Ralf Shaw - Reigen Hawkins

Egy kis, szőrös, pufók lény járkált búsulva az erdőben. Nem csoda, hogy szomorú volt, hisz legjobb, sőt az egyetlen barátja kórházba került. Életében most először érezte azt, hogy egyedül van a nagy világban.
A kis shugo magát hibáztatta, mert nem volt akkor mellette, mikor megtámadták. De ugyan mit tehetett volna ő? Hisz még mágiát sem ismer. Ezt pedig ő is nagyon jól tudta a szíve mélyén. Olyan sokáig ment az orra után zsebre tette kézzel, hogy észre sem vette, amikor kiért a városból. Mikor feleszmélt a kavargó gondolataiból egy erdőben találta magát és a nap is régen nyugovóra tért. Bár nagyon félős volt, ezúttal még sem retteget. Egyszerűen nem volt hozzá kedve, túlságosan mardosta a lelkiismeret.
Tovább haladt nyílegyenesen előre rugdosva az avart maga előtt. Ahogy haladt tovább egyszer csak feleszmélt a távolban egy fény forrásra. Talán tűz éghetett. Nokinerk először megvonta a vállát és figyelmen kívül hagyva tovább sétált. Azonban a kíváncsiság csak ott motoszkált benne. Tett még két apró lépést, aztán csak rászánta magát és elfordult a fény felé.
Közelebb haladva hozzá egy smaragdzöld hajú embert látott meg a tábortűz mellett feküdni. Közelebb haladva rálépett egy ágra, ami hosszú talpacskája alatt hangosan reccsent. Erre a fiú furcsa cselekménybe kezdett. Kezével rajzolni kezdett a levegőbe, ahol mágikus pecsétek jelentek meg, minden egyes kéz intésre. Nokinerk szeme elkerekedett. Rögtön felismerte a számára már oly régóta áhítozott mágiát.
- Te pecsét mágus vagy, nerk?
- Ki vagy, és mit akarsz? – kérdezte gyanakodva a fiú. A pecsét formálással megállt, de amit eddig felrajzolt az nem tűnt el.
- Nem akartalak megijeszteni. Odamehetek, nerk? – felelte szelíden a kis állatka.
- Gyere csak! – hallatszódott a nyugtázás, mire Nokinerk halvány mosollyal az arcán közelebb lépdelt. A fény elérte őt is és megvilágította az ifjú pecsét mágus számára.
– De kis aranyos vagy. Mi járatban errefelé? - kérdezte barátságosan és belekortyolt egy üvegbe. A kérdés hallatán Nokinerk-ben ismét felbukkantak a lelkiismeretes gondolatok és lelohadt az arcáról a halvány mosoly.
A barátom kórházban van úgy gondoltam sétálok egyet, nerk. – felelte végül.
– Remélem meg fog gyógyulni a barátod.
A mágus tiszteletteljesen biccentett egyet, jelezve őszinteségét. Nokinerk közelebb sétált a meleg tűzhöz és letelepedett mellé. Itt volt a nagy lehetősége. Most talán elsajátíthatja a pecsét mágiát, amit már oly régóta kinézett magának a könyvekből, mikor a mágiákat bújta. De mindez semmit se ért, ha nem tudja segíteni barátját. Csak ez a cél lebegett a szeme előtt, hogy segítsen Reigen-nek, hisz ő mindig ott volt neki és önzetlenül támogatta mindenben.
- Köszönöm. Olvastam erről a pecsétmágiáról, és nagyon érdekel, megtudnád tanítani nekem, nerk? Könyvekből nem sikerült, nerk...
– Nos, még sose tanítottam senkinek, de nem hiszem, hogy nehéz lenne. És egy bizonyos összegért minden megoldható. - kacsintott Nokinerk-re. Szerencsére nála volt Reigen összes pénze, mivel elküldte őt vásárolni. Biztos volt benne, hogy nem fog megharagudni, ha egy kicsit felhasznál belőle. Elvégre, ha tanul mágiát később visszatudja neki fizetni. Belenyúlt a kantáros nadrágjának a zsebébe és előhalászott belőle egy kisebb köteg bankót.
- Ennyi elég lesz, nerk? – kérdezte reménykedve, nem szívesen fosztotta volna ki jobban Reigen pénzét.
– Bőven. – válaszolta zsebre rakva a pénzt - - Viszont ma már késő van. Pihend ki magad, holnap elkezdjük a tanulást.
Nokinerk bólintott és egy fatörzsnek dőlve álomba merült szinte azonnal. Bár neki nem tűnt fel az idő, de a fél napot végig sétálással töltötte, ami megterhelte a testét.

Nokinerk keményen mindent beleadva tanult, hisz nemes cél vezérelte. Értelmes, gyors felfogású lény volt és rengeteget olvasott már a pecsét mágiáról. Az elméletet kívülről tudta. egyedül a gyakorlattal nem tudott mit kezdeni. Soha senki nem magyarázta el neki a mágia formálást, de Ralf orvosolta ezt a problémáját. Jó oktatásának köszönhetően megtanulta a mágia gyakorlati alapjait és a Lock Seal nevű pecsét mágiát.

________________


55.400 - 50.000 tehát marad 5.400 Gyémántom, köszönöm a tanítást

Egykedvűen üldögéltem az erdő szélén, két küldetés között. Nem szeretek a szabad ég alatt éjszakázni, de csúnyán le vagyok égve, és nincs pénzem vonatra – ráadásul a blicceléssel is megjártam a múltkor, így ez se jöhetett számításba,
– Ó hogy baszná szájba a kurvaanyja, hogy lehetek ilyen szerencsétlen? - szitkozódtam, miközben a tüzet piszkálgattam, ami csekély melegséggel szolgált, de legalább valami lekötötte a figyelmemet. Ezek után hanyatt dőltem, s az eget kezdtem tanulmányozni – a lustán mozgó csillagok gyönyörűek voltak ezen az éjszakán, a megannyi fényes pont igencsak mennyi látványt nyújtott. Bedobtam egy cigarettát a számba, de nem gyújtottam meg a múltkori eset után, amikor a hamuja ráesett a nyakamra, és mocskosul megégetett, így csak feküdtem, élveztem a cigaretta illatát, és az orális ingert. Mivel éreztem, hogy szempilláim egyre nehezebbek, felültem egy utolsó altatóra, és kitapogattam magam mellett a metilalkoholos üveget.
~Cseresznyés aromájú desztillált vízzel higított alkohol… Miért nem találnak ki erre egy egyszerűbb, rövidebb nevet? A pálinkára se azt mondjuk, hogy gyümölcsökből érlelt cukrozott alkohol…~ – bosszankodtam, és cigarettám is meggyújtottam, amikor egy halk zajra lettem figyelmes. Izmaim megfeszültek, én pedig mozdulatlanul, ugrásra készen vártam, majd óvatosan mozdulva felrajzoltam magam elé az ötös formulájú amaterasum pecsétképét, de még nem fejeztem be, egy mozdulatra voltam attól, hogy kilőhessem a mágiát.
- Te pecsét mágus vagy, nerk? – hallom a fák felől, a tűz fényén kívül.
~ˇAzannyát, ilyen hamar még egyszer se buktam le…~
- Ki vagy, és mit akarsz? – kérdezem, de nem hatástalanítom a mágiát, továbbra is készenlétben tartom a fegyveremet, de közben a cigarettafüstömet is összegyűjtöm, és egy öklöt alkotok a levegőben, ami bármikor kész lecsapni, ám a félhomályban szinte teljesen láthatatlan.
- Nem akartalak megijeszteni. Odamehetek, nerk? – hallom a hangot, mire kissé lejjeb engedem a képet.
- Gyere csak! – mondom, s mikor meglátom a beszéd forrását, kissé elmosolyodom, és eltüntetem a pecsétképet. Az öklöt viszont formában tartom, az egyszerű alakká-öntés nem csapolja úgy a varázserőmet, hogy nehézkes legyen.
– De kis aranyos vagy. Mi járatban errefelé? - kérdezem barátságosan, és ismét húzok egyet az alkoholos üvegből.
A barátom kórházban van úgy gondoltam sétálok egyet, nerk. – válaszol a kis lény, mire teljesen megszűntetem az öklöt is.
~Alighanem egy familiáris, akinek a gazdája bajban van. Aranyos, hogy a barát szót használja rá. Remélem Alvin is így fog rám gondolni.~
– Remélem meg fog gyógyulni a barátod. – biccentek a kis familiáris felé, aki időközben leült a tűz mellé.
- Köszönöm. - Olvastam erről a pecsétmágiáról, és nagyon érdekel, megtudnád tanítani nekem, nerk? Könyvekből nem sikerült, nerk... – mondja a kis lény, mire felvonom a szemöldököm.
– Nos, még sose tanítottam senkinek, de nem hiszem, hogy nehéz lenne. És egy bizonyos összegért minden megoldható. - kacsintok a lényre, aki erre a zsebébe túr, és egy köteg papírpénzt ad át.
- Ennyi elég lesz, nerk?
– Bőven. – mondom csillogó szemekkel, miközben átveszem, és elrakom a pénz.
- Viszont ma már késő van. – közlöm, ellentmondást nem tűrő hangon, és lefekszem a tűz mellé, kezeimet a fejem alá támasztva.
- Pihend ki magad, holnap elkezdjük a tanulást. – mondom a kis fickónak, s még egy ideig bámulom a csillagokat, mielőtt elaludnék, és boldogít a tudat, hogy még itt, az isten háta mögött is pénzhez juthatok.

A tanulás nem volt rövid, de hosszúnak se mondanám – a familiáris sokkal gyorsabban tanult, mint én, és alig pár hét alatt elsajátította a pecsétmágia alapjait. Ezek után utazóládikámon megtanítottam neki a Lock Seal-t is, ami nagyon érdekelte, és amit bámulatos gyorsasággal sajátított el. Boldogan búcsúztunk egymástól, s folytattam utam, immáron pénzzel a zsebemben.

--------------------------------------------------------------
Ezek alapján Ralf 50.000 gyémánttal gazdagabb