HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Magánküldetés: Vizima a szellemváros

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 608
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Pént. Aug. 27, 2010 2:41 pm

Rohantok, s rohantok, mikor arra lesztek figyelmesek, hogy egy hatalmas félig körbefalazott térre érkeztek, aminek határán az összes üldözőtök megáll. A szörnyetegek dühödten visítoznak, de közelebb nem mernek lépni. Néhány perc után a rémségek lemondóan hátat fordítanak, s távoznak.
Újra kettesben vagytok és megint rátok telepszik a kísértetváros immáron nem létező csendje. Az éjszakai égbolt kristálytiszta, és a Hold sejtelmes fénye, csak tovább fokozza a „kellemes” hangulatot.
Néhány perc tétovázás után ismételten baljóslatú hangokat hallotok. A föld kissé megremeg körülöttetek, majd több ponton is óriási vakondtúrások keletkeznek. Egy fél pillanattal később hatalmas, kettő ember magas, csupa izom szörnyetegek bukkannak fel. Mély hangú üvöltésük, nem arról árulkodik, hogy békével érkeztek. Ezt a dolgot hamarosan az is alátámasztja, hogy mind a 13-an előrehajolnak, s így észreveszitek a hátukból kinövő puskacsöveket, amik pontosan felétek szegeződnek. (egy ilyen szörnyeteg hátán 6-7 puskacső van) Valahogy meg kellene menekülnötök a sortűzbizottság elől, ha életben akartok maradni. (remélem érthető, hogy nem küzdelmet, hanem menekülést várok önöktől, hölgyeim Smile )
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Szomb. Szept. 04, 2010 12:55 pm

Tovább rohantunk lassan kiszakadni akaró tüdővel, mikor hirtelen egy körbefalazott térre értünk. Ám nem ez volt a furcsa, hanem hogy a határán minden rém megállt és tapodtat sem volt hajlandó tovább jönni. Dühödten vicsorogtak ránk, egyik másik kötözött szemű rém még csalogatni is próbált, szájára kedves(nek szánt) vicsort kényszerítve, barátságosan öltögette ránk a nyelvét és hívogatóan intett karmos ujjával, hogy jöjjünk közelebb nyugodtan, nem harap ő… méretes fogai sörnyitáshoz kellenek, nem emberöléshez és/vagy megevéséhez…
Valamiért inkább passzoltuk a vakrandit. Térdünkre támaszkodva lihegtünk egy sort, mialatt a rémarmada hátat fordított nekünk és csalódottan elbaktatott. Ismét egyedül maradtunk a selymes éjszakában. Szívesen elhittem volna, hogy itt a vége, nem ér minket több meglepetés, de éreztem, hogy még ez is csak a kezdet volt. És bár már több tucatnyi rémség megkergetett minket, a városka rejtélyének megoldásához nem jutottunk közelebb jottányit sem.
Honnan jöhettek ezek a rémek? Mit tudunk róluk?
Legszívesebben azt mondtam volna, hogy olyanok, mintha az emberek rémálmából tépte volna őket elő egy gyógypedes varázsló. Egyszer csak itt voltak, és mindenki elmenekült, akit nem tudtak becserkészni, szétrombolták a falut, nyomukban csupán a halál szaga és üresség terjengett. Ám nagy romboló - és vadászkedvük ellenére sosem hagyták el ezt a várost, nem mentek el portyázni másfelé, habár közben ez a hely teljesen kiürült. Pedig az egyik, ahonnan én is jöttem, csupán pár órányira van innen. Ezeknek meg nem mindegy, hogy hol éri őket a hajnal? Eltűnnek, éjszaka pedig visszajönnek – miért nem mennek át egy másik városba rémíteni?
Az is lehetséges volt, hogy csak egyetlen valódi rém van, és ő változtatta át a falusiakat – és akkor nekem hatalmasra fog dagadni a bűntudatom, amiért kettejüket máris a túlvilágra segítettem.
Kérdések, kérdések, kérdések…. És a válasz…? Újabb kérdés…
Inkább hagytam egyre sötétebbé váló gondolataimat és a megválaszolatlan kérdéseket, és a jelenlegi problémával foglalkoztam. Ugyan miért futamodhattak meg vérszomjas üldözőink?
Egyetlen gondolatom volt hirtelen: ez a hely biztosan szent számukra – naná, mert valami sokkal erősebb él itt!
Néhány percnyi áldott csend és nyugalom után baljóslatú hangokat hallottunk – ma már sokadjára. Szívem a torkomba ugrott, amikor elképzeltem, vajon miféle szörnyeteg jöhet a nyakunkra ezúttal. A föld remegni kezdett körülöttünk, majd több helyen hatalmas, két ember magas, csupa izom szörnyetegek szakadtak ki a földből. Mély torokhangon üvöltöttek az éjszakába, a Hold pedig, mintha megijedt volna, egy vaskosabb felhőtakaró mögé bújt, fénye csak szórtan jutott el hozzánk – és új „barátainkhoz”. Legszívesebben én is elbújtam volna valahova, ám ehelyett csak reszketve bámultam a kétméternyi szörnyeket. Azok előrehajoltak, hogy láthatóvá váljon a hátukból kinövő méretes puskacső – és hogy azzal pontosan felénk célozhassanak.
„Fuss, bolond!”, hallottam önnön hangomat a fejemben. Mégsem futottam.
Ugrottam.
A golyósorozat mögöttem csapódott a földbe. Reménykedtem benne, hogy Sophy – t nem találta el. Lám, a remény néha nem csalóka: a lány épen és sértetlenül kelt fel a földről, habár vonásai némi zaklatottságot tükröztek. Pihenni vagy megnyugodni nem volt idő, fellélegezni pláne: a fegyvercsövek ismét felénk néztek, és tüzelésre készen álltak. Felpattantam, és Sophy felé kezdtem futni, közben hallgattam, ahogy a golyók mögöttem vágnak a földbe. Megragadtam új társam kezét és magam után vonszoltam – igaz, hogy amarra gonosz embercsökevények, tűvel tűzdelt ocsmányságok, pengerémek és vakondszörnyek lestek ránk, de azokkal fel tudtuk venni a harcot, ha nagyon muszáj – a golyószórókkal szemben azonban tehetetlenek voltunk.
Hirtelen éles fájdalom szúrt a vállamba és egy kisebb a karomba- az egyik szemét sikeresen eltalált, a golyó pedig átment rajtam. Felkiáltva odakaptam, de nem állhattunk meg. Mindaddig fegyverropogás és golyózápor kísért, míg be nem fordultunk egy sarkon. A zajok akkor elhallgattak, én pedig reménykedtem, hogy eszük ágában sincs utánunk jönni. Lihegve markoltam fájó vállamat, ahonnan meleg folyadék ömlött. Oda se kellett néznem, hogy tudjam - vér buzog a sebből. A karomon csupán egy kisebb karcolás volt annak jeléül, hogy másodjára már nem volt szerencséje a mesterlövésznek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sophie Black
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 336
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Jul. 01.
Age : 23
Tartózkodási hely : a csillagok közt :P

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Vas. Szept. 12, 2010 11:56 am

A futás még mindig nem ért véget, pedig már az egész éjjel végét kívántam. Mellkasomban a tüdőm, mint amit lándzsával, vagy íjjal döftek át, fájt, szúródott, mind egyes lépésemnél, egyre rosszabbul éreztem magam. Teljes lényem kifulladt, míg üldözőimre tekintgettem hátra. Néha megpillanthattam kitartó lelkemet, aki hatalmas, hosszú lábain rohant utánunk, hátra sem nézve, katonás mozgásával, s csak előre és előre figyelt. Nem sok minden foglalkoztatta, s én azon sem lepődtem volna meg, ha netán ásít is egyet a szaladgálás közben. Egy-egy rizikósabb manővert is könnyedén bevett, s irigyeltem is ezért, mert én nem egyszer mentem neki valaminek, ami aztán vagy lehorzsolt, vagy épp akkorát vágott testemen, hogy képzelem milyen foltok maradnak majd másnap. Másnap… egy olyan fogalom, amit lusta vagyok definiálni, de kétes, hogy meg élem, éljük. Újonnan remegő lábakkal rohantam Noah után, s az út, melyen haladtunk egy falakkal körbevett, szinte körbe bástyázott térre vezetett, hova aztán valami csoda folytán üldöző szörnyecskéink nem követtek. Elmém lassan megnyugvást lelt, míg szemeim előtt láttam a hívogató, csábító lények küszködését, a táplálék elérése céljából. Két szusszanás között nyelvemet öltöttem rájuk, azonban, mint aki észre sem vette, hátat fordítottak, s elbaktattak. Meglepődve bámultam utánuk, míg eltűntek az éjjeli sötétben, melyet a Hold fénye világít be. Teljes valónkban pillanthat ránk onnan föntről, hol semmi nem képes elérni. Addig nyújtózhat bármi, míg fel nem adja, vagy esetleg bele nem hal. Ezek a lények most nem a holdra pályáznak…, valami teljesen kézzelfoghatóra, ehetőre, amin egy darabig elrágódhatnak, vagyis ránk. Védtelen varázslók, kik nem a leghatékonyabb mágiát kitanulva próbálják felvenni a lépést a szörnysereggel. Elemi mágiával talán többre mennénk, azonban most abból kell gazdálkodnunk, amink van, s nem azon aggódni, s siránkozni, amink nincs, de esetleg nem is lesz soha-soha. Bambán hallgattam a távolban üvöltöző rémségek sikolyait, kik minden bizonnyal ismét minket keresnek, vagy csak a távolból szemeznek a biztonságos helyre érkezett áldozataikkal. Agyam nem volt képes felesleges kreációk szülésére, amik jelenlétüket magyaráznák, annál nagyobb volt a fájdalom, az, ami most testem minden pontján érezhetővé vált, míg én magam térdemre helyezve kezeimet, borultam idióta pózba. Még mindig a hangok sértették dobhártyámat, aminek hála pulzusom egész végig az egeket verte, s végül…, megérkezett a jel: Közelednek. S ezt abból tudom, hogy egyre zajosabb, hangosabb robaj vette irányát felénk. A föld remeg…, vagy csak talán én? Nem tudom, szerintem mindkettő. Arcomat teljes valójában az érkezők felé fordítottam, kik a föld felszíne alól előbújva mutatkoztak meg előttünk. Testük hosszúkásra nyúlt izomtömeg, hangjuk mély, s újonnan dobhártyaszaggató, míg egy-egy fenyegetően riogat harsona hangjával. A mély kürt nekünk szól, érdekes temetési dalt kapunk gyilkosainktól, ugyanis magamban már feladtam, nem hiszem, hogy bármi van, amivel ezt megúszhatnánk. Segítséget most aligha tudok nyújtani, eme rémségek pedig bizonyára csak önmaguk kétszer-háromszor erősebbek nálam, de még talán Noahtól is. A nagyjából 13 szörnyeteg előrehajolt, arcomra pedig halálfélelem, és rémület telepedett. Nem egy puskacsövük volt fejenként, hanem akár 5, 6, 7, 8… Nem vagyok képes megszámolni, ugyan nem is érdekel. A menekülés foglalja le elmém teljességét, míg a kezdő puffanás el nem hangzik. Aztán sorban puffannak el, s ropognak a fegyverek. Kisebb vetődés közepette érzem, hogy nem egy simította bőröm felületét, és tépázta fel azt, kibuggyantva alóla a friss vérem cseppjeinek millióit. Bal vállamon súlyosabbik sebfajta tátong, még ha a golyó mondhatni csak érintőlegesen is hatolt át karomon. Éreztem, hogy már nem bírom sokáig, ez számomra a vég. Életem apró, lényegtelen szösszenetei végigfutottak lelki szemeim előtt, s összefüggő képekként, mint valami film, vetültek elém, és égtek retinámba. Láttam halálom képét, a vértócsát, mely körülöttem terül majd el, mikor befejezték a célba lövés órát. Folytonos robaj, s zajként szűrődött hallószervembe a golyók pattogása a földön, s némelyik éppen csak a szerencsémnek köszönhetően suhan el arcom, fülem mellett. Ha nem volna ekkora mázlim, már rég kiloccsantották volna agyvelőmet, s halotti merevségben feküdtem volna tovább a földön, mígnem meg is terítenek, s a teríték egy-két lelkem nem lesz. Noah felébresztett, illetve még egy a bal vállamon lévő seb alá szinte beékelődő golyóbis, töltény. Egy hasonló Noaht is érte, míg menekülőre fogtuk. Az útvonal nem teljes ép elmére utalt, habár ésszerű út nem létezek ezen a helyen. Mindenhol a sötétben rejtőzködő, nyálcsorgató, vak rémségek özöne fog várni, hogy mikor lesz már kész a vacsora. Én már rég kész vagyok…, de elmém még mindig nem borult el annyira, mint a birkapásztor ecsetelte a visszatérő lovagoknak. Azok hogy élték itt túl? Ezek a szörnyek mindent felfalnak, mégis azok csak elborult elmével, s egy-két végtaggal kevesebben tértek haza. Jól gondolom, ha azt mondom, hogy mi nem leszünk ennyire szerencsések. Ezek a rémségek már hosszú idő óta éheznek a város falai, épületei közt, várva hozzánk hasonló balga mágusokra. Egy sarok után, végül nem hallatszódott a szörnyek zaja. Szívem ritmusa lassult, míg lassan megnyugodtam, majd lihegésemet követően Noahra tekintettem, karjával vállát markolta, honnan alig látható piros folyam áramlott a gravitációnak hála lefelé, majd karján végigcsorogva cseppent le a földre. Enyém is hasonló állapotban lehet, azonban nem akartam látni, tudatomba vésni, hogy mekkora seb tátong karomon.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 608
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Szer. Szept. 15, 2010 4:02 pm

Csend van. Habár ez a szó kissé túlzás, hiszen a város távolabbi szegleteiből velőtrázó zajok hallatszanak, viszont ti jelenleg biztonságban vagytok. Természetesen nem időzhettek örökké egy helyben, ezért lassan, s megfontolt léptekkel elindultok. Lépkedtek, s lépkedtek, mikor hirtelen Sophy lába alól kifogy a talaj. Riadalmában még Noah után kap, de ezzel csak azt éri el, hogy együtt buckáztok le a lejtőn. A hosszú bukfencsorozat után egy tavacska partjának közelében találjátok magatokat.
Rövidesen egy aránylag ismerős hangot hallotok tőletek 30-40 méterre. A hang irányába tekintetek és látjátok, hogy egy injekciótűs rémség éppen a tó felé kúszik-mászik. A szörnyeteg már alig néhány méterre van a víztől, mikor az ég irányából pengék suhogásának hangját halljátok. Egy pillanattal később egy penge végtagokkal rendelkező szörnyeteg zuhan, s nyársalja fel a víz felé igyekvőt. A porcelán maszkos rémség torokhangú nevetést enged szabadjára, majd észrevesz titeket és felétek kezd rohanni. Penge lábaival gyorsan fogyasztja a távolságot, ám mielőtt még túl közel érne, egy óriási szöges buzogány vet véget az életének. A hatalmas fegyver egy egyszerű véres masszává lapította a rémséget.
A megmentőtök nem más, mint egy 3 ember nagyságú, kövér szörnyeteg. A hasa hanyag öltésekkel van összevarrva, míg fején egy házilag eszkábált fémsisakfélét hord. Ez a „nagy fogyás” szökevény méreteihez képest rendkívül fürge, és szürke bőre kifejezetten ellenálló. Buzogánycsapásai pedig… nos, azoknak erejét már láttátok.^ ^ Szerencsétekre közös munkával elbírtok ezzel a rémmel, de nem lesz könnyű dolgotok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Szomb. Szept. 18, 2010 7:18 pm

A kriptaszökevények nem követtek. Ismét ránk borult egész fojtogató jellegével a csend. Habár korántsem volt olyan nyugalom, mint szerettük volna: ijesztő hangoktól volt terhes az éjszaka, innen is, onnan is éles kiáltások, átható üvöltések hallatszottak. Kétségbeesetten lihegtem, és igyekeztem rendes ritmusba kényszeríteni összevissza kalapáló szívemet. Sophy – ra néztem: ő sem volt egészen nyugodt, arcára gondterhelt felhőket vont a horroréj. Tudtam, hogy egyhamar egyikünk sem feledi el ezt a várost: hagymázas rémálmainkban még vissza – visszalátogat majd e város megannyi réme.
Nem maradhattunk egy helyben örökké, még ha viszonylag biztonságban voltunk is. Néma megegyezéssel, lassan megindultunk egy irányba. Az eddigi ellenfelek után nem csoda, ha kétszer is meggondoltuk, melyik sarkon forduljunk be és hová lépjünk. Az egyik sarkon befordulva az egyik ocsmányság hangosan cuppogott valamit: nem akartam megtudni, hogy mit, nem akartam látni, melyik fajta, csak el, minél távolabb attól a helytől!
Egy idő után a vezetést átengedtem Sophynak, én pedig elmerültem a gondolataimban. Nem hagyott nyugodni a rémarmada. Honnan jöhettek? Miért nem mentek tovább rémíteni? Ki vagy mi tartja őket itt? Sőt egyáltalán: mik ezek? Még az is felmerült bennem, hogy talán valami őrült pszichopata változtatta át az embereket, hogy ezáltal kísérleti nyúlnak használja őket…. De akkor miért lettek ennyire különbözőek? Magamban számba vettem őket: a tűzdelt rémet, a vakondszörnyet, a puskásokat, pengéseket, az embercsökevényeket…. Eközben elhaladtunk a pozdorjává zúzott kocsma mellett. Eszembe jutott a tűzdelt rémség, akit az éjszaka legelején gyűrtünk le. Az sem akart megenni, pedig egy másodperc alatt leharaphatta volna a fejemet… csupán meg akart szúrni.
Felnéztem – a szoba ablaka, amelyről én néztem végig ezen az utcán nemrég, most vakon ásítozott. Onnan néztem végig az utcát, a tetőket…. És a két macskát is…
De várjunk csak: az egész városban nem volt egyetlen állat sem. A két macska hogy maradt meg?
Nem folytathattam a gondolatmenetemet, ugyanis újdonsült társam visszarántott a valóságba. Szó szerint: elkapta a karomat, ennek következtében együtt bukfenceztünk le egy tavacska partjára, ahol egy régi jó ismerős üvöltés köszöntött minket, surrogó hangok kíséretében. Mint mikor egy mázsás fekete rém a hosszú nyelvét húzza maga után. Felnéztem, bár teljesen felesleges volt, enélkül is tudtam, hogy mit fogok majd látni.
Tőlünk 30 – 40 méterre a tűzdelt rém kúszott a víz felé. Már éppen odaért volna, mikor egy pengeszörny ugrott rá, és felnyársalta a szerencsétlent. Nem sajnáltam: tudtam, ha észrevesz minket, azonnal ránk veti magát.
Igen ám: de vajon miből gondoltam, hogy a pengés szörnyeteg nem teszi ugyanezt???? Hihetetlen logikám van néha…
Fogalmam sem volt: mindazonáltal a pengés észrevett, és azonnal étlapja előkelő helyére emelt minket. Felénk rohant, az áldott távolság gyorsan fogyott közöttünk. Nagy igyekezetében elfelejtett oldalra figyelni: pedig ha megteszi, talán tovább életben marad.
Nem tette meg. Feledékenysége az életébe került: hatalmas szöges buzogány érkezett oldalról, és véres masszává rondította az előbb még veszélyesnek látszó rémséget. Szívesen rebegtem volna köszönetet: ha a megmentőnk szívjóságból ment meg, és nem azért, hogy ő gondoskodjon a szórakoztatásunkról. És ha nem egy három ember nagyságú, ronda szörnyeteg lett volna, azért külön hálás lettem volna. Csakhogy az volt, és nem a legszalonképesebb fajta: hasa laza öltésekkel volt összevarrva, így belső szervei rondán kitüremkedtek a réseken át, vércseppek hullottak a földre. Fején házilag összerakott fémsisakot hordott, szürke bőre még éjszakai fényviszonyok között is keménynek tetszett, akár a kő.
Gondterhelten sóhajtottam, miközben felálltam a földről és felsegítettem Sophy – t is. Bármibe fogadtam volna, hogy nem a csodálattól akadt el a lélegzete, miközben monstruózus ellenfelünkkel szemezett. Kérdezni azonban nem volt idő: behemót barátunk azonnal közénk vágott, mi pedig azonnal két irányba ugrottunk. Egy tigrisbukfenc után talpra érkeztem: épp idejében, a szörnyeteg ugyanis engem nézett ki magának – méretes fegyvere felém zúgott. Taurus tartotta fel a rohamot – a védelem minden izomerejét igénybe vette. Arany kulcs ide vagy oda, egy ekkora szörnyeteg ellen kevés lesz egymaga. Száműztem az agyamból, hogy honnan jöhetett, mi lehet ez: most csak az volt a fontos, hogyan gyűrjük le?
Taurus kétszer is hárított, ám harmadjára a szörnyeteg már a dühét is beleadta: akkorát lendített, hogy Taurus egyenesen rám zuhant, ledöntött a lábamról – ketten együtt vágódtunk a falba, előbb én, majd Taurus rám. Azt hittem, minden csontom eltörik – még hallottam is, ahogy az egyik bordám hangosan megreped. Számban vér undorító, fémes ízét éreztem.
Taurus azonnal leszállt rólam, és sűrű bocsánatkérések özönét zúdította rám. Legyintettem és letöröltem a vért a szám sarkából. Időközben Sophy is odaért: csillogó tekintetén láttam, kolosszális ötlete van.
- Mondd! – feleltem neki.
A lány hadarva, izgalomtól elakadó lélegzettel vázolta fel az ötletét. Itt – ott kiegészítettem a haditervet, majd Taurust előreküldtem Sophyval, hogy legyen, aki vigyáz rá, Pictor azonban velem jött. Kicsit magasabbra másztunk, majd kiadtam a parancsot.
- Kérek egy íjat!
A szellem pillanatok alatt festett egyet.
- És most…. Jöhet a plusz ajándék! – vigyorogtam.
A vessző végére a hegye helyébe egy szikrázó, vörös dinamitrudacska került. Becéloztam a monstrum fejét, és lőttem. A vessző sziszegve nyelte a távolságot, majd amint a szörny pofájához ért, hatalmasat robbant. A rém üvöltése messzire visszhangzott az éjszakában. Újabb vesszőt kértem a művész úrtól, és ismét lőttem. A nyílvessző ezúttal a szörnyeteg hasába talált – éppen ott, ahol a varratok tartották. Még élesebb üvöltés remegett a levegőben. Újabb nyíl, újabb robbanás. Fentről láttam, ahogy Taurus és Sophy ügyesen kerülgették a szörny egyre dühösebb csapásait. A rém borsónyi agyával úgy hitte, az előtte álló két pici teremtmény tehet a robbanásokról.
Gonoszul elvigyorodtam, és a következő nyíllal ismét a hasát céloztam meg. Az előző robbanás miatt a varratok elszakadtak, belső szervei szabadon áramlottak a földre, bőséges vértócsát eregetve. Gondos célzás után lőttem. A nyílvessző engedelmesen suhant be a lyukon – és felrobbant a szörny gyomra helyén. Belsőségben úszott a környék, belek tekeredtek le a sziklákról, vér csöpögött a fűről, folyt a tóba. Sophyt messzire repítette a robbanás, ám Taurusról csöpögött a belsőség. Kínosan vigyorogtam rá, majd leugráltam a sziklákról.
- Pazar ötlet volt! – léptem oda Sophy – hoz. Kezemet nyújtottam, és felsegítettem – De van egy olyan érzésem, hogy még nincs vége a bulinak!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sophie Black
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 336
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Jul. 01.
Age : 23
Tartózkodási hely : a csillagok közt :P

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Vas. Szept. 26, 2010 4:40 pm

Áldott csend óvta fülemet a közeli üvöltésektől, fegyverrobajtól, illetve nem óvott kellőképp, ugyanis a távoli zajok így is kínozták elmémet. Legalább nem közvetlen fenyegetés számomra… Noah vérző sebe, és az enyéim is, elég aggasztóak voltak, ám most valahogy mégsem tudtam arra figyelni. Csak el innen, messzire, olyan messzire, ahol már meg sem találnak, még a szagunkat sem érzik. Hol majd fáradtan eshetünk össze, és gondolkozhatunk el szerencsés helyzetünkön, hogy már ezt is túléltük, s hogy soha, de soha többé nem vadásznak majd ránk…
Azonban a bizonytalan jövő, még oly messze van tőlünk, addig még megannyi rémség akar minket eledelének, támad ránk, lő belénk, a vége, az pedig egyáltalán nem biztos, lehet most meghalunk, lehet, hogy majd csak reggel, de megeshet még, hogy túléljük az éjszakát, s a rejtélyt is megoldjuk majd netán. Mert igen, ezek biztos nem tűnnek el addig, míg a háttérben álló, s rajtunk röhögő bábmestert ki nem iktatjuk. Láthatatlan damilon mozdítja ellenünk a rémhadsereget, hogy aztán cafatokra tépve minket, lakjanak jól. Ideges vagyok, nem szeretek hasonló helyzetekbe kerülni, s mindebben a legszebb, hogy most tényleg senki sem kényszerített arra, hogy jöjjek, magam jöttem, a két pici lábamon, min most elfelé mennék már. Noah is ugyanúgy hagyta volna már itt ezt az átkozott várost, mint én, fájdalmai közepette néha rám pillantott, s leolvasható volt az ideg mellyel éppen küzd. Biztos ő sem akar soha többé ilyen helyre kerülni, akárcsak én magam, s valószínű, hogy akinek nem acéllemez védi az idegeit, az sem jönne hasonló városba. Remélhetőleg nem is fog elszaporodni ez a fajta… de amúgy, hogy a szaporodásra gondolok, ezek itt maradtak.. o.o, nem tettek egy tapodtat sem sehová, a szomszéd városba, a pásztor tanyájára… Itt maradtak, s riogatták az épp betévedő vándorokat, kik aztán örök nyugalomra leltek a városka utcáin, vagy még a kapuban. Netán van itt valami, amit védenek a kíváncsi szemek elől, valami, amit senkinek sem lenne szabad látnia, az alkotóját kivéve, meglehet, hogy ezek a szörnyetegek csak holmi elterelésként funkcionálnak… Remélem ők csak azt jelentik, hogy a legerősebbek, s náluk már erősebb nem is akad sohasem, s akár lehetne az a céljuk, hogy a pillanatnyilag még gyenge, de majd később megerősödő valamit védjék. Azt a valamit, amit nem szabad látni, habár, én azt sem tudom, hogy mit ne lenne szabad, egy klón kísérlet, esetleg titkos laboratórium, vagy robot hadsereg, netalántán, egy szerkezet, ami elhozza az örök sötétséget, az armagedont, a világvégét.
Noah tekintete megszakított gondolataim áramoltatásában, mintha azt üzente volna: „Menjünk!” Igazából én is így gondoltam, s helyeslő bólogatással megindultam partnerem nyomában. Sötét sikátorokban haladtunk végig, hangtalanul, némán, mint két tolvaj, s reméltük, nem most lesz pályafutásunk utolsó akciója. A sötét utcák után, néha egy-egy olyan is következett, amibe azért kellőképp bejut a Hold fénye. Ezüstös csillogása halotti gyászban mutogatja a fekete éjszakát. Épp egy ilyen utcára kifordulva, rémüldözőnk akadt. Testét nagy, fekete foltnak láttam, míg mertem rajta legeltetni szememet, aztán már csak a félelemtől, s Noah húzó karjaitól is el kellett fordulnom. Ellentétes irány, ez lesz a megfelelő. Én magam már mondhatni hulla vagyok, Noah meg…, hát ő is. Mindketten remegtünk a félelemtől, hogy most elkap, ennyi, mégis ösztönösen rohanni kezdtünk az életünkért. Egy idő múlva, valahogy én kerültem a hajsza elejére, aztán már csak az életünkért futottunk. Valamikor, már nem is tudom pontosan, de a monstrum, mely elvileg üldözőbe vett minket, eltűnt. Jobban is tette, legalábbis így nekünk jobb lett, de ki tudja, hogy a későbbiekben mennyivel esünk rosszabb helyzetbe. Lassítunk, mert tüdőm fulladással fenyegetett.
Egyik pillanatról a másikra, tűnik el lábam alól az eddig olyannyira szilárdnak vélt talaj, míg apró sikolyban Noah kezéért kaptam. Ezt a cselekedetet jobb lett volna kihagyni a sorból, mert hát ennek hála, ő is követett engem, lefelé. A gurulás, bukfencezés egy tó partján ért véget. Aprócska nyögések közepette tápászkodtunk fel, míg fülünket megsértette a tűs rémség dobhártyaszaggató üvöltése. Végig lúdbőrzött hátam. Háttal álltam neki, de mégis mint valami kényszert, éreztem látnom kell, mi fog történni, így szépen megfordultam.
Éppen csak láthattam kiéhezett, gúnyos vigyorát a képén, mikor ugyanis egy néhány penge lecsapott a szörnyetegre. Egy pengés rémség darabolta fel „társát”, marcangolta szét, majd véres pofáját felénk, az új áldozatai felé fordította. Azonnal irányunkba indult, nyálát csorgatva. Azonban ő is hamar véget ért, hisz egyik testvére fegyverrel trancsírozta vörös – véres pépé. Gyilkosa is ránk pályázott. Úgy tűnik, meglehetősen kapósak vagyunk, hisz mindenki minket akar. Ez, az új éhes has is ránk vadászik, s ha már hasát emlegetem, laza öltésein épp csak nem esnek ki belsőségei, vékony damilok tartják össze hatalmas, 3 ember magas testét. Az ő arcán is ott volt az elbizakodott mosoly, s életünkre tört, bőrén szürkésen fénylett a Hold fénye, testéről iménti áldozata apró szervei, vére csorgott – csöpögött lefelé.
Lélegzetem elállt látványtól, s azonnal elkezdtem agyalni azon, hogy, s mint győzhetnénk le ezt a merénylőt, mielőtt sikerre vinné tervét, s jót falatozhatna belőlünk. Művészemet nem rég visszaküldtem a helyére, s talán ez egy nagy hiba volt. Kicsi töprengésemnek a hatalmas szögezett buzogány csapása vetett végett, míg társamtól külön, messzire repültem a rémségtől. A buzogány felszaggatta a földet, kövek, betondarabok repültek mindenfelé, s por szállt fel, illetve rejtette el az őrültet. Ám ahelyett, hogy kihasználta volna a rejtek védelmét, csőstül rontott Noah irányába, üvöltve recés hangján. Taurus állította meg az ostromot, baltájával védte Noah-t, ám én tovább nem tudtam nézni. Tervet kell gyártani, de elsősorban megnyitni egy kaput.
~ Leo-t, vagy Pictort hívjam elő? ~ Gondolkoztam alig néhány tizedmásodpercig, mag végül eszembe ötlött, a hájas óriás látványáról egy esetleg lehetséges terv, melynek megvalósításához Pictor kell majd. Előkaptam kulcsát, s üvöltöttem a varázsigét, melyre előttem termett a drága művész, ki most meg is hajolt nekem.
- Monsieur… Kérnék egy fegyvert! Bármilyet. – Nem konkrét parancsomra, a férfi ecsetét emelte, nem a legnagyobbat, s buzogányt formázott a levegőben. A festékpacák azonnal összeálltak az eszközzé, s kezembe estek. Tekintetemet azonban nem volt más választásom, minthogy a messzire repülő Noahra és Taurusra fordítsam, kik egymáson becsapódva ütköztek egy közeli falnak. Szemeim tágra nyíltak, míg meghallottam harsány, elhaló üvöltését a lánynak, s gondolkodás nélkül feléjük futottam.
- Noaaah!!!! – Kiáltottam, mire mellé értem, s láttam fájdalmait, azonban nem törődve velük, szólítottam meg. A szörnyeteg, hála égnek hagyta, hogy tervemet ecsetelgessem, míg a távolban szusszant egy kicsit, aztán felénk indult.
- Vidd Pictort, és dinamitos vesszőkkel lődd meg a szörnyet! – Adtam ki az utolsó utasítást neki, mire Taurusra figyeltem, bólintottam, s megindultunk a rémség irányába. Külső szemlélő azt mondaná, öngyilkos hajlamokkal vagyunk megáldva, de én csak a tervemet tettem próbára. Buzogányom hegyeit belemélyesztve ellenfelünkbe, tekintettem éppen hátra, mikor is Noahék felértek a magaslatra, honnan kényelmesen lőhet, engem nem eltalálva. Taurus is fegyverét mártotta a rémség karjába, míg híg vére ránk loccsant. Vörös fátyol takarta el szememet, s meghátráltam kissé, de a Bika tovább kaszabolta az ellent. Hátrébb ugrott kissé, akkor pedig Noah első támadása csapódott a dagadék fejébe, mely üvöltve fogadta ajándékát. A robbanás hatalmas volt, nagyobb, mint amire számítottam eleinte, így elvigyorodtam. Noah sortüze közepette agyba - főbe kaszaboltuk Taurussal az összezavart szörnyeteget, ki azt se tudta hova nézzen a folyamatos támadások közben, de egyre idegesebben csapkodott összevissza. Egyik gyengébbecske ütése pontosan eltalált, minek köszönhetően arrébbrepültem, de feltápászkodva, megújult erővel rontottam újból neki. Ezalatt Noah lövedékei már inkább a hasára célzódtak, megy hamarosan egy hatalmas robbanás közepette repített vissza, oda ahova az imént is repültem. A Bikát nem volt ereje már elrepíteni, ki közben karácsonyfára hasonlított a belsőségdíszeknek hála, ugyanis ez utóbbi dinamit épp beleiben robbant, miután varratait sikeresen átszakította, az előtt becsapódó megannyi másik.
Hatalmasat sóhajtottam a földön kiterülve, csurom véresen, porosan, piszkosan, saját sebeimet hirtelen megérezve. Noah lépdelt mellém, s nyújtotta kezét, melybe egy kis gondolkodás után, beleemeltem sajátomat, felhúzott.
- Kösz – Mosolyogtam rá, már kissé fáradtan, mikor említi, hogy koránt sincs vége mindennek. Én csak egy beletörődő sóhajt adtam válaszul minderre, majd tekintetemmel a lelkeket pásztáztam, Taurus díszítésén pedig jót nevettem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 608
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Vas. Okt. 03, 2010 10:02 am

Szuszogtok, lihegtek, és rimánkodtok az égiek felé, hogy legyen már vége ennek az éjszakának, de mindez hiába, hiszen ezen az éjen a sötétség ereje végtelen, és gyermeteg könnyedséggel zárja el az égiek segítő kezeit előletek.
Hamar szembesültök vele, hogy még hosszú lesz ez az éjszaka, hiszen észreveszitek, hogy Haspók szerterepített belsőségei és egyéb tagjai gyanúsan ficánkolnak, sőt fejhangú cincogást is hallatnak. A szervek szétrobbannak és azokból több száz megnyúzott patkány ront elő, amik látszólag a húsotok ízére kíváncsiak. És mivel voltatok olyan jók, hogy mindenfelé szórtatok Haspókból ezért a patkánysereg kellős közepén. Csillagszellemeitek természetesen a védelmetekre kelnének, de hiába, hiszen a patkányok a húsukba marnak, és felrobbannak. Társaitok pedig ezt a rohamot már nem bírják ki.
Szerencsétekre a felrobbant patkányok helyén egy szűk ösvény alakult ki, amin keresztül, ha gyorsak vagyok egérutat nyerhettek. Persze a nyúzott patkányok tovább üldöznek titeket. Végtelennek tűnő menekülésetek egészen egy domb tövében megbújó barlangig tart, ahová kénytelenek vagyok bemenekülni. Vakon menekültök előre a sötétségen egészen addig, míg Noah valaminek fejjel neki nem rohan. Sietve kitapogatjátok, hogy mi az, és rájöttök, hogy egy ajtó az. Sebesen kinyitjátok, átvetitek magatokat rajta, és bevágjátok magatok után az ajtót, amint néhány pillanat múlva a patkánysereg is lefejel.
Sikeresen megúsztátok a rágcsáló rohamot, de most fogalmatok sincs, hogy hol lehettek, hiszen oly sötétben vagyok, mintha a fény még meg sem született volna.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Vas. Okt. 03, 2010 12:25 pm

Hamar rájöttünk: a hasast szétrobbantani nem volt jó ötlet. Szétrepített belsőségei aggasztóan ficánkoltak és cincogtak – egészen aktívak voltak ahhoz képest, hogy egy halom véres mócsing voltak. A szervek szétrobbantak, azokból seregnyi patkány bújt elő: kicsi piros szemeikkel minket bámultak, szőrtelen testük undorítónak hatott.
Egy patkánysereg kellős közepén álltunk. Taurus és Pictor próbált védeni minket, ámde nem nagyon jött össze: a kis patkányok meglódultak és a húsukba martak: és amint vért éreztek, azonnal felrobbantak. Két segítőnk azonnal eltűnt.
Nem volt időnk gyászolni őket, ugyanis a patkánytengerben szűk ösvény nyílt előttünk, amin eliszkolhattunk. Villámgyorsan megragadtam Sophy karját és magam után rántottam. A kis pondrók makacsul nyomultak utánunk egészen egy barlangig.
A barlangban olyan sötétség fogadott, aminő csak a vakond belső zsebében lehet. Továbbra is magam után vonszoltam újdonsült társamat, és annyira lekötött, hogy biztonságban lavírozzak a kövek, sziklák és egyebek között, hogy fejjel nekirohantam valaminek. Vakon előrenyúltam – és őszinte döbbenetemre egy kilincsre fonódott a kezem. Nem sokat haboztam – Sophy – t magam után rántva beslisszoltam a terembe és bevágtuk magunk mögött az ajtót. A patkánysereg nagyot koppant odakint.
Ez éppen jó ötlet volt: de vajon hol vagyunk? És hogyan jutunk ki innen? És vajon mi vár itt ránk?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sophie Black
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 336
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Jul. 01.
Age : 23
Tartózkodási hely : a csillagok közt :P

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Vas. Okt. 03, 2010 12:53 pm

Magamra néztem, csupa véres trutymó voltam, festő lelkem gyönyörű tiszta maradt, s jobb is, mivel nem akartam hallgatni nyavalygását, undorító kinézete miatt.
- Szép a ruhád, Sophy! – Szólalt meg, hangjában iróniával, most biztos undorodik tőlem. Noah bikáját nézegette, mivel ő maga tiszta volt, Taurus pedig hozzám hasonlóan véres, bel szerves öltönyt kapott magára.
Furcsa hangok jöttek mögülünk, megfordultunk. A rémség darabkái földön ficánkolva robbantak véres tócsában szét, vörösen fénylő patkánytenger kellős közepén találtuk magunkat. Cincogásuk vékony, idegesítő hangnak bizonyult, míg bámultak minket, majd egyszer, mint hatalmas hullám, indultak meg felénk. A hullám elérte lelkeinket, kikbe marva a kis szőrtelen szörmedvények, újra szétrobbanva tűntették el Pictort, és Taurust. Szemeim tágra nyíltak, most végünk, ennyi volt, de mégsem. Noah maga után rántott, és megiramodtunk. Futás közben elém került az egyik vörös szempár, és tulajdonosa, kit aztán azonnal a levegőbe rúgtam. A patkánytenger tobzódva ömlött utánunk, gátlástalanul, mindent félrelökve maguk elől, még egymást is eltúrták útjukból. Barlang száján futottunk be, s oda is követtek a patkányfajzatok, koromsötétben is vörös fény követett bennünket.
Társamat hirtelen felfogta egy fal, de mint utólag kiderült nem csak egy fal volt, hanem egy falon egy ajtó, mely hála istennek, nyitva volt. Feltéptük, majd magunk után becsaptuk. Odakinn elleneink cincogva pampogtak, hogy engedjük be őket, de eszünk ágában sem volt. Még szép, különben aláírtuk volna halálos rendeletünket. Kissé megnyugodtam, de nem volt valami tartós ez az állapot, mivel idebenn még sötétebb volt. Orromig sem láttam el, nem tudhattam, hol van Noah, egyedül keze tapintása jelezte, itt van mellettem.
De… van egy jobb kérdés is…: MI HOVA KERÜLTÜNK?!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 608
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Pént. Okt. 08, 2010 3:03 pm

- Érdekes… Érdekes… Érdekes! – hangzik egy dobozszerű hang, amit követően a helység több pontján lacrymák kezdenek felizzani. A kristályok pedig egy mozgóképet vetítenek ki a hely kellős közepére. A mozgókép nem más, mint egy orvos, akin rajta van az összes alapnak mondható orvosi kellék. Furcsa módon pontosan, hogy ez a kivetített kép beszél veletek.
- Ha volna kalapom, most megemelném önök előtt hölgyeim! Idáig eljutni élve már igazán szép teljesítmény, a kinti poklot tekintve. – A kissé kopaszodó alak járkálni kezd, s közben állát vakargatja. – Örülök jövetelüknek, hiszen már elképesztően régen találkoztam valódi élő emberekkel. Utoljára talán az egykori barbár lakosok voltak azok, akik rútul végeztek velem. De mindegy is, nem traktálom a hölgyeket a magánéleti problémáimmal. – A doktornak tűnő alak mögött egy kivetített fotel jelenik meg, amiben kényelmesen helyet foglal. – Gondolom legalább két szekérre való kérdésük van. – Arcán halovány mosoly jelenik meg. – Először is, a nevem Doktor Killjoy. Hosszú éveken keresztül én voltam a város kutatóorvosa. Éveken keresztül nem is sejtettem, hogy mi folyik a városban, hiszen én a saját kis zugomban kísérletezgettem. De viszont, mikor megtudtam, hogy miféle dolgokat művelnek! Ezek eszelősek voltak! Embereket temettek el elevenen, egy kényszerzubbonyban és egy testükre font lánccal. Méreginjekcióval végeztek ki átutazók tucatjait. Másokat pedig a patkányok zabáltak fel. És most… Most pedig az ártatlan áldozatok visszatértek, hogy bosszút álljanak. Egy rejtélyes idegen járt erre néhány hónapja, aki egy sötét varázslat végrehajtása után távozott. Az én elméletem szerint annak a varázslatnak köszönhető, hogy mi most mind élünk, sőt annak köszönhetem, hogy saját lényeimet is képes vagyok feléleszteni. – A doktor hirtelen felugrik a fotelből, és egy frissen megjelenő asztalhoz rohan, amin valami nagy fekszik, letakarva. – Az én csodáim! Íme! – Lerántja a leplet és azon egy alaposan túlméretezett pengés rém hever látszólag kimurgelve. A többivel ellentétben ennek nem volt porcelán maszkja. Az ő feje már látszódott, bár nem volt benne nagy köszönet. Szája, orra, és bal szeme mind össze voltak varrva. – Hát nem gyönyörűek? Ők az én kicsikéim új generációja! Szinte tökéletesen halhatatlanok, csupán a fénye érzékenyek.
Valahonnan egy sípoló hang hallatszik, mire a lacrymák által megjelenített képek eltűntek. Már megint sötét volt, de ez nem tartott soká, mert a szoba túloldalán egy újabb képvetítő lacryma izzott fel, ami egy új ajtóra vetített egy rácsot. Mindez után azon az ajtón valaki igen erélyesen dörömbölni kezdett. A dörömbölést még hörgés is kísérte, amiből arra következtettetek, hogy az udvarias jövevénnyel bizony nem akartok találkozni.
A feladat szerintem egyértelmű. Rá kell jönnötök, hogy a vetített ráccsal lezárt ajtón hogyan tudtok túljutni! Ugyanis, amíg a rács rá van, vetítve az ajtóra addig nem tudtok átkelni rajta, ám ha a rács eltűnik, már könnyedén kinyílik.


A hozzászólást Loki összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 23, 2010 3:41 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Szomb. Okt. 23, 2010 3:35 pm

- Érdekes… érdekes…. Érdekes! – hallatszott egy hang, majd a helységben több lacryma is felizzott. A kis kristályok egy mozgóképet vetítettek a helység közepére. A mozgókép egy orvos volt, aki egyenesen hozzánk beszélt.
- Ha volna kalapom, most megemelném önök előtt, hölgyeim! Idáig eljutni élve már igazán szép teljesítmény, a kinti poklot tekintve – a kopaszodó alak járkálni kezdett sűrű állvakargatás közepette. – Örülök jövetelüknek, hiszen már elképesztően régen találkoztam valódi élő emberekkel. Utoljára talán az egykori barbár lakosok voltak azok, akik rútul végeztek velem. De mindegy is, nem traktálom a hölgyeket a magánéleti problémáimmal- hirtelen egy fotel jelent meg, amire le is ült. – Gondolom, legalább két szekérre való kérdésük van – halványan mosolygott. – Először is, a nevem doktor Killjoy. Hosszú éveken keresztül én voltam a város kutatóorvosa. Éveken keresztül nem is sejtettem, hogy mi folyik a városban, hiszen én a saját kis zugomban kísérletezgettem. De viszont, mikor megtudtam, hogy miféle dolgokat művelnek! Ezek eszelősek voltak! Embereket temettek el elevenen, egy kényszerzubbonyban és egy testükre font lánccal. Méreginjekcióval végeztek ki átutazók tucatjait! Másokat pedig patkányok zabáltak fel. És most…. Most pedig az ártatlan áldozatok visszatértek, hogy bosszút álljanak. Egy rejtélyes idegen járt erre néhány hónapja, aki egy sötét varázslat végrehajtása után távozott.Az én elméletem szerint annak a varázslatnak köszönhető, hogy mi most mind élünk, sőt annak köszönhetem, hogy saját lényeimet is képes vagyok feléleszteni – a doktor hirtelen izgatottan felugrott a fotelből, és egy semmiből felbukkanó asztalhoz rohant, amin valami nagy behemót feküdt letakarva. - Az én csodáim! Íme! – leleplezte a termetes szörnyet, ami nem volt más, mint egy pengés rém. Fején nem hordott porcelán maszkot, ám így sem volt sok köszönet az arcában. Szája, orra és bal szeme össze voltak varrva. – Hát nem gyönyörűek?„Hát határozottan nem!” – Ők az én kicsikéim, új generációja! Szinte tökéletesen halhatatlanok, csupán a fényre érzékenyek.
Hangos sípszót követően eltűntek a képek. Ismét sötétség köszöntött ránk, de nem tartott soká: ismét felizzott egy lacryma, és az ajtóra vetített egy rácsot. Az ajtón valaki dörömbölni kezdett, a heves dörrenéseket hörgés kísérte. Valamiért nagyon nem akaródzott találkozni az udvariassal. Megfogtam a lacrymát és egy hirtelen ötlettel a földhöz vágtam. A kis gömb nagy reccsenéssel tört szét, én pedig reménykedtem, hogy jól tettem, amit tettem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sophie Black
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 336
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Jul. 01.
Age : 23
Tartózkodási hely : a csillagok közt :P

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Szomb. Okt. 23, 2010 6:37 pm

Egy hang szólalt meg a sötét teremben, aztán lacrymák fénye világította be a helyet. Egy mozgókép jelent meg, a gömböknek hála, egy orvosé, akihez a hang is tartozott.
- Ha volna kalapom, most megemelném önök előtt, hölgyeim! Idáig eljutni élve már igazán szép teljesítmény, a kinti poklot tekintve – Haja már alig volt feje tetején, szakállát pedig vakargatta, míg fel, s alá mászkált a helyiségben. – Örülök jövetelüknek, hiszen már elképesztően régen találkoztam valódi élő emberekkel. Utoljára talán az egykori barbár lakosok voltak azok, akik rútul végeztek velem. De mindegy is, nem traktálom a hölgyeket a magánéleti problémáimmal – A lacrymáknak hála, ismét megjelent egy kép, egy fotel, melyen helyet foglalt a doktor, aztán úgy folytatta mondandóját. - Gondolom, legalább két szekérre való kérdésük van – Halovány, gúnyos mosoly csücsült arcára. – Először is, a nevem doktor Killjoy. Hosszú éveken keresztül én voltam a város kutatóorvosa. Éveken keresztül nem is sejtettem, hogy mi folyik a városban, hiszen én a saját kis zugomban kísérletezgettem. De viszont, mikor megtudtam, hogy miféle dolgokat művelnek! Ezek eszelősek voltak! Embereket temettek el elevenen, egy kényszerzubbonyban és egy testükre font lánccal. Méreginjekcióval végeztek ki átutazók tucatjait! Másokat pedig patkányok zabáltak fel. És most…. Most pedig az ártatlan áldozatok visszatértek, hogy bosszút álljanak. Egy rejtélyes idegen járt erre néhány hónapja, aki egy sötét varázslat végrehajtása után távozott. Az én elméletem szerint annak a varázslatnak köszönhető, hogy mi most mind élünk, sőt annak köszönhetem, hogy saját lényeimet is képes vagyok feléleszteni. – Kissé hányingerem támadt, míg mesélte a sok rémséget, de próbáltam leplezni. Aztán felpattant ülőhelyéről, majd egy hirtelen felbukkanó asztalhoz lépdelt. Az asztalon óriás rémség szunnyadt, legalábbis olyasmi volt, míg a lepel takarta, de nem sokáig rejtezett alatta, mert az orvos egyik pillanatról a másikra lerántotta róla a lepedőt. Feltárta előttünk a pengés rémségek új generációját, porcelán maszk már nem takarta arcát ám jobb volt azzal, í mostani arca nagyját összevarrták, s csak egyik szeme tűnt szabadnak. A doktor elárulta gyengéjüket, bár gondolhattuk volna korábban is, hogy a fény az, elvégre csak este bukkan fel a rémséghad, s riogat. Ha elénk kerülne ez a szörny, Leo kellene ellene, az nem kétség, vagy Pictortól egy hatalmas reflektor lámpa…
Megszűntek a képek, egy sípszó kíséretében, a fény is megszűnt, s ismét sötétben találtuk magunkat, ám még mielőtt észbe kaphattunk volna, hogy nem látunk semmit, ismételten Lacryma fénye izzott fel a teremben. Egy rácsot vetített az egyetlen szóba jöhető kijáratra, mert ugye hát, ami mögöttünk van, azon túl patkányok, és még meg annyi rémség vár ránk. Pont akkor, az imént említett, mögöttünk lévő ajtón valami irdatlan idegbeteg izé dörömbölni kezdett. Nem volt kedvünk megvárni, míg kiderül mi ez az izé. Én az ajtó felé rohantam, ám de még mielőtt magát az Ajtót elértem volna, a lacryma által kivetített rács felfogott. Noah hamar kapcsolt, megfogta a gömböt, majd földhöz vágta, hogy az darabokra törve megsemmisült. Az ajtó előtti rács azonnal eltűnt, majd a kilincset megragadva felszakítottam azt. Nem tudtuk, mi lesz azon túl, talán ott vár majd ránk az imént asztalon fekvő rettenet, de a biztos, a szörny had, mely mögöttünk van, sokkal rémisztőbb volt, mint eme bizonytalan, ami megeshet, hogy nem is igaz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 608
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Kedd Okt. 26, 2010 4:23 pm

Összetörtétek a lacrymát, melynek következtében a kivetített rács eltűnt az ajtóról, amit így már könnyedén ki tudtatok nyitni. Egy földalatti folyosóra vezet az ajtó, ahol félhomály uralkodik, hiszen fejetek felett ökölméretű bogarak alszanak, kik kék színnel foszforeszkálnak.
A biztonság kedvéért magatok mögött becsukjátok az ajtót, majd elindultok az egyetlen lehetséges irányba, azaz egyenesen előre.
Talán már egy kilométert is magatok mögött tudhattok, mikor nem túl kecsegtető hangokat hallotok az utatok végének irányból. Vissza, érthető okokból nem mentek, így erőt vesztek magatokon és megteszitek azt az utolsó pár száz métert, ami egy csarnokszerű helyre vezet.
A pokol bugyraiba illő látvány fogad titeket a csarnokban. Ti a hatalmas belmagassággal rendelkező csarnok negyedik szintjén álltok, és így tökéletes rálátásotok nyílik a földszinten dúló rettenetre. A pengés szörnyek, és az injekciótűsek százai irtják egymást odalent. De nem holmi plázacica csata folyik odalent, hiszen a lenti látványhoz képest egy hentes üzem valóságos rehabilitációs központ lenne.
Egyetlen szerencsétek viszont van! Méghozzá, az, hogy az egész negyedik emeletet rács óvja a falon szaladgáló rémektől. Gondolom, nem soká akartok itt időzni, így továbbra is kénytelenek vagytok követni az egyetlen lehetséges utat, ami egy picikét hajmeresztővé vált mostanra…
Mert ugyebár, most egy ketrecszerű hídon kell átkelnetek a szintetek túlsó oldalára, miközben alattatok szörnyetegek százai mészárolják egymást.
Megmagyarázhatatlan módon a rémségek csupán akkor vesznek észre tieteket, mikor elértek a híd egynegyedére. Ám ekkor néhányuk félbehagyja a harcot és a ketrechídnak ront, hogy rajtatok vezessék le a feszültséget. Persze a ketrec megvéd titeket, attól, hogy a rémek a közvetlen közeletekbe férjenek, de ugyebár a rácsok között a tűk és a pengék valamilyen szinten átférnek. Közben sietnetek kell, mert, ahogy a ketrecen minél több rém ágaskodik, úgy az egyre kínkeservesebb jelekkel adja tudtotokra, hogy a teherbírása nem végtelen.
Miközben a felétek sújtó pengék és tűk csupán centikkel tévesztenek célt, ti már lassan eléritek a híd végét, mikor is egy óriási pengés szörnyeteg tűnik fel, ami egész pontosan akkora, mintha kisebb testvérei közül hárman egymás fejére állnának. Ez az óriás dühöngve, csapkodva indul meg a tömegbe, majd végül elrugaszkodik, és egy könnyed hasítással félbevárja a hidatokat.
Megint mázlisták vagytok, hiszen még éppen meg tudtok kapaszkodni a rácsokban, és így nem zuhantok le a földszintre, ahol már várnának rátok.
A postok egészen pontosan addig tartsanak, míg a rácsokba kapaszkodva felmásztok.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Csüt. Okt. 28, 2010 4:53 pm

Miután a lacryma összetört, a rácsok eltűntek.
"Szóval mégiscsak jó ötlet volt!", sóhajtottam magamban megkönnyebbülten.
Az ajtó némán tárult ki előttünk - egyenesen egy földalatti folyosóra vezetett. Felettünk, fejjel lefelé, mint a denevérek szokták, öklömnyi kis szörnyek foszforeszkáltak. Hogy nem reagáltak jöttünkre, csak egyet jelenthet: valószínűleg az igazak álmát aludták a kis drágák. A lehető leghalkabban lopakodtunk végig a föld alatti folyosón, melynek végéről nem éppen csalogató hangok hallatszottak. Ámde választásunk nem lévén, csak haladtunk előre.
Ahogy közeledtünk a folyosó végéhez, úgy nőtt a zaj - és ahogy kiléptünk, borzalmas látvány fogadta kis párosunkat.
Mi a hatalmas csarnok negyedik szintjén álltunk. Odalent hatalmas csata zajlott: injekciós és pengés rémek százai gyilkolták egymást. Csak jobb szó híján neveztem csatának, hiszen az, amit ezek műveltek, jobban hasonlított mészárszékre inkább.
Hatalmas szerencsénkre az egész negyedik emeletet ketrec óvta a lent zajló pokoltól - és a szörnyek inkább egymással és az életben maradással voltak elfoglalva, nem értek rá, hogy felnézzenek ránk.
Csakhogy a szerencsénk itt véget is ért. Egy ketrecszerű híd várt ránk, amin átkelni nem volt tréfadolog vagy leányálom - főleg, ha a lenti partiarcoknak eszébe jut felnézni. Biztos voltam benne, hogy akkor azonnal összefognak, hogy elkaphassanak minket.
Aztán újra csatározni kezdenek a préda birtoklási joga felett. De azt már nem nézhetnénk a biztos távolból. Sokkal inkább testközelből.
Megindultunk a hídon. Igyekeztünk feltűnésmentesen átevickélni, hiszen egyikünknek sem volt szüksége rá, hogy pengés és tűs rémek tucatjai nyúlkáljanak keresztül a rácsok között. Mikor elértünk a híd egynegyedére, már örültem: nem vettek észre, gond nélkül átjutunk.
Fenét!
Hatalmas csattanásba rázkódott bele az egész hídtákolmány, majd nagy nyikordulással adta tudtunkra: őt bizony nem erre találták ki. Hangosan jajgatott, ahogy egyre több atrocitás érte alulról. A rémek benyúlkáltak a réseken át, lábunkat célozták. Nagyon kellett igyekeznünk, hiszen a híd nem bírta örökké.
Hamarosan hatalmas dög rontott a terembe, hogy megtiszteljen minket látogatásával. Utat tört magának egy üvöltés kíséretében, majd elrugaszkodott, és félbevágta a hidat. Nagyot ugrottam, majd megkapaszkodtam a híd másik felébe. Nagyot nyekkentem, mikor az nekilendült a sziklafalnak, Nehéz volt kapaszkodni, ám mégis sikerült valahogy. Sietősen felmásztunk, hisz nem volt kedvünk bevárni, mikor vadásznak le a kis dögök. Közben pedig hálát adtam az égnek, hogy egyiknek sincs szárnya.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sophie Black
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 336
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Jul. 01.
Age : 23
Tartózkodási hely : a csillagok közt :P

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Csüt. Okt. 28, 2010 10:21 pm

Az ajtó feltárult előttünk, egy kissé sötét, bár némi fénnyel telített folyosó vezetett onnan lefelé, még mielőtt elindultunk megszólaltam.
- Gratulálok, Noah. – Mosolyogtam partnernőmre, aztán egy apró gondolkozást követően megindultunk a hátborzongató úton. Fejünk felett denevérmód lógtak csendben a plafonról tenyér nagyságú bogarak, potrohuk foszforeszkálva világította meg a teret. Isten ments, hogy felkeltsük őket, inkább halk léptekkel siettünk előre, magunk mögött becsukva az ajtót.
A földfelszínen lévő szörnyek hangjához hasonló szűrődött toronyiránt előröl, ámde, hogy mögöttünk is hasonló várt ránk, nem tántorodtunk meg, haladtunk az orrunk után.
Elfogyott a folyosó, egy csarnok legfelső átjárható szintjén találtuk magunkat, ketrecfallal elválasztva a belső tértől, ezen a ketrecen túl pedig ádáz, véres küzdelem látszott. Elszörnyedve bámultuk, a számunkra pozitív jelentéssel bíró harcot, melyben két rémségfaj marcangolja halálra egymást. Az injekciós szörnyetegek mérges fullánkjaikat a pengés rémségekbe állították, míg azok egy-egy suhintással átmetszették ellenfeleik kemény bőrét.
Örültem, hogy nem hangosan csörtettünk ki a folyosóról, mert akkor minden bizonnyal nem vehettek volna minket semmibe, ám így észrevétlenül bámészkodhattunk a vértócsa felett.
Mikor Noah és én észhez kaptunk, hogy ha így folytatjuk, nem marad meg a lepel köröttünk, s jelenlétünket felfedik, akkor vettük figyelembe az előttünk hosszan elnyúló vas, és ketrecborításos függőhidat, melyen minden bizonnyal át kéne mennünk. Elindultunk, egy darabig fittyet hánytak ránk, de úgy nagyjából a híd egynegyed részénél őrülten vetették rá zárkánkra magukat, mind a két csoport tagjai. Egyre többen, s többen ugráltak fel, a lenti mészárlásból, s préda gyanánt nyúlkáltak befelé a rácsokon. Egyre nagyobb súly nehezedett a fémszerkezetre, mely kínkeserves nyikordulással adta tudtunkra, nem sokáig bírja már eme megterhelést. ~ Csak addig bírja, míg átérünk! ~ Rimánkodtam magamban, miközben alulról egy injekciós tű, lábam mellett felhatolt, netán még combomon karcolást is ejtett. Egy két penge is éppen csak le nem vitte fejünket, na, meg nem egy karcolást szedtünk össze. Nekiiramodtunk.
Egy, a rémek közül, egy szép három ember magas pengés rettenet a magasba ugrott, majd pengéjével kettészelte a hidat. Én egyszer csak azt éreztem, mintha egyre lejjebb kerülnék, s mintha a gravitáció elválasztana az eddig lábam alatt heverő tákolmánytól. Még időben kaptam ujjaimmal a rácsok közé, majd, közben hatalmasat sikítva lendültünk át, mind Noah, mind én a jó oldalra. A szörnyeknek nem volt ekkora mázlijuk, azok hullottak vissza a gyilkolászás kellős közepébe, hol már alig egynéhány rém tartotta fontosnak nézeteltéréseiket. Ugyan továbbra is pattogtak felfelé mind két faj képviselői, de mi már egyre jobban felmásztunk a rácshálón; legtetején óriásiakat szusszantunk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 608
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Szomb. Okt. 30, 2010 9:42 am

Hát az előbb valóban nem sokon múlott, hogy véglegesen bevégezzétek, ám mázlisták voltatok, és megúsztátok a rút véget. Szívetek szinte fel akarja szakítani a mellkasotokat, míg tüdőtök felrobbanni készül, s testetek szinte minden porcikája verejtékben úszik. Sajnálatos módon nem pihenhettek sokat, hiszen a rémségek közel sem olyan buták, mint azt szeretnétek. A dögök felugranak a híd azon felére, amin ti magatok is felmászattok, és megindulnak felétek. Miközben felfelé tartanak undorító hangon üvöltöznek, ez oly hatást kelt, mintha a pokol elfajzott koboldjainak végtelen áradata készülne eltemetni titeket.
Nemhiába, kapkodjátok a fejeteket mélységes kétségbe zuhanva, hiszen ha ezek elérnek titeket, akkor esélyetek sincs a túlélésre. Néhány pillanat múlva bebizonyosodik, hogy megérte a tekinteteket veszett módon járatni, hiszen egyikőtök egy rozoga ajtót vél felfedezni mögöttetek, mintha az egy újabb egérút lenne. És ha már egerekről van szó… Ekkor a túloldalt éppen megérkezik a robbanós patkánysereg, ami féktelen lendületének köszönhetően képtelen megállni a tönkretett híd előtt, így pedig lezuhannak az odalenti mészárlásba, ahol amint földet érnek azonnal felrobbannak. Rögtön belek, végtagok, pengék, tűk és sok egyéb nyalánkság teríti be a csarnok egészét, még a ti szinteteket is.
Sietős a dolgotok, hiszen a szörnyetegek mindjárt elérnek titeket. Megindultok az egyetlen egérút irányába, s végigrohantok egy kisebb folyosón, aminek végén két éles fényű reflektor világít a képetekbe.
- Nem! Ne is álmodjatok róla, hogy itt megmenekülhettek! Nem engedem, hogy a lényeimből újra élettelen bábukat csináljatok! – A hang tulajdonosát nem látjátok a fény miatt, de tudjátok, hogy ki az, hiszen még egy ilyen hangú ember nem létezik a földön. Dr. Killjoy az. – Fényeket kioltani! – És azzal ki is alszanak a fények.
Egy közepes méretekkel megáldott szobában vagytok, amiben csupán egy szekrény van, melynek ajtaja mögül vöröses fény mutatkozik, és még természetesen ott van a két kiégett reflektor, ami védelmet adott volna az üldözőitekkel szemben.
Mielőtt bármit is tennétek, találjatok ki valamit, hogy hogyan tartjátok fel az üldözőiteket, akik pillanatokon belül beérnek titeket.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Szomb. Okt. 30, 2010 4:14 pm

Hatalmas mázlink volt, ám amikor lenéztünk, láthattuk: a rohadékok nem olyan hülyék, mint azt elvártuk volna. Fennhangon üvöltöztek, miközben felfelé másztak a ketrechíd maradványán, amin mi is megmenekültünk. Kétségbeesetten néztünk egymásra, és már azt hittük, itt a vég, amikor megláttuk az ajtót magunk mögött. Már éppen indulni akartunk, amikor a kis patkányok, akiket nemrég ráztunk le, ismét megjelentek. Ám lendületük egyenesen a lenti mészárlásba vitte őket. Azonnal felrobbantak, jó néhány áldozatot szedve a lenti rémek közül. Belsőségek röpködtek szerteszét, bélmaradványok, injekciós tűk, fejek, végtagok és töméntelen vér hullott mindenfelé.
Ám még jó néhány életben maradt, és azok változatlanul felénk törtettek. Nem volt kedvünk bevárni a vizitet, inkább otthagytuk őket és kislisszoltunk az egyetlen ajtón.
Kisebb folyosón rohantunk végig, amelynek végén két éles fényű reflektor világított a szemünkbe. Az arcom elé kaptam a kezem, közben pedig doktor Killjoy hangját hallgattam.
- Nem! Ne is álmodjatok róla, hogy itt megmenekülhettek! Nem engedem, hogy a lényeimből újra élettelen bábukat csináljatok!
Hát, nekem speciel egyetlen vágyam az életben maradás volt, és szerintem Sophy - nak is. Hogy újra élettelen bábukat csináljunk a drágaságaiból? Bár tudnám, hogy azt hogyan lehet elérni! Akkor nem szenvednénk ennyit! - Fényeket kioltani! - kiáltotta a doki, mire mély sötétségbe borult minden. Az orromig sem láttam a sötétben. Ám hamarosan megszokta a szemem a vaksötétet, így láthattam, hogy a közepes méretű szoba igen szerényen van felszerelve: egyetlen szekrény unatkozott benne csupán, aminek ajtaja mögül vöröses fény sugárzott.
Nagyon kíváncsi lettem volna, hogy mi van a szekrényben, ám előbb fel kellett tartanunk a rohadékokat, akik kitartóan nyomultak utánunk. Ordításuk és szörcsögésük messze visszhangzott a kis folyosón.
- Van valamid, ami ugyanilyen fényt tud csinálni? - kérdeztem Sophy - tól, miközben a kiégett reflektorra böktem.
A lány csak bólintott, majd egy arany kulcsot húzott elő. Még a sötétben is megismertem a formáját: Leo - é volt az. Sophy hívására azonnal megjelent, és gazdája kérésére lovagiasan fényt varázsolt körénk, amivel távol tarthatta a rémeket.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sophie Black
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 336
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Jul. 01.
Age : 23
Tartózkodási hely : a csillagok közt :P

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Szomb. Okt. 30, 2010 5:51 pm

Kileheltük tüdőnket odafenn, mikor felértünk, de ezzel együtt képünkbe vágódott a tény, hogy nem csak mi úsztuk meg, egy néhány rémség a híd maradványát választotta feljutási útnak, többen pedig odalentről ugráltak fel rá, hogy a kaját megszerezzék, azaz minket, persze csak miután egyenlő részre felvagdosnak, aztán kapdossák be élettelen testünk darabkáit.
Noahra kaptam tekintetemet, aztán mindketten egyszerre véltünk felfedezni egy lehetséges egérutat. Megindultunk felé, ám a korábbi patkányhad lendületesen rohant a halálba, ugyanis a híd, melyen átjöhettek volna, alig néhány pillanattal ezelőtt semmisült meg. A lenti csatatérre zuhantak, aztán robbantak, szétszaggatva a lenti rémek testét, úgy, hogy a belsőségek, a vér egészen a negyedikig felloccsantak, s még ruhánk is olyan lett némelyest.
Azok a szörnyek, melyek a híd maradványain felmásztak, azonban vígan és épségben csörtettek felénk, ám mi nem akartunk velük találkozni. Az ajtón berohanva újabb folyosón szaladtunk át. Eddig azt tudtam magamról, hogy nem vagyok jó futó, ám amennyit most az életemért rohantam, megváltozott eme nézetem, viszont ennek ellenére is, még tüdőm mondaná már fel a szolgálatot, oldalam, s bordáim szúrtak, s annyi verejték folyt végig egész testemen, hogy a sikerfutásomnak lassan vége. A folyosó végéről fény szűrődött felénk, s amint közvetlen közelébe jutottunk, a sötétből át a vakító világosságba, szemünket eltakartuk. Egy jellegzetes hang ütötte fel fülünket, a doktoré, kiknek mostani társaságunkat köszönhetjük.
- Nem! Ne is álmodjatok róla, hogy itt megmenekülhettek! Nem engedem, hogy a lényeimből újra élettelen bábukat csináljatok! – Csak el akarom tűntetni mindet az utamból, még bábként sem látnám viszont eme rémpofákat, de ha ez lenne az egyetlen mód… Lekapcsolta a fényeket, s újból a megszokott sötét lett, a gyors fényhatásváltozásnak köszönhetően látásom tompult, homályos volt, s csak általam odaképzelt fénylő pontoktól fáj agyam, szemem. Szükségem volt jó néhány pillanatra, míg visszanyertem szemem fényét, akkor pedig megláttam, hogy Noah a szekrény mögül kiszűrődő fény iránt érdeklődik. Gyors kérdést idézett hozzám, mire a még előtte kezembe kapott kulccsal feltártam az Oroszlán kapuját.
Leo sietve Regulusával fénypajzsot húzott körénk, üldözőink pedig idegesen üvöltve, nyögve jelezték, hogy ez nekik cseppet sem jó.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 608
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Vas. Okt. 31, 2010 3:08 pm

Zseniális ötlet! A véretekre szomjazó szörnyetegeket a fény igenis tökéletesen visszatartja, sőt sikítozva menekülnek vissza a sötétbe, mely magába öleli őket, s biztonságot nyújt számukra.
A nyugalmat kihasználva végre meg tudjátok nézni, hogy mit rejt a szekrény. Óvatosan kinyitjátok mind a két szárnyát és egy káprázatos látvány tárul elétek. A szekrény mögött egy óriási üreg van, amiben egy két ember méreteivel büszkélkedő, vörösen izzó lacryma foglal helyet. Nem kell sok ész, hogy rájöjjetek a dolgok nyitjára. Bizony, hogy ez a vörös lacryma keltette életre a borzalmas kínok között elhunytakat, akik most válogatás nélkül minden élőn bosszút szándékoznak állni.
Mivel nem is olyan régen még tökéletesen működött a világ legbarbáribb technikája a lacryma hatástalanítására, ezért úgy döntötök, hogy most is ezt alkalmazzátok. Tehát összetöritek az óriási lacrymát. Az amint széthullik, rögtön elfüstölögnek a szörnyetegek kivéve a pengések, akik megmerevedve terülnek el a földön. Néhány pillanatig még hitetlenkedtek, hogy ennyivel vége lenne mindennek, de a percek telnek, s semmi sem történik, oly síri csend van, mintha a hang megszületése előtti időkben lennétek.
Mikor újra a felszínre keveredtek itt-ott még találtok néhány élettelen pengés rémet a leamortizált városban, de semmi többet. Habár a drága Sophy, még egyszer halálra rémül, mikor az a bizonyos fekete macska az egyik ház tetejéről pontosan a fejére ugrik. Noah-t csupán a fehér lepi meg, de az sokkal kedvesebben, hiszen ő csupán finoman a lány lábához dörgölőzik. És nini! Éppen ebben a pillanatban kel fel a nap is.
*
Nem semmi kis kaland van a hátatok mögött, de mikor megviszitek a sikeretek hírét abba a városba, ahol Noah hallott erről az egész eseménysorozatról, akkor nagyon megörülnek az örömteli hírnek. Valóságos hősökként ünnepelnek titeket. Kiadós lakomát adnak a tiszteletetekre, sőt Vizimában, még egy-egy utcát el is neveznek rólatok.
És itt a vége fuss el véle!
Még egy-egy post és végeztetek! Very Happy

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Nova
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 177
Aye! Pont : 13
Join date : 2010. Apr. 27.

Karakter információ
Céh:
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Kedd Nov. 02, 2010 10:55 pm

Leó fénymágiájának hála, a szörnyek visszatakarodtak a sötétségbe, ahonnan jöttek. Megnyugodva mentem oda a szekrényhez Sophy - val együtt, hogy megnézzük, mi világít ilyen vörösen. Az ajtókat kitárva egy hatalmas lacrymát találtunk, semmi mást. De nem is kellett más. Tudtuk, hogy ez a varázseszköz felel mindenért.
Ismét megidéztem Taurust, és kiadtam a parancsot a lacryma megsemmisítésére. Csapása alatt a varázstárgy hatalmas csörömpöléssel hullott ezer darabra - és a rémek egytől - egyig úgy füstöltek el, mint vámpír a napon.
Óvatosan lépkedtünk - utunk ezúttal felfelé vezetett, a felszínre. Nyugtalanul tekintgettünk jobbra - balra, várva, mikor ront nekünk egy újabb szörnyeteg. De egyet sem láttunk. Síri csend fogadott minket, amerre jártunk. Egy - két helyen ugyan kivert a víz, mert a pengés rémek nem tűntek el; ám később rájöttünk, hogy épp olyan ártalmatlanok immár, mint elfüstölgött társaik. Rájöttünk? azért nem tűntek el, mert ezek nem a sötét varázslat, hanem Dr. Killjoy teremtményei voltak, aki az itteni zavaros helyzetet használta ki őrülete kiélésére.
A felszínen nagyot szippantottam a firss levegőből. Hajnalodott: jól látszott, hogy keleten pirul az ég, jéghideg szél csípte pirosra az arcunkat. Jólesően nyújtóztam egyet. Sohasem éreztem magam ennyire szabadnak. Ebbe az ártatlan, hajnali csendbe úgy szúrt bele Sophy sikolya, akár egy kés. Rémülten rordultam meg, de nem volt miért aggódni: csak a fekete cica lepte meg azzal, hogy a fejére ugrott. Látva a kis pajkost, nekem sem volt félnivalóm, mikor éreztem, hogy valami a lábamnak dörgölőzik. A fehér cica kerülgetett, miközben nekem dörgölte a bundáját, minimum tíz kiló szőrt hagyva a nadrágom alján. Kedvesen a kezembe vettem és megsimogattam a selymes bundájú dorombológépet.

Dél körül értünk vissza a városba. Én a tekintetemmel ismét az almafát kerestem, ami alatt ugyanazok az öregek ültek. Ők is megláttak engem, és arcukon szinte ragyogott az öröm. Kedvesen intettem nekik, majd feléjük vettem az irányt.
- Mi hír, kisasszony? - kérdezték kíváncsian.
- A város immár újra lakható, uraim! - jelentettem ki fellengzősen. - Minden szörnyet eltávolítottunk onnan. Sophy és én - tettem hozzá, majd magam mellé rántottam szegény lányt.
Az egyik öreg arcán hatalmas, boldog vigyor terebélyesedett, míg a másik hitetlenkedve nézett ránk.
- Ez... tényleg igaz? - kérdezte remegve. Nagyon szeretett volna hinni nekem, de nem mert. Én azonban rábólintottam.
Az öreg ráncok szabdalta arcán egy - egy könnycsepp bukkant elő. Zavartan vakargattam a fejem, miközben az öreg remegő ajkakkal mondott köszönetet.
Még aznap el akartunk menni, ámde: bolond, ki azt hiszi, a hír nem futótűz egy kisvárosban. Magam is meglepódtem, amikor egy szembejövő párostól hallottam már, hogy megtisztítottuk a várost... de azon még jobban, amikor néhány gyermek arról mesélt egymás közt fojtott hangon, hogy Sophy és én egy hatalmas sárkányt győztünk le.
Pedig még két óra is alig múlt el. Rekord.
Kisvárosi nép rendkívül hálás: nem engedtek el ünnep nélkül. "Elvégre a hőseinknek kijár ennyi...!", mondta nekem egy tovasiető asszony, aki kérve kérlelt, maradjunk még.
Mit tehettünk mást, maradtunk. Este hatalmas lakoma fogadta hősies párosunkat. A kisváros főterén óriási asztalt állítottak fel, a fákra lampionokat szereltek, melyek most, az éjszakai sötétségben renkdívül családias hangulatot teremtettek. Több kisebb asztal is volt körülöttünk: az asztalok pedig roskadoztak a sok ételtől. Sült hűs, marha, disznó, csirke, saláták, gyümölcsök, desszertnek hatalmas torta, és többféle leves. Valószínűleg az egész város ezen dolgozott teljes erővel egész nap, én pedig majdnem elérzékenyültem ilyen gondoskodás láttán.
Vacsora közben egy sebtében tákolt pódiumon ügyes színészek játszották el csatánkat a szörnyekkel, vicces paródiát csinálva a horrorisztukis élményből. Nagyokat nevettünk, majd a város elöljárója hozzáütögette a kiskanalát az üvegpoharához, hogy jelezze: beszélni óhajt. Mind elcsöndesedtünk, ő pedig megköszörülte a torkát, majd az égbe emelte a borospoharat.
- A két hölgyre, akik egyedül megtették azt, amire egy mágus sem volt hajlandó! Nem tudjuk eléggé meghálálni, amit értünk tettetek, ám hálánk jeléül egy - egy utca az ő nevüket viseli majd, hogy örökké hirdesse a hőstettet!
Zavarba jöttem, ám hiába szabadkoztam: a falusiak lehurrogták gyenge ellenkezésemet, leghangosabban a két öreg, akiktől először hallottam a rémvárosról. Végül beleegyeztem, és köszönetet mondtam a kedvességért.
A színészek ezután ismét munkához láttak, én pedig, játékukat figyelve, végigpörgettem magamban az eseményeket, de mindig csak egy dologhoz tértem vissza. Magam előtt láttam, ahogy felsorakoznak teljes, iszonytató valójukban, amint eltűnik a fény, és megrettennek, amint egy kis világosság éri őket.
De hát nem ilyen az ember természete is? Mindenki lelkében ott van a sötétség, ahonnan elősorakoznak a rémek, hogy darabokra tépjék az ember lelkét, újabb és újabb kínokat okozzanak. Gondfelhőből születnek, a kezdetekkor csupán hébe - hóba látogatnak el hozzánk, ám hamarosan azt vesszük észre: belső gondjaink már napjainkat is megkeserítik, magány hizlalja őket még erősebbé.
Van, aki hallgat a sötétség hangjára és hagyja, hogy az magához ölelje. De én nem akartam közéjük tartozni. Nem akartam a sarokba bújni és kiszolgáltatottan várni, hogy a lelkemben dúló sötétség kényére - kedvére marja a lelkemet, és terjeszteni sem akartam.
"Le akarom győzni, be akarom bizonyítani, hogy bármennyire sötét az éjszaka, azt mindig felváltja a hajnal!", gondoltam, majd hirtelen döntöttem.
"Fénymágus leszek!"

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sophie Black
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 336
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Jul. 01.
Age : 23
Tartózkodási hely : a csillagok közt :P

Karakter információ
Céh: Blackened Tears
Szint: 4
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Szer. Nov. 03, 2010 11:19 am

A rémek fejüket vesztve rohantak, minél távolabb tőlünk, nekünk pedig immáron lehetőségünk nyílt a szekrény tartalmának felfedezésére. Ajtóinak feltárása után, a cseppet meglepő tény szúrta ki szemünket, hogy itt bizony nincs semmiféle teremtmény, itt csak és kizárólag egy vörösen izzó, óriási méretekkel rendelkező lacryma van. Bár elég ez, ezen az estén annyit láttunk, hogy ha egy hónapig nem kerül elénk szörnyeteg, akkor se fognak hiányozni. Annyi bajt okoztak már ezek a lacrymák, minden bizonnyal ez okozza ezt a hatalmas felfordulást is, s nekünk se kell sok ész ahhoz, hogy felfogjuk, mit kell cselekednünk. Noah megidézte Taurust, majd parancsára a Bika baltájával lesújtott a gömbre. Az pedig irtózatos reccsenéssel hullott darabjaira.
- Vé-vége van? – kérdeztem remegő hangon, mert már elegem volt nem is kicsit a szörnyű, véres látványból, s a ránk éhező rémségekből. A folyosón, melyen e csepp szobába befutottunk, indultunk visszafelé, arra amerről jöttünk. A sötét alagutakban egy lélek se, illetve… lélek nem, de pengések tízei, százai feküdtek kővé dermedve, élettelenül. Meg is botlottam az egyik lábában, s a padlót fogva szemlélhettem egy másik rémisztő, ám mozdulatlan fejét viszonylag közelről. Noah megállapította, hogy ezek azért maradtak hátra, míg a többiek elfüstölögtek, mert ezek húsvér teremtményei voltak, a hajdani Killjoy dokinak.
Mikor visszaértünk a sok helyen porig rombolt épületekkel teli városba, a friss levegőből mélyet szippantottunk. Olyannyira jó érzés volt, hogy nem kell már az életünkért futni, s tüdőm sem szúr már. Lassan vánszorgott az égre a nap, sárgásas, vöröses fényét a sötét, kék fátyolon szétszórva. Egy hideg szellő süvített át a városon, megborzongtam.
Örültem, hogy ez is le van tudva, itt sem lesz már több probléma, ám akkor eszembe jutott, hogy a doktor mit mesélt a barbár lakosokról. Nagyon remélem, hogy tetteik nem sodorják őket bajba, és senki mást sem…
- Kyaa ~ !!!!! – hagyta el számat egy hatalmas, éles sikoly, mire Noah meg is ijedt kellően, hát még én: Egy macska ugrott a fejemre, hajamba kapaszkodva hallatta örömnyávogását. – NE IJESZTGESS! – Dorgáltam meg a közben karomba vett, fekete cicát, ki pedig dorombolt nekem.
Noaht a fehér macsek szúrta ki magának, bár korántsem ilyen barátságtalan üdvözléssel, mint a kormoscica, elvégre ő csak lábainak dörgölőzve járatta száját.

Noahval mentem abba a városba, honnan ő érkezett Vizimába, majd a „munkaadóit” kereste fel, kik két öreg voltak, egy almafa árnyékában ücsörögve. A bácsikák igencsak megörültek neki, minden bizonnyal azt hitték, már halott.
- Mi hír, kisasszony? – kérdezte tőle az egyik.
- A város immár újra lakható, uraim. – elmosolyodtam, látva az idős emberek meglepett, hitetlen arcát. – Minden szörnyet eltávolítottunk onnan, Sophy és én – ezt elmondva már fogta is karomat, s maga mellé húzott. Vörös volt arcom, és még szélesebb mosoly terült el rajta, nem sok ehhez hasonló sikerélmény ért eddig.
- Ez… tényleg igaz? – kérdezett tőlünk ismét az egyik apó, remegve, küzdve örömkönnyeivel. Noah hatalmas bólintással adta tudtára, nem kívánt neki hazudni az imént. Ő is zavarban volt, akárcsak én. Amúgy, ha én lettem volna a bácsika helyében, szerintem ugyanilyen reakciókat adtam volna le...
Folytattuk volna utunkat, legalábbis én még el szerettem volna menni a birkapásztor férfihez, hogy elújságoljam neki a történteket, ám Vizima valódi lakói nem hagyták nekünk. Hamar szétterjedt a hír, hogy mit tettünk aznap éjjel, ők pedig azonnal megostromoltak minket a kéréssel, miszerint maradnunk kell, ünnepet rendeznek.
~ Végül is, csak megtudja majd ő is… ~ mosolyodtam el, kipirult arccal, gondolva a pásztorra, mert végül aztán nem tehettünk mást, a maradáson kívül.
A nemrég még tűzdelt rémségekkel, pengés szörnyetegekkel, ágyús és puskás haddal terített főtér, most hatalmas ünnep jeleit adta. Színes lámpások mindenütt, hatalmas, terített asztalok, finomabbnál finomabb, s érdekesebbnél érdekesebb kajákkal felrakodva.
Nekünk helyet, a város polgár mestere mellett adtak, én pedig mikor néhányan…, ne túlozzak, majdnem az egész városi lakosság odajött, megköszönni a dolgot, örömkönnyeket hullajtottam. Jobb így, hogy nem futamodtam meg, elvégre, nem tett túl kettőnk együttes erején a helyzet, és életben maradtunk. Egy helyi doktor még az ünnepség alatt ellátta sebeinket, nehogy bajunk legyen a továbbiakban, bár szerintem mindketten az ünneplést választottuk volna a kezelés helyett, azonban az sem tartott soká, csak éppen pár pillanat, s már a tömeg közepén voltunk. Egy gyorsan összetákolt színpadon színészek alakítottak minket, s játszották el a csatát, azért csak nem annyira élethűen, engem pedig megostromoltak az egyre szépülő emlékképek. Bár én magam ritkán nevettem, hisz még elevenen élt bennem a horrorisztikus élmény.
Nem sokkal a darab után, a polgármester szólni kívánt, majd miután lecsendesedett az összegyűlt tömeg, el is kezdte mondanivalóját.
- A két hölgyre, akik egyedül megtették azt, amire egy mágus sem volt hajlandó! Nem tudjuk eléggé meghálálni, amit értünk tettetek, ám hálánk jeléül egy - egy utca az ő nevüket viseli majd, hogy örökké hirdesse a hőstettet! – szemeim tágra nyíltak a mondatok hallatán, leesett államat pedig kezemmel takartam. Utca. Rólunk?! Noah ellenkezett ugyan, de nem egy ember utasította el kérését…, én is akartam volna, de látva értelmetlenségét, és tudván, hogy ha felállok szólni, elbőgöm magam, inkább hagytam a fenébe, had örüljenek. Mikor magamhoz tértem, Noahval karöltve mondtam köszönetet a kedves embereknek.
Ezt követően a színpad újra feléledt, s egy nagyon hasonló, parodizált jelenetet bonyolítottak le rajta.
Valaki megbökte a vállamat, a pásztor volt az, gratulált nekem. Majd aztán megkínált egy frissen a bociból csapolt korsó tejjel, én pedig megköszöntem, s azonnal le is hajtottam. Sokat meséltem neki, hogy mi volt, meg még Killjoyról is, bár lévén messzebb lakik a várostól, ő nem ismerte a dokit.
Az éjjeli mulatság egészen elhúzódott, még másnap reggel is volt olyan, aki táncolva, énekelve, gaz részegen mászkált a főtéren, bár akkor mi már indultunk haza, én legalábbis mindenképpen haza, Magnoliába, mert még Mirának is mesélnem kell, meg már biztos aggódik értem mindenki. Noahtól is elbúcsúztam, hatalmas öleléssel köszöntem meg, hogy kitartott mellettem, s hogy segített, mikor szükségem volt rá, majd gyalogosan visszaindultam.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 608
Aye! Pont : 12
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   Szer. Nov. 03, 2010 10:45 pm

Csodaszép posotok! Öröm volt nektek mesélni! Remélem, hogy ti is legalább annyira élveztétek ezt a küldetést, mint én. ^^

Fejenkénti jutalom: 85.000 Gyémánt, és 280 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vizima a szellemváros   

Vissza az elejére Go down
 
Magánküldetés: Vizima a szellemváros
Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2
 Similar topics
-
» [Küldetés] Hogy készítsünk babát?
» [Játékos Küldetés] A Kaszás Katakombája
» Konoha kapuja
» A falu vezetőjének irodája
» [Event] A legendás küldetés!

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: