HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Magánküldetés: Terméketlen földön

Go down 
SzerzőÜzenet
Cancer
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 297
Aye! Pont : 5
Join date : 2009. Oct. 10.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem:

TémanyitásTárgy: Magánküldetés: Terméketlen földön   Csüt. Okt. 27, 2011 11:11 pm

Résztvevők: Sarumi Toro, Kitaszított, Kyou Heidan.



Fiore Mágusai!

Három héttel ezelőtt Dalner városát földrengés rázta meg. Epicentruma messze esett tőlünk, így nem tett kárt az épületekben, de azóta valami történt. A szél száraz lett, és homokot hord onnan, ahol eddig virágzó erdők feküdtek. A mezők és a vetések elszáradtak, az állatok elmenekültek, a folyók csak csordogálnak. Az északkeleti falvakról pedig hír sem érkezett már napok óta! Segítsenek rajtunk!


Ezzel a papírral szembesülhettek, amelyet reggel a legfrissebbb posta hozott a küldetések között. Így nincs is más választásotok, induljatok el Dalner felé! A város Fiore északkeleti határán találjátok, vonattal egyszerűen elérhető. A levél fedi a valóságot: a néhány ezer fős lakosú várost tudtotokkal dúsan burjánzó erdők vették körül, de ahogy közeledtek felé, látjátok, hogy a fák - habár nyár van- levelei vörösek, barnák, és csontszárazak. A kisebb növények már rég elpusztultak. A város egyelőre szállítmányokból tartja fent magát, de ez nem tartható hosszú távon. A királyi hadsereg néhány, mágusokkal megerősített egysége a jelenség kiterjedtsége miatt már ebbe az irányba tart a jobban informált városlakók szerint. Titeket a városi tanács fogad haladéktalanul, határtalan lelkesedéssel.
A "fogadás" alatt újfent ismertetik a küldetés tartalmát, egy új információval kibővítve.
- Egy felderítő csoportot küldtünk ki a határ felé. - meséli az egyik, lila taláros, kopaszodó tanácstag. - Két napig voltak távol, és miután visszatértek, arról számoltak be, hogy az erdő egyszercsak megszűnik, mintha késsel vágták volna el. Azon túl nincs semmi, csak szürke homok, és rekkenő hőség.

Posztotokban érjetek ide, találkozzatok egymással, ha szeretnétek, illetve tegyétek fel kérdéseiteket, ha vannak. Ezeket PÜ-ben várom!


A hozzászólást Celestial Spirit King összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 28, 2011 11:22 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kitaszított
Fegyver mágus
Fegyver mágus
avatar

Hozzászólások száma : 44
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Jul. 18.

Karakter információ
Céh: Titan Nose
Szint: 1
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Terméketlen földön   Pént. Okt. 28, 2011 11:03 pm

Nem régen érkeztem vissza a kikötőből, vagy egy örökkévalósággal ezelőtt talán? Magam sem tudnám megmondani, bizonyos szempontból szinte csak tegnap volt, hogy Nankinnak a segítségére siettem, más szemszögből oly távolinak tűnik... S még inkább távolinak azóta, hogy megláttam ezt a felhívást magam előtt a falon, amit csak rutinból futottam át, hiszen nem különösebben érdekelt most munkavállalás, csak ha esetleg valami fontos van, amit nem valamelyik erős varázsló jelenlétét igényli, amikor megláttam a nevet: Dalner...

...Erős szél szaggatta vitorla lobog az orrban, ugyanazon elem hívja birokra mi ingemet is tépi-szaggatja, s ami kibont egy aranyszín hajzuhatagot nem sokkal előttem a sós vízzel mosott deszkák felett, ahogy ő a kormányos kabinja felé lépdel. Érzem a tengerszagot a számban, hallom a nevetését, de a tekintete oly komoly. Mindig, mióta csak ismerem, amikor...

Már rég nem a sorokat láttam, ahogy nem is eszemmel mérlegeltem annak tartalmát. Nem voltak kérdések, nem voltak, nem lehettek kételyek. Nem, most a legősibb kísértődémonok sem járhatnának sikerrel, hogy ettől az úttól eltérítsék lábaim léptét. Nem. Merengve rótták ujjaim a sorokat, miközben elmém a múltra s a jövendőre fókuszált. Csak testem volt talán jelen a céhházban, tengerész lelkem oly messze merészkedett, az idő tajtékhullámain siklott a múlt óceánjain melyek láthatárán az eljövendő sűrű köde kavargott nehéz, baljós felhők árnyait hordozva, s mégis hívogatóan, elkerülhetetlenül. Talán belsőm fókusza miatt nem hallottam meg a lépteket, vagy Sarumi talpai oly bársonykönnyűek mint a macskáké, de nem neszeltem fel érkezésére, csak mikor finoman érintette a vállamat:
- Nem láttalak mostanában gyakorolni az udvaron Kitaszított. Valami baj van talán? - érdeklődött kedvesen, talán csipetnyi aggodalommal a hangjában. - Most is úgy állsz itt, mintha talán bántana valami, vagy csak munkát keresel?
Hmm... Magam is ezen merengtem éppen. Hisz ez nekem nem egy munka a sok közül, s nem is azt keresem, csak... Fahangon biccentek, próbálva megnyugtatni a lányt, aki már most ígéretes tehetségnek számított érkezése után nem is oly sokkal. Ami még többnek is tűnt, hogy rendezettebb és nyugodtabb volt annál, ahogy megismertem. Bár mint mindenki, azt hiszem ő is hordozott magában mély, nehezen gyógyuló, sokszor felszakadó és gennyedző, mételyes sebeket.
- Sarumi, örülök, hogy látlak – köszöntöttem a lányt, majd gyorsan szóltam pár megnyugtató szót: - Csupán... távol voltam pár napig. Egy régi tartozást kellett kiegyenlítenem. De újra visszatértem, nem kell aggódnod. Továbbra is hűen szolgálom a céhet.
A mágusnő szemöldöke a magasba szaladt, tekintete beszédes volt. Nyilvánvalóan nem erre volt kíváncsi. Súlyos csend ereszkedett közénk néhány másodpercre, amely megülte a mellkasomat, a tüdőmet. Halkan folytattam:
- Nem, nem különösebben kerestem munkát – csóváltam meg a fejemet. - Azt hiszem... mindegy – próbáltam elhessegetni a témát.
- Mit hiszel? - vág a szavamba, szinte fizikailag fáj, olyan metsző sebességgel, érezni belőle érzelmei ingatag talaját. - Egyáltalán nem mindegy, hiszen a társad, a céhtársad vagyok, egy azok közül, akik ha szükséges az oldaladon halnak meg! - emelkedik egyre magasabbra a hangereje, ahogy belelovalja magát. - Mond el mi nyomja a lelkedet? Kérlek - teszi hozzá aztán hirtelen elhalkulva.
Merengve fordítom félre a fejemet, nem egyszerű ez. Nem azért, mintha titok lenne, vagy nem bíznék ehhez eléggé egy céhtársban, ilyesmiről szó sincs. Csupán... Ezek az emlékek, s ez a fájdalom oly mélyre van bennem eltemetve. Most, mióta a város nevét itt megláttam - téved az ujjam ösztönösen újra a papírra, most... nos koporsóik fedelét törve, kriptáikból előcsoszogó rémekként kísért vissza egykor volt boldogság emlékének torzszülött lidércalakja. Nem akarom a fájdalmam továbbadni mint oly sokan, ezekkel magamnak kell csatát vívnom. Ezer szörny vagy fekete mágus ellen is számíthatnak rám a társaim ha a szükség úgy hozza s nem haboznék segítséget kérni magam sem, de ez... ez nem ellenség. Csupán élőholt érzelmek kísértettánca a mellkasomba béklyózott jeges kődarabba, mit egykor a szívemnek neveztem. Sarumi hangja térít magamhoz, ahogy olvasni kezd:
- "Fiore Mágusai! Három héttel ezelőtt Dalner városát földrengés rázta meg. Epicentruma messze esett tőlünk, így nem tett kárt az épületekben, de azóta valami történt. A szél száraz lett, és homokot hord onnan, ahol eddig virágzó erdők feküdtek. A mezők és a vetések elszáradtak, az állatok elmenekültek, a folyók csak csordogálnak. Az északkeleti falvakról pedig hír sem érkezett már napok óta! Segítsenek rajtunk!"
Csendesen biccentettem az idézett sorokra, majd végül is megszólaltam:
- Véletlenül láttam meg magam is - kezdtem fojtott hangon. - Dalner eléggé félre esik minden főbb útvonaltól, eddig senkit sem érdekelt a céhben mindez, vagy fontosabb ügyei tartották távol. Kisebb városka, amely mellett tudom, hogy van egy szélmalom - révedtem el lassan újra, aztán észbe kapva kijavítottam magam: - Legalábbis volt valaha egy szélmalom, noha még a környékén sem jártam soha. Nem értenéd, hiába magyaráznám Sarumi. Ez... régi dolog - kínlódtam a szavakkal. - De most nem a mágus választ küldetést. Ez a feladat... adósság. Adósság magam előtt, amit megpróbálok végrehajtani majd. Mindenképpen - szegtem fel az államat öntudatosan, mire Sarumin volt a bólintás sora, ahogy elém lépett egészen közel és válaszolt:
- Érdekes egy történet! - felelte nyílt tekintettel. - És remélem egyszer, ha már átestünk együtt egy pár csatán, megtisztelsz a bizalmaddal annyira, hogy elmeséled mi késztet erre, miféle adósság nyomja a szívedet. Én is céltalanul, vagy esetleg rossz úton haladnék a világban, ha nem mutatsz utat nekem, ezért úgy gondolom felajánlhatom segítségemet ebben a sorsként felbukkanó feladatban. Talán segíthetek neked, hogy aztán megbékélj egy kicsit magaddal is - merül el a szeme az én tengerkék pillantásomban s felém nyújtja a tenyerét.
Küszködtem magamban a válasszal, legalább annyira mint egy arénaviadalon. tengeri csatában a bajnokkal, vagy az ellenséges kapitánnyal, de ez a küzdelem már eldőlt. Eldőlt akkor, amint Sarumi a szemembe nézett. Egyenes és nyílt tekintete maga volt az őszinte biztatás. A remény kicsiny magja, ami egyszer a hit, a társaimba, a magamba és a világba vetett hit tölgyévé terebélyesedhet. Valamikor adnom kell egy esélyt valakinek, hogy megértsen és megismerjen, ha akar. S ki más, mint egy céhtárs? Nos... Talán...
- Mondhatnám, hogy itt aligha lesz szükség alakváltókra - kezdtem. - Azt is, hogy nincs szó banditákról és gonosztevőkről, melyek vonzhatnak egy fejvadászt. De fegyvermágusoknak sem venni több hasznát itt talán, míg nem látjuk mi is történik a háttérben s azt hiszem, már magad sem az a vadóc fejvadász vagy, akivel valaha megismerkedtem a hargeoni kocsmában... - bólintottam végül, elfogadva a jobbját. - Legyen Sarumi Toro. Legyen így. Ha majd... ha sikerül megsegíteni ezt a megkínzott várost, akkor, ígérem elmondom a történetemet annak a szélmalomnak a falai vagy romjai között. Utána el...
Halkan felvettem a kikészített tollat elengedve a kezét és a céhszabályok szerint kipipáltam ezt a felhívást. Így már tudják, hogy ezen a küldetésen már dolgozik valaki, az alján pedig szoktuk jelezni ki is az. Így könnyen utána lehet nézni, hogy melyik céhtag merre jár, hol elérhető ha hosszabb küldetésre indul. Mei minden este egy korty bort önt a tűzbe minden név, minden távol járó barát egészségére. Így hát ráírtam magam is: "Sarumi Toro és még egy". Indultam volna, ha Sarumi meg nem fogja a kezem és ki nem veszi belőle a tollat, hallottam felcsendülő szavait bár nem néztem felé, tekintetem fogva tartotta még a papír:
- Nem tudhatjuk ellőre, mit tartogat számunkra a sors, ahogy azt sem tudjuk mit találunk ott, ahonnan e segítséget kérték - int a felhívás felé ő is. - És a szavadon foglak, ha sikerrel járunk, arra mérget vehetsz - teszi hozzá talán egy mosollyal, aztánaz általam felírtakat kiegészíti még: "a Kitaszított" - Itt te is, ahogy én is egy vagy a csapatból, akkor legyen is így!
Vállam felett felé fordítottam a szemeim. Furcsa kettősség. Felírni a nevemet, melyre méltó többé nem vagyok, mely nem is létezik, s mégis gesztus. Furcsa, kettős gesztus, de érezni jó szándékát benne, még ha groteszkre is sikerül.
- Azt ki kell érdemelni. Magam előtt is - válaszolom, a hangom rekedt suttogás. - De köszönöm. Találkozzunk a kapuban egy órán belül, akkor még elérjük a vonatot.

A vonatút mindkettőnkből sokat kivett, kimerített azt hiszem. Hiába aludtunk el az eseménytelen út alatt mindketten, de elgémberedett tagjainkkal, fáradtan másztunk le a szerelvényről. Engem komor gondolatok kínoztak, az álmaim a múlt ködébe vittek vissza. Onnan sejlettek elő oly dolgok, miket régen temetettnek hittem, s tudtam, hogy míg Dalmerben vagyok újra s újra kísérteni is fognak.

Sokszor játszottunk a húgommal a madárlesnél, az öreg Pigren, a madarász háza mögött. Onnan fordultak be a társzekerek keletről, a nagy város felől. Emlékszem hányszor tippeltük meg, mi is rejtőzhet a ponyvák alatt, aztán követtük a szekeret, míg kipakolt. Ha valaki nyert, az eggyel több sütit vehetett az ebédnél - mesélte nevetve, amit a függőágyban fekve hallgattam vidám vigyorral, s próbáltam magam elé képzelni kisgyermekként ezt a szeleburdi kis prücsköt, ki oly fontossá vált a számomra.

Keletről... Nyugat felé mutattam, bizton éreztem: nem tévesztem el évek távlatából sem az irányt. Hosszú út vezetett még minket Dalnerig, mert egy kisebb baleset miatt a mi útirányunkból nem tudott volna oda befutni a mozdony, a célállomás ellenben nem tudott megbirkózni az emiatt kialakuló közlekedési káosszal, tehát gyalog mentünk. Nagyjából 2-3 órányi túrázás várt ránk, minél közelebb érkeztünk a városhoz, annál inkább éreztük, hogy valami megváltozik a levegőben. Mikor a várostól látótávolságra már megsárgult, száraz leveleket sodort a szél egyet elkapva megforgattam az ujjaim között. Útitársamra kaptam a tekintetem, a lány szeme beszédes volt. Nyár derekán jártunk, ezek a színek majd a késő ősz idején kellene, hogy megfessék a fákat. Rossz előérzettel és fokozódó fáradtsággal léptük át a város kapuját, ahol megfogtam Sarumi vállát és felvetettem:
- Kimerülünk, ha így folytatjuk tovább ezt az iramot - csóváltam meg a fejemet. - Használható állapotban lesz ránk szüksége a városnak, nem úgy, hogy alig vonszoljuk magunkat. Errefelé van pár kereskedelmi út, jó nagy területen amennyire megnéztem a térképet ez a legjelentősebb település, biztosan van valamiféle karaván pihenő, kereskedelmi szálló a piac, vagy bazár környékén. Egy-két déli utam során megtanultam, hogy a kimerültség ellen a legjobb az aludttej. Gyere, fel kell frissülnünk és megpihentetni a lábunkat amíg megisszuk. Tartalékoljuk az erőnket a lényegi dolgokra - ajánlottam.
- Hát én még nem jártam errefelé és eléggé fárasztó volt az ideutazás, erről a kutyagolásról már nem is beszélve - ismeri el verejtékező homlokát törölgetve. - Ha te jobban ismered az ilyen helyeket meg a szokásokat, én rád bízom magam. De ezt az aludttej dolgot még sosem hallottam - pislogott rám kíváncsian, száját elhúzva téve hozzá: - És igazából még nem is ittam sosem.
Intettem, hogy jöjjön velem, a piac mellett már ránézésre is feltűnt a jellegzetes épület alakja a kocsiszínnel és istállókkal egybeépítve. Odabent a savanyú tej, olcsó bor, pipadohány, emberi verejték és olajpárolgás összehasonlíthatatlan keveréke csapott az arcunkba a kinti verőfény utáni tompább térségben, ahol megfakulni látszottak a színek és elmosódni a formák, míg szemünk hozzá nem szokott a különbséghez. Hajcsárok, kereskedők, csempészek, utazók és fegyveres karavánőrök zajos, lármás sokadalma volt ez, néhány árus asztalával és a kockázáshoz való hordókkal színesítve. Hamarosan a kezemben volt a karavános néptől pár fityingért beszerzett két kis bőrtömlő, az egyiket a nőnek nyújtottam:
- Nem szeretem az ízét különösebben, de nem is borzalmas - mondtam mikor átvette és nagyot húztam az enyémből enyhén felemelve a maszkomat, épp csak amennyire szükséges. - Mindenesetre szerintem is igaz a régi bölcsesség. Egészségedre.
A lány átvette a sajátját és néhány pillanatig kíváncsian méregette, majd óvatosan megkóstolta, aztán halovány mosollyal bólintott:
- Érdekes, savanykás íze van - ízlelgette kis ideig. - De nem rossz és ebben a melegben tényleg felfrissíti az embert. Emlékeztet egy, utoljára a gyerekkoromban érzett ízre... - borult el a tekintete kis időre.
Tudtam, hogy vannak a múltjában fájdalmas részletek, mint mindenkiében, de nem éreztem, hogy jogom lenne rákérdezni. Ki tudja... talán egyszer majd maga fogja elmondani, addig viszont neki kell eldöntenie meddig cipeli el terhét s kinek mondja el végül. Csupán értőn megszorítottam a vállát. Néztünk egymás szemébe néhány másodpercig, majd bólintott. Nem tudom mire. Csak magának vagy nekem? Mi járt a fejében? Mindenesetre zavartan lehajolt megigazítani csizmája nem létező csatjait, így nem forszíroztam ezt a kérdést semmiképp. Talán még túl fájdalmas.
Ellenben némi meglepetésünkre egy érdes, a dohány iránti túlzott szeretetről tanúskodó hang csendült fel a kereskedő asztalka mellől Sarumi háta mögött, első szavai már nem hagytak kétséget afelől, hogy felismerte céhünk méltán híres és tisztelt jelképét a kalmár aki izzadva árulta egyszerű portékáját, mindenféle használati eszközt, amire az utakon lévőknek szüksége lehet:
- Mágusok? Nyilván a földrengés és a bajok miatt jöttek errefelé, jöjjenek csak! Talán van itt hasznos portéka maguknak! - tört ki belőle rögvest a kereskedők méltán híres ösztöne.
Nem láttam volna értelmét, hogy ne tegyünk kérése szerint, így pultjához sétáltunk mindketten s rövid kézfogással köszöntöttük a lógó bajszú, ötvenes férfit, Sarumi pedig hangosan is felelt:
- Jól látja, kalmár uram, tényleg a város gondjai miatt vagyunk itt - felelte.
- Én mondom, az istenek mosolyognak végre ránk! - csapta össze a kezét örömmel a fickó, aki úgy tűnt másodállásban a város központi pletykafészke is. Legalábbis következő szavai nyomán így sejthettük: - Ugyan felreppentek hírek, hogy a minket sújtó bajokra már magas helyeken is felfigyeltek, mágusokkal erősített királyi osztagok érkezését rebesgetik, de... - közelebb hajolva folytatta: - Én mindig is jobban hittem az olyan hősökben mint maguk. Bizistenek maguk fogják megmenteni a városunkat, érzem a csontjaimban! - tette hozzá. Mosolya részben álságos volt ugyan, talán üzletet szimatolt, de nem lehetett nem észrevenni a szeme mélyén pislákoló reményt. Ilyen villog a fuldokló hajótöröttében, mikor távoli, sodródó deszkát lát meg. Oly semmi, oly kevés, oly bizonytalan mégis... mégis hinni akar benne.
- Komolyak a bajok? - kérdeztem részvéttel a hangomban.
- Ne is kérdezze - rázta a fejét elkeseredetten a férfi. - Borzalmasak! Az árak az egekben vannak, lassan már nem tudok készleteket vásárolni. A nagyobb fák termése, minden odavan! A kisebbek rég feladták, elpusztult minden. Az állatok szökdösnek, a karámok oldalát is kirúgják, vagy elhullanak. De ha nem is így lenne... ugyan mivel etetnénk őket? Nem sokáig fedezhetjük igényeinket csak a szállítmányokból - sóhajtozott. Majd felcsillanó szemekkel mutatott nekünk két öltözetet a hagyományos, sivataghoz szokott emberek ruhatárából. Szinte földet seprő, köpenyszerű, lenge ruhadarab, bőven lehet aláöltözni a jéghideg sivatagi ékszakában, nappal pedig véd a gyilkos napsugaraktól. Hozzá bőrsaruk és persze az elmaradhatatlan fez, a napszúrás és a homokvihar ellen egyaránt jó szolgálatot tevő fejfedő: - Talán nem bánná meg a nemzetes kisasszony és a mély tiszteletű mester ha ezeket megvennék. Jó szolgálatot tehetnek és igen olcsón adnám Önöknek, hiszen mégiscsak a megmentőink...
- Mi szükségünk lenne ezekre? - hökkent meg Sarumi.
A kufár bizalmaskodva közelebb hajolt és fojtott hangon felelte:
- Néhány erdőt értő ember már elment megvizsgálni a dolgokat. Az öcsém vadász, ő is velük tartott. Abból a kevésből amit mondott, akár el is kellhet az ilyesmi - ajánlgatta a ruhákat. - A Tanácstól úgyis közelebbit tudnak majd a dolgok állásáról, de nem bánnák meg a dolgot, higgyenek nekem...
Összenéztünk a társammal, ajkai szélén apró mosoly bujkált. Átlátszó volt a kalmár terve, hogy ránk sózza a portékáját, de egyszerűen nem volt szívünk nemet mondani neki. Nyilvánvalóan most minden garas számít neki. Elnéző tekintetünk egyúttal döntésről is mesélt, megvettük az igen jutányos árú öltözeteket. A kereskedő boldog mosolya fájdalmas nyilallást keltet a szívemben. Így azok vigyorognak, akiknek még egy napra ad éppen enni a jó szerencse. Láttam, hogy az alakváltó lány is elkapja az arcát, hogy az arra kiülő szánalom véletlenül se sértse meg a kufárt. Inkább gyors léptekkel köszönetet mondva távoztunk a ruhákat táskáinkba gyömöszölve. Kifelé menet hallottam Sarumi suttogását:
- Igazad volt. Segítenünk kell ezeknek a szerencsétleneknek, a kevésbé gazdagok itt már éheznek! - sziszegte riadtan és mélységes szomorúsággal. Csak kurtán bólintottam. Végére kell ennek járnunk...

A Tanács épületéhez elirányított minket a piaci kikiáltó, a kinn álló alabárdos strázsának csupán megmondtuk, hogy honnan jöttünk, s azonnal bevezettek minket az épületbe. Nem volt túldíszítve, ami az én ízlésem szerint máris egy jó pontot jelent. Nem tagadhattam meg azt hiszem katonai látásmódom a mai napig sem, márpedig a túldíszítettség legtöbbször valamiféle silányságot takar, ha nem ruhákra vonatkoztatjuk. A tanács épp hivatalos köszöntésnél tartott, az előttük álló vékony dongájú, de erőt sejtető alakú, botos fiatalembert jómagam is ismertem már, s nem feledtem el remek harci tudását, mely meghozta számára a győzelmet ellenem. Tiszteltem éppúgy tudásáért mint akkor megmutatkozó jelleméért a fiút. Kyou Heidan. Mosolyogva nyújtottam felé a kezem és Sarumi is örömmel intett neki, eszerint ismeri ő is már. Remek! A tanácsnokok fülébe súgták addig is, kik is vagyunk mi, mire a szószóló, egy jó negyvenes, köpcös, erősen kopaszodó, de ezzel szemben dús, ápolt körszakállat viselő férfi szeme felragyogott. Hivatali méltóságát lila talárja és veretes aranylánca jelezte, rajta talán valamely helyi céh pecsétje függhetett, ennyire azért nem vagyok képzett a heraldikában. Kitörő lelkesedéssel fogadott minket:
- Hatalmas megkönnyebbülés, hogy itt vannak hölgyem és uraim! - kezdte gyorsan pergő nyelvvel. - Nagyjából sajnos csak ugyanazt tudjuk elmondani, amit a felhívásban is közzé tettünk. A hetekkel ezelőtti földrengés óta megváltozott a környezet Dalner körül és nem mondhatom, hogy a javára... Mivel teljes mértékben kizárható, hogy ez természetes lenne, így kénytelenek voltunk segítséget kérni és hatalmas öröm számunkra, hogy volt aki válaszolt bajba jutott közösségünk segélykiáltására. Mi magunk is végeztünk némi kutatást természetesen az eltelt időben, de sajnos keveset mondhatok még mindig... Felderítőink behatoltak az erdőbe, amely megfigyeléseik szerint hamar véget ér, mégpedig igen hirtelen módon. Nincs semmiféle átmenet, ami szerintük roppant szokatlan. Mögötte végeláthatatlan szürke homoksivatag és rekkenő hőség fogadta őket, amire sajnos nem voltak felkészülve...
Derékből meghajoltam:
- Kitüntetésnek tekintjük, ha szerény képességeinket Dalner városának és lakosainak javára tudjuk kamatoztatni - feleltem a helyzet ismertetésre. - Ha szabadna megtudnom mennyi időt töltöttek ebben a... sivatagban a felderítőik és mire bukkantak?
- Nos nagyjából két napot volt lehetőségük, bár mélységében nem mertek túlzottan bemerészkedni - felelte óvatosan a tanácsnok. - Nem készültek erre, ismeretlen terepen a rekkenő hőségben eltévedni korlátozott vízkészletekkel... Nem kockáztathattak - teszi hozzá védekezően, amire úgy bólintunk mind, mintha zsinóron húznák a fejünk. - De egyáltalán semmit sem találtak... Csupán homokot.
Biccentettem, majd gyors pillantást váltottam Sarumival. Mindketten meglepetek voltunk, talán mégsem volt csupán filléres pénzkidobás a kereskedőnél bevásárolni... Vártam van-e kérdése Kyounak is.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sarumi Toro
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 57
Aye! Pont : 14
Join date : 2011. Jul. 30.
Tartózkodási hely : itt is - ott is

Karakter információ
Céh: Titan Nose
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Terméketlen földön   Szomb. Okt. 29, 2011 1:09 pm

Nemrégen érkeztem vissza egy fárasztó küldetésből és örültem, hogy végre ágyban alhatom, és normális ételt ehetem. Viszont egy határozott előnye volt a dolognak, hogy most tele a pénztárcám, így egy darabig gond egy szál se.
~ Azt hiszem most egy darabig nyugton maradok és élvezem a semmittevést. ~ sétálok lefelé az emeletről. Leérve kíváncsian nézek körül kik is tartózkodnak a teremben, de még Mei-nek sincs nyoma, csak valami halk rámolás hangja hallatszik a raktár felől, így ma lemondhatok egy kedélyes csevegésről egyelőre. Igaz, hogy nem vagyok túl rég a klán tagja, de az eltelt idő alatt úgy érzem sikerült beilleszkednem és a társaim is elfogadtak, és ez jó érzéssel tölt el.
Egy embert látok viszont, az is az ajtónál lévő táblát szemlélgeti, ha nem csal a szemem. Jobban megnézve aztán rájövök, hogy ki is ácsorog ott, mintha úgy döntött volna ő lesz a bejárat melletti, a termet díszítő szobor.
Kíváncsian indulok meg felé, hiszen mióta az ő hathatós segítségével csatlakoztam, alig-alig találkoztunk, akkor is csak néhány semmitmondó szót váltva. De nem csak velem ilyen szűkszavú, mással sem tesz kivételt. Nem nagyon áll szóba senkivel, és egészen magába zárkózik, de ezt mindenki elnézi és tudomásul veszi, hiszen a megszerzett tapasztalatát, az elszánt igyekezetét, mindenki tiszteli.
Most viszont itt az alkalom, hogy pár szót váltsak e szótlan és maszk mögé rejtőző férfivel, hiszen rajtunk kívül úgy sincs itt más.
Mellé sétálok és megpróbálom követni tekintetét, hogy vajon melyik felhívásba felejtkezett így bele, de aztán rájövök, hogy tekintete inkább elrévedtnek tűnik, nem figyelmesnek, így megszólítom:
- Nem láttalak mostanában gyakorolni az udvaron Kitaszított. valami baj van talán? Most is úgy állsz itt, mintha talán bántana valami, vagy csak munkát keresel?
A férfi lassan felém fordul, majd maszkja mögül tompa, kongó hangon válaszol:
- Sarumi, örülök, hogy látlak – hangja minden érzelemtől mentesen csendül. - Csupán... távol voltam pár napig. Egy régi tartozást kellett kiegyenlítenem. De újra visszatértem, nem kell aggódnod. Továbbra is hűen szolgálom a céhet.
Kicsit furcsán nézek rá, hiszen én nem tettem szóvá semmi ilyesmit, vagy, hogy akár okom lett volna megkérdőjelezni eddigi odaadását.
- Nem, nem különösebben kerestem munkát. – rázza meg a fejét tagadóan. -Azt hiszem... mindegy – legyint aztán.
Tompa hangja nem lep meg, hiszen az arca előtt lévő maszk eddig is ilyenné torzította a hangját, de valahogy ez most más! Kiérződik belőle valami....talán fájdalom? Ezt nem hagyhatom csak úgy szó nélkül.
- Mit hiszel? - kapok a szaván nem hagyva, hogy újra magába merüljön. - Egyáltalán nem mindegy, hiszen a társad, a céhtársad vagyok, egy azok közül, akik ha szükséges az oldaladon halnak meg! - emlékeztetem rá, hogy mióta velünk van, nincs egyedül. - Mond el mi nyomja a lelkedet? Kérlek. - teszem hozzá csendesen.
Már azt hiszem nem fog válaszolni, mert tagadóan megrázza a fejét, de látszik, hogy erősen vívódik magával, és én elgondolkozom, hogy talán semmi közöm a dologhoz, és nem kéne benne felszakítanom a régi sebeket, de aztán észreveszem, hogy a tábla alján, az egyik alig észrevehető felhíváson tartja a kezét, mintha annak olvasása közben zavartam volna mégis csak meg. Odahajolok, hogy jobban láthassam és hangosan idézem a sorokat:

Fiore Mágusai!

Három héttel ezelőtt Dalner városát földrengés rázta meg. Epicentruma messze esett tőlünk, így nem tett kárt az épületekben, de azóta valami történt. A szél száraz lett, és homokot hord onnan, ahol eddig virágzó erdők feküdtek. A mezők és a vetések elszáradtak, az állatok elmenekültek, a folyók csak csordogálnak. Az északkeleti falvakról pedig hír sem érkezett már napok óta! Segítsenek rajtunk!


Kitaszított egy bólintással jelzi, hogy már ismeri a papír tartalmát.
- Véletlenül láttam meg magam is. Dalner eléggé félre esik minden főbb útvonaltól, eddig senkit sem érdekelt a céhben mindez, vagy fontosabb ügyei tartották távol. Kisebb városka, amely mellett tudom, hogy van egy szélmalom. Legalábbis volt valaha egy szélmalom, noha még a környékén sem jártam soha. Nem értenéd, hiába magyaráznám Sarumi. Ez... régi dolog. De most nem a mágus választ küldetést. Ez a feladat... adósság. Adósság magam előtt, amit megpróbálok végrehajtani majd. Mindenképpen – emeli meg a fejét és én a szemébe nézve látom, hogy nagyon elszánt és semmi nem fogja eltántorítani, hogy elvállalja a feladatot.
- Érdekes egy történet! - jegyzem meg, miután elolvastam a küldetés szövegét. - És remélem egyszer, ha már átestünk együtt egy pár csatán, megtisztelsz a bizalmaddal annyira, hogy elmeséled mi késztet erre, miféle adósság nyomja a szívedet. - lépek közelebb és nézek tengerkék szemébe, hogy érezze mennyire komolyan gondolom szavaimat. - Én is céltalanul, vagy esetleg rossz úton haladnék a világban, ha nem mutatsz utat nekem, ezért úgy gondolom felajánlhatom segítségemet ebben a sorsként felbukkanó feladatban. Talán segíthetek neked, hogy aztán megbékélj egy kicsit magaddal is. - nyújtom felé a kezem.
A csendes fegyvermágus mélyen belenéz a szemembe, és én úgy érzem, hogy most teszi mérlegre és dönti el, hogy megfelelek-e az elvárásainak, és, hogy enged-e egy kis bepillantást élete titkos rejtelmeibe, amennyiben vele tarthatok. Szemében különös lángok lobognak, míg szótlanul néz, de végül megszólal.
- Mondhatnám, hogy itt aligha lesz szükség alakváltókra. Azt is, hogy nincs szó banditákról és gonosztevőkről, melyek vonzhatnak egy fejvadászt. De fegyvermágusoknak sem venni több hasznát itt talán, míg nem látjuk mi is történik a háttérben s azt hiszem, már magad sem az a vadóc fejvadász vagy, akivel valaha megismerkedtem a hargeoni kocsmában... Legyen Sarumi Toro – néz keményen és nyíltan a szemembe és ragadja meg kinyújtott kezemet. - Legyen így. Ha majd... ha sikerül megsegíteni ezt a megkínzott várost, akkor, ígérem elmondom a történetemet annak a szélmalomnak a falai vagy romjai között. Utána el...
Miután a dolog eldöntetett, felkap egy tollat, hogy a szokásoknak megfelelően ráírja a küldetést tartalmazó papírra a vállalkozók nevét. Már távozni készül mikor elolvasom mit is írt oda: "Sarumi Toro és még egy".
Kicsit bosszúsan nézem a feliratot és az induló férfit.
- Nem tudhatjuk ellőre, mit tartogat számunkra a sors, ahogy azt sem tudjuk mit találunk ott, ahonnan e segítséget kérték. - mutatok a papírra csendesen. - És a szavadon foglak, ha sikerrel járunk, arra mérget vehetsz. - nézek a szemébe egy kicsit elmosolyodva, majd kiviszem a tollat a kezéből és a "még egy" után írom: Kitaszított. - Itt te is, ahogy én is egy vagy a csapatból, akkor legyen is így!
Szavaimra visszafordul és megszemlélve az írásomat komolyan fűzi hozzá:
- Azt ki kell érdemelni. Magam előtt is - suttogja. - De köszönöm. Találkozzunk a kapuban egy órán belül, akkor még elérjük a vonatot.
Örültem, hogy sikerült rábeszélnem a társaságomra, így jókedvűen indulok fel a szobámba, mikor tudatosul bennem, hogy én tulajdonképpen most egy jó nagy pihenőt terveztem be magamnak, erre rögtön elvállalom egy munkát.
~ Én sem bolondultam meg kellőképpen! ~ szidom meg magam, de aztán megvigasztal, hogy talán egy megkeseredett ember lelki békéjét segíthetek helyrepofozni.
A szobámba érve összeválogatom az útra szükséges holmimat, aztán egy kis pihenő után a kapuhoz indulok, hogy megkezdhessük kalandunkat Kitaszítottal.
A vonaton szótlan hallgatásba burkolózunk, meg a fáradtság is győz, meg a monoton zakatolás, így az út nagy részét átaludva érkezünk meg jócskán törődötten és elmacskásodva érkezünk meg Dalner városhoz legközelebb eső vonatállomásra, de innen még hosszú utat kell legyalogolni, hogy ténylegesen el is érjük a várost.
Már vagy egy jó órája caplatunk és egyre jobban érezhető volt valami furcsa a levegőben, aztán a szél felénk sodort pár megsárgult levelet, melyből egyet társam szét is morzsolt ujjai között.
~ Sárguló levelek? Hiszen még nyár van? ~ csodálkoztam magamban, miközben egymásra néztünk.
De még hosszú volt az út, mire elértük a város határát, mikor Kitaszított végre megszólal:
- Kimerülünk, ha így folytatjuk tovább ezt az iramot. Használható állapotban lesz ránk szüksége a városnak, nem úgy, hogy alig vonszoljuk magunkat. Errefelé van pár kereskedelmi út, jó nagy területen amennyire megnéztem a térképet ez a legjelentősebb település, biztosan van valamiféle karaván pihenő, kereskedelmi szálló a piac, vagy bazár környékén. Egy-két déli utam során megtanultam, hogy a kimerültség ellen a legjobb az aludttej. Gyere, fel kell frissülnünk és megpihentetni a lábunkat, amíg megisszuk. Tartalékoljuk az erőnket a lényegi dolgokra.
- Hát én még nem jártam errefelé és eléggé fárasztó volt az ideutazás, erről a kutyagolásról már nem is beszélve. - jegyeztem meg izzadt homlokomat törölgetve. - Ha te jobban ismered az ilyen helyeket meg a szokásokat, én rád bízom magam.De ezt az aludttej dolgot még sosem hallottam. - néztem rá kíváncsian. - És igazából még nem is ittam sosem. - húztam el a szám.
Társam hamar rátalált a keresett helyre. Belépve a karavánszerájba meglepődve láttam, hogy mennyi embernek jut ugyanaz eszébe, mint Kitaszítottnak. Míg a férfi elment megrendelni az aludttejet volt időm körbenézni. Akadt itt mindenféle nép: utazók, kereskedők, meg pár elég ellenszenves fickó, talán csempészek lehettek, vagy rablók, ki tudja.
Aztán megérkezett az aludttej, valamiféle bőrtömlőkben.
- Nem szeretem az ízét különösebben, de nem is borzalmas. Mindenesetre szerintem is igaz a régi bölcsesség. Egészségedre. – nyújtotta felém az egyiket Kitaszított.
A lelkesedése és a hozzáfűzött magyarázata kíváncsivá tett, hogy milyen ital is lehet ez az aludttej, így mikor megkaptam az adagomat, kicsit óvatosan húztam meg.
- Érdekes, savanykás íze van. - ízlelgettem a számban. - De nem rossz és ebben a melegben tényleg felfrissíti az embert. Emlékeztet egy, utoljára a gyerekkoromban érzett ízre. - komorodtam el egy röpke pillanatra, és csak arra eszméltem, hogy a férfi, talán együttérzésből, megszorítja a vállam. Felnéztem a szemébe és egy-két másodpercig összekapcsolódott a tekintetünk, melyben kinek ezért, kinek azért ült a fájdalom emléke.
Zavartan hajoltam le a csizmámhoz, hogy megigazítsak rajta valamit, csak elfordíthassam a tekintetem, mikor egy rekedtes férfi hang szólított meg bennünket, kíváncsi szemmel méregetve a felcsúszott trikóm alól kilátszódó klánbélyeget,
- Mágusok? Nyilván a földrengés és a bajok miatt jöttek errefelé, jöjjenek csak! Talán van itt hasznos portéka maguknak!
Egy kereskedő volt az, aki itt árulta különféle portékáit. Kitaszított feláll, így én is követtem és odasétálva a bajuszos férfihez kezet fogtunk vele.
- Jól látja, kalmár uram, tényleg a város gondjai miatt vagyunk itt – bólintottam a kérdésére.
- Én mondom, az istenek mosolyognak végre ránk! – örült meg válaszomnak a kalmár, aki rögvest további hírekkel is ellátott minket.
- Ugyan felreppentek hírek, hogy a minket sújtó bajokra már magas helyeken is felfigyeltek, mágusokkal erősített királyi osztagok érkezését rebesgetik, de... – itt suttogóra fogta a hangját. - Én mindig is jobban hittem az olyan hősökben mint maguk. Bizistenek maguk fogják megmenteni a városunkat, érzem a csontjaimban! – mosolygott ránk reménykedve.
- Komolyak a bajok? – nézett rá komoran Kitaszított.
- Ne is kérdezze Borzalmasak! Az árak az egekben vannak, lassan már nem tudok készleteket vásárolni. A nagyobb fák termése, minden odavan! A kisebbek rég feladták, elpusztult minden. Az állatok szökdösnek, a karámok oldalát is kirúgják, vagy elhullanak. De ha nem is így lenne... ugyan mivel etetnénk őket? Nem sokáig fedezhetjük igényeinket csak a szállítmányokból – válaszolta szomorúan a kereskedő, de jóformán azonnal le is csapott ránk lelkesen és megpróbált ránk sózni valamilyen bő ruhadarabokat, szandálokat.
- Talán nem bánná meg a nemzetes kisasszony és a mély tiszteletű mester ha ezeket megvennék. Jó szolgálatot tehetnek és igen olcsón adnám Önöknek, hiszen mégiscsak a megmentőink...
- Mi szükségünk lenne ezekre? – nézegettem ezeket a furcsa dolgokat, erre a férfi kicsit visszafogva ugyan a hangját, de próbált tovább győzködni.
- Néhány erdőt értő ember már elment megvizsgálni a dolgokat. Az öcsém vadász, ő is velük tartott. Abból a kevésből amit mondott, akár el is kellhet az ilyesmi A Tanácstól úgyis közelebbit tudnak majd a dolgok állásáról, de nem bánnák meg a dolgot, higgyenek nekem...
Annyira, de annyira kilógott a lóláb, hogy ránk akar sózni valamit, akár hasznát vesszük, akár nem, hogy egymásra nézve összevigyorogtunk, de végül mindketten a pénzes tarsolyunkba nyúltunk és kifizettük a ruhák árát. A kalmár arcán olyan örvendező mosoly terült el, hogy elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa szánakozásomat, hiszen mindketten tudtuk, hogy szerencsétlenek utolsó tartalékaikat élik fel, és ez a kis vásárlás is talán adott neki egy kis haladékot. Gyorsan megindultunk kifelé, miközben nem álltam meg, hogy letörten oda ne súgjam mellettem siető társamnak:
- Igazad volt. Segítenünk kell ezeknek a szerencsétleneknek, a kevésbé gazdagok itt már éheznek! – mire ő csak komoran bólintott.
Aztán találtunk egy kikiáltót, aki útbaigazított minket a Tanács székhelyéhez, ahol az őrök, miután megmondtuk miért jöttünk, bekísértek minket a tanácsnokok elé.
Nem voltunk egyedül! Az urak előtt állt már egy botot markoló vékony fiú, akit már látásból ismertem, de túl sokat nem tudtam róla, azért örömmel üdvözöltem. Ahogy láttam Kitaszított is felderült láttára és mosolyogva szorított meg a kezét.
A Tanácsnokok, miután megtudták kik vagyunk, örömmel üdvözöltek minket is, majd egy alacsony, szakállas férfi, akinek vezetői titulusát talárja és díszes aranylánca jelezte megszólalt:
- Hatalmas megkönnyebbülés, hogy itt vannak hölgyem és uraim! – kezd ett bele.- Nagyjából sajnos csak ugyanazt tudjuk elmondani, amit a felhívásban is közzé tettünk. A hetekkel ezelőtti földrengés óta megváltozott a környezet Dalner körül és nem mondhatom, hogy a javára... Mivel teljes mértékben kizárható, hogy ez természetes lenne, így kénytelenek voltunk segítséget kérni és hatalmas öröm számunkra, hogy volt aki válaszolt bajba jutott közösségünk segélykiáltására. Mi magunk is végeztünk némi kutatást természetesen az eltelt időben, de sajnos keveset mondhatok még mindig... Felderítőink behatoltak az erdőbe, amely megfigyeléseik szerint hamar véget ér, mégpedig igen hirtelen módon. Nincs semmiféle átmenet, ami szerintük roppant szokatlan. Mögötte végeláthatatlan szürke homoksivatag és rekkenő hőség fogadta őket, amire sajnos nem voltak felkészülve...
A mellettem álló Kitaszított meghajtotta magát felé:
- Kitüntetésnek tekintjük, ha szerény képességeinket Dalner városának és lakosainak javára tudjuk kamatoztatni Ha szabadna megtudnom mennyi időt töltöttek ebben a... sivatagban a felderítőik és mire bukkantak? – tört elő belőle a katona.
- Nos nagyjából két napot volt lehetőségük, bár mélységében nem mertek túlzottan bemerészkedni Nem készültek erre, ismeretlen terepen a rekkenő hőségben eltévedni korlátozott vízkészletekkel... Nem kockáztathattak – tárja szét sajnálkozva a kezét, és mi megértően bólintunk. - De egyáltalán semmit sem találtak... Csupán homokot.
A beszámolóra gyorsan egymásra néztünk Kitával, majd a táskánkban lapuló sivatagi ruhákra vándorolt a pillantásunk. Lehet, hogy még sem volt olyan rossz ötlet megvenni azokat?
Nekem nem volt kérdésem, így aztán érdeklődő pillantást vetettem a fiúra.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cancer
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 297
Aye! Pont : 5
Join date : 2009. Oct. 10.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Terméketlen földön   Pént. Nov. 04, 2011 8:15 pm

Az elején nem adtam meg időkorlátot, így most pótlom a hiányosságot. Felszólítom Kyou Heidan-t, hogy vasárnap éjfélig posztoljon!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cancer
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 297
Aye! Pont : 5
Join date : 2009. Oct. 10.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Terméketlen földön   Hétf. Nov. 07, 2011 3:44 pm

Folytatódik a kör.

Kyou a Tanácshoz még teljesen nyugodtan lép be, de mikor ránéztetek, megfagyott. Akárhogy szólongatják, bökdösik, semmire sem reagál, ezért két őr fogja, és kiállítja szobornak az egyik folyosón. Amíg nem ír posztot, ilyen formátumban megtekinthető, majd rohanvást utánatok indul.

Sarumi és Kitaszított: a kis közjáték végén ismét rátok irányul a figyelem. A veletek beszélő tanácstag, Ragnar végül így szól:
- Mélységesen sajnálom, hogy nem szolgálhatok több részlettel, de nem tudok többet. A sivatag széléig elkíséri Önöket az említett expedíció - természetesen bőségesebben felszerelkezve, mint az előbb. Néhány megmaradt málháslovunk közül is kettőt a rendelkezésükre bocsájtunk - habár a tevék jobbak lennének ebben a klímában. - ereszt el egy fanyar viccet. - Nagy valószínűséggel a földrengés középpontjánál találják a megoldást is.

Amennyiben igénybe akarjátok venni a lovakat, fogadjátok el őket, de gyalogolhattok is. Dalner városának raktárosai bőségesen felszerelnek titeket étellel és itallal, a várható éjszakai hidegre való tekintettel meleg ruhákkal, a legjobb térképekkel, ami a földrengés előtti környezetet mutatta, és a kísérettel (amennyiben másra is szükségetek lenne, azt is megkapjátok - de ideiglenesen kiutalt feneketlen kulacsokon kívül más mágikus tárggyal nem szolgálhatnak). Mikor úgy érzitek, készen álltok, elindultok célotok felé. Kísérőitek nem tartoznak a beszédes fajtába, láthatólag mély nyomot hagyott bennük az időjárás-változás, de igyekeznek társalogni, ha ti beszédbe elegyedtek velük. Az út eseménytelenül telik a kihalt erdőn, elhagyatott tanyákon át, egészen addig, míg el nem értek a sivatag és az erdő találkozásáig. A leírásnak teljesen igaza van: mintha késsel vágták volna el a fákat, amelyek itt állnak. Kísérőitek ekkor döbbenten állnak meg.
- Ezt a helyet csak órákkal később értük el legutóbb! - mondja idegesen egyikük. - Most gyorsabban haladtunk, mert tudtuk, merre kell jönnünk, de még így is bőven napnyugta után kellett volna elérnünk ide!
Ennek megkoronázásaképp néhány apró, fekete pöttyöt vesz észre valamelyikőtök az égen. Lehetnének akár madarak is, de a torkukból feltörő rikoltás elhallatszik hozzátok - éles, kellemetlen hang, amitől a hideg ráz mindenkit.
Posztotok eddig tartson! Határidő: e hét vasárnap.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kyou Heidan
Fegyver mágus
Fegyver mágus
avatar

Hozzászólások száma : 74
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Jun. 16.
Age : 23
Tartózkodási hely : Itt-ott

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Terméketlen földön   Csüt. Nov. 10, 2011 11:52 am

Átlagos nap, egy átlagos kis házikóba. Ez volt az első éjszaka, melyet az új házunkban töltöttünk Nancyvel. Már szégyelltünk a Fairy Tailesek nyakán lógni mindig, ezért elhatároztuk párommal, hogy kibérelünk egy házikót a környéken. Nem volt messze a céh házától sem, sőt nagyon is közel volt.
- Drágám, van itt egy levél, ami azt hiszem érdekelne téged! – kiáltotta Nancy. Én még nagyban nyújtózgattam az ágyban fent az emeleten, de ha ő azt mondja, hogy az a levél engem érdekelne akkor az biztosan úgy is van. Lepattantam nagy nehezen az ágyról, megigazítottam a hajamat, felöltöztem és elindultam le az ebédlőbe mert kezdtem egyre éhesebb is lenni. Az asztalnál frissen sült sütemény, egy pohár tej és egy boríték várt.
- Húú ezt te sütötted? – kérdeztem közben dörzsölve egymásnak a két tenyerem – Á, és ez az a levél amiről beszéltél? – vettem kezembe, majd elkezdtem kibontani.
- Igen képzeld, én ilyet is tudok. – hajolt oda és súgta fülembe, közben pedig kivette a levelet a kezemből – Előbb az evés, azután a levél!
- Értettem, főnökasszony. – és ezzel pillanatok alatt bevágtam a sütiket és a tejet.

Jöhetett a levél.
Egy sárgás, kissé koszos borítékba volt becsomagolva de ettől még nem azt jelenti, hogy valami ágrólszakadtól kaptam. A levél tartalma nem volt hosszú ezért még mielőtt elkezdtem olvasni tudtam, hogy valami felkérés lesz.

Fiore Mágusai!

Három héttel ezelőtt Dalner városát földrengés rázta meg. Epicentruma messze esett tőlünk, így nem tett kárt az épületekben, de azóta valami történt. A szél száraz lett, és homokot hord onnan, ahol eddig virágzó erdők feküdtek. A mezők és a vetések elszáradtak, az állatok elmenekültek, a folyók csak csordogálnak. Az északkeleti falvakról pedig hír sem érkezett már napok óta! Segítsenek rajtunk!

~Dalner? Dalner? Mintha már hallottam volna erről a városról. De vajon hol?~
- Hé drágám, nem tudod hol van Dalner városa? Komolyan mondom már hallottam róla de valamiért nem ugrik már be, hogy hol és mikor… Segíts rajtam!
- De igen tudom hol van. Fiore északkeleti határán találod meg, vonattal könnyen elérhető. Miért, oda kell menned? – magyarázta kiabálva a konyhából.
- Igen oda. De ha így kérdezed ebből azt veszem le, hogy neked nincs kedved velem tartani, ugye?
- Eltaláltad. Menj csak egyedül, amúgy is az környék nekem csak rossz emlékeket idéz fel.
Nem tudtam miért mondta ezt a rossz emlékes dolgot, de abban biztos voltam, hogy ha hazaérek akkor rákérdezek. Miután az asszony útbaigazított, hogy merre is van Dalner városa felmentem a szobába összepakolni. Két lábamra feltettem a combtáskákat, amikben a tőröket tartottam, a táskámba beleraktam a tojást és az egyéb kellékeket majd fogtam magam és elindultam elbúcsúzni Nancytől. Miután tőle is elbúcsúztam még beugrottam a Fairy Tail céhházba, hogy értesítsem őket távollétemről na és persze búcsú ajándékként Mirajane megajándékozott egy korsó sörrel. Ingyen sört hülye az az ember aki visszautasít. Miután a sört megittam el is indultam az állomás felé. Nem siettem, még időben voltam. Az volt a jó, hogy átszállnom sem kellett mert ez a vonat egyenesen oda tartott. Ennek csak örülni tudtam, főleg mert órákan nyugodtan aludhattam.
A vonatra felszálltam és az egyik kabint rögvest elfoglaltam és egyből ki is dőltem. Igaz még nem aludtam el, mert ugye azelőtt nem sokkal keltem fel, de az út egy idő után azért elnyomott. Több órás volt az út.
Nem emlékszem már csak arra, hogy mi történt mikor felkeltem valószínűleg azért mert az egész utat átaludtam. Hát igen, ezért szeretek vonaton aludni. Annyit alszok, hogy kipihenem magam egy hétre is akár. Nah tehát mikor felkeltem szinte nem láttam semmit, éjszaka volt. Ahogy a vonattol leszálltam egy mély levegőt vettem. Tudni illik ez szokásom, hogy ahányszor leszállok a vonatról ezt csinálom. Olyan vagyok komolyan, mint egy rossz kutya. Mondjuk a jó szaglásomnak köszönhetem azt is, hogy túléltem már egy-két helyzetet. Nos szaglásminta vétele után nem azt tettem, mint más, hogy szállást keres. Bármennyire is sötét volt észrevettem, hogy a város szélén van egy domb. Oda vettem az irányt. A dombról be lehetett látni az egész várost, a legszebb pedig napfelkeltekor volt. Fentről figyeltem, ahogy a párezer lakossal rendelkező kis város kezd egyre nyüzsgőbb lenni. Viszont, ahogy a nap egyre feljebb jött, annál jobban látható volt az egész környék. Tudomásom szerint ez az északkeleti határ környéke nem így nézett ki. Zöld és dús erdők, friss fűvel teli legelők kellett volna ezt a részt alkossák, de ez most nagyon nem így volt. A fák majdnem kopaszok voltak csak néhány száraz levél volt rajtuk, a zöld tisztások helyett csak sivatag volt. Egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy nem is jó helyen járok. A bámulás után az irányt a város központja felé vettem, hogy érdeklődjek egy kicsit az itt történtekről. A piacra mentem, ott biztos voltam benne, hogy értelmes információkat fogok összeszedni…vagyis csak reménykedtem, hogy nem pletykákat. Egy nem annyira látogatott standot vettem célba, hogy tudjak az árussal jobban elbeszélgetni. Hát sokat nem kellett keressek ilyet. Tele volt ilyenekkel. Alig volt egy-két stand ahova mentek is emberek.
- Jóuram! Nem segítene rajtam annyival, hogy vesz valamit? Tudja nagyon nem megy az üzlet és szükségem van a pénzre. A gyerekeim éheznek. – kicsit értetlenül néztem a fazonra, mert így még nem szólított le senki sem a piacon.
- Ööö oké, rendben! De miket árul? – néztem a standjára de csak láncokat és nyakörveket láttam. Hirtelen eszembe jutott, hogy ugye állítólag a tojásban egy farkas lapul. Akármikor kibújhat ezért nem ártana venni neki egy nyakörvet. – Tudja mit, ott az a kék nyakörv. Azt megvenném! – nyújtottam felé a kelleténél több pénzt.
- Jaj, nagyon szépen köszönöm fiatalember! – már akart nyújtani visszajárót – Hogy hálálhatnám meg önnek ezt?
- Nos először a visszajárót nem fogadom el, tegye csak el. Nagyobb szüksége van magának rá, mint nekem. Másodszor meg, mesélne nekem arról, hogy mi történt itt? Úgy hallottam volt valami földrengés ami megzavarta az egész természetet. Tud esetleg valami pontosabb információkat? – kérdeztem.
- Nem igazából én is csak ennyit tudok. És azt, hogy emiatt a sivatagi klíma miatt nagyon felment minden élelem ára. Ezért is kértem támogatását, hogy a családomnak tudjak ennivalót venni. – hajolt meg, jelezve köszönetét – De várjon csak…Nem tudom, hogy ez segít-e valamit de úgy hallottam, hogy mágusokat keresnek a probléma megoldása érdekében. És most, hogy így végignézek magán….
- Igen, jól gondolja…Mágus vagyok és ez ügyben jöttem ide. Segíteni, ugyanis kaptam egy felkérő levelet.
- Hála az égnek! Nos akkor azt ajánlom, hogy a tanácsnál jelentkezzen. – mutat a tanács épülete felé – Biztosan ők is örülni fognak magának.
- Köszönöm uram, megyek is és jelentkezek. – kezet fogtunk és mentem is egyből a tanácshoz.

A tanács emberei nagy örömmel fogadtak, mikor elmondtam, hogy miért is jöttem. A tárgyalóba kísértek ahol más mágusokat vártunk, de mivel nem nagyon jött senki elkezdtek egyedül engem felvilágosítani a történtekről. Igaz alig kezdtek bele az ajtón számomra két ismerős alak toppant be. Megörültem amikor megláttam, hogy Kitaszított az akivel egy igen jó kis harcot vívtunk és ennek tiszteletére jó barátok is lettünk, a másik pedig Sarumi volt az akivel Nocturnus tornya alatt pusztítottunk szörnyeket. Kitaszított szépen oda jött mellém, kezet fogtunk, Sarumi pedig mosolyogva intett.
- Hatalmas megkönnyebbülés, hogy itt vannak hölgyem és uraim! - kezdte gyorsan pergő nyelvvel a középen ülő ember, valószínűleg az itteni legmagasabb rangú. - Nagyjából sajnos csak ugyanazt tudjuk elmondani, amit a felhívásban is közzé tettünk. A hetekkel ezelőtti földrengés óta megváltozott a környezet Dalner körül és nem mondhatom, hogy a javára... Mivel teljes mértékben kizárható, hogy ez természetes lenne, így kénytelenek voltunk segítséget kérni és hatalmas öröm számunkra, hogy volt aki válaszolt bajba jutott közösségünk segélykiáltására. Mi magunk is végeztünk némi kutatást természetesen az eltelt időben, de sajnos keveset mondhatok még mindig... Felderítőink behatoltak az erdőbe, amely megfigyeléseik szerint hamar véget ér, mégpedig igen hirtelen módon. Nincs semmiféle átmenet, ami szerintük roppant szokatlan. Mögötte végeláthatatlan szürke homoksivatag és rekkenő hőség fogadta őket, amire sajnos nem voltak felkészülve...
Kitaszított barátom meghajolt:
- Kitüntetésnek tekintjük, ha szerény képességeinket Dalner városának és lakosainak javára tudjuk kamatoztatni. Ha szabadna megtudnom mennyi időt töltöttek ebben a... sivatagban a felderítőik és mire bukkantak?
- Nos nagyjából két napot volt lehetőségük, bár mélységében nem mertek túlzottan bemerészkedni - felelte óvatosan a tanácsnok. - Nem készültek erre, ismeretlen terepen a rekkenő hőségben eltévedni korlátozott vízkészletekkel... Nem kockáztathattak - teszi hozzá védekezően, amire úgy bólintunk mind, mintha zsinóron húznák a fejünk. - De egyáltalán semmit sem találtak... Csupán homokot.
Ezután valamiért mindenki rám nézett. Kicsit zavarba jöttem, mert igazából eddig sem nagyon figyeltem oda csak hallottam, amit mondott de nem is koncentráltam. Parasztság lett volna megkérni, hogy mondjon el mindent újra ezért inkább felálltam és kimentem.
- Ööö bocsánat…Nem érzem jól magam. – és ahogy mentem ki, két őr kísért ki. Leültem és lefagyva maradtam. Nem értettem, hogy miért is van ez. Teljesen elbambultam. Csak azt reméltem, hogy a bentiek nem néznek hülyének. Pár perc elteltével Sarumi és Kitaszított jött kifelé, én pedig elkezdtem őket követni.
- Srácok, bocs az előbbiért de teljesen elbambultam. Tudunk valami újat? – erre Kitaszított csak bólintott egy nemmel. Egy istálóhoz mentünk, ahol Dalner raktárosaitól élelmet és meleg ruhákat kaptunk, mert ugye a környék eléggé átváltott sivatagi üzemmódba. Kaptunk még kísérőket akik jobban ismerik a környéket és térképet is, ami a „katasztrófa” előtti környéket ábrázolta. Kita valami furcsa dolgot csinált a lovakkal méghozzá azt, hogy vastag rongyokkal bekötözte a patáit. Néztem néztem, majd Sarumival egymásra néztünk és én értetlenül csóválni kezdtem a fejem. Sarumi rákérdezett, hogy ez végül is miért jó.
- Kita, miért csomagolod be szegény paripák lábát, hiszen nincs olyan hideg?
- Tény, de ennek ehhez semmi köze. Ismeretlen terepre megyünk, amiről annyit tudunk, hogy hasonlít a sivatagra, vagyis homokos. A tanácstagnak igaza volt, az ilyen a tevéknek való. A lovak csüdig süllyednek el a puha homokban, magam is tapasztaltam a tengerpartokon. Más tisztektől, akik sivatagi terepen szolgáltak hallottam, hogy a tevék azért tudnak gyorsabban és könnyebben haladni a homokon, mert a patájuk jóval szélesebb és az ujjaik között erős hártya feszül, ez tartja fenn őket. Ha kénytelenek lovon menni ilyen terepre, akkor alkalmazzák ezt a módszert. A puha rongyok szinte kiszélesítik a patát, kevésbé fog megsüllyedni a lábuk, gyorsabban tudnak menni és kevésbé fáradnak ki. Nem tudjuk mi vár ránk ott, lehetőleg minden apróságot szeretnék felhasználni ami a javunkra válhat. Mindjárt végzek, javaslom kezdjetek átöltözni én is azt teszem utána.

Hasznos trükknek tűnt, ezért nekiálltam én is és bekötöztem az én paripám patáit. Hát igen, mindig tanul újat az ember. Miután mindent elintéztünk elindultunk. Kitaszított és Sarumi, a két Titan Nose-os, egymás mellett mentek a lovakkal, én inkább hátra maradtam. Igazából beszélgetéshez nem volt kedvem és csak hallgatózni pofátlanság lett volna. A kihalt erdőn át való vágtázás eseménymentesen telt. Csend volt végig, habár a kihaltságban nem is tudom mire számítottam.
Amikor a kihalt erdő és a sivatag találkozásához értünk, a kísérőink döbbenten megálltak és leszálltak a lóról. Elkezdtek körbenézni alaposabban, majd az egyik megszólalt.
- Ezt a helyet csak órákkal később értük el legutóbb! - mondja idegesen egyikük. - Most gyorsabban haladtunk, mert tudtuk, merre kell jönnünk, de még így is bőven napnyugta után kellett volna elérnünk ide!
Amíg ők kezdtek egyre idegesebbek lenni én arréb mentem egy kicsit a sivatagos rész felé, hogy lássam mennyire is mély az a homok. Hát igen, eléggé mély volt. Felnéztem az ég felé és valami furcsa fekete pöttyöket vettem észre.
- Hé emberek! – fordultam a hátamnál lévőkhöz - Mennyi az esélye, hogy ennyi idő alatt délibábom legyen?
- Nem sok, a délibáb csak a mélysivatagban van - recsegi a maszkja mögül tompán Kitaszított, követve a tekintetem - Két embernek egyszerre meg még ritkább...
- Tehát akkor nem csak én látom őket. Királyság...- és lassú léptekkel kezdtem hátrálni, majd előidéztem a két pisztolyom.
- Talán nem ártana közelebbről szemügyre venni azokat a micsodákat, hogy felkészültebben várhassuk őket.
~Igaz is, Sarumi alakváltó...Habár nem biztos, hogy azok nem támadnák le. Kita, remélem lebeszéled róla...~
Kitaszított Sarura néz:
- Ha az a valami gyors is és agresszív is, esélyed sincs sólyomként az életben maradásra - rázza meg a fejét - Bármi is az a lovak fedezéke mögött, fegyverrel jobbak az esélyei mindenkinek! Ostobaság lenne kockáztatni - ellenkezik - Semmilyen sereg nem engedheti meg magának, hogy egy felderítésen elveszítse élőereje egyharmadát.
Ezzel pár lépést előre léptet és maga elé morogja:
- Lecserélés: puska.
Immáron a puskával az ölében néz az égre, majd hátrafordul:
- Mindenki maradjon a lovak fedezékében míg kiderül mik ezek és mik a szándékaik .
- Rendben, akkor várjuk meg itt, hogy mik is ezek, és mit akarnak, de nem fogok a lovak mögé bújni, ha harcolni kell. - válaszolta Kita felvetésére. Nos én túl unalmasnak tartottam a helyzetet. Nem volt jobb ötletem, a fekete pöttyök felé lőttem.
- Ööö izé…Lehet, hogy ezt nem kellett volna? – így utólag belegondolva, lehet az unalmas változat jobb lett volna.
- Elképzelhető - morogja Kitaszított, majd biccent Saru felé: - Rendben, léptess mellém, ha úgy gondolod tudsz ellenük valamit tenni. Most már biztosan ellenségesek - rázza a fejét. - Mindenki más! Lebújni a lovak mögé, íjak, számszeríjak, puskák a kézbe!


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kitaszított
Fegyver mágus
Fegyver mágus
avatar

Hozzászólások száma : 44
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Jul. 18.

Karakter információ
Céh: Titan Nose
Szint: 1
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Terméketlen földön   Vas. Nov. 13, 2011 4:41 pm

Miközben ismertették velünk a helyzetet Kyou, aki eddig egy szót sem szólt, egyre sápadtabbnak tűnt, végül enyhén megremegve megkapaszkodott a mellette lévő szék támlájába. Aggódva pillantottam felé, de ő maga is érezte a bajt, mert szabadkozva emelte fel a kezét:
- Ööö bocsánat…Nem érzem jól magam... - nyögte maga elé, majd bizonytalan léptekkel kifelé indult két lándzsás aktív támogatásával. Reméltem, hogy pillanatnyi rosszullét csupán és nem valami nagyobb baj kezdete, ami megakadályozná a részvételét ebben az egyszerűnek éppen nem ígérkező küldetésben, vagy ne adj Isten még rosszabb... Mindenesetre aggódó tekintetem újra megacélozva fordultam a tanács szószólója felé, aki reszelősen, fanyarul folytatta:
- Mélységesen sajnálom, hogy nem szolgálhatok több részlettel, de nem tudok többet - rázza a fejét felsóhajtva. - A sivatag széléig elkíséri Önöket az említett expedíció - természetesen bőségesebben felszerelkezve, mint az előbb. Néhány megmaradt málháslovunk közül is kettőt a rendelkezésükre bocsájtunk... habár a tevék jobbak lennének ebben a klímában - recsegte a helyzet szülte fekete humorral. - Nagy valószínűséggel a földrengés középpontjánál találják a megoldást is.
Komoran biccentettem a szavaira, majd az egész tanács felé meghajtottam magam derékból:
- Ez esetben minél hamarabb ideje elindulni - mormogtam. - Köszönjük a felvilágosítást és az ellátmányt. Megnézzük mit lehet tenni...
- Csak csatlakozni tudok társam szavaihoz, és remélem a segítségükre tudunk majd lenni - felelte Sarumi is.
Lendületes léptekkel indultam ki a teremből a nyomomban klántársammal. Most duzzadtam az energiáktól, feladatom volt, ami mindig a legjobbat hozza ki belőlem. Agyam már gyorsan elemezte a megismert lehetőségeket és nehézségeket és minél hamarabb próbáltam használható taktikai tervet felállítani ezen tények alapján. Éppen ezért voltam kissé szűkszavú, mikor a folyosón belefutottunk Kypouba, aki már láthatólag összeszedte magát és most zavartan fordult hozzánk:
- Srácok, bocs az előbbiért de teljesen elbambultam - szabadkozott újra, majd gyorsan megkérdezte: - Tudunk valami újat?
Tagadólag megráztam a fejemet mind az elnézés kérésre amire nem volt semmi szükség, hisz mindenkinek lehet rossz napja, mind az információkkal kapcsolatban, amivel nem voltunk túlzottan ellátva. A piacra siettünk immár mindhárman, ahol a városi raktárból vételezhettünk magunknak meleg ruhát az éjszakákra, háló zsák, Kyounak is egy öltözet sivatagi ruha, tűzifa, kötél és egy-egy feneketlen kulacs, valamint szintén egy-egy 12 literes bőrtömlő és kötszer került összeállításra, ami kellemes felszerelésnek mondható a szárított élelem mellé. Dzsidás katonák vártak minket, egyszerű bőrvértet, strapabíró ruházatot viseltek, jó lovasnak tűntek mindannyian. Könnyű lándzsájuk lóról rohamozva gyakorlatilag még egy elefántot is keresztül döfne. Sisak és tekintélyesen duzzadó zsákok egészítették ki a képet. Remek emberek lehetnek - döntöttem el magamban. Így is álltam hozzájuk a továbbiakban. Néhány katona akik mindent megtennének a városukért, akár minden erő nélkül el is kísérni harci mágusokat a vész idején. Tudtam, hogy bármit meg fogok tenni, hogy vissza is jöjjenek a szeretteikhez, mindent, ami csak hatalmamban áll. Összeszedtem némi kallódó szövetet és nekiálltam akkurátusan bekötözni a lovak patáját vele, úgy, hogy a patkó alatt vastag réteget képezzen az összehajtogatott anyag. Még csak a második patánál jártam, mikor Sarumi értetlen kérdése megakasztott:
- Kita, miért csomagolod be szegény paripák lábát, hiszen nincs olyan hideg? - pislogott nagyokat.
- Tény, de ennek ehhez semmi köze - feleltem nyugodtan. - Ismeretlen terepre megyünk, amiről annyit tudunk, hogy hasonlít a sivatagra, vagyis homokos. A tanácstagnak igaza volt, az ilyen a tevéknek való. A lovak csüdig süllyednek el a puha homokban, magam is tapasztaltam a tengerpartokon. Más tisztektől, akik sivatagi terepen szolgáltak hallottam, hogy a tevék azért tudnak gyorsabban és könnyebben haladni a homokon, mert a patájuk jóval szélesebb és az ujjaik között erős hártya feszül, ez tartja fenn őket. Ha kénytelenek lovon menni ilyen terepre, akkor alkalmazzák ezt a módszert. A puha rongyok szinte kiszélesítik a patát, kevésbé fog megsüllyedni a lábuk, gyorsabban tudnak menni és kevésbé fáradnak ki. Nem tudjuk mi vár ránk ott, lehetőleg minden apróságot szeretnék felhasználni ami a javunkra válhat. Mindjárt végzek, javaslom kezdjetek átöltözni én is azt teszem utána.
A dzsidás katonák elismerően néztek rám, majd leugrottak a nyeregből és maguk is elkezdték bekötni a patákat. Kyounak is tetszhetett a javaslatom, mert ő is így cselekedett. Miután minden ló megkapta a katonai zsargonban sivatagi papucsnak nevezett rongyokat gyorsan átöltöztünk a raktárban és nyeregbe szálltunk. Sarumi érdekesen mutatott háncspapucsban, hosszú ruhában és főképp a fezzel a fején, melynek hosszan lifegő végét alig tudta valahová elgyűrni és ellenségesen dobálta jobbra-balra. Vigyorogtam a maszkom mögött, de jól tudtam: hamar meg fogja szeretni a ruházatot, mely könnyebbé teszi az életét nem is oly sokára. A nekem kijelölt ló egy közép termetű, hátasnak való almásderes volt. Kíváncsian veregettem meg az állat nyakát:
- Hát cimbora, remélem jóban leszünk - suttogtam neki. - Nem hiszem, hogy olyan ügyes vagyok, mint akiket megszoktál eddig, de azért ne dobj le az első kanyarban, ha lehet - simogattam meg az orrát, mire nagyot prüszkölt, talán beleegyezően. Az egyik nagy bajuszú, borostás képű dzsidás közelebb léptetett:
- Jó állat ez uram - biztatott. - A neve Hajnalfény. Gyors és megbízható paripa, én mondom. Ez nem fogja ott hagyni sehol és nem is ijedős fajta. Talán nem olyan erős, mint a lovagok nagy, banga léptű kancái, de nem lesz baj. Bátran a nyeregbe szállhat!
Nem mondom, hogy nem kellett el némileg a biztatás, így örömmel bólintottam, majd a nyeregbe ugrottam, bár közel sem olyan elegánsan mint Sarumi. Van fogalmam mint nemesnek és katonának a lovakról, de elsősorban tengerész voltam, ez meg is látszott rajtam. Megülöm a legtöbb hátast, de azért közel sem olyan könnyed magabiztossággal mint a dzsidás katonák és Saru, aki szinte felperdült a saját lovára, majd az állat nyakára dőlve simogatta meg. Hagyta, hogy a könnyű, katonai ló megszaglássza a markát, megismerje az új lovasát, majd a kísérőinket megszégyenítő könnyedséggel léptetett, a remek hátas szinte azonnal elfogadta a lányt. Kyou hozzám hasonlónak tűnt. Nem volt gyenge ebben a kérdésben, de azért látszott: elsősorban a két jó lábán szokott harcolni, utazni meg szekéren vagy vonaton. Így mi kevésbé elegánsan, de biztosan ültünk a nyeregbe. Sarumi mellé léptettem, bár ehhez neki vissza kellett fogni a saját lovát, hogy az én tempóm felvehesse, de úgy tűnt, ő is keresi a társaságom. Ha nem is szóltunk egymáshoz, de valahogy mindig közelebb kerültünk, minden perccel. Valamiféle mélyebb bizalom alakult ki közöttünk annál, ami két céhtársra jellemző.
A dzsidásokat nem zaklattuk kérdésekkel. Gondolataikba merültek, amelyek azt hiszem baljós dolgokon jártak. Féltették a városuk, a szeretteik. Az életük, amit kemény munkával és szolgálattal építettek fel maguknak és amit most valamiféle arctalan veszély fenyegetett. Bíztak bennünk, mert bízni akartak. Mert minden reményt jelentett most. Bátor emberek voltak, akik nem ezt a sorsot érdemelték, de kiálltak ez elé a próba elé is. Saru tekintete is meglágyult, mikor a kopjások felé nézett, azt hiszem jól tudta milyen az, mikor a hozzájuk hasonló egyszerű emberek válnak áldozatokká. Tudta jól és tisztelte a komor dzsidások elszántságát. A város szélén az erdei vezető csatlakozott hozzánk. Magas, szálas, nagy szakállú férfi, két baltát láttam nála, meg egy íjat és tegeznyi nyílvesszőt. Helyi vadász vagy erdőkerülő lehet, nyilván egyúttal a nyomolvasó is. Vele és a fél tucatnyi katonával tíz fősre gyarapodott különítményünk hamarosan elég jó tempóban haladt a félig kihalt erdőben. Éreztük, hogy valami van a levegőben. Nincs madárdal, nem látni az állatokat. A vadak híresen jó ösztöne megsúgta nekik a közeli vészt, ami tehette messze jár már innen, ami nem... azok fatalista beletörődéssel, hang nélkül várják a halált. A vén kaszást, melynek jelenléte valahogy benne üt a levegőben, a csontkasza suhogása visszarezgett minden lélegzetvételben. Nem beszéltünk, mégis ösztönösen közelebb húzódtunk, alakzatot formáltunk.
Hamarosan, alig néhány óra alatt a fák eltünedeztek, vagy kidőlt, szárazra szikkadt csontvázként hevertek s mindent megült a por és a homok ami a levegőben szállt. A sivatag meleg lehelete volt ez már, mely csúnyán felmelegítette a maszkomat, de ez ellen nem tudtam mit tenni, mindössze összébb húztam előtte a sötét fezt. Kék sivatagi ruhánk enyhe szélben lebegett most Saruval, aki már nem babrálta a fekete ruhadarabot, a pokoli melegben hamar megtanulta értékelni. A bajszos dzsidás leugrott a nyeregből és meglepetten nézegetett körbe egyszerre nekünk és a nyomolvasónak is címezve a szavait:
- Ezt a helyet csak órákkal később értük el legutóbb! - rázta a fejét hitetlenkedve, idegesen. - Most gyorsabban haladtunk, mert tudtuk, merre kell jönnünk, de még így is bőven napnyugta után kellett volna elérnünk ide!
Mi ehhez nem sok mindent tudtunk hozzátenni, csak a nyomolvasó mordult fel tenyerével árnyékot tartva a szemeinek, ahogy körülnézett:
- Tévedsz. Ez a sivatag széle, de múltkor nem itt értük el. Terjed... - sziszegte a fogai között a férfi bizonytalanul.
Bizonytalanul tekintgettünk körbe, amikor Kyou fiatalos hangja csendült fel némileg idegesen:
- Hé emberek! – kiáltotta. - Mennyi az esélye, hogy ennyi idő alatt délibábom legyen?
Felkaptam a fejem, majd követtem a tekintetét az ég felé, miközben válaszoltam:
- Nem sok, a délibáb csak a mély sivatagban van - feleltem, majd szemügyre vettem a látványt, amely egyelőre apró, de egyre gyorsabban közeledő repülő, fekete foltok képében realizálódott az égen. - Két embernek egyszerre meg még ritkább...
- Tehát akkor nem csak én látom őket. Királyság... - morogta, majd lassan hátraléptetett néhányat. Határozottan megértettem a reakcióját, magam is így cselekedtem ösztönösen, mikor elért hozzánk a kellemetlen, éles, víjjogásba hajló rikoltása az égen közeledő valamiknek. Saru szintén leárnyékolta a szemeit, de hiába erőltette, innen nem sokat lehetett kivenni belőlük, talán ezért is vetette fel hirtelen:
- Talán nem ártana közelebbről szemügyre venni azokat a micsodákat, hogy felkészültebben várhassuk őket... - gondolkodott hangosan. Visszaléptettem mellé és válaszoltam neki:
- Ha az a valami gyors is és agresszív is, esélyed sincs sólyomként az életben maradásra - ráztam a fejem tagadólag. - Bármi is az a lovak fedezéke mögött, fegyverrel jobbak az esélyei mindenkinek! Ostobaság lenne kockáztatni. Semmilyen sereg nem engedheti meg magának, hogy egy felderítésen elveszítse élőereje egyharmadát!
Azzal kinyújtottam a karjaim és halkan mormoltam:
- Lecserélés: puska!
A Tengerkirály kincstárából szinte azonnal simult bele a tenyerembe hűséges tűzfegyverem, a még rajta csillogó vízcseppek hűvöse kellemes volt a kezemnek ebben a melegben. Könnyedén dobtam keresztbe az ölembe, majd előre rúgattam és a vállam felett szóltam hátra:
- Mindenki maradjon a lovak fedezékében míg kiderül mik ezek és mik a szándékaik! - harsogtam, amit a dzsidások követtek is, de Sarumi rögvest mellém rúgatott:
- Rendben, akkor várjuk meg itt, hogy mik is ezek, és mit akarnak, de nem fogok a lovak mögé bújni, ha harcolni kell! - csattant fel.
Mérlegeltem magamban a dolgot. Igaz, hogy nem rendelkezik semmilyen távolsági támadással, de a varázslatai komoly meglepetést képesek okozni, ráadásul remek lovas. Ha összedolgozunk, akkor...
Hangos lövés dörrent, megszakítva a gondolatmenetem. Kyou felé meredtünk mindannyian, aki kezében a füstölgő pisztolyokkal magán is meglepett tekintettel pislogott körbe, mint egy csokoládélopáson kapott óvodás és félszegen jegyezte meg:
- Ööö izé…Lehet, hogy ezt nem kellett volna..?
Sóhajtva bólintottam:
- Elképzelhető - válaszoltam, aztán Saruhoz fordultam: - Rendben, léptess mellém, ha úgy gondolod tudsz ellenük valamit tenni. Most már biztosan ellenségesek - tettem hozzá rezignáltan. - Mindenki más! Lebújni a lovak mögé, íjak, számszeríjak, puskák a kézbe! - adtam ki az utasítást, majd jó példával járva elő a vállamhoz kaptam a mordályom és célba vettem a legközelebb járó valamit. A fegyverem erősebb, nagyobb hatótávú és sokkal pontosabb mint Kyoué, akinek az előbb semmi valódi sansza sem volt találatot elérni. Cserébe viszont jóval lassabb is... Nem könnyű csatának nézünk elébe, ha ezek lerohannak minket...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sarumi Toro
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 57
Aye! Pont : 14
Join date : 2011. Jul. 30.
Tartózkodási hely : itt is - ott is

Karakter információ
Céh: Titan Nose
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Terméketlen földön   Vas. Nov. 13, 2011 5:31 pm

Miután a fiútól nem érkezett válasz, mindenki várakozva nézett rá, mire ő kissé sápadtan szólalt meg.
- Ööö bocsánat…Nem érzem jól magam. – azzal két őr kíséretében kiment a teremből, és mi meglepődve néztünk utána egészen addig, míg Ragnar meg ne köszörülte a torkát, hogy újból magára vonja a figyelmünket.
- Mélységesen sajnálom, hogy nem szolgálhatok több részlettel, de nem tudok többet. A sivatag széléig elkíséri Önöket az említett expedíció - természetesen bőségesebben felszerelkezve, mint az előbb. Néhány megmaradt málháslovunk közül is kettőt a rendelkezésükre bocsájtunk - habár a tevék jobbak lennének ebben a klímában. – mondja irónikusan, fanyar mosollyal. - Nagy valószínűséggel a földrengés középpontjánál találják a megoldást is.
Mivel több információval nem szolgálhattak, meghajolva megköszöntük a tájékoztatást és a részünkre nyújtandó segítséget.
- Ez esetben minél hamarabb ideje elindulni – szólt Kitaszított. - Köszönjük a felvilágosítást és az ellátmányt. Megnézzük mit lehet tenni...
- Csak csatlakozni tudok társam szavaihoz, és remélem a segítségükre tudunk majd lenni. – tettem még én is hozzá, majd kifelé indultunk, ahol a már magához tért Kyou szegődött a nyomunkba.
- Srácok, bocs az előbbiért de teljesen elbambultam. Tudunk valami újat?
Kitaszított csak megrázta a fejét és meg sem állva indult tovább. Egyenest a piacnál lévő raktárakhoz mentünk, ahol megszemléltük a rendelkezésünkre bocsátott lovakat, majd átvehettük a városi raktárosoktól a nekünk szánt többrétegű meleg ruhákat, amit a várható sivatagi hideg éjszaka miatt ajánlottak, kaptunk még elegendő ételt, italt, amit egy mágikus feneketlen kulacsban utaltak ki, és ami a még nem elhanyagolható, egy térképet, habár ez még a földrengés előtti vidéket mutatta. Mire mindent összepakoltunk és felmálháztuk a lovakat, megérkeztek az ígért kísérők is, hogy a sivatag széléig mutassák az utat. Szép szál lovas katonák voltak, dzsidások, mint ahogy később Kitától megtudtam, akik készek voltak szeretett városukért még ezt a veszélyes feladatot is felvállalni.
De még mielőtt indulhattunk volna céhtársam furcsa tevékenységbe fogott. Egy nagyobb szövetdarabból csíkokat hasított és elkezdte betekerni vele a lovaink lábát.
Egy darabig mindenki csendben nézte a műveletet, szerintem még a lovak is, és amikor felnéztem Kyou tekintetével találkoztam, aki aztán értetlenül ingatta meg a fejét. Erre már nem álltam meg szó nélkül, hiszen úgy látszik nem csak én nem láttam értelmét a dolognak.
- Kita, miért csomagolod be szegény paripák lábát, hiszen nincs olyan hideg?
Fegyvertársam erre már felnézett a ténykedéséből és komolyan válaszolta:
- Tény, de ennek ehhez semmi köze. Ismeretlen terepre megyünk, amiről annyit tudunk, hogy hasonlít a sivatagra, vagyis homokos. A tanácstagnak igaza volt, az ilyen a tevéknek való. A lovak csüdig süllyednek el a puha homokban, magam is tapasztaltam a tengerpartokon. Más tisztektől, akik sivatagi terepen szolgáltak hallottam, hogy a tevék azért tudnak gyorsabban és könnyebben haladni a homokon, mert a patájuk jóval szélesebb és az ujjaik között erős hártya feszül, ez tartja fenn őket. Ha kénytelenek lovon menni ilyen terepre, akkor alkalmazzák ezt a módszert. A puha rongyok szinte kiszélesítik a patát, kevésbé fog megsüllyedni a lábuk, gyorsabban tudnak menni és kevésbé fáradnak ki. Nem tudjuk mi vár ránk ott, lehetőleg minden apróságot szeretnék felhasználni ami a javunkra válhat. Mindjárt végzek, javaslom kezdjetek átöltözni én is azt teszem utána.
A kísérő lovasok elismerő pillantásokat váltottak, majd persze mindenki, aki még nem tette gyorsan követte a példát és bekötötték a lovak patáját, aztán végre, egy gyors átöltözés után, útra keltünk. Szokatlan volt ez a bő ruha, a saru, na meg aztán az a nyomorult fejfedő! Zavart és állandóan igazgatni kellett. A lovam viszont első látásra elnyerte a tetszésemet! Erősnek és kitartónak tűnt. Miután megsimogattam az orrát és hagytam, hogy megszagolhasson, már nyugodtan tűrte, hogy a hátára pattanjak, és az irányítása is könnyűnek ígérkezett.
- Ne aggódj kispajtás, vigyázok majd rád! – hajolta előre és suttogtam a fülébe, megpaskolva a nyakát.
Az út során elől lovagoltak a városi katonák, akik már jártak erre, aztán jöttünk mi Kitával, majd a sort Kyou zárta. Csendben haladtunk, mindenki a saját gondolataiba mélyedt, talán a múlton, vagy a jövőn merengve, de együtt, és örültem, hogy Kita az aki mellett most lovagolhatok. Kísérőnk sem voltak valami szószátyárok, de látszott rajtuk, főleg ahogy közeledtünk, hogy nagyon megviselte őket ez a titokzatos és félelmetes dolog, ami az időjárásukkal és a földjeikkel történik, és ez engem is megérintett.
A város szélén aztán csatlakozott hozzánk egy szakállas, vadász féle ember, akit gondolom vezetőnknek jelölhettek ki és tapasztalt nyomolvasónak, erdőjárónak tűnt.
Szomorúan láttam, hogy milyen kihalt lett, ez a máskor valószínűleg szépen zöldellő táj. Kihalt tanyákon, elszáradt fákon és növényeken kívül nem sokat lehetett látni.
Aztán hirtelen, minden előzmény nélkül az erdőt a messzire nyúló, sivár sivatag váltotta fel, amire kísérőink megrökönyödve állították meg a lovaikat, majd leszállva róluk tájékozódási pontokat kerestek.
- Ezt a helyet csak órákkal később értük el legutóbb! – nézett fel az egyikük a földről megdöbbent arccal.. - Most gyorsabban haladtunk, mert tudtuk, merre kell jönnünk, de még így is bőven napnyugta után kellett volna elérnünk ide!
Erre már mi is meglepődtünk, hiszen nem feltételeztük, hogy a vidéket jól ismerő férfiak tévedtek volna.
- Tévedsz. Ez a sivatag széle, de múltkor nem itt értük el. Terjed... – meredt a nyomokra a vadász kedvetlenül.
A tanácstalanságnak Kyou kiáltása vetett véget, aki miközben kísérőink a nyomokat vizsgálták kicsit előrébb ment.
- Hé emberek! – nézett felénk - Mennyi az esélye, hogy ennyi idő alatt délibábom legyen?
- Nem sok, a délibáb csak a mélysivatagban van – néz a fiú által mutatott irányba Kitaszított - Két embernek egyszerre meg még ritkább...
Már én is látom, hogy a távolban valamiféle repülő lények közelednek felénk, és mikor a hangjukat is meghallom a hideg szalad végig a hátamon.
- Tehát akkor nem csak én látom őket. Királyság...- jegyzi meg Kyou és felénk veszi az irányt, nem szem elől tévesztve azokat a madárféléket, és már kezében is termettek pisztolyai.
- Talán nem ártana közelebbről szemügyre venni azokat a micsodákat, hogy felkészültebben várhassuk őket. – jegyzem meg, utalva rá, hogy sólyomként én is felrepülhetek.
Kitaszított erre csak a fejét rázta és szóban is elmondta mit gondol.
- Ha az a valami gyors is és agresszív is, esélyed sincs sólyomként az életben maradásra. Bármi is az a lovak fedezéke mögött, fegyverrel jobbak az esélyei mindenkinek! Ostobaság lenne kockáztatni – néz a szemembe - Semmilyen sereg nem engedheti meg magának, hogy egy felderítésen elveszítse élőereje egyharmadát.
A választ már meg sem várva előreléptet a lovával és már el is mondja az idézést:
- Lecserélés: puska. – majd aztán visszafordulva jegyzi meg. - Mindenki maradjon a lovak fedezékében míg kiderül mik ezek és mik a szándékaik .
- Rendben, akkor várjuk meg itt, hogy mik is ezek, és mit akarnak, de nem fogok a lovak mögé bújni, ha harcolni kell. – fortyanok fel hevesen, de még be sem fejezem, mikor egy lövés hangja dörren, mire mindenki Kyou felé kapja a tekintetét.
- Ööö izé…Lehet, hogy ezt nem kellett volna? – kérdezi zavartan
- Elképzelhető – horkan fel Kita, majd rám nézve beleegyezően bólint: - Rendben, léptess mellém, ha úgy gondolod tudsz ellenük valamit tenni. Most már biztosan ellenségesek – pillant a fiúra. - Mindenki más! Lebújni a lovak mögé, íjak, számszeríjak, puskák a kézbe! – adta ki az utasításokat és maga is vállához emelte a puskáját, hogy ha szükséges haladéktalanul tudjon tüzelni. Nekem ilyen fegyvereim nem voltak, csak az övembe dugott tőr, de szilárdan néztem szembe társaim mellett ezekkel a valamikkel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cancer
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 297
Aye! Pont : 5
Join date : 2009. Oct. 10.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Terméketlen földön   Kedd Nov. 15, 2011 5:52 pm

Ahogy lassan közelebb érnek a fekete pontok, jobban meg tudjátok őket figyelni. Mintha egy elektromos ráját ötvöztek volna egy denevérrel. A négy lény hullámzó mozgással, titeket figyelmen kívül hagyva repülnek a fák felé, láthatólag nem találta el egyiket sem Kyou lövése. Mikor a sivatag széléhez érnek tőletek néhány száz méterre, újra felhangzik a vijjogás. Az egyikük szájából egy teljesen átlátszó sugár csapódik a talajba, csak a szélein látszódik némi fehér villódzás, ő maga pedig a peremmel párhuzamosan felétek kezd repülni, társaival a nyomában. Néhány másodperc múlva teljesen egyértelmű lesz, mi is ez: ahol a sugár a fákat megérinti, azok remegni kezdenek, elhalványulnak, majd teljesen eltűnnek, helyükön csak a puszta föld marad. A lény nem siet, nyugodt tempóban közeledik felétek, már tökéletes célpontot adva a távolsági fegyvereknek.

A PÜ értelmében nem tesztek semmit. A repülő állatok tudomást sem vesznek rólatok, folytatják munkájukat még akkor is, amikor elhaladnak mellettetek. Társaitok követik példátokat, de szemükön látszik, hogy legszívesebben lemészárolnák a szörnyeket. Pár perc múlva kis fekete pontokként láthatjátok őket felreppenni a távolban, amelyek a sivatag belseje felé tartanak, abba az irányba, amerről jöttek. A sivatag terjedéséhez egyértelmű közük van - mögöttetek abban a néhány méteres sávban, ahol a sugár becsapódott a földbe, egy levél sem maradt. Két egyértelmű választásotok van: nagyjából sejtitek, hogy merre volt a földrengés epicentruma, viszont a "madarak" nem arra távoztak, amerre szerintetek található ez a pont. Választanotok kell, hogy a denevéreket követitek, vagy a földrengés felé mentek. A táj mindkét esetben ugyanolyan: az elején teljesen üres és olyan vízszintes, mint egy asztallap, majd ahogy telik az idő, kisebb-nagyobb dűnéket láttok meg a horizonton. A földrengés helye felé iránytűvel tájékozódhattok, míg a denevérek szabályos időközönként repülnek el fejetek fölött, oda-vissza. Posztotok ott érjen véget, hogy megérkeztek egy dűne elé, amelynek túloldalán a célpontotokat sejtitek! Az út nagyjából egy napba telik (természetesen nem várom el, hogy minden percét leírjátok, nyugodtan ugorjatok időt, ha szeretnétek).

Határidő: vasárnap éjfél!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cancer
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 297
Aye! Pont : 5
Join date : 2009. Oct. 10.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Terméketlen földön   Hétf. Nov. 21, 2011 5:09 pm

A folytatást megírtam. Az új hozzászólás csak azért került be, hogy villogjon a téma.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sarumi Toro
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 57
Aye! Pont : 14
Join date : 2011. Jul. 30.
Tartózkodási hely : itt is - ott is

Karakter információ
Céh: Titan Nose
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Terméketlen földön   Vas. Nov. 27, 2011 7:55 pm

Egyelőre nem úgy néz ki, hogy nagyon a lelkükre vették volna ezek a repülő szörnyszülöttek Kyou lövését, sőt, mintha nem is reagáltak volna rá, komótosan folytatták útjukat a fák felé. Most, hogy közelebb értek, már jobban szemügyre tudtuk venni őket és önkéntelenül is megpróbáltuk valami általunk ismert állathoz hasonlítani ezeket is, de talán még a rájákhoz, vagy a denevérekhez álltak a legközelebb, vagy inkább a kettő keverékéhez.
Kita ekkor magához intette az utolsónak hozzánk csatlakozott vadászt.
- Láttál valaha ezekhez hasonló lényeket errefelé? Vagy legalább hallottál ilyenekről?
- Ezekben az erdőkben tanított járni az anyám, itt adott a kezembe először íjat jó apám, negyven esztendő alatt bejártam már minden csapást, minden barlangot, ismerem a patakok folyását és a vadkanok összes dagonyáját, minden fát, virágot, bokrot uram, de... még csak hasonlót sem láttam soha. - ingatta a fejét a férfi.
- Ettől tartottam...
Mikor már nem messze járnak a sivatag szélétől, ismét felhangzik a fülsértő vijjogás, amit már volt szerencsénk hallani, és amitől felállt a szőr a tarkómon, de ennek most láthatóan más volt a jelentése, hiszen az egyik ilyen lény szájából, egy majdnem teljesen áttetsző sugár irányul a földre, amelyet, ha nem remegne a széle körül a levegő, akár észre sem lehetne venni, de a hatását már nem lehet nem észre venni. Amerre ez a különös nyaláb elhalad, ott eltűnnek a fák, a növények…minden. Először csak furcsán vibrálni kezdenek, mintha megrázná őket valami, majd egyre halványabbak lesznek, végül teljesen eltűnnek megrökönyödött tekintetünk elől. Nem marad más a nyomában, csak az üres föld, a sivatagi homok.
- Láttátok ezt? – nézek szörnyülködve a többiekre, kezemet továbbra is szorosan a tőrömre fonva. – Mik lehetnek ezek? És mi a bánat az a sugár?
- Kreatúrák - morogja céhtársam. - Nem a természet, sokkal inkább valamiféle elfajzott mágia teremtményei. Mindenesetre nem szállhatunk most harcba velük. Mindenki megértette?!
Mivel nem tudhatjuk mire is képesek még, és mivel ez akár a küldetésünket is veszélybe sodorhatná, ha elhamarkodottan megtámadjuk ezeket a lényeket, ezért, ha nehezen is de megértettem, miért hozta meg ezt a döntést Kita, hogy nem teszünk semmit, hagyjuk elrepülni őket.
Miközben próbáljuk kitalálni, hogy mit is kéne csinálnunk, ezek a repülő sivatagcsinálók, egyre közelebb érnek hozzánk, tovább folytatva pusztító tevékenységüket, mit sem törődve velünk. Azon kezdtem törni a fejem, mi lehet a nyugodtságuk oka? Talán sebezhetetlenek? Vagy nem találkoztak még emberrel és nem ismerik fel őket? Vagy minket is ilyen egyszerűen törölhetnének el, mint a szerencsétlen természetet?
Míg ezen töprengtem az állatok elhaladnak mellettünk, és mi csak a döntésünk értelmében tétlenül néztük, ahogy további növények esnek áldozatul ténykedésüknek. Láttam, hogy a dzsidásoknak elfehéredik a kezük, ahogy a fegyverüket szorították és szemükben lobogott a tehetetlen harag, de tartották magukat és nem szegték meg az utasítást, hogy nem támadjuk meg az állatokat, akár mennyire is mást diktált most a szívük. Jó és derék katonák voltak.
Nagyon sajnáltam őket, hiszen ez nem az én földem volt, de még nekem is nehezemre esett csak így ácsorogva szemlélni a pusztítást.
Nem sokkal ezután már csak egy apró foltok voltak az égen, melyek egyszer csak a sivatag közepe felé vették az irányt, arra ahonnan megpillantottuk őket.
Azt már tudtuk, hogy ezek a madárszerű valamik állnak a növényzet eltűnése mögött, hiszen ezt a saját szemünkkel is láttuk, csak az okát nem és ez volt a feladat, hogy kiderítsük, és ezért nem pusztíthattuk el őket, már, ha egyáltalán képesek lettünk volna rá.
Kita ismét a nyomkövetőhöz fordult:
- Az epicentrum felé mennek?
- Nem. Nem egészen, azt hiszem... - felelte az, hosszan a lények után nézve. - Bár az is arra van, de ezek a rothadt állatok némileg keletnek repülnek ahogy nézem. Ha ezen a vonalon mennek tovább, akkor jócskán elkerülik majd azt a terepet...
Társam egy darabig a gondolataiba merülve mérlegelte a hallottakat, majd a férfinek szegezte a kérdést.
- El tudsz vezetni minket a rengés helyéhez?
Mindenki meglepődve kapta fel a fejét a kérésre, még én is csodálkozva néztem rá, de a dzsidásokon már a kitörni készülő harag is észlelhető volt, amit a vadász nem is tudott magában tartani tovább.
- Hogy micsoda? - fakadt ki dühösen. - Azokat a dögöket kell követnünk, uram! Le kell számolnunk velük, még mielőtt kiirtanak mindent!! Nem foglalkozhatunk most mással! - mire szavaira társai mind helyeselni kezdtek.
Tudtam, hogy Kitaszítottnak meg van a jó oka, hogyha ezt kívánja tőlünk, de azért kíváncsian vártam, hogy hogyan magyarázza ezt meg ezeknek az elkeseredett embereknek.
- Ki vár haza, ha ennek vége? - kérdezte meg aztán az előtte álló férfitól megtörve a csendet.
- Asszonyom van és négy családom - nézett rá látható zavarodottsággal a vadász.
- Hát neked? - kérdezte az egyik dzsidástól.
- Az asszonyt egy éve temettem. A lyányom most várja az unokámat. Tavaly volt az esküvője... - válaszolja az halkan.
Most már mindenki a kemény tekintettel rájuk néző fegyvermágusra figyelt, aki halkan fogott bele mondanivalójába.
- Gondolom mind haza is akartok térni hozzájuk - nézett szét az embereken. - Én pedig a magam és társaim nevében is mondom: szeretném, ha így történne. Ezek a teremtmények nem a természet alkotásai. Ezek eltorzult, mágikus förtelmek. Nem tudjuk milyen erősek, mennyire sebezhetőek, de láttuk a mágia hatalmát, amit magukból kisugároznak. Sem a lovaink, sem a homok nem védhetne meg egy ilyen elemi erejű, destruktív varázslattól, ami végzett az erdő fáival. Tudom, hogy cselekedni akartok. Mind cselekedni akarunk emberek. De azt is szeretném, hogy akik kiléptek a város kapuján velünk, azok haza is menjenek az oldalunkon. Az erdő regenerálja majd magát, ha a csapást felderítjük és megszüntetjük. Az emberi élet azonban pótolhatatlan. Mágiával, vagy anélkül, mindegy. Ezért nem akartam, hogy csatába szálljatok azokkal a lényekkel. Ne így. Azt mondom, azt javaslom: menjünk a sivatag mélyére és nézzük meg mi történt. Bármi is hozta létre ezeket a dögöket, az ott lesz. Felderíthetjük és... elpusztíthatjuk esetleg. Mivel a lények képessége mágiából táplálkozik ezzel meggyengítve, vagy akár el is pusztítva őket. Derítsük fel a lehetőségeinket és szerezzünk információkat, mielőtt csatát vállalunk. Ez nem bátorság kérdése, hanem józan észé. Legyek erősek most azokért, akikért felelősséggel tartoztok.
Látszott, ahogy megérintették a katonákat szavai és a harag szikráját felváltotta szemükben a beletörődés.
- Ti mit gondoltok? - fordult hirtelen felénk, és én komoly tekintettel biccentettem felé.
- Én mindenképp követtelek volna, de bölcs szavaid meg is értették velem döntésed helyességét. Én egyetértek az útvonallal.


Habár teljesen nem lehettünk biztosak döntésünk helyességében, csak reménykedni lehetett benne, hogy a helyes utat választjuk. Minden esetre elindultunk és először még szapora ügetésre fogtuk a lovakat, hiszen a sivatag előttünk jól belátható volt, egy árva fűszál, egy mélyedés, egy kis emelkedő nem sok, annyi sem volt rajta, sík volt, mint a nyugodt tenger. De aztán fokozatosan fogtuk vissza a lovakat, ahogy fogyott az erőnk és a vízkészletünk, a cél meg nem nagyon akart közeledni. Jó pár órás testet és lelket nyomorító lovaglás után, mikor már mindenkit csak az akaratereje vitt tovább, a távolban változni kezdett a kép, már kisebb nagyobb dombok emelkedtek ki a lapos tájból, ami végre megtörte az egyhangúságot, de még hosszú utat kellett megtennünk odáig.
Mindegyikünk abban reménykedett, hogy azok mögött a dűnék mögött végre találunk valami, ami magyarázatot ad kérdéseinkre, de Kitaszított taktikusan pihenőt parancsolt.
- Be kell osztanunk az erőnket. Közel kell járnunk már, talán a dűnén túl vár minket az úti célunk, de ha nem, mára akkor is tábort verünk ott és holnap folytatjuk a menetet .



A hozzászólást Sarumi Toro összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Dec. 06, 2011 10:04 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kitaszított
Fegyver mágus
Fegyver mágus
avatar

Hozzászólások száma : 44
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Jul. 18.

Karakter információ
Céh: Titan Nose
Szint: 1
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Terméketlen földön   Vas. Dec. 04, 2011 4:08 pm

Döbbent tekintettel meredtem a lényekre, ahogy közelebb érve már kivehető volt alakjuk is. Láthatóan nem bosszantotta fel őket Kyou hirtelen támadása, úgy mondanám, hogy tudomást sem vettek rólunk. Komoran mértem fel, mivel is állunk szemben. Nem tudtam behatárolni igazán, miféle teremtmények ezek, bár azt hiszem a kreatúra szó közelebb állhat a valósághoz. Rengeteg ráját láttam életemben, sőt a húsukat kifejezetten ízletesnek találtam, de olyanról sohasem hallottam, hogy bármely alfajuk a szárazföldön élne, vagy főképpen röpképes lenne. Ráadásul a sivatagi környezet sem kedvez az ilyen méretű állatoknak. Mivel nyilvánvalóan közvetlen veszély nem fenyegetett minket és meg akartam bizonyosodni gondolataim igazáról, közelebb intettem magamhoz a nyomolvasót. A férfi résnyire húzott szemekkel, szinte tapintható gyűlölettel figyelte a jószágokat, miközben hozzám sietett. Tompán kongó hangon kérdeztem:
- Láttál valaha ezekhez hasonló lényeket errefelé? Vagy legalább hallottál ilyenekről? - tettem fel a kérdésem.
- Ezekben az erdőkben tanított járni az anyám, itt adott a kezembe először íjat jó apám, negyven esztendő alatt bejártam már minden csapást, minden barlangot, ismerem a patakok folyását és a vadkanok összes dagonyáját, minden fát, virágot, bokrot uram, de... - fejét rázva bökte ki: - Még csak hasonlót sem láttam soha.
- Ettől tartottam... - morogtam magam elé.
Lassan mindenki izmai feloldódtak, ahogy ha megbékélni nem is tudtak a látvánnyal, de megedződtek hozzá. A szemekben a riadalom csillogását a gyűlölet féktelen lángjai és a kíváncsiság halvány lámpafénye váltotta fel. Tekintetem folytonosan követte a lények reptét s a pusztító sugár útját, amit kibocsájtottak. Bármiféle ösztönös mágikus képesség is ez, fogalmunk sincs, hogyan hatna a testünkre, ha hasonló pusztító erővel, akkor...
- Láttátok ezt? – sziszegte Sarumi, ösztönösen fegyverét markolva, majd mintha a gondolataimra felelne folytatta: – Mik lehetnek ezek? És mi a bánat az a sugár?
- Kreatúrák - feleltem halkan. - Nem a természet, sokkal inkább valamiféle elfajzott mágia teremtményei. Mindenesetre nem szállhatunk most harcba velük. Mindenki megértette?! - vakkantottam hátra a dzsidások és főleg a heves vérű Kyou felé. A katonák kezében remegtek a távfegyverek, de végül mind bólintottak, ha nehezen is. Voltak elképzeléseim arról, miféle harcot vívnak most saját magukkal ezek a katonák, de nem engedhettem, hogy még valaki meghaljon feleslegesen, reménytelenül erről a vidékről, aki... Ropogtak a csontok a csuklómban, ahogy összeszorítottam az öklömet, elűzve a fejemből ezeket a gondolatokat. Helyette társaimhoz léptettem és intettem a vezetőnknek is, hogy tartson velem. Ahogy a két mágus és a vadász már körülöttem állt a lassan eltávolodó, a mély sivatag felé repülő lények után intve kérdeztem a férfit:
- Az epicentrum felé mennek?
A férfi még mindig magával viaskodva a látottak után, de megrázta a fejét:
- Nem. Nem egészen, azt hiszem... - recsegte. - Bár az is arra van - bökött a homoktenger felé, - de ezek a rothadt állatok némileg keletnek repülnek ahogy nézem. Ha ezen a vonalon mennek tovább, akkor jócskán elkerülik majd azt a terepet...
Bólintottam, majd magamban összegezve a dolgokat a férfira néztem:
- El tudsz vezetni minket a rengés helyéhez? - érdeklődtem.
A vadász eddig bírta magában tartani a felgyülemlett feszültséget, most ökölbe szorítva remegő kezeit kirobbant belőle minden, ami felgyülemlett az elmúlt fertályórában. Magamban hálát adtam az isteneknek, hogy így történt, bár kemény veszekedés elé nézünk, de legalább segít eltakarítani a bozót nagyját és kiadja a feszültséget.
- Hogy micsoda?! - hörögte dühödten. - Azokat a dögöket kell követnünk, uram! Le kell számolnunk velük, még mielőtt kiirtanak mindent!! Nem foglalkozhatunk most mással!
A dzsidások egyetértően bólogatva gyűltek körénk, látszott, hogy ég bennük a tettvágy, hogy cselekedhessenek. Végre arcot, formát öltött az ellenségük, ami veszélyezteti az életüket, a szeretteiket, lehetőséget éreztek a harcra, mindannak megmentésére, ami fontos a számukra. Keményen néztem a vadász szemébe, de halkan kérdeztem:
- Ki vár haza, ha ennek vége? - morogtam halkan, súlytalanul, mégis nehéz koppanásnak hatottak a szavaim a hirtelen csendben. A vadász zavarodottan bámult rám, majd ajkait megnyalva felelte:
- Asszonyom van és négy családom - mormolta halkan, elfacsarodó szívvel.
- Hát neked? - fordultam a nagy bajuszú dzsidáshoz.
- Az asszonyt egy éve temettem - meredt maga elé csendesen. - A lyányom most várja az unokámat. Tavaly volt az esküvője...
Bólintottam, majd egy ideig magam elé néztem és csendes szavakkal kezdtem bele, mégis súlyosan. Nem csak a katonáknak, a vadásznak, de magamnak és társaimnak is szóltak a gondolataim, hogy mind megértsük, mi is az a felelősség, amit most a nyakunkba vettünk:
- Gondolom mind haza is akartok térni hozzájuk - sóhajtottam. - Én pedig a magam és társaim nevében is mondom: szeretném, ha így történne. Ezek a teremtmények nem a természet alkotásai. Ezek eltorzult, mágikus förtelmek. Nem tudjuk milyen erősek, mennyire sebezhetőek, de láttuk a mágia hatalmát, amit magukból kisugároznak. Sem a lovaink, sem a homok nem védhetne meg egy ilyen elemi erejű, destruktív varázslattól, ami végzett az erdő fáival. Tudom, hogy cselekedni akartok. Mind cselekedni akarunk emberek. De azt is szeretném, hogy akik kiléptek a város kapuján velünk, azok haza is menjenek az oldalunkon. Az erdő regenerálja majd magát, ha a csapást felderítjük és megszüntetjük. Az emberi élet azonban pótolhatatlan. Mágiával, vagy anélkül, mindegy. Ezért nem akartam, hogy csatába szálljatok azokkal a lényekkel. Ne így. Azt mondom, azt javaslom: menjünk a sivatag mélyére és nézzük meg mi történt. Bármi is hozta létre ezeket a dögöket, az ott lesz. Felderíthetjük és... elpusztíthatjuk esetleg. Mivel a lények képessége mágiából táplálkozik ezzel meggyengítve, vagy akár el is pusztítva őket. Derítsük fel a lehetőségeinket és szerezzünk információkat, mielőtt csatát vállalunk. Ez nem bátorság kérdése, hanem józan észé. Legyek erősek most azokért, akikért felelősséggel tartoztok.
Lassan végighordoztam a tekintetem az arcokon, amelyekre az ellenkezés grimasza után lassan a megértés, a beletörődő nyugalom jelent meg és halkan bólogattak. Legalább annyira szóltak a szavaim a mágustársaimnak is, így most kíváncsian fordultam feléjük:
- Ti mit gondoltok?
- Én mindenképp követtelek volna, de bölcs szavaid meg is értették velem döntésed helyességét - biztosított támogatásáról komolyan Saru. - Én egyetértek az útvonallal.
A katonák és a vadász komolyan bólogattak. Megpaskoltam Hajnalfény nyakát és az élre álló nyomolvasó után eredtünk.

Hosszú és monoton út várt ránk a sivatagon át. Végtelen homoktenger vett minket körül, ameddig csak láttunk, a légmozgás teljesen megállt. A nap könyörtelen erővel tűzött ránk, a fezem alatt patakokban folyt az izzadtság s szőke hajam csatakosan tapadt a nyakamra. A lovaink patája alól sárgás színű porfellegek kavarodtak fel. Próbáltunk takarékosan bánni a vízzel, beszélni egyáltalán nem beszéltünk. Cserepesre szikkadt ajkaink mögül úgyis csak rekedt suttogásra telt volna. Hamar kókadoztunk a nyeregben, de esélyünk sem volt menedéket találni a nappalra, hogy éjszaka folytassuk utunkat a hűvösebb időben, így értelme sem lett volna. Teljesen kiszáradnánk.
Fél nap elteltével már mindenki szédült és a lovakról is habos verejték csorgott, így már csak poroszkáltunk, hogy kíméljük őket. Egy ideje szemmel tartottam az egyik, kölyökkorból talán épp csak kinőtt dzsidást, aki már dülöngélt a nyeregben. Mielőtt nagyobb baj lett volna mellé léptettem és leakasztottam a nyeregkápájáról a kulacsát és felé nyújtva rekedten hördültem rá:
- Idd ki teljesen. Ne takarékoskodj, kapsz majd az enyémből.
A fiú fátyolos tekintetében csak lassan villant fel a felismerés lángja, de aztán halványan bólintott és kiitta a kulacsát. Azonnal erőre kapott szinte, én pedig a magam megmaradt vízkészletem ketté öntöttem, ahogy megígértem. A katonák kemény tekintetében bizalom csillant. Parancsnokként jól tudtam mennyit is ér az ilyesmi.
Hamarosan nagyobb homokdűne tűnt fel a láthatáron. Megállítottam a lovam és feltekintve az égre megszemléltem a pályája végén járó napkorongot, majd a körém gyűlt társaim felé fordultam:
- Be kell osztanunk az erőnket. Közel kell járnunk már, talán a dűnén túl vár minket az úti célunk, de ha nem, mára akkor is tábort verünk ott és holnap folytatjuk a menetet - tettem meg az ajánlatot. Hálás villanások voltak a válaszok a szemekben, szinte még a lovaink is megérteni látszottak az elhangzottakat, mert újult erővel iramodtak meg a dűne felé...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Cancer
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 297
Aye! Pont : 5
Join date : 2009. Oct. 10.
Age : 28

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Terméketlen földön   Csüt. Dec. 15, 2011 9:08 pm

Elnézést a késésért, folytatódik a küldetés!

A dűne tetejére ér a kis csapat, és meglepő látvány tárul elétek: a szintkülönbség előttetek nagyjából száz méter lehet, mintha egy medence alakult volna ki a földrengés centrumában. Ha jó a szemetek, a láthatáron épp ki tudjátok venni a medence másik oldalát. Az ergben azonban nem várt meglepetés fogad titeket: több száz alak sétál fel-alá régimódi, fekete kőből összeeszkábált épületek tucatjai között, furcsa, darabos mozgással. A földszintes házak azonban eltörpülnek a területet uraló szobor mellett: szemmagasságig érő, fehér szfinx vonja magára figyelmeteket. A szobor két mancsa között egy kapu nyílik, ahol folyamatosan ki-be áramlanak az emberek, kifelé építőanyaggal megrakva, befelé üres kézzel. A szfinxen még két dolog tűnhet szembe: arca helye simára van csiszolva, és olyan kisugárzása van, amitől a forróság ellenére is végigfut a hátatokon a hideg.
Több száz emberről van itt szó, így a bejutás nem lesz könnyű, ha ezt választjátok. Kyou egy ötlettől vezérelve elindul felderíteni, és eltűnik az egyik irányba.
A lehetséges folytatások:
Inkább a ráják felé indultok. Ételetek-italotok még bőven kitart, így ezzel nem kell törődnötök. Posztotok ott érjen véget ebben az esetben, hogy megérkeztek a következő célállomásig.
Megpróbáltok beolvadni a tömegbe, és bejutni a szfinxbe, esetleg előtte egy-két embert kifaggatni, mielőtt elindultok. Ha ezt választjátok, valamilyen kapcsolatfelvételt kérek tőletek!
Megvárjátok a hadsereget, akik elegen lehetnek ennyi ember ellen, ha nem barátságosak a szándékaik. Vezetésetekkel és a gyors utazás különféle eszközeivel a sereg akár néhány órán belül is megérkezhet ide, és ostromra készülnek fel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Terméketlen földön   

Vissza az elejére Go down
 
Magánküldetés: Terméketlen földön
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Ishimaru Hatsuharu
» [Küldetés] Sword Arti Nyomozók
» [Küldetés] A Pók Kazamata
» [Küldetés] Az elrabolt ara

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: