejtette az utolsó sörét. Csak akkor kapott észbe, amikor egyszerre a pultra csaptam a kilencedik és tízedik korsómat.
Kissé imbolyogva álltam fel. Böffentettem néhányat, majd egy asztalhoz mentem és leültem a székre, vagy inkább lerogytam a székre.
- Tudod, mikor győzöl le engem ivászatban? Majd, ha befagy a pokol összes üstje! Nem megyek vissza a kutyulik közé!
Hirtelen a macsek ült le velem szemben. Mélyen a szemeimbe nézett. Tekintete olyan komoly, mint még soha.
- Egytől tízig. Ha győzök, akkor visszajössz, ha nem, akkor békén hagyunk.
Hangos nevetésben törtem ki, hiszen Probulust már egy fél korsó is megdobja, nemhogy tíz korsó. Nem létezett az az istenség, hogy vele szemben veszítsek.
- Rendben, legyen! Csapos, még húsz korsó sört nekem és a macska-embernek!

Lassan vánszorogtam lefelé a söntésbe vezető lépcsőn, nyomomban a csetlő-botló Probulussal. Nagyokat hunyorogtam, mert valahányszor belenéztem az ólomüveg ablakon beszűrődő napfénybe, olyan fájdalom nyilallt a fejembe, mintha tőrt döftek volna a koponyámba. A levegőben szállongó kolbász- és kenyérillattól, valamint a poshadt sörszagtól hányingerem támadt, és kínlódva nyeldekeltem, hogy a helyén tartsam lázongó gyomromat. Úgy éreztem, hogy friss levegőre és némi könnyed sétára van szükségem, meg talán arra, hogy egy üres sikátorban hányjak egy kiadósat.
Éppen, hogy leléptem az utolsó lépcsőfokról is, mikor a macska-ember szó szerint lebukfencezett utánam a lépcsőn.
- Szerencsétlen, idióta… - recsegtem, miközben a kijárat felé haladtam.
Félúton viszont megakadt a szemem egy világoskék szempáron, és megtántorodtam, mintha csak fejbe vágtak volna. Egy idős férfi szálfaegyenesen ült az ajtóhoz legközelebbi asztalnál, és bozontos, hófehér szemöldöke alól szigorú pillantásokkal méregetett. Egy fiatal fiú állt mögötte, aki aggodalmas képet vágva figyelt.
- Későn kelt fel – állapította meg az öreg, mikor megálltam előtte. – Hajnal óta várok magára.
- Hát akkor éppen csak lekéste a találkozást – válaszoltam -, mert akkortájt mentem fel a szobámba…
Abban biztos voltam, hogy valamikor hajnalban szántam el magam az alvásra, de azt, hogy pontosan mikor és milyen körülmények között értem el az ágyat arról már fogalmam sem volt. Az első egytől tízig után már erősen hiányosak voltak az emlékeim.
Az öreg utálkozva lebiggyesztette a száját, aztán hátrafordulva vészjósló pillantást vetett a kölyökre, mintha az egész az ő hibája lett volna, mire a srác behúzta nyakát és lehorgasztotta fejét.
- Mit akar tőlem? – kérdeztem a vénséget, miközben levágódtam vele szemben az asztal túloldalán. Gyomrom váratlanul akkorát ugrott, hogy valóságos hősi cselekedet volt, nem arcon hányni a furcsa öreget.
- A nevem Sir Teobalt von Dreschler. Az Lángoló Szív Templomos Lovagrend lovagja és könyvtárosa vagyok, és attól tartok, hogy az utolsó eleven képviselője.
Ekkor Probulus is leült mellém, de az igazat megvallva majdnem reflexből le is löktem a hosszú padról. Fogalmam sem volt, hogy ébredése óta miért jár folyton a nyomomba ég annak ellenére is, hogy alig tud megállni a lábán. Habár be kellett vallanom magamnak, hogy élvezet volt látni, ahogy a durván másnapos macska vergődik mellettem.
- Ő pedig Ortwin Wielhabert, aki a rend utolsó novíciusa. – biccentett a fiú felé.
Igazából abszolút nem érdekelt az öreg mondandója, ennyi erővel egy papírra is leírhatta volna a szövegelését. Sokkal jobban lekötött a macsek dögrovása, illetve, hogy én magam se szédüljek le a padról, vagy hányjam el magam.
- A rendem legbátrabb tagjai elmentek keletre, hogy a Sötétrengetegben élőkön segítsenek, és kiirtsák az ott megbúvó bestia hordákat. Sajnálatos módon a mai napig még egy sem tért vissza közülük.
Borzalmasan nem tudott érdekelni a kiselőadás, így nagyon oda sem figyeltem. Az öreg folytatta a karattyolását, miközben én arra a kis könyvre figyeltem, amit Probulus elővett és elkezdett lapozgatni. A macska-ember valóságos kalligrafikus betűkkel írt, nem pedig holmi macskakaparással, amire eredetileg számítottam. Könnyedén el tudtam olvasni a sorokat, még úgy is, hogy kifejezetten gyorsan lapozgatott, mintha csak egy bizonyos oldalt keresne. A naplóban egy mese íródott, egy mese, ami nagyon ismerős volt. Mese egy sárkányölő kalandjairól, aki én vagyok!
- Te kis rohadék! – csattantam fel ingerülten, majd az aljas féregre vetettem magam. A pad hangosan megreccsent alattunk, majd összetört. A fűrészporral felszórt padlóra zuhanva már fojtogatni kezdtem. – Mégis ki a szarnak képzeled magad?! Hogy merészelted ezt?!
Probulus levegőért kapkodva fuldokolt és hadonászott egyszerre. Szemei kigúvadtak, már majdhogynem kiugrottak a helyükről, mikor aztán hátulról valaki az én nyakam is elkapta és lerángatott a macskáról.
- Max, az istenek szerelmére! Mégis mit művelsz?! Megbolondultál? – Rángatott hátrébb Erik.
- Kinyírom azt a kis tetűt! Nincs joga, hogy az életemről irkáljon! – kapkodtam volna Probulus után.
- De az csak egy napló! – vágott földhöz Erik.
- Akkor mit keres benne az én életem? – vágtam vissza ingerülten.
- Csak... – köszörülte meg a torkát Porbulus, aki ekkora már feltápászkodott. - Csak a közös kalandjainkat írom, nosztalgiázásból.
- Ehhez semmi jogod! – üvöltöttem, dühödten.
- Meglehet, de azért még nem kell megölnöd, te marha! – csapott vissza Erik. – Csak tudnám, hogy miért ilyen jellemző a DeLuise-okra a heves természet és a lassú ész – csóválta a fejét, majd felvette a földről a naplót és felém nyújtotta.
Probulus még némán mentette volna a naplóját, de nem mert különösebb dolgot tenni.
- Csinálj vele, amit akarsz, utána meg szent legyen a béke!
Hatalmasat köptem oldalra, majd bármiféle habozás nélkül egymás után téptem ki a napló lapjait, amin bármiféle hozzám köthető dolog íródott. Miután végeztem a naplóval hozzávágtam azt a gazdájához, majd ismét az öreg Teobaltra figyeltem, aki ekkora már az ajtóban állt. Szemei valósággal vérben forogtak a dühtől. Öklei ökölbe voltak rándulva. Az öreg olyan jelenség volt, akár egy kitörni készülő vulkán. Végül aztán valami módon nyugalmat erőltetett magára.
- Gyere Ortwin, a DeLuise vér már elkorcsosult – azzal kilépett az ajtón, de Erik még utána rohant.
- Kérem, várjon, Uram!
Alig, hogy Erik kiszáguldott az ajtón az öreg után, egy csuklyás alak lépett be a fogadóba. Ruházatát kopott köpenye takarta, míg arcára árny vetült. Hátán viszont egy olyan kard pihent, amit sohasem tudok elfelejteni, amíg élek. Annál a pengénél nem létezett veszedelmesebb és félelmetesebb fegyver a földkerekségen. Azt a tökéletes pengét azért kovácsolták, hogy gazdája összes létező ellenfelét a pokolra küldje. A szőr is felállt a tarkómon, mikor eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor a kard és gazdája ellen harcoltam.
- Örülök, hogy mind eljöttetek, barátaim – szólelt meg Antonius, majd hátrahajtotta a csuklyáját, hogy láthassuk az arcát.
Antonius mögött még egy másik fiatal is érkezett. Egy kissé pufók, szelíd tekintetű szemüveges fiú. Tágra nyitott szemeivel bagoly módjára pislogott ókulájának hihetetlenül vastag üvege mögött. Tintafoltos ujjaival egy jókora rézveretes könyvet szorongatott.
- Végre megérkeztél, te végzetvadászok szégyene! – csattant fel a pultnál söröző Gnorak. – Biztos szomjas lehetsz, gyere és igyunk egyet!
- Tnorry is inni akar Antonius Woodville-el!
Antonius csak némán végignézett a söntésben tartózkodókon, majd nagyot bólintott és elindult a pult felé. Útközben a vállamra tette a kezét, egy jelentőségteljes pillantást vetett rám, majd jelzett, hogy csatlakozzak hozzá.
- Egytől tízig? – kérdezte szinte teljesen egyszerre a két mélynövésű alak, mikor Antonius és én odaértünk hozzájuk.
- Legyen, egytől tízig! – egyezet bele Antonius. - Persze, ha Max DeLuise is beszáll – mutatott rám, amivel Tnorry és Gnorak figyelmét rám irányította.
- Antonius barátja az Tnorry barátja is! – reagált elsőként Orrharapó.
A pufók fiú is odadöcögött hozzánk, udvariasan meghajolt, majd bemutatkozott:
- Barek Gargisson, a Grignam céhből, az önök szolgálatára – mutatkozott be nyájas hangon.
Gnorak, Tnorry, Elix és én meglepetten néztünk a fiúra. Mindannyian meglepődtünk az udvarias hangnemén, de végül magunkhoz tértünk, és szinte egyszerre harsányan felröhögtünk. Barek nyakig vörösödött zavarában.
- Hé, fogadós! – kurjantotta Gnorak. – Adj ennek a süvölvénynek is egy korsó sört, hátha felenged egy kicsit! Most pedig félre, mert négyünknek dolgunk van!
A fogadós behízelgően mosolygott, miközben felpakolta nekünk a négyszer tíz korsó sört a pultra. Volt is neki mire, hiszen régen lehetett ekkora bevétele, amekkorára most számíthatott.

Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Hétf. Szept. 10, 2012 3:38 pm


Nos akkor haladjunk sorjában!
Az első kaland...
ÚRAM ISTEN, JESSSUSSSSS! Alig olvastam el pár mondatot és már nem bírtam magammal! Ez valami iszonyat brutál jó lett! Probulusnak egy olyan oldalát láttam amit életem nem gondoltam volna! Az az amnézia dolog pedig, ááááááá fenomenális! Iszonyat nagyot alakított Max, teljesen önmaga ellentéte lett, de nem csak ő Prob is! Nagyon jó volt, komolyan ez valami fanatasztikus kaland volt! Az E/3 nagyon meglepett, de pozitívan, nagyon tetszettek a jellemzések és leírások, festői szépséggel fogalmaztál!

A második kalandod visszahozta a kemény igazi Maxot akit annyira szeretek! Egy ilyen sör ívó versenyre benevezek azt hiszem, bár nem tudom meddig jutnék el xD
Nos hát tényleg úgy tünik hogy drága Antoniusom valami nagy dobásra készül, ami természetesen határtalan boldogsággal tölt el. Elix... hm sokáig ízlelgettem ezt a nevet és igen... Nagyon tetszik, és még szőke is mellé! xD A két tarajos is már elsőre belelopta magát a szívembe, különösen Orrharapó Tnorry! Fájt a szívemnek hogy Antonius csak pár szót szólt, de örülök hogy vissza tért! Bár mindez még csak egy falatka volt a tortából, már most nagyon tetszik, szóval elvárom hogy havi két kalandall minimum megörvendeztess! Minden elismerésem a tiéd!
Mindent bele királyom, mutass nekem újra egy magával ragadó világot!

Jutalmad: 1600VE + 250 VE


~~~ Level Up! ~~~
~~~ Gratulálok a KILENCEDIK szint meglépéséhez! ~~~
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Szept. 16, 2012 5:41 pm

Végzetvadászok
II. fejezet


- Csak nem valódi Penészes Levél dohányt látok a kezedben, Tnorry? – kérdezte Gnorak, és mohó pillantást vetett a dohányra, amelyet Orrharapó a pipájába tömködött.
Mindannyian a lobogó tűz mellett üldögéltünk, a fogadó legjobb karosszékeiben elterülve. Még Erik és Probulus sem szándékozott tágítani.
- De bizony, hogy az! Tnorry a hegyekben szerezte, mielőtt idejött volna.
- Kínálj már meg!
Tnorry odadobta a dohányzacskóját Gnoraknak, aki előkészítette pipáját, és nekilátott, hogy módszeres alapossággal megtömje. A szertartás közben én Antonius felé pillantottam.
- Szóval? Miért hívtál ide minket?
Antonius egy szót sem szólt. Barek rám pillantott, majd várakozóan Antoniusra nézett. Ő azonban csak megrázta a fejét, majd belekortyolt a sörébe.
- Csak nyugodtan, Barek. Max DeLuise a barátom, megbízom benne, ráadásul eskütartó!
Antonius szavai igazán jól estek. Tnorry és Gnorak szinte egyszerre pillantottak rám. Meglepettség és tisztelethez hasonló kifejezés jelent meg a végzetvadászok tompán fénylő szemeikben. Barek mosolya őszinte érdeklődésről tanúskodott. Felém fordult, és olyan mélyen meghajolt ültében, hogy majdnem kibukott a székéből.
- Ha szimatom nem csal, akkor itt és most egy lenyűgöző történetre bukkantam – lelkendezett az ifjú -, alig várom, hogy meghallgassam!
Én viszont nagyon nem vártam. Egyáltalán nem szerettem volna elmesélni a kölyöknek az Antoniussal közös történetünket.
- Ne tereld el a szót! – förmedt rá Gnorak. – Ki vele, mi az a hősi halál, amit az öreg Villaszakáll megígért nekünk, végzetvadászoknak? Antonius levele miatt átloholtam két országon is.
- Nem áll szándékomban témát váltani, Galodan uram – hadarta sietve Barek. -, csupán szívesen gyűjtenék anyagot a kódexemhez.
- Énfelőlem később annyit gyűjthetsz, amennyit akarsz, de most beszélj!
Barek mélyet sóhajtott, hátradőlt a székében, összefonta két keze ujjait terjedelmes hasán, és belevágott:
- Jómagam eléggé keveset mondhatok. A bácsikám lesz az, aki minden részletet megoszt veletek a kellő időben, a maga módján. Annyit elárulhatok, hogy ez lesz a legnagyobb utazás, amit valaha a világ látott, és a Halhatatlanok Földjével kapcsolatos.
Fogalmam sem volt, hogy mi lehetett az a Halhatatlanok Földje, de valószínűleg komoly dolog volt, mert a levegő valósággal megfagyott a név hallatán.
- Az a föld, ahová csak egyetlen végzetvadász jutott el a nagy démonébredés óta, s tért vissza élve? – bődült fel Elix, és hirtelen elhallgatott. Óvatosan körülnézett, mintha attól tartana, hogy kémek hallgatóznak a közelben.
- Bizony, arról van szó! – helyeselt Barek. – A bácsikám legutóbbi expedíciójának tagja volt Antonius is, de sajnálatos módon, félúton kénytelenek voltak visszafordulni. Most viszont valami olyant talált ki, amivel biztosan sikerül eljutnunk a Halhatatlanok Földjére.
- Annakidején fogadalmat tettem – vette át a szót a tűzbe meredő Antonius. – Az öreg Villaszakállnak megfogadtam, hogy a következő expedícióján is elkísérem, s ha belehalok, akkor is eljuttatom a csapatot a Halhatatlanok Földjére. Nemrég kaptam levelet, amiben értesített róla, hogy újra tesz egy utolsó próbát. Nem tudom, hogy mit talált ki az öreg, de a levélben írottak alapján bizakodó volt. Én pedig már a zsigereimben érzem, hogy ott fogjuk megtalálni a végzetünket!
A végzetvadászok szemeiben vad lángok gyúltak. Sorsuk beteljesülésének reménye feltüzelte őket.
- Régóta keresitek a végzeteteket. Eljöttök velem a Vastoronyhoz?
- Tnorry menni akar, de lehet Gnorak már túl öreg egy ilyen utazáshoz – vigyorgott Orrharapó.
- Tudd, hogy hol a határ, Rozsdakoponya! – csattan fel erélyesen Gnorak. – Ha ilyen halálra van kilátás, akkor akár a pokol torkába is követnélek!
Elix arcán keserűséget véltem felfedezni, látszólag ő nem örült neki, hogy Gnorak vállalkozik egy veszélyesnek ígérkező utazásra.
- És te, Max? – fordult felém Antonius. - Bátor harcos vagy, és talán az életemet is rád merném bízni, ha nem volnék végzetvadász. Villaszakállnak, pedig szüksége lehet minden megbízható és erős karra.
Azonnal válaszolni akartam, de ekkor hátulról valaki megrángatta a karomat. Hátranéztem, és Probulus kérlelő ábrázatát pillantottam meg.
- Kérlek, ne csináld! - préselte ki fogai között.
Leráztam magamról a macska mancsát, majd mélyen Antonius szemébe néztem.
- Még szép, hogy veled tartok! Ígéretes kalandnak tűnik.
- Ez igazán pompás! – örvendezett Barek, és összedörzsölte a tenyereit. – Én előre tudtam, hogy Antonius Woodville barátai nem félnek semmitől sem!

A társzekér ugrándozása nem tett jót a másnaposságomnak. Valahányszor az egyik kerék belezökkent az út mély kátyúiba, a gyomrom meglódult, és azzal fenyegetett, hogy sugárban kipumpálja magából a tartalmát, át az utat szegélyező sövények felett. Szám belsejét taplószáraznak éreztem. Fejemben folyamatosan nőtt a nyomás, akár egy tűz fölé lógatott vízforraló kannában. Ami a legfurcsább tünet volt az, hogy majdnem megvesztem egy villásreggeliért. Lelki szemeim előtt tükörtojások és sonkaszeletek sisteregtek egy jókora serpenyőben. Most már bántam, hogy indulás előtt nem reggeliztem a végzetvadászokkal, de akkor a sonkaszeletekkel megrakott tányérok és a hatalmas feketekenyér-szeletek puszta látványától felfordult a gyomrom. Viszont most már akár gyilkolni is tudtam volna ugyanezért az ételért.
Kissé megvigasztalt, hogy Probulus és Erik hallgattak. Valószínűleg a végzetvadászok halk mordulásaiból rájöttek, hogy a súlyos másnaposságukra való tekintettel, jobb dolog csendben maradni. Egyedül Barek tűnt vidámnak. tekintete fényesen csillogott, de neki minden oka megvolt, hogy remekül érezze magát a bőrében. Az este folyamán azzal vontam agára a figyelmünket, s mélységes megvetésünket, hogy három sör után kijelentette, neki ennyi elég, és és befejezte az ivászatot. Most biztos kézzel markolta a gyeplőt, és egy vidám dalocskát fütyült, mit sem tudva a gyilkos pillantásokról, amivel mi az útitársai méregettük a hátát.
Hogy eltereljem a figyelmemet a gyomrom háborgásáról, környezetemre fordítottam a figyelmemet. Csodálatos reggel virradt ránk. A nap fényesen sütött. A királyság ezen része különösen termékenynek és vidámnak tűnt. Hatalmas, gerendákból összerótt lakótornyok magasodtak a környező dombtetőkön, körülöttük zsúpfedeles parasztházak álltak. Kövér, foltos tehenek legelésztek a mezőkön, a nyakukba akasztott kolompok és csengettyűk vidáman csilingeltek. Remek hallásomnak köszönhetően meg tudtam állapítani, hogy minden kolomp és csengettyű más-más hangon szólt. Úgy sejtettem azért, mert így a gulyás a csengés alapján tudja melyik jószága éppen merre jár.
Egy darabig együtt haladtunk kegy parasztemberrel, aki libákat hajtott a földút mentén. Később egy csinos, fiatal lány felnézett a szénagyűjtésből, és szívmelengető mosolyt küldött felém. Ekkor jött el az első pillanat, mikor úgy éreztem, mintha száz évet is leéltem volna. Tekintetemet végig a lányon tartottam, amíg az út kanyarulata el nem takarta előlem.
A szekér belezökkent egy újabb kátyúba.
- Vigyázz mit művelsz! – mordult fel Gnorak. – Hát nem látod, hogy szegény Tnorry milyen beteg?
- Tnorry nem érzi jól magát – erősítette meg a másik végzetvadász, és tompán felnyögött. – Valami nem volt rendjén azzal a gödölyével, amit este lerágott a nyársról. Tnorrynak már az íze sem tetszett.
- Vagy inkább azzal a nagyjából harminc korsó sörrel lesz a baj, amit magadba öntöttél – dohogta Elix.
Az már egyszer biztos volt, hogy az este nem fogtuk vissza magunkat. A Halhatatlanok Földjére induló expedíció örömére egy hordó híján kiittuk a fogadó összes létező sörös hordóját.
Valamivel később Probulus előre mászott Barek mellé a bakra és beszélgetni kezdett vele:
- Egészen pontosan hová tartunk?
- A Vastoronyhoz – dalolta Barek boldogan.
Pokoli késztetést kellett leküzdenem, hogy fültövön vágjam a gyereket.
- Izé… érdekesnek hangzik. – préselte ki magából aggodalmasan.
- Óh, az már igaz, hogy nagyon érdekes hely – csevegett önfeledten Barek. – Egy régi bánya fölé építették. Vorek, a bácsikám beleköltözött, és újjá építette. Tisztességes, derekas szakértelemmel. úgy fest, mint újkorában. Sőt valamivel jobban! Amíg el nem foglaltuk, a torony elhagyatottan állt pár száz éven keresztül, leszámítva persze a patkányembereket. Természetesen azzal kezdtük, hogy kifüstöltük őket, bár néhány még mindig ólálkodik odalent, a bánya mélyén.
- Remek – morogta Gnorak -, egy kis patkányember vadászatra mindig kapható vagyok. Hamarabb elűzi a másnaposságot, mint egy jóféle Thrut-söt.
- Tucatnyi szórakoztatóbb időtöltést ismerek annál, mint amikor valaki gonosz, patkányszerű szörnyetegeket üldöz egy elhagyatott, omladozó bányában – jegyezte meg Elix.
Mélységesen együtt tudtam vele érezni. Hamnirral háromszor is kénytelenek voltunk patkányembereket üldözni a föld alatt egy gyermek miatt. Nem kifejezetten élveztük. Gyenge, aljas és gyáva ellenfelek voltak a patkányemberek, csakis létszámfölényben voltak hajlandóak harcolni. Az albínókkal vívott harcot sokkal jobb szórakozásnak tartottam.
Barek hátra nézett a válla felett, és szemügyre vett minket. Szánalmas látványt nyújtottunk. Antonius sem szerelkezett fel jobban, mint Gnorak, Elix, Tnorry, vagy én. Egyedül Eriknek és Probulusnak nem volt üres a zsákja.
- Mikorra érünk oda? – kérdeztem.
- Jó ütemben haladunk – válaszolta Barek. – Ha ráfordulunk a Csont-hegységen átvezető rövidebbik átjáróra, akkor két, legrosszabb esetben három nap múlva ott leszünk.
- Nem sok jót hallottam a Csont-hegységről – szólt Probulus, aggodalmaskodva.
A végzetvadászok szinte egy emberként kapták fel a fejüket. Tisztán lerítt róluk, hogy feltámadt bennük a kíváncsiság.
- A bányákban lakó patkányemberek szoktak lesben állni arrafelé – magyarázta Barek. – Néha megtámadják az utazókat. Időnként lejönnek a hegyről és kifosszák a tanyákat. De most nincs miért aggódni. Antonius-al jövet átkeltem a hágón, és nézz ide, nem lett az égvilágon semmi bajunk!
A végzetvadászok csakúgy, mint én visszasüppedtek a kába állapotukba.
- Egymagadban utaztál? – érdeklődött Probulus.
- Az imént mondtam, hogy Antonius is velem volt.
- Egyáltalán van fegyvered? – kérdezte Probulus.
- Van egy jóféle bicskám!
- Egy jóféle bicskád! – hördült fel Probulus, mintha neki volna fegyvere. – Hát az nagyon jó! biztosan nagy hasznát veszed, ha neked ront vagy két tucatnyi ilyen patkányember!
- Most mondtam, hogy nem láttam patkányembereket. Csak éjszakánként hallottam némi motoszkálást. Akármi neszezett körülöttünk, Antonius elriasztotta. Egyébként, ha valaki megtámadna minket, vannak nálam bombák.
- Bombák? – csattantam fel meglepődötten.
Barek a köpenye alá nyúlt, és előhúzott egy ökölnyi, fekete vasgolyót, amelyből félujjnyi hosszúságú, vékony vasrudacska állt ki. Hátranyújtotta nekem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem. A bomba szót hallva egy lakrimára gondoltam nem valami különös szerkezetre, amit még korábban sohasem láttam. Két ujjal óvatosan megfogtam a vékony pálcát, kicsit megmozgattam és éreztem, hogy könnyedén ki tudnám húzni.
- Azzal csak vigyázz! – intett Barek. – Ha kihúzod, megrántod a kovakő gyúszeget, és akkor szikrát kap a gyutacs. Onnantól körülbelül négy szívverésnyi időd van, aztán következik a bumm!
Óvatosan méregettem a bombát.
- Bumm? – kérdezte Probulus halkan.
- Igen, robban. Jó nagyot. – Barek lelkesen vigyorgott. – És szilánkokat szór mindenfelé. Feltéve, hogy a gyutacs begyullad. Mert néha befullad. Igazából az esetek felében, de attól még nagyon eredeti és ötletes találmány. És persze nagyon, de nagyon ritkán egyik-másik csak úgy, minden különösebb ok nélkül felrobban. De ez szinte sosem történik meg. Bár mondjuk Klorri így vesztette el a jobb kezét. Most egy jókora kampót visel a jobb karján. Viszont egy szép napon ezek a bombák át fogják venni a robbanó lakrimák helyét, amint biztonságosabbak lesznek, hiszen máris sokkal, de sokkal hatékonyabbak, mint azok a vackok.
Gyorsan visszaadtam a bombát Bareknek, aki visszasüllyesztette azt a köpenye belsejébe. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy harc nélkül veszítsem el akármelyik tagomat is. lassan kezdtem azt hinni, hogy a nyájas modorú kölyök őrültebb annál, mint amilyennek kinéz.
- Tudod, ezt Makarison csinálta. Ő elég ügyes az efféle dolgokban – mesélte tovább Barek.
- Makarison? Margas Makarison? – kérdezte Gnorak, majd Barek biccentésére felordított: - Az az eszelős!
Értetlenül meredtem a végzetvadászra. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy szívesen találkoznék-e ezzel a bizonyos Makarisonanl. Ha valakit egy végzetvadász eszelősnek tart, akkor az csakugyan őrült lehet! Gnorak elkapta az értetlenkedők tekintetét, és folytatta:
- Képzeljétek, Makarison hisz abban, hogy a levegőnél nehezebb tárgyak is repülhetnek, mágikus erő használata nélkül is! Fennen hirdeti, hogy képes olyan gépeket csinálni, amik mágia nélkül szárnyalnak.
- A girokopter például repül – szólt közbe Tnorry. – Tnorry már utazott rajta. Ki is esett belőle. Pont a fejére zuhant. De nem lett ám semmi baja!
- Nem a girokopterekről beszélek, hanem nagy gépekről! – förmedt a társára Gnorak, és ismét felénk fordult: - És még hajókat is épített. Hajókat!
Nem értettem, hogy Gnoraknak mi a baja a hajókkal, de nem is igazán érdekelt. Sokkal jobban érkelt, hogy mi is az a girokopter. Miféle gépezet az, ami képes repülni, mágikus erők felhasználása nélkül?
- Makarison megépítette a valaha létezett legnagyobb gőzhajót – mesélte csevegő hangnemben Barek -, úgy hívták, hogy Elsüllyeszthetetlen. Több mint kétszáz lépés hosszú volt. Ötszáz tonnát nyomott. Gőzgéppel hajtott lövegtornyai voltak. Személyzete háromszáz emberből állt. Óránként húsz mérföldes sebességgel is képes volt haladni. Hogy micsoda látványt nyújtott, amikor a lapátkerekei felkorbácsolták a tenger hullámait, és csak úgy repkedett a szélben a sok zászló!
Valóban lenyűgözően hangzott, ám akaratlanul is a Gyémántszemet idézte fel bennem. Ott találkoztam olyan gépészeti csodákkal, amik jóval meghaladták a korukat és nélkülöztek mindenféle mágiát.
- És merre jár most az Elsüllyeszthetetlen? Mi van vele? – kérdezte Probulus.
Hirtelen kínos csend kerekedett. Mindenki zavarodottan pislogott, és senki sem szándékozott választ adni. Aztán végül Antonius vett erőt magán, akiről eddig szentül hittem, hogy aludt:
- Zátonyra futott az első útján – szólalt meg a szemeit fel se nyitva. -, és elsüllyedt.
- Néhányan azt állították, hogy felrobbant a kazán – magyarázott tovább Barek.
- Mindenki odaveszett – tódította Tnorry, képén szinte azzal az örömteli kifejezéssel, amelyekkel egy végzetvadász a rossz híreket fogadni szokták.
- Leszámítva Makarisont. Őt később felszedte egy másik hajó. A robbanás messzire elhajította, és egy fagerendába kapaszkodott.
- Aztán épített egy repülő hajót – közölte Gnorak, a hangjában maró gúnnyal.
- Így igaz. Makarison épített egy repülő hajót – mondta Tnorry.
- A Megsemmisíthetetlent… - suttogta Barek.
Hallottam, hogy egyes céhek rendelkeznek mágikus léghajókkal, de olyan hajóról még nem hallottam, ami mágia nélkül képes repülni. Esztelenségnek tűnt, hogy valami, ami olyan hatalmas, mint egy hajó, képes legyen a levegőben közlekedni. Ezek meg itt körülöttem úgy csevegtek róla, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
- Káprázatos masina volt – mesélte Barek -, akkora, mint egy nagyobb vitorlás hajó. Kovácsoltvasból csinálták az egészet. A törzse háromszáz lépés hosszúra nyúlt. Óránként negyvenmérföldes sebességgel repült, persze csak ha a hátába kapta a szelet.
- És mi történt vele? – kérdezte Probulus, azzal a csüggesztő hanggal, hogy máris tudja a választ.
- Hát, megsemmisült – válaszolta Tnorry.
- Szivárgott az emelő gáz – magyarázta Barek. – Jó nagyot robbant.
- A fedélzetén mindenki meghalt.
- Leszámítva persze Margas Makarisont – jegyezte meg sietve Barek, aki ezt a tényt nyilván fontosnak tartotta valamiért. – A légnyomás messzire repítette, és egy fa tetejére érkezett. Mire a földre zuhant, leborotválta a fa ágait, és eltörte mindkét lábát. Az ezt követő két évben mankóval járt. Egyébként a Megsemmisíthetetlennek volt néhány gyermekbetegsége. De hát mire számítottunk? Fajtájának első példánya volt. Később Makarison kijavította az összes hibát.
- Gyermekbetegség? – mordult fel Gnorak. – Odaveszett húsz derék földink, köztük Thullyn mester, és ezt te „gyermekbetegségnek” nevezed? Makarisonnak le kellett volna borotválnia a fejét!
- Meg is tette – válaszolta Barek -, miután kizárták a céhéből. Tudjátok nem bírta elviselni a szégyent. Alávetették a Nadrágszár-rítusnak. Nagy kár! A bácsikám szerint ő a valaha létzett legjobb gépész. Zseninek tartja Makarisont, és őt is elhívta a Vastoronyhoz.
- Egy zseni, aki miatt tucatjával halnak az emberek!
- Margas is végzetvadász lett? – kelt fel Antonius a hír hallatán.
- Igen. Hát, persze! – Barek lelkesen bólintott. – De azért még most is tervez. Azt szokta mondogatni, hogy vagy bebizonyítja, hogy az elméletei működnek, vagy belehal a próbálkozásaiba.
- Fogadjunk, hogy előbb-utóbb sikerül neki – dünnyögte komoran Gnorak.
Eddig csak sejteni mertem, hogy ez az expedíció valóban veszedelmes lesz, de most már, ahogy tudatosulni kezdett bennem a végzetvadászok száma egyre jobban éreztem, hogy valami olyanhoz csatlakoztam, amihez hasonlót még nem éltem át soha. Antonius-al, Gnorak-al, Tnorry-val és Margas Makarisonnal már összesen négy végzetvadász gyűlt össze egy helyen. A Gyémántszem céhnél csak két végzetvadász volt, mégis olyasmit éltem meg és láttam, ami egy életre beleégette magát az emlékezetembe. Mégis miféle küldetés lehet az, amihez négy végzetvadász kell?

A tűz mellett üldögéltem, és az öszvérek halk, rekedtes nyihogását hallgattam. Az állatok a távolban felhangzó farkasüvöltések miatt nyugtalankodtak. Feltápászkodtam, és végigfuttattam a kezemet a legközelebb eső igavonó gerincén, hogy lecsendesítsem, aztán visszatértem a tábortűz mellé, amely körül a többiek aludtak.
Egész álló nap felfelé, egyre csak felfelé kaptattunk az ösvényen. A Csont-hegységről kiderült, hogy pontosan olyan kopár és visszataszító vidék, amit a neve sugall. Bokrot vagy fát egyet sem láttunk, csupán mohos sziklákat. Legfeljebb a hegycsúcsok napsütötte oldalain nőtt némi silány, sárgás fű. Szerencsére Barek előre gondolkozott, és odalent a völgyben megrakta tűzifával a szekér hátulját, máskülönben még kellemetlenebb éjszakák vártak volna ránk. A nappali nyári hőség ellenére éjszakára erősen lehűlt a levegő ebben a magasságban. Habár ez engem nem érintett soha sem.
A vacsora nem állt másból, mint a fogadóból származó kenyérből és vaskos, beszáradt sajtszeletekből. Ezt követően a tűz körül ücsörögtünk. Szórakozásból a messzeségben üvöltöző farkasokat hallgattuk. Kicsivel később én húztam a legrövidebb szalmaszálat és ezzel rám szállt az első őrség kétes dicsősége.
Igyekeztem minél kevesebbet merengeni a tűzbe, szememet folyton a sötétség felé fordítottam, hogy minél jobban alkalmazkodjon hozzá. Emlékezetemben többé-kevésbé még élénken éltek az embermagas és emberforma patkányokkal vívott véres harcaim. Felegyenesedve jártak, és ugyanolyan fegyvereket forgattak, mint az emberek. Förtelmes cincogó beszédjüknek az emléke és a vörösen villogó szemeik még a mai napig haragot és undort szítanak bennem. A patkányemberek legfélelmetesebb vonásának egyértelműen az találtam, hogy az emberi civilizáció egyfajta undorító paródiájába szerveződtek. Volt saját kultúrájuk, és voltak saját ördögi masináik. Voltak hadseregeik és fejlett fegyvereik, amelyek bizonyos vonatkozásban felülmúlták mindazt, amit az emberiség valaha megalkotott. Néhány évvel korábban tanúja voltam, ahogy kitörtek a csatornákból, hogy lerohanjanak egy kisvárost. Élénken élt bennem annak a képe, ahogyan a hatalmas horda végigszáguld a lángoló épületek között. Élénken emlékeztem arra, ahogy a zöldtűz-vetők zöldes lángja kísérteties félhomállyá változtatják az éjszakát. Szinte még most is hallottam a kilövellő lángcsóvákban perzselődő emberi test sistergését.
Olyannyira belevesztem a régi eseményeken való tűnődésbe, hogy eltartott egy darabig, mire ráeszméltem, hogy motoszkálást hallok. Valahol a közelben karmok csikorogtak kemény sziklákon. Villámgyorsan a földhöz lapultam, és óvatosan körülnéztem. Ám amint megmozdultam a motoszkálás abbamaradt.
Ismét mozdulatlanná dermedtem, és egy hosszú pillanatig még a lélegzetemet is visszafojtottam, majd kifújtam a levegőt. A hang jobbom felől érkezett. A sötétbe meredve megpillantottam néhány vörös szempár csillogását, és több kusza haladó test sötét körvonalát, amelyek éppen áthaladtak a hegygerincen. Felkészültem a harcra, és már éppen figyelmeztetni akartam a többieket, amikor fülszaggató csatakiáltás harsant a közelemben, amelybe talán még a hegyoldalak is beleremegtek. Azonnal felismertem Antonius és Gnorak hangját.
A levegőben pézsmabűz terjengett, amelyet már rég éreztem, de bármikor felismertem. A patkányszerű alakok azonnal megfordultak és elmenekültek. A két végzetvadász belevetette magát a sötétségbe. Gnorak harci bárdjainak fejébe vésett rúnái kísérteties fénnyel izzottak. Gnorak és Antonius egymás mellett rohantak, míg mögöttük szorosan a sarkukban Tnorry loholt. További tétovázás nélkül és is utánuk rohantam, hiszen szemeimmel kiválóan láttam a sötétben. Mielőtt még elvesztem volna a sötétben a vállam fölött hátranéztem a tűznél maradtakra. Erik ébren volt, és készen állt az esetleges harcra. Probulus szokásához híven készült maga alá csinálni. Elix kardját kivonva figyelte a sötétséget, míg Barek a kezeiben egy-egy vészjósló, fekete bombát tartott.
A végzetvadászok után rohanva már alig vártam, hogy meghalljam az első összecsapás zajait, hogy ránk rontsanak a vérszomjas patkányember hordák. De nem hallottam semmit társaim bakancsainak dobogásán kívül. A patkányok nyomtalanul eltűntek.
- Patkányemberek – mordult fel Gnorak, és megvetően köpött egyet.
- Max, érzed a szagukat? – fordult felém Antonius, aki tudván tudta, hogy az én szaglásomnál nem létezik kifinomultabb a világon.
A levegőbe szagoltam, de mindhiába. A patkányemberek jellegzetes bűze teljességgel eltűnt, úgy, mintha soha nem is lettek volna jelen.
- Nem érzem őket, eltűntek – válaszoltam ingerülten.
- Elmenekültek – tette hozzá csalódottan Tnorry.
Végült, mintha mi sem történt volna, a végzetvadászok visszaballagtak a tábortűzhöz, levetették magukat a földre és pillanatokon belül újfent elaludtak. Én is visszatértem a tűz közelébe, hogy folytassam az őrködést, ám rövidesen Probulus ült le mellém.
- Szívből irigyelem a barátaidat - szólalt meg reszkető hangon -, ezért a képességükért.
Egy szóval sem, sőt arckifejezéssel sem reagáltam a macska szavaira.
- Valóban különleges emberek - próbálkozott tovább -, de hát téged mindig hozzájuk hasonlóakkal sodor össze a sors. A hallotta kalapján mozgalmasan telt az elmúlt másfél éved, miután otthagytad a céhet. Tényleg annyi mindent csináltál?
- Ha bájcsevegni szeretnél, akkor jobb, ha már itt hagysz – reagáltam komoran.
Probulus fájdalmasan felsóhajtott.
- Tudom, hogy Hamnir elvesztése megviselt.
Tekintetemet azonnal a macska-ember irányába fordítottam. Hirtelen minden vörössé vált előttem, mintha csak egy karmazsin lencsén keresztül néztem volna a világot. A toka után kaptam, de ő gyorsabb volt nálam és félre ugrott.
- Bocsánat! – kezdett mentegetőzni. – Tudom nem lett volna szabad, és te különben se vagy érte odáig, de aggódtam érted!
Ökleim lángra lobbantak, amikor felálltam és elindultam a kétségbeesetten hátráló Probulus irányába.
- Max, kérlek! Ezzel nem oldasz meg semmit! A halálba menekülés nem megoldás, és az sem, hogy elmar magad mellől minden régi barátodat! A céh többi tagja is aggódott érted! Reigen egy egész bűnbandát szétvert, amikor utánad kutatott! Alice pedig… - Hirtelen hanyatt vágódott, és nem maradt más lehetősége, kézre hajazó mancsait az arca elé kapva összekuporodott.
Némán sújtottam le, hogy széttrancsírozzam a fejét, de az utolsó pillanatban az öklöm, mintha lecsúszott volna a célról, s a kavicsos földbe csapódott, ezáltal néhány kavics szerterepült.
- Soha, de soha többé ne turkálj a fejembe! És soha ne emlékeztess! – préseltem ki fogaim között a szavakat.
- Szerinted az édesapád és Sagat, vagy Arthur mit szólna, ha most látna? – hangzott fel Erik jeges hangja mögülem.
Így már rögtön megérttetem, hogy csapásom miért tévesztett célt. Az átkozott Hamnirhoz hasonlóan képes manipulálni akár az én sárkánylángjaimat is, igaz Hamnir nála jóval magasabb szinten csinálta.
- Honnan tudod te azt, hogy mit szólnának? Soha nem is ismerted őket! – fordultam Erik irányába.
- Sagatot ismerem – válaszolt ridegen.
- Max, most már pihenj le, lejárt a te részed, átveszem az őrséget! – szólalt meg Antonius, aki a tűz mellett ácsorgott.
Egy dologra vágytam nagyon. Arra, hogy végre elérjek a Halhatatlanok Földjére, találkozza a végzetemmel, és végre magam mögött hagyhassam ezt az egész félresiklott valamit, amit életnek neveztek egyesek. Egyre jobban éreztem, hogy már nem bírom soká ezt a harcot. Ezer és ezer albínóval, vagy patkányemberrel bármikor és akárhol megküzdöttem volna, de éreztem, hogy ez már derék alatt felzabált.

Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Szept. 30, 2012 10:01 am

Végzetvadászok
III. fejezet



Egy dombgerincen állva végighordoztam tekintetemet a lábaim előtt elterülő hatalmas, ovális völgyteknőn, és akaratlanul is úrrá lett rajtam a tisztelettel vegyes álmélkodás. Gépeket láttam, méghozzá százával. Óriási gőzgépek sorakoztak a hosszan elnyúló domboldalakon, amelyek távolról szemlélve szegecselt vaspáncélba öltözött szörnyetegeknek tűntek. Hatalmas szivattyúk dugattyúk emelkedtek és süllyedtek egy óriási szívverésének szabályos ritmusában. Gőz fütyült a vaskos, rozsdálló csövekből, amelyek masszív vöröstéglás épületek között kígyóztak. Hatalmas kémények kormos füstfelhőket okádtak a levegőbe. A környék ezernyi pöröly robajától visszhangzott. A kohók izzása kísérteties fénybe vonta a műhelyek sötétlő belsejét. Emberek tömegei mozogtak a párás füstben.
A völgyteknőn átszáguldó jéghideg hegyi szél egy pillanatra elsöpörte a füstködöt. Ekkor pillantottam meg azt az irdatlan építményt, amely végighúzódott majdnem a völgy teljes hosszán. Oldalait és tetejét rozsdás, szegecselt vaslemezek borították. Legalább ötszáz lépés hosszú volt, a magassága talán a százat is meghaladta. Az egyik végén karcsú, szörnyen magas acéltorony állt. Nem is annyira torony volt, hanem inkább csak egy torony acélgerendákból összeállított, burkolat nélküli váza. A vázszerű építmény kisebbfajta, kerek őrállásban végződött, amelyet teljesen körbefutott egy nyitott erkély.
A völgy túlsó végén óriási, zömök erődítmény terpeszkedett. Megkopott kőfalain moha zöldellt. Ágyúcsövek csillogtak a lőréses oromzat foghíjaiban. Az épületegyüttes közepén egyetlen szál magas, vaskos torony tört az ég felé. A faláról – valamivel a hullámlemez tető alatt – óriási óra csüngött, amely majdnem hét órát mutatott. A tetőből gigászi távcső meredt az égboltra. Mialatt az órát néztem a nagymutató a tizenkettesre ért, és zúgni kezdett egy harang, amelynek kongása betöltötte az egész völgyet.
Az ezt követő hátborzongató sivítás nem származhatott másból, csupán egy jókora gőzsípból. Azonnal felismertem, mert hallottam már ilyen hangot a thulni ágyúöntödéknél. Röviddel ezután a gőzgépének pöfögése és a vaskerekeinek csattogása kíséretében egy kisebbfajta gőzkocsi gördült ki a domboldalban nyíló tárnák egyikéből. A síneken haladó gépezet csilléket vonatott maga után, amelyek mindegyikéből magasan kipúposodott a darabos feketeszén. A gőzkocsi, mögötte a csillék sorával, egy hatalmas, központi olvasztó felé tartott.
A zaj az elviselhetőség határát súrolta, akárcsak a mindent elborító bűz. A látvány egyszerre volt rémisztő és lenyűgöző, mint amikor valaki egy hatalmas toronyóra bonyolult szerkezetét bámulja. Úgy éreztem, hogy egy különös varázslat színhelyét látom, amely ha egyszer elszabadul, gyökerestől forgatja fel a világot. A Gyémántszemnél beleízlelhettem, hogy a gépésztudomány vasszörnyetegei mire képesek önmagukban, itt viszont egy kisebb városnak megfelelő gépszörnyeteg dolgozott. Ez a számomra misztikus tudomány elképesztő hatalommal volt képes felruházni az embereket.
Hirtelen felrémlettek szemeim előtt azok a patkányember lábnyomok, amiket a reggel találtunk. Fikarcnyi kétségem sem volt afelől, hogy patkányemberek nyomai voltak, méghozzá egy jókora csapaté. A kis férgek kitértek a harc elől, mert más tennivalójuk akadt, és takarékoskodni akartak az erejükkel. Ez volt az egyetlen lehetséges magyarázata annak, hogy egy ilyen nagy létszámú patkányember csapat miért menekül el egy csekély létszámú csoport elől.
Mikor újra végignéztem a völgyön megsejtettem, hogy mi lehet a patkányok valódi célja. Volt itt valami, amit az álnok férgek meg akartak kaparintani – vagy megsemmisíteni. Fogalmam sem volt róla, hogy mi készülhet a völgyben, de biztos voltam benne, hogy valami nagyon fontos dolog. Az emberek alapos indok nélkül nem szoktak a semmire fáradságot, energiát, szakértelmet és költséget pazarolni.
Hirtelen megugrott a szívverésem. Olyan ipari fejlettséget láttam magam előtt, amelynek létezésére korábban csak nyomait láttam a Gyémántszem céhben. A telep rendelkezett egyfajta komor pompával, és oly szakértelemről árulkodott, amely messze túlszárnyalta az eddig felhalmozott emberi tudást. Mellettem valaki nagyot szusszantott, és mélyet lélegzett.
- Ha erről Ralfuson mester valaha tudomást szerez – dörmögte Antonius -, fejek fognak hullani.
Antonius szavait követően már egyre biztosabb voltam, hogy a gyémántszem féltett technológiájának kiteljesedését látom magam előtt. Azt a féltve őrzött titkot, aminek a megőrzéséért még a lehetetlent is elkövették a Gyémántszem tagjai. Ha pedig ez igaz volt, akkor egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy Hamnir apjának haragja valóban végzetes lesz. Az öreg Ralfuson haragjához nincs fogható.
- Jobb lesz, ha lemegyünk és szólunk nekik a patkányemberekről – szólalt meg Probulus.
Gnorak végigmérte a macskát, büszkeség csillant meg egyetlen szemében, és gúnyosan megkérdezte:
- Szerinted a lentieknek miért kellene félniük egy rakás nyüves patkányfiókától?
Probulus hajlott az egyetértésre, és befogta a száját.
Jobb kéz felől, nem mesze tőlünk megvillant valami. Mintha a napsugarak visszaverődtek volna egy tükörről. Fogalmam sem volt, hogy mi lapulhatott a bokor alatt, de úgy gondoltam, hogy a helyiek egy újabb titokzatos szerkezete az.
- Szeretnék megkérni mindenkit, hogy odalent senki se használjon semmiféle mágiát, mert igen súlyos következményei lehetnek! – szólalt meg Barek.
- Azzal nem lesz gond – morogta Gnorak.
- Tnorry nem használ mágiát.
- Mégis miféle következmények? – kérdeztem.
- A földből egy ritka gázféle szivárog folyamatosan, ami bármiféle mágiával képes azonnali reakcióba lépni.
- És mi történik egy ilyen reakció során? – tette fel a nagy kérdést Probulus.
- Hát egy ilyen reakció hozta létre ezt a völgyet is – vigyorgott Barek, mintha valami apróságról lenne szó.

Az ipartelep eleven nyüzsgése még szembetűnőbbé vált, amikor a szekerünk leereszkedett a völgybe. Körülöttünk emberek jöttek-mentek, szemlátomást igen céltudatosan. Felsőtestüket bőrkötény védte. Koromcsíkos arcuk verejtékben úszott. Derékszíjukba dugva tucatnyi különleges szerszámot hordtak – ezek némelyike kínzóeszközökre emlékezetett. Egyes emberek különös, az egész testüket beborító vasruhát viseltek. Mások kisebbfajta gőzkocsikat irányítottak, amelyeknek az elejére háromágú villát szereltek. Ezek a masinák súlyos ládákat és egyéb rakományokat szállítottak a műhelyek és a központi építmény között futó síneken.
A gyáregyüttes körül, a domboldalakon, kunyhóváros terült el. Úgy sejtettem, hogy ezekben lakhatnak az itteni emberek. Az épületeket fából és agyagtéglából emelték, a csapott tetőket hullámos vaslemezek borították. Valamennyi üresnek tűnt, a lakók nyílván javában dolgoztak.
Ekkor Antoniusra néztem, és megkérdeztem:
- Szerinted mi folyik itt?
Antonius hosszú pillanatokig hallgatott, miközben szemlátomást azt latolgatta, hogy válaszoljon-e. Végül megszólalt:
- Barátom, nekem erről fogalmam sem volt. Az országom hajógyáraira emlékezetet, de mégsem egészen olyan… A Gyémántszem oly sok kívülállók számára tiltott titkát használták fel itt, hogy hirtelenjében össze sem tudom számolni.
- Szóval az öreg Ralfoson erről mit sem tud?
- Tudod a bácsikám unokafivére meglehetősen maradi – szólalt meg váratlanul Barek. – Nem rajong a túlzottan új ötletekért. És leginkább a gépészet terén a legmaradibb. Úgy gondolja, ha kipróbálsz valami újat, és kudarcot vallasz, mint szegény Makarison, akkor kigúnyolnak. Nevetségessé válsz, márpedig annál rosszabb sors nem várhat egy hozzá hasonlóan büszke férfira. Persze a bácsikámhoz hasonlóan gondolkodó emberek nem félnek kockáztatni. Amit most a bácsikám csinál, azt sokan fontosnak tartják. Számos tehetséges fiatal vállalta a kockázatot, és eljött ide, hogy titokban dolgozzon a mi nagy tervünk megvalósításán. Ők is úgy látják, hogy az ötlet megéri az erőfeszítést.
- És a költségeket – jegyezte meg Erik elismerően -, mert az holtbiztos, hogy itt valaki szélesre tárta az erszényét!
- Nos, igen, a költségeket is. – helyeselt Barek, miközben egész arca elvörösödött, aminek okáról sejtelmem sem volt.
Fogalmam sem volt arról, hogy Barek bácsikája és Ralfuson milyen kapcsolatot ápolnak, de úgy gondoltam, hogy Ralfuson egy életen át tartó haragot indít unokafivére ellen, ha megtudja, hogy a szeretett céhének titkait meglovasította.
Gnorak kritikus tekintettel méregette a környezetünket.
- Elég gyatrán védett a telep, nem gondolod? – kérdezte kihívó hangsúllyal.
Barek mentegetőzve vállat vont, majd válaszolt:
- Olyan gyorsan történt minden, hogy nem maradt időnk védőfalakat építeni. Még csak egy éve vagyunk itt. Egyébként pedig, ki támadna ránk egy ilyen, mindentől távol eső helyszínen?

Probulus gyanakodva szemlélődött, és újra meg újra megborzongott. Szemmel láthatóan nem volt megbékélve a helyzettel, s talán még a patkányembereket sem tudta száműzni a gondolatai közül. Bár… Egy macskának biztos nem az lehet élete leghőbb vágya, hogy egy patkány végezzen vele.
A vár magasan fölénk tornyosult, és ilyen közelről már tisztán látható volt, hogy korántsem olyan félelmetes, mint távolról szemlélve. A falak megrepedeztek és meggyengültek, sőt néhány helyen a kövek teljesen elmorzsolódtak. Barek állításai ellenére az emberek munkálkodása mintha mégsem erősítette volna meg az erődítményt. Bár nem voltam szakértő, de láthatón Gnoraknak volt igaza, mikor megállapította, hogy az ipartelep védelme hiányos. Ha megtámadják a telepet, akkor az egész völgy egy hatalmas halálcsapdává változik.
Szekerünk már a vár alatt zötykölődött. Az út felkígyózott a sziklás dombra, amelynek a tetején a távcsöves torony állt. Bár erősen sötétedett, megláttam, hogy a várkapu fölött, egy fiatornyos erkélyen megjelenik egy idős, hihetetlenül hosszú szakállt viselő alak. Az öreg integetett. Antonius felnézett, majd köszönés gyanánt néhány ujjnyival felemelte az öklét.
- Antonius Woodville! – kiáltotta az agg férfi. – Sosem hittem volna, hogy viszont látlak!
- Én sem – dörmögte, és hangja arról tanúskodott, hogy kissé zavarban jött.
Váratlanul egy magányos bőgés vergődött végig az egész völgyteknőn. Úgy tűnt, mintha magából a földből szállna fel. Vad tekintettel körbenéztem.
- Ez meg mi? – csattantam fel.
- Baj – válaszolta Gnorak derűsen, és a patkányember hordára mutatott, amely ezekben a pillanatokban haladt át a dombvonulat gerincén.
Probulus gyászos rémülettel figyelte a patkányemberek áradatát, amely lezúdult a lejtőn, és egyenesen felénk tartott. Nem tudhattam biztosan, hogy hányan vannak, de úgy becsültem, hogy több százan, esetleg több ezren – a sötétben nehéz volt megítélni. Megpördültem, hogy megnézzem, ma az a ricsaj a hátam mögött. Felfelé pillantottam és megláttam, hogy a völgy másik oldalán újabb patkánycsapat rohan lefelé. A hatalmas csapda állkapcsai kezdtek bezárulni.
Izmaim megfeszültek. Szám kiszáradt, és a saját szívverésem lüktetve mennydörgött a fülemben. Mivel nem használhattam a mágiámat ezért kissé idegesebben vártam az összecsapást a kis férgekkel.
Körülöttem az emberek eldobták a szerszámaikat, és fegyvert ragadtak. A hangzavarhoz jócskán hozzájárultak a harci kürtök is. Mindegyik más-más hangon szólt, és hosszú bőgésük úgy hatott, mintha elveszett lelkek jajongtak volna a völgy mélyén. Probulus idegesen kapkodta a fejét, látszólag készült bemenekülni a várba, de ezzel a szándékával egyedül volt, mindenki az ellenség felé rohant.
- Vajon mind megőrültek? – csattant fel Probulus. – Miért nem a menedéket nyújtó erődítmény felé futnak? Akármilyen roskatagnak tűnik, odabent kétségkívül nagyobb biztonságban lennének!
- Egyetlen, ésszerű magyarázat létezik - kezdte Elix. – nem akarják, hogy a gépeik a patkányemberek kezére jussanak. Készen állnak arra, hogy harcoljanak, és ha kell, meghaljanak. Az eltökéltségük mélységesen megható… vagy inkább tökéletesen ostoba, most hirtelen magam sem tudom eldönteni.
Bajjóslatú roppanást hallottam a hátam mögül, amelyet fülsüketítő csikorgás követett. Súlyos fémtárgyak súrlódtak a kövekhez. Éppen idejében fordultam meg ahhoz, hogy lássam, amint a hullórostély lezuhan. Ekkor a kapubástya felől fogaskerekek daráló recsegése és egy gőzgép füttye hallatszott, majd megfeszültek a felvonóhíd láncai. A hatalmas vas- illetve faszerkezet emelkedni kezdett. Néhány pillanattal később széles, mély árok választott el a vártól.
- Legalább odabent akadt valaki, aki használja az eszét – jegyezte meg Elix gúnyosan.
- De mi most kint rekedtünk és csapdába estünk!
- Hát forró percek várnak ránk…
Ekkor rettentő dörrenés rázta meg a völgyet. A fejem fölül hatalmas füstfelhő tört elő, és a levegőt valami számomra eddig ismeretlen, csípős bűz járta át. Pillanatokon belül rájöttem, hogy odabent valaki végre összeszedte magát és a kintiek segítségére sietett egy szerkezettel. Süvítő hang hallatszott, majd robbanás fénye villant az éjszakában. vagy tucatnyi patkány megcsonkított teste és leszakított végtagjai repültek szerteszét. Az emberek hangos örömujjongásban törtek ki, mire a patkányemberek gyűlölködő sziszegéssel feleltek.
A munkások kezdtek hadrendbe állni. Mély torokhangok harsány parancsszavakat ordítottak. Elveszettnek éreztem magam ennek az ádáz, kapkodó, de valahogy mégis tervszerű tevékenységnek az örvényében. Felismertem, hogy a kiabálásból és vad futkosásból rendezett harci alakzatok kezdenek kialakulni. A gépészek és harcosok elfoglalták helyüket bajtársaik mellett. Úgy éreztem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek fogalma sincs, hogy hová álljon. Persze ez nem volt igaz, hiszen társaim hozzám hasonlóan nem tudták, hogy hol a helyük, mivel nem is volt nekik.
Hirtelen rájöttem, hogy a munkások a kürtök körül sorakoznak, és ezzel értelmet nyert azok eltérő hangja. Hasonló célt szolgáltak, mint a más-más hangon szóló kolompok és csengők, a marhák nyakában. Az emberek a hangzás alapján tudták, hogy hol a helyük. A kürtösök gyülekezési pontok ként szolgáltak, afféle sejtmagokként, amelyek körül megformálódott egy-egy kemény, páncélos védőburok.
Most már tudtam, hogy egy átgondolt taktika lépéseit látom, amelyeket a munkások tökéletesen begyakoroltak. Ahol pillanatokkal korábban még szétszóródott egyének tömkelege kavargott, szinte tálcán kínálva a lehetőséget, hogy lemészárolják őket, ott immár harcosok zárt sorai álltak. Szembefordultak az ellenségeikkel, és a királyi hadsereget megszégyenítő fegyelmezettséggel masíroztak feléjük. Akárki is volt a vezér, szemlátomást tudta, hogy mit csinál. Talán mégsem kerül sor arra a véres tömeggyilkosságra, amelyek pillanatokkal ezelőtt még oly valószínűnek tűnt.
Ám amikor felmértem a lejtőkön lefelé özönlő patkányhorda létszámát, korántsem éreztem biztosnak, hogy mindez elég lesz. Az ellenség felgyorsult, mint valami lesújtani készülő elemi csapás. Úgy látszott, hogy a puszta lendületüktől hajtva elsodorják a védőket. A kavargó, szőrös banda mostanra már olyan közel járt, hogy meg tudtam különböztetni az egyes patkányembereket. Jól láttam a tajtékzó szájukat, és az őrjöngő haragot a szemükben. Egyes patkányok kimagaslottak a tömegből; ezek páncélzata is erősebbnek tűnt az átlagosnál. A múltban már harcoltam ilyen fenevadakkal és tapasztalatból tudtam, hogy mindközül ezek a legkeményebb ellenfelek. Tekintetemmel azok után a kezdetleges, otromba, és mégis oly halálos fegyver után kutattam, amelyeket a patkányemberek a rajongásig imádtak, de a legnagyobb meglepetésemre egyet sem láttam.
Hirtelenen nagyon magányosnak éreztem magam. Nem tartoztam egyik egységhez sem. Nem állt mellettem senki, hogy vigyázzon a hátamra, mint évekkel ezelőtt Hamnir vagy Reed. Velük karöltve bátran, félelem nélkül harcolhattam a patkányemberek ellen, mert tudtam, hogy ők éppúgy figyelnek a hátamra, mint én az övékre. Itt viszont még az is megtörténhetett, hogy a sötétben az egyik védő ellenségnek néz. Csupán egyetlen hely maradt számomra. Antoniust keresve körülnéztem, de a végzetvadászon erőt vett a harci láz, és sarkában a régi barátaival a védők sorai előtt loholt, hogy mihamarabb elérje a támadók sorait.
Káromkodtam egy sort, majd sietve felmásztam a szekérre, hogy jobban rálássak a közvetlen környezetemre. Barek már odafent üldögélt a bakon, és kíváncsian nézelődött a sűrű alkonyatban. Alkalmanként letette a markában szorongatott bombát maga mellé, és feljegyzett valamit a térdére fektetett könyvbe egy különös fémből készült tollal. Szeme lázasan csillogott szemüvegének lencséin keresztül.
- Hát nem izgalmas, Probulus? – kérdezte lelkesen a szekér hátuljában reszkető macska-embert. – Egy valódi csata! Képzeld ez életem első ütközete!
- Imádkozz, hogy ne legyen egyben az utolsó is… - dünnyögtem, majd még egyszer körbepillantottam, hátha meglátom a végzetvadász csapatot, de őket már elnyelte a sötétség.
Széles terpeszbe ugrottam, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. A szekér lágyan ringott a felfüggesztésein, és én azon törtem a fejem, hogy vajon bölcs dolog-e, ha kiállok a végébe. Egyfelől bizonytalan a talpazat, ráadásul remek célpontot nyújtok. Másfelől viszont remekül beláttam a környéket, és a szekér deszka oldala némi fedezéket biztosított. Úgy döntöttem, hogy pillanatnyilag a helyemen maradok, és az ellenség első nyilainak jelére leugrok a talajra. Ezt láttam a legésszerűbb megoldásnak. Ráadásul nem ártott, ha valaki vigyáz Barekre. A bácsikája szemében biztos nem örülne, ha holtan vinnénk a színe elé.
A valóságtól elrugaszkodott ifjú mindent belekörmölt a könyvébe, amit arra érdemesnek talált. Elcsodálkoztam, hiszen ebben a sötétben az emberek többsége már nem tudott írni, Barek viszont ugyanolyan fürgén körmölt, mint a kéziratokat másoló írnokok gyertyafénynél. Ha más nem is, hát az összpontosítás bámulatos példája volt. Én viszont jóval boldogabb lettem volna, ha Barek az öszvérekre figyel. Az állatok egyre idegesebben toporogtak, ahogy a patkányemberek közelebb nyomultak hozzánk.
Idegesen néztem körbe, mert tartottam attól, hogy a csata hevében pár patkánybérgyilkos is tiszteletét teszi, mancsukban mérgezett pengéjű tőrrel. A patkányoknak nem volt szokásuk egyszerű, frontális támadást indítani anélkül, hogy közben ne próbálkozzanak meg néhány aljas meglepetéssel. A saját keserű tapasztalataimból tudtam, hogy mire képesek. Semmi kedvem nem volt egy álnok bérgyilkos, gyáva döfésétől meghalni, abban nem lett volna semmi hősies. Csizmám orrával oldalba böktem Bareket.
- Figyelj már egy kicsit az öszvérekre – szóltam rá fennhangon -, nyugtalannak látszanak.
Barek nyájasan bólintott, bő zsebeinek mélyére süllyesztette tollát, összecsapta könyvét, és felkapta a bombáját. Én ettől viszont egy fikarcnyit sem lettem boldogabb, főleg úgy, hogy Probulus még mindig úgy reszketett, mint a kocsonya.
- Max, ugye te is érzed ezt? – Szólalt meg a szekér mellett álló Erik.
- Mégis mi… - szavam hirtelen elakadt. Megborzongtam, a hideg is végigfutott a hátamon. Tudtam, hogy valaki figyel. Szinte a bőrömön éreztem egy gyűlölettől izzó szempár pillantásait. Gyorsan körülnéztem. Arra számítottam, hogy egy aljas patkányt fogok megpillantani, aki éppen arra készül, hogy a lapockáim közé döfje a tőrét. Ám az érzéseim megcsaltak, senki sem lopózott felém.
- Gondoltam – bólintott Erik. – A támadók között van egy hatalmas erőket birtokló mágus is.
- Nem mondod… - morogtam.
Lassan elillant belőlem a hátborzongató érzés, ám helyére egy nyomasztó balsejtelem telepedett. A patkányemberek már majdnem elérték a védők sorait. Tisztán hallottam az éles hangú cincogásukat, és a pajzsokhoz verődő ocsmány fegyverek csörömpölését. Ekkor vérfagyasztó sziszegés kíséretében egy nyílzápor száguldott át a fejem felett. A várfalakon felsorakozott számszeríjászok nekiláttak, hogy levadásszák a legközelebb eső patkányembereket. Néhányan a földre zuhantak, de nem elegen ahhoz, hogy megtörjön a roham lendülete. Társaik tovább rohantak, és eszelős vágyukban, hogy mihamarabb rávessék magukat az ellenségre, egyszerűen a földbe taposták elesett bajtársaikat.
Hirtelen égzengető mordulás ütötte meg a fülemet. A mély, fenyegető hang csakis olyan teremtménytől származhatott, amely jóval nagyobb volt egy emberi teremtménynél. Az öszvérek felnyihogtak és felágaskodtak rémületükben, szájukon a félelem tajtékja habzott. Megingottam, amikor a társzekér megrándult alattam. Megfordultam, hogy szembenézzek a szörnyeteggel, mert biztosan tudtam, ott találom a hátam mögött. És ezúttal tényleg nem csalt a megérzésem.
Még soha életemben nem kerültem szembe, ekkora patkány-ogréval. Még azok is eltörpültek mellette, amelyekkel Tuhln utcáin harcoltam. Ez a lény minden elképzelést felülmúlóan hatalmas volt. Gigászi feje – egy patkányfej torz paródiája – egy magasságban volt az enyémmel, holott én szekéren álltam. Válla ugyanolyan széles volt, mint maga a szekér, míg hosszú, izmos karjai a földig értek. Vaskos ujjai hatalmas, gonoszul ívelő karmokban végződtek, amelyek valószínűleg még a páncélvértezetet is könnyedén darabokra szaggatták. Ritkás szőrrel borított, ráncos bőrét hatalmas, gennyel teli kelések tarkították. Hosszú szőrtelen farka dühösen csapkodott. Eszeveszett vadállati gyűlölettől izzó, vörös szemét a szemembe fúrta.
A fenevad egyértelműen értem jött, ezt pontosan tudtam. A gonosz szemek arról árulkodtak, hogy a teremtény felismert engem. A lény, valami hátborzongatóan ismerős módon, oldalra billentette fejét. A torz pofából előkígyózott egy hosszú, rózsaszín nyelv, és az emberhús iránti undorító éhségtől hajtott vadállat kéjesen végignyalta száját. Ekkor megpillantottam éles, vadásztőr hosszúságú agyarait. A teremtmény diadalittas üvöltést hallatott és értem nyúlt.
Ám az öszvérek pontosan eddig bírták türtőztet magukat. A rémülettől megbokrosodtak, vadul felágaskodtak, és menekülőre fogták. A szekér meglódult, és majdnem felborult, mert a rémülten vágtázó állatok éppen az utolsó pillanatban fordultak oldalra, hogy elkerüljék a várárkot. Az egyik kerék felfutott egy sziklára és a szekér a levegőbe pattant, mire én elzuhantam a hátuljában. Mögöttünk a patkány-ogre meglepetten tátogott, majd utánuk vetette magát. Eriket pedig ekkora pont elérte a csata forgataga.
Ide-oda gurultam a szekér hátuljában, miközben próbáltam lábra állni. Hallottam, hogy Barek az öszvéreknek kiabál, hogy megnyugtassa, illetve ellenőrzése alá vonja őket. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy ez talán nem is olyan jó ötlet. A jelenlegi sebességgel legalább magunk mögött hagytuk a patkány-ogrét…
Nagy nehezen magam alá húztam a kezem, és valahogyan feltérdeltem. Kidugtam a fejem a szekér hátsó deszkafala fölött, és megláttam, hogy a szörnyeteg továbbra is üldöz minket, sőt megdöbbentő gyorsasággal csökkentette az előnyünket. Ugyanolyan gyorsan szedte a hosszú lábait, és ugyanolyan hosszan elnyúló ugrásokkal haladt, mint egy vágtázó csatamén. Sárga agyarai megcsillantak a kohók tüzének fényében. Hosszú nyelve kilógott a szájából, és jobbra-balra csapkodott. Dühödten suhogtatta rettentő karmait. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ha a szörnyeteg karnyújtásnyi távolságba ér, akkor azok a karmok egyetlen suhintással is végezhetnek velem. Már egy támadással éppen el akartam törölni a föld színéről a fenevadat, mikor Probulus remegő hangon rám kiáltott:
- Ne csináld! Az egész völgy fel fog robbanni!
Hirtelen eszembe jutottak Barek szavai, miszerint saját és mindenki más érdekében jobb, ha nem használunk mágiát, amíg itt tartózkodunk. Cifránk káromkodni kezdtem, mert így jóval nehezebb lett a dolgom. Aztán meghallottam, hogy valami végiggördül a fenékdeszkákon, majd egy hideg kemény tárgy ütődött a lábamnak. Felkaptam, és rájöttem, hogy Barek egyik bombáját tartom a kezemben, amely bizonyára lepottyant a bakról, amikor az öszvérek megrántották a szekeret. Első riadalmamban kis híján eldobtam. Attól tartottam, hogy bármelyik pillanatban az arcomba robbanhat, sőt igazából még meg is lepődtem, hogy eddig nem robbant fel, az eszelős találmány. Aztán eszembe jutott valami.
Az orrom elé emeltem a vasgolyóbist, de mielőtt megvizsgálhattam volna, a szekér oldalra lendült alattam, én pedig nekizuhantam az oldalsó falnak. Ülve maradtam, és a gyér fényben szemügyre vettem a gömb tetejéből kiálló, félujjnyi hosszúságú, vékony vaspálcát, illetve magát a tömör, súlyos vasgolyót. Próbáltam az emlékezetemben felidézni, hogy mégis hogyan működik.
- Tehát nézzük csak! Szóval, húzd ki a pálcát, aztán öt – dehogy öt, egy csudát, csak négy! – szívverésnyi időd van, hogy elhajítsd. Igen ez lesz az!
Ismét kikukkantottam a száguldó, veszettül zötykölődő szekér mögé. A patkány-ogre még közelebb ért. Már közvetlenül mögöttünk futott. Még néhány pillanat, és egy hosszú szökelléssel beugrik a szekér hátuljába, majd azokkal a szörnyű karmaival darabokra szaggatja ellenségei testét. Nem vártam tovább. Hüvelyk- és mutatóujjam közé fogtam a vékony vasrudat, és meghúztam.
A pálca némi ellenállással kicsúszott a golyóbisból, és valami hosszú, puha tárgy, többször nekipattant a markomnak. A bomba tetejéből szikrák pattogtak. Kiderült, hogy a pálcához egy hosszú rugó csatlakozik, amelynek a végéhez egyfajta kovaköves gyújtót erősítettek. Gondolataim vadul kergették egymást, mialatt háromig számoltam.
- Egy.
A patkány-ogre már csupán néhány ugrásnyi távolságra volt. Elképesztően gyorsan futott, és szörnyű éhsége eltorzította, amúgy is ocsmány pofáját. Hátam mögül hallottam, ahogy Barek ismét ordítani kezdett az öszvéreknek.
- Kettő.
A szörnyeteg már olyan közel ért, hogy megszámolhattam volna a tőrszerű fogait. Talán máris el kellett volna hajítanom a bombát. Barek továbbra is ordított.
- Három.
Elhajítottam a bombát, amely szikracsóvát húzott maga után, mialatt a teremtmény felé ívelt a levegőben. A patkány-ogre szélesre tárta a pofáját, hogy újabb győzelmi üvöltést hallasson – és a bomba egyenesen a torkába röppent. A szekér ismét oldalra rándult, mire én elterültem a deszkákon. Barekból végre kifogyott a szusz és ordítása elhalkult.
Úgy éreztem, mintha a pillanatok az örökkévalóságig tartanának. A szekér alján hevertem, zihálva kapkodtam a levegő után, és eszembe jutottak Barek szavai arról, hogy a bombák néha befulladnak. Aztán tompa, fojtott dörrenés hallott, és valami nedves, kocsonyaszerű anyag fröccsent az arcomra. Eltartott pár pillanatig, mire rájöttem, hogy vér és agyvelő terített be.

Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Csüt. Okt. 11, 2012 11:29 pm

Fúúúúú hát szóhoz sem jutok! Igazából nem is tudom már ki is a kedvenc karim! Ezek olyan NJKák akiket már most adattárba tennék! Fenomenális ahogy a szálak néhol egymásba futnak, az NPC- személyisége ledöbbentően pontos részletes, annyira egyéni és tökéletes hogy szavakat nem találok rá! Zseni vagy! Ehhez kétség sem fér, ám meg kell jegyeznem a nagybetűkre ügyelj kérlek, mert néhol lemaradnak!


Jutalmad: 900VE + 900VE + 130VE bónusz!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Kedd Okt. 23, 2012 1:04 pm

Végzetvadászok
IV. fejezet



A nekivadult, irányíthatatlan öszvérek belevonszolták a szekeret a harc kellős közepébe. Az emberek és patkányok kezüket-lábukat törték, hogy kitérjenek a dübörgő, megvasalt paták elől. Ide-oda dülöngéltem hátul, és hiábavaló kísérleteket tettem, hogy talpra vergődjek. Hallottam, hogy Barek hol az öszvéreket próbálja ordítozva megállítani, hol pedig mániákusan röhög, miközben bombákat hajigál a felénk rohanó patkányemberek közé. Szemlátomást fel sem merült benne, hogy a szerencsétlen öszvérek talán lassítanának már, ám a közelükben robbanó bombák dörrenése újra meg újra eszelős vágtára készteti őket. Mélységesen megértettem a nyomorult jószágokat. Én magam is folyton arra gondoltam, hogy valamelyik vasgömb már Barek kezében felrobban, megsemmisítve a szekeret, minket pedig egyenesen a sírba repítve.
Valahányszor feltornáztam magam a szekér deszkaoldalai fölé, hogy körülnézzek, olyan látvány tárult a szemem elé, amelyről tudtam, hogy mindörökre beleég az emlékezetembe. Egyes épületek lángba borultak, és a tűz gyorsan terjedt. A szél szikrafelhőket és kormos füstöt sodort magával. Talán mások is ugyanolyan bombákat hajigáltak, mint Barek, vagy talán egy eddig még általam nem látott patkányfegyver okozta a tüzet, mindenesetre biztosra vettem, hogy a tűzvész el fogja emészteni az egész ipartelepet. Máris hosszú lángnyelvek nyaldosták a büszkén meredező kéményeket, és szeszélyesen lobogva megvilágították a csatateret, amivel eszelős, pokolbéli látomások egész sorozatát teremtették meg.
Megláttam egy patkányembert, aki éppen kirohant az egyik kovácsműhelyből. Az egész teste égett, és lángcsóvát húzott maga után, mint egy üstökös. Égő hús gyomorforgató bűze járta át a levegőt. A teremtmény éles hangú halálsikolyai még a csatazajban is tisztán hallatszottak. A haldokló patkányember rávetette magát egy harcoló ember hátára, és minden megmaradt erejével belekapaszkodott. A testéről feltörő lángok, körbetáncolták az áldozatot. A férfi ruhája tüzet fogott, bár fejszéjének villámgyors suhintásával véget vetett támadója gyötrelmes haláltusájának.
A szekér hevesen zötykölődve száguldott az egyenetlen talajon. Hangos, undorító roppanás hallatszott, és amikor hátul kinéztem, megláttam, hogy átgázoltunk egy férfi tetemén. A kerék összezúzta mellkasát és vér, illetve pépes belsőségek csordultak ki a száján.
A következő pillanatban gőz vakított el, és bőrömön kellemes hőséget éreztem. A kicsapódó víz elborította az arcomat, és egy pillanatra rám tört az a furcsa érzés, hogy valószínűleg sikerült volna megtapasztalnom, hogy milyen mikor élve megfőznek valakit, ha nem volnék sárkányölő. Egy röpke gyötrelmes másodperccel később kibukkantunk a gőzfelhőből. Ekkor megláttam, hogy eltört az egyik vaskos csővezeték, és belőle a gőz szabadon süvített a csatatér felé. A felhőből váratlanul kigurult három, egymás torkát markoló ellenség: egy ember és két patkány. A férfi arca rákvörösre égett, bőrének tenyérnyi darabjai felhólyagosodtak vagy éppen leváltak a testéről. A patkányemberek irhája lucskosra ázott, és szintén megperzselődött.
A szekér bedübörgött egy heves összecsapás kellős közepébe. Itt a testek olyan szorosan összetömörültek, hogy senki sem térhetett ki, az öszvérek patái elől. Koponyák recsegtek és csontok törtek, mialatt a fogat úgy vágott át a csődületen, akár egy harci szekér. Akik a földre kerültek, azokat a megvasalt kerekek halálra zúzták. A szekér kissé lassított, így végre, ha tántorogva is, de talpra álltam, és körülnéztem. Barek felfüggesztette a bombadobálást. Muszáj volt így tennie, máskülönben válogatás nélkül gyilkolt volna. Az emberek és patkányok annyira összekeveredtek, hogy már nem választhatott tiszta célpontot.
Az öszvérek hirtelen megtorpantak, felágaskodtak, és mellső lábaikkal vadul kapáltak a levegőben. Mindeközben hatalmas erővel rángatták a szekeret, amely kezdett az oldalára dőlni. Ebben a hatalmas tömegben ugyanúgy kialakultak hullámok és áramlatok, mint a nyílt tengeren. Az oldalának feszülő testek nyomása miatt már eleve két keréken imbolygó szekér lassan átbillent a holtponton. Vállon ragadtam Probulust és Bareket, s rájuk ordítottam, hogy ugornunk kell. Barek felnézett rám és szélesen elmosolyodott. gyorsan felkapta a könyvét, majd minden további nélkül beleugrott a kavalkádba. Probulus már közel sem volt ilyen bátor, őt tulajdonképpen úgy kellett lerúgnom a szekérről.
Szemem sarkából megpillantottam két zömök, tetovált alakot, amint széles mozdulatokkal kaszabolják a patkányembereket. A szekér magasából megláttam, hogy egy újabb patkánycsapat bukkan fel két épület között, és a végzetvadászok felé igyekszik. Szélsebesen betájoltam magam, rögzítettem az irányt elmémben, majd leugrottam a szekérről. Lábam még el sem érte a talajt, amikor puszta öklöm összezúzta egy patkány állkapcsát. A következő pillanatban felkapta a földről, egy magányos katanát, aminek gazdája már valószínűleg rég halott volt. Tudván tudtam, hogy mágia nélkül, puszta ököllel nem húzom soká ezekkel az aljas patkányokkal szemben, ezért volt szükségem egy fegyverre. Igaz, nem nagyon érettem hozzá, csupán azokat az alapokat ismertem, amiket Arthur gyerekkoromban megtanított nekem.
A haldoklók gyötrelmes sikolyai. Az épületeket emésztő tűz táncoló fénye, melyet helyenként elhomályosított a perzselő gőz gomolygó felhője. A szőrös testek tolongása. A rándulás, mikor a penge csontot ért. A kezemre ömlő fekete, meleg vér csúszóssága. A haldokló patkányok szeméből sütő elvakult gyűlölet. Mindennek összessége, az egész pokoli jelenet kitörölhetetlenül az emlékezetembe égett. Egy röpke, fullasztó pillanatig állni látszott az idő, és én egyedül álltam a tomboló, kavargó örvény kellős közepén. Tökéletesen tisztában voltam a ténnyel, hogy minden egyes lélegzetvételem könnyedén lehet az utolsó is. Ám nem bántam. A múltbéli események után már úgy vágytam harcban elesni, akár egy végzetvadász.
Nem messze tőlem két férfi egymásnak vetette hátát, és iszonyú erővel küzdöttek, hogy visszaverjék egy üvöltő patkánycsapat elszánt rohamát. A két alak szakálla szerteszét állt. A pörölyüket sötétlő vér borította, amely bőrkötényeiket is átáztatta. A patkányemberek girhesek voltak, alultápláltak – úgy festettek, mint tél közepén az erdő farkasai. Véres hab fröcsögött a szájukból, mert a harci láz őrületében elharapták nyelvüket. Kardjaik csorbák voltak és rozsdásak. Csapzott, ritkás bundájukat mocskos rongyok takarták. Szemeik csillogva verték vissza a tüzek fényét. Egyikük minden erejét megfeszítve nekilódult, felpattant a társaira, és a fejeken és vállakon taposva-gázolva igyekezett a préda felé. A látvány arra a rohamra emlékeztetett, amit Tuhln városának utcáin láttam. Testük emberi formája ellenére ezekben a pillanatokban a patkánylényekben nem volt semmi emberi. Egyszerűen csupán őrjöngő fenevadak voltak, akiket még félelmetesebbé tett az emberekhez való hasonlatosságuk.
A jobbom felől érkező szörnyű üvöltés megragadta a figyelmemet. Éppen akkor pillantottam oda, amikor egy rakás patkányember a földre rántott egy sebesült harcost. Tisztán láttam az ősz harcos tekintetét, amely higgadt belenyugvásról tanúskodott.
- Bosszulj meg! – lehelte, utolsó lélegzetével.
Amikor a patkányok nekiestek a holttestnek, széttépték, majd lármásan veszekedni kezdtek a húsdarabokért. Sokat láttam már, de ez nem volt kevés ahhoz, hogy felforduljon a gyomrom, és elboruljon az agyam. Néhány ugrással ott termettem, és beledöftem kardomat az egyik féregbe. A penge átszúrta a vézna testet, és belefúródott az alatta hasaló patkány nyakába. Egy rúgással messzire repítettem egy másik patkánylényt. Kirántottam fegyveremet a testekből, és teljes erőmet beleadva, még egyszer beléjük szúrtam. Pengém az erőltetéstől annyira meghajlott, hogy majdnem kettétört. Az elvakult gyűlölettől hajtva megforgattam a markolatot, és iszonyú, szörcsögő sebeket nyitottam a két testen, majd éppen idejében léptem hátra, hogy elkerüljem egy felém repülő hatalmas patkányember csapását.
Ekkora már csupán csak a gyilkolás ösztöne vezérelt. Nagyot rúgtam előre. Csizmám orra szétzúzta a patkány térdét. Miközben a lény visítva hanyatt zuhant, a torkába döftem a kardomat, és elfordítottam a fejemet, hogy a kettévágott artériákból feltörő fekete vér, legalább ne az arcomba fröcsköljön. nem engedhettem meg magamnak, hogy akárcsak egy pillanatig is vakon ácsorogjak.
Meghallottam, hogy a távolban egy ismerős hang csatakiáltást bömböl. Azonnal felismertem Antonius hangját, és elindultam felé. Menet közben a kardomat széles ívben lengetve vagdalkoztam. Nem néztem, hogy hová találok, csak azzal törődtem, hogy megtisztítsam magam előtt az utat. A patkányok kitértek az őrjöngő dühöm elől, és alig tíz szívverésnyi idő alatt megérkeztem a valaha létezett legnagyobb vérontás helyszínére. Tnorry és Gnorak egy patkányemberhullákból álló halom tetején forgolódott, és iszonyú csapásokat maguk körül pokolbéli fegyvereikkel. Gnorak fejszéi egy hentesbárd monoton ritmusában emelkedtek és sújtottak, márpedig valahányszor lesújtottak, mindannyiszor vége szakadt egy-egy, vagy éppen több patkány életének. Tnorry dervisként pörgött egy helyben állva, és hol ide sózott egyet a pörölyével, hol oda, közben eszeveszett haragjának tajtékja bugyborékolt a szájából. Felváltva használta pörölyét és fejszéjét, ám időnként – pusztán a mulatság kedvéért – szétfejelte egy-egy túl közelre merészkedő patkányember pofáját.
A páros körül hatalmas testű, az átlagosnál jobban felfegyverzett patkányharcosok áradata kavargott. Pajzsaikon az istenük förtelmes címere ékeskedett. Ezek az elitkatonák vagy kéttucatnyian lehettek, és úgy látszott, senki sem vészeli át elsöprő erejű rohamukat. A kavargó testek tömege néhány pillanatra eltakarták a két végzetvadászt a szemem elől. Úgy látszott, hogy a puszta súlyukkal a földbe döngölik a két zömök harcost. Dermedten álltam, és átvillant az agyamon, hogy talán elkéstem a segítséggel, ám szinte rögtön megláttam egy villanást, amit túl jól ismertem. A villanást követően egyugyanazon pillanatban féltucatnyi elitpáncélos patkányember vált ketté derékban. Az ég felé spriccelő fekete véráradat mögött Antonius állt, aki rettegett kardjával úgy szabdalta fel az ellenfeleit, ahogy csak kedve tartotta. A végzetvadászok közvetlen környéke, néhány szempillantás alatt megtisztult. Úgy tűnt, semmi sem maradhat életben, azoknak a harcosoknak a közelében. A patkányemberek elhátráltak, rendezték soraikat, és megpróbáltak összekaparni magukban némi bátorságot egy második rohamra.
Belevetettem magam a tolongásba. Jobbra-balra kaszáltam a kardommal. Gnorak és Tnorry elindultak felém, hogy találkozzanak velem, és persze menet közben is szorgalmasan folytatták a gyilkolást. A harmadik irányból Antonius is megindult, aki az útjába kerülőket gondolkodás nélkül darabolta fel, egy villámcsapás sebességével. Ez már sok volt a patkányembereknek. Hirtelen betelt a pohár. Sarkon fordultak, és fejvesztetten elrohantak az éjszakába.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy szemtől szemben állok a végzetvadászokkal, akik megálltak egy pillanatra, hogy megvizsgálják a művüket, a halottakból és haldoklókból álló kisebbfajta dombot. Rászáradt vér borította egész testüket, és tucatnyi kisebb-nagyobb sebből véreztek.
- Szép munka – dünnyögte Gnorak, elégedetten -, ha jól számolom, vagy ötvenet levágtam.
- Tnorry meg vagy ötvenkettőt! – kurjantotta sietve Tnorry.
- Ne gyere nekem ilyesmivel! – förmedt rá Gnorak. – Tudom, hogy csak ötig tudsz számolni.
- Tovább is – dörmögte Tnorry, és a homlokát ráncolva nekifogott, hogy bebizonyítsa: - Egy, kettő, három, négy, öt. Aztán jön a hét, majd izé… a tizenkettő, vagy melyik.
Nagy szemeket meresztettem a két szokatlan külsejű alakra. A két mániákus szinte boldognak tűnt az elképesztő mészárlás helyszínének kellős közepén.
- Hát akkor az lesz a legjobb, ha elindulunk valamerre – Dünnyögte csendesen Antonius. – Még bőséggel ölhetünk, mielőtt véget ér az éjszaka.

Lassú, fáradt mozdulattal félreütöttem a torkomnak irányzott fűrészes élű handzsárt. Sajgó izmaim meglendítették a kezem, és csapást mértem az ellenfelemre. A hatalmas, feketebundás patkánylény derékból hátrahajlott, így könnyedén kitért a támadás elől. Azonnal előrevágott a farkával és rácsavarta a bokámra, hogy kirántsa alólam a lábamat. A győzelem aprócska, pislákoló lángja életre kapott a lelkemben. Ismertem ezt a trükköt, és azonnal tudtam, hogy miként válaszoljak rá. Lefelé suhintottam, és a töve közelében levágtam a patkányember farkát, de éppen csak magam elé tudtam rántani a kardomat, hogy megállítsam a felülről a fejemre zúduló, rozsdás handzsárt.
Az ütés ereje majdnem megbénította a karomat, de ösztönösen még szorosabban fogtam a markolatot, nehogy kicsússzon a vértől és verejtéktől síkos markomból. A patkány felhördült, és ekkor rémületében súlyos hibát követett el: lepillantott megcsonkított farkára, hogy megnézze, mennyire erős a vérzés. Mihelyt lefelé irányult a tekintete, előreszökkentem, és tövig döftem a kardomat a hasába. Meleg belsőség ömlött a kezemre. Leküzdöttem a feltörő hányingert, és hátraléptem. A patkány mindkét mancsát a hasára szorította, és – a pofáján szinte emberi hitetlenkedéssel – előre zuhant. A patkány nyakába szúrtam, és kettévágtam a gerincvelőjét, hogy biztos ne kelljen fel többé. Sok harcossal végzett már halottnak hitt ellenfele, én pedig eltökéltem magamban, hogy sohasem követem el ezt a hibát.
Egy pillanat erejéig nem akadtam új ellenségre. Körülnéztem és megpillantottam Antoniust, Gnorakot, valamint egy egész csapatra való megviselt, de harciasan villogó tekintetű munkást. Valamennyien halálosan fáradnak tűntek, még a végzetvadászok is. Úgy látszott, mintha már órák óta gyilkolnánk, de minden egyes megölt patkány helyére, másik kettő lépne. A patkányemberek kimeríthetetlennek tűnő hullámokban áradtak. Hallottam, hogy a távolban fegyverek csattognak, így aztán tudtam, hogy mások még keményen harcban állnak. Ám hirtelen minden elhallgatott, és bajjóslatú csend telepedett a csatatérre. Aztán olyan lárma kerekedett, amely mintha több száz fenevad torkából szakadt volna fel. Az emberek egymásra vetett pillantásai elárulták, hogy ők is ugyanarra gondolnak: talán mi vagyunk az utolsó eleven emberek a várfalakon kívül.
A csata már nem tarthatott sokáig. Körülnéztem, és megláttam, hogy a vérszomjas patkányemberek körbevettek minket. Több száz vöröslő szempár villogott körülöttünk a sötétben. A lángoló épületekből áradó sárgás fényt ugyanannyi magasra emelt kard pengéje verte vissza. A patkányok átmenetileg hátrahúzódtak, hogy újjászervezzék soraikat egy utolsó, mindent eldöntő rohamra. Olyan különös pontossággal mozogtak, mintha valami fürge, gonosz és láthatatlan szellem irányította volna a lépteiket – akárcsak az Alvó a szörnyeit. Ezekben a pillanatokban biztosan tudtam, hogy itt és most vége az életemnek, elértem azt a végzetet, amire már egy ideje áhítoztam.
Kihasználtam a néhány másodpercnyi nyugalmat, hogy letöröljem homlokomról az ellenségeim vérével keveredő verejtéket. Lélegzetem szaggatottan tört fel a tüdőmből. Egy fuldokló mohóságával nyeldestem a levegőt. Minden izmom égett. Kardom, mintha egy tonnát nyomott volna. Bizonyosan éreztem, hogy többé nem tudom felemelni, még akkor sem, ha az életem a tét, ám szerencsére elég tapasztalatot szereztem már ahhoz, hogy tudjam, mennyire csalóka ez az érzés. Amikor eljön a pillanat, össze fogok gyűjteni magamban annyi erőt, hogy tovább harcoljak.
- Ide körém, mindenki! Védőalakzatba! – kiáltott valaki a közelemben. – Készüljetek a roham visszaverésére! Kóstoltassuk meg a hitvány férgekkel a jóféle acélunkat!
Magamban elismeréssel adóztam a munkások makacs bátorságának. A védelmet szervező őrmesternek tudnia kellett, hogy helyzetünk reménytelen, mégis arra bátorította társait, hogy drágán adják az életüket.
Felkészültem rá, hogy ugyanezt tegyem, mikor valahol a távolban valami felzúgott. Mintha szárnyra kapott volna egy óriási bogár – vagy beindult volna egy gőzgép. Meglepődve hegyeztem a fülemet.
- Mi folyik itt?
- Ha szerencsénk van, akkor egy pokoli gyilkológép, amit a patkányok pillanatokon belül bevetnek ellenünk – törte meg a fanyalgó Elix a csöndet, akit egészen eddig észre sem vettem. A folyton fanyalgó, szókimondó férfi valamiért félelmetesen értett hozzá, hogy miként legyen észrevétlen.
A furcsa dübörgéssé erősödő zúgás a vár felől hallatszott.
- Nem! Nem! Nem! – bömbölte egyre hangosabban Gnorak. – Nem vehetitek el tőlem ezt a remek végzetet!
Nem értettem, hogy mégis mi történik. Értetlenül néztem a félszemű alakra.
- Úgy tűnik, hogy az öreg Villaszakáll még tartogatott a kastélyában néhány meglepetést – szólalt meg Antonius, akinek arcáról nem a feltétlen öröm tükröződött. Gnorakhoz hasonlóan ő sem örült neki, hogy a pillanatokkal korábban biztosnak tűnő végzet szinte semmivé foszlott egy másodperc alatt.
- Már mindenképpen elkéstek. A patkányok pillanatokon belül lerohannak minket, de talán megbosszulják a halálunkat…
A patkányok vezérei parancsokat cincogtak nyüzsgő katonáiknak, és megindultak. Először csak lassan, vonakodva haladtak, mert nyílván egyikük sem óhajtott elsőnek a bősz ellenfeleinek sorfalára. Az első, bizonytalan léptek után megnőtt az önbizalmuk, és gyorsulni kezdtek. Még néhány pillant, és az ácsorgó horda elsöprő lendülettel vágtázott az összetömörült csapatunk felé. A különös, lüktető dübörgés egyre hangosabb lett, és ezzel együtt úgy tűnt, mintha felülről jött volna. Fel akartam pillantani, de képtelen voltam elszakítani a tekintetemet, a rohamozó patkányemberekről.
- Győzelem vagy halál! – üvöltötte Gnorak, és úgy látszott, hogy a patkányok a szaván fogják, amikor tovább gyorsítottak.
Fegyvereiket suhogtatták, csatakiáltásokat cincogtak, és rohanás közben haragosan csapkodtak farkukkal. Megvetettem lábaimat, és megfeszítettem testemet, hogy felkészüljek az ütközésre. Váratlanul egy különös, sötét árny húzott el a fejem fölött. Ezúttal felnéztem és megláttam, hogy bizarr külsejű repülő masinák egész flottája húz át a fejünk felett. A kazánjaikból kicsapó lángoszlopok üstököscsóvaként nyújtóztak mögöttük, ahogy átviharzottak a sötétségen. Hatalmas rotor lapátok pörögtek szinte láthatatlanul a törzsük felett.
- Girokopterek! – kiáltotta el magát Barek, és én ekkor döbbentem rá, hogy a már korábban emlegetett mágia nélkül repülő szerkezetek éjszakai támadását látom.
A gépekből fénylő szikrazáport okádó, láthatatlan tárgyak zuhogtak a patkányok közé. Csak akkor jöttem rá, hogy mit látok, mikor meghallottam az első robbanásokat. A szikrák a bombák gyutacsaiból származtak.
A patkányok lendülete fokozatosan megtört, ahogy a bombák megtizedelték soraikat. Feldühödött vezéreik kétségbeesetten próbálták további rohanásra ösztökélni őket, de mialatt parancsokat cincogtak, az egyik girokopter szinte fejmagasságig leereszkedett, és legyező alakban szétterülő, túlhevített gőzsugarat lőtt közéjük. Több tucatnyi patkány rémülettől szűkölve sarkon fordult, és elrohant a dombok felé. A pánik ragályosnak bizonyult. A gyilkos roham néhány pillanat leforgása alatt fejvesztett meneküléssé alakult. A körülöttem álló harcosok – hozzám hasonlóan - bénult hitetlenkedéssel bámultak ellenségeik után. Túl fáradtak voltak ahhoz, hogy üldözőbe vegyék az irhájukat mentő patkánylényeket.

A földön ültem, és társszekerünk összetört roncsának támasztottam a hátamat, miközben elmélyülten vizsgáltam az alakalmi kardom pengéjét. Rengeteget használtam ebben a csatában, de valahogy mégsem csorbult ki. Ugyanolyan éles volt, mint mikor a kovács kiadta a kezei közül, még ennyi őrült vagdalkozás után is.
Tőlem jobbra, valahol a közelben, egy kiégett műhely falai már a saját súlyukat sem tartották meg, és az épület recsegve-ropogva összeroskadt. A magasban egy girokopter repült, egy hatalmas rovar, vészjósló könnyedségével. A gép lassított, majd egy égő épület közelében megállt a levegőben, és onnantól egy helyben lebegett. Az orra kissé lebillent, és egy dühös kígyó sziszegéséhez hasonlatos hang kíséretében gőzsugarat lövellt ki az elejébe épített vaskos csőből.
A gőz elérte a tűzet, és a táncoló lángok élénkvörös és narancssárga színei megváltoztak. Immár fakósárga színben játszottak, amelyet némi kék árnyalt. A sugár ide-oda pásztázott, és a tűz lassan elhalt, mert a gőz, illetve a kicsapódó víz ugyanúgy elfojtotta, mint egy kisebbfajta felhőszakadás. A gőzsugár hirtelen abbamaradt, a girokopter továbbra is egy helyben lebegve új irányba állt, és a legközelebbi tűzfészek felé indult.
Hirtelen iszonyatosan fáradtnak éreztem magam. A mágia nélküli összecsapás minden erőmet kiszívta. Több helyen zúzódásokat szenvedtem, és tucatnyi kisebb-nagyobb sebből véreztem, amelyeket a harci láz őrületében észre sem vettem. Kardforgató kezem és vállam elképesztően sajgott. Arra gyanakodtam, hogy az ismétlődő, nagy erejű csapások miatt esetleg kificamodott. De ezt az érzést is ismertem, mivel jó néhány csatát megjártam már. Legszívesebben lefeküdtem volna, és legalább száz évig aludtam volna. Tűz nélkül nehéz volt az élet, egyenesen gyötrelmes.
Körülnéztem, és azon tűnődtem, hogy a munkások vajon honnan merítenek még erőt. Máris nekiláttak, hogy eltakarítsák a holttesteket és romokat. Az elesett emberek tetemeit egy helyre gyűjtötték, hogy majd megszentelt földbe temessék egykori társaikat. Viszont a patkányok hulláit egyszerűen csak felhajigálták egy folyton magasodó halomra, hogy elégessék őket. A vár irányából tetőtől-talpig páncélba öltözött harcosok érkeztek, akik őrt álltak arra az esetre, ha a patkányok visszatérnének.
Valami azt súgta, hogy erre már nem kerül sor ezen az éjszakán. Tapasztalataim szerint egy patkányember hadnak még egy emberi seregnél is több idő kell ahhoz, hogy magához térjen és újjászerveződjön egy vereség után. Valószínűtlennek tűnt, hogy hamar visszatérjenek egy vesztes csata helyszínére.
Pillanatnyilag úgy éreztem, hogy egyetlen izmomat sem tudom megmozdítani, még akkor sem, ha a patkány-ogre feltámad halottaiból, és ismét eljön értem. Furcsa módon nem teljes szívemből tudtam annak örülni, hogy a szívem még mindig vert, s a tüdőm levegőt pumpált. Elég volt egyetlen pillantást vetnem a csatatérre, és tengernyi bizonyítékát láttam annak, hogy könnyen másképp is történhetett volna. Bosszantó volt a tudat, hogy ilyen közel kerültem egy jó végzethez és hagytam elszaladni.
Vérrel borított holttestek hevertek mindenfelé. A holtfáradt, morgolódó munkások úgy vonszolták őket a gyűjtőhelyekre, mint a krumplis zsákokat. Üveges, mit sem látó szempárok meredtek a sötét égboltra. A korábbi képzelődésemmel ellentétben, most biztosan tudtam, hogy sem a patkány-ogre, sem pedig az elesett harcosok nem támadnak fel soha. Immáron sosem fognak nevetni vagy sírni, dalolni vagy enni, táncolni, vagy lélegezni.
- Az élet túl rövid és túl sérülékeny – törte meg a csendet Elix, aki mellettem ücsörgött, viszont idáig észre sem vettem – szóval csak élvezd, amíg megteheted – fejezte be, majd felkacagott, egy pillanattal később pedig nyögdécselve elbicegett az éjszakába.
Hamarosan én is követtem a szőke férfi példáját, hogy megkeressem a többieket, Antoniust, Tnorryt, vagy bármelyik másik ismerőst ezen a borzalmas mészárszéken.

Valaki megrángatta a nadrágszáramat. Lenéztem és megláttam, hogy Barek kuporog a földön. Az ifjú köpenyét lucskos ronggyá áztatta a sár és a vér. Köpenye ujját letépték a varrás mentén, így jól látszott a szakadt, foltozott vászoninge. A szemüvege eltört; a lencséket fehér repedések hálózták be. Egyik kezében kisebbfajta harci pörölyt szorongatott, a másikkal bőrkötéses könyvét szorította a mellkasához. Meglepetten vettem észre, hogy milyen nagyok a fiú kezei, és mennyire kifehéredik a bőre az ujjízületei körül. A fiú szemei őrült lázban égtek.
- Ez volt életem legkáprázatosabb élménye, Max – zihálta nekihevülten -, még soha életemben nem láttam ilyen izgalmas dolgot, hát te?
- Egy átlagosan kegyetlen patkányember csata – dünnyögtem fanyar képpel.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! Láttalak harcolni. Olyan voltál, mint Gnoryll korának hősei. Sosem hittem volna, hogy egy mágiahasználó ilyen jól harcolhat!
Barek nyomban elvörösödött, mert rádöbbent, hogy mit is mondott. Én csupán csak halkan felkacagtam.
- Csak próbáltam tisztességgel meghalni. És gyűlölöm a patkányembereket.
Hirtelen elgondolkodtam saját szavaimon, és meglepődtem. Meghökkentő volt rájönnöm, hogy mennyire gyűlölöm ezeket az aljas teremtményeket.
- A patkányembereket mindenki utálja – Barek bölcsen bólogatott -, szerintem még ők is utálják egymást.

Az ifjú Barek-el az oldalamon bolyongtam a lángoló éjszakában. Az tisztán látszott, hogy mind a két oldal szörnyű veszteségeket szenvedett. Rengeteg munkás elesett az ütközetben, és úgy tűnt, mindegyikük maga elé küldött legalább két patkányt. A patkányemberek égő húsa majdnem elviselhetetlen bűzt árasztott. Kínomban orrom és szám elé tartottam kabátom ujját.
Úgy láttam, hogy az óriási létesítményben jelentős károk keletkeztek. Azon gondolkodtam, hogy a munkások egyáltalán folytatják-e a nagyratörő tervet, de beláttam, hogy feleslegesen találgattam, hiszen gyakorlatilag semmit sem tudtam arról, hogy mi folyik a völgyben.
- Egyébként mi célt szolgál ez az egész? – kérdeztem váratlanul Barektől. Az ifjú eleddig szorgalmasan fényesítette szemüvegének törött lencséit az ingujjával, ám most abbahagyta, és felnézett. Rálehelt a lencsékre, mintha időt akarna nyerni, majd folytatta a dörzsölést. Ám gondolatai alighanem máshol jártak, mert észre sem vette, hogy a lencse egyik szilánkja a földre hullt.
- Egészen pontosan mire gondolsz? – érdeklődött barátságosan.
- Erre a rengeteg gépre – válaszoltam.
- Izé… talán az lenne a legjobb, ha a bácsikámra hagynám a magyarázatot. Tudod, ő a telep vezetője.
- Ez igazán tapintatos tőled. És hol a bácsikád?
- Odabent a toronyban, a többiekkel együtt.
Még lett volna néhány kérdésem, ám ekkor egy girokopter mennydörgött felénk. Borotvált fejű, testes alak állt a leszálló talpon, kezében hatalmas, többcsövű muskétát tartott. Váratlanul megforgatta az orgonamuskéta oldalából kiálló kurblit, és a sorozat pontosan a lábam előtt verte fel a földet. Eltaszítottam Bareket, és már éppen készültem a láncommal lekapni a fickót, miközben azon gondolkodtam, hogy miféle őrület késztette arra a lövészt, hogy ránk támadjon. A férfi ismét tüzet nyitott, és halálsikolyok kórusát hallottam a hátam mögül.
Oldalra fordítottam a fejem, és ekkor megpillantottam a szerteszét dőlő patkányokat, akik eddig kivont pengékkel, nesztelenül lopóztak felénk. Felismertem őket, a patkányemberek elit bérgyilkosai voltak, akiknek fajtájával Tuhlnban, a Vak Varangy fogadóban már harcoltam. A girokopter lövésze lekaszálta az aljas teremtményeket különös fegyverével. Valószínűleg megmentette az életünket, még ha a pontatlanságával majdnem meg is ölt minket.
A girokopter kissé távolabbra lebegett, lejjebb ereszkedett, majd kétembernyi magasságból egyszerűen lezuhant, méghozzá akkora erővel, hogy meggörbültek a leszálló talpai. Az orgonamuskétával felfegyverzett alak leugrott a földre, és kétrét görnyedve kifutott a sebesen pörgő lapátok alól.
A jövevény alacsony volt, majdnem olyan alacsony, mint Gnorak és Tnorry, és hihetetlenül széles volt. Felsőteste csupasz volt, így tisztán látszódtak vaskosan domborodó, kidolgozott izomzata. Vállain átvetve két töltényövet hordott, homlokán hosszú, széles sebhely vöröslött. Lábán magas szárú bőrbakancsot viselt, a jobb lábszáron hosszú, hüvelybe dugott kardot szíjazott. Zöld bricsesznadrágját tartó, széles derékszíját hatalmas, koponyát formázó acélcsat fogta össze. Fehér szakálltát majdnem az álláig visszanyírta. Jobb vállát egy kétfejű sast ábrázoló tetoválás ékesítette. Orrára furcsa szemüveget csíptetett, amelynek vastag optikai lencséibe valamiféle célkeresztet marattak. A rövidre nyírt hajtaréjra már szinte rá sem kellett néznem, rögtön tudtam, hogy egy újabb végzetvadásszal sikerült találkoznom. A végzetvadász odakocogott hozzánk, tetőtől talpig végigmért minket, majd megvetően leköpte az egyik patkányember hulláját.
- Rusnyaságos gonoszteli dögök ezek a patkányemberek! – fújtatott üdvözlés gyanánt. – Sose nem bírtam őket. Hát még az ő gépeiket nekik!
Azzal felém fordult és végrehajtott egy szabályszerű meghajlást, s bemutatkozott:
- Margas Makarison, önnek és önnek klánjának szolgálatára!
Viszonoztam a mozdulatot, ami jól jött, mert így legalább elrejthettem a megrökönyödésemet. A hírhedt, agyament gépész állt előttem, akiről a többiek meséltek! Bár annyira nem tűnt eszelősnek, mint az állították.
- Max DeLuise.
A végzetvadász ismét megtekerte fegyverén a kurblit. A csövek fordultak egyet, és leadtak vagy féltucatnyi lövést. A lövedékek a patkányok hulláiba csapódtak. A felhasadó húsból fekete vér fröcskölt.
- Sose nem lehetsz túlontúlságosan óvatos, ezekkel a csúfságokkal – morogta Makarison. – Szörnyen ki van nekik dörzsölve az agyuk.
- Úgy érti, hogy nagyon dörzsöltek, vagyis ravaszak – fordította Barek.
- Eltávol veled! – förmedt rá Makarison. – Ez a DeLuise pontosan tudja, hogy miket mond az én szám, nemde igaz, Herr DeLuise?
- Azt hiszem, tudom követni – válaszoltam diplomatikusan.
- No, indulni is kéne innen. Jobb lesz, ha felmegyünk bele a várba. Az öreg Vorek szeretné, ha szája beszélne veled és a többiekkel. Biztosan belefúródott már az oldaladba a kíváncsiság, hogy mit csinálunk itt, benne a völgyben.
- Az nagyon jó lesz – nyögtem.
- Hát, akkor várakozzátok meg, amíg leeresztik a hidat, ha csak nem szeretnél velem jönni el. Azt hiszem, hogy a gépem elbír meg egy személyt. Bár előfordulhat, hogy lehet, hogy nem biztos, de próbáljuk meg! Legfeljebb lezuhanunk a földre!
Eltartott néhány másodpercig mire rájöttem, hogy Makarison felajánlott nekem egy fuvart a girokopter leszálló talpán.
- Azt hiszem, inkább megvárom a hidat!
- Részemről rendben. Akkor később találkozunk!
Makarison visszakapaszkodott a leszálló talpra, és odaordított a sisakot és védőszemüveget viselő pilótának. A hajtómű felbőgött, és a masina fellendült az égbe. Én csupán dermedten álltam, és azon gondolkoztam, hogy a találkozás valóban megtörtént-e, vagy csupán álmodtam.
- Az összes gépészetek így beszél? - kérdeztem Barektől. Az ifjú a fejét rázta.
- Makarison messziről jött. Messzebbről, mint Gnorak vagy Antonius. Egy nagyon elszigetelt vidékről. Néha még a többi gépész is megszenvedi, mire megérti a beszédét.
Vállat vontam, és ebben a pillanatban meghallottam, hogy csörömpölni kezdenek a felvonóhidat tartó vastag láncok. Odapillantottam és láttam, hogy a híd lassan leereszkedik. Intettem Bareknek és a híd felé indultam. Hirtelen iszonyú fáradtság tört rám.

Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Hétf. Okt. 29, 2012 2:54 pm

Végzetvadászok
V. fejezet


Őrült, erőszakkal teli rémálomból ébredtem, amelyben egy hatalmas patkány-ogréval küzdöttem egy égő városban, mialatt egy gigászi, fakó bőrű patkány meredt rám a magasból. A város néha a Vastorony körüli település volt, néha Tuhln városának kövezett utcái, néha pedig a Gyémántszem főcsarnokai voltak. Ellenségem pengéje fényes volt, és borotva éles, míg az én legerősebb ütéseim szimplán lepattantak a védtelen bőrről is. Egyre elkeseredettebben harcoltam, mialatt girhes, bolhás patkányemberek kapaszkodtak a végtagjaimba és lassítottak le.
Szemem hirtelen kinyílt, és azon kaptam magam, hogy egy ismeretlen szoba mennyezetét bámulom. Egy ideje már nem ráztak meg az idegen környezetben való ébredések, hála a vándorlással töltött éveimnek köszönhetően. Az igazat megvallva csak akkoriban volt állandó lakhelyem, amikor azok közé a bolondok közé tartoztam.
Dőlt rólam a verejték, és hirtelen észrevettem, hogy lepedők és a vastag takarók rácsavarodtak a kezeimre és lábaimra. Kezdtem sejteni, miért éreztem úgy, hogy patkánylények rám csimpaszkodnak, és nem hagynak szabadon mozogni. Kábult agyamban halvány emlékképek derengtek arról, hogy az előző este beléptem a várba, bemutattak számos embernek, majd elvezettek ehhez a hálókamrához. Arra még emlékeztem, hogy végigvágtam magam az ágyon, de onnantól kezdve semmire – leszámítva a gyorsan fakuló rossz álmaimat.
Még a ruháimat sem vettem le. Vér- és sárfoltok tarkították az ágyneműt. Felültem, és bambán megráztam a fejem. A szörnyű csata utóhatásaként valamennyi izmom és ízületem sajgott. Minden sejtemet átjárta a keserű érzés, hogy a balszerencsések közé tartozom, újfent. Megannyian meghaltak a csatában, én pedig néhány apróbb sérüléssel és egy kiadósabb fáradtsággal megúsztam.
Feltápászkodtam az ágyból, és felegyenesedtem. Ekkor vettem észre, hogy a szobában van még egy ágy, amiben Probulus feküdt. A macska már ébren volt, de látszólag még mindig az előző este sokkjától szenvedett.
A keskeny, lőrésszerű ablakhoz léptem, és kinéztem a völgybe. Füstfelhők emelkedtek az ég felé, amelyek mindenhová elvitték magukkal, az égő patkányhús bűzét. Eltűnődtem azon, hogy a füstnek vajon mekkora hányada származik a gőzmasinákból és mennyi a halotti máglyákból, de rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is érdekel a kérdés.
Hirtelen nagyon megéheztem. Valaki bekopogott az ajtón, és egyből tudtam, hogy odakint felfigyeltek az ébredésem neszeire.
- Tessék! – kiáltottam álomtól rekedtes hangon.
Barek lépett a kamrába.
- Örülök, hogy felkeltél. Vorek bácsi látni szeretne. Meghívott reggelizni a dolgozószobájába, téged és a barátodat is. Éhes vagy?
- Egy lovat is felfalnék!
- Attól tartok, azzal nem szolgálhatunk – válaszolta óvatosan Barek.
Halkan felkacagtam, majd az ifjú arcára kiülő kifejezésből rájöttem, hogy Barek komolyan gondolta a választ.

A szoba kényelmes volt, és leginkább az öreg Ralfuson dolgozószobájára emlékeztetett. Három fala mentén mennyezetig érő könyvespolcok sorakoztak. A kötetet gerincén általam nem ismert nyelvű feliratokat láttam. Egyes polcokon tekercstartó állványok sorakoztak. A negyedik falat egy hatalmas térkép borította, amely tele volt színes gombostűkkel illetve apró zászlócskákkal. A térkép olyan tájakat is ábrázolt, amiket más, általam látott térképeken sohasem láttam. A helység közepén hatalmas íróasztal állt, amelyet elborított a levelek, tekercsek, térképek és papírnehezékek tengere.
Az asztal mögött a legöregebb ember ült, akit valaha is láttam. Hatalmas hosszú szakálla az álla alatt kétfelé ágazott és leért egészen a padlóig, ott visszakanyarodott, felnyúlt egészen az öreg derékszíjáig, és ott végződött, a vastag bőröv mögé tömködve. A férfi fejebúbja kopaszon világított. Hófehér hajfürtök keretezték arcát, amelynek viharvert bőrébe mély barázdákat szántott a kor. A vastag lencséjű, csiptetős szemüveg mögül kikandikáló szemek fiatalosan csillogtak. Az arcára pillantva azonnal megláttam a Barekkel való családi hasonlóságot, sőt talán az öreg Ralfusonnal is véltem felfedezni némi hasonlóságot.
- Villaszakállú Vorek – mondta az öreg, miközben előlépett íróasztala mögül. A háta olyan erősen előregörbült, hogy szinte púpos volt. vaskos, vasalt végű botra támaszkodva járt. – Bocsásson meg nekem, ha nem hajolok meg, de már nem olyan a derekam, mint ifjú koromban.
Én és Probulus, viszont mélyen meghajoltunk. Volt valami különös kisugárzása az öreg Voreknek, ami mélységes tiszteletet és alázatot követelt neki.
- Szeretnék köszönetet mondani az előző esti ütközetben nyújtott segítségükért – folytatta Vorek -, és mert megmentették az unokaöcsémet.
Szívem szerint megmondtam volna, hogy csak saját magamért harcoltam, de valahogy nem éreztem helyénvalónak.
- Csak azt tettem, amit a helyemben mindenki más megtett volna – préseltem ki magamból nehezen.
Vorek keserűen felkacagott.
- Jómagam nem így gondolom, ifjú barátom – válaszolt az agg férfi -, az emberek népéből manapság egyre kevesebben őrzik emlékezetükben a régi idők becsületét és bajtársiasságát. És még kevesebben harcolnak úgy, mint ön, ha hinni lehet az unokaöcsémnek.
- Megkockáztatom, hogy Barek túloz – közöltem óvatosan.
- A családom vérvonalában ritkán akad olyan, aki nem mond igazat, Herr DeLuise. Súlyos vádat fogalmaz meg, ha ilyesmit állít!
- Én… nem úgy értettem – hebegtem, majd Vorek szemének jókedvű csillanásából rájöttem, hogy csak ugratott. – Én úgy értettem…
- Kérem, ne aggassza magát. Nem fogom megemlíteni az unokaöcsémnek. Most pedig, ha jól sejtem, alaposan kiéhezett. Mi lenne, ha csatlakozna a többiekhez? Ők már javában reggeliznek. Aztán majd elbeszélgetünk néhány komoly dologról. Nagyon komoly dolgokról.
Minél tovább voltam Vorek közelében annál félelmetesebb hatást gyakorolt rám a kisugárzása. Kezdtem úgy vélni, hogy ez is olyasféle családi dolog lehet, ugyanis Ralfuson is rendelkezett egy ugyanilyen kisugárzással. Bele sem mertem gondolni, hogy Hamnir családja egészen pontosan honnan is ered.

A reggelit a szomszédos kamra közepén álló asztalra tálalták. Gyakorlatilag be is terítette azt. Hatalmas sonkaszeletek hevertek domborműves acéltálakon. Egymásra tornyozott, emberfejnyi sajttömbökből formált szobor állított emlékművet a falánkságnak. Hatalmas, barna és élesztős kerek cipók hegyvonulatot képeztek a teríték közepén. A máris csapra vert hordóból áradó sörszag betöltötte az egész kamrát. Valamiféle furcsa módon egyáltalán nm lepett meg, hogy Gnorakot és Tnorryt láttam a kandalló előtti hatalmas, támlás székeken. A két végzetvadász úgy döntötte magába a sört és úgy tömte magába az ételt, mintha éppen most vették volna hírét, egy közelgő éhínségnek. Az viszont alaposan meglepett, hogy Erik és Antonius egymás mellett ültek, s jól láthatóan valamiről kellemesen elbeszélgettek.
Barek éberen figyelte minden mozdulatukat. Szemlátomást arra számított, hogy a végzetvadászok bármelyik pillanatban végrehajthatnak valami csodás hőstettet. Bőrkötéses könyve a keze ügyében hevert, hogy azonnal feljegyezhesse a megörökítésre méltó cselekedeteket. Új szemüveget viselt, a bácsikája cvikkerének pontos mását.
Egy idegen alak is jelen volt, aki az itteniek szokásától eltérően nem lépett nyomban elém, hogy bemutatkozzon. Ehelyett inkább gyanakodva figyelt, mintha attól tartott volna, hogy ellopom az ezüstneműt. Inkább nem vettem tudomást az illető lapos pillantásairól, odasétáltam az asztalhoz, és kiszolgáltam magam. Belekóstoltam a sonkába, és megállapítottam, hogy a legjobbak közé tartozik, amelyekhez eddigi életemben szerencsém volt. A szerencsétlen macskának viszont megakadt a torkán, mire heves fuldoklásba kezdett.
- Öblítsd le néhány korty sörrel, ifjú Probulus – javasolta Tnorry -, úgy még jobb lesz az íze!
Probuluson ez nem segített, így jobb híján, mivel én voltam elég közel hozzá segítettem rajta. Még csak az hiányzott nekem, hogy a reggeli közben dobja fel a mancsait. Jobbomat meglendítettem, és teljes erőmből hátba vágtam, annyira hogy egyenesen belefejelt a tányérjába. pillanatokba sem telt, máris jobban lett, s már kevésbé lila fejjel egyenesedett fel.
- Korán van még a sörhöz – válaszolta illedelmesen Probulus, már amennyire egy fuldoklás után képes illedelmes lenni a macska.
- Már délutánra jár – közölte Gnorak.
- Átaludtatok két őrségváltást – magyarázta Tnorry.
- Egy elvesztegetett perc olyan, mint egy eltékozolt rézgaras – morogta az ismeretlen alak. Odafordultam és végigmértem az idegent. Átlagos magasságú volt, viszont valamivel szélesebb, mint egy közember. Szakálla fekete volt, és hosszú. A haját rövidre vágva és középen kettéválasztva viselte, tekintete szúrós volt és átható. A kopottságából ítélve hosszú ideje hordhatta fekete, egyszerű, de jól szabott ujjasát és bricsesznadrágját. Magas szárú csizmája szintén réginek tűnt, de valósággal ragyogott, sarkát és orrát fényesen csillogó fémlemezek védték. A nagy hasú alak arcának kereksége és húsossága a gazdag kereskedőkre emlékeztetett. Ez az arctípus bőséges lakomákról tanúskodott, amelyeket az ábrázat tulajdonosa a kereskedőcéhek gazdagon berendezett termeiben fogyasztott el, vagyis azokban a helységekben, amelyekben a legkomolyabb üzleteket kötötték. A férfi minduntalan a derékövéhez kapott, mintha folyton ellenőrizné, hogy ott van-e még meglehetősen lapos erszénye.
- Max DeLuise – mondtam fennhangon.
- Probulus Naigon – állt fel és hajolt meg a macska.
- Tolger Tolgresson – közölte az idegen. – Merő véletlenségből nem áll rokonságban a thíleai DeLuiseokkal, fiatalember?
Egy pillanatra zavarba jöttem, ugyanis sejtelmem sem volt róla, hogy Marcusos, Jimmyn és rajtam kívül még van élő személy, aki viseli a DeLuise nevet. Thílea nevű helyről pedig végképpen nem hallottam. És az igazat megvallva sohasem az apám és Arthur sohasem meséltek a családunk múltjáról, bár én magam sem kérdezősködtem ez ügyben náluk.
- Nem, nem hinném, hogy így volna.
- Pedig kötöttem az öreg Nathan-el néhány jó üzletet annakidején. Remek üzleti érzéket mondhatott magáénak – annak ellenére, hogy DeLuise.
A férfi hangját árnyaló, megvetéshez közeli tónustól azonnal felforrt a vérem – még ha semmi közöm nem is volt ahhoz a családhoz -, de sietve emlékezettem magam, hogy idegen vagyok ezen a helyen, így nem szóltam. Nem tett volna jót, ha sértéssel válaszolok a sértésre, miközben olyan emberek vehetnek körül, akik könnyedén Tolger barátai és rokonai lehettek.
- Annak kellett lennie, ha veled üzletelt, és még nyert is rajta, Szűkmarkú Tolger – szólt közbe váratlanul Antonius.
- Tolger híresen fösvény – tette hozzá vidáman Tnorry -, Tnorry tudja, hogy valahányszor kivesz egy Gyémántot az erszényéből, azon a király szeme nagyot kacsint!
A három végzetvadász harsogva röhögött az ősi tréfán. Én pedig rájuk pillantottam, hogy felmérjem mennyire részegek. Tolger nyakig vörösödött. Ordított róla, hogy szívesen megsértődne, de nem mert. A végzetvadászokat szemlátomást hidegen hagyta a vagyona, a befolyása vagy rokonsága.
- Még senki sem gazdagodott meg, aki szórta a pénzt – vágott vissza felfuvalkodottan, azzal sarkon fordult, és peckesen kivonult a kamrából.
- Nem ártana, ha kedvesebbek lennétek Herr Tolgressonhoz – intette társait Barek -, részben ő pénzeli ezt az expedíciót.
Gnorak megrökönyödésében kiköpött egy pofányi sört, majd úgy méregette az ifjút, mintha az állította volna, hogy a környék fái drágakövet teremnek.
- Szóval a világ legfukarabb fösvénye aranyat ad nektek – dörmögte eltöprengve Gnorak -, na, erről mesélj egy kicsit!
- Majd inkább a bácsikám!

Zaklatottsággal vegyes kíváncsiságot éreztem, amikor egymás nyomában besorjáztunk Villaszakállú Vorek dolgozószobájába. Kíváncsi voltam, hogy mégis mi vonzotta ezeket az egymástól olyannyira különböző embereket ebbe a Gnoryll háta mögötti zugba. Ha kinéztem az ablakon, és megpillantottam a tengernyi szakértelemről, tudásról és elköltött pénzről árulkodó hatalmas ipartelepet, továbbá felidéztem magamban, hogy a patkányok milyen elszántan küzdöttek a birtoklásáért, egyértelműnek tűnt a szememben, hogy az itt dolgozók nem unalmukban vágtak bele titokzatos tervükbe, hanem nagyon, de nagyon komolyan vették.
Vorek csillogó szemekkel méregetett minket. Tolger a távolabbi sarokban állt, időnként megforgatta a szekrényen álló, hatalmas világgömböt, miközben tüntetően a hátát fordította felénk. Az agg tudós ránk vigyorodott, és hellyel kínált minket. Mindahányan voltunk helyet is foglaltunk.
Néhány pillanatnyi csend következett, amíg Vorek papírjaiba mélyedt az asztalánál, majd idegen nyelvű írással feljegyzett valamit az egyik tekercs szélére. Végül köhintett néhányat, hogy megköszörülje a torkát, és beszélni kezdett.
- Tehát, az a célom, hogy megkeressem Fahranurt, az elveszett várost – közölte minden bevezető nélkül, majd kihívó pillantást vetett Antoniusra.
- Képtelenség – vágta rá azonnal érces, némileg keserű hangon a végzetvadász -, sok-sok évvel ezelőtt már megpróbáltuk. És kudarcot vallottunk. A Sátánok-tengerén és pusztáin nem lehet átkelni. Már senki sem juthat át rajtuk ép testelttel és ép ésszel. Ezt te ugyanolyan jól tudod, mint én!
- Szilárdan hiszem, hogy megtaláltuk a módját – válaszolta nyugodtan Vorek.
Antonius felhorkantott, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Lehetetlen! – vitatkozott komoran. – Még soha senki sem készült fel úgy erre a feladatra, mint annakidején mi. A lehető legjobban felszerelt és felfegyverzett expedícióval próbálkoztunk meg az átkelést. És magad is tudod, hogy hányan maradtunk életben. Te, én, Bjorn meg még egy maroknyian. Mostanra a legtöbben meghaltak vagy megőrültek. Én mondom neked, hogy nem lehet megcsinálni. És azzal is tisztában vagy, hogy hányan pusztultak el a korábbi próbálkozások során.
- Egy embernek sikerült egyes egyedül átkelnie, s visszatérnie a Halhatatlanok Földjéről. Ezt talán elfelejtetted?
- Az még a mi expedíciónknál is korábban történt. Akkor még nem fajzott el annyira az a vidék. Mára már képtelenség az átkelés!
- Régebben nem így gondolkodtál, Antonius Woodville.
- Akkor még nem láttam a Sátánok-pusztáját!
- Ezek szerint végig sem hallgatsz?
- Azt nem mondtam. Naná, hogy végighallgatlak, öreg barátom! Gyerünk, elő azzal az őrült tervvel, amit a fejedben forgatsz! Talán röhöghetünk rajta egy jót.
Döbbent csend telepedett a szobára. Gyanítottam, hogy az itteniek nem szoktak hozzá, hogy valaki így beszéljen a köztiszteletben álló agg tudóssal.
- És miért akarnak eljutni arra a helyre? Mitől olyan különleges? – kérdezett közbe Probulus, akinek szemlátomást felkeltették az érdeklődését.
Valamennyi szempár a macskára szegeződött. Végül Vorek kezdte a magyarázatot:
- Fahranur egyike volt a legnagyobb, s egyben legrégebbi városoknak. Körülbelül kétszáz évvel ezelőtt tűnt el, mikor Henriksen a nagy nekromanta a városra szabadította a haragját. A bosszú Könyvének négyszázhatvankilencedik kötetében, annak háromezer-ötszáznegyvenkettedik oldalán bárki megtalálhatja a feljegyzést arról, hogy mennyi kiontott vérrel vagyunk adósai a sötét erőt követő ocsmány nekromantának. A mellékletek részletesen tartalmazzák mindazon egyének neveit, akik elestek a harcokban, és klánok céhek neveit, amelyek mindörökre kipusztultak. Az utolsó üzenet arról szólt, hogy Tűzszakállú Thargim a fellegvár védelmére vezeti bátor harcosait. Hatalmas sereg támadt rájuk. Azóta egyetlen szót sem hallottunk Fahranurról, és egyetlen ember sem érkezett azóta onnan.
- Miért? – kérdezte Probulus.
- Mert a nekromanta haragja tovább terjedt, és elnyelte Fahranurt, illetve a Fekete-szoros közötti vidéket.
- Egyáltalán, honnan tudják, hogy merre keressék? – kérdeztem közbe.
- Mert én voltam az, aki az utolsó üzenetet hoztam Fahranurból – válaszolta Vorek, és szomorúan lehorgasztotta a fejét. – Az a város egykor az otthonom volt. Rokona vagyok magának Thargim királynak. Az utolsó, szörnyű napokban ellenségeink megidéztek egy hatalmas démont, és rettentő szükségünk volt külső segítségre. Sorsot húztunk, hogy ki vigye el a szorult helyzetünk hírét Ralfuson unokafivéremnek. A bátyám és én lettünk a kiválasztottak. Titkos, kevesek által ismert járatukon hagytuk el a fellegvárat. Csakis Bareg, a bátyám, ennek az ifjú Bareknek az atyja, és jómagam jutottunk át a Sátánok-pusztáján. Szörnyű utazás volt, nem az a fajta, amit most szívesen felelevenítenék. Amikor elértük a déli tájakat rá kellett jönnünk, hogy azokat is háború dúlja. Ralfuson ugyanúgy részt vett fontos háborúban. Nem kaphattunk segítséget. Aztán arra is rádöbbentünk, hogy nincs visszaút.
Vorek szavait hallgatva csak egy dolgon jártam az agyam. Azt állította, hogy a város kétszáz évvel korábban tűnt el, és ő volt az utolsó küldött onnan. Ez pedig csak azt jelenthette, hogy az öreg tudós legalább tízszer olyan idős, mint én! Hamnir apjáról nem is szólva! Ez egyszerűen képtelenség volt! Az emberek nem élnek kétszáz évig! Hallottam már százéves emberről, de kétszázról még soha.
- Ha a puszta olyan halálos, akkor hogyan lehet, hogy átjutottak rajta, de vissza már nem mehettek? – érdeklődött Probulus.
- Látom, kétkedő típus, Herr Naigon. – az agg tudós mosolyogva bólogatott. – Vagyis meg kell győznöm önt, de sebaj. Szóval, érje be annyival, hogy Fahranurból való menekülésünk idején a nekromanta haragja még éppen csak megjelent bizonyos tájakon, és a hatása nem volt túlontúl erős. Így idefelé jövet átkelhettünk ezeken a földeken. De mire megpróbáltunk visszamenni, a nekromanta haragja kiteljesedett, és valamennyi tájék járhatatlanná vált. Most pedig, ha megengedné, folytatnám…
- Hát persze, kérem, bocsásson meg nekem! – dadogta szégyenkezve.
- Mesélj nekünk az elveszett kincsről! – vakkantotta közbe Tolger.
Voreket szemlátomást elkedvtelenítette a második közbeszólás. Gyors pillantást vetett a kereskedőre. Ekkor megláttam, hogy a fösvény szeme felfénylik. Elégszer láttam, hogy tudjam pontosan mit is látok Tolgresson tekintetében. Aranylázat. Egy szempillantás alatt szertefoszlott a rejtély, hogy Tolger miért fektet pénzt ebbe az expedícióba. Az az őrülethez közeli aranyéhség gyötörte, amely még a legjózanabb embereken is képes volt eluralkodni.
- Nos, igen. A Fahranurban felhalmozott óriási kincs mindenestől elveszett, amikor a város elesett. És az eltűnt kincsek között voltak az országunk számára a két legértékesebb és legbecsesebb kincs is. Az egyik Végzethozó Magnus pörölye, a hatalmas fegyver, melyet maga Thargim király viselt az oldalán, a másik a Rúnalordok Pallosa.
Ennél a résznél az agg férfi hármunkra – Erikre, Probulusra, és rám – nézett.
- Olyan dolgokról beszélünk most, amelyeket csakis népünk vagy népünk barátja füle hallhat meg. Max DeLuise, Anton fia Antonius már mesélt önről, de most becsületszavát kell kérnem, hogy a jövőben nem beszél senkinek sem arról, ami itt elhangzik, csakis egy a népünkhöz tartozó személynek, vagy egy másik népünk barátjának. Ha úgy érzi, hogy nem adhatja erre szavát, természetesen megértjük, viszont akkor meg kell kérnünk, hogy hagyja el ezt a helységet. Ez pedig ugyanúgy vonatkozik magukra is, Herr McGregor és Herr Naigon.
Mintha felfénylett volna felettem egy lámpás, hirtelen ráeszméltem, hogy elérkezett egy határhoz, amelynek átlépésével gyökeresen megváltoztathatom a sorsomat. Éreztem, ha maradok, akkor elkötelezem magam annak a jó ég tudja miféle eszelős kalandnak, amelyre az expedíció vállalkozott. Lenyűgöztek a hallottak, az elveszett város, ősi csaták, régi vér-adósságok és hatalmas kincsek. Antonius dicső végzetet ígért, az oldalamat pedig elképesztően fúrta a kíváncsiság. Erik és Probulus engem figyeltek, látszólag a döntésemre vártak, nem szándékoztak elszakadni tőlem.
- A szavamat adom rá – mondtam.
- Megfogadom, hogy soha senkinek nem beszélek arról, ami itt elhangzik, csakis népük gyermekeinek, vagy annak, barátjának. – fogadkozott Erik.
- Becsületszavamat adom! – zárta be a sort Probulus is.
- Remek, akkor mehetünk is tovább!
A macskáról ordított, hogy valahogy ennél többre számított. Talán azt várta, hogy megesketnek, vagy talán vérszerződést kötnek velünk. Hogy így egyszerűen a szavunkat vették, azt valahogy túlontúl egyszerűnek vélhette. Vorek ezt a meglepődöttségét észrevette, és elmosolyodott.
- Mi beérjük az adott szavukkal, Probulus Naigon. A mi népünk szemében egy harcos szava szent dolog. Szilárdabb a kőnél és tartósabb egy hegynél. Mi nem kérünk semmi mást. Ha úgy sem tartja be, akkor mire mennénk írott szerződésekkel, oltár előtt tett fogadalmakkal, vagy bármi mással?
Mélységesen egyetértettem az öreggel, akárcsak mindenki más a szobában. Probulus még látszólag vitába szállt volna, de inkább hallgatott, amíg az agg tudós újra beszélni kezdett:
- Igen, a Végzethozó Pörölye és a Rúnalordok Pallosa, a két legnagyobb hatalommal felruházott tárgy, melyeket Gnoryll hagyott ránk, elveszett számunkra, és velük együtt tűnt el régi erőnk és örökségünk hatalmas része is. Amikor Fahranur elesett, azt hittük, mindörökre elvesztek. Az őrjöngő seregek úgy áradtak végig ősi földjeinken, akár a romlás tengere. A sötétség birtokba vette az ősi hegycsúcsokat, mi pedig jajveszékeltünk, és fogainkat csikorgattuk tehetetlenségünkben, és beletörődtünk a veszteségbe. Azt hittük, egykori javaink és birtokaink mindörökre eltűntek, legalábbis így látszott ebben a két évszázadban.
- És mindörökre így is marad – szólt közbe komoran Antonius. – Még egyszer kijelentem, hogy a Sátánok-pusztáján nem lehet átkelni.
- Talán igen, talán nem. Tudod, Antonius miután az utolsó próbálkozásunk kudarcot vallott, ismét kutatni kezdtem a tudomány tárházaiban és könyvtárakban. Végigböngésztem a legrégebbi galériákat. Vastag porral lepett, hatalmas köteteket emeltem le a polcokról, melyek évszázadok óta ott hevertek. Feljegyeztem valamennyi meséjét és megjegyzését a túlélőknek, akik azt állították, hogy felkeresték a pusztát. Kínvallatásnak alávetett eretnekek vallomásaiból készült feljegyzéseket hivatkozásokat találtam rúnákra, varázslatokra és talizmánokra, melyek védelmet nyújtanak a nekromanta haragja ellen. Eltökéltem magamban, hogy ezúttal sikerrel járunk. És azt hiszem, megtaláltam azt a személyt, aki elkészíti a nekünk kellő eszközöket.
- És ki lenne az? – a végzetvadász hangjából elillanni a gúnyos tónus.
- Hamarosan találkozni fogsz vele, Antonius. Engem is meggyőzött, hogy a varázslatai működni fognak. Teljes szívemmel hiszem, hogy ezek az eszközök megvédenek minket. Erre a szavamat adom.
- Milyen hosszan védik a puszta utazóit az őrülettől és az eltorzulástól?
- Talán hetekig, de több napig biztosan.
- Az nem elég. Hónapokig tart az utazás Fahranurig.
- Így igaz, Antonius. Gyalog és páncélozott mágikusszekéren, ahogy utolsó alkalommal megpróbáltuk. De létezik más megoldás is. Makarison találta meg.
- Csak azt ne mondd, hogy léghajóval! – hördült fel a végzetvadász.
- De igen, léghajóval. – Vorek végtelen nyugalommal bólogatott.
- Te megőrültél! – csattant fel Antonius.
- Szó sincs róla. Hallgass ide! Elmélyülten tanulmányoztam a pusztán előforduló jelenségeket. Most már sokkal többet tudok róluk, mint annak idején. A mágikusjárművek különösen nagy veszélynek vannak kitéve, ezért jártunk legutóbb kudarccal olyan korán. Az eltorzulások túlnyomó többségéért pedig a fertőzött por okozza, amely megmérgezi az elmét és a vizet, vagy az élőlények belélegzik a védtelen tüdejükbe. Ez az anyag kergeti az őrületbe az áldozatokat, és torzítja el elméjüket és testüket. Jelen van a puszta földjében, vizében, még a felhőkben is. Vagyis mindenütt ott van. De mi van, ha a felhők felett repülünk?
Antonius elhallgatott egy pillanatra és szemlátomást fontolóra vette a dolgot.
- Néha le kell ereszkedned, hogy ellenőrizd az irányt, és tájékozódj – válaszolta óvatosan.
- A léghajót bevonjuk egy finom szövésű porfogó hálóval.
- A léghajót földre kényszerítheti egy vihar, egy erős szél vagy egy műszaki hiba – vitatkozott tovább a végzetvadász.
- Az amulettek megvédenek minket, amíg kijavítjuk a hibát, vagy amíg elvonul a vihar.
- És ha a hibát nem lehet ott helyben kijavítani?
- Igen, ez létező kockázat, de elfogadható. Az amulettek egy darabig védik a túlélőket, akik így legalább megpróbálhatnak hazagyalogolni.
- Egyetlen léghajó sem bír el annyi szenet, amennyi ehhez az úthoz kell!
- Makarison kifejlesztett egy új gőzgépet. Szén helyett feketevizet használ. Elég ereje van, hogy mozgassa a léghajót, és az üzemanyaga elég könnyű ahhoz, hogy kellő mennyiséget vihessünk magunkkal.
Úgy látszott, mihelyt Vorek elhárítja az egyik ellenvetést, a végzetvadász máris előáll egy újabbal. Antonius szemlátomást eltökélte magában, hogy addig nem nyugszik, amíg nem talál lyukat az agg tudós érveinek szövetén.
- Mi a helyzet az élelemmel és vízzel? – kérdezte kihívó hangon.
- A léghajó képes annyit szállítani, hogy kitartson az utazás végéig.
- Képtelenség akkora léghajót építeni, amely megbirkózik mindezzel!
- Éppen ellenkezőleg, már készen van. Pontosan ezen dolgoztunk itt.
- Sosem fog felszállni – vitatkozott tovább Antonius.
- Már túl vagyunk a próbarepülésen is.
A végzetvadász kijátszotta az utolsó kártyáját is:
- Makarison építette. Ami annyit tesz, hogy le fog zuhanni.
- Talán igen, talán nem. De mindenképpen megpróbáljuk. Velünk tartasz, Antonius, Anton fia?
- Ha meg akarsz állítani, meg kell ölnöd!
- Ebben a válaszban reménykedtem. – Vorek vénséges, szikkadt ajkai mosolyra húzódtak.
- Tehát, van egy léghajónk. Vajon, ezt keresték a patkányok? – kérdezte hirtelen Gnorak.
- Valószínűleg.
- Akkor jobb lesz, ha csipkedjük magunkat, mielőtt összegyűjtenek egy újabb sereget! – vágta rá Elix, aki jó szokásához hűen most is tökéletesen észrevehetetlen volt, amíg meg nem szólalt.
A hallottak alaposan felkavartak. Úgy tűnt, hogy Antonius nagyon komolyan veszi ezt az eszelős beszédet arról, átrepülnek a puszta felett, egy eddig kipróbálatlan és szerfölött veszedelmes masinán, amelyet ráadásul egy közismert őrült gépész épített. Aztán még ott volt a tény, hogy valami hatalmas, randa démon vár minket az utazás végcéljánál. Egyre jobban tetszettek a kilátások.

Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Csüt. Nov. 22, 2012 5:32 pm

Végzetvadászok
VI. fejezet


A lakótorony tetejéről bámészkodtam. Szemeim a Barek által hangárnak nevezett hatalmas központi épületre tapadtak, amely a léghajót rejtette. Mellettem Antonius támaszkodott a vastag főfalnak. A végzetvadász fejét a karjain nyugtatta, amelyeket összefont az egyik oromfog tetején. Kardja a keze ügyében, a falhoz támasztva állt.
Mi ketten maradtunk a várban, rajtunk kívül mindenki odalent volt, a völgyben. Az emberek szabályos alakzatba rendeződve álltak a hangár előtt. felkaptam a Barektól kölcsönkapott látcsövet, és a szemem elé emeltem. Egyetlen csavarintással élesítettem a képet. Azonnal megpillantottam Gnorakot, Tnorryt, Elixet és a többieket. Az első sor elején álltak, ugyanolyan feszes vigyázzállásban, akár a harcosok.
A hangár fölé magasodó acéltorony csúcsán és zászlórúdjain lobogók lengedeztek. Valahol a távolban gőzsíp jajongott hosszan, magányosan. A bejáratnál az egyik gépész meghúzott egy hatalmas kart, mire a fal tövében beindult egy gépezet. Jókora dugattyúk jártak fel és alá. Óriási fogaskerekek forogtak recsegve-ropogva. Gőz szivárgott az előző napi csata után sebtében befoltozott, vaskos csövekből. A hangár teteje lassan, de biztosan nyílni kezdett. Maga a tető siklott félre. A közepénél kettévált, majd hatalmas, csuklós pántokkal összekapcsolt vaslapok a hosszanti falak felé csúsztak, végül egymásba csukódva lefordultak annak oldalára. Kisvártatva láthatóvá vált egy hatalmas test. Fentről nézve úgy hatott, mintha egy gigantikus pillangó emelkedett volna ki egy nyomasztóan hatalmas virágkehelyből.
Azonnal tudtam, hogy holtam napjáig sem fogom elfeledni azt a pillanatot, amikor először láttam meg a léghajót. Ennél lenyűgözőbb látványban még sohasem volt részem. Odalent fájdalmas lassúsággal eloldották a hajót rögzítő vastag sodronyköteleket, és az irdatlan légi jármű emelkedni kezdett. Először csupán a teteje látszott, valamint felfelé meredő, uszonyszerű farka. Aztán – mint amikor a tengerek bálnái felbukkannak a felszínen – az egész csillogó test megjelent az épület pereme felett.
Furcsamód az a benyomásom támadt, hogy egy új, vulkáni sziget születését kísérem figyelemmel, valahol a végeérhetetlen óceánon. A jármű teste majdnem olyan hosszú olt, mint a hangár, és a közepétől kiindulva enyhén lejtett, mint egy sziget tengerbe futó partjai. Aztán ahogy a pompás léghajó tovább emelkedett, megláttam, hogy az előző érzésem megcsalt, mert a legszélesebb ponttól kezdődően a hajótest befelé hajlott, vagyis az alakja voltaképpen a két végén összeszűkülő hengert formáz. A farokrészből négy masszív uszony meredezett, hasonlóan egy nyílvessző tollaihoz.
Az óriási test alatt egy szegecselt acéllemezekből álló, kisebb henger csöngött. Kerek ablakok nyíltak rajta, és ágyúk, légcsavarok, illetve különféle berendezések álltak ki belőle, amelyeknek a rendeltetését csak találgatni tudtam. A kisebb hengerre irányítottam távcsövemet és megláttam, hogy a henger alakja egy hajóéra emlékeztet. Az elején hatalmas üvegablak csillogott, amelyen keresztül megpillantottam Margas Makarisont, és még vagy tucatnyi másik embert. A főmérnök egy jókora kormánykerék mögött állt, amelynek láttán megsejtettem, hogy a léghajón az a helyiség lehet a tengeri hajók parancsnoki hídjának megfelelője.
Különös gondolat derengett fel az agyamban. Lehetséges lenne – kérdeztem magamtól -, hogy a léghajó valójában a kisebb henger, és a nagyobbik egyfajta vitorlaként szolgál, vagy úgy, a hőlégballonok hatalmas légzsákja? Lehetséges, hogy az óriási henger csupán a haladáshoz kell, és nem tartozik szorosan az alatta lévő lakó- és dolgozórészleghez? Nem tudhattam biztosan, de egyben mélységesen le is nyűgözött a pompás jármű. Szemernyi kétely nélkül éreztem, hogy ha életemben csupán egyszer is, de fel kell jutnom a fedélzetére. Antoniusra pillantottam, aki az enyémhez hasonló elragadtatással legeltette a szemét a hajón.
- Szóval akkor ezzel a valamivel átkelünk a Sátánok-pusztáján? – kérdeztem.
- Igen.
- És mire számítasz, mi vár ott minket?
- Bízom benne, hogy a végzetem.
Ismét a végzetvadászra pillantottam. Antonius mintha megváltozott volna, mióta a Gyémántszemben utoljára láttam. Nem tűnt annak az ellenállhatatlan, és megkérdőjelezhetetlen alaknak, mint akkor. Az együtt átélt közös kalandunk után is úgy éreztem, hogy képtelenség olvasni a gondolataiban.
- Te már megpróbáltál átkelni a pusztákon, Vorek és mások társaságában – próbálkoztam kicsit más irányból.
- Így igaz – hangzott a szűkszavú válasz.
Türelmetlenül doboltam ujjaimmal az oromfog hideg kövén. Antonius hallgatásba burkolózott, majd amikor már kezdtem azt hinni, hogy nem akar beszélni róla váratlanul megszólalt:
- Akkor még jóval fiatalabb voltam, és bolond. Sokan voltunk ifjak, akik teljesen elteltünk magunkkal. Sokat hallgattuk Vorek meséit Fahranurról és az Elveszett Fegyverekről, amelyek, ha előkerülnének, ismét naggyá tehetnék a népünket. Mások intettek minket, hogy keresésükre indulni őrültség, és semmi jó nem származhat belőle. Sokan mondták, hogy a lehetetlenre vállalkozunk. Nem hallgattunk rájuk. Okosabbnak képzeltük magunkat náluk. Azt mondtuk magunknak, hogy ha odaveszünk, akkor dicsőséggel övezetten veszünk oda, miközben megpróbáljuk visszaszerezni népünk büszkeségét. Ha pedig meghalunk, akkor méltó ügyért halunk meg, és nem kell végigülnünk a romlás hosszú, lassú éveit, amelyek elemésztik királyságunkat és népünket. Ahogy mondtam, bolondok voltunk, és olyan önbizalom buzgott bennünk, amely csakis a bolondok sajátja. Fogalmunk sem volt, hogy mire adjuk a fejünket. Őrült kaland volt, de mi kétségbeesetten vágytunk a dicsőségre, melyet Vorek ígért.
- Szóval a Végzethozó Pörölye… egészen pontosan mi az? – kérdeztem rá.
- Egy pompás harci pöröly. A nyele olyan hosszú, mint az alkarod, de a súlya hatalmas. A fejét sima, törhetetlen sziklából formálták, és mély, vésett rúnák ékesítik…
- Úgy értem, miért olyan fontos a népednek? – pontosítottam a kérdésemet.
- Mert egy szent tárgy. A rajta lévő mesterrúnákat az Ősi Istenek faragták bele, amikor a világ még fiatal volt. Néhányan úgy hiszik, hogy a Pöröly népünk szerencséjét hordozza magában, és az elvesztésével átkot vontunk magunkra, amelytől csak a visszaszerzésével szabadulhatunk meg. Az már cáfolhatatlan tény, hogy mióta eltűnt, rossz idők járnak a népünkre.
- Komolyan azt gondolod, hogy ha visszaszerzitek, azzal megváltoznak a dolgok?
Antonius eltöprengve csóválta a fejét.
- Talán. Talán nem. De elképzelhető, hogy ha visszaszerezzük, akkor új erőt ad egy olyan népnek, amely nagyon sokat vesztett az elmúlt századok folyamán. Az is meglehet, hogy maga a pöröly szabadjára engedi a varázserejét, és megsegít minket. De az is lehet, hogy nem. Népünk mindenesetre úgy tartja, hogy a Végzethozó Pörölye szörnyű fegyver, amely elszabadítja az ég villámait, és akár még a legszörnyűbb ellenségeinktől is megszabadít minket. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy ez egy hatalmas kaland lesz, amely során elesni méltó vég a magamfajtának. Ha meglátjuk Fahranurt. Ha át tudunk kelni a Pusztán.
- És a pallos?
- Arról még kevesebbet tudok. Ugyanolyan ősi, mint a pöröly, de eddig csak kevesen látták. Elzárva tartották egy titkos, szent helyen, és csak a legnagyobb veszedelem idején vették elő. Fahranur Rúnalordja forgatta. Hét évszázad alatt fél tucatnál is kevesebb alkalommal vitték csatába. Hallani kósza pletykákat arról, hogy a pallos egyenesen Gnoryll Pallosa, amely szintén elveszett. Csak Fahranur Rúnalordja tudhatta biztosan az igazságot, márpedig ő is eltűnt, amikor a Puszták elnyelték a várost.
- Az a puszta valóban ennyire szörnyű tájék?
- Szörnyűbb annál, mint amit el tudsz képzelni. Mindennél borzalmasabb. Néhányan azt állítják, hogy ott nyílik a pokol kapuja. Mások meg azt, hogy ez az a hely, ahol a világunk és a pokol összeér. Én magam el tudom képzelni, hogy így van. Még soha életemben nem láttam annál irtózatosabb vidéket.
- És mégis visszatérsz oda!
- Van más választásom? Esküt tettem, hogy hősi halált halok. Hát hogyan maradhatnék hátra, amikor az agg Vorek, Tnorry, Gnorak, de még az a kölyök Barek is útra kel? Ha nem tartok velük, úgy fognak emlékezni rám, mint a végzetvadászra, aki visszautasította, hogy elkísérje bátor társait a hatalmas kalandra.
Magamban mélységesen elcsodálkoztam. Különös érzés fogott el, amikor kételyeket hallottam Antonius szájából, és különös volt maga a vallomás is, mely szerint csupán a hírneve érdekében szegődik társául az agg tudósnak. A végzetvadász általában olyan ijesztő volt, és olyannyira tele volt bizonyossággal, hogy szinte természetfeletti lénynek, vagy még inkább egy elemi erőnek tekintettem. Másrészről viszont Antonius Woodville egy olyan nép gyermeke volt, akiknek a jó hírük többet jelentett az életüknél is. Különös mód valamiért mégsem találtam olyan idegennek ezt az ősi népet, mint ahogy azt bárki más gondolná.
- Ha sikerrel járunk, a nevünket legendák fogják éltetni mindaddig, amíg népünknek egyetlen hírmondója is marad a földkerekségen. Ha pedig kudarcot vallunk…
- Akkor egyszerűen meghalunk – vágtam rá egyszerűen.
- Óh, nem. A pusztákon más a helyzet. Ott a halálnál is rosszabb végzet is leselkedhet rád.
Azzal Antonius elhallgatott, és lerítt róla, hogy nem óhajt tovább beszélgetni.
- Gyere, induljunk – mondtam. – Ha utazni akarunk, jobb lesz, ha lemegyünk oda, és csatlakozunk a többiekhez.

A léghajó immár teljesen kiemelkedett a hangárból. Kikötötték a hatalmas acéltorony csúcsához, éppúgy, ahogyan a galleonokat szokták rögzíteni a rakparthoz. Csak akkor fogtam fel igazán irdatlan méreteit, amikor a torony aljánál állva felpillantottam rá. Akkorának láttam, mint egy felhőt – szabályosan eltakarta a napot. Sokszorta nagyobb volt minden hajónál, amit eddig életemben láttam, márpedig volt szerencsém pár méretes hajót látni.
Zsákom a vállamról csüngött. Azt hittem, hogy miután becsomagoltam, fel is készültem az utazásra, de most, amikor Antoniussal és Gnorakkal az oldalamon megálltam az égbe szökő Vastorony tövénél, feltámadt bennem a sejtelem, hogy távolról sem tudtam, valójában mire adtam a fejem.
Fémketrec ereszkedett alá a magasból. Vastag sodronykötelek tartották, amelyek egy, a szerkezet hasán lévő dobról tekeredett le. A dobot egy gőzgép hajtotta. Amikor forgásba jött, vagy felcsévélte, vagy kieresztette a köteleket, amelyek ennek megfelelően emelték vagy süllyesztették a ketrecet.
- Ötletes kis találmány – jegyeztem meg.
- A népünk bányái tele vannak ehhez hasonló masinákkal – szólalt meg Gnorak, miközben arcizma sem rezdült.
A ketrec megállt előttünk, és az egyik gépész kinyitotta a rácsos ajtót. Udvariasan fejet hajtott előttünk, és intett, hogy szálljunk be.
- Biztos, hogy azok a sodronyok elbírják mindannyiunk, valamint a ketrec súlyát? Mi történik akkor, ha elszakad, vagy ha meghibásodik valami?
- Hej, hej! – kuncogott vidáman Tnorry. – Tnorry imádja a vasketrecet. Jobb, mint a gőzkocsi, mert sokkal magasabbra megy!
Mialatt beugrott a felvonóba olyan képet vágott, mint egy gyerek, ha váratlanul ajándékot kap. Gnorak is beszállt, bár az ő arcán nyoma sem volt érzelemnek; majd mi többiek is követtük őket. Egyedül Elix vonakodott. Óvatosan lépett be, de szemmel láthatóan nem tett jót a lelki állapotának, amikor megérezte, hogy a talpa alatt meghajlott a fémpadló. Még jobban szorongott, amikor a gépész ránk csapta a rácsos ajtót. Ekkor egy másik gépész meghúzott egy kart, és a gőzgép dugattyúi mozgásba lendültek. Elix jól láthatóan nem bírta a magasságot, vagy inkább csak nem volt hozzászokva, ezt nem tudhattam biztosra.
Amikor a ketrec elindult felfelé, és távolodni kezdtünk a talajtól, éreztem, hogy a gyomrom meglódult. Elix ekkor már a ketrec egyik rúdját szorongatta, szétvetett lábakkal. Ugyanolyan idegesen kapkodta a levegőt, mint én a patkányemberekkel vívott ütközet első pillanatban. Az sem használt a lelkiállapotának, amikor észrevette, hogy a padló apró lyukain át látja a földet maga alatt.
Tnorry persze lelkesen kurjongatott széles jókedvében. A talajon álló emberek arca sebesen zsugorodott. hamarosan akkorának láttam a lenti gépeket és épületeket, mint a gyerekjátékokat, mialatt a léghajó óriási teste egyre hatalmasabbra duzzadt a fejünk felett.
Elix valahányszor lepillantott, egyre idegesebb lett, bár valójában nem emelkedtünk feljebb a Vastorony legfelső teraszának magasságánál, mégis úgy tűnt, hogy sokkal, de sokkal magasabban járunk. Talán a mozgás tette, talán a ketrec rácsai között fütyülő szél. Végül a ketrec hirtelen megállt. Egyik pillanatról a másikra minden mozgás megszűnt, leszámítva némi gyomrot felkavaró ingázást, mivel a sodronyokon függő szerkezet kilengett egy kissé.
- Most már kiszállhatsz – szólt Gnorak Elixre, kissé gúnyos hangon. – Felértünk a tetőre.
Elix lefejtette görcsbe meredt ujjait a rúdról, hogy a fenti gépész kinyithassa az ajtót. A nyíláson át kilépett az erkélyre. Az acélgerendákkal alátámasztott fémlemezekből álló szerkezet teljesen körbefutotta a torony csúcsát. A hideg szél belekapott a kabátomba, s könnyeket csalt a szemembe. Innen már gyakorlatilag nem is láttam egyben az egész léghajót. Túl nagy volt ahhoz, hogy egyszerre beleférjen szemeim látómezejébe. A torony tetejét felfelé ívelő acéljárda kötötte össze a léghajó, aljával, melyek túlsó végén Barek, Vorek és további ismerősök vártak minket.
Elix ért elsőként a járdához, de nem tudta rászánni magát, hogy nekivágjon. A talaj legalább háromszáz lépés távolságban terült el alattunk, ráadásul biztosra vettem, hogy az acéljárda nem áll szilárdan és mozdíthatatlanul a levegőben. Vagyis bízvást lehetett számítani némi hintázásra.
- Mire vársz még? – kurjantott rá Gnorak.
- Mi van, ha leszakad alattam? Egy ekkora zuhanást nem lehet túlélni!
Elix szíve úgy verdesett, hogy még én magam is hallottam azt.
- Elix most mire vár? – érdeklődött mellőlem Tnorry.
- Mozgás!- szóltam rá. – Csak ne nézz le!
Ekkor galád módon megtaszítottam hátulról, s Elix botladozva meglódult. Gnorak elismerően bólintott, míg Tnorry szája a füléig ért. Elix alatt a törékenynek tűnő acélhíd megfeszült testének súlyától, s valószínűleg arra számított, hogy menten leszakad alatta. Több sem kellett neki. Rémületében rohanni kezdett. Néhány pillanattal később gyakorlatilag fejest ugrott a léghajó belsejébe, és elterült az acélpadlón.
Kisvártatva én is utána indultam, majd ahogy mindenki átért Vorek hangja zendült fel.
- Legyetek üdvözölve a Gringall Szellemének fedélzetén!
Barek mellém somfordált és halkan megszólalt:
- Tudod, Makarison eredetileg azt akarta, hogy Megállíthatatlannak nevezzük a hajót, de a bácsikám valamiért nem hagyta.

Makarison mellett álltam a léghajó hídján. A főgépész másként öltözött ezen a napon. Rövid bőrzekét viselt, amelyet vastag birkabőr gallér ékesített, nyílván azért, hogy védje nyakát a hidegtől. Fejét hosszú fülvédőkkel ellátott bőrsapka borította, ennek tetején hosszú, széles hasíték tátongott a hajtaréjának. A fél arcát eltakarta hatalmas védőszemüvege, melyet feltehetően azért viselt, hogy óvja szemét a széltől, ha esetleg kitörik a hatalmas elülső ablak. Sütőlapát méretű kezére vaskos, hosszú szárú bőrkesztyűt húzott. Makarison megfordult és rám pillantott. Sugárzott róla az a fajta büszkeség, amely az apákat tölti el, mikor megmutatják legújabb vívmányukat kedvenc gyermeküknek.
Amennyire meg tudtam ítélni az irányítóberendezések egy része az óceánjáró hajók kezelőszerveire emlékeztetett. A helység közepén volt egy óriási kormánykerék, amely kocsikerékre hasonlított, azzal a különbséggel, hogy szabályos térközönként markolatok álltak ki belőle, amelyek kényelmeses szilárd fogást biztosítottak a pilótának. Sejtettem, hogy a kerék elforgatásával lehet változtatni a hajó haladási irányát. Mellettem egy sor vaskos kar meredt ki a padlóból, míg előttem egy zömök, szögletes fémláda állt, amelynek rézsútos tetejébe mindenféle furcsa külsejű műszert építettek. Az óceánjáróktól eltérően a pilóta itt a hajó orrában állt, és vastag üvegfalon keresztül tájékozódott. Amikor kinéztem az ablakon, megláttam, hogy valamivel alattam, a keskeny orron egy szakállas, hősies pózba merevedett harcos szobra áll. Egyből gyanítottam, hogy Gnoryll fiának, Gringallnak a szobrát látom, vagyis a hajó névadóját.
- Áh, látom te képeden, hogy le vagy nyűgöződve – állapította meg elégetetten Makarison, miután rám pillantott -, és ez így helyes. Ez a valaha megépített legnagyobb és legjobb léghajó.
- És biztos vagy benne, hogy repülni is fog mágia nélkül? – kérdeztem.
- Ugyanolyan biztos, mint hogy reggel sonkát ettem, bele a számba. A ballon, az a nagy izé a fejed felett, meg az én fejem felett, szóval a mi fejünk felett, színültig van emelőgázos zsákokkal. Annyi gáz lakik odafent, hogy kétszer vagy háromszor ekkora ilyen nagy terhelést is felvinne, bele az égbe.
- Emelőgáz?
- Óh, tudod, az olyan, hogy könnyebb a levegőnél. Szokása már neki, hogy felfelé igyekszik, bár fene tudja, hogy mit akar ennyire odafent. De lényeg, hogy magával visz miket is.
- És mégis, hogyan gyűjtöttétek össze ezt a gázt, ha egyszer könnyebb a levegőnél? Nem kellett volna egyszerűen csak elillannia?
- Ez egy eléggé bakafántos kérdés, ifjonc, és jelzi, hogy eltűrhetően jó gépész lennevolna belőled. Nohát, ez a gáz természetben ritkább, mint tyúkfog, de mi gyártottunk magunknak tartályokban. Pontosabban alkimisták csinálták bele tartályokba. Aztán átpumpáltuk bele zsákokba.
- Tehát a ballon – dünnyögtem. Eszembe jutott, hogy a gyerekek vékony papírból szokták csinálni az apró hőlégballonokat. El sem tudtam képzelni, hogy egy ilyesféle szerkezet képes lenne magasba emelni acélból készült, hatalmas tárgyakat, és ennek a vélekedésemnek hangot is adtam.
- Az meglehet – bólogatott bölcselkedve Makarison -, ám ez a gáz erősebb a forró levegőnél. És a ballont nem is acélból csináltuk, bár annak látják a szemek, hanem egy sokkal legrugalmasabb anyagból. Ezt is az alkimisták keverték ki.
- És mi van, ha kiszökik a gáz?
- Hát az olyant nem csinál! Tudod, a nagy ballon belsejében több száz kisebb ballon van benne. Ezeket gázzsákoknak nevezzük. Ha néhányuknak lyuk csinálódik az oldalába, oda se nem neki, mert még bőven marad a gázból. Legalább a felének ki kellene lyukasodnia ahhoz, hogy elveszítsük a mi magasságunkat. De még akkoriban sem fogunk zuhanni, csak fokozatosan leereszkedünk. Az viszont lehetetlen, hogy a zsákok fele csak úgy fogja magát, és kidurranjon. Rendes kis zsákok azok, nem csinálnak ilyent.
Megértettem az elrendezés lényegét. Ha fenti nagy ballonban több száz kisebb ballon rejtőzik, akkor csakugyan végtelenül valószínűtlen, hogy egyszerre kilyukadjanak. Hiába lőnének rá akár több száz nyilat, csupán a legkülső gázzsákok sérülnek, ha a nyílvesszők egyáltalán átütik a külső burkolatot. Makarison szemlátomást valóban sokat törte a fejét művének biztonsági megoldásain.
Valahol a hajó faránál megcsendült egy harang. Kipillantottam az ablakon, és végignéztem, hogy a kikötőhíd besiklik a hajótestbe, mialatt a bejárat elé befordul egy erős védőkorlát.
- Ez a jel, hogy akár indulhatnánk is elfelé! – örvendezett Makarison. Meghúzott egy kisebbfajta kart, és megszólalt egy gőzkürt. Gépészek rajzottak szét a hajó belsejében, és elfoglalták a szolgálati helyüket. A földön maradt emberek éljenzése az egekig csapott.
- Na, most majd nagy kapaszkodás kell! – közölte Makarison és megrántott egy másik kart. Valahol, mélyen a hajó gyomrában, felzúgtak a gőzgépek. Odalent a földön eloldották a hajót rögzítő sodronyokat, amelyeket a fenti gépészek felcsévéltek hatalmas dobokra, pontosan úgy, ahogyan a matrózok húzzák fel a horgonyt egy óceánjárón. megéreztem, ahogyan az óriási jármű mozogni kezdett. A Gringall Szelleme folyamatosan emelkedett, közben megindult előre. Az oldalsó, kerek ablakhoz sétáltam, és kinéztem. Bár az eszemmel tudtam, hogy a hajó halad, mégis úgy érzékeltem, hogy a talaj siklik hátrafelé alattunk, és a Vastorony körüli épületegyüttes fokozatosan távolodott tőlünk. A földön álló emberek ujjongva integettek.
Csak ekkorra fogtam fel igazán, hogy egy hatalmas repülő hajó fedélzetén vagyok, amely ismeretlen vidékek felé tart. Kicsivel később azon kezdtem törni a fejem, hogy vajon hogyan fogunk leszállni. Legjobb tudásom szerint a pusztán nem várt minket hangár, sem pedig magasba nyúló acéltorony.
Nem sokáig töprengtem, mert Barek elhívott, hogy megmutassa nekem a kabinom. Menet közben meglepve tapasztaltam, hogy helyenként a fémpadló – minden különösebb ok nélkül – meghajlott a talpam alatt.
Váratlanul az egész hajó oldalra lódult. Ösztönösen a falhoz kaptam, hogy megtámaszkodjak. Egy pillanatra teljesen elhittem, hogy mindennek vége.
- Mi volt ez? – kérdeztem.
- Valószínűleg egy kis oldalszél – válaszolta Barek. – Tudod, a hajónak azt a részét, amelyben most vagyunk, gondolának nevezzük. Nincs szilárdan hozzákapcsolva a felettünk lévő nagy ballonhoz. Gyakorlatilag sodronyköteleken lógunk. Néha megesik, hogy oldalba kap minket egy szélroham, és olykor az egész gondola kilendül a szél irányába. Nincs miért aggódni. Makarison tervezte a hajót, ami azt jelenti, hogy akár egy erős viharon is átrepül. Khm… legalábbis ő ezt állítja.
- Remélem is, hogy így van – nyögte Elix mögöttem, hullasápadt arccal, miközben próbált annyi bátorságot összegyűjteni, hogy egyik lábát újra képes legyen a másik elé rakni.
- Hát mondd, nem izgalmas? – kérdezte Barek. – A bácsikám szerint mi vagyunk az elsők, akik géppel felemelkedtek ebbe a magasságba!
- Az nekem csupán annyit jelent, hogy még nagyobbat zuhanunk! – dünnyögte komoran Elix.

Hanyatt feküdtem az ágyon. A mennyezetet bámultam, és a gőzgépek lendületes dobogását hallgattam, ami még az acélfalakon is áthatolt. Miközben a hajó kisebbeket-nagyobbakat rándult, örömmel fedeztem fel, hogy a priccsemet odaszegecselték a padlóhoz, így legalább az nem mozdulhatott el. Ugyanez állt a szűk vasszekrényre is, amelybe behajítottam a holmimat. A kabinomban mindent roppant ötletesnek találtam. A házigazdáim tengernyi olyan dologra is gondoltak, amelyek nekem eszembe sem jutottak volna. Tucatnyi bizonyítékát láttam magam körül annak az új vélekedésemnek, hogy Antonius népének egyik legjellegzetesebb vonása a mélységes alaposság.
A hasamra fordultam, és arcomat az ablaknak szorítottam, ami nem volt más, mint egy – a burkolatba épített – vastag, kerek üveglap. Az üveg szempillantás alatt bepárásodott a lélegzetemtől, ebből arra következettem, hogy iszonyatosan hideg lehet odakint. Tisztára töröltem az ablakot, és megláttam, hogy időközben még magasabbra emelkedtünk. A felhők végtelennek tűnő, fehéren hullámzó tengere terült el alattunk.
Ezt a folyton változó, pompás felhőóceánt fürkészve az járt a fejemben, hogy erre a látványra korábban csak istenek és tucatnyinál is kevesebb kiváltságos emberek vethették rá tekintetüket. A felhők egy darabon szétváltak, és a nyíláson keresztül megművelt földek szabályos négyzeteit, illetve sötét erdőfoltokat láttam. Olyan magasban jártunk, hogy úgy láttam a világ felszínét, mint valami eleven térképet. Szemem apró rebbenésekkel ugrott faluról falura, még a fejemet sem kellett elfordítanom hozzá. Tekintetemmel olyan könnyedén követtem a patakok és folyók folyását, mintha azok valami isteni térképész tollal rajzolt vonalai lettek volna. Aztán a felhők összezárultak, és úgy terültek szét alattam, mint holmi irdatlan hómező. Felettünk az ég semmihez sem hasonlítható kék színben ragyogott.
Egy pillanatra kiválasztottnak éreztem magam, mert megadatott nekem, hogy ebből a magasságból szemlélhettem a világot. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a Gringall Szellemének gondolája egy végtelenül lenyűgöző szerkezet. Akkora volt, mint egy folyami bárka, de annál sokkal kényelmesebb. Mialatt a kabinom felé tartottam, áthaladtam számos kisebb-nagyobb helyiségen. Láttam egy kicsi, de jól felszerelt konyhát, amelybe még tűzhelyet is építettek. Az étkezdében akár harminc ember is leülhetett egy időben. Aztán láttam egy másik kamrát, amely tele volt térképekkel és táblákkal, de még egy kisebbfajta könyvtárnak is helyet szorítottak benne. A gondola gyomrában kapott helyet az óriási raktár, amelyet jókora faládák töltöttek meg zsúfolásig. Barek biztosított arról, hogy a ládák színültig vannak ennivalóval, továbbá mindazon felszereléssel, amelyre szükségünk lehet az úton.
Nem tagadhattam, izgatta a képzeletemet, hogy mi mindenre képes a hatalmas léghajó, ami mindennemű mágiát nélkülöz. Például, hogy a hegyek és tengerek sem jelenthetnek akadályt, mert egyszerűen átlebeg felettük. Ráadásul jóval gyorsabban haladt, mint akár a leggyorsabb hajó. Barek azt mondta róla, hogy egy nap alatt megtesz vagy ezer mérföldet, ami egészen szédítő sebesség.
Számításaim szerint nekem gyalog és szekéren több mint egy hónap kellett volna ugyanehhez a távolsághoz. Ez a jármű egyetlen hét leforgása alatt olyan helyekre jutott el, ahová más módon több hónapba telt volna az út. Biztosan éreztem, hogy amennyiben nem zuhan le, nem söpri el az égboltról egy vihar, a Gringall Szelleme bámulatos tettekre lesz képes. Hamnir minden bizonnyal óriási kereskedelmi lehetőségeket látott volna a csodálatraméltó gépészeti remekben. A léghajó könnyedén szállíthatott volna romlandó árut távolabbi helyekre is, hiszen töredék annyi időbe telt neki eljutni oda, mint a lassan botorkáló karavánoknak. Szívembe maró érzés markolt, mikor rájöttem, hogy barátom nem láthatja már ezt a gépezetet, és hogy mindennek én vagyok az oka. Keserű öngúnnyal mosolyogtam magam elé, s ismét rádöbbentem, hogy ez az érzés a halálomig kísérteni fog.
Tisztán emlékeztem azokra a komor pillanatokra, amikor a Gyémántszem bányáinak mélyén megbúvó sötét, régen elfeledett templom mélyén az Alvó által maga mellé állított barátommal küzdöttem. Elevenen élt bennem annak a fájdalomnak az emléke, ami a szívemet tépdeste, miközben reménytelenül harcoltam érte. Minden egyes kikerült vagy hárított csapásának emlékére összerezdültem, s kirázott a hideg. A pillanat mikor földre tepertem, és kicsavartam kezéből a fegyverét valósággal felforralta véremet. Oly mértékű harag és düh lobbant lángra belsőmben, ami nem csak környezetemre jelentett veszélyt, de még saját elmémre és testemre is egyaránt. A tudat, hogy saját kezemmel öltem meg a legjobb barátomat egyszerűen elviselhetetlen volt. Tudván tudtam, hogy erre egyetlen gyógyír létezik. Egyetlen módja volt, hogy megbűnhődjek a tettemért, s lemossam a nevemen esett foltot. A hősi halál. Harcban, egy nemes célért meghalni. Már jól tudtam mit kell tennem. Végzetvadásszá kell válnom.

Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Hétf. Nov. 26, 2012 8:20 pm

Végzetvadászok
VII. fejezet


A hajó akkorát lendült, hogy szabályosan berepültem a keresztfolyosóba. Akkorát fejeltem a szemközti acélfalba, hogy csillagok táncoltak a szemem előtt, és éles fájdalom robbant a homlokomban. Hangosan szitkozódtam, miközben elkezdtem feltápászkodni, majd ismét elindultam a kormányállás felé.
Váratlanul a léghajó hatalmasat zuhant, éppen úgy, mint amikor egy hajó leveti magát egy óriási hullám gerincéről. Hosszú pillanatokig azt hittem, hogy eljött a vég. A folyosón állva mindkét kezemmel egy csőbe kapaszkodtam, és vártam, hogy az istenek elé járulhassak. Ám a halál csak nem érkezett, s kisvártatva inkább tovább indultam.
A hídra érve nyomát sem láttam pániknak. Kissé idegesnek tűnő gépészek jártak ide-oda, közben műszereket ellenőriztek, és karokat húzgáltak. Makarison szálfaegyenes gerinccel állt a kormánynál. Mialatt hol jobbra, hol balra forgatta a kormánykereket, hatalmas izmai megfeszültek a bőrujjasa alatt. Valamennyi gépész széles terpeszben állt, hogy megőrizze egyensúlyát.
Barek volt az egyetlen, akit zaklatottnak láttam. Az ifjú képe zöld színben játszott, és jobb tenyerét a szájára szorította.
- Mi folyik itt? – érdeklődtem közönyösen.
- Nincs miért aggodalomra ok! – harsogta Makarison. – Csak egy kicsi szélkavar!
- Úgy érted, légörvény?
- Igen! – rikkantott a főgépész. – Egy kicsit örvényel alattunk a levegő. Meg felettünk is. Meg mindkét oldalunkon. Olyan ez, mint amikor a tenger hullámozik. Csak ne aggódj! Egy perc és megnyugvás. Már repültem benne ilyenben máskor is!
- Nem aggódom.
- Helyes. Ez ám a harci kísértet! Izé… szellem, na! Ezt a hajót még jóval sokkal rosszabb helyzetekre méreteztük! Bízz bennem! Ha én lennék bőrödben, egyfelől furán érezném magam, másfelől bíznék magamban, hiszen én építettem ezt a veszett jó masinát!
- Éppen emiatt aggódom… - dünnyögtem halkan.
- Tudod, még mindig azt kívánom – közölte elmélázva a főgépész -, hogy bárcsak Megállíthatatlan lennevolna a neve! Fel nem foghatom, hogy a többiek miért nem akarják.

Miután a léghajó kivergődött a légörvény haragos öleléséből, a parancsnoki híd hatalmas üvegablakán át bámészkodtam. Sötét éjszaka telepedett a világra. Számtalan fénylő pontot láttam magam alatt: a királyság dombságain és síkságain elterülő falvak, valamint az elszórtan álló fogadók fényeit. A mozgó fénypontok postakocsik voltak, amelyek fogadók vagy más menedék felé száguldottak az éjszakában. Tőlem balra a holdfény ezüstösen csillogó kígyóvá változtatta egy folyó felszínét, amely körül erdőre utaló, sötét foltok terültek el. Különös, hátborzongató gyönyörűség tárult a szemem elé. Tudván tudtam, hogy kevés ember látott ehhez foghatót.
Rég magunk mögött hagytuk a vihar kavargását, és azóta minden simán, zökkenőmentesen zajlott. A gépek nyugodt, egyenletes hangon zúgtak. Egyik gépészen sem látszottak a riadalom jelei. Még Barek arcának zöld árnyalata is fakulni kezdett, mielőtt a kabinjába támolygott, hogy aludjon egyet. Az irányítófedélzeten teljes béke és nyugalom uralkodott.
A hídon csak a hajó irányításához feltétlenül szükséges legénység maradt, a gépészek túlnyomó többsége nyugovóra tért. Még Makarison is elterült az egyik párnázott karosszékben, és egy másik gépész vette át a kormányt. A főgépész szeme csukva volt, viszont még álmában is ott ült a képén a jogos diadalérzet széles, elégedett vigyorgása. Az egyik oldalsó ablaknál Vorek állt a botjára támaszkodva. Ő is a feketébe öltözött tájat bámulta. Magam sem tudtam, hogy mióta ácsorgok az üvegablak előtt a sötét tájat bámulva, mindenesetre a lábaim már kegyetlenül sajogtak. Szívem szerint a kabinom felé vettem volna az irányt, de erőt vettem magamon, és odavánszorogtam az öreghez.
- Merre tartunk? – kérdeztem halkan.
- Maddinsburg-ba, Herr DeLuise – válaszolt az agg tudós. – Felveszünk még némi üzemanyagot és élelmet, néhány utast, aztán északkeletnek fordulunk Thislev felé. Makarison szerint vesztettünk némi időt az ellenszél miatt, de holnap hajnalra elérjük a hegycsúcs városát.
Maddinsburg. Fiore egy ritka kiváltságos városa, ami pontosan két ország határán fekszik. Egy rendkívül idegen és furcsa város, ami nem a vendégszeretetéről híres.
- Hajnalra! De hiszen a Fehér Farkas Városa vagy kétszáz mérföldre esik a Vastoronytól!
- Így igaz, viszont ez egy gyors hajó, nemde?
Az eszemmel már felfogtam ezt a tényt, de rájöttem, hogy átérezni még nem tudtam. És már előre láttam, hogy igazából nem is fogom mindaddig, amíg meg nem pillantom magam alatt Maddinsburg kanyargós, szűk utcáit. Az egy dolog volt, hogy fejben kiszámítottam, milyen gyorsan halad a hajó, de egészen másik dolog volt ezt a sebességet a valóságban megtapasztalni.
Vorek szótlanul, mosolyogva fésülgette szakállát göcsörtös ujjaival, majd odabicegett az egyik üléshez. Ez egy terjedelmes, párnázott bőr karosszék volt. Kurta, vaskos oszlopon állt, amelyen szabadon körbeforoghatott. Felszerelték egyfajta bőrhámmal, amellyel az utas beleszíjazhatta magát.
Az agg tudós hálás nyögdécselés kíséretében belesüllyedt ebbe a székbe, előkotorta pipáját, és meggyújtotta. Végül rám vetette fénylő tekintetét és kijelentette:
- Ez a léghajó korunk csodáinak egyike. És reménykedjünk, hogy elég jó ahhoz, hogy elrepítsen bennünket a célig. Mert ha kudarcot vall, valószínűleg ez lesz belőle az utolsó példány.

A szemem lassan felnyílt. Az álomtól még kótyagosan rájöttem, hogy elaludtam a kormányállás egyik kényelmes bőrülésében. Azonnal észrevettem, hogy a hajtóművek hangja megváltozott, továbbá azt is, hogy a léghajó finoman vibrált, miközben magasságot vesztett. Felálltam, és nehézkesen odacsoszogtam az ablakhoz. A következő pillanatban pislogva meredtem az elém táruló pompás látványra. Távoli tornyok körvonalait pillantottam meg, amelyek hátterében az izzó napkorong felfelé kúszott az égboltra. Elakadt a lélegzetem. Aztán azt is megláttam, hogy az épületek egy fenséges hegycsúcsot körbeölelő erődítményből emelkedtek ki. Hirtelen észbe kaptam: elértük hát Maddinsburgot, ráadásul a tervezett időben!
Mialatt az ámulattól elkerekedett szemmel fürkésztem a várost, észrevettem, hogy egy jókora teremtmény szállt fel a fellegvár falai közül, majd egyenesen a léghajó felé vette az irányt. Elragadtatott élvezettel meresztettem a szemem, s hamarosan megláttam, hogy a felénk tartó teremtmény egy szárnyas ló. Lovasának köpenye vízszintesen lobogott és csapkodott a levegőben. A titokzatos lovas fején a régimódi varázslók sisakját viselte. Jobb kezét tűzgömb fogta körül, és tudván tudtam, hogy egyetlen kézmozdulattal el tudja szabadítani annak pusztító erejét.
A varázsló a Gringall Szelleme mellé irányította pompás paripáját, majd úgy fordította, hogy azzal párhuzamosan repüljön. A hatalmas, tollas szárnyak ritmikusan emelkedtek és süllyedtek; a teremtmény jól láthatóan erőlködés nélkül tartotta az iramot. Közben Vorek felkelt székéből, és az oldalsó ablakhoz sietett. A varázsló felénk nézett, mire Vorek odaintett neki. A férfi arckifejezéséről lerítt, hogy felismerte az agg tudóst. Megsarkantyúzta a lovát, a léghajó elé vágtatott, majd hátraintett, hogy kövessük.
Makarison megmarkolta a kormányt, és óvatosan balra forgatta. Válaszképpen a léghajó lassú, kis ívű fordulóba kezdett, mialatt csökkenő sebességgel, folyamatosan süllyedve közeledett, a város tornyai felé.
Lepillantottam és megláttam, hogy odalent a macskaköves utcákat ellepték az emberek. A szájukat tátva bámultak felfelé, és nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássák a járművet. Ritkán láthattak efféle látványt, hiszen a mágikus tárgyak és járművek száműzve voltak a városból, a mágusokat is csupán megtűrték, mintsem befogadták vagy kedvelték. A városuk évszázadokon át biztonságban, megközelíthetetlenül nyugodott, sziklás sasfészkében. A hegytetőre kétféleképpen lehetett feljutni: egy hosszú, keskeny, kacskaringós ösvényen, valamint egy kötélpályán, amely a hegy lábánál álló kisvárosból indult. Fennállásának első percétől fogva soha, egyetlen behatoló sem hódította meg ezt a várat. Csupán a fekvése lehetővé tette, hogy tíz védő könnyedén feltartóztasson ezer ostromlót, és néha valóban így is történt. Egyedül a repülő lények segítségével lehetett volna esélye a támadóknak, de azokból még senkinek sem sikerült egy seregre valót összegyűjtenie. A mágikus járművek révén pedig szigorúan tilos volt megközelíteni a várat, aki ezzel szembeszegült, azt kegyetlen ágyútűz fogadta. Így pedig a mágikus léghajóknak esélyük sem volt eljutni a várig, vagy annak közelébe.
Már tudtam, hogy a Gringall Szelleme mindent megváltoztat. Egy egész csapatot szállíthat a gyomrában. Egy ilyen hajókból álló flotta egy hadsereget is felrepíthet a város ormaira. Ágyúival tűz alá veheti azokat a macskaköves utcákat és palatetőket, méghozzá, akkora távolságból, amekkoráról korábban, egyetlen ostromló sem álmodhatott. Ez a nap egy új korszak kezdete volt. Legalábbis egy ideig, amíg a várost uraló gróf újabb nem törvényt hoz a Gringall Szelleméhez hasonló léghajókkal szemben.

Átlebegtünk a meredek, kanyargós utcák felett. A város magas, keskeny lakóházai még magasabbra nyúltak a csúcs közelében, amelyet két hatalmas épület uralt: a választógrófi palota, és Ulricnak, a Farkasok Urának fenséges temploma. A két óriási épület egymással szemben állt a város legmagasabban fekvő terén, ahonnan pompás kilátás nyílt a háztetőkre és kéményekre. Rájöttem, hogy ez lesz az a hely, ahová a főgépész a hajót kormányozza.
Az eltelt percek során többször is felvetődött bennem, hogy vajon miként fogunk leszállni, és ámulva figyeltem miközben a legénység lépésről-lépésre végrehajtotta a nehéz manővert. Tisztán látszott, hogy a városban már vártak minket, és felkészültek az érkezésünkre. Egy csapat gyülekezett odalent téren, amelynek kövezetébe jókora vasgyűrűket erősítettek. Makarison hátrahúzta az egyik kart, és a hajtóművek morajlása elhalkult, majd ismét felerősödött.
- Vigyázat, fékeződés következik! – rikkantott a főgépész. – Kapaszkodás kell!
A hajó fokozatosan lelassított, végül megállt a levegőben. Makarison ekkor semleges állásba tolta a kart, és a gépek zúgása teljesen elhalt.
- Essenek le a horgonyok! – vezényelte Makarison.
Két-három gépész állt valamennyi kötéldob mellett. Elfordították a kioldó kapcsolókat, és a sodronyok elkezdtek lecsévélődni. A földi személyzet már készen állt. Elkapták a drótköteleket, és rajtuk lévő jókora, csákányszerű kapókat beleakasztották a hatalmas vasgyűrűkbe. A léghajó néhány pillanat leforgása alatt kikötött.
- És mégis miként fogunk lejutni a térre? – tette fel a nagy kérdést Elix, aki az imént lépett be a hídra.
- Hamarosan választ kapsz erre a kérdésre is – válaszoltam.

A küldöttség szűk folyosókon és függőleges aknákon keresztül érte el a léghajó fenekét. A gondola legalsó fedélzetén ácsorogtunk, és a jókora záró fedelet bámultuk, amit az egyik gépész az imént felnyitott. Egy másik meghúzott egy kart, mire a mennyezethez erősített, hatalmas kötegbe felgöngyölt kötéllétra kizuhant a nyíláson. Esés közben letekeredett, és a vége hamarosan elérte a felszínt. Odalent az egyik férfi rávetette magát a létrára, és megpróbálta feszesen tartani. Ám nem volt elég súlyos, így szerencsétlenségére széles ívben hintázott ide-oda.
Antonius lenézett a nyíláson, egyik kezével elkapta a létra egyik fokát, majd kilendült a mélység fölé. Majomügyességgel ereszkedett lefelé, pedig csupán a bal kezét használta, mert jobbjával rettenthetetlenül markolta hatalmas kardjának nyelét.
- Csak utánad, Elix – mondta Tnorry, és a padlóban tátongó kijáratra mutatott.
Elix lenézett, és az esélyeit latolgatta. Én hamar meguntam a várakozást és Antonius után indultam. A végzetvadászt utánozva én is megmarkoltam az egyik létrafokot, majd kiléptem a semmi fölé. Jól tudtam, hogy ha lezuhanok, azonnal meghalok, de nem zavartattam magam, elindultam lefelé. Amikor előbukkantam a gondolából a szél már szabadon ért, ami belekapott a dzsekimbe, és könnyeket csalt a szemembe.
A kötéllétra ahelyett, hogy mozdulatlanul feszült volna a léghajó és a föld között, lustán lengedezett a szélben. Mikor a háztetők magasságában jártam, már körülnéztem, és láttam, hogy az ablakokból emberek hajolnak ki, s figyelnek.
Mikor végre szilárd talajt értek a lábaim kissé furcsán éreztem magam, már egészen hozzászoktam a léghajóhoz, majdhogynem már hiányzott is.
Eközben Elix félúton járt, de szemmel láthatóan erőnek erejével kellett rávennie magát, hogy egyre lentebb és lentebb ereszkedjen a létrán.

Súlyos páncélzatot és drága ruhákat viselő férfiak masíroztak ki a palotából, hogy üdvözöljenek minket. Zekéjük és buggyos nadrágjuk a legfinomabb szövetből készült, köpenyüket nerc- és cobolyprémből varrták. Mellvértjüket a maddinsburgi választógróf farkasfejet ábrázoló címere ékesítette. Megjelenésük és fellépésük egyszerre árasztotta mérhetetlen vagyon és a barbárság különös auráját. Tudtam, hogy ez a jelenség a szülővárosuk hírnevének gondos ápolásával van összefüggésben. Maddinsburg népe sok tekintetben elütött a királyság többi lakójától. Ebben a városban elsősorban a vad, harcias Ulric isten kultusza dívott. A vallási különbségek folyton feszültséget gerjesztettek, de egy ekkora vagyonnal és katonai erővel bíró városállam szabadon járhatta a saját útját. Pedig az ilyesmi ritkaság számba ment.
A fegyvereseket elénk küldték, hogy fogadjanak és bevezessenek minket Edward választógróf színe elé.

A választógróf rezidenciája ódon volt és fényűző. Remekmívű, hatalmas szőttesek borították a falakat, amelyek a város hosszú, dicső históriájának pillanatait ábrázolták. Menet közben több híres csatát is felismerte, amikről apám is énekelt régen.
A hatalmas palotát a hegycsúcsot alkotó kőzetből emelték. A kőművesek és szobrászok elképesztő mesterségbéli jártasságról tettek tanúbizonyságot. Minden egyes ajtó felett kőből formált démonfejek vicsorogtak lefelé, és magukat a boltíveket is finom, bonyolult faragások díszítették. Egzotikus tájak pompás szőnyegei borították a padló súlyos kőkockáit. Valamennyi terem kandallóiban hatalmas tűz lobogott, hogy száműzzék a hideget. Még így, napvilágnál is lámpák égtek az ablaktól távol eső sarkokban, melyekre máskülönben alkonyi sötétség borult volna.
A folyosón délceg palotaőrök jöttek-mentek, akik bizonyára uralkodójuk ügyeiben jártak. A drága ruhákat viselő udvaroncok gyakran megálltak, és szájukat tátva meredtek ránk. Így esett, hogy hallgatásba burkolózó vagy éppen összesúgó emberekkel a nyomunkban érkeztünk a maddinsburgi választógróf tróntermébe. még néhány lépést tettünk, és felsorakoztunk a karcsú derekú, széles vállú alakkal szemben, aki szálfaegyenes háttal ült a Farkastrónon.
A trónemelvény két oldalán székek sorakoztak, rajtuk idős, szakállas férfiak üldögéltek, akiket én tanácsosoknak gyanítottam. Két további alak állva várakozott. Egyikük kissé előrehajolva súgott a gróf fülébe. Az illető egy férfi volt, akinek válláról fényűző, hivalkodóan bíborszínű köpeny lógott. A köpeny szegélyeit hímzett szimbólumokkal teli aranyszövet ékesítette. A bonyolult ábrákban misztikus jelképekre ismertem. Ujjain drágaköves gyűrűk ragyogtak. A misztikus erő és a hatalom aurája lebegett körülötte. A férfi nem volt más, mint a szárnyas lovon röpködő varázsló.
A másik alak, egy karcsú nő, ugyanilyen különleges volt a maga módján. Közvetlenül a trónemelvény előtt állt, arccal a gróf felé. A jelenlévő úrhölgyekkel ellentétben nem a nemesi udvarokban megszokott ruházatot viselte. Fehér vászoningére ujjatlan bőrzekét húzott. Bőr lovaglónadrágját szegecsekkel kivert bőröv fogta össze vékony derekán. Magas szárú bőrcsizmája hosszú combjának közepéig ért. Hamuszőke haját egészen rövidre vágva hordta. Derekán kétfelől egy-egy hüvelybe bújtatott kardot viselt. A hátát kihúzva, a fejét kissé felszegve állt. valamiért az egész megjelenéséből messzi földek, ismeretlen tájak varázsa áradt. A nő megérezhette magán a tekintetemet, megfordult, és rám nézett. Végre megpillanthattam az arcát is, melynek láttán elakadt a lélegzetem.
A többiek meghajoltak a gróf előtt – sietve követtem én is a példájukat -, és belevágtak a szóvirágokkal teletűzdelt bemutatkozásukba és köszöntőjükbe. Edward gróf hamarosan félbeszakította őket. Viszonylag udvariasan szólt közbe, de annak a katonaembernek a modorában, akinek nincs ideje terjengős beszédekre. Előbbre léptem, és lecövekeltem a végzetvadászok oldalán.
- A kancelláriám már előkészítette a kívánt anyagokat a berakodáshoz – közölte Edward.
A Tolger arcára kiülő kifejezésből tudtam, hogy akármik legyenek azok az anyagok, bizonyosan sokba kerültek. A fösvény olyan sápadtnak és nyomorultnak tűnt, mint egy végtagcsonkolásra váró sebesült.
- Köszönjük neked, nemes úr, hogy népeink között ősidők óta fennálló szövetségi viszonyok szellemében jártál el, és tanújelét adtad baráti érzéseidnek! – felelte Vorek.
A gróf úgy mosolygott, mintha valóban régi barátság fűzte volna az agg tudóshoz, és mintha most csupán ajándékot adott volna. Felnéztem, és azon kaptam magam, hogy nyílegyenesen a gyönyörű nő kék szemébe bámulok. Úgy becsültem, hogy nagyjából egykorúak lehetünk. A nemes asszonyoktól eltérően az ő bőre napbarnított volt. Kiugró arccsontjai és széles, telt ajkai különleges, egzotikus szépséggé varázsolták. Sejtettem, hogy nem a királyság határain belülről származik. A nő kissé oldalra billentette fejét, és tetőtől-talpig végigmért. Nem szoktam hozzá az ilyen nyílt és alapos vizsgálódáshoz egy hölgy részéről, de erőt vettem magamon, és álltam a tekintetét. A szépség végül kihívóan rám mosolygott.
- Most pedig, bölcs tudós uram, mesélj nekem arról a különleges járműről, és a küldetésről, amelyre vállalkoztok! – kérte fennhangon Edward gróf.
Vorek jelentőségtejesen körülnézett a teremben, majd válaszolt:
- Örömest, excellenciás uram, de egyes dolgokat jobb négyszemközt megtárgyalni.
A gróf körülhordozta tekintetét a hatalmas csarnokon, híveinek, őreinek és talpnyalóinak hosszú során. Bólintással jelezte egyetértését, összeütötte két tenyerét, és felkiáltott:
- Kamarás, bizalmasan óhajtok beszélni a nemes Vorekkel. Vitess étkeket és bort a lakosztályomba!
A magas méltóság meghajolt és távozott. Edward gróf minden további ceremónia nélkül felállt, lesietett az emelvény lépcsőin, majd karját nyújtotta, hogy Vorek rátámaszkodhasson. A trónterem kezdett kiürülni. Az udvaroncok kisebb-nagyobb csoportokba verődve kiszállingóztak a pompás csarnokból.
Az ifjú Barekhez fordultam, de ő csak a vállát vonogatta.
- Ki az a lány, és ki a varázsló? – kérdeztem.
- Ha jól sejtem, ők lesznek az utastársaink – válaszolta Barek.
- Utasok?
- Biztosra veszem, hogy ők vagy a bácsikám majd többet is elmondanak, amikor eljön az ideje. – Barek szemlátomást észbe kapott, hogy többet áruét el a kelleténél, és sietve eliszkolt. Rajtam kívül már csak a végzetvadászok, Elix, Erik, Probulus és Tolger maradtak a trónteremben.
- Sajnálom, de én itt kiválok az expedícióból – közölte váratlanul Tolger. – Bármennyire is szeretnék veletek maradni, a családi és üzleti ügyek Maddinsburgban marasztalnak. Sok szerencsét, és feltétlenül hozzátok el az aranyat!
Felénk biccentett, és ő is kisietett a teremből.
- Ügyes kifogás! – dünnyögte megvetően Gnorak.
- Tnorry úgy sejti, hogy az öreg zsugori berezelt! – vélekedett Tnorry.
- Amire minden oka megvan – jegyezte meg bólogatva Elix.
- Mi pedig menjünk, és keressünk magunknak valami sörforrást! – javasolta megfontoltan Antonius.

Probulus megállt, hogy vegyen egy süteményt az egyik utcai árustól. Miközben rá vártunk, lassan körbefordultam, és jól megnéztem magamnak az utcát. Majdhogynem undor töltött el, hogy ismét egy város utcáját kell koptatnom. Mérhetetlenül gyűlöltem a körülöttem nyüzsgő sokadalmat. Fejem fölé Maddinsburg magas lakóépületei tornyosultak. Emberek tolongtak a szűk, kanyargós utcákon. Zsonglőrök dobálták boszorkányos ügyességgel színes labdáikat. Akrobaták bukfenceztek. Tarka ruhás emberek imbolyogtak gólyalábakon a tömeg felett. Dobok dübörögtek. Sípok jajongtak. Rongyos koldusok nyújtogatták szurtos tenyerüket. A levegőben sülő csirkehús, főtt tészta, és az éjszaka folyamán kiöntött ürülék szaga terjengett.
Bal kezem folyton az erszényemre szorítottam, míg jobbomat a láncomon tartottam, mert ismertem a városi élet veszélyeit és ragadozóit. Tolvajok, zsebmetszők és fegyveres rablók leselkedtek a sarkokon. Mocskos képű gyerekek figyeltek mohó tekintetükkel. Helyenként palotaőrök egyenruháját viselő harcosok lépdeltek peckesen.
- Hahó, szépfiú! Akarsz egyet szórakozni? – Festett arcú leány kiáltott nekem az egyik nyomorúságos ház ajtajából.
A nőszemély csípőjével kéjesnek szánt mozdulatokat tett, de mozdulataiból hiányzott az igazi vágy, így inkább csak a kéj paródiáját mutatta be. Más nők csókot dobtak a felső, keskeny ablakokból, de én elfordítottam a tekintetemet és tovább haladtam. Eszembe villant a palotában látott nő, de nyomban félresöpörtem a gondolatot. Úgy sejtettem, lesz még időm megismerkedni vele, miután a léghajó továbbindul.
Egy részeg bukott ki az egyik kocsma ajtaján, és nekem tántorgott. Az orromat megcsapta a belőle áradó sörszag, ezzel egy időben megéreztem, hogy ujjak matatnak az erszényemen. Felrántottam a térdemet, és hatalmas erővel lágyékon rúgtam a zsebtolvajt, aki nyögdécselve elterült a kövezeten.
- Gyorsan, ez a szerencsétlen flótás rosszul lett! – kiabált Elix cinkos mosollyal az arcán, miközben én átléptem az elterült test felett. Az utca csőcseléke úgy vetette magát az álrészegre, akár a farkasok a sebesült szarvasra.
Magamban csak morgolódtam. Rossz volt újra visszatérni a civilizációba, főleg pedig a város utcáin sétálni. A legrosszabb pedig az volt, hogy előttem állt az egész éjszaka, mert ennyi idő kellett ahhoz, hogy a legénység felcsörlőzze a hajóba a feketevízzel teli hordókat. A végzetvadászok és a többiek bevetették magukat az első útjukba eső kocsmába, de én nem voltam abban a hangulatban, hogy nekiálljak vedelni. Úgy éreztem, mintha valami furcsa, megfoghatatlan érzés szállt volna meg, amihez hasonlót még elképzelni sem tudtam, nemhogy korábban megtapasztalni. Úgy döntöttem, hogy inkább teszek egy kört a városban, és majd később csatlakozom a barátaimhoz a Farkas és Héja nevű, lepusztult ivóban. Titkon, a lelkem legmélyén, még önmagamnak sem bevallva bíztam valamiben, hogy a sétám alatt megtörténik.

A város pereméről lélegzetelállító látvány tárult a szemem elé. A kanyargós sikátorokat követve leballagtam a hatalmas külső falak tövéhez, ahonnan egy rövid kapaszkodás árán felértem a felső gyilokjáróra. Innen tisztán láttam a kötélpályát, amely a kereskedőket és árucikkeik garmadáját szállította fel a lenti kisvárosból. Éppen a napi utolsó szállítmány közeledett a falakba épített végállomás felé.
Elnéztem a messzeségbe. Hatalmas, sejtelmes erdőket láttam, míg a horizont alatt egy folyó ezüstszalagja nyújtózott. Csodáltam azt a leleményességet és elszántságot, amely létrehozta és fenntartotta ezt a hatalmas várost. Régebbről tudtam, hogy a Fehér Farkas Városa erődítményként született. A magaslatok később menedéket nyújtottak mindazoknak, akik elmenekültek a síkságon folyamatosan dúló viszályok elől.
A hosszú évszázadok folyamán a hegy lakóinak létszáma megsokszorozódott, és az emberek az erőd illetve Ulric monostortemploma körül kezdtek gyülekezni. maga a város először a nemeseknek és fegyveres kíséretüknek adott otthont, később hozzájuk csapódtak a kereskedők is, akik ellátták őket minden földi jóval. Természetesen az ennivaló és valamennyi egyéb árucikk méregdrága volt idefent, mert mindent a kötélpályán kellett felcsörlőzni. Viszont a nemesek hatalmas birtokokkal rendelkeztek az országban, és sosem szűkölködtek Gyémántban. A fizetendő árért bőségesen kárpótolta őket a felhők magasságában elterülő városuk által nyújtott biztonság. És persze a hegy gyomrában szerteágazó bányák hatalmas vagyon forrásai voltak.
A nap kezdett lenyugodni. Vérvörös ragyogás terjedt szét a felhőkön, miközben a vörösen izzó korong a láthatár alá ereszkedett. Fények gyúltak a fal mentén sorakozó őrtornyokon, és hátrapillantva láttam, hogy a város lakóházainak és kocsmáinak ablakai is sorban világítani kezdenek. Sejtettem, hogy hamarosan előkerülnek a lámpagyújtogatók, és lámpást lóbáló virrasztók ballagnak majd az elnéptelenedő utcákon.
Kissé keserűen, de úgy döntöttem, hogy ideje visszaindulni, mialatt még egy búcsúpillantást vetettem a fenséges városra. Megfordultam, leereszkedtem a falról, majd nekivágtam a palota felé vezető hosszú, macskaköves útnak. Menet közben néha felkaptam a fejem és azon tűnődtem, hogy csak a képzeletem játszik-e velem, vagy valójában kaparászó-motoszkáló neszeket hallottam a háztetők felől.

A tömeg ámulva nézte a léghajó indulását. A téren kioldották a köteleket, amelyek felcsévélődve pillanatokon belül eltűntek a hajó gyomrában. A légcsavarok forogni kezdtek, majd Makarison megtekerte a kormányt, és boszorkányos gyorsasággal rángatta a karokat. A Gringall Szelleme méltóságteljesen elsiklott Ulric templomának égbe szökő tornyai mellett, majd északi irányba állt.
A parancsnoki ülésben pihentem. Körülöttem bőven akadt üres hely. A gépészek túlnyomó többsége másnaposságát aludta ki a kabinjában, így csupán a feltétlenül szükséges személyzet felügyelte a hidat. Igazság szerint maga Makarison is szörnyen megviseltnek tűnt. És még véletlenül sem találtam megnyugtatónak az időről időre felhangzó nyögéseit, valamint azt, hogy résnyire húzott, véreres szemekkel sandított a láthatárra. Valahogy nem láttam garantáltnak, hogy a főgépész, ebben az állapotában is el tudja vezetni a hajót.
Igazából nem tudom, hogy miért, talán annak a furcsa érzésnek az okán, ami előző nap óta beette magát a belsőmbe, megkérdeztem Makarisont:
- Segíthetek valamit?
- Hát ezt meg hogy érted, ifjú Max?
- Talán átvehetném az irányítást, amíg alszol egyet.
- Áh, nincs benne a fejedben a tudomány! Ehhez rengeteg sok gépésztudás kell.
- Azért megpróbálnám. Hasznosnak bizonyulhat, ha más is ért a hajóhoz.
- A többi gépész keze is tud kormányozni… viszont azt hiszem, mégiscsak mond valamit a szád. Abból nem lehet baj, ha van még egy pilótánk, ha valami nem úgy sül el…
- Ez azt akarja jelenteni, hogy beleegyezel?
- Hát, igazából egy csöppet nem volna szabad. Nagyon meg főleg! Mert ellentmond a klánom szabályainak. Elvileg csak klánom tagjait taníthatnék meg rá, de a csudába is bele, már ez az egész gyönyörű hajó a céh szabályaival ellenszemben született, akkor meg már úgyis mindegy, nem igaz?
Odaintett magához, és mutatta, hogy álljak oda, ahol ő szokott.
- Vegye át a kormányt a kezed, ifjú Max!
Megmarkoltam a hatalmas kerék két fogantyúját. Súlyosnak éreztem a kormányt. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy egy helyben tartsam, de a kerék önálló életet élt. Hol erre fordult, hol arra, így aztán folyton küzdenem kellett, hogy visszaállítsam az eredeti helyzetébe.
- Ezek a légáramlatok – magyarázta Makarison. – Megrángatja a kormánylapokat. Eltart egy darabig, mire hozzászoksz. Mehetünk tovább?
Bólintottam.
- Nézzen a szemed picikicsit le és picikicsit balra. Látni fog ott egy műszert. Az a mi kompaszunk nekünk.
Lepillantottam. A piros tű egy fokokra osztott tájolótárcsa felett libegett keskeny tengelyén úgy, hogy helye mindig a hajó orra felé mutatott, és maga a tárcsa forgott el alatta.
- Lássa a szemed, hogy jelenleg észak-északkelet felé tartunk. Ez nekünk a mi irányunk. Ha elcsinálod valamerre a kormányt, azzal elfordítod a kormánylapátot, és az irány megváltozik. Most fordítsd l egy picikicsit a hajót, aztán állítsd vissza észak-északkeletnek!
Megtettem, amit a főgépész mondott. Amilyen finoman csak tudtam, megmozdítottam a kormányt. Az ablakon kipillantva úgy láttam, mintha a látóhatár lassan oldalra csúszna. Ellenkező irányba fordítottam a kormányt, mire a hajó visszatért az előbbi irányba.
- Szép voltál! – dicsért Makarison. – Na, nincs még egy ennyire ilyen érzés, mi?
Meglepő módon azon kaptam magam, hogy teljes szívből viszonoztam a főgépész széles vigyorát. Volt valami elképesztően vérpezsdítő abban, hogy egy ilyen hatalmas, és ilyen gyors járművet irányítottam.
- És most mi jön? – kérdeztem.
- Látja szemed, azokat a karokat ott?
- Persze!
- Remek, tehát az elsővel szabályozod a sebességet. Ne tegyél semmit, amíg nem mondja szám! Szóval, ha előre tolod, attól felgyorsulnak a gépek. Amikor visszahúzod, attól lelassulnak. Amikor teljesen visszahúzod, akkor hátramenetbe kapcsolsz. olyankor a légcsavarok ellenvisszafelé pörögnek. Tudsz követni?
Ismét bólintottam, mire a főgépész folytatta:
- Na, itt van ez a befokolt tárcsa. Látja a szemed, hogy nemcsak vonásokra, hanem mezőkre is osztódik, és az egyes mezőket más-más szín jelöli. Ez mutatja, hogy mennyire milyen gyorsan pörögnek a légcsavarok.
Megnéztem az iránytű melletti műszert. A mutatója jelenleg a zöld mezőben rezgett, tíz vonásnál. Körülbelül öt vonás választotta el a vörös zónától.
- Ha a tű benne van a zöldben, minden rendben. Az a hajtóműveknek az ő tűrési sávjuk. Most a kezed tolja előre a kart, de a tű maradjon benne a zöldben!
Előrehajoltam, hogy elérjem a kart. Elsőre ellenállt óvatos mozdulatomnak, ezért másodszorra nagyobb erővel toltam. A kar végre megmozdult, és a gépek hangja kissé elvékonyodott. Ismét kinéztem az ablakon, és úgy éreztem, mintha a talaj gyorsabban mozogna alattunk, és a felhők is mintha gyorsabban úsznának mellettünk. Hirtelen Makaison kemény, erős kezét éreztem a sajátomon. Az ujjak hirtelen egy acélkapocs erejével zárultak össze a kézfejemen. Tehetetlenül hagytam, hogy a főgépész a kezével együtt visszahúzza kissé a kart.
- Azt mondta a szám, hogy a mutató maradjon benne a zöldben, hát nem érti a fejed? A vörös vészhelyzetre való, ha majd lesz egy olyan. Ha benne a vörösben jártatod a hajtóműveket, ugyan gyorsabban repülsz, de akkor egy idő után szétég minden. Még fel és szétrobbanhatnak a gépek. Márpedig az nem jó ötlet, ennyire ilyen magasan!
Megláttam, hogy véletlenül a vörös mezőbe futtattam a mutatót. Megpróbáltam elvenni a kezem, de Makarison továbbra is keményen markolta.
- Ne jöjjön el a kezed a karokról, ha a szám nem mondja! Csak szépen maradjon rajta a kezed a sebességszabályozón, rendben?
Bólintottam, mire a főgépész elengedte a kezemet.
- Csak ne aggódjon a fejed – folytatta Makarison megenyhülve -, egész jól csinálod. Szóval, a következő kar a szárnylapokat vezérli. Próbáld meg nem összekeverni ezt a kettőt, mert nagy haj-haj lesz belőle!
- És hogyan működik?
- Tehát, a szárnylapoknak az ő állásukon múlik, hogy mennyire nagyon magasan repülünk. Amikor meghúzod ezt a kart, akkor ott hátul a vízszintes szárnyak fogják magukat, és lebillennek. Mi meg máris emelkedünk. Ha előretolod, a szárnyak felfordulnak, és akkor merülünk. Gyakorlatilag ez az összes egész minden, amit tudnod kell róla. A bővebb magyarázathoz rengeteg sok műszaki tudás kéne, úgyhogy inkább hagyjuk.
- Tudod mit, hiszek neked!
- Helyes, akkor kezdjük. Húzza meg a kezed a kart. Persze, óvatosan! Nem akarunk senkit felébreszteni. Most pedig figyelje szemed a sebességmérő melletti műszert. Az jelzi a mi magasságunkat. Bár inkább a léghajóét. Minél jobban magasabb értéket mutat a tű, annál jobban magasabban vagyunk. Itt is igaz az, hogy nem engedheted a vörös mezőbe a mutatót! Mert az lehet, hogy végzetes lehet, mert azt jelenti, hogy nagyon túl magasra emelkedtünk. És ne próbáld levinni a mutatót a zérushoz, mert akkor ráesünk a talajra. Most pedig állítsa a kezed semleges helyzetbe a kart. Finoman kattanik majd, amikor odaér hozzá. Az jelzi, hogy vízszintesen repülünk.
Végrehajtottam az utasításokat. A fülemben furcsa zúgás keletkezett, ami eltűnt, miután nyeltem néhányat. Levettem kezem a magassági kormányról, és bal kezem magasságában egy szószékhez hasonlatos pulpituson sorakozó zömök karokra mutattam.
- És ezek mire valók? – kérdeztem, a sikereimen felbuzdulva.
- Azokra rá se ránts! És meg se ne rántsd azokat! Különféle dolgokat csinálnak, meg minden. például kieresztjük le velük a ballasztot, az üzemanyagot, meg ilyesmiket. Azokról majd máskor mesél a szám. Pillanatnyilag már tud fejed annyit, amennyivel a kezed lekormányozza a léghajót. Most szépen tartsd az észak-északkeleti irányt. Látja szemed itt ezt a műszert? Ezt úgy hívjuk, hogy óra. Amikor ez a kismutató ideér, vagyis két óra múlva ébressz fel! Muszáj le kell dőlnöm egy picikicsit. A fejem eléggé nagyon zúg a tegnapi muri után.
Majdnem megköszöntem Makarisonnak, hogy megismertette velem az óra használatát, de lenyeltem a mérgem, és inkább a hajó vezetésére összpontosítottam.
- És mit csináljak, ha baj történik?
- Csak kurjants egyet. Itt leszek rajta az egyik ülésen.
Azzal Makarison minden további nélkül magamra hagyott, és elterült az egyik terjedelmes karosszékben. Nem kellett hozzá két perc, és hortyogásába beleremegtek az ablakok.
Az első percekben idegesen irányítottam a hatalmas léghajót, de az idő múlásával lassan megerősödött asz önbizalmam, mert minden zökkenőmentesen zajlott. hosszú percekkel később néhány gépész érkezett a hídra. Egyesek csodálkozva, sőt elképedve pillantottak rám, de nyomban megnyugodtak, amikor megpillantották a közelemben alvó főgépészt. Egy idő után kimondottan megnyugtatónak találtam az alattunk gomolygó felhők látványát.
- Ezek szerint maga a pilóta? – A lágy hang azonnal kizökkentett az álmodozásból. Női hang volt, szelíd, és kissé rekedtes, továbbá némi idegen akcentus érződött rajta. Nagyon jól tudtam, hogy ki volt a hang tulajdonosa. Csakis Ő lehetett, senki más!

Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szer. Dec. 26, 2012 11:17 pm

Nos nem is tudom hol kezdjem...

FENOMENÁLIS! LENYŰGŐZŐ! FANTASZTIKUS! EPOSZI! BRILIÁNS!

Igazából nem tudom elmondani amit érzek, ilyen olvasmányt ritkán tartok a kezemben! Pazar alkotás!
Már az út és karakterek is lenyűgöznek, de az a csata a patkányemberekkel! Hát az iszonyatosan jó volt, komolyan nem bírtam letenni, mint valami veszett kutya fújtatva olvastam, kezeimet és az egeret tördelve! Aztán
Makarison beszéd stílusa lenyűgöző és minden egyes mondatával könnyeket csal szemembe. Már most fel vettem a szerelmi listámra, remélem sokszor kerül még a reflektor fénybe - ez nem kérés volt hanem parancs xD " Szokása már neki, hogy felfelé igyekszik, bár fene tudja, hogy mit akar ennyire odafent. De lényeg, hogy magával visz miket is. "
A fekete víz kifejezés lenyűgözött, bár tudom mi az még úgy fejezted ki ahogy a korban és világban kell! Fenomenális! Ez az enyhe steampunk hatás is tökéletes!
A léghajó, hibába láttam már, engem is ámulatba ejtett, tényleg elhitetted velem hogy a világ legújabb felfedezését olvasom, egy csodálatos korszakalkotó gépezetet, amit még ember fa nem látott! Viszont mindenképpen beszélnünk kell mert kérdésekkel kell bombázzalak! Nem is értem miért nem lett Megállíthatatlan a neve xD
Antoniusban minden mondattal jobban bele szeretek, azt hiszem eposzi személyisége előtt, az új Laptopommal kell tisztelegjek, melynek neve, Antonius Woodville. Am a felvonós jelent jó lett, tetszett az őszinteség, és ez az Elix kölyök egyre szimpatikusabb nekem.
A tájleírások alatt szó szerint sikítottam, és Maddisburg is belopta magát a szívembe. Rettentő kíváncsi vagyok a Sátán pusztájára, és VÁROM pontosabban KÖVETELEM folytatást!

Jutalmad: 900 VE + 900 VE + 900 VE + 1000 VE + 225 VE bonusz + 250 VE bonusz


~~~ Level Up! ~~~
~~~ Gratulálok a 10. szint meglépéshez! ~~~
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Csüt. Dec. 27, 2012 2:43 pm

Végzetvadászok
VIII. fejezet


Megráztam a fejem, de nem fordultam meg, hogy a nőre nézzek. Tekintetemet szigorúan előreszegeztem, mintha attól kellett volna tartsak, hogy valami váratlanul elénk kerülhet.
- Nem, de mondhatjuk úgy, hogy éppen annak tanulok - válaszoltam megfontoltan.
A nő halkan felkuncogott.
- Igen hasznos tudomány! - állapította meg.
- Nem is tudom. Kétlem, hogy erre alapozhatnám a pályafutásomat. Nem röpköd túl sok gépi léghajó ezen a világon.
- Csak ez az egy, ha jól sejtem. És tekintetbe véve, hogy mire készülnek, azt gyanítom, nem is lesz belőle másik.
- Ezek szerint tudja, hogy hová megyünk?
- Igen, tudom, és fikarcnyit sem irigylem érte magukat.
Komoly küzdelembe került, hogy továbbra is előre nézzek. Eszembe jutott, hogy mire adtam a szavam Voreknek a Vastoronyban, és megfordult az agyamban, hogy a nő esetleg kém, és éppen titkokra vadászik.
- Tudja, hogy mi a célunk? - kérdeztem óvatosan.
- Tudok róla, hogy a pusztákra tartanak, és ennyi elég annak, akinek van egy csepp sütnivalója. Ha engem kérdez, biztosra veszem, hogy nem térnek vissza onnan.
Nagyot csalódtam, mert immár tudtam, hogy a nőnek esze ágában sincs részt venni a nagy kalandban.
- Ha jól értem, akkor ismeri azt a tájékot.
- Annyira, mint mindenki más, aki nem esküdött fel a Sötét Erők szolgálatára. A családom birtokai a pusztákkal határosak. Ez az a vidék, amelynél közelebb egyetlen épeszű halandó sem merészkedik azokhoz a pusztákhoz. Atyám ott a bojár, ami nagyjából a fiorei grófok rangjának felel meg mifelénk. A bojár feladata a határvidék védelme. Tudja, mi már rengeteg csatát vívtunk a puszták szörnyetegeivel szemben, amikor megpróbáltak betörni az emberek birodalmába.
- Eléggé érdekes életmód - állapította meg.
- Ez a maga véleménye. Én kétlem, hogy érdekesebb lenne, mint az önöké. Egyébként mi hozta ennek a hajónak a fedélzetére? Be kell vallanom, nagyon megdöbbentem, amikor megláttam egy jóvágású férfit ott, ahol csupán Vorekre és a gépészeire számítottam.
Elmosolyodtam. Régen történt meg velem, hogy valaki, méghozzá egy gyönyörű nő jóképűnek nevezett, leszámítva persze a rossz életű lányokat, de azok meg nem számítottak. Mindazonáltal nem hagytam, hogy elterelődjön a figyelmem, és lankadjon az éberségem, ezért kitérő választ adtam:
- A barátjuk vagyok.
- Úgy érti, hogy maga Vorek népének a barátja? Akkor biztosan véghezvitt valami hősi cselekedetet az ő érdekükben. Ulric a megmondhatója, elég kevésszer fordult elő a történelemben!
Eltűnődtem a nő szavain. Mindezidáig úgy, hittem, hogy Antonius népének barátsága csupán egy formális dolog. Erre tessék, kiderül, hogy valójában inkább egyfajta cím vagy rang. Éppen válaszolni készültem, mikor Makarison megszólalt a hátam mögött:
- Óh, ez a DeLuiseember számtalan rengetegszer harcolt Antonius Woodville oldalán, szép leány! Segített megtisztítani az ellenségtől a Gyémántszem céhet. Ha ezért sem neveznek valakit népünk barátjának, akkor semmiért se nem! Egyébként, ha már így felvertetek a bájos csevejetekkel, akár vissza is adhatod nekem a kormányt. Mostantól újra én vezetek.
Makarison odavánszorgott hozzánk, a könyökével félre tolt a kormánykerék elől, vigyorogva rám kacsintott és odaszólt:
- Most már szájatok nyugodtan elcseveghet arról, ami a szíveteket nyomja.
Én csupán vállat vontam és a nőre mosolyogtam.
- Max DeLuise - mondtam, és mélyen meghajoltam.
- Clare Stragatrov - válaszolta kellemes mosollyal a nő -, örülök, hogy megismerhettem.
Túlontúl szabályosan ejtette a szavakat, ami arra utalt, hogy igazából nem szokott hozzájuk. Mintha betanult volna egy udvarias formulát arra, hogy köszöntse a királyság lakóit. Mindebből arra következettem, hogy Clare hazájában másként üdvözlik egymást az emberek.
- Kérem, foglaljon helyet - mondtam, de rögtön ráéreztem, hogy itt és most nem helyén való a szertartásosság, és jobban tenném, ha jó szokásomhoz híven most is kerülném azt. Mindketten belesüppedtünk a párnázott székekbe. Clare arcára pillantottam, és felülvizsgáltam a megjelenéséről korábban alkotott véleményemet. Nem csupán gyönyörűnek, hanem lélegzetelállítóan gyönyörűnek láttam.
- Szóval, mit keres ezen a hajón? - kérdeztem, hogy végre mondjak valamit. Clare-ről lerítt, hogy magában mulat rajtam, mintha pontosan olvasott volna a gondolataimban.
- Hazafelé tartok. az apám birtokaira.
- Tudja, valahogy nem tudom elképzelni, hogy Vorek minden különösebb ok nélkül felengedne egy utast a hajóra.
A nő arca elé emelte a jobb kezét, és mutatóujjával szórakozottan megcirógatta telt ajkait. Észrevettem, hogy a tenyere ugyanolyan kérges, mint egy kardvívóé, és a körmeit egészen rövidre nyírja.
- Atyám és Vorek régi barátok - mondta végül Clare. - Sokszor harcoltak egymás oldalán, amikor atyám még fiatal volt. Segített Voreknek az utolsó expedíciója idején, elvezette egészen a puszták határáig. Gondoskodott róla, a maga Antonius barátjáról, és a többi, maroknyi túlélőről, mikor visszafelé vánszorogtak. Atyám, persze, egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy milyen állapotba kerültek. Előzőleg arra intette őket, hogy hagyjanak fel a tervükkel, de természetesen nem hallgattak rá.
- Ez utóbbin még én sem lepődök meg - feleltem. Bőséges tapasztalatokkal bírtam arról, hogy milyen az, amikor egy Antoniushoz hasonló ember megmakacsolja magát.
- Azért volt néhány dolog, ami meghökkentette atyámat. Nem számított rá, hogy bárki visszatér abból a végzetesnek ítélt küldetésből. Előttük sötétség híveit leszámítva mindeddig egyetlen embernek sikerült.
- Egyébként mikor volt ez a bizonyos kaland? - kérdeztem közbe.
- Több, mint húsz téllel ezelőtt. Én még nem is éltem akkoriban.
- Akkor valóban elég sokáig vártak a visszatéréssel.
- Igen, úgy tűnik. Viszont úgy látom, ezúttal alaposan felkészültek. Jómagam igazából egy üzenet miatt utaztam Maddinsburgba, amelyben atyám arról értesítette Voreket, hogy elvégezte mindazt, amire kérték.
- Nocsak!
- Igen, tudja, Vorek megkérte atyámat, hogy végezzen el bizonyos előkészületeket a birtokán. Például, hogy gyűjtsön össze minél több feketevizet. Aztán, hogy építsen egy tornyot, és halmozzon fel bizonyos készleteket. Akkoriban nem láttam semmi értelmét a munkálatoknak, de miután megpillantottam ezt a hajót, egy csapásra minden értelmet nyert.
- Ezek szerint Vorekék afféle úti állomást létesítettek az ön atyjának földjén - állapítottam meg.
- Úgy bizony, és jóféle acéllal fizettek érte!
Értetlen tekintetem láttán Clare elmosolyodott, felemelte az egyik kardját, és félig kihúzta a hüvelyéből. Azonnal megláttam a pengén ékeskedő rúnákat, amikhez hasonlót a Gyémántszem céhben láttam.
- A puszták menti határvidéken nem sok hasznát vesszük a pénznek, Herr DeLuise - magyarázta elkomolyodva. - Annál inkább a fegyvereknek, márpedig Vorek népe a világ legjobb fegyverkovácsait tudhatja magáénak.
- Hosszú utat tett meg Thislevtől Maddinsburgig. Jó nagy távolság egy magányosan utazó, gyönyörű fiatal nőnek!
- Na végre, Herr DeLuise! Már alig vártam, hogy kapjak néhány bókot. Mifelénk a férfiak sokkal hamarabb belekezdenek. Sokkal rámenősebbek.
- Nekem úgy tűnik, hogy a hölgyek is - csúszott ki a számon az elhamarkodott válasz.
- Az élet rövid, míg a tél hosszú, ahogyan a mondás tartja.
- Ez mit akar jelenteni?
- Nocsak, ennyire nehéz lenne a felfogása?
Valami kezdte azt súgni, hogy a beszélgetés kicsúszott az ellenőrzésem alól. Még sosem találkoztam Clare-hez fogható nővel. A királyság hölgyei nem szoktak így viselkedni, leszámítva persze a kocsmák örömlányait, márpedig Clare Stragatrov egész biztosan nem tartozott közéjük. Arra gondoltam, hogy esetleg csupán félreértettem a nő modorát. Talán arról volt szó, hogy Thislevben így viselkednek a hölgyek.
Clare megszólalt, hogy megtörje a hallgatást.
- Egyébként nem egy szál magamban utaztam Maddinsburgba, bár azt is megtehettem volna. Testőrök kísértek, atyám dzsidásainak egy osztaga. Ők észak felé indultak, én pedig vártam, hogy Vorekkel térjek haza.
Ez volt az első alkalom, hogy mialatt Clare beszélt, lesütötte a szemét. Láttam rajta, hogy titkol valamit, csak azt nem sejtettem, hogy mit. Biztosan többről volt szó, mint a tekintetek találkozásáról. Azt is kezdtem gyanítani, hogy a nő korántsem olyan magabiztos és megközelíthetetlen, mint amilyennek elsőre tűnik szépsége és merészsége miatt. Ettől hirtelen sérülékenyebbnek láttam, és furcsamód vonzóbbnak is. Újra rámosolyogtam, Clare visszamosolygott, bár ezúttal kissé bánatosan. Aztán elnézett valahová a vállam felett, majd sietve lesimította lovaglónadrágját, és felállt.
Hátrapillantottam és megláttam, hogy másik utasunk éppen belépett a kormányállásba. Zavarodottan, sőt némiképp bosszúsan nézett ránk. Ha ez is volt a helyzet, hamar visszanyerte önuralmát. Az arcán átsuhanó kifejezésből megsejtettem, hogy mulat magában valamin, miközben felénk tart. Clare Stragatrov távoztában elsuhant mellette, közben egy pillanatra megállt, és kissé megvető pillantást vetett rá.
- Jó napot, Herr Threiber! - köszönt a jövevényre, majd visszaszólt a válla felett: - Élveztem a beszélgetést, kedves Herr DeLuise!
- Én is... és izé... jó napot - hebegtem, miközben olyan indokolatlan zavarban voltam, mint soha máskor. Éppen csak felemelkedtem kissé, mikor a nő kisietett a hídról. A varázsló közben levetette magát Clare megüresedett helyére.
- Tehát - sóhajtott elégedetten -, megismerkedett az elbűvölő Clare-el. Mit gondol felőle?
Enyhén szólva is pofátlanul tolakodónak éreztem a kérdést, főleg, hogy tökéletesen vadidegen volt számomra. Ám nem háborodtam fel, lévén a Gringall Szellemén voltam. Pillanatokkal később észrevettem, hogy a férfi mosolyog, és a fejét csóválja, mintha csak valami tréfán szórakozna. Hófehér fogai kiragyogtak napbarnított bőréből, és élénk arckifejezésétől sok évvel fiatalabbnak látszott koránál. Úgy becsültem, hogy legfeljebb tíz évvel lehet idősebb nálam. A mágus hirtelen gyors mozdulattal kezdet nyújtott.
- Maximilián Threiber, szolgálatára. A barátaimnak csak Max.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a székével együtt hajítom ki az ablakon a tréfája miatt, de utána megfordult a fejemben, hogy lehet nem tréfálkozott a bemutatkozással, és valóban névrokonok vagyunk. Érdekes volt az érzés, hiszen még sohasem találkoztam olyan emberre, aki ugyan azt a nevet kapta szüleitől, mint én.
- Max DeLuise, az ön szolgálatára.
- DeLuise, DeLuise - dünnyögte Threiber, és felderült a képe. - Nahát, milyen érdekes, képzelje, nem először találkozom ezzel a névvel. Létezett egy eléggé ígéretes krónikás, aki szintén a DeLuise nevet viselte. Nem rokona véletlenül? Néhány évvel ezelőtt a sorsom összesodort vele és hallottam a költeményeit. Megmondom nyíltan, kimondottan tetszettek.
Szokatlan meglepetést okozott, hogy az idegen hallott apámról. Gondolataim azonnal visszaröppentek a múltba, a gyerekkorom idejébe, amikor még minden szép volt. De már úgy éreztem, mintha mindez valaki mással történt volna, legalább egy évezreddel korábban.
- Az apám volt az - vallottam be egyszerűen.
- Hát ez remek! Micsoda kellemes meglepetés! - lelkendezett. - És mondja miért hagyta abba az írást és a zenélést? Már hosszú évek óta nem hallottam az apja felől.
- Meghalt - válaszoltam ridegen.
- Oh, sajnálattal hallom. Gondolom akkor ez a történés is közrejátszott, hogy törvényen kívülivé vált.
Régen találkoztam már olyan emberrel, aki törvényen kívüliként tekintettem rám. Mindazonáltal teljes mértékben igaza volt a varázslónak. Amióta a hátam mögött hagytam a korcsok céhét, azóta nem éppen a törvények tiszteletéről voltam felismerhető. Igaz, a szabályok ellenen elkövetett vétkeim nagyobb részét már kiegyenlítettem a bébiszitteres melóval. Igaz a hírek szerint egy országban igen komoly vérdíj volt a fejemen, hála annak, hogy végigverekedtem magam a legjobb börtönükön, és akaratom ellenére kieresztettem néhány - az ő állításuk szerint - veszélyes rabot.
- Ne aggódjon! Eszem ágában sincs átadni önt a törvényszolgáknak. Jómagam nem törődöm az olyan semmitmondó vétkekkel, amiket maga követett el némelyik városban. A Királyi Mágus Kollégiumból engem is távozásra kényszerítettek, jóllehet néhány évvel azelőtt, hogy ön is hátrahagyta a céhét.
Kicsit idegesített, hogy ez az idegen férfi ennyi mindent tudott rólam, viszont az még inkább bosszantó volt, hogy fogalmam sem volt az információinak forrásáról.
- Ez komoly?
- Bizony, az. A mestereim úgy vélték, hogy természetellenes érdeklődést tanúsítok a sötét mágiák és az ahhoz kapcsolódó témakörök iránt.
- Csak egyetérteni tudok velük - nagyot bólintottam. - A szóban forgó témakör iránt még a legcsekélyebb érdeklődés is természetellenes.
A férfi szemében különös tűz lobbant, hirtelen előrehajolt ültében, és kitört:
- Nem tudom elhinni, hogy így gondolkodik! Pontosan ezt a fajta rövidlátást várom a főiskola aszott képű szürkeszakállaitól, de nem egy önhöz hasonló kalandortól!
Hirtelen valami arra ösztökélt, hogy megvédjem az álláspontomat.
- Úgy hiszem, tudok egyet s mást a témáról! Elmondhatom magamról, hogy az átlagosnál több tapasztalatot szereztem a sötétség fertőzte lények elleni harcról.
- Hát éppen erről beszélek! Jómagam is harcoltam a Sötét Erők ellen, barátom, és még legvalószínűtlenebb helyeken is rábukkantam a híveikre. Azt hiszem, nem fogok nagyon mellé, amikor kijelentem, hogy jelenleginél nagyobb fenyegetést sohasem jelentett a világunkra a sötét erők fertőzte élőlények.
- Ebben teljesen egyetértek önnel.
- Mármost, ha így áll a helyzet, akkor mi abban a rossz, hogy tanulmányozzuk a kérdéskört? Ahhoz, hogy hatékonyan harcolhassunk egy ilyen elsöprő erejű ellenséggel szemben, először meg kell értenünk. ismernünk kell az erősségeit és gyengeségeit, a céljait és félelmeit.
- Ebben van valami - ismertem el -, viszont a gonosz erők magába szippantják és megrontják azokat, akik ilyesmivel próbálkoznak! Sokan elindultak már az ön által választott úton, méghozzá a legnemesebb szándékokkal. Aztán azon kapták magukat, hogy rabul ejtette őket az a dolog, amely ellen eredetileg harcolni akartak.
- Most tényleg úgy beszél, mint egykori tanáraim. - Threiber szomorúan mosolygott. - Eszébe jutott-e valaha, hogy ha ön lenne a sötétség egyik szolgája, esetleg pontosan ezzel az érvvel próbálná elvenni mindenki kedvét a kutatástól?
- Nem gondolhatja komolyan, hogy a királyi kollégiumok tanárai...
- Természetesen nem! Én csupán arról beszélek, hogy a sötétség hívei nagyon furfangosak. Önnek fogalma sincs arról, hogy milyen ördögien ravaszak. Nem kell mást tenniük, mint beleírni néhány könyvbe ezt az álláspontot, elterjeszteni a hírt, és megerősíteni a belé vetett hitet. És igen, természetesen a sötétség mindenkit megront, aki kapcsolatba kerül vele. Ha ön sötét rítusokat gyakorol, a lelke veszít a tisztaságából. beismerem, van némi igazság ezekben az érvekben. Viszont szilárdan hiszem, hogy így is górcső alá kell vennünk a sötétséget. Ki kell fürkésznünk a módszereit, hogy megállíthassuk a terjedését, felkutassuk a követőit, és megtörjük a szörnyű erejét. Az elhallgatás összeesküvése hálózza be egész társadalmunkat! Csakhogy az elhallgatás tudatlanságot szül! Mi magunk teremtünk sötét árnyékokat, amelyekben az ellenségeink megbújhatnak, olyan zugokat, ahol meghúzhatják magukat, és aljasabbnál aljasabb terveket szőhetnek.
Kénytelen-kelletlen bevallottam magamnak, hogy sok igazság van abban, amit Threiber mondott. Sőt azt is beláttam, hogy néha az én fejemben is hasonló gondolatok keringtek.
- Lehetséges, hogy igaza van - böktem ki nagy nehezen.
- Lehetséges? Ugyan, Max, nagyon jól tudja, hogy igazam van. És mások is tudják. Sajnálatos módon elkövettem azt a hibát, hogy nyilvánosságra hoztam a nézeteimet egy szerény tanulmány során. A hatóságok pedig eretnekségnek minősítették és...
- Maga is törvényen kívüli lett - vágtam rá.
- Többé-kevésbé így történt.
- És mit keres ennek a hajónak a fedélzetén?
- A kollégiumból való kiűzésem után is folytattam a kutatásaimat. Ide-oda utazgattam, és ott harcoltam a sötét erők szolgáival, ahol csak tudtam. Információkat gyűjtöttem, és vadásztam a bűnös útra lépett mágusokra. A téma egyfajta szakértőjévé képeztem magamat, végül pedig menedéket találtam Edward gróf udvarában. Ő sokkal szélesebb látókörrel bír, mint a nemesek többsége.
Threiber elhallgatott, egy pillanatra a semmibe meredt, majd megrázkódott és folytatta:
- Annyit elárulhatok, kedves Max, hogy ő és a Fehér Farkas lovagjai, pénzzel támogatták a kutatásaimat. Aztán öt évvel ezelőtt összeakadtam az ön Vorek barátjával, amikor felkereste Ulric templomának könyvtárát. Felkeltettem az érdeklődését, amikor elmeséltem neki, hogy hitem szerint megtaláltam a megoldást, amellyel megóvhatjuk magunkat a sötét erők és a puszták hatásaitól. Így aztán bevett a csapatba, és felkért, hogy segítsek megtalálni a módszert, amellyel megvédhetjük a léghajó utasait.
Ekkor fogtam fel igazán, hogy micsoda óriási tervezőmunkát végeztek Vorekék. Ilyen léptékű szervezéssel még soha életemben nem találkoztam. Vorek nem csupán a Vastoronynál létesített ipartelep építését felügyelte, hanem - Clare apján keresztül - megteremtett egy előretolt bázist is, továbbá megtalálta és alkalmazta ezt a mágust, hogy legyen, aki megvéd minket a sötét erők ártó hatásaitól. Az agg tudós nem túlzott, amikor azt állította, hogy ez az expedíció, életének legfőbb műve. Eltűnődtem azon, hogy vajon miféle bravúros tervekre és ötletekre derül még fény az utazás folyamán. Viszont Threiber állításai még nem győztek meg teljesen, folytattam a kérdezősködést.
- Ezek szerint megtalálta a módját? - kérdeztem rá nyíltan.
- A megoldás valójában elég sokrétű - válaszolta a mágus kitérően. - Szerves részét képezik az egyszerű rúnák, a védő varázslatok, de még az olyan alapvető óvintézkedések is, mint a tiszta élelem és ivóvíz biztosítása. Higgye el, Max, nem segítenék maguknak, ha nem hinném mélységes meggyőződéssel, hogy jó esélyük van a teljes biztonságra.
- Vagyis, ön nem tart velünk?
- Nem repülök Fahranurig. Thislevben kiszállok.
Megrökönyödve meredtem a férfira. Valamiért azt képzetem, hogy rajtam kívül Vorekék senkivel sem osztották meg a titkaikat, erre tessék, kiderült, hogy Threiber mindent tud.
- Nézze, Max, én tudós vagyok - magyarázta a varázsló. - A kutatás az, amiben igazán otthon érzem magam. Mindent áttanulmányoztam, amit csak elő lehetett keríteni erről a témáról. Amikor tudomást szereztem arról, hogy Vorek ilyen hatalmas expedíciót szervez, hamar rájöttem, hogy mire készül. Egyáltalán nem okozott meglepetést, amikor végül elmesélte a célját.
Threiber felállt a székből, és kijelentette:
- Ha már szóba jött az a hosszú szakállú atyamestert, megyek és megtárgyalok vele néhány dolgot. De remélem, lesz még alkalmunk beszélgetni, mielőtt elérjük Thislevet.
Azzal meghajolt, és elindult, de az ajtóban megfordult és visszaszólt:
- Szívből örülök, hogy egy művelt emberre bukkantam a fedélzeten, Max. Már attól féltem, hogy legfeljebb a gyönyörű Clare kegyeinek keresésével üthetem el az időt. De a jelekből ítélve bízvást számíthatok egy-két felvilágosult beszélgetésre is!
Hirtelen magam sem tudtam, hogy miért találtam annyira sértőnek a mágus megjegyzését. Azzal magyaráztam magamnak, hogy talán csak elkapott a féltékenység. Aztán már csak azon tűnődtem, hogy miért éreznék máris ilyesmit egy nő miatt, akivel alig néhány órája találkoztam?

A hallottak alapján úgy gondoltam Thislevre, mint a jég és hó birodalmára, ahol sosem szűnik a tél, és ahol az emberek folyton szőrmékbe burkolózva járnak. Mármost az alattam elterülő vidék szöges ellentétben állt ezzel az ábrándképemmel. odalent magas fűvel borított síkságok és sűrű fenyőerdők váltogatták egymást. Némi töprengés után rájöttem, hogy ez nem is lehet másképp, hiszen Thislev - Barek állításai szerint - a lovasairól híres, márpedig nehéz lett volna erről elhíresülni, ha végeérhetetlen hóviharok között éltek volna.
Tisztán éreztem, hogy pillanatnyilag a nap még fényesebben süt, mint máshol szokott, amiből arra következtetésre jutottam, hogy a thislevita nyár rövid, de nagyon heves. Felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon Vorek szándékosan időzítette úgy az indulást, hogy még a téli viharok megérkezése előtt érjünk az északi tájakra? Már meg sem lepődtem volna rajta, ha kiderült volna, hogy igen. A leleményesen megszervezett, komoly tapasztalatokra alapozott expedíció igencsak messze esett az én véletlenszerű vándorlásaimtól. Bolyongásaim során egészegyszerűen arra mentem, amerre éppen kedvem szottyant, és akármi történt, csak azok az eszközök álltak a rendelkezésemre, amelyek történetesen nálam voltak.
Odalent megpillantottam egy menekülő rénszarvascsordát. Az állatok a léghajó hatalmas árnyékától riadtak meg, amikor az rájuk borult. A bokrok közül vadászok bukkantak fel. Kezüket sorban a homlokuk elé emelték, hogy védjék szemüket a napsugaraktól, és tátott szájjal, ámulva nézték a felettük áthaladó hajót. Egyikük, aki vagy bátrabb, vagy éppenséggel rémültebb volt társainál, teljes erejéből felfelé hajította a dárdáját. A fegyver természetesen meg sem közelítette a léghajót, hanem ívelt pályát befutva, belefúródott a füves talajba.
Nem véletlenül repültünk a felhők alatt. Valamennyi ablakból őrszemek kémlelték a tájat. Közeledtünk az állomáshelyünk felé, és Makarison elrendelte, hogy mindenki tartsa nyitva a szemét, és keresse Clare apjának udvarházát. A főgépész nem tudta pontosan betájolni a célt, ezért csupán annak közelébe jutottunk. Át kellett kutatnunk a környéket, hogy megtaláljuk a helyet, ahol még egyszer, utoljára leszállhatunk, mielőtt belevetjük magunkat a Sátán pusztájába.
Mindeddig nem láttunk mást, csak néhány kóborló vadászt, továbbá egy különös, fallal övezett falut. A parasztházak fűvel borított tetőinek lyukaiból füstkígyók kúsztak fel az égre, melyek ritkás felhővé álltak össze a település felett. A hatalmas jármű láttán a parasztok eldobálták a szerszámaikat, és a védőfalak mögé menekültek. Kétségkívül azt hitték, hogy a léghajó valami gonosz teremtmény lehet, és azért jött, hogy feldúlja az életüket.
- Ott van! - kiáltott fel lelkesen Clare.
A nő a messzeségbe mutatott. Egy távoli, komor hegy árnyékába boruló lábnál apró pont sötétlett. Makarison igazított egy keveset a kormányon, és a léghajó orra a Clare által jelzett irányba fordult. A főgépész ekkor előretolta a magasságszabályzó kart, és a hajó süllyedni kezdett. A közeledtünkre - nagy szárnycsattogás kíséretében - madárraj röppent fel a magas fűből. Ahogy egyre jobban megközelítettük a hegyet, a Clare által mutatott irányba tekintettem. A távolból lassan kibontakozott a vár. A legnagyobb meglepetésemre az udvarház mellett, a masszív védőfalakon belül, magas torony tört az ég felé - a léghajó hangárjánál látott acélszörnyeteg valamelyest kicsinyített, fagerendákból ácsolt mása.

Clare apja hatalmas termetű volt. Magassága egy fejjel meghaladta még az enyémet is, és olyan testes volt, akár egy medve. Az állán hosszú, fehér szakáll lengedezett. Fejét majdnem teljesen kopaszra borotválta, csupán feje búbján hagyott meg egy kerek kontyot. Ugyanolyan meghökkentően kék szeme volt, mint a lányának, viszont erős, hatalmas fogai erősen megsárgultak. Vastag bőrből szabott ujjast, és durva szövetből készült, buggyos nadrágot viselt, lábaira magas szárú, bőr lovaglócsizmát húzott. vastag bőrövén egy hosszú és egy rövidebb kard himbálózott. Nyakában vagy tucatnyi, vasláncra fűzött amulett csilingelt.
A bojár döngő léptekkel hozzánk ballagott, mialatt a kőtorony lábánál várakoztunk. Háta mögött harcosok sora közeledett, akik fegyvereiket szertartásos üdvözlésre emelték. A férfi egyenesen Clarehez ment. Először hatalmas mellkasához szorította, majd a levegőbe rántotta, és újra meg újra megpördült vele, mintha még mindig kislány volna.
- Üdvözöllek idehaza, szívem leánya! - mennydörögte boldogan az uraság.
- Jó, hogy újra itthon vagyok, atyám. Most pedig tegyél le, és üdvözöld a vendégeket!
Az idős férfi öblös kacagása végighullámzott várának udvarán. Elengedte Claret, és hozzánk dübörgött.
Megállt előttünk, de minket már nem ölelt a keblére. Ehelyett korához és termetéhez képest meglepő hajlékonysággal mélyen meghajolt.
- Villaszakállú Vorek - bömbölte a kontyos óriás -, örülök, hogy viszontlátlak! Szívből remélem, hogy megtaláljátok mindazt, amit kerestek!
- Én is bízom benne - válaszolta az agg tudós, és ő is meghajtotta a derekát.
- És téged is üdvözöllek, Antonius Woodville! - folytatta a bojár. - Régen tisztelted meg a házamat! Örömmel látom, hogy továbbra is cipeled azt a kardot.
- Én is örülök, hogy újra látom, Iván Stragatrov - felelte Antonius, a legkevésbé mogorva modorában. Úgy láttam, hogy a végzetvadász szinte örült a thislevitának.
- És ez meg ki lenne? - hördült fel ekkor a bojár. - Csak nem Orrharapó Tnorry? Azonnal gondoskodom róla, hogy egy egész vödör vodka várjon az asztalnál!
- Tnorry jó ötletnek tartja - dünnyögte Tnorry elégedetten.
A többiek is sorban köszöntek és bemutatkoztak, majd Clare az apját hozzám és Maximiliánhoz vezette.
- És atyám, ez az úr Max DeLuise.
- Örülök, hogy megismerhetem - mondtam, és a jobbomat nyújtottam.
Stragatrov ügyet sem vetett a kezemre, hanem fölém tornyosult, szorosan magához ölelt, és cuppanós csókot nyomott mindkét arcomra.
- Üdvözöllek, üdvözöllek! - bömbölte a fülembe, amivel kis híján megsüketített.
Mielőtt válaszolhattam volna, a bojár ledobott, elfordult tőlem, és ugyanezt végigjátszotta Threiberrel is.
- Köszönöm ezt a lelkes köszöntést, jó uram - zihálta a varázsló, amikor levegőhöz jutott.
Csodálkozva hordoztam végig a tekintetemet a katonákon, akik időközben két oszlopba rendeződtek, így sorfalat álltak egészen a kúria bejáratáig. A harcosok láttán bárki felmérhette, hogy bár Iván Stragatrov úgy néz ki és úgy is viselkedik, mint egy barbár, kétségkívül hatalmas úr a saját földjén. Legalább száz dzsidása állta a díszőrséget. Valamennyien komor képet vágtak. A szemük jegesen csillogott, és lerítt róluk, hogy értenek a fegyvereik forgatásához. Még a léghajón megtudtam Clare-től, hogy összesen mintegy ezer tüzes vérű lovas esküdött hűséget az apjának. A Határvidék Bojárja szemlátomást fontos posztot töltött be. Ez nem is lehetett másképpen, mivel ő parancsolt a gonosz elleni védelem első vonalának.
- Most pedig együnk - mennydörögte Stragatrov -, és persze, igyunk!


Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Csüt. Jan. 17, 2013 9:03 pm

Hm.... hm...

NA VÉGRE MÁR! Itt van Clear, istenem idejét se tudom már mióta várok erre! De mindenképpen megérte várni, ez a karakter tökéletesen téged jellemez, teljesen egyedi és természetesen pontosan olyan amire nem számítottam. Tudtam, hogy valami naggyal fogsz előrukkolni de ez minden képzeletem felül múlta. A lányban egyszerre van meg szépség és báj, de erő és keménység is, ami szinte sugárzott a szavakból helyenként. Már most lenyűgözött a karakter, de Maxen esett az állam. Soha nem hittem volna hogy lesz majd ilyen emberi lény aki képesre zavarba hozni vagy talán egyetlen másodpercre is megingatni egy olyan szikla szilárd konok és erős karakter jellemét mint Max. NICE, kedves Max NICE!
Ám volt még itt más is, hiszen Antonius nevét talán egyszer olvastam, és Makarison se kapott szerepet és elkeseredtem szerelemeim távollétében. Még is azt kell mondjam az engem ért veszteségekért tökéletesen kárpótolt névrokonod. Már megszoktam hogy ha új karaktert hozol a történetbe a jellememének precíz kidolgozásán le esik az állam, de ezen kívül rettentő érdekesnek találtam őt. Teljesen új nézőpontot képvisel ami nagyon elgondolkoztatott, remélem lesz hozzá még jó sokszor szerencsém - mert ha nem, juj lesz neked! xD

Jutalmad: 1000 VE + 250 VE bonusz
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Jan. 20, 2013 12:06 pm

Végzetvadászok
IX. fejezet



Hatalmas asztalokat állítottak fel a várudvaron. A környékbeli kisebb-nagyobb méltóságok meghívást kaptak, hogy ünnepelhessenek, és ők is megcsodálhassák a léghajót. A kőpad mélyedő gödrökben tüzek lobogtak, melyek felett egész rénszarvasok forogtak erős acélnyársakon. A tálakra vaskos fekete kenyereket és hatalmas sajtokat halmoztak. A tányérok mellett tüzes, Tnorry által vodkaként azonosított szeszesitallal teli üvegek álltak. A bojár ígéretének megfelelően Tnorry egy egész vödörrel kapott ebből az italból.
A helyiek példáját követve, egyetlen hajtással kiürítettem a poharamat. Rögtön meg is bántam, mert úgy éreztem, mintha olvadt vasat ittam volna. A savként maró folyadék lángra lobbantotta a torkomat, de feljutott az orromba is, és könnyeket csalt a szemembe. Nem mertem kilélegezni, mert attól féltem, hogy mágia nélkül is tüzet okádok, és minden erőmmel visszafogtam magam, nehogy elkezdjek köpködni. Az efféle viselkedést aligha nézték volna jó szemmel az itteniek. Szívből örültem, hogy így tettem, mert arra lettem figyelmes, hogy mindenki engem néz. Arra voltak kíváncsiak, hogy mit szólok az italhoz.
- Úgy iszik, mint egy vérbeli dzsidás - bődült fel Stragatrov, és az asztalánál ülők koccintottak egyetértésük jeléül. A házigazda rászólt a vendégekre, hogy mindenki töltse tele a poharát, majd ismét nagyot kiáltott: - Most igyunk Max DeLuisere, aki szövetségeseink földjéről érkezett!
Ezek után természetesen nem tehettem mást, mint hogy szólásra emelkedtem, és pohárköszöntőt mondtam a saját, illetve Thislev népe közötti barátságra. A végzetvadászoknak sem kellett sok, boldogan csatlakoztak. Úgy éreztem, hogy valami kellemes meleg csomó telepszik meg a gyomromban, és az ujjvégeim fokozatosan elzsibbadnak. Minél többet ittam a vodkából, annál könnyebben nyeltem, és hamarosan enyhülni kezdett a torkomat mardosó lángolás is.
A vendégsereg irdatlan mennyiségű ételt fogyasztott. Egymást követték a pohárköszöntők. A szívélyes fogadtatást és régi barátságokat méltató beszédek hangoztak el, amíg ránk nem telepedett az este. Én valahol a délután folyamán elvesztettem a fonalat. A vodka áldásos hatása miatt erősen szédültem, és egyfajta sűrű ködön keresztül szemléltem a világot. Azt éreztem még, hogy túl sokat ettem és ittam. Kicsivel később bekapcsolódtam az általános éneklésbe, és teli torokból harsogtam a helyi dalokat, amelyeket nem ismertem, és amelyekből egyetlen kukkot sem értettem. Valamikor az este folyamán táncoltam Clare-el, majd a lány tovább pördült és a névrokonommal is lejtett egyet. Arra még emlékeztem, hogy röviddel ez után elhagytam a várudvart, és az istállók árnyainak jótékony sötétjében megszabadultam mindentől, ami a gyomromat háborgatta.
Ami viszont ezután történt, az teljesen kiesett az emlékezetemből. Az átkozott vodka mindent kimosott az agyamból.

A másnap reggeli ébredés után úgy éreztem magam, mintha képen rúgott volna egy ló. felvetődött bennem, hogy talán így is történt, és sietve körbetapogattam az arcomat, de nem találtam sebeket. Körülnéztem a szobában, és megláttam, hogy a padló nem egyéb, mint keményre döngölt föld. Matracomat szalmával tömték keményre. Moccantam egyet és megéreztem, hogy mialatt aludtam, valaki rám dobott egy takarót.
Mialatt dülöngélve talpra álltam, azon tűnődtem, hogy vajon csak a képzeletem játszik-e velem, vagy az este folyamán tényleg kihívtam Orrharapó Tnorry-t egy birkózásra. Halvány emlékeim voltak erről a dologról, de persze az is megeshetett, hogy csupán álmodtam. Mindenesetre az ízületeim kegyetlenül hasogattak, mintha valóban beszálltam volna egy ilyen őrült versengésbe. Úgy véltem, hogy ez a legrosszabb egy alapos berúgásban. Az ember másnap sosem emlékszik arra, hogy mit mondott, mit csinált, kit sértett meg, és kihez intézett eszelős kihívásokat. Aki részeg, az nem beszámítható, mert úgy viselkedik, mint akinek elment az esze. Eltöprengtem azon, hogy vajon igaza van-e a Királyság józan mértéktartást hirdető kultuszainak, amikor azt állítják, hogy az alkohol a sötét erők ajándéka, és azért adták, hogy megőrjítsék vele az embereket. Fáradta legyintettem, csak úgy magamnak. Pillanatnyilag ez sem érdekelt.
Valaki bekopogott a szobám ajtaján. Kinyitottam, és pislogva meredtem a vakító verőfénybe.
- Bámulatos - jegyezte meg Clare köszönés helyett -, máris felkelt. Tekintetbe véve, hogy mennyi vodkát fogyasztott éjszaka, nem hittem volna, hogy egykettőre talpra áll.
- Ez lenne bámulatos?
- Mindannyiunkat lenyűgözött - vallotta be a nő. - Különösen azzal, amikor felmászott a léghajó kikötőtornyának csúcsára, és ott előadott egy dalt!
- Tessék...?!
- Csak tréfáltam. Csupán annyi igaz, hogy felmászott a toronyra. A legtöbben azt hitték, hogy lezuhan és a nyakát szegi, de szerencsére nem így történt...
- Azt akarja mondani, hogy megmásztam a kikötőtornyot? - térdeim egy kissé megrogytak.
- Persze, hát nem emlékszik? - válaszolta könnyed csevegő hangnemben Clare. - Egy kisebb vagyonban fogadott Orrharapó Tnorryval. Először úgy volt, hogy bekötött szemmel vág neki, de Elix kijelentette, hogy az azért mégsem sportszerű, mert úgy nem látja a földet és nem retteg annyira. De ez már az után történt, hogy Tnorry nyert magával szemben birkózásban.
Halkan felnyögtem.
- Clare, árulja el, hogy milyen őrültségeket csináltam még? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Hát, amikor táncoltunk, a fülembe súgta, hogy én vagyok a legszebb nő, akit valaha látott - felelte a nő kacéran mosolyogva.
- Tessék? Bocsásson meg, kérem.
- Ugyan, nagyon is jólesett.
éreztem, hogy nyakig elvörösödtem. Már az is kínos, hogy bókokat súgtam egy gyönyörű nőnek. Ennél már csak az kínosabb, hogy nem is emlékeztem rá.
- Valami más?
- Nem elég ennyi, egyetlen éjszakára? - kérdezte Clare mosolyogva.
- De, azt hiszem. - legyintettem lemondóan.
- Akkor, készen áll a lovaglásra?
- Parancsol?
- Éjszaka az mesélte, hogy milyen pompás lovas, és megbeszéltük, hogy ma reggel kilovagol velem. Felajánlottam, hogy körbeviszem a birtokon. Éjszaka nagyon lelkesedett az ötletért!
El tudtam képzelni, hogy teljesen elázva mennyire lelkesedhettem, amikor Clare felvetette, hogy megmutatja nekem az apja disznóólait. Bizonyára jobban, mint a jelenlegi állapotomban. A másnaposságnak köszönhetően még Clare Stragatrov-nál is jobban vonzott egy kiadós alvás lehetősége.
- Már alig várom, hogy lóháton lássam - ütötte tovább a vasat a nő -, biztosan lenyűgöző látványt nyújt.
- Lehet, hogy kissé túloztam a lovaglótudományomat illetően...
- Tud lovagolni?
- Izé... igen.
- Az este kijelentette, hogy ugyanolyan jól lovagol, mint bármelyik Thislevita.
Itt újfent felnyögtem. Hát démon költözött a nyelvembe attól a nyavalyás vodkától? Gnoryll lelkére, miket mondtam még? És mi a búbánatért ittam annyit?
- Tehát, mehetünk?
Biccentettem, majd annyi türelmet kértem, hogy megmosakodhassak.
Néhány perccel később kiléptem az udvarra. Orrharapó Tnorry még mindig az asztal mellett tartózkodott. Pontosabban alatta hevert, fején a nevezetes vödörrel. Antonius az egyik parázsló tűz mellett aludt; álmában is melléhez szorította a kardját. Odaballagtam a nyomókúthoz, aládugtam a fejem, és lenyomtam a kart. Amikor a jéghideg víz a tarkómra zúdult, úgy éreztem magam, mintha ostorral végigvágtak volna a hátamon. Fújtattam és köpködtem, de egyre csak nyomtam a kart, mert azt reméltem, hogy elűzhetem a másnaposságomat, ha még annál is nagyobb fájdalmat okozok magamnak.
Valóban ilyeneket mondtam és csináltam, vagy Clare Stragatrov csak ugratott? Azt könnyen el tudtam képzelni, hogy dicsértem a nő szépségét. Hiszen éppen elégszer gondoltam erre az elmúlt napok folyamán. Azt is tudtam, hogy mennyire szabadosan forog a nyelvem, ha ittas vagyok. Az viszont nem történhetett meg, hogy felmásztam a kikötőtoronyra, ha egyszer olyan részeg voltam, hogy nem emlékszem rá. Végül eldöntöttem magamban, hogy ez biztosan nem igaz. Clare csak ugratott.
Tnorry közben levette fejéről a vödröt, és bambán méregetett engem, amikor felé fordultam.
- Szóval, van az a Gyémánt, amivel Tnorry tartozik neked - recsegte kábán a végzetvadász.
- Tessék? - kérdeztem rosszat sejtve.
- Tnorry meg fogja adni, amikor visszaértünk a pusztákról!
- Nem bánom - válaszoltam zavartan, és elsiettem az istállók felé.

Hátradőltem a nyeregben, és végeztem néhány fejkörzést, hogy enyhítsem a nyakam merevségét. Körülnéztem a dombtetőről, majd tekintetem a síkságot átszelő patakon állapodott meg. Környékén a talaj elmocsarasodott. A nádasok felett élénk színű madarak röpködtek. Látni véltem néhány békát, amint fejest ugranak a vízbe. Szitakötők röpködtek az arcom előtt, illetve más rovarok is, amelyeket nem ismertem. Néhányuk testét fémes színben játszó páncél borította, és sokkal látványosabbak voltak azoknál a bogaraknál, amelyekkel eddig találkoztam. Sejtettem, hogy ez a jelenség a puszták közelségének egyik bizonyítéka lehetett.
Clare-re pillantottam és elmosolyodtam. Végre boldogság töltött el amiatt, mert itt lehettem, kettesben vele. A lovaglást először a kínzás egyik különösen kimódolt formájának tűnt, mert a ló mozgásának jóvoltából felfordult a gyomrom, és erős hányinger tört rám. Elátkoztam magamban a nőt, a dombjait, a friss levegőt meg a napsütést, nagyjából ebben a sorrendben. Ám a testmozgás és a napfény idővel száműzte a másnaposságot koponyám legmélyebb, sötét zugaiba. Azon kaptam magam, hogy egyre inkább érdekelt a táj, sőt kifejezetten élveztem azt az érzést, amit a száguldás, a bőrömet érő szél és az arcomat melengető nap együttes hatása keltett bennem.
Clare úgy ülte meg a lovát, mintha nyeregben született volna. Thislevita nemes volt, vagyis gyakorlatilag egyszerre tanult járni és lovagolni. Az indulás óta egyetlen szót sem szólt. Szemlátomást beérte azzal, hogy a hatalmas, üres égbolt alatt vágtathat, amíg el nem értük ezt a dombot, ahol hallgatólagos egyetértéssel mindketten megállították a lovunkat.
A patakon túl, a messzi távolban, sötét hegyek magasodtak a láthatár fölé. Úgy tűnt, mintha hatalmas testüket a föld puszta csontjaiból faragták volna. Sivárabbnak látszottak, mint bármely más vidék, amit mindezidáig bejártam. Érdes csúcsaikat nem hótakaró, hanem valami egészen más borította: egyfajta olajosan csillogó, áttetsző anyag, amelynek színei folyton változtak a verőfényben. A hegyek baljós, komor, sőt fenyegető hangulatot árasztottak. Már a megjelenésükből sejteni lehetett, hogy mögöttük terülnek el a puszták külső nyúlványai.
- Az ott mi? - kérdeztem, és észak felé mutattam, egy hatalmas hasadékra, amely úgy festett, mintha egy óriás fejszéje hasította volna ki a hegység testéből.
- Az a Feketevér-szoros - válaszolta a nő csendesen -, egyike a pusztákból kivezető főbb útvonalaknak, és ez a fő oka annak, amiért apám erődje ide épült.
- Ezen jönnek át a szörnyetegek?
- Igen, de tudja, sohasem lehet előre megjósolni, hogy mikor jönnek, és milyen formában. Néha hatalmas testű, fekete páncélt viselő lovasok érkeznek. Néha bestiák, akiknek nyakán állatfejek ülnek és emberi fegyvereket forgatnak, néha pedig még ezeknél is rosszabb, eltorzult, elfajzott teremtmények. Nincs a támadásokban logika, sem tervszerűség. Nem számít, hogy forró nyár van vagy dermesztő tél, bármikor felbukkanhatnak.
- Jómagam sosem értettem pontosan, hogyan működik a gonosz - vallottam be. - Talán Threiberrel kellene beszélnie erről.
- Talán, de jómagam kétlem, hogy Maximilián elméleteinek felhasználásával kiszámíthatjuk a Sötét Erők viselkedését. Részünkről a legjobb, ha folyton kiélezve tartjuk a fegyvereinket, mindig őrt állítunk a jelzőtüzek mellé, és minden pillanatban készen állunk a harcra.
- Jelzőtüzek?
- Igen, már régen kialakítottunk egy láncolatot, amely a szoros kijáratától húzódik errefelé. Mindenki tudja a dolgát. Amikor felgyúlnak a tüzek, a parasztok bemenekülnek a falvaikba, és bezárják a kapukat. A dzsidások pedig összegyűlnek az atyám házánál.
- Nappal a füst, éjjel a tűz - dünnyögtem.
- Pontosan.
- Félelmetes tájon él, Clare.
- Igaz, de egyben gyönyörű is, nemde?
Rá pillantottam, majd körbenéztem a körülöttünk elterülő vidéken, és megfontoltan bólintottam. Felfigyeltem rá, hogy a nő pupillái kitágultak, ajkai kissé szétnyíltak, és mélyen megdöntötte felső testét az én irányomba. Felismertem a jeleket.
- Igen, gyönyörű. Akárcsak maga - dörmögtem rekedtes hangon.
Én is előre hajoltam. A kezünk összeakadt, és az ujjaink egymásba fonódtak. Végül az ajkaink is összetalálkoztak. Úgy éreztem, mintha elektromos kisülések száguldanának át a testemen. De az érzés szinte születése pillanatában el is halt, mert Clare sietve elhúzódott tőlem, és odébb léptetett.
- Későre jár. Jöjjön, versenyezzünk a várkapuig! - kiáltotta vidáman, majd a választ meg sem várva megfordította, és álló helyből vágtába ugratta lovát. Egy pillanatig mélységesen csalódottan bámultam utána, majd felsóhajtottam, és üldözőbe vettem.

Csatlakoztam az udvarban tolongó, ámuldozó parasztok tömegéhez, és felnéztem a léghajóra. Nagyban folyt berakodás, komor emlékeztető jeléül annak a szomorú ténynek, hogy hamarosan elhagyjuk a bojár várár.
Az udvaron felhalmozott ládákat, hordókat és zsákokat sorban felcsörlőzték a kikötőtorony tetejére, majd az acélhídon keresztül átcipelték a hajóba. Úgy tűnt, a legénység tengernyi vodkával óhajtja pótolni az eddig elfogyott sörmennyiséget, mert - amint Tnorry rámutatott -, az efféle dolgokban egy ember sohasem lehet túlzottan elővigyázatos. Viszont a rakomány többségét valóban szükséges árucikkek alkották: füstölt és napon szárított rénszarvashús, több száz kenyércipó, és hasonló mennyiségű hatalmas, kerek sajttömb. Úgy sejtettem, hogy akármi is történjék velünk, éhen halni biztosan nem fogunk.
A pihenő idő alatt a gépészek kisebb módosításokat hajtottak végre a léghajón. A munkálatok még a berakodás alatt is folytak. Valamennyi nyílás elé fakeretbe foglalt, finom hálót szereltek. Tudtam, hogy ezek fogják kiszűrni a már korábban is emlegetett, elfajzást okozó port, ami a puszták sivatagainak porából szál fel. A léghajó oldalán ötletes bőrhámokban ülő gépészek csüngtek hosszú kötelek végén, és apró módosításokat végeztek a gőzgépeken, illetve a légcsavarokon.
Más előkészületekre is sor került. Az utolsó három napban Max Threiber visszavonult a vár egyik kisebb tornyába, és ott titokzatos rituálékat folytatott. Éjszakánként láttam, hogy fény szökik ki a torony ablakaiból, és éreztem, hogy a nyakamon felmerednek az apró szőrszálak, amiből arra következettem, hogy valami nagyon természetellenes varázslattal ügyködik. ha ez a többieket aggasztotta is, nem mutatták jelét. valamennyien tudták, a varázsló azon dolgozik, hogy elejét vegye a puszta károsító hatásainak. Maga Threiber mondta, hogy szándékosan várt az utolsó napokig, mert a varázslatai az idő múlásával fokozatosan veszítenek hatalmukból. minél közelebb idézi meg a mágikus erőket a végcéljukhoz, annál tovább fognak tartani a Puszták felett.
Mialatt felfelé bámultam, a gépészek végigkúsztak-másztak a hatalmas ballont borító hálón, és apró tárgyakat erősítettek hozzá, amelyek a csillogásukból ítélve, ékköves amulettek lehettek. Tudtam, hogy az orrszobor szemeit is kicserélték két, furcsa fénnyel világító ékkőre, mert az elmúlt napokban jártam néhányszor a hídon, hogy leckéket vegyek Makarisontól a léghajóvezetés tudományából.
Egyre jobban élveztem ezeket az oktatásokat, és úgy hittem, rendkívüli helyzetben valószínűleg én lennék a léghajó pilótája, bár azt nem tudtam biztosan, hogy szükség esetén le tudnák-e szállni vele. A titokzatos kisebb karokról kiderült, hogy többféle célt szolgálnak. Az egyik elereszthette a ballasztsúlyokat, amitől a léghajó gyorsan felemelkedett. Egy másik megszólaltatta a kürtöt, ami felhívta a legénység figyelmét a közelgő veszélyre. Tűz esetén egy harmadikkal kiengedhette, a feketevizet. Makarison azt magyarázta, hogy a fedélzeti tűz a legrosszabb, ami egy léghajóval történhet.
Egy idő után azon kaptam magam, hogy egyre nagyobb tisztelettel tekintek a főgépészre. Lehetségesnek véltem, hogy Makarison valóban az a futóbolond, akinek a végzetvadászok mondták, de szemlátomást szerette és értette a szakmáját. Még a legnyakatekertebb műszaki kérdésekre is egyszerű, közérthető válaszokat adott. Immár tisztában voltam azzal, hogy a léghajó azért repül, mert a gázzsákokat kitöltő emelőgáz könnyebb a levegőnél, és természetéből adódóan felfelé igyekszik. Azt is megtudtam a főgépésztől, hogy a feketevíz nagyon gyúlékony, és ha tüzet fog, akkor akár robbanhat is, emiatt kell kiengedni vészhelyzet esetén.
Ám hiába beszélt Makarison megannyi gyászos lehetőségről, a bojár birtokán töltött napokat mesésnek éreztem, és voltak olyan órák, amikor teljesen megfeledkeztem az összes létező gondomról.
Hirtelen egy könnyű kéz érintette meg a vállamat.
- Szóval, itt van - búgta Clare a fülembe lágy hangon. - Mondja, nem volna kedve adni nekem néhány vívó leckét, ha szépen megkérem? Barek mesélt róla, hogy ön milyen jól bánik a karddal.
- Hát... - sóhajtottam -, van némi gyakorlatom. - Az igazság az volt, hogy a világ valaha élt legjobb kardforgatójától tanultam, Arthur DeLuise-tól, a nagybátyámtól. - Mikor és hol?
- A kapubástya előtt, és most!
- Állok rendelkezésére!

Nem tudtam pontosan, hogy mire számítsak, miután kiléptünk a főkapun. Clare máris kivonta a kardját, és próbaképpen suhintott néhányat a levegőbe. Én pedig fejemet oldalra billentve figyeltem. A nő jól mozgott. Lábait kissé szétvetette, és a jobb lábát elöl tartotta. Szablyája fényesen felragyogott a napfényben, amikor lesújtott egy képzeletbeli ellenségre.
Ledobtam magamról a kabátomat, majd magabiztos lépésekkel elindultam egy gyakorló kardért, ami a fal mellett pihent egy fatokban. Viszonylag jól bántam a karddal, s korábbi tudásom egy jelentős része felelevenedett bennem a patkányemberekkel vívott harcban.
Kihúztam a hüvelyéből a gyakorlókardot és megvizsgáltam. Egy szablya volt, pengéje közepesen hosszú és enyhén ívelt. Ám az élét eltompították, mivel gyakorlófegyverként szolgált. Kipróbáltam a súlyát és súlypontját, majd suhintottam vele néhányat próbaképpen.
- Nem ehhez vagyok szokva - jelentettem ki hűvösen.
- Bocsánat, Max, bocsánat. Atyám mindig azt mondja, hogy az embernek értenie kell minden fegyverhez, hogy baj esetén azt használhassa, ami a keze ügyébe esik.
- Igaza van. Csakhogy én inkább az ökleimmel szeretek küzdeni.
A válasz helyett csupán oldalra billentette a fejét, és csúfondárosan csücsörített. Rántottam egyet a vállamon, és elindultam felé. Menet közben jobbommal hanyagul lóbáltam a gyakorló szablyát.
- Tényleg vívni akar? - kérdeztem, és egyenesen Clare szemébe néztem, mialatt azon tűnődtem, hogy pontosan mire jó ez az egész párbajosdi. Néhány őr fejében is ugyanez járhatott, mert kisebb tömeg verődött össze a kapubástyán, hogy minket figyeljenek.
- Ezt miért kérdi?
- Valamelyikünk megsérülhet.
- Ezek gyakorló fegyverek, szándékosan letompították az élüket.
- Bármikor történhet baleset.
- Mondja, Max, fél kiállni ellenem?
- Nem!
Majdnem kiszaladt a számon, hogy inkább attól félek, hogy megsebesítem őt, de visszanyeltem, mert valami az súgta, hogy nagyon megsérteném vele Clare-t.
- Tudnia kell, hogy mi Thislevben az első vérig szoktunk harcolni. A vesztes rendszerint egy sebhellyel a testén távozik.
- Abból már van rajtam néhány - dünnyögtem.
- Egyszer majd meg kell mutatnia! - követelte mosolyogva a nő.
Mialatt azon törtem a fejem, hogy vajon mire célzott ezzel a kijelentéssel, Clare rám támadt. Éppen csak félreugrottam, de a szablya hegye így is felhasította a pólómat. Ösztönösen hárítottam a következő csapást, és még mielőtt végig tudtam volna gondolni, ellentámadásba lendültem. A nő könnyedén félreugrott, majd a következő pillanatokban a szablyáink ide-oda villogtak. perceken keresztül villámgyors csapásokat és ellencsapásokat váltottunk, mialatt többször körültáncoltuk egymást.
Hirtelen szétugrottunk. Egyikünk sem zihált. Ekkor döbbentem rá, hogy Clare nagyon, de nagyon kemény ellenfél. Igazi csatában, ha a saját ökleimet használhattam volna, akkor valószínűleg én lettem volna a jobb helyzetben. De ez a hihetetlenül gyors küzdelem elsősorban jó reflexeket kívánt, tanult válaszokat, amelyeket addig gyakorol a vívótanonc, amíg vérévé nem válik. Egy efféle villámgyors harcban a dolgok túl gyorsan történnek ahhoz, hogy valaki tudatos válaszokat adjon. Ez eddigieket úgy értékeltem, hogy én a könnyű, ívelt penge jóvoltából nehezebben mérem fel a helyes időzítést, ezáltal a nő előnyhöz jut. Ám egy időre ez volt az utolsó esélyem a helyzetértékelésre, mert Clare folyamatos támadásba kezdett. A falon az őrök lelkesen ünnepelték.
- Említettem már, hogy legyőztem apám valamennyi őrét? - kérdezte Clare, amikor éppen csak sikerült rézsútosan magam elé rántani a szablyát, hogy hárítsak egy kis ívű, gonosz vágást. Kezdtem rájönni, hogy a nő nem tréfált, amikor arról beszélt, hogy a küzdelem első vérig tart. Rájöttem, hogy igencsak hasznos lehet az első vérig tartó gyakorlópárbaj. Ha valaki egy olyan halálosan veszedelmes tájon él, mint Thislev, az aligha akarja, hogy beépüljön az ösztöneibe az a csuklómozdulat, amellyel az utolsó pillanatban visszafogja a kardját.
- Ha így volt, akkor erre talán semmi szükség - dörmögtem, és vadul odavágtam neki.
- És a helyi nemeseket is legyőztem már - sorolt Clare, miközben egy suhintással feltépte a pólómat a mellemen. Azon gondolkoztam, hogy a nő vajon csak játszik velem, vagy már minden tudását bevetette? A magasban az őrök ordítva éljeneztek.
- Tudja, Max, tizenöt éves korom óta egyetlen férfi sem győzött le szablyával! - büszkélkedett tovább Clare.
A napnál is világosabban láttam, hogy a nő nem azért győzött, mert az ellenfelei hagyták nyerni abban a reményben, hogy ezzel elnyerik a bojár jóindulatát. Sokkal jobban vívott, mint a legtöbb férfi. Ekkorra már éreztem, hogy az arcom kivörösödött, az erőkifejtéstől pedig kapkodva szedtem a levegőt. Kissé megharagudtam az őrökre, amiért vidáman megtapsolták az én megaláztatásomat. Aztán váratlanul Arthur régi szavai hangoztak fel a fejemben. Rákényszerítettem magam, hogy összpontosítsak, hogy könnyedén lélegezzek és megőrizzem az egyensúlyomat, ahogy azt annak idején szeretett bácsikám megtanította.
Hirtelen rádöbbentem egy másik nagy hátrányomra. Az összecsapásokban, amelyekben eddig részt vettem, nem volt az égvilágon semmi köze az efféle szabályos küzdőstílushoz. Valamennyi gyilkos párviadalomat egy-egy ütközet kavargó forgatagában vívtam, ahol nem voltak szabályok, ahol úgy öltem meg az ellenséget, ahogy tudtam, és a stílus nem számított és nem jelentett semmit.
Felismertem, hogy ha továbbra is ezzel a módszerrel vívok, akkor vereség vár rám, ezért úgy döntöttem, hogy taktikát váltok. Hárítottam a következő csapást, és előre lendültem. Amikor ott álltunk egymással szemtől szemben, vadul odakaptam, és megragadtam a nő bal csuklóját. Hirtelen magam felé rántottam, majd hatalmas erővel eltaszítottam. Mialatt a nő hátradőlve, egyensúlyát vesztve imbolygott, kiütöttem a kezéből a szablyát. Hirtelen elengedtem a csuklóját, és Clare hanyatt esett. Egyet léptem előre, és a torkának szegeztem a pengémet.
- Egyszer mindennek vége szakad, és egyszer minden elkezdődik - dünnyögtem. Clare torkán az apróbbnál is apróbb vércsepp vöröslött.
- Nekem is úgy tűnik, Max - válaszolta Clare.
Ekkor észrevettem, hogy kacag, mire én is felnevettem.

A könyökömre támaszkodva hevertem az udvarház közelében futó patak partján. A körülöttem elterülő, hatalmas síkságban gyönyörködtem, ám egy idő után elábrándoztam, és azon tűnődtem, hogy akkor most mi van köztem és Clare között. A nő a közelemben állt, kezében rövid, thislevita íjat tartott. Kifeszítette az íjat, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Ez a testtartás erősen hangsúlyozta pompás alakját. Hirtelen elengedte a nyílvesszőt, amely a százlépésnyire felállított céltábla kellős közepébe fúródott. Ez volt a harmadik lövése, és egyben a harmadik telitalálata.
- Szép lövés - jegyeztem meg.
A nő rám pillantott.
- Így gyerekjáték - válaszolta hanyagul. - Sokkal nehezebb, ha az ember egy vágtató ló hátáról lő.
Valami azt súgta, hogy Clare éppen megpróbál levenni a lábamról, bár ezt nem volt könnyű megítélni. A bojár lánya gyakorlatilag mindenben elütött azoktól a nőktől, akikkel eddig összesodort az élet. Clare sokkal közvetlenebb és nyíltabb volt náluk, ráadásul mesterien bánt a fegyverekkel. Természetesen ez Thislev volt, ahol a nemesasszonyok gyakran a férjeik oldalán harcoltak a csatamezőn. Ez a vidék észak felől magával a Sötétséggel volt határos, míg keletről szörnyekkel teli, vad földekkel. Ebben a durva, erőszakos világban, minden kardra szükség volt.
Világosan éreztem, hogy felkeltettem a lány érdeklődését, ahogyan a férfiak és a nők mindig is érdeklődnek egymás iránt, de valahányszor megpróbáltam közeledni hozzá, Clare elhátrált előlem. Kiábrándítónak tartottam ezt a fajta viselkedést. Úgy éreztem, minél többször találkozok Clare-el, annál kevésbé értem őt.
Hirtelen árnyék borult rám, és egy kéz óvatosan megveregette a vállamat. felpillantottam, és nyomban kizökkentem a gondolataimból. Barek állt felettem.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- A bácsikám megkért, hogy szóljak neked. Elkészültünk, így holnap hajnalban indulunk.
Biccentve jeleztem, hogy megértettem. Barek mélyen meghajolt Clare előtt, és elsietett.
- Mi volt ez? - kérdezte a nő.
Elmondtam neki, mire Clare arca elkomorult.
- Ilyen hamar... - sóhajtotta, majd óvatosan megsimogatta az arcomat. Mintha arról akart volna meggyőződni, hogy még ott vagyok.

A napkorong a láthatár alá bukott. A várfalon álltam, ás az erős szürkületben a távoli hegyeket bámultam. Kora esti, meleg szellő borzolta a füves síkságot. A hold még éppen csak felkelőben volt. Különös, reszkető derengés látszott az északi csúcsok felett. Az égbolton milliónyi arany -, ezüst- és vérszínű fénypont táncolt. A különös látvány egyszerre volt rabul ejtő és ijesztő.
Az udvarban javában folytak az esti lakoma előkészületei. A szakácsok magukból kikelve ordítoztak egymással, és a hangszereiket hangoló muzsikusok pokoli macskazenét szolgáltattak. A levágott marhák és az asztalokra állított vodkásüvegek számát tekintve látszott, hogy házigazdánk uralkodóknak kijáró búcsúztatásban részesít minket.
Halk neszt hallottam bal felől és ráébredtem, hogy nem vagyok egyedül a védőfalakon. Nem messze tőlem ott állt Antonius, aki szintén a távolba meredt. A végzetvadász mélyen beleveszett a gondolataiba. Az összpontosítás mély ráncokat gyűrt arcára.
- Az a derengő izzás, a nekromanta haragjának fénye? - kérdeztem.
- Így igaz.
- Innen nézve szinte gyönyörű.
- Most így látod, de ha egyszer átjutunk a Feketevér-szoroson, és az alatt az égbolt alatt repülünk, valószínűleg megváltozik a véleményed.
- Tényleg annyira szörnyű?
- Rosszabb, mintsem ki tudnám fejezni. - Antonius elgondolkozva ingatta a fejét. - A sivatagok homokja különös színekben játszik, és hatalmas állatok csontjai fehérlenek mindenfelé. A kutak vize mérgező, és a folyók medrében nem víz folyik, hanem valami más, ami sűrű, mint a nyálka vagy a vér. A szelek mindenhová elhordják a port. Vannak ott romok, amelyek egykor emberek városai voltak. Számtalan szörnyeteg és ellenség él arrafelé, és távol áll tőlük mind a félelem, mind a józan ész.
- Sok társatok odaveszett, amikor utoljára ott jártatok...
- Így igaz.
- Akkor, mennyi esélyünk van most, hogy elérjük Fahranurt?
Antonius némaságba burkolózott. A hátunk mögött felhangzott a dalolás. A falakon túli fűrengetegben rázendítettek az éjszakai rovarok. Minden békésnek és nyugodtnak tűnt. Ezekben a pillanatokban el sem tudtam képzelni, hogy ez a föld az örökös háború határvidékén fekszik, és hogy holnap útra kelünk a Puszták felé, egy olyan vidék felé, ahonnan talán nincs visszatérés.
- Őszintén szólva, fogalmam sincs. Nem merek jósolni. Ha gyalog mennénk fikarcnyi esélyünk sem lenne, erre akár mérget vehetsz. De ezzel a léghajóval esetleg sikerülhet. - Antonius szomorúan megcsóválta a fejét, és rekedtes hangon folytatta: - Komolyan mondom, hogy nem tudom. Minden azon múlik, hogy mennyire pontosak Vorek térképei, és mennyire hatásosak Threiber varázslatai. Meg hogy bírják-e a hajtóművek, és persze, nem fogyunk ki a feketevízből és az élelemből. Meg aztán ránk törhet egy torzvihar.
- Egy mi?
- Torzvihar. Iszonyú fergeteg, tele a sötétség erejével. Annak az erőknek a hatására a kő úgy folyik akár a víz, és az emberek fenevadakká vagy elfajzottakká válnak.
- Miért akarsz visszatérni oda? - kérdeztem és nekitámaszkodtam a fal hátsó ormának, így leláttam az udvarra.
- Mert lehet, hogy eljutunk Fahranurig. és ha igen, akkor a nevünk örökké fennmarad. ha pedig odaveszünk... nos, az méltó és dicső halál lesz.
Ezek után nem maradt több kérdésem. Lebámultam az udvarra, és megláttam a hosszú ruhát viselő Clare-t. Mialatt az észbontóan gyönyörű nőt bámultam, el sem tudtam képzelni, hogy esetleg nem térek vissza a pusztákról.

Elballagtam a várudvar széléig. A hátam mögül hallottam a zenét és a mulatozás lármáját. A dudások dagadt képpel fújták különös dudáikat. Más muzsikusok ritmusra püfölték bőrrel bevont fadobjaikat. A levegőben sülő hús illata és vodka erős szaga terjengett. A falakon kívülről hangos ordítozás hallatszott onnan, ahol a harcosok két egymásnak feszülő birkózót biztattak.
Nem voltam éhes, és színjózan maradtam. Clare-t kerestem, de ő már korábban eltűnt két csinos parasztlány társaságában, akik éppúgy lehettek a barátnői, mint a szobalányai. Távolléte alaposan lehervasztotta a kedvemet. Leverten bolyongtam a tömegben. Frissen mosott és foltozott ruhát viseltem, megfürödtem és gondosan megfésülködtem - erre sehol sem találtam Clare-t, hogy csókot lopjak tőle. Nyomorultul éreztem magam, és eléggé megzavarodtam. Hát ennyire hidegen hagyja ezt a lányt, hogy holnap elmegyek? Még csak beszélni sem akar velem? nem voltam abban a hangulatban, hogy bekapcsolódjak a vidám dáridóba. Járás közben keserűen mosolyogtam, csak úgy magamnak. Tudtam, hogy gyerekesen viselkedek, csak azt nem, hogyan lábaljak ki ebből az állapotból.
A hálószobám félig nyitott ajtajánál megálltam. A benti sötétségből neszezést hallottam. Kezem ösztönösen ökölbe rándult, mialatt azt latolgattam, hogy ki lapulhat odabent. Lehetett egy rabló, vagy egy szörnyeteg, aki mulatozás lármájának és az éj sötétjének leple alatt besurrant a várba.
- Max, te vagy az? - kérdezte egy hang, amit nyomban felismertem.
- Igen - válaszoltam elfulladva. Fény villant odabent, és felgyúlt egy lámpás. beléptem és megláttam, hogy egy csupasz, izmos, de nőiesen gömbölyded kar nyúlik ki az ágytakaró alól.
- Már azt hittem, sosem érsz ide! - Clare rám nevetett, és egyetlen mozdulattal ledobta magáról a takarót. Megpillantottam a pazar meztelen testét. Orromba mámorító, fűszeres virágillat csapott. Aztán az ajkunk összeforrt, és Clare ezúttal nem szakította meg a csókunkat.

A hajnal fénye és a kakasok kukorékolása ébresztett fel. felnyitottam a szemem és megláttam, hogy Clare a könyökömre támaszkodva fekszik mellettem, és az arcomat tanulmányozza. Amikor észrevette, hogy felébredtem, szomorkásan elmosolyodott. Szelíden megsimogattam az arcát, és mérhetetlenül élveztem az érzést, amit a lágy bőr tapintása keltett az ujjaim hegyén. Clare hirtelen rám vetette magát, és szorosan hozzám tapadt. Semmihez sem hasonlítható boldogság öntött el. Boldog voltam, hogy ott lehettem, boldog voltam, hogy karjaimban tarthattam kedvesemet, és érezhettem a szívverését a csupasz bőrömön. A puszta gyönyörtől felkacagtam, ám Clare egyszer csak elhúzódott tőlem.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Hogy el kell menned - válaszolta Clare, és látszott rajta, hogy a könnyeivel küszködik.
- De visszatérek - hebegtem ostobán.
- Nem, nem fogsz. Senki sem tér vissza a Pusztákról. Ép ésszel senki. Ép testtel senki. A gonosz mindenkit eltorzít.
Ekkor döbbentem rá, hogy előzős esti szeretkezésünket miért hatotta át a kétségbeesett sietség. Egyszeri alkalom volt ez, ajándék, amelyet egy asszony adott egy harcosnak, akiről úgy hitte, hogy sohasem látja viszont. Valószínűleg sokszor megesett már a világnak ebben a szögében. Boldogságom semmivé foszlott, de ettől függetlenül magamhoz szorítottam Claret, és a haját simogattam.
Odakint valaki keményen megverte az ajtót.
- Eljött az idő! - Antonius kiáltása úgy hangzott a fülemben, mintha maga a Végzet szólt volna a végzetvadászból.


Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Kedd Jan. 29, 2013 4:14 pm

Végzetvadászok
X. fejezet



Úgy éreztem, hogy roppant súlyú köpenyként borul rám a bánat, miközben a távolban egyre zsugorodó Stragatrov-udvarházat figyeltem. Az apró, integető alakokat lassan elnyelte a távolság, majd egy csapásra eltűntek a szemem elől, amikor a Gringall Szelleme teljes sebességre gyorsult. Aztán maga a vár is folyton kisebbedett, amíg végül teljesen beleveszett a végtelennek tűnő síkságot borító fűtengerbe. Nyughatatlanul róttam a fedélzet acélpadlóját.
Azon töprengtem, hogy vajon látom-e még valaha a bojár lányát. Clare kerek-perec megmondta, hogy nem, márpedig ő sokkal többet tudott az efféle dolgokról, mivel egész életét a Puszták tőszomszédságában töltötte. Úgy éreztem, hogy máris hiányzik, amit azért találtam különösnek, mert alig pár napja ismertem.
Egy röpke, borzasztó pillanatig erős késztetést éreztem, hogy odamenjek Makarisonhoz és megkérjem, hogy fordítsa meg a léghajót. Szerettem volna kijelenteni, hogy szörnyű hibát követtem el, és egyáltalán nincs szándékomban velük tartani. Azon kaptam magam, hogy minden idegszálammal azt kívánom, bárcsak Clare-el maradtam volna. Ám a dolgok túl gyorsan történtek, és megint elragadott a végzetvadászok nagy kalandjának sajátos sodrása. Szemlátomást mindenki - Clare-t is beleértve - kész ténynek vette, hogy én is útra kelek, így aztán útra keltem, dacára annak, hogy valójában már nem éreztem hozzá túl nagy hajlandóságot.
Valamiért képtelen voltam belátni, hogy ez az állapot jellemző volna rám. Az én világomban általában nem így történtek a dolgok, bár életemnek nagyobb történései mindig önálló életet éltek. És általában mire észbe kaptam, máris magukkal sodortak az olyan földrengésszerű események, amelyeket senkinek sem állt hatalmában irányítani. Nem először töprengtem el azon, hogy ezzel vajon mások is így vannak-e, vagy egyedül csak én? Vajon másokkal is megesik, hogy döntéseket épít döntésekre, ahogyan a gyermek rakja egymásra a kavicsokat, aztán idővel mindig rádöbben, hogy ingatag hegyet épített maga alá, amelynek csúcsáról semerre sem indulhat anélkül, hogy ne okozna elsöprő erejű lavinát?
Sóhajtva beláttam, hogy számos ok miatt nem állhattam oda a főgépész elé azzal, hogy forduljon vissza. Először is, Makarison bizonyosan nemet mondott volna. Ezzel a kéréssel elveszíteném a személyzet megbecsülését és jóindulatát, miközben nem nyernék az égvilágon semmit.
A második ok, hogy fogalmam sem volt, miféle fogadtatásban lenne részem, ha visszatérnék a bojár házába. Clare talán éppen azért vonzódott hozzám, mert hősnek tekintett, amiért részt veszek a nagy kalandban. Ha most megfutamodok, akkor a nő gyávának fog tartani. Azt pedig biztosra vettem, hogy Thislev vad földjének lakói nem tűrik meg maguk között a gyávákat.
Harmadsorban pedig talán valóban menni akartam, hogy új világot lássak, hogy megtudjam, miképp végződik a vállalkozás, továbbá hogy próbára tegyem a bátorságomat egy olyan vidéken, amely még Antoniust is megfélemlítette.
Felvetődött bennem, hogy valószínűleg tartozok magamnak ezzel a kalanddal. Ha elhagyom a Gringall Szellemét, azzal szertefoszlatok mindent, amit önmagamról képzeltem. Onnantól csupán egyszerű, hétköznapi embernek tekinthettem magam. És talán én magam is sóvárogtam arra a hírnévre, amelyre olyannyira áhítoztak a fedélzeten tartózkodók. Képtelen voltam dűlőre jutni a magyarázattal.
Azt viszont biztosan tudtam, hogy pillanatnyilag szörnyen érzem magam - és újra látni akarom Clare-t. Úgy láttam, hogy a rosszkedv az egész legénységért megfertőzte. A gépészek magukba zárkózva hallgattak, és fájdalmas képet vágtak. Esetleg ők is azt a rejtélyes szomorúságot érezték, mint én. Vagy csak másnaposak voltak, mert az előző este folyamán mindannyian úgy vedeltek, mint a hargeoni tengerészek, ha partra lépnek. Magamban elismertem, hogy a léghajó nem a legjobb hely azoknak, akiket másnaposság gyötört. A fedélzet jól érezhetően vibrált, és alkalmanként az egész gondola megrázkódott, amikor áthaladtunk egy-egy légörvényen.
Előre mentem a parancsnoki hídra, és megláttam, hogy javarészt üres, leszámítva a hajó irányításához nélkülözhetetlen legénységet. Kedvtelenül odaballagtam Makarison mellé, és kibámultam az elülső ablakon. A zord hegység hatalmas kőteste egyre közelebbről látszott. Nyílegyenesen a Feketevér-szoros felé tartottunk, amely úgy tátongott előttünk, mint valami hatalmas démon szája.
Hamarosan mélyen bent jártunk a szorosban. A gigászi hasadék falát alkotó hegyek messze fölénk tornyosultak, de még a legalacsonyabb hegytető is abban a magasságban végződött, amelyen a léghajó repült. A csúcsokat bámultam, de az azokat beborító, halvány fénnyel világító, színjátszó anyagot furcsa módon nem volt könnyű alaposan szemügyre venni. Mintha folyton elcsúszott volna róla a tekintetem, ahogyan az ember lába csúszkál a sima jégen. Ebből a távolságból egyszerűen nem tudtam a csúcsokra összpontosítani a tekintetemet. Ez volt az első jele annak, hogy milyen különös jelenségekre képes az a sötét erő, ami átjárja a Pusztákat. Biztosra vettem, hogy nem ez lesz az utolsó.
Maga a szoros sziklás volt és sivár. Helyenként furcsa formájú sziklatömbök hevertek az út mentén, és a magasból látni véltem, hogy számomra ismeretlen, érdekes rúnákat véstek az oldalukra. Amikor észrevettem, hogy egyik-másik szikla fehéren csillog, kölcsönvettem Makarison távcsövét, a szemem elé emeltem, és rájuk közelítettem. Legnagyobb rémületemre azt láttam, hogy amint az imént fehérlő rúnáknak gondoltam, azok valójában a sziklákhoz láncolt, eltorzult csontvázak. Feláldozott emberek voltak, akiknek a maradványait hátrahagyták, vagy figyelmeztető jelzések, amelyeket a thisleviták helyeztek oda? Mindkét lehetőséget elképzelhetőnek tartottam.
Ekkor Barek lépett mellém, aki szintén komor hallgatásba burkolózott. Világosan látszott, hogy rajta is úrrá lett az általános rosszhangulat.
- Threiber úgy véli, hogy ezek a hegyek útját állják a Pusztáknak - mondta végül Barek.
- Hogyan? - kérdeztem kíváncsian.
- Beszéltem vele a bojár házában - kezdte az ifjú. - Az elmélete szerint, ha nem volna itt ez a hegység, akkor a szél elhozná a pusztákon terjengő port, mindenfelé szétterítené, és akkor a por megfertőzné az embereket. Threiber azt állítja, hogy az itteniek valamennyien megváltoznának, eltorzulnának, és önként alávetnék magukat a Sötét Istenek őrült szeszélyeinek.
- Én azt hittem, hogy máris élnek elfajzottak Thislevben. Gnoryll a megmondhatója, éppen eleget harcoltam velük a Királyságban. Itt sem lehetnek kevesebben!
Az ifjú szomorúan elmosolyodott.
- Tudod, Thislevben mindenkivel végeznek, akin megjelennek az elfajzás stigmái, még a csecsemőkkel is.
- Ugyanezt csinálják a Királyságban is - vágtam rá, pedig jól tudtam, hogy ez a kijelentés távolról sem igaz. Sok szülő elrejtette a gonosz által megfertőzött gyermekét, és az emberek gyakran menedéket adtak elfajzott rokonaiknak. Számos ilyen esettel találkoztam a vándorlásaim során.
- Threiber azt állítja - folytatta Barek -, hogy a hegység nélkül meg rosszabb lenne a helyzet. Afféle természetes védőgátként szolgál, megakadályozza, hogy a por java része elérje az emberek földjét. A varázsló szerint a csúcsokon látható furcsa, színjátszó anyag nem más, mint kicsapódott és megfagyott Sötét Mágia.
- Érdekes elméletei vannak ennek a Threibernek - jegyeztem meg fanyarul.
- Azt is mondta, hogy ezek nem csupán elméleti feltételezések. Állatkísérleteket végzett a porral.
- Akkor pedig kimondottan őrült - vágtam rá. - Az a por gonosz anyag. Az őrületbe kergeti az embert. Tudom, mert Antonius elmondta mi mindenre képes.
- Threiber azt mondta, hogy nagyon óvatosan járt el, és varázslattal óvta magát, meg mindenféle védő hatású vegyülettel. A bácsikám hisz az elméleteiben. Ezért borítja a léghajó belsejét egy leheletfinom ólomréteg.
- Van egy olyan érzésem, hogy Threiber előbb-utóbb rosszul végzi.
- Hajlok az egyetértésre, Max, de ugyanígy meglehet, hogy igaza van. A bácsikám szerint a következtetései egybeesnek a népünk tudományának állításaival. Tudod, a népünk kezdetben a föld alá építette a városait. Egyes tudósaink azt gyanítják, hogy a por első megjelenésekor a vastag sziklarétegek megóvtak minket a fertőzéstől, ami viszont hatást gyakorolt az összes többi fajra - Barek itt egy pillanatra elhallgatott, majd egy nagy sóhajt követően újra megszólalt: - Mire kijutunk a hegyek közül, már a Puszták peremvidéke fölött fogunk repülni.
- Komolyan hiszel abban, hogy megvédenek minket a varázslatok, amelyeket Threiber a hajó köré szőtt? - kérdeztem.
- Én semmit sem tudok a mágiáról, Max. Ebben a tudományban a népünk kevéssé jártas. De a bácsikám szilárdan hiszi, hogy így lesz, márpedig ő alaposan meghányta-vetette magában ezeket a kérdéseket.
- Én akkor sem rajongok ezért a Threiberért - jelentettem ki. - Képzeld, megkért, hogy vessem papírra az élményeimet.
- Engem is. Azt mondja, sokat segítene a kutatásaiban.
- Akkor reménykedjünk, hogy visszatérünk, és ellátjuk Threibert egy csomó hasznos anyaggal!
- Csakugyan, reménykedjünk abban, hogy így lesz - helyeselt mosolyogva Barek.

Hosszú órák óta a földet fürkésztem. Immár elértük a Puszták peremvidékét. A kopár, sziklás felszínen feltűntek az első, furcsa színekben játszó homokdűnék. Az északi égbolton fémes színű felhők kavarogtak. a nap alig látszott, és amikor egy-egy pillanatra kidugta arcát a felhők közül, nagyobbnak és vörösebbnek tűnt a megszokottnál. Úgy éreztem, mintha nem csupán egy másik földet, hanem egy másik világot szelnénk át. Az orrszobor szemében ülő drágakövek halvány fénnyel világítottak, ami arra utalt, hogy a beléjük ágyazott varázslat működésbe lépett.
Megint csak elképesztett a léghajó gyorsasága. Az elmúlt néhány órában átkeltünk egy magasra tornyosuló hegységen, majd hatalmasan terpeszkedő alföldeken. Ezek a síkságok nem sokban különböztek Thislev füves pusztáitól. Ha erősebben meresztettem a szemem, megláttam egy-egy megfeketedett házromot, amelynek kövei valamikor szemlátomást megolvadtak, majd bizarr formákba dermedve szilárdultak meg újra. Néha feltűnt egy-egy kisebb tó, amelyek vizét különös, vörös és kékszínek árnyalták, mintha mérgező anyagok szennyezték volna be őket.
A síkságok után mocsár következett, majd tundra. A hőmérséklet észrevehetően csökkent, sőt néha vörös hóvihar verte a léghajó testét. A mélyedésekben megülő, vöröslő hópelyhek idővel elolvadtak, ekkor vörös cseppek folytak le az ablakon. Ezek óhatatlanul is a csordogáló vérre emlékeztettek.
Végül ezek a sivár földek is eltűntek alólunk, és átadták helyüket egy olyan tájnak, amelyen az égvilágon semmi sem termett. Kopár, köves talaj terült el mindenfelé. A földből helyenként kiállt egy-egy nagyobb sziklatömb, amely engem az ősi menhirekre emlékeztetett. Valami azt súgta nekem, hogy ezeket emberi kéz emelte, de persze nem tudhattam biztosan. Néha áthaladtunk egy-egy kisebb bestiahorda felett, akik rémülten szétfutottak az érkezésünkre. A távcsövemen keresztül jól láttam, hogy valamennyien magukon viselik az elfajzás jeleit. Azon csodálkoztam magamban, hogyan maradhatnak életben ezen a szörnyű vidéken, de ekkor eszembe jutottak a Királyságban keringő, kannibalizmusról és hullagyalázásról szóló rémtörténetek.
Egy idő után már azokat a kopár, terméketlen földeket is magunk mögött hagytuk, és csakis csillámló sivatagot láttunk magunk alatt. Meghallottam a közeledő Vorek botjának kopogását, majd megéreztem a könnyed érintést a vállamon.
- Fogja ezt az amulettet, és vegye fel - kérte az agg tudós. - Most már mélyen bent járunk a Puszták felett, és ez megóvja a káros hatásoktól. próbálja úgy viselni, hogy folyton érintkezzen a bőrével, mert a kő csak akkor tudja átadni az erejét. megvédi önt a Sötét Mágia torzító kisugárzásától.
Átvettem a vékony ezüstláncon lógó amulettet, és feltartottam a fénybe. Az ezüsttokba apró ékkövet foglaltak, amely pontosan olyan alakú és színű volt, mint egy parányi jégszilánk. Azokra a jégcsapokra emlékeztetett, amelyek telente csöngtek a házak ereszeiről. Ezzel a kristályféleséggel még sohasem találkoztam, és mikor belenéztem, mintha pislákoló fényt láttam volna a mélyén. Félig-meddig arra számítottam, hogy fagyosnak fogom érezni, ám amikor megérintettem inkább némileg melegnek tűnt.
A Gyémántszemben történtek óta eléggé szkeptikusan álltam az ékszerekhez, amikor tehettem kerültem őket. Most viszont nagyon úgy tűnt, hogy nincs más választásom, ha jót akartam. Végül is az Alvó halott volt, nem fenyegetett az a veszély, hogy átveszi fölöttem az irányítást. Ráadásul Vorek adta az amulettet.
- Ezt Threiber csinálta, ugye? - kérdeztem gyanakodva.
Vorek valósággal ragyogott az elégedettségtől.
- Nem bízik benne, igaz, Herr DeLuise?
Megráztam a fejemet.
- Szemernyit sem bízom egy olyan varázslóban, aki Sötét Mágiával játszadozik.
- Felteszem, ez igazán dicséretes, bár talán egy kissé rövidlátó álláspont - vágott vissza mosolyogva Vorek.
- Van némi tapasztalatom a mágiával és annak sötét részével - jelentettem ki komoran.
Vorek révedezve kibámult az ablakon, és szomorúan elmosolyodott.
- Akárcsak nekem - sóhajtotta -, és hadd áruljam el, hogy jómagam még életemet is rábíznám Maximilián Threiberre.
- Az jó! Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy éppen azt teszi.
- Ön nagyon makacs, Herr DeLuise, bár ezt mi dicséretes tulajdonságnak tartjuk. Viszont, ami a varázslót illet, azt kell mondjam, hogy téved. Rengetegszer beszéltem vele, és sokat utaztam a társaságában. Megmentette az életemet, ahogyan én is az övét. Távol áll tőle a romlottság.
Az agg tudós hangjából kiérződő nyugodt tekintély meggyőzőbbnek bizonyult, mint a szavai. Máris úgy éreztem, hogy igazat adok neki, de mégis... Ő olyan földön nőtt fel, ahol a gonoszra borzadva tekintett mindenki, és nekem is voltak szörnyű élményeim, amiket a romlott varázslóknak köszönhettem.
Az agg tudós vállat vont, majd körbemutatott a gondola belsején.
- Még mi is változhatunk, Herr DeLuise - magyarázta -, márpedig a mi népünk sokkal jobban ragaszkodik és kötődik a hagyományokhoz és az előítéletekhez, mint a többi. Ez az egész léghajó az egyik legjelentősebb klánunk hagyományai ellenében született. Mégis félre kellett tennünk az előítéleteinket, olyan súlyos a helyzetünk.
- És úgy véli, szükségem van erre az amulettre - összegeztem.
- Úgy vélem, ez a legjobb megoldás a Puszta káros hatásainak kelhárítására, Herr DeLuise, mindaddig, amíg dolgozik benne a varázslat. És higgye el nekem, szüksége lesz a védelemre.
Az agg tudós elfordult, és pergő - számomra ismeretlen - nyelven odaszólt Makarisonnak. Mélységesen megrökönyödéssel hallgattam a nyers, torokhanggal teli beszédet. Volt egy olyan furcsa érzésem, mintha már nem először találkoztam volna ezzel a nyelvvel, mintha már valamikor, régen hallottam volna. A környezetemben tartózkodó gépészek mindeddig kizárólag a Királyság nyelvén szóltak egymáshoz. Ezt először az irántam való puszta udvariasságnak véltem, mivel máskülönben egyetlen szavukat sem érettem volna. De idővel rájöttem, hogy a gyanakvó legénység csavaros észjárása miatt történt így. Igen, valóban udvariasak voltak velem, viszont szentnek és titkosnak tartották a saját nyelvüket, és nem akarták, hogy egy idegen esetleg elsajátítsa. Most viszont Vorek a saját nyelvén szólalt meg előttem, amiből arra következettem, hogy túljutottam valamiféle határon. Végre elnyertem az agg tudós bizalmát, és ezzel a léghajó legénysége teljesen befogadtak maguk közé. A felismerés nyomán végigsöpört rajtam az öröm hulláma. Vorek ekkor ismét felém fordult, és újra a Királyság nyelvén szólt hozzám:
- Az imént azt mondtam a pilótának, hogy vigye közelebb a hajót a roncsokhoz, Herr DeLuise. Azt hiszem, felismerem őket.
Tekintetemmel követtem az atyamester ujjával kijelölt irányt. összedőlt épületek és más dolgokat pillantottam meg a messzeségben. Szemem elé tartottam a távcsövet, és azon keresztül is szemügyre vettem az egyik nagyobb tárgyat. Különös járművet láttam. Akkora lehetett, mint egy szekér, ám azzal ellentétben teljesen beburkolták vaslemezekkel. Csupán az elején volt egy - talán kéttenyérnyi - kristályablak, nyilván azért, hogy a vezető kiláthasson. Az oldalán négy kisebb lyuk tátongott, amelyekben a bentiek kidughatták fegyvereiket. A hátuljából rövidebb-hosszabb kémények álltak ki, viszont nyoma sem volt a szekérrúdnak vagy igának, amelybe befoghatták volna a lovakat. A jármű nagyjából arra a félelmetes járműre emlékezetett, amivel a Gyémántszem céhben találkoztam.
- Ez volt az előző expedíciónk utolsó táborhelye - mesélte csendesen Vorek -, látja ott azokat a rozsdaette roncsokat? Azok voltak a járműveinek. Ránk támadt egy jókora sereg, és csak nagy veszteségek árán tudtuk visszaverni őket. Azokat a kőhalmokat a halottaink fölé emeltük.
A léghajó megállt a roncsok felett, és a legénység valamennyi tagja ablakoknál tolongott. Az arcukon azzal a fajta áhítattal szemlélték a szomorú látványt, amelyet korábban a szentélyekbe betérő zarándokok arcán láttam. Én magam a Puszta veszélyeinek nyomasztó bizonyítékait láttam a roncsokban és romokban. Viszont némileg meg is nyugodtam, mert mindez azt jelentette, hogy néhány útitársam már járt errefelé, és valamennyien ismerik az itteni viszonyokat.
Lenéztem az elhagyott járművekre a vigasztalan sírhalmokra, és visszatért belém a korábbi szomorúság, méghozzá megkettőzött erővel. Azok a dolgok odalent már majdnem húsz éve ott voltak, és már nem vetette rájuk a tekintetét, csak elfajzottak és szörnyetegek.
- Errefelé vannak azok a barlangok, amelyek egyikében Antonius a kardját találta - mesélte halkan Vorek.
- Tényleg? És Antonius ekkor már végzetvadász volt?
- Nem, az később történt...
Vorek szomorúan elmosolyodott. Szóra nyitotta a száját, aztán mintha máris túl sokat mondott volna, újra becsukta. Én még szívesen feltettem volna pár kérdést, de valami azt súgta, hogy ha az agg tudós magától nem akar többet elárulni, akkor nincs semmi, amivel rávehetném, hogy beszéljen.
Hirtelen rájöttem, hogy még mindig a markomban tartom az amulettet. Belém vágott a gondolat, hogy az agg tudós nálam jóval többet tud a Pusztákról, és talán nem ártana megfogadni a tanácsait. nyakam köré kerítettem a vékony ezüstláncot, összekapcsoztam, majd bebújtattam az ékszert a pólóm alá. Amikor az ezüstfoglalat hozzáért a bőrömhöz, furcsa bizsergést éreztem. Végigfutott a bőrömön a hideg, majd a borzongó érzés, ahogy jött, el is múlt.
- Helyes, így már jó lesz - mondta elégedetten -, most már védettebb, mint mi voltunk annak idején.
A távoli láthatárra függesztettem a tekintetemet, és hirtelen a kudarc és a halál baljós előérzete járt át. A kínos érzés nem hagyott el még az után sem, hogy a gőzgépek újra dolgozni kezdtek, és lassan megindultunk előre, a Puszták mélye felé.

Az ablak hideg üvegének nyomtam az orromat, és megdermedtem. Az imént megszólaltak a vészkürtök, és az összes gépész rohant, hogy elfoglalja helyét az ágyúk és különféle gépek mellett. Magamra maradtam, és a vész perceinek tehetetlen szemlélőjeként, tétován ácsorogtam. Lenéztem az alattunk elterülő, kísértetiesen hátborzongató tájra.
A sivatagnak megvolt a maga vad és szörnyű szépsége. A hatalmas sziklaalakzatok lepusztított szörnyszoborként magasodtak a csillámló homok fölé. Smaragdszínű tó csillogott zöld fénnyel a vörös égbolt alatt. A tó mellett két borzalmas hadsereg tartott egymás felé, két húsból és fémből álló árhullám.
Az odalent vonuló harcosok rá sem hederítettek a felettük lebegő léghajóra. Túlságosan lekötötték egymás figyelmét, bár néha felnézett egy-egy bestia vagy harcos, és dühösen megrázta a fegyverét felénk. Nyilaik és lándzsáik amúgy sem érhették el a léghajót. Makarison csak a biztonság kedvéért szólaltatta meg a riadókürtöket, és ezért egyáltalán nem hibáztattam. Az alattunk kavargó tömegek mérete és vérszomjas vadsága kimondhatatlan hatást gyakorolt rám.
Hatalmas seregek sorakoztak fel alattunk. Több ezer bestia tolongott odalent. Úgy tűnt, mintha patás-szarvas állatok emberré változott, otromba paródiáinak tengere hullámzott volna ide-oda. Még sohasem harcoltam hozzájuk fogható lényekkel, de már most félelmetesnek találtam őket. Hatalmas zászlók emelkedtek ki a csapatok közepéből, amelyeken undorító, erőszakos címerek díszelegtek. A seregek élén díszekkel teli fekete páncélt viselő, hatalmas termetű emberek meneteltek. A szárnyakon ugyanilyen alakok vágtattak elfajzott, elkorcsosult paripákon, amelyek mellett eltörpült még az emberek legnagyobb csataménje is.
Ezer és ezer harcos vonult fel az ütközetre. Mélyen eltöprengetem a látottakon. Feltettem magamnak a kérdést, hogy ez a terméketlen, kopár vidék hogyan képes eltartani ilyen hatalmas seregeket? Nyilvánvaló, hogy mágia van a dologban. Ahogy a tekintetem végigsöpört a sűrű, iszonyú tömegen, eszembe ötlött apám egyik régi éneke. Egy végtelennek tűnő csata, egy elkeseredett ostrom, ahol úgy látszott, hogy a Sötét istenek seregei elsöprik az egész civilizált világot. Valahogy mindig is valószínűtlennek éreztem ezeket a történeteket, amelyek élénk színekkel festették a hallgató elé a démonokat és az elkorcsosult, vérszomjas lényekből álló hordákat. Ám most, a léghajó alatt vonuló seregek nagyon is hihetővé tették a krónikás énekében megörökített pokoli látomásokat. Könnyen magam elé tudtam képzelni, hogy ezek a rettentő hadak áttörnek a Feketevér-szoroson, és ízzé-porrá zúzzák a civilizált birodalmakat. Ekkor kezdtem igazán átérezni a Sötét Istenek szörnyű erejét, sőt immár csodálkoztam, hogy mindeddig miért nem nyelték el az egész világot.
Még a járművek zúgása mellett is tisztán hallottam az egymás felé közeledő seregek morajlását. Szemem elé emeltem a távcsövemet, amely csuklómnak egyetlen csavarintásával eleven, lélegző harcosokká változtatta a távolból nézve apró, bábszerű alakokat.
Hatalmas, fekete páncélba öltözött alak vágtatott felvértezett lován egy bestiacsapat felé. A páncéljába vésett rúnák vörös fénnyel izzottak. Az ocsmány lovag mindkét kezében egy-egy hatalmas harci fejszét lengetett, lova káprázatosan díszes vértet viselt. Az állat fejét öntöttacél maszk védte, amely egy démoni sárkány vonásait utánozta. A testét borító páncélzat szelvényezett volt, akár egy százlábú teste, és valamennyi szelvényről korongok csüngtek, amelyekbe vicsorgó démonfejeket véstek. A lovas teljes sebességgel berobogott a bestiák közé. Fejszéi minden egyes lendítésére lecsapták egy-egy elfajzott teremtmény fejét. Lovának megvasalt patái véres húsdarabokká taposták a lemészárolt ellenfelek maradványait. A lovag társai eszelős lázzal hajszolták lovaikat a legalább hússzoros létszámfölényben lévő csapat felé. Rettenthetetlennek tűntek - szemlátomást nem törődtek senki életével, még a magukéval sem.
A csatatér másik részén gigászi minotauruszok harcoltak. Irdatlan bárdjaikkal véres rendet vágtak az ellenségük soraiban. Úgy tornyosultak a bestiák fölé, ahogyan egy felnőtt magasodik egy gyermek fölé. Úgy láttam, hogy egy bestiának körülbelül annyi esélye volt egy minotaurusszal szemben, mint egy gyermeknek egy felnőtt férfival szemben. A csata forgatagában az egyik bikafejű óriás a szarvára kapott egy bestiát, majd a levegőbe emelte sikoltozó, rúgkapáló áldozatát. A szörnyeteg könnyedén megrázta fejét, mire a vérző bestiafajzat vagy harminc lépés távolságba repült, és a sajátjai fejére zuhant. Vagy féltucatnyi társa rogyott a véres homokba. Ám ekkor a többiek egyszerre rárontottak a minotauruszra. Minden oldalról körülvették, és folyamatosan döfködték hosszúnyelű lándzsáikkal. Úgy üldözték-gyötörték, ahogyan egy vad kutyafalka kínoz egy sebesült szarvast. A hatalmas lény hamarosan összerogyott, és eltűnt a porfelhőben. A bestiák ráugrottak, és összetaposták patás lábaikkal, és halálra döfködték lándzsáikkal.
Ekkor démonképű, szárnyas, emberforma teremtménynek csapata röppent a levegőbe. A repülő sereg, mint valami undorító denevérraj, a csatatér felett körözött. Először arra számítottam, hogy a léghajónak akarnak támadni, és ösztönösen készültem a csatára. Ám a pokolbéli raj fülsértő rikoltások kíséretében rázúdult a bestiák hordájára. A szárnyas teremtmények kimeresztették hegyes karmaikat, rázuhantak kiszemelt célpontjaikra, és szinte természetfeletti erejükkel darabokra tépték azokat, majd a következő pillanatokban őket is darabokra vágták feltüzelt ellenségeik.
A kavargó őrület közepén egy alak kimagasodott a tömegből. A páncélzata olyan díszes volt, hogy még sosem láttam hozzá foghatót. Minden ujjnyi felületén öntöttacél koponyák és szörnypofák vicsorogtak. A harcos csontvázparipán ült, amely látszólag alig bírta megtartani lovasának irdatlan súlyát, mégis olyan sebesen vágtatott, ahogyan a szél fúj. A Sötétségnek ez a bajnoka a jobb kezében hatalmas kaszát tartott, míg baljában óriási zászlót, amelyen a címer koponyákból emelt trónt ábrázolt. A távcsövön át még azt is láttam, hogy a koponyák üres szemgödreiből vöröslő vér csorog. A hadúr széles ívben hol ide, hol oda lendítette kaszáját, ezzel adva parancsot harcosainak. A nála kisebb termetű, szintén fekete páncélt viselő katonák gondolkodás nélkül engedelmeskedtek. Ész nélkül rohantak a halálba, vagy hogy ők küldjék az ellenséget a másvilágra.
Kénytelen voltam beismerni, hogy az elfajzottak seregeinek láttán a félelemhez hasonlatos érzés környékezett meg. Kezdtem érteni, hogy Antonius mire gondolt, amikor erről a vidékről mesélt. Már az őrjöngő harag is rémisztő volt, amivel a csatát vívták odalent. Még sohasem találkoztam azzal az eszeveszett gyűlölettel, amellyel a lentiek egymásnak estek. Hirtelen ráeszméltem, hogy a Sötétség hívei pontosan ezért nem gyűrték még maguk alá az egész világot. Rájöttem, hogy a Puszták lakói ugyanolyan megosztottak, mint az emberek, sőt valószínűleg még jobban. A szemem láttára nyertek igazolást a pusztító erők egymás közti rivalizálásáról terjedő hírek. Ezért a belső viszályért végtelenül hálásak lehettünk, mert olyan ellenséget láttam, amely egyszerre bennem tiszteletet és félelmet.
Már éppen felsóhajtottam volna, amikor egy újabb nyugtalanító gondolat villant az agyamba. Mi lesz, ha az itteni urak egyszer valahogyan félreteszik minden gyűlölségüket, szövetséget kötnek, és az emberek világa felé fordulnak? Mi lesz, ha a felfordulásból egyszer csak kiemelkedik egy hatalmas hadúr, aki rendet tesz, és egyetlen hatalmas hordába egyesíti az itteni népeket? Akkor ez a számlálhatatlanul hatalmas sereg könnyedén letarolja Thislevet és az azon túli földeket. Hirtelen szánalmasan kevésnek éreztem Stragatrov ezer dzsidását, és rendkívül sebezhetőnek a várát.
A Gringall Szelleme néhány perc leforgása alatt átúszott a csatatér felett. Az iszonytató tömegek egyre kisebbnek látszottak, végül belevesztek a roppant kiterjedésű sivatagba. Az északi égbolton sötét felhők kavarogtak, amelyekből nem néztem ki semmi jót. Hatalmasat sóhajtottam, és elindultam a kabinom felé, hogy aludjak egyet.


Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Feb. 10, 2013 11:34 am

Végzetvadászok
XI. fejezet


Éppen Clare-el álmodtam nagy boldogan, amikor a léghajó rázkódására felébredtem. Mihelyt felültem az ágyamban, csontrepesztő dörrenés rázta meg a Gringall Szellemét. Az egész hajó megremegett, mintha rásújtott volna egy irdatlanul hatalmas pöröly. A lámpás erősen kilengett, amitől az árnyékok és fények vad, imbolygó táncot jártak a falakon és padlón.
A kerek ablakhoz hajoltam, és kinéztem rajta. Nem láttam mást, csak örvénylő sötétséget. A következő pillanatban lecsapott egy elképesztően zöld villám. Ezernyi ága szétcikázott a felhők között, majd a hatalmas kisülés mindenestől beleveszett a gondola alatt száguldó feketeségbe. Egy ütemmel később a mennydörgés is elérte a hajót, amely még az előbbinél is hevesebben hánykolódott. A vad rángások kilódítottak az ágyból. Végiggurultam a padlón bevertem a fejem a falba, majd hirtelen felugrottam. A fájdalomtól színes csillagok táncoltak a szemem előtt, és félig elvakulva a falhoz kaptam. Megkapaszkodtam egy kiugró fémperemben, és végre meg tudtam őrizni az egyensúlyomat. Legnagyobb meglepetésemre azt éreztem, hogy a fal és a padló is meleg.
Ádáz küzdelmet vívtam a függőleges testhelyzetért, miközben kitámolyogtam a folyosóra, és elindultam a parancsnoki híd felé. A fülem erősen csengett az iménti csattanásoktól, és alig tudtam úrrá lenni a belsőmben elszabadulni készülő rémületen. Ez a mostani sokkal rosszabb volt az eddig tapasztalt légörvényeknél. Mintha egy óriás megragadta volna a léghajót, és megpróbálta volna a földhöz teremteni. Titáni szelek bömböltek a gondola héja körül. Úgy éreztem, hogy a hajó bármelyik pillanatban széthasadhat, mint egy dinnye, ha lesújt rá egy buzogány, és mi valamennyien bukfencezve átzuhanunk az őrjöngő levegőn, hogy odalent szétkenődjünk a talajon.
Leginkább a tehetetlenség érzése ébresztett bennem kellemetlen érzéseket, a tudat, hogy semmit sem csinálhatok, amivel megakadályozhatnám a ránk leselkedő véget. A Gringall Szelleméből nem lehetett kiszállni, legfeljebb úgy, ha az illető kimászik a gondola tetejére, és leveti magát a biztos halálba. A csatamezőn legalább harcolhattam. Ott használhattam az erőmet, amivel megölhettem az ellenfelemet. Itt és most legfeljebb imádkozhattam, bár úgy éreztem, hogy a halálos veszedelemtől valószínűleg még maga Gnoryll sem menthet meg minket. A kormányállásig hátralévő húsz lépést mintha órák alatt tettem volna meg, mialatt mélységes meggyőződéssel hittem, bármelyik lépésem lehet az utolsó.
Amikor végre megérkeztem a parancsnoki hídra, legalább húsz gépészt láttam. Mindannyian úgy kapaszkodtam a korlátokba és a különféle kezelőpultokba, ahogyan a hajótörött markolja az életét jelentő deszkát. Antonius a helység közepén állt. Szinte ellazultnak látszott, csípő- illetve térdmozdulatokkal ellensúlyozta a padló mozgását. Arcán nyoma sem volt félelemnek. Észrevettem, hogy a kardjának rúnái ismét kéken izzottak, mint mikor az Alvóval találkoztunk. Gnorak arcán csupán egy állandósult, vicsorgásnak is beillő vigyor ült, amelyet rendszerint a csaták véres forgatagában öltött magára. Makarison a kormánnyal küzdött. Hatalmas izmai folyton megfeszültek, míg acélsodronyhoz hasonlatos inai kimeredtek tetovált bőre alól. Az agg Vorek beszíjazva ült az egyik Ülésben. Barek mögötte kuporgott, arcára félelemmel vegyes csodálkozás volt írva. Erik a tőle már jól megszokott higgadt ridegséggel szemlélte az odakint tomboló vihart, mint sem törődve a mögötte éppen feje tetején álló parancsnoki híddal. Probulus úgy remegett, akárcsak a fák utolsó őszi levelei, vagy még talán annál is jobban. Ordított róla, hogy milliószor megbánta ezt a vállalkozását, és most bárhol lenne, csak az számítani neki, hogy szilárd talaj legyen a lába alatt. Tnorry nem volt a hídon.
- Mi folyik itt? - ordítottam torkom szakadtból, hogy túlkiabáljam a mennydörgések visszhangját, a szél üvöltését, és a hajtóművek visítását. A hajó ismét megrázkódott, és hirtelen az a szörnyű érzésem támadt, hogy a ballonba zárt gázok felhajtóereje megszűnt, és kődarabként zuhanunk a felszín felé.
- Torzvihar! - kiáltotta Antonius. - A legrosszabb, amit valaha láttam!
Újabb kísértetiesen zöld villám lobbant az égre. A híd vakító fényárban úszott, amelyben Makarison árnyéka betöltötte az egész padlót, majd a villogás szempillantás alatt elenyészett. A gigászi kisülés a hajótól alig néhány száz lépésnyire villant fel. A nyomában csillámló por kavargott a levegőben, mintha ezernyi és ezernyi apró, színes tűzlégy járta volna haláltáncát a légörvények között. Aztán a villám gerjesztette hanghullám is lecsapott a léghajóra, amely ismét zuhant egyet, egyenesbe jött.
Az ablakhoz támolyogtam és lenéztem. A felhők hol szétváltak, hol egymásba olvadtak, és az egyik, néhány pillanatra megnyíló résen át megpillantottam a talajt. Alig néhány száz lépésnyire terült el alattunk. Hullám verte homoktengert láttam. A titáni szél elsöprő belekapaszkodott a homokdűnékbe, és maga előtt tolta azokat. A föld felszínén hatalmas, homokszemekből álló hullámok száguldottak. Ugyanúgy emelkedtek fel, és ugyanúgy omlottak össze, ahogyan a tenger hullámai vihar idején. A szél úgy rázta a léghajót, ahogyan egy kotorékeb rázza a nyakon csípett patkányt. Szempillantás alatt kiszámítottam, hogy még néhány pillanat és a Gringall Szelleme nekiütközik a földnek. Képzeletemben máris lepergett a katasztrófa. A léghajó előbb mélyen felszántja a talajt, miközben néhányszor visszapattan a levegőbe, majd végleg lezuhan és darabokra törik, pontosan úgy, ahogyan egy játékhajó, amelyet a padlóhoz vág egy rossz gyermek.
- Makarison! Lezuhanunk! - kiáltottam. - Már majdnem a földön vagyunk!
- Akkor gyere ide, és segíts egy kicsit, legény! - válaszolta Makarison higgadtan. - Húzd azt a magasságkart, ahogy csak bírod! És tartsd nyitva a szemed! A műszerek régen feladták ebben a viharban.
A főgépész mellé rohantam, és megmarkoltam a kart, ami rendszerint könnyedén mozgott a vájatában, de most mintha beragadt volna. Megvetettem a lábamat, és minden erőmet beleadva nekiveselkedtem, de a kar meg sem moccant. Ekkor az elmémben megjelent az odalent száguldó homokhullámok képe, és megint húzni kezdtem a kart. Az összes létező erőt, ami bennem volt beleadtam. Verejték patakzott a homlokomon. Úgy éreztem, az izmaim mindjárt szétrepesztik a bőrömet, és tudtam, ha tovább erőlködök, valamelyik artériám bizonyosan kidurran. Nem volt semmi haszna; az átkozott kar továbbra sem mozdult.
- Nem bírok vele! - kiabáltam dühösen.
- A szél nyomja a kormánylapátokat. Harcol veled! Próbáld keményebben, ne add fel! - bíztatott Makarison.
Elkeseredetten húztam a kart, de továbbra sem történt semmi. Tudtam, hogy másodpercek választanak el minket a megsemmisüléstől, és én nem tehettem ellene semmit se. Dühített a gondolat, hogy itt ér véget az életem a Pusztákon, amikor sokkal nagyobb dolgokkal kecsegtetett a sorsom. Aztán hirtelen mellettem termett Antonius, ő is keményen megmarkolta a kart, és húzni kezdte. Ám az kettőnk egyesített erejének sem adta meg magát.
Antonius homlokán kidagadtak az erek az erőlködéstől, és a kar hirtelen engedett. Először azt hittem, hogy egyszerűen csak meghajlítottuk, de szerencsére nem ez történt. A kar megindult, és lassan de folyamatosan csúszott hátrafelé a vájatában. Mindeközben a léghajó lassan az égnek emelte az elejét. Aztán az orr hirtelen a magasba lendült, annyira, hogy a hajó szinte hanyatt esett, pontosan úgy, mint amikor egy galleon ráfut egy hatalmas hullámra. A Gringall Szelleme szélsebesen emelkedni kezdett. A meredeken lejtő fedélzet nagyot rándult, mire kicsúszott magunk alól a lábunk, mind a ketten elzuhantunk, és a híd hátsó falához gurultunk. Az amúgy is háborgó gyomrom felfordult, miközben a léghajó egymás után többször hol felszökkent az égbe, hol meredeken visszazuhant.
- Kapaszkodás kell - ordította Makarison -, ez kemény lesz!

Én is észrevettem, hogy a sorozatban érkező kisülések éppen a hajó orrát veszik célba. Makarison ösztönösen jobbra forgatta a kormányt, hogy elkerülje a telitalálatot, de már mindennel elkésett. A zöld villámok sorban becsapódtak a nagy ballon elejébe. Annyit még érzékeltem, hogy az orrszobor szemeiben lévő ékkövek földöntúli fényességet árasztanak, majd a pokoli zöld villanások elvakítottak. A padló vadul rázkódott alattam. Már éppen kezdtem attól tartani, hogy elvesztettem a szemem világát, amikor látásom lassan visszatért. Ekkor felfigyeltem arra, hogy a parancsnoki hídon mindenkit is mindent élénkzöld, gyorsan halványodó fényudvar vesz körül.
A mellemet verdeső amulett úgy felforrósodott, hogy égette a bőrömet - annak ellenére is, hogy ez tökéletesen képtelenség volt az én esetemben -, ezért megmarkoltam, hogy letépjem magamról. Ám az utolsó pillanatban meggondoltam magam, mert eszembe jutott, hogy talán éppen az apró ékszer véd meg a Puszta mágikus, torzító hatásától, amely oly nyilvánvalóan jelen van még a villámokban is. Körülnéztem és megláttam, hogy az Antonius nyakában lógó amulett élénkzöld fénnyel világít, miközben magába szívja a végzetvadász testét beburkoló fényudvart. Aztán váratlanul, egyik pillanatról a másikra a léghajó abbahagyta a hánykódást, és teljes nyugalomban repült tovább. Előttünk és mellettünk az ég kitisztult.
Összeszedtem magam, és odabicegtem a híd ablakához. A hajó alatt továbbra is láttam a torzvihar zöld és fekete színekben játszó, kavargó felhőit. A felhők egy-egy pillanatra megvillantak és erős, lidérces fénybe öltöztek, amikor a belsejükben újra meg újra felszikráztak a pokoli kisülések. Olyan érzés fogott el, mintha nem is vihar, hanem egy nem evilági, őrjöngő tenger lenne alattunk. Szinte azt vártam, hogy hirtelen előtör belőle egy gigászi szörnyeteg, és utánunk veti magát, hogy iszonyú fogai közé kapja a léghajót.
Eltartott néhány pillanatig, mire ráeszméltem, hogy a hajtóművek hangja megváltozott. Az egyenletes zúgás akadozni kezdett, elhalkult, majd teljesen megszűnt. Felhők méltóságteljes lassúsággal vonultak a léghajó mellett és alatt. A Gringall Szelleme lassan szélirányba fordította orrát, és sodródni kezdett.
- Elvesztettük a meghajtást - dörmögte Makarison -, és az nem jó nekünk.
Tnorry ezt a pillanatot választotta, hogy tiszteletét tegye a kormányállásban. Belépett, hatalmasat ásított, majd álmos hangon megkérdezte:
- Mi volt az a lárma? Felébresztette Tnorryt!

A helyzet egyre csak rosszabb és rosszabb lett, ahogy a hídra visszaszállingózó gépészek jelentéseit hallgattam. A beszámolók komoly károkról szóltak - a Gringall Szelleme alaposan megrongálódott a torzviharban. A nagy balon burkolata több helyen felhasadt. A hajtóművek nem működtek rendesen, egy légcsavar meghajlott, ráadásul a törzs néhány tartógerendája is károsodott.
- Hát akkor muszáj megállnunk, hogy csöppet kikalapáljuk a hajót - jelentette be Makarison teljes lelki nyugalommal.
A főgépész higgadtsága és magabiztossága irigylésre méltó volt még ebben a helyzetben is. A vihar immár teljesen eloszlott, és az égbolton nem látszott más, csupán a már megszokott, különös színű felhők kavalkádja. A léghajó egy hatalmas romváros felett úszott. Az utcákat egyetlen lélek sem rótta. Minden ház, utca, tér és sikátor kihalt volt és kísértetiesen üres. A szél gyászosan fütyült, miközben az üres épületek között felkavarta és magával sodorta a port.
Valamivel később egy jóval szívderítőbb hang ütötte meg a fülem: valaki működésre bírta az egyik hajtóművet. Makarison derűsen vigyorgott, mialatt ismét átvette a Gringall Szellemének irányítását. Lejjebb vitte a léghajót, amíg csupán százlépésnyi magasságban lebegett az épületek felett.
- Itt horgonyra állunk! Gyerünk, ki a kötelekkel! - vezényelte a főgépész.
A legénység munkához látott, és az erős acélsodronyok gyors ütemben ereszkedtek lefelé. Az egyiknek a végén a többi egyszerű kampónál jóval nagyobb, öntöttacél csáklyafeje lengedezett. A súlyos horgony a földbe csapódott, vagy ötven lépés hosszan felszántotta a talajt, végül megakadt egy vaskos falban. Azonnal láttam, hogy ez a rögzítés csupán rövid időre képes megfogni a sodródó hajót, amely - miután a sodronykötél megfeszült - egy rándulással megállt a levegőben.
- Eddig jó! - kiáltotta ekkor Makarison. - Most pedig menjetek le, és rögzítsétek a kampókat! Addig én megpróbálom egy helyben tartani.
- Várjatok - szólalt meg a semmiből előbukkanó Elix -, veszélyes lehet!
- Óh, a legénynek igaza van! - kapott észbe a főgépész. - Na, akkor Antonius, Gnorak, Tnorry, Max és te, ifjú ember, irány lefelé, és gondoskodjatok róla, hogy fenevad se ólálkodjon odalent.
- Csak egyszer tudnám befogni a számat... - morgolódott magának Elix.

A földről nézve a romok sokkal hatalmasabbnak és félelmetesebbnek tűntek, mint a levegőből. Az épületek felmérhetetlenül ősinek látszottak, a falakat alkotó jókora kőtömböket habarcs nélkül rakták egymásra. Kizárólag puszta súlyúk, és az elhelyezésük pontossága volt az, ami a helyükön tartotta őket. Ezzel az építési eljárással még sohasem volt alkalmam találkozni.
- Nem a népünk mestereinek keze műve - horkant fel Gnorak megvetően -, bár elsőre annak tűnik. Talán lemásolták az ősi módszert, vagy az építők közülünk kértek tanácsadókat, de biztos, hogy nem a mi népünk dolgozott itt. A tömböket csak elnagyoltan faragták ki, és korántsem esnek egy vonalba.
Gnorak hangját letompította a kendő, amelyet hozzánk hasonlóan azért kötött a szája és orra elé, hogy megóvja tüdejét a Puszta porától. Úgy tűnt, hogy a Puszta porától még a máskülönben rettenthetetlen végzetvadászok is tartanak. Ebből is tudható volt, hogy az őrület és az elfajzás nem fér bele a hősi halálról alkotott eszmékbe.
Figyelmesen körülnéztem. Az utcákat hatalmas kőlapokkal rakták ki. Minden egyes lapba számomra idegen, furcsa rúnákat véstek. A szél fenyegetően süvített a szellemjárta épületek között. Az a különös érzésem támadt, hogy valahonnan figyelnek minket, de erre utaló szagokat nem éreztem a levegőben.
- Még sosem hallottam ennyire ősi technikával épített városról. Azt pedig nem hiszem, hogy a bestiák építették volna. Ahhoz túlságosan régi és fejlett.
- A külső gyakran csalóka itt, a pusztákon! - jegyezte meg Antonius.
- Ezt meg hogy érted?
- Van itt mindenféle délibáb, látomás és jelenés - válaszolta komoran Antonius. - Meg aztán azt beszélik, hogy a Puszták mélyén a Sötétség hatalmas erői kényük-kedvük szerint építhetnek vagy lerombolhatnak mindent, amit csak akarnak.
- Miért súgja valami azt, hogy már kellően mélyre hatoltunk ehhez? - tette fel a költői kérdést gúnyosan.
- Reménykedjünk, hogy nem hatoltunk még olyan mélyen be a Puszták birodalmába - sóhajtott Probulus, aki mindenáron el akart kísérni, annak ellenére, hogy egyáltalán nem tartotta jó ötletnek a városnézést.
- Jó, fogjuk magunkat és reménykedjünk! - Gnorak savanyú képpel bólogatott. - Az még talán ennek a szegény Tnorrynak is megy.
Tnorry nem vághatott vissza, mert ekkor hátborzongató, panaszos üvöltés hangzott fel a romok között. Mintha egy elgyötört lélek ordított volna, vagy egy eszét vesztett lény, amely eltévedve és reményét vesztve bolyongott a végeérhetetlen pusztaságon. A hang irányába pördültem.
- Mi volt ez? - kérdeztem felindultan.
- Magam sem tudom, de nyomban meglátjuk, ha közelebb jön.
- Tnorry reméli, hogy úgy lesz! - jelentette ki Tnorry nagy vidáman.
A kísérteties üvöltés ismét felhangzott. Mintha közelebbről jött volna, bár ezt nehéz volt megítélni.
- Legalább más hangok nem válaszolnak rá... - jegyezte meg epésen Elix.
Megtapogattam a nyakamban lógó amulettet és most nem éreztem melegnek. Talán a várost egyáltalán nem hatotta át a Sötét Mágia; talán az ékkő túltelítődött a torzviharban. Felnéztem, és megállapítottam, hogy pillanatnyilag a léghajón lévő drágakövek sem világítanak. Ami egyaránt jelenthetett jót és rosszat is. Nem tudtam erről a mágiáról eleget, hogy eldöntsem.
A gondola egyik oldalsó ajtajában felbukkant Barek, és széles mozdulatokkal mutogatott valamit. Valószínűleg azt akarta tudni, hogyan állnak a dolgok a talajon. A fejem ráztam és visszaintettem, hogy ne csináljanak semmit, amíg nem tudjuk biztosan, hogy ki vagy mi hallatja a rémes hangot.
- Nem kellene utána járnunk az üvöltözőnek? - kérdezte aggódva Probulus.
- Jó ötlet - reagált nyomban Elix, a képén gúnyos vigyorral. - Menjünk, fésüljük át a romokat, és meglátjuk milyen messzire tudunk eltávolodni a léghajótól. Még jobb ötletem van, váljunk szét, hogy nagyobb területet tudjunk átvizsgálni.
- Csak egy javaslat volt - vágott vissza Probulus -, gúnyolódásra semmi szükség.
- Pedig Tnorry jó tervnek látta - jelentette ki a végzetvadász.
Ebben a pillanatban a romok közül előbukkan egy alak. Embernek tűnt, de olyan mocskos, rongyos és borzalmas volt, hogy pillanatokig kételkedtem az első benyomásomban. Azt viszont tisztán éreztem, hogy a végzetvadászok viselkedése és hangulata egy csapásra megváltozik. Kívülről nem látszott rajtuk semmi, de tudtam, hogy most sokkal éberebbek lettek, és készen álltak, hogy szükség esetén bármelyik irányba lesújtsanak fegyvereikkel.
Fémesen pendülő hang, majd leomló kövek robaja hallatszott. odakaptam a fejem, és döbbenten láttam, hogy a léghajó horgonya lerombolja az eddig kapaszkodóként szolgáló falat, és kiszabadul. A Gringall Szelleme máris szabadon sodródott a gyenge szélben. Az egyetlen működőképes hajtómű ezt a pillanatot választotta arra, hogy köpködni kezdjen, és leálljon. Csendesen káromkodtam, amikor a kötéllétra egy pillanat alatt eltűnt mellőlünk, és máris túl magason lengedezett ahhoz, hogy elérjük. Szitkozódva visszafordítottam a fejem, és rákényszerítettem magam, hogy a közeledő idegenre összpontosítsak.
Immár tisztán láttam, hogy az előbb nem tévedtem, csakugyan ember volt. Az illető térdeit befogyasztva, csoszogva járt. Mocsoktól összeragadt haja a derekát verdeste. Kosztól fekete szakálla majdnem a földig ért. Kezét és az alkarját gennyedző fekélyek borították. Fáradtan sántikált felénk, és ahogy közelebb ért, újabb üvöltés tört elő a torkából. Egy botra támaszkodva bicegett, amely inakkal összekötözött emberi lábszárcsontokból készült. A bot végén fogantyúként szolgáló, üres szemű koponya meredt vakon a világba.
Mialatt a férfit fürkésztem, a tekintetünk összeakadt. Mélabús őrület sugárzott abból a szempárból.
- Kotródjatok a városomból, vagy megetetlek titeket a vadállataimmal! - recsegte végül az idegen. Tétován megtapogatva a nyakából lógó, patinával lepett réz amulettek egyikét, amely sikoltó koponyát formázott.
- Miféle vadállatok? - érdeklődött mohón Gnorak.
- Tnorry szerint te lökött vagy - jelentette ki Tnorry.
- Nicsak ki beszél - dünnyögte mellettem Elix halkan, nehogy Tnorry meghallja.
- Vadállatok, amelyek egyszerre félnek és imádnak engem - válaszolta a férfi ünnepélyes hanghordozással -, vérszomjas teremtmények, akiknek én vagyok az istenük!
- Csodás... Egy igazi őrülttel van dolgunk - háborgott Elix.
Az igazat megvallva egyáltalán nem akartam megölni egy embert azért, mert őrült.
- Lehet már régóta él a városban, talán hasznos információkkal szolgálhat - szólalt meg halkan Probulus.
- És ak... - Probulus mit sem törődve a reakciómmal hízelegni kezdett az őrült alaknak.
- És mi a te neved óh, hatalmas istenség? - kérdezte fennhangon.
Az idegen szemlátomást alaposan megfontolta, hogy válaszoljon-e egyáltalán.
- Hans, Hans Muller, de szólítsatok inkább Főistennek - mondta végül.
- Kérlek. Tehát, mit csinálsz itt, hatalmas Főisten - kérdezte tovább Probulus -, ezen a mindentől oly távol eső helyen?
- Eltévedtem!
- Rossz helyen fordultál le Thislev felé, mi? - gúnyolódott Elix.
A végzetvadászok csapásra készen tartották a fegyvereiket. Az Antonius kardjába vésett rúnák halvány fénnyel világítottak, ami rendszerint nem sok jót ígért.
- Nem, alacsonyság. Én mágus vagyok. Helyváltoztató varázslatokkal kísérleteztem, és valami balul sült el. Itt kötöttem ki.
- Alacsonyság?! - akadt ki Elix.
- Helyváltoztató varázslat? - kérdezte Probulus elhűlve.
Más sem hiányzott a boldogságunkhoz, mint egy eszét vesztett mágus. Még az ép eszűekkel is nehéz volt kijönni, nemhogy az őrültekkel!
- Olyan eljárás, amellyel eljuthatunk egyik pontból egy másikba anélkül, hogy átszelnénk a kettő közötti földeket - magyarázta büszkélkedve Muller. - Az elgondolásaim, legalábbis részben, helyesnek bizonyultak. Elkerültem a kiindulópontból. Legnagyobb szerencsémre túl messzire távolodtam, és itt kötöttem ki, ahol a itteniek felismerték isteni mivoltomat.
Az őrült mágiája emlékeztetett a Mágus Tanács emberei által használt teleprotációs varázslatra, bár a hallottak alapján, ez sokkal nagyobb hatósugárban volt alkalmazható.
- Mondd meg nekünk, óh, hatalmas Főisten, merre találjuk Fahranur városát? - kérdezte Probulus.
- Oda ne menjetek, jelentéktelenségek! A szörnyű démon visszatért oda - válaszolta habozás nélkül Muller.
A démon említésére, mintha egy lángcsóva gyúlt volna a belsőmben. Szóval a Vorek által említett démon, még mindig ott volt a városban. El nem tudtam képzelni, hogy mit csinált ott kétszáz éven keresztül, de nem is számított, a lényeg az volt, hogy még mindig ott időzött.
- Tehát egy démon? - kérdezte nyomatékosan.
- Egy démon, ahogy az a Próféciában írva van. A Nagy Pusztító. Csupán a Palloshordozó eljövetelére vár, hogy beteljesítse a jóslatot.
- Mesélj még erről! - kérte Probulus borzongva.
A macska reakcióját látva a mágus gyanakodva, sandán figyelt. Vékony, lepedékes nyelvének hegyével végignyalta kiszáradt, hámló ajkait. Elkorcsosultnak és aljasnak tűnt, egyáltalán nem bíztam benne.
- Etetnem kell a vadállataimat - dünnyögte Muller, és furcsa mozdulatokat tett. Jobb kezével a levegőbe kapott, és mintha összemarkolta volna a semmiben feszülő, láthatatlan energiákat. Egyik pillanatról a másikra csillogó fénygömb alakult ki, ökölbe szorított keze körül. Már elhajított volna, amikor Antonius ugrott egyet, előrecsapott kardjával, és csuklóból levágta a mágus kezét. A fénygömb Muller öklével együtt a kövezetre hullott, és felrobbant. Forró levegő söpört végig rajtunk. A bőröm erősen bizsergett, nem láttam mást, mint színes fénysávokat.
Néhány pillanat múlva helyrejöttem, és a szemem előtt villódzó fények is kezdtek elhalványulni. Mindenki a helyén volt, leszámítva az őrültet, akinek nyoma veszett.
- Szerencsére nem volt valami erős varázslat - lihegte Probulus, és közben hevesen pislogott -, ez a Muller aligha tartozik a nagy mágusok közé.
- Én ebben nem vagyok biztos - válaszolta Antonius.
- Mert?
- Nézz körül!
Probulus alaposan megdörzsölte a szemét és engedelmeskedett. A léghajónak nyoma sem volt, sem pedig a városnak. Az égboltot sem láttuk, viszont tetőt és falakat azt már láttunk.
- Ha legközelebb összefutunk egy varázslóval - mondta higgadtan Gnorak -, hagyd, hogy előbb derékban kettéhasítsam, és csak aztán csevegj vele!

Különös, ötszög alaprajzú teremben voltunk, egy a kövezetre festett, hatalmas pentagramma kellős közepén. Az ötágú csillag csúcsain egy-egy emberi koponya állt, amelyek belsejében világított valami. Zöldes fény szökött ki az üres szemgödrök mélyéről. Masszív kőtető borult a fejünk fölé. A terem falait ugyanabból a kőből építették, mint magát a várost. Sosem látott, foszforeszkáló moha nőtt a kőtömbök repedéseiben.
- Hol vagyunk? - suttogta Probulus.
Még maguk a falak is baljós hangulatot árasztottak. Az a benyomásom támadt, hogy valahonnan valami ősi gonosz figyel minket, és arra vár, hogy történjen valami. Probulus szavainak visszhangja lassan elhalt a kőfalak között. A tető sötét zugaiban suhogó-csattogó hangok kíséretében mozgolódott valami.
- Szívből remélem, hogy csak néhány rühös denevér veszekedik odafönt - adott hangot a gondolatainak Elix.
- Tnorrynak fogalma sincs hol lehetünk - válaszolta Tnorry Probulus korábbi kérdésére -, talán a föld alatt.
- Na, akkor menjünk és derítsük ki - javasolta Gnorak, és elindult a pentagramm felé. Ahogy közeledett feléjük, a kőpadlóra festett fehér vonalak egyre fényesebben világítottak.
- Ne! Várj! - kiáltott Elix.
Gnorak hetyke léptekkel nyomult tovább. Amikor lába áthaladt a határvonal felett, szikrák pattantak elő a semmiből, és a testét szemkápráztató fényudvar vette körül. A következő pillanatban a végzetvadász visszarepült a pentagramm közepére. Gnorak még csak nem is lassított. Felpattant, megint nekivetette magát a láthatatlan akadálynak - és megint jött a vakító fényesség, és ezúttal i visszarepült mellénk.
- Talán szét kellene törni a koponyákat - javasolta Probulus.
- Ezt meg miből gondolod? - kérdeztem komoran.
- Az előbb megfigyeltem, hogy mi történik. Valahányszor működésbe lép a varázslat, a koponyák szemeiből éles fény árad, majd miután Gnorak a kőlapokra zuhant, a zöldes fények elhalványultak.
Antonius szó nélkül odadübörgött a pentagramm egyik csúcsához. A magasba lendítette kardját - amelyen felizzottak a rúnák -, és lecsapott. A koponya ezernyi darabra robbant. Ektoplazmikus, zöld színben játszó pára szivárgott a maradványokból, ami ökölnyi felhővé állt össze a csontszilánkok felett. Valahol a távolban elnyújtott, panaszos üvöltés hangzott fel, mintha egy meggyötört lélek éppen most szabadult volna több évszázados rabságából. Ahogy a jajongás elhalt, a megmaradt koponyák elsötétültek. Antonius nekilendült, és minden nehézség nélkül kilépett a pentagrammából.
Egy gyors vizsgálódás kiderítette, hogy csupán egyetlen ajtón keresztül lehet kijutni a teremből. Azon túl hosszú alagút vezetett lefelé, amely félhomályos folyosók valóságos labirintusába torkollott.
A járatokat a mennyezetükbe épített fény kövek világították meg, ugyanolyanok, mint amilyeneket a Gyémántszemben láttam.
- De ezt már a népetek csinálták! - jelentette ki Elix, mialatt a hol sötétbe burkolózó, hol kivilágosodó folyosókon baktattunk.
- Így igaz, az valóban a véreink keze műve - ismerte el Gnorak. - Talán Fahranur kereskedett az itteniekkel.
- Vagy az itteniek kifosztották Fahranurt - vetette fel Elix.
- Ez gonosz gondolat, de attól még igaz lehet.
ismét hallgatásba burkolóztunk. Antonius megállás és tétovázás nélkül vezette a csapatot az útvesztőben, ugyan úgy, mint a Gyémántszem alatti bányákban tette. Tántoríthatatlanul nyomult előre, egyszer sem lassította lépteit. Ámulva figyeltem a biztonságot, amellyel a végzetvadászok mozogtak idelent, mert jól tudtam, ha magamra maradnák, egy perc alatt jóvátehetetlenül eltévednék, kiváló érzékszerveim ide vagy oda.
Egy idő után megint úgy éreztem, hogy valami némán figyel minket láthatatlan rejtekhelyéről. Egyre gyakrabban néztem hátra, mert folyton meg akartam bizonyosodni arról, hogy nem lopózik felénk semmi és senki. Szörnyen védtelennek éreztem a hátam, és szinte már vártam, hogy mikor fúródik belé egy penge.
- Remélem nem indultak el nélkülünk a többiek, mert akkor aztán ráfaragtunk. Bár... Most is elég forró a helyzet. Csapdába estünk egy hatalmas útvesztőben, élelem és víz nélkül, és még azt sem tudjuk, hogy egyáltalán hol vagyunk.
- Ha kiérünk a felszínre és még mindig a romvárosban leszünk felhívhatjuk magunkra a léghajó legénységének a figyelmét - vetette hátra Antonius.
- De ha időközben odébbálltak, akkor igen szomorú jövő előtt állunk. Nem szívesen vágnék neki gyalogosan a Pusztáknak. Az eddigi utunk során látottak alapján hajszálnyi esélyünk se lenne a túlélésre.
- Vorek nem hagyna minket csak úgy hátra - jelentette ki Antonius, s szavai valamiért megnyugtatóan hatottak rám. Bíztam benne, s ha ő azt mondta, hogy az agg tudósra számíthatunk, akkor el is hittem. Máskülönben Voreket sem egy olyan embernek ismertem meg, aki előszeretettel hagyná hátra a bajtársait.
Félresöpörtem a baljós gondolatokat és inkább a környezetemre összpontosítottam. A hosszú folyosó végül egy hatalmas csarnokba vezetett. A magasból természetes fény szűrődött be. Csillogó porszemek táncoltak a napsugarakban. Maga a csarnok vagy húsz emelet magasságba nyújtózkodott. Minden emeleten egy-egy súlyos boltívekkel teli galéria futott körbe. A padló javarészt egy hatalmas, mocskos vízzel teli medence foglalta el. A medence közepén rég elapadt szökőkút emelkedett a felszín fölé, melynek középpontjában páncélos lovagot ábrázoló szobor állt. A harcos nagyjából embernek tűnt, leszámítva, hogy harmadik keze is volt, amelyben furcsa formájú jogart vagy buzogányt szorongatott.
A medence széléhez sétáltam, és belenéztem. Az elfeketedett vízben apró szemcsék világítottak zöldes fénnyel.
- Hát az itteni vízből nem fogunk inni - dünnyögtem. Hirtelen eltorzult, sötét tükröződést láttam a mozdulatlan felszínen. Egy hatalmas, szárnyas alak zuhant felém a magasból.


Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Feb. 10, 2013 9:54 pm

JESZUS PAPUCS!

Azon semmi meglepő nincs, hogy nem tudom hol kezdjem, mert minden kalandod után ezt érzem de most... Clear magával ragadott! Egyszerűen lenyűgöző volt ez a rész, ebben a nőben van valami megfoghatatlan. Ott van benne az előkelőség, de a vadság is és a szelídség. Egy öntörvényű nő, de még is önös akaratából adja magát át egy férfinak akit ő maga választott ki. Ő az ellentmondások tökéletes kombinációja, egy tökéletes összhang. Azt hiszem ő az egyetlen nő aki képes volt megérinteni Maxet, mert ő maga is olyan mint Max, lenyűgöző az egyediségével és szilárdságával. Pontosan értem soraidban miért volt képes Max egyetlen másodperc alatt megszeretni és leírhatatlanul imádni őt. Egy szív fájdalmam van, hogy az "a" jelent olyan kis rövid volt! Very Happy
A következő kaland is lenyűgözött, már többször mondtam hogy a tájleírás koronázatlan királya vagy! Eszméletlen! A karakter most is lenyűgöznek, mind körül ott leng egy lég kör egy megfoghatatlan valami amit önmaguk lesznek és ez sugárzik soraidból. A végén lévő csata szörnyekkel meg hát, iszonyat epic volt. Nagyon jól leírtad és utolsó soraid, hogy miért nem támadtak még a világra a sötétség erői rettentően elgondolkodtak. Az eszme futtat lenyűgözött!

Éssssssss akkor nézzük az útólsó és legújabb művet. HÁT ÉN AZT HITTEM EL DOBOM AZ AGYAM! Hát ember én még ilyet ne láttam!!! - most beparáztál mi? xD
A torz vihart tátott szájjal olvastam... ez valami brutálisan jó lett! Hallod még csak hallani se haltam még ilyenről, nagyon szól kitaláltad, annyira valósághűen írtad meg mintha tényleg jelenség lenne, és még is rendesen féltem. Teljesen bele létem magam a szituációba! Főistenségből eleinte nem néztem ki sokat, én Alacsonyság xD de aztán ennek a végére is tettél egy csavart! De az által mondott különös mondaton a Pallos hordózóról nem siklottam át! Magyarázatot követelek! Vorek mit tud erről? Várom a tanuk padján, ajánlom hogy ha Max nem is de Probolus kifaggatja majd!
A mostani részben nagyon tetszettek Max belső gondolatai nagyon tetszettek! Végre őszinte reális és nem az átlag "über király okos kemény gyerek vagyok" séma volt! Egy ilyen helyen igen is kakkantson be minden ember fia! - Persze Antonius drága szerelem nem xD
A végénél téptem a hajam, de komolyan! Hát mond van neked szíved? Majd nem infarktus kaptam amikor megláttam hogy nincs folytatás! Szóval értékelésemet új jelszómmal zárnám!
KALANDOT MOST!


Jutalmad: 1000 VE + 1000 VE +1100 VE + 250 VE + 275 VE


~~~ Level up! ~~~
~~~ Gratulálok a 11. szint meglépéshez! ~~~
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 373
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Feb. 24, 2013 2:08 pm

Végzetvadászok
XII. fejezet


- Vigyázzatok! - ordítottam, és hanyatt vetettem magam. Borotvaéles karmok hasították a levegőt ott, ahol egy szempillantással korábban álltam. Éppen csak megpillantottam az ocsmány, szárnyas, emberforma lényt, amely a következő pillanatban hatalmas csobbanással belecsapódott a medence vizébe.
Volt egy szemvillanásnyi időm, hogy összekapjam magam, és felnézzek. Szárnyas teremtmények egész serege rúgta el magát a galériák korlátairól, és emelkedett hangos szárnycsattogás kíséretében a levegőbe.
- Hárpiák! - ordította boldogan Tnorry. - De jó! Csak nehogy szegény Gnoraknak baja essen!
Gnorak bőszen vicsorogva suhogtatta fejszéit. Tnorry úgy vigyorgott, mint egy eszelős, és egy helyben ugrált a küszöbön álló vérontás miatt érzett örömében. Antonius lassú, kimért, már-már ijesztő nyugodtsággal leemelte hátáról a kardját, hogy felkészüljön a harcra. Probulus e közben pedig Elix mögött próbált biztos fedezéket találni.
A medence felé pillantottam, amely elnyelte a szárnyas dögöt. Hirtelen nagyot loccsant valami, majd víz fröcskölt szerteszét. Bőven jutott belőle az arcomra is, miközben a teremtmény kitört a felszínre, és széttárta elázott szárnyait. A lény földöntúli visítást hallatott dühében és rémületében. Hiába próbált felrepülni, mert egy combvastagságú, szívókorongokkal teli, hatalmas csáp fonódott a derekára, és ellenállhatatlan erővel húzta vissza a víz alá. Hirtelen nagyon megörültem, hogy az előbb nem zavartam fel a vizet, ám innentől kezdve nem maradt időm a gondolkozásra.
A pokolból szalajtott raj lecsapott. Vadul verdeső szárnyak és karmos végtagok tomboló örvénye vett körül. A teremtményekből áradó kriptabűz majdnem megfojtott. Lebuktam az arcom felé süvítő karmok elől, és egy ellencsapással félreütöttem a felém nyúló kezet. Vorek a Vastoronynál említette, hogy a Pusztákon mozgolódó fertőző és torzító erők előszeretettel támadnak meg mágiával rendelkező tárgyakat és élőlényeket, ezért nem voltam mindenáron elkötelezett a mágiám használata mellett. Semmi kedvem se volt hozzá, hogy bomlott elméjű torzszülötté váljak.
Láncomat egy szempillantás alatt a jobb karomra tekertem, hogy ütéseim még nagyobb kárt okozzanak. Villámgyorsan csapkodtam magam körül, hogy megtisztítsak egy területet, ahol felvehetem a harcot. A végzetvadászok csatakiáltásai még a hárpiák pokoli rikácsolását is túlharsogták.
Oldalra kaptam a fejem, hogy megnézzem hol vannak a társaim. De mielőtt elindulhattam volna feléjük, éles fájdalom hasított a vállamba. Forogni kezdett körülöttem a világ. A szárnyak robaja megsüketített, és a bomló hús bűzétől öklendezni kezdtem. Az egyik hárpia egyszerűen megragadott és felröppent velem a levegőbe, ugyanúgy, mint amikor egy bagoly elkap egy mezei pockot, hogy hazavigye a fiókáinak.
A lényben elképesztő erő dolgozott. Súlyos terhe ellenére is hajmeresztő ütemben gyorsult. Lenéztem az alattam dúló összecsapásra. Tnorry és Gnorak hatalmas szárnyak sebesen forgó, kavargó gyűrűjében állt. Lábaiknál megcsonkított hárpiahullák hevertek, de egyre többen támadták őket. Gnorak felnyúlt, elkapta az egyik lény bokáját, lerántotta maga mellé, és fejszéje fokával agyonütötte. Mellette Tnorry szétzúzta egy másik hárpia lapockáját a pörölyével, majd miután a megnyomorította szörnyeteg a padlóra zuhant, lecsapta a fejét fejszéjével. Antonius némán, mozdulatlanul, egyedül állt legalább két tucatnyi hárpia átláthatatlan gyűrűjében. A diadalittas visítást hallató szárnyas rémek már éppen elrejtették a szemem, amikor azok közül egy alig észlelhető kék villanás csapott ki. A következő pillanatban szemtanúja voltam, amint a hárpiák szárnyaikat, lábaikat vagy fejüket elveszítve hullottak a földre. Támadhattak akárhányan, Antonius számára említésre sem méltó ellenfelek voltak.
A medencében a víz vadul fortyogott és örvénylett, miközben valami elképezetően hatalmas teremtmény emelkedett a felszínére. A csáp fogságában vergődő hárpia egyre erőtlenebbül rúgkapált, mialatt további tapogatók fonódtak a testére, és kiszorították belőle az életet. Hirtelen egy iszonyatos fej bukkant elő a vízből. A pióca szívószervéhez hasonlatos, tűhegyes fogakkal teli hatalmas száj olyan rettenetes látványt nyújtott, hogy megfeledkeztem a szorult helyzetemről. Éppen arra készültem, hogy felrúgjak, egyenesen a hárpia képébe. Abban bíztam, hogy a lény elenged, és akkor a medence vizébe zuhanok, ami lefékezi az esésemet. De most már láttam, hogy ezzel a megoldással csupán csöbörből-vödörbe kerülnék.
Odalent Tnorry észrevette, hogy mi történt velem. Lendületet vett, és magasba hajította a pörölyét. Megrándultam, amikor láttam, hogy a súlyos fegyver - mintha zsinóron húznák - nyílegyenesen felém repül. A következő pillanatban a pöröly elhúzott felettem, és émelyítő puffanás és csontropogás kíséretében telibe találta a szárnyas pokolfajzatot. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a medence felé zuhanok.
- Tnorry, ne! Te idióta! - ordítottam megkésve, miközben egyre nagyobbnak láttam a fekete vizet. A szél éles hangon fütyült a fülemben. A szinte az egész medencét betöltő lény felnézett rám hatalmas, majdnem emberi szemeivel. Ebben a pillanatban megsejtettem, hogy a szörnyeteg egykor ember lehetett, akit eltorzított a Sötét Mágia iszonyú hatalma. Aztán azt láttam, hogy a hatalmas fej felfelé fordul, szélesre tárul a förtelmes szívószáj, és ekkor rádöbbentem, hogy vége az életemnek. Ha a zuhanás nem öl meg, akkor a szörnyű, nyálkás csápok megragadnak és bevonszolnak abba az irtózatos szájba. A kétségbeesés pillanata után eszelős, őrjöngő harag lett úrrá rajtam. Ha meg kell halnom, legalább magammal viszem ezt a visszataszító lényt! Esés közben vadul kapálózva elcsavartam a testem, hogy a lábam legyen lefelé.
- Magammal viszlek te féreg... - deréktól lefelé az egész testem lángba borult. - Fire Dragon's Stamp! - A hosszú zuhanás egész lendületétől, és testem egész súlyától hajtva átszakítottam a gumiszerű, puha test felszínét. Könnyedén áthatoltam a rugalmas bőrön, és összezúztam a teremtmény csökevényes agyát. A gyilkos csápok azon nyomban elernyedtek.
A tüdőmből kiszorult a lélegzet, de tisztán éreztem, hogy egyetlen csontom sem tört, mert a szörnyeteg lágy teste elnyelte az ütközés erejét. Fürgén felpattantam, és a teremtmény fején dobbantva kiugrottam a medence szélére. Levegőért kapkodva körülnéztem és megláttam, hogy időközben a társaim megfutamították a hárpiákat. A még élő pokolfajzatok a levegőbe szökkentek, és fejvesztve menekültek a végzetvadászok közeléből. Gyorsan a hátam mögé pillantottam, és elégedetten nyugtáztam, hogy a medencében lévő irtózatos hulla lassan visszamerül a fertőzött, mocskos víz felszíne alá.
Tnorry lehajolt és felkapta a pörölyét, majd rám nézett, és vigyorgott.
- Szép dobás volt, mi? - kérdezte hetykén.
Nem csekély erőfeszítésbe került, hogy ne zúzzam be az orrát.
- Ha szegény Tnorry nem fáradt, akkor akár indulhatunk is - szólalt meg Gnorak -, nem érünk rá egész nap ácsorogni!
Több sem kellett, azonnal tovább indultunk, ám alig tettünk meg néhány lépést, amikor égett hűs bűze csapta meg az orromat. Az ocsmány szagot nemsokára követte a fájdalom is, hiszen a Vorektől kapott amulett egyre erősebb fénnyel világított, s már olyan forró volt, hogy a mellkasomat égette. Mindez ellenére eszem ágában sem volt levenni, tudtam, ha leveszem, akkor még a végén én is olyan szörnyeteggé mutálódok, mint az az előbbi förtelem. És az igazat megvallva inkább hordtam a mellkasomon egy égési sérülést, minthogy szörnyeteggé válljak.
- A Puszta megérezte a mágiádat - szólalt meg a mellettem lépkedő Antonius.
- Azt hiszem, hogy kezdelek érteni. Ennek a vidéknek a borzalmait tényleg nem lehet elmesélni kellő hitelességgel.
Antonius csupán némán bólintott.
- Próbálj a lehető legkevesebbszer mágiát használni, s ha használsz is csakis gyengét! Így talán még bírni fogja az amulett.
- Rendben - válaszoltam, s forrón reméltem, hogy nem lesz szükségem a későbbiekben a lángjaimra, mert el sem tudtam képzelni, miként tudnám gyenge formában alkalmazni őket.

Megálltam és megdörzsöltem a vállam. A horzsolások fájtak, és körülöttük a bőr érzékeny volt. Szerencsére a hárpia karmai nem mélyedtek bele a húsomba, bár ruházatomat alaposan megcincálták. Inkább csak karcolásokat szereztem, mint valódi sebeket. Rendes körülmények között talán szakítottam volna rá időt, hogy bekötözzem a sérülésemet, de itt a gonosz fertőzte romok között nem vágytam pihenőre. Ráadásul az itteni vizet semmiért sem lettem volna hajlandó felhasználni a sebem kimosására.
Mialatt én a sebeimet vizsgáltam, a többiek állhatatosan haladtak felfelé a végtelennek tűnő lépcsősorokon. Megszaporáztam a lépteimet, mert nem óhajtottam elszakadni a társaimtól. A hárpiák támadása után még fenyegetőbbek, még baljóslatbúbnak éreztem a csarnok csendjét, és sóhajtva latolgattam, hogy legközelebb vajon miféle borzalommal találjuk szembe magunkat.
Lassan kezdtem kifáradni. A lábaim már sajogtak a folytonos lépcsőmászástól. Legalább tíz emelet magasban jártunk a medence felett. Hirtelen belerúgtam valamibe, és sietve lepillantottam. Eltorzult koponya gurult el a lábamtól. Eredetileg emberé lehetett, de kecskeszarvak éktelenkedtek a két oldalán. Minden hús lefosztottak róla. Lehajoltam érte és felkaptam. Könnyű volt, hűvös, a tapintása száraz. A belsejébe pillantva mély karmolásokat láttam a csont felületén. Magam elé képzeltem, amint egy hárpia mélyen belekotor karmával a koponya belsejébe, hogy kipiszkálja belőle az agyvelőt. Egy pillanatra megborzongtam, és elhajítottam a szomorú maradványt, amely a kőlapokra koppanva továbbgurult a galérián elszórtan heverő csontok között.
Szemlátomást elértük azt a területet, ahol a hárpiák fészkeltek. Csontok fehérlettek mindenütt. Az undorító lények az utolsó húscafatokat is letépték róluk, és a legtöbbjét feltörték, hogy hozzáférjenek a belsejükben rejlő velőhöz. Bestiák, elfajzottak és emberek csontvázai keveredtek egymással. Mindent elborított a hárpiák világosbarna ürüléke, és a levegőben gyomorforgató szagok terjengtek. A bűz még a szám és orrom elé kötött kendőn is áthatolt. Vadul öklendeztem, tisztán éreztem, hogy ha rövidesen nem jutok friss levegőhöz, bizonyosan elhányom magam.
Menet közben azon törtem a fejem, hogy Muller vajon miért itt vert tanyát? És hogyan maradt életben a vérengző fenevadak között? Vajon a varázstudományával akadályozta meg, hogy rátámadjanak? Vagy talán egyezséget kötött velük? Kénytelen voltam belátni, hogy ezekre a kérdésekre sosem fogok választ kapni, és úgy éreztem, hogy jobb is így. Jobb, ha nem gondolok bele abba, hogy miféle paktumokra és szövetségekre van szükség ahhoz, hogy valaki elevenen átvészeljen akár csak egyetlen hónapot is ezen a borzalmas helyen - és akkor még nem töprengtem az ennivaló és víz kérdésén.
Muller talán normális volt, amikor idekerült, de megőrjítette az itteni étrend, ami aligha állhatott másból, mint bomlófélben lévő húsból és fertőzött vízből. Tisztában voltam azzal is, hogy ránk is ez az élet vár, ha nem jutunk vissza hamarosan a felszínre. Ha mindörökre a romvárosban rekedünk, idővel talán könnyebb lesz, miután az agyam elkorcsosul. Talán még élvezni is fogom. Aztán hirtelen ráeszméltem, hogy miféle borzalmas gondolatok környékeztek meg. Nagy erőfeszítések árán kivertem a fejemből a nyomasztó gondolatokat, és mire sikerült, rájöttem, hogy a lábam alól elfogytak a lépcsők.
Gnorak a közelben állt, egy masszív, boltíves átjáró előtt. A boltozatot alkotó gerendákat kőből faragott démonfejek borították. A legtöbbje gúnyosan vigyorgott, mások vicsorogva mutogatták óriási agyaraikat, míg egy részük a nyelvét öltötte a szemlélőjére. A torz arcvonások kéjenc romlottságról tanúskodtak, valamint olyan fokú tébolyról, melynek láttán azon tűnődtem, hogy ki lehetett az az elmebeteg, aki efféle szobrokat alkotott. Magát az átjárót teljesen eltorlaszolta egy hatalmas kőlap. Torz betűk és rúnák éktelenkedtek rajta, amelyekről lerítt, hogy a Sötét Mágia követőinek műve. Egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy a romvárosnak ez a része régóta a Sötétség híveinek lakóhelyéül szolgál.
Gnorak hanyagul odanyúlt és megnyomta a kőlapot, de nem történt semmi. Az ajtóként szolgáló tömb meg sem moccant. A végzetvadász lerakta fejszéit, és ismét nekiveselkedett. Mindkét tenyerét a kőlapra támasztotta, és nyomni kezdte. Egyre nagyobb és nagyobb erőt fejtett ki, amíg végül izmai hatalmasra duzzadtak, és hullámoztak mindkét karján és hátán. Verejték gyöngyözött a homlokán, és kapkodva, szomjasan nyelte a levegőt. Tnorry is csatlakozott hozzá, ám még egyesített erejük sem mozdította a kőlapot. Antonius és én meg sem próbáltunk segíteni nekik. Nem volt elég hely, hogy benyomakodjunk kettejük közé.
Gnorak végül feladta. Felegyenesedett, és elmélyülten vakargatta a tarkóját. Hirtelen felkapta a fejszéit, és úgy méregette a kőlapot, mintha rá akarna súlytani, aztán csak egyszerűen elvigyorodott, felnyúlt, és megtapogatta az egyik vicsorgó démonfejet. Lenyomta a szobor nyelvét. A nyelv csikorogva lebillent, mire a kőlap váratlanul, irdatlan súlyához képest hihetetlen gyorsasággal kivágódott. A még ekkor is erőlködő Tnorry fejjel előre berepült a szomszédos helységbe, és a képére zuhant a poros kőlapokon.
- Nem lehet baja, a fejére esett! - jelentette ki Gnorak, és átsietett a boltív alatt. Még egy utolsó pillantást vetettem a magunk mögött hagyott galériára, majd sietős léptekkel követtem a többieket.

Hosszú percekkel később kiléptünk egy sík teraszra, amely fölé immár nem kőboltozat, hanem végre a szabad égbolt borult. Előttünk mellvédszerű, alacsony, fogazott fal húzódott, míg a hátunk mögött vaskos kőfal magasodott. A mellvédhez mentem, és lenéztem. Döbbenten láttam, hogy egy hatalmas, lépcsős zikkurat utolsó előtti emeletén állunk, közvetlenül a tető alatt, amelyre egy rövid lépcsőn lehetett feljutni. A mellvéd egy hosszú szakasza hiányzott, a helyén szédítően meredek, elképesztően hosszú lépcsősor vezetett egészen le a földig. A friss levegőből új erőt merítve felszaladtam a piramisforma építmény legtetejére. A legfelső terasz közepén derékmagasságú kőperm szegélyezett egy baljóslatúan sötétlő üreget. peremének egyik oldalához simára csiszolt kőtömbökből álló, rámpaszerű járda vezetett. Merészen odamentem a kőperem széléhez, és lenéztem.
Messze magam alatt megpillantottam a medencét, amelyben a szörnyeteg élt, továbbá a galériákat, amelyeken a hárpiák fészkeltek. A perem széleiről láncokhoz erősített bilincsek lógtak. Lassan rájöttem a terasz rendeltetésére. Itt valakik élőlényeket áldoztak a múltban. Idehurcolták a még élő szerencsétleneket, ehhez a mélységesen mély kúthoz, aztán lehajították őket a rámpáról a medencébe, ahol a mocskos vízben élő szörnyeteg felfalta a testüket. Borzalmas halál lehetett, és azon tűnődtem, hogy miféle tébolyult elmében foganhatott meg ez az ötlet.
Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon az egész hatalmas zikkuratot erre az egyetlen, irtózatos célra építették? Vagy egykoron egészen más célokat szolgált, és csak azt követően használták élőáldozatok bemutatásra, miután a gonosz ocsmány seregei uralmuk alá hajtották a vidéket? Vagy előfordulhat, hogy ezt az épületet puszta szeszélyből teremtette a Sötét Istenek egyike?
Végül úgy döntöttem, hogy e gondolatok egyike sem visz közelebb a megmeneküléshez, ezért felhagytam a töprengéssel. Igen, végül kijutottunk a szabadba, de továbbra sem tudtuk, merre jár a léghajó, és azt sem, hogy miképp találhatjuk meg. Márpedig ha nem találjuk meg, szörnyű végzet leselkedik ránk.
Hátat fordítottam a szédítő mélységnek, és a láthatárt fürkésztem. A felhőkön átszűrődő különös fény hunyorgásra késztetett. Megpróbáltam összpontosítani, és úgy éreztem, a fél lelkemet odaadná megy messzelátóért. Akárhogy meresztettem a szemem, nem láttam mást a levegőben, csak egy magasban köröző hárpiarajt a fejem fölött.
Aztán - legnagyobb meglepetésre - a messzi távolban felfedeztem egy apró, sötét pöttyöt. Buzgón bíztam benne, hogy a Gringall Szelleme lesz az. Néhány pillanattal később odarohantam a zikkurat mellvédjéhez, és lekiabáltam a többieknek, hogy csatlakozzanak hozzám. Még jószerével be sem fejeztem a kiabálást, amikor észrevettem, hogy odalent a földön bestiák tömegei bukkannak elő a környező épületekből. A horda a zikkurat lépcsője felé zúdult. Az élboly felett két hárpia lebegett. A szárnyas lények vadul rikoltoztak valamit ocsmány nyelvükön.
Kétség sem fért hozzá, hogy ezek a teremtmények hívták fel ránk a bestiák figyelmét. Mielőtt lebukhattam volna a mellvéd mögé, a gonosz korcs szolgája meglátott. A bestia őrjöngve rázta feje fölött a lándzsáját, habzó szájjal ordított valamit, majd a lándzsa hegyével felém mutatott. A feltüzelt fajzatok győzelemittasan üvöltöttek, és nekivágtak a zikkurat tetejére vezető lépcsőnek.
- Ennyit a szerencsefaktorunkról - jegyezte meg epésen Elix.
A végzetvadászoknak szemük sem rebbent attól, hogy több száz bestia rohan felénk, márpedig egy ekkora had még a magunkfajta harcosoknak is sok lett volna.
- A lépcsőn kéne fogadni őket - jelentette ki higgadtan Gnorak -, ott szűk a hely, és egyszerre csak néhányan férnek hozzánk. Nagy vadászat lesz!
- Tnorry szerint így nm tisztességes - tiltakozott Tnorry -, mire felérnek hozzánk, kifáradnak. Sokat kell nekik futni lépcsőn felfelé. Mi lenne, ha eléjük mennénk, mondjuk úgy félútig?
- Ezek a Puszták fattyai - mordult fel Gnorak -, nem csinálok semmit, amivel lekötelezhetném őket. Mi lesz, ha úgy érzik, hogy szívességgel tartoznak nekünk?
- Aha, Tnorry érti mire gondolsz!
- Na nem! - csattant fel Elix. - Ép bőrrel megúsztam gonosz varázslatokat, egy rakás elfajzott hárpia támadását, hogy aztán esetlen, korcs szörnyek, emberi formát öltött vadállatok végezzenek velem?!
- Nyugalom, már jön a Gringall Szelleme - szólaltam meg, s mutattam a távoli fekete pont felé, aminek a formája egyre jobban kezdett emlékeztetni egy léghajóéra. - Nyílegyenesen felénk tart, biztosan észrevettek.
Lenéztem a zikkurat lépcsőjére. A bestiák már félúton jártak. Visszanéztem a léghajóra. Jóval messzebb volt, mint a rohamozó horda, viszont gyorsabban közeledett.
- Miért van az, hogy nem merem még remélni se, hogy időbe ideér?
A bestiák kitartása nem lankadt. Az eltorzult testek, vicsorgó pofák, suhogó fegyverek elegyéből álló ordító, bömbölő áradat fékezhetetlen erővel nyomult felfelé. Már tisztán hallottam a patáik csattogását a köveken. A szívem egyre vadabbul vert. A szám kiszáradt. Ez a helyzet talán még a biztos halál tudatánál is rosszabbul hatott az emberre. Most volt egy halovány remény, hogy esetleg élve megússzuk, és visszatérhetek Clare-hez.
A léghajó a bestiák fölé siklott. Láttam, hogy a sérüléseit helyrehozták, és valamennyi hajtómű zökkenőmentesen dolgozik. A nagy ballon szakadásait is befoltozták. Nem hittem volna, hogy a gépészek ilyen rövid idő alatt ennyi mindent el tudnak végezni. A legénység aligha unatkozott az elmúlt órák során. Ekkor már azt láttam, hogy kinyitották a gondola oldalsó ajtajait, akárcsak az alján lévő búvó nyílást. Hirtelen fekete gömbök zápora zúdult a támadó hordára. Az egyik felrobbant a levegőben, és szilánkokat szórt mindenfelé, a bestiák üvöltöttek fájdalmukban. Hirtelen észbe kaptam: a fedélzeten tartózkodók bombákat hajigálnak a rohamozókra!
A gyilkos robbanások jókora lyukakat szakítottak az egybefüggő, hosszan kígyózó tömegbe. Az ocsmány fajzatok megtorpantak, rettegve üvöltöttek, és az ég felé rázták fegyvereiket. Egyik-másik elhajította lándzsáját, de azok meg sem közelítették a léghajót, hanem visszahullottak a szorosan összetömörült sorok közé, és felnyársaltak néhány bestiát. Úgy tűnt, hogy a fejük felett lebegő szörnyű jelenés rémisztő látványa megfutamítja az ellenséget. Ekkor egy a társainál nagyobb termetű, vezérféle teremtmény emelkedett ki a tömegből, és ráordított a többiekre. Szavaira a bestiák újra nekiveselkedtek a lépcsőknek. Mégis, a zűrzavarral a léghajó értékes másodperceket nyert. Már majdnem a zikkurat teteje felett járt. Elszakítottam a tekintetemet a vérszomjas hordáról és felnéztem. Barek a gondola alján tátongó nyílásnál állt, és egyetlen mozdulattal útjára indította a felcsévélt kötéllétrát. A letekerődő létra láttán hatalmasat sóhajtottam, abban a biztos tudatban, hogy megmenekültünk.
Aztán a léghajó túlhaladt rajtunk, és magával vitte a létrát is.
- Mit szórakoznak ezek? - ordította elkeseredetten Elix, és gyorsan lepillantott a közeledő bestiákra. - Most nincs idő ostoba tréfákra!
Én megértetem, hogy mi történt. A hajó az imént száguldva közeledett, hogy megmentsen minket, és a hatalmas lendülete továbbhajtotta. A hajtóművek magváltozott morajlásából rájöttem, hogy Makarison hátramenetbe kapcsolt, és pillanatnyilag ügyesen csökkenti a hajójának sebességét.
Néhány pillanattal később a Gringall Szelleme pontosan a zikkurat középpontjában lévő kút felett, egy helyben állva lebegett.
- Gyerünk! Meg kell találnunk Fahranurt! Ez a ti sorsotok! - ordította Elix, mert tudván tudta, hogy a végzetvadászok maguktól sohasem fognak felmászni, egy efféle végzet elől.
A végzetvadászok úgy néztek rá, mint egy őrültre. Látszott rajtuk, hogy valóban el akarják dobni az életüket ebben a jelentéktelen csatában. Elix és Probulus kétségbeesetten kutattak a gondolataik között, hogy mivel tudnák rávenni a végzetvadászokat a távozásra. Aztán végül nekem ugrott be a megoldás:
- Démon garázdálkodik Fahranurban! Bemocskolja a népetek szentséges földjét! Kötelességetek elpusztítani! - kiáltottam Antonius és a másik két végzetvadásznak, s ezzel megtettem mindet, amit lehetett annak érdekében, hogy lebeszéljem őket a felesleges őröltségről. - Gyerünk, tünés innen! - parancsoltam rá Elixre és Probulusra.
Több sem kellett nekik, azonnal elindultak. Néhány pillanattal később már hallottam is a hátam mögött, amint súlyuk alatt megfeszül a kötéllétra. Még vártam egy kicsit, majd anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna hátra, felrohantam a lépcsőn, és ráfutottam az áldozati rámpára. A létra pontosan a szörnyű kút kellős közepénél lengedezett- túl messze ahhoz, hogy elérjem. A bestiák üvöltése az egekig csapott a hátam mögött. Szinte a nyakamon éreztem a bűzös leheletüket. Visszanéztem. A három eszement végzetvadász a nagy lépcső tetejénél állt, arccal a lépcső felé, és kihívóan rázták a fegyvereiket.
Visszafordultam a kút felé, és láttam, hogy a létra lassan közeledik felém. Makarison nyilván továbbra is hátramenetben járatta a gépeket. Azonnal döntöttem. Lendületet vettem, és ugortam. Egy szédítő pillanatig a semmi fölött repültem, majd mind a két kezemmel rámarkoltam a létra egyik fokára. A rántástól majdnem kifordult a vállam, és gyötrő fájdalom hasított a hárpiától kapott sebekbe. A következő szempillantásban a bal lábam is rátalált az egyik létrafokra. Lepillantottam és megláttam, hogy a három végzetvadász a rámpa vége felé rohan.
- Gyerünk! - bíztattam őket elfúló hangon.
Ekkor az első bestiák felértek a nagy lépcső tetejére. Az elfajzott szörnyek lassítás nélkül rohantak tovább a következő lépcső felé. A nyomukban újabb és újabb tömegek érkeztek. A végzetvadászok fej fej mellett futottak a rámpa végéhez, és egyszerre szökkentek a levegőbe. Mindhárman elkapták a létrát, amely azonnal emelkedni kezdett, majd mindannyiunkat magával rántva széles ívben kilengett a zikkurat oldala fölé. Mialatt a magasba röppentünk, megláttam magam alatt a felém forduló vadállati pofákat. Kő- és homokeső záporozott a létra mellett, egyenesen a bestiák fejére. Rájöttem, hogy Makarison kieresztette a ballasztot, hogy minél gyorsabban felemelje a hajóját. A szörnyek válaszképpen magasba hajították a lándzsáikat. Ösztönösen lehunytam a szemem, amikor a fegyverek elsüvítettek mellettünk, és mire újra kinyitottam, már messze jártunk a pokolbéli építménytől.
Visszanéztem a legfelső teraszra, ahol szörnyű esemény játszódott le a szemem láttára. A lépcsőkön kígyózó sereg élén haladó bestiák, még mielőtt ráébredtek volna a veszélyre, végigfutottak a rámpán, és mert megállni már nem tudtak, lezuhantak a mélybe. Közvetlenül a sarkukban loholó társaik észbe kaptak, és felvonyítottak rémületükben. De hiába torpantak meg, a mögöttük tolongó tömeg beletaszította őket a pokoli lyukba. A saját lendületüktől és a mögöttük lévő testek nyomásától hajtva újabb és újabb sorok buktak a mélybe, és az ördögi körfolyamat egyre csak ismétlődött.
Higgadtan, minden mozdulatomnál megfontoltan másztam, és néhány perccel később elértem a gondolát. Miután ismét fémpadló volt a lábam alatt, megfordultam és besegítettem a nyomomban érkező végzetvadászokat.
- Tnorry most kihagyott egy jó harcot - dörmögte Tnorry nagy búsan, miközben a fedélzetre lépett -, sajnálja, hogy eljött érte a hajó.
Átható pillantást vetettem a különös végzetvadászra, és azon törtem a fejem, hogy vajon tréfál-e, vagy komolyan gondolja. A távolból még mindig hallatszottak a halálba zuhanó bestiák sikolyai.

- Hogy találtatok ránk? - kérdeztem Barektől, miközben hátunk mögött a romvárost lassan elnyelte a messzeség.
- Miután eltűntetek, befejeztük a javításokat, majd mindenki az ablakhoz ment, és távcsővel pásztázta a várost - mesélte az ifjú. - Aztán, hála Gnoryllnak, megláttuk, hogy egy egész csapatra való szárnyas lény köröz a zikkurat felett, és arra következettünk, hogy valami felriasztotta őket.
Csak most éreztem át, hogy mekkora szerencsénk volt. A röpködő hárpiák egyfelől ugyan odavonzották hozzánk a bestiákat, másfelől viszont felhívták ránk a léghajó legénységének figyelmét. Borzongva gondoltam arra, hogy mi történt volna, ha az éj sötétjében történik mindez. Sosem találtak volna meg minket.

Az ágyamon feküdtem, lehunytam a szemem, de az álom elkerült. Fáradt voltam, de egyben nyughatatlan is. A vállam továbbra is fájt, hiába kenegettem a Barektől kapott gyógykenőccsel. Tudtam, hogy a sebek környéke még jó darabig érzékeny marad. Habár már azon se csodálkoztam volna, hogy ha az örökkévalóságig fájna. Először ott volt az a fakasemeberre emlékezető szörnyeteg, aki elől megmentettem annakidején Probulust. Az a mocskos dög kezdte a vállammal. Utána az a tenyérbe mászó kis kölyök szúrta keresztül az egész karomat a vállammal együtt. Aztán a Gyémántszemnél vállon lőtt az egyik aljas szörnyeteg. Most pedig egy hárpia nézte ki magának.
Szitkozódva felültem, és felvettem a csizmámat. Kiléptem a kabinból, és elsétáltam a gondola hátsó megfigyelőállásáig. Ennek a legvégében jókora acélgömböt ágyaztak, amelyben egy forgó talpazatra szerelt, sokcsövű orgonaágyú állt. Belesüppedtem az ülésébe. Lábaimat a forgatópedálokra raktam, aztán először balra, majd jobbra lendítettem a löveget. Különös módon megnyugtatónak találtam ezt a mozgást - függőágyban való ringatózásra emlékeztetett.
Kinyújtottam kezemet, és megfogtam az orgonaágyú kezelőfogantyúját. Ez is Makarison szokatlan újításai közé tartozott. Ugyanolyan markolata volt, mint egy pisztolynak, és egy jókora ravasszal lehetett tüzelni. Az egész ágyú egy emberfejnyi acélgömbön egyensúlyozott, és szinte erőkifejtés nélkül bárki a kívánt irányba. Nem tudtam, miféle támadásra szánták ebben a magasságban, de az világosan látszott, hogy nem kockáztattak semmit.
Kibámultam a tájra, amely felett repültünk. Az égbolt sötétbe borult, amelyből arra következettem, hogy leszállt az éjszaka. Legalábbis a felhők elfeketedtek a hajó felett, és én nyomát sem láttam a napnak. Eltűnődtem a jelenségen. Elértünk egy olyan területre, ahol jól láthatóan nem számított, hogy milyen magasan járunk, az égen mindig félhomály uralkodik. Úgy sejtettem, hogy ez vagy varázslat eredménye, vagy annak köszönhető, hogy valahol a távolban a tomboló szelek töméntelen mennyiségű port kaptak fel, és hajtottak a magasba. A lenti, feketébe öltözött tájon helyenként tűzvermek világítottak. A durva földfelszínbe ásott gödrök - bennük lobogó lángok révén - vulkánok izzó szájára emlékeztettek. Ezek körül a hatalmas tábortüzek körül elfajzott, torz alakok ugráltak és táncoltak.
Valahányszor a léghajó elhaladt egy tűzverem felett, enyhén megrázkódott, amikor elkapta a felfelé áramló meleg levegő. Ezek a rezgések már valósággal nyugtató hatással voltak rám. Minél többet repültem, annál inkább úgy tekintettem az égre, mint a tenger távoli rokonára. A szelek az áramlatai, míg a felhők a hullámai. Azon törtem a fejem, hogy vajon a tenger különböző mélységében is különböző áramlatok vannak-e, ahogyan az égbolt más-más magasságaiban más-más szelek fújnak. Végül nagyot ásítva arra gondoltam, hogy még bőven van mit tanulmányozniuk a tudósoknak, azzal álomba szenderültem.


Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   

Vissza az elejére Go down
 
Max DeLuise
Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: