KezdőlapRegisztrációBelépés

 

 Karácsonyi Event! Forthem erdeje

Go down 
+2
Rammus Traidoras
Erza Scarlet
6 posters
SzerzőÜzenet
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Karácsonyi Event! Forthem erdeje Empty
TémanyitásTárgy: Karácsonyi Event! Forthem erdeje   Karácsonyi Event! Forthem erdeje Icon_minitimeVas. Dec. 04, 2011 9:10 pm

Hát akkor lezárom a jelentkezést, fájó szívvel bár de más választásom nincs. Igen csak több emberre számítottam de hát ez van.

Térjünk is rá a továbbiakra. Az eventben összesen két feladatot kell teljesíteni, ami összesen két postból áll!

Akkor lássuk az első feladatot!

Feladatotok egy post megírása, melynek határideje December tizennégy (14)

A postotok a következőről kell, hogy szóljon:
Mindannyian jelentkeztetek a feladatra, és még az nap a céh mesteretek hívat is titeket. A helyzet az, hogy igen csak aggódnak a pletykák miatt. Bár semmi nem történik, és sehol egy ellenség de az országban nyugtalanság és félelem uralkodik. Az ellenségeskedés és harag táptalaja pedig a félelem, a nyugtalanság. A mágus tanács nem foglalkozik az üggyel túlságosan, az emberek pedig napra napra jobban rettegnek hiszen a karácsony vészesen közeledik.
Mesteretektől megtudjátok, hogy azért vannak akik tenni akarnak az egész ellen, többen kémeket küldtek ki, hogy felderítsék ezt az ügyet. A kémek pedig nem is olyan régen vissza is tértek, nem is kevés információval. A kastély amiről suttogtak, tényleg vissza tért, egy régi ősi erdőben áll most újra. Annak idejéén Abenisz állt az erdő helyén, egy nagyon régi ősi város, melynek kultúráját homály fedi. Szinte senki nem jár arra mert átkozott helynek tartják, maga Abenisz is egyetlen éjszaka alatt vált szinte a földel egyenlővé, de hogy mitől vagy kitől senki sem tudja.
Most egy égig érő magasságú fekete kastély áll azt erdőben, jobban mondva, minden éjféltől látható, és nap első sugarival pedig a ködbe vész.
Jelenleg ennyit tudnak, és most rajtatok a világ szeme! Mesteretek térképet nyújt át nektek, amivel eltalálhattok az erdőbe, ott pedig egyenesen befele kell haladnotok.
Postotokban írjátok le, utatokat, hogy hogyan juttok el az ti döntéseteket. Az erdő délután éritek el, a hideg szinte csontig hatol, sűrű tejköd gomolyog mindenhol, térképetek nélkül lehetetlen tájékozódnotok! Nem könnyű az út a toronyig több szörny is nektek esik, akiket egyértelműen le kell győznötök!
Végül csak eléritek az erdő közepét. Egy hatalmas tisztáson álltok semmi nincs rajta csak puszta fekete föld ami szinte kőkeményre fagyott már. Fura módon a köd nincs a tisztáson mindent kristály tisztűn lehet látni. A hold is lassan kibújik a felhők közül, azt rátok bízom időben ki mikor ér oda, de mind egy ponban gyülekeztek és látjátok ahogy éjfélkor pontban, a köd hihetetlen sebességgel kúszik ki a tisztásra és egyetlen perc után semmit se láttok, de szó szerint semmit! Eltelik így néhány perc, a hold fényében pedig ezüstösen csillog a köd ami már fölfelé növekszik. Értetlenül álltok ott, amikor egyszer csak csengő hang hallatszik. A köd csillogása alább hagy, és egy furcsa magas alak szituletje kezd kirajzolódni a ködben. Lassan jön, csoszogós léptei víz hangoznak az éjszakában.
Ahogy közelebb ér hozzátok, láthatjátok vastag kabátja a földig ír, szélén puha prémmel díszítve. Kezében botot tart kis csengővel, mely nála is magasabb és végén bekunkorodik , fején piros sapka, melynek csúcsos vége vállára lóg fehér bojtjával. Arcából nem sokat láttok, hiszen sapkáját egészen orráig lehúzta. Jobb kezében botjára támaszkodva, közeledik bal kezében pedig nagy piros zsákot húz a földön. Fáradtnak, gyengének és öregnek tűnik, de láthatón nem ellenség. Előttetek néhány lépésre megáll, nem szól semmit csak sóhajt egyet.
- Hát ti lennétek azok! - mondja felsóhajtva - Nem kapkodtátok el az biztos, elég rég óta várok már ítt rátok.
Megkérdezhetitek ki ő, miért van itt vagy, hogy hogy érti azt hogy rátok vár, de nem válaszol, csak ennyit mond.
- Hosszú az utad még gyermekem, ne pazaroljuk erre a szót!
vagy
- Ne fecséreljük az időt, ilyen apróságokkal.
Végül vagy bele nyugszotok a dologba, az öreg idegen témát vált. Piros zsákjába nyúl és egy csomagot ad át nektek. Mindegyik kis csomagon vörös masni van, amin nevetek áll, igen igen személyre szólok a kis csomagok. (Ha kérdeznétek valamit keressetek fel PMben!)
- Az idő majd eljön amikor szükségetek lesz rá! - mondja szelíd hangon - Figyeljétek a jelet, és tudni fogjátok mikor kell kinyitni.
Ha valaki még is megpróbálná kinyitni arra így felel.
- Én a helyedbe nem tenném, hacsak nem akarsz meg halni oda bent!
Ti elképzelhetően nem értitek a kérdést, és aki rá kérdez arra hogy "Hol?", annak ennyit fele.
- Hát a fekete templomban! Nem is vették észre? - kérdi láthatóan jót vidulva rajtatok. - Itt van ni mögöttem! - mutat hátra maga mögé és ekkor a köd is szólni kezd. Egy égig érő fekete kövekből magasodó torony áll előttetek. Félelmetes és egyben lenhegről látvány.
Az öreg idegen eközben viszont a köddel együtt eltűnik, ti pedig ott álltok a hatalmas torony előtt, melynek magas fekete kovácsolt vas ajtói elétek magasodnak. Postotok azzal záruljon, hogy ahogy az ajtó elé léptek az kitárul előtettek!


A követelmények:
- szép igényes színezés
- minimum 1000 szó
- szép tördelés

Fontos, a post során nem kell egyeztetni, aki akar haladhat külön, aki akar haladhat csapatba, annyit kérek hogy a végén, az idegennel való beszélgetés legyen összehangolva. Ez nem azt jelenti hogy, minden pontos legyen, csak a párbeszéd!
Vissza az elejére Go down
Rammus Traidoras
Gealdor
Gealdor
Rammus Traidoras


Hozzászólások száma : 154
Aye! Pont : 103
Join date : 2011. Aug. 17.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Rúna Akadémia)
Szint: 3
Jellem:

Karácsonyi Event! Forthem erdeje Empty
TémanyitásTárgy: Re: Karácsonyi Event! Forthem erdeje   Karácsonyi Event! Forthem erdeje Icon_minitimeSzomb. Dec. 10, 2011 10:19 pm

Őszintén szólva többet vártam volna Guran Domától. Még be sem hivatott miután közöltettem vele, hogy meg szeretném fejteni az ügyet. Azzal küldtek el engem, hogy "Ez nem tartozik a tanácsra, nem a mi dolgunk". Bár ez kissé letört, mégis készen álltam, hogy elűzzem ezt a negatív hangulatot és minden vele jövő mellékhatását. Először is, fogalmam sem volt, hogy hol és hogyan kezdjek neki a tett felkutatása ellen, de szerencsémre éppen felém loholt egy tanácsos fiatalember. Egy szót nem ejtett meg, halkan átadott nekem egy papír köteget, amibe, miután már a Mágus Tanács területén kívül voltam, beleolvastam. A papírokból kiderült, hogy kémek is utánajártak az ügynek és sikerült is információt szerezniük. Ha jól értelmeztem egy kastélyról volt szó, ami egy ősi erdő közepén található. A papírok szerint azelőtt az erdő egy szintén ősi városnak volt a helye, amit Abenisznek neveztek. Ugyan ezek az adatok mellett ott állt Abenisz történelmi háttere is, miszerint, bár Abenisz kultúrája és népe ismeretlen volt, egyes emberek átkozottnak ítélték meg, aminek híre elég hamar elterjedt, így az emberek kerülték azt a helyet. A feltételezés szerint Abenisz városa egyetlen éjszaka alatt lett a földdel egyenlővé, és biztos ennek okozóinak tudása hiányában terjedt el az átkozott elnevezés is. A második laphoz nyúltam, ahol pedig az állt, hogy Abenisz helyén most ez a bizonyos kastély helyezkedik el, de csak éjjel. A nap első sugaraival eltűnik, köddé válik. A harmadik lapnak ítélt tárgy azonban nem csak adatok tömkelege volt. Bár lapnak lap volt, de én inkább neveztem volna egy térképnek az ősi erdőhöz. ~ Na, most vagy soha, menjünk az erdőbe! Remélem nem leszek majd egyedül...

Gondoltam, mire a lábaim szélsebesen kezdtek járni. Az erdőig semmi akadály nem volt, talán pár vad kereskedő, ki mindenféle ócska mágiát próbált eladni, persze mindezt hihetetlen áron. Úgy délfele érkezhettem oda a kereskedő utat használva, amit végig, minden pillanatát megbántam. Annyi rafinált, és pénzéhes személy életemben nem láttam még egy nap alatt, és még a napnak aligha van vége. ~ Ha akár egy kereskedőt is megpillantok ebben az erdőben, én esküszöm, hogy agyon vágom egy zsák gyémánttal, talán még örülne is neki! Gondoltam, mielőtt az erdőbe vonultam, és rájöttem, hogy inkább végighallgattam volna még száz kereskedőt, mint azt az erdőt végig járni. Alig léptem a küszöbére, már megcsapott a hideg, végig vonszolta magát a gerincemen és még a lábujjamban is éreztem, bár ez még csak a kisebbik probléma. A nagy kunszt ezt végig vakon végig menni, akkora köd volt, hogy az orrom hegyéig pont elláttam, na meg a térképig, ha az arcomba nyomtam. A térmágus képességeim se jöttek rosszul, mert éreztem ha valami mozdult a sűrű ködben, még ha nem is láttam azt. Lassan, lomhán haladtam, kizárólag arra amerre a térkép mutatta, mikor valami mozgásra voltam figyelmes. A mozgó dolgok egyre csak többszöröződtek, míg csak négyen nem lettek. Amint közelebb érkeztek a hangjuk alapján kikövetkeztettem, hogy farkasok voltam, méghozzá nem akármilyenek! Morgósak és nyáladzóak! A legrosszabb esetben már hónapokig nem ettek és én lennék az a bizonyos négy fogásos ebéd. Kezdésnek fejleves, utána ízlelgetésnek pár kéz, az ebéd főrésze, a test, végül pár láb, rágcsálásra. Bele gondolni is rossz volt. A Levitation képességemmel enyhén a levegőbe emeltem magam. ~ Talán a köd miatt nem látnak majd, vagy elfúj a szél. Remélhetőleg oda, ahova a térkép mutat. Hülye gondolatok voltak ezek. Az erdőben alig keringett a levegő, mintha a köd blokkolná azt. Hamarosan a farkasok szájszagát is érezni lehetett ott fent, így leszálltam ennek elkerülése végett. Egy-egy méterre raktam a Pressure Bombjaimat, így körberakván magamat, ha be akarnának keríteni. A szándék azonban nagyon annak látszott, mert mozgásuk elég sunyi módon történt. A Pressure Bombokat egyszerre elengedvén imádkoztam, hogy legalább hármat megöljenek a faágakkal, meg a különböző talajon fekvő rosszaságokkal. Azonban a támadás után csak egyet hallottam nyüszíteni, még ha nem is tudom, hogy hogyan találtam el egyszerre voltam büszke a számuk csökkentéséért, és egyszerre voltam csalódott, hogy csak egyel sikerült. A támadásom után a három farkas egyszerre támadott nekem. Az egyiket sikerült egy Force Push segítségével egy nagyobb fának lökni, ami örömömre, vagy talán egy kis részben bánatomra, kiütötte az egyik ellenfelem. A másik kettő közül, az egyik a bal karomba harapott, a másik a nadrágomat ráncigálta a fogaival. Próbáltam elrúgni, arrébb lökni őket, de nem sikerült, így megint Levitationnal próbálkoztam. Mivel a farkasok még nem tapasztaltak ilyet, hamar el is engedtek a fogaikkal. Különös is lenne ha velem együtt lebegnének. A képességet használva indultam volna egyenesen tovább, de a bátrabbik farkas elkapta a lábamat. Nem volt választásom, magam alá raktam a Pressure Bombot, ami engem és a farkast is magába szívott. A farkas letépett egy darabot a nadrágomtól, és a társának repült. Engem azonban, a képesség, fellökött jó magasra, ahol kisebb manőverezéssel próbálkozván újra a térképen megjelent úton találtam magamat. A zajok elkerülése végett az út felétől már síri csöndben, szó szerint, lebegve közlekedtem. Bár lassabb voltam, mégis megérte, mert így semmi se hallhatta a jelenlétemet, ha meg látott, biztos azt hitte szellem vagyok, és inkább elkerülte a támadást. ~ Miért nem csináltam ezt eddig? Ez így szuper kényelmes! Súlytalan vagyok, hangokat se keltek, lassan haladok, de biztosan és végig a térkép szerint is. Tökéletes! Sajnos nem élvezhettem sokáig a lebegésemet, mert az erdő közepébe érkeztem, ami... nos... eléggé különbözött az erdő többi részétől. Egy hatalmas tisztáshoz hasonló hely volt, azonban a föld fekete, ami szinte acél keményre fagyott. A szemeim bár már megszokták a ködöt, a tisztáson mindent lehetett látni, még azt a négy emberkét is akik velem együtt csodálták. Egy kis megfigyelés után rájöttem, hogy az egyik közülük Petersen Ruw, akivel még a szellemvasutas küldetésemen találkoztam. Volt amellett egy nagyon kalózos kinézetű férfi, egy fehér és részben fekete hajú nő és ismét egy férfi, aki azonban most barna hajjal, és teljességgel nem kalózszerű kinézettel rendelkezett. Megszólításra, ismerkedésre azonban nem volt időm, mert hirtelen sűrű köd kezdett gyülekezni a tisztás fölött. ~ Tökéletes... Ismét a megszokott éghajlat. Gondoltam, de hamarosan tévességem bebizonyosodott. Nem az előzőhöz hasonló köd volt ez. Most szó szerint nem lehetett semmit se látni, az előző "orromig ellátok" köd helyett.

~ Kezd nagyon elegem lenni ebből a sok ködből, már bassza a szememet! Gondoltam ismét, miközben semmit se látván telt el az az óráknak tűnő néhány perc. A hold felkelt és a köd ezüstösen kezdett csillogni, és nem tudtam, hogy megszokás révén, vagy a köd enyhülése végett, de már ki tudtam venni pár alakzatot, sőt, a teljes sötétséghez képest elég perfektül láttam. Alig volt időm örülni ennek, mikor csengőszó hallatszott. Először arra gondoltam, hogy csak az egyik társamnak lett elege az unalomtól, de nemsokára rájöttem, hogy nem, mikor egy különös alak formája kezdett kirajzolódni a ködben. Amikor közelebb ért hozzánk látni lehetett a díszes, vastag kabátja a padlót karcolja, kezében egy kampós botot tart, ahol azt a bizonyos csengőt is meg lehetett találni, és a legkülönösebb a fején lévő piros, csúcsos sapka volt, ami a vállára lógott éppen le. A bot jobb kezében van, bal kezében pedig egy zsákot húz maga után. Öreg is volt, fáradt is. ~ Ez kiköpött télapó! Viccelődtem magamban, mikor megállt előttünk és sóhajtott egyet.
- Hát ti lennétek azok! Nem kapkodtátok el az biztos, elég rég óta várok már itt rátok.
Az egyik alak azonnal hozzá is szólt.
- Válaszért vagyunk mi itt, legalább is én. Mi ez a história, hogy a karácsony hívei meg lesznek ölve, miért tettek egy kellemes éjszakát ominózus harangok tönkre, és mit keres eme kastély itt?
A szó ezután egy másik ittlévőre terelődött.
- Ez meg ki? Valami őslakos bennszülött?
Egy lány átvette a szót, és gondoltam, hogy az előtte megszólaló fiúnak üzente mondanivalóját.
- Őszintén szólva fogalmam sincs. Öhm ... Jó lenne tudni mi ez a nagy felhajtás itt az egész körül? Az emberek nagyon idegesek és félnek...
Az öreg rászólt a többiekre.
- Ne fecséreljük az időt, ilyen apróságokkal.
A kalózos alak már duzzogásba is kezdett.
- Apróság, mi?
Az öreg belenyúlt a zsákjába és mindenkinek átadott egy névre szóló csomagot. Gondoltam kinyitom, de azért inkább végighallgattam mondanivalóját. Én csöndben vettem át a csomagot, bár ezt nem mondhattam el a többiekről, akik mind fűztek hozzá valamit.
- Ez meg mi? Ó nekem? Köszönöm nem kellett volna, pedig még nincs is itt a szülinapom.
~ Ez biztos nem százas...
- Köszönöm.
Szólalt meg Pete, az egyetlen akit ismerek is.
- Nekem is?
Mondta a leány.
- Öhm, és ezzel mit kezdjek?
Szólalt meg végül a kalóz.
- Az idő majd eljön, amikor szükségetek lesz rá! Figyeljétek a jelet, és tudni fogjátok, mikor kell kinyitni.
Fogalmam sem volt, hogy hogyan éltem túl, hogy ne nyissam ki a csomagot, de mégis összejött.
- Jelet? Szerintem simán is kilehet bontani nem?
Szólalt meg az alak akiről a nem százas benyomás jutott elsőnek eszembe.
- Minden bizonnyal, nem.
Szólalt meg a kalóz, akit a leány követett.
- Szerintem sem kellene kinyitni... bár nem tudom, miért érzem így...
Az öreg komoly arccal vágott felénk pár szót.
- Én a helyedbe nem tenném, hacsak nem akarsz meg halni oda bent!
- Bent?
Mondta a személy aki szerintem még azt sem tudta hova jött. Az öreg azonban csak mosolyogva tudott válaszolni a kérdésre.
- Hát a fekete templomban! Nem is vették észre? Itt van, ni, mögöttem!
Nemsokára a köd eltűnt, az öreg vele együtt, és az egyetlen dolog ami előttünk állt, az az a bizonyos rémisztő, sötét torony volt, a fekete kapujával...
- Ez eddig is itt volt?
- Fú ez most tökre olyan, mint egy kísértet kastély! Még sosem voltam kísértet kastélyban.
- Csak utánatok.
- Akkor menjünk.
- Legyen. Ha jól sejtem egész Fiore a mi sikerünkért imádkozik.
- Akkor vegyék úgy, hogy megmenekültek.
Ezekre a szavakra indultunk a kastély felé. Eleinte még gondolkodóba is estem, hogy vajon értelmes lenne-e velük menni, mert nem tűnnek valami erősnek. Egyedül Petert ismertem, szóval a többiek mágiahasználati tudománya ismeretlen volt a számomra. ~ Na sebaj, próba szerencse! Úgysem én leszek az első aki belehal. Ezekkel a gondolatokkal indultam a többiekkel, hogy végre véget vehessünk ennek a borzalomnak.


A hozzászólást Rammus Traidoras összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 14, 2011 2:51 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
Petersen Ruw


Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 31

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

Karácsonyi Event! Forthem erdeje Empty
TémanyitásTárgy: Re: Karácsonyi Event! Forthem erdeje   Karácsonyi Event! Forthem erdeje Icon_minitimeSzer. Dec. 14, 2011 2:45 am

Mona után én is elhagytam a Mester szobáját és bezártam az ajtót.
~ Forthem erdeje? Abenisz? Mindegy most, sietnünk kell. - gondolataim után a lány felé fordultam.
- Gyere velem. - tőlem szokatlan hangnemben mondtam neki.
- Rendben. – elfogatta az utasításom – Bánt valami? – majd tette fel a kérdést.
- Csak nem lesz Karácsony, ha nem csinálunk valamit! - emeltem fel a hangom, pedig nem akartam
- Bocsánat. Semmi rosszat nem akartam mondani. – még egy egyszerű kérdésre, is durván reagáltam.
- Én kérek elnézést. - majd fogtam meg a lány karját, hogy jöjjön utánam.
A hőn szeretett mágikus kétkerekűm a céhház előtt állt, pont ahol hagytam. Felülve rá, átadtam a sisakot a lánynak, biztosabban vezettek, ha rajta van, és nem rajtam.
- Biztos jó ötlet végig motorozni? – tette fel kérdését.
- Valahogy hamar oda kell érnünk. - válaszoltam neki, bár nem tudtam, hogy melyik a jobb, ha késünk, vagy hogy nem sok hasznom lesz.
- De ha használhatatlan leszel, akkor hiába meggyünk oda, nem gondolod? – szavain elgondolkodtam.
- Talán... A vasúthoz azért még menjünk. - majd markoltam meg a kormányt és előrébb csúsztam az ülésen, vártam, hogy a lány is fogja meg a derekam, hogy elindulhassak.
Gyorsabban mentem, mint szoktam, annak ellenére, hogy most ültek is mögöttem. Sietni kellett, így nem volt vesztegetni való időnk.
Ahogy megálltunk, sietségünk ellenére, gondosan láncoltam le a kincsem és felszálltunk a megfelelő vonatra.
A kocsin találtunk egy üres fülkét számunkra, mi elég nagy volt, hogy a térképet szétterítve is tudjuk nézegetni. Egy ideig valóban kimérten szemléltük a papírt, azonban figyelmem szép lassan másfelé terelődött. Az ablakon kinézve még a táj se volt olyan, mint kellett volna lennie, legalábbis én nem olyannak láttam.
- Mi lesz, ha nem tudjuk megoldani a helyzetet? - magamnak szántam a kérdést, de mégis hangot adtam neki.
- Nem tudom... Bizonyára mindenki szomorú lesz. – valószínű ő se gondolkozott még ezen - Én most a saját épségünkért jobban aggódom. – szokatlanak éreztem, hogy valaki féltsen engem. Bár lehet magát féltette, mégis ott ültem vele a kocsiba. - Ha a karácsonynak vége is, rengeteg ünnep van még, de életed csak egy van...
- És mi van ha nem állnak meg itt? - aggódva kérdeztem tőle.
- Ha nem állnak meg...? – néma csend - De mi bajuk lehet a karácsonnyal?
- A szeretett ünnepe. A tökéletes célpont.
- És mi van akkor, ha valami egyéb is történik ilyenkor? Amiről mi nem tudunk. Mire épül az ünnep? Mi történt sok éve, ami miatt ünneplünk?
- Igazából nem tudom az eredetét... - itt megálltam egy pillanatra, hogy átgondoljam szavaimat - Azonban tegnap este két kisgyerekkel voltam együtt. Szemük csillogott a díszek láttán, szívükben szeretett volt. De az este után, rémülten, remegő testtel feküdtek le. – rossz volt felidézni az arcukat - Ha az Anyukájuk nem lett volna ott velük, nem tudom mi lett volna velük... – én tehetetlen lettem volna - Nem tudom, és nem is értem a Karácsonyt, de van és akarom is, hogy legyen. Bármit megteszek, nem akarok olyan rémült arcokat látni még egyszer. – fel sem tűnt, hogy mennyire őszinte voltam.
- Nati mondta, hogy karácsonykor mindenki megajándékozza a többieket...- ez így igaz - Én még sosem kaptam ajándékot senkitől. Még a karácsonyt sem ünnepeltem. Feltűnt a bolyongás alatt, hogy ilyenkor minden fel van díszítve, de sosem értettem a lényegét. – szavait csodálkozva figyeltem - A másik dologban viszont egyet értek. Én sem akarok még több szomorúságtól és ijedségtől gyötört arcot látni.
- Még nem ünnepeltél karácsonykor? – nem tudtam elhinni.
- Nem. Sőt ha érdekel... most lakom először négy fal között. Még szokatlan, hogy nem megyek nap mint nap más városba, de eléggé elkényelmesedtem itt. – szavait figyelmesen hallgattam és próbáltam elképzelni a helyzetét.
- És maradsz?
- Szerintem... igen. – egy jó hír - Kényelmes, nyugodt leszek a tudattól, hogy nem kell állandóan fedél után néznem, hogy nem kell azon gondolkodnom, vajon van-e fűtés a fogadóban, hogy tudok-e enni aznap. Boldog vagyok, hogy ezeken nem kell agyalnom. – kedves mosoly terült el az arcán.
~ Én sose gondolkodtam ilyeneken. Legyél kedves vele, ne látszódjon, hogy mennyire sajnálod. - koncentráltam, hogy ne hagyják el a könnycseppek a szemem. ~ Beszélek én még Natival. Meg kell ünnepelnie legalább egyszer ezt az Ünnepet.
- Majd ha visszaértünk, beszéljünk Bob Mesterrel.
- Rendben. – csak sikerült e nyomott hangulatba mindkettőnket pozitív gondolatokkal ellátni.
Pár percig élveztem még a képeket, mik a fejembe voltak, majd a vonat fékezésbe kezdett, a kerekek megálltak. Gyorsan kellett összepakolnunk, mert csak mi ketten szálltunk le itt. A mozdony el is indult, mire le értünk volna, nem várt meg minket, így ugranunk kellett.
Előttünk nem volt semmi, csak üres pusztaság, de amint a vonat elment mögülünk és megfordultunk a kereset erdő vált láthatóvá.
- Azt hiszem megérkeztünk. – nem láttam másik erdőséget erre felé.
- Milyen gyakran szoktál te ilyen helyekre jönni? – kérdezte tőlem, miközben szemléltem a hatalmas fákat.
- Párszor már voltam. Mit csinálsz? – kérdeztem tőle majdhogynem felháborodva, ahogy láttam, hogy mezítláb akar neki vágni a sétának.
- Remek. Hogy én? Csak megszabadulok a kellemetlen korlátoktól. – mosolygott rám. - Szerinted fussunk? Vagy elég lesz a gyors séta is? – hogy elértünk ide, úgy tűnt felélénkült.
- Cipelsz a hátadon? - próbáltam folytatni az előbbi jókedvet - Szerintem a séta megteszi, figyeljünk másra is. – majd adtam komoly választ is kérdéseire.
- A más alatt mit értesz? Egyébként csak azért kérdeztem, mert eddig nagyon sietni akartál. - szedte a lábait a fák között.
- Sietni, igen. De itt félek, hogy nem lesz olyan egyszerű, mint a vonaton. – a válasz után, léptem a nyomaiba.
Mona pár méterrel előrébb járt, mint én és a távolból irigykedve követtem őt, csodáltam, hogy ilyen könnyen tud mozogni ilyen, helyen, mezítláb. Ámulásom közben csak hamar megbotlottam egy földből kiálló, igen kemény gyökérbe, a találkozás pillanatát a lábujjaim igen kellemetlennek vélték, és fájdalmamnak akaratlanul is hangot adtam.
- Mi történt? Valami baj van?
- Minden rendben. - válaszoltam. Mire megfordult volna, gyorsan talpra állítottam magam és kezeimet a hátam mögé rejtettem, hogy ne vegye észre a koszos tenyerem, mivel a földre támaszkodtam.
- Menjek kicsit lassabban, vagy tudod tartani a lépést? – adott választási lehetőséget.
- Csak menj nyugodtan! - kiabáltam neki. Mégis csak egy lány és én meg mégis csak egy fiú vagyok, hogy nézne ki, hogy én tartom fel őt.
Pár métert tehettünk csak meg, mikor valami neki szállt a vállamnak. Most, tanulva az előző esetből, a földet néztem és emiatt nem láttam, hogy mi volt az. Mivel csak egyszer történt meg, így folytattam a sétát, úgy véltem csak képzelődök. Ezt követően csak hamar még egyszer éreztem a nyomást a vállamon, felnézve rémültem láttam, hogy egy sűrű denevér raj közelít felém.
- Se... - hirtelen nyitottam volna a számat kiabálásra, de nem akartam, hogy ilyen helyzetbe lásson a Mona, így körbe - körbe futkorászva próbáltam lerázni magamról őket.
A kitartásom meghozta a gyümölcsét, bár szánalmas volt, amit csináltam, hamar megunták az üldözésem, így mondhatni hasznos volt a megoldásom.
Az incidenst követően lihegve követtem a lányt.
Ismét megtettünk egy rövidebb távot, most azonban a lány állt meg előttem.
- Te is hallottad? - suttogva kérdezte tőlem.
- Mit? - álltam meg a lány mellett. Lihegésem próbáltam rejtegetni előtte, több kevesebb sikerrel.
- Valami van itt rajtunk kívül. – szemlélte a fákat körülöttünk.
- Van valami? - rémültem néztem körül én is.
- Először azt hittem csak valami kisebb állat, de ez... – várt egy pillanatot - határozottan követ minket. Vélemény?
- Én nem látok semmit. De akkor csalogassuk elő, talán jobb, hogyha egyenrangúan harcolunk. - bátorkodtam Mona jelenlétébe, amúgy szívem szerint futottam volna.
- Hmm… és mi lenne ha...futnánk?
- Remek ötlet, de csak mert nem akarom, hogy bajod legyen. - Nevettem fel, bár nem volt nevetséges a helyzetünk.
Mona gyorsabban haladt, mint én, így a félelem hamar belém ivódott, hogy én leszek az első áldozat.
- Csak hogy tisztázzuk... – egy pillanat alatt mellettem termez a lány - Milyen mágiád van? Mivel tudsz rátámadni vagy védekezni?
~ Hogy tud ilyen könnyen mozogni? - Csodálkozásom miattam némán néztem a lányt egy ideig.
- Titán... Titán mágia. - ugrottam át egy utamba kerülő letört ágat - Meg tudom duzzasztani az öklöm... – nehezemre esett futás közben magyarázni.
- Aham. Olyat még nem láttam, de remélem működni fog. – mosolyogva fordult felém.
Nem kellett sokat várnunk, mert a várva várt sötét szörny előugrott a fák közül. A nyíltabb terepen mögöttünk gyorsabban tudod ő is mozogni és csakhamar utolért minket.
Nem néztem hátra, mert akkor rögtön elestem volna, csak rohantam, ahogy tudtam. Nem telhetett el sok idő, de egy pillanatra hirtelen csend lett és csak a futásunk hangját lehetett hallani, nem tudtam mire vélni.
Hátamon nyomást éreztem, mely a föld felé taszított. Földre érkezésem pillanatába a termetre igencsak nagy szörnyeteg elsuhant felettünk. Ahogy próbáltam felállni, észrevettem, hogy a társam mentett meg engem.
- Köszönöm. – poroltam le magam.
- Nincs mit. De ugye tudod, hogy visszajön? – kérdésére, csak bólintottam. – El tudod intézni? – a válaszon elgondolkodtam.
- Talán. - majd ahogy megállította lendületben lévő testét fordult vissza felénk. A lánynak igaza volt.
Cselekedni kellett, így egy hangosabb csatakiáltás kíséretében megduzzasztottam az öklöm, és megnyújtattam a karom a bestia irányába. A szörnyet váratlanul érte, így ütésem sikeres volt, azonban ennyi nem volt elég. Ahogy felállt, hangos üvöltés kíséretében kinyomta mellkasát, és ökleivel püfölte a felső testét.
- Ezt lehet nem kellett volna. – jegyezte meg Mona mellettem.
- Na, még egyszer! – az előző mozdulat sort megismételtem, de sajnos gyorsan tanult az állat, így az ütés pillanatába megfogta az öklöm és a távolba készült hajítani engem. Társam gyorsan megfogta a kezem, de bár a szándék meg volt, a súlya nem sokat ért és együtt emelkedtünk el a talajtól. Mielőtt azonban lett volna elég lendület, hogy madár módjára elsajátítsuk a repülés tudományát, karomat visszazsugorítottam az eredeti állapotába.
Pár méterre voltunk a földtől, de volt elég időm, hogy a testem Mona és a talaj közé helyezzem. Csak pár métert estünk, így a hátamnak nem különösebben fájt, társam pedig a Titan Magic: Belly mágiámnak köszönhetően kellemesen puhára érkezett.
- Kéne egy kis segítség. – fordultam hozzá, ahogy felálltunk.
A szörny dübörögve közelített felénk, így rémültem kezdtem el toporzékolni. Mona arcán aggodalom helyett mosoly lett úrrá és hirtelen megindult a szörny felé.
- Red Carpet! – hallottam a szavait, majd felugrott a levegőbe. A talpai alatt egy pillanat alatt egy tűz szőnyeg keletkezet, min megállt a levegőben. A fényforrást illetően a szörny riadtan állt meg, és remegve tolatott a félelmében. A lány tenyere látványosan égni kezdet és egy gömb alakult ki a tenyérben. A szörny nem várta meg, míg az ellenfele lép, és nyüszítve rohant vissza a fák közé.
- Fél a tűztől. – mosolyogva ugrott le a földre Mona.
- Örülök ennek.
Egymás oldalán sétálva, előttünk, egy tisztás kezdett el feltűnni. Pár métert tehetünk meg az irányába, mikor magam előtt a fények miatt két sötétebb alakot véltem felfedezni. Az egyik szokványos ruhába van, a másik a hosszú kabátot visel, a színeket nem láttam, jobban nem tudtam megfigyelni, azonban valamiért mégis ismerősek voltak nekem.
Bár bizonytalanul, mégis közelebb mentünk hozzájuk.
- Rhelm? - tippeltem a testtartásból következtetve.
- Nicsak, nicsak. Öhm, Ruw, ha jól emlékszem? Micsoda meglepetés. - legalább nem csak engem ért váratlanul.
- Igen, meglepetés.
- És a kisasszony? Felettébb ismerősnek tűnik. – fordult a társamhoz.
- H-hello. Strago ha nem tévedek… igaz? – Mona úgy bámulta a földet, mintha valami rosszat csinált volna.
- Nem téved. És honnan is ismerjük mi egymást? Áh, igen, egy családi perpatvar közepén felszívódott, rejtélyes okokból kifolyólag. – hát igen, a gyanúm nem volt esztelen - De az már rég volt, úgyhogy annyira nem fontos. Gondolom önök is a kastély miatt vannak itt. – fordított hátat nekünk.
- Pete, ez az, amit keresünk?
~ A térkép szerint elméletileg igen.
- Hát, kastélynak kastélyt keresünk, bár nyomát, úgy látszik nem látni.
- nézzek körbe. A látványt a másik ember alakja is félbeszakította, nehezen ismertem fel, bár nem is olyan rég találkoztunk. Rammus Traidoras volt, még valamikor egy Onibusos esettre derítettünk fényt közösen. Egy fejbiccentéssel üdvözöltem őt.
- És ha nem is igazi kastélyt keresünk? Hanem valami illúziót vagy ilyesmit? – ilyen késői órában is gyorsan járt az agya.
- Ez bizony megtörténhet, de nem tudunk ellene mit csinálni. Meg kell várni, míg valaki elő nem kerül, aki magyarázatot tud adni az egészre. – bár úgy nézett ki, hogy valószínű Stragoval most társak leszünk, nyugodtsága mégis zavaró volt.
Figyelmünk hirtelen a hátunk mögé terelődött, a bokrok mozgásba kezdtek, leveleik elkezdtek hullani.
- Végre… - váratlanul dugta ki a fejét egy bozontos, barna hajú fiú az ágak közül - kint… - a felsőtestét is szabadon engedte - vagyok… - végül teljes testével lépet ki a bokorból.
- Üdv. – rohant elé Mona - Te tudod hol a kastély?
~ Lassabban… hagyd levegőhöz jutni…
- Nincs itt? Bakker, már megint rossz helyre jöttem?! – ezt hallva rá kellett jönnünk, hogy nem ő fogja megadni nekünk a válaszokat.
- Hát ő... az nem biztos... Te is azt keresed?
- Igen. Még a Quatro Cerberusból repültem egészen idáig, aztán az erdőben bóklásztam már egy fél napja, mire kijutottam itt. – az idegen válaszolt Mona kérdésére.
- És akkor... miért jött ide gyalog? – jogos kérdés. - Vagy a repülést nem így értette?
- Minden bizonnyal.
- Ismerős alak. Mily meglepő, hogy mindig valami ünnep halálán kell találkoznunk. - sétált oda hozzá Rhelm is - Hívhatlak édesség betyárnak? De az az ildomos ha előbb én mutatkozom be előbb nemde? Strago Rhelm, szolgálatodra.
- Mona Okami – nyújtotta ő is a tenyerét neki.
- Reigen Hawkins. – nagy levegővétel és kisebb csend után fordult oda Stragohoz – Örvendek.
Üdvözlés kép jómagam csak a távolból integettem neki.
Ahogy figyeltem az idegen fiút, nehezen tűnt fel, hogy egyre homályosabban kezdtem látni és végül hunyorítva kellett észrevennem a többieket. A hold fényében némán álltunk, és vártuk a történéseket.
Pár perc eltelhetett, mikor a csendbe fülemnek kedves csengő szót hallottam. A hang mintha oszlatni kezdte volna a ködöt, és a látást lassan visszanyerve egy termetesebb alak kezdett el előttünk kibontakozni.
Lábát nem emelte magasra, és a botját is nehezen tudta tartani, a zsákját pedig a földön húzta maga mellett. Elég erőtlennek látszott, mégis masszívan állt meg előttünk.
- Hát ti lennétek azok! - mondta sóhajtva - Nem kapkodtátok el az biztos, elég rég óta várok már itt rátok.
- Válaszért vagyunk mi itt, legalább is én. Mi ez a história, hogy a karácsony hívei meg lesznek ölve, miért tettek egy kellemes éjszakát ominózus harangok tönkre, és mit keres eme kastély itt?
- Ez meg ki? Valami őslakos bennszülött?
- Őszintén szólva fogalmam sincs. - mondta Reigennek - Öhm... Jó lenne tudni mi ez a nagy felhajtás itt az egész körül? Az emberek nagyon idegesek és félnek... - majd fordult az ideghez.
Ezután úgy éreztem nekem is kell valamit kérdeznem, de csak némán hallgattam és néztem a nagy kabátost.
- Ne fecséreljük az időt, ilyen apróságokkal.
- Apróság, mi? - gondolatomnak Strago adott hangot.
A nagy szakállas a botját a földbe szúrva tette szabaddá egyik kezét, majd belenyúlt vele a zsákjába.
- Ez meg mi? – vett el tőle Hawkins egy csomagot - Ó nekem? Köszönöm nem kellett volna, pedig még nincs is itt a szülinapom... – csodálkozott rajta.
- Köszönöm. – félve vettem el én is a kezéből, azonban mikor meg láttam a csomagoláson a nevem szavait, csodálkozva bámultam azt.
- Nekem is? -
- Öhm, és ezzel mit kezdjek? – értetlenkedett Strago, bár a kérdés jó volt.
- Az idő majd eljön, amikor szükségetek lesz rá! – mondta mély hangján - Figyeljétek a jelet, és tudni fogjátok, mikor kell kinyitni.
- Jelet? Szerintem simán is kilehet bontani nem? – kezdett erőlködni kíváncsian a fiú.
- Minden bizonnyal, nem.
- Szerintem sem kellene kinyitni... bár nem tudom miért érzem így...
- Én a helyedbe nem tenném, hacsak nem akarsz meg halni oda bent! – fordult a bozontos Reigen felé.
- Bent?
- Hát a fekete templomban! Nem is vették észre? - kérdi nevetve tőlünk - Itt van ni mögöttem! – majd mutatott a háta mögé.
Nem tudtam mit kellett nézni, de a hold fényében lassan árnyékot vettet a földre egy hatalmas fekete torony.
- Ez eddig is itt volt? – halkan kérdezte Hawkins.
- Fú ez most tökre olyan mint egy kísértet kastély! Még sosem voltam kísértet kastélyban. - lelkesedet Mona.
- Csak utánatok. – mondtam, hátha udvariasnak tűnök, és nem veszik észre, hogy nem akartam az elsők közt lenni, kik közelebb mennek az épülethez.
- Akkor menjünk. – indult el, de amint letett talpát a talajra, parancsszó nélkül nyílt ki előttünk a toronyhoz illő, méreteiben hatalmas ajtó előttünk.
- Legyen. Ha jól sejtem egész Fiore a mi sikerünkért imádkozik.
- Akkor vegyék úgy, hogy megmenekültek.


A hozzászólást Petersen Ruw összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 14, 2011 12:35 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Strago Rhelm
Elemi mágus
Elemi mágus
Strago Rhelm


Hozzászólások száma : 306
Aye! Pont : 9
Join date : 2011. Apr. 24.
Age : 33
Tartózkodási hely : tűzhely

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Karácsonyi Event! Forthem erdeje Empty
TémanyitásTárgy: Re: Karácsonyi Event! Forthem erdeje   Karácsonyi Event! Forthem erdeje Icon_minitimeSzer. Dec. 14, 2011 12:12 pm

Aggodalmaim valóra váltak. Másnap megjelent egy megbízatás a falon, amit nekem volt szerencsém elsőként megpillantani. Miért? Mert Mei felhívta rá a figyelmem. Lehet, hogy mindent megígértem neki, még a csillagokat is az égből, de ezeket csak úgy mondtam, nem hittem volna, hogy tényleg valós fenyegetéssel találom majd magam szembe. Terveim befuccsoltak. Valamily megmagyarázhatatlan események láncolata oda vezetett, hogy Chronaios mester előtt találtam magam, de, hogy hogyan kerültem oda, azt még én sem tudtam felidézni.
- Strago, bizonyosan tudod, hogy miért vagy itt. - azt tudtam, legalább is volt egy erős sejtésem.
- Nos, gondolom a nem rég felröppent hírekről, és az alvást nem igen hagyó harangokról lesz szó. - mondtam szokásos hangnemben.
- A helyzet rosszabb, mint azt akárki is elképzelte. - kezdett bele Chronaios. Nem voltam meglepve, általában ez szokott lenni; mindig valami nagyobb, világot jobban megrengető dolog fog történni, és én leszek az, aki eljátssza a hőst, és megment mindenkit. Álmaimban egészen jól szokott az ilyesmi kinézni. - De a legnagyobb problémát nem a láthatatlan elkövetők jelentik, hanem a szóbeszéd által keltett félelem. Eddig nem történt semmi, ami bajra adhatna okot, de, amint látod, a nép hiszékeny. Elég volt egy mágikus harang és az egész város halálra rémiszti önmagát. Sajnos a Tanács nem igazán foglalkozik az üggyel, mert ők látják, amit az aprónép nem lát. Legalább is, ők azt hiszik, hogy többet tudnak nálunk. Kémek lettek kiküldve, a legtöbb máguscéh által, hogy valami kézzelfogható alapot kerítsünk ennek a rossz Halloweeni viccnek. Sikerrel jártunk. - Nem örültem ennek. Tulajdonképpen, már láttam a feladatot magam előtt. - Egy kastély jelent meg a semmiből, a lehető legjobb helyre, ahova egy átkozott kastély kerülhet. Az ősi város, Abenisz helyén látták a felderítők. Műveltségedből arra merek következtetni, hogy tudod, mi történt azzal a szerencsétlen civilizációval. - Sejtettem. Emlékeszem, hogy még régen olvastam róluk, és ahogyan, tulajdonképpen egy éjszaka leforgása alatt lettek eltűntetve a föld színéről. Senki sem tudta miért, illetve hogyan. Azóta az erdőt, ami ezt a szomorú emléket próbálta örökre elfeledtetni, elátkozottnak titulálták, és senki sem merészkedett a közelébe. Kurta biccentéssel jeleztem a mesternek, hogy jól következtetett. - De ez nem minden. Úgy tűnik, hogy a kastély pontosan annyira van elátkozva, mint, ahogyan azt a pletyka tartja, ugyanis csak éjféltől lehet látni, és pirkadatkor eltűnik. - Egy rövid időt kaptam, hogy megemésszem az újabb kísértethistóriát, aminek megint én leszek az egyik főszereplője. Már lassan igazán csempészhettem volna némi eredetiséget is kalandjaimba, bár azt talán azért gondolom így, mert nem szeretem a szellemeket. Macerás őket legyőzni. Az emésztésre adott időm hamarabb járt le, mint gondoltam volna; Chronaios egy összecsavart lapot adott oda. - Itt a térkép, ezen rajta van a pontos helye a kastélynak. A kémek nem voltak eléggé alkalmasak arra, hogy beljebb is megvizsgálják ezt a fenomént, amit mi kastélynak nevezünk. Ez lesz a te dolgod. - Felállt, és az ablak felé fordult. Értettem, vége volt az eligazításnak. Nem beszéltem túl sokat, de az bőven elég volt. - Jó utat, és sok sikert. - szólt utoljára a mester, és meghajoltam a hátának, és kimentem.

Nem volt nehéz kiismerni magam a térképen. Eléggé egyértelműen fel volt vázolva hely, és igen részletes is volt, aminek külön hálás voltam. Sok minden eltűrtem, de a pontatlanságot, legyen késés, vagy hanyag munka, ki nem állhattam. Az erdő, ahol utam véget ért, pontosan olyan volt, mint, amilyennek elképzeltem: ominózus, és sötét. Megint voltam olyan naiv és nem hoztam magammal a behemót bundámat. Bár nem tudom, hogy hova tettem; legutolsó takarítási láz után felszívódott nyomtalanul, és ennek nem örültem; elég meleg volt, és egy kellemes emléket tartogatott magában, ami persze egy kellemetlent is előcsalogatott memóriámból. Lényeg a lényeg, hideg volt. Olyan érzésem volt, mintha a zöld szemű behemót tornya felé mennék újra, bár most nem hallottam fura hangokat a fák között, de a hideg is keményebb volt, mint akkor. Nem volt mit veszítenem, bevetettem magam a rengetegbe.
A sötét erdőben nem volt sokkal jobb az időjárás, talán néhány fokkal lehetett melegebb, de nem osztott vagy szorzott, így is rázott a hideg. Igyekeztem minél többet mozogni, kocogtam, ugráltam, hogy kissé felmelegítsem magam. Közben meg-megnéztem a térképet, hogy merre kellene mennem, de az erdő belseje már nem volt olyan részletesen leírva, mint az ide vezető út. Recsegést hallottam oldalról, és reflexből hátraugrottam, szerencsémre. Azon a helyen, ahol álltam, hogy egy nagy, fehér, szőrös szörnyszülött állt. Gorillaszabású lehetett, de ezen most nem igazán volt időm gondolkodni. Máris ugrott rám, hogy megvacsorázzon, de alábecsült. Frontális légi támadásokra mindig volt egy jó ellenszerem: - Water Cane - Szám elé raktam az egyik öklöm, rossz megszokásból, felvillant a kék varázspecsét, és egy erős vízsugárral eltérítettem a repülő állatot eredeti útvonaláról, ami fejjel érkezett a földre. Ennyi nem volt látszólag elég neki, mivel felpattant, dühösen ordibált, és rám rontott, ezúttal a földön próbálkozva. - Earth Whirlpool - Ezúttal egy világosbarna pecsét jelent meg előttem, a lény előtt meg egy örvény, és ebbe szépen bele is futott. Próbálta magát kirángatni, de nem tudta elég gyorsan kinyomni magát, és egy jól irányzott - Stone Fist - el telibe vágtam a fejét, ami egy kellemetlen, reccsenő hangot hallatott, és lekókadt. Így próbáljál ételnek nézni, ostoba állat. Megfordultam, és megtorpantam. Szemem elkezdett rángani. Három, négy, öt, ott egy hatodik is. Ez a szörny igen gyorsan megszaporodott, vagy ez csak a család, akik nem igazán örülnek annak, hogy az egyik tag megharapta a füvet, illetve jelenpillanatban felülről, de tulajdonképpen már alulról szagolja a virágokat. Mind a hat, frászt, egy hetedik is megjelent, igen gyorsan megindultak, hogy megtorolják, hogy nem hagytam magam megenni. Gyors offenzívájuknak egy - Stone Wall - vetett véget. A becsapódás erejét testtel, a szerencsétlenebbek arccal tompították. A tompa puffanások elégedettséggel töltöttek el, de nem túl sokáig, mert volt két delikvens, akik nem voltak olyan lököttek, hogy fejjel menjenek a falnak, ő mindkét oldalról megkerülték a falat, és egy két oldalas támadást hajtottak végre, szájukat nagyra kitátva. Nem akartam ünneprontó lenni, ha ezek ennyire kívánják egymást, ki vagyok én, hogy útjukba álljak, és egy - Earth Whirlpool - t varázsoltam magam alá, ami derékig benyelt, de a két szörny jókora lendülettel összefejelt. Egymás fogaival jól szétharapdálták az arcukat, úgyhogy egy jó ideig nem akartak velem foglalkozni, hanem egymástól szerettek volna távolabb kerülni. Eközben egy - Earth Pillar- al kiemeltem magam a saját csapdámból, és futásnak eredtem. Amikor elhaladtam a fal mellett láttam, hogy a családnyi szörny még mindig szagolgatta a fal tövét, nekem legalább is úgy nézett ki. Örültem, hogy akármennyire is vagyok lusta, jó irányba haladok a fejlődés útján.
Egy tisztáson ért véget a kardiológiai fejlődésem, ami egyáltalán nem volt egy szívderítő természeti jelenség. A föld fekete volt, mintha egyszer tűz pusztított volna itt végig, amit jéggel állítottak meg. fagyott volt a talaj, kopár az egész, a halál hanga üvöltött róla. Nem éreztem magam jól. Fáradt voltam, irritált, most meg depressziós is. Nem csodálom, hogy a felderítők nem akarództak sokáig itt maradni; az élők mozgó hullákká válhatnak ezen a helyen. Láttam a távolban egy alakot, aki nem tűnt ismerősnek, és úgy látszik, én sem voltam neki ismerős, de ez most nem érdekelt. Hagyjanak engem békén, gondoltam, önzően. Nem akarok most mások bajaival foglalkozni.
Sajnos kívánságom nem teljesült. Motozást hallottam magam mögött, és két újabb alak bontakozott ki a sötétségből. Mindkettő ismerős volt, de visszafordítottam a fejem; nem voltam rájuk kíváncsi.
- Rhelm? – jött a hátam mögül a ráhibázás. Igen, eltaláltad. Etikett azt tanácsolta, hogy forduljak meg, és nyeljem le ideges, arrogáns viselkedésem, de ez csak félig sikerült.
- Nocsak, nocsak. Öhm, Ruw, ha jól emlékszem? Micsoda meglepetés. – nem igazán volt az, mert nem éreztem meglepetést, csak bosszúságot, hogy előreláthatóan lesznek esetleg olyasvalakik, akik nem feltétlenül kompetensek, hogy megoldjanak egy feladatot. De megint csak az érzelmeim beszéltek belőlem.
- Igen, meglepetés. – Hát nem vitted túlzásba a beszédet, amit én annak tudtam be, hogy ő sem örül igazán nekem. Viszont a lány, aki a társasága volt, ismerősnek tűnt. A saját nemében akár szép is lehetett volna, ha kócossága, koszos ruhái és kellemetlen illata el nem rontották volna.
- És a kisasszony? Felettébb ismerősnek tűnik. – igyekeztem palástolni undoromat.
- H-hello. Strago ha nem tévedek... igaz? – no igen. Remélem, nem kell elnézést kérnem tőle, amiatt, hogy nem emlékszem a nevére. Egyszer hallottam, elég is volt. A jószagú jelző, gondolom önmagából kiindulva jött szóba.
- Nem téved. És honnan is ismerjük mi egymást? Áh, igen, egy családi perpatvar közepén felszívódott, rejtélyes okokból kifolyólag. De az már rég volt, úgyhogy annyira nem fontos. Gondolom önök is a kastély miatt vannak itt. – inkább abbahagytam a múlt felbolygatását, mert most nem volt kedvem összeveszni egyikükkel sem. Jobb ötlet volt kiszedni belőlük némi információt, hátha ők tudnak valamit, amit én nem. Visszafordítottam fejem a nagy semmi felé, hátha történik valami, és legalább addig sem kell a vadóc szagával kínoznom magam.
- Pete ez az, amit keresünk? – elkezdték megvitatni a problémát maguk között.
- Hát, kastélynak kastélyt keresünk, bár nyomát, úgy látszik nem látni. –- És ha nem is igazi kastélyt keresünk? Hanem valami illúziót vagy ilyesmit? – Hallottam, hogy ők sem tudnak többet nálam, ha ilyen sületlen dolgokat nem tudnak biztosra. Szerintem mágiáról volt szó, de nem illúzióról, hanem valami tér-idő csavaróról, ami egy másik helyről, bizonyos időközönként beidézi a kastélyt, majd egy kis idő után visszaküldi oda.
- Ez bizony megtörténhet, de nem tudunk ellene mit csinálni. Meg kell várni, míg valaki elő nem kerül, aki magyarázatot tud adni az egészre. – lefordítottam nekik egyszerű nyelvezetre gondolataimat, és én is erre vágytam, hogy valaki végre felvilágosítson. Ekkor egy kis közjáték ment végbe: az egyik bokorból egy minden szempontból tépett srác jelent meg, aki, megint csak igen ismerős volt. Ő volt a cukormániás szerencsétlen, akivel egy másik ünnepet mentettünk meg, de csak a végén derült ki, hogy illúzió az egész.
A lány azonnal odarohant hozzá, és bár nem hallottam, mit kérdez tőle, biztos voltam benne, hogy a nem létező kastéllyal kapcsolatos. A srác arcára kiült a meglepetés és az irritáció is, lefogadom, hogy ő is egy szolid, kézzelfogható építményre gondolt. Közben elindultam feléjük.
- Hát ő... az nem biztos... Te is azt keresed? – Erre a mondatra értem oda, és tudtam, hogy számításaim megint helyesek voltak.
- Igen. Még a Quatro Cerberusból repültem egészen idáig, aztán az erdőben bóklásztam már egy fél napja mire kijutottam itt. – - És akkor… miért jött ide gyalog? – Ez lány nagyon vicces kedvében lehet, vagy annyi esze van, mint egy libának. Arckifejezéséből ítélve az utóbbi bizonyult helyesnek. A nagy csend válasz volt a kérdésére.
- Vagy a repülést nem így értette? – Telitalálat. Ez tulajdonképpen 3 perccel később jutott eszébe, mint kellett volna.
- Minden bizonnyal. – morogtam oda a lánynak, majd az új emberhez intéztem szavaim - Ismerős alak. Mily meglepő, hogy mindig valami ünnep halálán kell találkoznunk. Hívhatlak édesség betyárnak? De az az ildomos, ha előbb én mutatkozom be előbb nemde? Strago Rhelm, szolgálatodra. –- Mona Okami – szólt közbe a lány. Tényleg. Így hívják.
- Reigen Hawkins örvendek. – no, ennek is megtudtam a nevét, de még párszor meg kell, hogy ismételje, mert el fogom felejteni.
Ekkor azonban hihetetlenül gyorsan köd lepte be a tisztást, olyannyira, hogy mindenkit szem elől tévesztettem. Felhúztam eddig is tökéletesen teljesítő páncélomat, kezeimet beföldeltem, és harcra készen álltam. Támadás nem jött, viszont jött helyette egy csengőhang, amit nem tudtam mire vélni. Ez a támadás jele, vagy békés szándékkal jön? De akkor miért nem mondja, hogy békés szándékkal jön? A köd kezdett vékonyabb lenni, és egy hatalmas valami körvonalazódott ki belőle, csoszogó hangoktól kísérve. Amikor megláttam leesett az állam: egy nagyra nőtt öregúrnak nézett, aki még nem tudott igazán a felnövés rögös útjáról, mert idétlen maskarába volt öltözve. Ekkor eszembe jutott, hogy nem csak ő az egyetlen, aki meglehetősen furcsán van felöltözve, és hálát adtam csukott számnak, hogy csúszott ki rajta semmi felesleges.
A legnevetségesebb az volt, hogy sapkáját az arcába húzta, így lehet, hogy mi nem láttuk azt, de ő sem látott ki belőle. Látszólag. Prémes kabátja földig ért, kezében bot, melynek vége csigaként önmagába fordul, és sapkája bojtja a vállát csiklandozta. Nem tűnt veszélyesnek, mert lassan jött, és nehézkesen húzta maga után piros zsákját. Mikor megállapodott előttünk sóhajtott egy nagyot.
- Hát ti lennétek azok! Nem kapkodtátok el az biztos, elég rég óta várok már itt rátok. – micsoda bemutatkozás volt ez? Hogyan tudnék erre most reagálni? Leoldottam minden defenzív és offenzív mágiámat, és morcosan néztem a kövér emberre.
- Válaszért vagyunk mi itt, legalább is én. Mi ez a história, hogy a karácsony hívei meg lesznek ölve, miért tettek egy kellemes éjszakát ominózus harangok tönkre, és mit keres eme kastély itt? – pergettem le mindent, ami a lelkemet nyomta. Remélem nem fog visszakérdezni.
- Ez meg ki? Valami őslakos bennszülött? – Reigen sem volt a szavak embere. Nyíltan nem kellene sértegetni a látszólagos egyetlen válaszadót kérdéseinkre, mert a végén még szívrohamban elhalálozik.
- Őszintén szólva fogalmam sincs. - mondta Mona Reigennek – Öhm ... Jó lenne tudni mi ez a nagy felhajtás itt az egész körül? Az emberek nagyon idegesek és félnek... – Az öreg gyorsan túltette magát problémáinkon.
- Ne fecséreljük az időt, ilyen apróságokkal. – kissé felhevült a víz az agyamban.
- Apróság, mi? – morogtam a bajszom alatt. Biztos jó oka volt annak, hogy ne válaszoljon most nekünk, de ez akkor is szúrta a szemem.
A vénember belenyúlt a zsákjába és mindenkinek átadott egy névre szóló csomagot. Meglepetten néztem, és nem tudtam, hogy most mihez kezdjek vele.
- Ez meg mi? Ó nekem? Köszönöm nem kellett volna, pedig még nincs is itt a szülinapom. – Szülinap? Mi? Nem értettem.
- Köszönöm. – úgy tűnik, hogy Petersen sem volt olyannyira meglepve, mint én.
- Nekem is? – Mona volt az egyetlen, aki ugyanúgy váratlanul ért ez a jótékony megmozdulás. Belőlem egy kicsit irritáltabban bukott ki a kérdés, mint amilyennek szántam.
- Öhm, és ezzel mit kezdjek? – - Az idő majd eljön, amikor szükségetek lesz rá! Figyeljétek a jelet, és tudni fogjátok, mikor kell kinyitni. –
Értem. Vagyis a harangot? Vagy csengőt? Vagy mit? Szeretem, amikor jó sok információval látják el az embert.
- Jelet? Szerintem simán is kilehet bontani nem? – Reigen megint gondolkozott. Ez előbb mondták, hogy nem, és ezt gyorsan tudattam is vele.
- Minden bizonnyal, nem. –- Szerintem sem kellene kinyitni... bár nem tudom, miért érzem így... – A vadóc is megcsillogtatta magát. Ha az előbb mondták, hogy nem most kell megszabadítani a csomagot a csomagolástól, akkor persze, hogy baljós érzések fogják kerülgetni az embert. Mélye sóhajtottam. Ezekkel a zsenikkel kell ezt a, hogy is nevezzem, jó legyen, feladatot végigcsinálni? Nem látok túl sok reményt.
- Én a helyedbe nem tenném, hacsak nem akarsz meg halni oda bent! – Az öregúr megint bebizonyította, hogy miért szeretem, ha tisztán beszél valaki.
- Bent? –
- Hát a fekete templomban! Nem is vették észre? – a nagyra nőtt óvodásnak valami nagyon tetszett, ami nekünk még nem volt tiszta - Itt van, ni, mögöttem! – majd a háta mögé mutatott. Valóban, amíg beszéltünk egy fekete torony jelent meg, gondolom újonnan a semmiből, mert, hát honnan máshonnan?
- Ez eddig is itt volt? – kezdett már bőszíteni a többiek okos megnyilvánulásai. Persze, hogy nem volt ott, mert, ha ott lett volna, akkor hamarabb észrevesszük.
- Fú ez most tökre olyan, mint egy kísértet kastély! Még sosem voltam kísértet kastélyban. – mindent el kell kezdeni valamikor, és remélem, hogy az egyik koporsó lakója jóízűen fog téged megenni.
- Csak utánatok. – legalább neki volt némi esze, hogy rohant be fejetlenül az ismeretlenbe. Csak hát a számból vette ki a szót.
- Akkor menjünk. – azzal a cukoragyú nekivágott, hogy felfedezze a szóban forgó ismeretlent. Az ajtó minden egyéb nélkül kinyílt előtte. Ameddig őt találják el először, semmi gond nincsen. Miért kell nekem még a rossz napjaimon is ilyen helyzetekbe kerülnöm? Mélyet sóhajtottam, hogy lenyugtassam magam, és Reigen után indultam.
- Legyen. Ha jól sejtem egész Fiore a mi sikerünkért imádkozik. – mondtam, csak, hogy én is mondjak valami okosat.
- Akkor vegyék úgy, hogy megmenekültek. – önbizalomban nincs hiány, ezt örömmel látom.
Vissza az elejére Go down
Mona Okami
Elemi mágus
Elemi mágus
Mona Okami


Hozzászólások száma : 183
Aye! Pont : 1
Join date : 2011. Mar. 18.
Age : 27

Karakter információ
Céh: -
Szint: 6
Jellem: Semleges

Karácsonyi Event! Forthem erdeje Empty
TémanyitásTárgy: Re: Karácsonyi Event! Forthem erdeje   Karácsonyi Event! Forthem erdeje Icon_minitimeSzer. Dec. 14, 2011 10:03 pm

Elhagytuk a szobát és tettünk pár lépést mikor Pete felém fordult és azt mondta: - Gyere velem. - elég feldúltnak tűnt.
- Rendben. – egyeztem beleBánt valami? – kérdeztem.
- Csak nem lesz Karácsony, ha nem csinálunk valamit! - mérges. Biztos valami rosszat mondtam.
- Bocsánat. Semmi rosszat nem akartam mondani. – kértem tőle elnézést.
- Én kérek elnézést. - majd megfogta a kezem és magával húzott..
A járművünk kint állt az épület előtt. Pete nagyon szerette. Felült rá és átadta bukósisakot nekem, majd mögé ültem.
- Biztos jó ötlet végig motorozni? – érdeklődtem meg.
- Valahogy hamar oda kell érnünk. - ez igaz, de ha jól sejtem nem lesz egyszerű munka, és ha harcképtelen lesz nekem...
- De ha használhatatlan leszel, akkor hiába meggyünk oda, nem gondolod?
- Talán... A vasúthoz azért még menjünk. - majd a kormányt markolva jelezte, hogy ideje lenne indulnunk. Előrébb csúszott az ülésen, én pedig belekapaszkodtam. Nagyon gyorsan mentünk és a szél szinte vagdosott, de nem szóltam neki, nem akartam jobban idegesíteni. Az állomásra érve leláncolta a járgányt és felszálltunk a vonatra.
A kocsin találtunk egy üres fülkét számunkra, mi elég nagy volt, hogy a térképet szétterítve is tudjuk nézegetni. Egy ideig valóban kimérten szemléltük a papírt, amiből én nem értettem túl sokat. Mutogatott sok mindent, de a betűk ismerete híján nem mentem sokra. Egy idő után zaklatottan bámult kifelé az ablakon.

- Mi lesz, ha nem tudjuk megoldani a helyzetet? - kérdezte elkeseredve, bár szerintem csak véletlen mondta ki hangosan.
- Nem tudom... Bizonyára mindenki szomorú lesz. – nem nagyon gondolkodtam rajta, de nem tartom lételemnek sem - Én most a saját épségünkért jobban aggódom. Ha a karácsonynak vége is, rengeteg ünnep van még, de életed csak egy van...
- És mi van ha nem állnak meg itt? - aggódva kérdezte tőlem.
- Ha nem állnak meg...? – néma csend - De mi bajuk lehet a karácsonnyal?
- A szeretett ünnepe. A tökéletes célpont.
- És mi van akkor, ha valami egyéb is történik ilyenkor? Amiről mi nem tudunk. Mire épül az ünnep? Mi történt sok éve, ami miatt ünneplünk? - kérdeztem tőle.
- Igazából nem tudom az eredetét... - tartott egy kis szünetet és átgondolta a mondanivalóját - Azonban tegnap este két kisgyerekkel voltam együtt. Szemük csillogott a díszek láttán, szívükben szeretett volt. De az este után, rémülten, remegő testtel feküdtek le. Ha az Anyukájuk nem lett volna ott velük, nem tudom mi lett volna velük... Nem tudom, és nem is értem a Karácsonyt, de van és akarom is, hogy legyen. Bármit megteszek, nem akarok olyan rémült arcokat látni még egyszer. – szomorú dolgokat mondott, de jól esett hogy elmondja mit érez.
- Nati mondta, hogy karácsonykor mindenki megajándékozza a többieket ... - kezdtem bele én is - Én még sosem kaptam ajándékot senkitől. Még a karácsonyt sem ünnepeltem. Feltűnt a bolyongás alatt, hogy ilyenkor minden fel van díszítve, de sosem értettem a lényegét. - gondolkodtam el egy pillanatra - A másik dologban viszont egyet értek. Én sem akarok még több szomorúságtól és ijedségtől gyötört arcot látni.
- Még nem ünnepeltél karácsonykor? – szemei elkerekedtek a csodálkozástól.
- Nem. Sőt ha érdekel... most lakom először négy fal között. Még szokatlan, hogy nem megyek nap mint nap más városba, de eléggé elkényelmesedtem itt. – sokáig hallgatott.
- És maradsz?
- Szerintem... igen. – vallottam be - Kényelmes, nyugodt leszek a tudattól, hogy nem kell állandóan fedél után néznem, hogy nem kell azon gondolkodnom, vajon van-e fűtés a fogadóban, hogy tudok-e enni aznap. Boldog vagyok, hogy ezeken nem kell agyalnom. – mosolyodtam el a gondolattól.
- Majd ha visszaértünk, beszéljünk Bob Mesterrel.
- Rendben. – mosolyogtam a fiúra.
A vonat fékezett, majd megállt. Amilyen gyorsan tudtuk összepakoltuk a cuccunkat, és magunkban leszálltunk a vonatról. Nem csodálom hogy mások nem jöttek erre. A semmi közepén találtuk magunkat. Közel s távol látszólag semmi sem volt. Egészen addig gondoltuk így, míg meg nem fordultunk és meg nem pillantottuk az erdőt.
- Azt hiszem megérkeztünk. – mondta Pete
- Milyen gyakran szoktál te ilyen helyekre jönni? – kérdeztem tőle, miközben gondosan levetten cipőimet és eltettem a hátizsákba.
- Párszor már voltam. Mit csinálsz? – háborodott fel mikor meglátta mit csinálok.
- Remek. Hogy én? Csak megszabadulok a kellemetlen korlátoktól. – mosolyogtam rá. - Szerinted fussunk? Vagy elég lesz a gyors séta is? – örültem a hazai terepnek.
- Cipelsz a hátadon? - kérdezte - Szerintem a séta megteszi, figyeljünk másra is.
- A más alatt mit értesz? Egyébként csak azért kérdeztem, mert eddig nagyon sietni akartál. - vetettem magam a fák sűrűjébe.
- Sietni, igen. De itt félek, hogy nem lesz olyan egyszerű, mint a vonaton.
A terep jól járható volt. Kellemes erdő illat, ami mindig megnyugtat, lengte be a teret. Séta közben egyszer csak Pete felkiáltott.
- Mi történt? Valami baj van? - fordultam hátra, hogy megnézzem mi baja.
- Minden rendben. - mondta, és igazából úgy is tűnt.
- Menjek kicsit lassabban, vagy tudod tartani a lépést? – kérdeztem, látva lemaradását.
- Csak menj nyugodtan! - kiabálta.
Az erdő sűrűsödött. Egyre sötétebb is volt. Egyébként is sötétedett, de a lombon is alig szűrődtek át a napsugarak. Hirtelen valami megrázta a bokrokat. Körbekémleltem a terepet, de sehol semmi. Nagyjából egy kilométert tettünk meg, mikor ez már gyanús volt.
- Te is hallottad? - suttogva kérdezte tőlem.
- Mit? - állt meg mellettem Pete. Szegény eléggé kifáradt. Lassabban kellene mennem...
- Valami van itt rajtunk kívül. – néztem a fákat és bokrokat.
- Van valami? - rémült meg.
- Először azt hittem csak valami kisebb állat, de ez... – hatás szünet - határozottan követ minket. Vélemény?
- Én nem látok semmit. De akkor csalogassuk elő, talán jobb, hogyha egyenrangúan harcolunk.
- Hmm… és mi lenne ha... futnánk? - kérdeztem, de igazából felesleges volt. Egyik lábam itt a másik ott.
- Remek ötlet, de csak mert nem akarom, hogy bajod legyen. - nevetett.
Pete sokkal lassabb volt nálam így végül úgy döntöttem felveszem az ő tempóját.

- Csak hogy tisztázzuk... Milyen mágiád van? Mivel tudsz rátámadni vagy védekezni?
- Titán... Titán mágia. - ugrott- Meg tudom duzzasztani az öklöm... – kicsit nehezen koncentrált futás közben a csevejre.
- Aham. Olyat még nem láttam, de remélem működni fog. – mosolyogva fordultam felé.
Hamar kiértünk az erdőből egy tisztásra, és üldözőnk is előkerült. A szörny üldözött minket jó darabig, majd hirtelen "eltűnt". Csak azt lehetett hallani ahogy futunk. Kicsit megkönnyebbültem, mert azt hittem leráztuk.
Puffanást hallottam. Hátranéztem, és Pete a földön hevert felette a lila fenevaddal.

- Fire ball! - kiáltottam el magam, és a bestia odébb repült.
- Köszönöm.
- Nincs mit. De ugye tudod, hogy visszajön? – bólintott. – El tudod intézni?
- Talán. - felelte. Ekkor láttuk, hogy a lény egyből sarkon fordul és vissza száguld hozzánk.
Cselekedni kellett, így egy hangosabb csatakiáltás kíséretében megduzzasztotta az öklét, és megnyújtatta a karját a bestia irányába. A szörnyet váratlanul érte, így ütése sikeres volt, azonban ennyi nem volt elég. Ahogy felállt, hangos üvöltés kíséretében kinyomta mellkasát, és ökleivel püfölte a felső testét.

- Ezt lehet nem kellett volna. – jegyeztem meg.
- Na, még egyszer! – az előző csel most nem vált be és a lény megragadta karját azzal a szándékkal, hogy elhajítsa. Megragadtam társam kezét és megpróbáltam a földön tartani kevés sikerrel. Együtt repültünk a magasba.
Már majdnem földet értünk, és azon kezdtem agyalni, hogy vajon a Red Carpettel mennyit ártanék Petenek, mikor valami puhára érkeztem.

- Kéne egy kis segítség. – mondta Pete mikor felállt.
Pete toporzékolt egy sort, mikor remek ötletem támadt és mosolyogva rontottam a szörnyre

- Red Carpet! – ugrottam és jelent meg alattam a lángszőnyeg. A fényforrást illetően a szörny riadtan állt meg, és remegve tolatott a félelmében. Lánglabdákat kezdtem formázni kezemben, de a szörnyike ezt már nem várta meg. Visítva rohant el.
- Fél a tűztől. – mosolyogva ugrottam le a földre.
- Örülök ennek. - sóhajtott.
Most már lassan, sétálva haladtunk előre. A fák ritkulni kezdtek, és egy tisztásra értünk. Két alakot láttunk meg akiket Pete meg is szólított. Az egyikük furcsán ismerősnek tűnt.

- Rhelm? - Rhelm? Strago Rhelm? Na neee...
- Ni csak, ni csak. Öhm, Ruw, ha jól emlékszem? Micsoda meglepetés. - lepődtek meg mindketten.
- Igen, meglepetés.
- És a kisasszony? Felettébb ismerősnek tűnik. – fordult felém. Te jó szagú isten... Mit mondjak?
- H-hello. Strago ha nem tévedek… igaz? – sütöttem le tekintetem. Nem tudtam a szemébe nézni azok után, hogy otthagytam őket.
- Nem téved. És honnan is ismerjük mi egymást? Áh, igen, egy családi perpatvar közepén felszívódott, rejtélyes okokból kifolyólag. - tett szemrehányást - De az már rég volt, úgyhogy annyira nem fontos. Gondolom önök is a kastély miatt vannak itt. – fordított hátat nekünk.
- Pete, ez az, amit keresünk? - kérdeztem partnerem.
- Hát, kastélynak kastélyt keresünk, bár nyomát, úgy látszik nem látni. - nézett körbe. A negyedik alaknak csak intett, de nem szólt neki.
- És ha nem is igazi kastélyt keresünk? Hanem valami illúziót vagy ilyesmit? – kérdeztem, gondolom jogosan. Már kevés dolgon lepődöm meg.
- Ez bizony megtörténhet, de nem tudunk ellene mit csinálni. Meg kell várni, míg valaki elő nem kerül, aki magyarázatot tud adni az egészre. – mint régebben is, Strago most is elég ridegen áll az emberekhez. Vagy legalábbis hozzám.
A bokrok megrezzentek és egy újabb ember bukkant fel a hátunk mögött.

- Végre… - váratlanul dugta ki a fejét egy bozontos, barna hajú fiú az ágak közül - kint… - a felsőtestét is szabadon engedte - vagyok… - végül teljes testével lépet ki a bokorból.
- Üdv. – siettem elé - Te tudod hol a kastély?
- Nincs itt? - kérdezte kétségbeesetten - Bakker, már megint rossz helyre jöttem?! – nyilván ő is azt keresi amit mi.
- Hát ő... az nem biztos... Te is azt keresed? - tudakoltam meg tőle.
- Igen. Még a Quatro Cerberusból repültem egészen idáig, aztán az erdőben bóklásztam már egy fél napja, mire kijutottam itt. – felelt.
- És akkor... miért jött ide gyalog? –értetlenkedtem. Már majdnem megszólalt, de inkább nem mondott semmit. - Vagy a repülést nem így értette?
- Minden bizonnyal. - vágta közbe Rhelm.
- Ismerős alak. Mily meglepő, hogy mindig valami ünnep halálán kell találkoznunk. - sétált oda hozzá ő is - Hívhatlak édesség betyárnak? De az az ildomos ha előbb én mutatkozom be nemde? Strago Rhelm, szolgálatodra.
- Mona Okami – nyújtottam kezem én is. Tökre megszoktam ezt a szokást.
- Reigen Hawkins. – nagy levegővétel és kisebb csend után fordult oda Stragohoz – Örvendek.
Peet csak odaintett neki.
Amíg ott álltunk szép lassan köd kúszott a tisztásra, és a telihold megvilágította a teret.
Pár perc eltelhetett, mikor a csendbe fülemnek kedves csengő szót hallottam. A hang mintha oszlatni kezdte volna a ködöt, és a látást lassan visszanyerve egy termetesebb alak kezdett el előttünk kibontakozni.
Lábát nem emelte magasra, és a botját is nehezen tudta tartani, a zsákját pedig a földön húzta maga mellett. Elég erőtlennek látszott, mégis masszívan állt meg előttünk.

- Hát ti lennétek azok! - mondta sóhajtva - Nem kapkodtátok el az biztos, elég rég óta várok már itt rátok.
- Válaszért vagyunk mi itt, legalább is én. Mi ez a história, hogy a karácsony hívei meg lesznek ölve, miért tettek egy kellemes éjszakát ominózus harangok tönkre, és mit keres eme kastély itt?
- Ez meg ki? Valami őslakos bennszülött? - kérdezte Reigen.
- Őszintén szólva fogalmam sincs. - válaszoltam neki - Öhm... Jó lenne tudni mi ez a nagy felhajtás itt az egész körül? Az emberek nagyon idegesek és félnek... - mondtam az öreg úrnak..
- Ne fecséreljük az időt, ilyen apróságokkal. - rázott le minket.
- Apróság, mi? - nyögte Strago.
A nagy szakállas a botját a földbe szúrva tette szabaddá egyik kezét, majd belenyúlt vele a zsákjába.
- Ez meg mi? – vett el tőle Hawkins egy csomagot - Ó nekem? Köszönöm nem kellett volna, pedig még nincs is itt a szülinapom... – csodálkozott rajta.
- Köszönöm. – vette el Pete is a csomagot, amin a neve is szerepelt.
- Nekem is? - csodálkoztam el rajta.
- Öhm, és ezzel mit kezdjek? – értetlenkedett Strago, bár a kérdés jó volt.
- Az idő majd eljön, amikor szükségetek lesz rá! – mondta mély hangján - Figyeljétek a jelet, és tudni fogjátok, mikor kell kinyitni.
- Jelet? Szerintem simán is kilehet bontani nem? – kezdett erőlködni kíváncsian a fiú.
- Minden bizonnyal, nem.
- Szerintem sem kellene kinyitni... bár nem tudom miért érzem így... - tűnődtem el a gondolaton.
- Én a helyedben nem tenném, hacsak nem akarsz meg halni oda bent! – fordult a bozontos Reigen felé.
- Bent? - értetlenkedett. Nem mintha én értettem volna...
- Hát a fekete templomban! Nem is vették észre? - kérdi nevetve tőlünk - Itt van ni mögöttem! – majd mutatott a háta mögé.
Hatalmas fekete épület tornyosult mögötte amit a hold fénye ezüstössé varázsolt.
- Ez eddig is itt volt? – halkan kérdezte Hawkins.
- Fú ez most tökre olyan mint egy kísértet kastély! Még sosem voltam kísértet kastélyban. - mondtam boldogan.
- Csak utánatok. – mondta Pete.
- Akkor menjünk. – mondta Reigen és elindult. Az óriási ajtó magától nyílt ki.
- Legyen. Ha jól sejtem egész Fiore a mi sikerünkért imádkozik. - jegyezte meg Strago.
- Akkor vegyék úgy, hogy megmenekültek.


A hozzászólást Mona Okami összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 17, 2011 11:03 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
Reigen Hawkins


Hozzászólások száma : 4479
Aye! Pont : 517
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 32
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Semleges Jó

Karácsonyi Event! Forthem erdeje Empty
TémanyitásTárgy: Re: Karácsonyi Event! Forthem erdeje   Karácsonyi Event! Forthem erdeje Icon_minitimeSzer. Dec. 14, 2011 10:40 pm

- Rendben van már na. Csak nyugodj le.
Az intelmére visszaültem a székre és a mozgási rátámat megkíséreltem a minimumra szorítani. Amint takarékra vettem magam összefonta a karjait a mellkasa előtt és megfordulva kinézett az irodája ablakán a céh udvarára. Csak egy sóhajtást követően szólalt meg.
- A kastély, amiről a tanácstagok beszéltek valóban visszatért. Mi sem tudjuk hogy, de valóban ott áll. Még az ősidőkben azon a helyen Abenisz városa állt.
- Abenisz?
- Igen. Nem sokat mesélnek róla a történelem könyvekben. A kultúrája is teljesen homályba burkolózik. Ami biztos, hogy létezett, de egy éjszaka alatt teljesen eltűnt. Senki sem tudja, hogy mi történt, vagy miért történhetett. Azóta azt átkozott helynek tartják és mindenki messze elkerüli – ekkor megfordult és tekintetét valósággal belém fúrta, mögötte pedig valami hatalmasat villant, mint amikor villámlik, de ez egy délelőtti órában eléggé valószerűtlen volt.
- Ez meg mi volt? – kérdeztem elképedt hangon.
- Micsoda? – vonta fel a szemöldökét a napszemüvege mögül Goldmine.
- Hát a villanás.
- Biztos csak valaki kinyitott egy ablakot – vonta meg a vállát Goldmine gondolva a nap sugarainak a tükröződésére. Egy „áhhá” felkiáltással jeleztem, hogy tökéletesen megvilágosultam ezzel kapcsolatban, pont mint az ablak, amire a fény vetült.
- És akkor most üres és átkozott az egész placc?
- Nem egészen. Pontban éjféltől láthatóvá válik egy égig érő magasságú fekete kastély a városnak a helyén. Azonban ahogy fel kel a nap és első sugarai megvilágítanák, a kastély eltűnik. Ez pedig felettébb nyugtalanító. Nincs kizárva, hogy valamiféle illúzió, de akár valamiféle bűbáj is védheti. Sajnos mágikus kutasz lakrimát elég könnyű átverni.
- Mágikus kutasz lakrima?
- Igen – húzta a száját – A Mágiakutató és Fejlesztő Iroda dobta ki és küldött belőle minden céhmesternek, hogy használják, de nem vagyok túlzottan megelégedve vele…
- Azt hittem mágusok végezték a felderítést.
- Ha így tettem volna, Stover-t küldöm el és most nem ülnénk itt és beszélgetnénk erről.
- Ez igaz. És melyik erdőben van most ez a kastély? A Worth erdőségben?
- Még annál is messzebb. A nevével meg ne törődj, úgy sem tudnád kiejteni.
- Fogadjunk?
Goldmine nagyot sóhajtott és kimondta a nevet. Elkerekedtek a szemeim, aztán nyeltem egyet és megpróbáltam leképezni az adott szót. Akárhogy csűrtem csavartam a számat egyszerűen nem bírtam visszaadni. Az ég világon mindennek kimondtam, de ahogy hívták azt nem tudtam. Túl sok volt a mássalhangzó egymás mellett.
- Ez nem mér! Mibe, hogy a mesternek sem menne még egyszer!
Erre megismételte ugyanolyan tökéletes kiejtéssel, mint az elsőnél. Megpróbáltam utoljára, de akkor sem ment.
- Wááá! – kezdtem meg a hajzatom ritkítását puszta kézzel. Goldmine fejcsóválásba kezdett, majd az asztalán kezdett keresgélni. Felemelte a dísztárgyakat és az iratkupacokat benézve alájuk, mintha keresne valamit.
- Pedig itt kellene lennie valahol… - tűnődött halkan. A matatására beszüntettem a fejszőrzetem indokolatlan pusztítását és a mester tevékenykedését kezdetem érdeklődve figyelni.
- Minek? – kérdeztem rá, de a mester egyszerűen ignorálva tovább keresgélt az íróasztalán, végül pedig már a fiókjaiban turkált.
- Áh meg is van! – húzott ki egy pergament az egyik alsó fiókból és nyújtotta át nekem.
- Mi ez?
- Egy térkép a toronyhoz. Az M.K.L. adatai alapján készült el.
- M.K.L.?
- A mágikus kutasz lakrima.
- Ja hogy az! – esett le a tantusz.
- Most pedig siess. Még az is lehet, hogy a világ sorsa múlik rajtad.
- Hohó, akkor ez nekem való feladat! – pattantam fel a székről és vágtam hősi pózba magamat. Pár másodperces reflektorfényben való sütkérezés után, pedig elindultam az ajtó felé.
- Várj csak Reigen, most bele gondolva ez lehet mégsem jó ötlet…
- Dehogynem! – szöktem ki az ajtón kacarászva. Bevágtam magam mögött és izgatottan loholtam lefelé a lépcsőn a térképpel a kezemben. Először átfutottam a másik épület szárnyba a szobámhoz, de útközben eszembe jutott, hogy nem is kell a hátizsákom, hisz nálam a válltáskám abban pedig nálam van minden szükséges dolog. Ezzel a megállapítással nem egyenesen haladtam tovább, hanem az első adandó alkalomnál balra fordultam le. Végig siettem a folyosó és egy terebélyes kapun kilépve egy hatalmas erkélyre értem. Felpattantam a korlátra és elrugaszkodva előre szökkentem.
- Red Cloud!
A vörös lángoló felhőm megjelent alattam és magasba emelt. Egy spirális röppályával törtem az ég felé átszakítva a felhőket vidáman nevetgélve. Mikor kellő magasságba értem, szétcsavartam a térképet és tanulmányozni kezdtem. Felváltva néztem a lenti földet és a kezemben lévő térképet. Kerestem a hasonlóságokat benne, de valami megakadt a szemem. A célpont erdő fölé a Forthem erdő név volt írva, ami még csak nem is hasonlított arra, amit Goldmine próbált kimondatni velem. Biztos csak szórakozott rajtam. Mindenestre nem akadtam fenn ezen, hanem tovább tanulmányoztam az útvonalat, aztán beálltam a pályára és teljes sebességre kapcsolva repültem egyenesen az erdő felé.

A térképre néztem, aztán a lent elterülő köddel borított sötét erdőt.
- Úgy tűnik ez el az – hajtogattam össze a térképet és leszálltam az erdő széléhez. Csodálkozóan néztem végig a hófehér köddel borított erdőn. Ahogy beléptem hirtelen nagyon hűvös lett és az egész testem libabőrös lett. A növényzet nagyon sűrű volt és alig láttam valamit. Ránéztem a térképre segítség gyanánt.
- Szóval ennél az egyenes barna törzsű fánál kell lekanyarodni…
Felnéztem magam elé, aztán körbe fordultam.
- De itt az összes fa ilyen!
Megvakartam a fejemet és elindultam az egyik irányba. A földön egyre több kavics volt, amik eléggé nehezítették a járást. Az ágakat folyamatosan el kellett taszítanom az útból, a fákról leereszkedő szőrös pókokat pedig egyszerűen lesöpörtem a vállamról. Egy hatalmas legalább tizenöt centis nyolclábú jószág ereszkedett le fölöttem mikor megálltam nézelődni. Szőrös kis lábai fenyegetően mozogtak fel alá és egyre csak ereszkedett lefelé, hogy rám ugorjon. Méregfogait csattogtatta, készült, hogy belém mártsa őket. Egyre csak közeledett felém és pontosan úgy nézett ki, mint a fölötted lévő pók, ami rád les…
Egy határozott mozdulattal elütöttem a pók pedig a bozótban landolt. Előre léptem egyet, de eltűnt a lábam alól a talaj és végig bucskáztam a lejtőn, majd jó ötven méternyi gurulás után egy fa kemény törzse állított meg és szórta rám a leveleit.
Nyekeregve álltam fel és söpörtem le magamról a koszt, de a ruhám így is tiszta föld foltos maradt. Újra széthajtottam a térképemet és próbáltam kihámozni hol lehetek, de semmi hasznosra nem jutottam. Megvontam a vállamat és összehajtva a térképet tovább indultam. A bozót kezdett fogyni és szerencsére már nem volt olyan sűrű. Sőt alattam még egy ösvény is formálódott, aminek nagyon megörültem, mert végre ráakadtam a helyes útra. Semmi más dolgom nem volt így, csupán követnem az ösvényt egészen az erdő közepéig.
Ez mind szép és jó volt, amíg el nem értem egy elágazáshoz. Balra egy barlang volt látható, ami egy domboldalon nyílt, míg a másik tovább egyenesen. Alaposan megnézegettem a térképet és bár ott nem a barlang felé kellett menni, hanem a másik útón, de ott egy óriási kerülő úttal közelíthettem meg a központot. A barlangos megoldás viszont szemmel láthatólag sokkal rövidebb lett volna.
~ Csak a hülye hagy ki egy ilyen bravúros lehetőséget- gondoltam magamban és összecsukva a térképet elindultam be a barlangba. Vagy valami odúszerű valamibe. A kezemmel magam előtt kapálózva haladtam, mivel az orromig sem láttam el. Teljes sötétség honolt. Csak a cipőm kopogása hallatszódott és annak a vízhangja. A kopogás azonban elhalt és helyette cuppogó hang hallatszódott lentről. A lábaim pedig egyre nehezebbel lettek, mintha súlyokat pakoltak volna rájuk.
- Mi a fene ez?
Nem hagyott nyugodni a dolog és inkább fényt gyújtottam. Nem is értettem miért nem jutott hamarabb eszembe a dolog. Mindenesetre a térkép mentes kezemben, egy kis lánggömböt gyújtottam, hogy bevilágítsa az üreget. Lenéztem és valami fura sűrű fehéres-barnás masszában tapicskoltam, ami ráadásul iszonyúan büdös is volt.
- Hát az biztos, hogy nem csoki szirup…
Valami ekkor a vállamra csöppent és végi folyt rajta. Undorodva néztem rá és csapott meg a szaga, aztán felnéztem a forrást keresve. Körülbelül két tucat szempár nézett vissza rám a plafonról, amitől a pupilláim legalább a háromszorosára nőttek. A plafonon körülbelül egy méteres nagyságú hegyes fülű, denevér pofájú, elszarusodott bőrű, karmos állatok lógtak.
Mind egyszerre éles visításba kezdtek. A levegő valósággal rezgett a hangjuktól az én dobhártyám pedig majd szétszakadt tőle. Úgy éreztem menten felrobban a fejem ettől a ricsajtól. Reflexszerűen elhajítottam közéjük a kezemben lévő tűzlabdát, ami a plafonon szétkenődött és lánggal borította be. Abban a pillanatban mind felröppent és felém támadt.
Több se kellett azonnal megfordultam és hanyatt homlok menekülni kezdtem. Természetesen az összes dög a nyomomban lihegett én pedig ordítva feltartott kezekkel rohantam, ahogy csak a lábam bírta. Kiértem a barlangból, de még akkor is csak futottam nem törődve, hogy a faágak összevissza karcolnak és szaggatják a ruhámat.
Amikor kifogytam a szuszból, lihegve megálltam és hátra néztem. Ha követtek is egy jó ideig mostanra leráztam őket. Ezzel a gondolattal dőltem hátra a mögöttem lévő fának és csúsztam le rajta egészen addig, míg le nem ültem.
- Huh, ezt megúsztam. Na hol is lehetek most… - tűnődtem rajta és elkezdtem keresni a térképet. A jobb kezemben, ahol mindeddig szorongattam nem volt. A homlokomon megjelent egy izzadságcsepp. Hirtelen felpattantam a földről és a zsebemben kutakodva kezdtem keresni, de sehol sem találtam. Visszagondoltam rá, mikor volt meg utoljára és arra jutottam, hogy mikor bementem a barlangba még meg volt, hiszen előtte csekkoltam az útvonalamat. A fogaskerekek valósággal kattogni kezdtek az agyamban, bár lassan és döcögősen forogtak mégis meghozták az eredményt.
- Bakker a barlangban maradt! Biztos, mikor menekültem, akkor ejtettem el…
Megcsappant kedvvel és lelkesedéssel zuttyantam vissza a földre. Összefontam tüntetően a karjaimat magam előtt és nagyot sóhajtottam.
- Ennél rosszabb már nem is lehet! – kiáltottam fel keseregve, aztán hirtelen iszonyú hangosan felmordult a gyomrom. Eszembe jutott, hogy már idejét sem tudom mikor ettem.

~~~

Azonnal felpattantam a székemről, beletúrtam a zsebembe és egy marék pénzt csúsztattam Nokinerk-hez.
- Az enyémet hozasd már el.

~~~


Ekkor jutott el a tudatomig a szomorú igazság, amit először képtelen voltam elhinni és épp ésszel felfogni. Kihagytam hat étkezést is! Ott volt ugye a reggeli, a második reggeli, a tízórai, az ebéd, ebéd utáni nassolás, és a második ebéd. Viszont ez a hat tragikus kihagyás sem csüggesztett le. Inkább beletúrtam a táskámba valami kaja után. Hirtelen szobor merev állapotba kerültem. Bele nyúltam a táskámba, de üres volt. Csak zacskók, üres csoki papírok, és néhány szem morzsa volt benne.
- NEEEEEEEEEEEEM! – keserves kiáltásomat messzire vitte a szél.

Ezután korgó és üres gyomorral magatehetetlenül kóvályogtam az erdőben. A perceket óráknak éltem meg, az órákat pedig hónapoknak. Az erdő valósággal határtalannak tűnt. Úgy éreztem, mint, aki több éve él itt étel nélkül. Nem is tudtam mióta vagyok itt. Talán néhány hete? Vagy már hónapja? Egyáltalán keres engem valaki? Lehet már el is felejtettek. Nokinerk sem jött utánam azóta. Biztos jól elvannak a palacsintámmal, amit nekem tett félre. Ó palacsinta, minő finom és egyben fájdalmas szó. Igazi gyomorszaggató szó.
Egy kitisztultabb helyre lyukadtam ki a bóklászásom után. Sétálgattam egy kicsit még ott, aztán megálltam. Valami zajt hallottam mögülem és egy óriási legalább 5 méteres vadkan állt lihegve. Ekkor olyat kordúlt a gyomrom, hogy még én is beleszédültem. Ránéztem a malacra és csorogni kezdett a nyálam. Kivettem a táskámból a amit ma megehetsz ne halaszd holnapra feliratú partedlit és a nyakamba kötöttem és csillogó szemekkel indultam el a vadkan felé.
- Húúúúsiiii…
A vadkanról izzadságcseppek gyöngyöztek lefelé és ijedt arckifejezéssel hátrálni kezdett, aztán hátrafordult és rohanni kezdett. Magam alá idéztem a vörös lángoló felhőmet és utána süvítettem.
- Gyere vissza, hogy megegyelek!!!

- Bööff! Ez de finom volt! – paskoltam meg a hasamat az általam rakott kis tábortűz mellett. A csupaszra rágott lábszárcsontot hátra dobtam a többihez és jóllakottan dőltem hátra.
- Talán még sincs veszve minden…
Nagyot ásítottam és megdörzsöltem a pocakomat. Úgy teleettem magamat, hogy teljesen elnyomott az álmosság. Először csak vontatottan és lassan pislogtam, aztán már egyre ritkábban nyitottam ki a szememet, végül pedig oldalra dőltem és elaludtam.

Mikor felébredtem már kialudta a tűz és még sötétebb lett, mint ezelőtt. Fogalmam sem volt továbbra sem, hogy mióta lehettem az erdőben. Összeszedtem magamat és tovább indultam. Úgy gondoltam, hogyha elindulok valamerre csak eljutok valahova. Ha szerencsém van ki ebből az átkozott erdőből. Tovább haladtam a sűrű bozótba, mikor is kiértem egy ösvényre, aminek nagyon megörültem. Követni kezdtem és egy barlanghoz értem, ami roppant ismerős volt.
- Várjunk csak… Ez olyan, mint a… Na neee… - esett le a dolog és ezzel egy időben rohamoztak a sötétségből a lények és kezdtek újabb üldözésbe. Vad és ádáz küzdelem kavarodott ki a dologból, aminek következtében menekülnöm kellett. Nagyon gyorsan mozogtak, ráadásul hazai terepen küzdöttek. Alig bírtam leszedni egy-kettőt és még úgy is rengetegen voltak. A hangtámadásaik pedig elég kellemetlenül értek. Rosszabb volt, mint amikor közvetlenül az ember mellett valaki végig húzza a körmeit a táblán.
Csak futottam és futottam, néha hátra dobva egy tűzlabdát vagy egy széllökést. Valósággal fulladoztam a levegő hiány miatt, de nem állhattam meg. Éreztem, hogy még mindig a nyomomban vannak, bár nem hallottam magam mögül semmit és egy jó ideje nem érkezett semmilyen hanghullám felém. Persze a biztonság kedvéért erőltetett tempóban haladtam tovább egyenesen. aztán cikk-cakkban, végül már csak köröztem. Mikor már biztos voltam, hogy ugyanaz a fa mellett megyek el hetedszerre kiszemeltem egy irányt és arra kezdtem el szaladni nem törődve semmivel. Az ágak folyamatosan az arcomba csaptak. A hajam csapzott lett, a ruhám szakadt az arcom pedig tele volt apró vágásokkal és horzsolásokkal. A földes ruhámról nem is beszélve. A távolból azonban hangokat hallottam és így még gyorsabban haladtam előre. Ellöktem magam elől egy ágat és kiléptem a susnyásból egy szabadabb területre, aminek kimondhatatlanul megörültem.
- Végre… kint… vagyok… - mondtam szaggatva, sípoló tüdővel. Körbe néztem és egy tisztáson találtam magamat, ahol semmi sem volt csontkeményre fagyott fekete földön és azon a néhány alakon kívül, aki engem bámult.
- Üdv. – rohant hozzám az egyikük, akire először azt hittem, hogy segíteni akkar azzal, hogy ellátja a sebeimet, megetet és itat, esetleg tiszta ruhát is ad, vagy csak szimplán rákérdez, hogy jól vagyok-e, ám ezek helyett csupán így szólt - Te tudod hol a kastély?
- Nincs itt? Bakker, már megint rossz helyre jöttem?!
- Hát ő... az nem biztos... Te is azt keresed?
- Igen. Még a Quatro Cerberusból repültem egészen idáig, aztán az erdőben bóklásztam már egy fél napja, mire kijutottam itt.
- És akkor... miért jött ide gyalog? Vagy a repülést nem így értette?
- Minden bizonnyal.
A kérdésére azonnal válaszolni akartam, ám ahogy szóltam volna, hirtelen a torkomon akadt a szó. Miért is szálltam le az erdő bejárata előtt? Egyszerűen tovább repülhettem volna egészen idáig és azzal mindennemű szenvedéstől megkíméltem volna magamat. A hallgatásom közben csupán egy tücsök ciripelése volt hallható.
- Ismerős alak. Mily meglepő, hogy mindig valami ünnep halálán kell találkoznunk. Hívhatlak édesség betyárnak? De az az ildomos ha előbb én mutatkozom be előbb nemde? Strago Rhelm, szolgálatodra.
- Mona Okami
- Reigen Hawkins. – fordultam hirtelen a témaváltás kedvéért Strago-hoz, aztán kezet ráztam Mona-val – Örvendek.
A harmadik alak csupán a távolból intett nekem üdvözlésképpen, mire én is viszonoztam egy integetéssel a köszönését, mindezt persze hatalmas vigyorral az arcomon.
A következő pillanatban egyre csak csökkent a látóterületem, ami a hirtelen összegyűlt nagy mennyiségű ködnek volt köszönhető. Egy perc alatt olyan szósz alakult ki, hogy az orrom hegyéig sem láttam. A mellettem lévőknek csupán a körvonalaikat láttam és nagyon bíztam benne, hogy továbbra is ők állnak mellettem és nem cserélődtek ki másokra. Percekig álldogáltunk a hold ezüstös fényében és várakoztunk, de hogy mire az jómagam sem tudtam.
Jó pár perc elteltével a távolban egy csengőnek a hangja hallatszódott. Szerencsére ekkorra a köd is elkezdett visszahúzódni és fokozatosan nőtt a mező, amit beláthattam. Először az újonnan megismert barátaimat vettem észre, mind a négyet, aztán egy új alak bontakozott ki a homályból. Csoszogós léptekkel közeledett felénk. Ahogy közelebb ért, úgy rajzolódott ki teljes valója. Hatalmas és vastag kabátot viselt, ami majdnem a földet súrolta. A kabát szélét fehér prém borította, ami biztos jó meleg lehetett. Biztos nem fázott ebben a nagy hidegben. Fején egy piros sapka díszelgett, amit egészen az orráig lehúzott. A járásnál egy nála magasabb görbített végű botot használt, aminek a tetejére egy csengőt erősített. Nyílván azt hallhattuk a ködben. A szabad kezében egy piros, jól megtömött zsákot húzott maga után.
Amint megállt előttünk végig nézett rajtunk és nagyot sóhajtott
- Hát ti lennétek azok! Nem kapkodtátok el az biztos, elég rég óta várok már itt rátok.
- Válaszért vagyunk mi itt, legalább is én. Mi ez a história, hogy a karácsony hívei meg lesznek ölve, miért tettek egy kellemes éjszakát ominózus harangok tönkre, és mit keres eme kastély itt? – szegezte neki egyből Strago.
- Ez meg ki? Valami őslakos bennszülött? – tűnődtem el rajta, hisz mit kereshet egy ilyen öregember, ennek az erdőnek a közepén. Nem hittem volna, hogy azért lenne itt, mint mi és túl sok kajás bódét sem láttam erre, szóval turista sem lehetett, így maradtam a bennszülött lehetőségénél.
- Őszintén szólva fogalmam sincs. - mondta nekem Mona - Öhm... Jó lenne tudni mi ez a nagy felhajtás itt az egész körül? Az emberek nagyon idegesek és félnek... – fordult a bennszülötthöz.
- Ne fecséreljük az időt, ilyen apróságokkal.
- Apróság, mi?
A bennszülött ekkor a földbe szúrta a botját, ami valósággal meghazudtolta a látszólagos fizikai erejét, hisz én sem valószínű, hogy csak úgy áttudtam volna szúrni ezt a kemény réteget azzal a bottal. Mindenesetre a szabad kezével belenyúlt a piros zsákjába és némi turkálás után előhúzott belőle öt csomagot, amit ki is osztott közöttünk.
- Ez meg mi? –vettem el tőle a kis masnis csomagot és kezdtem nézegetni, aztán meg is láttam rajta a nevemet - Ó nekem? Köszönöm nem kellett volna, pedig még nincs is itt a szülinapom... – csodálkoztam el az ajándékon és a bennszülött kedvességén.
- Köszönöm.
- Nekem is? -
- Öhm, és ezzel mit kezdjek? – értetlenkedett Strago.
- Az idő majd eljön, amikor szükségetek lesz rá! – mondta mély hangján- - Figyeljétek a jelet, és tudni fogjátok, mikor kell kinyitni.
- Jelet? Szerintem simán is kilehet bontani nem? – forgattam tovább a csomagot, de biztos voltam benne, hogy elég csak meghúzni a masni és simán kinyílna.
- Minden bizonnyal, nem.
- Szerintem sem kellene kinyitni... bár nem tudom miért érzem így...
- Én a helyedbe nem tenném, hacsak nem akarsz meg halni oda bent! – fordult felém az öreg bennszülött.
- Bent? – kérdeztem vissza a fejet vakarva, mert fogalmam sem volt, mire gondolhatott.
- Hát a fekete templomban! Nem is vették észre? Itt van ni mögöttem! – mutatott egyszerűen maga mögé, ahol valóban ott állt egy hatalmas fekete kövekből épített égig érő torony.
- Ez eddig is itt volt? – kérdeztem halkan a többiektől, nehogy hülyének látszódjak, hogy nem vettem észre egy ilyen gigászi épületet.
- Fú ez most tökre olyan mint egy kísértet kastély! Még sosem voltam kísértet kastélyban. - lelkesedet Mona.
- Csak utánatok.
- Akkor menjünk. – indultam előre és amint a kapuhoz léptem az kitárult előttünk.
- Legyen. Ha jól sejtem egész Fiore a mi sikerünkért imádkozik.
- Akkor vegyék úgy, hogy megmenekültek.

Esudo
Vadkan
Vissza az elejére Go down
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Karácsonyi Event! Forthem erdeje Empty
TémanyitásTárgy: Re: Karácsonyi Event! Forthem erdeje   Karácsonyi Event! Forthem erdeje Icon_minitimeSzomb. Dec. 17, 2011 9:56 pm

Na gyerkőcök, értékelés HOLNAP! xD


Gondolom most szíttok mint a bokrot, de se baj, erős edzett nő vagyok már szóval túl élem különösen hogy van Trónok harca könyvem xD Na jó nem fogok olvasni addig amíg meg nem csináltam az értékeléseket.

Lényegre térve a következő post egy speciális módon fog zajlani, bár lehet valaki már ismeri ezt a módszert. Eleinte azt akartam, hogy írok nektek egy harc sablont és abba kell megírnotok a ti részeteket, de arra jutottam ez túl le korlátozná a karakter kijátszását.
Így hát az lesz, hogy létrehoztok egy darab KETTŐ FŐS és egy darab HÁROM FŐS csapatot! Eztán minden kis cukorbogár jelzi nekem ki kivel van, és a csapatok meg határoznak december 25. ig három időpontot! Ezeken az idő pontokon velem dolgozzátok ki a postot mert én fogom eljátszani a gonosz karaktert, na most lehet egy alakalommal sikerül, de lehet elhúzódik így két alkalommal kell beszélnünk, valamint lehet az idő pont nekem nem jó. Ezért mondom, hogy három idő pontot kérek, de ezek bármilyen napra eshetnek - 24-t lehetőleg ne olyankor igen paprikás vagyok a családom miatt és azt hiszem halálba szívatnék mindenkit xD - szóval tessenek írni. Erre a nemes feladatra mindenkinek maximum három napja van ellenkező esetben én jelölőm ki a három dátumot amiből egyiknek minimum jónak kell lennie a csapatnak!
Vissza az elejére Go down
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Karácsonyi Event! Forthem erdeje Empty
TémanyitásTárgy: Re: Karácsonyi Event! Forthem erdeje   Karácsonyi Event! Forthem erdeje Icon_minitimeVas. Dec. 18, 2011 5:26 pm

Na hát kicsinyeim elérkezett az értékelés ideje, és remélem soha többet nem kell ilyet leírnom mint most.


A helyzet az hogy nem vagyok megelégedve munkáitokkal, hiába jobban szeretek dicsérni mint szidni és hibákat kiemelni most énytelen leszek ezt tenni.

Először is összességében szeretnék szólni mindenkihez. Lenne néhány jó tanácsom számotokra aminek igen erősen javaslom a betartást
- Nem másolunk ki a mesélő postjából mondatokat!
- A mesélő postban olvasottakat részletesen kibővítve SZINONIMA SZAVAKAT használva írjuk - ha tudjuk!
- Mesélő társaktól sem másolunk mondatokat, mert hiába kell sokat olvasnom, feltűnik.
- A mesélő nem azért írja a mesélői postsztot mert unatkozik!
- Ha az azt írom valamire nyomasztó akkor nem azért teszem mert azt a szót szeretem leírni, ha azt írom le hengerlő templom akkor talán arról a templomról többet kéne írni a nulla szónál, amikor azt mondom a köd van akkor nem süt a napfény, és így tovább.
- Mint már párszor mondtam és valószínűleg eddig sem szimpla unalomból mondta TESSENEK A POSTOKAT ÁT OLVASNI! Szó ismétlések értelmetlen mondatok, vagy párbeszédek stb!
- Végezetül, kérem ha van egy ilyen szituáció mint most nem egy megnyugtató kellemes szitu, és ezt nem rossz ha érzékeltetitek a karaktereken. Tudom nem ilyedősek, de ne is mondjuk azt hogy soha semmitől nem félnek! Az ismeretlentől mindenki fél legalább egy kicsit.

Na és akkor nézzük személyesen.

Mona lelkem, érzékeltem hogy postodból kimarad a mesélői post EGY HARMAD mely igen fájdalmas tőrként fúródott szívembe. Ezen fatális hibát nem tudtam szem elől téveszteni, valamint próbálj meg kicsit választékosabban fogalmazni. Igen csak át siklottál részleteken a postban, de Peterrel való munkád nagyon szép össze hangolt munka volt amiért megdicsérlek! Jutalmad 130 VE

Peter édesem rád is igen morcika vagyok. A postom egyharmadát egy mondattal tudtad le , mikor pontosan tudom hogy meg tudtad volna oldani máshogy is! Igen is kreatív esze fiú vagy, ha össze dugtátok volna buksitokat kitaláltatok volna valamit. Viszont megdicsérlek az apró pontoékrt amiket leírtál például a az öreg ember eltűnésével kapcsolatban, csapat munkád Monával nagyon szép lett. Jutalmad 160 VE

Rammus: Hát lelkem hol volt a csapat munka? Annyira sok apróságot a postomból nem hagytál ki, de nem látom a végén lévő csapatmunkát, arról nem is beszélve hogy azok a jelentek egyáltalán nem lettek kijátszva, amiért kissé fájt a szívem, ugyan akkor harci postod nagyon szépen fejlődik! Jutalmad : 160 VE

Strago: Azt kell mondjam a mesélői postot követted nagy vonalokban de a részleteknél neked is volt próblémád, tőled elvárom a pontossságot, különösen hogy ezt ki is fejtetted postodban! Jutalmad: 170 VE

Reigen: Nálad tényleg csak pár részlet tér el, hozzá kell tennem tőled ezt el is várom, de neked is jobban kell figyelned ezek után, és nem az utolsó pillanatra hagyni a dolgokat! Jutalmad: 210 VE

Gyermekeim láthatóan elkapkodtátok a dolgokat különösen a végét, és ez mindenkire igaz(!) amire a legtöbb VE járt volna, így igen súlyos összegektől fosztottátok meg magatokat. Na de bánkódni már ne bánkódjatok majd legközelebb tessék NEM AZ UTOLSÓ pillanatban elkezdeni dolgozni!
Ui: tudok ám mindenről xD
Vissza az elejére Go down
Strago Rhelm
Elemi mágus
Elemi mágus
Strago Rhelm


Hozzászólások száma : 306
Aye! Pont : 9
Join date : 2011. Apr. 24.
Age : 33
Tartózkodási hely : tűzhely

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 6
Jellem:

Karácsonyi Event! Forthem erdeje Empty
TémanyitásTárgy: Re: Karácsonyi Event! Forthem erdeje   Karácsonyi Event! Forthem erdeje Icon_minitimeHétf. Jan. 02, 2012 3:08 pm

Kis csapatunk bemasírozott a fekete ajtón, ami azonnal becsapódott mögöttünk. Nem volt menekvés a kellemesen meleg teremből, bár ezt jelenesetben nem találtam problémának. Nem volt rajtam az elveszett behemót bundám, így érthető volt, hogy hiába mozgattam oly serényen a testemet az erre vezető úton, nem sikerült átmelegítenem magam és itt kellemes volt az időjárás.
A teremből három út vezetett a felsőbb szintekre. Döntés elé lettünk kényszerítve, nem tudván, hogy milyen bajjal kecsegtetnek a különféle járatok. A fekete márvány nem igazán volt nyugtató hatású, a vörös szőnyeg, amit lábunk tapodott tulajdonképpen kimondta, hogy egy díszes, királyi kriptába léptünk be. Ennek a tudata megalakította az ilyen helyekhez szükséges ominózus sugallatot. A lépcsők, egy útba torkollottak, amik látszólag más-más irányba vezettek. Két csapatra bomlottunk. Valamiért Mona velem akart tartani, talán azért, hogy bebizonyítsa, hogy megbízható, legalább is, hogy megbízhatóbb, mint legutóbb. Mi a jobb lépcsőn indultunk el, és vetettük bele magunkat az azt követő folyosó sötétségébe.
Nyomasztó, depresszív egy hely volt. A csupasz falak baljósan feketéllettek, és a fenyegetés szaga nehézkessé tette számomra a lélegzést. Az egésznek a tetőfoka a kupolás csarnok volt, ahol utunk véget ért. A kupola üvegén besütött a hold, ezzel azt a látszatot keltve, hogy a padlóból akármikor kitörhetnek a kripta halottai. A falakat díszítő gyertyák ünnepélyessé, fényesebbé, mégis sötétebbé tették a helyet, ahonnan már csak a vérkörök, fehér koponyák, és idő rágta fekete bibliák hiányoztak. Helyettük viszont voltak szobrok, a terem közepét díszítve, az alapszíntől meglehetősen elütő anyagból készítve. Griffek és sárkányok faragásai, szivárványszínű márványból megalkotva. Nem illettek a helyzethez ezek a lenyűgöző művészeti alkotások, de tudtam, hogy az ellentétek találkozásánál ez megengedett, sőt bizonytalanságot, félelmet kelthet a nézőben.
És igen, nem tudtam, hogy hova tegyem ezt a látványt fejemben. Kétes érzések küzdöttek bennem. Nem tudtam, hogy féljek, gyönyörködjek, összezsugorodjak, vagy kihúzzam magam.
Szerencsére eme filozofálgatásomból az árnyak mozgása hozott vissza. Második pillantásra nem az árnyak mozogtak, csak egy fekete, csuklyás köpönyeget viselő ismereten jött közelebb, és lépett a hold fehér fényébe. Tudtam, hogy ebből semmi jó sem fog kisülni, és gyorsan belekezdtem az információgyűjtésbe, nehogy előbb öljük meg, mint, hogy válaszokkal tudna szolgálni. Mondjuk eléggé elhamarkodott gondolat volt ez, de bíztam a számbéli fölényünkben.
- Mielőtt minden bizonnyal kölcsönösen eltennénk egymást láb alól, annyi kérdést megengedhet nekem, hogy mi folyik tulajdonképpen itt? – Fenyegető arcot vágtam, hátha ezzel könnyebben meg fogom tudni arról győzni, hogy nincs értelme harcolnia, úgyis mi nyernénk.
- Kami-sama... Lehagytad, hogy Kami-sama... – hangja pontosan olyan irritáló volt, mint azoknak, akikkel még anno beszélgetnem kellett, hogy családom jó hírét ápolgassam. Sznob, és beképzelt. - És kifejezetten vitatom a kölcsönöset... – Valószínűleg ő is látja, hogy túl sok esélye nem lenne ellenem. Remélhetőleg. De mindezek ellenére meglepetés ült ki az arcomra. Nem az a tipikus gonosz ember volt az előttem álló személy. Valamiért még egyik bűnöző sem hitte magáról, hogy egy isten lenne. Ez egy új csúcspont az emberi beképzeltség skáláján. - De kérdésedre válaszolva, feslett halandó, eltüntetem azt, ami ily fesletté teszi ezt a világot. – Fél pillanatra végigfuttattam a ruházatomon a tekintetemet, majd Monáén, és gondoltam, hogy kedves társamra célzott ezzel a jellemzéssel, de akkor miért válaszol nekem? Fura. Meglepetésem, ha lehet, még jobban meglátszódhatott rajtam.
Az ismeretlen megszabadította fejét a csuklyájától, és így teljes részletességgel láthattuk ronda, metál ékszerekkel teletűzdelt arcát, és eléggé nem mindennapi hajviseletét, a ronda vonásairól nem is beszélve.
- Istennek képzeled magad? Ki hitte volna, hogy van az apámnál is beképzeltebb alak a világon? Nem tudsz megijesztetni, fémdarabok őre. – A gyűlölet, a megvetés, és a gúny keveréke járta át hangomat. Nem éreztem már se félelmet, se tiszteletet. Nem tudom, hogy ki, vagy mi befolyása során került ez a nevetséges ember egy ilyen egyedülálló építmény magasabbik pontjára, de betudtam a véletlen művének.
- Meg tudnád mondani, mégis mit akarsz pontosan eltüntetni? – A vadóc hangjában félelem tükröződött. Nem értettem, miért félt már ettől a pojácától.
- TEEEE, vigyázz a szádra! – Váratlan kitörése összerezzentett mindkettőnket, de aztán hamar magához tért, és elpirult egy kicsit. - Köhöm... elnézést. – Micsoda? Most miért kér elnézést? Ez az ember percről percre nevetségesebb volt a szememben - A feslettséget, mint már mondtam. Ezt a szentségtörést, amit az emberek tesznek minden évben. – És nekem ezt most értenem kellene? Minden bizonnyal, különben nem jártatná feleslegesen a száját.
- Hát őszintén szólva, én nem tudom, hogy ez szentség törés-e... Még sosem volt részem benne. – És nekem sem, mert nem hinném, hogy, amit az egész társadalom tradícióból folytat, az ezt a néhány őrültet leszámítva akárkit is zavarna. Mert akkor az összest meg kellene büntetni, és ez a húzás az államra nézve eléggé fatális lenne. Tehát megint jött egy csoport, akik azt hiszik, hogy, ha valaki olyasmit csinál, ami nekik nem tetszik, az szentségtörés. Mily öncélú hozzáállás. Nem tudom, hogy miért olyan jó, ha az ember egyedül marad a világban. Miért jó az neki, ha mindenkit megölhet.
- Nem tudom milyen szentségtörésről van szó, de nem igazán tudom komolyan venni szerencsétlen barátunk szavait. – Valamiért nem láttam azt az erőt, amely egy egész országnyi mágussal végezni tudna.
- Ti semmire kellő emberek, minden évben eljátsszátok ezt a képmutatást... Karácsony... cehhh.... szánalmas! - fröcsögi - Jól mondod, NEM TUDJÁTOK KOMOLYAN venni! Megjátsszátok boldogságot, színlelik a szeretet! HÁT MI ÉRTELME VAN ENNEK?! – Félreértett, komolyan venni csak őt nem lehet. El kellett nyomnom egy nevetést is, bár nem sikerül olyan jól, mint szerettem volna.
- Amit te mondasz, annak mi értelme van? Mert lehet, hogy félelmetes, és fenyegető ez a torony, de te nem vagy nagyon az. – Szerencsétlen Mona, azt sem tudta, hogy mi folyik körülötte, azt meg végképp nem értette, hogy miért viselkedem úgy, ahogyan, de hát, nem is kellett értenie.
- Majd fogsz félni... rég várok már rátok… - Micsoda blöff. A fenyegető érzést már nehézkesen fogja visszavarázsolni a szívembe. Mindenki mondhatja ezt, és, ha lett volna egy kicsi eszem is, akkor megkérdem tőle, hogy hívnak minket és akkor hamar kiderült volna, hogy most tényleg tud e valamit.
- Pont ránk? – A lányt sikeresen elbizonytalanította, bár ezt talán be lehetett annak is tudni, hogy ő már eddig sem volt tisztában a helyzettel.
- Talán meglep? - vigyora émelyítő volt - Már rég tudtuk, hogy jöttök. – Zseniális. Belőle sem fogok tulajdonképpen több hasznos információt kiszedni. Eközben visszasétált onnan, ahonnan eredetileg indult, és láttuk, a gyertyák halovány fényében, hogy egy kerekasztal állt ott.
- Tudtátok? Hányan vagytok? – Eléggé veszett kérdés, hisz miért mondaná el? Ha csapdát állítana, akkor sem mondaná meg, hogy hova nem szabad lépni.
- Számotokra ez teljesen mindegy, ez az utolsó hely, amit láthattok! – Megfordult, és felemelte a kezét.
- Force Push! – A támadás hirtelen jött, egy hatalmas lökést éreztem és következő pillanatban a levegőt szeltem át. Mona egy sikítással jellemezte a váratlan hatást, és a terem túlsó felében kötöttünk ki. Ellenfelünk röhögött, engem meg a pánik szele csapott meg. Nem hittem volna, hogy egy egyszerű támadással ilyen hatalmas erőt képes szabadjára ereszteni. Lehet, hogy lenéztem eleddig, de sajnos be kellett látnom, hogy a helyzet nem áll túlságosan fényesen számunkra, főleg, ha ez még csak a kezdet volt. Feltápászkodtunk, és már éppen gondolkozni akartam, hogy mégis mivel lehetne a mi javunkra fordítani az események sorozatát, amikor is egy földöntúli hangot hallottam. Ha valamihez hasonlítani lehetett volna, akkor igen sok csengőt képzeltem el, amit egyszerre ráznak. De mégsem volt olyan istenigazából csengőhang, lényeg, hogy ez a hang végigfutott a termen, látszólag hangtalanul a magát istennek képzelő embernek, és éreztem, hogy itt volt az idő. Benyúltam a zsebembe és elővettem a csomagot, amit a pirosba öltözött öregúr adott át nekem. A csomagban két tárgy volt: egy kő, meg egy üveggömb, amiben valamiféle elektromos erő lakozott. Először a követ vettem kézbe. Váratlanul egy gigantikus erőhullám száguldott végig a testemen. Nem értettem, miért, vagy, hogy egyáltalán mi történt, de annyi biztos volt, hogy olyan erő cikázott a belsőmben, amelyet még sosem tapasztaltam. Félig kinyújtottam kezemet, és láttam, ahogyan a három elem részei ott forognak előttem, egy szabályos labdába gyúrva: a föld, a víz és a fém.
Az üveggömb következett: mikor kezembe vettem megrémültem először, mert az áram behatolt a bőröm alá, hogy aztán szépen, lassan, de megfékezhetetlenül megtöltsön egy új elemi mágiával. Hagytam, hogy az áram átjárja tagjaimat, éreztem, hogy könnyebbé vált a világ, lelassult az idő, viszont volt egy nagyon rossz sejtésem. A villám nem volt egészséges dolog. Nem hallottam még olyasvalakiről, aki nem volt villámmágus és jól esett volna neki, ha végigszaladt rajta egy kisülés. Gyorsan elszorítottam ezt a hatalmasnak mégis veszélyesnek tűnő varázslatot. A helyzet visszaállt a normálisba, de a sárga erő gyengült. Tudtam, hogy nem fog sokáig benne maradni a testembe, hisz nem tudom fenntartani, és nem is ismerem ennek a mágiának tulajdonképpen semmilyen tulajdonságát, adottságát, részletét.
- Lighning Release. – hagyja el a számat a mágiám neve.
Ránéztem társamra, akinek lángoltak kezei, és tudtam, hogy ő is hasonló „megvilágosodáson” esett át, mint én, csak őt a tűz elem fogta körül.
Sokáig nem volt időnk ezt az újonnan jött segítséget próbálgatni, mert ellenfelünk, ha nem is biztos, hogy hallotta az idegen csengőszót, látta, hogy valami nincs rendjén velünk.
- Perssure Fist – Valami megint elhagyta a kezét, és ez a valami igencsak pörgősen falta a köztünk lévő utat.
- Stone Wall – Egy vaskos fal szinte azonnal előtört a földből, hogy megvédjen minket, de kevésnek bizonyult. Jókora durranással hatolt át az ellenfél mágiája, és habár le lett jórészt gyengítve, én még így is megéreztem az ütés csontropogtató erejét. Egy vörös villanást láttam még, mielőtt a földre kerültem volna, és a hangokból arra asszociáltam, hogy Mona, kihasználva, hogy az ellenfél velem van elfoglalva, támadást intézett ellene. Talpra küzdöttem magam, és láttam, hogy a vadóc nem igazán tudott konstruktívan cselekedni a harc felénk való billentésében. Valami írás találta el, és már haladt is a föld felé. Nem akartam elveszíteni az egyetlen esélyemet, ennek a konfliktusnak a megnyerésére, így jobb híján a saját testemmel tompítottam a becsapódásának erejét. A kemény talaj nem esett jól, hát még a nekem csapódó test sem, mert én szeretem a lányok közelségét, de ez azért egy kicsit túllőtt a célon.
- Bocsánat. –
- Nem tehetsz róla, de legközelebb óvatosan az ilyen légi akciókkal. – Nyögtem a bordáimat fogva. Újfent kénytelenek voltunk felállni, és Mona azonnal meglovagolta… szeretett légi izéjét? Érdekes, ilyet is csak távolról láttam, ha jól tudom Alicenek volt még ilyen érdekes mágiája. Amint felröppent megkezdte a szőnyegbombázást, ahol a bombákat tűzgolyók helyettesítették. Én közben a földről akartam magamat hasznossá tenni, kitéptem egy tucatnyi kőtüskét a padlóból, és ellenfelünk felé irányítottam azokat. Megrökönyödve láttam, hogy a fémek őre szédítő gyorsasággal tért ki a lövedékek elől, és egy – Pressure Blade – et eresztett el felém. Természetesen ezt is csak névből tudtam megítélni, hogy mi lehetett.
- Iron Armor – a feszes vaspáncél testem fontos részeit befedve igyekezte védeni azokat, de ez is csak félig sikerült. A mágia egy jókora vágást hagyott a páncélom, és olyan érzés volt, mintha egy nagy katana tompa felével alaposan mellkason suhintottak volna. Pár másodpercig nem kaptam levegőt, csak hápogni tudtam.
Még mindig nem láttam túl sok kilátást ezek után. Közben társamat is megdolgozta az ismeretlen mágiát használó, és mire magamhoz tértem csak annyit láttam, hogy szenved a lány. Valamit próbált ellökni magától, kevés sikerrel. Egy kicsit torzult a tér két helyen, Mona előtt és mögött és ebből arra következtettem, hogy ez megint valami furcsa térmágia, ahhoz hasonlatos, amit Adelus használ előszeretettel. Odasiettem, legalább is már amennyire fájó testem engedte és keményebb karjaimmal segítettem szétfeszíteni a téranomáliát. Mona sűrűn véve a levegőt, lehuppant mellém. Az istenpalánta nem hagyott nekünk időt, hogy kifújjuk magunkat.
- Suffering – Ezt írta fel maga elé, és a betűk egyenesen nekünk csapódtak. Hátratántorodtam, és csak lassan jutott el az agyamig a fájdalom tudata. De amikor elért, akkor térdere kényszerített a minden porcikámat átjáró, égő fájdalom, amivel egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, csak elviselni. Mikor abbamaradt, hevesen lihegtem, és azon kaptam magam, hogy a kifolyó nyálamat kanalazom vissza a számba. Megráztam magam, összpontosítottam. Szerencsére a fémek őre épp nevetőgörcsöt kapott azon, hogy nem voltam képes a saját folyadékomat megtartanom a helyén. Felugrottam, aminek az lett majdnem az eredménye, hogy újból elestem, de sikerült az egyensúlyomat megtartanom. Monát felrángattam, megütögettem az arcát, hogy ő is magához térjen, és odasúgtam neki, hogy Tűz és víz, egyenlő gőz. Legalább nyerünk egy kis időt. – Látszott rajta, hogy kissé el van csigázva, de értette, mit mondtam.
- Rendben. – Ő is megállt a lábain, és nekiálltunk a rituálénak.
- Water Magic – Elkezdtem a párából vizet generálni, és szökőkutat fakasztottam a saját kezeimből. Társam sem húzta az időt, tűzlabdákat dobott minden felé, és a nedvesség, amikor találkozik a magas hővel elpárolog, méghozzá eléggé gyorsan, és rövid úton csináltunk egy mesterséges ködöt. Örömünk rövid életű volt: robbanást hallottam, és egy erős szél csapta az arcom, ami tulajdonképpen fél másodperc alatt elsöpörte a ködöt. A tettes látszólag a levegőbe emelkedett ehhez a varázslathoz, mert láttam, hogy megérkezik a földre, ő is már szaporán véve a levegőt, és korántsem gúnyos arckifejezéssel. Éreztem, hogy itt az idő, most kell valamit csinálni, ameddig elvan a földön. A bennem áramló új erőt előhívtam, és a megmagyarázhatatlanul hatalmas energia ismételten eltorzította az érzékeimet.
- Készülj, Mona, most vagy soha. – Nem tudom, hogy megértette e, hogy arra gondolok, használja a legerősebb varázslatát, mert tudtam, hogy ő is kapott egy olyasmit, mint én, a csomagjában. Láttam bólintását, és máris lőttem ki az ellenfél felé. Elsuhantam mellette, nekiugrottam a falnak, ellöktem magam, és a védtelen hátával találkozott az egész testem. Az ütés erejétől és is megdöbbentem; néhány métert előrecsúszott, kis híján fel is borult, de ennyi bővel elég volt. Kedves társnőm felemelte kezeit és egy lángörvénnyel borította el a szerencsétlen delikvenst. Elnyújtott ordítását a lángszóró erejéig hallani lehetett. Mikor abbamaradt a hőség, én is visszaszorítottam az áramot, de sajnos az ellenfél még mindig állt. Arcára kiült haragból ítélve sikerült alaposan felbosszantani, de azért remélem, hogy nem csak ennyit értünk el nála.
Keze elkezdett pörögni és felfirkantotta maga elé a – Darkness – szócskát. A betűk nem felénk jöttek, hanem szétfutottak az írón, aki elkezdett változni, míg végeredményben egy visszataszító, démonikus szörnnyé változott. Nem teketóriázott, vagy kezdett monologizálni, kitátotta száját és egy hatalmas sötétségtömeget fújt a lányra. Gyorsan reagáltam és egy multi idézéssel felhúztam egy kőfalat elénk, és egy vaspáncélt magamra, miközben Monát berángattam magam mögé. A feketeség szétrobbantotta a falat, és éreztem az erejét a páncélon keresztül, de legalább társamban nem tett kárt. Lábaim megremegtek, és fél térdre kényszerített a zsibbadás. Nem lehet, hogy csak ennyi legyen bennem. Még van rengeteg halálos mágia az arzenálomban, és még a felét sem mutattam meg ennek az agyondíszített majomnak. Felordítottam és azzal a lendülettel egyensúlyba hoztam magam. Monához fordultam és fejemmel felintettem. Megértette.
- Liquid ground – a világosbarna varázspecsét felvillant, a talaj elkezdett folyóssá válni, és a démon felé csapott, hogy lerántsa, és végérvényesen csapdába ejtse. Nem sikerült, a lény túl gyors volt a földhöz képest, és Mona támadása is meg lett akadályozva egy felettébb galád természetű fekete gömb által, ami felfogta a lángszóróját és a robbanás ereje kissé vissza is lökte a lányt.
Ekkor éreztem, hogy valami elkezd húzni a démon felé. Próbáltam roskadozó lábammal egyenesben maradni, így úgy nézett ki, mintha futnék az ellenfél felé. De engem nem olyan fából faragtak: szám elé emeltem kezeim ökölbe szorítva, és egy – Water Cane – t küldtem a készülő fekete gömbbel szórakozó torz lény felé. Ő ezt emberfeletti sebességgel kikerülte, de legalább a húzás is megszűnt.
A harc lassan kezdett túl sokáig tartani, és ezt a fémek őre is észrevette. Megunva, hogy minden bonyolult varázslatát vagy túléljük, vagy kikerüljük, elkezdett ugyanazzal az emberfeletti gyorsasággal cikázni körbe- körbe, miközben törmelékeket kapott fel és vágott hozzánk, szerencsétlen mágusokra. Nem lehetett mit kezdeni, ki kellett térni, vagy védekezni kellett, de ez nem mindig sikerült. Hiába az Iron Armor, sok lövedéke talált el védtelen részt, és a páncéllal nem igazán tudtam ugrálni, főleg, mert a lábaim is kezdték bemondani az unalmast. Néhanapján ellőtt egy nyomáslövedéket, ami rendszerességgel csapott minket a falhoz, vagy terített, le, hogy aztán a fél falat ránk is zúdítsa. Több sebből véreztem már, végtagjaim, mintha gumiból lettek volna, látásom zavarossá kezdett válni, és szédelegtem is. A jó hír az volt, hogy az ellenfél is lelassult és egyre gyengébb támadásokkal próbálkozott. Láttam, hogy Monának könnyebb dolga volt, hiszen ő a varázsszőnyegén repkedett, és tudtam, hogy közel a vég, ideje volt újból használni a titkos mágiámat. Eleresztettem a testemben az villámot, éreztem, hogy végtagjaimba új erő költözik, frissebbnek éreztem magamat, reményem feléledt. Most rajtam volt a sor, hogy össze-vissza villámoljak, itt is ott is ütéseket vigyek be, és ezzel még vadabb támadásra ösztönözzem az ellenfelet. Számításom bejött, azzal az egyetlen fordítással, hogy most mi voltunk a kitérők, ő a támadó.
Viszonylag hamar sikerült olyan állapotba fogyasztania magát, hogy a csata alatt leszakadt kupola előtt állt, és látszólag gyűjtötte az energiáját, hogy újból támadni tudjon. Ez egy kitűnő alkalom volt ahhoz, hogy rövidre zárjuk az egészet. Elővettem a Mona által, még az átváltozása előtt adott tőrt, a démon hátába kerültem egy-két gyors rugaszkodással, és a hátába süllyesztettem a fegyvert. Az átkozott mágus felvonított, közben Mona is megérkezett, én meg az életemet féltve ugrottam el onnan, és valóban, a vadóc tulajdonképpen lángba fojtotta a pórul járt sötét mágust.
Kiszorítottam az energiát adó bizsergő mágiát a tagjaimból, és a füstölgő hulla mellé érkeztem le, Monával szembe. Fáradt, nyúzott, vérrel piszkított volt az így sem tiszta lány, de az arcán elterülő mosoly elfeledtette velem az ilyen triviális megítéléseket. Megdöbbentő volt, hogy milyen széppé tud valakit varázsolni egy ilyen egyszerű mimika. Én sem tudtam mit csinálni, elmosolyodtam, majd minden egyéb nélkül elterültem a földön. Pánikroham jött rám, amikor nem éreztem azt, amit éreznem kellett volna: a végtagjaim nem mozdultak. Nem tudtam még a kisujjamat sem megmozdítani. A pánikot igen hamar elnyomta viszont a fáradság, és a halvány remény megnyugtatott: biztos csak időlegesen, a sárga mágia miatt vagyok ilyen állapotban, hiszen izmaimat a legvégsőkig megterheltem.

Ezek után csak arra emlékszem, hogy valaki költögetett. Valaki, aki felettébb ismerős volt.
Vissza az elejére Go down
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
Reigen Hawkins


Hozzászólások száma : 4479
Aye! Pont : 517
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 32
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Semleges Jó

Karácsonyi Event! Forthem erdeje Empty
TémanyitásTárgy: Re: Karácsonyi Event! Forthem erdeje   Karácsonyi Event! Forthem erdeje Icon_minitimeVas. Júl. 15, 2012 9:57 pm

Ahogy beléptünk a hatalmas obszidián fekete kapun, az bevágódott mögöttünk elzárva a menekülés útját. Bent már jóval kellemesebb hőmérséklet tombolt, ráadásul ha már egyszer bejöttünk a végére kéne járni a dolgoknak. Maga a hely azért meglehetősen lehangolónak tűnt, már csak a sötét belső szín miatt is. Igazán el kellett volna ide egy lakberendező, aki feldobta volna némi színnel és dekorációval. Meg persze minden sarokra egy hűtő. Helyette meg kellett elégednünk az alattunk húzódó vörös bársony szőnyeggel és a kripta hangulattal.
A teremben ahová jutottunk három út vezetett felsőbb szintekre, a többiek elkezdek tanácskozni merre is kéne menni, én pedig oldalra battyogva megnéztem közelebbről is a dísztárgyakat. Közülük is egy kép vonta magára a figyelmemet. Egy viharban vitorlázó hajót ábrázolt, de valami nem stimmelt vele. Hosszú másodpercekig bámultam összeszűkített szemekkel, aztán rájöttem mi nem stimmelt vele. Ferdén állt. Odanyúltam megigazítani, de amint helyre billentettem fordultam egy nagyot és egy szűk sötét folyosón találtam magamat.
– Izé… Srácok? Azt hiszem valamit megnyomtam… - nyögtem ki bátortalanul, de csak a síri csendet hallottam semmilyen választ vagy visszajelzést nem kaptam, se a folyosóról, se a fal mögül.
– Srácok! Hahó! Hallotok?! - próbálkoztam hangosabban és elkezdtem dörömbölni a falon, de nem használt semmit. Végül belenyugvóan sóhajtottam egyet ás tüzet gyújtva a kezemben megvilágítottam a folyosót. Egy valóban szűk és valószínűleg évtizedek óta nem használt járatba kerültem. Gyakorlatilag nem láttam a végét, olyan sűrű pókhálók borították be az egészet. Így hát neki álltam a fehér háló módszeres takarításának tűzzel. Bele telt jó pár percbe, de elértem a folyosó és így a hálós rész végére. Elfordult oldalra, majd lépcsősorral emelkedett, újra fordult egyet az alagút és így ment tovább. Rengeteg elágazáshoz értem, ahol véletlenszerűen választottam ki az utamat, hol emelkedett a folyosó, hol csökkent. Valamikor tényleg csak meredekebb lett, máskor meg lépcsősor vitt tovább. Már én magam sem tudtam mióta lehettem ebben a labirintusban. Talán egy órája, egy napja, egy hete? Nem tudtam, de még az is elképzelhető lehetett, hogy csupán tizenöt-húsz perce. Az idő relatívvá vált ezen a sötét és szűk helyen.
Végül addig-addig mászkáltam, míg egy zsákutcában nem lyukadtam ki.
– Ne már! Nehogy visszakelljen fordulnom! Biztos van itt valami… - kezdtem neki a fal módszeres tapizásának valamit keresve. A sokadik fogdosás alkalmával rátapintottam egy lazább köre, ami be is nyomódott egy kisebb erőhatásra. A fal ekkor arrébb csúszott és fény tört be a résen, aztán kiléptem egy „szabadabb” helyre.
- De rohadt nagy ez a templom, mintha egy labirintusban járnék... Áh, végre valaki! – vettem észre Petersent.
- Vigyázz Reigen! – kiáltott ijedt arckifejezéssel rám, de nem tudtam mire vélni a dolgot.
- Mire? - nézek értetlenül, de az utolsó pillanatban észreveszem a támadót, aki egy hatalmas kardot idéz a kezébe. Éppen sikerült még félre vetődnöm, de így is felsértette a vállamat. Először nem értem, hogy vágott meg, hisz maga a penge nem ért hozzám, centikkel, de el kellett volna kerülnöm. Végig gurulok a földön és felpattanok a vállamhoz kapva. Ekkor veszem észre a fegyverből kiálló apró tűket, amiken a hold fénye csillant meg. A vállamban pedig fura zsibbasztó érzés jött elő.
- Hé ez egy templom! Több tisztelettel! Még ha sötét is és könnyű eltévedni benne!
- Reigen! – állt fel a földről és futott mellém – Ő az ellenségünk, őt kell legyőznünk.
- Értem - Csapok bele ököllel a tenyerembe, ám a vállam miatt egyből ki is csúszik belőle az öklöm egy pillanatra, aztán visszatolom, mintha mi sem történt volna.
- Akkor adjunk neki!
- Adjunk. - értett egyet Petersen is, majd megindul felé. Nyílván valamilyen közelharci mágiája lehetett. Ez félig meddig igaznak is bizonyult. Előre ütött a kezével, ami megnyúlt plusz az ökle még többszörösére is duzzadt. Magamban elismerően füttyentettem. Még életemben nem láttam ilyen fajta mágiát.
A férfi azonban kitért a támadás elől és kardját csapásra emelte. Most rajtam volt a sor, hogy hátulról támogassam jelenlegi partnerem.
Előre ütve a kezemmel egy szürke ökölformájú széllökést lőttem előre eltérítve a kard pengéjét mielőtt az még elérhette volna Petersen-t. Megindultam az ellenfelünk felé és a magasba szökkenve egy két fej méretű tűz labdát vágtam hozzá. A fickó visszahúzta a kardját és nemes egyszerűséggel megütötte a tűz gömbömet, ami egyenesen visszaszállt hozzám és mellkason talált. Hanyatt vágódtam és lángra kapott a pólóm, amit aztán vadul oltani kezdtem. Kihallott már ilyenről, hogy a tűzmágust gyújtják meg? Ez olyan, mintha a hal fogná a horgászt, vagy a tészta sütné a szakácsot. Végezetül persze sikerült viszonylag gyorsan eloltanom a lángokat némi fetrengéssel. Ahogy ezzel megvoltam felpattantam a földről és újból belevetettem magamat a harcba. Pont akkor repítette el Petersen-t egy jól irányzott rúgással. Gondoltam itt a nagy lehetőségem. Újból felé dobtam egy tűzlabdát, míg rögtön az árnyékába hét darab kő tüskét lőttem. Ahogy vártam észrevette a kis akciómat és megint meglegyintve a kardját visszalőtte rám a tűzlabdámat, ám én ezúttal kikerültem. Viszont a kőtüskéim célba értek. A gyors reakcióinak köszönhetően azonban csak kettő tudta megsebezni. Egy az oldalát sértette fel, egy másik pedig a combját.
Némi szitok hagyta el a száját, aztán mikor lendítette volna a kardját hirtelen megtorpant és furcsa pózba vágta magát, mintha pantominkedne és azt próbálná eljátszani, hogy két fal préseli. Csak a fejemet vakarva néztem a jelenetet, mert nem tudtam mire vélni, aztán észrevettem oldalt Petersen-t, aki egy világító lakrimát tartott a kezében. Nyílván ő érte ezt a hatást.
Viszont szerencsétlenségünkre, cak pár pillanatig tartott, utána a fickó ki is tört belőle és eléggé dühös is lett ráadásul.
A kezében lévő hatalmas kard eltűnt és helyette egy másik került elő. Ennek már normális hosszúsága volt, ám a szélessége ennek is eltért az átlagostól. Ami még fura volt, mintha víz folyt volna le róla. Körkörösen suhintott vele egyet és [color=royalblue]60 fokos szögben mindenfelé éles vízpengék repültek.
Azonnal kőrögöket idéztem a kezem köré, amik beborították, mintha valami kesztyű lenne. Onnantól kezdve nem volt akadály a víz pengék hárítása. A partnerem ekkora támadásba lendült, de a vége egy csúnya sérülés lett. Először nem hittem a szememnek, hisz elkerülte volna a sebzést, de a kard megváltozott és megtudta vágni. Csak pislogtam, hogy biztos rosszul láttam. A fickó azonban emelte a kardját egy újabb vágásra, így nem volt időm a tétlenkedésre. Neki futottam és becsúsztam a vágás elé magasba tartva a kővel borított kezemet, ami kivédte a csapást, de a kard valahogy elhajlott és belevágott a vállamba. A penge nem hatolt mélyre a húsba, de még így is meglehetősen kellemetlen érzést szolgált ahhoz, hogy ennek még hangot is adjak. Időközben Petersen kiszökkent alólam és óriásira duzzasztotta az öklét, majd behúzott vele a fickónak. A támadás meglepetésszerűen érte és köpni-nyelni nem tudott abban a pillanatban, csupán hanyatt repülni. Megfordultam én is, készülve a sorozatos támadásokra, de váratlanul Petersen megragadott és húzott magával.
- Hé! Pedig itt lett volna az alkalom az ellentámadásra!- kiáltottam fel.
- Bocs - felelte tömören. A férfi felkászálódott a földről és néhány gyors, de elegáns mozdulattal megigazított az öltönyét.
- Azt hiszem kéne egy terv - fordult felém Petersen.
- Egy terv, mi? - kezdtem vakarni a fejemet – Talán ki kéne használnunk, hogy eggyel többen vagyunk, mint ő... - elmélkedtem a kérdésen. Esetleg több oldalról egyszerre támadva összezavarhatjuk. Egyszerre úgy is csak az egyikünkkel lesz képes foglalkozni, akkor pedig a másikunk jól elláthatja a baját. Tökéletes stratégiának tűnt.
- Támadjunk egyszerre? - jutott partnerem is ugyanerre a következtetésre – Egyszerre, két oldalról? Csak nem fog tudni mindkettőnkre figyelni... legalábbis remélem.
- Ezt csak egyféleképp tudhatjuk meg - vigyorodtam el – Te mész jobbról én pedig balról - azzal kivágódtam bal irányba és körívás pályán futni kezdtem az öltönyös fazon felé, közben azon gondolkodtam melyik mágiával lenne praktikus próbálkoznom. Végül néhány méter távolságra a célponttól előre öklöztem a levegőbe és egy szürke ököl formájú széllökés száguldott felé. Balról pedig egy duzzasztott ököl.
A fickó jobbra-balra kapkodta a fejét, látszott rajta, hogy megzavartuk. Legalábbis először nekem ez jött le. Aztán kiderült még se. Ravasz emberrel volt dolgunk. Kivárta a megfelelő pillanatot, aztán a támadásom elől elugrott és Petersesn felé fordult. Ekkor előre vetődtem és egy kis vízsugarat idézve rácsaptam a bokájára. A kígyózó vízsugár ráfonódott én pedig megrántottam. A fazon elhasalt és itt volt partneremnek a ragyogó alkalma, hogy a földbe döngölje. A fickó azonban elkerült az ütést és eltűntette a kardját. Helyébe egy új, ám régi rozsdás vacaknak tűnő fegyver került. A markolat aljáról vörös szalagok lógtak. A pengével egyszerűen elvágta a vízsugaram, aztán mintha fel is szippantotta volna az egészet.
- Mi a...
Petersen ökle becsapódott és arról elrugaszkodva már felém is vette az irányt. Túlságosan is elbíztam magam és most ez miatt nem volt időm már kitérni. A férfi előre szúrt én pedig reflexszerűen tettem, ami először eszembe jutott. Egy intésemre a földből egy kőfal emelkedett, de ez látszólag nem tántorította meg ellenfelünket. Egyszerűen beleszúrta a kardot a falba, amin könnyedén áthatolt én pedig felordítottam. Hogyne tettem volna, hisz a penge az orrom előtt egy centire állt meg, én pedig ezután cserélhettem is volna egy alsót.
Rákjárásban elhátráltam a kard pengéjétől és heves matatásban kezdtem az arcomnál. Sebet kerestem rajta, de szerencsére sehol sem találtam. A fal mögött csata zaja hallatszott. Valami nekiütődött a falnak, majd nem sokkal utána a kardot kihúzták a falból. Azonnal kőrögöket idéztem a kezem közé, amik beborították egészen az alkaromig, mintha valami hatalmas kesztyű lenne rajta. Felugrottam a falam tetejére. Szörnyülködve láttam, hogy az öltönyös éppen Petersen felé szúr és a kettejük közötti távolság vészesen csökken. Elrugaszkodtam és a fickóra vetettem magamat reménykedve, hogy időben elérem. A hátára érve nem csak belekapaszkodtam, de a lendülettel még meg is löktem Petersen nagy szerencséjére. Elkerülve a biztos csonkítást a penge egyszerűen a földbe csapódott, de csak ennyit tehettem érte. A következő pillanatban egy kéz ragadott meg a vállamnál és előre hajolva ledobott magáról Pete felé, aki sikeresen elkapott és csak kicsit csúsztunk hátrébb.
- Elég a játszadozásból! Ideje meghalnotok! - kiáltott fel ingerülten.
A szabad kezével aztán rámarkolt a pengére és végig szántotta vele a tenyerét, aztán hangos ördögi kacajjal nézte, ahogy a vér végig folyik a pengés és vörösre színezi az egészet. Ezután egyszerűen oldalra csapta a kardját és belevágott a földbe. Az ütés helyén egy robbanás kíséretében hatalmas kráter keletkezett a földön.
- Ajjaj, azt hiszem bajban vagyunk. Ugye menekülni már késő? - vetette fel az ötletet Petersen.
- Gondolom igen - feleltem egy zavarodott vigyorral - Különben is a bátrak sosem futamodnak meg!
Gyorsan egy nagyobb tűz labdát kreáltam a kezemben és hozzá vágtam, ám mielőtt elérte volna suhintott a karddal és felrobbantotta maga előtt a varázslatomat.
- De a taktikai visszavonuló már szebben hangzik - vetettem oda Petersennek. A fickó erre előre tartotta a kardját, aminek a vörösen izzó pengéje megnyúlt egyenesen felém. Elkerekedett szemmel bámultam, de elugrani nem tudtam. A penge belefúródott a combomba mély sebet ejtve, majd robbantott. Mindketten megpörkölődve hátravágódtunk a detonációtól. A földre érkezve rögtön a lábamhoz kaptam a kezemet, mivel pokolian fájt. Egyrészről égetett másrészről meg zsibbadt, mintha lecsapolták volna belőle a vért, de furcsa módon a ruha körülötte nem úszott a vértől, ahogy kellett volna. Ellenben a szorongatások után előbuggyant belőle egy jókora adag. Rátettem e kezemet és tüzet teremtve beforrasztottam. A fájdalomtól hangosan felordítottam, de legalább nem omlott tovább belőle az éltető folyadék.
Ekkor végre volt időm felnézni, hogy is áll a csata, de nem jól, legalábbis rám nézve nem. Az öltönyös fazon egyenesen engem vett célba, ám Petersen megmentett. Megnyújtotta a karját és megragadva magához rántott. A korábbi helyemen, pedig egy kráter robbant.
- Idegesítő, hogy ketten vagytok – jegyezte meg dühösen, majd újabb neki rugaszkodásnak köszönhetően megindult felénk. Ekkor partnerem arrébb lökött és kettőnk közé került a férfi és ismét bekerítettük. Nálunk volt az előny, gondoltam én naivan. A következő pillanatban, mintha a kard megelevenedett volna és rám pályázott.
- Mi a... - lepődtem meg a kard hirtelen irányváltásának, majd gyorsan egy kőfalat idéztem meg magam elé, de amint a kard hozzá ért az darabokra robbant és a törmelék rám zúdult több helyen is eltalálva. Talán jobb ötlet lett volna ugranom.
Hátragurultam, aztán felpattantam, de azonnal felszisszentem és a fájó lábamhoz kaptam a kezemet. Kezdett egyre jobban lestrapált lenni a testem és valahogy már a mágikus erőben sem csordogáltam. A kard pedig áttörve a falamat tovább száguldott felém. Úgy éreztem talán itt az idő annak a csomagnak a felbontásához. Azonnal kikaptam a zsebemből és felnyitottam a dobozkát, benne pedig egy precízen csiszolt katalizátor lakrimát hagytak. Milyen jó, hogy értek az ilyenhez és már ránézésre megállapíthatom a típusukat. Nem és tétlenkedtem rámarkoltam és aktiváltam.
Robbanásszerűen járt át a mágikus erő, teljesen feltöltődtem, sőt még talán több is lett tőle, mint általában. A kard már vészesen közel járt, de csettintve egyet megjelent alattam a narancsosan lángoló felhőm és egyből a magasba emelt. A kard természetesen követett és mintha vérszemet kapott volna a sebességemet is felvette. Először a padsorok között cikáztam oldalt, de nem használt, egyszerűen lyukat robbantott az útjába és egyenes pályán követett. Következő ötletként a magasba emelkedtem és a plafonnál cikáztam, de lerázni nem tudtam. Szorosan követett néhány méterrel mögöttem. Akárhogy manővereztem, vagy trükköztem semmit nem használt, ugyanúgy a nyomomban maradt. Aztán felhagyva a plafonos taktikával zuhanórepülésbe csaptam át és a földhöz közelítve felrántottam a felhőmet. A kard berobbant a földbe, de mintha mi sem történt volna követett továbbra is. Ellenben egy termetes krátert hagyott maga után a padlózatban.
Fentebb emelkedtem a levegőben és a vastag kőoszlopok között kezdtem el szlalomozni. A kard nem manőverezett, nem kerülgetett, egyszerűen amint az oszlophoz ért lyukat robbantott bele és átrepült láttam. Ezek után már tényleg be kellett látnom, hogy nem megyek ezzel semmire. Valamiért nem tudtam lerázni és csak engem volt hajlandó követni. Oldalra tekintve észrevettem a földön harcoló Petersen-t, aztán valami eszembe jutott. Oldalra elkanyarodtam és lefelé vettem az irányt. Vagy partneremnek is pontosan az-az ötlete támad, mint nekem, vagy csak a puszta véletlen volt, de a lényegen nem változtatott. Az öltönyös fickó nekem kedvezően állt, vagyis háttal. Egyre jobban közeledtem felé, aztán mellette elrepülve, szint súroltam a fickó zakóját. Aztán bevágtam elé és megragadtam Petersen-t és felkapva arrébb repültem. A kard sajnálatos módon a férfi hátába állt és berobbantotta. Nem akartam, hogy meghaljon, de nem tudtam irányítani a fegyver mozgását. Viszont, hogy ezt lássam nem előre, hanem magam mögé néztem, így nem vettem észre az előttem lévő boltívet. Teljes sebességgel fejeltem meg, aztán pedig minden elsötétült előttem.


/ Bocsánat a késésért, az esetleges levonásokért Pete-nél kegyelmezz, mivel az én hibámból csúsztunk. A saját jutalmazásom csapolását emelt fővel fogadom a jogosság miatt /


A hozzászólást Reigen Hawkins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 16, 2012 2:11 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
Petersen Ruw


Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 31

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

Karácsonyi Event! Forthem erdeje Empty
TémanyitásTárgy: Re: Karácsonyi Event! Forthem erdeje   Karácsonyi Event! Forthem erdeje Icon_minitimeHétf. Júl. 16, 2012 10:47 am

A kastélyba óvatosan mentem be a többiek mögött és így elsőnek éreztem a hűvös levegőt, mit az ajtó hozott magával a hirtelen bezáródásával. Bár ez kellemetlen érzés volt, egy pillanat alatt elmúlt, miután alul maradt a terembe levő meleg levegővel vívott láthatatlan csatájukban.
A látvány egy normális, igazi kastélyhoz hasonlított, díszes padló, fal, hatalmas csillár, bár ennek ellenére sötétebb volt, mint várta volna az ember.
Mivel több irány is a rendelkezésünkre állt, a pár fős csapatunk úgy döntött, hogy ketté váll és külön folytatjuk az utat. Mona rögtön lefoglalta magának Stragot és egy pillanat múlva el is tűntek együtt az egyik lépcsőn, így én Rammussal és Reigennel haladtam volna tovább, azonban ez a kapcsolat sem tartott soká, minthogy a mindig lelkes fiú már úgy tűnt választott magának egy utat. Minthogy fontos küldetésen voltunk, így nélküle haladtunk tovább, vagyis haladtam tovább, mert szerencsétlenségemre Rammusnak is nyoma veszet az egyik kanyarban.
A folyósokon bizonytalanul lépkedtem, minthogy egyedül lettem, de nem állt szándékomba visszafordulni, fontos dologról volt most szó, egy kis félelem nem tarthatott vissza.
Bolyongtam, nem tudtam, hogy merre kell menni. Vörös és arany színben pompázott minden, a falakat hatalmas festmények díszítették. A hely csak az üresség miatt volt ijesztő, nem volt itt senki, hogy halottam a saját lépteim, libabőrös lett a hátam.
Utam végül egy nagyobb térhez, teremhez vezetett, azonban szokatlan és egyben csodálatos látvány tárult a szemeim elé. A szemben lévő fal és a mennyezet fele üvegből állt, így tökéletes rálátás volt a kinti tájra, időre. A vörös terítőkön gyertyák égtek és egy méretes csillár lógott le középre, minek a fénye visszaverődött a falnak használt üvegről. A padló gyönyörű márványlapokból állt, mikre bűn volt rálépni, olyan tiszták voltak és oszlopok tömkelege támasztotta a mennyezetet.
A teremben egy átlagtól magasabb férfi bámult ki az ablakon, a zord időt, a hóvihart nézte. Irritálóan kék öltönybe volt, de a szín ment a hasonló árnyalatú hajához, minek szálai meredten az égnek szegeződtek.
- Hideg van kint, mi? – szólt, bár semmi mozdulatot nem tett, csak következtetni tudtam, hogy tőle jött a hang, minthogy más nem volt itt és reméltem, hogy magamban még nem beszéltem.
- Igen… de ki Ön? – kérdeztem kíváncsian.
- Hogy én? – nevetett fel. - A nevem Hasigoki Kituro, ha nevem hallod, menő arcról van szó! – mondta miközben megpördült, hogy arcát is megmutassa nekem.
- Ha te mondod. - inkább ráhagytam, az én szememben az ő személye nem tűnt annak - Mi ez a hely?
- Ember most hasra kéne vágódnod! – hangján érződött a dühe, hogy nem aléltam el tőle - Egyébként meg, hogy hogy nem tudod hol vagy?
- Hát... még nem hallottam rólad. - a fejemet vakargatva mosolyodtam el zavaromban, tudatlanságom miatt - Egy fekete torony Forthem erdejében. A cél azt hiszem ez volt, de nem igazán tudok többet róla. – válaszoltam neki.
- NEM HALLOTTÁL RÓLLAM, A NAGY HASIGOKI KITURORÓL? – akadt ki - Hát hova jutott ez a világ, hiába a sok öldöklés hiába a sok vérontás az ember ma már hírnevet se kap érte... szörnyű hová jutott a világ...
- Hasigoki Kituro, Hasigoki Kituro. - az álamat simogatva ismételgettem a nevét, de nem jutott eszembe, hogy ki is lehetett ő valójába - Vérontás? Öldöklés? – jutott eszembe a többi a szava - Ki vagy te? - most ismét megkérdeztem tőle hangosabb hangnemben – Te állsz az egész mögött?
- Az egész mögött? – kérdezett vissza nevetve, majd a semmiből egy hatalmas, majd három méter hosszú kardot húzott elő. A kard pengéje mintha kisebb késekből állt volna, de mintha azok is külön éltek volna.
- A fenébe! Biztos nem barát vagy. - jegyeztem meg, majd a kard láttán hátrálni kezdtem, de a szemem nem vettem le róla.
- Ugyan már ne ijedj így be, ez csak a haverom. – szavai kimondása közben jött közelebb hozzám.
- Nem igazán vagyok társasági lény, nem szeretek ismerkedni. – hirtelen félelem uralkodott el rajtam, így a hátrafele sétát nem fejeztem be.
- Jaj, ne csináld már, úgy unatkozom, kell valami szórakozás.
- Hol? Hol van? - tűnt el hirtelen a szemem elől, majd tolatásommal akadályba ütköztem.
Meglepetésemre, megfordulva őt láttam meg magam mögött.
- Nem lesz ez így jó. - adtam hangot a gondolatomnak. - Inkább mennék most. – itt jöttem rá, hogy nem volt jó ötlet elválni a többiektől, annak ellenére, hogy nem szándékosan hagytam el őket.
- Sajnálom, de túlságosan unatkozom egyedül, szóval kénytelen leszel szórakoztatni kicsit... Még ha ilyen gyenge is vagy… - majd egy vízoszlop repített távolabbra engem, a testemet csak a fal állította meg, mibe ott maradó nyomot hagytam magam után.
A fal aljához lecsúszva és körbe nézve egy csodálkozó Reigen jelent meg váratlanul, azonban nem csak én vettem észre őt és a kék ruhás kardforgató - kinek a nevét nem jegyeztem meg - támadt rá.
- Vigyázz Reigen!
- Mire? – csodálkozva, bár inkább értetlenkedve kérdezett vissza, de minthogy feltűnt neki a veszélyes fegyver - mi sebesen közelített felé- igyekezett kitérni előle. A kard bár nem találta el egészébe, a fiú válla mégis vérzett, majd pár bukfencet követően felállva jobban szemügyre tudta venni a veszélyes fegyvert és fegyverhordozót.
- Hé ez egy templom! Több tisztelettel! Még ha sötét is és könnyű eltévedni benne!
- Reigen! – álltam fel és teremtem gyorsan mellette - Ő az ellenségünk, őt kell legyőznünk.
- Értem. – nem kis erővel borította be öklét a tenyerébe, de egy pillanatra mégis bizonytalannak tűnt a mozdulata - Akkor adjunk neki!
- Adjunk. - szóltam és elkezdtem rohanni felé.
A kard hossza miatt nehezen tudtam volna közel kerülni hozzá, így megnyújtva a karomat és megduzzasztva az öklömet akartam megütni őt, azonban könnyedén kitért a támadásom elől, majd a kardjával felém suhintott. Csak tehetetlenül vártam a kard pengéjét, azonban külső erők akadályozták a kard útját és jöttem rá, hogy Reigen használta a mágiáját és mentett meg engem. A megmentett széllökést két tűzgolyó követte, azonban nemes egyszerűséggel, egy legyintéssel küldte vissza azokat a feladónak. Míg így cselekedett, Reigennel foglalkozott, addig oldalról, hátulról támadtam felé, de valamiért féltem és hangos kiabálás kíséretében csináltam mind ezt, így nem esett nehezére kitérni előlem és egy erősebb rúgással távolabb repítenie engem. Megállva a fetrengésből, a bukfencekből vadul kezdtem el kicsomagolni az ajándékot, mit korábban kaptunk, minthogy úgymond egy hatodik érzékként úgy gondoltam itt az ideje megtudnom, hogy mi lapult benne.
A dobozban lackrimák voltak, miket gondolkodás nélkül használatba is vettem. Az első igazán különleges volt, használva, mintha semmivé váltak volna a sebeim, nem éreztem az eddigi fáradtságot, olyan érzésem lett, mintha új erőre kaptam volna, talán még jobban is éreztem magam, mint a küzdelmünk elején, majd miközben átkozta a társamat, kinek sikerült megsebesítenie, ki próbáltam a másodikat is, mi a dobozba volt. Nem tudtam milyen hatása lesz és miután használtam se tudtam meg igazán. Mintha egy láthatatlan fal szorította volna össze az ellenfelünket.
Nem tudom mennyire volt jó ötlet ez, mert szinte probléma nélkül törte ki magát onnan és dühében egy másik kardra váltott. Megemelve a kezét suhintott a karjával, minek okán a távolból támadott meg minket. Próbáltam kitérni a vízpengék elől, azonban azoknak sikerült megvágniuk a végtagjaimat. Nem törődve a fájdalommal csakhamar ellentámadásba is lendültem. Ahogy felé siettem ki akartam kerülni a kardja útját, azonban, mintha elszámoltam volna magam, ahogy lehajoltam a kard vége megvágta a hátamat.
A padlóra meredt tekintettel, egy pillanattal később csak Reigent vettem észre magam felett és hogy védett meg ismét egy valószínű halálos támadástól engem. Hogy a kard útját állta, az megsértette őt, minek gyengébb hangot is adott. Dühömben, minthogy engem védett, és miattam szerzett sebet, kibújtam a teste védelme alól és a megduzzasztott öklömmel találtam el sikeresen az ellenfelünk mellkasát.
Minthogy a kardja igen veszélyes volt, így nem akartam oktalanul folytatni támadást és hátrébb lépve tőle Reigent is húztam magammal, hogy lélegezünk fel egy pillanatra.
- Hé! Pedig itt lett volna az alkalom az ellentámadásra!
Szavait hallva csodálkozva néztem, hogy Reigen szinte nem is törődött a sérülésével, és hogy így tényleg egy jó alkalom lett volna arra a bizonyos ellentámadásra.
- Bocs. - mondtam röviden.
A kék öltönyös ellenfelünk is talpra állt és közben megigazította az öltönyét, azonban hogy a tökéletes haját is tönkretettük, még mérgesebb lett ránk.
- Azt hiszem kéne egy terv. - fordultam a társamhoz.
- Egy terv, mi? – esett gondolkodóba - Talán ki kéne használnunk, hogy eggyel többen vagyunk, mint ő...
- Támadjunk egyszerre? - vetettem fel az ötletet - Egyszerre, két oldalról? Csak nem fog tudni mindkettőnkre figyelni... legalábbis remélem.
- Ezt csak egyféleképp tudhatjuk meg. Te mész jobbról én pedig balról. – ijesztő mosoly jelent meg az arcán.
Ahogy Reigen elkezdett rohanni, a másik irányból próbáltam tartani vele a lépést. Az ellenfelünk nem tudta eldöntetni, hogy melyikünket figyelje, és csak állt egy helyben. Balról egy szürke ökölforma tartott a célpontunk felé, így én is a megduzzasztott öklömet küldtem felé megnyújtva a karom hosszát.
Egy másodperccel maradtam csak le, hogyha elugrik az első támadás elől, akkor rögtön sikeres legyen a második és így is történt, azonban most mintha felkészült volna a találatra, és rögtön indult is meg felém. Kapva az alkalmon Reigen megmutatva a mágiájának egy újabb típusát, most levegő, tűz és föld helyett vízből teremtett kötelet és azt a siető mágus lábára csavarta és állította meg őt.
Ahogy elterült a földön, dühösen nézett a társamra, hogy hogy is került oda. Az alkalom megfelelő volt nekem is, így kalapácsként használva az öklöm próbáltam a földön marasztalni, azonban egy egyszerű felülés elég volt a részéről, hogy eltévesszem a célpontot. Egy újabb, rozsdás kardot megidézve elvágta a "kötelet" és az öklömet használva támasztékként Reigen felé rugaszkodott el és közelített felé nagy sebességgel. Gondolkodás nélkül futottam az ellenfelünk után, hogy segítsek Reigennek és egy hangosabb kiáltás még akaratlanul is felgyorsította a lábaimat. Ahogy láttam, hogy azzal küszködik, hogy kivegye a kardját egy földből idézet falból, nem lassítottam, bár ötlet híján csak a vállammal rohantam neki és a test testtel való ütközéséből most ő került ki vesztesen. Egy kisebb krátert hagyott a teste az előtte levő falban, de hamar észhez tért és távolabb rúgva engem gyorsan kihúzta a kardját, és próbált leszúrni vele. Ahogy hátráltam, a kardja is úgy közelít felém, míg a lábaival nem lépet előrébb.
A férfi felett a falon Reigen jelent meg váratlanul, majd gondolkodás nélkül ugrott a férfira, míg az nem figyelt rá. Az esése sikeres volt, az én részemről biztos, mert a kard a pontos találat helyett a vállam felett süvített el és bár kanyarodott vissza hogy nem látta a kard vége a földbe csapódott az. Jó esélynek véltem magunknak és futottam, hogy a közelharcba segítségre legyek a társamnak, de hogy a fiú teste repülve közelített felém átkarolva őt állítottam meg a testét a komolyabb csapódástól.
- Elég a játszadozásból! Ideje meghalnotok! – mondta, majd az egyik tenyerével a kardja markolatát fogta, míg a másikat megvágva nézte, hogy a vére hogy folyt végig a pengén, majd kacagva csapta le maga mellé a földre a kard végét, minek okán egy robbanás kíséretében egy kisebb lyuk keletkezett a földben.
- Ajjaj, azt hiszem bajban vagyunk. – jegyeztem meg, és gondolkoztam el, hogy mi történik, ha a kard hozzánk ér – Ugye menekülni már késő?
- Gondolom igen. – tűnt bizonytalannak egy pillanatra, de lett is határozott - Különben is a bátrak sosem futamodnak meg!
Majd megmutatva a bátorságát egy újabb tűzgolyót kreált és dobta azt az ellenfelünknek, ki előre tartva a kardját, szinte nevetve robbantotta fel maga előtt azt.
- De a taktikai visszavonuló már szebben hangzik. – mondta, azonban nem volt időnk menekülni, minthogy megindult felénk, bár Reigen közelebb állt hozzá. A kardja a fiú lábainál csapódott, de a robbanás engem is elért, minek okán a testem magától mozgott egy ideig. A bukfenceim végül elveszítették a lendületüket és ülve állt meg a testem. Nem volt kellemes az iménti támadása, de Reigent jobban megviselte ez. A kékruhás felváltva nézett a két áldozatára, rám és a társamra, végül őt választotta, minthogy láthatóan mással volt elfoglalva és nem rá figyelt. Gyorsan megnyújtva a karom és kitámasztva a lábam, húztam Reigent magamhoz, így a következő csapás a földet érte, minek köszönhetően újabb gödör keletkezett a padlóban.
- Idegesítő, hogy ketten vagytok. – nem tetszett neki a helyzet, de dühösen indult meg ismét, azonban bár az előbb magamhoz húztam, most odébb löktem Reigent így kettőnk közt termett.
Jól látszott, hogy gondolkodóba esett az ellenfelünk, de váratlanul a kardja mintha életre kelt volna és Reigen felé közelített volna. A penge nem akart megállni és hogy úgymond külön vált a fegyver és a fegyverhordozó, én az utóbbi felé indultam és megduzzasztva az öklömet vettem kezelésbe őt. Bár tény volt, hogy felettem állt, a kardja nélkül nem volt olyan veszélyes ellenfél. A párharcunk leginkább így is menekülésből állt részemről, mert a testemet sebek díszítették, ennek okán lassabb voltam, mint ő, de egy- két ütésem azért sikerrel célba ért és eltalálta őt, az övéit pedig némán tűrtem, mi idegesítette is őt.
Percek sem kellettek hozzá, hogy ténylegesen dühből üssön, így hamar hibát is ejtett és kibuktatva őt került a földre a teste és a mellkasába mélyesztve a lábfejem, rúgtam odébb őt. A bukfenceiből függőleges helyzetbe tolta magát, azonban az alakja mögött a menekülő Reigent közelített szélsebesen hozzánk és ragadta meg a testem, húzott magával, minek okát eleinte nem értettem, majd, hogy felrobbant az ellenfelünk, végül köszönettel tartoztam volna neki, de minthogy egy ütközést követően elejtet és rám esett, elvesztettem az eszméletemet.

/Megjegyzés: Én nem értek egyet Reigennel, amennyire ő hibás, annyira én is, együtt nem írtunk, együtt nem beszéltük meg. Nem szeretnék más büntetésbe részesülni, mint ő./
Vissza az elejére Go down
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet


Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

Karácsonyi Event! Forthem erdeje Empty
TémanyitásTárgy: Re: Karácsonyi Event! Forthem erdeje   Karácsonyi Event! Forthem erdeje Icon_minitimeCsüt. Júl. 26, 2012 8:04 pm


Nos elérkeztünk ide is... végül is csak egy fél évet késtetek, no de se gond. Viszont ha kövibe szereznétek részt venni szerintem már most kezdjétek el a készülést rá, hogy be kerüljön időben. Bár azt már nem én tartom nektek. Na de nem fogok most szónoki beszédet tartani, hogy milyen mérges vagyok, hiszen nem látom értelmét. Tudom hogy volt is okotok ilyen sokat váratni, bár azért a lustaságotok is benne volt. Sajnos elég kevesen maradtunk a végére, és már én anno én ezekhez a posztokhoz készítettem egy listát a szempontokról... csak az már régesrégen elveszett valahol az univerzum és az íróasztal mélyén...De mivel ilyen kedves és állati jó vagyok, vallom töredelmesen most nem néztem a szempontokat, de ettől még úgy gondolom Punish Queenhez méltón értékelem a dolgot! xD Tehát jöjjön amire mind annyira vártatok az értékelés. A posztok harci jelenete nagyon szép lett, látom törekedtetek az esemény gazdag leírásokra is, amiért dicséret jár. A párbeszédek is nagyon szépek - még ha néhol én játszottam a fő bosst, ezért magamat is megdicsérem mert nagyon ügyi voltam xD - le a kalappal előttetek! Lakrima kijátszásért a két fiúnak külön dicséret jár, nagyon szép volt! Szóval a jó hír az hogy mindenkivel megvoltam elégedve nagyon tetszettek a posztok bár azért azt a piros ruhás öregembert jobban is ki lehetett volna játszani. Jó nem szépítem, siralmas lett, NJKra tessék erősen rágyúrni! A helyszínt is ügyesen leírtátok, és azokat a részekben ahol a gigantikus csata szerepelt jól leírtátok, hogyan romboltok zúztok. Az hogy milyen ajándékot is kapjatok... fú hát sokat gondolkodtam rajta, és eredeti tervem az volt hogy valami karácsonyi cuccot adok de aztán letettem róla hiszen már július vége van xD Gondoltam arra is hogy valami nyári ökörséget adot, de aztán rájöttem ha már ennyit szenvedtetek vele akkor valami használhatót kaptok, bár szeretném előre leszögezni, nem kis fejtőst okozott ki mit kapjon. Már csak azért sem mert egyesek akarnak tárgyak mások nem... de nagyon nehezen több napos agyalás következtében megszületett a döntés mi szerint mindenki azt kapja amire a legjobban vágyik. Legalább is szerintem xD De előfordulhat hogy éppen nem voltam a legnagyobb ultra király és ahogy az ötös lottót ezt sem se találtam el... ez esetben nyugalom csiga vér
Szeretném ere közöng tenni, hogy a dolgok árúba bocsáthatók, tehát el lehet adni piacon, de jól gondoljátok meg... ezeket tőlem kaptátok csak most csak ma csak itt csak nektek csak tőlem, egy soha vissza nem térő pompás alkalmon céljából! Szóval akinek ezek után is van szíve megválni az én általam adott és monogrammommal ellátott termékektől akkor csak tessék! Szippp....
És akkor azt hiszem elérkeztünk a végéhez, örültök mi? Biztos lyukat beszéltem már a hasatokba, de nem baj mert a bünti az bünti s mint tudjuk én vagyok a Punish Queen! xD Megjegyzem ezzel az egésszel pont úgy büntettem késésekért magam is a mint titeket! Pöfff....
A rossz hír az hogy a kollektív büntetés híve vagyok, ami azt jelenti hogy a büntetésben mindenki részesül! Nyereményeteket a posztban láthattok, a részletert keressetek fel mindenképpen! Üresen senki keze ne maradjon! Olyan kedves vagyok nem? xD
Ajándékaitokat az öreg embertől kapott batyukban meg is találjátok! Egyértelműen adatlapokon csak velem való egyeztetések után lehet jóvá írni a termékeket,
Köszönöm a játékot a kitartást és szép posztokat! Remélem a feladat nem volt túl megterhelő és ti is élveztétek a játékot!
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Karácsonyi Event! Forthem erdeje Empty
TémanyitásTárgy: Re: Karácsonyi Event! Forthem erdeje   Karácsonyi Event! Forthem erdeje Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
Karácsonyi Event! Forthem erdeje
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Karácsonyi Event!
» Karácsonyi event
» Karácsonyi Party!
» Céh event
» A Halloween szelleme (Event)

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: