Orson van der Hobbelheim

- Annyit mondtam: jól fizet, de biztosan nem veszélytelen – közölte nyugodtan Ardler, mire kétkedve ingattam a fejemet. A nagydarab, tekintélyes, potrohos hassal, csillogó, tarkopasz fejjel és állkapocs alá lógó hosszú, zsíros bajusszal megáldott kocsmáros olyan üzletet kínált, amiben sokat lehetett bukni. Többet is talán, mint ami egészséges. Az én filozófiám szerint az ilyesmit kockázatosnak hívják. Nem szívesen vállalok fel ehhez hasonlókat. Megráztam a fejemet:
- Keress mást helyettem Ardler, ez egyszerűen túl sok – feleltem hidegen. – Az a fickó egy céh tagja. Nem vagyok hajlandó elindítani valami bosszúhadjáratot, amiből így is, úgy is csak vesztesként kerülhetek ki. Főleg nem így. Ez egy ugrás a semmibe.
- Te nem tudod ki az, aki rajtam keresztül az üzletet ajánlja neked – próbálkozott a seftes. – Nézd, én nem vagyok nagy hal a szakmában. Van egy kis kocsmám meg némi mellékes üzletem, amibe belefér a közvetítés is. Nagyon ritka, hogy… khmm… attól kapjak felkérést, akitől most, de hidd el: neki nem szokás nemet mondani. Nem lesz itt baj.
- Miért, ki a fene áll az üzlet mögött? – vetettem rá vizenyős pillantásomat, amire csüggedten széttárta a karjait:
- Fogalmam sincs róla – nyögte. – Sohasem láttam. Csak néhányat a megbízottai közül. Nekem annyi bőven elég volt. Bárki is az illető, eszméletlen lehet a hatalma, olyan csatlósai fordultak meg itt eddig, akiktől kiráz a hideg. De fizet. Busásan fizet barátom!
- Talán neki nincs oka tartani a Quatro Cerberus haragjától – vontam meg a vállaim. – De ez nem vonatkozik rám is. Én nem szívesen rúgnám össze velük a port, ha egymagam maradok, nekem végem. Nem esem abba a hibába, hogy túlértékeljem a saját képességeim Ardler - ingattam tagadóan a fejem.
A kocsmáros óvatosan körbe sandított, majd maga felé intve közelebb húzódásra kért néma jelével. Felé hajoltam hát, hogy meghalljam tompa suttogássá szürkülő hangját:
- Figyelj... Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, ezt meg kell értened... - kezdte fojtottan és idegesen. - Aki mögöttem áll ebben az "üzletben" nem hiszem, hogy örülne, ha azt hallaná, hogy gondolkodom is felőle, nem csak végrehajtom az utasításait, de... Orson. Ez az alak sohasem intézte még úgy a dolgait, legalább is amire volt szerencsém rálátni, hogy utána lettek volna túlélők. Hidd el nekem, ha ezt segítesz megcsinálni az emberének, akkor nem lesz senki, aki továbbadja a kis titkotok a mágus társainak. Különben is, már régen visszavonult. Az sem biztos, hogy egyáltalán emlékeznek még rá... - győzködött.
- Mérget vehetsz rá, hogy emlékeznek - jegyeztem meg rekedten. - A Quatro Cerberus nem arról híres, hogy rövid lenne az emlékező tehetségük... - morogtam, de magamban el kellett ismerjem: egyre inkább kezd érdekelni a dolog. Néhány másodpercig tépelődtem magamban, oda sem figyelve Ardler gyorsan elhadart szavaira, nem volt velejük. Amit el kellett mondania, azt már megtette. Ez már csak hiábavaló győzködés a részéről, aminek nincs jelentősége. A döntést nekem kell meghoznom. Merengve simogattam meg tekintélyes tokámat és feleltem: - Nos... Az még nem jelent veszélyt, vagy nagyobb bajt, ha feltűnés nélkül körbe nézek ennek az Arcadius magiszternek a kúriájában, vagy legalább annak a környékén. Egyelőre ennyit mondhatsz a megbízódnak. Aztán ha ideér az embere, akkor majd megnézem magamnak, hogy miféle. Ha tetszik, akkor betársulok hozzá, ha nem... Nos, akkor jutányos áron megszámítom neki a felderítés során szerzett tapasztalataim - villantottam meg barnás fogaim.
Ardler szaporán bólogatva vigyorgott:
- Igen, igen. Ez így jó lesz. Biztos vagyok benne, egészen biztos, hogy nem fogsz aggódni a küldötte láttán. A legtöbbjük... elég meggyőző tud lenni - mormogta maga elé némileg sötéten. Csak nem dolgod volt már velük, öregfiú? - vigyorogtam magamban, de ehelyett fennhangon csak annyit mondtam:
- Adj még egyet ebből a vizezett bornak árusított valamiből, vén hamisító, addig kitalálom pontosan hogy is szerzek információkat arról a kúriáról... és a lakosairól - néztem az apagyilkos kinézetű férfire, aki azonnal kupáért nyúlt bőszen vigyorogva:
- Erre a vendégem vagy, Orson - jegyezte meg vidáman.
- Meg még néhányra, tekintve, hogy valószínűleg miattam szerzel épp jó adag gyémántot egy kés helyett a bordáid közé - mordultam rá, mire ijedten ugrott a boromért. Jómagam pedig a gondolataimba merültem, bár nem volt nehéz dolgom első ránézésre...

A hetekkel ezelőtt mérföldekkel arrébb lopott batár méltóságteljesen gördült el kínos lassúsággal a kapu előtt, hogy mindenképpen legyen ideje a bentieknek elolvasni a frissiben az oldalára pingált feliratot: "Dr Orson van der Hobbelheim, orvosságos ember és füvészmester, minden nyavalya ellensége, minden becsületes ember gyógyírt hozó barátja!" Már vagy két hete hűvös, csapadékos idő volt a környéken, nem tűnt hiú reménynek, hogy itt, távol a legközelebbi kórházaktól kisebb nyavalyatörésekkel küszködhet valaki az épületben. Egyelőre tovább haladtam a piactérre és megállítva a szekeret vártam a kuncsaftokat. Jöttek is szép számmal, akiknek most szokásomtól eltérően olyan szereket és keverékeket adtam, melyek herbalista ismereteim szerint valóban csillapítják a lázat, a folyós orrokat és hasonló "komoly" betegségeket, elvégre most huzamosabb tartózkodást terveztem ezen a vidéken, aminek eseményei később sem kapcsolhatóak hozzám. Másrészt jó reklám is volt az utóbbi időben, egyre többen kerestek fel, néhányan a magányos kúriából is, akik határozottan közlékennyé váltak a "jó doktorral", főleg, hogy ha akarok, akkor igazán remek társasági embernek is tarthatom magam. Közlékenységem és barátságosságom jutalma sok történet volt, amit a helyiek amolyan meseként adtak szájról szájra a kúria uráról, aki jól láthatóan komoly tiszteletet vívott ki magának a környéken. Ami nekem ennél sokkal fontosabb volt, hogy ha odafigyel az ember a visszatérő motívumokra, ha sikeresen lebontja a népmesei motívumokat, akkor lassacskán kirajzolódik előtte Arcadius mágus karaktere.
Nem volt meglepő, hogy a Quatro Cerberus egykori oszlopos tagja rengeteg "hőstettel" büszkélkedhetett korábbi pályafutása során. Banditákkal, kalózokkal, fosztogató zsoldosokkal és tolvajcéhekkel vette fel a harcot. Egy szóval minden rendű és rangú nyomoronccal, akiket az egyszerű emberek félnek, de mindenki, aki akár csak tanonc szinten belekóstolt az igazi hatalom, a mágia részegítő italába, az könnyed csuklógyakorlatként győzheti le. Aztán évekkel ezelőtt visszavonult a féreg ebbe az istenek háta mögötti kis faluba, ahol beszállásolta magát egy öreg kúriába felhasználva a pályafutása alatt felhalmozott pénzt, felvásárolt némi földet is a környéken, amit jól fizetett béresekkel műveltet meg, ő maga pedig berendezkedett a békés öregkorra, ahol már csak régi szenvedélyének, a lónemesítésnek és a kísérleteknek él. Na hiszen... A helyi parasztok ezt nyilván beveszik és hősnek tartják a vén gazembert, de én ennél azért többet láttam már az életből. Dörzsölt egy fickó lehet. Látszólagos, de valójában veszélytelen hőstetteivel maga mellé állította az emberek szimpátiáját és lefogadom ezt remekül ki is használja, mikor a félvak gebéit elsózza erre-arra, hiszen a nagy hős méneséből valóak. Kiskirályként élhet itt nyugalomban és gazdagságban. Ráadásul jól meg tudja belőle fizetni a napszámosait is, akiket így aligha győzhetünk meg, hogy esetleg szurkálják kissé össze vasvillával. Nagy gazember vagy barátocskám, de most magadhoz hasonlóval kerültél szembe, még ha egyelőre nem is tudsz róla...
Miközben Arcadius jelleméről egyre többet tudtam meg, a nehezebb része, maga az épület, az őrség, a célpontot körülvevő környezet teljes talány volt. Nem tehettem fel célzatos kérdéseket, elvégre nem akartam, hogy ha utólag is, de rám terelődjön a gyanú. E tekintetben pedig a béresek és a városiak nem sok elejtett információval szolgálhattak, maguk sem sokszor fordultak meg a villa kerítésén belül. Éppen ezért is gondolkodtam el egy másodlagos metóduson a bejutásra, ha nem válna be az ötletem. Visszafelé gördültem az úton, s hatalmas megkönnyebbülésemre a kúria előtt annak kapuőre veszettül integetve hívta fel magára a figyelmem. Azonnal megállítottam a két banga léptű igavonót s érdeklődve néztem a fegyveresre. Magas, ösztövér férfi volt, hosszú, viasszal pedert bajusszal és jól karbantartott fegyverzettel. Erős, kemény, de barátságos hangon szólított meg, nyilván látott már eleget a bakon, hogy a külsőmön túlléphessen:
- Várjon mán egy kicsinység doktor! - kiáltott rám vidáman. - Ha vóna egy kis ideje miránk is itten a kis kastélyba', azt gyémántban is megköszönnénk - tért rá gyorsan az üzletre. Elmosolyodtam s megtömtem a pipámat, miközben feleltem:
- Ami azt illeti szívesen eljövök majd valamelyik nap - vetettem fel látszólag fáradtságot varázsolva a képemre. - Melyik lenne megfelelő a héten? - érdeklődtem.
- Há' esetleg mostan nem érne-e rá? - érdeklődött a kapuőr, amire alig bírtam visszafojtani magamba a fergeteges örömöm, de a felszínen sajnálkozó arckifejezést öltöttem:
- Elhiheti nekem, uram, hogy szívesen megnézném én most is a betegeket, van is még valamennyi a patikaszereimből, na meg ami már elfogyott azt holnapra kikeverném azoknak, akiknek nem jut... - ismertem el, majd széttártam a karjaim: - De értsen meg engem is. Reggel óta csak némi kétszersültet ettem, fáradt vagyok és éhes. A saját testemre is kénytelen vagyok gondolni, ugye... Odalent a faluban bérelek egy szobát, a Kapzsi Páviánhoz címzett fogadóban, állítólag hallevessel vár engem a tulajdonos ma haza... őőő... Ardler úr.
Az őrkatona rányomta a hüvelykujját a bal orrlyukára és hatalmas levegőt véve szabadult meg a földre az eddig légzését eltompító orrváladéktól, közben krákogva felelt:
- A Kapzsi Pávián nem fogadó, inkább patkánylyuk az, én mondom magának doktor! - recsegte. - Annak az Ardlernek meg a szeme se áll jól, jobb ha vigyáz azza' a hallevessel, még a végin kiderül, hogy macskacápábú' van. Vagy legalább az eleje stimmöl. Hideg hallevesné' itten kaphat jobbat is doktor, higgye meg nekem! - kezdett győzködni.
Látszatra elgondolkodtam a szavain, pedig már régen tudtam mit akarok. Erre az egészre csak azért volt szükség, hogy az erre járók később alibiként szolgáljanak: bizony alig lehetett becsábítani engem ide, nem hogy érdeklődtem volna iránta. Bólintottam:
- Nem mondom, hogy nem esne jól a vetett ágy, amiben nem kell alvás előtt legyőzni egy hadosztálynyi csótányt - merengtem fennhangon, - vagy hogy az a kihűlt levesféleség minden álmom, de... én csak egy szegény füves ember vagyok, a lovaim abrakára is nehezen gazdálkodom ki a pénzt, nemhogy a szállásomért többet fizetni, mint amit a Kapzsi Páviánban kérnek...
- Afelő' csak ne legyenek gondjai az úrnak! - ragyogott fel a majdnem tető alá hozott üzlet reményében a férfi szeme. - Itten még nem lett kiebrudalva se vándordeák, se kóbor igric, csepűrágó vagy akár hontalan csavargó se uram! Biztosan vendégszobát nyittat önnek mára a vén Tholek, az intéző, főleg ha van kencéje a reumájára - kacsintott. - Se fizetésre, se szállásra panasza nem lesz a mai este az úrnak, nem számítolják meg itten se az ágyat, se a kenyeret, ha vendég áll a házhó'! - győzködött lelkesen, magamat keverném gyanúba, ha ezek után nemet mondanék, ami amúgy sem állt szándékomban.
- Vendégszoba? Ugyan dehogy! - szabadkoztam látványosan, de jól láthatóan meggyőzhetően szerepem szerint. - Megalszok én az istállóban is ha úgy adódik, nem vagyok én nemes ember.
- Még aztán az kéne! - háborgott a nagy bajuszú. - Ha a vándordeák se alszik istállóba mifelénk, mer' ha máshó' nem is, de a cselédszálláson mindég van hely, akko' nem fog a tudós doktor se! Na léptesse csak bévül azokat a csacsifattyakat - intett a két gebe felé, amik a kocsi elé voltak kötve. - Van itt uraságodnak munka is, de étel is, vetett ágy is.
Szavai szerint cselekedtem és behajtottam a szélesre tárt kapun a terméskő kerítésen belülre, önkéntelenül is azonnal körbe nézve, hogy ez ne legyen feltűnő, természetesen azonnal elismerően biccentettem is:
- Gyönyörű - intettem a szemeimmel a kert felé. - Látszik rajta a szeretet amivel gondozzák.
- Ha maga mondja - vonta meg vállait a katona, aki láthatólag kevésbé érdeklődött az ilyen jellegű szépség iránt. Pedig van benne. Rendezett. A világot mindig, mindenhol törvények és rendszer hatja át és mozgatja. Mélységesen hiszek a rendben, mint a világot fenntartó erőben s képes vagyok megállni megcsodálni manifesztumait. De mit is várhat az ember egy ilyen fegyveres tahótól..? A rendszer, a szimmetria tökéletessége csak azt fogja meg, akinek elegendő az értelmi horizontja, hogy a mélyére lásson. A magra, melyre minden, a legmagasabb tornyok s a legnemesebb törvények épülnek. A magra, ami maga a megújuló és megújító, a romboló és teremtő káosz. - Na te meg ne álljá' itt szájtátin édes lányom! - dörren rá közben az egyik ott tébláboló alkalmazottra. - Majd ráérő' még kérdezgetni a doktort a nagy világró', tudom mi jár a fejedbe, de mostan éhes a vendég, eridjé' a konyhára és hozzál meleg ételt és forralt bort neki!
A lány könnyű lábakkal iramodott meg azonnal az épület felé, a nagy bajuszú darabont csak fejcsóválva nézett utána maga elé dörmögve:
- Ehh... Fehércselédek... Nincs anyaszű'te ember, aki tudná mi vala bennük.
Nevetve bólogattam neki, noha szerintem a nőkben ugyanaz rejlik, mint a férfiakban. Csontok, vér, epe, máj, tüdő... A többi mit sem számít. Csupán vagabundok zenéinek ad témát, semmi más. Jelenleg azonban vidáman bólogattam:
- Az már igaz, ez az a kérdés, amire a legtudósabb füves ember sem tud válaszolni - vigyorogtam, majd körbe néztem: - Hová állíthatom a batárt?
Az alabárdos a melléképületek felé intett:
- Oda a csűr mellé menjen nyugalomba az úr, sajnos az istállóba nem férne bé ez a monstrum, de a lovait majd békötik a kölkök a vendégeké mellé és ellátják abrakkal - felelte barátságosan.
- Vendégei vannak a ház urának? Netán köztük volna a beteg? - érdeklődtem mintegy mellékesen, mire a katona a fejét rázta:
- Nem, nem. Azok egészségesek, mint a makk. Ha egem kérdez uraságod, az ilyen bűbájos fajzatok nem is kehésednek meg sohase - köpött ki maga elé. - Arcadius urunk régi cimborái, megmondom magának, az a tetovált homlokú kopasz, az rendes ember lehet, látszik a kezin hogy fegyverhez szokott. De az a banya... Az ilyeneknek a szeme se áll jól, én mondom magának!
Vállat vontam könnyedén a szavaira:
- Ugyan barátom, ha az uraság vendégei aligha lehetnek olyan veszélyesek, nemde? - mosolyogtam rá. - Vagy netán már valakit békává is változtatott az a nő? - kuncogtam, de magamban kíváncsian vártam a választ.
- Azt azér' nem, éppen elég látni is - borzongott meg a férfi a fegyverforgatók ősi bizalmatlanságával a mágusokkal szemben. - Nem való ez a hókuszpókusz tisztességes embernek, én mondom! Na persze Arcadius nagyúr kivétel - tette hozzá gyorsan és azt hiszem őszintén. - De a barátaiba azért a nehézség álljon bele, én aszondom!
Időközben visszatért a cselédlány is, egy nagyobb letakart fatállal a kezében, a belőle áradó illatoktól összefutott a nyál a számban rögvest. Na igen, a mai étel mennyisége kapcsán egyáltalán nem hazudtam az őrkatonának, ugyancsak éhes voltam mostanra. A nagy bajuszú visszatért a posztjára, én meg lekászálódtam a bakról és a szám sarkába vetett talán csak enyhe mosolyt a gúny, ahogy a nagy, tiszta, kíváncsian csillogó szemeket észrevettem az étel felett, melyek engem méregetnek. A csodadoktor, ki messzi vidékeket és sok csodát látott. Az ilyen kis fruskák nem tudnak ellenállni a kíváncsiságuknak. Ha az ember ügyesen fűzi a szavakat... még sokat mesélnek is úgy, hogy észre sem veszik. Rámosolyogtam:
- Gyere csak bátran, gyermekem - intettem felé. - Úgy megéheztem, hogy talán akkor éreztem ilyen üresnek, mikor Worth Woodsea környékén utazgattam Nikolov gróf birtokán, ahol Bíborchidea nyílik... - kezdtem és alig bírtam visszatartani a nevetést, ahogy a fruska felém futott szinte az étellel. - Óh, látom érdekelnek a távoli tájak! Nos, míg elköltöm az estebédem, akár beszélgethetünk is...

Nyálkás, hideg eső kopogott a batárom tetején az éjszakában, halk de sűrű kopogása megülte az emberek fülét de lelkét is. Nem, nem volt nyugtató. Ez a gyenge, de hideg eső baljóslatú. Lassú, méltóságteljes s mégis rideg. Kórságokat hoz és életeket visz el helyette. Mint a vad nomád törzsek harcosai, kik felprédálják és kifosztják a lakott vidéket, mégis csupán önkéntelen áldozatok, mert valami nagyobb, valami sokkal sötétebb és elemibb vész hajtja el őket is addigi szállásaikról, s az emberek szívét csendes rettenet üli meg. Gyűlölik a vész hírnökét is, de valójában attól az arctalan, névtelen sötéttől tartanak, ami maga előtt űzi, hajtja őket. Mi lesz ha nem áll meg? Mi van ha ide is elér..? Nehéz gondolatok, súlyos szívek ideje ez, az ősz közepe. A természet haldoklik köröttünk s oly távol még megújulása. A halál ideje jön, érezni a csontokba fagyó velőn, a hideg szeleken, az elázott ruhák szörcsögő oratóriumainak ködében. Ilyen éjszaka volt ez is, de nekem nem sok időm jutott foglalkozni vele.
Magamban éppen azt idéztem fel, mit is tudok a csillagképekről. Egyszer biztos, hogy valami különösen undorító mérget csempészek bele Ardler esti forralt borába, hogy ilyen nyomorúságos jelszavakat tudjon kitalálni, bár talán nem is az ő műve volt. Ha olyan ember jön hozzám, aki szavaiba belefoglalja a négy őselemet, az a titokzatos megbízó küldötte. Nekem három csillagkép nevével kell igazolnom magam. Csillagképek? Istenek! Na várjunk csak, mik is vannak...
Gondolataimból és a lombikom törölgetéséből halk kopogtatás riasztott fel. Némi nyögéssel tornáztam talpra tekintélyes méretű testemet, aztán a kocsi ajtaját megnyitva kitekintettem az érkezőre. Egyedül volt, de aligha lett volna nehéz kitalálnom, hogy megérkezett, akire vártam. Nem volt olyan magas mint én, testalkata arányos, szálkás izomzatot sejtet a felleghajtó köpönyeg alatt. Kámzsát vetett a fejére a hideg esőben, csupán markánsan ívelt állcsúcsáról hullott alá néhány vízcsepp, mintha sebből felfakadó vér lenne, mit annyiszor volt szerencsém látni már. De az érzés, ami körüllengte a férfit... az semmihez sem hasonlítható. Veszedelmes! Nem volt önmagában sem a tartása, sem az alakja fenyegető, mégis azok akik, mint jómagam, megtanultak hallgatni az ösztöneikre, inkább kitérnek léptei elől. Lábai felől szétfutnak a nyűvek s a rágcsálók, tekintete nyomán odvába húzódik a toportyán, elhallgat a madár éneke a varjú károgása. Nem mintha ártani akarna nekik. Talán még a jelenlétük, a puszta létezésük sem bír számára jelentőséggel. Nem... Az ösztöneik jeleznek nekik, a legősibb módon, mit csak az ember nem vesz figyelembe. "Soha ne hívd fel magadra, a ragadozó figyelmét". Lassan megemelte enyhén a fejét és nyugodt, kellemesnek mondható bariton csendült az éjszakában:
- Üdvözlöm "doktor" - kezdte. - Hideg ez a vizes, esős éjszaka, sártengerré változtatja a földet. Ez a batár szélvédett helynek tűnik, még ha a tűz melegével nem is szolgálhat, felteszem. Bemehetnék? - érdeklődött.
Biccentettem felé, szélesre tárva az ajtót:
- Kerüljön csak beljebb, fiatal barátom - válaszoltam. - Valóban, a mai éjjel mintha egyenesen a vízöntő zúdítaná ránk az égi áldást, még a skorpiók sem merészkednek elő kövek alól. Van idebenn egy fióksárkány, minek melege átjárja majd, s akad a vacsoráról maradt rákokból is...
A férfi ajkaira mély árnyékokat vetett a kámzsa, de mintha mosoly szellemalakja futott volna végig rajtuk. Talán káprázat csupán... Mindegy. Felugrott könnyedén a batárra és futólag körbe pillantott a lombikok, füvek és állati maradványok kaotikus tömege uralta asztalon, majd a fióksárkány mellé telepedett lekanyarítva magáról a felleghajtó köpönyeget. Alatta inget viselt, de néha idegesen igazgatta, mint akinek nem megszokott viselete ez. Becsuktam az ajtót, majd magam is leültem, közben bemutatkozva:
- A nevem, bár gondolom ha látta a kocsim oldalát nem lepi meg: Orson van der Hobbelheim. Örvendek - biccentettem felé.
- Az enyém Kiril - felelte, az enyéimbe emelve furcsa, vöröses íriszű szemeit, miközben könnyedén kisimította a kósza esőcseppeket hófehér hajából. Korán megőszült, annyi szent... Ezen hamar túllépve folytattam:
- Üdvözlöm a szállásomon - ismételtem meg az udvariasság kedvéért. - Nos lássuk csak, lássuk. A megkeresés eleddig felderítésre szólt egy környékbeli kúria kapcsán, amelyben egy visszavonult mágus él, korábban a Quatro Cerberus elismert tagja. Elvégeztem a munkámat természetesen, de egyúttal úgy informáltak: Ön fog további információkkal szolgálni a feladatomról... és a fizetségemről - villant széles mosolyra húsos ajkam.
- Való igaz. Az információkra egy rablás előkészítése miatt volt szükség. A kúriában találhatóak olyan tárgyak, amelyekre mindenképp szert kell tennem. Az ezen felüli értéktárgyak, és egyéb ingóságok osztozkodás tárgyát képezik, tehát nem kell aggódnia, csinos juttatásokra számíthat - osztott meg velem némi információt és egy homályos ígéretet az enyémet idéző farkasmosollyal. - És mondja csak, pontosan mit sikerült megtudnia?
Elgondolkodtam a dolgon. Ha most igent mondok, akkor benne vagyok. Nyakig. Ez esetben pedig ennél több kell nekem, mint egy nagyvonalú, semmitmondó ígéret. De a férfiről tényleg el tudtam képzelni, hogy nem fog nyomokat és főleg túlélőket hagyni maga után. Kockázatos, de a haszon kecsegtető... Lassan bólintottam:
- Ezt még részletesebben is tisztázzuk a beszélgetés végén természetesen - figyelmeztettem, - de akkor belekezdek: A kúriában többször is megfordultam az elmúlt héten, mint orvos. Régi építésű, masszív terméskő falakkal és cseréptetővel. Nagyobb termőföld tartozik hozzá, ahol elsősorban béresek dolgoznak, de kisebb mértékben vannak állandó alkalmazottak is. Némelyek... - legyint egyet - hogy is mondjam, azt hiszem beszédesebbek annál, ami az uruk egészségére még nem tekinthető károsnak... Állandóan őrzi az épületet 24 főnyi őrség. Nem épp elit katonák, de azért úgy hírlik megállják a helyüket nagyjából. Láncing, egyenes kard, alabárd. A szokványos fegyverzet. Magát az épületet és a hozzá tartozó, de vele össze nem épített két melléképületet, egy istállót illetve egy magtárat, hogy pontos legyek, fal veszi körül, de a kapu nyitva áll a vándorok előtt, akik rangjuktól és vagyonuktól függően az épületen belül a cselédszálláson vagy a vendégszobák egyikében kerülnek elhelyezésre. A kúria udvarában álló kerekes kút és az esővízgyűjtó ciszterna képezi a vízellátás biztosítását, a mezőkön még több gémes kút az állatok részére. Előre látóan történt némi baleset... - rejti rosszindulatú mosolyát a tenyere mögé - ha innen akarnánk megfogni az épület védőit, a ciszternába komolyabb mennyiségű só került. Jelenleg ihatatlan a vize. Jártam az épületben is, az emeleten van a házigazda lakosztálya, a folyosó legvégén, balra. A bálterem a földszinten található, ott van némi érték, azt hiszem. Persze, ha talál rá vevőt, akkor esetleg a szintén az emeleten jobbra az első ajtó mögötti kiterjedt könyvtárban is találni néhány igazi ritkaságot, jártam ott. A cselédszállás a földszinten van a megfáradt egyszerű vándoroknak, ami ebből lényeges: egy hátsó ajtó vezet ki onnan az udvar végébe, ahol nincs megvilágítás, legfeljebb a holdfény. A magtár jelenleg tele van, oda gyűjtöttek az eső elől minden olyan terményt, szalmát, szénát, gabonát, aminek a nagy nedvesség árthat. Ezzel összeépített az istálló, amelyben két tucat hátas és igavonó található.
Kényelmesen pöfékeltem a pipámat szívva, majd előrébb dőlve folytattam:
- A gazdának vendégei vannak. Egy idősebb nő és egy középkorú férfi. Mindketten talárt, illetve azt hiszem az enyémhez hasonló mágusköpenyt viseltek. Az egyik pletykás cselédlány a kezelése alatt elmesélte, hogy a férfi homlokán olyan különös tetoválás van, ami az ura alkarján is. Ugyanez a szimbólum az idősebb nő köpenyén is megtalálható felhímezve - néztem a szemébe, hisz mindketten tudtuk, ez mit jelent.
- Ezek szerint számítanak ránk... Helyes-helyes, hisz pont így az érdekes, nemde? - gyerekesnek ható kacaja meglepő, de a magabiztossága imponáló, ami mögötte rejlik. Ez a fiatal férfi egyáltalán nem elbizakodott. Csupán tisztában van a saját képességeivel. - Azt kell mondjam, hogy remek munkát végzett. Ilyen alapos felderítést böszmeség lenne nem kihasználni. Az esőzést is könnyűszerrel a hasznunkra fordíthatjuk... - merengve néz rám, majd az övéről három ezüstösen fénylő kulcsot akaszt le. Csillagmágus?! - Mondhatni, ők itt a "csapatunk". Bár azt hiszem, valós hasznát csak Perseusnak fogjuk venni - simít végig az egyiken ösztönösen. - Kitűnő kardforgató ő, az átlagosan képzett katonák számára gyakorlóbábúnak érnek fel. Pegasus haszna a gyors közlekedésben, míg Monocerosé a mágikus erő érzékelésében merül ki - fűzi vissza a kulcsokat a derékszíjára. - És ne feledjük, hogy az egyik legősibb elem is a mi oldalunkra boríthatja a mérleg nyelvét... - szavai nyomán a kárhozat fekete lángjai lobbannak fel jobbja körül néhány pillanatra, sötét fényük egészen furcsán csillan vissza az ábrándos, vöröses szemekben. - Ugyanakkor, szeretném, ha az eset egy átlagos rablótámadásnak tűnne. Minél kevesebb mágiára utaló nyomot hagyunk magunk után, annál jobb. Ezek alapján, volna valami konkrét elképzelése a támadás kivitelezésével kapcsolatban?
Lassan túltettem magam az első sokkon, amit hatalma bemutatása nyújtott. Nagyon kevés mágus jut el olyan messzire az úton, hogy több mágikus iskola varázslatait is hatalma szolgálatába állítsa... Ráadásul egy csillagmágus?! Ritka fajta, még ritkább, hogy ilyesmiben vegyen részt valamelyik ezek közül a fajzatok közül. Többnyire a "törvényes" utakat járják. Valóban nem akárki lehet az, aki emögött az üzlet mögött áll, ha ilyenek a... hmm... "számadói"...
- Azt hiszem igen, meg lehet oldani kevés mágiával, vagy annak alkalmazása nélkül - gondolkodtam magam elé bólogatva. - Bár pár órával időigényesebb... - Kirl könnyed legyintéssel jelezte, hogy ez nem zavarja, így folytattam: - Nos az esélyeket könnyen a mi oldalunkra billenthetem még jobban, ha kedvenc "gyermekeim" egyikét segítségül hívom. Pontosabban hívja Ön - nyúltam a köpenyem alá és dobtam oda a fiúnak egy üvegcsét, amit elegánsan, fél kézzel elkapott s könnyedén megvizsgált ujjai közt forgatva. - Méreg. Semmi igazán veszélyes. Nem halálos, vagy ilyesmi, de a legalattomosabbak egyike. Elgyengíti a szervezet ellenállását a betegségekkel szemben. Ilyen időjárás mellett ha valaki... egy kellően kreatív valaki - pillantottam Kirilre - megszállna a cselédszálláson két éjszakára és első éjjel beleönti ezt feltűnés nélkül az udvaron a kútba... Nos a következő napra mindenki lázas beteg lesz, aki iszik abból a kútból. Gyengítik az őrök mennyiségét és rövidítik a szolgálatukat, hogy pihenni tudjanak. A betegek lassabbak, gyengébbek és figyelmetlenebbek. Mint legközelebbi orvosért, hozzám küldenek... Rengeteg kedves kis készítményem van még a számukra - mormoltam csendesen, sötét ígéretektől terhesen. - Vérzékenység... Patakokban folyó éltető vér a sebekből, miket elállítani nem, legfeljebb a végtaggal együtt elszorítani lehet. Ennél többre nem lesz szüksége Perseusnak, azok alapján amiket tanulmányaimban hallottam a csillaglelkekről - mormoltam kérdőn nézve a fiatalemberre, aki egyetértőn bólintott. - Éjszaka tűz... tűz a magtárban. A szalma lángra lobban, a lángok elterjednek. Át az istállóra. A megvadult lovak, a lángok okozta káoszban majd minden épkézláb ember menteni indul. Egy jól irányzott tűzgolyó vagy néhány jókor, jó helyen megfűrészelt gerenda és... akik ott vannak mind meghalnak. Tüzet előidézni nem nehéz. A cselédszállás hátsó kijáratán át kilopakodik, vagy én is megoldom akár taplóval ha kell. Utána már csak az épület van hátra... A nehezét a három mágus jelenti - fűztem tovább az ideát nagyokat szívva a pipám kesernyés füstjéből. Szeretem a pipadohányt. Annyira keser, hogy az élet is édesnek tűnhet mellette. - Igen... Utánuk néztem, végighallgattam a pletykákat. Próbáltam csak a biztosakra menni. Az úrról persze sok történet van, a kalandjairól... "hőstetteiről". A kristályok és a fény uralma ezekben visszatérő elem. A tetovált homlokúról egy katona azt mondta, látta fegyverrel gyakorolni az udvaron. A semmiből húzott elő ehhez egy buzogányt. Mindketten tudjuk ez mit jelent. A nő teljesen sötét ló...
A fiú néhány másodpercig kíváncsian forgatta még az üvegcsét, majd könnyed mosollyal rejtette a köpenye alá és kellemes, mégis valahogy riasztó hangján felelt:
- Őszintén megvallom, hogy nem vagyok jártas a toxikológiában. De bízom a szer... "jótékony" hatásában - mosolygott továbbra is könyörtelenül. - A mágusok az igazi szálkák a szemünkben, ez tény. De bízom benne, hogy a... "kicsikéinek" gondoskodása kellőképp legyengíti őket majd ahhoz, hogy egymagamban felvehessem hármójukkal a versenyt - emelkedett fel ültéből. - Mindent egybevéve, tetszik a terve. A cselédszállóban megszállva, hamarosan hozzá is látok az előkészületekhez. Számítok az érkezésére, ha eljön az idő.
Megpróbáltam mosolyt erőltetni a képemre és kelletlenül jegyeztem meg felemelt kézzel:
- Ne olyan hevesen barátom - intettem rosszallóan. - Számíthat az érkezésemre, de csak ha megállapodunk a részletekről... fizetség tekintetében.
Újra végigmértem a fiút, aztán a hatalma okán nehéz szívvel felsóhajtva folytattam:
- Nem kétlem, hogy kettőnk közül Ön járja mélyebben a mágia ösvényeit, ezért nem tiltakozom az ellen, hogy az oroszlánrésze a zsákmánynak az Öné legyen - bólintottam savanyúan. - Meg az a valami, legyen az bármi, ami valójában érdekli. De a Quatro Cerberus által tisztelt, annak volt tagja, a gróf mágus és két feltehetően aktív Quatro Cerberus tag megtámadásában és meggyilkolásában való segédkezés... Ez komoly dolog, főképp egy olyan embernek, aki nem számíthat egy céh védelmére és befolyására sajnos. Éppen ezért igényt tartok a megszerzendő értékek egyharmadára - acéloztam meg immár a tekintetem eltökélten, ebből nem engedhetek és nem is fogok. Az én támogatásomnak ára van, nem is kicsi.
A fiú talán egy percig is állta a tekintetem, arcára ravaszkás vigyor ült ki, de szeme csillogása nagyon is gyors gondolatok cikázására utalt. Végül rábólintott a szavaimra:
- Legyen hát... Elismerem, hogy a háttérben végzett tevékenykedése nélkül jóval kevesebb eséllyel vágnék neki ennek a megbízásnak. Siker esetén magáé lesz a zsákmány egyharmada - jelentette ki végül. Nem egy életbiztosítás az ilyesmi a magunk fajták körében, de több mint bármi más, amit most elérhetnék.
Ajkaim immár felhúzódtak mérgek és dohány marta fogaimról, ahogy újfent a köpönyegem alá nyúltam és egy másik, az előzőhöz rendkívül hasonló üvegcsét vettem elő, majd hozzá lépve a fiúnak nyújtottam:
- Akkor, most, hogy tényleg megállapodtunk, inkább használja ezt. A másik üvegcse felnyitása... legalábbis kellemetlen lenne Önre nézve - közöltem vigyorogva, majd nagyot villanó szemei láttán vállat vontam: - Szeretem biztosítani magam. Az én helyzetemben muszáj is. Ezt csak öntse a kútba, más szakértelmet nem igényel. Ha keresnek mint orvost a kúriából, már tudni fogom, hogy elkezdtük az akciót - nyújtottam kezet. A fiatalember tekintetében az ellenséges fényt valami más váltotta fel. Meglepettség? Tisztelet? Ki tudhatja... Mindenesetre belecsapott puha tenyerembe és a felleghajtót újra magára kanyarítva szótlanul kilépett az éjszakába, jobbjával védve magát a széltől megélénkült eső ellen, ami arcába csapott. Igen... A vész hírnöke itt lovagol már egy ideje, ezen a tájon. De azt hiszem maga a sorscsapás csak most érkezett. Épp most köszöntem el tőle...

Nem lepődtem meg, mikor Kiril távozása utáni második este már küldönc keresett meg a Kapzsi Pávián udvarán álló batáromban, hogy a kúriába hívjon. A javulás után hirtelen sokak állapota romlik, ráadásul majdnem mindenki beteg. Magamban somolyogva érkeztem meg a kórság sújtotta udvarházhoz, a látvány pedig igazolta a reményeimet. Jóval kevesebb őrkatona volt most, mint előző látogatásomkor, azoknak is lázrózsák égtek az arcán és szinte világított a szemük az éjben. Gyengének, fáradtnak tűntek, ha csak lehetett megtámaszkodtak a falnál, pihenni próbáltak. Nem nagyon láttam egészséges embert, legfeljebb néhányat, bár azt hiszem azokban is lappang valami. Bár láttuk egymást a hóhajú, vörös szemű fiúval, ennek semmilyen hangot sem hangot sem adtunk, nem is utaltunk rá, hogy ismernénk egymást. Megettem az ebédet, majd hivatkozva a gyógyszerek elkészítésére visszavonultam a batáromba.
Itt a nyugalomban előkészítettem a vérhigító mérgeket és nekiálltam a "gyógykezelésnek". Többször vágtam eret ezen a napon mint egy biztos kezű katonai felcser. Természetesen a sebkezelő gyolcsot bőségesen átitattam az áfiummal, ami remélhetőleg bőven elég lesz estig, mire munkához látnak társaim. A nap végére fáradtan vonultam a cselédszállásra pihenni. Az esti órákban halk kopogás jelezte, hogy megérkezett Kiril. Besurrant a kicsiny szobába, ahol már elő volt készítve részemről minden a merénylethez. Kérdőn nézett rám, mire felesleges szavak helyett csak megemeltem a tűzszerszámot és bólintottam. A fiatalember erre leakasztotta az egyik ezüstös színű kulcsot az övéről és halkan, szinte suttogta maga elé:
- Perseus kapuja: nyílj meg!
A valóság vékony szövétneke repedt el a szemeim előtt. Bár láttam már egyszer csillaglélek megidézését, de az csata hevében történt, ahol nem volt időm koncentrálni erre. A szavak és a férfiba börtönzött mágikus energia valóságos hullámként tört ki és szaggatta fel a mi világunkat az étertől elválasztó kárpitfalat, mely sötét, kékes fénnyel világítva szakadt el. Bár nem láttam át a túloldalra, de elképedve szemléltem, ahogy egy magas, jó kötésű férfiú lépdel át a rögtönzött dimenziókapun. A hopliták archaikus vértezetét páros kardokkal egészítette ki, aranyló tincsekkel keretezett arca megkapó, a belőle kivillanó szemek az alkonyi ég vörösét idézi fel, ahogyan figyelmesen körbe pillant:
- Merre vagyunk, főnök? - lengette meg ikerpengéit, miután a mágusra pillantott.
- Ellenséges területen. Jópár őr gátolja a célunkat, de se ők, se a legfőbb szálkákat jelentő mágusok sincsenek már épp csúcsformában... a lényeg, hogy meg kell szereznünk valamit, és ehhez halniuk kell - hangzott a lakonikus válasz.
- Úgy hangzik, mint egy tipikus rutinmunka.... - mordult fel a csillagszellem, talán elégedetlenkedve?
- Ha minden jól megy, nem is lesz több annál - biccentett a fiatal idéző. - Ugyanakkor, szeretném, ha az eset rablótámadásnak tűnne egy esetleges kivizsgálás esetén, szóval ne kíméld az őröket... - nézett jelentőségteljesen Perseusra.
- Ezt mondanod sem kellett volna... - vigyorodott el a férfi.
Miután mindent tisztáztak, amit kellett jelen helyzetben véleményem szerint, az ajtóhoz léptem és magamhoz ragadva a kezdeményezést halkan sziszegtem:
- Pár percet vehet csak igénybe, utána fertályóra mire kellően sokan gyűlnek oda. Addigra készen kell állnotok - morogtam, amire Kiril bólintott, míg Perseus csupán legyintett. Ahogy néztem már most is készenlétben állt.
Az éjszakában döbbenetesen könnyen tudtam haladni. Nem vagyok képzett tolvaj vagy bérgyilkos, szó sincs róla. De az érvágástól és betegségtől legyengült, mérgezett, lázas őrszemek mellett elsurranni, akik amúgy is inkább kifelé figyeltek, már amennyire tudtak... nos ez azért még az én képességeim sem haladta meg. Amúgy is, ha valaki itt bármi törvényellenesre, lopásra, rablásra készülne, az nem a pajtához, hanem a kúria főépületéhez menne. Így hát rövid úton eljutottam a szalmával, szénával és egyéb száraz mezőgazdasági terménnyel tele rakott csűrhöz. Habozás nélkül lehajoltam és meggyújtva egy viharlámpát, aminek pislákoló fényét kifelé, biztos, ami biztos, köpenyes alakommal fedtem el, majd lángba borítottam egy kisebb szénahalmot, majd tőlem telhető gyorsasággal távoztam a pajtából.
Odakint megkerestem az előzetesen megbeszéltek szerint befűrészelt tartó cölöpöt, amihez odakötöztem a batár hátsó tengelyét, majd a bakra ülve csendesen várakoztam.
Ahogy a lángok magasra törtek és hihetetlen sebességgel harapóztak el az épületben, azonnal félrevertek egy kis jelzőharangot. Minden felől elősereglettek az emberek, legtöbben alsóneműre vetkezve, vagy félmeztelenül, de a betegségükkel most nem törődve vödröket ragadtak és megkezdték az oltást. Nem sok esélyük volt rá...
Az egyre inkább tomboló tűzvész átterjedt az istállóra is, a lovak vadul nyihogtak, prüszköltek. Az én két banga léptű lovam, hála az esti abrakjukba kevert növényeknek szinte unott nyugalommal várakozott. Amint a rémült állatok kirúgták a karámfalat és kirontottak az emberek közé elkezdődött a tökéletes anarchia. A kialakuló őskáoszban a katonák próbáltak rendet tenni, újra oltásra buzdítva az embereket, a lovak befogását nyilván későbbi problémának ítélve. Elérkezettnek láttam az időt és hangomat kieresztve elüvöltöttem magam:
- Istenek! Két gyermek a pajtában!! Bennrekedtek! Mi lesz most velük?! Úristen!!
A hatás frenetikus volt. Az emberek azonnal megpróbáltak bejutni a lángoló épületbe, hogy kimentsék a szerencsétlen kölyköket, sűrűn locsolva vízzel maguk előtt a terepet, illetve nedves szövetek alá rejtőzve. Gonoszul elmosolyodtam, majd megsuhintottam a lovaglópálcát. A lovak megugrottak, a megfűrészelt cölöp pedig nehézkesen megroppant. A lángok által mart, omladozó épület ezt már nem bírta el, megroskadt és izzó pernyét és halálsikolyokat hajítva a levegőbe magába omlott. Akik a gyermekek mentésére indultak, azokat vagy a lezuhanó gerendák verték agyon, vagy lassú halál várt rájuk, míg a tűz martalékává vált testük. Ennél többet nem is érdemel, aki nem emlékszik az ősi szabályra: "csak magaddal törődj, a magad bőrét mentsd". Lekászálódtam a bakról és nyugodtan lekötöztem a kötelet a batár tengelyéről, majd az immár kihalt udvaron át besiettem a központi épületbe, ahol halott cselédeket és katonákat találtam mindenfelé. Csonkolt végtagokból származó vértócsákban fekvő merev testek, a halálba üvegesedett szemek bámultak dermedten a semmibe. Erős gyomrom van, de még én is döbbenten meredtem magam elé. Sok mindent láttam életem során, de ilyen brutális pusztítás még engem is mellbe vágott. Tényleg nem akárki ez a Perseus! És akkor még nem is esett szó a mesteréről...
Lassan lépdeltem felfelé a lépcsőkön, mikor láttam, hogy egy súlyosan sebesült katona lefelé vonszolja magát hason fekve, fájdalmas nyögések közepette. Hozzá siettem, ahogy meghallottam a lélekbe tépő, nehéz szuszogását:
- Uram Isten... ez egy... gyilkos... gyilkos vad...állat... pusztít... vörös... vörös szemek... vörös... halál... - hörögte összefüggéstelenül.
Bólintottam és a késemet előszedve átvágtam a torkát, majd gyorsan kikutattam a zsebeit és magamhoz vettem a nála lévő pénzes zacskót. Sok kicsi sokra megy, na meg úgyis rablótámadás történt, nem? Ezen meleg, üdvözítő gondolatok után gyorsan nekiálltam a hullák kifosztásának. Szép pénz gyűlt így össze, bár sajnos nem zsoldosztás napján voltunk, mostanra gondolom a nagy részét már elitták, na meg szolgálatba keveset is vettek magukhoz, csak akik lefekvés előtt kocsmázni, kártyázni is akartak gondolom. Dologtalan maradva a felső szintre indultam, ahol elképesztő harc dúlt mostanra. Az emeletet félig szétverve találtam már, látszott, hogy tomboló csata vonult itt végig a lépcsőtől a hálószobák irányába. Pozdorjává zúzott bútorok és több helyen lángoló fali szőttesek szállingózó pernyéje közepette sétáltam előre, a kezemben tartott kés pengéjére megfontolt mozdulatokkal vittem fel a megfelelő áfiumot. A vérgyengítő itt is meg fogja tenni a magáét...
A mágus lakosztályában pusztító küzdelem folyhatott, már a hangok elegek voltak, hogy ne akarjak belépni. Ez most a közelharcosok terepe, vagy a harci mágusoké. Csupán lassan kinyitottam az ajtót és várakoztam. Nem kellett sokáig, hamarosan eljött az én időm.
A küszöbön kívül egyszer csak megjelent a lila köpenyes mágusnő. Sápadt volt és zilált, néhány kisebb sebből származó átvérzéssel a combján és a karján, de nem voltak igazán veszélyesek. Arcán lázrózsák égtek, tekintete kimerültségről árulkodott. Egy lakrima esett a padlóra elerőtlenedő ujjai közül, melyeket máris kitárt a csata felé, innen nem láttam kit célozva meg. Én az ajtó mellett hevertem a falnak támaszkodva, nyilván halottnak hitt.
- Nyomás bombaaaaaaa!!! - sivította befelé vércsehangon a nő és a megformált mágikus energia máris száguldott befelé. Tehát térmágussal van dolgunk a személyében. Nyilván a térhajlítás készség segítségével élte túl eddig az első rohamokat, mostanra pedig sikerült kievickélnie a lakrimával a közvetlen csatából. Veszélyes...
- Nyomás bo...
Az újabb varázslat szavai sikolyba fulladtak, ahogy erőmet összeszedve felpattantam és a hátába vágtam a késemet. A nő nyögve térdre hullott. Mögötte letérdeltem én is, és haját félrehajtva a füle mellől suttogtam:
- Méreg - leheltem a fülébe torzan és vigyorogva forgattam meg a lapockái között a pengét. - Ez a vérzés sohasem áll el többé, csak ha már nem lesz minek elfolyni... Küzdenél, igaz? Még emelnéd a kezed? Még elmondanád az utolsó varázslatod, hogy mentsd a barátaid? - ziháltam kéjesen. - Nem fogod! - recsegtem és átvágtam a ráncos torkot.
A mágusnő teste rongybabaként omlott össze, szemében elkoppant az élet gyenge gyertyafénye. Undorodva köptem ki. Ha elrohan, még élhetett volna, de persze ezek a taknyok mindig az önfeláldozást választják...
Nem léptem be a szobába, csendesen megvártam, míg a csatazaj végül elhal és megjelenik a két társam. Ruhájukra bőven száradt rá a vér, de ennek túlnyomó része nem tőlük származott. Kiril homlokát felsértette egy vágás, ami azt hiszem a szoba közepén kezében törött kristálykarddal heverő férfitól származhatott, legalábbis nekem laikusnak a fegyvermágus testén ütött sebek hasonlítottak inkább az ikerpengék nyomaira. Kifelé menet elejtettem egy fekete banditakendőt, majd intettem Kirilnek, aki a könyvtár felé indult. Én ezzel szemben a bálterembe irányoztam a lépteim, ahol több zsákmányt remélhet egy rablóbanda...
A szebb napokat látott teremben meglepő látvány fogadott. A kis cselédlány zokogott az egyik sarokban, aki előző látogatásom során az ételt hozta és a történeteim hallgatta. Odasétáltam hozzá és óvatosan megérintettem a vállát:
- Nyugalom. Már elmentek. A Könnyfakasztók bandája volt azt hiszem, de már vége. Nem kell már aggódni... - suttogtam, miközben a jobbommal megmarkoltam a késpengét a köpenyem alatt...

A Kapzsi Páviánban vártuk be egymást. Ardler áradozva fogadta a vendégét, de Kiril nem nagyon látszott tudomást venni a férfi talpnyaló hízelgéséről, a rablott javak elzálogosításánál ott sem volt tárgyalni a vén apagyilkos kocsmárossal, helyette rögtön elvonult fürödni, tisztálkodni, megszabadulni a véres öltözettől. Ardler csak enyhén sápítozott:
- Nem is tudom, nem vagyok-e ostoba ilyen veszély mellett ekkora pénzt fizetni nektek - csóválta a fejét.
- Milyen kockázatról beszélsz? - érdeklődtem fátyolos hangon.
- Ha rájönnek, hogy...
- Nem jönnek rá - feleltem halálos nyugalommal. - A fejkendő a Könnyfakasztók egyen viselete. Ráadásul jó szokásuk szerint hagytak szemtanút is elrettentő példának...
- Micsoda? - szisszent fel idegesen Ardler. - Képesek voltatok életben hagyni valakit aki látott titeket?! ha idetalál ezen a nyomon én...
- Képtelenség - ráztam a fejemet a szavába vágva. - A lánynak kivájtam a szemeit, kivágtam a nyelvét, és lemetéltem a kéz- és lábujjait. Ráadásul láttam a jeleket. Vérhasban fetreng, egy-két napon belül halott. Senki nem fog a nyomunkra bukkanni, nem szeretjük a szemtanúkat Ardler.
Ekkor sétált le Kiril és telepedett le az asztalhoz, ahol kisebb oszlopokba rendezve vártak ránk jól megérdemelt gyémántjaink. Magam is odatelepedtem csendesen pöfékelve. Sárgás pillantásom unottan söpört végig a fiatal férfin, hazug nyugalommal, pedig ez volt a legnehezebb része a dolognak. Most dől el, mennyire szavatartó az új "barátom".
- Nos a munka azt hiszem véget ért - kezdtem csendesen. - Vagy volna még itt valami? Lássuk csak... hmm... óh, igen! A fizetség kérdése. Remélem tartja magát az alkuhoz, Kiril mester.
- "Ami szóval kötetett, azt tett meg ne szakítsa. Ki másokat elárul, maga is árulás tüzében fog elvészni." - citálta távoli hangon, elmerengve, majd vigyorogva folytatta: - Talán maga nem ismeri, de ez pár sor volt egy szövegből, amivel még a régebbi időkben kötötték magukhoz szellemeiket a csillagmágusok. Lényeg, ami lényeg, magáé a pénz egyharmada, ahogy megyeztünk. Rendelkezzen vele belátása szerint.
Elgondolkodtam a szavain tokámat vakargatva. Furcsa volt találkozni egy olyan mágiaággal ami szabályokra, valamiféle kifordult és torz, de mégis egyértelműsíthető becsületkódexre épül fel. Óvatosan, de hangot is adtam ennek:
- Érdekes - bólintottam. - Nem, nem ismertem a szövegrészletet, ha őszinte akarok lenni. Ami inkább furcsa, hogy a méregkeverőket soha nem kötötte ilyes fajta szabály, vagy erkölcsi útmutató. Általában nem is szokott érdekelni és megpróbálnám megszerezni az egész pénzt "kicsikéim" egyikével. Most... mégsem próbáltam meg ilyesmit. Fogalmam sincs ki maga, vagy kit képvisel Kiril mester. Ha őszinte akarok lenni, azt hiszem: jobb is így nekem. De az ösztöneim azt súgják: sem magával, sem azzal, aki Ön mögött áll, nem akarok ujjat húzni. Ami nem jelenti azt, hogy máskor ne lennék kész újra a szolgálatára állni, ha tudok, kifejezetten jövedelmező Önnel üzletet kötni - nevettem el magam szörcsögve, majd az asztalon heverő pénz nagyjából egyharmadát besöpörtem. - Ha megfelelő áfiumra van szüksége, vagy ilyesmi.. Keressen fel nyugodtan - nyújtottam kezet felemelkedve.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem utoljára terelt minket össze a sors... - felelte talányosan, elfogadva a parolát.
Kifelé léptem, csupán egy pillantást vetve a földön heverő kocsmárosra, aztán mégis megálltam felette és a szemébe néztem:
- Mint mondottam Ardler, nem akarunk szemtanúkat, ami azt illeti téged sem - ráztam meg a fejem szánakozva. - Már akkor halott voltál, mikor a megérzéseidről beszéltél Kiril megbízója kapcsán. Senki sem szereti a kíváncsi csatlósokat. De ha ez megnyugtat: a méreg, ami a zsákmányon volt és ami a tenyereden át mostanra a testedet emészti nem halálos. Mindössze néhány órára lebénítja a testedet. Csupán néhány óra Ardler... - suttogtam és fellöktem a petróleumlámpát, a tűz pedig lassan terjedni kezdett. Nyugodtan lépdeltem ki az épületből, mely a gazdájával együtt immár pusztulásra volt ítélve.
A hegyoldalban lassan sétáltam el immár gyalogosan, hiszen a lopott batár kiégve hevert már egy szakadékban, benne egy elszenesedett holttesttel. Az a bajszos katona nagyjából egymagas volt velem úgyis. Ha keresnék a füvesembert, akkor ezt a nyomot már bottal üthetik. Arcomra túlvilági fényeket varázsolt a pusztulásba hulló kocsma lángjainak fénye, ahogy kapzsi szemekkel nyitottam meg a zacskót és vettem számba a pénzt. Még ha a fizetségemből levonom is a mérgek költségét amiket felhasználtam, még akkor is szép summát kerestem. Lássuk csak mennyit is...