HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Hexenschnacht

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Hexenschnacht   Kedd Jan. 03, 2012 7:26 pm

Hexenschnacht
Nagyküldetés


Résztvevők:
  • Reigen Hawkins
  • Matthew Stormshadow
  • Leena
  • Raelae Xing'ke
  • Rammus Traidoras
  • Petersen Ruw




Leena, Reigen és Matt: Ti egy Reikgurd nevű kisvárosban találkoztok össze. Ennek körülményeit rátok bízom. Remélem, tőletek joggal várom el, hogy nem egy összecsapott találkozásnak lehetek szemtanúja. Természetesen, ahogy az illik nem sokáig örülhettek egymásnak, hiszen egy idegen hang rátok kiált a hátatok mögül:
- Ő az! Ott van!
Amint megfordultok egy apródfrizurás kölyköt pillantotok meg, aki mutatóujját Reigenre szegezi. A legfeljebb tizennégy-tizenöt éves fiú sötétkék nadrágot és ugyanilyen színű ujjast visel, utóbbi ruhadarab mellrészének bal oldalát lángoló szívet ábrázoló hímzés díszíti. A közelében magas és ösztövér, öreg lovag állt, aki a haját már az utolsó szálig elvesztette, cserébe pompás, ősz szakáll lengedezik az állán, míg világoskék szemében a vak hit tüze lobog. A vállára boruló, vastag gyapjúköpeny alatt pontosan olyan ruhát visel, mint a fiú.
- A nevem Sir Teobalt von Dreschler – szólal meg az idős lovag. - Az Lángoló Szív Templomos Lovagrend lovagja és könyvtárosa vagyok, és attól tartok, hogy az utolsó eleven képviselője.
A fiú köhint néhányat, mire Teobalt sóhajt egyet és módosítja az iménti kijelentését:
– Leszámítva persze az apródomat, Ortwin Wielhabert, aki a rend utolsó novíciusa. – hirtelen hangnemet vált. - Reigen Hawkins, egy állítólagos barátja irányított magához, hogy ön és társai képesek lesznek a feladatnak eleget tenni, amit magukra bíznék.
- Hát persze, hogy képes segíteni a rendünkön! – csattan fel lelkesen az apród. – Hiszen a múltkor egy… - nem fejezheti be a mondatot, mert megérzi gazdája szigorú tekintetét az arcán és azonnal elnémul.
- A hírek állítása szerint, önök mind a hárman becsületes mágusok, akik már nagy dolgokat vittek véghez. Ezért mindhármukat fel szeretném bérelni. A feladatuk a következő volna: El kell utazniuk velem a Sötétrengetegbe, hogy együttesen kiderítsük, mi történt a rendem tagjaival. Azokkal bátor templomosokkal, akik néhány évvel ezelőtt elmentek keletre, hogy a Sötétrengetegben élőket megszabadítsák az arra portyázó bestiáktól, és azóta sem tétek vissza. Amennyiben még élnek, meg kell mentenünk őket. Amennyiben meghaltak, vissza kell szereznünk a rend jelképeit. Elfogadják az ajánlatomat?
És mivel ti belevaló mágusok vagytok, természetesen elfogadjátok a megbízást. Hamar felmerülhet a kérdés, hogy mik is a rend jelképei? Erre jön is hamar a válasz:
- Nos, hű apródom, add tanúbizonyságát, hogy szorgalmas vagy a tanulmányaidban! Felelj: mi a Lángoló Szív Lovagrend jelképe?
Ortwin idegesen köhécsel egy sort, majd éles, magas hangon belekezd:
- A Lángoló Szív Lovagrend jelképe két darabból áll. Az egyik Baldemar Zászlója, amit a rend alapítójának, a messze földön híres harcosnak köpenyéből varrtak egykoron, és amelyet egy lángoktól körülölelt szívet ábrázoló hímzés ékesít. A másik az Igaz Láng Kardja, a hagyomány szerint a kard pengéje lángolni kezd az igaztalanok közelében.
- Szépen beszéltél fiú – dicséri nagyokat bólogatva az apródot Teobalt -, jól mondtad! Látom alaposan belemélyedtél a tanulásba. – ekkor ismét felétek tekint. – Ha a fivéreim még élnek, az idő döntő fontosságú. Ennélfogva holnap pirkadatkor indulunk! - Ezt követően a lovag és apródja távozik. Bár még a rajongótok, Ortwin elárulja, hogy az egyik közeli fogadóban szálltak meg.
A postok egészen pontosan pirkadatig tartsanak!

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Petersen, Rammus, Raelae: Ti egy Mascalon nevű kisvárosban futtok össze. Találkozásotok okát és körülményeit nem szabom meg. Sokáig, viszont ti sem élvezhetitek felhőtlenül egymás társaságát, hiszen egy kisebb tömegbe botlotok belem, aminek közepén egy zsoldos kapitánynak tűnő alak óbégat egy szekér tetején állva.
- Csatlakozzatok hozzánk emberek, hogy elkísérjük ezt a karavánt Bauholzba! Annak a falunak szüksége van az utánpótlásra a fennmaradása érdekében!
- Megőrültél?! – csattan fel a tömegből valaki. – Az a porfészek a Sötétrengeteg mélyén van, ahol bestiák portyáznak!
- Pontosan ezért van szükségünk bátor harcosokra, akik kellő jutalom ellenében megvédik az utánpótlást szállító karavánt!
- Abból a rengetegből még a legnagyobb harcosok se térnek vissza elevenen!
Sötétrengeteg. Egy hatalmas erdő, melyben szórványosan faluk találhatóak. Ezek a faluk egykoron fontos sarokköveit jelentették a királyság bőr- és húsiparának. Egészen addig, amíg az erdőben fel nem tűntek a különféle bestiatörzsek. Ezek a barbárlények megtámadták a falvakat és az oda tartó kereskedőket, átutazókat (…stb.) is. A bestiatámadások végül annyira elszaporodtak, hogy a falvak teljesen elszigetelődtek a külvilágtól. A helyiek cölöpfalakkal vették körbe magukat, s jóesetben is csupán évente kétszer látogatja meg őket egy karaván, ami utánpótlással látja el őket. A karavánok gyakran megtépázva érnek célt az út közbeni támadások miatt, ha egyáltalán célt érnek. A minisztérium már próbált lépéseket tenni az ügy érdekében, de csekély eredménnyel.
Egyikőtök szíve sincs kőből/Egyikőtök pénztárcája sincs csordultig tele/Egyikőtök se riad vissza egy kis kalandtól… stb. Valami oknál fogva úgy határoztok, hogy csatlakoztok a karavánhoz. A hírnek természetesen megörül a zsoldos kapitány, hiszen rajtatok kívül egy mágus sincs az őrök között. Egy mágus pedig mindig jól jön, hát még három!
Másnap pirkadatkor elindultok, s csupán egy órányi út után már el is éritek a Sötétrengeteget. Az erdőnek zordabb kisugárzása akkor se lehetne, ha valaki szánt szándékkal formálná olyanra, hogy csupán a látványának köszönhetően az ellenkező irányba meneküljenek az emberek. Egyetlen egy ösvény vezet befelé, azt is legalább egy éve járhatta utoljára szekér. Miközben rendületlenül haladtok előre folyton az az érzésetek van, hogy valaki figyel titeket a fák közül.
Eddig tartsanak a postok!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szomb. Jan. 07, 2012 8:35 pm

Mascalon városba - mi területileg igen kicsi volt - nem akartam sok időt eltölteni. Igazából csak átutazóba lettem volna itt, de sietségem ellenére nem találtam a kiutat és zavarodottan császkáltam azon a kevés úton, mi a talpam alá került. Ha hirtelen a szemem elé került volna a kivezető út, az elvállalt munkáról véleményem szerint már úgy is elkéstem volna.
Nem éreztem jól magam, valamiért ellenszenvesek voltak a kövek, az utak, a házak, az emberek, idegen voltam egy számomra ismeretlen helyen.
Nem tudtam, hogy elérkeztem e a város szívébe, vagy nem, de egy idő után egyre több ember - férfi és nő egyaránt – jelent meg az utakon, a szabadba, kijöttek a házakból, ki jöttek a boltokból.
A bizonytalanság érzete lett úrrá rajtam. Ötletem se volt, hogy mi lehet itt és most, arra gondoltam, hogy valami különleges szokása van a Mascalon városában élőknek, de pár perc után kiderült minden.
A tömeg egy szekéren álló és így egy kimagasodó alak köré kezdett gyülekezni, tömörülni.
- Pete? – hallottam a nevem, de nem tudtam honnan jött.
Forgolódni kezdtem, hátha kimondja még egyszer a nevem, de mielőtt ez megtörtént volna egy ismerős alakot véltem felfedezni a tömegben.
- Rammus? – az alakja ismerős volt, de a ruhája szokatlan volt nekem.
- Pete! Téged is ritkán látni mostanában.
- Hát... igen. – tényleg régen találkoztunk - Mi ez az egyenruha? – nem bírtam levenni a szépen vasalt ruhájáról a szemem.
- Nem is tudtad? A Mágus Tanács tagja vagyok. Lefogadom ti is sokat változtatok utolsó találkozásunk óta... – öröme látszott az arcán.
- Talán egy kicsit. - arcomon kisebb mosoly terült el, ahogy próbáltam visszaemlékezni.
- Szerintem én nem változtam semmit. – ismerős hang szólt Rammus mögül, de nem akartam kimondani, még hirtelen rossz nevet mondtam volna és sértődés lett volna belőle. Amint kiállt a takarásból Raelae Xing’ke-t láttam magam előtt, de valamiért máshogy nézett ki, mint amire emlékeztem.
-Ö... te? – hosszasan felmértem az alakját, hajszín, szemszín minden hasonlított, de valamiért mégis más volt - Raelae?
- Igen. – megörültem a válaszának.
- Szerintem te erőteljesen változtál.
- Badarság.
- Pedig – nevettem fel – férfiasabb lettél.
- Badarság.
- Mintha nőttél is volna. – néztem a feje tetejét.
- Pete-nek igaza van, külsőleg változtál egy keveset. – adott nekem igazat Rammus.
- Fejlődő szervezet vagyok még, tudod.
- Igazad lehet. - mosolygtam az egyszerű válaszán.
Beszélgetésünkbe kisebb csend állt be, némán szemléltük egymást.
- Amúgy, Pete, te sem tudod mi ez a nagy tömeg itt? – szólt felém Rammus.
- Nem. – rövid és tömör választ adtam, de a kérdésre teljes tudásom szerint válaszoltam.
- Akkor mégis mi ez? – értetlenül álltunk az egyre sűrűsödő tömegben.
A többséggel együtt mi is egyre beljebb mentünk, míg nem egyszer csak hangot adott a hangjának a szekéren álló férfi, minek következtében mindenki megállt.
- Csatlakozzatok hozzánk emberek, hogy elkísérjük ezt a karavánt Bauholzba! Annak a falunak szüksége van az utánpótlásra a fennmaradása érdekében!
- Megőrültél?! – kiabált közbe valaki a sűrűből. – Az a porfészek a Sötétrengeteg mélyén van, ahol bestiák portyáznak!
- Pontosan ezért van szükségünk bátor harcosokra, akik kellő jutalom ellenében megvédik az utánpótlást szállító karavánt!
~ Bátor nem vagyok, de a gyémánt nem ártana, ha már úgy se sikerült eljutnom a vállalt munkámra.
- Abból a rengetegből még a legnagyobb harcosok se térnek vissza elevenen!
Amint elmondta a mondanivalóját a tömeg szétszéledt. Egyesek gondolkodtak, hogy jelentkeznek, mások pedig szidták, hogy azt hiszi bárki is segít nekik.
Rammus gondolkodás nélkül ment előre, én meg gondolkodás nélkül követtem őt.
- Rammus Traidoras vagyok, mágus. Ha a fizetés megfelelő, akkor jelentkeznék a feladatra.
- Petersen Ruw. Szintúgy jelentkezek. – gondolkodtam rajta, de Rammus eldöntette a jelentkezésem.
- Ha már ti, akkor megyek én is... Raelae vagyok. – csatlakozott Rae is. Örömömnek nem akartam látszatot adni, hogy mindhárman megyünk, mert a végén még félreértették volna, de magamban örültem, hogy nem csak én leszek itt idegen.
A kapitány szívből örült nekünk, mert képességeinkkel különlegesnek számítottunk ezen a környéken.
Miután megnyugodott, elmondta, hogy másnap pirkadatkor indulunk és beszélt a Sötétrengetegről is, hogy készüljünk fel lelkiekben.
Fejembe nem sok minden maradt meg, csak pár fontosabb részletett jegyeztem meg a Kapitány mondókájából. A lényeg számomra az volt, hogy a veszéllyel teli úton jó lenne épségben eljutni és a karavánt eljuttatni Bauholzba, miről csak annyit tudtam, hogy az erdő területén található.
- Mivel holnap lenne ez a küldetés, mit szólnátok hozzá, ha innánk előtte valamit? Végül is nem hinném, hogy az erdőben lenne pia. – tette fel számunkra a kérdést Rammus.
- Mértékkel jöhet bármi. – akkor úgy éreztem jól esne az ital.
- Elkísérlek, de nem iszom.
Külön szobákat kaptunk estére, ha már volt bennünk annyi mersz, hogy jelentkeztünk a feladatra.
Rammus szobájába tértünk be, ki hellyel kínált minket, majd az asztalon a kezembe csúsztatott egy üveg sört.
Ahogy mindhárman az asztalnál ültünk a semmiből hirtelen egy vörös szalamandra lett látható az asztal közepén.
- Szóljatok, ha zavar titeket. – itt döbbentem rá, hogy nem csak én látom az állatkát.
- Engem nem. – csak meglepő volt hirtelen.
Ahogy az üveg sört fogyasztottam, nem figyeltem a szalamandra és Raelae civakodására.
Az este további részében nem sokat beszéltünk, inkább csak magunkba gondolkodtunk, így hamar párnára hajtottuk a fejünk.

Másnap a túl korai reggel, nem sokat mehetünk a régen használt ösvényen, mikor szép lassan megálltunk hárman egymás mellett.
Az egyik legijesztőbb hely volt, ahol eddig jártam. Az erdő sötét színeit, csak egy - egy szürke folt törte meg, kevés fény szűrődött be és azok is elvesztek a fák törzseinél. A kedves állathangokkal ellentétbe, most csak pár szárnycsapkodást lehetett hallani az ébredező madaraktól, vagy esetleg egy-két bagoly földre érkezését és annak hangját, ahogy karmával bele kapott a törékeny testű áldozatába.
- Na, ez durva lesz. – fogalmazta meg a gondolatomat Rammus.
- Lehet eltévedtünk... Lehet a hosszabbik út jobb lenne, nem? Nem lehet az a hosszabbik út se hosszabb, talán csak 2-3 nappal tartana tovább az út... biztos nem akarunk visszafordulni és a hosszabb úton menni? - ha nem ismertem volna Raelae-t akkor azt mondtam volna, hogy félt az erdőtől.
- Nem hinném, hogy van másik út. Csak egy utat látok, az is az erdőn vág keresztül.
- Csak menjetek előre. – próbáltam valaki másra terhelni a vezető szerepet.
- Rendben, menjünk egyenesen előre! – majd megindult hátra fele.
- Az "előre" nem arra van Raelae. – szólt rá Rammus - Nyugi, én is félek egy kicsit... sőt.
- ÉN NEM FÉLEK!!! Csak a hosszabbik úton akarok menni...

- Olyan nincs.
- Biztos van... lennie kell... mindig van egy hosszabb út! – bármennyire felnéztem Raelae-re a nyugodtsága miatt, be kellett vallanom magamnak, hogy ez a hely még ő belőle is kihozza a félelmeit.
- Na gyere, végül is vannak még itt zsoldosok, akik úgyis előre rohannak. Nem mi leszünk az elsők, akik meghalnak, ha arra kerül a sor. - mondta úgy, hogy csak mi hárman halljuk.
- Biztató.
- Igaz... ilyen sok Leeroy Jenkins-el mindig előre tudni fogjuk, hogy milyen veszély fenyeget minket...
- Pontosan, na menjünk is, hogy minél előbb vége legyen ennek a borzadálynak!
Ahogy tovább indultunk, az állatok hangjait továbbra is hallottam körülöttünk és talán az erdő és a sűrű fák hatása miatt, megvolt bennem az érzést, mintha valaki figyelne minket.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Raelae Xing'ke
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 182
Aye! Pont : 8
Join date : 2011. Jul. 21.
Age : 29

Karakter információ
Céh:
Szint: 5
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Hétf. Jan. 09, 2012 3:10 am

„Utazz el Mascalonba, és hozd el az ottani faragómester mágikus kövét, amit rendeltem tőle! Siess, már vár téged, már tegnap ott kellett volna lenned!” mondta Ba’al mester, azzal ki is rúgott az ajtón. Jó ötlet volt nem ellent mondani neki mikor ennyire elszánt, úgyhogy inkább azonnal a vasútra mentem, és már úton is voltam az isten háta mögé. Kivételesen végre Nephilát is hoztam magammal, egy kis kiruccanás a nagyvárosból nem fog megártani neki, úgyis csak egy varázslatos vesekövet kell felvennünk, és jöhetünk is haza.
A helyet városnak hívták, de nem értem mire fel, nem volt olyan zsúfolt és nagy, mint Era. Viszont az üzletet a gyér leírásnak hála nem volt egyszerű megtalálni, de számomra nincs akadály és végül a nyolcadik üzletben tudták, miről beszélek, és megkaptam a rendelt követ (előző háromból pedig Ba’al mester nevének puszta említésétől kirúgtak, másik négyből pedig a tömeg szaladt ki Nephila látványától).
Indultam is volna haza, de sikerült a rossz utat kiválasztanom, egy tér mellett haladtam el, ahol egy elég termetes tömeg gyűlt össze. Egy lépés, megálltam nézni. Még egy lépés, újabb nézés…
-Haza kell menni, Ba’al mester várja ezt a darab sziklát. – Léptem kettőt, majd a lábam ismét megállt, és oldalra pillantottam a tömegre.
-Vigye a fene a kíváncsi természetem! – felkaptam Nephilát a vállamra, aki inkább bemászott a sál és a nyakam közé. Jobb is így, nem kell egy egész tömegben pánikot kelteni, még a végén terroristának néznek.
A tömeg nyüzsgött, nem is akartam túl közel menni hozzájuk, elég volt annyi is, amennyit helyből láttam. Egy Strago-nak öltözött férfi hadonászott, és beszélt valami emelvényről. Próbáltam fülelni, hogy miről is lehet szó, de egy ismerősebb hang tűnt fel.
-Szia Raelae, rég nem láttalak! – ezer közül felismerem már ezt a hangot. Rammus közelített felém a tömeget elkerülve.
-Hello. – a szokásos öltözetét leváltotta egy jól ismert egyenruha. Remek, Nephila miatt más bajba is kerültem volna, tuti letartóztatott volna a tömeg felbujtásáért. De akkor viszont ezt a tömeget miért nem oszlatja fel? Illegálisan gyülekeznek! Lehet kormány ellenes tüntetés lesz! Lázadás, forradalom!
-Nem tudod, miért van itt ekkora tömeg? – Merényletre készülnek a király ellen, mi másért? Nem akartam egy ilyen viccet elsütni, még a végén szétverni mindenki képét itt, aztán még azért is én lennék meghurcolva. A hatóságok megtévesztése is súlyos bűn. Vigyen el a rák Rammus, miért lettél te a törvény kutyája? Most arra is figyelnem kell, hogy hogyan tüsszentek a közeledben…
-Biztos csak a tegnapi sporteredményeket ismétlik…
-Akkor te miért vagy itt? – kérdezte mosolyogva.
-Lehet tévedek és valami értelmesebb lesz.
-Talán.
Vizslattuk egy darabig még a tömeget, aztán egyszer csak Rammus felkiáltott
-Pete? – kicsit szégyen volt, hogy ő előbb észrevette a Blue Pegazus titánját. Elindult azonnal feléje, én pedig követtem őt.
-Rammus? – kérdezte Pete, mikor végre sikerült megjelenni előtte.
-Pete! Téged is ritkán látni mostanában.
-Hát… igen. Mi ez az egyenruha?
-Nem is tudtam? A Mágus Tanács tagja vagyok. Lefogadom ti is sokat változtatok utolós találkozásunk óta…
-Talán egy kicsit.
-Szerintem én nem változtam semmit. – sikerült végre beérnem őket, bár eddig is hallottam miről volt szó, most végre be is tudtam kapcsolódni a beszélgetésbe. Pete szeme elkerekedett, ahogy meglátott engem.
-Ö... te? Raelae?
-Igen.
-Szerintem te erőteljesen változtál.
-Badarság.
-Pedig férfiasabb lettél.
-Badarság.
-Mintha nőttél is volna.
-Pete-nek igaza van, külsőleg változtál egy keveset.
-Fejlődő szervezet vagyok még, tudod.
-Igazad lehet.
Eztán csönd állt be a kicsiny csapatunkba, amit Rammus tört meg.
-Amúgy, Pete, te sem tudod mi ez a nagy tömeg itt?
-Nem. – Mi más lett volna a várható válasz?
-Akkor mégis mi ez? – kérdezte Rammus az egyre növekedő társaságot bámulva. Hamarosan itt tényleg elszabadul a pokol, ha a rend biztos őre kezelésbe veszi a helyzetet. De az oszlatás helyett inkább utat kezdtek a fiúk vágni maguknak az epicentrum felé, én pedig inkább követtem őket… bár már rég úton kéne lennem hazafele…
-Csatlakozzatok hozzánk emberek, hogy elkísérjük ezt a karavánt Bauholzba! Annak a falunak szüksége van az utánpótlásra a fennmaradása érdekében! – Remek, propaganda.
-Megőrültél?! Az a porfészek a Sötétrengeteg mélyén van, ahol bestiák portyáznak! – Bestiák, heh… amíg nem szellemek, addig nincs mitől félni.
-Pontosan ezért van szükségünk bátor harcosokra, akik kellő jutalom ellenében megvédik az utánpótlást szállító karavánt!
Hát ebből a tömegből biztosan kikerül elég sok bátor harcos.
-Abból a rengetegből még a legnagyobb harcosok se térnek vissza elevenen! – biztosan, mert van egy fürdőző a közepén, és inkább ott maradnak életük végéig… ez még szép is, ha az életük vége nem egy nappal érkezésük után érkezik… A tömeg nem nagyon fogadta jó szívvel a monológot, és inkább csendesen feloszlott, páran még haboztak, de őket meg elrángatta az asszony, hogy még véletlen se csináljanak hülyeséget. Rammus viszont gondolkodás nélkül kapott az ötleten, és törte magának az utat a szembe áramló tömeggel. Őt követte azonnal Pete.
-Ezek megvesztek… - őt pedig én.
-Rammus Traidoras vagyok, mágus. Ha a fizetés megfelelő, akkor jelentkeznék a feladatra. – jó lovagként nem is azért, hogy segítsen az állampolgárokon. Remélem nem sok ilyen ember őrzi a nép álmát.
-Petersen Ruw. Szintúgy jelentkezek. – Tényleg megvesztek. Nem ismerjük a környéket, gondolom a helyiek nem véletlen nevezték el a helyet Sötétrengetegnek, és nem is hagyományból félnek tőle.
-Ha már ti, akkor megyek én is… Raelae vagyok.
A kapitány ezután hosszas szócséplést tartott, elmondta a részleteket, aminek a negyedét se jegyeztem meg. Az eligazításon azért elmondta, hogy örülne, hogy ha a karaván lehetőleg egy darabban eljutna a célba, és hogy korán reggel indulnánk is… miért mindig reggel indulunk? Este sose.

-Mivel holnap lenne ez a küldetés, mit szólnátok hozzá, ha innánk előtte valamit? Végül is nem hinném, hogy az erdőben lenne pia. – Mondta Rammus. Ki tudja? Lehet pont szakét szállítunk az erdőbe.
-Mértékkel jöhet bármi.
-Elkísérlek, de nem iszom. – legalább élvezhetitek társaságom, hehe.
A fogadóban, ahol megszálltunk külön szobákat béreltünk, jobb is, valamelyik biztosan horkol.
Az éjszakai mulatást Rammusnál tartottuk. Pete és a házigazda söröztek, én meg vártam, hogy végre valami társalgás is támadjon. Szöveg nem kerekedett, de Rammus gyíkja teljes nyugalommal jelent meg az asztalon. Jól ismertem a kis fenevadat, egy korábbi incidens során volt szerencsém megismerni, de ő engem nem.
-Szóljatok, ha zavar titeket.
-Engem nem. – mondta Pete, aki még természetesen nem tudta, hogy az apró jószág ám nem veszélyes, de megbízni sem lehet benne. Komolyan, van a dögnek ajka, nyelve, de Nephilával ellentétben, akinek ezek nem adattak meg, ez a szalamandra nem tud beszélni. Vagy csak én nem hallottam tőle még egy értelmes szót sem.
A vörös gyík nagyon otthonosan érezte magát a világban, mert még a kezemre is felmászott, és az apró, hideg talpak enyhén szólva irritálták a kezemet. Nem féltem erőszakhoz folyamodni, és egy hirtelen rántással leráztam a kezemről a bestiát.
-Modoráld a kukacod, Rammus. – Szidtam le a gondtalan gazdát. Remélem ezek után karbantartja majd kis kedvencét. Bár állítólag a háziállat pontosan annyira rendetlen, mint a gazdája
Az este szótlanul telt, még a pia sem indította el a két iszákos nyelvét.

A reggeli ébredés nehéz volt, hála a nem túl sok alvásnak, ezért nem kéne minden küldetést reggel kezdenünk. De ki vagyok én, hogy ezeken gondolkozzak? Biztosan valami előírás, vagy babona, hogy küldetést csak reggel szabad elkezdeni, mert különben… aki nem kel korán, azt hamarabb utolérik, mint macska, aki másnak forró vermet ás… vagy lehet nem így van…
A menet vígan kezdődött, senki nem is szólt egy szót se, csak nézelődtünk össze-vissza, ne hogy egy faágról a nyakunkba ugorjon egy vérszomjas gnóm, aki aztán az orrlyukunkon keresztül kiszívná az agyunkat… Rémisztő ez az erdő, hogy ilyen fenevadak élnek benne, és akkor még a lábujjköröm-evő hernyókról nem is beszéltem. Nephilát szorosan a sálam alatt tartottam, bár néha kinézett az állam alatt, olyankor viszont odasúgtam neki, hogy bújjon vissza, mert a hely puszta látványa elég, hogy halálra rémissze.
A menet egyszer csak megállt, az erdő hirtelen váltott dús zöld rengetegből valamivé, ami inkább nézett ki sötétlila levelű, tövises sűrűnek. Viszont nem volt kihalt, sőt! A növényzet olyan erős volt, hogy fény alig szűrődött be a levelek között. Hiába tűzött hét ágra a nap, odabenn tökéletes sötétség uralkodott. A hely gyanúsan halk volt. Egy erdőben mindig hallani lehet az állatok apró mozgását. Ahogy a madarak kíváncsian, de óvatosan közelebb ugrálnak az ágakon, hogy szemügyre vegyék a vándorokat, a szúk rágását egy-egy fa törzsében, vagy az őzek vágtázását, és a pillangók szárnyainak verdesését. De itt alig volt valami hallható hang, néha egy-egy puffanás jelezte, hogy valami nagy erővel a földhöz csapódott, biztosan valami ragadozó madár kapta el a reggelijét. Forgattam a fejem ide-oda, mikor is egy apró, fekete folt jelent meg az arcom előtt. Bandzsítanom kellett, hogy ki tudjam venni mi az. Egy apró, fekete dolog volt az, nyolc lábbal, és szinte a semmiből lógott be elém. Én rémületemben reflexből félrecsaptam és felsikoltottam: „Áh! Egy pók!” Szerencsére a többiek nem hallották meg. Nem mintha félnék, csak hirtelen ért és nem számítottam rá és meglepett.
-Na, ez durva lesz.
-Lehet eltévedtünk... Lehet a hosszabbik út jobb lenne, nem? Nem lehet az a hosszabbik út se hosszabb, talán csak 2-3 nappal tartana tovább az út... Biztos nem akarunk visszafordulni és a hosszabb úton menni? – Nem vagyok félős? Én? Hát úgy ismertek? Hehe… de tényleg, a hosszabb út mindig biztonságosabb… mármint, nem félek semmitől, bármit legyűrök, amit ez a rémes erdő vet elénk, de… De mi van, ha valaki más megsérül? Például egy őr? Elég balszerencsés lenne, ha meghalna valaki…
-Nem hinném, hogy van másik út. Csak egy utat látok, az is az erdőn vág keresztül.
-Csak menjetek előre.
-Rendben, menjünk egyenesen előre! – Azzal sarkon fordultam, és megindultam a csapatot vezetve, hogy megkeressük a hosszabbik utat.
-Az "előre" nem arra van Raelae. Nyugi, én is félek egy kicsit... sőt. – Félni? Mégis miket beszélsz? Én…
-ÉN NEM FÉLEK!!! Csak a hosszabbik úton akarok menni...
-Olyan nincs. – Miért ilyen biztos ebben mindenki?
-Biztos van... lennie kell... mindig van egy hosszabb út!
-Na gyere, végül is vannak még itt zsoldosok, akik úgyis előre rohannak. Nem mi leszünk az elsők, akik meghalnak, ha arra kerül a sor. - mondta úgy, hogy csak mi hárman halljuk. Azért bíztató, hogy egy rúnalovag így gondolkodik az emberekről, vajon mennyire lehetett az a tiszt részeg, amelyik Rammust beengedte a soraikba?
-Biztató.
-Igaz... ilyen sok Leeroy Jenkins-el mindig előre tudni fogjuk, hogy milyen veszély fenyeget minket... – Vajon ha megpróbálok beszélni velük, akik mindig egy mondatot fognak ismételni? Ezt majd a későbbiekben ki kell próbálnom.
-Pontosan, na menjünk is, hogy minél előbb vége legyen ennek a borzadálynak!
Azzal bevetettük magunkat a sűrűbe. Menet közben semmi sem változott, a szemem hamar hozzászokott a sötéthez, és majdnem ugyanolyan jól láttam, mint odakinn. Egész végig egy őr, és a szekér között mentem, de inkább a szekér oldalához tapadtam, ha már támad valami, az előbb egy őrt faljon fel, hátha addig észrevesszük mi is a gyengéje. Ahogy egyre beljebb haladtunk, valami ismerős érzés kezdett el elterjedni bennem. Biztos csak a szokásos paranoiám, és csak képzelődöm… Eh, mintha az a fa rám kacsintott volna… miket képzelődöm? Egy fának nincsen szeme… Mikor a szekér belement egy apró gödörbe, és nagyot reccsent, akkor majdnem összecsináltam magam, azonnal vigyázba vágtam magam és óvatosan körbepillantottam, de nem láttam ellenségnek még csak nyomát se… de mintha azok a fák visszafordultak volna… ezek követnek minket? Badarság… szedd a lábad, Raelae, a fák nem élnek, nem néznek, nem beszélnek, nem forgolódnak…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rammus Traidoras
Gealdor
Gealdor
avatar

Hozzászólások száma : 154
Aye! Pont : 103
Join date : 2011. Aug. 17.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Rúna Akadémia)
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Hétf. Jan. 09, 2012 8:48 pm

Egy levelet kaptam, miszerint sürgősen egy Mascalon nevezetű kisvárosba kellett utaznom. A levélben az állt, hogy valamiféle gyülekezés vagy akár kisebb forradalom is keletkezhet is és egy hozzám hasonló, viszonylag jelentéktelen rúna lovagot feltűnésmentesen a helyszínre küldhetnek, hogy megnézzem valójában mi miatt történt mindez. Ha fontos, akár ha semmiség jeleznem kellett a tanácsnak. Amint ez megvan a teendőmnek elvileg vége lenne. A levél mellé tett minitérképen meg tudtam állapítani Mascalonnak a helyét, így nem volt nagy kunszt oda utazni. A város nem volt éppen szemet gyönyörködtető, a város széle inkább lerobbantnak volt mondható, és minél beljebb mentünk annál fejlettebbnek látszott a helyiség, színesebbnél színesebb házakkal. Hamarosan sikerült is megtalálnom az áhított tömeget, ami bár nem volt akkora, mint gondoltam volna, de jobb lenne elkerülni az ilyen kis létszámból induló esetleges gondokat. Középen szónokolt valaki, és egy valóságos közönség állta teljesen körül, aminek a szélén egy nagyon ismerős alakot pillantottam meg. Jellegzetes viselete és kis esernyőjének köszönhetően hamar rá is ismertem.
- Szia Raelae, rég nem láttalak!
Raelae rám fordulva szólalt meg:
- Hello.
A szót azonnal a tömegre tereltem, talán Rae szolgál majd valami információval.
- Biztos csak a tegnapi sporteredményeket ismétlik…
Válaszolta Raelae aki lehet, hogy éppen vicces kedvében lehetett, vagy nagyon fordítva és szarkazmusa olyan magas szintre repült, hogy már nem lehet megkülönböztetni az igaztól.
- Akkor te miért vagy itt?
Kérdeztem, de egy mosolyt is megengedtem mellé, nehogy azt higgye, hogy itt holmi fennhatósági kikérdezés történik, mellesleg a szándékom sem az volt.
- Lehet tévedek és valami értelmesebb lesz.
Mondta és erre csak bizonytalanul tudtam válaszolni.
- Talán.
Ezután, bár egymáshoz közel maradtunk, de egy szót sem szóltunk. Próbáltam beljebb tolni magam a tömegben, de mintha betonfalként állnának egymás mellett úgy nem engedtek el a nők, gyermekek apák és különösebbnél különösebb emberek hada. Kissé megszégyenítő érzés volt. Egy néhai próba után azonban sikerült egy arany utat törni a tömeg között, így bő fél méterrel közelebb tudtunk kerülni, ahol megpillantottam valakit. ~ Hmm... halvány piroskás haj... Őszintén szólva nem sok piros beütéses hajú embert ismertem, pontosabban csak egyet, mégpedig nem mást, mint Petersent! Kicsit közelebb vergődtem magam és Raelae is jött, majd amikor elfogadható hallótávolságban voltunk felé kiáltottam egyet.
- Pete?
Pete is hasonlóképpen fordult felém, mint Raelae és az első dolog, amit tett az az volt, hogy visszakérdezett egy nevet, ami szerencsére helyes volt.
- Rammus?
Már bátrabban szólhattam Petehez.
- Pete! Téged is ritkán látni mostanában.
Pontosabban eddig csak egyszer láttam őt, mégpedig a szellemvasutas küldetésemnél, ahol úgymond társként próbáltunk túljutni mindenféle akadályon és illúziók sokaságán. Azóta egyszer sem láttam.
- Hát… igen. Mi ez az egyenruha?
~ Egyenruha? Gyorsan magamra pillantottam és a tanácsos ruhát fedeztem fel magamon. ~ Óh igen, tömeget oszlatni jöttem, gondoltam ez segít. Na, de várjunk csak! Petert még a tanácsba lépésem előtt láttam utoljára, jobb lenne, ha most mondanám neki. Észrevétlenül megigazgattam a ruhát és mosolyogva jegyeztem meg:
- Nem is tudtad? A Mágus Tanács tagja vagyok. Lefogadom ti is sokat változtatok utolsó találkozásunk óta…
Pete szűkszavúan válaszolt:
- Talán egy kicsit.
- Szerintem én nem változtam semmit.
Mondta Raelae, aki szerintem közülünk a legtöbb változáson ment át.
- Ö... te? Raelae?
Kérdezett rá Pete a nevére.
- Igen.
- Szerintem te erőteljesen változtál.
- Badarság.
- Pedig férfiasabb lettél.
- Badarság.
- Mintha nőttél is volna.
- Pete-nek igaza van, külsőleg változtál egy keveset.
Tettem hozzá, mert első találkozásunkkor még azt hittem, hogy a másik nemhez tartozik, most pedig biztosan látszik, hogy nem. Talán a szemfestés maradt abba.
- Fejlődő szervezet vagyok még, tudod.
- Igazad lehet.
Egy kisebb csönd után Petert is kérdeztem a tömegről.
- Nem.
Érkezett a rövid válasz.
- [color:8925=00CCFF]Akkor mégis mi ez?
Kérdeztem, miközben az út törésébe kezdtem bele. Hamarosan már a közepéhez is értünk, talán csak a ruházatom miatt engedtek előre, talán a pofátlan lökdösődésem miatt. Ott már lehetett hallani a szónoklást, ami a következőképpen hangzott:
- Csatlakozzatok hozzánk emberek, hogy elkísérjük ezt a karavánt Bauholzba! Annak a falunak szüksége van az utánpótlásra a fennmaradása érdekében!
~ Hmm... nem néz ki semmi komolynak, de azért jó lenne, ha utánanéznék, nehogy majd később a tanács az én fejem vágja le, ha itt valami történik. Gondolataimat egy hallgató törte meg, aki eléggé hangosan kiáltott ahhoz képest, hogy nem volt messze.
- Megőrültél?! Az a porfészek a Sötétrengeteg mélyén van, ahol bestiák portyáznak!
- Pontosan ezért van szükségünk bátor harcosokra, akik kellő jutalom ellenében megvédik az utánpótlást szállító karavánt!
Válaszolt a szónok, mire csak egy kisebb leszólást kapott.
- Abból a rengetegből még a legnagyobb harcosok se térnek vissza elevenen!
Hamarosan a nép is omladozni kezdett. Egyre többen félték az életüket és egyre többen távoztak. A díj azonban díj, és ha sokan is leszünk, gond egy darab se. Ismét utat törtem, de ezúttal a szembe forgalom ellen, mindaddig míg a szónokló vezető egyéniséghez nem értünk. Gyémántról szó volt, a tanács nem is fizetett sokat és jó lenne, ha nem kerülném el a történteket.
- Rammus Traidoras vagyok, mágus. Ha a fizetés megfelelő, akkor jelentkeznék a feladatra.
Jelentkezésem után a többiek is jelentkeztek. Többségben volt az erő.
- Petersen Ruw. Szintúgy jelentkezek.
- Ha már ti, akkor megyek én is… Raelae vagyok.
Ivásomnak köszönhetően nem sok maradt meg az ez utáni beszédéből, csak annyi, hogy reggel van indulás. A rengeteg neve nem hangzott jól, a torkom is száraz volt, így kérdést szegeztem fel:
- Mivel holnap lenne ez a küldetés, mit szólnátok hozzá, ha innánk előtte valamit? Végül is nem hinném, hogy az erdőben lenne pia.
- Mértékkel jöhet bármi.
- Elkísérlek, de nem iszom.
Válaszolt Pete, majd Rae is. Volt nálunk három szobához egy-egy kulcs, ami mind egy szobában volt található. Pontosan nem emlékeztem ki is kapta, de elosztottuk őket, majd hozzám mentünk fel inni. Amikor beléptünk egy kisebb asztalhoz ültünk le, a minibárhoz fáradtam és eleinte három sört vettem ki... majd egyet vissza raktam és az asztalhoz mentem. Odaadtam egyet Petenek és a másikat magamnál tartottam, amikor Jürgen kimászott a kuckójából, ami az övemen található speciális zsebben volt. Az asztalra kúszott és mászkálni kezdett, miközben kinyitottam italom.
- Szóljatok, ha zavar titeket.
Mondtam, mielőtt valaki szörnyülködve nézre Jürgenre.
- Engem nem.
Válaszolta Pete, de Rae bár még nem volt ittas, sőt nem is lenne, de azért már bambult magában és mintha valamin filozofálna. Jürgen persze megpróbálta Raelaet felvidítani, akár játszani, ezért a kezére mászott, de a fiú csak szimplán lerázta.
- Modoráld a kukacod, Rammus.
Szólalt meg Rae, amire nem volt mit mondanom, így csöndben, iszogatva ültünk még egy keveset, majd elköszöntünk és a következő dolog amire emlékszem már az ébredés volt. Igen... az ébredés. Tanácsosként valódi gyönyör volt. Reggeli bejelentés. Szó szerint fél órával korábban kellett kelnem, hogy egy Thought Projectionnal elmondhassam:
- Nincs különösebb gond, de az ügy még nem zárult le. Következő jelentésem sürgős okkal vagy a feladat elvégzése után történik majd. Álmosan felöltöztem, Jürgen rá mászott a vállamra és a hotelt csodálva nézegetett körbe, miközben én lesétáltam és leadtam a kulcsot. Nem sokkal később már a kijelölt helyen voltunk. Eleinte nem volt probléma az úttal majd a lényeghez értünk. Egy sötét erdő, amin egy kis kanyargós út vezetett át és a fáktól képződő sötétségtől alig lehetett mást látni.
- Na, ez durva lesz.
Jegyeztem meg, miközben lelkileg felkészültem a menetre és Jürgen is vissza mászott.
- Lehet eltévedtünk... Lehet a hosszabbik út jobb lenne, nem? Nem lehet az a hosszabbik út se hosszabb, talán csak 2-3 nappal tartana tovább az út... Biztos nem akarunk visszafordulni és a hosszabb úton menni?
Szólalt meg Rae, de erre tőle pont nem számítottam volna.
- Nem hinném, hogy van másik út. Csak egy utat látok, az is az erdőn vág keresztül.
Válaszoltam kissé elszántabban.
- Csak menjetek előre.
Tette hozzá Pete.
- Rendben, menjünk egyenesen előre!
Mondta Rae, majd hátra fordult és arra sétált. Magamban kuncogtam a poénon, imádtam az ilyesmi vicceket. Mindig meg tudtak nevettetni.
- Az "előre" nem arra van Raelae. Nyugi, én is félek egy kicsit... sőt.
Próbáltam bátorítani Raelaet de őszintén szólva nem igazán féltem. A térmágiámnak köszönhetően harminc méteren belül minden mozgást érzékeltem és többen is voltunk itt, így biztonságban érezhettem magamat, bár nem tudom a többiek, hogy éreztek.
- ÉN NEM FÉLEK!!! Csak a hosszabbik úton akarok menni...
- Olyan nincs.
Vágtam rövidre a szót.
- Biztos van... lennie kell... mindig van egy hosszabb út!
Tanácsos létemre nem szerettem ilyeneket mondani, de hogy minél hamarabb kezdhessünk és majd ne a nyakunkra boruljon az éjszaka halkan a következőt mondtam Raenak és Petenek:
- Na gyere, végül is vannak még itt zsoldosok, akik úgyis előre rohannak. Nem mi leszünk az elsők, akik meghalnak, ha arra kerül a sor.
Pete ismét szűkszavúan szólalt meg:
- Biztató.
- Igaz... ilyen sok Leeroy Jenkins-el mindig előre tudni fogjuk, hogy milyen veszély fenyeget minket...
Nyugodt le végre Raelae is.
- Pontosan, na menjünk is, hogy minél előbb vége legyen ennek a borzadálynak!
Mondtam, mire indult is a karaván. Egy ideig mentünk az erdőben, majd úgy tűnt, mintha valami figyelne minket a fák közül. Kellemetlen érzés volt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 3981
Aye! Pont : 487
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Kedd Jan. 17, 2012 11:05 pm

- Ez aztán jó fárasztó volt, nerk.
- Ahogy mondod! – vigyorodtam el én is fáradtan. Nem csoda, hogy így kivoltunk mindketten hiszen, néhány napja átszakadt egy víztárazó gátja és a víz elöntötte a falut. Szerencsére épp arra jártunk és azonnal segítettünk, mielőtt a víz még komoly kárt okozhatott volna a településen. Néhány közelebbi házat sajnos még így is elsodort az ár. Azonban a falusiak segítségével újra rendbe hoztuk a gátat. Természetesen Nokinerk tervei alapján dolgozott, aki fél óra alatt megtervezett és megrajzolt egy hatékonyabb barikádot a víznek. Amint ezzel megvoltunk jöhettek az elsodort értékek és tönkrement házak javítása, amiben úgyszintén segédkeztünk. A víz megfékezése került rengeteg varázserőmbe, az utániak már valósággal sétagaloppnak számítottak.
Mikor végeztünk a lakók megjutalmaztak minket. Először nem akartuk elfogadni, hisz nem a pénzért csináltuk, hanem mert bajban voltak és segítenünk kellett. Persze addig-addig erősködtek és fenyegettek, minket, hogy megsértődnek, míg végül elfogadtuk. Vidáman elköszöntünk a helyiektől, aztán elindultunk gyalog az úton. Két oldalt mezők terültek el, az út pedig egy egyszerű fakerítéssel volt körbevédve.
- Hogy áll a mágikus erőd, nerk? – érdeklődött a társam.
- Egész jól, már jókora rész visszatért, de a… - ekkor a gyomrom hatalmasat mordult, mint valami túlvilági démon, amitől még Nokinerk is összerezzent – hasam viszont eléggé üres.
Zavaradott nevetésbe kezdtem és az egyik kezemmel hátul a hajamat vakartam, míg a másikat a hasamon pihentettem, a korgó gyomromat markolászva.
- Most, hogy mondod én is megéheztem, nerk – vakargatta meg a pocakját.
Az intésemre megjelent alattam egy vörös lángoló felhő, ezúttal kicsivel nagyobb, mint amekkorát általában szoktam. Mindezt azért, hogy Nokinerk is kényelmesen elférjen rajta.
- A hintója előállt! – mutattam hajlongva és bókolva a felhőre. Nokinerk elvigyorodott és felpattant mögém az utazómágiára, majd belekapaszkodott a lábamba. Azonnal felemelkedtem a levegőbe és elindultunk hazafelé. Útközben persze folyamatosan a tájat figyeltük, hátha útba esik valamilyen város, ahol tudunk harapni valamit.
Szerencsékre egy tizenöt-húsz perces száguldás után enyhén bal oldali irányban megpillantottunk egy kisebb várost, ami előtt megálltam és lassan ereszkedve földet értünk. Hirtelen eszembe jutottak még a régi idők, mikor még rendkívül bénán repültem és leszállni abszolút nem tudtam. Legalábbis nem anélkül, hogy fájjon. Még a fenntartása is sokkal jobban megviselt. Mára viszont egész jól repülök, sikerült elsajátítanom egy rakat manővert, tudok mellette más mágiát is használni, tovább tudom használni, ráadásul a leszállás is teljesen zökkenőmentes. Az utóbbi már csak azért is fontos, mert Nokinerk-ért felelősséggel tartozok. A társam és a legjobb barátom is egyben. Vigyáznom kell rá. A gondolataimba merülve észre se vettem, hogy ösztönösen elindultam. Körbe néztem, de fogalmam sem volt mikor és hogyan kerülten én abba az utcába. Semmi sem volt ismerős, csak jobbra-balra kapkodtam a fejemet. Nokinerk elsétált mellettem, aztán pár méter után feltűnt neki, hogy megtorpantam és nézelődök.
- Mi az, nerk?
- Öhm… hol vagyunk?
- Azt hittem tudod, olyan magabiztosan indultál el, nerk. Gondoltam biztos ismered a helyet.
- Ja, nem. Még életemben nem jártam itt. Bár… - szimatoltam bele a levegőbe – arról jó illatok jönne – mutattam egy utcába, aztán elindultam. Nokinerk is beleszagolta a levegőbe és egy fülrezdítéssel egybeöltött halvány mosollyal jelezte, hogy ő is megérezte a forrónyomot.
Amint befordultunk az utcába egy bárszerű étterem, vagy egy étteremszerű bár tárult a szemünk elé. Én magam sem tudtam eldönteni melyik is. A hely neve fölött hatalmas plakáttal hirdették a különböző nyitási akciókat, ami már önmagában kihagyhatatlan ajánlatnak számított. Valaki kilépett onnan és az erős illat még nagyobb koncentrátumban áradt ki. Nem tudtam mi lehetett ez, de mennyei illata volt. Eldöntöttem, hogy bármi legyen is az ennem kell belőle. Szinte lebegő érzéssel vándoroltam be a helységbe. Ott körbe se nézve egyenesen a pulthoz léptem.
- Mit sütnek a konyhában? – csaptam a deszkára, amitől a pultos meghökkent és értetlenül nézett rám.
- Parancsol?
- Igen, abból, amit bent sütnek.
- Mindjárt utána nézek… - felelte zavarodottan és belépett a lengőajtón a konyhába. Onnan beszélgetés szűrődött ki, de érteni, már nem értettem. Aztán a férfi újra felbukkant.
- Lila vadkan sült készül éppen odabent.
- Remek, kérnénk belőle hármat – csaptam össze a tenyeremet és megnyaltam a szám szélét.
- Mármint három szeletet?
- Nem, három egész darabot. Három szelet, mekkora vicc – nevettem fel rajta.
- És én, nerk?
- Ó, ne haragudj. Legyen akkor négy! – fordultam vissza a pultoshoz, akit valamiért az ájulás kerülgetett. Nokinerk-kel kerestünk egy asztalt, ahol kényelmesen leülhettünk. A férfi nem sokkal utána kihozott egy hatalmas tálat, amin egy sült vadkan heverészett. Látszott a fickón, hogy majd megszakadt, mire kihozta az asztalunkra.
- A többire még várni kell, mert most kezdték el sütni.
- Megvárjuk! – vigyorogtam rá, majd előhúztam az „amit ma megehetsz ne halaszd holnapra” feliratú partedlimet és a nyakamba kötöttem. Fölvettünk a tálcáról egy-egy kést és villát, majd nekiestünk. Hosszú perceken keresztül fáradhatatlanul és kitartóan küzdöttünk. Végül pedig mi kerültünk ki győztesen. Teljesen lecsupaszítottuk, csupán a csontok maradtak meg. Jólesően paskoltam meg a hasamat, mivel túl voltam az előételen így. Már csak a fő fogásra és a desszertre kellett várni.
- Naa add vissza! – hallatszódott oldalról egy kisebb forma fiú kiabálása. Egy nagyobb darab férfi állt mellette és egy papírpénzt tartott a kezében. Azt pedig emelgette a fiú minden egyes ugrásánál, nehogy elbírja kapni, közben pedig nagyokat röhögött rajta.
- Anyu adta, hogy vegyek rajta valamit! Naa! Add vissza!
- Hehehe. Jó helyen lesz ez nálam! Most pedig lódulj innen, amíg jó kedvemben vagyok te kis taknyos – azzal abbahagyta a röhögést és a lábával belerúgott a gyerekbe, aki ettől hanyatt esett. Onnan felnézett a fickóra és a szemében könnyek gyűltek össze. Nem kezdett el bömbölni, látszott rajta, hogy próbálja visszafojtani. Nem nézhettem tovább. Felpattantam a székről és a tahó felé vettem az irányt. Nokinerk is felkelt a helyéről, de ő más indokkal.
- Azt hiszem kifizetem a kaját, nerk…
Átvágtam a termen és elértem a nagydarab férfihoz, aki háttal ült nekem. Megkocogtattam a vállát, mire hátranézett rám.
- He? Mit akarsz?
- Nem kéne visszaadni azt a srácnak?
- Te ki a halál vagy? Húzzál innen, vagy balhét akarsz? – kapta fel egyből a vizet a fickó és felállt a székéről, fölém tornyosulva egy fejjel.
- Csak add vissza a pénzét – mosolyogtam rá kedvesen.
- Letörlöm azt a bárgyú vigyort a képedről – szólt ingerülten a férfi és ütésre emelte a kezét. Vaskos keze egyenes ütésben tartott a fejemnek. Én magam is meglepődtem mennyire lassúnak éreztem az ütését. Egyszerűen befordultam elé és ráfogva a kezére átlendítettem magamon. A férfi alatt megremegett a padló. A keze engedett és kihúztam belőle a bankót, majd elengedtem a karját. Oda léptem a fiúhoz és felsegítettem, aztán a kezébe nyomtam a pénzt és megborzoltam a haját.
- Legközelebb jobban vigyázz rá. Próbáld meg biztonságosabb helyen tartani. Mondjuk egy tárcában, vagy rejtsd egy chipses zacskóba. Csak vigyázz nehogy megedd véletlen… - halkultam el a végére, mikor eszembe jutott a régi kínos emlék.
- Köszönöm – felelte zavarodottan.
- Áh, nincs mit– legyintettem vigyorogva, a fiúnak ekkor viszont elkerekedett a szeme. Egy hatalmas árnyék vetült rá és ekkor már tudtam mi történt. A férfi időközben felkelt a földről és valószínűleg a megtorlás szándékával. Mivel a kis srác így is hősként tekinthet rám, gondoltam kicsit tetőzöm a menőségi faktoromat nála.
Azonnal megfordultam és fél térdelésre ereszkedve előre ütöttem egyet. Az öklöm pont a hasa magasságában állt, de nem érte el. Nem is ez volt a célőm, hogy fizikálisan eltaláljam. Egy szürke, ököl formájú széllökés indult el az öklöm vonalán és kapta telibe a fickót, aki abban a pillanatban hanyatt vágódott és kirepült az épületből az ablakon.
~ Huh, még szerencse, hogy nyitva volt az ablak. Még a végén fizethettem volna érte…
- Te varázsló vagy? – kérdezte a fiú csillogó szemekkel.
- Bizony! Méghozzá a Quatro Cerberus varázslója, Reigen Hawkins! – húztam ki magamat vigyorogva, aztán elindultam az ajtóhoz és ott megállva keresni kezdtem a fickót az utcán, de nem láttam sehol.
- Akkor ez elintézve – csaptam össze a kezemet, mint, aki jól végezte a dolgát és fordultam volna vissza, ám egy ismerős hang csendült fel a közelemben.
- Reigen?! – hallatszódott Leena szájából, mire én reflexszerűen válaszoltam.
- Tessék?
- Hát a tolvaj? – kérdezte izgatottan. Érdekes módon most futottunk össze, de máris egy érdekesnek tűnő beszélgetés közepébe csaptunk, bár fogalmam sem volt miről beszél. Először a fickóra gondoltam, aki megleckéztettem, de nem értettem honnan tudna róla. Persze én nem neveztem volna tolvajnak, bár elvette azt a pénzt, ami nem az övé, szóval lehet még is csak az. Közben észrevettem, hogy még mindig nem szóltam semmit, csak meredtem magam elé, ezért gyorsan korrigáltam a helyzeten.
– Milyen tolvaj? – kérdeztem vissza értetlenül.
– Ki fizettem a számlát jössz nekem harmincnégyezer gyémánttal, nerk – ért mellém Nokinerk, miközben a táskájában matatott. Valószínűleg a maradék pénzét gyűrte vissza a táskájába. Mióta ő is használ mágiát és együtt csináljuk a megbízásokat mindig megfelezem vele a kapott pénzt. Befejezte a matatást és felnézett, ekkor vette észre az előttem álló Leena-t.
– Ő meg kicsoda?
- Ő Leena egy barátom, Ő pedig Nokinerk a társam. – végezetem el egy gyorstalpaló bemutatkozást közöttük.
– Hello… a táskám… – köszönt vissza, de közben az utcát figyelte és jobbra-balra kapkodta a fejét, mintha keresne valakit, vagy valamit.
- Azt már buktad. Egyébként hali, Pascal vagyok. – köszönt a vállán ülő kaméleon, akit csak most vettem észre. Olyan kis apró volt, ráadásul a színét is képes változtatni. De az esetek többségében, mindig csak akkor vettem észre, ha megszólalt.
– Ne búsulj majd veszünk másikat!
- De benne volt mindenem. - felelte szomorúan Leena. – Egyébként ő mit vétett?
- Elvette egy kis srác pénzét, én pedig helyre raktam – feleltem büszkén, de ekkor észrevettem, hogy Leena hátat fordított nekem.
- Öhm, figyelsz rám?
- Hát ismét összefutunk? – lépett ki a tömegből egy szőke, szürke kabátos srác és Leena-ra vigyorgott - Azt hiszem ez a tiéd!
Egy táskát nyújtott neki, ami ismerős volt nekem is, mintha már láttam volna valahol. Talán valamelyik városban egy kirakatban.
- A szag alapján hozzád tartozik, az egyik kis utcában találtam egy gyanús külsejű ember kezében.
– A táskám! – kiáltott fel hangosan Leena, aztán leesett honnan volt ismerős a kiegészítő ruhadarab. - A TÁSKÁM! – abban a pillanatban kikapta a fiú kezéből az objektumot és a nyakába vetette magát - - Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!
– Szívesen… – préselte ki magából a srác, miközben a feje már a lila és kék minden árnyalatában pompázni kezdett a levegőhiány miatt.
- Bocs, Leena éppen rosszabb napjai végén van és ilyenkor erősen ingadozik az érzelmi világa.
- Semmi gond csak annyi kérdésem lenne, hogy meddig fogja ezt csinálni? Egyébként Szia, Matthew Stromshadow - nézett rám és nyújtott kezet felém. Észbe kaptam és gyorsan megráztam és válaszoltam.
- Hello Reigen Hawkins vagyok Ő pedig Nokinerk!
– Üdv, nerk!
- Szia Nokinerk!
– Ó, órák kérdése és abba hagyja, de lehet, hogy nincs szerencséd, felhúzza magát valamint és agyon ver…- magyarázta Pascal - Leena leszállnál Matthewról?
- Mi? - kérdezett vissza értetlenül – Ja persze, igen! – kapott észbe Leena és elengedte a fiút.
- Sokkal jobb!
- Köszi. Hát ti mit csináltok itt? – fordult felém Matthew - És mit vétett szerencsétlen ember? – mutatott az általam kiütött pacákra.
- Kötözködött egy kisgyerekkel. Amúgy a nyitási akcióra jöttem, ti nem? – böktem hátra a kajáldára, aminek a bejárata fölött ott díszelgett a különböző akciók felirata. Bár nem konkrétan ezért jöttem a városba, de még mindig jobban hangzott, mint a eltévedtem és közben rátaláltam erre a helyrénél.
- Mások nem csak az evésnek élnek, nerk. – szólt közbe Nokinerk kicsit álszenten, miközben ő ugyanúgy éhes volt és evett mint én.
– Hé, én sem! Ott van még a … izé… meg a…
Pörgettem az agyam, de semmi jó nem jutott szembe
- Új étterem? Jól hangzik, mit adnak? Én speciel … miatt vagyok itt.[/color]
- És te miért vagy itt Leena?
- Pascal meggyőződése, hogy jót tesz a kirándulás… – szólalt meg eléggé hűvösön és hátra bökött az említettre.
- Ő az! Ott van! – kezdett el kiabálni valaki mögöttünk
- Ki? – pördültem meg a tengelyem körül és keresni kezdtem kit találtak meg, lehet valami híres mágus van itt. Megláttam a kiabálót, aki egy tizenéves fiatal srác volt. Egyszerű sötétkék nadrágot és egy hozzá illő mellénykét viselt, a szőke haja pedig egy gomba kalapjára emlékeztetett. A ruha bal mellrészén egy lángoló szív emblémát hímeztek fel. Felém nézett és mutatott az ujjával, én pedig homlokráncolva nézelődtem hátra, hogy kit vehetett észre mögöttem.
- Ismered őket? – kérdezte Leena tőlem én pedig még mindig nem vágtam, kiket kell annyira nézni.
- Kiket?
- A nevem Sir Teobalt von Dreschler – szólalt meg egy öreg ember a fiú mögött, mire azonnal odakaptam a fejemet. A magas férfi kopasz fején valósággal tükröződött a nap sugarai. Hosszú szakállat növesztett magának az idők folyamán, arcáról pedig rengeteg tapasztalatot lehetett kiolvasni. Ugyanolyan kék ruha összeállítást viselt, mint a fiú, ugyanazzal az emblémával, ám ő még egy gyapjú köpenyt viselt magán pluszban. A szimbólumot kezdtem el nézegetni, de sehonnan sem volt ismerős. Nem tudtam megmondani milyen céhnek lehet a szimbóluma.
- Az Lángoló Szív Templomos Lovagrend lovagja és könyvtárosa vagyok, és attól tartok, hogy az utolsó eleven képviselője.
Ebből a mondatából valahogy elgondolkoztam, hogy talán még sem mágus céhhez tartoznak, hanem valami máshoz.
– Üdvözlöm én Leena vagyok és nem a Lángoló szív tagja!
Oldalra fordítottam a fejemet és Leena-ra néztem felvont szemöldökkel. Nem értettem, hogy feltételezte volna bárki is, hogy ő annak a rendnek a tagja.
– Leszámítva persze az apródomat, Ortwin Wielhabert, aki a rend utolsó novíciusa. – korrigálta az utolsó kijelentését az öreg, majd felém fordult - - Reigen Hawkins, egy állítólagos barátja irányított magához, hogy ön és társai képesek lesznek a feladatnak eleget tenni, amit magukra bíznék.
Erősen gondolkodóba estem azon az állítólagos baráton. Ki lehetett az. Nem mintha tévedett volna, csak ez a titokzatosság felettébb kíváncsivá tett. Talán egy korábbi megbízó, vagy az is lehet, hogy Stover lett volna?
- Hát persze, hogy képes segíteni a rendünkön! – kiáltott fel Ortwin valósággal csillogó szemmekkel – Hiszen a múltkor egy… – nem tudta befejezni, mert ekkor az öreg egyetlen szigorú pillantással belé fojtotta a szót.
- A hírek állítása szerint, önök mind a hárman becsületes mágusok, akik már nagy dolgokat vittek véghez.Ezért mindhármukat fel szeretném bérelni. A feladatuk a következő volna: El kell utazniuk velem a Sötétrengetegbe, hogy együttesen kiderítsük, mi történt a rendem tagjaival. Azokkal bátor templomosokkal, akik néhány évvel ezelőtt elmentek keletre, hogy a Sötétrengetegben élőket megszabadítsák az arra portyázó bestiáktól, és azóta sem tétek vissza. Amennyiben még élnek, meg kell mentenünk őket. Amennyiben meghaltak, vissza kell szereznünk a rend jelképeit. Elfogadják az ajánlatomat?
- Ja
- Igen!. – felelte Pascal.
- Ez csak természetes! Mind benne vagyunk! – mondtam széles vigyorra az arcomon közben meg a tarkómnál összekulcsoltam a kezemet.
- Igen? - kérdezett vissza éles hangon Leena, mire kérdő tekintettel néztem rá, hogy mégis mit jelentsen ez - – Már mint persze, jól mondod! – helyesbített Leena. Az öreg erre lassan bólintott és végig simította hosszú szakállát.
- Nos, hű apródom, add tanúbizonyságát, hogy szorgalmas vagy a tanulmányaidban! Felelj: mi a Lángoló Szív Lovagrend jelképe? – kérdezte a fiút, akinek az arcára volt írva a végtelen büszkeség érzése. Köhentett egyet, majd bele kezdett, mint aki egy könyvből olvasná az egészet.
- A Lángoló Szív Lovagrend jelképe két darabból áll. Az egyik Baldemar Zászlója, amit a rend alapítójának, a messze földön híres harcosnak köpenyéből varrtak egykoron, és amelyet egy lángoktól körülölelt szívet ábrázoló hímzés ékesít. A másik az Igaz Láng Kardja, a hagyomány szerint a kard pengéje lángolni kezd az igaztalanok közelében.
- Szépen beszéltél fiú – dicsérte, közben pedig bólintott párat, ami pozitív visszajelzésnek érződött -, jól mondtad! Látom alaposan belemélyedtél a tanulásba. Ha a fivéreim még élnek, az idő döntő fontosságú. Ennélfogva holnap pirkadatkor indulunk!
adta ki a parancsot az öreg, mire én azonnal összezártam a lábaimat, kihúztam magam vigyázz állásba és szalutálni kezdtem. A két templomos pedig elindult az említett fogadó irányába.
– Ehh.. ez most mi? Csak szívattak? - kérdezte Pascal.
- matt kételkedik
Jó pár méter után a srác megtorpant és megfordulva visszarohant hozzánk.
– Mi a szemközti fogadóban szálunk meg, ha gondoljátok, tartsatok velünk!
- Köszönjük. – mondta bólintva Leena. A fiú arcára boldogság ült ki, majd gyorsan visszaszaladt az öreghez.
Lassan mi is befejeztük az egyhelyben való toporgást és mind az öten elindultunk a fogadó felé. Az épület semmivel sem tűnt ki a többi közül, mondhatni egy teljesen egyszerű szabvány fogadó állt előttünk. Kinyitottuk az ajtót és beléptünk rajta. Persze csak egymás után. A többiek lecövekeltek az ajtóba, én viszont Nokinerk társaságával egyből betámadtam a pultot.
- Üdvözletem az uraknak. Mivel szolgálhatok? – lépett oda hozzánk egy bajuszos férfi a pult mögül, aki valószínűleg a fogadó tulajdonosa lehetett vagy legalább a csaposa. A testalkata és a bajusza miatt is kísértetiesen emlékeztetett Richard-ra.
- Van olyan lila vadkan sültjük? – kérdeztem reménykedve. Az előző helyen olyan finom volt és nagyon sajnáltam, hogy nem volt lehetőségem megenni a maradékot, amit rendeltünk.
- Sajnálom, de nincs. Ellenben az asszony isteni szendvicseket tud csinálni.
- Az is jó lesz. Te mennyit kérsz? – fordultam Nokinerk-hez, aki elgondolkozott rajta.
- Mivel jóllaktam a vadkannal nem vagyok túlzottan éhes. Csak ötöt kérek, nerk.
- Rendicsek. Akkor negyvenötöt kérünk.
- Hogy mennyit?! – kérdezett vissza elképedt arccal, aki ezzel ma már a sokadiknak számított.
- Ööö, negyvenötöt. Miért? Nincs elég alapanyag hozzá?
- De van…
- Akkor köszönjük! – szóltam mosolyogva.
- Áh, csak hogy itt vagytok – csendült fel az apród hangja miközben jött le az emeletről a lépcsőn.
- De hát utánatok egy perccel indultunk, vagy nem? – kérdeztem vissza fejben visszagondolva az egészre. Ekkor vettem észre, hogy a többiek mögöttem vannak.
- Húúúúú annyira király hogy velünk jöttök! Már rengeteget hallottam rólatok! – magyarázta csillogó szemekkel, közben pedig jobbra-balra kapkodta a fejét közöttünk.
- Te még is mond csak hol hallottál rólunk? - kérdezte Pascal.
- Hát rólad konkrétan nem... - jegyezte meg fagyosan, majd Leena felé fordult - - De olvastam róla hogy szellemeket győztél le! Annyira menőőőőő!
- Mikor Harcoltál te szellemekkel? – tette fel a kérdést Pascal.
- Még régebben Gabrielel egy ásatáson. – válaszolt egyszerűen neki.
- Á, már értem.
- És pusztítottad azt a gonosz lényt is abba magas várban Eránál! Hallatom arról is! - folytatta tovább a srác.
- Hát, azt nem egyedül csináltam, sokan segítettek. - felelte Leena a földet bámulva és mintha egy kis szégyenlős pír is megjelent volna az arcán. A szendvicseim viszont még mindig nem voltak sehol sem.
- ÚÚÚ de menő még katonáid is vannak!
- [Matt megjegyez valamit, hogy a kölyök nagyon be van lekesedve vagy ilyesmi]
- Ehh... – próbált szabadkozni Leena, de nem nagyon jött össze neki - - nincsenek katonáim... ne túlozd el!
- Adsz autogramot? -
- A mit???
- Persze, ezer örömmel! – vettem el tőle a papírt és firkantottam fel rá a nevemet - - Egy nap még több millió gyémántot fog érni, szóval becsüld meg!
- Ó uram csak a Reigenektől és az apródoktól óvj meg minket!
- [Matt mond valamit]
- Nagyon otthon van a szakmába a kölyök! - jegyezte meg elismerően Pascal
- Te csak ne fényezd! - szólt rá vörös arccal Leena, közben pedig az öklét lengette.
- Nagyon köszönöm Reigen -sama! Őrizni fogom bármibe is kerüljön! – szorította magához, ami felettébb jó érzéssel töltött el. Büszkén húztam ki magamat a székemen. A fejemben már ott álltam egy dombon a lemenő napfényben, szembeszélben, miközben lobog rajtam egy piros köpeny. A mellkasomon pedig egy hatalmas R betű díszeleg.
- Hamar megtalálták a közös hangot.
- Hát ja.
- [Matt is helyesel]
Az apród ezután Matthew-hoz fordult.
- Te is aláírod? - kérdezte vágyakozva - Hallottam, hogy különleges mágus vagy és villám hurrikánokat tudsz csinálni!
- Hát fogjuk rá, igazából valami hasonlót, igen.
- ANNYIRA MENŐŐŐŐ! – kiáltott fel vidáman és egyszerre izgatottan az apród és újra magához ölelte a papírt.
A csapos visszajött és sorban kezdte le pakolni elém a tálcányi szendvicseket.
- Áh megjöttek a szendvicseim! – mondtam örömittasan. Nokinerk elé toltam az ő öt darabos adagját, a maradék negyvenet, pedig magam elé sorakoztattam fel és azonnal neki is láttam a jó kis lakomának.
- Ez aztán a szendvics, na de én azt hiszem kiveszek egy szobát. - jegyezte meg.
- Öm nem akarok bele szólni, de nem lenne egyszerűen és olcsóbb, ha egy szobát bérelnétek?
- Csak legyen tengerre néző ablaka! – szúrtam közbe két falat között.
- De hát nincs is itt tenger, nerk! – vágta rá egyből Nokinerk.
- És az akadály?
- Te ő mindig ilyen? - kérdezte halkan Pascal.
- Mindig.
- Annyira mindegy, nem?
- Akkor ki veszek egy szobát, ti maratok még lent? – kérdezte Leena.
- Émég befelezem eszt. – szóltam nekik tele szájjal.
- Hát ez sejtettem.- mosolygott Leena.
- Szerintem én nem, inkább ledőlök aludni.
A többiek mind felvonultak aludni, mi pedig Nokinerk-kel lent maradtunk és tovább burkoltunk. Pár perc múlva azonban szőrös kis barátom is elmajszolta a szendvicseit.
- Szerintem én is felmegyek lefeküdni, nerk
- Okés! Jóéjt!
- Neked is, nerk
Nokinerk leszökkent a székéről és felbattyogott az emeletre a szobánkba. Én pedig vidáman húztam magam elé a következő tálcát. Egymás után fogtam a szendvicseket és dúrtam be magamba. Bele telt legalább egy húsz-harminc percbe, mire az összes tálca kiürült és csak morzsák maradtak. Jól lakottan paskoltam meg a hasamat. Megköszöntem a kaját és lemásztam a székemről, majd lassan felcammogtam a szobába. Benyitottam, de már korom sötét volt és mindenki aludt. Alvás előtt azonban inni akartam, ha már lent elfelejtettem. Lábujjhegyen átvágtam a szobán minimális hangzavart keltve. Csak egyszer estem hasra valakinek a táskájába.
Elértem a fürdő ajtaját és kinyitottam. Nagy csodálkozásomra égett bent a lámpa és még valaki volt is bent. Leena állt bent nedves testel, amit mindössze egy törölköző takart el. Arca pedig a rémületből erőteljes dühvel telivé torzult.
- Áh, szia! Azt hittem már alszol, csak inni aka... – nem bírtam befejezni, mert azonnal rám ordított.
- PERVEZ ÁLLAT!
Rámarkolt az első kezébe akadt tárgyra és hozzám vágta. A fogkrémes pohár egyenesen a fejemet vette célba és nem tágított az iránytól.
- KIFELÉ! KIFELÉ TE MOCSKOS…
- Mi? Áú! De? Áú! Most miért? – kérdeztem értetlenkedve. Fel nem bírtam fogni, hogy mit vétettem, amiért ezt érdemeltem.
- Mi az hogy miért? TE PERVEZ KUKOLÓ ÁLLAT! - ordította és felkapva a kukát a földről teljes tartalmával együtt hozzám vágta.
- Még tagadod? TE!!!
Ekkor ért el a keze a wc keféhez, amit felemelt és meglóbálva elhajította. Ez volt az a pillanat, mikor úgy döntöttem eleget volt szelőztetve a fürdő és ideje becsukni az ajtót. Amint bevágtam hallottam rajta a koppanást.
Levegő után kapkodtam, de amint megnyugodtam kerestem egy szabad ágyat a szobába és befeküdtem aludni. Amikor az ajtó kivágódott és kilépett rajta Leena egyből úgy csináltam, mint aki halott vagy legalábbis alszik. Az oposszumuknál be szokott jönni…


/Bocsánat a késésért, csak félévi vizsgaidőszakom volt és miattam nehezen mentek a megbeszélések és utána is csak lassan ment az írás/
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leena
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 440
Aye! Pont : 18
Join date : 2010. Feb. 10.
Age : 29
Tartózkodási hely : Dragon Fang

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szer. Jan. 18, 2012 8:28 pm

Leena fáradtan hajtotta fejét térdére.
- Már megint… - sóhajtott fel, miközben hajába túrt és bögréért nyúlt. Ahogy bele kortyolt a forró kakaóba tekintete a holdfénybe úszó háztetőkre tévedt. Pazar látvány volt, ahogy mindent ezüstös csillogás árasztott el, ő még sem tudott most gyönyörködni benne.
Egy újabb forró korty csúszott le a torkán hagyta, hogy újra át melegítse kihűlt reszkető testét. Akaratlanul is felidézte magába azt a különös érzést mely mostanában egyre többször kerítette hatalmába. Éjjelente egyre többször jött el hozzá mostanában, mint egy fekete árny mely hangtalanul oson be ágyába vékony fekete fonalakat szőve teste köré és hatalmába keríti elméjét.
Soha nem látott semmit, nem voltak arcok előtte, nem hallott hangokat, csak a magány hideg keserű fájdalmát érezte. A fájdalom egyre jobban hatalmába kerítette és mikor már teste izzani kezdett a fájdalomtól lassú dobolást lelkében. Az ütemes tompa érzés egyre erősödött, ahogy a harag méregként áradt szét benne. Érezte lecsorduló könnyét arcán, tudta, hogy sír, izmai megfeszültek, mozdulni akartak, tépni, zúzni, gyilkolni, de semmi nem mozdult. A harag egyre erősebben lüktetett benne, de még is tehetetlennek érezte magát. Valahonnan tudta, hogy vége van, már semmi értelme, de a lelkében tomboló vihar csak nem állt. Egyre erősödött, teste izzani kezdett, mintha szét akarná szakítani valami, fájdalma egyre csak nőtt és nőtt, és amikor már biztos volt benne másodperceken belül kettészakad teste, egyetlen pillant alatt összeroskadt. Leírhatatlan fájdalom csalódottság kerítette hatalmába. Elvesztett mindent, ami fontos volt számára, a világ darabokra hullott körülötte, de a legrosszabb az az elmondhatatlan érzés volt mely hatalmas kőként nehezedett rá. Minden pillanatban nehezebb és nehezebb volt, ő pedig képtelen volt ellenkezni ellene, igazából nem is akart. Tudta, hogy meg fog halni, számára már nincs holnap, nincs jövő, nincs világ, nincs már semmi és senki. Érezte a halál hideg leheletét az arcán …
…és ebben a pillanatban felriadt. Hangosan zihált és egész testében remegett, érezte az arcán legördülő könnycseppeket.
Percekbe telet mire fel tudta fogni, hogy minden, amit érzett csak egy képzelet szüleménye, de az emlék nem engedte szabadulni. Újra szájához emelte a bögrét, az édes nedű mindig megnyugtatta. Lassan engedte le az utolsó pár kortyot kiélvezve minden pillanatát.
Amikor vissza bújt az ágyba hamar álom jött a szemére bár mennyire is félt hogy a szörnyű érzés újra visszatér hozzá, ennek ellenére reggel igen nyúzottan ébredt. Kivánszorgott a fürdőbe és egy hatalmas nagy kád vízben folytatta a reggeli ébredezést.
- Reggelt! - szólalt meg hírtelen Pascal ahogy felugrott a kád szélére és rózsa szirmokat kezdett a vízbe szórni.
- Neked is jó… - felelte de elakadt a szava amikor meg látta a szirmokat. -Te meg mit csinálsz?!
- Rózsaszirmokat szórok a vízbe. - felelte egyhangúan kis ponttá szűkült szemmel. - Miért minek tűnik?
- De hát minek?
- Azt olvastam jót tesz a bőrnek és segít kiengedni a feszkót. - felelte - Neked pedig az utóbbira nagy szűkséged van mostanában.
- Ó! Köszi. - felelte csendesen Leena, gondolataiba mélyülve. Pontosan jól tudta mire céloz Pascal.
- Megint rémálmod volt. - szólalt meg néhány perc múlva Pascal. Leena csak bele egyezően bólintott, nem akart erről beszélni, még emlékezni se akart rá.
- Azt hittem aludtál. - felelte egyszerű hangon miközben kinézett az ablakon
- Csak úgy tettem. – felelte, ahogy arcát fürkészte - Nem vettél be altatót. Leena hányszor…
- Nem fogom mindig szedni! És egyébként is ha beveszem akkor is szokott lenni! - csattant fel szinte azonnal.
Pascal erre nem szólt semmit, Leenának meg nem volt kedve tovább folytatni a beszélgetést, inkább elmerült a forró vízben. Pascal aggódó tekintettel figyelte őt, egyre jobban aggódott a lányért. Bár mostanában sokkal jobban volt lelkileg, de a rémálmok még mindig kínozták. Rengeteg éjszakát töltött ébren, őrizve álmát még sem segített. Minden alkalommal látta, ahogy dobálja magát az ágyába hallotta hangját, látta a gyötrelmet arcán, de hiába szólongatta ütögette az arcát, semmit nem tudott elérni vele. Könyvek tömkelegét bújta végig, hogy megoldást találjon, számtalan tárgyat vetett a lánnyal, köztük álom fogok talizmánok és gyógyító követ sokféle típusát, de semmi sem használt. Leenát komolyan megviselték az alvatlan éjszakák, szemei alatt olykor fekete karikák ültek arca pedig nyúzottá és megtörté vált. Végső keseredésében rá vette a lányt, hogy elmenjenek Xaundaras mesterhez valami altatóért. Így már lány viszonylag nyugodtabb éjszakákat tudhatott maga mögött, de még így se rendeződött minden. Pascalat még is a legjobban az nyugtalanította, hogy tudta az altatók csak ideiglenesen oldják meg a dolgot.
Miközben e tűnődött, egyszer csak zseniális ötlete támadt, és eme ötlet annyira lenyűgözte, hogy azonnal ki is rángatta a lányt a vízből.
- Leena! - szólt rá.
- Hm?
– Elég a pancsolásból, indulunk!
- Parancsolsz? - kérdezett vissza megrökönyödve a lány.
- Jól hallottad! Elmegyünk valahova! - felelte széles mosollyal és duzzadó mellkassal.
- De hova?
- Majd el dől a vonaton, a lényeg az hogy kimozduljunk! Egy kisebb kirándulás, csinálunk egy pihenő napot! - felelte Pascal miközben kiugrált a szobába.
- A pihenő napnak nem az a lényeg hogy nem csinálunk semmit? - kérdezett vissza igen csak mély hangon.
- Ez aktív pihenés lesz!
- Nincs kedvem… maradjunk inkább itthon. - felelte unott hangon, ahogy felállt a vízből és maga köré csavart egy törülközőt.
- Nem fogadok el kifogást! - kiáltotta vissza.
– Ó TÉNYLEG? - akadt ki Leena - És miért is nem?
– Jó lesz meglásd! Rád fér már egy kis pihenés, fel ülünk a vonatara és ahol nekünk tetszik majd leszállunk!
Leena letörölte a párát a tükörről és nagyot sóhajtott, valójában semmi kedve nem volt utazni vagy kimozdulni a lakásból aminek hangot is adott, de Pascal hajtatatlan volt. Két órával később már ott is álltak a pályaudvaron. Leena duzzogva szállt fel a vonatra miközben Pascal a legújabb könyvének élmény beszámolóját tartotta, láthatóan legfontosabb feladataként tekintett a lány szórakoztatására, és sikerült is neki. Leena egy darabig még duzzogott, de aztán kénytelen volt megadnia magát Pascal kifacsart helyeként igen csak fanyar humorának. - Te Pascal, végül is hova váltottál jegyet? - kérdezte Leena egy kiadós nevetés után, törölgetve szeméből az örömkönnyeket.
- Hát Shirotsuméig. - felelte könnyedén ahogy elmélyed a táskájában. - Minek hoztál magaddal ennyi mindent? Kötél, gyertyák, a sípok is…
- Lusta voltam kivenni - felelte egy kedvűen de ebben a pillantban felfogta mit mondott Pascal. - Micsoda? SHIROTSUMEIG?
– Igen miért, elhagytuk már? - kérdezett vissza ahogy kicsi fejét kidugta.
- Már mikor! Jézusom akkor mi most… - kezdte de nem fejezte be, hirtelen a vonat lassítani kezdett. - Leszállunk! - jelentett ki azonnal és fel is pattant. Fel kapta a táskát Pascallal együtt és szinte egy másodperc alatt ki is viharzott a kabinból.
- Váááá-ááárj mááár! - kiáltotta Pascal megszédülve a hirtelen rántástól, de Leena már az ajtóban toporgott. A vonat még meg sem állt teljesen mikor ő már le ugrott és sietve a pályaudvar kijáratát kezdte keresni.
- Leena nyugi már!
- Nyugi? NYUGI?! - tért ki hitéből Leena. - Ember meg is büntethettek volna! Azonnal el kell tűnnünk innen!
Olyan gyorsan szedte lábait, hogy csak a vak nem vette észre, ahogy kiviharzott, kiváltképp fura arckifejezésének köszönhetően minden szem rá szegeződött. Elhagyva a pályaudvart végig vágtatott egy utcán egészen, amíg egy kicsit mozgalmasabb feltehetőleg fő útig el nem ért. Ekkor jutott csak eszébe, hogy azt se tudja hol vannak.
- Te Pascal…
- Igen?
- Hol vagyunk?- kérdezte ahogy körbe tekintett az utcán.
- Reikgurdban. - adta meg a választ. Az utcán feltehetőleg a helyi lakosság nyüzsgött forgott, de még is volt valami a házakban. Mintha az idő ott hagyta volna lenyomatát a falakon, furcsa érzés öntötte el Leenát. Ahogy végig nézett maga körül a nyüzsgő életet szemlélve valami melegség áradt szét a testében, és abban a pillanatban egyáltalán nem bánta, hogy eljött.
- Látom tetszik - jegyezte meg Pascal mosolyogva.
- Aha. - felelte tömören és lassú léptekkel elindult az úton. Gondosan megszemlélt minden házat, mindenkis boltot, minden embert ahogy sietve mentek az úton. Leena eltűnődött magába vajon mennyivel másabb lett volna az élete ha egy ilyen kis városban nőtt volna fel, ismerte volna az embereket, tudta volna melyik boltban ki fogja várni. Barátai lettek volna akikkel együtt nőtt volna fel, együtt játszott volna velük. El is képzelte maga előtt a házat melyben élt volna, vastag kövekből építve, hatalmas ablakokkal melyekben még ősszel is virágozott volna a tűzpiros muskátli. Édesanyja minden nap finom ételt főzött volna és este vacsoránál az egész család együtt beszélgetett volna. Észre sem vette, hogy elért egy nagyobb piacra. Bármit megadott volna egy ilyen életét, mindenét elcserélte volna egyetlen egy dolgot kivéve, Pascalt.
Képtelen lett volna létezni kis barátja nélkül, az ő Pascalja nélkül, és amint ebbe bele gondolt már nem is vágyott rá annyira. A mély gondolatból egy hirtelen rántás szakította ki. Valami ismeretlen erő megrándította a vállát és táskája lecsúszott a válláról. Riadtan kapott oda, de már késő volt, táskája egy ismeretlen kézben szempillantás alatt tűnt el.
- Hééé!
Leena egy másodpercre megdermedt majd a táskája után vetett magát, de folyton emberek hadával találta szembe magát.
”Honnan a fenéből van itt ez a sok ember… az előbb még alig voltak?!” - villant át a fején, de nem volt ideje ezen tűnődni.
- Álj meg! Hallod ad vissza a táskám! - kiáltott utána, de az füle botját sem mozdította, miért is tette volna? A tolvajok nem szokták csak úgy visszaadni zsákmányukat. A táskáját ellopó idegen egyik pillanatban eltűnt majd újra felbukkant a tömegben. Leena sűrű bocsánatkérések közepette próbált meg a tolvaj közelébe kerülni, de az minduntalan kitért előle és újra elveszett a tömegben.
- Ki akar menni! Arra Leena! - kiáltotta Pascal és balra mutatott. Leena követte az irányt, és nem tévedett.
”Ha kiérünk, a tömegből elkapom, onnan már semmi nem akadályoz!” - suhant át a fején. Gyorsított léptein és mintha árny lenne kecsesen suhant az emberek között, de mielőtt kiért volna a tömegből szem elől tévesztette a tolvajt. Kilépett a piac hatalmas nagy kapuján és tanácstalanul nézett körbe, gyomra görcsbe szorult, végül megindult egy bizonytalan irányba. Ekkor felvillant egy apró pillanatra a tolvaj tőle nem messze, lépteit azonnal futásra gyorsította.
- Állj meg! - kiáltott után, a fiú hátra nézett egy pillanatra de nem állt meg. Cikázni kezdett az emberke között, mintha csak játszani akarna Leenával.
A méreg egyre jobban forrt benne, kezei ökölbe szorultak és már vadként üldözte a fiút.
”Csak kapjam el… csak kapjam el…” - ismételgette magában.
Az emberek egyre ritkulni kezdtek előttük, és már a tolvajt is pontosan jól látta, még gyorsabban futott. Hirtelen egyik pillanatról a másikra valami fekete foltot vett észre a jobb oldalán. Minden másodpercek töredéke alatt zajlódott le, érezte bőrén, hogy valami fekete dolog száguld felé, orrát tömény étel illat töltötte meg. Reflexszerűen lökte magát hátra, és látta amint a nagy fekete valami elhúz előtte.
Dermedten meredt először a fekete valamire, ami egy középnagyságú férfi volt.
”Ez meg mi volt?” - villant át agyán a kérdés.
- Ezzel megvolnánk
A hang hallatán a másik irányba fordult.
- Reigen?! - nézett rá meglepődve, majd eszébe jutott a tolvaj. – Hát a tolvaj? - kérdezte izgatottan.
– Milyen tolvaj? - kérdezett vissza gyermek hangon.
– Ki fizettem a számlát jössz nekem harmincnégyezer gyémánttal, nerk. - szólalt meg ekkor egy érdes hang. Leena lenézett Reigen mellé és egy apró szőrös kis lényt látott, amiről egy nagyra nőtt pocok jutott eszébe. – Ő meg kicsoda? - nézet Leenára.
- Ő Leena egy barátom, Ő pedig Nokinerk a társam. - mutatta be őket egymásnak. Leena más körülmények között biztos udvariasabb lett volna, de ellopott táskája nem hagyta nyugodni.
– Hello, - köszönt – a táskám… - kezdte újra, folyton a tolvajt kereste szemével, de az már messze járt.
- Azt már buktad. - jegyezte meg tömören Pascal - Egyébként hali, Pascal vagyok.
Leena csalódottan hajtotta le a fejét, egyszerűen nem volt tudta elhinni, hogy meglógott a tolvaj.
– Ne búsulj majd veszünk másikat!
- De benne volt mindenem. - felelte szomorúan Leena. – Egyébként ő mit vétett? - kérdezte, de ekkor egy újabb szagra lett figyelmes. Meg sem várva Reigen válaszát az ellenkező irányba fordult és szaglászni kezdett. A étel illata igen erős volt még is kitudta venni belőle az illatot, és emlékezett rá, hogy már érezte korábban valahol. Kíváncsian szemlélte a tömeg, nem is kellett sokat keresnie.
Egy magas szőke hajú fiú lépett elő, mosolyogva.
- Hát ismét összefutunk? - kérdezte vigyorogva - Azt hiszem ez a tiéd! - nyújtotta ki kezét felé, Leena pedig elképedve bámulta tartalmát, táskája ott lógott előtte egy karnyújtásnyira. - A szag alapján hozzád tartozik, az egyik kis utcában találtam egy gyanús külsejű ember kezében. - tette hozzá, de Leena ezt már nem hallotta.
– A táskám! - kiáltott fel boldogan. - A TÁSKÁM! - és ezzel a mondattal kikapta az ellopott tárgyat és Matthew nyakába vetette magát. - Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! - ismételgette meg állás nélkül miközben Matt már igen közel állt, hogy a fulladásos halál áldozatává váljon.
– Szívesen… - nyögte a fiú. Pascal eközben menekülőre fogta a dolgot, tapasztalatból tudta, hogy Leena érzelmi kitörési igen ingadozóak és legyen pozitív vagy negatív az esetek többségében mindig katasztrófával járnak.
- Bocs, Leena éppen rosszabb napjai végén van és ilyenkor erősen ingadozik az érzelmi világa.
- Semmi gond csak annyi kérdésem lenne, hogy meddig fogja ezt csinálni? - kérdezte már igen csak kitüremkedő szemekkel. – Egyébként Szia, Matthew Stromshadow - nyújtotta kezét Reigennek.
- Hello Reigen Hawkins vagyok Ő pedig Nokinerk!
– Üdv, nerk!
- Szia Nokinker!
– Óh - legyintett Pascal. – Órák kérdése és abba hagyja, de lehet, hogy nincs szerencséd, felhúzza magát valamint és agyon ver… - magyarázta, ahogy a kiütött férfi hasán trónolt, aki ekkor felnyögött mire Pascal nyelvével a szemére csattintott. – Helyeden maradsz! - dörrent rá, mintha valami véres kezű bérgyilkos lenne.
Leena leszállnál Matthewról? - szólt ár a lányra.
- Mi? - kérdezett vissza Leena – Ja persze, igen! - mondta mikor észrevette, hogy még mindig a fiú nyakába csimpaszkodik.
- Sokkal jobb! - felelt Pascal ahogy újra vállára ugrott.
- Köszi. Hát ti mit csináltok itt? - fordult Reigenékhez - És mit vétett szerencsétlen ember? - kérdezte. A lányt láthatóan nem túlzottan érdekelte a földön fekvő férfi ugyan is táskája tartalmának ellenőrzésével volt elfoglalva.
- Kötözködött egy kisgyerekkel. A nyitási akcióra jöttem, - bökött hátra az étteremre – ti nem?
- Mások nem csak az evésnek élnek, nerk. - jegyezte kissé dorgáló hangon Nokinerk.
– Hé, én sem, - kezdte a magyarázkodást- ott van még a … izé… meg a… Regien bár próbálta menteni helyzetét de csúfos kudarcot vallott
- Újj étterem, Jól hangzik, mit adnak? Én speciel miatt vagyok itt.
Leena végig túrva a táskát megállapította, hogy semmije sem hiányzott, mély levegő tört fel belőle megkönnyebbülése jeléül.
”Amatőr…” - tette hozzá magába.
”Őt nevezed amatőrnek, amikor te még elkapni sem tudtad? - kérdezett vissza Carmen mire Leena csak bevágta a durcát és nem felelt.
- És te miért vagy itt Leena? - fordult hozzá.
- Pascal meggyőződése, hogy jót tesz a kirándulás… - jegyezte meg fagyosan, ahogy hátra bökött a kis állatra.
Pascal némi sértődött morgást hallatott de Leena nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki, határtalan örömét melyet táskája visszaszerzése okozott most semmi sem tudta eltörölni. - Ő az! Ott van! – harsant fel egy hang a hátuk mögött.
- Ki? - kérdezett vissza azonnal Reigen.
Leena kíváncsian fordult a hang irányába, és egy fiatal kisfiút pillantott meg néhány lépéssel előtte. A fiú nem lehetett idősebb tizenhatnál, szőke gomba frizurájában és sötétkék ruhájában egy inasra emlékeztette Leenát. Fehér piros pozsgás arcán ámulat ült, ahogy kis kezét egyenesen Reigenre szegezte. Nem messze tőle egy magas idős férfi állt, és ahogy a fiú ő is őket nézte bár az ő arcáról hiányzott a döbbenet és csodálat keverékével csillogó szempár. Kopasz fején meg csillant a nap fénye, arcán látszott sok mindent meg élt már, hosszú szakálla pedig talán itt töltött hosszú éveinek bizonyítéka. Vastag gyapjú köpenye alatt hasonló kék ruhát vélt felfedezni, mint a fiún akin ekkor vette észre a furcsa lángoló szív mintát.
- Ismered őket? - kérdezte halkan Leena Reigen, miközben szemét még mindig az előttük álló idegeneken tartotta.
- A nevem Sir Teobalt von Dreschler – szólal meg mielőtt Regen válaszolhatott volna. - Az Lángoló Szív Templomos Lovagrend lovagja és könyvtárosa vagyok, és attól tartok, hogy az utolsó eleven képviselője. mondta. Leena nem igazán értette mit is kezdjen ezzel, már a száján volt a mondat:
– Üdvözlöm én Leena vagyok és nem a Lángoló szív tagja! - amikor eszébe jutott ez nem lenne túl bölcs.
A kisfiú köhintése rántotta vissza a valóságba, mire az idős Lovag helyesbítette kijelentését egy nagy sóhaj kíséretében.
– Leszámítva persze az apródomat, Ortwin Wielhabert, aki a rend utolsó novíciusa. – majd Reigenhez fordult.
- Reigen Hawkins, egy állítólagos barátja irányított magához, hogy ön és társai képesek lesznek a feladatnak eleget tenni, amit magukra bíznék.
”TÁRSAI?” - akadt ki egy pillanatra Leena ”Még is mit tud ez rólunk? Ezek ketten még csak most találkoztak…”
- Hát persze, hogy képes segíteni a rendünkön! – kiáltott fel a kisfiú csillogó szemmel. – Hiszen a múltkor egy… – magyarázta amikor hirtelen elnémult talán Teobalt erőteljes pillantására.
- A hírek állítása szerint, önök mind a hárman becsületes mágusok, akik már nagy dolgokat vittek véghez. - mondta férfi szigorú tekintettel ”Ó igazán? És mik is voltak ezek a nagy tettek ha szabad kérdeznem? - akadt ki újra Leena. - Ezért mindhármukat fel szeretném bérelni. A feladatuk a következő volna: El kell utazniuk velem a Sötétrengetegbe, hogy együttesen kiderítsük, mi történt a rendem tagjaival. ”Sötétrengetegbe? Na ez fantasztikus… Nesze neked kirándulás… - Azokkal bátor templomosokkal, akik néhány évvel ezelőtt elmentek keletre, hogy a Sötétrengetegben élőket megszabadítsák az arra portyázó bestiáktól, és azóta sem tétek vissza. Amennyiben még élnek, meg kell mentenünk őket.
”Hát azokra már ne igen számíts öreg…” - szólalt meg Carmen is.
„Na te csak maradj ki ebből! Nem neked kell otthagyni a szabadidős programodat hanem nekem!” - förmedt rá Leena.
” Ó te szegény mindjárt megsajnállak, végül is NEM TE ROHADSZ IDEBENT HANEM ÉN!”
- Amennyiben meghaltak, vissza kell szereznünk a rend jelképeit. Elfogadják az ajánlatomat?
- [mondja hogy ja ]
- Igen!. – felelte Pascal mire Leena megrökönyödve nézett rá. ” Kirándulás mi?”
- - Ez csak természetes! Mind benne vagyunk! - felelte széles vigyorral Reigen
- Igen? - kérdezett vissza éles hangon Leena, ebben a pillanatban minden szem rá szegeződött. – Már mint persze, jól mondod! - váltott kellemes trillázó hangra és barátian hátba ütötte Matthewet, aki ettől előre indult meg. Teobalt csak bólintott.
- Nos, hű apródom, add tanúbizonyságát, hogy szorgalmas vagy a tanulmányaidban! Felelj: mi a Lángoló Szív Lovagrend jelképe? – kérdezte, az apródon látszott hogy csak erre a pillanatra vágyott, idegességben köhécselt egyet és hangosan válaszolt.
- A Lángoló Szív Lovagrend jelképe két darabból áll. Az egyik Baldemar Zászlója, amit a rend alapítójának, a messze földön híres harcosnak köpenyéből varrtak egykoron, és amelyet egy lángoktól körülölelt szívet ábrázoló hímzés ékesít. A másik az Igaz Láng Kardja, a hagyomány szerint a kard pengéje lángolni kezd az igaztalanok közelében.
- Szépen beszéltél fiú – dicsérte bólogatva -, jól mondtad! Látom alaposan belemélyedtél a tanulásba. Ha a fivéreim még élnek, az idő döntő fontosságú. Ennél fogva holnap pirkadatkor indulunk! – mondta, hangsúlya olyan volt mintha parancsolt adna, ami kissé sértette Leena fülét és egy halvány grimasz suhant át arcán. A lovag és apródja megfordulva elindultak.
– Ehh.. ez most mi? Csak szívattak? - kérdezte meg ütközve Pascal.
- [ matt kételkedik]
Ekkor a kis fiú megfordult és visszarohant hozzájuk.
– Mi a szemközti fogadóban szálunk meg, ha gondoljátok tartsatok velünk!
- Köszönjük. - bólintott bele egyezően Leena. A kisfiú arcán leírhatatlan öröm jelent meg és visszaszalad mesteréhez, és míg elérték a fogadót.
A három mágus is megindult az említett épület felé, Reigen azonnal a pult felé vette útját Nokinerkkel és még mielőtt Leenáék utolérhették volna le is adta rendelését.
A fogadó egyszerű és otthonos volt, mellőzbe minden fajta fényűzést. A bejárattól nem messze egy idős hölgy üldögélt, feltehetően a tulaj és érdeklődve meredt rájuk. Leena kibujt lila kiskabátjából és lehúzta azúr kék sálát is.
– [Matt kérdi nem kellene e meg keresni a pasit infoért]
- Nem tudom.
- Ha tudott vagy akart volna többet mondani meg tette volna. - jegyezte meg Pascal.
[Matt erősködik hogy de még is csak a sötétség erdejébe megyünk]
- Ebben igazad van, de nem hinném hogy bármit is titkolna előttünk, nekem úgy tűnt igen csak lovagias az ember és egy lovag nem hazudhat, nem? - felelte miközben elérték a már tűkön ülő Reigent.
- Áh, csak hogy itt vagytok.
- De hát utánatok egy perccel indultunk, vagy nem? - kérdezett vissza Reigen.
Mielőtt még Matt válaszolhatott volna Ortwin megjelent.
- Húúúúú annyira király hogy velünk jöttök! - mondta csillogó szemmel.
”Még is miért néz ránk így?” - villant át Leena fején a kérdés.
- Már rengeteget hallottam rólatok! - magyarázta, ahogy fejét kapkodta hármójuk között.
- Te még is mond csak hol hallottál rólunk? - kérdezte Pascal.
- Hát rólad konkrétan nem... - jegyezte meg fagyosan a fiú majd csillogó szemmekkel fordult a két sárkányölőhöz. - De olvastam róla hogy szellemeket győztél le! - nézett Leenára - Annyira menőőőőő! - mondta csillogó szemekkel, és arcán látni lehett ő már valahol máshol jár, egy csata közepén ahol gonosz szellemekkel harcol.
- Mikor Harcoltál te szellemekkel? - kérdezte Pascal.
- Még régebben Gabrielel egy ásatáson. - adta meg a tömör választ Leena, nem szívesen emlékezett vissza erre az esetre.
- Á, már értem.
- És pusztítottad azt a gonosz lényt is abba magas várban Eránál! Hallatom arról is! - folytatta a kis gyerek.
- Hát, azt nem egyedül csináltam, sokan segítettek. - felelte a földre sütve szemét, a fiú egyre kényesebb pontokat érintett. Nocturnust nem volt könnyű elfelejteni… ”Még is honnan a jó égből tud ilyenekről?” - akadt ki magában.
- ÚÚÚ de menő még katonáid is vannak! - ajnározta tovább a gyerek, immáron egész mivolta csillogott.
- Kicsit túlpörgött a srác nem?
- Ehh... - kezdett szabadkozni és kezét védekezőn emelte fel maga elé - nincsenek katonáim... ne túlozd el!
- Adsz autogramot? - nyújtott felé egy papírt vágyakozó szemekkel. Leena álla a földi esett.
- A mit???
- Persze, ezer örömmel! – kapta ki Reigen egy másodperccel rá a kezéből a papírt - Egy nap még több millió gyémántot fog érni, szóval becsüld meg!
- Ó uram csak a Reigenektől és az apródoktól óvj meg minket! - emelte ég felé a szemét Leena.
- [Matt mond valamit]
- Nagyon otthon van a szakmába a kölyök! - jegyezte meg elismerően Pascal
- Te csak ne fényezd! - szólt rá vörös arccal Leena miközben öklét meglengette Pascal előtt.
- Nagyon köszönöm Reigen -sama! Őrizni fogom bármibe is kerüljön! - a fiú úgy fogta a darab papírt mint valami több ezer éves kincset. Reigen büszkén húzta ki magát, ahogy egy újabb szendvicset tömött a szájába.
- Hamar megtalálták a közös hangot. - jegyezte meg Leena.
- Hát ja. - nyugtázta Pascal
- [Matt is helyesel]
Az apród ekkor Matthewhoz fordult csillogó szemekkel.
- Te is aláírod? - kérdezte vágyakozva - Hallottam, hogy különleges mágus vagy és villám hurrikánokat tudsz csinálni!
- Hát fogjuk rá, igazából valami hasonlót, igen.
- ANNYIRA MENŐŐŐŐ! - kiáltotta a gyerek, és már is a kezébe nyomta a papírt. Arca szó szerint ragyogott és Leena meg mert volna esküdni, hogy ő most épp páncélban látja maga előtt.
- Áh megjöttek a szendvicseim! - kiáltott fel Reigen, és szemei hasonló csillogásba kezdtek mint a kis apródé, bár Leena meg merte volna kockáztatni, hogy saját magával szemben is ilyen lelkesedést mutatna.
- Ez aztán a szendvics, na de én azt hiszem kiveszek egy szobát. - jegyezte meg.
- Öm nem akarok bele szólni, - kezdte Pascal. ”Akkor minek szólsz bele?” - nézett rá hűvösen Leena. - de nem lenne egyszerűen és olcsóbb ha egy szobát bérelnétek?
- Csak legyen tengerre néző ablaka! - szólt közben Reigen.
- De hát nincs is itt tenger, nerk! - vette közben Nokinerk.
- És az akadály?
”Ó sárkányok ura ments meg minket!” - sóhajtott fel, miközben egy izzadság csepp gördült le a homlokán.
- Te ő mindig ilyen? - kérdezte halkan Pascal.
- Mindig. - felelte tömören Leena, arcán ülő kifejezés viszont azt is elárulta nem ezért szereti Reigent.
- Annyira mindegy, nem? - Leena nem ellenkezett, csak bólintott.
- Akkor ki veszek egy szobát, ti maratok még lent? - kérdezte.
- Émég befelezem eszt. - fordult hátra tele szájjal mutatva a szendvicsekre.
- Hát ez sejtettem.- mosolygott rá Leena.
- Szerintem én nem, inkább ledőlök aludni.
Leena és Matthew kivettek egy három egy ágyas szobát vettek ki. A nő aki pultban fogadta őket, igencsak kihívóan bámulta Leenát, talán a haja színe nem tetszett neki, bár ezt nem tudta volna biztosra meg mondani. Megkapva a kulcsot a szoba felé vették íz irányt, ami az első emelten volt. Egyszerű szoba volt, három ággyal és hozzájuk tartozó éjjeli szekrénnyel. Egyetlen egy ablakuk volt csak, ami a fogadó kertjébe nézett de Leena most nem volt kíváncsi a kilátásra, táskáját ledobta az egyik ágyra és kérdés nélkül célba vette a fürdő szobát. Amint becsukódott mögötte az ajtó, kibújt ujjatlan szürkéskék ingjéből, majd levette farmerját és zokniját. Megnyitotta a zuhanyzó csapjait, és amíg megmelegedett a víz az utolsó ruhadarabokat is levetette magáról. Megváltó érzés volt be állni a forró víz alá, sokáig csak állt és élvezte, ahogy végig csurog testén a víz.
Át engedte magát a vízcsobogás nyugtató hatásának és hátát a falnak támasztva meredt ki az pró kis ablakon a csillagos eget nézve. Gondolatok suhantak át a fején, de ő nem ellenkezett, hagyta hagy áramoljanak csak, mélyeket lélegezett, és erezte lassan a nyugalom át veszi teste felett az uralmat és elméje teljesen üressé válik. Érzékei fellésedtek, hallotta szívének dobogását, a levelek táncát a levegőben, a szolgálok halk suttogást az udvaron. Valahol egy bagoly kuvikolt az éj sötétéjében, és a fogadó bár részéből halk nyomait vélte felfedezni a mulatozásnak. A hangok mosolyt csaltak az arcára, olyanok voltak, mint az élet bizonyítékai, jelek, amiket csak ő hallott. Ahogy ott állt hátát a vizes csempének vetve lágy szellő suhant be az ablakon és megcirógatta bőrét. Bőre libabőrös lett a hidegtől, de valahogy jól esett neki. Végül teste automatikusan meg mozdult és kilépett a zuhany alól, bár maga sem tudta meg mondani miért.
Elzárta a csapokat és még egy percig csak állt a kövön és hallgatta a vízcseppek apró csilingelését, ahogy a földre hullanak.
Lassan nyúlt a törülközőért, ám ekkor halk kattanást hallott, pillantása a kilincsre tévedt mely ekkor már nyílt is. Leena idegesen kapta maga elé törülközőt, és ekkor Reigen vigyorgó arca bukkant fel az ajtó mögül.
- Áh, szia! Azt hittem már alszol, csak inni aka... - kezdte vidám tőle megszokott hangon.
- PERVEZ ÁLLAT! - ordította azonnal, és az első keze ügyébe eső tárgyat felhajította. Dühe másodpercek alatt a tetőfokra hágott, és nem látott mást csak Reigent. - KIFELÉ! KIFELÉ TE MOCSKOS… - és egy fogkrémes poharat vágott felé.
- Mi? - A pohár egyenesen fejen találta a fiút aki fájva kapott oda. - Áú! De? Áú! Most miért? - kérdeztet értetlen arccal de Leenát ez nem érdekelte.
- Mi az hogy miért? TE PERVEZ KUKOLÓ ÁLLAT! - kiabálta és felkapva a kukát a földről teljes tartalmával együtt hozzá vágta.
- Még tagadod? TE!!! - és felkapva a földről a WC kefét felé hajította, de még mielőtt a WC kefe eltalálhatta volna szó nélkül becsapta maga mögött az ajtót.
Leena pufogva, durrogva törülközött meg, és öltözött fel. Amikor kilépett az ajtón szeme még mindig vészjóslóan függtek Reigenen, de inkább sértődötten az ágya felé vette az irány. Kérdés nélkül bújt be ágyába, nem is kellett sokat várnia, hogy elnyomja az álom, de nem tudott nyugodtan pihenni. A különleges nyomasztó álom újra eljött hozzá, fekete vékony fonalával újra körbe szőtte testét.
Pascal Leena ágyának tetején ült és aggódó szemekkel a figyelte őt.
- Pascal, baja van, vagy mindig ezt csinálja, nem tudunk valahogy segíteni rajta? - lépett mellé a fiú aggódó arccal. Pascal viszont nem válaszolt csak nézte tovább Leenát és megrázta a fejét, de aztán végül még is csak megszólalt.
- Szinte minden éjjel. Az altató sem hat. - hangja fásult volt és szomorú, de amint kimondta a szavakat Leena szemei felpattantak, hangosan zihálva meredt fel a plafonra, látszott rajta még nem került ki az álom karmai közül. Matthew finoman megérintette a vállát.
- Semmi gond, nyugi, csak én vagyok. Minden rendben? Láttam, hogy vergődsz az ágyban, megnéztem tudok-e segíteni, Pascal mondta, hogy mindig ez van.
Leena dermedten nézett rá, nem fogta fel kit lát maga előtt, egész testében remegett a félelemtől. Ösztönösen hátrálni kezdett, de az ágy hirtelen eltűnt alóla, és hátra esve lezuhant a padlóra.
- Leena, nyugi már vége van! - ugorott térdére Pascal, de a lány rémült szemeiből már tudta nem fogta fel szavait.
- Leena, csak én vagyok Matt, minden rendben, csak álom volt, bármit is láttál. - szólt Matthew is. Pascal nem tudta meg mondani, hogy e miatt vagy valami más miatt de Leena szemeiről eltűnt a fátyol és kérdően pillantott le rá majd Matthewre nézett fel.
- Ne haragudj én csak... - túrt idegesen hajába - Nem kartalak felkelteni.... én csak…
- Semmi gond, rémálmok? - válaszul Leena csak bólintott.
- Sárkányok? - kérdezte Pascal, mire Leena bólintott újra. Félig még mindig az álom hatása alatt volt, lábait maga alá húzva próbált mélyeket lélegezni és úrrá lenne remegésén.
Matthew levette ágyáról a takarót és rá terítette.
- Elmondod vagy nagyon személyes? - kérdezte, hangjában szomorú együttérzés csengett. - Egyáltalán akarsz róla beszélni?
Leena egy darabig csak térdeit bámulta, nem tudta mi lenne most a helyes, végül még is csak megszólalt.
- Hát - kezdte suttogva, hangja mintha elveszett volna a sötétségben. ... nem láttam semmit, csak éreztem.
- Éreztél? Mit?
- Nem láttam csak féltem és utána... düh, iszonyatos düh volt bennem.. nem tudom... nem értem! - suttogta hajába túr idegesen. Úgy érezte megőrjíti ez a tudatlanság, nem értette az álmot, nem értette saját érzéseit, semmit nem értett.
- Nincs valami a múltadban? Esetleg valami régen elfeledett dolog?
Leena automatikusan megrázta a fejét, de igazából el sem gondolkodott a kérdésen.
- Értem, hát, nem tudom, igazából az ilyen ügyeket neked kell tudnod, de ha tudok, segítek, még valószínűleg fent leszek. - mondta Matt miközben megsimogatta vállát.
- Köszi… - nyögte halkan.
- Akkor, próbálj meg visszaaludni, jó éjt! - mondta majd visszaballagott ágyához. Leena is felmászott az ágyára de sokáig nem jött álom a szemére, Pascal álla alá fészkelte be magát, de tudta ő sem alszik, érezte a kis test feszült izmait, mintha csak várna valamire. Az éj fekete sötétje már halványodott mikor újra álom jött a szemére, bár utólag azt kívánta bárcsak ne aludt volna vissza. A hajnali kelés rosszabb volt mintha nem aludt volna semmit, és csak nagy szenvedések árán bírta kivonszolni magát az ágyból a fürdőszobáig.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Kedd Jan. 24, 2012 2:58 pm

Matt! Most már nem érdekel, hogy mi kínod van, ami miatt nem tudsz írni. Nem hiszem el, hogy ennyi idő alatt képtelen voltál összehozni egy szánalomra méltó postot. Legkésőbb szombatra hozz össze valamit, mert akkor érkezik az új kör!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szomb. Jan. 28, 2012 2:46 pm

A kiesett játékosokat kezelhetitek NJK-ként, vagy mintha soha se lettek volna ott, ahogy nektek tetszik. Továbbá felhívnám rá a figyelmeteket, hogy, ami pénzt ebben a küldetésben eltapsoltok azt le fogom vonni a végső jutalmatokból!


A csapat: Kalandos egy éjszakátok volt, annyi szent. Reggel talán van is mit tisztázni, de ezt sajna nem tudjátok megtenni nyugodt keretek között. Ennek legfőbb oka maga Teobalt. Az ízig-vérig becsületes, de rendkívül szigorú lovag napkelte után azonnal indulásra kész, s nem rest titeket kirángatni az álmaitok közül.
Jó hír, hogy utazásotokat szekér segíti, ami a megbízótok tulajdona. A szekeret egy slaad húzza, míg annak végében Sir Teobalt büszke lova, Marybell baktat utánatok. A szekeret természetesen megbízótok irányítja. Utatok a Sötétrengeteg felé vezet, aminek híre egészen rossz… Ortwin hajlandó nektek mesélni pár dolgot róla, ha érdeklődtök utána, ezek a következők:
Egy hatalmas erdő, melyben szórványosan faluk találhatóak. Ezek a faluk egykoron fontos sarokköveit jelentették a királyság bőr- és húsiparának. Egészen addig, amíg az erdőben fel nem tűntek a különféle bestiatörzsek. Ezek a barbárlények megtámadták a falvakat és az oda tartó kereskedőket, átutazókat (…stb.) is. A bestiatámadások végül annyira elszaporodtak, hogy a falvak teljesen elszigetelődtek a külvilágtól. A helyiek cölöpfalakkal vették körbe magukat, s jó esetben is csupán évente kétszer látogatja meg őket egy karaván, ami utánpótlással látja el őket. A karavánok gyakran megtépázva érnek célt az út közbeni támadások miatt, ha egyáltalán célt érnek. A minisztérium már próbált lépéseket tenni az ügy érdekében, de csekély eredménnyel.
Amint eléritek a robosztus méretekkel rendelkező fenyvest rögtön rossz érzés kerít magába mindenkit. Az erdő csendes, túl csendes, s a fák között végtelen sötétség uralkodik. Természetesen egy ösvényen haladtok, de azon a legfrissebb keréknyom legalább fél éves lehet. Arról nem is beszélve, hogy szinte félóránként kifogtok egy kátyút, ami megállásra kényszerít titeket, hiszen ki kell szabadítanotok a szekeret. Mindeközben pedig végig úgy érzitek, hogy valaki figyel titeket a fák közül.
Balszerencsétekre, esetleg szerencsétekre egész nap nem történik semmi azon kívül, hogy a szekeret emelgetitek ki egy-egy kátyúból. Ám az este közeledtével elértek az erdőnek egy olyan szakaszára, ahol a fák is közelebb húzódnak az ösvény két széléhez. Mondanom se kell, hogy ilyen körülmények között az alkony másodpercek alatt éjszakába vált át. Teobalt viszont nem hajlandó még letáborozni, megparancsolja apródjának, hogy öltse fel páncélját, illetve sisakját, és tartsa keze ügyében a kardját. Az apród segítségével ő maga is így tesz: felcsatolja a mellvértjét, kar- kar és lábvédőit, míg sisakját maga mellé állítja a bakra. Rövidesen fényt pillantok meg előttetek az ösvényen, ami egy másik szekértől ered. A hordókkal roskadásig rakott szekeret néhány, nem a legbizalomgerjesztőbb külsejű fiatal férfi veszi körbe. Látszólag valamin a szekér tulajdonosával veszekednek. Mikor hallótávon belülre értek ez halljátok:
- Már megmondtam, uraim! – kiabálja a hangjából megítélhetően rettegő szekértulajdonos. – nem adhatok el önöknek sört! Sajnálom, de nem lehet!
- Akkor kínálj meg egy korsóval! – kiált az egyik fiatal. – Van pofád végignézni, ahogy mi itt szomjan halunk?
- Mocskos görény! Kövérre híztál mialatt mi az életünket kockáztattuk a hozzád hasonló kereskedőkért!
- Csak egy hordóval! –harsogják egyszerre többen is.
Teobaltot jól láthatóan feldühíti a hallottak, s derék lovag módjára úgy dönt, hogy síkra száll az igazságért.
- Őrmester! – kiáltja és feláll a bakon. – Tartsa kordában az embereit!
A csapat parancsnoka, aki az imént még ugyanúgy ordítozott, mint emberei, ingerülten felhorkan, s a hang irányába fordul. Amint megpillantja, a lovagot egy pillanatra ledermed, hiszen rájön, hogy egy nemes szólt hozzá, majd vonakodva, de tiszteleg.
- Sajnálom nagyuram, de az embereim szomjasok és még hosszú út áll előttünk.
- Ez nem mertség arra, hogy kifosszanak egy ártatlan kereskedőt!
- Mi van nagypapa, elindultál keletre, hogy részt vegyél a harcokban? – érkezik egy hang a züllött katonák közül. - Egy kicsit elkéstél!
- Lehet, hogy öreg, de a lándzsája még jó! – csatlakozik egy másik hang. - Kérdezzétek meg az apródját!
- Nézze nagyuram, nem hiszem, hogy hallgatnának rám… Ha nem kapnak, legalább egy-két korty sört leszedik a fejem! – válaszol az őrmester.
A dolgok lassan kezdenek eldurvulni, hiszen a katonák szemet vetnek a szekeretekre. Nektek valahol itt kellene közbeavatkoznotok, mielőtt még rosszabbra fordulna a helyzet. Erővel is, de akár ésszel is kezelhetitek a problémát, ahogy nektek jól esik. Bármelyik megoldást választjátok, nem lesz könnyű meggyőzni a züllött, fiatal katonákat.
A postok addig tartsanak, hogy lekoptatjátok a katonákat, s a kereskedő csatlakozik hozzátok, mert úti célotok pillanatnyilag egyezik, Bauholz a legközelebbi település.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

B csapat: A karavánkisérősdi nem éppen a legjobb hangulatban telik, hiszen a komor és bajjóslatú környezet mindenre rányomja bélyegét. Mindannyian érzitek a közelgő rosszat, s hamar meg is lesz annak a gyümölcse, hogy nem törtettetek előre. Raelae, te már pár pillanattal az esemény előtt furcsa és jellegzetes szagot vélsz felfedezni a levegőben, legjobban az ázott kutyára emlékeztet. Sajna a figyelmeztetésre már nincs idő, hiszen a karaván elején haladó két szekérre azonnal rádől egy-egy hatalmas fenyő, akárcsak a menetoszlop végén. Csapdába kerültetek, a szekerek képtelenek megkerülni a kidőlt fákat, az útról pedig nem tudnak letérni. A fák között emberszerű alakok tűnnek fel, akik sátáni hangon üvöltve törnek elő. A támadók, amint a fáklyák fényébe érnek azonnal megmutatják valódi alakjukat, és rájöttök, hogy nem igazán emberekkel álltok szemben. Inkább, mintha egy ember, egy démon és egy állat keveréke állna előttetek. A bestia deréktól lefelé állati tagokkal, szőrrel, patákkal rendelkezik (ló, kecske, szarvas… stb.) Felsőteste és kezei többé-kevésbe emberiek, míg feje inkább tűnik egy ember és egy démon arcának groteszk keresztezésének. Kezeikben egyszerű, de annál brutálisabb és hatékonyabb fegyvereket tartanak. Mind erőben, mind gyorsaságban felülmúlják az átlagembereket, így nem csoda, ha a zsoldosok egy része hamar vérbe fagyva fekszik a földön. Mágiát nem használnak, de körülbelül úgy tekintsetek rájuk, minta egy olyan mágussal állnátok szemben, aki VE-je 2.000 – 3.000 között mozog. Körülbelül húszan lehetnek a támadók. Verjétek vissza őket, kergessétek őket vissza a fák közé!
Miután hatalmas veszteségek árán, de győzedelmeskedtek és ellátjátok, sebeiteket felméritek a károkat, s megadjátok a kellő tiszteletet az elesetteknek. A zsoldosok fele kapásból odaveszett, s van négy súlyosan sebesült is. A szekerek kétharmada tönkrement, bár a szállítmány fele sértetlen. Amit tudtok, azt átpakoljátok egy másik szekérre, de még így is sok értékes árut kell hátrahagynotok. Nektek kettőtöknek kell eltakarítani a két hatalmas fenyőt a karaván elejéről, hogy tovább tudjatok haladni!
Ezt követően a hátralévő utatok, már zavartalan. Úti célotokat eléritek. Bauholzot megerősített cölöpfal veszi körbe. A falu keskeny, zárt kapuja előtt két őr fogad titeket, akik közlik veletek, hogy mindenki köteles kapuadót, lábadót és útkopási díjat fizetni, ha be akar lépni a faluba. Ezeknek fejenkénti összege 35.000 Gyémánt! Kicsengetitek az összeget, vagy esetleg megpróbáltok valami mást?

>>Ilyen és ehhez hasonló képű ellenfeleket képzeljetek el! <<
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Kedd Feb. 07, 2012 3:35 pm

Sokáig sétáltunk az ösvénynek használt úton, min a dudvanövényeket a méterekkel előttünk haladók taposták le. A látvány nem enyhült, a fák továbbra is feketék voltak, a hangok továbbra is ijesztőek maradtak. Az érzés, hogy figyelnek minket, nem szűnt meg.
- Nem sok minden változott, most is ugyanolyan ijesztő, mint az elején. - jegyeztem meg a társamnak.
- Lehet, körbe-körbe járunk... mondtam, hogy a másik úton kellett volna menni... – látszott rajta, hogy még tőlem is jobban zavarja valami.
- Nincs másik út.... szerintem... sajnos. – jobban örültem volna én is egy másik útvonalnak, bár ebbe az erdőbe, úgy hiszem, az se lett volna sokkal kellemesebb - Gondoljunk valami szépre, hátha eltereli a figyelmet.
- Szépre? Itt?!
- Igaz... egy próbált megért. – gyenge kísérlet volt a jobb hangulatra.
- Miért élnek az emberek egyáltalán ilyen helyen? – a kérdése tökéletes volt.
- Fogalmam sincs... élnek még egyáltalán? – gondolkodtam a válaszon.
- Remélem... Remélem nem a semmiért utazunk. – az lenne a legrosszabb – Fedezzé…! – kiabálta, de hangja elcsuklott, amint a karaván elején két fa dőlt ki, az egyik még egy szekeret is maga alá temetett.
Ordibálások közepette futottak hátra előröl az emberek. Raelaevel nem mozdultunk sokat, de hirtelen mi lettünk az első emberek. A fák közül banditák támadtak ránk, mik jobban megnézve nem embernek tűntek, de nem volt mit tenni, nem volt idő a gondolkodásra, fel kellett venni velük a harcot.
Egymás hátának dőlve úgy harcoltunk, mintha már ezer éve ismernénk a másikat, és annak mozdulatait. Én a karomat megnyújtva és az öklömet megduzzasztva harcoltam, még Rae homokoszlopokkal és hosszabb nyelű homokfejszékkel tartotta távol őket. Olyanok voltunk a másiknak, mint egy harmadik szem és plusz két kar. Ha hozzá értek közelebb, akkor én segítettem ki, ha hozzám jöttek túl közel, ő segített nekem. Mikor mindkettőnk körül sokan lettek, olyankor szólt, hogy hajoljak le és a szájából, tüdejéből homoktenger tört fel, és egy nagyobb kiabálás kíséretében repítette őket távolabb vele. Sajnos ennek a hatása se tartott soká, mert felállva újra jöttek felénk. Eleinte az öklömmel az undorító fejüket ütöttem, de az éles fogaik és a szarvszerű képződményeik miatt, nekem fájtak jobban az ütések. A kézfejemen keletkezett kisebb vágások, sebek miatt a mellkasukra tértem át. Bőrük ott se volt sokkal puhább, de legalább az öklömet bekapó fogak nem díszítették a bordáikat, és így bátrabban ütöttem ott őket.
A tömeg sokszor ragadta meg a kezemet és a náluk levő fegyverek miatt igencsak komoly sérüléseket okoztak az alkaromon. Ilyenkor hogy a karom szabad legyen, visszaformáltam eredeti alakjába.
Percekig – mik óráknak tűntek – harcoltunk így, de egyáltalán nem úgy látszott mintha fáradtak volna, azonban mivel a többség tőlünk valamiért mozdulatlanul állt, nekünk kellett kitartanunk. Rae repítette őket, a testükkel fákat tört, én csak a kezemmel sántítottam, törtem a lábukat, de ez sem hatotta meg őket. Jó sok idő kellett, hogy rájöjjenek, a végsőkig kitartunk, és nem jutnak át rajtunk. Minthogy féltek, hogy utánuk megyünk, rohanva menekültek vissza a sűrű, sötét fák közé.
Hogy a társaink miért álltak mozdulatlanul, arra hamar rájöttünk, még mi harcoltunk, ők a halott testeket nézték, mit a támadóink hagytak maguk után. A látvány nem volt szép, lehet én is megadtam volna magam, hogyha azzal foglalkoztam volna, hogy mikre képesek, azonban csak a túlélés járt az én fejemben.
Az igencsak kevés megmaradt ember túlélőket keresett, a sérülteket pedig az egyik szekérnél látták el. A kezemet és külön-külön az ujjaimat bekötözték, de gyógyszert nem tudtak adni.
Nem szóltunk egymáshoz, nem volt beszélgetéshez való hangulat, mindenki tudta, hogy mit kell csinálni, némán is értettük a másikat.
Miközben a dobozokat pakoltuk, azon tűnődtem, hogy a sérüléseim miatt nem e fogok átalakulni olyan fenevaddá, mint a támadóink. Túl sok hasonló könyvet olvastam már, hogy most rendesen meg legyek ijedve. A dobozok sok helyett foglaltak, és kik eddig ülve utaztak, nekik is fel kellett áldozniuk a helyüket a hely miatt. Csordultig pakoltunk mindent, de a fele rakományt így is veszni kellett hagyni. Mindenki pakolt a zsebébe, vett a hátára, amit csak tudott.
A halottakat eltemettük, megadtuk nekik a tiszteletet. Míg páran nézték, hogy nem jönnek e vissza a támadóink, a többiek ástak.
Majd végül a kapitány szólt nekünk, - nekem meg Raelae-nek - hogy tisztítsuk meg az utat, hordjuk el a kidőlt fákat az útból, hogy a szekerek is eltudjanak menni. Rae a mágiájának köszönhetően könnyen fel tudta darabolni a kidőlt akadályokat pár kisebb darabra, miket a kézfejem megnövesztésével nem esett nehezemre megragadni, és odébb vonszolni, csak annyira, hogy ne legyenek útban. A kötésekre vigyáztam és amint mindenki készen állt, folytattuk az utat.
Nem szólt senki senkihez, most mindenki a fákat figyelte. Út közben időnként beszűrődtek a Nap sugarai a fák levelei között, mikhez úgy rohantak az emberek, mintha védelmet nyújtanának az itt lévő bestiák ellen.
Sokáig szemléltem a karom és a kötést rajta, égett az egész kezem, rég szereztem már sérüléseket, és nem nagyon hiányzott ez az érzés nekem, de hogy minden rosszban legyen valami jó, nem fáztam.
Egy egy - két órás séta után ritkulni kezdtek a fák és előttünk hatalmas cölöpökből vert fal lett látható.
A kapitány kijelentette, hogy megérkeztünk. Az ajtók nyíltak és őrök léptek elő, kik beszéltek a vele. Sokat nem hallottunk, azonban pár lényeges információ megütötte a fülünket, akik be akarnak menni a fal mögé, azoknak vámdíjakat kell fizetniük, kapuadót, lábadót és útkopási díjat, legalábbis ezeket hallottuk.
Minthogy Raelaevel eszünk ágába se volt fizetnünk, minthogy mondhatni segítséget adni jöttünk, így a négy súlyosan sérült mellé feküdtünk, reménykedve abba, hogy tőlük nem kérik el ezeket a díjakat.




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szomb. Feb. 18, 2012 12:46 pm

Azért nem bánnám, ha havonta két kört le tudnánk zavarni... Viszont a havi egyhez ragaszkodom, mindenáron! Hajrá!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leena
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 440
Aye! Pont : 18
Join date : 2010. Feb. 10.
Age : 29
Tartózkodási hely : Dragon Fang

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Hétf. Feb. 20, 2012 8:10 pm

Teobalt egyetlen perc Lustálkodást sem hagyott neki, úgy ált az ágya fölött, mint valami fő törzsmester.
- Mondja uram még is miért kell ilyen korán mennünk? - kérdezte egy nagyot ásítva, ahogy visszahúzta fejére a takarót.
- Dolgunk van hölgyem és az nem tűr halasztást, mihamarabb el kell indulnunk! - hangozott a szigorú válasz. Leena vett még egy mély levegőt, majd megadóan ki kászálódott az ágyból. Takaróját szorosan zárt körbe maga körül, a reggeli hideg ellen, és kómásan húzta végig táskáját a földön a fürdő felé. Beérve leült a kád szélére és néhány percig csak bambán meredt maga elé.
„Aludni akarok még…” – suhant át a fején a gondolat, egy percre meg fordult a fejében, hogy magára zárja az ajtót és a takaróba vackolva magát lefekszik aludni a földre, de aztán elhessegette. Erre az előtt kellett volna gondolnia mielőtt elvállalt volna a felkérést. Lassan elkezdte magára rángatni ruháit, meg mosakodott és megfésülte haját. Mindeközben hallotta, ahogy Teobalt a fiúkkal gyürkőzik.
- Túl sok fény, kapcsoljátok le a lámpát! - hallatszott be Matthew segélykérő kiáltása, de Teobáltnál nem talált együtt érző társaságra. Leena elmosolyodott a kint beszélgetés hallatán. A fürdőből kilépve kissé frissebbnek érezte magát, de az álom még mindig ott ült a szemében, ahogy lefelé baktattak Pascal bekúszott kabátja alá. Leena kicsit irigyelte érte, szívesen bújt volna ő is valami meleg sötétebb helyre ahol aludhatott volna még.
Az ajtó előtt már várt rájuk a kicsi apród, hatalmas csillogó szemekkel figyelte ahogy megérkeznek.
- Jó reggelt! - köszönt.
– Szia!
- Csá!- köszönt Matt is.
– Azzal a szekérrel fogunk utazni! – mutatott a szekérre.
- Ó! - lepődött meg Leena, meglepte a szekér, Teobalttól az várta volna hogy egész nap futólépésben kell haladniuk az erdő felé.
– Nem is olyan rossz ez az utazás! - jegyezte meg Pascal, ahogy kidugta pici fejét a cipzárnál.
– Reggelt! - köszönt Riegen is, amíg Teobalt váltott pár szót apródjával felmásztak a szekérre. Maga elé bambulva nézte a felkelő napot amikor Matt megszólalt.
- Leena, jól vagy? - kérdezte kissé aggódva.
- Ő... igen de miért? - nézett rá kissé kómás arccal.
- Csak a tegnapi este miatt. Tudtál utána normálisan aludni?
- Ja hogy az… - pirult el hirtelen – igen tudtam, és ne haragudj hogy fel keltettek... -tette hozzá.
- Semmi gond. - legyintett. A kocsi ekkor elindult és lassú ütemes zötykölődés vette kezdetét , de Leenát inkább ringatta mint zavarta volna. Láthatóan nem csak ő volt így, Reigen szinte azonnal hangos horkolásba kezdett. „ Álmába kifejezetten aranyos.” – nézett rá mosolyogva, mikor is Nokinerk egy szendvicset tömött a szájába elhalkítva ezzel a hangos horkolást. Leena ezt már nem bírta ki nevetés nélkül, együtt nevettek fel.
- Érdekes hangtompító. - jegyezte meg Matthew.
- Mindig bejön, ha el akarom hallgatatni, nerk. - mosolyogott vissza.
- Lehet én is követem a példáját. - jegyezte meg miközben feljebb húzta kabátját és fészkelődött kicsit a szekéren, amíg kényelmes helyett nem talált magának
- És akkor ki fog őrködni? - kérdezte szemre hányóan Pascal.
- Majd te, csinálunk egy pihenőnapot Uraság! - vágta rá Leena.
- Lehet, hogy nekem is le kéne dőlnöm kicsit. - gondolkodott el Matthew, de Pascal morcos pillantását észre véve helyesbített. - Mindegy szolidaritásból maradok ébren veled, oké Pascal?
- Köszi pajti, rendes srác vagy! - virult fel arca és már is kicsusszant Leena kabátjából és át ugrott a fejére.
” Hehhh, pajti???” - akadt meg Leena.
- Pas ezt nem illik! Legalább kérdezd meg! - szólt rá, de Pascalt láthatóan nem érdekelte a szidalom, sőt kifejezetten élvezte Leena, hogy bosszanthatja Leenát, még nyelvét is rá nyújtotta.
- Semmi gond! – nevetett fel. - Kifejezetten vicces. Leena jobbna látta hagyni a dolgot, ha Pascal incselkedős kedvében van, nem lehet bírni és minden nevelési szándéka csak jobban feltüzeli, hogy újabb borsot törjön az orra alá.
- Köszi Matt, és még egyszer bocs.
A kocsi zötyögése lassan álomba ringatta, felszínes álomtalan álomba, mely nem volt bár pihentető de még is jobb volt mint a semmi. Amikor felébred halványan emlékezett néhány hangra ahogy hozzá beszélnek, fehér palástos fura alakokra, de ahogy az álom lassan kiszökött a tudatából el is felejtette. A falu már eltűnt és az azt körbe bevevő földek is távolinak tűntek. A kocsi egyenesen egy fekete erdő felé hajtott.
- Hol vagyunk most, nerk? – hallotta meg Nokinerk hangját.
- Ó ez a Sötétrengeteg. Hallottál már róla? - felelte Ortwin.
- Nem, nerk. - Leena pislogott párat és megtörölte a szemét. Nem teljesen fogta fel a beszélgetés tartalmát de egy szó elérte elméjét.
” A sötétrengeteg.” - ismételte meg, nyűgösnek érezte magát, és ahogy kihajolt a kocsiból hogy előre tekintsen, kedve csak még rosszabb lett. A hatalmas robusztus termetű fenyők magasan emelkedtek az ég felé, ágaik sűrű bozontos hozva létre ezzel. Mintha csak el akarnának rejteni valamit a kíváncsi szemek elöl, bár Leena nem tudta így hirtelen biztosan megítélni, de így távolról sötétebbének látszottak a fák is, jó formán feketének.
- Az erdő hatalmas, és csak pár falu van benne, amik régen rengeteg hússal és bőrrel látták el az országot, komoly gazdasági szempontjuk volt, de már alig lakják őket, és szinte meg közelíthetetlenek.
– A szörnyek miatt?
– Igen, - felelte a fiú – A lények sok falut és karavánt támadtak már meg, minek az eredménye az lett, hogy szinte senki nem mer már belépni az erdőbe. A falvak is elszigetelődtek, cölöp falak veszik körbe őket, és mivel egy két karaván tudja átverekedni magát az erdőn és azok se a teljes rakománnyal, igen szűkösen is élnek. - magyarázta.
– És a minisztérium mit szól ehhez?]
– Úgy tudom tettek lépéseket, de az mind hiába való volt, nem lett komolyabb eredménye és az okát sem találták meg. - felelte.
- Nem hangzik túl bíztatóan. - mondta Matt, Leena hangjában érezte a fezsültséget.
- Engem inkább az érdekel miféle bestia az amivel még a tanács se tud mit csinálni. - tette hozzá Pascal el morfondírozva a hallottakon.
- Igen, ez felvet némi problémát, de lehet, hogy nem nagy, vagy erős szörnyek, bestiák, csak sokan vannak. Vagy túlszaporodtak.
- De ahhoz, hogy túlszaporodjanak, valaminek meg kellett változnia a környezetben, nerk.- felelte a shugo. - Vagy a prédájuk szaporodott el, vagy a predátoruk fogyatkozott meg. Már, ha egyáltalán nem a tápláléklánc csúcsán helyezkednek el, nerk. Persze az sincs kizárva, hogy valamiféle mágikus beavatkozás van a dologban...
Leena csöndben hallgatta beszélgetésüket miközben az erdőt figyelte, és minden egyes méterrel nőtt benne az aggodalom.
- Igen, van igazság a gondolkodásban. Remélem nem a "tápláléklánc csúcsa" verzió az igaz.
” Vagy valami teljesen más.” - szólalt meg Carmen. Hangjában idegesség és gyanakvás csengett.
” Mire gondolsz? - kérdezett vissza, aggódva.
” A mágikus lényeket vonzzák a mágikus helyek, és ebben az erdőben van valami fura.”
” Gondolod, hogy a fák és a bestiák között von valami összefüggés?”
” Igen, kevés olyan fa van, ami ilyen hatalmasra nő, és bestiáksem szaporodnak sem szaporodnak el tartósan ha nő a zsákmány. Ha sok a zsákmány sok lesz a vad, de a sok vad meg akadályozza a zsákmány szaporodását tartósan és egy idő után feléli, akkor a vadak számának is csökkennie kéne, de jó ideje sok a bestia. És ezeknek a bestiáknak valamiből élniük kell.”
” Arra akarsz kilyukadni hogy itt semmi préda nincs?” - kérdezett rá.
” Igen, viszont ez esetben valami más tartja életben őket.”
”Mágia.” - adta meg a tömör választ Leena. Ahogy végig gondolta ezt a lehetőséget jeges félelem áradt szét testében.
” Pontosan, és ez esetben igen csak nagy szarban vagyunk…” - fejtette ki véleményét.
” Valahogy majd csak megbirkózunk vele.” - mondta Leena de ebben nem volt olyan biztos. Carmen nem felelt neki, és ő magam sem akart ezzel foglalkozni tovább..
Az erdő nem csak kívülről tűnt baljósnak, ahogy beértek a magas vastag fák közzé, természetellenes sötétség ült rájuk. Az ágak között épp hogy átszűrődött némi fény, amivel az úton tudtak maradni. A csend szinte már természetellenes volt, nem hallották a madarak csivitelését, az apró állatok mocorgását, a levelek susogást, semmit. Leena perceken keresztül figyelt csendben lélegzet visszafojtva, de semmit nem hallott. Amikor felnézett a fákra a rossz érzés még erősebb lett benne, az ágak nem mozogtak, még a szellő sem ringatta őket, és alig látott valamit az ágak között. Látás élesebb volt egy átlagembernél, és ezzel ő is tisztában volt. Nem látta a megbújó madárfészkeket, az apró kis ágakat, sőt inkább az volt az érzése, hogy valaki vagy valakik figyelik. Ez az érzés néhány perc alatt idegessé tette és már kapódva forgatta tekintetét keresvén az idegent vagy az idegeneket. Talán a legjobban az idegesítette, hogy bár hova is nézett, hiába érezte, hogy valaki nézi nem látta, és amikor még jobban el kezdte erőltetni a szemét hirtelen úgy érezte a háta mögött figyelik. Bár hova is tekintett, mindenhol üresség és homály fogadta. Mintha a fák is azért lennének körülöttük, hogy elrejtsék az erdő titkát, betolakodónak érezte magát, és biztos volt benne ezt a fák is érzik. De feltűnt neki még valami, még pedig az erdő illata. Pontosabban, hogy nem volt illata. „Ez lehetetlen…” - hűlt el magában, egyszerűen nem volt képes elhinni.
” Szedd össze magad, ez az a hely ahol megengedheted magadnak a félelmet! Koncentrálj!” - szólt rá Carmen. Eddig csak egyszer érzett ilyet, és nem hitte volna, hogy újra megismétlődik. Újra a levegőben kezdett szaglászni, de semmit nem érzett, percek teletek el, és Leena már semmi másra nem figyelt csak az erdő illataira, de mind hiába.
- Ezzel az erdővel valami nincs rendben. - mondta és körbe tekintett – Valami van itt.
– Én is érzem. Azt hittem, hogy csak képzelődöm, de ezek szerint nem. - felelte Matthew
- Érzetek valami szagot? - kérdezte Pascal.
- Semmit. – felelte szomorúan.
- Nagyon furcsa.
- Nem értem, minden élőlények van szaga, még a fáknak is. De egyszerűen nem érzek semmit. - hangjában idegesség csengett, Pascal pedig aggódva tekintett rá. Most már belátta hiba volt Leenát ide hoznia, ahelyett, hogy pihenne most csak ideges és feszült. Mélyen belül a lelkiismeret furdalta, de nem tehetett már semmit. Át ugrott Leena mellkasára és szorosan oda dörgölőzött. Leena arcán egy halvány mosoly suhant át ahogy megsimogatta kis barátját, de ekkor Pascal figyelmét valami más is felkeltette. Fél szemmel kitekintett az alattuk lévő hepe hupás útra és tekintete ott ragadt.
- Ez az ösvény... nézzétek! Nagyon régen használták, szerintem van már fél éve is... - jegyezte meg. A két fiú is ki tekeintett a kocsiból.
- Hmm... Hemzseghetnek itt a karavánok. - jegyezte meg Matthew, majd újra csend ült közéjük. A kocsi halk zötyögésén kívül semmi nem hallatszódott, de még is a hatalmas csendben fülsértő ricsajnak hallotta a kereket nyikorgását, köveken és kemény földön való koppanását. Az út tele volt kisebb bukkanókkal és kátyúkkal. Amikor az első kátyúban fenn akadtak Leena egy pillanatra azt hitte valaki meg támadta a kocsit. Idegi pattanásig felszültek, és érzékei az legapróbb zajra is riadót vertek, de hiába, a várva várt támadás nem jött. Matt készségesen ajánlkozott a kocsi ki emelésére, és meg lepő módon szinte komolyabb megerőltetés nélkül emelte meg a kocsit.
” Nem is tudtam, hogy ilyen erős…”- lepődött meg. A kátyúk viszont nem fogytak el, sőt egyre több és több lett belőle. Az ötödik után már felosztották maguk között és sorrendet hoztak létre. Leena meg mert volna esküdni, hogy az egyik alkalommal a mellette lévő borokból valaki őt figyelte, szinte kart távolságból, de amikor oda nézett senki nem volt ott. A nap lassan nyugovóra térhetett, vagy legalábbis ő erre következett a lassan gyengülő fényből. A szürkület már nem volt ilyen lassú, ahogy a nap egyre lejjebb vándorolt az égbolton egyik pillanatról a másikra hirtelen félhomály vette őket körbe. Nem telt bele fél óra és már teljes sötétbe utaztak volna ha Teobalt nem tesz két- két lámpást előre és hátulra a kocsira, valamint maga mellé egyet.
Az este eljövetelével az ösvény egyre szűkebb és szűkebb lett, mintha a fák egyre közelebb és közelebb vándoroltak volna hozzájuk, lassú araszoló lépésekkel. Törzseik vastagabbnak és masszívabbnak tűntek, ágaik pedig karmokként hajoltak föléjük, Leena egyre fojtogatóbbnak érezte az erdőt. Mintha szép lassan köréjük fonódnának a fák és fojtogatni kezének, a benne lévő félelem és idegesség nem múlt, a figyelő szemek pillantását bőrén érezte.
– Uram, lassan tábort kéne vernünk, ebben a sötétben nem biztonságos az utazás. - szólalt meg Pascal.
– Nem. - hangzott a tömör, de annál szigorúbb hangnemű válasz.
– Ilyen sötétben túl veszélyes lenne tovább haladnunk, biztonságosabb ha... - tette hozzá Nokinerk, de Teobalt közbe szólt.
- Nem. - mondta elszántan. Leena kissé megütközve nézett rá.
– Teobalt kérem, pihennünk kell, a lovak is elfáradtak… - kezdte Leena, de őt se hagyta befejezni.
– Nincs időnk pihenni minden perc fontos lehet! - jelentette ki kemény hangon.
– Nézze meg értem hogy aggódik a társai miatt, de Önnek is kell pihenni! - próbálta jobb belátásra téríteni az öreget Matt, de Teobalt válaszként úgy nézett rá mint aki egy pohár vízbe is megtudná fojtani.
– Kötve hiszem, hogy meg tudja érteni a helyzetet, az összes társam eltűnt ebben a szörnyű erdőben, egyetlen percet sem fogok elvesztegetni! - hangja már-már kiabálássá erősödött. – Nem táborozunk le és kész! - jelentette ki és a Ortwin mellé lovagolt dühösen. Leenáék váltottak egy hosszú pillantást, és mind egyet értettek, egy olyan csökönyös öszvért mint Teobalt még hárman se fognak meggyőzni. A csend vissza tért közéjük és vele együtt a nyomasztó hangulat is. Újra bele szagolt a levegőbe, reménykedve, és most egy új szagot érzett. Egy gyenge, de még is határozott illatot érzett a hideg levegőben. Izgalmában felpattant és a szag irányába fordította fejét. Pascal figyelmét nem kerülte el Leena érdeklődése és a vállár mászott.
”Előttünk!” - villant át elméjén, és újra bele szagolt a levegőbe. Most már érezte hogy több illat is terjeng a levegőben, sós és kissé csípős illata, egy fémes rideg szag, érezte a por és száradt fa illatát és lószőr jellegzetes szagát.
Reflexszerűen hajolt ki a kocsiból és az előttük lévő sötétséget kezdte fürkészni.
- Mi az? - kérdezte feszülten – Érzel valamit? - válaszul csak feszülten bólintott.
- Vannak előttünk. - felelte halkan, de hangjából ki halható volt a feszültség.
Társai hasonlóan hozzá a kocsi széléhez tapadva néztek ki, Teobalt kardjára tette kezét és szorosan a kocsi mellett lovagolt tovább.
” Most meg vannak!” - mondta magában ” Tudtam hogy itt vannak, nem képzelődés volt, most elkapjuk a bestiákat!” - szögezte le magában eltökélten.
- Hányan vannak? Nem tudom megállapítani? - kérdezte Matthew, mire Leena csak megrázta a fejét.
– Milyen messze vannak? - kérdezte félő hangon Ortvin. Leena megértette félelmét, a fiú teljesen védetlen helyen volt, az elsők között halnak meg egy hirtelen támadás során.
– Nem lehet több fél kilométernél. - felelte, és előremászott a fiú mellé. - Pascal! - mondta tömören.
- Rendben. - bólintott a kis kaméleon és már át is ugrott egy faágra. - Vernier. - suttogta és Pascalt halványkék aura vette körbe. Nyomában az apró ágak halkan recsegni kezdtek. Leena aggódva tekintet barátja után, féltette Pascalt de nem volt más választása, egy hirtelen támadás akár a vesztüket is okozhatja. Ekkor halvány derengést látott meg a messzeségben, és szíve nagyot dobbant. ” Fény…talán nem is szörnyek?” - villant át az agyán, eszébe jutott amit az apród mesélt. ” … de mi van ha azok a szörnyek emberi tudattal rendelkeznek?” - tette fel a kérdést magának. Pascal régebben mesélt már neki, ilyen élőlényekről. A gondolatok egymás után kavarogta a fejébe és minden pillanattal csak idegesebb lett, talán a legjobban az idegesítette, hogy fogalma sem volt mivel állnak szemben. Túl sok volt a kérdés, túl sok volt a homályos rész, és már kimerített az egész napos gyanakvás, az egész napos ébrenlét. Érezte testén hogy fáradt, meg akart szabadulni görcseitől, ki akarta adni magából a felgyülemlett stresszt, legszívesebben Pascal után futott volna de nem tudta mi vár rájuk, talán pont erre várnak?
- Reigen ébredj, nerk! - hallotta Nokinerk fojtott hangját.
- Mi...? - ül fel pislogva.
- Ébredj, nerk.
- Már ott is vagyunk? - kérdezte álmos hangon.
- Hol?
- Nem tudom, ahova megyünk. Tényleg hova is? - kérdezett vissza Reigen, Leena szíve szerint hátra fordult volna, de most más kötötte le figyelmét, ismerős illat csapta meg orrát, ember szag. A fény egyre erdősödött, és ő kíváncsian fürkészte a távolt. ”A fény pontosan előttünk van, az úton. Miért lennének az úton? Egész eddig a fák közül figyeltek minket, vagy még sem? Tévedtem volna?”
A fák halk susogás a jelezte Pascal visszatértét.
- Egy karaván és néhány ember, nem jelentnek nagyobb veszélyt szerintem. - mondta, és Leena szívéről hatalmas kő esett le. Hangosan sóhajtott fel, amikor hangfoszlányok jutottak el hozzá. Nem értette pontosan mit mondanak de, azt tisztán ki tudta venni, hogy veszekednek.
– Hallom őket - szólalt meg halkan – veszekednek.
- Reméljük tényleg nem lesz nagy probléma. - hallotta hangjában az aggodalmat, de igazából már azt se tudta mit higgyen. Fáradt volt nyűgős és valahol csalódott, szinte teljesen meg volt győződve arról hogy szörnyek várnak rájuk. Ugyanakkor meg is könnyebbült kicsit, nem kell harcolniuk, tisztában volt vele hogy nem tudná a legjobb formáját hozni ami igen csak gond lett volna.
Ahogy ezen gondolkodott magában hangok értek el hozzá.
- Már megmondtam, uraim! – kiabálta egy rekedt hang – nem adhatok el önöknek sört! Sajnálom, de nem lehet! - nyomatékosított a férfi. Leenát úgy ült a lócán mellett mint akit pofon vágtak.
„Sör?” - kérdezte magába. ” SŐR? SÖR? Egy rohadt korsó sör miatt szartunk be ennyire?!” - agyát másodpercek töredéke alatt borította el a düh, úgy érezte mindjárt felrobban a méregtől, keze ökölbe szorult és mély morgás tört fel belőle. ”Én kinyírom az összeeset…” - sziszegte magába, szemei villámot szórtak az előttük lévő karaván lassan kibontakozó alakjára.
- Akkor kínálj meg egy korsóval!– kiáltott egy fiatal hang. – Van pofád végignézni, ahogy mi itt szomjan halunk?
”Ó majd én meg kínállak titeket, és garantálom hogy nem fogtok tőle szomjan halni…”
- Mocskos görény! Kövérre híztál mialatt mi az életünket kockáztattuk a hozzád hasonló kereskedőkért!
- Csak egy hordóval!
- Ó már csak az ilyenek hiányoztak... - nyögött fel halkan Pascal, de Leena meg sem hallotta, ő már azon tűnődött miképpen fogja öklével a szomjukat oltani.
- Szereljük le gyorsan őket. - Ropogtatta meg ökleit Matthew is.
- Egyet értek. - felelte tömören, és felállt a lócáról.
- Biztos hogy bele kell szólnunk? - kérdezte Pascal, halkan, de amikor Leena rá tekintett csöndben távozott a lócáról és Matt vállára mászott. Ő már sejtette mi vár a hangoskodókra és még véletlenül sem akart Leena közelében lenni. A karaván már ha annak volt nevezhető mindössze egyetlen szekérrel büszkélkedett, melyen rengeteg hordót szállított. A lóval csüggedten meresztették le fejüket, és esti fűből álló vacsorájukat fogyasztották, fülük botját sem mozdítva a körülöttük zajló veszekedés miatt. A karaván, feltehetőleges vezetője egy igen csak megtermett, hordó hasú férfi volt, ki látszólag nehezen tartotta a frontot portékája fölött. A földre lépve megropogtatta ökleit és már indult volna a karaván felé amikor is Teobalt lova elrobogott mellette.
- Őrmester! – kiáltott fel – Tartsa kordában az embereit!
- Sajnálom nagyuram, de az embereim szomjasok és még hosszú út áll előttünk. - a feltehetőleg vezető gyér hajába túrt, és arcán kissé megjátszott sajnálkozás suhant át, válasza viszont úgy tűnt nem nagyon érdekelte Teobaltot.
- Ez nem mertség arra, hogy kifosszanak egy ártatlan kereskedőt! - hangjában olyan szilárdság tükröződött, ami még Leenát is meglepte. Hiába volt az ősz szakás és haj, Teobált olyan szikla szilárdan ült lován mintha dalia korában. Ezüst páncélján táncot járt a fáklyák fénye, olybá tűnve ezzel mintha nem is ezüst hanem smaragd páncélt viselt volna.
- Mi van nagypapa, elindultál keletre, hogy részt vegyél a harcokban? – kiáltott fel egy gúnyos hang. Leena fél szemmel látta, ahogy Ortwin arca elsötétül és kardjához kap. - Egy kicsit elkéstél!
- Bunkók... - morogta Leena alig halhatóan.
- Probléma van? - szólalt meg Matthew is mellette.
- Lehet, hogy öreg, de a lándzsája még jó! – szólt közbe egy másik férfi is . - Kérdezzétek meg az apródját!
- Nézze nagyuram, nem hiszem, hogy hallgatnának rám… Ha nem kapnak, legalább egy-két korty sört leszedik a fejem!
A levegő érezhetően meg fagyott, Leenából csak úgy áradt a hideg gyűlölet feléjük. Néhány másodpercig csak nézték egymást, érezhető volt, hogy bármelyik pillanatban egymás torkának ugorhatnak, a fagyos levegőt végül Pascal hangja törte meg.
- Uraim meg tennék, hogy máshol rontják tovább a levegőt? - kérdezte békítőbb hangnemben, s bár célja az volt hogy elkerülje az esetleges fizikai vélemény cserét a szavak valahogy nem érték el céljukat. Az egyik férfi fenyegetően ropogtatta össze ujjait, míg a másik kezét kardjára helyezte.
- Jó lenne, ha tényleg odébb állnának. - jegyezte meg halkan Matthew Reigennek, de Leena számára ez már lehetetlen volt. Fáradt dühös és végtelnül haragos volt amiért palira vették, úgy érezte magát mintha át vágták volna. Igazából nem tudta meg mondnai kire haragszik, a férfiakra akik sört akart szerezni, a bajlóslatú erdőre, a kétséges létezésű bestiákra – mert már létezésükben is kételkedett – vagy Teobaltra aki idáig vonszolta szekerén.
- Te meg mit szólsz bele heh? - szólt vissza egy magas köpcös férfi, miközben Reigen felé bökött, mintha csak tőle jött volna az előző mondat.
- Nem kéne balhézni! - próbálta csitítani a dolgokat Matthew.
- Ó mi van most már ijedtél? - röhögött fel a köpcös férfi.
- Nézd már milyen bögyös maca, ilyened nincs öreg? - röhögött fel a mellette álló hasa férfi - Sör helyett az is jó lenne.
”Bögyös maca?!” - vízhangzott Leena fejében, és valahol elméje sötét részén valami elszakadt. Arca elsötétült a dühtől, ahogy lassan tett feléjük egy lépést és ökölbe szorította kezét. Pascal hangosan sóhajtott fel, és Matthew haja közé mászva fel vette annak színét.
– Gratulálok, Önök most ásták meg a saját sírjukat! - szólalt meg cinikus hangon.
- Ismételed meg... - szűrte Leena a fogai között, hangjából rideg gyilkolási vágy volt érezhető.
- Mit? A bögyöst? - röhögött a férfi.
- Szerintem most futnotok kéne... - jegyezte meg Pascal, bár a jelenlévők közül csak ő tudta mi fog most következni.
- Fedezékbe kéne húzódnunk? - nézett fel Matt felé.
- Hát ha élni akarsz…
- Miért nem verjük le őket és haladunk tovább? – ásított fel Reigen miközben hatalmasat kordult gyomra. - Hmm úgy tűnik éhes vagyok...
- Benne vagyok. - ropogtatta meg kezét Matthew.
Leena ekkor már nem hallotta a fiúkat, hirtelen halványkék fény pulzált fel körülötte, és egy másodperc alatt előttük termett. Arcán halvány mosoly suhant át, majd még mielőtt a magas szikár alkatú férfi kardjához érhetett volna elkapta kezét és hatalmasa csavart rajta. A csont hangos reccsenéssel adta meg magát, de a férfi üvöltése elnyomta, talán csak Leena hallotta csontjai ropogását, ahogy szilánkosra törnek.
– Bögyös maca, jól emlékszem? - súgta a fülébe, de még mielőtt a férfi válaszolhatott volna szabad kezével elkapta tarkóját és fellendülő térde felé nyomta le. Újabb reccsenéssel tört el a férfi arca, és talán más csontok is. Az ernyedt vérben úszó testet a földre hajítva fordult a következő delikvens felé, amikor a háttérben néhány villám jelent meg, és érezte Reigen forró tűzének hőjét a hátán.
Az úton álló sör tolvajoknak nem kellett több, hogy lássák, túlerővel van dolguk, és már is sokkal kedvesebbnek mutatkoztak.
- Ő mi nem úgy gondoltuk... - szólalt meg rémült hangon az egyik.
- Bo-bocsánat. - emelte fel védekezőn a másik.
- Mi mi mi .... csak... - hebegte a Leena előtt álló férfi, de torkából feltörő mély morgás már túl sok volt neki és társainak is.
- Booooocsánaaaaaaaat! - kiáltották elnyújtva, ahogy futásnak eredtek és másodpercek alatt el is tűntek az sűrű fekete erdőben. Leena dühe viszont nem szállt tova ilyen gyorsan, dúlt fult magában.
– Leena? - kérdezte félve Pascal, de ő nem felelt csak állt a földet nézve és minden erejével pórbált úrrá lenni dühén.
– Merre tart jó ember? - kérdezte Teobalt az ijedt férfitől.
- Bauhloz indultam, de ilyen sötétben… - kezdte félve, miközben szemei cikáztak a három mágus között.
– Szót se többet! - emelte fel a kezét – Mi is oda igyekszünk, jöjjön elkísérjük az út hátra lévő felén.
Teobalt ezután megadta a megadta jelet az induláshoz, és folytatták útjukat a sötét erdőben.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Matthew Stormshadow
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 51
Aye! Pont : 0
Join date : 2010. Oct. 21.
Age : 22

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re:Hexenschnacht   Szomb. Feb. 25, 2012 11:16 pm

- Muszáj? – kérdeztem, ahogy Makarov mester felém nyújtotta egy csomagot. – Nem tudna valaki mást megbízni? Semmi kedvem sincs utazgatni.
- Igen muszáj. Egyszer te is elvihetsz egy csomagot, nem kell mindig valaki másra bízni. – korholt le.
- De most komolyan, miért nekem kell? – próbáltam kibújni a munka alól.
- Csináld meg, és kész! Nincs apelláta. – mondta, majd a kezembe nyomta a csomagot, és visszasétált az épületbe. ~ Hát, így kezdődött a reggelem. Ennyit arról, hogy nyugalmas lesz a napom. – emlékeztem vissza a délelőttömre. Már a vonaton ültem, és magamban azon kattogtam, miért pont rám kellett a táskámban lapuló csomagot bíznia. A tárgy persze be volt csomagolva, így azt sem tudtam mit szállítok, ami eléggé zavart Sejtettem, hogy nem valami nagyon értékes, mivel akkor nem csak engem küldött volna, hogy vigyem el, hanem másokat is, ha esetleg megpróbálnának kirabolni. ~ Viszont akkor miért nem küldte el egy szimpla erre szakosodott futárszolgálattal. – morfondíroztam. Kibámultam az ablakon, és néztem az elsuhanó tájat. A fák és bokrok elmosódó alakjait, a fűvel borított földet. Néhol láttam egy-egy embert, ahogy a sínek mellett sétál, vagy háza körül gazdálkodik. Az út folyamán beszállt a fülkébe egy idős hölgy, és egy kisgyerekes anyuka. Magamban átkoztam a dolgot, előre tudtam hogy a gyerek sírni fog, nyafogni. Ahogy jósoltam, úgy is lett. Pár perccel a beszállás után már a fülem fogtam, annyira idegesítővé vált a jelenség. Nem tudott a kissrác leülni, rohangált a fülkében, kiáltozott. Felálltam a helyemről, kinyitottam az ajtót, ránéztem az utasokra, majd kimentem és becsaptam magam mögött. Elindultam keresni magamnak egy másik ülőhelyet, amikor a vonat éles kerékcsikorgással és zökkenéssel megállt. Kipillantottam a jármű ablakán az állomásra, ahol egy táblát láttam, hirdetve a megálló nevét. ~ Reikgurd? Tökéletes, pont ide jöttem. – gondoltam, majd az ajtóhoz sétáltam, és leszálltam. Fényes napsütéses idő volt, de nem volt túl meleg sem, pont ideális. Pulóveremet belegyömöszöltem oldaltáskámba, és rövid ujjú pólóban folytattam az utam. Elővettem egy cetlit a zsebemből, ezt még a céhmester adta reggel. A hely neve, pontos címe volt ráírva, és egy kézzel rajzolt miniatűr volt rárajzolva, ahova a csomagot kellett vinnem. Még nem múlt mérgem, amiért pont nekem kellett erre az Isten háta mögötti helyre jönnöm. Ráadásul a vonatút sem volt valami nyugalmas, így még ott sem tudtam pihenni, így félig álmosan kellett hozzákezdenem a keresgéléssel. Nem sokra jutottam a stilizált térképpel, álmos szemeim számára túlságosan kicsik volta az ábrák, így inkább körülnéztem, hátha tudok valakitől segítséget kérni. Némi nézelődés után ki is szemeltem egy embert, aki alkalmasnak tűnt arra, hogy segítsen. Középkorú férfi volt, egyszerű ruhákban, kicsit kopaszodott, és szemüveget viselt.
- Elnézést, tudna segíteni? – léptem hozzá oda.
- Persze, miben kéne?
- Meg tudná mondani, merre van ez a hely? – kérdeztem tőle, miközben átadtam neki a papírt, amire fel voltak írva az információk. Pár másodpercig nézte a papírt, valószínűleg a az ábrán próbált kiigazodni, majd magabiztosan válaszolt:
- Menjen el a következő kereszteződésig, majd menjen el balra, és ott a második utcában jobbról találni fog egy kocsmát, az lesz az a hely, amit keres.
- Köszönöm. – mondtam, majd elindultam az említett irányba. ~ Tehát balra, majd jobbra, és a kocsma. – ismételgettem magamban, hogy el ne felejtsem. Végül, amikor befordultam a második utcába, megpillantottam kocsmát. Odasétáltam a bejáratához, és benyitottam. Belekotortam a táskámba, majd kezemmel kitapogattam a csomagot. Odaballagtam a pulthoz, és megszólítottam a csapost.
- Jó napot! Egy csomagot hoztam Magnoliából, Makarov mestertől.
- Oh igen, a csomag, – mondta, tudatomra adva, hogy tudja miről beszélek. – már vártuk, ide tudod adni?
- Persze. - mondtam, majd átnyújtottam neki a pult fölött a gondosan becsomagolt tárgyat. Elvette tőlem, majd a pult alatt egy fiókba helyezte. Mivel dolgom itt véget ért, elköszöntem, majd kimentem a kocsmából, és elindultam vissza a vonathoz. Önfeledt örömöm, miszerint megszabadultam a csomagtól, annyira lefoglalt, hogy elfelejtettem, merre kell visszamenni. ~ Hogy is volt? Itt balra? Nem, nem, jobbra. Vagy mégis balra? – morfondíroztam. Mivel sehogy sem tudtam visszaemlékezni a helyes útra, felkapaszkodtam egy ház tetejére, hátha a jobb kilátás segít majd valamit. Hirtelen ismerős illat csapta meg az orrom. ~ Leena? – kérdeztem magamtól, majd megindultam abba az irányba, ahonnan éreztem. Egyik tetőről a másikra ugrottam, majd egy sikátorban megláttam a szag forrását. Egy idegen férfi volt, kezében egy női táskával. Biztos voltam benne, egyrészt csalhatatlan orrom, másrészt a látvány miatt, hogy a kettő semmiképp nem tartozik egymáshoz. Lendületet vettem, majd a háztetőről leugrottam, rá az emberre. Érkezésemkor könyökömmel fejen találtam a tolvajt, aki ennek köszönhetően el is ájult. Kinyitottam a táskát, hogy megbizonyosodjak arról, biztos Leenáé-e a táska. Láttam benne néhány méter elszakíthatatlan kötelet, két hangtalan sípot, egy mágikus térképet, egy corassant, és fénytollat is, de semmi egyedi, vagy rá utaló nyomot. Kisétáltam a sikátorból, kezemben a táskával, és mélyen beszívtam a levegőt a tüdőmbe. A szag még friss volt, nem lehetett messze a lány. Elindultam abba az irányba, ahol Leenát sejtettem. Nem volt egyszerű megkülönböztetni a sok más szagtól az övét, egész tömeg lehetett arra. Kifordultam az egyik utcából, majd állításom beigazolásaként, megpillantottam a tömeget. A tömeg közepén öt furcsa alakot vettem észre. Az egyik egy ember volt, a földön hasalva, hátán egy kaméleonnal. A másik három közül kettő ember volt, a harmadik valamilyen kicsi, szőrös lény. A kaméleont és az egyik álló alakot már személyesen is ismertem, és tudtam, jó helyen járok. Jó volt újra látni Pascalt és Leenát. A tömegből kiválva odasétáltam, kezembe a táskával.
- Hát ismét összefutunk? – szólítottam meg a kis társaságot, fülig érő szájjal. – Azt hiszem ez a tiéd! – nyújtottam Leena felé a táskáját, aki csodálkozva nézett rá, mint aki már rég lemondott róla, hogy viszont látja.
- A szag alapján hozzád tartozik, az egyik kis utcában találtam, egy gyanús külsejű ember kezében. – magyaráztam el a dolgot, hogyan is találtam rá.
- A táskám! – kiáltott fel. – A TÁSKÁM! – kiáltotta még egyszer, majd engem meghazudtoló sebességgel kikapta a kezemből az említett tárgyat, és a nyakamba ugrott. - Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! – mondogatta folyamatosan,miközben engem szorított, ki híján megfojtva. Levegő után kapkodva préseltem ki magamból a szót:
- Szívesen…
- Bocs, Leena éppen rosszabb napjai végén van és ilyenkor erősen ingadozik az érzelmi világa. – mondta Pascal némi magyarázattal szolgálva arra, miért is fogok megfulladni pár másodpercen belül.
- Semmi gond csak annyi kérdésem lenne, hogy meddig fogja ezt csinálni? –kérdeztem, próbálva kideríteni, van-e esélyem a túlélésre.. – Egyébként Szia, Matthew Stromshadow. – köszöntem az ismeretlen srácnak.
- Hello Reigen Hawkins vagyok Ő pedig Nokinerk! – mutatta be szőrős ki társát.
– Üdv, nerk!
- Szia Nokinkerk!
– Óh - legyintett Pascal. – Órák kérdése és abba hagyja, de lehet, hogy nincs szerencséd, felhúzza magát valamint és agyon ver… magyarázta Pascal, miközben a nyelvével az éppen éledező földön hasaló ember szemére csapott a nyelvével. – Helyeden maradsz! – mordult rá.
- Leena leszállnál Matthewról? – mondta végre ki a bűvös szavakat..
- Mi? - kérdezett vissza Leena – Ja persze, igen! - mondta mikor realizálódott benne, hogy mindjárt megfojt.
- Sokkal jobb! – mondta Pascal, miután Leena elengedte a nyakam.
- Köszi. Hát ti mit csináltok itt? – kérdeztem tőlük. - És mit vétett szerencsétlen ember? – néztem le a szerencsétlen emberre, aki még mindig a földön fetrengett.
- Kötözködött egy kisgyerekkel. A nyitási akcióra jöttem, - mutatott hátra az étteremre – ti nem? – kérdezte, mintha természetes dolog lenne az, hogy vonattal valaki leutazzon több kilométert, hogy egy eldugott ki étterem nyitási akciójára ideérjen.
- Mások nem csak az evésnek élnek, nerk. – mondta, talán kicsit dorgáló hangnemben Nokinerk.
– Hé, én sem, - próbált a magyarázkodni- ott van még a … izé… meg a… - próbálta kivágni a helyzetből magát, kevés sikerrel. ~ Ez mindent megmagyaráz. – gondoltam. ~ Evésnek élnek… érdekes.
- Új étterem, Jól hangzik, mit adnak? – kérdeztem, mivel én sem ettem ma túl sokat. - Én speciel miatt vagyok itt.
megkönnyebbülése jeléül.
Ahogy néztem, Leena gyorsan ellenőrizte táskája tartalmát, és mintha egy kis megnyugodást véltem volna felfedezni az arcán. Ezek szerint mindene megvan. ~ Én hülye! – szidtam magamat. ~ Meg sem néztem, hogy van-e a tolvajnál valami, kivett-e már valamit.
- És te miért vagy itt Leena? – fordultam felé.
- Pascal meggyőződése, hogy jót tesz a kirándulás… - mondta hidegen. Megértettem Pascalt. Nem lehet egyszerű Leenával, főleg ilyen „Hangulatingadozásos” állapotban. ~ Remélem tényleg segít rajta valamit, bár hogy ellopják a táskáját, kétlem hogy túl sokat dobna a kedvén.
Néztem a kavargó tömeget. Nem csoda, hogy ellopták, ennyi ember között csak egy csuklómozdulat, és már is eltűnt. Csak a szerencsén múlott, hogy éppen erre jártam. Saját táskám vállszíján húztam egy kicsit, tanulva más hibájából. Nem volt benne sok dolog, vagy értékes tárgyak, de kötődtem ehhez a táskához. Mióta beléptem a Fairy Tailbe, ezt a táskát használtam. Szinte hozzám nőtt. – Ő az, ott van! – kiáltott a tömegből valaki. A hang irányába fordultam. A hang forrása egy szőke fiú volt, nem sokkal fiatalabb mint én. Kezével egyenesen Reigenre mutatott.
- Ki? – kérdezett vissza rögtön, ahogy rámutattak.
A kissrác mellett egy idősebb férfi állt. Mindketten sötétkék ruhát viselte, rájuk varrva egy-egy furcsa lángoló szív emblémát. A fiú arca sugárzott a boldogságtól, a férfié viszont komor és kemény maradt. A kissrác némileg egyszerűbben volt öltözködve, mint valamilyen hierarchiában. Szőke haját gondosan gombafrizurába fésülve hordta, az öregnek nem volt mint fésülnie. Az idős embernek amennyi hiányzott a fejtetőjéről, úgy tűnt, mintha állánál pótlódott volna. Szemeiben elgyötörtség tükröződött, sok mindent megjárhatott már. A fiú arcán a csodálat nem hagyott alább, mintha valamilyen előkelőséget pillantott volna meg. Biztos voltam benne, hogy nem rólam van szó, életemben nem láttam ezeket az embereket.
- Ismered őket? – kérdezte halkan Leena. Mielőtt Reigen választ adhatott volna a kérdésre, az ősz férfi szólalt meg. - A nevem Sir Teobalt von Dreschler. –mutatkozott be. - Az Lángoló Szív Templomos Lovagrend lovagja és könyvtárosa vagyok, és attól tartok, hogy az utolsó eleven képviselője. – magyarázta. Nem igazán tudtam mit kezdeni az információval, azt se tudtam, hogy vannak-e még templomosok Fioréban. A kisfiú köhintett egyet, nemtetszése jeleképp, majd az öreg pontosított:
– Leszámítva persze az apródomat, Ortwin Wielhabert, aki a rend utolsó novíciusa. – majd Reigenhez fordult.
- Reigen Hawkins, egy állítólagos barátja irányított magához, hogy ön és társai képesek lesznek a feladatnak eleget tenni, amit magukra bíznék. – mondta Teobalt. ~ Egy munka? Kezd érdekelni a téma.
- Hát persze, hogy képes segíteni a rendünkön! – szólalt fel a tanonc, - Hiszen a múltkor is… - kezdett bele egy történetbe, de az öreg egy pillantással belefojtotta a szót.
- A hírek állítása szerint, önök mind a hárman becsületes mágusok, akik már nagy dolgokat vittek véghez. –magyarázta Teobalt. ~ Olyasmik lennénk, bár a nagy dolgok részemről nem stimmeltek túlságosan.
- Ezért mindhármukat fel szeretném bérelni. A feladatuk a következő volna: El kell utazniuk velem a Sötétrengetegbe, hogy együttesen kiderítsük, mi történt a rendem tagjaival. ~ Sötétrengeteg? Hívogató kis név. Biztos veszélytelen hely. – gondoltam magamban szarkasztikusan. - Azokkal bátor templomosokkal, akik néhány évvel ezelőtt elmentek keletre, hogy a Sötétrengetegben élőket megszabadítsák az arra portyázó bestiáktól, és azóta sem tétek vissza. Amennyiben még élnek, meg kell mentenünk őket.
~ Bestiák, hurrá! Ennyit arról, hogy nyugisan csak leszállítom a csomagot. Biztos kéjutazás lesz…
Amennyiben meghaltak, vissza kell szereznünk a rend jelképeit. Elfogadják az ajánlatomat? – fűzte tovább a sztoriját Teobalt.
- Igen. – válaszoltam társaimra nézve.
- Igen! – felelte Pascal, mire Leena érdekes arckifejezést vágott.
- Ez csak természetes! Mind benne vagyunk! – mondta széles vigyorral az arcán Reigen. ~ Ennek biztos elmentek otthonról.
- Igen? – kérdezte meglepve, vagy talán szarkasztikusan, mire mindenki felé fordult. – Már mint persze, jól mondod! – helyesbített Leena csilingelő hangon, miközben hátbeveregetett, aminek következtében elindultam előre. Teobalt nyugtázta, majd folytatta:- Nos, hű apródom, add tanúbizonyságát, hogy szorgalmas vagy a tanulmányaidban! Felelj: mi a Lángoló Szív Lovagrend jelképe? – kérdezte Ortwintól a könyvtáros. A srác köhintett egyet, majd színpadiasan elkezdte sorolni a láthatóan előre betanult szöveget.
- A Lángoló Szív Lovagrend jelképe két darabból áll. Az egyik Baldemar Zászlója, amit a rend alapítójának, a messze földön híres harcosnak köpenyéből varrtak egykoron, és amelyet egy lángoktól körülölelt szívet ábrázoló hímzés ékesít. A másik az Igaz Láng Kardja, a hagyomány szerint a kard pengéje lángolni kezd az igaztalanok közelében. – szavalta a fiú.
- Szépen beszéltél fiú, jól mondtad! Látom alaposan belemélyedtél a tanulásba. Ha a fivéreim még élnek, az idő döntő fontosságú. Ennél fogva holnap pirkadatkor indulunk! – jelentette ki Teobalt, majd otthagyott minket. Hangja parancsként zengett még pár másodpercig a fülembe.
– Ehh.. ez most mi? Csak szívattak? – kérdezte kétkedve Pascal.
- Nekem komolynak tűnt. Bár az a „kelés pirkadatkor” rész nem igazán tetszett.
Egy pillanatra Ortwin visszafordult, majd odarohant hozzánk.
Mi a szemközti fogadóban szálunk meg, ha gondoljátok, tartsatok velünk!-
- Köszönjük. – mondta beleegyezve Leena. Mikor a srác visszaszaladt, leírhatatlan örömöt véltem felfedezni az arcán. Mi is elmentünk a fogadóba, ahol Reigen első dolga volt, hogy a pulthoz menjen, és rendeljen egy nagy tál ételt. A fogadó egyszerű volt, semmi extra, középszintű.
- Merre lehet a csávó? Meg kéne tőle tudni némi plusz információt. – mondtam ahogy körülnéztem, mivel szememmel sehol nem találtam.
- Nem tudom.
- Ha tudott vagy akart volna többet mondani meg tette volna. – hányta a szememre Pascal.
- Hát, nem tudom, végül is mégis csak Sötétség Erdejébe fogunk menni…- próbáltam rávenni őket, hogy az én álláspontom támogassák.
- Ebben igazad van, de nem hinném hogy bármit is titkolna előttünk, nekem úgy tűnt igen csak lovagias az ember és egy lovag nem hazudhat, nem? – érvelt Leena, miközben elindultunk Reigenék felé.
- Áh, csak hogy itt vagytok. – mondta Nokinerk, ahogy odaértünk melléjük.
- De hát utánatok egy perccel indultunk, vagy nem? – kérdezett vissza Reigen..
- De…- kezdtem bele a válaszba mikor a lovagpalánta megjelent.
- Húúúúú annyira király hogy velünk jöttök! – szólalt meg.
- Már rengeteget hallottam rólatok!- tájékoztatott minket, miközben tekintete ide-oda ugrált közöttünk.
- Te még is mond csak hol hallottál rólunk? - kérdezte Pascal gyanakvóan.
- Hát rólad konkrétan nem... – dobta oda Pascalnak, miközben felém és Leena felé fordult ~ Kis tapintatos. – néztem együttérzően Pascalra.. - De olvastam róla hogy szellemeket győztél le! - nézett Leenára - Annyira menőőőőő! – kiáltotta, miközben arcán megjelentek a révedezés jelei, habár ő át sem élte azokat a csatákat.
- Mikor Harcoltál te szellemekkel? - nézett Pascal Leenára.
- Még régebben Gabrielel egy ásatáson. – válaszolt Leena.
- Á, már értem.
- És pusztítottad azt a gonosz lényt is abba magas várban Eránál! Hallatom arról is! – mondta tovább a kissrác a híreket. Nem csoda hogy hallott róla, arról még én is hallottam. Hogy ő, mint lovag honnan tudott róla, azt passzoltam inkább.
- Hát, azt nem egyedül csináltam, sokan segítettek. – mondta Leena szemét lesütve. Látszott rajta, hogy kicsit feszélyezi a téma.
- ÚÚÚ de menő még katonáid is vannak! – csodálta tovább Leenát.
- Kicsit túlpörgött a srác nem?- jegyeztem meg, mikor már nekem is kezdett kicsit elegem lenni az ajnározásból.
- Ehh... – kezdte mindkét kezét feltartva ártatlanságát jelezve - nincsenek katonáim... ne túlozd el!
- Adsz autogramot? - ~ Ez most komoly? – néztem szét, látva hogy Leena is így érez..
- A mit???
- Persze, ezer örömmel! – vette ki a tollat a srác kezéből Reigen, és firkantotta alá vele a lapot - Egy nap még több millió gyémántot fog érni, szóval becsüld meg!
- Ó uram csak a Reigenektől és az apródoktól óvj meg minket! –pillantott fel a lány az égre..
- Úgy legyen. – fohászkodtam én is.
- Nagyon otthon van a szakmába a kölyök! – mondta elismerően Pascal.
- Te csak ne fényezd! – szidta le Pascalt Leena vörös arccal.
- Nagyon köszönöm Reigen -sama! Őrizni fogom bármibe is kerüljön! – mondta Ortwin magához ölelve a darab papírt, féltve mindentől, mintha máris milliókat érne.
~ Ez biztos valami vicc. – reméltem magamban.
- Hamar megtalálták a közös hangot. - jegyezte meg Leena.
- Hát ja. – értett egyet Pascal.
- Nagyon egy húron pendülnek. – értettem én is egyet.
A srác ekkor felém fordult.
- Te is aláírod? – kérdezte csillogó szemekkel. - Hallottam, hogy különleges mágus vagy és villám hurrikánokat tudsz csinálni!
~ Ezt meg honnan vette?! És honnan tudja milyen a mágiám?? – akadtam ki magamban.
- Hát fogjuk rá, igazából valami hasonlót, igen. – válaszoltam diplomatikusan.
- ANNYIRA MENŐŐŐŐ! - kiáltotta, és a kezembe gyömöszölte a tollat.
- Áh megjöttek a szendvicseim! – kiáltott Reigen, majd felkapta az egyiket. Kihasználva hogy mindenki rá figyelt, visszanyomtam a lovagpalánta kezébe a tollat és a papírt írás nélkül.
- Ez aztán a szendvics, na de én azt hiszem kiveszek egy szobát. – mondta Leena.
- Öm nem akarok bele szólni, - kezdett bele Pascal. - de nem lenne egyszerűen és olcsóbb ha egy szobát bérelnétek? ~ Végül is…
- Csak legyen tengerre néző ablaka! - szólt közbe Reigen. ~ Tengerre néző ablaka? Biztos százas a srác?
- De hát nincs is itt tenger, nerk! - vette közben Nokinerk.
- És az akadály? – kérdezett vissza Reigen. ~ Biztos nem százas a srác…
- Te ő mindig ilyen? - kérdezte csöndesen a kis kaméleon.
- Mindig. – válaszolta Leena.
- Annyira mindegy, nem? – kérdeztem, mire Leena csak bólogatott.
- Akkor ki veszek egy szobát, ti maratok még lent? - kérdezte.
- Émég befelezem eszt. - fordult meg Reigen, teli szájjal mutogatva az előtte lévő tálra.
- Hát ez sejtettem. – mosolyodott el Leena.
- Szerintem én nem, inkább ledőlök aludni. –mondtam, majd csatlakoztam Leenához.
Odamentünk a pulthoz, hogy kivegyünk egy szobát. Leena és a pultos nő között lehetett tapintani valami kis feszültséget, de társam nem igazán foglalkozott vele, így én is hagytam a dolgot. Leena elvette a kulcsot, majd felsétáltunk az első emeletre. Kinyitotta az ajtót, ami mögött egy egyszerű szobácska tárult elénk. Három ágya volt, és a szobában volt egy ablak is. Leena első útja a fürdőszoba felé vezetett. Kinyitottam az ablakot, és beszívtam a friss hűvös levegőt. Mivel nem akartam, hogy a szoba teljesen kihűljön, kimásztam az ablakon, óvatosan behúztam magam mögött az ablakot, majd a párkányról elrugaszkodva a nem túl magas épület tetejére kapaszkodtam. A cseréptető szélét kaptam el ugráskor, majd abban kapaszkodva tornáztam fel magam. Leültem a cserepekre, a kéménynél megtámasztva a hátamat. Egy ideig csak néztem ki a fejemből. Aztán eszembe jutott Reigen mondata, miszerint tengerre néző ablaka legyen a szobának. Magamban csak elmosolyodtam, ~ Remélem nem bánja majd nagyon, hogy nem sikerült olyan szobát szerezni. - Pólóm alól előhúztam a nyakláncom, ami a sárkányom egy pikkelye volt. Csak hogy lekössem magam, két ujjam között csúszdáztattam. Furcsa volt visszagondolni azokra az időkre, amikor egy barlangban éltem. Szép idők voltak, de szinte elképzelhetetlenek. Beleszagoltam a levegőbe. Éreztem az ablakon kiszűrődő víz jellegzetes aromáját, és Leena illatát is. Hallottam ahogy az ajtó nyílik, valószínűleg Reigen jött meg. Szagról még nem igazából tudtam azonosítani még, új ember volt számomra, nem tudtam emlékezni Hangokat hallottam kiszűrődni az ablakon, de próbáltam kizárni a tudatomból. Jó volt itt fent ülni, semmire sem gondolni. Aztán erőt vettem magamon, még egy nagy adag levegőt szívtam be a tüdőmbe, majd elkezdtem leereszkedni. Óvatosan próbáltam, nem volt magas az épület, és tudtam hogy nem sérülnék meg, mégse szerettem volna leesni. Végre eljutottam az ablakhoz. Ahogy hagytam, résnyire nyitva volt. Belestem az ablakon, Leena már aludt. Reigent nem láttam, valószínűleg az ágy elhelyezkedése miatt. Bemásztam, becsuktam az ablakot, majd amilyen halkan csak tudtam, belopóztam az ágyamba. Még el se tudtam aludni igazából, mikor nyögésekre és vergődésre lettem fegyelmes. Felkeltem az ágyamból és odaléptem Pascalhoz, aki Leena ágya tetején ült.
- Pascal, baja van, vagy mindig ezt csinálja, nem tudunk valahogy segíteni rajta? – kérdeztem, mintha nem látná Pascal, pedig szemében ott láttam az aggodalmat. Pascal nem válaszolt, csak meredten nézett maga elé. Végül mégis erőt vett magán, és mégis megszólalt.
- Szinte minden éjjel, az altató sem hat. – mondta lemondóan, hangjában ott csengett a szomorúság. amint a szavakat kimondta, Leena szemei felpattantak, és zihálva meredten nézte a plafont. Óvatosan megérintettem a vállát, próbálván jelezni, hogy nincs semmi gond.
- Semmi gond, nyugi, csak én vagyok. Minden rendben? Láttam, hogy vergődsz az ágyban, megnéztem tudok-e segíteni. - Pascal mondta, hogy mindig ez van.
Leena mint ha meg se ismert volna, elkezdett hátrálni. Az ágy viszont maradt a helyén, így hátracsúszva leesett a fekvőhelyről.
- Leena, nyugi már vége van! – mondta aggódóan Pascal. Láttam hogy még mindig meg van riadva Leena, és nem sokat fog fel abból, amit el próbálunk neki mondani.
- Leena, csak én vagyok Matt, minden rendben, csak álom volt, bármit is láttál. – próbáltam és is észhez téríteni. Végre megláttam azt, amit szerettem volna. A lány riadalma valamennyire elszállt, és végre eljutott hozzá az információ.
- Ne haragudj én csak... – felelt idegesen - Nem kartalak felkelteni.... én csak…
- Semmi gond, rémálmok? – néztem a szemébe együtt érzően.
- Sárkányok? - kérdezte Pascal, mire Leena csak bólintott. Az egész teste remegett, és látszott hogy nem ébredt még fel teljesen az álmából. Ágyáról levettem a takaróját, és széles ívet leírva vele ráterítettem.
- Elmondod vagy nagyon személyes? – kérdeztem, próbálva kideríteni, mit is álmodhatott, amitől ennyire megrémült. - Egyáltalán akarsz róla beszélni?
A térdeit bámulta, olyan volt, mint aki azon gondolkodott, most beszéljen, vagy ne. Mint aki mérlegeli magában, mennyire is vagyunk jóban. Végül megszólalt.
- Hát – kezdte el, suttogva, ki tudja miért. - ... nem láttam semmit, csak éreztem.
- Éreztél? Mit? – csaptam le rögtön az első lényeges információra.
- Nem láttam csak féltem és utána... düh, iszonyatos düh volt bennem.. nem tudom... nem értem! - suttogta hajába túrva. Nagyon labilisnak látszott, nem igazán tudtam se vele, se a helyzettel mit kezdeni. Az túlzás lenne, ha azt mondanám, még soha nem láttam rémültnek, de ilyen nyugodt környezetben nem tudtam mi lehet a probléma.
- Nincs valami a múltadban? Esetleg valami régen elfeledett dolog? – próbáltam kipuhatolni, hátha még is bántja valami.
Leena megrázta a fejét. Pascalra néztem, de az ő arcáról se tudtam semmit leolvasni.
- Értem, hát, nem tudom, igazából az ilyen ügyeket neked kell tudnod, de ha tudok, segítek, még valószínűleg fent leszek. – mondtam bíztatóan, majd megsimogattam a lány vállát, ami a várt nyirkos vagy nedvesség helyett puha és selymes volt.
- Köszi… - nyögte csendesen.
- Akkor, próbálj meg visszaaludni, jó éjt!- mondtam, majd visszamentem a saját ágyamba. Szememet becsuktam, és fülemre koncentráltam. Leenát figyeltem, szíve dobogását, és Pascal mozgolódását, ahogy Leenra fekszik. Végül elnyomott engem is az álom, azzal a jóleső tudattal, hogy holnap bármeddig aludhatok. Aztán bevillantak a könyvtáros lovag szavai. „Pirkadatkor”.
***
Reggel szikrázó napsütésre ébredtem, amire elég rosszul reagáltam, mivel szemem már hozzászokott a sötéthez. Bántotta a szemem, ahogy olyan erősen sütött.
- Túl sok fény, kapcsoljátok le a lámpát! – eresztettem meg egy kiáltást, de nem talált senkinél célba, semmi változás sem történt, Teobalt rezzenéstelen arccal folytatta tovább az ébresztést. Erőt vettem magamon, és ülő helyzetbe tornáztam magam az ágyon. Felöltöztem, majd a pulcsimat szorosan összehúztam. Oldalra pillantottam, ahol Reigent sejtettem. A srác még nagyban aludt, és Teobalt szemei vészjóslóan csillantak meg, így inkább megpróbáltam én átvenni az ébresztést.
- Reigen! – böktem meg a vállát, hasztalanul. – Reigen! Kelj fel! – próbáltam felkelteni, kevés sikerrel.
- Nem én ettem meg! – szólalt me g végre, valószínűleg reflexszerűen.
- El hisszük, csak kelj fel. – mondtam, majd megpróbáltam ülő helyzetbe felrángatni.
- Bocsi de mennünk kell.
Leena kilépett a fürdőből, és egyenesen kifelé vette az irányt. Utánamentem és az ajtónál már ott várt az apród. Csillogó szemekkel nézett ránk.
- Jó reggelt!
- Szia!- köszönt Leena.
- Csá! – köszöntem én is.
- Azzal a szekérrel fogunk utazni! – mutatott a járműre, ami nem messze állt tőlünk. Furcsa volt, eddig még nem utaztam még soha szekérrel.
- Nem is olyan rossz ez az utazás! – mondta Pascal, és csak egyet tudtam érteni vele.
- Reggelt! – köszönt Reigen is, amint leért Teobalttal együtt. A főlovag váltott még néhány szót a szekérhajtóval, majd mindannyian felpattantunk a járművekre. Kinéztem hátrafelé a ponyva alól, és néztem ahogy felkel a nap.
- Leena, jól vagy? – fordultam felé.
- Ő…igen, de miért? – kérdezett vissza, mintha világáról nem tudna.
- Csak a tegnapi este miatt. Tudtál utána normálisan aludni? – kérdeztem érdeklődve.
- Ja, hogy az… - emlékezett vissza – igen,tudtam, és ne haragudj hogy felkeltettelek… - kért bocsánatot, immáron nem tudom hányadik alkalommal..
- Semmi gond.
Végül a szekér mozgásba lendült, és egyenletes zötykölődéssel gurult végig az úton. Társaimat nem igazán zavarta a mozgás, és gyorsan el, vagy inkább visszaálmosodtak. Reigen hangos horkolásba kezdett, amit Nokinerk egy szendviccsel tompított le. Láttam a többieken is, hogy alig bírják ki nevetés nélkül. Végül mindenki, kivéve persze Reigent, aki ráadásul erre sem ébredt fel, felnevettünk.
- Érdekes hangtompító. – jegyeztem meg.
- Mindig bejön, ha el akarom hallgattatni, nerk. – mosolygott ránk.
- Lehet én is követem a példáját. – csatlakozott Reigenhez Leena, majd kényelmes pozíciót vett fel.
- És akkor ki fog őrködni? – kérdezte Pascal Leena zsebéből szemrehányóan.
- Majd te, csinálunk egy pihenőnapot Uraság! – vágott vissza Leena.
- Lehet hogy nekem is le kéne dőlnöm egy kicsit. – mondtam álmatagon, de Pascal szigorú tekintete „észhez térített”. – Mindegy, szolidaritásból maradok ébren veled, oké Pascal? – mondtam, aminek hatására Pascal alább hagyott a mérges pillantásokkal.
- Köszi pajti, rendes srác vagy! – virult fel, majd gyorsan kimászott Leena kabátzsebéből, és egy ugrással a fejemen landolt. Felnevettem, miközben Leena leszidta szegény kis kaméleont, amiért a fejemre szökkent.
- Pas, ez nem illik! Legalább kérdezd meg! – korholta le.
- Semmi gond! – nevettem – Kifejezetten vicces.
- Köszi Matt, és még egyszer bocs. – mondta Leena, majd szépen lassan ő is álomba szederült. Amíg a többiek aludtak, szorgosan kémleltem a tájat, szagok után szimatoltam. Ahogy fejemet forgattam, Pascal velem együtt forgott. Éreztem ahogy kicsi zöld mancsai a tincseimet lenyomva kapaszkodnak. Már találkoztam többször vele, mégis soha nem figyeltem meg eléggé. Szinte sugárzott róla a bölcsesség, és mégis egyszerre volt még gyerek. Közben a kocsi egyre csak haladt, és végül elértünk egy helyre, ahol már a fák sokkal magasabbak, fenyegetőbbek voltak. Úgy hajlottak az út fölé, mintha csak le akarnák árnyékolni az egészet. Befelé menet egyre sötétedett a hely, ebből is sejtettem hogy hol járunk.
- Hol vagyunk most, nerk? – törte végül meg a csendet Nokinerk.
- Ó, ez a Sötétrengeteg. Hallottál már róla? – kérdezett vissza Ortwin.
- Nem, nerk. – felelt, miközben Leena ébredezett.
Végre odaértünk. Némileg feszült voltam a hely miatt. Még soha nem jártam erre, és azok a bestiák sem hangzottak túl jól.
- Az erdő hatalmas, és csak pár falu van benne, amik régen rengeteg hússal és bőrrel látták el az országot, komoly gazdasági szempontjuk volt, de már alig lakják őket, és szinte meg közelíthetetlenek. – tartott rögtönzött kiselőadást az apród.
– A szörnyek miatt? – kérdezte Nokinerk.
- Igen, - felelte a fiú – A lények sok falut és karavánt támadtak már meg, minek az eredménye az lett, hogy szinte senki nem mer már belépni az erdőbe. A falvak is elszigetelődtek, cölöp falak veszik körbe őket, és mivel egy két karaván tudja átverekedni magát az erdőn és azok se a teljes rakománnyal, igen szűkösen is élnek. – folytatta.
– És a minisztérium mit szól ehhez? – néztem a többiekre.
– Úgy tudom tettek lépéseket, de az mind hiába való volt, nem lett komolyabb eredménye és az okát sem találták meg. – felelt kérdésemre.
- Nem hangzik túl bíztatóan. – mondtam feszültem, miközben beleszimatoltam a levegőbe, és rájöttem, hogy valamiért nem érzek szagokat.
- Engem inkább az érdekel miféle bestia az amivel még a tanács se tud mit csinálni. – mondta Pascal elgondolkodva.
- Igen, ez felvet némi problémát, de lehet, hogy nem nagy, vagy erős szörnyek, bestiák, csak sokan vannak. Vagy túlszaporodtak.- találgattam.
- De ahhoz, hogy túlszaporodjanak, valaminek meg kellett változnia a környezetben, nerk. Vagy a prédájuk szaporodott el, vagy a predátoruk fogyatkozott meg. Már, ha egyáltalán nem a tápláléklánc csúcsán helyezkednek el, nerk. Persze az sincs kizárva, hogy valamiféle mágikus beavatkozás van a dologban...- elmélkedett Nokinerk is.
- Igen, van igazság a gondolkodásban. Remélem nem a "tápláléklánc csúcsa" verzió az igaz. - reménykedtem. Ha ez az elmélet lenne igaz, valószínűleg elég nehéz dolgozunk lenne velük. De vajon m miatt történhetett tényleg ez a változás? – morfondíroztam. Újrqa beleszimatoltam a levegőbe, de még mindig semmit nem éreztem, és ez rettentően zavart. Elvileg a szaglásom kiváló, most mégis cserbenhagyni látszott. Egyre jobban bentebb hatoltunk az erdőbe, és az egyre jobban sötétedett. Elfogott egy rossz érzés, olyan volt, mintha valaki folyamatosan figyelne, de ha szétnézem, semmit nem láttam. Csend ült az egész társaságra. Mindenki gondolkodott, vagy bámult valamerre, senki sem szólt a másikhoz. Mintha az erdő követte volna a példánkat, szintén néma maradt. Se szél, se állat, semmi nem mozgott.
- Ezzel az erdővel valami nincs rendben. - mondta és körbe tekintett – Valami van itt.
– Én is érzem. Azt hittem, hogy csak képzelődöm, de ezek szerint nem. – mondtam megnyugodva, mivel tudtam, hogy nem velem van a baj.
- Érzetek valami szagot? - kérdezte Pascal.
- Semmit. – felelte szomorúan.
- Nagyon furcsa. – mondtam én is lemondóan.
- Nem értem, minden élőlények van szaga, még a fáknak is. De egyszerűen nem érzek semmit. – magyarázta Leena. Az út minősége kezdett romlani. Megjelent néhány kátyú, és a szekér is sokkal jobban zötykölődött, és nehézkesebben is haladt.
- Ez az ösvény... nézzétek! Nagyon régen használták, szerintem van már fél éve is... - mondta Leena. Kitekintettem az útra, és beláttam hogy igaza van. A keréknyomok kemények voltak a földben, látzott rajtuk, hogy nem túl frissek.
- Hmm... Hemzseghetnek itt a karavánok. – jegyeztem meg szarkasztikusan. Újra csend ült közénk, és egy ideig senki sem szólalt meg. Ismét próbáltam fülelni, de semmi értelme nem volt. Az úton megszaporodtak a kátyúk, és a szekér végül már szinte sehogy nem tudott átmenni rajtuk. Az első kátyúnál kipattantam a szekérről, és kisebb megerőltetés nélkül kiemeltem belőle, úgy hogy még a többiek rajta ültek. Később már nevetségesen lassan haladtunk a kátyúk miatt, így felosztottuk, hogy ki mikor következik a szekérkihúzásban. A fény egyre ritkulni kezdett, és lassan félhomály telepedett a környékre. Ahogy egyre jobban beesteledett, egyre masszívabb fák következtek az úton, még jobban elsötétítve az egész környéket. Végül az erdő teljesen besötétedett, és Teobalt kénytelen volt a szekérre aggatni néhány lámpást, hogy ne teljes sötétbe utazzunk. Az ösvény egyre szűkebb lett, csodálkoztam h elférünk rajta.
– Uram, lassan tábort kéne vernünk, ebben a sötétben nem biztonságos az utazás. - szólalt meg Pascal.
- Nem. - hangzott a tömör válasz elölről.
– Ilyen sötétben túl veszélyes lenne tovább haladnunk, biztonságosabb ha... – próbálta jobb belátásra bírni Nokinerk is az öreget, hasztalan.
- Nem. - mondta elszántan. ~ Ennek meg mi baja van? – gondoltam.
– Teobalt kérem, pihennünk kell, a lovak is elfáradtak…- kezdte Leena, de a könyvtáros belé is belefojtotta a szót.
- Nincs időnk pihenni minden perc fontos lehet! - jelentette ki keményen.
– Nézze meg értem hogy aggódik a társai miatt, de Önnek is kell pihenni!- tettem egy próbát én is, de nem sikerült jobb belátásra térítenem az öreget. Sőt, mintha csak felhergeltem volna.
– Kötve hiszem, hogy meg tudja érteni a helyzetet, az összes társam eltűnt ebben a szörnyű erdőben, egyetlen percet sem fogok elvesztegetni!- kiabált erősödött. – Nem táborozunk le és kész! ~ Zseniális, még fel is kiabálja az egész erdőt…
Hirtelen, mintha a szaglásom visszatért volna, emberszagot szimatoltam ki. Pontosan nem tudtam hányan vannak, de jól esett, hogy végre tudtam használni ezt az érzékszervem is. Leenára néztem, akin szintén láttam, hogy ő is észrevette. Kitekintett a szekérről, és a sötétségbe meredt.
- Mi az? – csapott le a mozdulatra Pascal – Érzel valamit? – faggatta tovább, amire csak egy bólintást kapott válaszul.
- Vannak előttünk. – közölte a társasággal. Mivel a szél nem mozgott, rettentően nehéznek találtam a létszámukat megállapítani.
- Hányan vannak? Nem tudom megállapítani. – jeleztem.
- Milyen messze vannak? – kérdezte aggódva az apród.
- Nem több fél kilométernél. – válaszolta Leena, majd újra fürkészni kezdte az erdőt. Én is így tettem, de nem sokat tudtam kivenni belőle. – Pascal! – szólt tömören Leena, mire a társa, mint egy jól megbeszélt figurát, mozdult.
- Rendben. – mondta Pascal. – Vernier. – suttogta alig hallhatóan, majd ő is eltűnt a sötét erdőben. Végül a szekér haladt előre, és megpillantottunk némi fényt. Orrom nem csalt, emberek lehettek. Nokinerk fojtott hangja zökkentett ki a megfigyelésemből.
- Reigen ébredj, nerk!
- Mi...? - ült fel álmosakat pislogva.
- Ébredj, nerk.
- Már ott is vagyunk? – kérdezte.
- Hol?
- Nem tudom, ahova megyünk. Tényleg hova is? –tette fel a kérdést, amire máguscsapatunk nem tudta igazából a választ. A fák halk suhogásából következtettem, hogy Pascal visszatért. ~Jó felderítő. – ismertem el magamban.
- Egy karaván és néhány ember, nem jelentnek nagyobb veszélyt szerintem. – jelentett a kis kaméleon.
- Hallom őket. Veszekednek. – suttogta Leena. Végre én is, ő is hallottunk idegen emberi hangokat.
- Reméljük tényleg nem lesz nagy probléma. – mondtam feszülten, miközben újra kitekintettem.
- Már megmondtam, uraim! – kiabálta valaki rekedt hangon – nem adhatok el önöknek sört! Sajnálom, de nem lehet! ~ SÖR?! – akadtam ki. ~ Ez most valami vicc? – dühöngtem magamban.
- Akkor kínálj meg egy korsóval. - kiáltotta egy másik. – Van pofág végignézni, ahogy mi itt szomjan halunk? – kiabált.
- Mocskos görény! Kövérre híztál mialatt mi az életünket kockáztattuk a hozzád hasonló kereskedőkért!~Valószínűleg zsoldosok. – következtettem.
- Csak egy hordóval! – mondta, bár inkább fenyegetően, mint kérlelően.
- Ó már csak az ilyenek hiányoztak… - nyögött fel Pascal.
- Szereljük le gyorsan őket.- Ropogtattam meg ökleimet.
- Egyet értek. - felelte tömören, de mindenre elszánva.
- Biztos hogy bele kell szólnunk? – próbált leállítani minket Pascal, kevés sikerrel. ~ Ezek most porrá őrlődnek. – jelentettem ki magamban, és láttam Leenán, hogy hasonló a célja. Leena egy pillantással elhallgattatta Pascalt, aki menekülően a vállamra mászott át. Teobalt elszaladt mellettünk, és ő vette át a vezetést.
- Őrmester! – kiáltott – Tartsa kordában az embereit!
- Sajnálom nagyuram, - mentegetőzött a vezér – de az embereim szomjasok és még hosszú út áll előttük.- mondta, de Teobaltot ez nem érdekelte.
- Ez nem mentség arra, hogy kifosszanak egy ártatlan karavánt. – jelentette ki az erkölcs bajnoka. Senki nem tudott először mit mondani, és a katonák inkább a hergelést választották, mint az értelmes megbeszélést.
- Mi van nagypapa, elindultál keletre, hogy részt vegyél a harcokban? – kezdték gúnyosan – Egy kicsit elkéstél. – röhögött fel. Ortwin a kardjához kapott, tettrekészen várva a további ingerlést.
- Bunkók…- mondta halkan és lemondóan Leena.
- Probléma van? – szólaltam fel én is.
- Lehet hogy öreg, de a lándzsája még jó! – szólt közbe még valaki. – Kérdezzétek meg az apródját! – cukkolta még tovább a pattanásig feszült idegekkel rendelkező srácot.
- Nézze nagyuram, nem hiszem, hogy hallgatnának rám…- mondta lemondóan. – Ha nem kapnak, legalább egy-két korty sört, leszedik a fejem. – jelentette ki az őrmester. A levegő hirtelen mintha megfagyott volna. Támadópozíciót vettem fel, készen minden eshetőségre.
- Uraim meg tennék, hogy máshol rontják tovább a levegőt? – kérdezte Pascal békítően, diplomatikusan. Volt egy tippem, hogy nem jutott el a tudatukig.
- Jó lenne ha tényleg odébb állnának. – súgtam oda Reigennek, de valami sötét ember tőlük úgy hallotta, mintha Reigen mondta volna.
- Te meg mit szólsz be, heh? - Szólalt fel, Reigen felé bökve, kihívóan.
- Nem kéne balhézni. – próbáltam leállítani őket, bár nem hittem, hogy sikerül.
- Ó mi van most már megijedtél? – hergelt engem is.
- Nézd már milyen bögyös maca, ilyened nincs öreg? - röhögött fel az egyik. Sör helyett az is jó lenne.
Leena arca elsötétedett, és Pascal előre jelezvén a bajt felmászott a hajaba, beleolvadva abba.
– Gratulálok, Önök most ásták meg a saját sírjukat!- jelentette ki.
- Ismételed meg...- mondta fogcsikorgatva Leena. Biztos voltam benne, hogy túl lőttek a határon ezzel.
- Mit? A bögyöst? - röhögött a férfi.
- Szerintem most futnotok kéne... - jegyezte meg Pascal, tudván hogy mi következik.
- Fedezékbe kéne húzódnunk?- kérdeztem Pascalt.
- Hát ha élni akarsz… - jelentette ki egyszerűen.
- Miért nem verjük le őket és haladunk tovább? – ásított fel Reigen, miközben gyomra korogni kezdett a - Hmm úgy tűnik éhes vagyok... ~ Mikor nem? –mosolyodtam el.
- Benne vagyok. – válaszoltam.
Leena mágiája másodpercek alatt előbukkant a semmiből, és pár másodperc alatt a csávót el is intézte. Reccsent a csontz, és a férfi nem mozgatta a karját. Üvöltése mindent elnyomott.
- Bögyös maca? – kérdezett vissza Leena fenyegetően. A csávó a következő ütést arcába kapta, szintén törés. Az ernyedt teste a földre hajította, és a következő áldozatáért ment. ~ Sárkányölő, kék aura, tehát szél elem. – találtam ki közben a típust. Reigen kezében megjelent egy lángcsóva., és én is beborítottam a kezem villámmal. Túlerő. Ennyi kellett a megfutamodáshoz. A tlvajok olyan gyorsan rohatntak el, ahogy csak tudtak.
- Ő mi nem úgy gondoltuk... - szólalt meg rémült hangon az egyik, próbálva Leena elől rohanni.
- Bo-bocsánat. – hebegte egy másik.
- Mi mi mi .... csak... – próbált védekezni egy másik is. Leena egy mordulással elhallgattatta őket, és menekülésre kényszerítette a zsoldosokat.
- Booooocsánaaaaaaaat! - kiáltották elnyújtva, ahogy elmenekültek a helyszínről. Leena láthatólag ennyivel nem érte be.
– Leena? - kérdezte félve Pascal, de Leena csak a földet bámulta meredten.
– Merre tart jó ember? - kérdezte Teobalt rémül kereskedőtől?
- Bauhloz indultam, de ilyen sötétben… - kezdte, de Teobalt belé fojtotta a szót.
– Szót se többet! - emelte fel a kezét – Mi is oda igyekszünk, jöjjön elkísérjük az út hátra lévő felén. – jelentette ki. A villám eltűnt a kezemről, és visszaszálltam a szekérre. ~ Mekkora erő lehet Leenában? – morfondíroztam még a sötétben.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Hétf. Feb. 27, 2012 3:25 pm

Kérem azokat, akik eddig nem postoltak sürgősen pótolják a hiányosságot, mert holnap érkezik a következő kör!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 3981
Aye! Pont : 487
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Kedd Feb. 28, 2012 11:31 pm

Nagyokat pislogva ébredtem fel a kis párnán, amit kivettem Reigen ágyából. Sötét volt, de kintről már beszűrődött egy halvány fény, ami a közelgő napkeltét jelezte. Megvakartam az oldalamat, majd hatalmasat nyújtóztam és ásítottam. Körbe néztem a szobába, de még mindenki csak aludt. Sosem értettem, hogy az emberek, hogy képesek ennyit aludni. Állandóan csak eltékozolják az idejüket a hosszú alvással. Reigen meg főleg. Persze tiszteletben tartottam eme „haszontalan” szenvedélyüket és csendben maradtam. Halkan felkeltem a párnáról és Reigen ágya mellé totyogtam, ahol a táskámat hagytam éjjel. Beletúrtam és előhalásztam belőle egy könyvet, amivel azonnal a fürdő felé vettem az irány, hogy elvégezhessem a reggeli dolgomat. Pár oldal után már is felkellett gyorsítanom az eseményeket mivel kintről hangok szűrődtek ki. Először csodálkoztam is rajta, mivel nem néztem volna ki egyikkőjükből sem a korai kelést.
Lehajtottam a deszkát és lehúztam a reggeli termékemet, majd a könyvemet a hónom alá csapva elindultam az ajtó felé. Kíváncsi voltam mi lehet ez a nagy hajnali motoszkálás kint.
Megrezdült a fülem, ugyanis lépéseket hallottam közeledni. Az ajtó kicsapódott és elsodort magával és nekipasszírozott a falnak. Az ajtó újra becsukódott én pedig lecsúsztam a falról és a földre pottyantam. Megráztam a fejemet és felnéztem az erőszakos behatolóra. Egy takaróba bugyolált, kék kócos hajú lány volt, aki a táskáját húzta maga után álmosan. Leena volt az, Reigen barátja.
~ Még csak tegnap ismertem meg, de már akkor is hirtelen haragúnak tűnt, talán jobb lenne csendben elhagyni a szobát mielőtt még észrevesz.
Sajnos ehhez késő volt, mivel a kádhoz érve megfordul, hogy leüljön rá. Gyorsan oldalra vetődtem a mosdókagyló melletti kuka mögé. Olykor-olykor kikukucskáltam, hogy tiszta-e a levegő, de többnyire csak üveges szemmel bambult előre. Már-már azt vártam, mikor kezd el csorogni a nyál a szájából, mint valami zombinak. Időközben Leena ledobta magáról a takarót, meg a hálóruháját és a táskájába nyúlt a tiszta utánpótlásért. Elkerekedett a szemem és azonnal visszahajoltam a kuka mögé. A szívem egy-egy dobbanást kihagyva vert.
~ Végem van! Olvastam már erről… Az emberi nők nagyon érzékenyek arra, ha kevés ruházattal látja őket más. Ő pedig biztosan hiperérzékeny erre. Végem van, ha észrevesz! Most mit tegyek?
A lélegzetem is elakadt, teljesen magával ragadt a pánik. Úgy éreztem, mint aki forogva zuhan bele egy feneketlen lyukba.
Közben végzett az öltözéssel és a mosdókagyló elé lépett. Igyekeztem annyira összehúzni magamat, amennyire csak bírtam. Ő mereven bambult előle és ásított egyet. Megnyitotta a csapot és lassan áztatni kezdte a kezét. Előre hajolt és mosni kezdte az arcát. Megcsillant a szemem. Tudtam ez lehet az egyetlen esélyem. Amilyen halkan csak bírtam lábujjhegyre álltam és az ajtóhoz osontam. Szerencsémre a fogadó nem volt olyan öreg, mint amilyennek kinézett, így az ajtók nem nyikorogtak. A víz zúgása meg elnyomta a kisebb hangokat így gond nélkül kitudtam osonni. Magam után halkan becsuktam az ajtót és fellélegeztem.
A szobában már sokkal világosabb volt, aminek az oka az elhúzott függöny és a horizonton felbukkanó nap lehetett az oka. Az öreg Teobalt szigorú, rezzenéstelen arccal ébresztett fel mindenkit. Így már értettem mi volt az a nagy zaj korábban. Nyílván ő verte fel Leena és most Matthew-t. Viszont már csak egy ember volt hátra a csapatból.
- Reigen! – bökte meg a vállát a fiú, de természetesen eredménytelen volt. Én csak halkan felsóhajtottam lehunyt szemmel. Ennél azért többre volt szükség. A fiú azonabn a sarkára állt és ezúttal határozottabban állt hozzá.
- Reigen! Kelj fel! – kezdte rázni, mire Reigen hirtelen felült az ágyában.
- Nem én ettem meg! – kiáltott fel, majd visszazuhant az ágyba. Valószínűleg megint álmában is zabált. Nem csodálkoznék, ha távozásunkkor eggyel kevesebb párna lenne.
- El hisszük, csak kelj fel. Bocsi, de mennünk kell – mondta neki és megpróbálta újból felrángatni. Teobalt kilépett a szobából és szinte abban a pillanatban Leena pedig a fürdőből. Még mindig elég álmos volt a tekintete, de határozottan jót tett neki a friss víz. Ő is elindult kifelé a szobából, majd Matthew is követte én pedig átvettem Reigen ébresztgetését.

* * *

Kómás szemekkel néztem körbe, de nem sokat fogtam fel a világból. Nagyokat pislogtam a homályos világba, aztán lehunytam a szememet és visszadőltem. Ekkor egy kesztyűs kéz kezdett el csapkodni.
- Reigen kelj fel, nerk! A többiek már mind elindultak le! Ugye nem akarsz itt maradni, nerk?
- Én még aludni akarok – motyogtam magamban, de szőrös kis barátom nem hagyta annyiban a dolgot. Lerántotta rólam a takarót, aztán a kezemnél fogva lecibált az ágyról. Hangos koppanás jelezte, ahogy a fejemmel tompítottam az esést.
- Áú! Jól van, jól van… De sürgős… - másztam fel a földről álmosan és meglehetősen morcosan. Nokinerk összedobálta a cuccaimat, míg és hosszas ásításokkal és nyújtózásokkal voltam elfoglalva.
- Menjünk, nerk. A többiek már biztos csak ránk várnak.
Bólintani akartam, de csak összecsuklott a nyakam. Amint helyre raktam szédülgetve, Nokinerkre és a korlátra támaszkodva indultam le.
Lent egy szekér várt minket, ami körül már a többiek sürögtek-forogtak.
- ’reggel! – dünnyögtem állmosan. Rohadt korán volt nekem, még a nap sem látszott ki rendesen a táj mögül. Ez a tudat pedig csak még jobban elborzasztott. Bele se mertem gondolni hány óra lehet.
Felmásztam a szekérre és bekuporodtam egy kényelmes részbe, ahol hamar terpeszkedés lett belőle. A kocsi zötykölődve elindult én meg gyakorlatilag vele egyszerre aludtam vissza. Volt még némi elintézni valóm fánkok terén…

* * *

Hangos horkolás csapta meg a fülemet. Oldalra nézve már meg se lepődtem, hogy Reigen már húzza is a lóbőrt. Beletúrtam a táskájába és előhalásztam egy szendvicset. Gondosan kicsomagoltam, aztán belenyomtam a szájába. Azonnal elhallgatott és nyammogni kezdte. A jelenetre többen is felnevettek.
- Érdekes hangtompító - jegyezte meg Matthew.
- Mindig bejön, ha el akarom hallgatatni, nerk - vigyorogtam vissza.
- Lehet én is követem a példáját – kezdett neki a fészkelődésnek.
- És akkor ki fog őrködni? - kérdezte szemre hányóan Pascal.
- Majd te, csinálunk egy pihenőnapot Uraság! - vágta rá csipkelődve Leena.
- Lehet, hogy nekem is le kéne dőlnöm kicsit. - gondolkodott el Matthew, de Pascal morcos pillantását észre véve helyesbített. - Mindegy szolidaritásból maradok ébren veled, oké Pascal?
- Köszi pajti, rendes srác vagy! - virult fel arca aztán már ugrott is a fejére.
- Pas ezt nem illik! Legalább kérdezd meg! - szólt rá.
- Semmi gond! – nevetett fel. - Kifejezetten vicces.
- Köszi Matt, és még egyszer bocs.
Leena lassan álomba szenderült és csatlakozott Reigen mellé egy álombéli földre, ahol nem léteztek határok. Matthew és Pascal pedig a körülöttünk lévő tájat kezdték el kémlelni. Én lévén, hogy reggel megzavartak a napi rutinomban előhúztam a táskámból a könyvemet és tovább olvastam a reggeli adagomat. Nem szerettem, ha elmaradok az egy napra kijelölt adagommal. Amint meglett az ötven oldal becsuktam a könyvet és visszadugtam a táskámba. Bár érdekes kis olvasmány, nem haladhattam tovább. Így is már alig maradt könyvem, ami kiolvasatlan.
Csatlakoztam a többiekhez a táj nézésében. Jó sokat mehettünk mióta elindultunk, mert erre a fák már szinte az égig értek és úgy ölelték egymást, mintha élnének. Nagyon rémisztő volt az egész hely.
- Hol vagyunk most, nerk? – kérdeztem kicsit félve.
- Ó ez a Sötétrengeteg. Hallottál már róla? - felelte Ortwin, amitől a balsejtelmem beigazolódott. Már a neve is rettenetes. A fák kinézete pedig csak fokozza ezt az érzésemet. A rosszindulatú mozgásuk, a sötét színük…
- Nem, nerk – ráztam meg a fejemet és őszintén megvallva nem is akartam volna, de muszáj volt többet megtudnom a helyről, hátha segít a megbízásunkban.
- Az erdő hatalmas, és csak pár falu van benne, amik régen rengeteg hússal és bőrrel látták el az országot, komoly gazdasági szempontjuk volt, de már alig lakják őket, és szinte meg közelíthetetlenek.
– A szörnyek miatt?
– Igen. A lények sok falut és karavánt támadtak már meg, minek az eredménye az lett, hogy szinte senki nem mer már belépni az erdőbe. A falvak is elszigetelődtek, cölöp falak veszik körbe őket, és mivel egy két karaván tudja átverekedni magát az erdőn és azok se a teljes rakománnyal, igen szűkösen is élnek.
– És a minisztérium mit szól ehhez?
– Úgy tudom tettek lépéseket, de az mind hiába való volt, nem lett komolyabb eredménye és az okát sem találták meg – felelte.
- Nem hangzik túl bíztatóan. - mondta Matthew.
- Engem inkább az érdekel miféle bestia az, amivel még a tanács se tud mit csinálni. - tette hozzá Pascal.
- Igen, ez felvet némi problémát, de lehet, hogy nem nagy, vagy erős szörnyek, bestiák, csak sokan vannak. Vagy túlszaporodtak.
- De ahhoz, hogy túlszaporodjanak, valaminek meg kellett változnia a környezetben, nerk. Vagy a prédájuk szaporodott el, vagy a predátoruk fogyatkozott meg. Már, ha egyáltalán nem a tápláléklánc csúcsán helyezkednek el, nerk. Persze az sincs kizárva, hogy valamiféle mágikus beavatkozás van a dologban... – kezdtem magyarázni, amiket pár hónapja olvastam éppen egy könyvben.
- Igen, van igazság a gondolkodásban. Remélem nem a "tápláléklánc csúcsa" verzió az igaz.
Ahogy haladtunk beljebb úgy lettek egyre sűrűbb fekvésűek a fák. A fény pedig egyre kevésbé tudott átszűrődni a tűlevelek között. A legnyugtalanítóbb dolog talán a hangok hiánya lehetett. Az apró erdei állatoknak a nyomát sem láttam. Teljesen kihalt volt az erdő és így az állatok apró zörgése se volt meg. A csend és a sötétség együtt nagyon félelmetes és rettegő érzést keltett bennem. Szerencsére azonban még közel sem volt olyan vészes, mint amikor Reigen arra a kísérteties helyre vitt engem. Persze még így is reszkettem annyira, hogy összehúzzam magam és jobbra-balra kapkodjam a szemeimet.
- Ezzel az erdővel valami nincs rendben. Valami van itt.
- M-mi, nerk?
– Én is érzem. Azt hittem, hogy csak képzelődöm, de ezek szerint nem. - felelte Matthew. Ettől csak még jobban megijedtem és igyekeztem még jobban összehúzni magamat.
- Érzetek valami szagot? - kérdezte Pascal.
- Semmit. – felelte szomorúan.
- Nagyon furcsa.
- Nem értem, minden élőlények van szaga, még a fáknak is. De egyszerűen nem érzek semmit. - hangjában idegesség csengett, ami csak még jobban elborzasztott. Oda fordultam Reigen-hez, de ő még mindig hortyogott elnyúlva a szekéren. Sosem értettem, hogy tud ilyen körülmények között aludni. Tiszta horror az egész!
- Ez az ösvény... nézzétek! Nagyon régen használták, szerintem van már fél éve is... - jegyezte meg Pascal. Ez azt jelentette, hogy eléggé elhagyatott az erdő. Ez nem véletlen. Biztos el van átkozva vagy kísértetek lakják.
- Hmm... Hemzseghetnek itt a karavánok - jegyezte meg Matthew. Ezután sokáig nem szólalt meg újra senki. Az erdő kísérteties csendje ült le ránk, ami hátborzongató volt, főleg az elhangzottak után. Az út meglehetősen hepehupássá vált egy idő után. Egyszer csak pedig hatalmasat ugrott a szekér. Tudtam, hogy eljött a vég. A gyilkos csönd. A figyelő tekintetek az erdő sűrűjéből. Az ismeretlen szörnyek.
~ Most végünk van. Mind itt halunk meg!
Szerencsére kiderült, hogy csak egy nagyobb kátyúról volt szó, így hamart elmúlt a harckészültség és a pánikszerű remegésem. Persze az utóbbi csak módjával. Matthew készségesen kiemelte a gödörbe szorult kocsit és így folytathattuk utunkat. Hátra néztem Reigen-re, aki természetesen továbbra is csak aludt nem érzékelve semmit a környezetéből.
Ahogy a haladtunk a fák még sűrűbbé váltak és fény már szinte semennyi nem szűrődött át rajtuk. Így Teobalt kénytelen volt beüzemelni néhány lámpást és a kocsira akasztani őket, hogy ne vakoskodjunk.
Az út egyre szűkebb lett és olykor-olykor a csupasz fenyőágak fenyegetően karistolták végig a szekeret, mintha próbálnának elragadni valakit. Igyekeztem bentebb húzódni, nehogy én legyek az egyik áldozatok.
– Uram, lassan tábort kéne vernünk, ebben a sötétben nem biztonságos az utazás - törte meg a csendet végül Pascal.
– Nem - hangzott a tömör válasz.
– Ilyen sötétben túl veszélyes lenne tovább haladnunk, biztonságosabb ha... – kezdtem bele, de még végig mondani sem tudtam. Teobalt azonnal közbe vágott szigorú hangnemével.
- Nem.
– Teobalt kérem, pihennünk kell, a slaadok is elfáradtak… - kezdte Leena, de őt se hagyta befejezni.
– Nincs időnk pihenni minden perc fontos lehet! - jelentette ki.
– Nézze, megértem, hogy aggódik a társai miatt, de Önnek is kell pihenni! - próbálta jobb belátásra téríteni az öreget Matthew, de hiábavalónak tűnt mindennemű próbálkozás. Teobalt hajthatatlannak bizonyult.
– Kötve hiszem, hogy meg tudja érteni a helyzetet, az összes társam eltűnt ebben a szörnyű erdőben, egyetlen percet sem fogok elvesztegetni! Nem táborozunk le és kész! - jelentette ki szigorúan, majd Ortwin mellé húzódott a lovagolva.
Ezután nem sokkal Leena lázasan szimatolni kezdett a levegőben.
- Mi az? Érzel valamit? – kérdezte Pascal.
- Vannak előttünk - felelte halkan. Erre a többiekkel együtt kihajoltam a szekérről és a távolba néztem, keresve ott bármit.
– Milyen messze vannak? - kérdezte félő hangon Ortwin. Én meg azonnal visszahúzódtam a szekér hátuljába és Reigen mellé léptem. Elképesztő volt, hogy egész végig aludt, miközben én félelmetes dolgokon mentem keresztül. Illetve mehettem volna, de az nem számított.
- Reigen ébredj, nerk! – ráztam fel, mire lassan kinyitotta a szemét.

* * *

- Mi...? – ültem fel hirtelen.
- Ébredj, nerk.
- Már ott is vagyunk? - kérdezte álmosan, aztán egy nagyot ásítottam.
- Hol?
- Nem tudom, ahova megyünk. Tényleg hova is? – kérdeztem. Akárhogy gondolkodtam sehogy se tudtam felidézni a tegnapi beszélgetésből hova is megyünk. Szívesen fogadtam volna minden segítőkész magyarázatot és választ, de azok sajnos elmaradtak. Megvontam a vállamat, gondolván, hogy ha itt az idő úgyis kiderül. Tovább ásítoztam közben pedig a tájat fürkésztem. Meglepődve tapasztaltam, hogy jó sokat mehettünk, mert teljesen mások voltak a fák. Jóval nagyobb termetű, feketének ható fenyvesek vettek körül minket az úton.
- Jé mióta vagyunk ebben a sötétrengetegben?
- Ismered a Sötétrengeteget, nerk?
- Nem. Miért? Így hívják ezt a helyet? Milyen találó!
Nokinerk erre már nem mondott semmi, inkább visszafordult és a kezére támasztotta a fejét. Fölálltam a szekéren és nyújtóztam egy nagyot. Észrevettem valami mozgást a fákon. Egy zöld kis valami közeledett, de a méterek csökkenésével egyre inkább kivehetővé vált az alakja. Pascal volt az, bár fogalmam sem volt hol járhatott. Talán történt valami míg aludtam?
- Egy karaván és néhány ember, nem jelentnek nagyobb veszélyt szerintem.
– Hallom őket… Veszekednek – fülelt a távolba Leena.
- Én nem hallok semmit… - vakartam a kisujjammal a hallójáratomat.
- Reméljük tényleg nem lesz nagy probléma.
Haladtunk tovább, de én továbbra sem hallottam semmit. Legfeljebb valami morajlást, bár a többiek úgy tűnt dekódolni tudták ezt a zajt. Ahogy közeledtünk a zaj forrásához számomra is egyre érthetőbbé vált. Abban biztos voltam, hogy emberek beszélnek, vagy inkább veszekednek egymással a hangsúlyból és a hangerőből ítélve.
- Mocskos görény! Kövérre híztál mialatt mi az életünket kockáztattuk a hozzád hasonló kereskedőkért!
- Csak egy hordóval!
- Ó már csak az ilyenek hiányoztak... - nyögött fel halkan Pascal.
- Szereljük le gyorsan őket - ropogtatta meg ökleit Matt is.
- Egyet értek – vágta rá Leena is.
- Biztos hogy bele kell szólnunk? - aggodalmaskodott Pascal, közben pedig leszálltunk az utazó járművünkről. Az előttünk lévő karaván mindössze egyetlen szekérből állt. A szekéren ott sorakoztak a rejtélyes tartalmú hordók. A szekér tulajdonosa egy jól megtermett, hatalmas pocakú férfi volt
- Őrmester! Tartsa kordában az embereit! – kiáltott rájuk az öreg.
- Sajnálom nagyuram, de az embereim szomjasok és még hosszú út áll előttünk.
- Ez nem mertség arra, hogy kifosszanak egy ártatlan kereskedőt!
- Mi van nagypapa, elindultál keletre, hogy részt vegyél a harcokban? – kiáltott vissza gúnyosan.
- Egy kicsit elkéstél!
- Bunkók... - morogta Leena.
- Probléma van?
- Lehet, hogy öreg, de a lándzsája még jó! Kérdezzétek meg az apródját!
- Nézze nagyuram, nem hiszem, hogy hallgatnának rám… Ha nem kapnak, legalább egy-két korty sört leszedik a fejem!
Leena körül ekkor egy fura gyűlölettel teli sötét aura jelent meg, így jobbnak láttam kicsit arrébb álljak tőle, nehogy engem érjen el véletlen a haragja először.
- Uraim meg tennék, hogy máshol rontják tovább a levegőt?
Az egyik férfi fenyegetően ropogtatta össze ujjait, míg a másik kezét kardjára helyezte.
- Jó lenne, ha tényleg odébb állnának. –
- Te meg mit szólsz bele heh? - szólt vissza egy magas köpcös férfi, miközben felém mutatott. Én magam mögé néztem, de nem láttam senkit magam mögött.
- Nem kéne balhézni! - próbálta csitítani a dolgokat Matt.
- Ó mi van most már ijedtél? - röhögött fel.
- Nézd már milyen bögyös maca, ilyened nincs öreg? Sör helyett az is jó lenne.
– Gratulálok, Önök most ásták meg a saját sírjukat!
- Ismételed meg... – préselte ki Leena a fogai között. Szerintem nem csak én voltam vele tisztában, hogy itt most mészárlás lesz. Matt velem együtt ösztönösen eltávolodott Leena mellől.
- Mit? A bögyöst? - röhögött a férfi.
- Szerintem most futnotok kéne... - jegyezte meg Pascal.
- Fedezékbe kéne húzódnunk? - nézett fel Matt felé.
- Hát ha élni akarsz…
- Miért nem verjük le őket és haladunk tovább? – ásítottam fel miközben hatalmasat kordult gyomrom. - Hmm úgy tűnik éhes vagyok...
- Benne vagyok. - ropogtatta meg kezét Matt.
Leena körül hirtelen halványkék fény pulzált fel és egy pillanat alatt le is szerelte a fickót.
– Bögyös maca, jól emlékszem? - súgta a fülébe, de még mielőtt válaszolhatott volna a szabad kezével elkapta tarkóját és fellendülő térde felé nyomta le.
Matt kezéből villámok szikráztak én pedig két hatalmas tűz gömböt idéztem és készültem a támadásra.
- Ő mi nem úgy gondoltuk... - szólalt meg rémült hangon az egyikük.
- Bo-bocsánat.
- Mi mi mi .... csak... - hebegte a másik.
- Booooocsánaaaaaaaat! - kiáltották hosszas és futásnak is eredtek
– Leena? - kérdezte félve Pascal
– Merre tart jó ember? - kérdezte Teobalt az ijedt férfitől.
- Bauhloz indultam, de ilyen sötétben… - kezdte félve.
– Szót se többet! Mi is oda igyekszünk, jöjjön elkísérjük az út hátra lévő felén.


Bocsánat a csúszásért, holnap már színezek is.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szer. Feb. 29, 2012 9:14 pm

Igen, valóban késtem, de ez annak köszönhető, hogy az utolsó előtti pillanatban kaptam egy PÜ-t, ami rövid haladékot kért. Én pedig nem vagyok olyan szívtelen, hogy azt a pár órácskát ne adjam meg.
Mielőtt még hozzákezdenék a következő körhöz volna pár mondanivalóm, amik a következőek:

Petersen, ha legközelebb is ilyen elnagyolt harcot látok tőled újraíratom veled a postot! Nagyon jól tudom, hogy te ennél jobb harcokat is összehoztál már. Viszont az dicséretes, hogy időben postolsz! Ezt nem feledem el a jutalomosztásnál.
„Bögyös maca” csapat, rendkívül lassan postoltok, ami részben keresztülhúzza a számításaimat, de a havi egy kör még mindig több mint a semmi. Ezt a tempót kérem, mostantól csak fokozzuk, ha lehetséges, lassítani szigorún TILOS! Viszont komoly dicséretet érdemeltek a postok minőségéért! Hosszra káprázatosak és a tartalomra sincs különösebb panaszom, ezt fel is jegyzem magamnak, hogy jutalmazáskor is észben legyen.


A csapat:
Az utatokat fojtjátok, s Teobalt megköszöni a segítségeteket is:
- Fogadjátok köszönetemet, főleg maga Leena kisasszony! Ha nem avatkoznak közbe a lehető legalkalmasabb pillanatban, ki tudja, hová fajulhatott volna a helyzet!
A kereskedő a saját szekerén követ titeket. Teobalt az erdőt figyelve irányítja a kocsit, míg Ortwin izgatottan figyel titeket. Látszólag nagyon kérdezni szeretne valamit, de nem képes összeszedni a bátorságát. Miután egyikőtök rászól nehezen, de kiböki, hogy mi izgatja a fantáziáját. Először Reigent kezdi faggatni egy régebbi kalandjáról, amit nem mellesleg szinte részletgazdagabban ismer, mint maga Reigen. Ez a kalandja nem más, mint mikor a Quatro Cerberus három legjobb tűzmágusa szállt szembe egy hatalmas erejű jégmágussal (Lángtió hagyatéka). Aztán Leena-t rohanja le, és arról a napról kezd faggatózni, mikor találkozott Jimmyvel, s az is érdekli, hogy azóta újra találkozott-e vele. Ha megkérdezitek, hogy ő honnan is tud ilyen sok részletet a kalandjaitokról egy meglepő választ kaptok. Egy napló… mit napló, egy könyvből olvasta őket! Ekkor néhány kitépett papírlapot vesz elő a zsákjából. Elárulja, hogy a könyvből csak ez a néhány kitépett lap van meg neki. Az író neve sajnos túl bonyolult ahhoz, hogy Ortwin emlékezzen rá, de azt tudja, hogy egy párduc-ember az, elvégre jelen volt, mikor a férfi könyvéből kitépték a lapokat.
Már éppen Matt-et kezdené faggatni, mikor megtörténik a baj. Hátulról hatalmas reccsenés hallatszik, majd a kereskedő kiált fel. A szekere belefutott egy kátyúba, s kitört az egyik hátsó kerék, ha pedig ez nem lenne elég a söröshordók egy része is legurult a szekérről. Leszálltok, hogy kezeljétek a helyzetet, elvégre egyikőtök se szeretne az út közepén éjszakázni egy ilyen helyen. Ekkor viszont Leena és Matt idegen állatok egyre erősebb bűzét érzik meg. A szagok irányába fordultok, s hamarosan éppen, hogy észrevehető mozgást fedeztek fel a fák között. A közeledő lényeknek igen komoly, nyomasztó kisugárzásuk van, amint még a hatodik érzéket nélkülöző Reigen is érezhet. Felkészültök a legrosszabbra is. Az egyik közeledő lény már majdnem kilép a fáklya fényére, mikor is a szemei sárgán villannak egyet. Haragosan, állati hangon felbömböl és legalább tíz társával rátok rontanak. Nem hétköznapi szörnyekről van szó, ezek valóságos bestiák, ahogyan már korábban is emlegették őket. Ember és állat keveréke. Bundával borított állati lábak, karok, mancsok, paták és szarvas, agancsos fejek, emberszerű torzóval. Van választék a bestiák között rendesen, akad köztük kecske, ló, farkas, medve, és kutyafejű is. Pár dolog viszont közös mindegyikben. Agyaraik, karmaik kíméletlen gyilkoló eszközök, bőrük pedig rendkívül vastag. Kezükben primitív, ám annál halálosabb fegyvereket forgatnak. Még a legkisebb is legalább három emberi fejjel magasabb nálatok, arról nem is beszélve, hogy vállszélesség terén, még egy megtermett kovács is elszégyellhetné magát. A fák közül egyre több és több bukkan elő, míg végül teljesen körbe nem veszik mind a két szekeret. Ebből is rájöttök, hogy egész értelmesek attól eltekintve, hogy beszéd helyett csak bömbölni képesek. Többé-kevésbé szervezetten támadnak. Szívós ellenfelek és számuk pikk-pakk negyvenre is meghízik. Meg akarnak ölni titeket, illetve a szekereitek rakománya is érdekli őket. Közületek egyedül a kereskedő képtelen harcolni, aki a szekér alatt húzza meg magát. Teobalt, Ortwin elszántan vetik harcba magukat. Ortwin kiválóan helytáll, kihasználja apró termetét és fürgeségét, miközben fél szemmel gazdájára is figyel. Teobalt harcedzett veterán, egy darabig remekül tartja magát, de aztán kijön rajta a kora és szorult helyzetbe kerül.
A postokat odáig írjátok, hogy visszaveritek a támadást. Ez többek között annak köszönhetitek, hogy egy közeli bokorból valaki egy kisebb nyílzáporral szórta meg a bestiákat. Igaz egy bestia halálához akár öt jól célzott nyílvessző is kellhet.
Ha ellenfeleitek erejét VE-ben kellene meghatároznom, akkor az erejük 3.000 – 10.000 Között váltakozna.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

B csapat: Amint egy szekér a kapuhoz ér azt az őrök átvizsgálják, és csak akkor engedik be, ha a megfelelő adókat kifizették a tulajdonosok. Lassan halad a nagy művelet, de aztán elérkezik a ti szekeretek is. A ponyvát fellendítik és végignéznek a sebesülteken.
- Hóhóóó! Álljon meg a menet! – kiált fel az egyik őr. – És az ő adójukat ki fizeti ki?!
- De uram, kérem! Hiszen súlyos sebesültekről van szó! Ha nem kapnak időben megfelelő orvosi ellátást, akkor meg is halhatnak!
- Az engem nem érdekel! A törvény az törvény! Vagy kifizetik az adókat, vagy kint maradnak.
A vita még hosszasan húzódik, de eredménytelenül. Végül arra jutnak a kereskedők, hogy a négy súlyosan sérült adóját közösen kifizetik, míg titeket kitesznek, elvégre tudtok magatokra vigyázni… Az utolsó szekér is átkel a kapun, ami hatalmas zajjal zárul be előttetek. Nem csak ti ketten ragadtatok kint, még egy korotokbeli fiú is, az apja holttestével. A fiú a faluban szerette volna eltemetni az apját, azért hozta magával, viszont annyi pénze nincs, hogy mind a kettejük adóját kifizessék. Igen, ezek a kapzsi férgek, még a holtaktól is elkérik az adóikat!
Az éjszakát kénytelenek vagytok a falakon kívül eltölteni, ami meglehetősen érdekes kalandnak ígérkezik, hiszen néha-néha egy-egy eredi állat is feltűnik az erdő fái között, ami eddig nem igazán volt jellemző.
Kora hajnalban kitárul a kapu és egy másik, kisebb karaván gurul ki rajta. Férfiak, nők, gyerekek egyaránt alkotják az utazókat, akiket jól felszerelt katonák kísérnek. Véletlenül meghalljátok, hogy a katonák Sötétrengeteg elhagyásáról beszélnek. Pillanatokon belül egészen bizonyossá válik számotokra, hogy ez a karaván elhagyni készül ezt a fertelmes erdőt, amit ti is szívesen megtennétek, feltéve, ha ki lennétek fizetve. És ekkor:
- Oh, hát itt vagytok! – hangzik a zsoldos kapitány hangja, aki betoborzott titeket. A férfi a cölöpfal tetejéről integet nektek. – Nesztek, itt a jussotok, megdolgoztatok érte! – lehajít nektek egy-egy erszényt. – Ha visszafelé is elkísértek minket dupla ennyit kaptok! Mit szóltok?
Döntettek, hogy kivárjátok míg visszaindul az a karaván amelyikkel érkeztetek, vagy inkább azzal tartotok, ami most idolt, és nem mellesleg sokkal jobban felszerelt is, hivatásos katonák őrzik, nem holmi zsoldosok. Nah, mi lesz?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Hétf. Márc. 05, 2012 1:54 pm

A szekérben, a lepedők alatt halkan lapultunk, csak a fejünk látszott ki, de az ötletünk nem járt sikerrel.
- Hóhóóó! Álljon meg a menet! – emelte fel a hangját az egyik őr, amint felhajtotta a szekéren a ponyvát – És az ő adójukat ki fizeti ki?! – első ránézésre se voltak szimpatikusak és ezzel a kérdéssel se váltak azzá számomra.
- De uram, kérem! Hiszen súlyos sebesültekről van szó! Ha nem kapnak időben megfelelő orvosi ellátást, akkor meg is halhatnak! – próbálta meggyőzni őt a Kapitány.
- Az engem nem érdekel! A törvény az törvény! Vagy kifizetik az adókat, vagy kint maradnak.
Nem értettem. Elméletileg hosszú ideje nem járt erre senki, de most mikor ott álltunk a kapuba és segítséget akartunk nyújtani nekik, mintha minket is távol akartak volna tartani… vagy csak nagyon kapzsi volt a falu vezetője.
A vita még sokáig tartott, de nem lehetett jobb belátásra bírni a kapuőröket. Megoldásként összegyűjtöttek a négy társuknak elegendő gyémántot, de rajtunk nem segítettek. Nem tudtak, vagy csak nem akartak, ezt nem tudtam eldönteni, így mi kint maradtunk.
Aggódás nem látszott az arcukon, hogy mi lesz velünk, végül is korábban is mi végeztük a nagyobb munkát, míg ők egy helyben várták a történéseket. „Tudunk magunkra vigyázni.”, ezzel a mondattal zárták ránk a kapukat.
Sokáig csak egy helyben álltunk, vártunk valamire, talán, hogy csak ugrattak minket és mégis bemehetünk, de ez nem történt meg. Végül Raelae reagált elsőnek, hátat fordított a falank és elindult vissza. Örültségnek tartottam ezt az ötletet, minthogy sötétedni kezdett, így nem követtem őt, csak a távolság miatt az egyre kisebb testét figyeltem.
Egy gyászoló fiúval telepedtünk le a cölöpök árnyékába, ki az apját akarta eltemetni, de mint hozzánk hasonlóan, őt se engedték be a falak mögé. Neki még az Apja holttestéért is fizetnie kellett volna.
A nap hamar lement és bár sokáig gondolkoztam rajta, hogy rakjak e tűzet estére, vagy sem, végül narancssárga lángok mellett melegedtünk a sötétben. Bár sokan mondják azt, hogy a tűz elijeszti az állatokat, valahogy mégse éreztem magam biztonságba, minthogy fényes nappal támadtak ránk azok a torzarcú, emberszerű szörnyek, és így a térdemet átkarolva hallgattam a fák recsegését a lángok közül, a szemeimmel pedig a sötét fákat figyeltem.
A fiú sokáig sírt az este folyamán, a könnycseppjeivel egy egész kancsót meglehetett volna tölteni, majd elfáradva a zokogásba lehunyta a szemeit és mély álomba szenderült.
Sok mindenen gondolkoztam, hogy miért vagyok én itt, és hogy hogy fogok haza jutni innen, de nem jöttem rá egyik kérdésemre se. Valahogy ha tudtam volna, hogy az estét így kell eltöltenem, és a társaim, a barátaimnak hitt emberek magamra hagynak egy ilyen munkába, egy ilyen helyen, akkor messze elkerültem volna még a környéket is, nem hogy még segítsek ilyen embereknek.
Elmélkedésem hosszan nyúlt az éjszakába, a tűz is már csak pislákolt, de veszélyes lett volna hosszabb ideig csukva tartani a szemem, így a lábaimat megmozgatva, felállva sétáltam a tűzből megmaradt parázs körül, így legalább az álomba borulás lehetőségét is kizártam valameddig.
Járkálásom közben két csillogó szempárra lettem figyelmes, mik engem figyeltek a fák közül. Az kezeimet ökölbe szorítva vártam türelmesen a szempár tulajdonosának további reagálását, de percek telhettek el, mikor egy kecses mozdulattal egy őzgida ugrott elő, megmutatva nekem magát a hold fényében.
Elég nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen szép és ártatlan jószág is élhet egy ilyen ijesztő helyen, de közelebb szökdécselve hozzám leeresztettem a karjaimat és ujjaim hegyével akartam megsimogatni a homlokát. Lassú mozdulatokat tettem, hogy ne ijesszem el őt, azonban ahogy hosszan elnyújtva pislogtam, hirtelen valami erőteljes erő elsodorta a karom és a szememet kinyitva eltűnt előlem a kisállat.
Oldalra nézve egy fekete farkas szorította az álkapcsával a törékeny őz gerincét és a mancsával a földhöz szorította a gyenge nyakát. A tehetetlen állat fél percig se húzta, áldozattá vált.
A farkas a szemeivel engem figyelve, fogait megmutatva, az elejtet testtel morogva távozott.
E történtek után úgy éreztem, hogy minden álmosság eltűnt a szememből és a fejemből. Ha leültem is, mint egy mókus figyeltem a környezetett, még az eget is bámultam, hogy valami szárnyas fenevad ne csapjon le ránk.
A hajnal további részébe még egy picinyke rágcsáló kutakodott a táskáink körül, de őt is csakhamar elragadta egy éhes, vadászó bagoly.

Egy óvatlan pillanatban, azonban mégis az álommanók győzhetek felettem, mert elaludtam, és ahogy a nap előbújt, a kapunak a nyitására ugrottam fel és sepertem le magamról a faleveleket. A cipőmbe még e rövid idő alatt is egy hangyacsalád költözött be. Miután kiráztam őket onnan, a fiút felkeltve, figyelmesen néztük, hogy mi történik, hogy kik jönnek ki a kapun, és hogy hová mennek.
Elsőnek a gyerekek, nők és az egyszerű férfiak tűntek fel nekem, majd utánuk a szekerek, és az őrökhöz hasonló katonák, kik kísérték őket. Egy se volt közülük, akikkel idáig jöttem.
Hangos beszélgetés ment köztük, valószínű még nem jártak kint, mert akkor tudhatták volna, hogy a zaj nem a leghasznosabb dolog egy ilyen erdőben. Egy- egy szót meghallottam a katonák szájából, kik arról beszéltek, hogy el akarják hagyni ezt az erdőt, és távozni akarnak innen. Egy perc után világossá vált számomra, hogy költöznek innen, költöznek ki a faluból. Hirtelen elgondolkoztam rajta, hogy velük kéne tartanom, de a sejtésem szerint újabb adókat találtak ki volna a számomra, és gyémántom továbbra se volt, hogy kifizessem azokat.
- Oh, hát itt vagytok! – hangzott az ismerős kapitány hangja, ki rávett, hogy eljöjjek ide.
A fal tetejéről kiabált le hozzánk, de felnézve csak a világoskék eget láttam.
– Nesztek, itt a jussotok, megdolgoztatok érte! – és egy nagyobbacska erszény landolt a kobakomon, mit igazán megérzett a fejem teteje – Ha visszafelé is elkísértek minket dupla ennyit kaptok! Mit szóltok? – érdekes ajánlattal állt újra elő, min újra gondolkozóba estem.
Ahogy néztem a távozó emberek, úgy döntöttem, hogy nekik nem kell segítség, és mint hogy be sem engedtek, így okom se volt rá, hogy segítsek nekik. Bár a bűntudat valamiért megvolt, inkább jobbnak éreztem bemenni a falak mögé, és eltemetni a fiú Apját.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Vas. Márc. 25, 2012 2:30 pm

Április első napján érkezik a következő kör, aki addig nem ír attól könnyes búcsút veszünk! Előre leszögezem, hogy ez nem áprilisi tréfa...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leena
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 440
Aye! Pont : 18
Join date : 2010. Feb. 10.
Age : 29
Tartózkodási hely : Dragon Fang

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Vas. Márc. 25, 2012 10:53 pm

A kocsi kerekek nyikorgása törte meg csak a rájuk telepedő csendet. Ortwint viszont láthatóan egyáltalán nem zavarta a nyomasztó légkört Leenával ellentétben. Még most is magán érezte a figyelő szemeket és lassan kezdte teljesen az megőrjíteni a tudat.
- Fogadják köszönetemet, főleg maga Leena kisasszony! - hallotta Teobalt mély fáradt hangját. Az öreg most kocsijuk mellett lovagolva nézett rájuk. Hatalmas szemekkel nézett az vissza rá, nem igazán értette, mit is tett, hogy kiérdemelje a külön köszönetet. – Ha nem avatkoznak közbe a lehető legalkalmasabb pillanatban, ki tudja hová fajulhatott volna a helyzet!
Leena szeppenten bólintott, de még mindig nem értette.
” A düh rohamodra céloz, te IQ betyár. Az öregnek bejönnek a vad csajok! - szólalt meg kissé éles hangon, bár érezni lehetett benne a humort is. Leena mélyen felháborodott mondatán és hangosan felszisszent. ” Jól van már, csak vicceltem… nem kell úgy felkapni a vizet.
Túl fáradtnak érezte magát egy szócsatához most, így nem felelt semmi. Az utat kezdte el szemlélni de egyre erősebben érezte magán Ortwin pillantását. A fiú hatalmas csillogó szemekkel meredt rá a lócáról mióta a banditák meg futamodtak, bár Leena élt a gyanúperrel, hogy a megfélemlítés alatt a srác szikrázni kezdett, amikor ő is rá nézett felbátorodva mászott hátra hozzájuk.
” Könyörgöm ne!” Bármit csak ezt ne! - nyávogott fel, látva Ortwin szemeit. Tudta mi vár rá, talán más nyugalmasabb körülmények között nem irritálta volna ennyire a fiú, sőt talán még mókásnak is tartotta volna, de jelenleg egy út menti kőért is elcserélte volna, tekintve, hogy a kövek nem beszélnek. A fiú lehet megérezte álmát mert, egy szót sem szólt, ugyanakkor szeme ott csüngött rajtuk. Néhány perc elteltével már annyira idegesítette, hogy legszívesebben kidobta volna a kocsiból. El is játszott egy pillanatra a gondolattal hogy hirtelen fel kapja a fiút és egy gyors, de határozott mozdulattal a bokorba dobja, és biztos volt benne sem Matthew sem pedig Reigen nem szidná meg érte, de még sem tette meg.
- Minden rendben Ortwin? - fordult felé, reménykedve benne ha a fiú meg kapja az esti adagját vissza ül a lócára. Leena kérdésére a fiú arca megvonaglott, láthatóan küzdött önmagával, és egy percen belül arca kifejezetten torz alakot vett fel.
– Na bökd már ki kölyök! - mordult rá Pascal. Leena megrovó pillantást küldött felé, tudatva vele ez nem volt túl kedves, de a kaméleont ez nem kifejezetten érdekelte.
- Hát... én csak... - kezdte nyögdécselve. - annyira de annyira kíváncsi vagyok! - tör ki belőle nagy nehezen. Leena és Pascal meghökkenve meredtek rá. ” Heee???” Ortwin szemei cikáztak közöttük, érezhető volt épp áldozatot keres, Leena pedig halk fohászba kezdett. - Meséld el nekem - szólalt meg végül Reigenhez fordulva, hangja teli volt élettel, és lelkesedéssel. – amikor azokkal a tűz mágusokkal harcoltál!
Meglepő módon még sem volt olyan fájdalmas mint gondolták, sőt egyáltalán nem is fájt, bár se Leena se Matthew nem lett volna Reigen helyében.
- Ó, mikor Max-el és Alice-el védtük meg a tűz mágia forrását... Ó milyen nosztalgikus... Mondjuk az a jégmágus nem volt piskóta. - Reigen szavainak nyomatékát néhány bólogatással adta meg amitől egy mosoly suhant át arcán. Ritkán volt szerencséje az elmélkedő Reigenhez, de kifejezetten mulatatónak találta. - Eléggé megizzasztott minket. Pár napik kötésekkel is mászkáltam utána. De a lényeg, hogy a végére minden jól alakult!
- ÚÚÚ ez annyira izgalmas! - kiáltott fel Ortwin, szemei már már szikráztak a sötét éjszakában. ” Ha tartjuk benne a hévet a fáklyákat akár el is tehetjük.” - jegezte meg magában Leena, az eseményeket figyelve. - És hogy győztétek le? Meséld el!!!!!- rángatta meg Reigen kezét.
- Megint kezdi. Túl fog pörögni. - súgta Matt a fején csücsülő Pascalnak.
- Ja, szerintem még most lépjünk le! - súgta vissza.
- Hmm... Hogy is... Áh, meg van! Elérkezett a végső harc. Nálunk volt az ősi tűz lámpás, ami minden tűz mágia forrása volt. Velünk szemben pedig ott áll egy ádáz jégmágus, aki elakarta pusztítani. Még csak legyőzni sem volt szükség minket, elég lett volna neki ha egyszerűen elpusztítja a lámpást és veszítünk... – az utolsó szavakat már szinte suttogva mondta, néhány pillanatig csak Ortwin halk szuszogását lehetett hallani, majd hirtelen nagy hanggal folytatta. - Hirtelen egy jég íjat teremtett és lövöldözni kezdett minket. - Leena élt a gyanú perrel, hogy Reigen rettentően élvezi a helyezetett és minden lehetőséget megragad Ortwin feszültségének fokozására. - Bár sikerült elkerülnünk még is elérte vele a célját. Külön választott minket. Sajnos későn jöttem erre rá. Alice-t még félre löktem, de én csapdába estem egy jég börtönbe. Próbáltam kiolvasztani magam, de a jég vastag volt és sokáig tartott. Mire kijutottam Alice bekapott egy támadást, de szerencsére se neki, se pedig a lámpásnak nem esett komoly baja. Ekkor akartam visszatérni a harcba, de borzalmas látvány fogadott. - Reigen hangja dramatikus fájdalomba csapott át, a fiú arca pedig tükrözve a pillanatot borzalmas kifejezést öltött fel. - Max a földön feküdt a jég mágus pedig egy jég lándzsát készült bele döfni. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnia Max-nek, de a szúrást így sem tudta elkerülni. Nem tétlenkedtem azonnal kőtüskéket lőttem rá. Az egyik az arcán végig karcolta, de a másikat puszta kézzel elkapta és megfagyasztotta. - Leenának be kellett ismerni, Reigenben egy szónok veszett el hiszen Ortwin már pattanásig feszülő izmokkal ökölbe szorított kézzel ült előtte, szemei fényszórókként világítottak. - Ó igen ekkor kezdtem el neki teljesen értelmetlen dolgokról fecsegni neki, hogy eltereljem a figyelmét, így pedig Max-nek sikerült frontálisan elkapnia egy óriási tűz tornádóval, ami a szájából tört elő. Tisztára, mintha valami sárkány lett volna. A mágus szenesre pörkölődött, de ez még kevés volt hozzá, hogy legyőzzük. Max-et egy rúgással leszerelte! - Orttwin egy hatalmas felkiáltással nyugtázta Max tettét. - Mielőtt tovább támadhatta volna tűz labdákat hajigáltam a jégmágusra, ám itt nem egészen az történt, amire számítottam volna – vakarta meg fejét. - Max hirtelen felpattant és az összeset megette. Ám talán még hihetetlenebb volt, ami ezután történt. Képzeld az összes sebe begyógyult és visszatért az egész mágikus ereje. Sosem láttam még azelőtt olyan mágiát. Bár azóta volt szerencsém hasonlókkal összefutni... – pillantott sandán Leena, amitől a lányon enyhe pír futott végig.
- És aztán mi történt? - kérdezte kissé erőszakosan Ortwin, hiszen a mese még nem ért véget.
” Minden sárkányra miből van ez a gyerek? Én már szív infarktusban megpatkoltam volna…” - szörnyülködött Leena.
- Ja igen! Na szóval Max ismét erőre kapott és a magasba ugrott. Az egész alsó teste lángba borult és amint a jégmágus előtt földet ért a lángok valósággal lerobbantak róla a jeges fickó pedig füstölve a magasba repült. Én is gyorsan felreppentem és mellkason vágtam egy tűz labdával, aztán összekulcsolva a kezemet a föld felé ütöttem vissza. Ott pedig becsapódott és porfelhőt hagyott maga után. Azt hittük, hogy legyőztük és ezt ki is használta. Leengedtem a védelmem és nem figyeltem. Egyből eltalált egy lándzsával én pedig a földre zuhantam. De mi se adtuk olcsón magunkat. - Leena ekkor már komolyan aggódott a fiúért. Enyhe hipervántilálással küszködő Ortwin félő volt hogy másodperceken belül felrobban a feszültségtől. - Jobbra-balra röpködtek a mágiák és nem nagyon tudtunk mit kezdeni egymással. Muszáj volt valahogy lefogni, míg a többiek elintézik. Így nem volt más választásom. Amikor felém szúrt a jég kardjával nem tértem ki, hanem ráfogtam a kezére és nem eresztettem. Valahogy volt még annyi lélekjelenlétem, hogy egy tűz labdát bele robbantsak a szabad kezemmel, de csak ennyire futotta. Alice is visszatért közénk és teljes erejéből támadni kezdte, végül pedig Max lángoló ököllel képen törölte, ami a végső ütés volt. A többire viszont már nem emlékszem, mert ilyen tájt sötétült el a világ. Mikor újra magamhoz tértem egy fehér szobában találtam magam az ágyon fekve .
- Vááóóóóó ez egyszerűen… - törtek fel Ortwinból a szavak, remegő kezekkel fel pattanva kocsik bámult Reigenre. ” És túl élte!” - hitetlenkedett Leena Ortwint nézve. - fantasztikus vaaaagy!
- Ugye? - kérdezett vissza széles mosollyal. ” Na a szerénység minta példánya… Neked se kell önbizalomért a szomszédba menni! - jegyezte meg Leena de ekkor eszébe jutott, hogy jobb lenne talán távozni mielőtt még neki is eposzba illő regét kell mondania. A meneküléssel már elkésett mielőtt még leléphetett volna a kocsiról Ortwin felé fordult.
- Tényleg megküzdöttél vele? – kérdezte miközben teste szó szerint szikrázott.
- Ő kivel? - fordul vissza.
- Hát Jimmyvel! Ez is le van írva! – lobogtatta meg kezében szorongatott lapokat. Leena álla hangosan csattant. ” Még is honnan tud Jimmyíről? - akadt ki, látva viszont Ortwin arcát kénytelen volt válaszolni.
- Ő hát… őőő ja.
- Meséld el!!!! – hangja egyszerre volt könyörgő és telis tele izgalommal. Ortwin zuhanó ugrásban csimpaszkodott kezére. Ahogy csillogó szemeit Leenára emelte zavara csak nőtt. ” Most még is mit mondjak neki?” - suhant át az agyán a kérdés.
” Rémmesét.” - felelte egyszerűen Carmen.
” Jaj hogy lehetsz ilyen ő csak egy gyerek!” - korholta Leena, kissé felháborodva.
” Hát aztán? Ő kérte, nem? Nézd a jó oldalát ha kellő képen részletezed neki nem fog többet nyaggatni, ebben biztos lehetsz!”
” Jaj Carmen!” - szólta le.
- Hát jött és aztán elment. - foglalta össze tömören a még mindig rajta csimpaszkodó fiúnak, de Ortwint egy ilyen válasszal nem lehetett leépíteni.
” Kösz Reigen, te jól feltüzelted, én meg most itt fogok szívni…” - morgott magába.
- De hát vérre menő csatát vívtatok nem? - kérdezte - Úgy mint a nagy hősök amikor hatalmas óriások ellen harcolnak!
Leena előtt be villant egy kép, ahogy Jimmy elborult mosolyát látta.
- Hát ez elég egy oldalú hős csata volt. - jegyezte meg keserűen.
- Naaaaaa kérlek. - unszolta továbbra is a fiú, láthatóan keményfából faragták. Leena hangosan sóhajtott fel.
- Nézd Ortwin ez nem olyan izgi történet, mint Reigené. – mondta miközben lefejtette magáról a fiút és leültette.
- De…
- Nincs de, higgy nekem ez … - de szavai elakadtak, és egy fekete hajú fiú arca kúszott be elé. Elszorult a szíve és szemébe könnyek szöktek. A halott fiú arca bele égett az agyába, soha nem tudott szabadult tőle. – nem minden történet olyan mint az előbb halhattál. fejezte be végül.
– Egyébként is honnan tudsz te ilyeneket? - kérdezte kissé összeszűkült szemekkel.
– Háááát - nyújtotta el kissé zavartan a szót.
- Milyen lapot lobogtattál itt az előbb? - kukucskált be Matthew is a kocsiba akik még az Ortwin féle roham kezdete előtt le menekültek Pascalal.
- Ezeket! - adta át Matthwenek a lapokat. - Egy könyvből van.
- Milyen könyvből? - kérdezte megepedten Leena.
- Egy jegyzetből, - szólalt meg kissé becsmérelő hangon Pascal - de a lényeg az hogy ki írta?
- Hát nem tudom, amikor hozzá jutottam volt ott egy párduc ember is.
” Párducember?” - Leena elméjében egy magas sötétkék szőrű sárga szemű alak kúszott be, aki azon napon úgy fent ott volt. Az emlék magával hozta a kínzó bűntudatot is mely a fiú halála óta gyötörte, újra égni kezdett a mellkasa.
- Párduc ember? - kérdezte nem kevés gyanakvással Matthew. – Biztos, hogy jól emlékszel?
- Igen biztos! - vágta rá dacosan Ortwin. - Nagy volt és sötétkék színű bundája volt meg sárga szeme!
- Hát nem sokkal tudtunk meg többet a könyv írójáról... - jegyezte meg Matt. Leena nem szólt, el akarta űzni az emléket amilyen hamar lehet.
- Pont mint Probulus-nak! - nevetett fel Reigen.
- Kinek ?
- Probulus. Egy céhbeli, aki nagyon sokat lógott Max-el, de konkrétan még sosem beszéltem vele, sőt már nagyon régóta nem is láttam. - magyarázta Reigen. Leena kissé meglepve pillantott társára, fogalma sem volt róla, Max és Reigen egy céhbe tartoznak. Ortwinnak több se kellett, meg volt az új áldozat és már is rávetette magát, eposzi történtekre éhezve. ” Részvétem” - mondta magában egy, szomorú pillantást vetve a fiúra.
- Mesélj te is Matt!!
- Nekem nincsenek olyan nagy kalandjaim, mint nekik igazából. - felelte.
- Naaaa kérlek!!! Naaaaa! - nyúzta Mattet.
– De tényleg nincs.
– Nem is igaz!
” Kitartó egy kölyök az már biztos.” - jegyezte meg Carmen vidáman.
” Örülök, hogy ilyen jól mulatsz! De ha ilyen jól érzed magad, miért nem mesélsz neki te történeteket?” - kérdezett vissza élesen.
” Ha kölcsön adod a tested… - vágott vissza élesen, de szavát hatalmas reccsenés szakította félbe. Egyetlen pillanat alatt mindenki elcsöndezett.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - hangzott fel a kereskedő kiáltása. A Leena is Reigen egyszerre pattantak ki a kocsiból, hallotta az éles fém hangját, ahogy Teobalt kihúzza kardját. - A HORDÓIM! - kezdett el jajgatni.
- Mi baj a hasával?
- Nyugalom, csak egy kátyú! – kiáltott hátra Teobalt. Hatalmas sóhajt tört fel belőle, és megkönnyebbülten lélegzett fel.
– Fantasztikus. - jegyezte meg keserűen Pascal.
” A hordóim? A hordóim?” - visszhangzott fejében a mondat ” NÉHÁNY TETVES HORDÓ MIATT KAPTAM IDEGGÖRCSÖT?!” - dühe méregként borította el az agyát, keze ökölbe szorult, ahogy lassan meg indult a kereskedő felé.
– Lee nyugi! - kiáltott rá Pascal aki már sejtette milyen kegyetlen sors vár a kereskedőre. Leena megtorpant de nem Pascal miatt. Egy apró szellő borzalmas bűzt hozott, újra a levegőbe szimatolt, és már erősebben érezte. Fejét felkapva nézett a szag irányába, de nem látott semmit, viszont minden másodperccel erősebben érezte a szagot.
” Gyorsak!” - villant át az agyán.
- Leena! - kiáltott fel Matt is, mire csak határozottan bólintott.
– Itt vannak! - kiáltott társainak. – Felénk tartanak, nagyon gyorsak!
Míg a kereskedő jajgatva kúszott kedves hordói közé, Teobalt kardjával kezében várta a támadókat. Ortwin tanítójához hasonlóan kivonta kardját és lepattanva a lócáról Leena és Reigen között termett.
- Merről jönnek? – kérdezte, fejét kapkodva.
- Azt hiszem bal oldalról! - felelte tétován Leena. – Nem jobbról! Vagy még sem inkább bal, nem szemből! - kapkodott, de a szag percek alatt mindent elárasztott.
– Most melyik? - kérdezett vissza idegesen.
- Megyek! - szólt Pascal és már le is ugrott Matt fejéről.
- Pas várj! - kapott utána ijedten de Pascal már el is tűnt a faágak között. Ebben a pillanatban valami meg mozdult előttük a fák között. Mindenki oda kapta a fejét, de szinte azonnal bal oldalt hatalmas reccsenés hallatszott. Ortwin ijedten hátrált egy lépést Leena viszont remegő karokkal kereste Pascalt. A kis kaméleont elnyelte a sötétség, és a szörnyek borzalmas bűze miatt már nem érezte megnyugtató illatát. Újabb lépést tett az erdő felé amikor a kocsi túl oldalán álló fasorban mozgást hallottak.
– Körbe vettek minket. - mondta halkan, és késérét nyúlt táskájába. - Pascal! - kiáltotta, de válasz nem jött, a bokorból újabb motoszkálás hallatszott. Kicsit jobbra tőlük valami újra megmozdult, mind érezték másodpercek kérdése és a szörny elő lép, de az utolsó pillanatban még is csak megdermedt, és egy világító sárga szempár villant fel egyetlen másodpercre. Leena képtelen volt tovább várni, ellökve magát az erdőbe ugrott.
– Leena! - kiáltott utána Matthew de őt nem érdekelte. A fák közé a fény már nem ért el, szinte teljes volt a sötétség. Egy fa ágán megkapaszkodva figyelt, hallotta az ágak zörgését, és valami elsuhant mellette.
– Pascal! Merre vagy? - kérdezte a sötétségben, de válaszul csak erőteljes lihegést és fujtatást kapott.
” A szörnyek!” - suhant át az agyán.
” Te akkor barom vagy! Azonnal húzzál innen!” - kiáltott rá Carmen de nem törődött vele. Érezte az idegenek orrfacsaró bűzét és gyomra émelyegni kezdett, újra erősödni kezdett a fujtatás, bal felől egy ág megreccsent, majd még egy és megy egy. Valami elsuhant előtte, majd mellette, Leena fejét kapkodva a hangok irányába, kezdte be látni nagy hiba volt olyan harc terepet választania ahol, látását nélkülöznie kell.
” Túl gyorsak!” - villant át az ágyán, de ebben a percben már elkésett. Meleg párás levegőt érzett a nyakán, és az iszonyatos bűz öklendezésre kényszerítette. Leena dermedten fogta a fa ágat, egyetlen élet hosszig tűnő pillanatig csend telepedett köréjük,majd bothártya szaggató üvöltés tőrt fel a szörnyekből, Leena egésztestében megugrott, a félelem villám csapásként hasított belé, miből egy iszonytató ütés szakította ki. Mellkasába valami kemény hideg csapódott, ő pedig rongy babaként zuhant hátra, átszakítva egy vastagabb fa ágat, végig bucskázott a földön míg nem elérte a szekeret, ami hangos nyekkenéssel fogta fel. Ortwin aggódva nézett rá.
– Jól vagy? - kérdezte, szemében leplezett félelemmel.
– Igen de rohadt nagy szarban vagyunk!
- Te inkább szekérben... - jegyezte meg Reigen, de Leena nem vette fel a szurkálódást. Két térdére támaszkodva tolta fel magát, de tüdejében lévő égető fájdalom oxigén hiányról árulkodott. Ösztönszerűen kezdett el mélyeket lélegezni, de idegessége csak nőtt.
- Pascal. – nyögte, ahogy tett előre egy lépést.
- Jól vagy, nerk? - futott oda hozzá. Más körülmények között Leena biztosan elolvadt volna aranyos kis totyogásra hasonlító lépteiről, de most nem volt ideje ezzel foglalkozni, a köréjük gyúlt gyilkos tekintető szörnyetegek valahogy jobban lekötötték figyelmét.
– Pascal el tűnt… - mondta, ahogy lassan kezdett rendbe jönni, bár esélyeik ezzel arányosan egyre rosszabbak és rosszabbak lettek. A fekete fák közül egy tucat hatalmas szörnyeteg mászott elő. Ebben a pillanatban Pascalt is meglátta, ahogy egy közép magasan kinyúló ágról csimpaszkodik lefelé.
Teste körül kék fény izzott fel és felugrott kis kaméleonért, de amint elkapta valami iszonyatos erő rántotta vissza. Hatalmas erővel csapódott a földbe, kisebb krátert alkotva maga körül, szemei előtt a világ bukfencet vetett, füle csengett és nem értett mi történik. Nem tudta hol van, csak a testében izzó fájdalmat volt képes felfogni.
Valaki a vállai alá nyúlt és húzni kezdte miközben hatalmas üvöltés hangzott fel.
– Leena! - hallotta Pascal hangját.
” TE HÜLYE PICSA! Normális vagy? Meg akarsz halni?” - kiáltotta Carmen. ” Veszélybe sodrod magadat a társaidat és a küldetésedet is! Szedd össze magad de kurva gyorsan, te vagy itt az egyetlen gyógyító, ha te kipurcansz ki fogja meg gyógyítani őket? - szavai észhez térítették a bódulatból. A kép újra ki kiskristályosodott előtte, és látta ahogy Matt egy majd másfélszer akkora kutya szerű szörnyeteggel harcol.
Feltápászkodva mindkét öklekörül szelet forgatva támadt rá, először bal öklével vágta hasba majd arcára célzott. A fájdalom csak még tovább hergelte a kutyaszerű szörnyet és hangosan felordított miközben felé kapott. Leena elrúgta magát a szörnytől és ebben a pillanatban Matthew jelent meg előtte. Kezeit kinyújtva mágikus kört idézett maga elé, érezte ahogy mágiája a fiú felé áramlik. Földet érve újra elrúgta magát, és egyenesen a szörny nyakát vette célba társa árnyékában. Matthew még egy utolsó ütést mért a szörny állára mielőtt Leena előkapta volna kését és lendületből átmetszette a torkát. A szörny rándult még párat majd a földre rogyott végleg.
- Még is mi a fenét képzeltél? - förmedt Pascalra.
– Te mit képzeltél?! - kontrázott rá Pascal.
– Meg is hallhattál volna! - szidta meg, de ebben a percben vér is megfagyott benne, ahogy egy hatalmas kőbalta csapódott be mellette. Matthew azonnal a szörny mögött termett és lábszárára célzott de szörny alig érezte. Leena meg perdült tengelye körül és kezét pengékké formálva védte ki az agyaras medve támadását. Abban a pillanatban, hogy a balta lesújtott rá tudta, hogy nagy hibát követett el. Alkarcsontjaiba égető fájdalom nyilallt, de még mielőtt újabb ütést kaphatott volna Matthew előtte termet és egy öklössel válaszolt a szörnyek, de az meg sem érezte. Karjánál megragadva a fiút hajított odébb mint valami fadarabot.
Cselezd ki!” – hallotta Carmen parancsát, és a ellenfele elé ugrott. A felé sújtó fejsze elől elhajolva balról támadta baltát tartó kezét. A szörny az alkarját érő ütéstől újra felordított, mire újra összébb húzta magát és előre billentve súlypontját szökkent fel. Jobb kezében lévő törrel nyaka felé suhintott a rémség az utolsó pillanatra elhajolt előle, így csak egy vékony vágást tudott ejteni rajta. A medve hatalmas agyarival most felé tört, de Leena még időben hátrált. Hatalmas tompa baltáját újra a magasba emelve készült lesújtani rá.
” Még is miből van ez? Ha el nem is de csontnak meg kell repednie!” – suhant át a fején, de a medve rém nem adott neki időt további gondokozásra.
Leena újra hátrált, de ekkor Matthew jelent meg előtte újra ellökve ezzel őt az ütés elől. Villámló ökle egyenesen hasát találta el, a tor szülött megdermedt egy pillanatra.
” Ez az!” – de korai volt még öröme, ugyan is a rémség hatalmas üvöltéssel sujtott le Matthewre. Képtelenség lett volna kikerülnie a támadást, és bár Leena a fiú után nyúlt nem érte el időben. A kőbunkóval eltalálta Matthew vállát és a fájdalomtól összeroskadva esett a földre..
- Matthew! – kiáltotta és a fiú elég ugorva védte őt, - Sky Dragon Roar! – kiáltotta közvetlenül a rémség előtt. Támadása elsöpörte a tor szülött medvét egészen a fákig ahol egy hatalmas faág keresztülszúrta a mellkasát. Nem sokat törődött a hullával azonnal Matt felé fordult.
- Minden oké. - szabadkozott miközben vállát szorongatta. Leena nem figyelt rá, keze körül halvány fény jelent meg míg másik kezével kissé meg emelte a vállát hogy megfelelően forrassz össze a csontot. - Vigyázz, jön egy másik! - figyelmeztette Matthew. A polójánál megragadva húzta magával a fiút, ahogy el ugrott a hatalmas szörny elől.
” Egyik nagyobb mint a másik!” - futott át az agyán ahogy szembe fordult ellenfelével. Magas izmoktól dagadó külsejét vastag bőr borította, kezei penge éles karmokba végződtek, fején két hatalmas visszahajló szarv nőtt ki, de a legundorítóbb az arcuk volt . Hosszú ajkaik apró t-hegyes fogakat takartak, melyekből a szemfogak túl nőve szájúkon halálos agyarakként nyúltak ki, sárgán villogó szemükből áradt a gyűlölet. Orrfacsaró bűzüktől Leena gyomra émelyegni kezdett, de nem engedhette meg magának azt a luxus hogy ezzel foglalkozzon. A kecskeszerű torz lény háta mögé perdülve csapott le, egyenesen tarkójára célozva. A lény dühödten ordított fel a fájdalomtól, és támolyogva fordult meg. Kihasználva az alkalmat Matt térden rúgta amitől a fenevad a földre zuhant, de még így sem adta fel, kardjával a fiú felé csapott.
– Vernier! - kiáltotta Leena de elkésett, Matt karját mélyen felszántotta az életlen rozsdás kard. Nem tétovázott tovább, haragtól fűtötten kapta fel tőrét és a szörnyeteg felé vágott vele, de a tor szülött még idejében védte támadását. Dermedten meredt az állatra egy percig aki kihasználva ezt hatalmas ordítással csavar egyet kardján kilökve a tört Leena kezéből. Szabad kezén lévő karmait a hátrálni próbáló Leena jobb karjába mélyesztette és hatalmasat rántva rajta a földbe vágta. A világ egyetlen pillanatra újra táncot járt szeme előtt, hangos nyögés szakad fel belőle, ahogy csontjaiba éles fájdalom nyílalt.
” Nem, még nem!” - mondta eltökélten magába, és feltornázta magát. Matthewt látta maga előtt, amint késével elvonja róla a bestia figyelmét. A tör körök apró szikrákat látott, és kihasználva a szörnyeteg figyelmetlenségét, hátára vetette magát. Karjai nyaka köré tekerte és teljes erejéből szorítani kezdte.
– MOST MATT! ARMS! - kiáltotta mire a fiú karjai körül halványkék fény jelent meg. A szörnyeteg kardját kiejtve kezéből kapott éles karmaival Leena után. Érezte ahogy felkarjába fúródnak az éles karmok de nem törődött vele, Matthew lendületet véve egyenesen a szörny szívébe vágta a kést. A fenevad hirtelen meg merevedett, majd hatalmas üvöltés tört fel belőle. Elsöpörve maga elől az ifjú sárkány ölöt újra megragadva Leena lehajította magáról, majd egész teste meg vonaglott és holtan rogyott össze.
Leena több méteren keresztül bucskázott, míg nem egy közeli fa törzse fogta meg. Ahogy feltápászkodott Ortwint látta maga mellett amint egy nála háromszor nagyobb szörnyeteg elől szökdécselt. A fiú félelmetes ügyességgel tért ki a fenevad örült csapásai elől, de még sem volt túl jó helyzetben. Leena szél pengékké alakítva kezét a szörnyeteg háta mögé szökkent, és mély vágást ejtett tarkóján. Ortwin kihasználva a lehetőségét, kardjával nyakon szúrta a kutya szerű bestiát.
– Kösz! - lihegte mosolyogva.
– Nincs mit! - felelte Leena.
- FÖLD HÍVJA LEENÁT! LEENA JELENTEKEZZ! - ordítja Pascal a szekér tetejéről. - KETTŐ ÓRÁNÁL CÉLPONT KÖZELÍT! - kiabálja fénytollal a kezében.
- Mi van? – fordul felé kissé idegesen, de ekkor meglátta a kocsi felett lebegő írásokat.

Teobalt 3
Ortwin 1+1/2
Leena & Matthew 4
Reigen & Nokinerk 7
„MIIIIIIII???” - akadt ki magában, miközben álla hangosan csattant a földön.
– EZ MEG MI A FENE? - ordított vissza.
– Egy eredményjelző tábla! - felelte széles vigyorral és dagadó mellkassal Pascal.
– Te… MÉG IS HOL VAN NEKED ERRE IDŐD?! Ahelyett hogy ilyenekkel… - kelt ki magából Leena.
- JOBRAAA! – kiáltotta Pascal. Leenanának pont annyi ideje maradt, hogy jobbra forduljon amikor egy hatalmas kő balta találta el. Érezte hogy zuhanni kezd majd a ponyvát beszakítva csapódik be a szekérbe. Levegő után kapkodva csillagokkal a szeme előtt tápászkodott fel, de nem volt több ideje gondolkodni, ahogy ki tisztult előtte valamelyest a kép Matthewet látta amint egy fának kenődve rogy össze.
- MATTHEW! - kiáltotta kétségbe esve, és már ugrott is a hatalmas medve szerű torz lény felé. – Sky Dragon Claw! - kiáltotta amint ujjain penge éles karmokat formálva négy mély vágást ejtett a medve hátán. A felbőszült állat megpördülve rontotta Leenának, mire ő pengékké alakítva karját védte magát támadásai elől. A medve bőre olyan volt mint az acél, egyetlen sebet sem tudott ejteni rajta csak hátrált. Matt újra erőre kapva a szörnyeteg hátára ugrott és ütni kezdte annak fejét, de a szörnyeteg mintha meg sem érezte volna.
” Mi az isten van ezzel?” - suhant át a kétségbe esett gondolat a fején. Leen egyre közelebb került a szekérhez, lopva pillantott hátra ahol Teobaltot látta amint egy kecske szerű megvadul fenevaddal viaskodik.
” Nem hátrálhatok tovább!” - gondolta majd hirtelen ötlettől vezérelve leguggolt a felé tartó karmos mancsok elől, majd egyenesen medve arca előtt lépett fel.
- Sky dragon Fist! - kiáltotta mikor alulról célba vette az állat állát, az ütés hatására a bestia megszédült és ő kihasználva a lehetőséget karjaira markolt le fogva ezzel a kezeit.
– Matt, kiálts!
A fiú eltátotta száját, mikor Leena lendületet véve a szörnyeteg karjain fel ugrott.
- Lighning Dragon's Roar!
– Sky Dragon Roar! - és egy kisebb tornádó tört fel torkából egyenesen a fenevadra. Szele egyesülve a villámokkal halálos támadásként érte a medvét.
Alig hogy kifújhatták magukat egy szörnyet pillantottak meg a kocsi felé rohanni. Matthew azonnal utánuk eredt, de még mielőtt elérhette volna egy hosszú orrú bestia állta útját. Hatalmas tűhegyes agyarai félelmetesen villogtak a fáklyák fényében, hatalmas kezét ütésre emelte, de még mielőtt el lesújthatott volna Leena pólójánál megragadva a fiút elrántotta az útjából.
- Őt bízd rám! - mondta miközben szél pengékké formálta alkarját. A szörny újra felé kapott karmaival, miközben vadul vicsorgott. Leena hátrált és keresve a védetlen területet, de ellenfele túl gyors volt. A következő csapása elől elhajolva kilépett jobbra és pengéivel a vállát célozta meg. Felszínes sebet ejtve a bestián újra támadt, de elhamarkodott volt lépése. A torszülöt kitért második csapás elől és háta mögé pördülve csapott le rám éles karmait hátábaba mélyesztve. Leena felsikított az égető fájdalomtól, és gurulva vetődött el. A farkas megérezte előnyét és utána ugorva támadott újra.
– Leena! - hallotta Pascal hangját, és látta a felé hajított kis követ. Elkapva rögtön tudta mi ez, a sav lakrima.
” Hogy is kell ezt használni?” - tette fel a kérdést, de ekkor öt tűhegyes karom suhant el mellette. Leena rémülten szorította meg a lakrimát mire hatalmas felhő tört elő belőle. A sakál szerű fenevad visítva ordított fel a maró felhőben, miközben vastag bőrén egyre növekedő sebek keletkeztek.
Leena kihátrált a savfelhőből és ekkor meg látta Mattet, épp a földön feküdve próbált védekezni, kezét a fiú felé nyújtva koncentrálni kezdett. Halvány kék fény jelent meg bőre körül és kellemetlen fájdalmat érzett karjaiban, felszisszent és még erősebben koncentrált.
Eközben ellenfele újra neki rontott, kiperdülve ütése elöl mind két keze körül levegőt kezdett forgatni, majd lelökve magáról támadott. A sakál szerű szörny szülött hátra vágódott és Leena kapva az esélyen Matt felé fordult.
- Matthew kapd el! – kiáltotta és a kezében lévő lakrimát felé hajította. Újra a felé tartó bestia felé szökkent, de az fenevad mintha erre számított volna, hirtelen lehajolva el kapta Leena lábát és megpördülve vele egy fának vágta. Leenának esélyes sem volt védekezni, minden olyan gyorsan történt, egyik pillanatban még ott volt előtte a rémség majd a világ csíkokká mosódott előtte. Dobhártya szaggató reccsenés állította meg zuhanását, jobb vállában leírhatatlan fájdalom lángolt. Nyögve hullott a földre, szeme előtt apró pattogó pöttyök ugrándoztak, de még így is hallott a szörnyetegből feltörő vad kiáltást. Lábánál megragadva emelte fel a földről.
” A kés használd a kés!” - kiáltotta Carmen.
Leena övéhez kapott, ahol most kése nyugodott, elő kapta a véres pengéjű tört és az állat térde alá vágta. Hangos üvöltés hallatszott fel, térde meg rogyott, viszont Leena lába kiszabadult. A kés egyenesen az ínszallagokat célozta meg. Arca fájdalomtól eltorzultan vonaglott meg, míg szemében a bosszú pusztító tüze égett. Hatalmas karmaival Leena felé kapott, de ő kitáncolva baloldalra és kését a szörnyeteg kulcscsontja mögé vágta, válaszul a sakálszerű fenevad hirtelen megfordult és még mielőtt Leena kihúzhatta volna kését bordáira csapva lökte el magától. A váratlan támadástól újra repült pár métert, egyenesen egy másik szörnyetegbe mely így egyensúlyát vesztve bukott előre. Éppen, hogy kinyitotta szemét Teobaltot látta maga felet ahogy magasba emeli kardját.
– Vigyázzon! - kiáltotta, és Leena legurult a bestiáról, de még így is érezte, ahogy a hideg fém elsuhan mellette át vágva ezzel a fenevad tarkóján és a felbukkanva a torkán. Feltápászkodva Teobalt bólintott neki egyet hálája jeléül, majd újra támadásra emelte kardját és a hozzá legközelebb eső szörnyet vette célba.
Amíg vállában lévő törött csontot kezdte el összeforrasztani, szemével Matt-et kereste aki még a kutya döggel küzdött. Kezét a fiú felé emelve suttogta:
– Vernier! - és halványkék fény újra felragyogott körülötte. Gyorsasága megnőtt, és Matt és a rémség közé vetette magát. A tor szülöttet láthatóan meg lepte Leena, és kihasználva ezt egyenes állon vágta.
– Sky Dragon Fist! - kiáltotta mikor újra megütötte a lényt. Matt ekkor kiugrott háta mögül és még mielőtt földet ért volna támadott.
- Lighning Dragon's Roar! - kiáltotta. A dög rángások közepette esett össze, majd többet nem mozdult.
Kezét a fiú mellkasára tette s gyógyítani kezdte, nem törődve Matthew ellenkezésével. Nem kellett sokat törnie a fejét, hogy tudja az ifjú sárkányölő nincs túl jó állapotban. A rengeteg zúzódás és seb mellett számtalan repedt bordával és egy komoly mellkasi roncsolással is büszkélkedhetett. Tudta, hogy most nem tudja minden sérülését meggyógyítani, de a legsúlyosabbakat még is kezelni-e kell. Kétségbe esetten próbálta gyorsítani a folyamatot, de így fájdalmai is erősödtek. Törött bordái egyre erősebben szúrtak, sérült válla lüktetett és egyre gyengébbnek érezte magát. A gyógyítás még most is rengeteg erőbe került neki, a fájdalmakról nem is beszélve, még sem adta fel. Ahogy kocsi mellett megbújva körbe tekintett, látta társai milyen elkeseredett harcot vívnak, a szörnyek egyszerűen sehogy sem fogytak el. Ortwin kitartóan ugrált két szörny között elérve ezzel, hogy a torz lények ne őt, hanem egymást üssék de látta mennyire kétes a dolog. Mozgása, lassan de biztos romlott, közel volt már a kifulladáshoz. Teobalt is egyre fáradtabbá vált, mozgása lelassult és hangosan szuszogott, ellenfele viszont annál gyorsabban mozgott. Mintha játszadozott volna a férfival, jobbra balra ugrált körülötte cukkolva ezzel az öreget, de aztán az egyik pillanatban ahogy Teobalt mögé került Leena egy gonoszkás mosolyt vett észre arcán. Azonnal tudta hogy baj van, a lény hatalmas bunkójával a földre terítette az öreget. Leena reflexszerűen mozdult, és még az utolsó pillanatban ált Teobalt és a sakálszerű szörny közé. Késével fogta fel a hatalmas kő baltát, de érezte ezt nem fogja sokáig tartani a bestia egyre lejjebb és lejjebb kényszerítette karját, szerencséjére az ifjú sárkányölő sem maradt veszteg.
- Lightin Dragon Fist! - zúzta be a szörny arcát, mitől egyensúlya megingott és baltája szikrákat vetve csúszott el oldalra Leena pengéjét. Matt még nem hagyta annyiba, Leena mágiájától fel gyorsulva állon térdelet a fenevadot. Teobalt eközben kihasználva lehetőséget sújtott le rá mély vágást okozva vállán, a fenevad felüvöltött a fájdalomtól, de szemében csak még erősebben lángolt fel a bosszú vágya. Dühtől izzva csapott Teobalt felé de Leena újra közöttük termett, pengékké alakítva bal alkarját. Jobb kezével kilökte maga mögül Teobalt, és kitárva a balta elől pontosan a szörny előtt pattant fel. Orrfacsaró bűz csapta meg orrát ahogy megérezte a fenevad leheletét, bal karjával támadott és mély vágást ejtett mellkasán. A bestia hatalmas agyara pofáját felé tolva nyitotta ki hatalmas pofáját. Leena testén áramként cikázott végig a félelem, ahogy a hatalmas állkapocs arca fölé tornyosult.
” VÉDEKEZZ!” - kiáltotta Carmen, mire reflexszerűen tette maga elé kezét. Az állat álkapcsára markolva tartotta nyitva a biztos halált ígérő fogsort.
” Hát nem pont erre gondoltam de meg teszi.”
” Ha ilyen rohadt okos vagy a témába nem akarsz helyett cserélni:!” - vágott vissza csípősen Leena. Hátrálni próbált de a farkas karjai bilincsként zárultak össze mögötte. Érezte ahogy a tűhegyes fogak tenyerébe mélyednek, rohamosan fáradt, karjai remegni kezdtek a kimerültségtől, és szörnyeteg pofája bár mennyire is próbált hátrálni egyre közelebb került hozzá.
- Most! - kiáltotta, és Matt egész testén villámot áramoltatva ugrott a szörny torkának míg Teobalt kardjával lemetszette a fejét. A feltörő sötét vér Leena mellkasára spriccelt, s bár amilyen gyorsan csak tudta el engedte a hol testet, a bűz elviselhetetlen volt számára, öklendezve borult a földre. Majd egy teljes percbe került mire le küzdötte a hányingert, de ebben a pillanatban valami meg állt mögötte. Moccanni sem mert, hallotta a fenevad hörgését, érezte a belőle áradó gyilkos szándékot. Tisztában volt vele hogy esélye sincs a menekülés, és másodperceken belül meghall, de hirtelen valami miatt a szörny hangos üvöltéssel hátrálni kezdett. Matthew termett előtte és maga mögé tolva támadt a szörnyre. A sötét éjszakában villámai éles fényt vetettek, de a fenevad sem hagyta magát. Egy jól irányzott rúgással a földre küldte a fiút. Mielőtt még újabb csapást vihetett volna be Leena is támadásba lendült.
- Sky Dragon Fist! - kiáltotta nem törődve az égő fájdalommal kezében. A lény kissé megtántorodott az ütéstől de ő még nem fejezte be. – Sky Dragon Claw! - csapott le rá újra három mély vágást ejtve ezzel mellkasán. A medve szörnyeteg haragosan üvöltött fel Pascalal a fejé, és Leenának rontott.
– Pascal gyere le onnan! - kiáltotta miközben a levegőbe ugrott és kezét nyújtotta kis barátjának. Pascal könnyű szerrel ugrott fel Leenához. Eztán újra a fiúra koncentrált, kezeit felé nyújtva erősítette Matthwet, amíg a szörny a földre nem került. Kihasználva a pillanatot öklén hatalmas szél golyót formázva csapott le a medve arcára, feltörve ezzel koponyáját. Meleg vért érzett kezén de már nem érdekelte a kimerültség és a fájdalom kezdte elhomályosítani az elméjét.
– Leena minden rendben? - ugrott ölébe Pascal, mire csak bólogatott. – Nem lesz ez így jó… túl sokan vannak.
– Nem fogunk bírni velük. - fűzte hozzá Matt mellkasát markolva.
– Fogd. - adta kezébe a tőrt Leena. – Én előre megyek és elterelem a figyelmüket, és majd akkor támadj.
– Segítséget kell szereznünk! - vetett ellent Pascal
– Csak hogy nincs segítség Pascal! - vágott vissza élesen Leena. – Magunk vagyunk és le kell vernünk az összeset ha túl akarjuk élni.
A szekér ekkor hirtelen erősen megreccsent, mintha fel akart volna borulni, de az utolsó pillanatban még is visszabillent a földre. Hatalmas kiáltás törte meg a csata hangját és következő pillanatban Teobalt át szakítva a vásznat száguldott feléjük. Leena az utolsó pillanatban ugrott az öreg elé, elkapva ezzel.
- Uram jól van? - kérdezte rémülten.
– Hálás köszöneten….
– Leena! - kiáltott fel Matther ahogy a szekeret nézte. Ahogy felnézett tudta miről van szó, Ortwin látta a szekér fájának szorítva. A kecske szerű szörnyeteg hatalmas szarvaival átszúrni készült a fiút de eltévesztette így csak csapdába szorította. Leena és Matthew egyszerre ugrottak a fiú után, ő egyenesen a szörnyetegre vetette magát míg Matthew kirántotta a fiút a szorult helyzetből.
Öklei körül szelet forgatva kezdte el verni a fenevadat, de az mintha meg se érezte volna ütését, egy újabb hatalmas ordítással törte fel a fát.
– Leena! - halotta Pascal hangját, majd felé száguldó lakrimát.
– Could of Acid! - kiáltotta ahogy ellökve magát a szörnytől hátrált. A sav azonnal marni kezdte a fenevad bőrét, és hatalmas keléssekkel testén lépett ki a felhőből. Megvadultan rontott Leenára de ő az utolsó pillanatban kitáncolt előle, de arra nem számított hogy a szörnyeteg követni fogja. Hirtelen megpördült, késő volt már a meneküléshez, viszont az utolsó pillanatban valami félre lökte. Matthew magára vállalva a szörny hatalmas csapását szállt el fölötte.
Leena halotta a fiú nyögését ahogy földet ért, és agyát iszonyatos düh elöntötte, nagy lendülettel pattant fel és a már felé lépő fenevadra vetette magát. Kitérve ütése elől karmait hasfalába mélyesztette, majd kiperdülve két hatalmas kezei alatt felpattant és három mély vágást ejtett bal karján is. A szörny utána kapott de ő számított erre, bal karján minden eddiginél nagyobb szélpengét formált és teljes erejével csapott a bestia felé. Szándékosan engedte be a fenevad öklét, ezzel nagy eséllyel szilánkosra zúzatta vele felkarját de ez szükséges áldozat volt tekintve hogy a torzszülött kecskének immáron csak egy keze volt. A hatalmas karmos kéz most a földön hevert, míg Leena végig bucskázott egészen a fákig, a szörny pedig örült üvöltéssel vette magát utána. Mielőtt viszont elérhette volna egy alak termett előtte, Matthew volt, az és kezét felnyújtva adta át mágiáját a fiúnak.
A fenevad hátrált egy két lépést az ifjú sárkányölő rúgásától, mire Leena fel pattant és oldalra kilépve támadott a lényre. Ekkor az Matthew bordáihoz kapva rogyott össze, ő pedig rémülten pillantott a fiúra.
-Matthew! Tarts ki! - kiáltotta kétségbe esetten, miközben felé lépett de a fenevad kihasználva figyelmetlenségét a tehetetlen Matthewre rontott. Leena reflexből cselekedett, elkapta a szörnyeteg szarvát és mögé kerülve rántotta vissza pár lépést. A fenevad leírhatatlan erős volt, bár mekkora erővel is húzta hátra, még is képes volt lassan de biztosan egy két lépést előre tenni. Kétségbe esetten kereste a támadási felületet, de kezeit nem tudta pengékké alakítani túl sok erőt veszített volna el vele, és a szörny amint megérezte volna, hogy húzása gyengül előre rendült volna, de azzal is tisztában volt hogy már nem tudja sokáig tartani. Utolsó és egyben egyetlen használható ötlete az volt ha sikerülne ki gáncsolni a bestiát lenne esélye támadni. Nem volt ideje fel készülni, gyorsan kellett cselekednie, minden erejét össze szedve újra megrántotta a szörnyeteg mely így kicsit kibillent súlypontjából és térdhajlatába rúgott. A szörnyeteg hatalmas puffanással ért földet, de épp csak annyi ideje maradt, hogy kezeit nyakára kulcsolva újra hátra fele kezdje húzni fejét. A fenevad hatalmas kezeivel kapálózni kezdett, majd négy kézláb állt.
” Használd a pengéket!”- kiáltotta Carmen. A fenevad bőre kemény volt de még sikerült két vágást ejtenie nyakán. A vér egy ponton élesen spriccolni kezdett és ebből tudta a bestiának vége, már csak azt pár percet kell túl élnie amíg kivérzik. A kecskeszerű torz szülött talán megérezve a halál árnyékát új erőre kapva ordított fel, és hatalmas körmeit karjába mélyesztetve tépte le magáról. Leena hatalmast nyekkent a földön, tüdejéből kiszorult a levegő és látta, ahogy a szörnyeteg élete utolsó de egyben számára végzetes csapására készül. Mozdulni akart, de ekkor a fenevad gyomrába taposott, és mozdulni sem tudott. A hatalmas nyomás alatt érezte, ahogy bordái megtörnek. Azt hirtelen sziszegő susogó hangok fojtották a bestiába diadalittas kiáltását, és amikor újra kinyitotta a szemét vagy tíz piros tollas nyíl állt ki testéből. Szemét Leenán függesztve hörgött míg össze nem esett. Leena percekig csak feküdt dermedten mire újra visszatért a világba. Fájdalomtól égő testel tápászkodott fel, és szája tátva maradt, körülötte minden hol nyilakkal tarkított földön halott szörnyek hevertek.
– Ez… ez… - hebegte.
– Leena éltek még?! - harsant egy ismerős hang a csendben, Pascal Ortwin használva éppen szállítójának robogott felé.
– Hát azt hiszem. - mondta halkan és az ájult sárkányölő felé fordult.






Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szomb. Márc. 31, 2012 8:03 am

"I'm not fucking around..."

Mielőtt még Reigen is felkeresne haladékért kuncsorogni, inkább megmutatom, hogy milyen jó arc is vagyok... Igaz fel nem foghatom, hogy mi a lóf*szt csináltok. Egy héttel korábban kiírom a végső határidőt, arról nem is beszélve, hogy tudván tudjátok egy körre maximum egy hónapot adok nektek. Erre Matt az utolsó nap kitalálja, hogy jön haladékért... Valakivel összekevertek, srácok! Én nem a Teréz anya vagyok! A végső határidő április második napja, viszont a későbbiekben nem nézek el semmiféle késést!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 3981
Aye! Pont : 487
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szomb. Márc. 31, 2012 10:57 pm

- Fogadják köszönetemet, főleg maga Leena kisasszony! Ha nem avatkoznak közbe a lehető legalkalmasabb pillanatban, ki tudja hová fajulhatott volna a helyzet! - köszönte meg Teobalt a segítséget, aki a kocsink mellett lovagolt. Mögöttünk a kereskedő gurult a jól megpakolt szekerével.
Teobalt az erdőt kémlelte gyanúsan. Ortwin pedig… nos elég furán viselkedett. Ide-oda kapkodta a szemét, mintha nem bírna betelni azzal, amit lát.
- Minden rendben Ortwin? - kérdezte tőle Leena, aki ugyancsak észrevehette a fiú viselkedését. Ortwin nem válaszolt, helyette olyan arckifejezést öltött, mint aki visszaszorít valamit.
– Na bökd már ki kölyök! - mordult rá Pascal.
- Hát... én csak... annyira, de annyira kíváncsi vagyok! - tör ki belőle nagy nehezen, majd szemeivel újra ide-oda nézegetett, végül megálltak rajtam.
- Meséld el nekem, amikor azokkal a tűz mágusokkal harcoltál!
- Ó, mikor Max-el és Alice-el védtük meg a tűz mágia forrását... Ó milyen nosztalgikus... Mondjuk az a jégmágus nem volt piskóta. Eléggé megizzasztott minket. Pár napik kötésekkel is mászkáltam utána. De a lényeg, hogy a végére minden jól alakult!
- Úúú, ez annyira izgalmas! - kiáltott fel izgatottan Ortwin.
- Hmm... Hogy is... Áh, meg van! Elérkezett a végső harc. Nálunk volt az ősi tűz lámpás, ami minden tűz mágia forrása volt. Velünk szemben pedig ott áll egy ádáz jégmágus, aki elakarta pusztítani. Még csak legyőzni sem volt szükség minket, elég lett volna neki, ha egyszerűen elpusztítja a lámpást és veszítünk... - halkítottam le a hangomat, majd robbanásszerűen felemeltem egy kis szünet után - Hirtelen egy jég íjat teremtett és lövöldözni kezdett minket. Bár sikerült elkerülnünk még is elérte vele a célját. Külön választott minket. Sajnos későn jöttem erre rá. Alice-t még félre löktem, de én csapdába estem egy jég börtönbe. Próbáltam kiolvasztani magam, de a jég vastag volt és sokáig tartott. Mire kijutottam Alice bekapott egy támadást, de szerencsére se neki, se pedig a lámpásnak nem esett komoly baja. Ekkor akartam visszatérni a harcba, de borzalmas látvány fogadott. Max a földön feküdt a jég mágus pedig egy jég lándzsát készült bele döfni. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnia Max-nek, de a szúrást így sem tudta elkerülni. Nem tétlenkedtem azonnal kőtüskéket lőttem rá. Az egyik az arcán végig karcolta, de a másikat puszta kézzel elkapta és megfagyasztotta. Ó igen ekkor kezdtem el neki teljesen értelmetlen dolgokról fecsegni neki, hogy eltereljem a figyelmét, így pedig Max-nek sikerült frontálisan elkapnia egy óriási tűz tornádóval, ami a szájából tört elő. Tisztára, mintha valami sárkány lett volna. A mágus szenesre pörkölődött, de ez még kevés volt hozzá, hogy legyőzzük. Max-et egy rúgással leszerelte. Mielőtt tovább támadhatta volna tűz labdákat hajigáltam a jégmágusra, ám itt nem egészen az történt, amire számítottam volna - meséltem a fejemet vakarva – Max hirtelen felpattant és az összeset megette. Ám talán még hihetetlenebb volt, ami ezután történt. Képzeld az összes sebe begyógyult és visszatért az egész mágikus ereje. Sosem láttam még azelőtt olyan mágiát. Bár azóta volt szerencsém hasonlókkal összefutni...
- És aztán mi történt? - kérdezett vissza egyből Ortwin, ami vissza is terelt a történethez.
- Ja igen! Na szóval Max ismét erőre kapott és a magasba ugrott. Az egész alsó teste lángba borult és amint a jégmágus előtt földet ért a lángok valósággal lerobbantak róla a jeges fickó pedig füstölve a magasba repült. Én is gyorsan felreppentem és mellkason vágtam egy tűz labdával, aztán összekulcsolva a kezemet a föld felé ütöttem vissza. Ott pedig becsapódott és porfelhőt hagyott maga után. Azt hittük, hogy legyőztük és ezt ki is használta. Leengedtem a védelmem és nem figyeltem. Egyből eltalált egy lándzsával én pedig a földre zuhantam. De mi se adtuk olcsón magunkat. Jobbra-balra röpködtek a mágiák és nem nagyon tudtunk mit kezdeni egymással. Muszáj volt valahogy lefogni, míg a többiek elintézik. Így nem volt más választásom. Amikor felém szúrt a jég kardjával nem tértem ki, hanem ráfogtam a kezére és nem eresztettem. Valahogy volt még annyi lélekjelenlétem, hogy egy tűz labdát bele robbantsak a szabad kezemmel, de csak ennyire futotta. Alice is visszatért közénk és teljes erejéből támadni kezdte, végül pedig Max lángoló ököllel képen törölte, ami a végső ütés volt. A többire viszont már nem emlékszem, mert ilyen tájt sötétült el a világ. Mikor újra magamhoz tértem egy fehér szobában találtam magam az ágyon fekve.
- Vááóóóóó ez egyszerűen… - megszakította a mondatát és fel szökkent állásba, talán így jobbnak látta befejezni – fantasztikus vaaaagy!
- Ugye? - kérdeztem vissza széles vigyorral.
- Tényleg megküzdöttél vele? – fordult ezúttal Leena-hoz.
- Ő kivel? - értetlenkedett.
- Hát Jimmyvel! Ez is le van írva! – lobogtatott meg egy köteg papírt.
- Ő hát… őőő ja.
- Meséld el!!!! – kezdett neki a könyörgésnek, ami végül odáig torkollott, hogy rávetődött Leena-ra, bele kapaszkodott a karjába és hatalmas boci szemekkel nézett rá.
- Hát jött és aztán elment. - próbálta meg lezavarni ennyivel, de Ortwin csillapíthatatlan éhségét ezzel nem elégíthette ki.
- De hát vérre menő csatát vívtatok nem? Úgy mint a nagy hősök amikor hatalmas óriások ellen harcolnak!
- Hát ez elég egy oldalú hős csata volt. - jegyezte meg keserűen.
- Naaaaaa kérlek. - erősködött tovább, mire Leena hangos sóhajtás után beadta a derekát.
- Nézd Ortwin ez nem olyan izgi történet, mint Reigené.
- Höhö! – húztam ki magamat büszkén, amiért megkaptam az izgalmas történeteket átélő mágus titulust. Lelki szemeim előtt ott álltam a függöny mögött elegánsan felöltözve, még egy csokornyakkendő is ott feszült rajtam. Felbontják a borítékot és az egész terem zeng a nevemtől. A reflektorok felém fordulnak én pedig felpattanok a színpadra és vigyorogva integetek a közönség felé, akik valósággal ujjonganak. Fölül a balkonban pedig a Mágus Tanács tagjai bólogatott elismerően. A színpadon közben elértem Goldmine-hoz, aki elvigyorodott. Egyik kezében a díjat nyújtotta át a másikkal pedig megrázta a kezemet. Körülöttünk mindenhol kamerák vettek minket és az ország összeg pontján mindenki láthatta a lakrimavíziókon keresztül az eseményt. Büszkén álltam aztán előre és kezdtem el szavalni a köszönetemet a segítőim felé, akik nélkül sosem érhettem volna el ide. A következő pillanatban egy bökést éreztem az oldalamban és a gyönyörű kép szertefoszlott, akár a kártyavár a huzatos szobában.
- Ezt most miért kellett? – kérdeztem Nokinerk-től, aki az álnok elkövetője volt az ábrándozásom megszabotálásának.
- Nagyon elbambultál, nerk. Csak ellenőriztem, hogy élsz-e.
- Pedig olyan szép volt… - szóltam lecsüggedve.
- Milyen lapot lobogtattál itt az előbb? - hallottam Matt hangját.
- Ezeket! Egy könyvből van. - nyújtott át egy köteg lapot, amit nem is olyan rég még lobogtatott nekünk.
- Milyen könyvből? - kérdezte kíváncsian Leena.
- Egy jegyzetből, de a lényeg az hogy ki írta?
- Hát nem tudom, amikor hozzá jutottam volt ott egy párduc ember is.
- Párduc ember? Biztos, hogy jól emlékszel?
- Igen biztos! - vágta rá dacosan Ortwin. - Nagy volt és sötétkék színű bundája volt meg sárga szeme!
Magamban elkezdtem gondolkodni. Valahonnan ismerős volt a leírás. Elképzeltem az emberi testű, sötét bundájú párducarcú fickót. A sárga szem helyett, valahogy jobbnak éreztem a kéket odarakni. Lassan kirajzolódott a sötétbarna haj, és egy kis kecskeszakáll, meg a ruha. A megkapott kép után rögtön beugrott ki is jelent meg a lelki szemeim előtt. Az egyik céhtársam, akit legtöbbször Max-el láttam. Ezen gondolatmenet végén eszembe jutott Max. Vajon hol lehet és mit csinálhat? Miért hagyta el egyáltalán a céhet? Jól van-e egyáltalán. Gyorsan elhessegettem a gondolatokat, mielőtt még lehervadt volna a mosoly az arcomról és benyögtem egy választ az előbbi témához.
- Pont mint Probulus-nak!
- Kinek ?
- Probulus. Egy céhbeli, aki nagyon sokat lógott Max-el, de konkrétan még sosem beszéltem vele, sőt már nagyon régóta nem is láttam. - kezdtem el magyarázni a dolgokat, hogy mindenki tisztában lehessen ezekkel. Pár ezúttal nagy hallgatóságra nem tettem szert és úgy tűnt különösebb érdeklődés sem következett a többiektől. Helyette Ortwin fordul Matt-hez és támadta le.
- Mesélj te is Matt!!
- Nekem nincsenek olyan nagy kalandjaim, mint nekik igazából.
- Naaaa kérlek!!! Naaaaa! - nyúzta továbbra is Ortwin.
– De tényleg nincs.
– Nem is igaz!
Hirtelen egy éles reccsenés hallatszódott hátulról, majd a kereskedő kiáltása. A veszély hallatán felpattantuk, Teobalt pedig kivonta a kardját.
- A hordóim! - kezdett el jajgatni a kereskedő.
- Mi baj a hasával? - kérdeztem értetlenkedve
- Nyugalom, csak egy kátyú! – kiáltott hátra Teobalt, mire a többség megkönnyebbült. Én még továbbra se tudtam mi köze a kátyúnak a fickó hordó méretű hasához.
– Fantasztikus. - jegyezte meg keserűen Pascal.
Leena és Matt lepattantak a kocsiról nekem viszont megkordult a hasam. Nem volt mit tenni, ha enni kell, hát enni kell. Beletúrtam a táskámba és előhalásztam egy szendvicset. Kicsomagoltam és gyorsan tömni kezdtem magamba.
- Leena! - kiáltott fel Matt.
– Itt vannak! Felénk tartanak, nagyon gyorsak!- figyelmeztetett minket Leena. Kihajoltam a kocsiból és nézelődni kezdtem mire fel ez a nagy felhajtás. Mivel nem láttam semmit lemásztam Leena mellé hátha onnan észreveszem, amit ő is, de sajnos csalódnom kellett. A lámpás csak alig világított el tizenegy-két méterre, de már ott is homályba burkolózott a növényzet. Valami viszont történhetett, mert Ortwin is lepattant és közénk ugrott kivont karddal.
- Merről jönnek? – kérdezte, fejét kapkodva.
- Kik? - kérdeztem, bár úgy tűnt senki nem figyelt rám. Mindenki a bozóttal volt elfoglalva.
- Azt hiszem bal oldalról! Nem jobbról! Vagy még sem inkább bal, nem szemből! - kapkodott. Én csak ide-oda kapkodtam a fejemet, aminek következtében csak elszédültem, de egyik irányban sem láttam semmit.
– Most melyik? - kérdezett vissza idegesen Ortwin.
- Még mindig ott tartok, hogy kik? – ám kérdésem újfent süket fülekre talált.
- Megyek! - szólt Pascal és már le is ugrott Matt fejéről.
- Pas várj! - kiáltott utána ijedten Leena, de a kis zöld állatka egy szempillantás alatt eltűnt a sűrűben. Rögtön utána az ágak között valami mocorogni kezdett. Hirtelen balról egy reccsenés hangozz fel, majd a kocsi mögött lévő bozótból is.
– Körbe vettek minket. Pascal!- kiáltott Leena az erdőbe, de nem érkezett válasz, helyette újabb zörgés támadt a bokorból. Hirtelen nagyon baljóslatú érzés kerített hatalmába. Nem tudtam mi lehet az, de rettentően rossz előérzetem támadt. Ekkor Leena egy gyors mozdulattal bevetette magát az erdőbe Pascal után.
– Leena! - kiáltott utána Matt. Utána akartam rohanni, de Nokinerk megragadta a nadrágom szárát és visszarántott. Hatan maradtunk így itt, ebből ketten voltunk igazán harcképesek Matt és én. Legalábbis nagyon reméltem, hogy Matt is az. Nokinerk nem képes mágiát használni. Teobalt már elég öregnek tűnik, Ortwin pedig még fiatal. Ha történetekről van szó meglehetősen lelkes, de elég csak ránézni és láthatja az ember, hogy reszket. Fél az ismeretlentől, ami nem csoda. A bozótosból folyamatos zörgések hallatszódtak ki különböző helyekről. Valami történt ott, aztán a következő pillanatban már egy fát átszakítva Leena vágódott ki az erdőből és csapódott be a szekérbe. Ortwin aggódva rohant utána és guggolt le mellé.
– Jól vagy?
– Igen de rohadt nagy szarban vagyunk!
- Te inkább szekérben... - helyesbítettem ki gyorsan.
- Pascal.
- Jól vagy, nerk? - ért oda hozzá Nokinerk is.
– Pascal eltűnt… -
A zörgések egyre közelebbről hallatszódtak, míg végül a fák sűrűjéből kibontakozott egy nagydarab szőrös alak. Egy meglehetősen torz testű valami. Hirtelenjében el sem tudtam dönteni, hogy állat, ember vagy valami teljesen más. A bal oldalát sűrű barna bunda borította. A jobb oldali felső teste, akár egy izmos férfi felső teste, de a feje, mintha egy medve és egy disznó keresztezéséből született volna. Szőrös ujjai végén borotvaéles karmok csillantak meg a lámpás fényében. Sárga szemei vészjóslóan csillogtak.
- Az meg mi?! Olyan mintha valami félig ember és félig medve lenne! Na meg félig disznó! – kiáltottam fel meglátva a torz lényszerű izét.
- Nem, ez inkább, mintha félig medve és félig disznóember lenne, nerk – korrigálta Nokinerk. A fenevad felbődült és rohamszerűen elindult felénk. A szájából csak fröcsögött a nyál, szeméből pedig színtiszta vérszomj látszódott. Hamarosan feltűntek a társai is a sűrűből, számuk pedig rohamosan nőtt.
- Vigyázz a kereskedőre! – kiáltottam oda Nokinerk-nek, aki először tétovázott, majd gyorsan bólintott és eltotyogott. Nem akartam, hogy megsérüljön. Ha pedig nem engedünk senkit sem oda nem is fog.
- Akkor gyerünk! – kiáltottam fel magamnak és előre rohantam. Kitartottam a kezemet és magam elé idéztem hét darab kőtüskét, amit aztán rálőttem a gigantikus méretű lényre. Öt tüske célt is találta és a lény hanyatt vágódva eldőlt. Ám szinte azonnal fel is állt és mintha meg se lőttem volna bömbölve csatlakozott a tásaihoz és futott felém. Egy kidőlt fatörzsre felléptem és onnan rugaszkodtam el. A magasból pedig tűz labdával dobáltam az alattam lévő ellent. Az első felperzselte a medvedisznóember bundáját, a másodikat pedig az előtte lévő farkaslóember kapta volna be, de egyszerűen félresöpörte az egyik mancsával a másikkal pedig megragadott és eldobott, mint valami rongybabát. Pörögve repültem az erdő felé, mikor valami iszonyú kemények ütköztem és irányt váltottam. Végigszántottam a földet, aztán egy rönk tövében megálltam. Köhögve kaptam a bordámhoz, amiből jó pár eltörhetett. Felnéztem és egy koskutyaember rohamozott meg. Azonnal félre vetődtem a lény pedig kifejelte a helyéről a rönköt.
- Azt a rohadt…!
Gyorsan felpattantam és szembetaláltam ismét a medvedisznóemberrel. Eddig is látszott a nagy termetük, de csak így szemtől szembe mutatkozott meg igazán. A szörnyeteg legalább négy fejjel magasabb volt nálam és háromszor olyan széles, mint én. Vastag, izmos karjain első látásra érződött az embertelen fizikum. Ha ez a valami elkapna, biztos könnyedén kettétéphetne puszta kézzel. Testéből még mindig kikandikált az öt kőtüském, a sebekből pedig vér csorgott ki és nedvesítette be a bundáját. A korábban érzett bűz pedig közelről már szinte elviselhetetlen volt, nem is értettem Leena hogy bírja velük, akinek még érzékenyebb az orra.
A szörnyeteg felordított, szájából pedig mindenfele a nyálát permetezte. Felemelte az egyik mancsát és felém csapott, ám elhajoltam előle. A jobb karomat beborítottam föld rögökkel, amik szorosan hozzátapadtak a bőrömhöz, mintha holmi kesztyű lenne, megnövelve az alkarom méretét és az öklöm ütőerejét. Azonnal bele vágtam a kezemet a dög hasába, majd állon vágtam. A következő ütésemnél viszont elkapta a kezemet és a csuklómnál fogva felemelt a magasba. Újra felordított és a szabad kezével készült véget vetni az életemnek. Nem tétlenkedtem, hanem egyből bele rúgtam az oldalába beleállt kőtüskébe, ami így még mélyebbre fúródott. Ismét felordított, ám ezúttal a fájdalomtól.
Magam alá idéztem a narancsosan lángoló felhőmet és felemelve a lábamat égetni kezdtem a felhő sugarával a mellkasát, majd nagyobb löketet beleadva felreppentem a magasba. A szörnyeteg továbbra is kitartóan tartotta a csuklómat és nem eresztette a fájdalmak ellenére sem. Meg kellett hagyni szívós egy dög volt, de engem sem akármilyen fából faragtak. Amint a magasba értünk a szabad bal kezemmel tűz labdákkal és széllökésekkel kezdtem záporozni a fejét, amíg el nem engedett. Amint ez megtörtént fejjel lefelé fordultam és zuhanórepülésbe csaptam át. Beleütöttem a medvedisznóember gyomrába és tovább toltam lefelé, míg el nem értük a földet és egy kisebb kráter nem robbant alatt. A lökés hullám félre söpörte a környéken lévő többi szörnyet is. Kimásztam a gödörből és lenéztem az epicentrumában elterülő medvedisznóembert, aki szerencsére már nem kelt fel onnan. Más viszont igen! A hátamba egy erős ütést éreztem és átrepülve a kráter fölött elhasaltam a földön. Felpattantam, de már újra rohamozott a koskutyaember. Azonnal a magasba ugrottam és amikor alám ért a koponyájába ütöttem teljes erőből és megspékeltem egy extra széllökéssel is. A szürke óriás ököl formájú széllökés belepasszírozta a földbe és már ő sem kelt fel.
Egy reccsenést hallottam közvetlenül mögöttem. Hátra néztem, de már kaptam is le a fejemet, szerencsére éppen időben. Egy fejsze fésülte meg a hajamat és metszett le egy kis darabot a hajszálaim végéből. A farkaslóember, mint valami berserker, úgy rohamozott. Két fejszével a kezében őrjöngve vagdosott felém. Erős és gyors csapásai elől alig bírtam kitérni. Végül a bal kezemnél egy vízsugarat engedtem ki és rácsavartam az éppen támadó fegyverre és kirántottam a kezéből. A kőkesztyűs jobb kezemmel, pedig amilyen erősen csak tudtam arcon töröltem egy szökkenés kíséretében, hogy felérjek hozzá. Már épp hanyatt borult volna, mikor összetettem mindkét kezemet és egy hatalmas vízsugarat lőttem rá berepítve az erdőbe. Az útjába akadt egy jóval kisebb termetű fenevad is, de vitte magával őt is.
Nem igazán maradt időm szusszanásra, mivel a bozótból rögtön elő is ugrott egy pikkelyes testű, kecskefejű szörny meg egy kakasrákember. Először csak méregettem a baloldalit, hogy vajon kecskekígyóember, vagy inkább kígyókecskeember. Nem volt lehetőségem a kérdés tüzetesebb megtárgyalására, ugyanis az említett delikvens nyúlós karjaival támadni kezdett. Azonnal hátrálásba kezdtem, mivel nem esett volna jól, ha a kezeiben lévő kis pengékkel eltalál. Hátra szökkentem és egy kőfalat idéztem magam elé. Oldalról mozgást láttam, így reflexből lehúztam a fejemet. Egy kard suhant el fölöttem és állt bele a falamba. Egy széllökést küldtem rá, ami kilökte a kezéből a kardot és messzire repítette azt a bozótba, majd egy ütés mértem a gyomrába. Rögtön felugrottam a kőfalam tetejére és egy tűzlabdát vágtam a kecskekígyóember képébe, majd egy csokornyi kőtüskével záporoztam meg.
Alattam rezegni kezdett a kőfalam. Lenéztem és a kakasrákember vágta bele az óriási rákollóját a falamba. Onnan kirántva pedig darabjaira hullott, én pedig a törmelékkel együtt kerültem a földre. Kezdtem volna felállni, de már érkezett is felülről az ütés. Pályát módosítva, így inkább oldalra gurultam. Ő újra csapott, én tovább gurultam. Ezt addig folytattuk, míg el nem szédültem és neki nem ütköztem valami vastag izének, ami iszonyú büdös volt. Felnéztem és egy hegyméretű alak tornyosult felém. A monstrum egy bikaelefántember kinézetű szörnyeteg volt. Ott csücsültek a fején a szarvak, a pofáján pedig egy kisebb ormány. Szájából három pár agyar ágaskodott ki, a kezében pedig egy nálam is nagyobb husángot szorongatott. Még így szédelegve a földről nézve is könnyedén megsaccolhattam, hogy ez a valami volt a legnagyobb köztük, mind szélességre, mind magasságra. Még a medvedisznóember is elbújhatott volna mögötte. A bikaelefántember felemelte vaskos lábát és készült az eltaposásomra, míg a kakasrákember az óriási ollójával akart porrá zúzni. Nem sok kiút állt így előttem.
Azonnal a lábam alá idéztem a lángoló felhőmet és kireppentem alóluk. A föl valósággal megrepedezett az ütés és dobbantás alatt. Minden bizonnyal nem éltem volna túl az előbbi támadást, ha bekapom. Gyorsan lekellett rendeznem a kakasrákembert, mert az új „kis” barátja elég nehéz ügynek tűnt. Rálőttem hat kőtüskét, de ebből csak egy találta el, a többit kivédte az ollójával. Egy tűz labdát dobtam rá, de azt úgyszintén eltérítette a páncélos kezével. Ekkorra eléggé megelégeltem a dolgot és előre tartva mindkét tenyeremet egy óriási vízsugarat idézve letaroltam a bosszantó tollast.
A bikaelefántember kitartóan menetelt felém, de szerencsémre meglehetősen lassúnak bizonyult. Úgy gondoltam talán jobb lenne gyorsan kiiktatni, így egyből a vízágyúmmal lőttem rá, de meg se kottyant neki, azon kívül, hogy vizese lett tőle és még büdösebb. Fölemelte a husángot és belevágta a földbe az útjában pedig kettérepedt a talaj. Még időben oldalra vetődtem, így nem kapott el a támadás. Amint fölpattantam a földről már is lőttem rá a kőtüskéimet. Nem tért ki előlük, mind betalált, de meg se rezzent tőlük. Továbbra is kitartóan cammogott felém, bár kicsit kezdett aggasztani, hogy a tempója egyenletesen nőtt. Végül leemelte a fejét és a szarvait felém szegezve kezdett kocogó tempóba érni.
Azonnal a földre tettem a kezemet és egy kőfalat emeltem elé. Amint elérte átszakította azt, mintha papírból lett volna. Torkomon akadt a levegő és elképedve bámultam. Azonnal még pár falat emeltem elé, de nem állították meg azok sem. Még csak le sem lassították. Mikor elért volna gyorsan felröppentem a levegőbe, az pedig végig loholt a bozótba és útjába sorban dőltek ki a fák. Kémlelni kezdtem a sötét, de nem láttam semmit, aztán valami, mintha közeledett volna. Egy kicsavart fa repült el mellettem, aztán még egy. A fákat, amik a keze ügyébe kerültek kicsavarta és engem kezdett vele dobálni. Lentebb vettem az irányt és sorozni kezdtem mindennel, amim csak volt. Tűz labdával, széllökéssel és kőtüskékkel. Mind eltalálta, de nagyon nem akart kifeküdni. Még egy fát csavart ki és eltalált vele. Megszűnt a mágiám és a földre estem. Felkapta az óriási husángját és megindult felém. Próbáltam fel állni, de az ütéstől még kicsit szédelegtem. Mire teljesen visszanyertem az irányításom a testem fölött, már ott tornyosult mellett és a magasba emelte a bunkóját, majd lecsapott. Újra beborítottam a kezem szikla rögökkel és kitartva igyekeztem megblokkolni az ütést. Az sikeresnek bizonyult, de alattam egy kráter robbant és benyomódtam a földbe. Nagyon erős volt és már csak pár másodpercig lettem volna képes tartani.
Ekkor két jól irányzott nyílvessző állt bele a bestia szemébe és felordított. Elejtette a husángot, ami mellettem esett le a földre. Kaptak az alkalmon és belelőttem öt tüskét a képébe, majd egy vízágyúval ledöntöttem. Lihegve keltem fel a földről és néztem körbe. A környéken még akadtak szörnyek, de mindegyiküket a semmiből előkerülő nyilak terítették le.





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Matthew Stormshadow
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 51
Aye! Pont : 0
Join date : 2010. Oct. 21.
Age : 22

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re:Hexenschnacht   Hétf. Ápr. 02, 2012 11:34 pm

Fogadják köszönetemet, főleg maga Leena kisasszony! Ha nem avatkoznak közbe a lehető legalkalmasabb pillanatban, ki tudja hová fajulhatott volna a helyzet! – ügetett az incidens után a szekerünk mellé Teobalt. Az öreg nyugodt volt, de apródja annál inkább volt hiperaktívabb. Szemeivel vadul pásztázott minket, ide-oda kapkodta, és eléggé feszengett. Alig bírt magával. A többiekre pillantottam, és az ő arcukon is láttam azt a nézést, ami jelezte, nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Ortwint látszólag nem zavarta a banditák támadása, és előző szorongása is eltűnt.
- Minden rendben Ortwin? – kérdezte Leena, bár lehet hogy jobb lett volna, ha nem buzdítja további kérdezősködésre.
– Na bökd már ki kölyök! - mordult rá Pascal, nem túl udvariasan.
- Hát... én csak... annyira, de annyira kíváncsi vagyok! – törek végül elő belőle a szavak. Szemei újra elkezdtek cikázni, már a követésébe is belefáradtam. Potenciális áldozatot keresett magának. Elképzeltem, ahogy a kis szenzorok az agyában dolgoznak, és bemérik.
- Meséld el nekem, amikor azokkal a tűz mágusokkal harcoltál! – bökte végül ki, megjelölve áldozatként Reigent. Leena és én fellélegeztünk, és még Pascal is megkönnyebbült.
- Ó, mikor Max-el és Alice-el védtük meg a tűz mágia forrását... Ó milyen nosztalgikus... Mondjuk az a jégmágus nem volt piskóta. – emlékezett vissza „a szép időkre” - Eléggé megizzasztott minket. Pár napik kötésekkel is mászkáltam utána. De a lényeg, hogy a végére minden jól alakult!
- Úúú, ez annyira izgalmas! - kiáltott fel izgatottan Ortwin.
- Hmm... Hogy is... Áh, meg van! Elérkezett a végső harc. Nálunk volt az ősi tűz lámpás, ami minden tűz mágia forrása volt. Velünk szemben pedig ott áll egy ádáz jégmágus, aki elakarta pusztítani. Még csak legyőzni sem volt szükség minket, elég lett volna neki, ha egyszerűen elpusztítja a lámpást és veszítünk... - Hirtelen egy jég íjat teremtett és lövöldözni kezdett minket. Bár sikerült elkerülnünk még is elérte vele a célját. Külön választott minket. Sajnos későn jöttem erre rá. Alice-t még félre löktem, de én csapdába estem egy jég börtönbe. Próbáltam kiolvasztani magam, de a jég vastag volt és sokáig tartott. Mire kijutottam Alice bekapott egy támadást, de szerencsére se neki, se pedig a lámpásnak nem esett komoly baja. Ekkor akartam visszatérni a harcba, de borzalmas látvány fogadott. Max a földön feküdt a jég mágus pedig egy jég lándzsát készült bele döfni. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnia Max-nek, de a szúrást így sem tudta elkerülni. Nem tétlenkedtem azonnal kőtüskéket lőttem rá. Az egyik az arcán végig karcolta, de a másikat puszta kézzel elkapta és megfagyasztotta. Ó igen ekkor kezdtem el neki teljesen értelmetlen dolgokról fecsegni neki, hogy eltereljem a figyelmét, így pedig Max-nek sikerült frontálisan elkapnia egy óriási tűz tornádóval, ami a szájából tört elő. Tisztára, mintha valami sárkány lett volna. A mágus szenesre pörkölődött, de ez még kevés volt hozzá, hogy legyőzzük. Max-et egy rúgással leszerelte. Mielőtt tovább támadhatta volna tűz labdákat hajigáltam a jégmágusra, ám itt nem egészen az történt, amire számítottam volna Max hirtelen felpattant és az összeset megette. Ám talán még hihetetlenebb volt, ami ezután történt. Képzeld az összes sebe begyógyult és visszatért az egész mágikus ereje. Sosem láttam még azelőtt olyan mágiát. Bár azóta volt szerencsém hasonlókkal összefutni...
- És aztán mi történt? - kérdezett vissza egyből Ortwin, ami vissza is terelt a történethez.
- Ja igen! Na szóval Max ismét erőre kapott és a magasba ugrott. Az egész alsó teste lángba borult és amint a jégmágus előtt földet ért a lángok valósággal lerobbantak róla a jeges fickó pedig füstölve a magasba repült. Én is gyorsan felreppentem és mellkason vágtam egy tűz labdával, aztán összekulcsolva a kezemet a föld felé ütöttem vissza. Ott pedig becsapódott és porfelhőt hagyott maga után. Azt hittük, hogy legyőztük és ezt ki is használta. Leengedtem a védelmem és nem figyeltem. Egyből eltalált egy lándzsával én pedig a földre zuhantam. De mi se adtuk olcsón magunkat. Jobbra-balra röpködtek a mágiák és nem nagyon tudtunk mit kezdeni egymással. Muszáj volt valahogy lefogni, míg a többiek elintézik. Így nem volt más választásom. Amikor felém szúrt a jég kardjával nem tértem ki, hanem ráfogtam a kezére és nem eresztettem. Valahogy volt még annyi lélekjelenlétem, hogy egy tűz labdát bele robbantsak a szabad kezemmel, de csak ennyire futotta. Alice is visszatért közénk és teljes erejéből támadni kezdte, végül pedig Max lángoló ököllel képen törölte, ami a végső ütés volt. A többire viszont már nem emlékszem, mert ilyen tájt sötétült el a világ. Mikor újra magamhoz tértem egy fehér szobában találtam magam az ágyon fekve. – a történet végére már annyira izgult szegény srác, hogy majdnem felrobbant, azon imádkoztam, hogy Reigen ne kergesse a halálba az apródot. Ő a történeten, én ezen izgultam.
- Váóóóóó ez egyszerűen… - kiáltotta, majd talpra ugrott – fantasztikus vagy!
- Ugye? – kérdezte a szerénység mintaképe.
Összenéztünk Pascallal, majd néhány telepatikus gondolatcsere után jobbnak véltük, ha távozunk. Pascal elosont Leenától, óvatosan felkapaszkodott a hátamon át a hajamba, majd óvatosan kimásztam a szekérből. Büszkén kiültem, ahogy feltűnés nélkül sikerült meglógnom. Szórványosan még hallottam, ahogy Ortwin faggatja szegény Leenát. Valahogy jobban éreztem magam idekint, védtelenül, mint odabent, Ortwin kérdéseivel. Kicsit hallgatóztam, miről is szól a párbeszéd, miután meghallottam, hogy valaki egy lapot lobogtat.
– Egyébként is honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte Leena.
– Háááát – nyújtotta meg a szót, húzva az időt.
- Milyen lapot lobogtattál itt az előbb? –kapcsolódtam végül be a társalgásba, mivel engem is érdekelt, honnan tud ennyit Ortwin..
- Ezeket! - adta át a lapokat- Egy könyvből van.
- Milyen könyvből? – kérdeze Leena meglepetten..
- Egy jegyzetből, - szólt bele Pascal is, végelegesen felfedve hollétünket- de a lényeg az hogy ki írta?
- Hát nem tudom, amikor hozzá jutottam volt ott egy párduc ember is. – mondta magabiztosan Ortwin.
- Párduc ember? - kérdeztem gyanakvással, valahogy elképzelhetetlen volt számomra, hogy ha már egyszer egy párducember, hogyhogy egyáltalán ír.– Biztos, hogy jól emlékszel?
- Igen biztos! - bizonygatta Ortwin. - Nagy volt és sötétkék színű bundája volt meg sárga szeme!
- Hát nem sokkal tudtunk meg többet a könyv írójáról... - jegyeztem meg Mindenki más csöndbe volt, úgy éreztem magam, mint egy kihallgatáson. Végül Reigen nevető hangja törte meg ezt a helyzetet.
- Pont mint Probulus-nak!
- Kinek ? – kérdeztem vissza az ismeretlen név hallatán.
- Probulus. Egy céhbeli, aki nagyon sokat lógott Max-el, de konkrétan még sosem beszéltem vele, sőt már nagyon régóta nem is láttam. - magyarázta Reigen. Ortwin újabb áldozatot. Mivel Leenát kivéreztette, Reigen hősi csatában felülkerekedett, rajtam volt a sor. Valahogy, nem is tudom miért, semmi kedvem nem volt hozzá.
-Mesélj te is Matt!!
- Nekem nincsenek olyan nagy kalandjaim, mint nekik igazából. – szabadkoztam, de ez volt az igazság..
- Naaaa kérlek!!! Naaaaa! – nyaggatott.
– De tényleg nincs. – próbáltam lerázni.
– Nem is igaz! – erősködött.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – kiáltott fel a kereskedő.Izmaim megfeszültek, és ahogy Leena és Reigen kipattantak a szekérből, én is lugrottam a tetejéről.. - A HORDÓIM! - kezdett jajgatni..
- Mi baj a hasával? – kérdezte reigen.
- Nyugalom, csak egy kátyú! - közölte megkönnyebbülten Teobalt.
– Fantasztikus. – jegyezte meg Pascal szarkasztikusan. Leena arca majdhogynem teljesen vörös színben pompázott, ahogy elöntötte a méreg. Kezei ökölbe szorultak, és arra készült, hogy hasonló kedvességben részesíti a kereskedőt, mint a katonát, aki ránk támadt.
- Lee, nyugi. – próbálkozott Pascal. Leena megállt, de hirtelen megéreztem, hogy nem azért, mert annyira hallgat barátjára, ő is figyelmes lett a szagra. Undorító volt, büdös, és majdnem elhánytam magam.
- Leena! – szóltam neki, aki egy bólintással nyugtázta, hogy én is észrevettem.
Itt vannak. Felénk tartanak, nagyon gyorsak! – figyelmeztette csapattársainkat Leena. Látóhatárunk redukálódott, ahogy már csak a lámpások világítottak a sötét éjszakában. A lerobbant szekeret a fák úgy körül ölelték, hogy bárki rátámadhatott volna, anélkül hogy észrevennénk.
- Merről jönnek? – hallottam felcsendülni Ortwin hangját.
- Kik? – kérdezte Reigen, és bár nekem evidens volt a szag alapján, hogy kik, vagy inkább mik jönnek, neki nem volt olyan egyértelmű.
- Azt hiszem bal oldalról! Nem jobbról! Vagy még sem inkább bal, nem szemből! – próbálta kitalálni Leena, de annyi szag áramlott felénk, hogy lehetetlen lett volna megállapítani.
- Most melyik? – faggatta Ortwin, logikusan szerette volna tudni, honnan érkezik az ellenség.
- Megyek! – kiáltotta Pascal! Majd leugrott a fejemről, és eltűnt a sűrű erdőben.
- Pas várj! – kiáltott a kis zöld kaméleon után, majd gondolkodás nélkül utána vetődött.
Láttam Reigenen, hogy legszívesebben utána rohanna, de nem tehettük. Ahogy két ember kiesett, esélyeink rohamosan romlottak. Maradt Nokinerk, aki nem tudom tud-e harcolni, Reigen, akiben bíztam, hogy tud harcolni, és a két lovag, bizonytalan képességekkel. Néhány másodpercig csak álltunk, várva hogy vagy Leena, vagy az ellenség előbukkan. Végül az előbbi következett be, Leena elmosódott alakját véltem felismerni, ahogy átrepült a szekéren, belecsapódva egy fába.
– Jól vagy? - lépett a lányhoz Ortwin.
– Igen de rohadt nagy szarban vagyunk! – jelentette ki a sárkányölő.
- Te inkább szekérben... – helyesbített Reigen.
- Pascal. – nyögte.
- Jól vagy, nerk? - ért oda Nokinerk is.
– Pascal eltűnt… - nyögte újra, majd feltápászkodott. Ahogy Leena megjött, a szörnyek is megérkeztek. Pascal is előkerült, egy szörny fején himbálózva. Leena kimentette társát, de a szörny sem maradt tétlen, lábánál fogva elhajította. Megpróbáltam talpra állítani, miközben aggódva kiáltott Leena után. Tovább nem tudtam foglalkozni Leenával, egy kutyaszerű szörny támadt rám. Éles karmaival felém hadonászott, nehezen tudtam csak kitérni előle. Megpróbáltam egy ütést mérni rá, de mellé ment, és kis híján az életembe került. Alig tudtam kikerülni az következő ütését, így is felhasította jobb alkarom. Ekkor érkezett meg Leena is, és néhány jól időzített rúgással, ütéssel megsebezte a szörnyet. A torz lény felüvöltött, ahogy megérezte az ütések hatását. Ahogy Leena hátrébb ugrott, a szörny elé vetődtem, megjelent előttem a már olyan jól ismert mágikus köröm, és villámkarmokat formálva beleütöttem a szörnybe. Társam ugrott elém, a szörny nyakát célozva, majd kését előkapva megölte egy nyakszúrással a szörnyet. A lény megrándult, majd élettelenül rogyott össze.
- Még is mi a fenét képzeltél? - förmedt Pascalra Leena, amiért eltűnt.
– Te mit képzeltél?! - kontrázott Pascal.
– Meg is hallhattál volna! – szidta le, de további szájkaratéra nem volt idő, mert egy második szörny rontott ránk, baltájával mély árkokat vájva a földbe, ahogy mellé ütött. A medve mögé ugrottam, és egy lábszár hajlatra célzott rúgást próbáltam bevinni, de mintha kőből lett volna, meg se érezte. Leena szélpengékkel védekezett, de támadása rossz ütemben érkezett, és a medve megsebezte. Mielőtt mást tehetett volna, elé ugrottam, és behúztam neki egyet. Mintha meg se tettem volna, kezemet elkapta, és egy fához vágott. Ahogy a földre érkeztem, sajgó tagjaimat fájlalva talpra álltam, és belevetettem magam újra a harcba. Karomat villámba borítottam, és szikrázó öklömet az arcába vágtam. A szörny visszatámadása valamivel rosszabbul érintett engem, mint őt. Kőbunkóját a vállamba vágta, én pedig rongybabaként rogytam össze.
- Matthew! – kiáltott Leena, ahogy elestem. Védekezőleg elém ugrott, majd egy üvöltéssel elintézte a lényt. A hulla egészen berepült az erdőbe. Ahogy felnéztem, Leena két kezét vettem észre. Ahogy felettem tartja, és kék fénnyel körbevett tenyereivel gyógyított. Bár mindenem fájt, volt jobb dolga is, mint felettem meditáljon. – Minden oké! – mondtam. ~ Túlélem… - Vigyázz, jön egy másik! – figyelmeztettem. Hirtelen rántást éreztem a pólómon, és ahol az előbb még feküdtem, egy harmadik szörny termett ott. A kecskeszerű szörny éles agyaraival Leena felé támadt, majd amikor Leena vitte be a találatot, én is rákontráztam. Hajlaton rúgtam, de a szörny fordulásból az alkaromra sújtott, és rozsdás kardjával végig metszette a karom. Felnéztem, és Leenát láttam, ahogy a földön térdel, kése szintén ott hevert. Elrúgtam magam, és kését felkapva elvontam a szörny figyelmét. – Lightning Dragon’s Footstep! – kiáltottam, majd gyorsan átsuhantam, és beleállítottam a karjába a kést. Leena elkapta hátulról a nyakát, és elkiáltotta magát:
- MOST MATT! ARMS!
Eleget tettem a felszólításnak, és a bicepszéből kirántva a szívébe szúrtam a kést. Utolsó leheletével még belém csapott, megrepesztve a bordám. A szél sárkányölőre ráesett a tetem, de gyorsan ledobta magáról. Leena hirtelen eltűnt, ahogy láttam Ortwinnak segített be,én pedig másik célpont után néztem. Sajnos az talált meg engem, és felöklelve átrepített a z egyik szekéren. Szerencsére legalább csak agyarai voltak, szarvai nem.
- MATTHEW! – hallottam Leena aggódó hangját. Egyre nehezebben, és egyre lassabban mozogtam. Rengetek kisebb seb, és zúzódás volt már rólam, és néhány repedéssel is büszkélkedhettem. Talán már csak Leena mágiája tarott össze. Kikászálódtam az üregből, amit a földön csináltam becsapódássommal, és segítettem Leenának legyőzni a következő ellenséget.
- Matt, kiálts! – hallottam a parancsot.
- Lightning Dragon’s Roar! – kiáltottam, majd ahogy a mágia kiáramlott a torkomból, Leena üvöltésével egy villámló tornádót keltve most el a szörnyet. Újabb szörnyet szemeltem ki, de ahogy megindultam felé, egy másik állt az utamba. Hosszú orrú bestia volt, tűhegyes agyarakkal amik túlnőttek a többi fogán. Leena az ütés elől odébb rántott, megmentve az életem, sokadjára ma már.
- Őt bízd rám! – mondta, majd nekiesett. Végre eljutottam a kiszemelt szörnyhöz. Kétszer akkora volt, mint én, kevés esélyt láttam így közelről, hogy nyerjek. Nekifutottam, és lábaimmal szaltóból rúgtam ki, hátrálásra kényszerítve. Közben ahogy a földre érkeztem, nekem ugrott, állkapcsával akart összeroppantani. Nagy erőfeszítésbe tellett, hogy tartsam, de hirtelen kiugró energiákat éreztem magamba, és ismét elrúgtam magamtól.
- Matthew, kapd el! – kiáltotta, majd egy lakrimát hajított felém. Elkaptam, majd rámarkoltam. Sav szállt fel a levegőben, ami a szörny felé lebegett. A szörny gennyes keléssekkel testén lépett ki a felhőből, fájdalmában üvöltött. Néhányszor mellé ütöttem, de megint éreztem valami gyógyulást, vagy javulást a testembe, és felerősödve éreztem magam. A szörnyet valósággal meglepte, hogy eltaláltam, majd Leena csatlakozva hozzám, egy ütést vitt be, én pedig egy ordítással kifektettem. Ekkor vettem észre, hogy hasamból ömlik a vér, és azt se tudtam, hogy mikor történt. Leena elkezdett gyógyítani, csodálkoztam, hogy még mozogni tudok. Leena eltünt egy másodpercre a szemem elől, épp Teobaltnak segített, ezért én is utána ugrottam.
- LIghtning Dragon’s Fist! – kiáltottam, majd amennyire tellett, belevágtam öklöm a képébe a lénynek. Végül még megtérdeltem. Majd féltérdre ereszkedtem, és zihálva elkezdtem kapkodni a levegőt. Mindenem fájt, több sebből is véreztem, és feszegettem a testem határait. Nehezen bírtam már talpra állni.
- Most! – hallottam Leena hangját. Egész testemben áramot keringetve csaptam le, Teobalttal egyszerre. Leenára egy újabb szörny támadt rá hátulról, éppen csak el tudtam onnan húzni a lényt, de egy rúgást bekaptam. Testem csoda hogy még egyben volt ezek után. Fülem csengett, alig hallottam már valamit, érzékszerveim egyre romlottak. Hallottam hogy Pascal és Leena beszél de nem értettem miről.
- Nem fogunk bírni velük. – mondtam elkeseredetten. A medve, aki megrúgott, holtan feküdt a földön, Leena valószínűleg végzett vele. Oldalra pillantottam, és megláttam, ahogy az ifjú apród a szekérnek szorítva küzd.
- Leena! – kiáltottam, Ortwin felé mutatva.
Leenával egyszerre ugrottunk el, én elrántottam a fiút, míg Leena megtámadta a szörnyet. Leena egy savfelhőt küldött a lakrimából a lény felé, sebezve és hergelve ezzel azt. Leena kiperdült egy csapás elől, de a másodikat nem tudta hárítani. Elugrottam, és a csapás engem küldött melegebb éghajlatra. A fát áttörve repültem el. Felkeltem, nem kis erőfeszítésbe tellett. Majd visszatámolyogtam a harcszíntérre. Épp beálltam még egy ütsbe, de ezt kiblokkoltam. Néhányszor megrúgtam, de éles szarvai a bordámba hatoltam, és összeroskadtam.
- Matthew! Tarts ki! –hallottam még Leena hangjait, aztán elsötétült miden.


//holnap színezem, bocsi érte, de nekem ehhez már így is kicsi késő volt, h feltegyem ilyen időpontba, csak tartani akartam a kitolt határidőhöz//
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Kedd Ápr. 03, 2012 4:16 pm


Határidő: Április 20



Csapat: Néhány pillanattal később egy apró termetű, szőrmékbe öltözött alak bújik elő az egyik bokorból. Arcát félujjnyi vastag mocsok borítja, továbbá vörös forradások futnak le homloka felső ívétől egészen telt ajkának vonaláig. Ám hiába a mocsok, a forradások és a sok bőr és szőr, a nemét képtelenek vagytok eltéveszteni. Egy lány áll előttetek, egy fiatal, karcsú teremtés, akinek barna szeme harciasan villan elő zabolázhatatlan hajának függönye mögül. A haja az utolsó szálig szénfeketében pompázik, leszámítva egy tincset a bal szeme fölött, ami fehér, akár a hó.
- Jól elbántatok a gorokkal. Az én nevem Katerina, bestiaölő vagyok. Ti mi járatban vagytok erre?
Hadd ne részletezzem, hogy itt beszélni kellene az íjászlánnyal. Ha esetleg valamit kérdeznétek is tőle, akkor nyugodtan megkereshettek a kérdéseitekkel!
Eztán jön a fekete leves. Csupán Teobalt szekere maradt épségben, viszont az azt húzó igás lény koponyáját egy erőteljes ütés bezúzta. Csupán az öreg templomos csataménje maradt életben. A söröshordók nagy része és azok tulajdonosa megmenekült. Megbízótok, Sir Teobalt sajna már közel sincs jó bőrben. Az arcán mély vágás húzódik ott, ahol sisakja pereme felhasította bőrét, és páncélzatán vagy tucatnyi horpadás éktelenkedik.
- Örül a szívem, hogy elevenen látom önöket, barátaim – mondja a vén templomos elhaló hangon, mikor összegyűltök körülötte.
Miután megkérdezitek, hogy mennyire súlyosak a sérülések, Teobalt felszíni karcolásokról, és sérült jobb vállról és mozogni nem képes bal lábról tesz említést. Sajna a sérülések nem egészen olyan apróságok, mint azt az öreg állítja, így Leena képtelen teljesen orvosolni a problémát.
- Körülbelül egy óra járásra vagyunk Bauholztól, de kettőnél semmiképpen sem többre! – jelenti ki Kat. – Ott ismerek egy tisztes orvost, aki hajlandó lesz ellátni a sérüléseit.
Több sem kell nektek, hiszen kint nem vagytok biztonságban, és ki tudja meddig képes kihúzni az öreg. Teobaltot óvatosan felrakjátok a szekérre, de mielőtt indulhatnátok két komoly cirkuszba is belekeveredtek. Az egyiket a kereskedő robbantja ki, mivel az árúját nem hajlandó hátrahagyni. Ám az egyetlen épséges szekéren vagy magatokat szállítjátok és a sérült Teobaltot, vagy a sört. Hassatok a kereskedőre valamivel, amivel csak akartok, majd aztán Teobaltra is. Igen az öregre is, hiszen ő azon kezd akadékoskodni, hogy lova, Marybell egy csataló, nem pedig holmi igás jószág, amit egy szekér elé be lehet fogni. Végül maga Ortwin fogja be Marybellt a szekér elé. A fiú nagyon eltökélt, tudja, hogy mestere életéről van szó, és arcáról már messziről le tudjátok olvasni, hogy mindenre elszánt a fiú. Arról nem is beszélve, hogy a csata alaposan feltüzelte a srácot, és rendkívül büszke magára, hogy a gonosz erőinek jól odasózhatott. ha ennek ellenkezőjéről akarnátok meggyőzni, akkor azt csak a híres akasztófahumornak tudja be… reménytelen eset a srác.
- Bauholz egy gonosz falu… - dörmögi Kat. – Régen jó hely volt, amíg Ludeker kapitány át nem vette az irányítást. Ott éltem, amikor nem az erdőben laktam. De Ludeker megölte a falut, és most a katonáival együtt lakmározik annak hullájából. Ellopja a karavánok árúit, és kétszeres áron árulja a lakóknak. A közintézményeket kocsmákká alakította át, ahol a kockázás és a rossz életű nők dominálnak. Mindenkinek veszélyben van a zsebe, aki betéved abba a városba! Vigyázzatok, ha nem figyeltek Ludeker tieteket is kifoszt!

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Petersen:
Egy kisebb vagyont adsz ki, de végre beengednek téged és az apját eltemetni szándékozó fiút. A jókora kapuszárnyak kötélropogás és deszkarecsegés közepette kinyílnak. Még alig látsz valamit a faluból, de rögtön meg tudod állapítani, hogy nem egészséges hely. A házak javarésze megroskadt, néhánynak teljesen bedőlt valamelyik oldala, és számos tető helyén csupán korhadt gerendák merednek az ég felé. Az utcát szemét borítja, a levegőben ürülék, vizelet és rothadás bűze száll. A falak tövében patkányok, egerek, és a jó ég tudja, hogy még miféle lények szaladgálnak. A falu főterén álló kétszintes kőépítmény tetején körbefutó, fűrészfogas mellvédből ítélve megtaláltátok az erődházat, vagyis a falu utolsó védvonalát, ami jelenleg bordélyként üzemel. Pechetekre a faluban nem találtok olyan helyet, ahol díjmentesen eltemetnétek a fiú apját, mígnem kaptok egy tippet, miszerint menjetek át a folyó túloldalára, a menekültek táborába. A menekülttáborba már nem voltak adók, bár ott a nyomor még durvább mértékeket ölt, viszont az ott élők emberségesek, igaz mindannyian vacak sátrakban laknak. Persze átjutni a menekülttáborba nem egyszerű, hiszen oda csak egy híd vezet, és természetesen hídadó is létezik. Ha át akartok kelni, akkor fizess!
Ha így cselekszel, akkor kérlek, egészen addig írd a postot, míg egy aránylag tisztességes helyet találva eltemetitek a holtat, hogy megadjátok neki a végső nyugalom lehetőségét, s egy hatalmas, tagbaszakadt férfi teszi válladra a kezét, hiányos fogsorát villogtatva. A férfi bűn ronda, mélyen ülő disznószemei vannak, de kerek ábrázatának fő jellegzetessége, hogy nincs orra, annak helyén csak két ronda hasíték van, s köztük némi porc fehérlik.
- Héj, kölykök! Volna számotokra egy üzleti ajánlatom!
Ha nem fizetsz, akkor kérlek, vázold fel a terveidet, hogy miszerint oldod meg ezt a problémát.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Vas. Ápr. 08, 2012 2:06 pm

Hogy megkaptam a jutalmam, így már volt miből bemennem a falon belülre, és minthogy a fiú is velem jött, neki és az Apjának is én fizettem a belépőt. Szívem szerint nekik mentem volna, és ha bár a két őrrel még talán el is bántam volna, félő volt, hogy többen is lettek volna, így elnapoltam eme cselekedetemet. Minthogy majd a felére csökkent az égből kapott szütyőm mérete, így már gond nélkül elfért a farzsebembe és léptünk be a kapun együtt.
Az ajtót nem sűrűn nyitogatták, és ez meg is látszott rajta, bár masszív volt, a feladatát, hogy kinyissák, igen nehezen végezte. Percekig állhatunk ott mire lett annyi hely, hogy legalább mi, és az este összekovácsolt hordozható ágy szerűség, min a holttest volt, befért rajta.
A kapuban állva szörnyű bűz csapta meg az orrom, és meglepetten szemléltem, hogy a fal nem csak az állatokat tartotta távol, de ezt az ocsmány szagot is bent tartotta, mi itt volt. Hirtelen azok a napok jutottak eszembe, mikor a szennyvíz feljött az utcába, és napokig kellett elviselni azt a bűzt is. Beljebb sétálva meggondoltam, hogy menjek e tovább, hogy nekem tényleg itt kell e lennem, de miután bezárták mögöttünk az ajtót, nem sok választásunk volt.
Az utcákon, a házak előtt szemét volt és elhízott patkányok verekedtek egymással, hogy kié legyen a nagyobb szemétkupac. Az undor és a hányinger kerülgetett, és kezdtem megérteni, a reggeli „menekülést” innen.
Amelyik háznak teteje volt, annak egy fala hiányzott, és amelyiknek meg volt mind a négy oldala, annak teteje nem volt. Egy- két fal gerendákkal volt kitámasztva, hogy ne dőljön le, és az emberek remegve sétáltak el egy- egy tető alatt, hogy azok ne essenek rájuk. Néhányan az út közepét választották megoldásnak, megóvva magukat az esetleges balesetektől.
Miután befordultunk egy kanyarban, az undor tovább nőtt bennem, mikor egy idősebb, koszos férfi ült egy ember nagyságú szemétdomb tetején és hajigálta ki maga alól a férgeket, százlábúakat. Egy- kettőt a szájába is vet, és fogyasztotta el őket reggeli gyanánt.
A következő utcába útbaigazítást kértünk, hogy hol tudjuk eltemetni a fiú Apját, de egy ilyen egyszerű, pár szavas válaszért is gyémántot kértek, mit szó szerint hozzávágtam a zsugori nénikhez, kik egy roskatag padon ültek. Legszívesebben kirúgtam volna alóluk a pad lábát, de félő volt, hogy a rongálásért is nekem kellett volna fizetnem. Amint elérkeztünk egy temetőhöz, elgondolkodtunk, hogy honnan is közelítsük meg azt, minthogy nem volt kerítés, de a növényzet, már benőtte a sírokat.
- Tán nem lesz egy újabb lakónk? – szólt mögülünk egy mélyebb, rekedt hang.
Megfordulva egy bajuszos, fekete, de már őszülő hajú, fekete ballonkabátot viselő alak lépett mellénk. A nadrágja sötétbarna volt, és bakancsából kilátszódtak már a lábujjai. Kezében egy ásó volt, minek vége már erősen rozsdállt.
- Ha lehetséges, akkor elszeretnénk temettetni őt. – szememmel a halottra mutattam.
- Hát lehetni lehetséges, de ez attól is függ, hogy mennyi gyémántjuk van. – köpött oldalra.
Farzsebemből előhúztam a kis szütyőt, és kezdtem el számolni, hogy mennyi vagyonom is volt.
-Állj, állj, állj. – állított meg a számolásba – Ne számoljon, annyi nekem elég lesz, – gondolt az egészre – de ha maguk ásnak a felével is megelégszem.
A fiú, hirtelen dühből elejtette az „ágy” ő rá jutó részét, és indult meg a férfi felé, különböző káromkodásokat, és átkokat szórva rá. Még időben utána nyúlva állított meg őt, és nem engedtem neki, hogy egy ujjal is hozzányúljon a kacagó idegenhez.
- A falu végében is van egy temető, ott talán nagyobb sikerrel jártok. – és ördögi nevetés közben fordított hátat nekünk, és ment el.
Miután elmagyaráztam a fiúnak, hogyha így bajba kerül, akkor nem tudom, és nem is szándékoztam kimenteni, megnyugodni látszott, és mentünk tovább a falu másik végébe.
A falun átsétálva, a főtérre elérve egy kisebb erődítményhez értünk, minek a két szintje hatalmas kövekből volt kirakva. A tetején lévő mellvédből arra következtettem, hogy valamikor védvonalként üzemelt, de jelenleg egy igencsak taszító bordély volt, hova akkor se mentem volna be, hogyha nem lettem volna szűken a gyémántból.
Az emberek, az itt lévők szúrós pillantásokat vetettek ránk, nem tudtam, hogy mert újak voltunk, vagy csak ez volt a szokásos nézésük. Egyesek, kik épp nem nem kívánt vendégként néztek ránk, ők a jövedelmüket látták bennünk, és mindenféle „jókat” kínáltak nekünk, miket próbáltunk udvariasan visszautasítani.
Elérkeztünk a másik temetőhöz, mi igényesebbnek tűnt, mint a korábban látott. Itt már volt kerítés, viszont egy idős néni itt is az utunkat állta. A seprű a kezében bőven a feje fölött ért véget, és a mi derekunkig is alig ért. Viszont amilyen kicsi volt, olyan nagyot ütött a seprűvel, miután kiderült, hogy nem szándékoztunk annyit fizetni a temetésért, mint amennyit ő mondott. Az ár majd a duplája lett volna az előzőnek, így felháborodva álltunk vele szemben, de ez nem tántorította el az ártól, így onnan is elmentünk.
A térre visszasétálva letakarítottunk egy mocskos padot, és megpihentünk rajta. Az itt élők, még ezt a cselekedetünket is csodálkozva nézték, hogy takarítottunk, hogy leüljünk. Ők valamiért inkább ültek egy fal tövében a hideg földön, minthogy egy kicsit megerőltessék magukat.
A testet, a fiú apját magunk elé tettük a földre, és nézve azt, a fiú szeméből újabb könnycseppek törtek elő. Nem vigasztaltam, nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem tudta volna mit mondani, így jobbnak véltem a hallgatást, minthogy valami nem oda illőt mondtam volna neki. Tán a sírás miatt, vagy mert csak épp arra járt, és ő amúgy is szólt volna, egy idősebb férfi fordult hozzánk. A fehér szakálla nem volt nagy, inkább csak az arcát takarta vele, és csak egy- két ősz hajszál kukucskált csak ki a kapucnija alól.
- A menekült táborba tudnak segíteni. – mondta, majd a reagálást nem várva meg, ment is tovább.
-A menekült táborba? – álltam fel, és kérdeztem a távolodó testétől.
- A folyó túloldalán. – mondta hangosan.
- Az merre van?
Válaszként karját emelte, és ujjaival mutatta az irányt.
A fiú hamar felállt és emelte máris az Apját, majd kérdően nézett rám, hogy miért nem fogom már én is, azonban még néztem egy ideig az idegen távolodó testét.
Hamar elérkeztünk ahhoz a bizonyos folyóhoz, de nem olyan volt, mint képzeltem. Valamiért olyan kép volt a fejembe, hogy majd madarak repkednek itt, kacsák úszkálnak át hozzánk, és a nádasból békák ugrálnak majd ki. Ez szép is lett volna, de a látvány egyike volt a legnagyobb csalódásaimnak és messze távol állt az elképzelt képtől. Nádas nem volt, így a békák se tudtak miből ki ugrálni. A parton szemét volt, és döglött halakat sodort magával az ár. Az egy- két madár, mi itt volt, se repkedett, mert szárnyaik sebesek voltak, vagy épp a szemétből válogatták ki az eledelüket.
Hamar kerestünk egy hidat, de hosszan kellett sétálni, hogy egyhez is eljussunk. A híd rozoga volt, és látszott rajta, hogy nem sokszor használták, így nem is foglalkoztak vele. Féltem, hogy egy nagyobb súly alatt még talán be is szakadt volna. Szűk volt, így a fiú ment előre, majd amint én is felléptem volna, elsodort hirtelen valami kemény. A földön bukfencezve pár métert, felháborodottan néztem föl, hogy ki támadott meg.
- Mi a fene… - folytattam volna kevésbé szép szavakkal, azonban egy dárda a torkomra szegeződött, így a szavaim is bennem maradtak.
- Ha át akarsz kelni a hídon, fizess. – szólt, hozzám egy katona, kinek ruházata hasonlított a reggeliekhez.
- Még itt is? – kérdeztem, és toltam odébb a dárda végét.
- Mint mindenhol. – nevetett fel.
Felállva, és körülnézve, még három őrt láttam körülöttünk. Fölöslegesnek véltem az ellenszegülést, minthogy biztos problémákba kerültünk volna a későbbiekbe, így megelőzve a bajt, inkább fizettem nekik. Sajnos, ismételten, még halottól is elkérték az adót, így újra hármunk nevébe kellett gyémántokat adnom. A szütyőt visszatettem a zsebembe, de már abba se voltam biztos, hogy van még benne valami.
A túloldalon a szemét tán több is volt, mint ahonnan jöttünk és az emberek szakadt sátrakban laktak a fák alatt, vagy inkább csak aludtak ott éjszakánként. Ahogy szemléltük a környezetet, mi közel sem volt jobb, mint a korábbi tájkép, egy kislány lépett elénk, és szólt, hogy kövessük őt. Nem akartunk ellentmondani, és szó nélkül mentünk is utána, majd megállva mutatott a távolba, hol már keresztek álltak ki a földből, jelezve, hogy szent helyen, egy temetőbe járunk. Csodálkoztam, hogy kérni se kellett őket, hogy temessük el, hanem tudták, hogy mit akarunk, és segítettek is nekünk. Legalábbis megmutatták a temetőjüket, és egy üres gödröt nekünk.
Nem szóltunk egymáshoz, nem volt olyan hangulat. A fiú sírt a fűben, én meg némán ültem mellette.

Felálltam, miután úgy gondoltam, hogy mennünk kell innen, azonban amint függőleges helyzetbe kerültem, súlyos nyomást éreztem a jobb vállamon. Megfordulva a szemembe sütött a nap, de elém állva takarásba kerültem, és szemügyre tudtam venni az előttem lévő alakot. Úgy véltem, hogy egy méter is meg lehetett a magasságunk között, arról nem is beszélve, hogy négyszer, talán ötször is belefértem volna a hatalmas kabátjába. A szemét alig láttam, minthogy igencsak kicsik voltak, és hogy bentebb voltak az arcában, mint kellett volna. Gömbölyű arcán kerestem az orrát, de csak csúnya hegeket, besebesedett vágásokat láttam annak helyén. Reméltem, hogy arcomon nem látszott, hogy taszított a külseje.
- Héj, kölykök! Volna számotokra egy üzleti ajánlatom! – szólt hozzánk.
Szavai után a társamhoz fordultam, majd újra rá, jeleztem, hogy hallgatjuk őt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leena
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 440
Aye! Pont : 18
Join date : 2010. Feb. 10.
Age : 29
Tartózkodási hely : Dragon Fang

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Pént. Ápr. 20, 2012 12:57 pm


– Láttad mennyit megöltem? - kérdezte csillogó szemekkel Ortwin, de nem volt ereje válaszolni. Arca meggyötört volt, és borzalmas fáj karja is, de most csak az ájult fiú érdekelte.
– Most mit csinálsz? - kérdezte Pascal amint Leena közelebb kúszott Matthewhez.
– Meggyógyítóm.
– Ilyen állapotban nem kéne… - kezdte de elhallgatott. Talán érezte, hogy semmi értelem folytatnia. Leena valahol felelősnek érezte magát, és miközben törött bordáit forrasztotta képtelen volt a nyomasztó gondolattól megszabadulni.
– Fáj valamid? - kérdezte halkan ahogy Matthew szemei felnyíltak.
– Ehhh... - felelte.
– Mindjárt rendbe hozlak. - de mágiája szinte teljesen elfogyott, hangosan zihált és próbált összpontosítani, de nem tudta tovább fenntartani a gyógyító mágiát.
– Ennyi elég lesz, már jól vagyok!- válaszul csak bólintott, hátra dőlve próbált mélyeket lélegezni mikor egy magas bundás alak kúszott elé. A magas idegen hatalmas íjat tartott kezében, ruháját állatok bundájából varrta össze, barna haja vastag csomókban omlott vállára. Mély barna szeme még is csillogott a halvány fáklyák fényében, erőt öntve ezzel Leenába. Szikla szilárd arcát kosz foltok lepték el, és mély vörös hegek húzódtak homlokától egészen a szájáig. Mintha egy ezer éves fiatal nő állt volna előtte. Leena dermedten nézte az idegent, aki nagy valószínűséggel megmentőjük is volt.
- Jól elbántatok a gorokkal. Az én nevem Katerina, bestiaölő vagyok. - szólalt meg, hangjából is keménység áradt amitől egy pillanatra megborzongott. - Ti mi járatban vagytok erre?
- Kirándulást terveztünk! - felelte viccesen Pascal, bár senki nem nevetett. Leena mérges pillantást vetett rá jelezve ezzel, a poénkodásnak nem most van itt az ideje.
- A legközelebbi településhez igyekeztünk. - felelte ahogy feltápászkodott Matthewval együtt. – Én Leena vagyok, ők pedig Matthew, Ortwin és Reigen, a kis állat Nokinerk, a nagyon vicces kaméleon pedig Pascal. - mutatta be őket.
- Mik azok a gorok? Ehetők? - kérdezte Reigen kíváncsian. Leenának bele teltet egy kis időbe amíg felfogta, nem csak képzelte, a szavak tényleg el is hagyták a fiú száját, mire szemei apró fekete pontokká szűkültek és néhány izzadság csepp jelent meg homlokán. ” Menthetetlen eset…”
- A gorok nem ehetők, te tökkelütött! - dörrent rá a lány. - A húsuk mérgező, pár nap után a szádon keresztül szabadulnál meg a beleidtől. - egész mi voltjából sugárzott valami vad harciasság. Arca kemény vonalai és markáns hangja inkább emlékeztette egy férfira, de karcsú teste és telet idomai másról adtak tanúbizonyságot.
- Akkor hagyd Nokinerk, nem kell tűzifa! - fordult az erdő felé Reigen. - A sütögetés lefújva!
- Te itt élsz? - kérdezte Matthew nem kevés meglepettséggel hangjában.
- Igen, ez az erdő az én otthonom. - felelte. - Megfogadtam, hogy megtisztítom az összes bestiától, hogy újra a régi legyen, ahogy azt gyermekkoromban megismertem. - mondta miközben közelebb sétált a hatalmas kecskéhez akivel végeztek és bele rúgott egyet, tesztelve halott e a delikvens.
- Akkor te itt voltál már, amikor még nem voltak itt ezek a gorizébizék? - kérdezte meglepetten. Bele gondolnia is rémes volt, milyen életet élhet itt, bár ez némi magyarázatott adott küllemére, a vastag hegekre arcán és vad karcos modorára.
- Igen. Szemtanúja voltam, amikor megjelentek az első gorok és ungorok. Láttam ahogy túlszaporodtak és felemésztették azt az erdőt ami a falvaink életben maradását lehetővé tették.
- Ungorok? Az valamiféle anti-gor? - kérdezte Nokinerk. Katerine nem válaszolt azonnal, egy hosszú másodpercig csk nézte a kis lényt, mintha nem tudná mire venni fura kinézetét és emberi hangját majd mintha csak be tudná az erdőben amúgy kirívóan sok furcsaságnak tovább siklott rajta és válaszolt.
- Így is mondhatjuk. A gorok azok a bestiák, akiknek állat fejük van. Az ungoroknak pedig nem állati fejük van. - magyarázta. Szavai hallatán végig futott hátán a hideg, már az állatias kinézetű szörnyetegeket is túlságosan rémisztőnek találta, így hát el sem akarta képzelni milyen lehet az ami nem állatokra hasonlít.
- Áhá. Értem. - felelte Reigen amint jobb kezét ökölbe szorítva bal tenyerébe csapta.
- Nem tudod véletlen honnan jöttek, vagy hogyan kerültek ide? - kérdezte Pascal.
- Csupán találgatni tudtak a falusiak. - felelte ahogy íját leeresztette és felvett a földről egy baltát. - A gorok egyszerűen a semmiből tűntek fel! Sokan azt mondják, hogy egy másik országból űzték idáig őket, míg mások azt repesgetik, hogy ezek azok az embereknek a gyermekeik akik állatokkal fajtalankodtak.
” Na persze…” - jegyezte meg Carmen.
” Most mi bajod van? Ő csak jobban tudja, aki itt él!”
” Neked meg csak jobb lenne kettőnél több agysejtet növesztened! Kedves mágus lány hallottál már a mágiáról?” - kérdezte csípősen. ” Emlékszel még milyen csudi undorító dolgokat tudnak művelni vele?” Leena pontosan tudta mire gondol Carmen, tisztán látta maga elölt a halott gyermekeket akiket a felismerhetetlenségig csúfítottak el. Megrázva fejét próbálta el hessegetni az emléket.
” Gondolod hogy ezeket is mágiával hozták léte?” – kérdezte.
” Hát még is mi mással?” - kérdezett vissza Carmen.
- Nagyon okosaknak tűntek. Van vezetőjük is?- kérdezte Matthew ahogy követte a lányt. Katrian éppen a megtépázott szekerüket méregette, meg meg rázott egy leszakadt deszkát, néhol rúgott egyet a szekérbe.
- Jó megfigyelés! A gorok kisebb törzsekben élnek az erdő különböző pontjain. A törzseket mindig a legnagyobb és legerősebb gor, a törzsfő vezeti, feltéve, ha nincs egy sámánjuk. Az ungorok pedig afféle szolga szerepet töltenek be a törzsben. Sokkal intelligensebbek, mint azt elsőre bárki gondolná. - magyarázta.
- Hát azért annyira nem azok, a higiéniát biztos nem ismerik. - jegyezte meg Pascal. -Tudod hol vannak ezek a csoportok?
- TE ELAKARSZ ODA MENNI?- akadt ki a kérdésen.
- Nem, - felelte ledegradálóan - csak tudni akarom merre NE menjünk.
- Eddig több mint harminc törzset kutattam fel, és segítettem azok kiirtásában a felbérelt zsoldosoknak és helyieknek.
– Az szép teljesítmény! - adott hangot meglepődésének Matthew, de az erdei amazon csak egy biccentéssel nyugtázta a dicséretet és folytatta.
- El tudom mondani, hogy a gorok nem túl válogatósak ha letelepedésről van szó, bár az utóbbi időben felfigyeltem rá, hogy az utaktól távol, a sűrűben építik fel a táboraikat. Talán rájöttek hogy ha nem rejtőznek el kellőképpen akkor hamar a nyomukra bukkanok. - mondta amint belépett a darabokra tőrt szekérre és kidobott egy táskát.
– Öm, te most éppen mit is csinálsz? - kérdezte Pascal.
– Kipakolok, gondolom nem hagyjátok itt a holmitokat. - felelte egyszerűen .
– Miért is? - kérdezte Matthew.
– Ez a szekér már használhatatlan. - felelte amint visszafordult hozzájuk.
– Megszerelhetnénk és… - kezdte Pascal.
– Ezt ugyan már nem. - fojtotta belé a szót Katerina szigorú hangon. – A fő tenger ketté tört, a kerekek is repedtek, bár mennyit is dolgozol rajta tíz méternél tovább nem jutnál vele.
A három mágus nem akadékoskodott tovább, neki fogtak inkább segíteni Katerinának. Miközben kiszedték holmijukat és megmaradt élelmüket, mely igen csak csekélyke volt a lány folytatta.
- Az utakon csak a portyáiktól kell tartani.
- - Ha már harminc törzset kiirtottál és még mindig vannak, akkor jó sokan lehettek vagy még vannak is, nerk... - jegyezte meg Nokinerk.
- Még is mi a céljuk a portyáknak? - kérdezte amint elvette tőle az újabb csomagot.
- Az élelemszerzés. Az erdő élőlényei már nem szolgálnak nekik kellő mennyiségű táplálékkal. - mondta hogy kilépett Leena csomagjával.
- És ez az élelem mi lennék?
- Ti, és a rakományotok, természetesen. - felelte amint összecsapta tenyerét lesöpörve ezzel a piszkot róla.
- Igazán bíztató. - jegyezte meg halkan Pascal.
– Pakoljatok fel a másik szekérre, indulunk! - adta ki a parancsot Katerina.
” Mikor lett a csaj alfa him?” - szólalt meg Carmen.
” Fogós kérdés.” - felelte tömören, miközben követte a többieket a kereskedő szekeréhez.
A szekér az övékhez feltűnően jó állapotban volt, egy két helyen meg repedt, de működő képes volt. A hordók közöl mind össze csak egy szivárgott, bár ez Leenát egyáltalán nem érdekelt, Carment viszont annál inkább.
” ÚRISTEN!” - kiáltotta rémülten. ”Tegyél, oda valamit mert az egész kifolyik!” - kiáltotta de Leena cseppet sem törődött.
– Hol az öreg? - kérdezte Pascal mire Matthew csak két jó nagy ütést mért a szekér oldalára.
– Kijöhet ember, elmentek! - mondta erőteljesen, mire a férfi nagyokat nyögve préselte ki magát a szekér alól.
– A bátor férfi. - jegyezte meg epésen Leena, azzal le kapott egy hordót.
- Már lenézést de még is mit csinál?! - nézett mélységes felháborodással rá.
– Le pakolja a szekeret! - felelte helyett Matthew. – Van némi cuccunk! - bökött a kis kupacra maga mögött.
– És akkor még is mi lesz a hordóimmal? - hangjában méreg és rökönyödés csengett, arca pedig inkább hasonlított egy sírni készülő csecsemőre mint sem kereskedőre, bár a az ápolatlan borostya igen groteszk összhatást eredményezett.
– Itt maradnak. - vonta meg a vállát amint egy újabb hordóért nyúltak Matthewval.
– Ez ugye még sem gondolták komolyan?? Az ott az én árum és az én engedélyem nélkül nem nyúlhatnak hozzá! - váltott kemény stílusra a pocakos férfi, de valahogy ez se ment neki.
– Tényleg? - kérdezett vissza Leena sötét tekintettel. – Ez meg itt az én öklöm, ami mellesleg a maga életét is meg mentette, és nem maga mondja meg kinek a képét verem szét! - hangjából metsző harag áradt, ahogy kezét a férfi arcába tolta.
- Még sem gondolhatja, hogy majd itt hagyom az árum! - háborodott fel a kereskedő.
- Dehogynem! - vágta rá. - Ha élni akar igenis itt hagyja a hordóit, mivel már kétszer is megmentettük, harmadjára is kellhetünk, tehát mi döntünk!
Az árumról ÉN döntök! - nyomta meg az „én” szót. Leena öklei és Matthew érvei láthatóan nem gyakoroltak rá elég nagy hatást ahhoz hogy
- Talán segíthetek... - szólt közbe békítően Reigen. - Ugyan nem az összeeset, de egy hordó szállítást megoldhatom. - ajánlotta fel. Leena nem értette a fiút, ő ugyan biztos nem segítene egy ilyen pökhendi beképzelt alaknak, mint a kereskedő.
- Ez így jó lesz? Egy hordót viszünk, de a többi marad. - fordult felé Matt, bár az ő arcáról se mintázhatták volna az empátia mint szobrát. Bár személy szerint azt várta a férfi bele megy, ő még csak ennél is tovább szándékozta húzni a húrt, vészesen komoly veszélybe sorolva ezzel testi épségét.
- EGY HORDÓVAL MIRE MEGYEK? - akadt ki a férfi. - Van fogalmatok róla mekkora érték ez? - kérdezte felháborodottan. Szemei villámokat szórtak ahogy a három mágus között vándorolt.
- NEM ÉR-DE-KEL! - szótagolta ingerülten neki Matt. - És, MOST hagy mutassak be magának valakit. – váltott szívélyes hangsúlyra hirtelen. - Ő itt Leena. - mutatom rá. - Könnyen dühbe tud jönni, és nem is olyan rég demonstrálta, mit tesz azokkal, akik felidegesítik. Kér ön is egy hasonló "kúrát", vagy megelégszik azzal az egy tetves hordójával. – fejtette ki a lehetőségeket.
- Nekem te nem mond meg mit tegyek! - kezdte felháborodva. És a hordóim nélkül egy…
– Jaj de hogy is nem! - szólt mély hangon Leena amin ruhájánál megragadta a férfit. – Velünk jössz és életben maradsz, vagy itt hagyunk a gorkoknak vacsorára!
Mielőtt viszont válaszolhatott volna megdöbbent férfi Ortwin jelent meg.
– Leena gyere! - kérte kétségbe esve, és ellökve magától a kereskedőt bólintott. Ortwin egy közeli fához vezette ahol Teobalt ült. Az öreg gyengén vette a levegőt, arcán kimerültség és fájdalom tükröződött.
- Jól vagy öreg? - kérdezte Reigen nem kevés aggodalommal a hangjában.
- Örül a szívem hogy épen látom önöket, barátaim - felelte elhaló hangon. Nem kellett sokat gondolkodnia sérülésein, arcán mély vágás húzódott és páncélján több volt a horpadás mint az épen maradt rész. Leena gyengéden megérintette a sebet hogy össze forrassza. Sérült vállába újra fájdalom nyílalt, de nem ez volt a legfelelőbb idő sérülésivel való foglakozásra, egyébként is kezdte már megszokni a szüntelen fájdalmat.
– A mellkasa táján érez fájdalmat? - kérdezte, amint arca elől elvette kezét és óvatosan elkezdte lecsatolni róla a mellvértet.
– Nem. - felelte – Jól vagyok köszönöm… aú! - jajdult fel.
– Kérem mondja el hol fáj.
– A jobb vállam azt hiszem… - kezdte de megint csak egy jajgatás lett a vége. Leena kezét a vállára tette és megpróbálta kipuhatolni a sérült részt. A váll és fel kar találkozásánál nagy duzzanat volt, legjobb tudása szerint ez csont törés és porc sérülés volt. Újra halvány kék fény jelent meg kezén de a fájdalom minden perccel erősödött.
” Nem fogod tudni meg gyógyítani, felesleges erőlködnöd.”
” Tudom, de amit lehet meg teszek!”
– Pascal menj keres Martiklapu gyökeret. - mire a kis kaméleon csak bólintott.
– Nincs erre szükség Leena kis asszony, ez csak néhány zúzódás. - szabadkozott az öreg.
– Az az állítólagos néhány zúzódás valójában csont törés, és egyáltalán nem elhanyagolható.
– Rendbe fog jönni, ugye? - kérdezte aggódva Ortwin, de Leena nem válaszolt. Egyszerűen képtelen volt kimondani az igazságot miszerint, nem tudja meggyógyítani Teobaltott. Túl gyenge volt…
- Körülbelül egy óra járásra vagyunk Bauholztól, de kettőnél semmiképpen sem többre! – jelentette ki Kat. – Ott ismerek egy tisztes orvost, aki hajlandó lesz ellátni a sérüléseit.
A szavak valahogy furcsán fájtak neki, meg akarta gyógyítani az öreget, hiszen az ő életét is megmentette a harcban de nem volt képes rá.
- Jó hasznát fogjuk venni. - nyögte Matt ahogy végig nézett a levert csapaton. , ahogy körbenézek, és látom a többieken is a harc nyomait.
- Egy tisztes szakácsot nem ismersz ott véletlenül? - kérdezte felcsillanó szemmel Reigen.
- De igen, ismerek, de Ludekernek hála manapság nincs miből főznie. kétszersültön kívül mással nem tud megkínálni. Persze ha van pénzed akkor Ludeker fogadói szívesen látnak. mondta ridegen.
– Nincs szükségem orvosra, csak a lovamra! - jelentette ki az öreg a tőle megszokott határozottsággal.
– Ilyen állapotba nem lovagolhat! - szólt rá Leena.
– Már megbocsásson kis asszony de én innen csak a lovamon fogok távozni!
Neem- vágta rá Ortwinnal egyszerre, bár nem szándékosan. Meglepve kapta fel a fejét, és a fiú szemébe olyan kőkemény elhatározottságot látott mint mesterében. Halvány mosoly suhant át arcán, a fiú nem hiába volt a Lángoló szív Templomos Lovagrend tagjának apródja. - Akkor rakjuk szekérre, csak maradt még néhány ló, ami húzza. - szólalt meg Matthew.
- Hát nem túl bő a választék.
- Akkor marad az a csatamén.
– Még mit nem! Már elmondtam hogy én a lovamon fogok menni, és egyébkén is Marybell nem hol mi igás ló! - háborodott fel.
” Most komolyan itt mindenki ilyen csökönyös?!” - akadt ki magában Leena.
– Uram nincs más lovunk, a szekérre pedig szükségünk van, mert járni nem tud.
– Nem engedem hogy az én hűséges Marybellemből, hol mi paraszt lovát csináljanak!
– Mester, értse meg… - kezdte most Ortwin a győzködést.
– Nem! - vágta rá még végig sem hallgatva a fiút.
– Ember melyik részét nem érti? NINCS LOVUNK, MAGAP PEDIG NEM TUD JÁRNI! - adta tudtára kicsit hangosabban a kelleténél Pascal.
– Akkor sem! - makacsolta meg magát az öreg. Leenanának ténylegesen és véglegesen kezdet elege lennie ebből a napból.
– Indulnunk kell! - kiáltotta oda Katarina ahogy az utolsó hordót is le emelte a szekérről.
– Ó minden sárkányra miért kell ennyi csökönyös emberrel körülvennem magam? - kérdezte fejét az éghez fordítva, de a mennyei válasz nem jött. Hangosat sóhajtva adta fel, de Ortwin ekkor se szó se beszéd oda ment Marybellhez és a kocsi elé vezette.
– Ortwin! Még is mit csinálsz? - kérdezte az öreg felháborodva, de talán nem is a ló befogása volt számára az igazán ledöbbentő hanem az ahogy Ortwin ellenkezve akaratával cselekedett.
– Befogja a lovat. - felelte Leena amint két ágat a törött lábra téve sínt készített, majd a két fiúval közösen fel emelték Teobaltot és a szekérre tették.
– Ez… ez… - hápogott ahogy a szekérre fektették és Leen egy köpenyt terített rá.
– Ez egy köpeny, uram. - adta meg a választ bér tudta nem ez volt a felháborodás oka. – Hideg van éjszaka.
A szekér hangosan nyikorogva indult meg. A három mágus és Katerina a szekér mellett haladva őrködtek, a következő támadástól tartva, bár Kat szerint ezek után kevés volt az esélye hogy újabb támadóik lesznek. Ortwin a bakón ült és bal kezével a gyeplőt szorította, de jobb keze a kardja markolata körül forgott. Leena meg is értette, a kereskedő egész úton sopánkodott a hordói miatt, melyek közül most már csak egy volt, és az is Reigen hátán. Ettől függetlenül a férfi lesírta a csillagos eget is a hordói miatt, és egy folytában az őt ért pénzügyi katasztrófáról sopánkodott, mely miatt a felesége és a gyermekei már nem lesz mit egyenek, az anyósa szem műtétére sem lesz pénz, sőt még a nővére falábát sem tudják kicserélni valami új modellre és emiatt férjet se talál majd magának. Leena azon kívül hogy az út hátra lévő részében azt fontolgatta hogy hogyan és minként fojtsa meg a férfit, élt a gyanúperrel és nem hogy anyósa sincs de felesége és gyerekei sincsenek. Egy ilyen pénz sóvár ember sajnálná még a saját gyerekétől is a pénzt, a nővére meg hát… ha ő is hasonló jellegzetes vonásokat örökölt mint a tohonya pocakos tokás férfi, hát akkor se új falábbal se régivel nem fog férjet találni magának.
- Miért tűrik el a lakók Ludeker zsarnokságát? - kérdezte hogy megtörje a rájuk telepedő súlyos csöndet.
- Ludekernek katonái és fegyverei vannak, a lakókkal ellentétben. - felelte tömören Katarina.
- És legalább megvédi a lakókat?
- Megvédi... De nyomorba taszítja őket, az éhhalálba! - szavai a gyűlölet áradt, amiből Leena arra következtettet ő maga is meg tapasztalata ezt.
- Akkor, nem egy kedves ember...
- Egy pénzéhes görény. - pontosított Katarina. - Csak a saját jóléte érdekli, a többi ember fel is fordulhatna tőle.
- Hölgyem! - szólalt meg hirtelen Teobált. –Te rég itt élsz, nem hallottál a Lángoló Szív Templomos Lovagrend tagjairól? - kérdezte. Katarina mély hallgatásba burkolózott, és mikor már úgy tűnt nem is fog válaszolni, még is csak megszólalt.
- Sajnálom, de nem hallottam róluk. Talán a faluban többet tudnak segíteni, én ott csak akkor járok, ha feltételül szükséges.
- Értem, azért köszönöm. - köszönte meg, de hangjában hallani lehetett a csalódottságot. Leena is egyre kevesebb reményt látott céljuk sikerére. A falu körvonalai lassan teljesen kibontakoztak, a magas cölöpök mögött, látták a lobogó tűz sárga meleg fényét.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 3981
Aye! Pont : 487
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Pént. Ápr. 20, 2012 5:34 pm

A nyilazások rövidesen abba maradtak és mellettünk a bozót zörögni kezdett. Nem gondoltam ellenségnek, hisz megmentett minket a támadóktól. Amikor először megláttam azt a sok szőrt azt hittem egy ugyanolyan állatszerű valami bukkant fel, de aztán észrevettem az arcát és a ruháját. Meg aztán az apró termete miatt nem igazán illett volna közéjük. Inkább tűnt valami erdőlakó bokor-harcosnak. Egy lányhoz képest eléggé gondatlan és koszos volt, bár ilyen valamikkel az erdőben nem is csoda, hogy nincs ideje efféle dolgokra. Az arcát ellepő sebek alapján már számos csatát túlélt habár nem úszta meg karcolás nélkül. Hátán egy tegez lógott teli íjakkal, a kezében pedig egy erős tartású, durván megmunkált íjat tartott. A szeméből valami vad harciasság látszódott. Szénfekete haja már szinte tincsekbe állt a sok kosztol és mocsoktól, ami rá ragadt. A bal szeme fölött egy apró tincs mégis makulátlan fehér maradt.
- Jól elbántatok a gorokkal. Az én nevem Katerina, bestiaölő vagyok.Ti mi járatban vagytok erre? - kérdezte az idegen megmentőnk.
- Kirándulást terveztünk! - felelte viccesen Pascal.
- A legközelebbi településhez igyekeztünk. Én Leena vagyok, ők pedig Matthew, Ortwin és Reigen, a kis állat Nokinerk, a nagyon vicces kaméleon pedig Pascal. - mutatott be minket Leena, ám nekem csak egy kérdés járt a fejemben.
- Mik azok a gorok? Ehetők? - kérdeztem, bár inkább a második kérdésre a válasz érdekelt volna. Közben pedig intéztem Nokinerk felé egy bólintást, aki egyből megértette mit várok el tőle.
- A gorok nem ehetők, te tökkelütött! A húsuk mérgező, pár nap után a szádon keresztül szabadulnál meg a beleidtől. - felelte kissé hevese.
- Akkor hagyd Nokinerk, nem kell tüzifa! - fordultam az erdő felé - A sütögetés lefújva!
- Te itt élsz? - kérdezte Matt.
- Igen, ez az erdő az én otthonom. Megfogadtam, hogy megtisztítom az összes bestiától, hogy újra a régi legyen, ahogy azt gyermekkoromban megismertem. - mondta miközben közelebb sétált egy kecskekígyóemberhez és bele rúgott egyet.
- Akkor te itt voltál már, amikor még nem voltak itt ezek a gorizébizék? - kérdezte meglepetten.
- Igen. Szemtanúja voltam, amikor megjelentek az első gorok és ungorok. Láttam ahogy túlszaporodtak és felemésztették azt az erdőt ami a falvaink életbenmaradását lehetővé tették.
- Ungorok? Az valamiféle anti-gor? - kérdeztem morfondírozva és elképzeltem magam előtt mik lehetnének ezeknek a rondaságuknak a szöges ellentétük. Az emberarcú színes, szivárvány sörényű póniktól viszont megejtettem egy grimaszt, mint amikor elfog valakit az undor egy groteszk látvány miatt.
- Így is mondhatjuk. A gorok azok a bestiák, akiknek állat fejük van. Az ungoroknak pedig nem állati fejük van. - magyarázta.
- Áhá. Értem. - feleltem, miközben jobb kezemet ökölbe szorítva bal tenyerembe csaptam jelezvén, hogy felfogtam. Az elmondottak alapján viszont félő, hogy lehetséges a képzelgésem létezése.
- Nem tudod véletlen honnan jöttek, vagy hogyan kerültek ide? - kérdezte Pascal.
- Csupán találgatni tudtak a falusiak. - felelte ahogy íját leeresztette és felvett a földről egy baltát - A gorok egyszerűen a semmiből tűntek fel! Sokan azt mondják, hogy egy másik országból űzték idáig őket, míg mások azt repesgetik, hogy ezek azok az embereknek a gyermekeik akik állatokkal fajtalankodtak.
- Nagyon okosaknak tűntek. Van vezetőjük is?- kérdezte Matt, ahogy követte a lányt.
- Jó megfigyelés! A gorok kisebb törzsekben élnek az erdő különböző pontjain. A törzseket mindig a legnagyobb és legerősebb gor, a törzsfő vezeti, feltéve, ha nincs egy sámánjuk. Az ungorok pedig afféle szolga szerepet töltenek be a törzsben. Sokkal intelligensebbek, mint azt elsőre bárki gondolná. - magyarázta. Visszanéztem a nagy elefántszerű testre, akit végül a lány terített le. Elgondolkoztam vajon az egy vezetőféle volt-e vagy azok még annál is nagyobbak?
- Hát azért annyira nem azok, a higiéniát biztos nem ismerik. - jegyezte meg Pascal. [color=greenyellow] -Tudod hol vannak ezek a csoportok?
- TE ELAKARSZ ODA MENNI?- akadt ki a kérdésen Leena.
- Nem, csak tudni akarom merre NE menjünk.
- Eddig több mint harminc törzset kutattam fel, és segítettem azok kiirtásában a felbérelt zsoldosoknak és helyieknek.
– Az szép teljesítmény! - adott hangot meglepődésének Matt és én is elismerően füttyentettem
- El tudom mondani, hogy a gorok nem túl válogatósak ha letelepedésről van szó, bár az utóbbi időben felfigyeltem rá, hogy az utaktól távol, a sűrűben építik fel a táboraikat. Talán rájöttek hogy ha nem rejtőznek el kellőképpen akkor hamar a nyomukra bukkanok. - mondta amint belépett a darabokra tőrt szekérre és kidobott egy táskát.
– Öm, te most éppen mit is csinálsz? - kérdezte Pascal.
– Kipakolok, gondolom nem hagyjátok itt a holmitokat. - felelte egyszerűen .
– Miért is? - kérdezte Matthew.
– Ez a szekér már használhatatlan. - felelte amint visszafordult hozzánk.
– Megszerelhetnénk és… - kezdte Pascal.
– Ezt ugyan már nem. A fő tenger ketté tört, a kerekek is repedtek, bár mennyit is dolgozol rajta tíz méternél tovább nem jutnál vele.
Ezek után nem volt mit tenni, neki kezdtünk a rakodásnak. Senki nem merte megkérdőjelezni a lány szakértelmét. Nem sokat értettem a szekerekhez. Gurultak és én ennek már nagyon örültem.
- Az utakon csak a portyáiktól kell tartani. - folytatta tovább a dzsungelharcosunk.
- Ha már harminc törzset kiirtottál és még mindig vannak, akkor jó sokan lehettek vagy még vannak is, nerk... - jegyezte meg Nokinerk morfondírozva.
- Még is mi a céljuk a portyáknak? - érdeklődött Matt.
- Az élelemszerzés. Az erdő élőlényei már nem szolgálnak nekik kellő mennyiségű táplálékkal. - mondta ahogy kilépett Leena csomagjával.
- És ez az élelem mi lennék?
- Ti, és a rakományotok, természetesen. - felelte amint összecsapta tenyerét lesöpörve ezzel a piszkot róla.
- Igazán bíztató.
– Pakoljatok fel a másik szekérre, indulunk! - adta ki a parancsot Katerina.
– Hol az öreg? - kérdezte Pascal erre Matt csak kétszer bele ütött a szekér oldalába.
– Kijöhet ember, elmentek!
A kereskedő nagyokat nyögve mászott ki a szekér alól és nézett ijedten körbe, hogy megbizonyosodjon Matt állításának az igazáról. Amint ez megtörtént feltápászkodott és leporolta magát.
– A bátor férfi. - jegyezte meg epésen Leena.
- Már lenézést de még is mit csinál?! - kérdezte felháborodottan, mikor észrevette, hogy a portékái körül lófrálunk.
– Le pakolja a szekeret! - felelte Matt, mielőtt még Leena válaszolhatott volna. Valószínűleg így járt mindenki a legjobban, ismerve a lány vérmérsékletét – Van némi cuccunk! - bökött a kis kupacra maga mögött.
– És akkor még is mi lesz a hordóimmal? - kérdezte háborogva.
– Itt maradnak. - vonta meg a vállát, majd egy újabb hordót adott le Matt-nek.
– Ez ugye még sem gondolták komolyan?? Az ott az én árum és az én engedélyem nélkül nem nyúlhatnak hozzá! - jelentette ki határozottan, már-már fenyegetően.
– Tényleg? - kérdezett vissza Leena sötét tekintettel.
~Na kezdődik…
– Ez meg itt az én öklöm, ami mellesleg a maga életét is meg mentette, és nem maga mondja meg kinek a képét verem szét!
- Még sem gondolhatja, hogy majd itt hagyom az árum! - háborgott tovább a kereskedő.
- Dehogynem! Ha élni akar igenis itt hagyja a hordóit, mivel már kétszer is megmentettük, harmadjára is kellhetünk, tehát mi döntünk!
Az árumról én döntök! - hangsúlyozta kis a személyes névmást a mondatban. Nem nagyon akart kötélnek állni a kereskedő és ha így folytatja akkor itt valami folyni fog. Még pedig a hordó tartalma, amikor Leena hozzávágja a fickóhoz. Végigmértem a hordót és a lehetséges súlyát latolgattam. Eszembe jutott valami, ami talán véget vethetne ennek a marakodásnak, vagy ha nem is legalább csillapítja a kedéjeket.
- Talán segíthetek… Ugyan nem az összeeset, de egy hordó szállítást megoldhatom.
- Ez így jó lesz? Egy hordót viszünk, de a többi marad. - fordult a kereskedőhöz Matt, meglovagolva a lehetőséget.
- Egy hordóval mire megyek!? Van fogalmatok róla mekkora érték ez? - kérdezte felháborodottan.
– Nem ér-de-kel! - kezdett ingerült szótagolásba Matt - És, Most hadd mutassak be magának valakit. – váltott szívélyes hangsúlyra hirtelen. - Ő itt Leena. - mutatott az említett hölgyeményre [color=yellow] - Könnyen dühbe tud jönni, és nem is olyan rég demonstrálta, mit tesz azokkal, akik felidegesítik. Kér ön is egy hasonló "kúrát", vagy megelégszik azzal az egy tetves hordójával. – fejtette ki a lehetőségeket.
- Nekem te nem mond meg mit tegyek! És a hordóim nélkül egy…
– Jaj de hogy is nem! - szólt mély hangon Leena, aztán a felsőruházata gallérjánál megragadta a fickót és felemelte. – Velünk jössz és életben maradsz, vagy itt hagyunk a gorkoknak vacsorára!
Már épp nyúltam volna oda, hogy visszafogjam Leena-t mielőtt még valami meggondolatlan dolgot tenne, ám ekkor Ortwin jelent meg.
– Leena gyere! - szólt kétségbeesve. Leena elengedte a kereskedőt, aki a terebélyes hátsójával tompította az esést, mi hárman pedig elindultunk Ortwin után. Egy közeli fához értünk, aminek a tövében Teobalt ült és elég ramatyul festett.
- Jól vagy öreg?
- Örül a szívem hogy épen látom önöket, barátaim - felelte elhaló hangon. Leena rátette a kezét az öregre és azonnal elkezdte a gyógyítását.
– A mellkasa táján érez fájdalmat?
– Nem. Jól vagyok köszönöm… aú! - jajdult fel.
– Kérem mondja el hol fáj.
– A jobb vállam azt hiszem…
– Pascal menj keres Martiklapu gyökeret.
– Nincs erre szükség Leena kis asszony, ez csak néhány zúzódás. - szabadkozott az öreg.
– Az az állítólagos néhány zúzódás valójában csonttörés, és egyáltalán nem elhanyagolható.
– Rendbe fog jönni, ugye? - kérdezte aggódva Ortwin, de Leena valamiért nem válaszolt. Volt egy olyan érzésem nem akarta letörni a fiút a válaszával.
- Körülbelül egy óra járásra vagyunk Bauholztól, de kettőnél semmiképpen sem többre! – jelentette ki a dzsungelharcosunk. – Ott ismerek egy tisztes orvost, aki hajlandó lesz ellátni a sérüléseit.
- Jó hasznát fogjuk venni. - szólt Matt.
- Egy tisztes szakácsot nem ismersz ott véletlenül? - kérdeztem reménykedve.
- De igen, ismerek, de Ludekernek hála manapság nincs miből főznie. Kétszersültön kívül mással nem tud megkínálni. Persze ha van pénzed akkor Ludeker fogadói szívesen látnak. - mondta ridegen.
– Nincs szükségem orvosra, csak a lovamra! - jelentette ki az öreg a tőle megszokott határozottsággal.
– Ilyen állapotba nem lovagolhat!
– Már megbocsásson kis asszony de én innen csak a lovamon fogok távozni!
Neem- vágta rá egyszerre Leena és Ortwin.
- Akkor rakjuk szekérre, csak maradt még néhány ló, ami húzza. - szólalt meg Matthew.
- Hát nem túl bő a választék.
- Akkor marad az a csatamén.
– Még mit nem! Már elmondtam hogy én a lovamon fogok menni, és egyébkén is Marybell nem hol mi igásló! - háborodott fel.
– Uram nincs más lovunk, a szekérre pedig szükségünk van, mert járni nem tud.
– Nem engedem hogy az én hűséges Marybellemből, holmi paraszt lovát csináljanak!
– Mester, értse meg… - kezdte most Ortwin a győzködést.
– Nem! - vágta rá egyből, félbeszakítva a fiút.
– Ember melyik részét nem érti? Nincs lovunk, maga pedig nem tud járni! - kiáltott rá Pascal. Kezdtek egyre jobban elszabadulni az indulatok.
– Akkor sem! - makacsolta meg magát Teobalt.
– Indulnunk kell! - kiáltotta oda Katerina sietősen.
– Ó minden sárkányra miért kell ennyi csökönyös emberrel körülvennem magam? -
Leena hangosat sóhajtott, eközben Ortwin fogta magát és a lóhoz sétált, majd a szekér elé vezette.
– Ortwin! Még is mit csinálsz? - kérdezte az öreg felháborodva.
– Befogja a lovat. - felelte Leena, közben pedig két jókora faágat kötözött az öreg lábához. Nem igazán értettem, minek még több súlyt rápakolni szegény öregre. Otwin-nal aztán megfogták és óvatosan felemelték a szekérre.
Megfordultam és elindultam vissza a kereskedőhöz betartani az ígéretemet. Egy intésemre megjelent a lángoló vörös felhőm, ám ezúttal nem alattam, hanem mellettem. Megfogtam egy hordót és készültem rátenni, mikor a kereskedő felkiáltott.
– El ne égesse!
- Nem kell megijedni, ez mágikus tűz. Látja ez a része nem éget - tapogattam meg a jobb kezemmel a felhőm tetejét, aztán rátettem a hordót.
- Óvatosan!
- Nyugi, nem lesz baja - azzal a felhő elejét megragadtam és húztam magam után. Elértem a szekér mellé, amire felmásztak a többiek és úgy haladtunk tovább. Nokinerk szolidaritásból úgyszintén nem a szekéren utazott, hanem mellettem sétált. A kereskedő pedig tovább sopánkodott az otthagyott hordói miatt. Kíváncsi voltam Leena mikor elégeli meg és dobja le a szekérről. Szerencsére ez nem következett be.
- Miért tűrik el a lakók Ludeker zsarnokságát? - kérdezte Leena megtörve a csendet, jóval azután, hogy a kereskedő abbahagyta a sopánkodást. A kérdésre érdeklődve emeltem fel a fejemet. Addig sem számoltam az útba eső gallyakat.
- Ludekernek katonái és fegyverei vannak, a lakókkal ellentétben. - felelte tömören az apró termetű bokorharcos.
- És legalább megvédi a lakókat?
- Megvédi... De nyomorba taszítja őket, az éhhalálba!
- Akkor, nem egy kedves ember...
- Egy pénzéhes görény. - vágta rá egyből - Csak a saját jóléte érdekli, a többi ember fel is fordulhatna tőle.
- Hölgyem! - szólalt meg hirtelen Teobalt. –Te rég itt élsz, nem hallottál a Lángoló Szív Templomos Lovagrend tagjairól? - kérdezte. Katerina elcsendesült és gondolkodóba esett. Újabb csend ült ránk és úgy tűnt nem akar vagy nem tud válaszolni. Aztán még is csak megszólalt.
- Sajnálom, de nem hallottam róluk. Talán a faluban többet tudnak segíteni, én ott csak akkor járok, ha feltételül szükséges.
- Értem, azért köszönöm. - köszönte meg csalódottan Teobalt és visszafordította a fejét az ég felé. A beszélgetés vakvágányra jutott és újra fordultam volna vissza a gallyak számolásához, ám a szemem sarkából észrevettem valamit és felnézve észrevettem a távolban kirajzolódó cölöpfalak körvonalait, amik mögött valószínűleg a falu terült el, ahová épp tartunk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   

Vissza az elejére Go down
 
Hexenschnacht
Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: