Ran Heaven
Gealdor
Hozzászólások száma : 10
Aye! Pont : 0
Join date : 2011. Nov. 25.
Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 1
Jellem:
 | Tárgy: Ran Heaven  Szomb. Nov. 26, 2011 6:15 pm | |
|  Név: Ran Heaven
 Nem: Nő
 Életkor: 17
 Mágia: Gealdor (Kártya mágia [póker stílus])
Céh: -
Jellem: Egy rendkívül szórakozott jellem, ki túláradó humorát szereti kivetíteni mások nyaggatásába, provokálásába. Mivel szinte egész életében a szerencsejátékok világában sürgött – forgott, így az ott elsajátított különleges pókerarcot, némi csend elérésére, avagy ijesztgetés szent céljaként is alkalmazza a mindennapi életben. Bár, kiépült saját kis kicsinyes hasznára egy roppant érdekes „álarc”, mely egy sanda rókamoly képében jelenik meg. Jószerével lemoshatatlan képéről ez a számító vigyor, amivel már – már képes őrületbe kergetni másokat. Ehhez párosul az általa igencsak kedvelt kártyás és szerencsejátékokkal kapcsolatos kifejezések használata, ezt fűszerezve az olykor-olykor mondatai végén felbukkanó „no desu” szóval. Kedvelt megszólalása, melyben ártatlanul eldobná életét, igen gyakori szófordulattá vált nála. Persze, cseppet sem olyan ártatlan, ahogy azt ő állítani szokta. Hideg vérrel képes másokat bajba keverni, csak azért, hogy ő maga szökni tudhasson a kritikus helyzetből. De ezzel együtt könnyen elhatározza magát a felől, hogy csupán egymaga, de visszamenjen értük, amint rendeződtek a kedélyek, mely miatt alantas mód meglógott. Rossz tájékozódóképességgel áldotta meg a sors, gyakran még egy térkép sem kisegítő számára, bár néha - néha kiemelkedő haszna is van ezzel, mert így meglepően érdekes dolgokat képes felfedezni akarata ellenére. Éles eszű, mely az általa kedvelt szerencsejátékokhoz kell is, csupán nem igen sziporkázik vele. Igen rossz tulajdonsága, hogy bizonyos komoly helyzetekben is képes elkacagni magát. Nem egy agresszív, harcias személy, inkább szereti békés úton megközelíteni a dolgokat, amiért közelharcban nem éppen kimagaslóak képességei.
Kinézet: Rövid, borzas zöld szín hajzuhataga van, arcát egy – egy nagyobb tincs keretezi, frufruja két oldalra választva rendezi el. Íriszei zöldeskék színben játszanak, bal szemét fekete minták emelik ki káró és gömb motívumok képében. Kobakján két ördögszarvra emlékeztető csat bújik meg a szerteágazó haján belül. Öltözete sötét színű ruhákra alapszik, ebbe értendő fekete mellénye, nyakkendője, s rövid nadrágja, mely egy aprócska pánttal van összefogva a hosszú szárú harisnyájával, mindez kiemelve emelt sarkú csizmájával. Nagy élénkítő hatást nyer szürkésfehér színű, csíkos blúza, melynek ujjai általában elegánsan fel vannak tűrve könyökéig, amiért hosszabbak a kelleténél. Két kezén egy – egy bőrkesztyű pihen meg; füleiben pedig fekete gömb alakú fülbevalók vannak. 167 cm magasságához, 55 kg párosul. Arcán megpihenő széles rókamosoly elmaradhatatlan a megjelenéséhez. Felszerelését a két pakli francia kártya teszi ki, melynek egyike az apjának, a másiknak pedig a mesterének a tulajdonában állt haláluk előtt.
Előtörténet:
Ehh, most komolyan ilyen trükkel próbálja elterelni a figyelmemet? Hehe, reménytelen, ez az én szerencsenapom! Kizárt, hogy elveszítsem a játékot! De legyen. Elmesélem, hogyha már ennyire kíváncsi, viszont előre szólok: unalmas lesz. Nem volt túl izgalmas életem. Tessék? Hogy blöffölök? Ugyan, mikor füllentettem én önnek bármikor is? Kérem, kérem, ne sürgessen! Kezdem már, kezdem, ha ennyire nyughatatlan…
Hogy hol születtem? Az nem lényeg. Ez csupán apró, kicsiny mozzanata életemnek, azt leszámítva, hogy az volt létem első szerencsenapja! Persze, nekem mikor nincs szerencsenapom? Höh.  Mindegy is... nagycsaládban, sokadik gyerekként. Ha nem volt legalább négy fivérem, akkor egy sem. Szüleink pénzelése nem volt rossz. Végül is, egykor apám is ebben a lebujban játszott. Talán tőle örökölhettem szerencsémet…
Hm? Mi? Milyen kérdés ez? Persze, hogy Denetrus Heavenről beszélek! Mégis mit gondolt, ki másról? Ismerte? Ohó, hogy milyen kicsi a világ! Legalább nem kell ecsetelnem a róla szóló részleteket. Na, folytatom, amúgy ön jön! Figyeljen azért.
Szóval… Denetrus Heaven: apám, a kártyajátékoknak szentelte életét, az volt számára mindig az első. Persze édesanyám ezt kevésbé tolerálta, mivel eleinte elég sok pénzt veszített a családi kasszából, de egy idő után szinte 180°-os fordulatot vett az életben és sorra kezdte nyerni a meccseket. Egyik pillanatról, a másikra! Lenyűgöző volt az a drámai összkép, mikor a szétesendő famíliánk egy – kettőre ismét összerázódott! Ugyan, apám nem mesélte el soha, hogy ezt mégis miképpen sikerült kiviteleznie. Hogyha rá is kérdeztem, tisztán emlékszem, mindig azt felelte: „Ran, ez csupán az én ’indulásom’, te is találd meg a tiédet, ne az enyémmel törődj!” Haha, ezt ekkor persze még egyáltalán nem értettem, tiszta halandzsa dumaként tekintettem rá, néha már mertem azt feltételezni, hogy az öregemnek elment a maradék esze, ebben a sok kártyajáték mámoros függőségében.
A pénz csak gyűlt és gyűlt és gyűlt, egy idő után mindenünk megvolt, testvéreim sorra álltak munkába, avagy kezdtek kalandozni a mágia rögös utjain. Viszont sokkhatásként érte az egyik nap során családunkat, utolért minket a balszerencse: édesapám halálhírének képében. Úgy bizony, mennyi is lehettem? Öt, hat, hét? Nem emlékszem, csupán arra, hogy igencsak nehezen dolgoztam fel ezt az eseményt. Apám hiánya… nem volt kit nyúznom, nem volt kinek a nyakán lógni. Keserves volt. Keserves, egy olyan gyereknek, ki ekkor még nem is érthette teljesen mi is pontosan az „elmúlás”, a „halál”. Az, hogy akit szeretett, nem tér vissza többé a családi fészekbe.
Hö? Tessék? Áh, hogy én jövök! Elnézést, csak ez a szomorú pillanat a múltamban... talán az egyetlen tetőpont. Lépjek tovább ennél a szitunál? Netán nem szereti a drámát? Jól van legyen, de előbb beszerelek!
No, igen. Családunk éles rizikója hatalmas romlást eredményezett, egy a tízhez volt esélyünk kilábalni belőle. S azaz említett "egy" jómagam voltam. Munkába álltam, abban a hírhedt szerencsejáték világában, ahol apám is sorra megfordult. Ott, ahol ő is kezdte. Haha, persze gyerekként csak figyeltem! Ellestem a játék meneteit, módjait, trükköket… mindent! Az kezdetekben való visszakozásom, végül teljes körű érdeklődéssé csapott át. Kellő mustrálási idő után pedig már jómagam is játszani kezdtem, kis zöldfülű voltam ekkor még, ki szinte minden blöffnek bedőlt. Eh, igen, apám nagyszabású hírnevét sorjában kezdtem leaprítani ezzel, de végül megtaláltam a módját a győzelemnek! Az én szerencsenapomon! Kellő tapasztalatszerzés után ugyebár, már szívesebben is játszik az ember élesben. Elkezdett rám ragyogni a szerencse édeskés fénye többször is, a rengeteg bukás után. Kiismertem a gyökeres játékosok trükkjeit, végül alig akadt említésre méltó ellenfelem, így tovább kellett lépnem. Elmentem onnan, hogy eljöhessek ide. Igen ám’ erre a helyre, mely fontos eleme volt mindig is életemnek. Oh, és naná, hogy első nekifutásra rögtön egy kemény falnak ütköztem! Egy roppant sötét kaliberű alak hívott ki egy meccsre, amint betettem a lábam erre a szent helyre. Szinte tíz perc alatt bedarált, életem leggyorsabb bukását éltem át. Fogalmam sem volt arról, miképp csinálta, mintha előre tudta volna mit teszek, nemes egyszerűséggel látott át a markomban fogott lapokon.
Ohó, áú, miket beszél jó uram? Hogy cinkelt lapokkal játszok? Ugye, csak viccel? Öljön meg, mert most halálosan megsértődtem! Soha nem csalnék egy játékban, ön ellen! Na, vegyünk vissza a kedélyekből… tessék lenyugodni. Folytassuk inkább a játékot!
Nos… hol is tartottam? Áh, igen! Megvan! Szóval, roppant kellemetlen bukásom után ez az idegen némi hasonlóságot vont le köztem és egy hozzám igencsak közelálló személy között. Voltaképpen párhuzamba hozott saját édesapámmal! Azt állította, hogy hasonló mód kezdte ő is, szavaival élve: „Egy rakás szerencsétlenség volt!” Ugye, milyen kegyetlen szavak ezek? Méghozzá egy gyereknek. Egy élet tört össze bennem, szinte hallani lehetett azt az óriási csörömpölést belsőmből, mely a felbukkanó lehetőség hatására nyomban újraépült! Tanítványának fogadott, ezt kérte cserébe a pénz helyett, amit elnyert tőlem. Persze lelkesedtem is a dolognak, de még mennyire! Meg tanulni rendesen kártyázni egy ilyen tehetségtől? Tisztára elment az eszem, mikor balgatag mód azt hittem, hogy könnyű lesz!
Ni, csak, ni, csak, ni, csak… csak nem fordult a kocka? Egy, kettő, három, mehet! Jó nagy kutyaszorított állított fel nekem, de tudja... nem félek! Hiszen, ez az én szerencsenapom!
A kártyajáték részletes elméletét tanulmányozni, megtanulni és végül elsajátítani hosszú, fárasztó, kegyetlen edzésekben napi, több mint tizenhat óra távlatában, hát… nem volt túl tuti helyzet, annyi szent. Főleg, amibe konkrétan belecsöppentem! Nem ezt vártam, de nem is csalódtam benne. Tanítóm, némi kínzás képében, de átadta minden tudását, amit akart. Azt mondogatta folyton, amikor rákérdeztem, miért is teszi ezt, hogy: „Ran, hamarosan utolér a ’bukás’, de előtte szeretném átadni minden tudásomat egy valakinek. Valakinek, ki részese az új generációnak. Annyit kérek tőled, hogy tanulj és használd mindazt, amit átadok neked!” Emlékeztető szavak voltak, egy igencsak ismerős stílusban, melyet édesapám is gyakran használt. Ezek a kifejezések képesek voltak meglapulni elmémben szóról – szóra, hogy örökké emlékezhessek rájuk. S én így is tettem. Elsajátítottam úgy, ahogy akarta! Életemnek egy nehéz, mégis nagyszerű része záródott le azon szerencsenappal, amikor mentorom kijelentette: „Itt a vége, fuss el véle”!
- Elég ebből a mendemondából! Ezt... ezt... - csattant fel, ezzel félbeszakítva mesémet az előttem ülő játékos. Ejnye, ejnye... hogy milyen türelmetlenek az emberek manapság. Még egy szép történetet sem hagynak megfelelően befejezni! Némán mértem végig felbőszülten fújtatott valóját, hűvös mosolyomat villantva felé, magamban nevetgélve szánalmasságán.
- Hahaha, csak nem ismerős a kifejezés? Na ne mondja, jó uram! Gondolom nevet is tudd hozzá csatolni akkor! - türelmesen vártam válaszát, közben kényelmesen hátradőlve a karosszékben.
- Csak nem Jirou... Jirou... Jirou Chosenwayre akar kilyukadni? - bátortalanul préselte ki magából a szavakat, kezei megremegtek, ahogy belegondolt az imént hangoztatott idézés valós tulajdonosába.
- Jirou Chosenway? Hm… ez igen bizonytalanul hangzott. Biztos benne? Hehe, rendben, nem szórakozok önnel. Megütötte a mai főnyereményt! Talált! Minden bizonnyal tudja akkor, miért is vagyok itt… Mr. Dai. - keresztbe téve lábaimat, helyeztem rá összefont, kesztyűs kezeimet térdemre, ahogy kérdő tekintettel fürkésztem az előttem ülő arcát. Gyáva módon már feleletre sem méltatott, csupán rémült fejrázás kíséretében jelezte nemleges válaszát. - Nem e? Ugyan már... ne szórakozzon! Ön szerint miért ülne le egy nevenincs játékos egy kártyapartira önnel, ha nem elvakult célok miatt? - vonom fel bal szemöldökömet, miközben kérdőre vonom a delikvenst.
- Van egy sejtésem, kisasszony. Mindazonáltal nem értem, miért kockáztatná ezzel kilétét, s legfőképpen életét? - torok köszörülve szólalt meg, mellyel megkísérelte eltüntetni félő hanglejtését, de még így is kitűnően ki lehetett hallani apró nyomait rettegésének.
- Miért kockáztatnám meg mindezt? Mert nem fejezte be a munkát a mesterem, amivel megbízták. Rosszul érzem magam emiatt, úgy vélem ez az én saram is. Tudja, nekem is van becsületem! - emeltem jobbomat szívemhez, ezzel nyomatékosítva szavaim fontosságát. Párbajellenfelem haragosan ütött az asztalra jobb öklével, dühtől fröcsögő szavát fennhangon elejtve mérgében.
- SIPISTA!
- Mi, hogy én? Sipista? Pontosan! Hát hagyja, hogy bevessek egy impassz-t! Vagy jobb lenne azt mondanom, hogy terítsünk?
- Semmi esélyed sem lehet a nyerésre! - fakadt ki teljes egészében önmagából.
- Ugyan uram, hiszen megmondtam, ez az én szerencsenapom! Inkább mondja, mely színben kívánja látni a Royal Flush-t? - költői kérdésemre csupán hebegést kaptam, így kiterítettem az asztalra a nyerés lapjait: vörös kör színében. Dai remény vesztve dőlt hátra székében, pár másodperc elteltével, hideg vérrel arcába mosolyogva csettintettem, hogy az asztalra helyezett lapok akaratom szerint felreppenjenek, majd kedves vesztes ellenfelem körül körözve ijesszenek rá még jobban, ha lehetséges.
- Tudja, amolyan személyes bosszúként megérdemelné, hogy itt helyben elvegyem az életét... - keltem fel lassan székemből, majd aprókat lépve kerültem meg az asztalt, egészen addig míg Dai mellé nem értem. Ott baljóslatú tekintettel néztem rémült arcába. - De nem ezért vagyok itt. - ijedten remegve fordult szép lassan irányomba, majd ahogy tekintetünk találkozott, azon nyomban felpattant, s futásnak eredt a kijárat felé. Apró sóhajtással könyveltem el a dolgot, s berekesztettem a játszadozást. Édesapámtól és mesteremtől egyaránt megörökölt paklikból vettem ki egy - egy azonos lapot és a menekülő után hajítottam. A huzal, útjuk során máris felbukkant közöttük, majd gondosan a célpontom köré csavarodott, ezáltal megakadályozva további menekülési lehetőségét. - Sakk-matt, Mr. Dai. - ereszkedek féltérdre felbukott valója mellett, majd az egyik nadrágzsebéből egy nagyobb darab vörös rubintot halászok elő. - Hm... azt hiszem, ezt épp ideje visszaadni igaz tulajdonosának. - teszem hozzá, majd felállok, s intek, hogy az eddig bujdosó öltönyös illető előmerészkedjen rejtekhelyéről. Azonnal nyújtottam felé az értékes kincset, hogy átvegye.
- Hálásan köszönöm. - tette biztosan zsebre a drága ékkövet, majd a lekötözött fickóra vezette tekintetét. - Hamarosan jönnek és elviszik.
- Remek... - nyújtóztattam ki fáradt izmaimat. - Én is éppen azon voltam, csak nem volt rá lehetőségem. De legalább végigcsináltam.
- Csak mert ragaszkodtam ahhoz, hogy türelmes legyél. - tette hozzá átmeneti munkáltatóm.
- Ölj meg nyugodtan, ha én nem ezt akartam! Csak nem adtál rá lehetőséget! - szólaltam fel sértődötten, s induláshoz készen hívtam magamhoz a kártyalapokat, ahogy felbukkantak a kidobó emberek, hogy elvihessék innét a hamis mecénást.
- Most hová megy? Csatlakozik egy varázscéhez?
- Fogalmam sincs, de itt már nincsen dolgom. Sok szomorúság ért ezen a helyen, túlságosan is sok. - ötletére kicsit elgondolkodva emeltem tekintetem a plafonra, majd szép lassan visszavezettem rá, hogy őszintén csillogó szemeimmel vizslathassak felé. - Nyugodtan vegye el az életem, hogyha én pontosan, nem erre gondoltam volna!
- Sok szerencsét! - hangoztatta széles mosollyal az arcán, búcsú integetések közepette jókívánságát, ahogy elindultam kifelé a helyiségből.
- Miket beszél? Nekem mindig szerencsenapom van! - intettem, s távozóra fogva a dologot, már összekészített holmijaimmal az ajtóban, kerekedtem világ körüli útra. S most ott vagyok, ahol a part szakad egy térképpel, melynek leolvasása sosem volt erősségem. Úgy néz ki, ez nem az én szerencsenapom, de majd csak eljutok oda, amit keresek. Egy varázscéhbe, ahova csatlakozhatok! |
|
