HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Max DeLuise

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
SzerzőÜzenet
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Márc. 24, 2013 9:05 pm

A borzongás és feszültség magas fokát művelted ebben a kalandban. Szó szerint tövig rágtam a körmöm! Ez a világ amit elém társz egyszerre izgalmas, tüzes, meghökkentő, félelmetes, kegyetlen és letaglaló. Nem is igazán találom a megfelelő szavakat, minden tudni akarok róla, és még többet akarok látni belőle. Társaid még most is lenyűgöznek minden mozzanatukkal, mondhatni már már megveszek értük! Rettentően jól leírtad ezt a feszültség és halál terhes pillanatot, tényleg elhittem, hogy innen nincs ki út, vége a világnak Max számára. Nagyon szép munka! Remélem igazak a pletykák és nem váratsz soká a következő résszel!

Jutalmad: 1100 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
Max DeLuise

Hozzászólások száma : 410
Aye! Pont : 289
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Hétf. Márc. 25, 2013 3:29 pm

Végzetvadászok
XIII. fejezet


A létrán kopogó léptek hallatán hirtelen felriadtam. Örültem, hogy felébredtem, mert rémálmom volt. Egy hatalmas lény üldözött, egyre közelebb és közelebb nyomult hozzám egy sötét köddel borított alagútban. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az álmot a nap folyamán ránk támadó hárpiák és bestiák ihlették. Gnoryll a megmondhatója, a közelmúltban elég szörnyeteget láttam ahhoz, hogy egy életre el legyek látva rémálmokkal.
A létra felé néztem, amelyen Barek érkezett a felső fedélzetről. A hóna alatt hozta imádott könyvét, a fogai között a tollát.
Az ifjú kissé csalódottnak tűnt, amikor látta, hogy nincs egyedül.
- Jó estét, Max - köszöntött kényszeredett mosoly kíséretében.
- Este van?
- A csuda tudja - Barek rántott egyet a vállán -, de ezen a ronda helyen ez a kifejezés is megteszi. Az ég elsötétült, a talaj fekete, így aztán gondolom, leszállt az éjszaka.
- Hát, akkor jó estét neked is - köszöntem vissza -, mi jót csinálsz itt?
- Azért jöttem, hogy egy kicsit félrevonuljak, és feljegyezzem a nap eseményeit. Az ilyesmi nem könnyű, ha valaki Gnorakkal és Tnorryval osztozik egy kabinon.
- El tudom képzelni - sóhajtottam, és hirtelen megörültem, hogy nekem csak Antonius-al kellett osztozkodnom a kabinon, aki valamiért mindig nyomtalanul eltűnt a léghajón. Az egész léghajón mindössze két egyszemélyes kabin volt. Az egyikben természetesen Vorek lakott, míg a másikban Makarison. - Mit művelnek?
- Gnorak azt állította, hogy Tnorry véletlenül nyert a legutóbbi lefejelő-vesenyűkön.
- Hogy micsodán...?
- A két fél feláll egymással szemben - magyarázta Barek -, és hátrateszik a kezüket. Ütni, rúgni tilos, csakis fejelve támadhatják a másikat. Addig küzdenek, amíg valamelyik a földre kerül. Szóval, nagy vita kerekedett. Tnorry azt akarta, azonnal kezdjenek új versenybe, hogy rendezzék az ügyet, de én lebeszéltem róla őket.
- Könyörgöm, hogyan? - El sem tudtam képzelni, hogy a szelíd ifjú bármiről is képes lebeszélni a két elvetemült alakot.
- Emlékezettem őket, hogy egy-egy lefejelő-verseny után átlagosan három napba telik, mire a vesztes úgy-ahogy magához tér, feltéve persze, ha nem esik komolyabb baja. Márpedig, ha megküzdenek, akkor valamelyikük okvetlenül lemarad a Fahranurba való megérkezésünkről. Úgy tűnik, bevált a trükk. Amikor otthagytam őket, úgy döntöttek, hogy inkább vodkaivó versenyt rendeznek. De így a jobb. Inkább azzal üssék ki magukat, mint hogy lefejeljék egymást.
- Azért én erre nem mernék fogadni - jegyeztem meg.
- Hét, én sem. - Barek szomorúan vigyorgott.
- No, akkor ne is törődj velem, szundítok még egy sort - mondtam, és ismét elterültem az ülésben.
- Jó, csak szeretnélek megkérni, hogy mielőtt elaludnál, menjünk végig még egyszer a mai eseményeken. Szeretnék megbizonyosodni arról, hogy mindent megjegyeztem.
- Nagyon szívesen - mondtam, majd belekezdtem a történetbe.

Jóval később arra ébredtem a tüzérülésben, hogy az egyik gépész buzgón sepregeti körülöttem az acélpadlót. Nagyot ásítottam, nyújtóztam egyet, majd függőleges helyzetbe tornáztam magam és úgy döntöttem, hogy kerítek magamnak valami reggelit. Amikor felkeltem az ülésből, meglepetten láttam, hogy lovascsapat vágtázik alattunk. Ugyanazt az irányt követték, amerre a léghajó repült.
- Követnek minket? - hördültem fel, de nyomban rájöttem, hogy ostobaságot kérdeztem. A feketepáncélos lovasok gyorsan elmaradoztak a sebesen sikló léghajó mögött.
- Nem - válaszolt a gépész -, de valami biztosan készül. Hajnal óta ilyen csapatokat látunk, és mind ugyanabba az irányba halad. Mintha tudnák, hogy hová igyekszünk, és azon törnék magukat, hogy elénk vágjanak.
- Ami persze képtelenség - vágtam rá, bár a szívem mélyén korántsem voltam ennyire biztos a dologban. Elvégre, ki tudhatta, hogy valójában mire képesek a Sötét Istenek seregei?

- Egyre rosszabb - állapította meg Barek, mialatt távcsövével a felszínt fürkészte. - Most már százával bukkannak fel. És jóval többen vannak előttünk, mint mögöttünk.
Egyetértettem vele, mert még szabad szemmel is jól láttam, mi történik odalent. Bestiák, harcosok és más ördögi teremtmények, kisebb-nagyobb osztagai felett repültünk. A csapatok egyre sűrűbben követték egymást. És a Sötétség valamennyi híve ugyanabba az irányba tartott, amerre a Gringall Szelleme. Mintha egy titokzatos hívás gyülekezésre szólította volna egy szétszórt hadsereget.
- Ez nekem egy fikarcnyit sem tetszik - jelentettem ki -, biztosan nem tudják, hogy mire készülünk? Nem lehet, hogy várnak ránk a célnál?
- Nem tartom valószínűnek - válaszolta Vorek kissé morcosan. Az egyik párnázott bőrülésbe süppedt, tűnődve bámult kifelé az ablakon, közben bütykös-ráncos ujjaival fésülgette ősz szakállát. - Semmiképpen nem tudhatnak az érkezésünkről. Ezen a hajón nincsenek árulók, Herr DeLuise. és indulás előtt senki sem értesült a terveinkről, de még ha így is történt, lehetetlen, hogy a hírünk megelőzzön minket. Egyetlen futár sem haladhat gyorsabban ennél a léghajónál.
Valami azt súgta, hogy az agg tudós elsősorban saját magát próbálja meggyőzni ezzel az érveléssel. Mindenesetre úgy láttam, hogy a magyarázat több ponton hibás. Először is, Threiber nagyon is tud az úti célunkról, akárcsak Stragatrov, valamint az ő számos hűbérese. És bizony, a varázslat még ennél a hajónál is gyorsabban szállíthatja a híreket. De még ennél is egyszerűbb, hogy a Sötétség hívei között akadhatnak látnokok, akik előre látják a jövőt.
- Még arra sincs bizonyítékunk, hogy egyáltalán miattunk gyülekeznek - folytatta Vorek. - Lehet, hogy valami egészen más ok miatt keltek útra.
- És az mi lenne?
- Sejtelmem sincs, de azt biztosra veszem, hogy hamarosan megtudjuk.
Ahogy a léghajó továbbrepült, alatta egyre nagyobb ás nagyobb csapatok alakultak ki. A sötétségimádók kisebb egységei egymásra találtak, és nagyobb seregekké verődtek össze. Egyes csapatok felett vagy tucatnyi zászlót lobogtatott a pusztaság szele.
A teremtmények között egyre torzabb alakok tűntek fel. Felfigyeltem olyan harcosokra, amelyek részben nők voltak, részben férfiak, ráadásul karjuk végén kéz helyett hatalmas rákollókat viseltek. Ügetve haladó, csupa izom kétlábú lényeken lovagoltak. A távcsövömön keresztül éppen ezeket e különös lovasokat néztem, amikor üldözőbe vettek néhány szétszóródva futó elfajzottat. Az egyik ocsmány hátas szélesre tárt pofájából hirtelen kiröppent elképesztően hosszú, vaskos nyelve. Megragadta vele az egyik menekülőt, majd visszahúzta nyelvét, és odanyújtotta a nyomorultat az urának - vagy úrnőjének - ollói elé, vagyis pontosan úgy tett, mint amikor egyes az őserdőkben élő gyíkfélék legyekre vadásznak.
Valamivel előrébb különös, élénk színekben pompázó teremtmények szökdécseltek a sivatag homokjában. Testükhöz képest aránytalanul hatalmas arcuk a mellkasuk közepéből emelkedett ki. Felintegettek a fejük felett elhaladó léghajónak, mintha rég nem látott ismerőseiket üdvözölnék, majd körbeálltak, összekapaszkodtak, és eszelős, démoni örömtáncot jártak.
Egy hatalmas termetű, fekete páncélos lovas elfajzott kutyafalkát vezetett a sziklák között. Az állatok fején hatalmas hüllőtaréj éktelenkedett, és bőrük különös, fényes fémszínben játszott. Valahányszor lenéztem az alattunk vonulókra, úgy éreztem, mintha egy őrült rémálmaiból látnák jeleneteket, ám mégsem tudtam rávenni magam, hogy ne nézelődjek.
messze előttünk dombok sora emelkedett ki a sivatagból. Ahogy a hajó közeledett feléjük, kiderült, hogy csupán előfutárai a mögöttük kezdődő gigászi hegységnek, amely leginkább olyan magas volt, és legalább akkora, mint a Gyémántszem hegye legalább háromszor. Ám ezek a hegyek természetellenes színekben pompáztak. Ekkor láttam először a Pusztákon olyasmit, ami növényzetre hasonlított.
Hatalmas, nyálkás gombák egész erdeje tenyészett a hegyoldalakon. Egyes gombák magasabbak voltak a legmagasabb jegenyefáknál, és kalapjuk alatt kényelmesen elfért volna egy kisebbfajta falu. Minden egyes példány más-más gusztustalan színben játszott - akadt köztük epezöld, csontsárga és vérvörös. Mindegyik úgy tört az ég felé, mintha elkeseredett harcot vívott volna a társaival minden egyes fénypászmáért. Egyes gombák szárából több oldalhajtás fakadt,, és ezek mindegyikén nőtt egy-egy kalap. Undorító nyálka borította testüket, amely lecsöpögve sárdagonyává áztatta a talajt alattuk. A különös növények látványa gonoszságot és természetellenességet sugallt; egy olyan létformáról árulkodott, amely nem maradhatna fenn egyetlen normális világban sem.
Helyenként a gombafák kidőltek - vagy szándékosan kivágták őket -, és ezeket úgy elborították a bestiák és az elfajzottak, mint a hangyák egy rothadó tuskót. Tele pofával zabálták a bomladozó testeket, és felitták róluk a nyálkát. Miután jóllaktak, ordítoztak, összeverekedtek, és leírhatatlan orgiákba kezdtek, amiből arra következettem, hogy a gombák teste vagy nedvei valamiféle őrült mámort előidéző anyagot tartalmaznak.
Ahogy a hegyek egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek elragadtatott tekintetem előtt, fokozatosan eltűnt róluk a természetellenes növényzet. Helyettük egyre több romot vettem észre. Láttam apró erődöket, amelyek jószerével nem álltak másból, mint egymásra rakott kőtömbökből. Láttam mesterien megépített, díszes kastélyokat, amelyeknek falait acélból és rézből öntötték. palotákat, amelyeket a hegy testéből véstek ki. Az építmények elhelyezkedésében nem volt sem rendszer sem logika. Viszont mindegyik körül csontvázak és holttestek hevertek, illetve akasztófák álltak, amelyeken bestiák hullái lengedeztek. A halottak bűze az egekig ért. Az a terület nyilván súlyos harcok helyszíne volt nemrégiben, ám mostanra elhagyatottá vált, és ahogy a léghajó továbbrepült, az is kiderült, hogy miért.
A hegyek oldalain jókora tömegek verődtek össze, melyek aztán kavargó patakokként zúdultak lefelé a völgyek mélyén. Ezek a patakok kisebb folyókká egyesültek, amelyek végül beömlöttek a széles országutakon hömpölygő, sötétség hívek ezreiből álló folyamba.

Hosszú órák teltek el. A léghajó áthaladt egy, a hegyek árnyékában elterülő lapos síkságon, és a végeérhetetlen, szörnyű folyó továbbra is ott kígyózott alattunk. A síkság közepén négy gigászi sziklatömb magasodott, amelyeket valakik emberi alakok torz paródiájává faragtak. Először azt hittem, hogy a fénytörés játszik velem, hogy egy délibáb varázsolja különös alakúvá a sziklákat, de rájöttem, hogy a valóságot látom. Az irdatlan kőtömbökből szobrokat alakítottak ki, sejtésem szerint a Sötétség Isteneinek szobrait.
Akkor fogtam fel igazán a monumentális emlékművek méreteit, amikor a Gringall Szelleme közelebb ért hozzájuk. Magasabbra nyúltak, mint a léghajó kikötőtornya a Vastoronynál. A múltban hallottam már arról, hogy egyes hegyek csúcsait hatalmas szobrokká vésték-faragták, de érzésem szerint még azok is eltörpültek a síkságon álló istenábrázolások mellett. Szörnyen erős mágia kellett ahhoz, hogy a föld puszta csontvázát ezekké a csúfondáros képmásokká formálják.
Az egyik emlékmű hatalmas, zömök lényt ábrázolt, melynek oldalait förtelmes kelések és fekélyek tarkították. Gúnyosan vicsorgó képe millió évnyi kórságról és halálról mesélt. Emlékezetem mélyén egy hang a Nugler nevet suttogta, aki nem más volt, mint maga a kórság istene.
A következő egy madárfejű lény volt, amelynek irdatlan szárnyai beburkolták egész testét. Kísérteties és természetellenes fény játszott feje körül, egyfajta misztikus energiákból szövődő korona, amely azt sugallta, hogy a szobrot Clezef-nek, a végzet építészének, a változások urának állították.
A harmadik sziklát olyan alakká faragták, amely nem volt teljesen sem férfi, sem pedig nő. A testtartása és az arca egyszerre volt buja és csúfolódó. Üres szemgödreit két mélységes barlang alkotta. Megborzongtam, mert felismertem, hogy a múltban sokszor összeakadtam a kimondhatatlan gyönyörök istenségnek imádóival, és ezekből a találkozásokból nem sok jó származott. Kelam a kéjek istene.
Utolsónak a megtermett harcost formázó emlékművet vettem szemügyre. A denevérszárnyas alak egyik kezében korbácsot, a másikban kardot tartott. Csúcsos sisakja egész fejét eltakarta, így az arca láthatatlan maradt. A tartásában volt valami, ami azt sugallta, hogy a teremtmény esetlen majomszerű, de szörnyű testi erő birtokosa. nem lehetett más, mint maga Koltros, a vér istene. Akaratlanul is megreszkettem. A Koltros név az idők hajnala óta rettegést keltett még Fiore-ban is.
A titáni szobrok lábai előtt elvonuló seregből néhányan térdre vetették magukat és buzgón imádkoztak, ám a legtöbben csupán tisztelegtek a fegyvereikkel, és folytatták útjukat. Rég letettem arról, hogy megszámoljam a sötétség híveit. A számuk immár ezrekre, ha ugyan nem tízezrekre rúgott. Úgy éreztem, mintha hangyák menetoszlopát látnám, ráadásul ennek a hordának az indítékai éppoly érthetetlennek és fenyegetőnek tűntek, mint az apró rovarokéi. Csupán annak örültem, hogy távolodtak az emberek földjeitől. De tisztában voltam azzal is, hogy ha egyik erőskezű vezérük egyeduralomra jut, annak egyetlen parancsszavára megfordulhatnak, és megindulhatnak, hogy letarolják a délebbre fekvő tájakat.
Az egész gondolára csend borult, csupán a hajtóművek morajlása hallatszott. Tudtam, hogy a gépészek fejében is ugyanazok a kínzógondolatok forognak, mint az enyémben. Valamennyiünket lenyűgözött és egyben elkeserített az alattunk menetelő hadsereg szörnyű fenségessége.
A felszínen ismét alacsony dombok jeletek meg, és észak felé, a távolból előbukkantak a következő hegyvonulat csúcsai. Alattuk a föld szinte normálisnak tűnt. Patakok csobogtak, erdők zöldelletek, és a dombok gerincén vadkecskék ugrándoztak. Fejemben kétségbeesett gondolatok kergették egymást. lehetséges, hogy a Puszták egyes részeit nem érintették a gonosz torzító hatásai? Vagy errefelé továbbra is küzd valami titokzatos ellenerő ezekkel a hatásokkal, és semlegesíti őket? Vagy ez is a Sötét Istenek egyik trükkje? Lehet, hogy az ártalmatlanság leplét borítják egy titokzatos dologra, amely pusztítóbb és szörnyűbb mindennél, amit az utazás során mindeddig tapasztaltam?
Hamarosan elértük a hegységet. Makarison hosszú, halk füttyel engedte ki a levegőt, miközben irányító karokat húzogatott, és megforgatta a nagy kormánykereket. A Gringall Szelleme befordult egy hosszú, mély hasadékba, amely a magasba szökő, fekete hegyek között nyílt. A főgépész - az oldalszelekkel és örvényekkel harcolva - folyton igazított az irányon és magasságon, mialatt végigrepültünk a kanyargós, szűk völgyön.
Aztán a léghajó majdnem kilencven fokban jobbra fordult, és két szakadékos falú hegy között besiklott egy szélesen elterülő, hatalmas völgyteknőbe. A talajon hemzsegtek a sötétség hívei. Annyi tábortűz égett odalent, hogy a felszálló füst sötét felleggé állt össze a völgy felett. Bestiák tízezrei bámultak minket kíváncsian. Több ezer harcos húzódott be sietve őrült útvesztőt alkotó futóárkaikba. A léghajó állhatatosan repült a völgyteknő végét betöltő, szemnek áthatolhatatlan sötétség felé.
Odalent elefántnál is nagyobb, förtelmesen elfajzott szörnyetegek vontattak maguk után óriási harci szekereket. Hatalmas, T betűt formázó keresztek magasodtak a sátorerdők fölé, mindegyikről egy-egy feláldozott lény lógott. Néhány hulla egészen frissnek tűnt, másutt puszta csontvázak sárgállottak, amelyekről már az utolsó húsfoszlányt is lecsipkedték a dögevő madarak.
A Gringall Szelleme előtt egy kúpot formázó, hatalmas hegy bontakozott ki a sötétségből. óriási teste teljesen lezárta a völgyteknő végét. Az oldalain romos védőfalak egyre szűkülő gyűrűi sorakoztak egymás felett, egészen a csúcsán magasodó fellegvárig. Lejtőinek alját összefüggő, sárgásfehér csontmező borította. Tisztán látszott, hogy szörnyű csaták dúltak itt, méghozzá nem is olyan régen. Egyes épületek még sűrű füstöt eregetve javában lángoltak, és fekete páncélt viselő alakok mozogtak a nemrég elesettek hullái között.
Feszült csend borult a léghajó parancsnoki hídjára. Ámulatában és rémületében valamennyi gépész visszatartotta lélegzetét. Végül Vorek szólalt meg, rekedtes, elfúló hangon:
- Íme, Fahranur csúcsa!

- Vigyázzatok! - kiáltottam, amikor megláttam, hogy mire készül az alattunk nyüzsgő horda soraiból kimagasló alak. A magas, ösztövér lény vállán fekete köpeny lengedezett. Mellén többtucatnyi amulett csillogott, fején kecskeszarvakkal ékesített ezüstsisakot viselt. A magasba lendítette díszes botját, és a Gringall Szellemére mutatott vele. Sistergő szikrák pattogtak a bot végénél, majd vérvörös fénygömb szökkent a magasba, és egyenesen a léghajó felé tartott. A teremtmény varázslótársai sietve összegyűltek, hogy saját mágikus erejüket is beleadják a támadásba. Egyre-másra röpködtek a vörös gömbök, és valahonnan szörnyű fényesség támadt, amelybe belekáprázott a szemem, mialatt az égzengés kis híján megsüketített.
Villámok csapkodtak és mennydörögtek a léghajó körül. A levegőben felforrósodott acél szaga terjengett. Hirtelen az a benyomásom támadt, mintha egyetlen szempillantás alatt belekerültünk volna egy újabb torzvihar kellős közepébe. A gondola vadul rázkódott. Az orrszobor drágakő szemeiből éles fény áradt, és éreztem, hogy az amulettem fokozatosan melegszik. Makarison elforgatta a kormányt és megrántotta a magasságkart, mire a léghajó elindult felfelé, az alacsonyan terjengő felhőtakaró irányába.
A Gringall Szelleme úgy ugrált, mint egy rémült, megbokrosodott ló, és attól tartottam, hogy a mágikus védelmünk hamarosan kimerül. Aztán amilyen gyorsan megkezdődött a támadás ugyanolyan gyorsan véget is ért.
Lenéztem a táborozó seregekre. A történteket végiggondolva úgy sejtettem, hogy az előbb valószínűleg átléptünk egy képzeletbeli határt. Túl közel merészkedtünk a szörnyetegekhez, ezért támadtak ránk. Ennélfogva lehetségesnek tartottam, hogy ameddig tisztes távolságban maradunk a lényektől, addig háborítatlanul repülhetünk felettük. A sötétség imádók talán attól féltek, hogy megtámadjuk őket a magasból, de persze, az is lehet, hogy egyszerűen ennyire őrültek voltak.
Döbbent csend uralkodott a kormányállásban. A gépészek rémült pillantásokat váltottak egymással. Végül Vorek törte meg a csendet:
- Megmondom őszintén, erre nem számítottam - vallotta be, és éveinek súlya tisztán kiérződött a hangjából. Megcsóválva fejét hozzátette: - Ez egyszerűen képtelenség!
Antonius sápadt volt, de hogy a haragtól vagy egy másik elfojtott érzéstől, azt képtelen voltam megítélni.
- Vajon tartják még a föld alatti várost? - tette fel a legfontosabb kérdést a végzetvadász. - A véreink még odalent vannak?
Vorek elködösült tekintettel nézett rá, és letörten megrázta a fejét.
- Lehetetlen - mondta szomorúan, de határozottan. - Semmi sem állhat ellen a Sötétség seregeinek két évszázadon keresztül. Odalent már senki sincs életben. Ez egészen biztos.
Antonius ujjai kifehéredtek, olyan erővel szorította ökölbe a kezeit.
- Akkor minek itt ez a hatalmas sereg? - kérdezte dühösen. - Miért ostromolják a várat? Kivel harcolnak, ha nem a rokonainkkal?
- Sejtelmem sincs - válaszolta Vorek -,de magad is láttad azt a sereget. Láttad, micsoda pusztítást végeztek a völgyben. Semmi sem tarthat ki hosszan egy ilyen erejű támadással szemben.
- Mi van, ha mégis? - vitatkozott Antonius. - Mi van, ha élnek még a véreink a mélyben? Ha igen, akkor az azt jelenti, hogy két évszázadra kiszolgáltattuk őket a Sötétség kényének-kedvének. Azt jelenti, hogy elárultuk ősrégi szövetségünket. Azt jelenti, hogy népünk nem őrizte meg hitét és becsületét!
Vorek felkapta a sétabotját, és az acélpadlóhoz koppantotta. A hajtóművek morajlását leszámítva hosszú pillanatokig ez volt az egyetlen hang a hídon. Még egyszer végiggondoltam a két férfi vitáját. Arra jutottam, hogy Vorek-el értek egyet. Rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy a föld alatti város közel két évszázadon keresztül állta a Sötétség őrjöngő seregeinek ostromát, még akkor is, ha olyan makacs és kitartó védők tartották, mint a végzetvadászok.
- És az nem lehet - vetette fel hangosan Probulus -, hogy a Sötétség erői réges-rég bevették Fahranurt, aztán az egyik hadúr elfoglalta a fellegvárat, és beköltözött a saját híveivel? Talán a sötétségimádók egymással harcolnak a birtoklásáért!
Valamennyi szempár a rá szegeződött. Néhány arcra megértés volt írva, néhányra pedig csalódottság. Hirtelen felfogtam, hogy a házigazdáink - Antonius-al az élen - azt remélték, hogy megtalálják odalent rég elveszett fivéreiket.
- Ez tűnik a legvalószínűbb magyarázatnak - válaszolta fojtott hangon Vorek -, és ha igaz, akkor nekünk itt már nincs tennivalónk. Akár meg is fordíthatjuk a léghajót, és indulhatunk haza.
Ismét éreztem, hogy a csalódás hangulata lengi be a kormányállást, ezúttal még az iméntinél is mélyebb csalódásé. Hosszú utat tettek meg, hatalmas áldozatokat hoztak, hogy ideérjenek, és most a vezetőjük azt mondja nekik, hogy hiábavaló volt a sok erőfeszítés. Ám a legénység tagjai még így is egyetértve bólogattak. Leszámítva Antoniust.
- De nem ez az egyetlen magyarázat - jelentette ki határozottan a végzetvadász -, nem tudhatjuk biztosan, hogy így áll a helyzet.
- Ez igaz, Antonius, de mit vársz tőlünk, mit tegyünk? - kérdezte letörten Vorek.
- Tegyünk le valakit odafent, a fellegvárnál! Indítsunk expedíciót a mélybe, úgy, ahogyan eddig is terveztük. Nézzük meg, hátha él még valaki a véreink közül.
- Ha jól értem, önként vállalkozol rá...
- Még szép! megvárjuk, amíg besötétedik, aztán leereszkedünk a csúcsra - sorolta Antonius nekihevülten. - Ha jól emlékszem, a térképeiden van egy titkos lejárat, az éjszaki sziklák felől. Ott bejutok a felső járatokba, és elindulhatok az Alsó Csarnokok felé.
- Tnorry is megy! - közölte nyomban Orrharapó. - Nem hagyhatja, hogy egyedül Antoniusé legyen minden dicsőség. Meg legalább szétzúzhat néhány bestiát is.
Gnorak és én szinte egyszerre, szótlanul léptünk Antonius mellé, jelezvén, hogy mi is vele tartunk. Nem volt kérdés, hiszen ezért jöttünk el idáig, a földkerekség legveszedelmesebb vidékére. Szánalmasak lettünk volna, ha ezek után a léghajón maradtunk volna.
- Én is velük tartok, bácsikám - szólalt meg váratlanul Barek -, szeretném megnézni őseink otthonát.
- Az lesz a legjobb, ha én is megyek. Szükségetek lesz valakire, akinek még maradt némi józan esze - csendült fel egy újabb hang, amelyben döbbenten ismertem rá Erik hangjára.
- Mielőtt bármibe belekezdenénk - intett minket Vorek -, nézzük meg még egyszer, hogy mi folyik odalent. Talán tisztább képet kapunk arról, hogy mivel állunk szemben.

Makarison közvetlenül a felhőszint alá vitte a léghajót, és leírtunk egy hatalmas kört a hegy körül. menet közben felmérhettük, hogy Fahranur körül nem egy, hanem négy hatalmas tábor áll.
Az egyes táborokat a Sötétség egy-egy istenének szentelték. A legközelebbi felett Koltros vérvörös lobogói lengedeztek. A következő felet Clezef fénylő zászlói lobogtak. A harmadik fölött Kelam fémes szövetű zászlói villóztak, melyek szinte pillanatonként változtatták színüket. Nugler nyálkától csöpögő lobogói magasodtak a negyedik tábor ragyaverte hordája fölé.
Világosan látszott, hogy a különböző istenek hívei tartanak egymástól. A táborokat mély árok védte, ám nem csupán a hegy felőli oldalukon, hanem minden irányból. A seregek nyilván máshonnan is számítottak támadásra, nemcsak a vár felől. Jól láttam, hogy a határok mentén máris kisebbfajta, szórványos csetepaték alakultak ki.
Azt is felismertem, hogy ezek a táborok a pusztaságban látott sötétség hívek végső céljai. A szélrózsa minden irányából özönlő, szörnyűbbnél szörnyűbb fajzatok megkeresték a nekik való tábort, majd elvegyültek társaik között, hogy megerősítsék istenük seregét.
Úgy sejtettem, hogy az elkülönítés nem nélkülözi a logikát, ha már egyszer a négy sereg rivalizál egymással. Tekintetbe véve az egyes táborok közötti súrlódásokat, józan megfontolásra vallott, ha szétválasztják őket, és így a lehető legkisebbre csökkentik a feszültséget. Valahogy mégis az volt az érzésem, hogy valami nincs rendjén.
Aztán, ahogy a léghajó biztonságából meresztgettem szemem, megláttam, hogy Koltros seregei Kelam híveivel közös határ mentén gyülekeznek, majd égig csapó lármával rohamra indulnak. Ettől kezdve bizonyosan tudtam, hogy a Sötét Istenek seregei nem egyszerűen Fahranur ostromára érkeztek ide, hanem azért is, hogy leszámoljanak egymással.

- Várni fogunk magukra, amíg az élelem kitart, aztán hazarepülünk - mondta ünnepélyesen Vorek. - A magasban fogunk körözni, és folyamatosan szemmel tartjuk a csúcsot. Ha találnak valamit, jöjjenek vissza a felszínre, és lőjenek ki zöld jelzőfényt. magukért jövünk, amelyen gyorsan csak tudunk.
Bólintottam, és ismét - már vagy tizedik alkalommal - megtapogattam az övembe dugott rakétákat. Mind megvolt, akárcsak a gépészektől kapott többi eszköz: egy iránytű, egy örökégő lámpás, több flaska víz és egy palack vodka. A vállamon élelemmel teli zsák lógott.
A józan ész azt diktálta, hogy maradjak a léghajón, hiszen úgy történjék bármi a végzetvadászokkal, biztosan hazatérek, és újra Clare-el lehetek. Mégis, többről volt szó, mint józan megfontolásról. Én és Antonius közösen néztünk már szembe hasonló veszélyekkel, s most sem szándékoztam elhátrálni, még akkor sem ha a halál lehetősége a közvetlen közelünkben ólálkodott.
Kipillantottam az ablakon. A hegyoldalon a táborok tüzei égtek, körülöttük sötét alakok mozogtak. néha tisztán hallatszott, hogy odalent acél csendül acélon, ami nem jelenthetett mást, mint hogy a bestiák közül néhányan ismét összecsaptak.
Éjszaka borult a tájra. A Gringall Szellemének utasai hosszú órákat vártak, hogy besötétedjen, és türelmük végül kifizetődött. A léghajót is elsötítették. Minden fényt kioltottak, mert akár egyetlen lámpás is elárulhatta a helyzetünket. A gépek a legkisebb fordulatszámon üzemeltek, hogy a lehető legkevesebb zajjal repüljünk. A sötétségből lassan kibontakozott előttünk a fenséges csúcs éjfekete teste. Szívből reméltem, hogy Makarison tudja mit csinál, és nem csapódunk bele a sziklafalba.
- Ha pedig túlélőkre bukkannak a mélyben, vörös jelzőfénnyel tudassák - kérte Vorek -, ugye érti?
- Persze - dünnyögtem. Hogyne értettem volna, az agg tudós vagy tízszer elmagyarázta már a hosszas várakozás alatt. A jelzőfények megint csak Makarison újításai közé tartoztak. Egyfajta rakéták voltak, amelyek repülés közben egy bizonyos színben pompázó, fénylő csíkot festettek az égre, mindenféle mágikus segítség nélkül.
A léghajó megremegve lelassult és megállt. Tudtam, hogy ez a jel az indulásra. Antonius ment elől. Kilendült a létrára, és máris elnyelte a gondola alján tátongó, fekete nyílás. Tnorry egy boldogságos dalocskát dudorászva követte. Aztán indult Barek. A nyílás peremén megállt egy pillanatra, idegesen felvigyorgott rám, majd ő is beleveszett a kinti éjszakába. Az ifjú egy imádott bombáival teli zsákot szíjazott a mellkasára, míg válláról a főmérnök sokcsövű muskétája csüngött. Elix mélyet lélegzett, nagyot fújt, majd átlépett a létrára. Mielőtt a sötétség őt is elnyelte valamit még epésen morgott, jó szokásához híven. A következő én voltam, s tétovázás nélkül elindultam lefelé.
Az éjszakai szél bőrömbe mert. Olyan hideg fogadott, amilyenre sohasem számítottam volna egy sivatag közepén. Aztán emlékezettem magam, hogy jóval északabbra vagyunk Thislevtől - még szép, hogy hideg van. A létra kissé kilengett a mozdulatainktól.
- Édes Gnoryll mit művelek már megint? - dünnyögte az alattam mászó Elix. - Ég és föld között lógok egy repülőmasina alatt, amelyet egy mániákus alak tervezett. Ráadásul egy olyan hegyoldal felett lebegek, amelyen ezernyi és ezernyi elfajzott szörnyeteg hemzseg! legalább érdekes halálban lesz részem...

Mindannyian egy párkányon álltunk a csúcs közelében, egy magas védőfal fekete árnyainak rejtekében. Felpillantva megláttam, hogy a létrát éppen visszacsévélik a léghajóba. A Gringall Szelleme sietve felemelkedett, hogy mielőbb eltávolodjon a sötétség hordák varázslóinak közeléből. Lélegzetvisszafojtva füleltem, hogy hallom-e a társaikat riasztó őrszemek jelzéseit, de szerencsére a környéken nem hallatszott más, csak Tnorry vidám zümmögése.
- Hagyd abba, kérlek - suttogta Probulus, aki számomra érthetetlen okból jött velünk.
- Mindjárt - válaszolta Tnorry hangosan.
Irtózatosan nagy késztetést kellett leküzdenem, hogy ne rúgjam teljes erőmből hasba a végzetvadászt.
- Ezen az ösvényen eljutunk a Saskapuhoz - dörmögte halkan Barek.
- Akkor induljunk - vezényelte Antonius -, nem érünk rá egész éjszaka itt ácsorogni.
- Még a végén megfázna ez a szegény Tnorry - tette hozzá Gnorak.

Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
Max DeLuise

Hozzászólások száma : 410
Aye! Pont : 289
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Márc. 31, 2013 12:48 pm

Végzetvadászok
XIV. fejezet


Egy hatalmas, a szikla felszínébe vésett sasszobor előtt álltunk meg. Antonius benyúlt a pompás műalkotás jobb lábának karmai közé, és megnyomott egy rejtett kapcsolót. Apró bejárat nyílt a szobor alatti talpazaton, éppen csak akkora, hogy egy ember átférjen rajta. Mindannyian beszuszakoltuk magunkat a szűkös járatba, aztán újabb kapcsoló kattanását hallottam, és a kintről beszűrődő, gyenge fény, átadta helyét a tökéletes feketeségnek.
Még a léghajón megegyeztünk abban, hogy nem gyújtunk fényt, amíg nem tudjuk biztosan, hogy a járatban nem fenyeget minket veszély. Nekem ezzel semmi bajom nem volt, hiszen sötétben is jobban láttam, mint az átlag emberek, abban viszont már korántsem voltam biztos, hogy Elix is jól lát a sötétben. A biztonság kedvéért, azért én magam is kinyúltam és megtapogattam a hideg kőfalat, majd elindultam a végzetvadászok után.
- Jó néhány ilyen titkos járat létezik - suttogta Barek -, ostromok idején ezeken keresztül törtek ki az ellenségre.
- Viszont az árulók beengedhették rajtuk az ostromlókat - fanyarul állapította meg Elix.
- Ilyesmit még senki sem csinált a véreink közül, és nem is fog - szólt vissza Barek.
Tisztán kihallottam a hangjából a megrökönyödést, ami annak szólt, hogy valakiben egyáltalán felmerül egy ennyire sértő gondolat.
- Csend legyen ott hátul - szólt hátra Gnorak -, vagy azt akarjátok, hogy idecsődüljön a környék összes szörnyetege?
- Nem is rossz ötlet - mordult fel Tnorry -, idejönnek, Tnorry meg szépen végez velük, amíg a szerencsétlen, fáradt Gnorak pihen egy kicsit.
A kijelentést tompa csattanás követte, ami gyanúsan úgy hangzott, mintha Gnorak ökle eltalálta volna Tnorry fejét, aztán ismét valamennyien elhallgattunk.

Antonius működésbe hozott egy újabb kapcsolót, mire kisvártatva súlyos kövek csikorgása hallatszott. Bűzös levegő csapott az arcomba, amiből arra következettem, hogy a végzetvadász ismét kinyitott egy titkos ajtót. Csendben áthaladtunk az átjárón, majd hallottam, hogy a nyílás visszazárul a hátunk mögött. Azt viszont nem tudtam, hogy mitől. Talán időzítővel szerelték fel a mozgatószerkezetet. Talán ráléptünk egy lemezre, ami működésbe hozta. Gyorsan az emlékezetembe véstem, hogy az első adandó alkalommal ki kell faggatnom Antoniust. Megeshet, hogy valamilyen okból elszakadok tőlük, és akkor bizony egyedül kell visszatalálnom a felszínre.
Hirtelen láttam elöl, pislákoló, távoli derengést. A fény gyenge volt, és néha teljesen elhalványult, hogy aztán újra erőre kapjon. Aligha fáklyából származott, sokkal inkább fénykőből vagy varázslatból. Antonius feltartott kézzel jelezte, hogy maradjunk ott ahol vagyunk, majd újabb kézjelekkel utasította Gnorak-ot, hogy halkan osonjon előre. Elcsodálkoztam, mert nem néztem volna ki a bivalyerős, súlyos végzetvadászból, hogy képes ennyire nesztelenül lopakodni.
A végzetvadászok végre komolyan vették a küldetésüket. Mintha olyannyira hevesen vágytak volna a Fahranurban történtek megismerésére, hogy átmenetileg úrrá lettek még a hősi halál iránti sóvárgásukon is. Végül is miért ne tették volna? A két dolog nem zárta ki egymást. Ha Antonius azt akarja, hogy fennmaradjon a neve, akkor a lehető legjobb helyre került. Aligha álmodhatott volna jobbat annál, mint hogy elveszett népének megmentőjeként vonuljon be a történelembe. Vagy talán más, személyes indíték hajtotta előre? Biztosan éreztem, hogy erre a kérdésre sohasem kapok választ.
Mélyeket lélegeztem, hogy kissé megnyugodjak. A levegő áporodott volt, és mintha bomlás bűze érződött volna belőle - ugyanaz a bűz, amelyik a hárpiák fészkelő helyét is betöltötte, a zikkurat galériáin. A bestiák undorító szaga. Tnorry is gyanakodva szimatolt, amiből tudtam, hogy a pörölyforgató végzetvadász is felfigyelt a bűzre.
Gnorak elérte az előttünk lévő elágazást, és hátraintett nekünk, hogy kövessük. Előresiettünk, majd átléptünk az újabb, hosszan elnyúló alagútba. A folyton változó erejű fény a mennyezetbe ágyazott fénykövekből származott, melyek szabályos távolságra követték egymást, a folyosó teljes hosszában. Közülük néhányat szétzúztak, néhányat kitéptek a foglalatából. A megmaradt kövek is megrepedeztek, és csupán szakaszosan működtek, amitől az árnyak és fények különös, sejtelmes táncot jártak a falakon és kőpadlón.
A falakra pillantva egyből a Gyémántszem mélyén megcsodált építmények jutottak eszembe. Az ottani, művészi szintű építészetet láttam viszont. Ezeket a falakat hatalmas, simára csiszolt és körbeszegett bazalttömbök alkották. Masszív boltívek tartották a magas, íves mennyezetet. A látvány tökélyre fejlesztett mesterségbéli tudásról tanúskodott. A legközelebb eső boltíveket szobrokká faragták. Két hatalmas, előregörnyedő kőalak térdelt egymással szemben a folyosó két oldalán, és hátukkal tartották a mennyezetet.
Valaha gyönyörűek lehettek, ám egy későbbi időpontban eszeveszett és értelmetlen rongálásnak estek áldozatául. A kőarcokból jókora darabok hiányoztak, és a testeket össze-vissza karcolták. Dühített, hogy valaki képes volt megrongálni valamit, aminek a megteremtésébe egy valódi művész oly sok munkát fektetett. Ahogy továbbmentünk a folyosón, megláttam, hogy a rombolás nem egyszeri, elszigetelt esemény volt. Valamilyen módon szinte az összes boltívet megrongálták. Néhány magasra csapó tüzek vagy perzselő varázslatok fekete nyomait viselte magán. Egyik-másik úgy festett, mintha sav marta volna a felszínét.
A fejemben lassan felderengett, hogy nem holmi zabolátlan pusztítást, hanem sokkal inkább egy ütközet következményeit láttam. Egykor szörnyű harc dúlt ezen a folyosón, amelyben bevetettek mindenféle-fajta fegyvert, mind acélból kovácsoltat, mind természetfelettit. Pillanatokkal később elhaladtunk az első csontvázak mellett, amelyek továbbra is viselték páncéljukat, míg csontujjaik fegyverek markolatára görbültek. Néhány csontváz emberé volt, néhány pedig elkorcsosult bestiáé.
- Nos, azt már tudjuk, hogy a sötétség hívei betörtek a földalatti városba - dörmögte szomorúan Barek.
- Így van, aztán megismerkedtek bátor szívű véreink élesre fent acéljával - tette hozzá büszkén Antonius.
- De vajon él még valaki közülük? - Elix volt az egyetlen, aki hangosan is fel merte tenni azt a kérdést, amely Mindannyiunkat izgalomban tartott.

A folyosók és termek útvesztőjében haladva egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltunk a hegy gyomrába. Egyes járatok erősen lejtettek, más alagutak meredek, hosszú-hosszú lépcsőkhöz vezettek. Régi csaták nyomai látszottak mindenütt. Mumifikálódott holttestek hevertek szerteszét. Egyre jobban éreztem a gonosz közelségét. Testem szinte minden sejtjét áthatotta az érzés, hogy valahol a mélyben iszonyatos teremtmény rejtőzik. Keményen harcoltam, hogy leküzdjem a félelmemet, amely egyre inkább erőre kapott bennem, mert táplálta a bizonyosság, hogy - a következő sarkon, vagy a következő lépcső alján - szembe találjuk magunkat valamivel, ami szörnyűséges, természetfeletti és vérre szomjazik. Hasonló körülmények között már volt alkalmam az efféle érzéssel összeismerkedem. Ám az akkori helyzet egy fontos dologban eltért a mostanitól. Az Alvó mesterségesen idézte elő bennünk a félelmet, viszont itt a félelmem természetes eredetű volt és éppen ez volt a legaggasztóbb az egészben.
Antonius megállt egy hosszú csarnok bejáratában. A magasba szökő falak mentén óriási szobrok álltak. Hullák hevertek mindenütt, ám csakis bestiák és elfajzottak hullái, embertetem egy sem akadt közöttük. Két holttest egymással szemben feküdt, és mindkettő mellkasából kard állt ki. Jó láthatóan egyszerre szúrtak, és egyszerre végeztek egymással, ugyanazzal a döféssel.
Gnorak megállt, és elgondolkodva méregette ezt a párost.
- Itt ezek a fattyak egymás vérét csapolták meg - állapította meg néhány pillanattal később.
- Talán összevesztek a zsákmányon - találgatott Probulus.
- Akkor, hol a kincs? - kérdezte Barek.
- Magukkal vitték a győztesek! - felelete Probulus.
A hullák fölé hajoltam, és észrevettem, hogy más-más címer ékeskedik a páncéljukon.
- Talán rivális hadurakat szolgáltak. Vagy két külön csapat tagjai összeszólalkoztak valamin, és előkerültek a fegyverek.
- Talán! - hagyta jóvá Gnorak.
- És vajon miért van ekkora csend? - vetette fel Elix. - A hegyen egy egész hadsereg nyüzsög, mi pedig senkit sem láttunk idelent.
A Gnorak jóízűen felkacagott.
- Tudod, ez egy ősrégi város - magyarázta Antonius. - Több tucat mérföld mélységbe nyúlik. Több száz szintből áll. A folyosók és csarnokok teljes hossza több ezer mérföldre rúg. Ennek a városnak egyetlen zugában akár még el is veszíthetsz egy akkora sereget, mint a kinti.
- Akkor pedig hogyan bukkanunk rá a túlélőkre, ha egyáltalán vannak túlélők? - kérdezte megrökönyödve Elix.
- Ha még élnek idelent a véreink, akkor ők bizonyos helyeken lesznek, mi pedig sorban végigjárjuk a szóban forgó helyszíneket - szólt közbe Barek.
Elix értelmes képet vágva bólogatott, miközben belesétáltunk az újabb sötétségbe.

Számos csarnokon és folyosószakaszon látszott, hogy ott a sötétség imádói nem emberekkel, hanem egymással csaptak össze. Csak helyenként láttunk arra utaló jeleket, hogy Fahranur őslakosai is részt vettek az ütközetekben. A szanaszét heverő hullák láttán egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy valódi háború dúl a Sötétség különböző seregei között. Az egyik teremben Kelam hívei harcoltak Koltros követőivel. Másutt Clezef imádói csaptak össze Nugler kórság verte szolgálóival. Aztán az egyik hatalmas csarnokban tisztán látszott, hogy mind a négy sereg hívei egyszerre csatáztak, és kölcsönösen legyilkolták egymást.
Az örökös félhomály már kezdett nyomasztóvá válni. Szörnyen lehangoló volt a végeérhetetlen harcoktól dúlt folyosókon való bolyongás. Folyton a kinti seregek jártak az eszemben. Vajon ki szólította ide őket? Kit vagy kiket képviselnek? És főleg: mire várnak? Az egész értelmetlennek tűnt. Vállat vontam. Végső soron miért is csodálkoztam? Az én mércémmel mérve a sötétség hívek őrültnek számítottak. Talán azért harcoltak, hogy szórakoztassák Sötét Isteneiket. Talán annak a város mélyén bujkáló, szörnyű lénynek a parancsára háborúznak, amelynek közelségét, immár hosszú órák óta érzékeltem. talán csak akkor hatolhatnak be a földalatti labirintusba, ha titokzatos uruknak úgy tartja kedve. Felmerült bennem a kérdés, hogy hozzám hasonlóan vajon a társaim is érzik-e a rejtőzködő, iszonyatos teremtmény jelenlétét?
Mialatt folytattuk az utunkat a mélybe, egymást követték a hatalmasabbnál hatalmasabb csarnokok, a mívesebbnél mívesebb galériák, a hosszú, végtelennek tűnő folyosók és a meredek, széles lépcsősorok. Antonius valóban igazat szólt: idelent akár tíz akkora hadsereg is bőven elfért volna, mint amekkora odakint gyülekezett. Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehetett itt az élet azokban az időkben, amikor Fahranur még virágkorát élte. Biztos voltam benne, hogy voltak korszakok, amikor ezeken az utcákon emberek tolongtak, akik vásároltak és árusítottak, kacagtak és sírtak, szerettek és gyűlöltek, születtek és meghaltak - vagyis élték a mindennapi életüket. Ám Fahranur most csupán egy óriási kriptának tűnt, amelyet megszentségtelenítettek a betolakodók szerteszét heverő hullái.

Antonius váratlanul megállt az egyik kecskefejű hullánál, és letérdelt mellé. Ez a tetem más volt, mint az eddig látottak - még nem hűlt ki! hús tapadt a csontjaira. Meleg, fekete vértócsa terült el alatta. A közelében további bestiák holttestei hevertek.
Előregörnyedtem, hogy jobban lássak. A bestiák életükben sem nyújtottak valami vonzó látványt, és halálukban sem lettek szebbek. Ennek a lénynek hatalmas kecskefeje volt, és emberforma teste. Szőrös lába hasított patában végződött, homlokára Koltros billogját sütötték. Furcsa, vizenyős szeme mereven bámult a semmibe, melléből egy számszeríj lövedéke állt ki. Egyik keze ernyedten markolta a nyilat, amely kioltotta az életét. A keze formás volt, és különös módon ápoltnak tűnt - inkább illett volna egy szerzeteshez, mint egy rút szörnyeteghez. A fenevad saját ürülékétől és vizeletétől bűzlött, amelyet haláltusájában eresztett maga alá.
Antonius kitépte a nyílvesszőt a tetemből. Az acélfej förtelmes cuppanással szabadult ki, és a sebből fekete vér szivárgott. Antonius ide-oda forgatta a kurta vesszőt, és alaposan megvizsgálta. Nem láttam, hogy mi az a különlegesség, aminek a végzetvadász ekkora figyelmet szentel.
- Ezt népünk íjából lőtték ki - jelentette ki végül Antonius, és hangja mintha diadalittasan csengett volna.
- Ezt meg honnan veszed? - kérdeztem.
- Nézd a kidolgozottságát! - A végzetvadász felmutatta a nyilat. - A népünkön kívül senki sem készít ilyen jól illeszkedő hegyet, és nem állítja be ilyen pontosan a tollakat. Ráadásul véreink rúnái vannak a hegyén.
- Tehát az állítod, hogy ezeket a bestiákat...
- Talán... - válaszoltam Antonius helyett csendesen, elnézve a semmibe. - De már mi ketten láttunk rá példát, amikor szörnyetegek használták a modern fegyvereket.
Antonius csak egyetértően bólintott.
- Akkor esetleg a bestiák rábukkantak az egyik fegyverraktárunkra - vetette fel óvatosan Barek. Látszott rajta, hogy maga sem bánná ha tévedne. Ő is azt akarta, hogy igenis legyenek idelent eleven emberek.
- No, és vajon hol találjuk most ezeket a túlélőket, már ha tényleg ők voltak? - kérdezte Erik.
- Tnorry mindjárt megkérdezi azokat a bestiákat - javasolta Tnorry a hátunk mögül. - Gnorak addig pihenjen egyet, nehogy megerőltesse magát!
A torkom azonnal a szívembe ugrott, amikor felfogtam Tnorry szavainak jelentését. Megpördültem és a végzetvadász által mutatott irányba néztem. És igen, ott állt egy legalább húsz bestiából álló csapat. Ők is döbbentnek tűntek, de hamar összeszedték magukat, és magasba lendítették a lándzsáikat a támadáshoz.
- Ezektől te nem kérdezel meg semmit! - állapította meg Gnorak, azzal leszegte fejét, és rohamra indult.
- Ne! Várjatok! - kiáltotta Elix, de már elkésett. Barek megtekerte orgonamuskétájának kurbliját. A golyózápor a bestiákra zúdult, kettőt letarolt, további kettőt súlyosan megsebesített. A förtelmes lények üvölteni kezdtek, és ők is előrelendültek. Most már tényleg nem volt más választásunk, mint a harc. Elix szemlátomást ugyanerre a döntésre jutott, mert kardját előhúzva nekilódult az ellenségnek. A három végzetvadász eltakarta Barek elől az ellenséget, ezért az ifjú jobb felé futott, hogy oldalról ismét lőhessen.
Előrántottam a kardot, amit még a léghajón vettem magamhoz, és a végzetvadászok után vetettem magam, hogy a segítségükre legyek. De mielőtt akár csak egyszer lesújthattam volna, mielőtt a két fél egyáltalán összecsaphatott volna, nyílvesszők tucatjai szisszentek elő a sötétségből, és szempillantás alatt lekaszálták a bestiákat. Úgy záporoztak, mint valami halálos, fekete eső. Éppen odanéztem, amikor az egyik kutyafejű szörny a szemébe kapott egy nyilat. A teremtmény hatalmasat esett, miközben vérkönnyek patakzottak pofáján. Mialatt a kövezetre zuhant, további nyilak fúródtak a mellébe. Egy másik lény a szívéhez kapott és összerogyott, mire a nyomában rohanó társai lassítás nélkül átgázoltak rajta, és széttaposták patás lábaikkal. Egyre többen és többen kaptak halálos találatot, így a bestiák rohama megtört. Az életben maradottak megtorpantak, és kétségbeesetten forgolódva próbáltak kideríteni, honnan érkezik a halálos nyílzápor.
A három végzetvadász, Elix, Erik és én közéjük rontottunk. Úgy vágtunk át a szörnyek vonalán, ahogyan a fejsze szeli át a korhadó fát. Éreztem, hogy a karomon végigszalad a találat lökéshulláma, majd meleg, meleg nyúlós folyadék ömlött a kezeimre. Kirántottam kardomat, a kövezetre rúgva a mellbe szúrt bestiát, majd egy másik felé döftem. pengém a vállán találta el a meglepett szörnyet. Ekkor a lény feje felé csaptam, és levágtam a fülét. Nem akartam visszarántani a kardomat, ezért a markolat végét díszítő, ökölnyi acélgömbbel a fenevad pofájába csaptam. Tisztán éreztem, hogy az acélgolyó fogakat és csontokat tört. A bestia felüvöltött fájdalmában, mire megadtam neki a kegyelemdöfést, egyenesen a szívébe.
Az összecsapás véget ért, még mielőtt igazán kibontakozhatott volna. Az ellenség dühének a megmaradt bestiáknak inukba szállt a bátorságuk. Sorban megfordultak, és elmenekültek. Láttam, hogy Antonius négy ellenfelével végzett - széthasított maradványaik a végzetvadász lábai előtt hevertek. Tnorry egy tetem mellkasán ugrándozott, oly boldogan, mint egy homokozóban játszó gyermek. Gnorak csalódottan vágta egyik fejszéjét egy előtte heverő bikafejű tetem koponyájába. Elix és Erik is kivették a maguk részét a villámcsatából egy-egy bestia levágásával. Barek leadott egy sorozatot, amellyel leszedte az irhájukat mentő bestiákat.
Körülnéztem. Erősen ziháltam, de inkább a felindultságtól, mintsem az erőkifejtéstől. Látni akartam, hogy kik siettek a segítségünkre.
- Ne moccanjatok! - dörrent ránk egy mély, rekedt hang, valahonnan a csarnok sötét sarkaiból. - Egyetlen lépésre vagytok a haláltól!

Megdermedtem. Még pislogni sem mertem, legfeljebb lélegezni. Fikarcnyi kétségem sem volt afelől, hogy akárki lapul az árnyak rejtekében, komolyan gondolja a dolgot. Nem vágytam rá, hogy teletűzdeljék a testem nyílvesszőkkel.
- Emberek vagytok? - kérdezte fennhangon Barek, és úgy éreztem, hogy hangjából inkább kíváncsiság érződik, mintsem aggodalom.
- Igen, azok - hangzott a válasz. - A kérdés az, hogy ti kik vagytok?
Széles vállú alak lépett elénk a sötétből. Felsőtestén egyszerű bőrvértet viselt, míg vállait hatalmas, ívesre kalapált acéllemezek védték. Apró szárnyakkal ékesített sisakja az egész arcát eltakarta. Válláról számszeríj csüngött, széles bőrövének acélkarikájába hatalmas harci pörölyt dugott. Levette sisakját, hogy jobban lásson, így kiderült, hogy az arca beesett, és mélyen ülő szeme lázas fénnyel csillog. Szakálla hosszú volt, és fekte szálai közé jócskán vegyültek ezüstös fürtök is. Majdnem olyan sovány volt, mint az Alvó irányítása alá került Gyémántszemtagok.
Az idegen közelebb lépett, lekezelően, sőt sértően méregetett minket. Azonnal megéreztem, hogy a végzetvadászok alig képesek megzabolázni az indulataikat, és tudtam, ha nem történik hamarosan valami, akkor óhatatlanul újabb vérontás következik.
- Ti hárman úgy néztek ki, mint a végzetvadászok - jelentette ki a jövevény.
Kicsit elcsodálkoztam, hiszen Gnorak és Tnorry valóban a régi végzetvadászok kultuszának megfelelően nézett ki, ám Antoniuson semmi különösebb vonást nem fedeztem fel, ami megkülönböztette volna őt egy átlagos harcostól. Az idegen viszont tudta róla az igazat.
- Egyikőtök látszatra Galodan népéhez tartozik. De annak a másik négynek meg kell halnia.
Még rá sem döbbentem, hogy rólam is szó van, amikor az idegen lekapta válláról a felhúzott számszeríjat. Arra eszméltem, hogy egy tompán csillogó nyílheggyel nézek farkasszemet. Hiába tudtam, hogy ilyen közelségből úgysem vagyok képes kitérni előle, az izmaim ugrásra készen megfeszültek.
- Várj! - szólalt meg Antonius halkan, de olyan parancsoló hangon, hogy az idegen azonnal megdermedt. - Ha egy ujjal is hozzájuk érsz, nyomban végzek veled.
Az idegen nyersen felkacagott, s kijelentette:
- Bátor szavak ezek egy olyan valakitől, aki nincs abban a helyzetben, hogy be is váltsa a fenyegetéseit. Áruld már el nekem, miért kéne megkímélnem az életüket?
- Mert ők a népünk barátai.
- Továbbá az egyikük az én Emlékezőm - tette hozzá Gnorak.
- Ha megölöd, lemoshatatlan szégyenfolt tapad a nevedhez, amelyet a gyávák és ostobák nevei közé fognak bejegyezni a Harag Könyvébe!
- Ki vagy te, hogy a könyvről merészelsz beszélni?
- Antonius vagyok, Anton fia, és ha az utamba állsz, én leszek a halálod. - A végzetvadász továbbra is halk hangjából olyan jéghideg bizonyosság érződött, aminek nem lehetett nem hinni. Antonius még hozzátett valamit a saját nyelvükön, amitől az idegen arcába vér szökött, és szeme hatalmasra tágult.
- Hiszen te az Ősi Nyelven beszélsz... - suttogta döbbenten.
Hallottam, hogy izgatott zajongás támadt a terem sötét sarkaiban, és hirtelen rájöttem, hogy milyen sokan figyelnek minket az árnyékok rejtekéből. Óvatosan körülnéztem és láttam, hogy több tucat lesoványodott, megviselt külsejű alak bukkant elő a sötét zugokból. Mindannyian ránk szegezték a számszeríjaikat, és lerítt róluk, hogy nem haboznak használni azokat. Azt is láttam, hogy ruháik és megkopott bőrvértjeik számtalan foltozás és javítás nyomait viselik magukon.
Ekkor Antonius és az idegen heves vitába bonyolódtak, amelybe idővel a helyiek közül is bekapcsolódtak néhányan. Én persze egy kukkot sem értettem, mert mindvégig a saját nyelvükön beszéltek.
- Miről van szó? - kérdeztem a szám sarkából suttogva Barektől.
- Az ellenség kémeinek tartanak minket - suttogta vissza. - Meg akarnak ölni mindnyájunkat. Antonius elmondta nekik, hogy odakintről érkeztünk, és segíteni akarunk. Sokan nem hisznek neki, és csapdát szimatolnak. Egyelőre nem akar végezni velünk, inkább apjára bízná a döntést, aki nem más, mint maga a király.
A szemlátomást szenvedélyes vita igencsak száraz összefoglalójának éreztem Barek szavait. A két fél egyre jobban belemelegedett. A kíséret is lázba jött, torokhangú szitkok röpködtek. Antonius és az idegen vezér egymás lába elé köpködtek. Furcsa, a közelmúltban megtapasztalt érzés szállt meg. Tudtam, hogy hajszálon függ az életünk, és ahogyan a torzviharban hánykódó léghajó fedélzetén, ezúttal is tehetetlen voltam. Nem csinálhattam semmit, és nem mondhattam semmit, amivel befolyásolhattam volna a végeredményt. Azzal nyugtattam magam, hogy ha túléltem azt a pokoli égzengést, akkor túlélhetem ezt a találkozást is.
Barek tovább dörmögött:
- Régen végeztek volna velünk. Csak azért türtőztetik magukat, mert beszéljük az Ősi Nyelvet. Azt tartják ugyanis, hogy azt a sötétség hívek sehogy sem tanulhatják meg. Szentül hiszik, hogy népünk egyetlen tagja sem tanítja meg nekik.
- Ez mindenesetre megnyugtató - válaszoltam.
A vita véget ért. A vezér felém fordult, és erős akcentussal odaszólt:
- Nem tudom, hogy ez a repülő hajókról és más csodákról szóló mese igaz-e. Csak azt tudom, hogy ez túl komoly ügy ahhoz, hogy én mondjam ki a végső szót. A sorsotokat a király kezébe helyezzük, ő fog ítélkezni felettetek.
- Én még most is azt mondom, hogy ez csapda, Hargim - csattant fel az egyik idős, elgyötört alak, akinek mélyen ülő szemében haragos tűz lobogott. - Tudván tudjuk, hogy a kinti világot a Sötétség uralja. Ez az utolsó megmaradt város. Inkább öljük meg a betolakodókat, de ne vezessük őket birodalmunk mélyére!
- Szólottál, Tronvald, de döntésem változatlan marad, amíg uralkodónk meg nem másítja - jelentette ki a Hargimnak nevezett vezér. - Hogy a Sötétség seregei még nem gyűrték maguk alá az egész világot, az csakugyan jelentőségű hír. Meglehet, hogy nem mi vagyunk az utolsó emberek.
- Így igaz, Hargim. - A Tronvald nevű alak fejet hajtott. - De az is meglehet, hogy a Sötét Erők bolondjai és játékszerei vagyunk. De legyen, ahogy mondod! Te vagy a kapitány, és fejeddel felelsz a tetteidért. Később is megölhetjük ezeket a kívülállókat, ha hazugnak bizonyulnak.
- Majd a király kideríti - válaszolta Hargim. - Most pedig indulás! Már éppen elég időt vesztettünk, és nem szeretnék a folyosókon kóborolni, miközben erre jár a Rém. Kötözzétek meg, és fegyverezzétek le őket!
Négy-öt alak kivált a csapatból, és felénk indultak. Mihelyt közelebb értek, Antonius eléjük lépett.
- Ezt a kardot csak a kihűlt, halott ujjaim közül szeditek ki - jelentette ki halkan, ám olyannyira fenyegető hangon, hogy a közeledők menet közben megdermedtek.
- Azt könnyen elintézhetjük, idegen - felelte Hargim, ugyanolyan csendesen.
Antonius válaszképpen felemelte kardját, és a pengéjébe vésett rúnák felvillantak a félhomályban. A helyiek közül sokan levegő után kapkodtak.
- A hatalom pallosát hordozza! - kiáltotta zihálva Tronvald, hangjában rémülettel vegyes csodálkozással. - A Prófécia, íme, beteljesedik! Azok ott a Nagyrúnák! A Rém ismét megjelent a városunkban, és őseink pallosa visszatért hozzánk. Elkövetkeztek hát az Utolsó Napok!
Hargim arckifejezése mélységes megdöbbenésről árulkodott. Tekintetét a kardra szegezve közelebb lépett Antoniushoz. Elolvasta a rúnákat, és nagyokat nyelt zavarában.
- Honnan szerezted ezt a pallost? - kérdezte hirtelen.
- Egy barlangban találtam, a Pusztákban, sok-sok évvel ezelőtt - válaszolta Antonius. Szemlátomást azt fontolgatta magában, hogy eláruljon-e ennél többet, majd úgy döntött, jobb, ha hallgat.
- Ha valóban a vérünk vagy, akkor az Ősi Istenek a kegyeibe fogadtak téged - mondta vontatottan Hargim -, mert ez egy szörnyű fegyver.
Antonius gonoszul vigyorgott, majd töprengve vakargatta fejét.
- Hát, ha az istenek kedvelnek is, annak mindeddig nem sok jelét adták - közölte végül.
- Akárhogy is, egy efféle fegyver nem véletlenül kerül valaki kezébe. Most magadnál tarthatod a fegyveredet, amíg a király másként nem határoz.
Hargim hosszasan fürkészte Antoniust, szája széle halovány, szomorú mosolyra húzódott, és csendesen megszólalt:
- Lehet, hogy úgy van, ahogyan Tronvald mondta, Antonius Woodville. Lehet, hogy megjósolták az eljöveteledet. Az uralkodó és papjai tudni fogják.
Azzal a kapitány a sereghez fordult.
- Indulás! - kiáltotta érces hangon. - Még hosszú út áll előttünk, amíg megpihenhetünk végre, és nem akarok őrizetlen területen sétálgatni, miközben a Rém az Alsó Csarnokokban ólálkodik.
Hargim ekkor felénk fordult, és visszaszólt nekünk:
- Kövessetek!
Felzárkóztunk mögé, majd bemasíroztunk a sötétségbe.

- Pihenő következik! - vezényelte Hargim, és feltartott kézzel megállította a menetet. Hirtelenjében fogalmam sem volt, hogy a kapitány miért választotta éppen ezt a helyszínt. Első pillantásra csupán egy újabb romos teremnek tűnt. Az elmúlt órák folyamán ugyanilyen csarnokok tucatjain haladtunk át. Végül észrevettem, hogy az egyik fal tövébe különös rúnákat véstek. Ebből a falból egy kerek nyíláson át vastag vízsugár zuhogott egy jókora ciszternába. Örömömben felsóhajtottam. Ha máshoz nem is, de legalább friss ivóvízhez jutottunk.
Hargim előszólította egyik harcosát, aki kilépett társai közül. A vállán függő bőrtáskából különös színű kőgömböt húzott elő, amit aztán két tenyerén tartva a vízbe merített.
- A víz tiszta, kapitány - jelentette ki néhány pillanattal később.
Hargim elcsípte Probulus kíváncsi pillantását.
- A kintiek néha megmérgezik a kútjainkat - magyarázta. - Olyankor a vízben megjelenik a Sötétség anyaga, ami őrültséget és elfajzást okoz. Mikal rúnakövében régi varázslatok rejlenek, amelyek figyelmeztetnek minket a veszélyre.
- Akkor ez egy hasznos apróság - állapította meg Probulus.
- Nem. Nem hasznos, hanem nélkülözhetetlen - válaszolta a kapitány. - Nélküle előbb vagy utóbb mindannyian meghalnánk, vagy még annál is rosszabb dolog történne velünk.
- És mi a Prófécia, amit korábban emlegettél? - érdeklődött tovább Probulus.
- Ahhoz neked semmi közöd! - förmedt rá gorombán Hargim. - Majd a király eldönti, hogy hányadán állunk. Jobban teszed, ha pihensz egy sort, amíg lehet!
Az emberek fáradtan levettették magukat a kövezetre, leszámítva négy harcost, akik a csarnok bejárataihoz siettek, hogy őrt álljanak. örömmel vettem, hogy négy kijárat is van. Így akárhonnan támad ránk az ellenség, egy útvonal biztosan lesz, amelyen elmenekülhetnek. Odaballagtam Antoniushoz, Gnorkahoz és a többiekhez, és leültem melléjük.
A végzetvadászok és Barek örömmámorban úsztak. Mélységesen megérettem őket, hiszen megtalálták rég elveszett rokonaikat. bebizonyosodott, hogy élnek emberek még Fahranur Alsó Csarnokaiban. Bármennyire valószínűtlennek tűnt, maroknyi ember átvészelte a megpróbáltatásokat, holott kétszáznál is több évet éltek a Puszták mélyén, teljes elszigeteltségben.
A hátamra feküdtem, és a magasban sötétlő mennyezetet bámultam. A hosszú gyaloglásra gondoltam, amelynek révén eljutottam ebbe az egykor pompás, ma már erősen lepusztult földalatti terembe. Nem volt könnyű utunk. Hosszú órákon keresztül kutyagoltunk, helyenként settenkedtünk a város járatainak kusza útvesztőjében. menet közben megszámoltam magam körül az embereket: majdnem ötvenen voltak. Mindannyian csupán bőrvértet és könnyűfegyvereket viseltek. Sejtettem, hogy így könnyebben és gyorsabban mozoghatnak a föld mélyén, mint teljes acélöltözetben. A szükség nyilván rákényszerítette őket, hogy inkább a meglepetés erejére támaszkodjanak, mintsem megszokott nehézpáncélzatukra és fegyverzetükre. Alagútharcosok lettek, ahogyan Barek jellemezte őket.
Minél messzebbre haladtunk, annál jobban beigazolódtak a sejtéseim. Áthaladtunk néhány csarnokon, amelyben tisztán érződött a Sötétség jelenléte, és jól látszottak az összecsapások szomorú következményei. őrjöngő vérszomjjal vívták a nyílt ütközeteket a pusztuló város mélyén, és az emberek mindig szörnyű túlerővel kerültek szembe. Nem csoda hát, hogy inkább a rejtőzködéshez és a lestámadásokhoz folyamodtak. Probulus ugyan megpróbálta kivallatni Hargimot a történtekről, de a kapitány válaszra sem méltatta. Hogy rejtély lappangott a dolgok mélyén, azt világosan láttuk, és reméltem, hogy találunk valakit, aki magyarázattal szolgál a sok titokra.
Pillanatnyilag viszont nem volt értelme, hogy tovább rágódjunk a helyiek balsorsán. Inkább emlékezetembe idéztem Clare arcát, és azon tűnődtem, hogy ő vajon mit csinál éppen. Pillanatok alatt elaludtam. Utoljára még egy toll sercegését hallottam. Barek alvás előtt még feljegyezte a nap eseményeit imádott könyvébe.

Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
Max DeLuise

Hozzászólások száma : 410
Aye! Pont : 289
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Hétf. Ápr. 15, 2013 7:50 pm

Végzetvadászok
XV. fejezet


Hátborzongató üvöltés ébresztett fel. A szörnyű hang végigszáguldott a hatalmas termeken, behatolt álmaim birodalmába, és visszarángatott onnan a valóságba. Volt valami földöntúli ebben az ordításban, valami, ami előhívta a lelkem legmélyén rejtőző legősibb félelmeimet. A puszta hangtól végigfutott a hátamon a hideg, és elgyengültnek éreztem lábaimat.
Körülöttem mindenki talpra ugrott. Jól hallottam a fémes csendüléseket, amikor a fegyverekért kaptak. Sietve feltápászkodtam, és körülnéztem. A saját félelmeim tükröződtek valamennyi arcról, leszámítva persze a három végzetvadászt.
- Mi volt ez? - kérdezte Erik. - A Rém?
- Nem - válaszolta Hargim -, hanem a kutyái.
- Azok meg mifélék? - kérdezett közbe Barek.
- Hamarosan meglátjátok - felelete kurtán a kapitány, azzal a csapatához fordult, és fennhangon odaszólt nekik: - Tíz önkéntest kérek, akik feltartóztatják a kutyákat, amíg a többiek eltűnnek innen.
A harcosai arcán tisztán látszott, hogy öngyilkos küldetésre kéri őket. Mégis, vagy húszan előléptek.
- Én is maradok - reccsent Antonius hangja.
- Tnorry is marad! - közölte nyomban Tnorry.
- És én is - csatlakozott az előtte szólókhoz Gnorak is.
- Nem tehetitek - förmedt rájuk a kapitány. - Velünk kell jönnötök. Életbe vágóan fontos, hogy Thargim király is hallja a szavaitokat.
- Alighanem elkéstünk a távozással - állapította meg Elix, amikor az észak felé eső bejárat felé pillantott.
Hatalmas fenevad szökkent be az egyik boltíves kapun. Mielőtt bárki cselekedhetett volna, szörnyű állkapcsainak egyetlen csapásával letépte a hozzá legközelebb álló őrszem karját, majd egy másikat a földre rántott, és felszakította hasát a karmaival. Az állat szinte természetfeletti kecsességgel, olyan gyorsan mozgott, hogy alig tudtam tekintetemmel követni.
Ekkor további öt szörnyeteg viharzott a csarnokba. Jól megtermett kutyákhoz hasonlítottak, bár a fejükön jókora, undorító hüllőtaréjokat viseltek. Nyakuk körül egy-egy vaskos acélpánt feketéllett , amelyből hosszú acéltüskék meredeztek. Vérvörös bőrük nyálkától csillogott. Biztosra vettem, hogy két lábra ágaskodva még nálam is magasabbak. Egyikük kitátotta száját, és ugatott. Mialatt így tett, a pofája óriásira tágult, akárcsak az áldozatát nyeldeső kígyóé. Úgy látszott, egyetlen harapással képesek letépni egy ember fejét. A démoni teremtményekben volt valami, arra késztetett, hogy megforduljak, és segítségért sikoltozva meneküljek. Erőnek erejével rákényszerítettem magam, hogy a helyemen maradjak. Jól tudtam, semmi értelme a megfutamodásnak, mert a fenevadak könnyedén utolérnek, és ugyanúgy szétmarcangolnak, mint az őrszemeket.
- Koltros vérebei - nyögte Barek elfúló hangon -, azt hittem, csak a legendákban léteznek!
- Lőjetek! - ordította Hargim. Nyílvesszők tucatjai süvítettek, a kiéhezett fenevadak felé. Azok hatalmasra nyitották ocsmány, nyáladzó pofájukat, és gúnyosan ugattak. A nyilak többsége egész egyszerűen lepattant a bőrükről, de amelyik belefúródott a testükbe, az sem okozott súlyos sérüléseket. Barek is tüzet nyitott orgonamuskétájával, de az ő lövedékei sem értek el jobb eredményt. A kutyák megindultak. Hosszú, elnyújtott ugrással, még egy vágtató lónál is gyorsabban száguldottak a harcosok felé.
- Maradjatok mögöttem! - kurjantott Antonius, és előrement, hogy elsőként ő ütközzön meg a vérebekkel. Valamennyien megfogadták a szavát, legfőképpen azért, mert átmenetileg mindnyájukat megbénította a nem evilági állatok látványa. Egyedül Antoniuson nem mutatkoztak a félelem jelei. Kardjának rúnái fényesen izzottak, mint amikor az Alvó ellen harcolt.
A teremtmények iszonyú gyorsak és erősek voltak, pillanatok alatt odaértek Antoniushoz. hatalmas állkapcsaik harapásra nyíltak, nyálas fogaik fémesen csillogtak. győzelemittas csaholásuk egyre hangosabban szólt, végül valósággal mennydörgött, talán még a holtakat is felverte a környéken.
Antonius kardja egy villám gyorsaságával és pusztító erejével villant előre. Az elsőnek támadó véreb bőre füstölögve égni kezdett ott, ahol az acél érte. A fenevad valósággal felrobbant, amint a kard két darabra vágta. A végzetvadász következő csapása a második kutya nyakörvét érte. Szikraeső hullott, acél csattant acélon. Hátborzongató, recsegő fémsikoly csapott fel. Antonius kardjának rúnái úgy fénylettek, akár a főnix lángjai, és a nyakörv szétnyílt. Antonius villámgyorsan ismét lesújtott. Kardja élének immár semmi sem állta útját, így könnyedén lenyakazta a szörnyet. A vicsorgó fej a földre zuhant. A tetem összerogyott, és a nyak csonkjából sűrű, füstölgő nyálka ömlött a kövekre. A végzetvadász újabb suhintásával derékban kettévágta a harmadik vérebet. hüledező tekintetem előtt feltárultak a csontok, a kettéhasított szervek és csigolyák.
A maradék három véreb megtorpant a végzetvadász ellentámadásának hevességétől. Kicsit visszahúzódtak, és biztonságos távolságból, acsarogva ugattak. Aztán, mintha parancsszóra tettek volna, nekilódultak, és újra harcba szálltak. Ketten szétváltak, és egyszerre két irányból támadtak Antoniusra. A végzetvadász meglendítette kardját, s félbevágta az egyik kutya pofáját, majd gyorsan hátrakapott, és fél kézzel torkon ragadta a másikat, miközben az már harapásra nyitott szájjal repült felé. A végzetvadász szinte erőlködés nélkül tartotta magától kartávolságra a fenevadat, majd olyan magasra emelte, hogy az állat hátsó lábai a levegőben kalimpáltak. Antonius még egyet szorított a véreb torkán, hogy belereccsent annak légcsöve, végül elengedte. A kutya még vissza sem esett a kövezetre, amikor a kard oldalba találta, és szilánkokra zúzta a bordáit.
Az utolsónak megmaradt véreb időközben a végzetvadász mögé került, és arra készült, hogy hátulról rávetődjön.
- Vigyázz! - ordította Probulus, de addigra Tnorry már elhajította a pörölyét. A súlyos fegyver lepattant ugyan a kutya válláról, de a csapás ereje így is elsöpörte, és leverte a lábáról. A vadállat szélsebesen összeszedte magát és felugrott, de addigra Antonius mát ott tornyosult fölötte. A kard villogva befutotta halálos ívét. Éle átvágta a kutya bordáit, és a gyomrában állapodott meg. A véreb ismét elzuhant, Antonius ugrott, és mindkét lábával a szörny nyakára taposott. A nyakcsigolyák förtelmes recsegéssel zúzódtak össze, aztán a kardja még egyszer lecsapott, és véget vetett a szörnyeteg életének.
Ekkor a szörnyek hullái bugyborékolni kezdtek. Alig néhány pillanat leforgása alatt a húsuk és csontjaik megolvadtak, majd elpárologtak, akár a forrásban lévő víz. Hatalmas döbbenetünkre a testek a szemünk láttára szürkés gőzfelhővé alakultak, amelyek felfelé szálltak, majd a mennyezet közelében szétfoszlottak. Úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna.
Mélységes csend borult a csarnokra, majd kitört a tapsvihar és az ujjongás. Pár pillanattal később a helyiek ráeszméltek, hogy kinek éljeneznek, és zavartan elhallgattak.
- Ha valaha kételkedtem is, hogy ez itt Valek Pallosa, nem teszem többé. Ez a harc még magához Thargim királyhoz is méltó lett volna - jelentette ki ünnepélyesen Hargim.
- Ugyan már, egy kis testgyakorlás! - morogta Gnorak, és a padlóra köpött. - Talán még szegény Tnorrynak is ment volna...
Tnorry felhördült, de senki sem törődött vele.
- Legjobb lesz, ha indulunk - mondta a kapitány. - Ha a kutyák errefelé járnak, akkor a mesterük is a közelben lehet, és akármilyen dicső harcos vagy, Antonius Woodville, vele még te sem bírsz el.
- Hozd ide elém, aztán majd meglátjuk... - válaszolta a végzetvadász.
- Szó sem lehet róla! - csattant fel Hargim. - Mostantól még fontosabb, hogy a király elé vigyelek. Hallania kell titeket!
Feltűnt, hogy a vérebekkel vívott harc után az itteniek másként tekintettek ránk. Úgy tűnt, most már sokkal jobban elfogadnak, és kevésbé gyanakodnak ránk. Még az öreg Tronvald is beérte egy-egy lapos, gyanakvó pillantással. Újabb hosszú, végtelennek tűnő folyosókon és termeken haladtunk át, mialatt mindvégig lefelé, egyre csak lefelé tartottunk. Azon tűnődtem, hogy végül vajon milyen mélyre hatoltunk a hegy gyomrában. Hosszú órák múlva már egyenesen úgy éreztem, hogy bizonyára elkutyagolunk egészen a világ tüzes szívéig, ám nem így történt.
Egy hosszú, és látszólag jellegtelen folyosó közepén a kapitány megállította a menetet. Mialatt a harcosai sorfalat állva eltakarták a szemeink elől, Hargim megnyomott egy rejtett kapcsolót. Rejtekajtó tárult fel a fal sima felületén ott, ahol előtte egy árva hajszálrepedés sem látszott. A kapitány intett nekünk, és szigorú képpel ránk szólt:
- Mostantól nagyon vigyázzatok! Megszentelt földön jártok, és az árulás első jelére végzünk veletek!

Fáradtan léptem be a bejárati ajtón. Ez a folyosó annyiban különbözött ez eddigiektől, hogy itt valamennyi fénykő világított, és a levegő is frissebbnek érződött. A harcosok sorban, sietősen benyomultak a nyíláson, majd a rejtekajtó visszazárult mögöttük. Észrevettem, hogy Fahranur lakói jól láthatóan megkönnyebbültek, ám ezzel ellentétben Antonius, Gnorak, Tnorry és Barek jóval izgatottabbnak látszottak. Megértettem őket. Bizonyára úgy érezték, hogy közelednek a végcéljukhoz. Elixre nem ragadt át a többiek lelkesedése. Hozzá hasonlóan a hosszas gyaloglás engem is kifárasztott és feszülté tett.
Ez az új folyosó szűkebb járatok valóságos útvesztőjébe vezetett. Hargim újra megállt, és megnyomott egy-egy kőlapot a falon. Nem adott magyarázatot, hogy miért teszi, egyszerűen csak megtette, és ment tovább. Probulus kérdőn nézett ki a fejéből.
- Csapdák meg vermek - válaszoltam neki, kiindulván a Gyémántszemben látottakból. - Afféle védőművek, ha jól sejtem.
Egy ilyen szűk útvesztőben végképpen halálos volna egy olyan kőzuhatag csapda, mint amivel a Gyémántszem egyik titkos bejáratában találkoztunk.
Elhaladtunk vagy tucatnyi őr mellett, akik valamennyien csodálkozva bámultak minket. Végül egy vasrácsos kapun át beléptünk egy elképesztően hatalmas csarnokba, amelyről első pillantásra megállapítottam, hogy jelenleg is lakják. A korábban látott pompás helyiségekkel ellentétben itt egyetlen magasba szökő boltív sem akadt. A teljesen sík mennyezet legfeljebb három embernyi magasságban húzódott a fejünk felett, és vaskos oszlopok valóságos erdeje támasztotta alá. Az oszlopokra különös, összetett szimbólumokat véstek. A szemem belekáprázott, amikor megpróbáltam elolvasni a bonyolult jeleket.
- Azok ott a Rejtőzködés Rúnái - suttogta mellettem Barek -, nem csoda, hogy sosem találták meg ezt a helyet.
- Nem értem - súgtam vissza.
- Ahogyan a rejtekajtók megvédenek minket az éber tekintetektől - magyarázta Barek -, úgy azok a rúnák elrejtik a csarnokot a mágusok elől, akik máskülönben, varázslat segítségével, bizonyosan rábukkannának. Ezt a csarnokot senki sem találja meg, csakis egy közülünk való.
Körülöttünk százával nyüzsögtek a helyi lakosok. Kíváncsian nézelődtem. A falakon legalább egy tucat kisebb-nagyobb kijárat és kapu nyílt. A csarnok tőlünk legtávolabb eső végében jókora kutat pillantottam meg. Fejükön csuklyát vagy sisakot viselő asszonyokat láttam, akik éppen a napi teendőiket végezték. Papok járkáltak a tömegben, megnyugtató szavakat mormoltak, fejeket simogattak, és áldást osztottak. Számtalan harcos is akadt a teremben, és meglepően sok nyomorék. Egyesek acélkampót viseltek kezük helyén. Mások falábon bicegtek. Néhány férfi szemét vastag kötés takarta, ami arra utalt, hogy megvakultak. Még sohasem láttam egyszerre ennyi megcsonkított szerencsétlent. Ekkor jöttem rá igazán, hogy ez a nép nagyon sokat vesztett a hosszas háborúskodás alatt. És hiába forgattam a fejem, egyetlen gyereket sem fedeztem fel.
- Ilyen kevesen maradtak - sóhajtott szomorúan Barek. - Hinnéd, hogy valaha ez egy hatalmas város volt?
- Legyetek üdvözölve a Kút Csarnokában. Itt várjatok! - utasított minket Hargim. - Elviszem érkezésetek hírét a királynak.
Azzal a kapitány kimasírozott az egyik kijáraton, és eltűnt a szemünk elől. A helyiek közül sokan abbahagyták a munkát, és nyíltan bámultak minket. Néhány nyomorék koldus közelebb vánszorgott hozzánk. Egyikük óvatosan kinyújtotta a kezét, és hitetlenkedve megérintette Probulus karját.
- Te vagy az első Párduc-ember, aki beteszi lábát ebbe a városba - újságolta reszkető hangon.
- Megtisztelésnek veszem - válaszolta Probulus illedelmesen.
- Csak ne örülj! Lehet, hogy hamarosan véged! - förmedt rá a rokkant harcos, azzal hátat fordított neki, és elsántikált.
A tömeg közelebb nyomult hozzánk. Egy sisakot viselő asszony kérdezett valamit a saját nyelvén. Barek válaszolt. A tömeg egyszerre felhördült. Az asszonyok közül néhányan elsírták magukat.
- Azt kérdezik, hogy honnan jöttünk - mondta Barek, a kérdő pillantásomat látva. - megmondtam nekik, hogy a Pusztákon túlról, egy másik királyságból.
- Nem hiszek neked! - kiáltott szenvedélyesen egy másik szürke szakállú, azzal ő is elfordult, és beleveszett a tömegbe.
Mintha könnyeket láttam volna az aggastyán szemében. A sokaság még hosszú percekkel később sem oszladozott. Ott ácsorogtak körülöttünk, és szótlanul bámultak minket, amíg Hargim vissza nem tért. A kapitányt teljes harci páncélzatot viselő harcosok kísérték, akik mindannyian rúnavértes fegyvereket hordoztak. Az ijesztő, bonyolult jelekből titokzatos fény áradt. Antonius révén ismertem már annyira ezeket, hogy tudjam: hatalmas erejű, mágikus pörölyöket és kardokat látok. Ezek a harcosok voltak a legjobban felfegyverzett katonák, akikkel valaha is találkoztam. A fiorei királyi testőröket is megszégyenítő tökéletességgel meneteltek. Büszkén, fegyelmezetten vonultak fényesen csillogó vértezetükben.
- A király látni kíván benneteket - közölte ünnepélyes hanghordozással Hargim -, dönteni fog a sorsotokról.
- Szóval most találkozni fogunk a legendás Tűzszakállú Thargimmal - sóhajtott Barek átszellemülten. - Ki hitte volna? Mit szólsz hozzá Antonius?
A végzetvadász válasz helyett csak galádul mosolygott.
- Még sosem láttam ennyi rúnafegyvert - suttogta Barek, és a nehézpáncélzatú csapatra mutatott.
- Azokat az elesettektől gyűjtöttük össze - válaszolta Hargim hidegen -, az évek során sok hős áldozta életét a városunkért.

Tűzszakállú Thargim trónterme hatalmas volt. A falak mentén régi korok királyainak óriási szobrai álltak. A gigantikus emlékművek között további páncélos harcosok őrködtek. Minden oldalról körülvettek minket a páncélos őrök. A fegyvereiket egy pillanatra sem engedték le, és látszott rajtuk, hogy a forgatásukhoz is értenek. Jól láthatóan mindent megtettek annak érdekében, hogy esélyünk se legyen a király életére törni.
Lépcsőzetes kőemelvény uralta a trónterem távolabbi végét. A tetején lévő trónon erőt sugárzó, fenséges alak ült. A király a testőreihez hasonló páncélt viselt, amelyet hosszú köpenye csaknem teljesen eltakart. A trón mellett kétfelől egy-egy pap állt. Egyiküket Hefta papnőjének véltem, mert a méltóságteljes asszony jókora bőrkötéses könyvet tartott a kezében. A másik páncélt viselt, oldaláról kard csüngött, amiből arra következtettem, hogy az illető Woldram, a harcos istenség papja.
Ahogy közelebb értünk hozzá, alaposan szemügyre vettem az uralkodót. öreg volt már, ugyanolyan öreg, mint Vorek, ám nyoma sem látszott rajta az aggkori gyengeségnek. Inkább úgy festett, mint egy öreg tölgy: bütykös volt és göcsörtös, de továbbra is erős. Karján a bőr ráncosra gyűrődött már, viszont az izmai továbbra is hatalmasan duzzadoztak. A válla talán még Tnorryénál is szélesebb volt. Hosszú haja vörös színben játszott, bár néhány fürtje már őszbe fordult. A szakálla kis híján a padlóig ért, és annak vörösébe is jócskán vegyültek ezüstös árnyalatok. mélyen ülő szemében átható tekintet csillogott. Első pillantásra tudtam, hogy ez a férfi hiába ősöreg, az agya úgy vág, akár a borotva.
Aztán a király a térdén fekvő fegyver ragadta meg a figyelmemet. Hatalmas fejű, kurta nyelű pöröly volt. A fejébe vésett rúnák ellenállhatatlan erővel vonzották a tekintetemet. Meg sem kellett kérdeznie, magamtól is tudtam, hogy a félelmetes hírű Végzethozó Pörölyét látom, amelynek felkutatása a vállalkozásunk céljai között szerepelt.
A testőrök szétváltak előttünk, így két oldalról zárt, keskeny út nyílt a trón elé. Mind a nyolcan megindultunk. A trónemelvényhez érve Barek fél térdre ereszkedett, miközben jobbjával bonyolult, udvarias mozdulatokat tett. A végzetvadászok odaléptek mellé, és kihívó pózba vágták magukat. Ahogy az várható volt, jelét sem adták a behódolásnak. Probulus követte Barek példáját, míg én és Erik csupán tiszteletteljesen meghajoltunk.
- Ti hárman bizony elég arcátlanok vagytok ahhoz, hogy valóban végzetvadászok legyetek - szólt a király zengő hangon, mély, és meglepően fiatalosan csengő hangon. Mennydörgő nevetése végighullámzott a csarnokon, majd visszaverődött annak kőfalairól. - Most már majdnem elhiszem azt a dajkamesét, amit Hargimtól hallottam!
- Nem sokan maradtak életben azok közül, akik engem hazugnak neveztek - mordult fel Gnorak. A hangjából annyi fenyegetés áradt, hogy az őrök ráemelték fegyvereiket, ám Thargim egy mozdulattal megálljt parancsolt nekik.
A király ekkor gúnyosan felvonta egyik szemöldökét, és kijelentette:
- Még kevesebben azok közül, akik engem megfenyegettek a saját tróntermemben. Mégis az elnézésedet kell kérnem, végzetvadász, feltéve, ha csakugyan az vagy. A Sötét Erők szolgái immár minden oldalról körülvesznek minket. Ilyen körülmények között csak az bölcs, aki gyanakvó és óvatos. És be kell látnod, jó okunk van gyanakodni.
- Ez így igaz - ismerte be Gnorak mogorván.
- Eljöttetek hát hozzánk, és azt állítjátok, hogy falainkon kívül eső világból érkeztetek. A ti szátokból akarom hallani a történetet, mielőtt ítéletet hozok. Rajta, mondjátok el!
- Én ennél is többet állítok, nagy király - szólalt meg váratlanul Barek -, egyenesen a véreteknek vallom magam! Atyámat, Bareget, és nagybátyámat, Voreket, te magad küldted ki a világba, hogy segítséget hozzanak ostromlott városodba.
Thargim király szája keserű mosolyra húzódott, majd válaszolt:
- Ha igazat szólsz, sok idő kellett ahhoz, hogy Vorek segítséget küldjön, és ti így nyolcan nem tűntök hatalmas seregnek. Ám felkeltettétek az érdeklődésemet. Rajta, beszéljetek!
A király csakugyan figyelmesen hallgatta Bareket, csak néha intette le, amikor szavainak megerősítését kérte a végzetvadászoktól. Az ifjú egyszerűen és ügyesen mesélte el a nagy vállalkozás történetét. Alaposan meg is lepődtem társam emlékezőtehetségén, mert Barek minden fontos részletre kitért. Felfigyeltem rá, hogy mialatt a társaim beszéltek, Hefta papnőjének tekintete folyton rájuk tapadt. Eszembe jutott, hogy ezeknek a papnőknek megadatott az igazság felismerésének isteni képessége.
Miután Barek befejezte elbeszélését, a király a méltóságtejes asszonyhoz fordult.
- Nos? - kérdezte.
- Igazat szóltak - válaszolta fennhangon a papnő. A csarnokban tartózkodó összes ember egyszerre felhördült. A király felemelte kezét, és szakállán keresztül megvakargatta az állát. Töprengve fürkészett nyolcunkat, majd zordan elmosolyodott.
- Most pedig mondd el nekem, végzetvadász, hogyan jutottál ahhoz a palloshoz! - parancsolta.
Antonius mosolya ugyanolyan zord volt, mint Thargimé.
- A tulajdonosa már nem vette hasznát, mert halott volt, így aztán magamhoz vettem - válaszolta. - Talán magadnak követeled?
- Az a harcos, aki ezt a fegyvert hordozta, a fiam volt, Molekai - felelte a király komoran. - Nekivágott a Pusztáknak, hogy megtudja, él-e valaki azokon túl.
- Akkor a fiad halott, Tűzszakállú Thargim - válaszolta nyugodt, ünnepélyes hangon Antonius. - A teste egy barlangban nyugszik, a Puszták peremvidékén. Amikor rátaláltam, vagy kéttucatnyi bestia széthasított hullája hevert a közelében.
- Hát senki sem volt vele? Húsz derék társával indult el Fahranurból!
- Ott csupán egyetlen ember volt. Eltemettem őt az ősi szokások szerint, és mert éppen szükségem volt egy jóféle fegyverre, magamhoz vettem az övét. Ám ha a tied, vissza fogom szolgáltatni! - ígérte Antonius.
A király szeme gyászosan elsötétült, és lehorgasztotta fejét. Amikor újra megszólalt, a hangja ugyanolyan öregnek tetszett, mint a külseje.
- Szóval Molekai a végén magányosan halt meg...
- A fiad hőshöz méltó halált halt, Thargim király - válaszolta Antonius -, ellensége csontjaival kövezte ki útját a Vas Csarnokba.
Thargim felnézett, és mosolyogva szinte hálásnak tűnt.
- Tartsd meg azt a pallost, végzetvadász! - mondta ünnepélyes hanghordozással. - Egy efféle fegyvert nem lehet birtokolni. Megvan a saját sorsa, és alakítja hordozójának életét. Ha a te kezedbe került, annak jó oka van.
- Magam is így látom - felelte Antonius.
- Sok mindent végig kell gondolnom - jelentette ki Thargim fáradtan -, és nézzétek el nekem, hogy kételkedtem bennetek. Most pedig távozzatok! Pihenjetek meg, hiszen rászolgáltatok. Később majd beszélünk - tette hozzá, majd kiáltva ráparancsolt a népére: - Szállásoljátok el vendégeinket a legjobb lakosztályokba! És adjatok nekik a legjobb ételeinkből!
Önkéntelenül is felfigyeltem arra, hogy az utolsó mondatnál a király hangját milyen keserű irónia árnyalta.

Elix gyanakodva méregette a halat. Nagy volt, és látszott rajta, hogy rendesen megfőtt.
- Valami átkozottul nincs rendben ezzel a hallal - morgolódott.
Néhány pillanatnyi töprengés után a férfi rájött, hogy a halnak nincs szeme. Viszont az illata pompás volt, és rajta kívül mindenki jó étvággyal falatozott.
- Áh... Nem létezik, hogy ti ezt nyugodt szívvel képesek vagytok megenni azok után, amiket a Pusztákon átkelve láttunk! Én képtelen vagyok rávenni magam, hogy beleharapjak egy elfajzott halba - fonta össze karjait a mellkasán, mint egy duzzogó kisgyerek. - Tudomásom szerint abban valamennyi tudós véleménye megegyezik, hogy az elfajzás arra is átterjed, aki megeszi egy elfajzott teremtmény húsát. Sőt egyesek azt állítják, hogy a legjobban elkorcsosult szörnyetegek a kannibálok, akik más elfajzott lényekkel táplálkoznak! Én aztán nem akarom próbára tenni ezt az elméletet.
- Ez vakhal - szólalt meg Gnorak, az asztal túlsó oldaláról. - Nem a Sötétség tette ezt, hanem ennek a halnak ez a természetes formája. A népünk már a Sötétség eljövetele előtt is fogyasztotta. Nyugodtan megeheted!
- Kimondottan csemegének számít - tette hozzá Barek -, régen sokfelé tenyésztették. Mély ciszternákban élnek, gombákkal rovarokkal táplálkoznak.
- Akkor sem lett étvágygerjesztőbb...
- Tudod, a vakhalak mindig sötétben élnek. Néhány tudós atyamesterünk úgy gondolja, hogy ezért nincs szemük. Nincs rá szükségük. Rajta, kóstold meg!
Elix felszúrt egy apró darabkát a villájára, és orra elé emelte, hogy közelebbről is megvizsgálja. Akárhogy forgatta a halhúst, fehérnek, puhának láthatta, és amikor végre bekapta az arcára volt írva, hogy ízlik neki.
- Oh, ez valami csodálatos!
- Azért rá lehet unni! - válaszolta a vele szemben ülő Hargim. - Gombákon, bogarakon meg vakhalon élünk. Most már szívesen ennék valami mást is.
Probulus beletúrt a zsákjába, és előhúzott egy darab sült rénszarvashúst. Odanyújtotta a kapitánynak, aki ugyanolyan gyanakodva vizsgálgatta, mint az imént Elix a halat.
- Gyerünk, kóstold meg bátran! - szólt rá Probulus.
Hargim levágott belőle egy darabot, majd furcsálkodva rágcsálta egy darabig, végül lenyelte.
- Hm..., érdekes - jelentette ki óvatosan.
Tnorry harsogva kacagott.
- Most már nem is olyan rossz az a vakhal, igaz? Na, van itt valami, amivel leöblítheted! - mondta vigyorogva, azzal átnyújtotta a kapitánynak egy palack thislevita vodkát. Hargim meghúzta az üveget. A szeme könnybe lábadt, és pillanatokig úgy tűnt, kirobban belőle a köhögés, aztán összeszedte magát, nagyot cuppantott, és ismét szájához emelte a vodkát.
- No, így már jobb - lehelte elfúló hangon.
Ekkor Erik szó nélkül az asztalra ürítette zsákja tartalmát. Került oda kerek cipó, sajt, még némi rénszarvashús is a halszeletek és a halolajban sült gomba mellé.
- Tessék, vegyél, amennyi csak jól esik! - kínálta szívélyesen.
Hargim nem tiltakozott. Az ennivaló gyorsan fogyatkozott. Én magam szívből örültem, hogy a kapitányt leszámítva egy helyi sem ült az asztalunkhoz.
Körülnéztem a helységben. A míves bútorokat egykor pompás, ám mostanra megkopott kárpit borította. A padlón ugyanilyen csodás, de foszladozó szőnyegek tarkállottak. A szekrényeken és a falak mentén szobrászat remekművei álltak. Thargim nem túlzott, valódi királyi lakosztály volt, és a többiek is ilyen lakosztályt kaptak.
- Még mindig nem fogtam fel, hogy idegenek érkeztek hozzánk - jelentette ki Hargim. Arcának vörösségéből úgy sejtettem, hogy a kapitány már többet ivott a kelleténél. Hargim felindultan folytatta: - Egyszerűen nem térek magamhoz! hiszen oly sokáig hittük azt, hogy mi vagyunk az utolsó emberek a világon! Azt hittük, hogy a Sötétség már minden más helyet elnyelt. Hírvivőket és felderítőket menesztettünk a vadonba, de sosem tértek vissza. Minden olyan kilátástalannak tűnt! Erre tessék, váratlanul betoppantok és azt mondjátok, hogy egy egész világ létezik a Pusztákon túl. Arról beszéltek, hogy a Sötétség terjedése megtorpant, meg hogy Thislev és Fiore és az összes legendabeli vidék továbbra is létezik. Tudjátok, nehéz elhinni, hogy mások is átvészelték ezt az elmúlt húsz évet anélkül, hogy mi itt tudtunk volna róla.
- Húsz évet? - Probulus és Barek szinte egyszerre kapták fel a fejüket.
- Igen! Most meg miért néztek így?
- Kétszáz év telt el, mióta Vorek bácsikám elindult segítségért. - válaszolta Barek, alaposan hangsúlyozva a számot.
Hargim megrökönyödve meredt rá és kibökte:
- Az nem lehet!
- Az idő másképp múlik a Puszták egyes tájain - magyarázta nyomban Barek.
- Csakugyan különös - ismerte el Probulus -, de Maximilián mesélt nekem erről az elméletéről, s hogy igen komoly lehetősége van ennek gyakorlati létezésére is.
Néhány pillanatig azon törtem a fejem, hogy vajon képesek-e a Sötét Erők megváltoztatni még az idő folyását is, vagy ez is a Puszták sajátosságai közé tartozik.
- Hidd el nekem - fordult Barek a kapitányhoz -, az meglehet, hogy itt Fahranurban csupán húsz év telt el, ám kétszáznál is több a Pusztákon túl, ahonnan kiverték a Sötétség hadait.
- Hogyan történt?
- Jámbor Anton hatalmas sereget gyűjtött, amely a thislevbeli Paarg ostrománál szétverte és megfutamította az elfajzott hordákat. A megmaradt szörnyetegek visszahúzódtak a Feketevér-szoroson innen eső területekre.
- És mégsem jött soha senki, hogy megsegítsen minket - állapította meg Hargim, eléggé keserűen.
- Mindenki azt hitte, hogy Fahranur elesett. Az utolsó hírek szerint a várost ostromgyűrűbe zárták a Sötétség hordái - mondta végül.
Ekkor Antonius is bekapcsolódott a beszélgetésbe:
- Senki sem tudta, hogy mi történt. A Puszták visszahúzódtak ugyan, ám később ismét előrenyomultak, és birtokukba vették egykori felségterületünket. Mindig ezt csinálják. A Sötétség elvágta Fahranurt a külvilágtól. A Pusztákon nem kelhetett át senki. Én megpróbáltam, elhiheted. Vorek folyton kereste a visszatérés módját, aminek most jött el az ideje.
- Hiszek szavaidnak, Anton fia Antonius. - A kapitány nagyot bólintott. - Én magam is láttam a Pusztákat a legmagasabb tornyunk tetejéről, így tudom, hogy addig terjednek, ameddig a szem ellát. Harcoltam a bestiákkal, így tudom, hogy annyian vannak, mint a hópelyhek a hóviharban. Ellenben a mi harcosaink száma úgy leapadt, hogy egy idő után már nem küldtünk ki hírvivőket. Sokukat elfogták, és borzalmasan megkínozták.
- Ti hogyan maradtatok életben? - érdeklődött Barek.
Hargim szomorúan csóválta a fejét.
- Szörnyű nehézségek árán! - mondta végül, fáradtan elmosolyodott, és hozzátette: - Bocsássatok meg, nem ez a tisztességes válasz annak, aki a barátunk. Az igazság az, hogy az ellenségeink az első perctől fogva megosztottak, és egymás ellen is háborúznak. Mi pedig rejtőzködtünk, és ha lehetett, lecsaptunk rájuk.
- Ez hogyan történt? - kérdezte nyomban Gnorak.
- Mesélj szépen Tnorrynak ezekről a harcokról! - kérte mohón Tnorry.
- Az utolsó nagy ostrom után, amikor az ellenségeink iszonyú erejű varázslatokkal leomlasztották a falainkat, visszavonultunk a föld alatti városba. Egyre mélyebbre és mélyebbre húzódtunk. Elszántuk magunkat, hogy drágán adjuk az életünket, és a szörnyek vérrel fizetnek minden talpalatnyi terültért, amelyet elfoglalnak. A klánok szétváltak, majd az egyes seregek behúzódtak a titkos erődökbe. És azóta is mindannyian egy ilyen napra vártunk.
- Mint ez a mai? - kérdezte Probulus.
- Pontosan. Elrejtőztünk a föld alatt, olyan helyeken, amelyeket varázserejű rúnák védenek. Néha meglepetésszerűen felbukkantunk, és rajtaütöttünk az ellenségeinken. Harcoltunk, ahogyan tudtunk, ám egy idő után különös dolgot fedeztünk fel...
- Mégpedig? - kérdezte Gnorak miután a kapitány hangja elhalkult.
- Rájöttünk, hogy a Sötétség seregei gyakran egymásnak is nekiesnek - folytatta Hargim. - Az okát akkoriban még csak nem is sejtettük, ám később kiszedtük az elfogott lényekből. Kiderült, hogy a hadak fővezére, Démonkarom Skathol valamiért elhagyta a tábort, és elindult dél felé. Aztán távollétében az alvezérei - akik más-más istenséget imádtak -, összevesztek a zsákmányon.
- Ez mikor történt? - kérdezett közbe Barek.
Hargim megadott egy dátumot, ám az az ő nyelvükön szólt, amiből egy hangot sem értettem.
- Hmm... ha jól számolom, akkor az nagyjából Paarg ostromának ideje lehetett.
- Ha így állt a helyzet, miért nem tudtátok kiszorítani őket a városból? - kérdezte Gnorak, mire Hargim felnevetett, bár a nevetésnek nem sok köze volt az örömhöz, annál több a keserűséghez.
- Mert addigra már olyannyira kevesen maradtunk, Gnorak. A nagy ostrom végére alig ötezer harcost számlált seregünk, de még azok is különböző, rejtett erődben lapultak. Hiába esett el ellenségeink java része, még így is tízszer annyian voltak, mint mi. És tudtuk, hogy hiába megosztottak, ha előjövünk és harcba szállunk, nyomban egyesítik erőiket. Így aztán az évek folyamán megtanultuk, hogyan kell kis csapatokkal lesből megtámadni, és gyorsan kifosztani ellenségeinket. Mint később kiderült, nem volt éppen a legjobb stratégia.
- Miért? - kérdezte Erik.
- Mert akárhány harcosukat vágtuk le, mindig újak léptek a helyükre. Minden egyes legyilkolt csapatuk helyére kettő érkezett a pusztákból. Viszont ha mi elvesztettünk egy harcost, nem pótolhattuk semmiképpen. Minden egyes bátor szívű, elesett emberünkért megölhettünk akár húsz szörnyeteget, de mi nem tölthettük fel friss erővel a sorainkat, ők viszont igen.
- Ezt meg tudom érteni - szólt közbe Elix -, rengeteg rémség él odakint a Pusztákon, ez pedig egy erős, hatalmas vár, ami sokuknak képes menedéket nyújtani.
Hargim szomorúan csóválta a fejét, mialatt válaszolt:
- Ha így hiszed, akkor nem érted ezeket a szörnyetegek gondolkodásmódját, Elix. Ők azért jöttek a múltban és jönnek ide most is, mert itt kincsek vannak. Arany, általunk kovácsolt fegyverek, és rengeteg feketeacél, amelynek megszerzésére talán mindennél jobban áhítoznak. Mindenre készek, hogy abból készíthessék páncéljaikat és gyilkos fegyvereiket. Azért jönnek ide, mert itt mindig akad valaki, akivel harcolhatnak, és ezzel elnyerhetik ocsmány isteneik kegyeit. Ez a hely a Sötétség fattyainak afféle gyakorlóterepévé vált, ahol mindig találnak ellenségeket, akikkel az előléptetés reményében megküzdhetnek.
Hargim keserű szavaiból, sok mindent megértettem. Az utazás során néha eltöprengtem azon, hogy a Puszták szörnyetegei honnan szerzik a fegyvereiket. Nyomát sem láttam kohóknak, gyáraknak vagy műhelyeknek azóta, hogy először megpillantottam a magasból a Pusztákat. Eddig azt feltételeztem, hogy aljas emberekkel folytatott sötét üzelmek vagy varázslat útján jutottak felszereléshez, de most új fényben láttam a dolgokat. Itt Fahranurban bőven volt vasérc, és a szörnyek rendelkezésére állt a helyiek fejlett iparának valamennyi eszköze. Barek állítása szerint Fahranur több acélt állított elő, mint egész Fiore együttvéve. Nyomban rá is kérdeztem erre a feltételezésemre.
- Nem tévedsz, Max DeLuise - válaszolta Hargim búsan. - A legtöbb műhelyt és olvasztót szétszereltük és elrejtettük, a maradékot pedig megpróbáltuk megsemmisíteni, ám nem volt elég időnk, hogy valamennyit leromboljuk. A Pusztító Erők seregei néhányra rátették vérmocskos kezüket. Ezeket helyreállították, valószínűleg sötét és számunkra érthetetlen mágia segítségével. A bányáinkban most bestiák és elfajzott rabszolgák hordái dolgoznak, és mágus-papok felügyelik a fegyverek és páncélzatok gyártását.
- Akkor, ha visszaszereznénk a várost, azzal súlyos csapást mérhetnénk a Sötétség erőire, nem igaz? Vagy máshonnan is szerezhetnek fegyvert? - kérdeztem kissé izgatottan.
- Talán igen, talán nem - válaszolta Hargim. - lehet, hogy a sötétséghíveknek most már más bányáink és olvasztóink is vannak, és hiába tűnik Fahranur olyannyira üresnek, azért még szilárdan tartják.
- Ezt meg hogy érted? - vágott közbe Antonius.
- Most már nem úgy van, mint az első időkben - magyarázta sóhajtva a kapitány. - Azóta rengetegen jöttek ide, és létrehozták idelent a maguk kis birodalmát. Egész városok léteznek immár az Alsó Csarnokokban, amelyeket valamelyik Sötét Istennek szenteltek. Minden városnak saját hűbérura és saját hadserege van. Vasérccel, fegyverekkel és páncélokkal kerekednek a kintiekkel. Kardokat cserélnek rabszolgákra, lándzsa és nyílhegyeket ennivalóra, páncélt a mágia kellékeire.
- Az imént azt mondtad, hogy más erődök is voltak Fahranurban - vetette fel Barek. - Azokkal mi a helyzet?
- Mostanra már csak ez az egy maradt - felelte Hargim, és lehorgasztotta fejét, de erőt vett magán és folytatta: - Az évek során az összes többit felszámolták. Akik túlélték a harcokat, megpróbáltak idejönni. A legtöbbjüknek nem sikerült. Menekülés közben levadászták őket Koltros vérebei. Mások szándékosan nem jöttek ide, nehogy elvezessék a Rém követőit ebbe az utolsó mentsvárba.
- És miféle ez a Rém? - kérdezte Erik.
- Róla jobb, ha nem is ejtünk szót - sóhajtott Hargim -, mert ő a mi végzetünk. Amikor először eljött, sok száz derék harcosunkkal végzett. A Rúnalordunk az életét áldozta, hogy elűzze. Most, hogy visszatért, nem hinném, hogy bármi megállíthatja, bár a te pallosod, Antonius Woodville, némi reménnyel tölt el.
Elix jól láthatóan elcsüggedt, amikor meglátta, hogy a végzetvadászok egymásra pillantanak. Nyomban tudható volt, hogy a kapitány felkeltette a végzetvadászok szakmai érdeklődését. Ezt Hargim is érzékelte, mert átható pillantást vetett rájuk, és megrázta fejét.
- Áruld el nekem, szerinted mi jár a király fejében? - kérdezte Elix, hogy elterelje a szót a témáról. - Elképzelhető, hogy további hírvivőket akar küldeni a külvilágba?
- Sejtelmem sincs, Elix. Az én véleményem az, hogy hamarosan valamennyien meghalunk.
Percnyi hallgatás következett, majd Antonius törte meg a csendet.
- Szeretnék többet tudni erről az általatok Rémnek nevezett teremtményről.
- Nem lep meg - Hargim bólogatott, majd felkapta a fejét, és a végzetvadász arcát kezdte fürkészte -, vadászni akarsz rá?
- Igen - közölte egyszerűen Antonius.
- Nem éppen bölcs ötlet!
- Ez nem bölcsesség kérdése. Itt a halálomról van szó.
- És persze Tnorryéról! - tette hozzá Tnorry.
Gnorak hallgatott, viszont arcáról lerítt, hogy ő is Antoniussal fog tartani, ha eljön a vadászat.
- Szavaitok végzetvadászhoz méltók - mondta ünnepélyes hangsúllyal Hargim. - No, nem bánom. Amit tudok, elmondom nektek erről a szörnyű lényről. Ez a Sötétség egyik démona. Hihetetlenül erős és halálos. Maga Henriksen idézte meg az ostrom utolsó napjaiban, ám nem úgy viszonyul hozzá, ahogyan a mester a szolgájához, hanem inkább úgy, mint harcos az uralkodójához. A délnyugati kapunál tört be közénk, amikor azt ledöntötték. Egyikünk sem állhatott ellen neki. Tucatnyi, rúnafegyverekkel harcoló hőst mészárolt le pillanatok alatt. Majdnem megölte magát Thargim királyt is, amikor szembeszállt vele az Árnyak Csarnokában. Csupán néhány csapást váltottak, ám annyiból is kitűnt, irtózatos fölénye. A király sem hitte el, hogy mennyire erős.
Antonius lenyúlt, és megragadta kardja nyelét. Különös fény csillant a szemében, és komoran megjegyezte:
- Csakugyan erős lehet, ha ellenállt a Végzethozó Pörölyének.
- Mindennél erősebb, Antonius Woodville. Jóval vadabb, mint a legendás Cerberus. Veszedelmesebb, mint a titánok. Pusztítóbb még a sárkányoknál is. Dicsekvés nélkül elmondhatom magamról, hogy számtalan csatában ott álltam urunk oldalán, amikor összemérte magát hatalmas ellenfelekkel, ám ez a gonosz lény mindegyiknél szörnyűbb. Úgy vélem, hogy még egy olyan félelmetes harcos sem végezhet vele, mint amilyen Tűzszakállú Thargim volt ifjúkorában, ereje teljében.
- Akkor hogyan győztétek le? - kérdezte Erik. - Hogyan maradtál életben, hogy elmondhasd a históriát?
- Nem győztük le, hanem csupán elűztük. - A kapitány szomorúan ingatta a fejét.- Rúnakovácsaink atyamestere, a tiszteletreméltó Valek lesújtott rá azzal a pallossal, amit te hordozol, Antonius Woodville, majd a sebre ráolvasta a Feltépés Rúnáját. Egy ilyen sérülés azonnal végzett volna minden más teremtménnyel, ám ez a lény csupán elmenekült, és meghúzta magát a hegy mélységes mélyén. Hosszú évekig lapult odalent, mialatt visszanyerte erejét. És most újra eljött. Ahogyan megjósolta.
- Megjósolta? Úgy érted, maga a Rém? - kérdezte megrökönyödve Erik.
- Igen. Mielőtt eltűnt, a tudtunkra adta, hogy vissza fog térni, és ő lesz a végzetünk... - Hargim hangja elcsuklott, gyorsan lehajtott egy fél pohár vodkát, majd folytatta: - Megmondta, hogy egy napon lecsap ránk. Azt jósolta, hogy a karmaival felhasítja a király mellkasát, és Thargim élve végig fogja nézni, hogy ő, mármint a démon kitépi és felfalja a király eleven, dobogó szívét. És mi valamennyien, akik hallottuk, elhittük ezt a jövendölést, mert éreztük, hogy igazat szól.
- Egy démonról van szó - jegyezte meg halkan Elix -, márpedig a démonokról köztudott, hogy hazudnak.
- Így igaz, ám mindannyian tudtuk, hogy mindent meg fog tenni az elpusztításunk érdekében, csak idő kérdése. Néhány harcosunk úgy véli, ez az egyetlen oka annak, hogy ilyen sokáig életben maradtunk. Aztán Valek Rúnalord is jósolt nekünk, mielőtt meghalt. Azt mondta, ne féljünk, mert a pallosa visszatér hozzánk egy új hordozóval, aki sárkányháton lovagolva érkezik, amikor eljönnek az Utolsó Napok.
Erik és Probulus a sárkány szó hallatán azonnal rám tekintettek én pedig rájuk. Probulus arcáról mélységes döbbenet sugárzott, míg Erik arcáról - ha csak halvány vonások alapján is - leolvasható volt, hogy jól szórakozik a sárkányháton lovaglós témán. Ám akár tetszett a jóslat, akár nem, néhány szempontból igen közel állt a valósághoz.
- Sokan elcsodálkoztunk ezen a jövendölésen, mert nem értettük, hogyan is tudna visszatérni hozzánk a fegyver, ha egyszer arra ítéltetett, hogy a föld mélyén lapuljon, az egyik rejtett erődben. Aztán a király fia elvitte a pallost, és mi azt hittünk, mindörökre elveszett. És íme, te Anton fia Antonius, visszahoztad nekünk, mindössze néhány nappal azután, hogy a Rém ismét megjelent városunkban. Most már értitek, hogy az eljöveteletek miért zavarta össze a királyt? - kérdezte Hargim, és jelentőségteljes pillantást vetett Antonius kardjára.
- Hogyan idézte meg Valek a Feltépés Rúnáját? - kérdezte a végzetvadász.
- Fogalmam sincs. Ő Rúnalord volt, hatalmas titkok tudója. Én csak azt tudom, hogy amikor elszabadította a rúna erejét, az elpusztította őt is. Elemésztette az életét, miközben elűzte a démont. A nálad lévő pallos ősrégi, és minden képzeletet meghaladó erő lakozik benne. Ősidők óta a Rúnalordok fegyvere volt, egyik nemzedékük hagyta az utána következőre. A históriája hordozójáról hordozójára szállt, ám Valek halálával a történet mindörökre elveszett. A fia, aki egyben inasa is volt,a szeme láttára esett el abban a végső csatában. A király fia, Molekai kivette a pallost a holttest parázsló kezéből, és magával vitte, amikor megpróbált átkelni a Pusztákon.
- Akkor a Feltépés Rúnája nélkül nem lehet legyőzni ezt a szörnyeteget? - kérdezte Erik.
- Ki a megmondhatója? - kérdezett vissza a kapitány. - Valek pallosa önmagában is félelmetes fegyver. Talán egy kellően erős harcos kezében...
- Mondd el nekem, hogyan néz ki ez a démon! - kérte Antonius.
Hargim imbolyogva előredőlt, könyökét az asztalra tette, majd állát az öklének támasztotta. Egy pillanatra elmosolyodott, de minden jókedv nélkül, aztán egy darabig tűnődve meredt a semmibe. Arckifejezése arra utalt, hogy olyasmit lát lelki szemei előtt, amit szeretne mindörökre elfelejteni.
- Hatalmas volt - kezdte rekedtes hangon -, sokkal magasabb, mint egy megtermett ember. Óriásiak voltak a szárnyai is. Hatalmasak és denevérszerűek, és amikor szétnyitotta őket, akkorát csattantak, hogy majdnem megsüketültünk. Az egyik kezében szörnyű korbácsot tartott, a másikban fejszét, amelyre hátborzongató, gonosz rúnákat véstek. Ha valaki ránézett azokra a rúnákra, belefájdult a feje. Szemében a pokol tüze égett. hatalmas szarvak koronázták vadállati fejét, homlokán a Véristen billogát viselte.
Mialatt Hargim beszélt, a társaság dermedten hallgatott. Szörnyű gyanú ébredt bennem, majd észbe kaptam: hiszen én ismerem ezt a lényt! Többször említették őt az öreg Ralfuson könyvtárának könyvei, amiket még Hamnirral együtt olvastunk, amikor a sárkányok után kutattunk. A teremtény csakugyan méltó volt a Rém névre.
- Ez egy Blutdrengrik - mondta csendesen Antonius.
- Gnoryll Csapására - motyogta Barek.
- Koltros egyik Vérivója - suttogtam, és éreztem, ahogy a rémület jeges karmai végigszántanak a gerincemen. Most neveztem nevén a leghalálosabb, legerőszakosabb és legkönyörtelenebb teremtményt, amely valaha kiemelkedett a pokol legmélyebb bugyraiból. Az ellenségünk tehát egy démon, aki közvetlenül a Sötét Isten után következik a rangsorban, és aki a pusztítás szolgálatába állította misztikus erejét. Egy olyan lény, amellyel a múltban még a legnagyobbak is rettegtek szembeszállni.
- No, akkor menjünk, kerítsük elő, és végezzünk vele - javasolta Antonius, szinte vidáman. - Nem bánom, ti is jöhettek, persze, ha nem féltek! - fordult a másik két végzetvadászhoz.
- Előbb igyunk még egyet - vágta rá gyorsan Elix, valószínűleg abban a reményben, hogy le tudja beszélni a végzetvadászokat az eszelős ötletről.

Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szomb. Ápr. 27, 2013 3:38 pm

*Orrvérzésben fekszik az asztal előtt*

JÉZUS SZENT PAPUCSA!

Életemben ne olvastam még ilyet! Ez valami brutálisan kolloszálisan fantasztikus volt! Az utolsó rész háromszor kellett elolvasnom, hogy kissé megnyugodjak és minden információt biztosan jól az eszembe véssek. Le vagyok nyűgözve mint ly sokszor de most még annál is jobban. A hely amit leírtál pazar, ám amikor kiderült, hogy vannak még túlélők volt egy laza szívinfarktusom! A szörnyetegek nagyon jól lettek leírva rendesen megrémültem tőlük. A szívem is bele fájdult, ezeknek az embereknek a sorsába, bár tudom hiú ábránd de remélem legalább páran meg menekülnek. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen fantasztikus és minden szempontból kemény, hősies, és becsületes nép teljesen kihalljon. Ez a világ teljesen le dermesztett, a király is és a kapitány is aki oly sokat mesélt nektek. Nagyon meg kedveltem a kapitány! A szavak a régies beszéd stílus és a ez a lovagi kifejezés totál elcsavarta a fejem.De az jóslat, tudom én kire vonatkozik, te sárkány háton érkező ifjú! És hát ott vannak még az én szerelmeim is! Antonius most már nem ölheted meg mert ő az én férjem lesz! Kész pont stipi topi le van foglalva nekem! Ez a férfi epicebb mindenkinél és egyszerűen lenyűgöz a szikla szilárd elszántsága, amivel még a legnagyobb borzalomban is tovább halad. A csata jelenetet nem jellemzed pontosan tudod a véleményem!

Jutalmad: 1100VE + 1100VE + 275VE bonusz + 1200 VE + 300VE bonusz


~~~ Level Up! ~~~
~~~ Gratulálok a 12. szint meglépéshez!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
Max DeLuise

Hozzászólások száma : 410
Aye! Pont : 289
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Hétf. Ápr. 29, 2013 1:15 pm

Végzetvadászok
XVI. fejezet


Ébredésem után eltartott pár pillanatig, mire úrrá lettem kavargó gondolataimon és kitaláltam, hogy hol is vagyok pontosan. Egy szokványos ébredés volt, hiszen sohasem volt igazi otthonom, hogy megszokhassam milyen látványra ébredek fel. A föld alatt voltam, egy pusztuló város egyik pompás lakosztályában, valahol a Puszták mélyén. Jelen pillanatban valószínűleg nem létezett halandó ember, akinek rosszabb sorsa volt, mint nekem és társaimnak. Egyszerűen képtelen voltam elképzelni a jelenleginél rosszabbat. Mélyen a föld alatt voltunk, egy ősi városban, amit a Sötét Istenek seregei elfoglaltak. A városon kívül tombolt a fertőző kór, ami megbomlasztotta az ember elméjét, testét pedig eltorzította. Egyetlen menekvési lehetőségünket a Gringall Szelleme jelentette, ami már lehet régen úton volt a Puszták peremvidéke felé. Ha pedig ez mind nem lett volna elég, akkor még itt volt egy Sötét félisten, aki el akarta pusztítani a Fahranurban található összes eleven embert.
Lekászálódtam a fényűző, bár eléggé dohos szagú ágyról, majd felvettem a csizmámat és a többi holmimat. Kardomat az oldalamra csatoltam, s a láncomat is magamhoz vettem. Kifejezetten örültem, hogy legalább ezek most nálam vannak, így hogy a mágiámat nem használhatom, amennyiben ember akarok maradni. Kiléptem a folyosóra és elindultam, hogy kerítsek, amivel megtölthetem harsogó gyomromat. Néhány lépés múlva szembe jött velem a király egyik testőre, aki rám köszönt és felvilágosított, hogy számítanak a megjelenésemre a trónteremben. Méghozzá azonnal.
Ráeszméltem, hogy csakugyan pokoli sors jutott nekem. Nem elég, hogy egy ilyen szörnyű helyre szorulunk be, de most ráadásul üres gyomorral kell odaállnom az agg uralkodó elé. Elfojtott nyögést hallattam, majd az őr nyomába szegődtem.

- Nem hagyjuk el a városunkat - jelentette ki fennhangon Thargim király -, túl sokan vagyunk. Az általad elmondottak alapján úgy látom, nincs elég hely azon a léghajón. Legfeljebb néhány tucat embert vehet fel, mi pedig több százan vagyunk idelent. Aligha volna tisztességes, ha kiválasztanánk, hogy ki menjen, és ki maradjon.
Magamban igazat adtam neki. Mire beértem a trónterembe a többiek már javában vitatkoztak az öreg Tűzszakállal. Barek az imént bizonyára azt javasolta, hogy Fahranur népe hagyja el ősi otthonát, amire Thargim néhány hathatós ellenérvvel felet.
- Csupán átmeneti intézkedés lenne, felség! - mondta alázatosan Barek. - Miután elszállítottuk az első csoportot a Pusztákon túlra, a léghajó visszarepülne a legszükségesebb személyzettel, és még több utast elvihetne innen. Addig repkednénk oda-vissza, amíg mindenkit biztonságba helyeznénk. Meg lehet csinálni!
- Talán. De te magad is azt mondtad, hogy a Pusztákon való átkelés, még repülve is veszélyes. A hajó akár le is zuhanhat - vetette ellen az uralkodó.
- Ez így igaz, felség - ismerte el Barek -, de még nagyobb veszélyt jelent, hogy a sötétség hordái már a kapukat döngetik. Csupán idő kérdése, hogy betörjenek ide, és mindenkivel végezzenek.
Az ifjú szenvedélyesen és izgatottan vitatkozott, szeme hatalmasra tágult szemüvegének lencséi mögött.
- Súlyos sebesültjeink vannak, ifjonc - válaszolta keserűen Thargim -, nem bírnák ki az utat. Senkit sem vagyok hajlandó hátrahagyni. És akkor még nem is beszéltünk ősi kincseinkről. Szó sem lehet arról, hogy akár egyetlen morzsányi arany itt maradjon, hogy aztán a fosztogatók mocskos kezébe jusson.
Ekkor első ízben Probulus is megszólalt:
- Felség, mit számít az arany, ha alattvalóid élete forog kockán!
Valamennyien őt bámulták. Arcokról könnyedén leolvastam, hogy ebben a pillanatban minek tartják a párduc-embert: bolondnak, vagy reménytelenül ostobának. Egyikük sem méltatta válaszra.
- El tudjuk szállítani atyáink kincseit a ti kis hajótokon? - kérdezte Thargim.
- Azok alapján, amit hallottam róla, és mert azóta még növekedhetett is, erősen kétlem - válaszolta Barek.
- Akkor meg hogyan várhatod el tőlünk, hogy elhagyjuk ezt a helyet, amíg akárcsak egyetlen csepp vér is csordogál az ereinkben?
- Talán nem egy, hanem több léghajóval térünk vissza, nagy király - Barek már szinte könyörgött -, talán annyi járművel jöhetünk vissza, hogy elszállíthatjuk egész népedet, és az összes kincset.
- Ha ezt megteszed, a jutalmad gazdag lesz, ifjonc - jelentette ki ünnepélyesen Thargim. - Most pedig szándékomban áll eltöprengeni szavaitokon! Elmehettek!
Barek elindult kifelé a trónteremből, és intett, hogy csatlakozzak hozzá. Magam sem tudtam, hogy miért, kissé megkönnyebbültem, hogy eltűnhettem a király közeléből, és forrón reméltem, hogy végre hozzájuthatok némi ennivalóhoz.
- Tűzszakállú Thargim - csattant fel ekkor Antonius -, én már most a jutalmamat akarom!
- És mi lenne az, Antonius Woodville?
- Szeretném felkutatni azt a teremtményt, amit ti Rémnek neveztek, hogy megöljem, vagy ha nem sikerül, akkor hősi halált hallhassak!
Az uralkodó a trónus magasából lemosolygott a végzetvadászra, és fontolóra vette, hogy mit feleljen.
Ám ebben a pillanatban, valahol a távolban, megszólaltak a kürtök. Néhány pillanattal később egy férfi rontott a trónterembe, és meg sem állt a trónemelvény lábáig, ahol a testőrök feltartóztatták. Thargim intett, hogy engedjék oda hozzá a hírnököt, aki felszaladt a lépcsőkön, majd a király fülébe suttogta az üzenetet. Az uralkodó arca elkomorult.
- Úgy tűnik, Antonius Woodville - szólt fennhangon -, hogy nem szükséges a szörnyeteg keresésre indulnod. Eljött közénk, és egy egész sereget hozott magával.
Ezt hallva csak azon tudtam keseregni magamban, hogy még egy utolsó reggelire sem futotta az időmből.

- A Sötétség hordái ismét eljöttek értünk - kiáltotta Thargim érces hangon -, fújjátok meg a harci kürtöket! Sorakozzunk fel egy végső csatára!
A király felállt a trónjáról, és magasba emelte a Végzethozó Pörölyét. Megláttam, hogy a fegyver fejét gömböt formáló, kék fényudvar veszi körül, amelynek belsejében és felszínén kékes villámok cikáznak. A levegőt átjárta az ózonszag. A király testőrei harsogva éljeneztek, de éreztem, hogy a bátorságuk töretlen és kétségbevonhatatlan, a lelküket mélységes aggodalom tölti el.
- Végre egy jó hír! - állapította meg hangosan Gnorak.
- Ez nagyon is rossz hír - dünnyögte halkan Elix.
Lelki szemeim előtt megjelentek a közeledő hordák, élükön egy félelmetes erejű démonnal.
A király papjaival az oldalán lesietett a lépcsőkön, és elindult az egyik kijárat felé. Testőrsége szempillantás alatt felsorakozott mögötte. Odakint a Kút Csarnokában a nép lázasan készülődött. Harcosok rohantak elő minden zugból, legtöbben futás közben kapkodták magukra páncéljukat és sisakjukat. Mások magukon tartották mellvértjeiket, ők most sürgősen becsatolták és szorosra húzták a vértet tartó pántokat. Megláttam egy agg férfit, aki fejébe csapta acélsisakját, köpött egy nagyot, majd próbálkozásképpen néhányszor a levegőbe csapott fejszéjével. Amikor meglátta, hogy figyelem, rám vigyorgott, és bíztatóan intett nekem.
A szemem sarkából megláttam, hogy Hargim maga köré gyűjti alagútharcosait. Ezúttal ők is nehézpáncélzatot öltöttek magukra. Mélységesen megérettem őket. Eszembe jutottak a Pusztán látott vadállati harcosok tömegei, és hirtelen szánalmasan kevésnek éreztem magam a mágiám nélkül. Nevetséges voltam az egy szál kardommal, amit még a Gringall Szelleméről hoztam magammal. Kivontam hüvelyéből a kardot, és odaballagtam Hargimhoz.
- Hogyan találtak ránk? - kérdeztem ordítozva, hogy túlkiabáljam a csatára készülő emberek lármáját.
- Nem tudom! - kiáltotta vissza a kapitány. - Talán rábukkantak arra a helyre, ahol Antonius végzett a vérebekkel. Talán más vérebek követték a szagnyomot. Különben meg mit számít? Ez áll a Próféciában. Eljött az Utolsó Nap!
- Köszönöm, most igazán felvidítottál!- rikkantottam, és körülnéztem, hogy megkeressem a többieket. Hamarosan meg is pillantottam a király közelében ácsorgó végzetvadászokat. Tisztában voltam vele, hogy akármi is történjék, ebben a csatában a helyem a társaim mellett van. Ha másért nem is, akkor azért, mert egymagamban esélyem sem lenne arra, hogy visszataláljak a felszínre. A többieknek valószínűleg még bekötött szemmel is sikerült volna.
Másrészről viszont úgy éreztem, hogy talán túlontúl derűlátó vagyok, ha azt képzelem, hogy van még esélyünk a menekülésre. A végzetvadászok tapodtat sem fognak tágítani innen, amíg a Vérivó a környéken van, én viszont meggyőződéssel hittem, hogy a három végzetvadász hiába oly rettenthetetlen, ők sem végezhetnek hatalmas démonnal.
- Sok szerencsét! - kurjantottam Hargimnak, és odafutottam a végzetvadászokhoz.
- Gnoryll, Gnirnyll és Trimos óvjon téged, Max DeLuise! - kiáltotta utánam Hargim, majd a harcosaihoz fordult, és rájuk ripakodott, hogy szedjék végre ráncba magukat.

A hatalmas csarnokba torkolló járatok felől harsány csatazaj hallatszott. Kürtök bőgése, fegyverek csattogása, és egy förtelmes lény üvöltése verődött végig a járatok kőfalai között. Az emberek felkészültek, és harcrendbe álltak. Az arcvonalat úgy alakították ki, hogy az faltól-falig érve keresztben elzárta a Kút Csarnokát, nagyjából annak közepe táján. Úgy becsültem, hogy itt jóval több embert látok, mint amennyi a Vastornyot védte, ám ez sem nyugtatott meg. Biztosan tudtam, hogy az ellenség létszámához képest még így is szánalmasan kevesen vagyunk. Felnéztem a királyra, aki egy pajzson állt, melyet négy testőre hordozott a vállán.
- Áttörték a külső kaput - hirdette ki a király nyugodt, zengő hangon -, őreink egy darabig feltartóztatják őket.
Ekkor körülnéztem és észrevettem, hogy az asszonyok, az aggok és a harcképtelen sebesültek sorban eltűnnek egy átjáróban, amelyet eddig nem láttam. Miután az utolsó is bement, bezárták mögöttük az ajtót. A rejtett bejáratot olyan furfangosan építették a falba, hogy nyoma sem maradt.
Thargim észrevette az álmélkodásomat, és mosolyogva leszólt nekem:
- Meghúzzák magukat a termekben, amelyek kincseinket rejtik, hogy ott várják meg a csata végét. Ha győzünk, kiszabadulnak. Ha veszítünk, meghalnak.
- Ezt nem értem - válaszoltam.
- Azt az ajtót csak kívülről lehet kinyitni - szólt Gnorak.
Egy pillanatra megborzongtam, és nagyon is örültem neki, hogy én magam nem a kincstárban lapítok. El sem tudtam képzelni annál rosszabbat, hogy egy sötét kamra mélyén szorongjak a fulladásos vagy éhhalál árnyékában, mialatt a fal túloldalán csata tombol. Idekint legalább befolyással lehettem a sorsomra, és ha eljön értem a halál, néhány pillanat alatt túl leszek mindenen. Legalábbis szívből reméltem.
Ekkor megláttam a felénk tartó Bareket. Az ifjú Makarison orgonamuskétáját cipelte, vállán a súlyos bombákkal teli zsák himbálózott. Olyan elszántnak tűnt, amilyennek még sohasem láttam.
- Fogd meg ezt egy pillanatra, kérlek - nyögte Barek, azzal felém nyújtotta az orgonamuskétát. Átvettem a fegyvert. Meglepett a súlya, de különösen az, hogy Barek mégis milyen könnyedén mozgott vele. Az ifjú elővarázsolta a könyvét és tollát, és nekilátott a körmölésnek.
- Csak egy utolsó bejegyzés, arra az esetre, ha valaki a jövőben esetleg megtalálná a könyvet. Hogy tudják, mi történt itt a végén. Ha mást nem is, reménykedni még lehet, nem igaz?
Mosolyt erőltettem az arcomra, ami eléggé görcsösre sikerült.
- Azt hiszem, igen - dünnyögtem nagy nehezen.
A távolban a lárma minden eddiginél hangosabbra váltott, majd vadállati diadalüvöltés mennydörgött végig a járatokon. Sejtettem, hogy a külső kapu környékén az őrök helyzete reménytelenre fordult, és már nem sokáig tartják magukat.
Thargim kiáltott valamit népe nyelvén. Egyetlen szót sem értettem belőle, de a harcosoknak szemlátomást nagyon tetszett. Lelkesen éljeneztek és hurráztak; még a végzetvadászok is csatlakoztak a tömeghez. Egyedül Barek nem járult hozzá hangjával a messze hangzó kórushoz, mert teljesen belemerült az írásba.
A szemem az egyik kapura tapadt. A hangok alapján tudni lehetett, hogy onnan várható az ellenség. Körülöttem több száz harcos célzott számszeríjával arra az egyetlen boltíves kapura, de engem ez sem nyugtatott meg. Nyomasztó érzés uralkodott el rajtam. Szívembe vad félelem markolt, lelkemre sötét árnyék borult. Úgy éreztem, hogy - egy iszonyatos teremtmény képében - maga a Halál törtet feltartóztathatatlanul a Kút Csarnoka felé.
- Hé, Gnorak, fogadjunk, hogy Tnorry több bestiával végez, mint te! - kurjantott vígan Tnorry.
A másik végzetvadász gúnyosan felmordult.
- Nálad még Elix is többet fog levágni! - kiáltotta vissza.
- Mondd csak, Elix, van kedved fogadni? - érdeklődött kedélyesen Tnorry.
Elix csak a fejét rázta, bármiféle szúrós megjegyzés nélkül. Nagyon is meg tudtam érteni, hogy miért nincs kedve a csípős megjegyzéseihez. Volt valami abban a fülsértő bömbölésben, amitől úgy éreztem, hogy besűrűsödik a vérem, és ezt a folyadékot őrülten verdeső szívem alig tudja átpréselni az ereimen.
- Véssétek az agyatokba - ordította Antonius -, a démon az enyém!
- Attól függ, hogy ki éri el hamarabb! - vágott vissza Tnorry, szélesen vigyorogva.
Azon kaptam magam, hogy már képtelen vagyok a nevezetes kapura nézni, így aztán a három végzetvadászra pillantottam. Nyomban megállapítottam, hogy ez egyszer még ők is feszültek. Antonius úgy markolta kardjának nyelét, hogy bütykös ujjízületei kifehéredtek. Gnorak egyetlen szemével idegesen bámulta a maga által megvágott hüvelykujjából kiserkenő vérét. Tnorry keze enyhén reszketett, ami abból látszott, hogy pörölyének feje, aprókat mozdult a levegőben. Mihelyt észrevette, hogy őt nézem, vigyorogni kezdett. Szemlátomást nyugalmat erőltetett magára, és attól kezdve a pöröly meg sem rezzent.
- Tnorry nem aggódik - szólalt meg Tnorry -, nem nagyon.
Viszonoztam a vigyorgást, bár ordított rólam, hogy erőltetem a jókedvet. Furcsa érzés szállt meg, mintha a bőröm túl szűk lenne a testemnek, és minden szál hajam az égnek meredne, akárcsak Gnorak hajtaréja. Azt is sejtettem, hogy az arcom halálsápadt.
Hirtelen, egyetlen pillanat leforgása alatt, mindenki és minden elhallgatott. A Kút Csarnokára boruló kísérteties csendben tisztán hallottam Barek tollának sercegését. Aztán még ez a nesz is megszűnt. Éreztem, hogy valaki megrángatja a dzsekimet, és rájöttem, hogy Barek kéri vissza az orgonamuskétát. gyorsan az ifjú kezébe nyomtam a fegyvert, majd ismét kivontam a kardomat.
A csendet szétrobbantó üvöltés olyan hangos volt, és olyan velőtrázóan iszonyatos, hogy majdnem elejtettem a pengémet. A kapu felé pillantottam, és kis híján a nadrágomba vizeltem. Még soha életemben nem láttam ahhoz fogható teremtményt, ami belépett a csarnokba, ráadásul vicsorgó bestiák százai tolongtak a háta mögött.
Iszonyodva, egyszersmind mélységesen lenyűgözve bámultam a lényt. Volt valami természetfeletti abban a rémületben, amit ez a lény váltott ki belőlem. különös aura áradt belőle, amit valamennyi halandó ösztönösen érzékelt, és reagált rá. Furcsamód még a szem is belefájdult, ha a Vérivóra irányult. a puszta külseje elárulta, hogy testét nem természetes anyagok alkotják. Hullákkal teli csontkamrák szagát árasztotta - rothadó hús, alvadt vér, valamint más, még ezeknél is undorítóbb dolgok gyomorforgató bűzét.
Pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek Hargim leírta. Jóval magasabb volt és sokkal testesebb, mint én. Hatalmas denevérszárnyak nőttek ki a vállából. Izmosabb volt talán még egy minotaurusznál is. A bal kezében korbácsot tartott, míg a másikban hatalmas fejű, hosszú nyelű bárdot. A bőre vörös volt, a pofája ocsmány és vadállati. Ám a Vérivó valamennyi vonása közül a szeme volt az, amelyről tudtam, hogy holtam napjáig sem fogom elfelejteni.
Olyan volt, mint a végtelen sötétség feneketlen kútja. Mérhetetlen gonoszság és hihetetlen intelligencia sugárzott belőle. Úgy láttam, hogy azokban a kifürkészhetetlen mélységekben az elvakult gyűlölet vöröslő lángjai lobognak. Azt olvastam ki abból a szempárból, hogy a démon, ha módjában állna, fenekestől felforgatná az Univerzumot annak érdekében, hogy megpróbálja kielégíteni kielégíthetetlen gyilkolási vágyát és vérszomját. Egy olyan teremtmény állt előttem, amely látta a világok születését és halálát, és amely valószínűleg a mindenség halálát is látni fogja. Úgy éreztem, hogy a lény életéhez képest a saját létezésem annyi, mint egy kérészé. A Rém erejéhez, vadságához és ravaszságához képest én a semminél is kevesebb vagyok.
És mégis, ahogyan egyre csak bámultam a Vérivót, a rettegésem oszladozni kezdett. Végül is, akármilyen borzalmasan festett, a lény valójában nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek elképzeltem. Nem is lehetetett olyan iszonyatos, mint az a rémálom, amely néhány pillanattal korábban megjelent a lelki szemeim előtt. Igen, félelmetes volt, titokzatos és hatalmas, de most, hogy már láttam, biztosra vettem, hogy képes leszek szembeszállni vele. Érdekes módon kifejezetten örültem, hogy megnézhetem magamnak a lényt, még akkor is, ha sejtettem, hogy ez az életembe fog kerülni. Tudtam, hogy valami olyasmit látok, amit rajtam kívül legfeljebb néhány ember látott, és ez a tény, bizonyos elégedettséggel töltött el. Az is világosan éreztem, hogy képes leszek harcolni ezzel a szörnyeteggel, vagyis nem térden állva, a rettegéstől összeomolva fogom várni a halált.
Ám a félelmeim kettőzött erővel tértek vissza, amikor a Vérivó megszólalt:
- Eljöttem hát, hogy behajtsam rajtad a régi véradósságot, Thargim király, ahogyan valaha megjósoltam.
A Vérivó hangja úgy zengett, akár egy rézkürt, de volt benne valami, ami végtelen ürességről árulkodott. Beszéde olyan hangos volt, akár a mennydörgés, mégis oly tökéletesen hangsúlyozta a szavakat, hogy azokból pontosan a szándékának megfelelő, aprólékosan kiszámított elrettentés és gyűlölet érződött. Egy haragos és bosszúszomjas félisten hangja volt. Tudtam, hogy a démon nem a nyelvemen szólt, valahogyan mégis tökéletesen érettem, és egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ugyanez áll a többiekre is.
- Eljöttél hát, hogy ismét lehajítsunk a vermedbe! - vágott vissza a király. A hangja tiszta volt, mély és érces, ám a démonéhoz viszonyítva úgy hangzott, mintha egy rakoncátlan gyerek dacolna egy felnőtt férfival.
- Kitépem a szívedet, és felfalom a szemed láttára, ahogyan egykor ígértem - fenyegetőzött a lény -, és ezek a te apró harcosaid sem fognak megmenteni. Mert a várakozással töltött hosszú évek minden napján, minden órájában, minden percében és minden pillanatában csakis erre a napra vártam, amely most íme, eljött végre!
Mialatt a démon beszélt, a háta mögött egyre több és több bestia és harcos érkezett a csarnokba. Ám egyetlen harcos sem lőtte ki nyilát, és egyikük sem emelte sújtásra fegyverét. Volt valami rabul ejtő a lényben, és valami lenyűgöző abban, ahogyan harcra hívta az agg királyt. Kiáltani akartam, rá akartam ordítani a katonákra, hogy támadjanak, de mégsem tettem. Rajtam is úrrá lett ez a mindenkit lebilincselő varázs. A sötétség hívek pedig egyre csak áradtak a terembe. Úgy tűnt, Thargim válaszolni akar, de képtelen rá. A király öregnek, fáradtnak és legyőzöttnek látszott, még mielőtt a csata egyáltalán megkezdődött volna.
- Látom, az arcátlanságod a régi, te jelentéktelen senki - dörrent a Vérivó a királyra -, de te most már öreg vagy és gyenge, míg én... én erősebb vagyok, mint valaha!
- És szerintem büdösebb is! - rikkantotta váratlanul Antonius.
A démon a végzetvadász felé fordította lángoló tekintetét, és én megreszkettem, amikor a lény szeme egy pillanatra megállapodott rajtam. Mintha maga a Halál meredt volna rám azokból a csontos szemüregekből. Antonius viszont állta a Vérivó tekintetét. Sőt még egy vérszomjas vigyorgásra is futotta lelkierejéből, miközben megsuhogtatta kardját. Az acélpengén sorakozó rúnák korábban sosem látott fényességgel izzottak. Gnorak szokásához hasonlóan most Antonius is végigfutatta hüvelykjét a fegyvere élén. Az ujja hegyén megjelent egy vércsepp, amit a démon felé fricskázott.
- Szomjas vagy? - kérdezte kihívó hangon. - Kóstold meg ezt! De szólok, hogy ez minden, amit ezen a napon kapni fogsz!
- Igen? Hát akkor tudd meg, hogy ezért megiszom az összes véredet - mennydörögte a démon -, aztán feltöröm a koponyádat, és megeszem azt a parányi agyadat, végül felzabálom a lelkedet is! Megmutatom neked, hogy mi az a valódi rettegés!
- Ha ez így megy tovább, akkor azt fogom megtanulni, hogy mi a valódi unalom - vágott vissza Antonius, és durván felröhögött. - Talán halálra akarsz untatni a beszélgetéseddel, Mi lenne, ha szépen idejönnél hozzám, hogy végre megdögölj?
Elképzelni sem tudtam, hogy a végzetvadász miként képes még pimaszkodni is, miközben rászegeződik az a lélekölő tekintet, de Antonius valahogyan mégis megtette. És ezzel lelket öntött az egész seregünkbe. Érzékeltem, ahogyan körülöttem a harcosok sorban kiszabadulnak a démon közelségének nyomasztó, bénító hatása alól, és harcra készen felemelik fegyvereiket. Thargim kihúzta magát, és a magasba lendítette pörölyét. A fegyver feje körül megint megjelent a fényudvar, amelyben ismét felszikráztak a kisülések.
Csodával határos módon a Vérivó ekkor vigyorogni kezdett, amivel megmutatta hosszú, pengeéles agyarait.
- Egyetlen pillanatnyi ellenszegüléssel ezredévnyi gyötrelmet szerzel magadnak - dörrent Antoniusra -, eónokon át fogod bánni az ostobaságodat. És mielőtt meghalsz, tudj meg még valamit: te voltál az, aki elvezettél engem ide, erre a rejtekhelyre.
Látva, hogy Antonius nem harapott rá a csalira, a démon gúnyolódva folytatta:
- A pallosod és én össze vagyunk kötve. Mióta megsebesített, folyton érzékelem a hollétét, akármilyen gondosan rejtették el. Követtem a nyomát, és így jutottam el ide. Ezúton köszönöm mindazt, amit értem tettél, derék szolgám!
Kíváncsian figyeltem, hogyan fogadja Antonius a szörnyű hírt. A végzetvadász arcán csakis egyetlen érzés mutatkozott: a feneketlen gyűlölet. Azon töprengtem, vajon Antonius hogyan bírja a megpróbáltatást. A saját gondolataim örülten kavarogtak. Hiszen úgy tűnt, hogy az egész hosszú utazás, Vorek minden leleményessége, amelyre támaszkodva eljuttatott minket Fahranurba, a tengernyi veszély, amelyen átküzdöttük magunkat, csakis arra volt jó, hogy elvezessük ezt a szörnyeteget a végső céljához. Őrjítő volt a gondolat, hogy az összes erőfeszítésünk ezt a borzalmas eredményt szülte; hogy gyanútlanul beleragadtunk egy jóslatokból és a Sors fonalaiból szőtt bonyolult hálóba; hogy csupán gyalogok voltunk a Pusztító Istenek eónok óta tartó, pokoli sakkjátszmájában.
Átnéztem a két sereget elválasztó keskeny sáv túloldalára, és eltöltött a biztos vereség émelyítő tudata. Kecskeszarvú bestiák és elfajzott harcosok tömegei sorakoztak a démon mögött és mindkét oldalán, kezükben félelmetes fegyverekkel, rohamra és gyilkolásra készen. Előttük több falkára való pokoli véreb acsargott úgy, mintha a prédául kiszemelt emberek lelkét követelték volna.
A velük szemben felsorakozott seregünk szánalmasan gyengének tűnt. A király zászlaja körül gyülekezett a testőrgárda. Tagjai a legjobb páncéljukat viselték, és kezükben remekmívű fegyvereket szorongattak. Thargim király és a démon között rúnafegyverekkel felszerelt harcosok álltak, hármas oszlopban. Nem láttam át a király másik oldalára, a sereg jobbszárnyára, de így is tudtam, hogy azt számszeríjászok és pörölyforgatók alkotják. A balszárnyakon a pörölyöket és fejszéket lóbáló veteránok sorai húzódtak egymás mögött, katonás rendben. Köztük volt Antonius, Gnorak, Tnorry, Elix, Barek, Erik, Probulus és én magam is. Probulus Gnoryllhoz fohászkodott. Ha az isten hallotta is az imáját, nem adta jelét.
Ekkor a démon felemelte bárdját, és megadta a jelent a támadásra. Dobok és üvöltő rézkürtök hangzavarával kísérve a horda megindult előre. Az ocsmány vérebek a gyalogság előtt ügettek, marcangolásra és vérengzésre készen. A démon pofáján undorító elégedettséggel figyelte az eseményeket. Ahogy a bestiák közelebb értek, a lövészek kilőtték rájuk nyilaikat, melyek véres rendet vágtak az összetömörült csapatokban.
Majdnem megsüketültem, amikor Barek tüzet nyitott mellettem orgonamuskétájával. A körbeforgó csövekből kicsapódó lángnyelvek alulról világították meg az ifjú ábrázatát, miközben izzó ólomlövedékek áradatával kaszálta le a fenevadakat. A vörös villanások fényénél Barek haragtól eltorzult ábrázata ugyanolyan ördöginek és gyűlölettel telinek tűnt, mint a teremtményeké, amelyekkel farkasszemet nézett.
Thargim eközben megforgatta néhányszor feje fölött pompás fegyverét, és mialatt így tett, úgy tűnt, hogy a pöröly feje titokzatos erőket és fényt gyűjt magába. A belevésett rúnák, vakító fénnyel izzottak. Kék szikrazápor repült mindenfelé. Az ózon szaga a Vérivó bűzét is elnyomta.
Ekkor a király útjára engedte a Végzethozó Pörölyét. A fegyver üstökösként száguldott a démon felé, szikrákból és villámokból álló csóvát húzott maga után. Ahová a villámok lecsaptak, agyonütötték a környéken lévő bestiákat, akiknek teste egyetlen pillanat alatt elszenesedett. A remekmívű harci pöröly nyílegyenesen repült, majd - villámcsapásnak is beillő dörrenéssel - telibe találta a démont. A Vérivó felüvöltött fájdalmában, és megtántorodott. A katonák mámorosan éljeneztek. Legnagyobb ámulatomra a pöröly - jókora kört leírva - visszafordult a levegőben. A király ekkor kinyújtotta karját, és fegyvere visszarepült a markába, pontosan úgy, ahogyan a sólyom tár vissza a solymász kesztyűjére a vadászat végén.
Egy pillanatra elöntött a remény, hogy az isteni erővel felruházott fegyver végzett a Vérivóval. Ám amikor visszanéztem, ez a reményem szertefoszlott. Bár az oldalán hatalmas seb tátongott, amelyből füstölgő nyálka ömlött, a démon továbbra is ott állt, végtelenül erősen és iszonyatosan. Sőt gúnyosan végignézett ellenségein. Tüzes tekintete az emberek torkára forrasztotta az örömkiáltásokat.
- Hát, ha nem jössz ide hozzánk, akkor majd mi odamegyünk érted! - ordította Antonius és előrerontott, hogy kellő fogadtatásban részesítse a rohamozó hordát.
- Tnorry szerint remek ötlet! - rikkantotta Tnorry, és társa után vetette magát, csakúgy, mint Gnorak.
- Hé várjatok! - kiabálta Elix, és szitkozódva utánuk lódult.
- Aztán drágán adjátok az életeteket! - szóltam hátra Eriknek és Probulusnak, majd a végzetvadászok után indultam.
Ebben a pillanatban az egész védő sereg megindult, hogy megütközzön a Sötétség seregével.
Azonnal tudtam, hogy súlyos hibát követtek el. Jobb lett volna, ha lassan hátrálva tartják a távolságot, és számszeríjaikkal az utolsó lehetséges pillanatig tizedelik a pokolfajzatokat. Most szemmel láthatóan mindnyájukat elkapta a démon közelségéből táplálkozó őrület. Eluralkodott rajtuk a vágy, hogy mielőbb rávethessék magukat ellenségeikre, hogy testközelből kaszabolják, szaggassák és gyilkolják őket. Nem hibáztattam senkit sem a vérszomjáért. Hosszú éveken át űzött vadként éltek saját városukban, így nem csoda, hogy elöntötte őket az elvakult gyűlölet. És ennek a gyűlöletnek engedelmeskedve önként lemondtak még az egyetlen, apró taktikai előnyükről is.
Viszont úgy éreztem, hogy már ennek sincs jelentősége. Így is, úgy is meg fogunk halni, és így legalább hamar túlesünk rajta. Amikor a bestiák első sora ránk zúdult, mindkét kezemmel megragadtam a kardom markolatát, aztán már nem volt időm gondolkodásra, csakis a harcra.
Erős lökéshullám szaladt végig a karomon, amikor pengém belefúródott egy kutyafejű bestia mellkasába. A teremtmény rám zuhant, mire majdnem elhánytam magam a belőle áradó vérszagtól, és a nedves bunda bűzétől. Elrúgtam magamtól a lényt, majd szinte vakon odavágtam egy másiknak. Kardim hegye feltépte a bestia nyaki artériáját, és amikor a teremtmény a sebhez kapott, hogy leszorítsa, én a bordái között egyenesen a szívébe döftem.
Nem messze tőlem a végzetvadászok azt tették, amihez legjobban értettek, kaszaboltak, ütöttek-vágtak és mészároltak. valahányszor Gnorak meglendítette a fejszéit, a kövezetre rogyott egy mellkasa véres roncsait markolászó, vagy levágott végtagja csonkját szorongató, vagy éppen fejét vesztett pokolfajzat. A szemem sarkából éppen elkaptam a pillanatot, amikor Tnorry mindkét fegyverével egyszerre csapott előre, egy nyomorult bestia fejére. A fejsze lenyírta a lény feje búbját, majd - az érkező pöröly szörnyű ütése nyomán - a szürkés, kocsonyás agyvelő magasra fröccsent a koponyából.
Egy éles dörrenés és az azt követő fájdalomüvöltések elárulták nekem, hogy Barek elhajította egyik bombáját. Egy pillanattal később maró szagú füstfelhő borult rám, ami mindent eltakart előlem, és könnyeket csalt a szemembe. Köhögtem és a hanggal magamra vontam egy újabb bestia figyelmét. Váratlanul hatalmas fejsze süvített felém a füstön át, és én csak az utolsó pillanatban rántottam magam elé a kardomat, hogy hárítsam. Az ütéstől bizsergő fájdalom vágott végig a karomon, a csuklómtól egészen a vállamig. Hirtelen hatalmas alak bontakozott ki a füstből, aki egyszerűen torkon ragadott. Éles körmű, acélos ujjak mélyedtek a nyakamba, a nyelőcsövemen vérpatak csordogált.
Amikor eloszlott a füst, megláttam, hogy egy óriási termetű, szörnyen izmos bestia fogja a nyakam. Szemem sarkából azt is észrevettem, hogy bal felől a lény egyik undorító fajtestvére előreszegezett lándzsával üget felém. Úgy éreztem, mintha lelassult volna az idő folyása. Tudtam, hogy meg fogok halni. Minden erőmet megfeszítve próbáltam kiszabadulni, ám a fenevad túl erős volt, és már a magasba emelte fejszéjét, a végzetes csapáshoz. Társa lándzsájának feje már csak néhány lépésnyire volt a testemtől. Azok a szörnyű ujjak úgy elszorították a gégémet, hogy még csak kiáltani sem tudtam a végzetvadászoknak.
Minden pillanatban azt vártam, hogy a lándzsafej berobban a bordáim közé, vagy a fejsze lesújt rám, és kettévágja koponyámat. Tudtam, hogy másodpercek választanak el a haláltól.

Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Pént. Május 24, 2013 10:20 pm

Nos meg kell mondjam, baromira beparáztam! Általában kalandokat vonaton vagy este lefekvés előtt ágyban olvasok, nos a tiéd az utóbbinál volt, és fúúú. Rendesen szorongattam a takaró végét, hogy juj most mi lesz, a csata kezdetén és amikor a rémség beszélt a hideg futkosott a hátamon. Nagyon élethű volt ez a rész, és félelmetes! Elismerésem, tényleg nagyon jó lett, főleg a vége! Az utolsó bekezdéseknél már pattanásig feszültek az ideg szálaim, és képtelen voltam abba hagyni. Hozzáteszem szidtalak mint a bokrot amikor a végéhez értem! Szívtelen sárkányölő, ilyen epic pillanatnál abba hagyni? Így meggyötörni a mesélőt! Remélem hamarosan jön a folytatást mert borzalmasan kíváncsi vagyok!

Jutalmad: 1200 + 120 VE bonusz
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
Max DeLuise

Hozzászólások száma : 410
Aye! Pont : 289
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szomb. Május 25, 2013 8:40 am

Spoiler:
 


Végzetvadászok
XVII. fejezet


A kétségbeesés hatalmas erőt kölcsönzött nekem, és egyben eszembe juttatta a megoldást. Ahelyett, hogy hátrafelé igyekeztem volna, hirtelen előre léptem, és balommal megtaszítottam a szörnyeteget. A váratlan mozdulattól a bestia elvesztett az egyensúlyát. Nyomban kihasználtam ezt a röpke megingást. Vadul belemarkoltam a teremtmény bundájába, közben egy helyben állva balra perdültem, és ugyanebbe az irányba rántottam, a torkomat szorongató szörnyet. A sötétségimádó hatalmasat nyögött, amikor a nekem szánt lándzsa mélyen beleszaladt a hátába. teste kétszer-háromszor megvonaglott haláltusájában, és az ujjai végre elernyedtek. Hátraléptem, gondosan céloztam, és egyetlen suhintással lenyakaztam a szörnyet.
Az ocsmány kecskefej gurult néhány lépésnyit, majd megállapodott. A lény nyakának csonkjából előbb magasra fröcskölt a vér, ám a kilövellések már akkor gyengülni kezdtek, miközben a test elzuhant. A másik bestia dermedten állt, és bambán pislogott. Szemlátomást nem hitte el, hogy éppen az imént végeztem az egyik fajtársával. Kihasználtam ezt a pillanatnyi zavart, lágyékon szúrtam a nyomorultat, majd a kardomat felrántva felhasítottam a rém hasát. A hosszú, hátborzongató seben keresztül a bestia gusztustalan, kötélszerű belei a kövezetre omlottak.
Mellettem a küzdelem néhány pillanatig abbamaradt. Körülöttem az elképesztő vérontás örvénye kavargott. Emberek küzdöttek bestiákkal, fejszék csaptak össze lándzsákkal és harci bunkókkal. Tőlem jobbra Antonius éppen két sötétségbajnokkal nézett farkasszemet. A fekete páncélt viselő óriások kétfelől rontottak rá, abban a reményben, hogy mialatt egyikük eltereli a figyelmét, addig a másikuk végezhet vele. Ám a végzetvadász egyszerűen elrohant közöttük. Két ugrás között oldalra csapatott a kardjával, és telibe találta az egyik sötétségfattyú mellvértjét. A páncél nem szakadt át teljesen, ám az eresztékein kiszökő vér arról árulkodott, hogy a lény így is halálos sebet kapott. Ahelyett, hogy megállt volna, Antonius továbbszáguldott, így a második harcos csapása már csak a levegőt szelte ott, ahol az imént teste volt. Eközben Antonius anélkül, hogy megfordult volna, lentről felfelé széles ívben visszafelé vágott kardjával. A fegyver éle a harcos térdhajlatába talált, ahol átvágott minden izmot és inat. A teremtmény eldőlt. Még mielőtt a kövezetre zuhant volna, a kard ismét lesújtott, és lefejezte. Antonius pillanatnyi kihagyás nélkül, máris új préda után nézett.
A végzetvadászt a feje búbjától a lábujjáig elborította a vér. Úgy festett, mint valami eszét vesztett, pokolbéli hentesmester. Rádöbbentem, hogy én magam sem nyújthatok vonzóbb látványt. A kezeim vértől vöröslöttek, és csizmámat nyúlós, ragadós nyálka borította. Megráztam a fejemet és észrevettem, hogy Antonius a hátam mögé mutat. Éppen idejében pördültem meg ahhoz, hogy lebukjak egy hatalmas feketepáncélos alak félkörívben érkező pengéje alá. Új ellenfelemnek kardja óriási volt, és a teljes hosszán rúnák izzottak vörös fénnyel. Villámgyorsan döftem, ám kardom lecsúszott a fekete mellvértről. Őrült röhögés kongott a harcos zárt sisakjának belsejében. Mintha éppen csak megcsiklandoztam volna. Ismét oldalvágással próbálkozott, de én hátraszökkentem. A rém kardjának hegye elsuhant a hasam előtt, majd előre ugrottam, és teljes erőmből megtaszítottam a páncélos harcos könyökét. A súlyos kard lendületéhez hozzáadódott a lökés ereje, ezért a harcos tehetetlenül megpördült a tengelye körül. A vállammal belevetődtem a lény hátába, és a kövezetre döntöttem. Mielőtt a hason elterülő harcos megmoccanhatott volna, fölötte termettem, az álla alá nyúltam, hátrafeszítettem fejét, és végigrántottam kardom élét a torkán. A levegő sípolva távozott a felnyitott légcsőből. A kettévágott erekből patakzott a vér, és az imént még rettenetes harcos úgy vergődött a földön, mint a partra vetett hal.
Nem volt időm arra, hogy kiélvezzem a győzelmemet. Inkább csak éreztem, mintsem láttam, hogy a magasból egy súlyos, vaskos valami zúdul védtelen fejem búbja felé. megpróbáltam félreugrani, ám a lábam megcsúszott a vértől síkos köveken, így a mozdulat csak részben sikerült. A vaskos harci bunkó nem találta el teljesen a fejemet, ám így is akkorát kaptam a tarkómra, hogy előre zuhantam, és elterültem a kőpadlón. Csillagok táncoltak a szemem előtt. Még ettől a lecsúszó csapástól is majdnem elvesztettem az eszméletemet. Megpróbáltam talpra vergődni, de nem tudtam parancsolni a lábaimnak. Engedelmesség helyett, össze-vissza bicsakoltak. Homályosan tudatában voltam annak, hogy egy torz alak magasodik fölém, és a hatalmas bunkó ismét a levegőbe emelkedik.
Hirtelen iszonyú kimerültség lett rajtam úrrá. A csatazaj mintha elhalkult volna körülöttem. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármivel is törődjek. Ebben a pillanatban nem féltem a haláltól. Úgy éreztem, nem tehetek önmagamért az égvilágon semmit. A bunkó lesújt rám, és az életem véget ér. Nincs értelme a további küszködésnek. Az lesz a legjobb, ha szépen lefekszek, és megadom magam az elkerülhetetlennek.
Egy pillanat erejéig szörnyen tehetetlennek éreztem magam. Aztán feltámadt bennem az életösztön, és összeszedtem minden akaraterőmet egy utolsó próbálkozáshoz. Tudtam, hogy lehetetlen, tudtam, hogy ebben az erőtlen állapotomban képtelen vagyok kitérni a bunkó elől. Az izmaim mégis megfeszültek és mozdulni próbáltam, miközben elkeseredetten vártam a fejembe robbanó iszonyatos fájdalmat.
Ám a gyilkos csapás nem jött. Felpillantottam és azt láttam, hogy a fölébem magasodó lény eldől, mint egy liszteszsák, miközben vér fröcsköl a hátából. A következő pillanatban Antonius hajolt fölém, megmarkolta a dzsekimet, és talpra rántott.
- Gyerünk, sárkányölő, kelj fel! Messze még a vége! - kiáltotta a végzetvadász, miközben kivágta oldalra a kardját, és leterített egy bestiát. - Nem halhatsz meg, mert a jóslat egy sárkányról is szólt, nem csak a pallos hordozójáról!
- Hogy? - kérdeztem kábultan.
- Dobd el azt a vacakot! - mutatott a kardomra, aminek markolatát úgy szorítottam, hogy öklömből szinte ez összes vér kiszorult.
- A Próféciában nem egy kardforgatóval érkezik a pallos hordozó - hirtelen egy hatalmas pofon csattant a véres arcomon, ami azonnal kitisztította a fejemet -, hanem egy sárkánnyal! Szóval ideje volna sárkányként harcolnod!
- De akkor végem!
- Még mindig nem vetted észre?! A Sötétség odakint rekedt! Ilyen mélyre, a hegy gyomrába képtelen lejutni! Nincs mitől tartanod! Mit gondolsz, hogy a véreink miért nem változtak át húsz év alatt?
Antonius szavai villámként csaptak belém, a felismerés pedig kínos volt. Igaza volt, s én vak voltam, hogy eddig nem figyeltem fel erre. A következő pillanatban a csarnok egy távolabbi pontján egy hatalmas sziklafal emelkedett, s a sziklából vagy egy tucatnyi kristályból képzett cerberusfej tört a bestiák irányába. Erik is használta a mágiáját, s a legutóbbi támadásának legalább fél tucatnyi bestia látta kárát.
Lassan éreztem, ahogy testembe visszatér minden erőm, s hogy az eddigi sebesüléseimből származó fájdalmak egyszerűen elpárolognak belőlem. Messzire dobtam magamtól a kardomat, majd mélyen Antonius szemébe néztem. Eljött hát az idő, hogy beteljesítsük Valek utolsó jóslatát.
- Hol van?
- Ott! - mondta Antonius, és vérrel lepett ujjával mutatta az irányt.
Arrafelé néztem, és a tömegben nyíló egyik résen át eszeveszett vakmerőségről tanúskodó jelenetet láttam. Tnorry vad csatakiáltásokat hallatva rárontott a démonra, és egyszerre sújtott le rá pörölyével és fejszéjével. A Vérivó lenézett a végzetvadászra és gúnyosan felröhögött, amikor annak fegyverei egyszerűen lesiklottak vörös bőréről.
- Tnorry, te őrült! - üvöltötte Antonius. - Csak rúnafegyverek fogják azt az átkozottat!
Ha Tnorry hallotta is a figyelmeztetést, nem adta jelét. Nekiveselkedett, és egy forgószél gyorsaságával iszonyú erejű csapások garmadáját zúdította a hatalmas szörnyetegre. ütései bármelyike leterített volna egy kifejlett bikát is, ám a démon sértetlen maradt. Végül, mintha ráunt volna egy udvari bolond bohóckodására, a Vérivó szinte mellékesen, hanyagul odavágott egyet a fejszéjével. Tnorry megpróbált hárítani. Keresztezte maga előtt a fegyvereit, de nem volt esélye. Fejszéjének és pörölyének nyele széthasadt, és a végzetvadász az ütés puszta erejétől elrepült, mint egy hajítógépből kilőtt kő. Thargim király pajzshordozóinak lábánál csapódott a kövezetre, és kifröccsenő vére sötétvörösre festette az uralkodó őszülő szakállát.
A Vérivó ekkor támadásba lendült. Pillanatok alatt végigszántott Thargim király elitgárdáján. Fegyverei oly gyorsan villantak ide-oda, hogy a szem alig bírta követni. Valahányszor lecsapott, vége szakadt egy-egy harcos életének. Egyetlen páncél sem állhatott ellen azoknak a pokolban kovácsolt fegyvereknek. A rettenthetetlen harcosokból néhány pillanat leforgása alatt nem maradt más, mint egy rakás vérző, megcsonkított tetem. A büszke páncélok hajítófát sem értek. Tisztán láttam, amikor a Vérivó fejszéjének egyetlen csapásával derékban kettéhasított vagy négy harcost. Ám ezt a rohamot a szörnyeteg sem úszta meg ép bőrrel. Az elitharcosok rúnafegyverei több helyen is mélyen a húsába martak. Füstölgő nyálka ömlött a kövezetre, miközben előrenyomult.
Iszonyú harag lobogott Thargim király szemében. A démon kihívására adott válaszképpen megint a feje fölé emelte a Végzethozó Pörölyét. Megforgatta néhányszor és elhajította, hogy összezúzza a Rém mellkasát. Az ősi fegyver ismét célba talált. Ismét füstölgő démonvér fröcskölt szereszét. Az ocsmány teremtmény ezúttal is megtántorodott, de rögtön kihúzta magát, elvigyorodott, és kettőzött haraggal nyomult tovább.
Senki és semmi sem állhatta útját. Úgy tört át a király testőreinek sorfalán, ahogyan a faltörő kos egy korhadt ajtón. Az egyik harcos ügyesen a hátába került, és markolatig döfte kardját a lény lapockái közé. Ám a penge beszorult, így a férfi kénytelen volt elengedni a fegyverét és hátraugrani, mert a Vérivó megpördült, és felé csapott a korbácsával. Elképzelni sem tudtam, hogy miből fonták azt a pokoli korbácsot, amelynek szálai könnyedén átvágták a férfi páncélzatát, és letépték a húst a csontjairól. A harcos karjáról leszakadt a bőr és a vaskos izomzat, majd a pokoli seb mélyén feltárult a fehér csont és néhány sárgás ín. A korbács ismét lecsapott, és megpörgette üvöltő áldozatát, mint egy búgócsigát, miközben további húsdarabokat tépett le a törzséről. Ekkor közelebb ugrott egy másik férfi, és a rúnavértes pörölyével úgy oldalba vágta a Rémet, hogy annak belereccsentek a bordái. A csapás megingatta ugyan a szörnyet, de nyomban meglódította fejszéjét, és lenyakazta támadóját. Mindeközben folyamatosan korbácsolta az előző szerencsétlent. Néhány szívverésnyi idő múlva csupán egy véres, megnyúzott holttest hevert a lába előtt, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy valaha egy ember teste volt.
- Meddig bújsz még a harcosaid mögé, kis király? - kérdezte a démon, úgy hogy még én is, aki távol álltam tőle tisztán hallottam minden szavát a csatazajban.
Thargim harmadszor is elhajította fegyverét, ám a Vérivó ledobta korbácsát, és villámgyors mozdulattal elkapta a pöröly nyelét. A fegyver fején földöntúli fénnyel izzottak a rúnák. A démon egész alkarja szempillantás alatt megfeketedett, de a lény lendületet vett, és visszadobta a Végzethozó Pörölyét.
A szikrákat és villámokat szóró fegyver úgy száguldott a levegőben, hogy halandó szeme nem követhette a röptét. Fülsüketítő dörrenés hallatszott. A pöröly mellbe találta a tömeg fölé emelkedő királyt, és a földre döntötte. Az emberek valamennyien egyszerre felhördültek, amikor meglátták, hogy uralkodójuk lezuhan a pajzs magasából. A Vérivó diadalittasan felrikoltott, majd őrült, harsány röhögése végighullámzott a csarnokon, és visszaverődött annak falairól. A bestiák a korábbinál is nagyobb hevességgel küzdöttek tovább, és látszott, hogy lassan felülkerekednek az embereken.
A Vérivó ekkor áttört a kavargó tömegen. Menet közben is hideg fejjel kaszabolta a közelébe merészkedő embereket. Hirtelen odaugrott elé Woldram papja, és lesújtott rá. Rúnavértes harci pörölyének feje átszakította a démon mellén a bőrt, és eltűnt a húsában. Ám a szörnyeteg visszavágott, és iszonyatos karmai feltépték a pap hasát. Ekkor Hefta öreg papnője lépett a Vérivó elé. Pajzsként emelte maga elé szétnyitott könyvét. A lapokból egyre erősebb fény sugárzott, és a démon egy pillanatra megállt. Ám mielőtt a varázslat kibontakozhatott volna, a Rém gúnykacajt hallatott, a magasba rántotta fejszéjét, és lesújtott. A szörnyű fegyver kettészelte a könyvet, és magát a papnőt is. Az idős asszony teste két darabra vágva zuhant a padlóra. A démon diadalmasan előrelendült, és szétvetett lábbal megállt a haldokló király felett.
- Félsz az Istenektől? - kérdezte Antonius recsegő hangon.
A kérdés váratlanul ért, de mégis azonnal tudtam rá válaszolni:
- Nem... De tőled félek.
- Akkor gyerünk, sárkányölő! Ütött a halálom órája! Ideje találkoznunk az Istenekkel! - kiáltotta Antonius, és döngő léptekkel elindult a démon felé. Senki sem állhatta útját. Ha valaki megpróbálta, azonnal meghalt. Most ő maga is ugyanolyan pusztító elemmé vált, mint amilyen a démon volt. Miközben a célja felé nyomult, jobbra-ballra suhintott kardjával. Ahová lecsapott, ott bestiák és elfajzott harcosok hullottak, akiket kettészakított a kard, és az azt forgató karok rettentő ereje.
Elszántam magam arra, hogy szembenézzek a sorsommal. Jobb híján rántottam egyet a vállamon, és felzárkóztam Antonius mögé. A fejem még egy kicsit zúgott az előbbi ütéstől. Furcsán valószerűtlennek éreztem a körülöttem tomboló vérontást. Mintha egy eszelős rémálom közepébe csöppentem volna. Érdekes módon egyedül Antonius végzetének beteljesedését láttam valóságosnak. Mintha maga a Sors rendelte volna úgy, hogy Antonius megküzdjön a démonnal, és hősi halált haljon. Körbepillantottam és láttam, hogy az emberek vesztésre állnak. Ellenségeik egyre jobban szorították őket, és királyuk eleste mélységesen elcsüggesztette mindnyájukat. Gnorak és Bareknek nyoma veszett. Elix, Probulus és Erik egymás közelében küzdöttek a túlerőben lévő bestiákkal és bajnokokkal szemben. tisztában voltam azzal, hogy nem hagyom el élve, ezt a csarnokot. Így aztán nyugodt szívvel meg is tehettem akár, amire Antonius kért.
A Vérivó az agg király fölé tornyosult. Hatalmas erővel, mélyen belevágta fejszéjét az ősi kövekbe, és elengedte a még rezgő nyelet. Aztán lehajolt, két kezébe fogta Thargim testét és a magasba emelte, éppoly könnyedén, mint ahogyan egy férfi kap fel egy kisgyereket.
Lebuktam egy bestia fejszéje elől, majd egy hanyag rúgással eltörtem az állkapcsát, és otthagytam a megszédülten térdre rogyó nyomorultat. Antoniust már csak néhány tucat lépés választotta el a démontól, amikor három elfajzott harcos ugrott elé. A végzetvadász csupán egyet suhintott kardjával, amelynek éle felvágta az első lény torkát, keresztbe szántotta a második mellkasát, végül csattanva beleállt a harmadik oldalába. Antonius ekkor visszarántotta kardját, ugyanabba az irányba, ahonnan az imént sújtott, és mind a három lényt leverte a lábáról. Így tisztán láthattam, hogy mi történik a király és a Rém között.
A Vérivó egyik kezével tartotta Thargimot, míg a másikkal letépte róla a páncélt, pontosan úgy, ahogyan egy ember meghámoz egy narancsot. A király előrehajolt, és a szörnyeteg képébe köpött. Nyála összevegyült a lény homlokán tátongó sebből csordogáló nyálkával, és sisteregve elpárolgott. A Vérivó szélesen vigyorgott. Villámgyors mozdulattal beledöfte jobb kezének karmait a király immár védtelen mellkasába, majd elkezdte maga felé húzni, horogként begörbülő ujjait. Az agg király bordái recsegtek-ropogtak, majd a mellkasa hirtelen szétnyílt, mint az osztriga héja, és feltárultak a belső szervei. Vér fröcskölt a szörnyetegre, miközben bevégezte gyalázatos, istentelen művét.
A meggyötört testet a szeme magasságába rántotta, és könnyedén megtartotta bal kezével. Jobbjával odanyúlt, és kitépte Thargim dobogó szívét, majd felemelte, hogy a még élő király hatalmasra tágult szemei is lássák. A szörny hirtelen összenyomta a szívet. Az izmok jól hallható, förtelmes cuppanással zúzódtak össze. A szívben maradt vér egyenesen a démon kitátott pofájába lövellt. Aztán ugyanolyan kéjes élvezettel, ahogyan egy ínyenc felfalja egy kagyló húsát, a Vérivó a szájába dobta a szívet és hagyta, hogy az lecsússzon a torkán. És Thargim király - csodával határos módon - még mindig életben volt, és a döbbenettől hatalmasra tágult szemével végignézte ezt az egész, visszataszító aljasságot.
A démon torka kidudorodott, amikor egyben lenyelte a szívet, aztán kinyitotta pofáját, és hatalmasat böfögött elégedettségében. A kövezetre dobta Fahranur szívétől megfosztott, immár halott királyát, majd elfordult, hogy kihirdesse győzelmét, a közben összesereglett híveinek. Szemtanúja voltam mindennek, mert én és Antonius már majdnem odaértünk a Vérivóhoz.
- Remélem, élvezted az utolsó étkezésedet, démon - üvöltötte dühtől tajtékozva a végzetvadász -, mert most megdöglesz!
A Vérivó végigmérte, és elmosolyodott.
- A te agyad lesz a desszertem - közölte hátborzongató magabiztossággal.
Egy pillanat erejéig a végzetvadász és a démon mozdulatlanul álltak egymással szemben. Antonius csapásra készen tartotta pallosát. Őrjöngő haragja majdnem ugyanolyan rémisztővé torzította arcát, mint amilyen félelmetes a démon pofája volt. A Vérivó hatalmas csattanással szétnyitotta szárnyait, és gúnyosan intett Antoniusnak, hogy menjen közelebb. A végzetvadászról a démonra, majd Thargim tetemére néztem. Hallottam már arról, hogy az agy még élhet néhány pillanatig, miután szív megszűnik dobogni. Feltételeztem, hogy a király esetében is ez történhetett. A démon valószínűleg erre a furcsa jelenségre alapozta szentségtelen fogadalmát. Minden idegszálammal arra vágytam, hogy ökleimmel összezúzhassam a fenevad bordáit.
A hosszú, dermedt pillanat véget ért. Antonius harsány csatakiáltást hallatva nekirontott a szörnyetegnek. pallosa előrevillant, és tompa csattanással mélyen belevágott a Vérivó oldalába. Füstölgő nyálka lövellt a pokoli sebből, és megégette a végzetvadászt, aki hátraszökkent, hogy elkerülje a perzselő démonvér sugarait. Azonnal összeszedte magát, a magasba lendítette pallosát, és újabb csapást mért a lényre. A Vérivó maga elé kapta karmait, hogy hárítson, ám elhibázta, és a pallos hosszan felhasította az alkarját. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy a feldühödött Antonius esetleg mégis győzhet, ám a szörnyeteg villámgyorsan elugrott a végzetvadász közeléből, és a levegőbe markolt.
Hatalmas fejszéje felugrott a padlóról, és szétnyitott ujjai közé röppent. A Vérivó ekkor rövid időre mozdulatlanná dermedt, így jól láttam, hogy milyen súlyos sérüléseket szenvedett. A harcos rúnakardjának markolata, továbbra is kiállt a háta közepéből. A Végzethozó Pörölye két mély lyukat ütött a húsába, amelyek alján szilánkosra tört csontok fehérlettek. Antonius pallosa hosszú, tátongó sebeket nyitott a bőrén, amelyekből csak úgy ömlött a nyálka. Ráadásul - csodával határos módon - testének körvonalai folyamatosan vibráltak, és folyton elmosódtak. Az a furcsa érzésem támadt, hogy a Vérivó valahogyan nincs igazán jelen ebben a világban. Aztán a körvonalak ismét élessé váltak, és a lény nagyon is kézzelfoghatóan állt velünk szemben.
És ekkor rárontott a végzetvadászra.
A két fél olyan viharos gyorsasággal záporoztatta egymásra pokoli csapásait, hogy halandó lény szeme már nem bírta követni. Fogalmam sem volt arról, hogyan élte túl Antonius ezt a minden képzeletet felülmúló párbajt, de valahogyan sikerült neki. A végzetvadász hirtelen hátraperdült, majd ismét rövid szünet következett. Antonius homlokán hosszú vágás éktelenkedett, és mély karmolások vöröslöttek mellén. A Vérivó újabb sebet kapott, ezúttal a felkarjára, ám harcképesebbnek tűnt, mint a végzetvadász.
- Látom, kezd eleged lenni! - zihálta kihívóan Antonius.
A démon gonoszul felkacagott, és kissé előregörnyedt, hogy megint rávesse magát az ellenfelére. Ekkor összekaptam minden bátorságomat, mert tisztában voltam azzal, hogy amire készülök az öngyilkosság. Meg fogok halni, ezt egészen biztosra vettem. De már semmi sem számított. Ha Antonius meghal, a démon pillanatok alatt végez mindenki mással is. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy beviszem azt az ütést, amíg megtehetem. A odaugrottam a démon mellé, s jobb karomat hátralendítettem. A sárkánylángok minden korábbinál nagyobb hévvel lobbantak fel. Lángoló öklöm valósággal berobbant a démon oldalába. Bordái recsegtek-ropogtak, s bíztam benne, hogy legalább párat sikerült eltörnöm. Másodjára is le akartam sújtani, ám a fenevad megpördült, és fordulás közben a könyökével mellbe taszított, majd karmaival is utánam kapott. Messzire repültem a levegőben, és a kövezetre zuhantam.
Amikor elértek a szörnyű szaru-pengék, úgy éreztem, mintha felrobbant volna valami a mellkasomban. Iszonyatos fájdalom hullám söpört végig a testemen. Éreztem, hogy keményre estem, és minden levegő kiszorult a tüdőmből. Furcsa, panaszos ordítást hallottam, ami nem volt más, mint a Vérivó nem evilági fájdalomüvöltése.
Ekkor nyögdécselve feltámaszkodtam a jobb könyökömre, hogy lássam, mi történik. Antonius nyomban kihasználta a lehetőséget. Pallosát a magasba emelve rohant, és egy pillanatig azt hittem, hogy barátom ezúttal végez a szörnnyel. A végzetvadász pallosa gyilkos ívet leírva suhogott a levegőben. Majdnem célba ért, ám Antoniust lelassították súlyos sebei, így a démon el tudott ugrani a csapás elől, amely máskülönben lefejezte volna. Ekkor újra kitört a vihar - a két ellenfél megint egymásnak esett. ismét olyan gyorsasággal ütötték-vágták a másikat, hogy rajtuk kívül senki sem látott mást, csupán a fegyverek jeges villanását, izmos karok lendülését, és egymásnak feszülő, véres testek vad forgatagát. Az újabb párviadal azzal végződött, hogy a démon kiverte Antonius kezéből a pallost. A végzetvadász tántorogva megállt, éppen csak tartotta magát. A Vérivó lesújtott rá hatalmas öklével, és Antonius rogyott a lába előtt.
A szívemből minden remény elszállt. Kínkeservesen nekiláttam, hogy feltápászkodjak. Amikor fél térdre emelkedve megingottam, támaszt kereső kezem beleakadt valamibe, ami kemény volt és henger alakú. odapillantottam, és meglepetten láttam, hogy a Végzethozó Pörölyének nyelét tapogatom. Hirtelen új erő áradt szét a tagjaimban. Felálltam, és megpróbáltam felemelni a pörölyt, de meg sem bírtam mozdítani. éreztem, hogy nem pusztán a súlya miatt, hanem mert egy titokzatos erő a kövezethez szegezi, valahogyan úgy, ahogyan a mágnesek odatapadnak az acélasztalhoz.
Vadul szitkozódtam. A démonra pillantottam és szilárdan hittem, hogy egy hajszálon függ minden. A lény erősen zihált, és a mozdulatai lelassultak. A testén tátongó sebekből sugárban ömlött a vér, körvonalai még az iméntinél is jobban elhomályosultak. Biztosan éreztem, hogy egyetlen jól irányzott csapás végezne vele. Ismét nekigyürkőztem, és addig erőlködtem, amíg úgy éreztem, hogy szétszakadnak az izmaim, de az átkozott pöröly meg sem moccant. Mágikus fegyver volt, amelyet csakis Fahranur népének hősei kezébe szántak az istenek. Varázserejének legyőzése meghaladta egy halandó ember képességeit és erejét.
A Vérivó eközben Antonius fölé hajolt. Lenyúlt, rámarkolt a térdén álló, halálosan kimerült végzetvadász fejére és annál fogva a levegőbe emelte az egész testét.
Tudtam, hogy most mi következik. A démon most addig szorítja össze szörnyű erejű ujjait, amíg Antonius koponyája szét nem hasad, mint a földhöz vágott dinnye, aztán megeszi a végzetvadász agyát, végül magába szívja halhatatlan lelkét. Egy gyors körbepillantással felmértem, hogy a csarnokban a sötétség serege perceken belül végez a megmaradtakkal is. Megláttam Bareket, és az idegességtől összeszorult a torkom. Az ifjú az egyik oszlopnál állt, és egy pörölyt lóbált a kezében. Féltucatnyi őrjöngő bestia rohant felé...
Hirtelen Antonius fájdalomtól terhes üvöltése zengte be a csarnokot. Szívem akkorát dobbant, hogy kis híján felszakította a mellkasomat. A démon felé kaptam a tekintetemet és láttam, amint az vadul beleharapott a halálán lévő végzetvadász jobb vállába. Mindennek vége volt.
- Segíts rajtam, Gnoryll, minden istenek ura! - üvöltöttem olyan szenvedéllyel, amilyenhez foghatót gyerek korom óta nem éreztem. - Segíts nekem, Woldram! Segíts, Helam! Segíts Hefta! Segítsetek nekem! Segítsetek nekem, vagy legyetek átkozottak!
Az istenek neveinek hallatára, a pöröly rúnái életre keltek. Előbb halvány, majd egyre élesebb, kék fény áradt belőlük. Ismét megmarkoltam a fegyver nyelét, és megmozdítottam. A Végzethozó Pörölyét immár nem szegezte semmi a kövezethez. Először nehéz volt, de különös módon, ahogyan emeltem, egyre könnyebbek éreztem. Mintha egy láthatatlan, titokzatos valaki erőt kölcsönzött volna nekem, hogy megbirkózhassak a hatalmas súllyal. Mialatt a fejem fölé emeltem, a pöröly feje körül ismét megjelent a villámokat szóró, kék fénygömb.
Tenyerem és ujjaim bőre hevesen égett ott, ahol érintkezett a fegyver nyelével. Izzó szikrák szurkálták az alkaromat, ózonszag csapott az orromba. A fájdalomtól kis híján elejtettem a fegyvert. Alig tudtam megtartani, mert a karomban őrjítő fájdalom lángolt. Végül valahogyan mégis biztos fogást találtam a nyélen.
Tudtam, hogy csupán egyetlen esélyem van. Hátralendítettem a pörölyt a dobáshoz. A démon megérezte a háta mögött gyülekező energiákat, és szembefordult velem. Pofájából ömlött Antonius vére, míg bal kezében hanyagul lóbálta a végzetvadászt, akinek teste olyan ernyedten himbálózott, mint egy rongybaba a szélben. A szörnyű szempár megállapodott rajtam, s ismét rám tört a korábban megtapasztalt rémület. Tudtam, hogy a Vérivó ugrani készül, hogy aztán darabokra szaggasson. Magam sem tudtam hogyan, de leküzdöttem a rettegést, félénken elmosolyodtam, és úgy döntöttem, hogy mindenképpen megpróbálom.
A Vérivó ledobta Antoniust, és ugrott. A pofáját hatalmasra tárva, karmait előrenyújtva repült a levegőben. Úgy éreztem, hogy egyenesen a lelkembe lát a szörnyű szempár, amelyen keresztül maga a pokol meredt a világra. Undorító bűz csapott az orromba. A lény testéből áradó hő átsugárzott a kettőnk közötti, gyorsan csökkenő távolságon. Ekkor - törzsem és karom minden erejét beleadva - elhajítottam a szent pörölyt. A fegyver ismét üstökösként száguldott. Ezúttal is villámokból és szikrákból szövődő csóvát hagyott maga után. Mennykőcsapáshoz hasonlatos dörrenés rázta meg a csarnokot, amikor a Végzethozó Pörölye telibe találta a démon fejét. A becsapódás ereje megállította az őrjöngő rohamot - a szörnyeteg hanyatt zuhant. A pöröly nem messze tőle a kövezetre esett.
A démon lassan, nehézkesen talpra állt. Tudtam, hogy most már semmit sem tehetek. A lény győzelme innentől elkerülhetetlen. megtettem minden tőlem tehetőt, ami azonban kevésnek bizonyult. Éppen csak annyi erőm maradt, hogy állva maradjak - menekülésre még csak nem is gondolhattam. A mellkasom iszonyúan égett. A kezemet olyannak éreztem, mintha a csontjaimról levált volna a hús.
A Vérivó tántorogva, de a képén aljas vigyorgással megindult felém. Láttam a tekintetén, hogy olvas a gondolataimban, és mulat a kétségbeesésemen. A démon hirtelen szétcsapta szárnyait, hátranyúlt, kihúzta testéből a rúnavértes pengét, majd messzire hajította. Diadalittasan felrikoltott, és hátrahúzta a jobb kezét, hogy kamraival végzetes csapást mérjen rám.
Lehunytam a szemem, elfogadva a halált. Ám nem az életem képkockái pörögtek le előttem. Csupán egyetlen arc volt előttem. Clare!
"Nem! Nem érhet itt véget! Még látnom kell! Vissza kell térnem hozzá! És ebben nem állíthat meg egy nyomorult félisten! Visszatérek hozzá, még akkor is ha egyedül kell végigmészárolnom az egész Pusztát!"
Elemi harag gyúlt a belsőmben, amiért a Vérivó meg akart akadályozni a Clare-hez való visszatérésemben. A sárkányok haragját is túlszárnyaló dühöm erőt adott, olyan erőt, amivel akár egy istent is képes lettem volna elpusztítani. Éreztem, ahogy a bőröm megerősödik, s a lángjaim az akaratom ellenére is felcsapnak. Szétvetettem a lábaimat, mire úgy éreztem, mintha egy sárkány dobbantása rázta volna meg az ősi csarnokot. Felnyitottam szemem, és habozás nélkül eleresztettem a bennem tomboló erőket.
- Fire Dragon's Roar! - üvöltöttem, s egy pusztító lángörvény söpörte el a velem végezni próbáló Vérivót. Ezt követően óriási üvöltés tört ki belőlem. Néhány pillanatra minden elcsendesült. Mindenki dermedten figyelte a támadásom után maradt porfelhőt. Nem kellett sokáig várnunk, a felhő közepéből egy eszelős röhögés hallatszott.
- Egy sárkány - zengett a Vérivó hangja. - Egyike azon kevés lényeknek, akik képesek megsebezni! És egyike azoknak, akik képesek felébreszteni az igazi erőmet! Nem hittem, hogy két ilyen derék szolgám is akad itt.
A porfelhő közepén, lángok lobbantak fel, majd mikor azok robbanásszerűen megerősödtek szertefoszlatták a porfelhőt. Teljes egészében a Rém állt előttem, sebei egy része begyógyulva, s förtelmes testét démoni lángok ölelték körül. A démon iránt érzett gyűlöletem és haragom kezdett olyan mértékben lehatalmasodni, hogy éreztem szét fogja robbantani a testemet, ha ez így megy tovább. Nem is tétováztam, egy az egész csarnokot megrázó csatakiáltást hallatva megindultam a szörnyeteg felé.
- Fire Dragon's Fist! - pikkelyes öklöm pontosan az ocsmány lény bűzös pofájába talált. A találat nyomán olyan lökéshullám keletkezett, ami hátravetett mindenkit, aki a közelben volt. A Vérivó viszont továbbra is úgy állt, mint egy szobor. Meg sem érezte az ütésemet, amiben gúnyos vigyora erősített meg.
A démoni lángok hirtelen átszökkentek rám, s égetni kezdtek. Már idejét sem tudtam annak, hogy a tűz ellenségem volt valaha. Most viszont nagyon is az volt. Üvöltve ugrottam hátra, ám a Vérivó fejszéjével utánam vágott. A torz rúnákkal felvértezett fegyver éle végighasította a mellkasomat. Maró fájdalom éledt a mellkasomba, de mielőtt még felüvölthettem volna a démon hatalmas ökle eltalált. Akárcsak egy meteor, úgy robbantam be a falba.
- Egy jelentéktelen sárkány nem vetekedhet egy isten erejével! - bömbölte diadalittasan a fenevad.
- Azt majd meglátjuk - morogtam, miközben kikászálódtam a falból. - Egy igazi sárkány haragját még az istenek is félik! - üvöltöttem, majd lángjaim segítségével kilőttem magam a démon irányába.
Oly erővel és sebességgel repültem előre, hogy a már korábban megtépázott dzsekim nem bírta tovább, s elkezdett lefoszlani rólam. Testem újfent lángokba borult, hogy a lehető legnagyobb csapást okozzam az átkozottnak.
- Fire Dragon's Spear! - csapódtam be a hatalmas démon hasába, s sodortam magammal egészen, amíg a csarnok túlsó felébe be nem robbantunk. A törmelékek között időt sem hagytam neki az eszmélésre. Bal kezemmel megragadtam a gégéjét, hogy jobb öklöm útjába emeljem a ronda ábrázatát. Az öklöm az egész csarnokot megrengető erővel talált célt, újra és újra, egészen addig, amíg a förtelmes szarukarmok bele nem martak az oldalamba. Hiába voltak pikkelyeim, még azok sem jelentettek elég védelmet. A fájdalom hatására kicsúszott kezemből a démon, s lerogytam a sebemhez kapva. Elrúgott magától a démoni lángokban tetszelgő teremtmény, s mielőtt sikerült volna teljes egészében felállnom, lesújtott rám a korbácsával. Megpróbáltam félre ugrani, de lassúnak bizonyultam, s bal vállamat elérte a csapás. Érzetem, hogy ha a bőröm nem lett volna erősebb a szokottnál is, akkor már nem lenne karom. Ám még így is ocsmány szántás keletkezett a vállamban, aminek peremén a húsom máris elszenesedett. Térdre rogyva vártam, ahogy a Vérivó egyre csak közeledett felém. Amikor már a fejszéjét lendítette a halálos csapásra én előrántottam az eddig hátra rejtett jobb karomat, amire időközben feltekertem a láncomat. Régen Arthur azt mondta, hogy ez a lánc elpusztíthatatlan, hát most eljött az ideje ezt próbára tenni.
A jobb karomon felcsapó lángok magasra törő sugárban törtek ki a láncszemek között. A Rém diadalittasan felüvöltött. A belőlem kitörő harag egy újabb üvöltés formájában öltött alakot. A lánccal felvértezett öklöm, és a szörnyeteg pokolban kovácsolt fejszéje szikrázva csaptak össze. Egy kisebb robbanás követte a két acél találkozását, ami hátra vetett minket.
- Mégis honnan van az a lánc? - tört ki a kérdés a Vérivóból.
- Arthur DeLuisetól! - válaszoltam kiáltva, majd újra nekirohantam a démonnak. Futás közben éreztem, hogy az erőm egyre csak apad. A korbács korábbi csapása, és a karmok okozta seben valósággal ömlött a vér, s vele együtt a tartalékaim is fogytak. Már csak egy próbálkozásom volt. gyűlöltem, amikor Arden technikáit használtam, de most csakis így volt esélyem. A lábaimhoz koncentrált lángjaim felgyorsították a mozgásomat, s így egy pillanatra lépéselőnybe kerültem a Rémmel szemben. Ez pedig nekem bőven elég volt, hogy bevigyem a végső csapást, ami atomjaira szaggatja ellenfelemet.
- Fire Dragon's - karjaimat hátravetettem, s a lángjaimat átkoncentráltam rájuk - BAZOOKA! - a csapásom hatalmasat robbanva csapódott be a Vérivó mellébe. Fújtatva álltam ott ellőtte, és vártam, hogy összerogyjon a támadásomtól, amibe a lehető legtöbb erőt beleadtam. Lángjaim szertefoszlottak, míg bőröm visszavette eredeti formáját. Sebeim minden eddiginél jobban marták testemet, szinte üvöltenem kellett a fájdalomtól.
- Ez volt minden erőd? - kérdezte a Vérivó dübörgő hangján, majd felröhögött.
Mintha meg sem érezte volna a támadásomat. Szilárdan és diadalittas ábrázattal tornyosult fölém. Fejszéjét hatalmas erővel belevágta a kőpadlóba, majd értem nyúlt. Én már alig álltam a lábamon, mégis próbáltam tovább küzdeni. Karját megpróbáltam félrelökni, de próbálkozásom esetlen és erőtlen volt. A pokolbéli teremtmény markában szinte elvesztem. A szorítása egyre csak fokozódott, s az általa okozott fájdalom egy ordítás képében tört ki belőlem. Képtelen voltam szabadulni. Tagjaim annyira tehetetlenek voltak, mintha egy-egy hegy omlott volna mindegyikre. Aztán váratlanul egy újabb fájdalom hasított belém a homlokomon. A Vérivó mutatóujja karmát a homlokomba döfte, s vízszintes irányba karmát elkezdte végighúzni a koponyámon. Éreztem, ahogy a pokoli szarukarom, végighasítja a bőrömet és barázdát váj a koponyámba. Tudtam, hogy most meglékel, azért hogy legyen hol kibuggyanni az agyamnak. Karma már majdnem végigért a homlokom teljes hosszán, amikor fájdalmasan felüvöltött, majd elengedett. Erőtlenül a földre hullottam. A fájdalomtól és a szemembe folyt véremtől már alig láttam. Egy alacsony, sötétvörös alak állt a Vérivó mögött.
- Velem küzdj meg te, ocsmány bestia! - üvöltötte egy ismerős hang.
- Egy újabb tudatlan pondró próbál az utamba állni? - hördült fel a démon, majd lecsapott az alacsony alakra.
Miközben az acélfegyverek fémes csattogása visszhangzott fejemben, ráeszméltem, hogy az ismerős hang Gnoraké volt. Az végzetvadász még életben volt, s úgy tűnt, hogy van még benne annyi erő amivel képes szembeszállni a Vérivóval.
Ügyetlenül ülőhelyzetbe küzdöttem magam. Talpra állni már nem tudtam, hogy segítsek a végzetvadásznak, aki elszántan küzdött a Rémmel. Aztán egy árnyék borult rám. Arra számítottam, hogy egy bestia lesz az, aki be akarja fejezni, amit az ura kénytelen volt félbe hagyni. Tekintetemet az árnyék tulajdonosa irányába fordítottam, hogy lássam ki keze által megyek a túlvilágra. Antonius állt mellettem. Alig tudott megállni a lábán. Pallosa markolatát viszont állhatatosan szorította, megemelni már nem tudta a fegyvert, azért szó szerint húzta maga után. Jobb vállán hatalmas szörnyű harapásnyom éktelenkedett. A sebből ömlött a vér, ami eláztatta már a végzetvadász fél testét. Először úgy láttam, hogy a seb mélyén apró, szemmel alig látható vörös fények izzanak elvétve, ám ezek egy pislantás után eltűntek.
- Láncod a kardomat a kezemhez! - szólt hozzám erőtlenül. - Egy csapásra még van erőm, ha segítesz.
- Rendben - nyögtem a fájdalomtól elfúló hangon.
Leküzdöttem karomról a láncomat, majd Antonius segítségével felálltam. Kardját a még többé-kevésbé ép bal karjához erősítettem, s ő már ment is volna, hogy utoljára megküzdjön a Vérivóval.
- Várj! - állítottam meg. - Valek jóslata kettőnkről szólt!
Gnorak eddig tudta magát tartani. Fegyvereit elejtve térdre rogyott, majd elhasalt. Antonius szemében egy szikra lobbant.
- Most találkozunk a végzetünkkel! - fordult a Vérivó felé.
A hatalmas démon éppen készült lefejezni a földön magatehetetlenül fekvő Gnorakot, amikor Antonius elkiáltotta magát:
- Hét, te nyomorult! Még nem végeztünk veled!
Hátamat nekivetettem Antoniusénak, majd karjaimból előtörő lángjaim kilövelltek minket az éppen felénk forduló Vérivóhoz. Antonius pallosának rúnái kéken felizzottak, s mögötte repülve csak annyit láttam, hogy az ősi pallos izzó pengéje félkörívet leírva a Vérivó jobb oldalába csapódott, és keresztben átvillant a derekán. A démon egy pillanatig még állva maradt, majd kétfelé hasadva a kövezetre omlott. Vörös és aranyszínű szikrák pattogtak belőle, amelyek sűrű, bűzös füstfelhővé alakultak. A szörnyeteg a szemünk láttára szertefoszlott, elenyészett, mint a gyorsan kialvó tűz. Az oszladozó füstön át megpillantottam a még mindig eleven Vérivó felső testét. Antonius végzetes csapást mért rá, de valamiért nem akart olyan könnyen kiszenvedni. Gyűlölettől izzó szemei ránk meredtek.
- Emlékezni fogok rátok, halandók, és enyém az egész örökkévalóság, hogy bosszút álljak rajtatok!
- Csodálatos - dünnyögtem -, más már nem is hiányzott, mint egy esküdt ellenség, aki Koltros egyik kegyence.
Nem voltam hajlandó tovább tűrni, hogy tovább létezzen ezen a világon. A győzelmünk tudta adott annyi erőt, hogy kivégezhessem a haldokló Rémet.
- Roar... - nem szándékoztam visszafogni magam egy pillanatig sem, mit sem törődve az erőm pazarlásának fölöslegességével. Senki sem állhatott közém és Clare közé! - of Fury!!! - karomban összekoncentráltam az összes lángom erejét, majd lesújtottam a Vérivó ocsmány pofájára. Az ütés hatalmas volt, eltorzította a groteszk arcot, de a végső csapás csak ez után következett, amikor az összekoncentrált lángjaimat egy hatalmas mindent elemésztő sugárban kieresztettem, ami elemésztette a haldokló Rémet.
A támadástól úgy elgyengültem, hogy azonnal összerogytam. A szívem hevesen vert örömömben. A démon elpusztult, és a tőle való rettegés úgy illant el a lelkemből, ahogyan a hajnali harmat elpárolog a kelő nap sugaraiban. Úgy éreztem, mintha hatalmas súly zuhant volna le a vállamról, és mérhetetlen megkönnyebbülés töltött el.
Antonius visszaadta a láncomat, majd odavánszorgott a Végzethozó Pörölyéhez, és bal kezével felvette. A pöröly ezúttal akadálytalanul felemelkedett, és ekkor valami egészen rendkívüli történt. Villámok kezdtek cikázni a pallos és a pöröly között, majd egyre sűrűbben csapkodtak, míg végül egybefüggő, vakító ívfénnyé álltak össze. Mindeközben a végzetvadászt ismeretlen eredetű, alig uralható erő szállta meg. A mellkasa hatalmasra duzzadt. A szeméből kísérteties, kék fény áradt.
- Az istenek bolondot csináltak belőlem, sárkányölő! - ordította Antonius égzengéshez hasonlatos hangon, és az arca keserűen eltorzult. - Azért jöttem ide, hogy hősi halált haljak, ehelyett pusztulást és halált hoztam őseim városába. Ezért most valaki drágán megfizet!
Azzal megfordult, és nyílegyenesen belegyalogolt a harc kellős közepébe. A Végzethozó Pörölye kék fénycsíkot hagyott maga mögött, amikor lesújtott vele. Ősrégi, démonölő pallosa kettévágott egy elfajzott harcost, de még így is maradt benne annyi erő, hogy jókra darabot kihasítson, a lény mögött álló oszlopból. Antoniust immár a rettegés aurája vette körül, ahhoz hasonló, mint amit a démon bocsátott ki magából. A sötétségfajzatok egymást taposva menekültek előle. Antonius fülrepesztő csatakiáltást hallatott, és közéjük vetette magát. Sosem látott vérontás vette kezdetét. A kezében tartott fegyverek szinte isteni hatalmat és erőt kölcsönöztek a végzetvadásznak, aki így legyőzhetetlen lett. pallosa könnyedén átvágta a páncélt és a testet; egyetlen fegyver sem háríthatta csapásait. A pöröly gyilkos villámokat szórt az elfajzott harcosokra, melyek ugyanúgy sújtották őket, mint az a bizonyos pokolban font démonkorbács az embereket.
Döbbenten bámultam a tömegmészárlást, amíg meg nem láttam magam mellett a láncomat. Nyögdécselve feltekertem a jobb karomra. Még egyszer összegyűjtöttem minden erőmet, és én is bevetettem magam a gyilkos forgatagba.
A csata már nem tartott sokáig. Vezérük halála elvette a bestiák harci kedvét. És mert senki sem állhatott ellen a feldühödött végzetvadász mindent elsöprő erejének, néhány perccel később a horda maradéka sarkon fordult, és fejvesztve menekülni kezdett.

A Kút Csarnoka elképesztő, gyászos látványt nyújtott. Holttestek hevertek mindenütt, és egy olyan összecsapás lehangoló maradványai, amelyet őrült vérszomjjal vívtak az egyik oldalon, és rettenhetetlen elszántsággal a másikon. Sötétvörös és fekete megalvadt vér borította a kövezetet. A halál bűze lengte be a hatalmas termet.
Az eszméletlen, halálsápadt Antoniust fürkésztem, aki a padlón ült, hátát a mennyezetet tartó oszlopok egyikének támasztva. Kötések borították egész felsőtestét, és jobb kezét mozdíthatatlanul felkötötték egy kendővel. Horzsolások és zúzódások borították fejét. A démon szorítása aligha lehetett gyengéd. A végzetvadász már a Vérivóval vívott párbajba is kis híján belepusztult, és az azt követő őrült harc sem használt az állapotának. Mellkasa alig mozgott, miközben az életet és a halált elválasztó szűk mezsgyén bolyongott. A mellette guggoló Barek sem tudta megítélni, hogy életben marad-e vagy meghal.
Az ifjú bizonytalanul nézett rám.
- Mindent megtettem, ami tőlem telt - mondta halkan, mentegetőző hangsúllyal. - A sorsa most már az istenek kezében van. Már az is csoda, hogy egyáltalán él. Gyanítom, hogy csakis a Végzethozó Pörölyének ereje tartotta benne a lelket, mialatt harcolt.
Elnéztem a semmibe, és azon tűnődtem, vajon eljött-e az ideje annak, hogy a végzetvadász tényleg meghaljon. Annyi bizonyos, hogy hőseposzba illő csata volt, pontosan olyan, amilyenre Antonius vágyott. Az emberek új erőre kaptak a démon pusztulásának láttán. A bestiák éppen ellenkezőleg, minden bátorságukat elvesztették, amikor Antonius, győzhetetlen fegyvereivel, őrjöngve és halálosan, mint a háborúk egyik ősi istene, végigszántott derékhadukon. A végzetvadász véres tombolásának láttán a Sötétség hívei nem gondolhattak másra, mint hogy aljas isteneik elpártoltak tőlük. Végül elillant minden harci kedvük, pánikba estek és elmenekültek. Antonius csak ezt követően rogyott össze.
Az emberek szörnyű veszteségeket szenvedtek. legfeljebb néhány tucatnyian maradtak életben, de még a túlélők java része is a kincstárban rejtőzött a csata idején. Ha nincs a pöröly ereje és Antonius kardforgató jártassága, valószínűleg valamennyien meghalunk. Ráadásul úgy tűnt, hogy magának a végzetvadásznak is nagy árat kellett fizetnie a győzelemért.
Tnorry bicegett felénk a halottak közül; a bal lába helyén egy faláb ékeskedett, míg a jobbra erősen sántított. Ő sem festett jobban Antoniusnál. Hosszú mellsebét a démon korbácsának szálaival öltötték össze. Ő maga volt a szívósság eleven bizonyítéka azzal, hogy életben maradt. Egyetlen ember sem élte volna túl a Vérivó ütését, vagy az azt követő vérveszteséget. Átvérzett kötésekből álló, rögtönzött turbánt viselt a fején, amitől úgy nézett ki, mint egy nagyon buta bennszülött. Boldogan fütyörészett, miközben a vérben úszó csarnokot vizsgálgatta maga körül. De még ő is elvesztett valamit a vidámságából, amikor meglátta az öntudatlan Antoniust.
- Jó csata volt - dünnyögte, csak úgy maga elé.
- Nincs olyan, hogy jó csata - vitatkozott Elix. - Csak olyan van, amit megnyer az ember és olyan amit elveszít. A harc, mocskos, véres, fájdalmas és veszedelmes tevékenység, amit összességében nézve jobb nagy ívben elkerülni.
Probulus egyetértően bólogatott, miközben Erik sebeit látta el. Erik mellett Gnorak feküdt, aki a másik két végzetvadászos hasonlóan teljesen be volt kötözve. A fején csúfolkodó sötétlila véraláfutások még a tetoválásain is átütöttek.
Volt valami hátborzongatóan mámorító érzés a győzelembe, ami alól képtelen voltam kivonni magam. És tisztában voltam a csata végkimenetelének más lehetőségeivel is. Kénytelen voltam egyetérteni Tnorryval.
- Igen, jó csata volt - válaszoltam, bár közben arra gondoltam, hogy vajon miképp vélekednének erről a hideg köveken fekvő halottak, ha képesek lennének megszólalni.
Már a beszéd is akkora erőfeszítésbe került, hogy belesajdult az egész testem. Szemügyre vettem a jobb kezemet. Merev volt, és alaposan megpörkölődött ott, ahol bőröm érintkezett a pöröly nyelével. Még a Barektől kapott ópiumos kenőcs sem tudta teljesen eltompítani a fájdalmaimat. Nem tudtam, hogy miféle varázslat védte Thargimot ezektől a jelenségektől, de az nyilvánvalóan látszott, hogy az én esetemben nem működött. Mégis, úgy éreztem, hogy igazán nem panaszkodhatok. Az istenek, ha lassan is de válaszoltak az imámra, és a pöröly megtette azt, ami a legfőbb dolga volt.
A kezemet borító kötéseket vizsgálgatva azon morfondíroztam, hogy a démon pusztulása után egyáltalán hogyan sikerült tovább harcolnom - bár valójában tudtam a választ. Egy csata forgatagában a harcos olyan fájdalmat is elvisel, amely máskülönben ledöntené a lábáról. Nem egyszer láttam, hogy valaki hosszú percekig harcolt még azt követően, hogy olyan sebet kapott, amelybe végül belehalt.
Az egész testem sajgott, és nem kívántam mást, csak hogy végre kialhassam magam, de túl sok tennivalónk maradt. Hargim és társai befejezték a tárgyalást, és odajöttek hozzám. Hargim jobb kezében tartotta a Végzethozó Pörölyét. Őt bezzeg nem pörkölte meg a fegyver.
- Olyan adóssággal tartozunk neked, Max DeLuise, amit sohasem lehet leróni - kezdte ünnepélyes hangnemben a kapitány. - Megmentetted népünk becsületét, és megakadályoztad, hogy őseink harci pörölye ellenségeink kezébe kerüljön.
A kapitányra mosolyogtam.
- Nem tartoztok nekem az égvilágon semmivel, Hargim - válaszoltam derűsen -, a Végzethozó Pörölye megmentette az életemet. Szó sincs semmiféle adósságról!
- Nemes beszéd, hőshöz méltó. - A kapitány nagyot bólintott. - Mindazonáltal mostantól kezdve ami a miénk, az a tiéd is.
- Igazán köszönöm, ám én nem szeretnék mást, csupán hazajutni - feleltem és reméltem, hogy nem tartanak hálátlannak, ezért a kijelentésemért.
- Együtt fogunk távozni - jelentette ki Hargim, mire kérdőn felvontam a szemöldökömet.
- Túl kevesen maradtunk ahhoz, hogy megvédjük csarnokainkat - magyarázta a kapitány -, és a Sötét Erők immár ismerik a pontos helyünket. Csupán idő kérdése, és vissza fognak térni. Eljött az ideje annak, hogy fogjuk a Harag Könyvét, a pörölyt, továbbá annyi kincset, amennyit csak tudunk, és lemenjünk innen.
- Azt hiszem, Max, lesz elég hely a Gringall Szellemén - vette át a szót Barek. Tiszteletteljesen nézett rám, mintha a beleegyezésemet várta volna. Kezdtem sejteni, azzal, hogy a Végzethozó Pörölye végül engedelmeskedett az akaratomnak, elnyertem az itteniek tiszteletét és megbecsülését. Barek folytatta: - Mostanra már csupán negyven-ötven ember maradt Fahranurban. ha kiürítjük a hajó rakterét, illetve megosztozunk a kabinokon, akkor valamennyien elférünk.
- Úgy vélem, igazad van - válaszoltam.
- Most mindennél fontosabb, hogy elvigyük innen a szent harci pörölyt - folytatta Hargim. - És annyi kincset, amennyit csak elbírunk.
- Természetesen. - biccentettem, és a ládákra néztem, amelyeket a harcosok éppen ekkor cipeltek kifelé a rejtett kamrákból. - Viszont aggódom amiatt, hogyan fogunk kijutni ekkora teherrel. Át kell verekednünk magunkat a bestiákon. Túlságosan kimerültünk, és túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy harcoljunk.
- Emiatt egy pillanatig se fájjon a fejed, Max DeLuise - közölte Hargim vigyorogva. - Bőven akad még titkos járat Fahranurban, amelyeket csupán mi ismerünk.
Ekkor a még továbbra is eszméletlen Antoniusra pillantottam, aki túl sápadtnak és túlontúl gyengének tűnt ahhoz, hogy mozogni tudjon.
- És mi lesz Antoniussal, meg a többi sérülttel? - kérdeztem. Az járt a fejemben, hogy talán megvárhatnánk, amíg a végzetvadász meghal, és akkor tisztességgel eltemethetnénk itt, ősei otthonában, a csata többi áldozatával együtt.
- Amíg élek, sárkányölő, annyi erőm mindig lesz, hogy járjak is! - recsegte egy hang a végzetvadász felől. Antonius szemei lassan felnyíltak. Valamennyien odarohantunk hozzá, mialatt nehézkesen talpra küzdötte magát.
- Hát akkor, gyerünk! - adtam ki a vezényszót nagy boldogan.
A végzetvadász végighordozta tekintetét a tetemek százain.
- Nagyon úgy fest, hogy engem már megint elkerült a halál - állapította meg fanyar képet vágva.
- Csak ne aggódj - szóltam rá vigyorogva -, valami azt súgja, hogy jó néhány csata vár még ránk!


Az Utazásaim című könyv IV. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X790)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
Max DeLuise

Hozzászólások száma : 410
Aye! Pont : 289
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Csüt. Okt. 05, 2017 6:22 pm

Probulus tojása
I. fejezet


-Az ördögbe! - bukott ki Zackből, miközben kínos vigyorral az arcán a tarkóját vakarászta. - Mindig megfeledkezek róla!
Az igazat megvallva nem magam miatt pikkeltem a pucéran mászkálásáért, hanem sokkal inkább Clara miatt. Clara volt az új titkárnő és ügyintéző, aki átvette Probulus dolgait. Szegény fiatal lány nem tudta, hogy mire vállalkozik, amikor jelentkezett az állásra. Az első alkalommal, amikor a pucér Zack megjelent előtte, szegény elájult, s alig tudtuk felébreszteni. Azóta ostorozom a srácot, hogy legyen tekintettel a személyzetre és ruha nélkül ne kolbászoljon annyit a lakosztályán kívül. Több, de inkább kevesebb sikerrel.
-Csak nem egy tojást találtál? - vágott meglepett, de kimondottan lelkes képet.  
-Öltözz már fel, az istenekre!  
Zack egy villámgyors mozdulattal belibbent a szobába, majd az ágyról lekapva a lepedőt azt dereka köré tekerte.  
-Ez így megteszi? - kérdezte pózolva.  
-Mondjuk...
Zack mellém sétált és leguggolt, hogy közelről nézhesse meg a tojást. Keménykötésű volt a srác, s néhány sebhely is tarkította a testét, bár messze nem annyi mint az enyémet. Kétségtelen volt a köztünk lévő hasonlóság, ha egymás mellé állítottak minket, ezért is voltam hajlandó elhinni, hogy rokonok vagyunk. Sok hasonlóság volt köztünk, talán túl sok is, bár ő lényegesen szórakozottabb volt. Élettel teli, vidám, folyton vigyorgott, csupán akkor láttam komolynak az arcát, ha valami őrületes nagy balhé volt.  
-Tudod milyen tojás? - kérdezte.
-Nem. - halvány elképzelésem volt. Sohasem láttam ehhez hasonlót. Fekete alapon karmazsin csíkok, még dísztárgynak is jól mutatott volna.  
-Van ötleted, hogy mit akart vele Probulus?  
-Nem... - csóváltam a fejemet. - Az igazat megvallva eddig a létezéséről sem tudtam. És nem is értem, hogy miért rejtegette.
-Szerintem csak nem tartotta fontosnak.  
-Lehet - bólogattam. - És neked van ötleted? Mármint, hogy milyen tojás? Elvégre nagyot utazva kerültél ide.  
-De még mennyire nagyot! - vigyorgott Zack, majd leült a földre, s a sebhelyes állát vakargatva elgondolkodott. - Háát... Hm...  Igazából van egy elképzelésem.  
Szinte meg sem lepődtem. Néha olyan volt a srác, mintha a jövőt is képes lenne látni. Olyan dolgokat tippelt be, amit mások képtelenségnek mondanának, erre neki szóról szóra bejön.  
-Bár, úgy sem hinnéd el... - kezdte a bohóckodást.  
-Azért próbáld meg!  
-Tudod mit? Fogadjunk!  
-Ajj ne már...! Ne gyere már megint ezzel a marhasággal!
-Ha egy... – folytatta, mit sem törődve velem. - … hím albínó oroszlántigris kel ki belőle, akkor eljössz az egyik koncertemre!
Ez majdnem akkora marhaságnak hatott, hogy elröhögtem magam. Nem elég, hogy egy szinte teljesen kihalt fajról beszélt, ami már évek óta meddő, de még albínónak és hímnek is megjelölte. Annyira leszűkítette a lehetőségeit, hogy elképesztően minimális volt az esélye annak, hogy igaza legyen.  
-Tudod mit? Ez akkora marhaság, hogy benne vagyok! Ha tényleg egy albínó oroszlántigris lesz, akkor elmegyek arra a nyamvadt koncertre!  
Zack arcára boldogság és elégedettség ült ki. A kölyöknek már nagyon régen rágta a fülemet, hogy menjek el a bandája egyik fellépésére és nézzem meg őket. Ugyanis amellett, hogy a céh egyik legkiválóbb mágusa volt, a közéletben, mint celeb is feltűnt kettő évvel ezelőtt, amikor bandájával és zenéjükkel megőrjítettek a királyság szinte összes tinijét. Azóta pedig ideje legtöbb részét vagy turnén tölti vagy pedig kikapcsolódásképpen elvállal egy megbízást a Cerberusban. Fogalmam sem volt, hogy hogyan bírta ez a kétpólusú életet, de látszólag szerette csinálni és örömét lelte benne.    
-Huhú! Király! Már alig várom, hogy lássalak a tömegben! - örvendezett Zack.  
-Aztért ne feledd, hogy elég meredek dologra fogadtál! - próbáltam lelombozni.
-Ugyan! Azt senki sem tudhatja! - kacsintott egyet önelégült arccal.  
Furcsa volt a srác, nagyon furcsa, de valamiért nem lehetett nem kedvelni. Az együgyűsége, a folyamatos jókedve és a törhetetlen önbizalma szimpatikussá tette, bármennyire is akartam utálni, néha napján.  
-És ezek? -mutattam a törött lakrimákra, amik a tojás körül hevertek. - Van valami ötleted?  
Ő talán érthetett ehhez is, elvégre volt egy általa igen nagy becsben tartott lakrima gyűrűje is, amiben hatalmas erejű mágia szunnyadt.  
-Hmm... - Zack elgondolkodva kezdte tanulmányozni a darabkákat. - Az igazat megvallva a mesterem hatalmas szakértőjük, de én sajna csak az alapokat tanultam meg tőle. Messze nem vagyok olyan profi a lakrimák terén, mint ő. Ő aztán bá...
-Jó! Jó! - szakítottam gyorsan félbe, mielőtt ismét belekezdene egy újabb rejtélyekkel teli történetbe. - Azt tudom, hogy a te legendás mestered egy született zseni, s párja nem létezik, de most nem ez a lényeg! Ezt már hallottam már eleget róla.  
Zack előszeretettel mesélt a régi mesteréről. Jól láthatóan büszke volt, hogy tőle tanulhatott, és szeretettel gondolt vissza rá. Nem úgy, mint én a sajátomra. Arden talán több nehézséget okozott a számomra a tanításai során, mint amennyi hasznos dolgot elsajátíthattam tőle.  
-Oh, bocsánat! Igazából... - vette kezébe az egyik darabot - ...sokkal inkább tűnik tartósító, esetleg tápláló jellegű lakrimának, mintsem védőnek.
Szavai nem sokat mondtak nekem, hiszen csak hírből ismertem a lakrimákat, technológiájukról vagy működésükről annyi fogalmam sem volt, mint a Végtelen kaja forrásáról.  
-Ezt hogy érted?
-Arra gondolok, hogy mivel egy tojást tárolhattak benne lehet ez a lakrima afféle inkubátorként működhetett. Tudod, a tojásoknak gondoskodásra van szükségük, pláne ha mágikus lények tojásáról van szó! Ilyenkor a tojásban növekvő kicsikének szüksége van -jó esetben – a szülei melegére s azok mágikus kisugárzásának erejére.  
-Tehát azt akarod mondani, hogy Probulus azért helyezte ebbe a lakrimába, hogy kiköltse?
-Igen, pontosan! Ismered őt, mi mást akart volna egy tojástól? Megenni biztosan nem!  
-Igaz - bólogattam, miközben egy pillanatra visszarévedtem régi barátomra.
-De azt nem értem, hogy miért kikelést ezáltal a kikelést? Ebben a lakrimában ugyanis hiába táplálta a környezetében élők összegyűjtött mágikus energiájával és hőjével, kikelni képtelen lett volna!
-Tartósította... - mondtam magam elé.
-Minden bizonnyal! -adott igazat Zack. -Most viszont mennem kell, már így is háromórás késésben vagyok!
-Ahhoz képest elég nyugodtan lóbáltad a farkadat a folyosón - jegyeztem meg, de mire feltekintettem már nyomát sem láttam Zacknek. Utáltam, amikor ezt csinálta! Fél szemvillanás alatt képes volt úgy eltűnni az ember szeme elől, mintha soha nem is létezett volna. -Nos, akkor kettesben maradtunk kicsike... - mondtam a tojásnak, s óvatosan magamhoz vettem. 
Egyre csak azon gondolkoztam, hogy Probulus miért tarthatta magánál a tojást, és miét késleltette annak kikelését? Biztosan jó oka volt rá. Szimplán szórakozásból sohasem tett volna ilyent. Viszont Probulus hiába értett a lakrimákhoz, erősen kételkedtem abban, hogy ő önerőből egy ilyen bonyolultat, amiben a tojás volt képes lett volna megalkotni. Valaki biztosan segíthetett neki. Áh, de gyűlöltem ezt a nyomozósdit! Jobb szerettem, ha dolgokat gyorsan, tömören és velősen el lehet intézni, nem pedig bogarászni és elveszni a részletekben.
-Tudod, egyre kíváncsibb vagyok, hogy ki lehetsz odabent. - Óvatosan, de mégis biztosan fogva a tojást elindultam vele, volt egy ötletem, hogy kinek a segítségével járhatok a dolog végére. - Ha Prob ilyen gondosan titkolt és ilyen alaposan gondoskodott rólad, biztos fontos lehettél neki. De miért most? Miért csak most törted össze a lakrimát? Eleged lett a bezártságból, mi? Megtudlak érteni, én sem szeretem.
Alig léptem ki a folyosóra, amikor is Clara már ott állt előttem, arcán a mindig kedves mosolyával, kezeiben pedig az irattartó mappájával.  
-Uram, látom elfoglalt, de feltarthatom pár perc erejéig?
Nem szerettem, amikor "Uramnak" vagy éppen "Mr. DeLuisenak" szólított, de hiába kérleltem többször is, képtelen volt elengedni. Pedig nem voltam én semmiféle úr, vagy éppen nemes, hogy efféle névvel illessenek. Arról nem is szólva, hogy amikor Lukisz és Muki először meghallották, hogy így nevez az új ügyintéző három napig ezzel szívták a véremet. Egyetlen szerencsém, hogy Alice fülébe ez még nem jutott el, máskülönben életem végéig hallgathatnám tőle az ezzel kapcsolatos pimaszkodásait.  
-Mi olyan fontos, hogy az én szavam is kell hozzá? - kérdeztem vissza, viszonylagos nyugalommal.  
-A nyomdából üzentek, miszerint a legújabb könyvét a megemelkedett oldalszámok miatt nagyobb összegért kellene piacra bocsájtani, mint a széria korábbi köteteit.
Néha komoly kétségeim voltak afelől, hogy Morthy alkalmas vezetője-e a nyomdának. Amikor felvettük tisztán és érthetően elmondtuk neki, hogy a kötetek árait nem fogjuk soha semmilyen körülmények között emelni, legyen a várható profit bármilyen alacsony is. Igazából az sem érdekelt volna, ha veszteséges lett volna a gyártás, akkor is bőven lett volna miből finanszírozni az egészet. Probulus az évek során egy olyan franchiset épített ki a könyvek köré, ami milliókat termelt a Burn Vállalatnak. Egyszerűbben fogalmazva: nekem. Persze a pénz nagyrészét jótékony célokra adományoztuk, főként elárvult gyerekek megsegítésére és támogatására. Garp bébiszittelős megbízása óta rájöttem, hogy nem csak az én gyerekkorom lehetett sanyarú, hanem több száz esetleg ezer gyermek is van, akik sorsa hasonlóan tragikus. Sajnáltam ezeket a porontyokat, s valahogy a segítségükre akartam lenni, ezért támogattam őket komoly összegekkel királyság szerte. Az áremelést pedig azért utasítottuk el élből, mert nem voltam hajlandó több pénzt kihúzni az önjelölt rajongókból. Nem azért írtam a köteteket, hogy pénzt keressek velük, csupán meg akartam örökíteni azt az utat, amit bejártam. Aztán persze Probulus rávett, hogy ezeket adjuk ki és ha már nem kell a pénz azt fordítsuk valami hasznosra.  
-Hát ez nem lehet igaz... - forgattam a szemeimet. - Kedves Clara, mondja meg Morthynak, hogy mielőbb jusson egyességre magával, mert máskülönben személyesen megyek el az irodájába és én tárgyalok vele az emelésről!
A Burn Vállalat alkalmazottjai, jól tudták hogy nagy bajban vannak, ha én akarok velük beszélni vagy éppen tárgyalni. Tudták milyen, ha a tulajdonos haragra gerjed és a tettek mezejére lép. Nem kellett ehhez ismerniük a könyvek történeteit, elég volt csak a városban terjengő pletykákat és híreket hallgatniuk. A Cerberus dühöngő sárkánya, aki féktelen haragja előtt nem állhat meg semmi és senki. Néha igen hasznos volt ez a rémhír, máskor pedig okozott néhány kellemetlen pillanatot. Például a bánya javításokban, amikor Lukisz és Muki majdnem felrobbantotta az egész alagutat, és mindenki rám gyanakodott. Alig tudtam elmagyarázni, hogy az a két gyökér volt a tettes és nem pedig én. viszont a Burn Vállalat megalapításakor és a telkek vásárlásakor kimondottan jól jött a kétes hírnév. Senki nem mert rám licitálni, vagy megkérdőjelezni a döntésemet.
-Ez minden bizonnyal meg fogja győzni Mr. Morthyt – Clara arcán cinkos mosoly jelent meg.  
Kedveltem a lányt. Kimért, talpraesett és precíz volt, megfelelő humorérzékkel, és kellően dörzsölt volt az ügyintézéssel kapcsolatban. Néhányszor megpróbálták már átrázni, de mindig pórul jártak, akik bepróbálkoztak. Nála jobb embert keresve sem találhattam volna erre a pozícióra. Sokszor úgy tűnt, hogy ő maga is szereti ezt a munkáját csinálni, s nem csupán kényszerből vagy éppen a fizetésért csinálja.  
-Még bármi más egyéb? - kérdeztem kíváncsian.
-Nem... Igazából semmi olyan, amihez önre égetően szükség lenne. Látom valami fontos ügyben jár, - tekintett a kezemben tartott tojásra. - szóval a világért sem szeretném feltartani!
-Rendben, helyes - bólintottam elégedetten.
-Uram, ha nem vagyok túl tolakodó - szólalt meg újfent, kissé bizonytalan hangon. - mit tervez azzal a tojással?  
-Hm, hogy ezzel? - ránéztem a kezeimben tartott apróságra. - Megmutatom a világ legokosabb hörcsögének!      



Az Utazásaim című könyv X. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X795)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Natsu Dragneel
Admin
Admin
Natsu Dragneel

Hozzászólások száma : 1649
Aye! Pont : 149
Join date : 2009. Oct. 06.
Age : 27

Karakter információ
Céh:
Szint: 777
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Hétf. Szept. 17, 2018 8:59 pm

Csupán egy kérdésem van. Én ezt mi a halálért nem olvastam már el? Annyi easter egg volt benne, hogy majdnem elcsöppentem.

Gyorsan markold fel az 1505 VE-t és 1505 Gyémántot, bár az utóbbira nem hiszem, hogy szükséged lenne, de a könyveid eladásából ennyit szereztél, míg leírtam ezeket a sorokat.

A tojásod (mármint a familiáris) pedig 750 VE-t. Aszem instant 4 szintet ugrott.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
Max DeLuise

Hozzászólások száma : 410
Aye! Pont : 289
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Vas. Nov. 25, 2018 3:22 pm

Probulus tojása
II. fejezet

Mialatt a városon keresztülvágva igyekeztem eljutni a céhbe, útközben egyre csak a titokzatos tojást bámultam. Sok dolgot nem értettem vele kapcsolatban és megannyi titkára voltam kíváncsi. Kimondottan sajnáltam, hogy nem tudott beszélni és mesélni arról, hogy ki is ő, miét tartotta magánál Probolus.  
Gondolataimból váratlanul egy ocsmány hang tépett ki. Jól ismertem ezt a rút hangot. Egy lakrima mobil kürtje volt. Az utóbbi években már Scar Town utcáin is kezdtek elszaporodni, aminek kimondottan nem tudtam örülni. A kürtszó viszont a hátam mögül érkezett, és már ösztönösen tudtam, hogy ilyenkor mi fog következni, hiszen ez már mondhatni kötelező volt, ha nem a város házainak tetején közlekedtem, ahogy régen mindig is csináltam.  
A tojást egyenesen fölfelé, olyan magasra hajítottam, amennyire csak tudtam. Még éppen időben tettem, mert a következő pillanatban úgy kaszált el a csikorgó gumikkal megállni képtelen lakrima mobil, ahogy azt vártam. A motorház olcsó, hitvány minőségű burkolata hangos, doboz szerű hanggal deformálódott, miközben a jármű elkaszált, s a lendületétől bevertem a fejemet a szélvédőbe. Lábaimat erősen megvetve állóra fékeztem a négykerekűt, majd úgy keltem ki a totálárosra tört lakrimamobil motorteréből, mint Alice -reggelente az ágyából... kelletlenül.
-Az istenekre! - csattant fel halálra rémült hangon a sofőr. - Jól van u...ram... - kérdését kissé elharapta, mert csak ekkor pillantotta meg az arcomat, s ismert fel. A helyiek már jól ismerték ezt a balszerencsés szokásomat, hogyha az úton közlekedem mindig elüt egy lakrima mobil. Ez egészen annyira kezdett a védjegyemmé válni, hogy akik rendszeres átutazók a városban, már azok is megismertek.  
Mit sem törődtem az esetleges sérülésekkel, azonnal az ég felé tekitettem a tojást keresve. A kicsike már éppen félúton volt visszafelé. Gyors mozdulatokkal felléptem a rommá tört négykerekűre, majd a zuhanó tojás alá helyezkedve a lehető legóvatosabban elkaptam azt.
-Hah... ha nem tudnám, hogy ez az én balszerencsém, akkor azt hinném, hogy ez most miattad volt. - léptem le az útra, szabad karommal körözve egy nagyot, hogy kipróbáljam mennyire működik még a gázolás után. - Azt hiszem tudja, hogy a kárigényét hol nyújtsa be - fordultam a sofőr irányába, aki ekkora már kiszállt a totálkáros járművéből.  
-Igen-igen, uram! - helyeselt, kissé elkenődött hangon. - Mindazonálltal nagyon sajnálom! Az én hibám volt!
-Kérem! Ne nyissunk most ezen vitát. Ha úgy tetszik, akkor vegye úgy a kártérítést, mintha a családjának adnám azt a pénzt ajándékba! - kacsintottam a férfira, majd a vállát megpaskolva már indultam is tovább. Egyáltalán nem volt most türelmem az ilyenekhez.
-Köszönöm uram! - szólt utánam a férfi. - Maga tényleg olyan jó ember, ahogy azt a többiek mondják!  
-Egyáltalán nem vagyok jó ember... - morogtam halkan magamnak.  
Túl sokan haltak már meg körülöttem és miattam is, ahhoz, hogy jó embernek nevezhessem magam. Hamnir, Probolus, Antonius, Erik, Arthur, az apám és még rajtuk túl végeláthatatlanul hosszú volt a halál névsor. Hosszú, mintha csak egy háborús jelentés lenne, a harctéren elesett katonákról.

*

Alig, hogy beléptem a céh, hatalmas ajtaján Lukisz állt előttem. Az idiótája séf jelmezben bohóckodott, kezében egy serpenyővel és egy húslapáttal. Fogalmam sem volt, hogy Mukival karöltve ma milyen ordenáré marhaságot találtak ki, de igazából nem is voltam rá kíváncsi. A néhány évvel korábbi őrültségük végképpen betette nálam a kiskaput. Még akkor történt, amikor a kúria ötlete fel sem merült bennem, és a városban laktam egy bérelt lakás harmadik emeletén. Egy nap ez a két majom telehordta mindenféle ócska kacattal a lakásomat már kora reggel, és maszkot húzva a fejükre azzal kísérleteztek, hogy az adott tárgy éppen hogyan viselkedik a harmadik emeletről kidobva a járókelők közé. Vagy inkább a járókelők reakcióján kísérleteztek, mintsem a tárgyakon? Áh, mindegy is! Másnap már kérdés nélkül kidobtak a bérelt lakásomból.  
-Hé Lukisz! Nem láttad véletlenül Reigent vagy Nokinerket? - szegeztem neki a kérdést, még mielőtt ő kezdeményezhetett volna.  
-Hát őőő... - bamba gondolkodó tekintetét a mennyezetre szegezte. -Őőőő... Azt hiszem... hooooooóóóógy... Reigen a...
-Várj! Tudod mit? - vágtam gyorsan közbe. - Reigen nem érdekel most! Inkább Nokinerket keresem!  
-Ja, hogy ő?! - csattant fel vidáman, kicsit sem értelmesebb arcot vágva. - Hát ő éppen olvas a szobájában.  
-Biztos? - kérdeztem gyanakodva. Túl gyorsan jött a válasz, túl egyszerű lett volna így.  
-Totálisan biztos! - válaszolt a mellkasát kinyomva. - Ilyentájt mindig a könyveit szokta bújni.  
-Milyen tájékozott vagy... - jegyeztem meg. - Honnan tudod te ezt ilyen jól?  
-Az úgy volt hogy - na, ha Lukisz így kezdett egy mondatot, akkor már tudtam, hogy valami nem egészen úgy sült el, ahogy kellett volna neki. - Mukival kitaláltuk, hogy ideje lenne a szobájukban növekvő fát valakinek meglocsolni végre. Kár lett volna egy olyan csemetéért, ha hagyják kiszáradni. De! A konyhából vezetett vizes tömlőnk nem ért el a folyosókon keresztül odáig, ezért úgy döntöttünk, hogy kintről locsolunk be, hiszen úgy is lyukas a tető. De alig, hogy belekezdtünk a locsolásba Nokinerk viharzott ki és...
-Áh értem! -vágtam rövidre a történetet, mert sejtettem a végkifejletet és nem akartam tovább vesztegetni az időmet. - Most viszont, hanem haragszol akkor megyek is, mert fontos beszélnivalóm van Nokinerkkel.  
-Jó-jó! De előtte ideadhatnád azt a tojást!  
-Miért is? - kérdeztem kissé értetlenül és kíváncsian.  
-Hát a rántottánkhoz! Mukival éppen azt beszéltük, hogy csinálni kellene egy óriási rántotta tortát a céh minden tagjának, de nincs kedvünk olyan sok apró tojást feltörni. Ám, ahogy látom te gondoltál ránk! Még szólni sem kellett! - vigyorgott boldogan, majd egy fürge mozdulattal kikapta kezemből a tojást.  
-Elment az eszed! - csattantam fel, majd gyorsan visszavettem magamhoz a tojást. - Ez Probolus tojása!  
-Probolus tojást rakott?! - ordította el magát Lukisz. - Nem is tudtam, hogy a párduc-emberek tojással szaporodnak! Fúj, bíztos fájhatott neki ekkora tojás... khm... izé...  
-Nem úgy te nagyonhülye! A holmija között találtam. Viszont nem tudok róla semmit, szóval gondoltam Nokinerknél utána kérdezek, hátha ő tud róla valamit. Probolus és ő mindig is jól kijöttek.  
Ekkor a konyha irányából Muki rohant felénk. Séf ruhája a koromtól ugyanolyan fekete volt mint az arca. Ha pedig ez nem lett volna elég árulkodó a félresikerült konyhai akciójáról, akkor a konyhából utána repülő eszközök végképpen alátámasztották a feltételezésemet, hogy megint kihúzta a gyufát Richardnál.  
-Oh, nézzenek oda! Helló Max! -fékezett le mellettünk Muki. - Jééé! Találtál nekünk óriás tojást! Király vagy!
-Nem, ez nem arra van! - förmedt rá Lukisz. - Ez Probolus tojása!  
-Bakker... Nem is gondoltam volna, hogy a párduc-emberek is tojással szaporodnak. - kerekedtek ki Muki szemei.
-Jaj, ne légy már ennyire ostoba! - kezdte oktató hangon Lukisz. - Már hogy szaporodnának tojással?! Ez nem úgy az ő tojása, hogyő rakta volna, hanem csak az ő tulajdona volt!  
-Jól van, te ősbiológus! és ezt mégis honnan tudjam?! - vágott vissza sértődött hangon Muki.  
-Hé, egy ilyen gyökér ne beszéljen velem így, aki még azt sem tudja, hogy a párduc-emberek nem tojással szaporodnak!
És azzal elkezdődött... A két féleszű vitája vagy inkább veszekedése szóról szóra egyre hevesbbé vált, mígnem már kisebb nézőközönségük lett. Én eközben inkább szó nélkül tovább álltam és elindultam Reigen és Nokinerk lakosztálya felé.

*

Sietve megérkeztem ahhoz a nyavajás ajtóhoz, amit alig tudtam megtalálni. Hosszú évek teltek el, hogy kiköltöztem a céhbentlakásos részlegéből, és még akkor sem tájékoztam profin, amikor itt laktam. Mostanra pedig... Áh... Kész útvesztő volt. Percekig tekeregtem a tojással a kezemben, mire megtaláltam Reigenék lakosztályát. Igazából végül nem az emlékeim segítettek, hanem a szaglásom. Nokinerk bundájának jellegzetes szagát követve akadtam rá a megfelelő ajtóra. Kapkodva bekopogtam, de nem érkezett azonnal válasz, én pedig nem értem rá, szóval lábbal besegítettem az ajtót, majd mint egy harci szekér megindultam befelé.
-Helló Nokinerk! Ne haragudj, de egy fontos dologról kell beszélnem veled! - szegeztem neki.  
A kis zseni palánta ott ült a fa tövében és olvasott, pontosan ahogy Lukisz mondta. Feje fölött egy lakrima lógott, amit talán Reigen készíthetett. Funkcióját sajnos csak megtippelni tudtam, mert máskülönben nem igazán értettem ezekhez a különlegesmágikus kristályokhoz. Reigen viszont már a készítésükmesterévé vált az utóbbi időkben.  
- Igen, ki az? Áh, szia Max. Persze gyere be nyugodtan, nerk. - reagált a kis prémes, miközben fel se nézett a könyvéből.  
-Mit tudsz erről?- emeltem ki jobb kezemmel a titokzatos tojást.
Lassan felnézett a könyvéből, hogy szemügyre vehesse miről van szó, de szemeiben egyáltalán nem tükröződtek a meglepettség jelei.  
- Nocsak, előkerült Probolus sulekk tojása, nerk?
Szavait követően az a felismerés hasított belém, hogy Nokinerk valószínűleg már korábból ismerhette a tojást. Probolus valószínűleg vele megosztotta ezt a titkát.  
-Sulekk? Azt hiszem te sokkal többet tudsz erről a tojásról, mint elsőre vártam. - léptem hozzá közelebb, majd vele szemben leültem a földre a tojást az ölemben tartva.  
Emlékeim szerint korábban már találkoztam ezzel a különleges farkas fajjal. Azt hiszem talán Bicskás társa is a sulekk fajhoz tartozott. Igaz mindezek ellenére nagyon keveset tudtam a fajról. Igazából csak annyit, hogy tüzes farkasok, akik képesek emberi alakot ölteni.  
Nokinerk végre belátta, hogy nem érem be fél válaszokkal. Becsukta a könyvét, és végre csak rám fókuszált.
- Igazából már évek óta nem láttam. Azt hittem eljuttatta, oda ahova szándékozott, nerk. Probolus még akkor talált rá a tojásra, amikor a hegyekben kutatott utánad Erikkel, nerk.
Az egy érdekes és őrült időszaka volt az életemnek. Kiléptem a Cerberusból és a magam önpusztító útját akartam járni, ami végül iszonytató veszedelmekbe sodort. Erik és Probolus persze utánam indultak és feltúrták utánam nyomozva az egész királyságot. Fejükbe vették, hogy visszahoznak, de amikor rám akadtak nem számítottak arra, hogy éppen készülök fejest ugrani életem legelvetemültebb kalandjába.  
- Mégis hová akarta eljuttatni? - tereltem vissza a gondolataimat.
- Nekem csak annyit mondott, hogy egy szerető családhoz, aki felneveli, nerk. A falkáját prémvadászok ölték meg, így az eredeti szüleinek nem juttathatta vissza, nerk.
- Szerető családhoz? - ízlelgettem. - Miért lenne neki emberek között a helye?  
Nem értettem, hogy egy ilyen mágikus lénynek mi helye lenne az emberek között. Egy vadállatról van szó, akinek a fajtája mindig is a vadonban élt, falkákba verődve, távol az emberektől. Hogy lehetett volna jó egy ilyen élőlénynek emberek között?
- Azt nem mondta milyen családnál akarja elhelyezni - folytatta. - Most ember, vagy egy másik sulekk család, azt nem tudom, nerk. Abban sem vagyok biztos, hogy egy másik sulekk falka befogadná-e... - tűnődött el Nokinerk.
-Már miért? Mi gond lenne ha egy másik falkához kerülne? - gondolkodtam el. Alapjában véve nem értettem, hogy mi gond származhat abból, ha egy másik sulekk falkához kerülne, még az előtt hogy kikelne. Igaz nem is igazán értettem az állatokhoz, semmit sem tudtam a szokásukról.  
- Elég zárt közösségben élnek, a falkák pedig távol egymástól. Ezek a falkák is nagyon kevesen vannak. - adott választ Nokinerk, felvilágosítva engem. - Talán négy-öt falkáról olvastam eddig. De egyébként is, ahogy kikelne a tojásból az élete már veszélyben lenne, nerk.
-Aham... Értem... - bólogattam nagyokat, s kissé bosszankodtam, hogy nem is lesz olyan egyszerű a kicsikének új otthont találni. Talán Probolus számára is ez lehetett az egyik visszatartó erő, ami miatt nem tudott mihez kezdeni a tojással. Ekkor viszont egy villám sebességével csapott belém a shugo utolsó pár szava. - Várjunk csak! Mit értesz az alatt, hogy az élete máris veszélyben lenne, ahogy kikelne?!
- A préme nagyon értékes, főleg, hogy a faj szinte már a kihalás szélén áll, egy kifejlett sulekk farkas bundája több millió gyémántot ér a fekete piacon, nerk.  
Nokinerk szavai megborzongtattak. Egy faj, ami már születése pillanatától fogva célpont, a gazdag idióták miatt. Az efféle embereket saját kezűleg vettem volna kezelésbe. Nem voltam soha egy kimondottan állatvédő típus, de sohasem néztem jó szemmel a sport vadászatokat, vagy azokat akik luxuscikknek tekintették őket.  
-Ahogy elnézem ezt a tojást a színe így is eltér a megszokottól. Talán egy alfaj lehet, vagy egy genetikai módosulás, nerk. De tény, hogy ezzel az értéke exponenciálisan megugrik, ha ez a módosulás kiterjed a bundájára is, amire én jó esélyt látok. Bár Probulus annak idején a szerető szót használta én helytállóbbnak tartanám az oltalmazó kifejezést, nerk. - Ekkor jelentőségteljesen rám tekintett. - Mint te, nerk. Melletted biztos biztonságban lenne.
Szavaitól egy pillanatra megszédültem. Akikre én vigyázok azok végül mindig meghalnak. Ráadásul ez így ebben a formában.... Egy kölyök farkast magamhoz venni és óvni őt ettől a szörnyű világtól. Nem! Már a pótapaság gondolatától is folytogatni kezdett az ingem, holott ez "csak" egy sulekk volt. Egyáltalán nem álltam készen egy efféle nagy felelősségre, pláne nem az apaságra.  
- Na nem! Arról szó sem lehet! - kezdtem eltartani magamtól a tojást. Hirtelen mintha a korábbi kedves kis apróság fenyegetővé vált volna. - Mind a kettőnknek jobb, ha távol maradunk egymástól. Sohasem voltam az az oltalmazó fajta. Inkább azt áruld el, hogy mennyi időm van találni egy új falkát neki? Mármint... mennyi időm lehet addig amíg kikel?
Mindenképpen jó lett volna még az előtt új falkát találnom neki, hogy kikel. nekem is könnyebb dolgom lett volna vele, és talán a falka is befogadóbban viselkedett volna vele.  
- Igazából már rég ki kellett volna kelnie, nerk - gondolkodott el -  Egy sulekk tojásnak fél év alatt kell kikelnie.
Ez esetben viszont Nokinerknek valóban igaza volt. Elvégre ha Probolus akkor találta a tojást, amikor engem keresett, akkor az legalább már hat éve volt. Akárhogyan is számoltam az sokszor több volt mint fél év. Hatalmasat nyeltem idegességemben. kezdtem úgy érezni, mintha egy időzített robbanó lakrimát tartanék a kezeimben.  
- Nem tudom, hogy nem történt vele semmi ennyi idő alatt, nerk. Bizonyos források szerint így is a mágusokhoz került tojásoknál kevesebb inkubációs időt tapasztaltak, nerk. Bár... Probolussal rendszeresen leveleztünk az archívum hálón keresztül és azok alapján van most egy elképzelésem. Talán a Sátánpusztáján átvezető utazás és a Farhanurban feltűnt démon mágikus ereje rossz hatással lehetett a tojásra. Ezek a hatások viszont már rég nem állnak fenn, nerk. Hol találtad meg a tojást?
Csak ekkor szembesültem a teljesen nyilvánvalóval. Ez a tojás végig Probolusnál volt amíg a végzetvadászokkal utaztunk. Már csak a puszta gondolata is elborzasztott annak, hogy mennyi fajta mágikus hatáson ment keresztül ez az ártatlan tojás. A patkány-emberek torz mágiája, a Sátánpuszták fertőző sötét mágiája, a Vérivó szörnyőséges aurája, a kiborgwyvern nyomasztó kisugárzása, a megbomlott elméjű titán mágiája, Henriksen nekromanta mágiája, a gorok átváltoztató varázslata, a druchiik elfajzott bűnös mágiáik. Sok volt ez, még egy az istenek által kegyelt embernek is sok volt ebből akár egy is, nem hogy mind ez a káros hatás. Egyáltalán azon csodálkoztam, hogy a tojásban növekvő apróság nem pusztult el mostanra.  
- Probolus szobájában - válaszoltam egyszerűen. - Valószínűleg a szekrényében rejtegethette, mert amikor megtaláltam a nyitott szekrény előtt hevert lakrima szilánkokkal körülvéve. Miért fontos ez?
- Oh. Nos, akkor ez neked rossz hír, nerk. Egy sztázis lakrima szilánkjait láthattad. Az nem engedte, hogy kikeljen. Mintha egy visszaszámláló lenne a tojáson és az a sztázis lakrima ezt megállította, de csak addig, amíg benne volt, nerk. - magyarázta Nokinerk, feltűnően érthetően. - A számláló viszont, így folytatódik. Lehet egy hónapod hátra, vagy egy heted, de akár csak egy perced is, nerk.  
Szívem veszettül elkezdett kalapálni.
-Arohadtéletbe! -robbant ki belőlem, majd szélsebesen felpattam a tojással a kezemben. - Mégis kivel csináltatott ilyen lakrimaizét?! - tört ki belőlem a kérdés, de már rögtön eszembe is jutott a válasz. Egy ilyen munkára Probolus biztos, hogy Reigent kérte meg. Bosszantott, hogy szinte mindenki tudott valamilyen formában a tojásról csak én nem. Ennyire vak voltam régen?  - ... Áh... van egy tippem... Mindegy, most nem ez fontos! Nokinerk, inkább azt mondd, hogy tudsz-e a közelben  Sulekk falkákról! Vagy bárhol a királyságban?  
- Sajnos nem. - érkezett a tömör és elkeserítő válasz. - Elég visszahúzódó faj. Még a prémvadászok és a kutatók is hónapokig járnak egy falka nyomában, mire megtalálják, nerk. A szaglásod is csak akkor segíthetne benne, ha már szagoltál előtte sulekket. Abban az esetben és persze ha szerencséd van, akkor neked olyan három-négy hetet saccolnék, ha elkezdenél sétálgatni a hegyekben, hátha megérzed a szagukat, nerk.
-Ne csináld ezt velem! Te vagy a világ legokosabb hörcsögje, biztos van valami apró információ morzsád, amin célra irányíthat! - kezdtem, szinte már esdekelve.  
-Hörcsög? - robbant ki ingerülten. - Shugo vagyok, te szakbarbár, nerk.  
-Jól van, jól van! - helyeseltem, mert valóban igaza volt. - Akkor az. Nem tehetek róla hogy nehéz megjegyezni a fajod nevét, miközben egy másikra megszólalásig hasonlítasz!
- Nem vagyok hörcsög, nerk... - duzzogott halkan, összefont karokkal. Tüntetően lenézett az ölében pihenő könyvre, aztán pár néhány pillanattal később megidézte a mágikus interfészét és nekilátott keresgélni. - Ott, a Galenia-hegységnél jelentettek sulekk aktivitást, nerk. Ott próbálkozz, nerk. - azzal eltüntette az interfészt és visszanyúlt a könyvéhez, jelezvén, hogy lezártnak tekinti az ügyünket.  
Egy hajszálnyival, de megkönnyebbültem, volt remény, hogy találok egy új családot az apróságnak.  
- Ezaz! Tudtam, hogy rád számíthatok! - felpattantam a tojással a hónom alatt és elindultam kifelé, a lehető legsebesebb léptekkel. Nem vesztegethettem az időmet. - Te vagy a legnagyobb koponya! Nerk!... Eh... Izé..  Köszönöm!  


Az Utazásaim című könyv X. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X795)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Flare Corona
Mesélő helyettes
Mesélő helyettes
Flare Corona

Hozzászólások száma : 2
Aye! Pont : 0
Join date : 2018. Nov. 01.

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Szer. Nov. 28, 2018 10:37 am

Szomorú, hogy nem egy szöszit értékelek először... Azért elnézem, mert szerencsédre sikerült egy igen szórakoztató és szép kalandot írnod nekem.

Tetszik, ahogy a karaktereket mozgatod és kommunikálnak egymással.
Lukisz és Muki kifejezetten kreatív, kár, hogy az intelligencia nem feltétlen jön vele. Bár kérdés, kikre nem igaz ez ebben a céhben. Legalábbis a világ legokosabb hörcsögétől... mármint a Shugo-tól eltekintve, aki szerencsére itt van, hogy megmentse a napot.
Egyébként meg jobban kéne vigyáznod azokkal a járművekkel. Igazi szerencse, hogy a rutin és a jó reflexek megmentették a kis tojáskát.

A lényegre térve, elírás vagy egyéb hiba nem tűnt fel, szép munka.
Pótapa szerep veszélyével fenyegetett személyed jutalma 2 475 VE és 2 475 Gyémánt, mindennek okozója pedig 1 235 VE-t kap.
Hajrá a versenyfutáshoz az idővel az időzített bombával a kezedben, Sötétkém.
Várom a folytatást!

_________________
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   

Vissza az elejére Go down
 
Max DeLuise
Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: