HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Hexenschnacht

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet
Matthew Stormshadow
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 51
Aye! Pont : 0
Join date : 2010. Oct. 21.
Age : 22

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Pént. Ápr. 20, 2012 10:12 pm

- Fáj valamid? – hallottam tompán egy hangot, majd ahogy kinyitottam a szemem, Leena elmosódott arcát véltem felismerni. Ahogy kitisztult a kép, egyre jobban láttam rajta a harc okozta sérüléseket, és meggyötörtséget. Felettem halványkék fényben világító kezét pillantottam meg, majd Pascalt, ahogy mellettem, vagy a lány mellett strázsál.
- Ehhh… - nyögtem fel, ahogy végül agyam kódolta a kérdést.
- Mindjárt rendbe hozlak. – mondta Leena, bár látszott rajta, hogy igen nagy erőfeszítésbe telik neki tartani magát. A fény pislákolt a keze körül, árnyéka volt csak annak, amit a csatában mutatott, majd ki is aludt.
– Ennyi elég lesz, már jól vagyok! – szabadkoztam, majd felültem, és kicsit próbálgattam a végtagjaimat. A szél sárkányölő mellé kúszott egy újabb személy, akit még nem ismertem. Testét állatbundákkal fedte, haja csomókban lógott le válláig, arcát több sebhely és vágás éktelenítette, de így is felismertem, hogy az illető nőnemű. Kezében hosszúíjat tartott, következtetni tudtam arra, hogy ő mentett meg minket.
- Jól elbántatok a gorokkal. – szólalt meg. Úgy éreztem, mintha ezzel a mondattal összekevert volna valakivel, végül is ő lőtte le őket. - Az én nevem Katerina, bestiaölő vagyok. – mutatkozott be, ezzel is bizonyítva, hogy lány. - Ti mi járatban vagytok erre? – kérdezte óvatosan.
- Kirándulást terveztünk! – válaszolt Pascal, aki úgy tűnt, elég vicces kedvében volt. Valahogy senkinek nem volt kedve nevetni a viccen.
- A legközelebbi településhez igyekeztünk. Én Leena vagyok, ők pedig Matthew, Ortwin és Reigen, a kis állat Nokinerk, a nagyon vicces kaméleon pedig Pascal. – mutatott be minket a lány. Amikor hozzám ért, apró intéssel jeleztem, ki is vagyok. A többiekre néztem, milyen állapotban vannak. Nokinerk és Reigen szemmel láthatóan kicsit jobban jártak, vagy jobban küzdöttek, de az biztos, hogy jobb állapotba voltak, mint én vagy Leena. Pascal sértetlennek tűnt.
- Mik azok a gorok? Ehetők? – kérdezte nem kis megrökönyödésemre Reigen. ~ Csak a hasára tud gondolni? Ez biztos nem normális…. – jegyeztem meg magamban.
- A gorok nem ehetők, te tökkelütött! – hordta le az éhezőt a vadászlány. - A húsuk mérgező, pár nap után a szádon keresztül szabadulnál meg a beleidtől. – ábrándította ki a fiút. Szinte láttam a szemében a csalódást, amint szembesül azzal a ténnyel, hogy nem próbálhat ki egy újabb ínyencséget.
- Akkor hagyd Nokinerk, nem kell tűzifa! – kiáltott az erdőbe a kis pocokszerű lénynek, aki időközben eltűnt - A sütögetés lefújva! – mondta szomorkás felhanggal.
- Te itt élsz? – néztem a lányra, aki valószínűleg jól ismerte ezt az erdőt, ha úgy elrejtőzött, hogy se a gorok, se mi nem láttuk.
- Igen, ez az erdő az én otthonom. Megfogadtam, hogy megtisztítom az összes bestiától, hogy újra a régi legyen, ahogy azt gyermekkoromban megismertem. – mondta eltökélten, szavait nyomatékosítva pedig belerúgott az egyik tetembe.
- Akkor te itt voltál már, amikor még nem voltak itt ezek a gorizébizék? - kérdezett rá Leena.
- Igen. Szemtanúja voltam, amikor megjelentek az első gorok és ungorok. Láttam ahogy túlszaporodtak és felemésztették azt az erdőt ami a falvaink életben maradását lehetővé tették. – mondta lehangoltan a lány, hangjában ott csengett a szomorúság.
- Ungorok? Az valamiféle anti-gor? – kérdezte Reigen. ~ Ennél hülyébben fel se tehette volna a kérdést, ha akarta se volna.
- Így is mondhatjuk. A gorok azok a bestiák, akiknek állat fejük van. Az ungoroknak pedig nem állati fejük van. – magyarázta. ~ Valahogy nem stimmelt az egész. Állattest, emberfej? Hogy? – merengtem magamban. Rájöttem, hogy a lány nagyon sokat tud a bestiákról.
- Áhá. Értem. – jelentette ki Reigen, majd öklét a tenyerébe csapta, jeléül hogy felfogta, viszont látszott rajta, hogy valahol máshol járt.
- Nem tudod véletlen honnan jöttek, vagy hogyan kerültek ide? - kérdezte Pascal.
- Csupán találgatni tudtak a falusiak. Vett fel egy baltát a földről, miközben magyarázott. - A gorok egyszerűen a semmiből tűntek fel! Sokan azt mondják, hogy egy másik országból űzték idáig őket, míg mások azt repesgetik, hogy ezek azok az embereknek a gyermekeik akik állatokkal fajtalankodtak. ~ Még elképzelni is szörnyű volt. Ráadásul ki lett volna képes ilyenre. Vajon milyen állat tudta kihordani.
- Nagyon okosaknak tűntek. Van vezetőjük is? - kérdeztem, ahogy a lány nyomába szegődtem. .
- Jó megfigyelés! – dícsért meg - A gorok kisebb törzsekben élnek az erdő különböző pontjain. A törzseket mindig a legnagyobb és legerősebb gor, a törzsfő vezeti, feltéve, ha nincs egy sámánjuk. Az ungorok pedig afféle szolga szerepet töltenek be a törzsben. Sokkal intelligensebbek, mint azt elsőre bárki gondolná. - mondta. ~ Hova nagyobbak ennél is?! – akadtam ki magamban. ~ Öt méteresek? Vagy mi? – folytattam eszme futtatásom.
- Hát azért annyira nem azok, a higiéniát biztos nem ismerik. - jegyezte meg Pascal. - Tudod hol vannak ezek a csoportok? – kérdezte Pascal.
- TE ELAKARSZ ODA MENNI?- akadt ki Leena.
- Nem, csak tudni akarom merre NE menjünk. –jelentette ki a kis kaméleon eltökélten. Támogattam az ötletét.
- Eddig több mint harminc törzset kutattam fel, és segítettem azok kiirtásában a felbérelt zsoldosoknak és helyieknek. – kész fejvadász, nem csodákoztam volna rajta, hogy ha a következő mondata az, hogy abból élek, hogy elkapom a gorokat és anti vagy ungorokat, és fejpénzt kapok értük.
– Az szép teljesítmény! –adtam hangot érzéseimnek. Reigen csatlakozott hozzám, és elismerő füttyentést hallatott.
- El tudom mondani, hogy a gorok nem túl válogatósak ha letelepedésről van szó, bár az utóbbi időben felfigyeltem rá, hogy az utaktól távol, a sűrűben építik fel a táboraikat. Talán rájöttek hogy ha nem rejtőznek el kellőképpen akkor hamar a nyomukra bukkanok. –mondta, majd egy szekérromhoz lépett, ami később rájöttem, hogy a miénk volt, és elkezdte kihajigálni a cuccokat belőle.
– Öm, te most éppen mit is csinálsz? - kérdezte Pascal.
– Kipakolok, gondolom nem hagyjátok itt a holmitokat. –mondta közömbösen.
– Miért is? – kérdeztem, mintha valamiről lemaradtam volna..
– Ez a szekér már használhatatlan. –nézett vissza ránk. ~ Végül is igaza van...
– Megszerelhetnénk és… - kezdte Pascal, de a lány gyorsan belefojtotta a szót. .
– Ezt ugyan már nem. A fő tengely kettétört, a kerekek is repedtek, bár mennyit is dolgozol, rajta tíz méternél tovább nem jutnál vele. – diagnosztizálta a problémát Katerina. Elkezdtük kipakolni a holminkat a vadász segítségével. Senki nem gondolta, hogy valamit is rosszul tenne, mindenki vakon követte.
- Az utakon csak a portyáiktól kell tartani. – jelentette ki rakodás közben.
- Ha már harminc törzset kiirtottál és még mindig vannak, akkor jó sokan lehettek vagy még vannak is, nerk... – elmélkedett Nokinerk is.
- Még is mi a céljuk a portyáknak? – kérdeztem az íjászt.
- Az élelemszerzés. Az erdő élőlényei már nem szolgálnak nekik kellő mennyiségű táplálékkal. –mondta, miközben Leena csomagját rángatta ki a romokból.
- És ez az élelem mi lennék? – kérdezte a szél sárkányölő.
- Ti, és a rakományotok, természetesen. – csapta össze a két tenyerét, ahogy végzett.
- Igazán bíztató. – jegyezte meg Pascal.
– Pakoljatok fel a másik szekérre, indulunk! – parancsolt ránk Katerina. ~ Mikor lett ő a vezér? – morfondíroztam..
– Hol az öreg? - kérdezte Pascal. Választ én adtam a kérdésre, megütöttem kétszer az ép szekér oldalát, majd előszólítottam a gyávát.
– Kijöhet ember, elmentek!
A hordóhasú kereskedő kigurult nehézkesen a szekér alól, nyöszörögve felállt, majd leporolta magát.
- A bátor férfi. – jegyezte meg Leena cinikusan. Szinte mindig egyetértettem a lánnyal. Nem tudtam miért, azért mert hasonló volt-e a mágiánk, vagy csak mert már többször is találkoztam vele, és átvettem kicsit a stílusát, de ez így volt.
- Már elnézést de még is mit csinál?! – gúvasztotta ki a szemeit a kereskedő, ahogy meglátta, hogy a szekeréről lepakoljuk a hordóit.
- Lepakolja a szekeret! – mondtam nemes egyszerűséggel. ~ Na vajon mint csinálunk IQ betyár…. Ez tuti sík hülye. – Van némi cuccunk. – mutattam rá a kupacra, ahova kiraktuk a romokból előkotort dolgokat.
– És akkor még is mi lesz a hordóimmal? – háborodott fel a dagi.
– Itt maradnak. –felelte Leena, miközben újabb hordót adott játszi könnyedséggel a kezembe..
– Ez ugye még sem gondolták komolyan?? Az ott az én árum és az én engedélyem nélkül nem nyúlhatnak hozzá! – fenyegetett minket, de nem igazán hatott meg, inkább idegesített.
- Tényleg? – sötétedett el Leena tekintete. ~ Rossz jel. Nagyon rossz jel.
– Ez meg itt az én öklöm, ami mellesleg a maga életét is meg mentette, és nem maga mondja meg kinek a képét verem szét! – mutatott meg egy egyszerű indokot a lány, miért ne fenyegesse őt.
- Még sem gondolhatja, hogy majd itt hagyom az árum! - háborgott.
- Dehogynem! Ha élni akar igenis itt hagyja a hordóit, mivel már kétszer is megmentettük, harmadjára is kellhetünk, tehát mi döntünk! – jelentettem ki magabiztosan. Kezdett elegem lenni belőle. ~ Mit nyafog, örüljön hogy él, hájas pénzéhes idióta. - Az árumról én döntök. – kötötte az ebet a karóhoz. ~ Csak el ne szakadjon a lánc öreg, ezt nagyon csúnyán meg fogod szívni. – jósoltam.
- Talán segíthetek… Ugyan nem az összeeset, de egy hordó szállítást megoldhatom. – próbált békíteni Reigen.
- Ez így jó lesz? Egy hordót viszünk, de a többi marad. - Dobtam fel a labdát, ha ezt nem csapja le, én fogom őt.
- Egy hordóval mire megyek!? Van fogalmatok róla mekkora érték ez? ~ Nem hiszem el!
– Nem ÉR-DE-KEL! – pörögtem fel.- És, Most hadd mutassak be magának valakit. – váltottam szívélyes hangsúlyra hirtelen. - Ő itt Leena. – mutattam be Leenát - Könnyen dühbe tud jönni, és nem is olyan rég demonstrálta, mit tesz azokkal, akik felidegesítik. Kér ön is egy hasonló "kúrát", vagy megelégszik azzal az egy tetves hordójával. – mondtam ördögi mosollyal az arcomon.
- Nekem te nem mond meg mit tegyek! És a hordóim nélkül egy…
– Jaj de hogy is nem! –kapta fel gallérjánál fogva a csávót .– Velünk jössz és életben maradsz, vagy itt hagyunk a gorkoknak vacsorára! – szögezte le Leena.
Hirtelen Ortwin jelent meg, eddig nem is láttam a fiút.
- Leena gyere! – szólt neki, majd megindult a csatamező egy egészen távol eső részére. Ahogy odaértünk, Teobaltot találtuk meg egy fának dőlve. Elég rosszul nézett ki az öreg, páncélját vágások és horpadások ékesítették.
- Jól vagy öreg? – kérdezte Reigen.
- Örül a szívem hogy épen látom önöket, barátaim - felelte szinte haldokolva. Leena elkezdte gyógyítani, de ő is elég rosszul volt ahhoz, hogy ne túl sokáig bírja. .
– A mellkasa táján érez fájdalmat?
– Nem. Jól vagyok köszönöm… aú! – kiáltott fel..
– Kérem mondja el hol fáj. –faggatta.
– A jobb vállam azt hiszem… - mondta bizonytalanul a lovag.
– Pascal menj keres Martiklapu gyökeret.
– Nincs erre szükség Leena kis asszony, ez csak néhány zúzódás. - szabadkozott az öreg.
– Az az állítólagos néhány zúzódás valójában csonttörés, és egyáltalán nem elhanyagolható. – jelentette ki Leena.
– Rendbe fog jönni, ugye? – tette fel a kérdést Otwin, aminek a válaszától legjobban retteghetett. Leena nem is válaszolt neki.
- Körülbelül egy óra járásra vagyunk Bauholztól, de kettőnél semmiképpen sem többre! – jelentette ki Katerina. – Ott ismerek egy tisztes orvost, aki hajlandó lesz ellátni a sérüléseit. – ajánlkozott.
- Jó hasznát fogjuk venni. – jegyeztem meg. Jó hogy összefutottunk vele.
- Egy tisztes szakácsot nem ismersz ott véletlenül? – kérdezte Reigen reménykedve.
- De igen, ismerek, de Ludekernek hála manapság nincs miből főznie. Kétszersültön kívül mással nem tud megkínálni. Persze ha van pénzed akkor Ludeker fogadói szívesen látnak. - mondta szinte undorodva.
– Nincs szükségem orvosra, csak a lovamra! - jelentette ki az öreg a tőle megszokott határozottsággal.~ Már megint kezdi…
– Ilyen állapotba nem lovagolhat!
– Már megbocsásson kis asszony de én innen csak a lovamon fogok távozni!
Neem- vágta rá egyszerre Leena és Ortwin. Meglepő volt kettőjük között a nagy egyetértés.
- Akkor rakjuk szekérre, csak maradt még néhány ló, ami húzza. – indítványoztam.
- Hát nem túl bő a választék.
- Akkor marad az a csatamén. – böktem a főnök lovára.
– Még mit nem! Már elmondtam hogy én a lovamon fogok menni, és egyébkén is Marybell nem hol mi igásló! - háborodott fel. ~ Hát de miért, - keseregtem.
– Uram nincs más lovunk, a szekérre pedig szükségünk van, mert járni nem tud.
– Nem engedem hogy az én hűséges Marybellemből, holmi paraszt lovát csináljanak! – kiáltotta az öreg.
– Mester, értse meg… - kezdte most Ortwin a győzködést, nem túl sok sikerrel.
– Nem! –mondta gondolkodás nélkül..
– Ember melyik részét nem érti? Nincs lovunk, maga pedig nem tud járni! – uralkodtak el Pascalon az indulatok. .
– Akkor sem! - makacsolta meg magát Teobalt.
– Indulnunk kell! - kiáltotta oda Katerina sietősen.
– Ó minden sárkányra miért kell ennyi csökönyös emberrel körülvennem magam? – kesergett Leena. Ortwin odalépett a csatménhez, és bekötötte a szekér elé. Teobalt csak hüledezett.
– Ortwin! Még is mit csinálsz? - kérdezte az öreg.
– Befogja a lovat. - felelte Leena, közben pedig két jókora faágat kötözött az öreg lábához. Végül is, valami sínszerűségre úgy is szükségünk lett volna. Leena és Ortwin felpakolta a sérültet a szekérre, amit persze a kereskedő most már szó nélkül hagyott. Reigen közbe hátat fordított nekünk. Intésére vörös tűzfelhőt varázsolt, ami valamilyen furcsa módon nem égetett, és a hordó szimplán csak rácsusszant. A kereskedő persze nem hitte ezt el.
– El ne égesse! – kiáltott fel.
- Nem kell megijedni, ez mágikus tűz. Látja ez a része nem éget – mutogatta Reigen, kezével tapperolva a tüzet.
- Óvatosan!
- Nyugi, nem lesz baja – nyugtatta Reigen, amjd mindannyian felszálltunk a szekérre, illetve Reigen inkább sétált, nem fért fel, úgy tűnt nekem.
- Miért tűrik el a lakók Ludeker zsarnokságát? – kérdezte Leena megtörve a csendet, miután a kereskedő nagy nehezen csöndbe maradt.
- Ludekernek katonái és fegyverei vannak, a lakókkal ellentétben. – mondta a vadászlány leegyszerűsítve a dolgokat.
- És legalább megvédi a lakókat?
- Megvédi... De nyomorba taszítja őket, az éhhalálba! – mondta.
- Akkor, nem egy kedves ember...
- Egy pénzéhes görény. - vágta rá - Csak a saját jóléte érdekli, a többi ember fel is fordulhatna tőle.
- Hölgyem! –nyögte Teobalt –Te rég itt élsz, nem hallottál a Lángoló Szív Templomos Lovagrend tagjairól? –faggatta Teboalt, reménykedve, hogy valami információmorzsát talán talál. A lány kicsit magába merült, majd válaszolt..
- Sajnálom, de nem hallottam róluk. Talán a faluban többet tudnak segíteni, én ott csak akkor járok, ha feltételül szükséges. – felete.
- Értem, azért köszönöm. – mondta búsan a lovag.
Ahogy haladtunk, kezdet kibontakozni a cölöpök körvonala, ami a falut jelezte.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szomb. Ápr. 21, 2012 4:21 pm

Oh, te jó ég! Mindjárt lerakok egy téglát! Most komolyan mindenki a határidő lejárta előtt írt?! Ez dicséretes dolog! Petersennek pedig külön kijár a vállveregetés, mert az előző postjával nagyon elégedett vagyok! Így tovább!


Határidő:
Május 5


Csapat: - Ludeker bevezette a kapuadót – jelenti ki komoran Kat, mikor a bezárt kapuhoz érkeztek.
- Ki van odakint? – recsegi egy hang a sötétben.
Miközben a tágas és magas kaput figyelitek észreveszitek, hogy két sötét alak lép ki a bal oldali szárnyba vágott, kisebb ajtón. Az illetők tesznek néhány kimért lépést előre, és amikor beérnek a kapuk felett lobogó fáklyák fényébe, látjátok, hogy kivont kardjukat máris maguk mellett lóbálják.
Közlitek velük, hogy mi járatban vagytok, és szeretnétek belépni a faluba. Amint megemlítitek a gorokat az őrök rögtön szorosabban fogják fegyverük markolatát, és figyelmesen kémlelni kezdik az erdő határát.
- Szóval tudjátok, hogy bestiák ólálkodnak a környéken – mondja vonatottan az egyik férfi. – Mégis azt kéritek, hogy kinyissuk nektek a kaput?
- Kérem, uraim – mondja Ortwin, aki előresiet. – A gazdám megsebesült! Orvosra van szüksége!
- Nyisd ki a kaput, Waller! – mondja mélyet sóhajtva Katerina. – Végeztünk a bestiákkal! Nincs mitől félnetek.
A Waller névre hallgató alak a lányra sandítva felmordul:
- Na, meg itt a vadmacska… Mi van, hoztál nekünk még néhány félhalott menekültet?
A társa felröhög és gorombán kijelenti:
- Pedig azokból nem kéne több! Tele van velük a város!
- Kinyitjuk a kaput, miután rendezitek az adókat! – szólt Waller a száját nyaldosva.
- Így van! – tódította a másik, miközben kardját a vállára lendíti. – Itt, Bauholzban lábadót kell fizetni, a közutak kopásáért. Lábanként ötezer Gyémánt.
Waller kényelmesen előresétált és halkan dörmögve számolni kezdett.
- Aszondja’, kettő, négy, hat, nyolc, tíz… Hojojojj! Ez összesen huszonkettő láb lesz! A szekéren is van valaki? – Átkémlel a kocsi oldalfala felett, és végignéz Teobalton. – És még egy, huszonnégy láb! Az annyi, mint százhúszezer Gyémánt!
- De az öreg sebesült! – szól közbe a kereskedő.
- Attól még van lába, nem igaz? – vág vissza Waller.
- Van, de nem nagyon fogják koptatni az utat! - csattan fel a kereskedő.
- Nem én hoztam a törvényeket, jó uram – feleli a vállát vonogatva. – Én csak betartatom őket. – Ismét megnyalja a száját, majd folytatja: - És itt van még a veszélyadó, amit azért jár, mert kinyitjuk a kaput, mikor ellenség ólálkodik a környéken. Az pontosan ötvenezer Gyémánt!
- Aztán jön a sebesült adó – veszi át a szót Waller társa. – Ezer gyémántot kell fizetni minden ember után, aki nem képes belépni a saját lábán a városba.
- Úgy bizony! – bólogat hevesen Waller. – És ne vacakoljunk az aprópénzzel, kerekítsük fel kétszázezer Gyémántra az összeget, úgy könnyebb számolni!
Itt akár egy kisebb vitát is kirobbanthattok, de végül Ortwin parancsol megálljt az egésznek:
- Én készséggel fizetek, uraim! Nem fogok vitatkozni, amikor a gazdám vérzik!
Előhúzza erszényét és annak minden tartalmát átadja Wallernek, aki elégedetten mosolyog, majd baljával int egyet, mire a kapu kinyílik.
- Örüljetek, hogy nem vetettem ki rátok az adófizetésnek való ellenállás miatti különadót! – szólt utánatok. A házak javarésze megroskadt, néhánynak teljesen bedőlt valamelyik oldala, és számos tető helyén csupán korhadt gerendák merednek az ég felé. Az utcát szemét borítja, a levegőben ürülék, vizelet és rothadás bűze száll. A falak tövében patkányok, egerek, és a jó ég tudja, hogy még miféle lények szaladgálnak. A falu főterén álló kétszintes kőépítmény tetején körbefutó, fűrészfogas mellvédből ítélve megtaláltátok az erődházat, vagyis a falu utolsó védvonalát, ami jelenleg bordélyként üzemel. Itt a kereskedő el is válik tőletek.
Időközben észreveszitek, hogy ez eddig, végletekig nyugodt, harcias és magabiztos Kat kifordult önmagából. Riadtan kapkodja tekintetét jobbra-balra. Szemeiből félelem tükröződik, tagjai pedig remegnek. Kicsit furcsának is találhatjátok, hogy a félelmetes gorokkal teli vadonban élő harcos lány egy faluban ennyire fél bármitől is. Persze azért Kat elvezet titeket a falut kettészelő folyóig, aminek túlpartján egy szánalmas menekülttábor van, csupa ócska sátorból, illetve hulladékból összetákolva. A hídon persze ismételten csak adófizetéssel tudtok átjutni, amit immáron zsebből kell megoldanotok, mert Ortwin minden vagyonát elköltötte, hogy bejöhessetek a faluba. A hídadó fejenként ötezer Gyémánt, ami annyit tesz, hogy negyvenötezer Gyémántot kell közösben kicsengetnetek.
Amint átértek a túlpartra, Kat valamennyire megnyugszik, s azonnal a már korábban említett orvoshoz vezet titeket. Ám ha a falu szemétdomb volt, akkor a menekülttábor sártengerbe fúló nyomortelep.
- Vinck doktor régebben Bauholz polgármestere volt, egészen addig, amíg Ludeker meg nem érkezett. A doktor jó ember, őt szerette mindenki. Most pedig mégis itt kell élnie. Nincs ez rendjén…
Rövidesen eléritek a menekülttábor központját, ahol egy nagyobb, s a többinél valamivel jobb állapotban lévő sátor áll. A sátor bejárata előtt néhány deszka van lefektetve a földre, hogy ne a sárban kelljen dagonyáznia az embereknek. Kat odasiet a sátorhoz és emelt hangon megszólal:
- Doktor úr, idehaza van?
- Máris jövök, máris jövök! – válaszolja egy eléggé reszelős hang odabentről. Kisvártatva fellebben a sátor ajtaja, és egy ócska hálóruhát viselő, idős alak tűnik fel.
- Á, az ifjú Katerina! – dörmögi, miközben hátrasimítja hosszú ősz fürtjeit, amik szabadon lengedeztek az éjszakai szellőben. – Jól sejtem, hogy munkát hoztál nekem?
A doktor nem egy kellemes látvány, láthattatok már ösztövér vagy vézna alakokat, de Vinck doktor szó szerint csontig soványodott. Körülbelül egy idős lehet Teobalt-al, de mégis úgy fest, mint akit néhány óra választ el az éhhaláltól.
- Ezek az emberek a barátaim, az erőben harcoltak a gorokkal. Egyikük súlyosan megsebesült.
- Jó, hozzátok be, hozzátok be! Megnézem, hogy mit tehetek.
Beviszitek a sérült öreget, de odabent semmi szívderítő látvány se vár titeket. A sátor túlsó végében két priccs van, azok is foglaltak, két alvó sebesült fekszik rajtuk. Ezenfelül alig akard bútorzat, egy ócska szék, egy rozoga asztal, egy kopott láda, és egy vaskályha amellett pedig egy vízzel teli hordó áll. Jobb híján a deszkákra fektetitek le az öreget. Vinck a kályha mögül előhúz egy bőrtáskát, majd nekilát megvizsgálni Teobaltot.
- Van itt minden. Törött kéz, zúzódások, és vágott sebek is. nagyanyám szerelmére, csúnyán elbántak vele! – Vinck nem is vár tovább, azonnal munkához lát. – Ha úgy gondolják, itt tölthetik az éjszakát, a padlón még elférünk néhányan. A ládában találnak maguknak pokrócot.
- Köszönjük Vinck doktor! – hajol meg Kat.
Számotokra itt véget is ér az éjszaka érdemi része, amit igazán értékelni is tudtok, hiszen alaposan elfáradhattatok. Nyugovóra tértek.
Másnap reggel, amikor felébredtek már ébren vár rátok az egyik megüresedett priccsen ülve az öreg Teobalt. Arca kimerültségről árulkodik, viszont szemében titokzatos tűz lobog.
- Már vártam, hogy felébredjenek! – int magához titeket. – Jóllehet nagyon bánt, úgy tűnik, ki kell maradnom egy darabig, amíg a vállam helyrejön. Ugyanakkor nem hagyhatom, hogy a küldetésünk késlekedést szenvedjen miattam. Ezennel kötelezem önöket, hogy folytassák a lovagtársaim utáni kutatást, és ha rájuk találnak, vezessék ide őket! Vinck doktortól megtudtam, hogy a társaim alig két hete jártak erre utoljára, aztán pedig keletre indultak, hogy segítsenek a szomszédos falun, amit bestiatámadások értek.
Végre egy nyom, amin el tudtok indulni! Örülhettek is neki rendesen.
- Az apródom el fogja kísérni önöket, és segíteni fog.
Na ez ugye pont nem kellene nektek, a fiú valószínűleg csak teher lesz számotokra, lázas jóhiszeműsége és dicsőség utáni olthatatlan vágya biztos recept a katasztrófához. Teobaltot képtelenek vagytok lebeszélni arról, hogy veletek küldje Ortwint, az öreg megmakacsolta magát és nem tűr ellenvetést.
Kicsivel később már Kat terelget titeket odakint, hogy még indulás előtt megreggelizzetek, mikor is Leena orrát egy ismerős szag üti meg. A szag tulajdonosa Petersen, aki éppen egy bűn ronda férfival beszélget. Az alaknak mélyen ülő disznószemei vannak, de kerek ábrázatának fő jellegzetessége, hogy nincs orra, annak helyén csak két ronda hasíték van, s köztük pedig némi porc fehérlik. Gondolom Leena nem hajlandó szótlanul elsétálni egy régi ismerős mellett, főleg egy ilyen helyen. Szóval odamentek hozzájuk, bár Kat hátra marad, és a tisztesnél is nagyobb távolságból figyel titeket. ( Petersen körébe is illik belenézni )



Petersen:
- Hallottam a tegnapi kereskedőktől, hogy mekkora spíler is vagy, kölyök! Pont a hozzád hasonló emberekre volna szükségem! – mosolyodik el. – Tudod, én vagyok, a menekül tábornak a vezetője, Mido. Ügyes harcosokat keresek, akikkel lerohanhatom a falut. Tudod, kölyök, már ideje volna elkergetni innen azt a tetű Ludekert, aki két fillérért még a bőrt is lenyúzná a saját lányáról, nemhogy a falusiakról. Gondolom te magad is tapasztaltad az adókat – sóhajt nagyot a férfi. – Mit szólsz, kölyök? Volna kedved elkenni annak a rohadéknak a száját? Ígérem, utána busásan megfizetlek.
Mielőtt válaszolhatnál Leena és csapata tűnik fel. Itt jöhet a nagy összeborulás és élménybeszámoló… stb.



Közös: Az orratlan alak látván a nagy örvendezést, elvigyorodik, és izgalmában az ajkait kezdi harapdálni. Miután kiörömködtétek magatokat a férfi megszólal:
- Oh, milyen jó is, mikor régi barátok találkoznak egymással! Szívszorító érzés, főleg egy ilyen zord helyen. Hadd mutatkozzam be! A nevem Mido, én vagyok a menekülttábor vezetője. Önben kit tisztelhetek kisasszony? – kérdezi nyájasan Leenat, miközben kezet akar neki csókolni. Hogy ez sikerül-e neki az csak Leena döntésén múlik. – Nagyon örvendek! Volna egy ajánlatom a maguk számára is!
- Ne is folytasd tovább, Mido! – szól közbe távolról, Kat. - Ők nem kérnek a piszkos üzleteidből. És különben is nemsokára indulnak tovább.
- Oh, hát a drága Katerina is itt van? Bocsáss meg szépségem, hogy nem vettelek észre! Jut eszembe! Meggondoltad már a múltkori ajánlatomat?
Kat csak undorodva elfordítja a fejét.
- Ha megunod, hogy minden éjjel kishíján halálra fagysz, jusson eszedbe, hogy én mindig meleg ággyal várlak! – aljas kuncogás hallat és hozzáteszi: - És annyi kolbászt kapsz, amennyi beléd fér… - azzal intet egyet és tovább indul, bár még Petersennek visszaszól: - Te pedig kölyök, vedd fontolóra az ajánlatomat!
- Micsoda elvetemült gonosztevő! – háborog Ortwin. – Dúskál a kolbászban, mialatt az a sok szerencsétlen éhezik!
Ezt követően döntsetek arról, hogy hol szándékoztok reggelizni. Esetleg reménykedtek egy jó patkánysültben, a menekülttáborban, vagy erszényeteket nem sajnálva átmentek a faluba és elkövettek egy kiadós reggelit a nagy út előtt. Petersen pedig döntsön, hogy mihez kezd! Marad? Csatlakozik Leenaékhoz? Elfogadja Mido ajánlatát? Elindul hazafelé?
A postok egészen addig tartsanak, hogy nekiláttok a reggelinek!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szomb. Május 05, 2012 8:05 am

Szeretném felhívni a társaság figyelmét, hogy eljött a május ötödike! Nagyon gyorsan postoljatok, vagy valaki nagyon gyorsan kezdjen magyarázkodni!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 3981
Aye! Pont : 487
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szomb. Május 05, 2012 8:33 pm

- Ludeker bevezette a kapuadót – szólalt meg komoran Katerina, amint a hatalmas kapuk elé értünk.
- Ki van odakint? – recsegi egy hang a sötétben.
- Vándorok vagyunk és árut hoztunk! - kiáltott be Leena.
- Ja, Lee, nem így kell! - szól rá Pascal. - FIgyelj csak! Sört hoztunk ha akartok belőle azonnal nyissátok ki a kaput!
- Nem ez volt a kérdés! - üvölti vissza az őrnek tűnő alak.
- Uram kérem engedjenek be! - kérte Leena - Sebsültet hozunk, magunk is fáradtak vagyunk!
- És éhesek! – teszem hozzá a magamét, tekintve, hogy már jó régóta nem ettem semmit, ami egyszerre volt felhábprító és elszomorító.
- Engedjetek be! Megtámadtak minket a gorok!
- Szóval tudjátok, hogy bestiák ólálkodnak a környéken – mondta vontatottan egy másik férfi, aki az előző mellett állhatott valahol. – Mégis azt kéritek, hogy kinyissuk nektek a kaput?
- Kérem, uraim – mondja Ortwin, aki előresiet. – A gazdám megsebesült! Orvosra van szüksége!
- Nyisd ki a kaput, Waller! – mondja mélyet sóhajtva Katerina. – Végeztünk a bestiákkal! Nincs mitől félnetek.
- Na, meg itt a vadmacska… Mi van, hoztál nekünk még néhány félhalott menekültet?
Ezen a másik őr felröhögött.
- Pedig azokból nem kéne több! Tele van velük a város!
- Kinyitjuk a kaput, miután rendezitek az adókat! – szólt Waller a száját nyaldosva.
- Így van! – tódította a másik, miközben kardját a vállára lendíti. – Itt, Bauholzban lábadót kell fizetni, a közutak kopásáért. Lábanként ötezer Gyémánt.
Waller kényelmesen előresétált és halkan számolni kezdett, közben pedig az két ujjával előremutatva segédkezett magának a műveletben.
- Aszondja’, kettő, négy, hat, nyolc, tíz… Hojojojj! Ez összesen huszonkettő láb lesz! A szekéren is van valaki? – Átkémlel a kocsi oldalfala felett, és végignéz Teobalton. – És még egy, huszonnégy láb! Az annyi, mint százhúszezer Gyémánt!
- De az öreg sebesült! – szól közbe a kereskedő.
- Attól még van lába, nem igaz? – vág vissza Waller.
- Van, de nem nagyon fogják koptatni az utat! - csattan fel a kereskedő.
- Nem én hoztam a törvényeket, jó uram – feleli a vállát vonogatva. – Én csak betartatom őket. – Ismét megnyalja a száját, majd folytatja - És itt van még a veszélyadó, amit azért jár, mert kinyitjuk a kaput, mikor ellenség ólálkodik a környéken. Az pontosan ötvenezer Gyémánt!
- Aztán jön a sebesült adó – veszi át a szót Waller társa. – Ezer gyémántot kell fizetni minden ember után, aki nem képes belépni a saját lábán a városba.
- Úgy bizony! – bólogat hevesen Waller. – És ne vacakoljunk az aprópénzzel, kerekítsük fel kétszázezer Gyémántra az összeget, úgy könnyebb számolni!
- És mi lenne, ha egyszerűen bemennénk? - gyújtok meg egy tűz labdát a kezemben – Nem túl szimpatikusak ezek a fickók...
- Támogatom. - ropogtatja meg a kezét Leena.
- Ez a beszéd ajdatok nekik! - rázza öklét Pascal hevesen Leena fejéről.
– Szerintem nem túl jó ötlet, nerk…
- Én készséggel fizetek, uraim! Nem fogok vitatkozni, amikor a gazdám vérzik!
- Biztos vagy te ebben? - kérdezem tőle.
- Igen! - feleli határozottan
- Kölyök maradj ki ebből! - szólja le Pascal.
- Nem, nincs időnk ilyenekre! - vág vissza a fiú éles hangon.
- Várj ne fizesd te az egészet! - szól utána Leena, de addigra a fiú előkapta az erszényét és már ki is pengette a pénzt az egész csapatért. A kis szütyő a tranzakció után pedig pangott, mint egy kiadós ebédem után a hűtő. Waller elégedetten számolta meg a pénzt, majd belecsúsztatta a zsebébe. Intett egyet, mire az ajtók kitárultak.
– Örüljetek, hogy nem vetettem ki rátok az adófizetésnek való ellenállás miatti különadót – szólt utánunk vigyorogva a fickó. Ezen már felkaptam én is a vizet. Nem elég, hogy önző módon nem veszi figyelembe a sebesülteket, még hirtelen jött adóötletekből elszedi Ortwin minden pénzét. Ráadásul még van bőr a képén erre is ezek után.
Ökölbe szorítottam a kezemet, ami körül megjelentek a kis földrögök, hogy beborítsák azt egészen az alkaromig.
- Ne csináld, nerk - rántotta meg Nokinerk a nadrágom szárát, mire megtorpantam.
– De megérdemelnék…
- Az lehet, de az erőszak nem megoldás, azzal csak még nagyobb bajba kevernél minket, nerk. És akkor még az is lehet az orvoshoz sem jutnánk el, nerk
Ránéztem a sebesült öregre és eltüntettem a kő rögöket.
– Igazad van… - sóhajtottam fel és visszafordulva tovább húztam magam után a felhőmet.
Bentebb haladva jobban a szemünk elé tárult a település belseje, ami nem volt valami meseszép látvány. Meglehetősen lepusztult házak álltak az utcákon. Mintha egy romvárosban jártunk volna. Helyenként még a falak is hiányoztak, vagy épp megvoltak csak hatalmas lyukak díszelegtek rajtuk. Máshol meg épp a tető helyett csak öreg, szúrágta gerendák meredtek a felhők felé. Az utcát szemét borított, aminek a bomló szaga keveredett némi erős ammóniával és valami más, ami még büdösebb volt. Oldalt patkányok rohangáltak libasorban egymás után, mint valami felvonuláson.
Végig sétálva két utcán elérkeztünk a település főteréhez, ahol egy kétszintes erőd állt. Az építmény tetején egy fűrészfogas mellvéd futott körbe. Egyedüli, ami fura volt az a kapu fölött kiakasztott női alak, ami nem értettem mit keres egy erőd bejárata fölött.
- Úgy tűnik itt elvállnak az útjaink - szólalt meg a kereskedő.
– Akkor adom is a hordót
Megfogtam a kövér henger formájú tárgyat és leemeltem a felhőről. A földre óvatosan helyeztem el és eldöntöttem, hogy gurítva azért tudja szállítani a kereskedő. Úgy még is csak könnyebb lesz neki.
Elköszönt, aztán gurult is tovább a hordójával, mi pedig folytattuk az utunkat.
Útközben feltűnt, hogy Katerina meglehetősen furcsán viselkedik. Bár nem régóta ismertem, mégis a vadonban semmi ilyesmit nem csinált. Idegesen kapkodta a tekintetét, mintha tartana valamitől.
Tovább haladva elértünk egy folyóig, ami nagyon úgy tűnt, hogy kettészelte a várost. Elgondolkoztam, hogy vajon nem félnek attól, hogy a folyón keresztül törnek be egyszer a gorok. Persze biztos jól lezárták valamivel különben nem lennének ilyen nyugodtak. Egy kisfiú sikoltozva rohant el mellettünk néhány méterre, miközben egy patkány horda loholt utána.
A két városrészt egy híd választotta el, de már innen látszódott a szembelévő nyomornegyed. Az ottaniaknak még rendes házuk se volt. Csupán sátrak és mindenféle lomokból összetákolt „otthon”.
Már keltünk is át volna a hídon, de amint ráléptünk a kőre egy őr pattant fel a kényelmes helyéről és sietett elénk.
- Hohó, ne olyan szevesn kis szívem!
- Már fizettünk adókat! - válaszolt rá Matt.
- Már mint Ortwin fizetett, nem?
– Ő, igen, bocs.
- És? – néz ránk felvont szemöldökkel az őr - Ha át akarsz menni most megint fizetned kell!
- Én a helyedbe nem kötekednék... - szólal meg Pascal.
- Kicsit óvatosabbnak kéne nekünk is lennünk talán... – jegyezte meg Matt.
- Már pedig több pénzt nem gomboltok le rólunk! - szögezi le Pascal.
– Nincs időnk erre, a mesterem nagyon rosszul van - szól közbe Ortwin. Leena hangos sóhajjal, de előveszi erszényét és kifizeti Ortwin Pascal és Katerina meg a maga részét.
- Talán ez meg nekünk is belefér… - nyúlok bele én is sóhajtva a táskámba és kifizettem Nokinerk meg a saját részemet. Amint megkapta mindenkitől a pénzt, kapzsi mosollyal engedett tovább minket.
A menekülttábor elég elkeserítő képet nyújtott. A falu másik része sem volt egy leányálom, de ehhez képest még mindig valóságos luxus környéknek számított volna. Katerina vezetésével haladtunk tovább az orvos felé és remélhetőleg valami kaja felé is.
- Vinck doktor régebben Bauholz polgármestere volt, egészen addig, amíg Ludeker meg nem érkezett. A doktor jó ember, őt szerette mindenki. Most pedig itt kell élnie. Nincs ez rendjén.
- Hogy történt?
- Ludeker az embereivel megvédte a falut a bestiáktól. A helyiek bizalmába férkőzött, megkedveltette magát az emberekkel. Hatalmat szerzett magának a faluban, felvásárolt néhány kisebb üzletet. Amikor pedig elérkezettnek látta az időt kivillantotta a foga fehérjét. Az őt támogató falusiak és katonái élére állva kiűzte Vinck doktort a vezetői pozíciójából. Azóta persze már mindenki rájött, hogy hiba volt hinni a mézesmázos szavainak, de már túl késő, az a féreg tökéletesen bebiztosította magát. Néhány éve pár fiatal megpróbálta megdönteni a hatalmát, de a felfegyverzett, harcedzett katonákkal szemben nem volt esélyük, kötél lett a jussuk, miután túlélték a borzalmas kínzásokat.
- Áh, értem...
Némi gyaloglás után elértünk egy sátorhoz, ami jóval nagyobb volt, mint a többi. Ráadásul még kevesebb lyukkal is rendelkezett. A bejárat előtt pedig néhány deszkát helyeztek el. Talán azért, hogy kevesebb sarat vigyenek be az emberek. Katerina a sátor elé lépett.
- Doktor úr, idehaza van?! – kiáltott be.
- Máris jövök, máris jövök! – szűrődött ki egy reszelős hang, ami nagyon emlékeztetett Stover-éra. A sátor ajtaja aztán fellibbent és egy régi hálóruhát viselő idősebb alak bukkant elő.
- Á, az ifjú Katerina! Jól sejtem, hogy munkát hoztál nekem? – mondta, miközben hátrasimított őszes fürtjeit. A doktor megjelenése eléggé kiábrándító volt, mivel rögtön az első ami eszébe jut az embernek, hogy orvost kéne hozzá hívni. A második pedig, amit Hawkins nagyi is javasolna egy hordó disznózsír kúra ráférne, olyan sovány.
- Ezek az emberek a barátaim, az erdőben harcoltak a gorokkal. Egyikük súlyosan megsebesült.
- Jó, hozzátok be, hozzátok be! Megnézem, hogy mit tehetek.
Egyből le is emeltük az öreg Teobalt-ot a szekérről, persze különös óvatossággal. A doki intett, hogy a deszkára fektessük, ugyanis a sátor végében lévő priccsek már foglaltak. Belül a sátor meglehetősen szegényes volt. Csupán egy rozoga asztal, egy székkel, egy kopott faláda és egy vaskályha foglalta bent a helyet. Na meg egy vízzel teli hordó. A doktor benyúlt a kályha mögé és előhalászott egy öreg bőrtáskát. Valószínűleg abban lehettek a műszerei. Aztán odalépett az öreghez és vizsgálgatni kezdte.
- Van itt minden. Törött kéz, zúzódások és vágott sebek is. Nagyanyám szerelmére, csúnyán elbántak vele. Ha úgy gondolják, itt tölthetik az éjszakát, a padlón még elférünk néhányan. A ládában találnak maguknak pokrócot.
- Köszönjük Vinck doktor! - hajolt meg előtte Katerina. Úgy tűnt nagyon tisztelte a fickót, de végül is nem csodálkoztam rajta, hisz segítőkésznek és jófejnek bizonyult.
- Nekünk jó lesz kint a szekéren is - böktem kifelé. Nem akartam kitúrni senkit sem a helyéről és a pokrócot sem akartam lenyúlni. Itt most más biztos nagyobb hasznát venné, én pedig megvagyok nélküle. Nokinerk-nek pedig ott a bundája. Valószínűleg ő is így gondolhatta, mert abszolút nem ellenkezett, inkább csöndben kivonult velem. Feltelepedtünk a szekérre. Előhúztam néhány szendvicset és az egyiket odanyújtottam Nokinerk-nek, majd mindketten neki veselkedtünk. Ahogy rágtam lenéztem a szekérre és valami fura érzés fogott el, de ezt Nokinerk is észrevette rajtam.
- Mi az, nerk?
- Nem tudom, olyan érzésem, mintha valami nem stimmelne, vagy elfelejtettünk volna valamit.
- Majd eszedbe jut biztos, nerk
- Igen valószínű… - mélyedtem el magamba, de sehogy se jutott eszembe. Végül pedig megvontam a vállamat és ettem tovább. Nem sokkal utána észre sem vettem, ahogy lassan elnyomott az álom. Fura pedig nem is éreztem magam fáradtnak, de úgy tűnt még is csak az voltam. Nem csoda, legalábbis ha visszanézzük az elmúlt napot egyáltalán nem az.

Órákkal később valamikor az éjszaka közepén…

Hirtelen felpattant a szemem és felültem egyből. Nokinerk is felriadt erre és meglepetten pislogott rám.
- Mi történt Reigen, nerk? - kérdezte aggódóan, de a hangjában ott bujkált az álmosság.
- A kereskedő szekere!
- Micsoda? Miről beszélsz, nerk?
- Eszembe jutott! Ez a kereskedő szekere! Elfelejtettük visszaadni neki!
Nokinerk elképedt és látszott rajta, hogy hirtelenjében köpni nyelni nem tud. Bár egyre jobban kezdte felvenni az „ezért képes voltál az éjszaka közepén felverni” ábrázatot.
- Aludjunk, nerk…

Másnap reggel

Már jócskán felbukkant a nap mire Nokinerk felkelt. Reigen persze szokás szerint húzta továbbra is a lóbőrt és észre sem vette szőrös kis barátja mocorgását, pedig éjszaka összebújva aludtak. A kis szőrmók nagyot nyújtózott. Furcsának találta, hogy eddig aludt, de a fáradtság számlájára írta. Óvatosan lemászott a szekérről és a sátor felé totyogott. Nem tudta, hogy a többiek alszanak vagy ébren vannak. Mindenesetre inkább az alvással számolt és csendben próbálkozott a behatolással. Persze, amint a sátor előtti deszkára lépet az hangosan reccsent alatta. Lassan próbált tovább haladni, de attól csak rosszabb lett. A gyors recsegés helyett egy hosszút és hangosat kapott.
- Átok rád, nerk… - címezte a szidalmat a jókora pocakjának. Arrébb húzta a sátor bejárataként funkcionáló anyagot és belépett. Nagyon úgy tűnt, hogy a recsegésére fölébredtek a többiek. Álmosan pislogtak és néztek körbe a sátorban. Kivéve Teobaltot, aki látszólag már régóta ébren lehetett. Hátul az egyik priccsen gubbasztott és nézett rájuk. Arcán kimerültség ült, mégis a szemében titokzatos tűz tombolt.
- Már vártam, hogy felébredjenek! – intette magához a többieket – Jóllehet nagyon bánt, úgy tűnik, ki kell maradnom egy darabig, amíg a vállam helyrejön. Ugyanakkor nem hagyhatom, hogy a küldetésünk késlekedést szenvedjen miattam. Ezennel kötelezem önöket, hogy folytassák a lovagtársaim utáni kutatást, és ha rájuk találnak, vezessék ide őket! Vinck doktortól megtudtam, hogy a társaim alig két hete jártak erre utoljára, aztán pedig keletre indultak, hogy segítsenek a szomszédos falun, amit bestiatámadások értek. Az apródom el fogja kísérni önöket, és segíteni fog.
Mindenki nagyon jól tudta mit is jelent ez. Sandítva néztek össze.
- Talán jobb lenne, ha Ortwin inkább itt maradna és vigyázna magára, nerk
- Ugyan már! Nem lesz nekem semmi bajom. Elég ha a doktor vigyáz rám!
[További próbálkozások Leena és Matt részéről, de mindegyikre egy makacs válasz érkezik]
Látszólag nem jutottak egyről a kettőre. A további győzködést Katerina szakította félbe, aki ekkor lépett be.
- Ideje reggelizni valamit, gyertek.
A lányt követve kiléptek a sátorból, ám Nokinerk először a szekérre mászott fel és kezdte el noszogatni Reigen-t, hogy ébredjen fel.
- Kelj fel, nerk!

***

Egy bökésre ébredtem és egy szőrös valami tárult a szemem elé, ami nyílván Nokinerk lehetett. Mielőtt még kitisztulhatott volna a látásom visszahunytam a szemem és elfordultam oldalra.
- Hadd aludjak még egy kicsit… - nyöszögtem erőtlenül.
- Rendben, akkor szólok a többieknek, hogy ne várjanak rád a reggelinél, nerk…
Felpattant a szemem és már le is vágódtam a szekérről.
- Hol a reggeli?
- Katerina most vezeti oda őket, nerk. Látod, ott mennek még.
Gyorsan a nyomukba eredtünk és sepercalatt beértük őket. Leena épp ekkor lépett oda egy alakhoz, aki furcsán ismerősnek tűnt.
- Szia Pet!
- Csá Vöri! - morogja Pascal.
- Szia. Sziasztok. – javította, amint észrevett minket is- Zöld. - bólintott Pascal felé. Felvontam a szemöldökömet. Mekkora poén! Zöld. Ez tetszik. Magamban el is vigyorodtam.
- Áh heló! Jó újra látni. - köszöntem én is, amint belém hasított a felismerés, hogy Petersen-t látom magam előtt.
- Reigen, ha jól emlészem. - nyújtom a kezem.
- Bizony - vigyorogtam vissza és megráztam a kezét.
- Szia, Matthew Stormshadow. - mutatkozott be Matt is.
- Petersen Ruw. Örvendek.
– Hogy-hogy itt? - kérdezte.
- Egy kis munka lett volna. De te nagyobb meglepetés vagy egy ilyen helyen. Mi jártban?
- Én is munka miatt vagyok itt
- Mint, ahogy mindenki más - szól közbe csipkelődve a zöld.
- Oh, milyen jó is, mikor régi barátok találkoznak egymással! Szívszorító érzés, főleg egy ilyen zord helyen. Hadd mutatkozzam be! A nevem Mido, én vagyok a menekülttábor vezetője. Önben kit tisztelhetek kisasszony? – kérdezi nyájasan Leenat
- Neked senkit. - felelte Leena helyett a zöld.
Nagyon örvendek! Volna egy ajánlatom a maguk számára is!
- Nem érdekel. - mondja a kérdésre a zöld.
- Ne is folytasd tovább, Mido! – szólt közbe távolról, Katerina. – Ők nem kérnek a piszkos üzleteidből. És különben is nemsokára indulnak tovább.
- Oh, hát a drága Katerina is itt van? Bocsáss meg szépségem, hogy nem vettelek észre! Jut eszembe! Meggondoltad már a múltkori ajánlatomat?
Katerina csak undorodva elfordította a fejét.
- Ha megunod, hogy minden éjjel kishíján halálra fagysz, jusson eszedbe, hogy én mindig meleg ággyal várlak! És annyi kolbászt kapsz, amennyi beléd fér… - azzal intett egyet és tovább indult, de még Petersennek gyorsan visszaszólt
- Te pedig kölyök, vedd fontolóra az ajánlatomat!
- Micsoda elvetemült gonosztevő! – háborog Ortwin. – Dúskál a kolbászban, mialatt az a sok szerencsétlen éhezik!
- Úúh kolbász? Azt hiszem lecsúszna néhány tucat...
- Csak szerintem gondolt más kolbászra? – húzta fel a szemöldökét Petersen.
- Nem… perverz disznó… - morogta Pascal.
- Milyen más kolbászra? A csípősre? - kérdeztem értetlenül. Olyan érzésem volt, mintha mindenki tudna valamiről, amiről én nem. Talán ismernek egy új kolbászfajtát, amit most dobtak piacra és még a szaklapok sem tettek róla említést? Á, biztosan nem, az lehetetlen.
- Nem ehető Reigen! - sóhajtott fel Leena.
- Kolbász... Már reggeliztetek? - fordult felénk Petersen.
- Hát igazából még nem. - tűnődött le Leena
- Hát nem is tudom mit mondjak. A túloldalt nem ajánlom. - mutatott a távolba.
- Akkor marad a város.
- Én úszok, ha a hídon akartok menni. - jelentette ki Pascal.
- Én maradok. Túl drága lett nekem már a város.
- Nekem mindegy hol eszünk, csak együnk - fogtam a korgó hasamat.
- Biztos? Hozzunk neked valamit?
- Az kéne még. Megoldom majd. Akkor nem tartalak fel benneteket.


A hozzászólást Reigen Hawkins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Május 05, 2012 11:30 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szomb. Május 05, 2012 10:11 pm

- Hallottam a tegnapi kereskedőktől, hogy mekkora spíler is vagy, kölyök! – a „hírnevem” megelőzött, és bár ez szokatlan volt a számomra, mégis örömmel töltött el - Pont a hozzád hasonló emberekre volna szükségem! – mosoly terült el az arcán, és mutatta hiányos fogai sárga szépségét – Tudod, én vagyok, a menekül tábornak a vezetője, Mido. Ügyes harcosokat keresek, akikkel lerohanhatom a falut. Tudod, kölyök, már ideje volna elkergetni innen azt a tetű Ludekert, aki két fillérért még a bőrt is lenyúzná a saját lányáról, nemhogy a falusiakról. Gondolom te magad is tapasztaltad az adókat –hogy megemlítette, visszaemlékeztem a kint töltött éjszakára, és a kellemetlen ütközésre, mikor a hídon akartunk átjönni – Mit szólsz, kölyök? Volna kedved elkenni annak a rohadéknak a száját? Ígérem, utána busásan megfizetlek. – mi sem töltött volna el nagyobb lelkesedéssel, minthogy felszabadítsam az ittenieket, de félő volt, hogy csak egy egyszerű katona lettem volna a sok közül és az első sorba állítottak volna engem, ráadásul rá nézve se hittem benne, hogy a busás jutalmat komolyan gondolta, pedig valahogy még haza is kellett volna jutnom innen.
- Szia Pet! – ismerős hangot hallottam magam mögül, és egy másodpercbe se telt, hogy felismerjen, Leena volt az. Fordulásom alatt rengeteg gondolat szaladt át a fejemen: ha kezet nyújtottam volna neki, az túl távolság tartó lett volna, egy csók a kézfejére, az túl udvarias, egy ölelés, még túl barátságos, annyira még talán nem ismertük egymást, egy puszi az arcára félreérthető, egy csók az ajkaira, meg túl szép lett volna, így maradt az egyszerű egy szavas, kedves köszönés.
- Csá Vöri! – köszönt még előtte Pascal is.
- Szia. – üdvözöltem - Sziasztok. – és javítottam, amint feltűnt, hogy nem egyedül vannak - Zöld. – fordultam a kaméleon felé is.
- Áh heló! Jó újra látni. – barna, kócos hajú ismerős arc köszönt nekem.
- Reigen, ha jól emlékszem. – emeltem a tenyereimet.
- Bizony – lelkesen rázott kezet, majd észrevettem egy szőrős, megtermett mókust is mellette.
- Szia, Matthew Stormshadow. – szólt egy fiatal fiú is.
- Petersen Ruw. Örvendek.
– Hogy-hogy itt? – kérdezte Leena tőlem.
- Egy kis munka lett volna. – tömören válaszoltam, hirtelen nem is jutott eszembe, hogy miért vagyok itt - De te nagyobb meglepetés vagy egy ilyen helyen. Mi jártban? – kíváncsi voltam én is.
- Én is munka miatt vagyok itt.
- Mint, ahogy mindenki más. – a sokszor lelkes Pascal, most nem mászkált Leena vállán, és hangulata olyan volt, mintha nem aludta volna ki magát.
- Oh, milyen jó is, mikor régi barátok találkoznak egymással! – Mido szakította félbe a számomra most furcsa, talán nem kívánt beszélgetést - Szívszorító érzés, főleg egy ilyen zord helyen. – erre írtam fel én is a nem jó hangulatot - Hadd mutatkozzam be! A nevem Mido, én vagyok a menekülttábor vezetője. Önben kit tisztelhetek kisasszony? – meglepően udvarias szavakat használt.
- Neked senkit. – csukott szájjal felelte Pascal hangján.
- Nagyon örvendek! Volna egy ajánlatom a maguk számára is! – fordult a többiekhez.
- Nem érdekel. – felelték ők is mozdulatlanul ismét Pascal hangján.
- Ne is folytasd tovább, Mido! – egy ismeretlen hangnak a tulajdonosa jött közelebb – Ők nem kérnek a piszkos üzleteidből. És különben is nemsokára indulnak tovább. – lángolt a barna szeme, amint Midora nézett. A lány, nő egy igazi erdőlakónak tűnt, és egy fehér tincs szinte kivilágított a fekete hajzuhatagából.
- Oh, hát a drága Katerina is itt van? –tudtam meg a nevét - Bocsáss meg szépségem, hogy nem vettelek észre! Jut eszembe! Meggondoltad már a múltkori ajánlatomat?
A nő olyan arcot vágott, mintha egy citromba harapott volna, majd el is fordult tőlünk.
- Ha megunod, hogy minden éjjel kishíján halálra fagysz, jusson eszedbe, hogy én mindig meleg ággyal várlak! – hogy meghallottam az ajánlatát, már nem is csodálkoztam a reagálásán - És annyi kolbászt kapsz, amennyi beléd fér… - majd fordult meg ő is.
- Te pedig kölyök, vedd fontolóra az ajánlatomat! – szavait nekem szánta, mit csak egy néma bólintással nyugtáztam.
- Micsoda elvetemült gonosztevő! – újabb ismeretlen hang törte meg a félóriás távozását – Dúskál a kolbászban, mialatt az a sok szerencsétlen éhezik! – szavaiból hamar rájöttem, hogy egy fiatal, tudatlan fiú volt ő is.
- Úúh kolbász? Azt hiszem, lecsúszna néhány tucat...
- Csak szerintem gondolt más kolbászra? – kezdtem félni, hogy én voltam túl rossz gondolatú.
- Nem… perverz disznó… - mérges volt a kis barátunk.
- Milyen más kolbászra? A csípősre? – nem akartam felvilágosítani, mert féltem, hogy elvettem volna az étvágyát.
- Nem ehető Reigen! – úgy tűnt már régebbről ismerte, és most, jelen helyzetben unta az éhségét, vagy az egyszerű tudatlanságát.
- Kolbász... – a nyálam akaratlanul is elkezdett termelődni - Már reggeliztetek? – kérdeztem tőlük.
- Hát igazából még nem. – válaszolt elgondolkodva Leena.
- Hát nem is tudom mit mondjak. A túloldalt nem ajánlom.
- Akkor marad a város.
- Én úszok, ha a hídon akartok menni. – feltételeztem, hogy ők is találkoztak a vámot szedő őrökkel.
- Én maradok. – mondtam nekik - Túl drága lett nekem már a város. – kedvtelenül ismertem be.
- Nekem mindegy hol eszünk, csak együnk. – szavaira a hasa hangja visszhangzott körülöttünk.
- Biztos? – nézett rám Leena - Hozzunk neked valamit? – és ajánlotta kedvesen.
- Az kéne még. Megoldom majd. – kényszer mosolyt vettem fel, bár nem tudom mennyire volt meggyőző, de egy biztos, nem akartam teher lenni a számukra - Akkor nem tartalak fel benneteket. – mondtam, ahogy újra hangos ordibálásba tört ki Reigen gyomra.
Tervem szerint a továbbiakban egy korábban látott alma fáról akartam még leszedni pár darabot, miket a fa tetején már pirosra égetett a nap, majd meg akartam keresni Midot, és elfogadni az ajánlatát, minthogy más lehetőséget nem láttam most értelmes cselekvésre.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Matthew Stormshadow
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 51
Aye! Pont : 0
Join date : 2010. Oct. 21.
Age : 22

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szomb. Május 05, 2012 11:51 pm

A települést egyre jobban megközelítve vettem észre, hogy kicsit sem túloztak, amikor azt mondták, hogy teljesen elszigetelődtek. Magas cölöpfal és erős kapu védte Bauholzt. Néhány őr alakja rajzolódott ki előttem, ahogy a pislákoló fáklyák fénye mellett a falakat járva őriznek és védnek. Az út nehezen járható volt, bár lehet hogy csak úgy éreztem, mivel nem voltam a legjobb formámba a harc után. Katerina biztos léptekkel haladt a bezárt kapu felé, és a csatamén is jól bírta az utat. Reigen nem látszott túl meggyötörtnek, bár azért látszottak rajta a harc nyomai. Leenáról szerintem már nem volt elmondható ez az állapot, őt is alaposan megviselte a harc. Ahogy a kapu alá végre megérkeztünk, a vadászlány megosztott velünk néhány közérdekű információt.
- Ludeker bevezette a kapuadót. – jelentette ki, figyelmeztetve rá, hogy itt bizony fizetni fogunk.
- Ki van odakint? – reccsent ránk egy őr a cölöpök mögül. Néhány másodperc múlva kinyílt egy kisajtó, ami a nagyba volt vágva, és két őr lépett elő. Óvatosan haladtak felénk, kardjaikat védekezőn maguk előtt forgatták. A fáklyák fényénél, jól láttuk, hogy ezek annyi pénzt fognak lehúzni rólunk, amennyit csak tudnak.
- Vándorok vagyunk, és árut hoztunk. – kiáltott nekik oda Leena, de Pascal gyorsan le is hordta.
- Ja, Lee, nem így kell! Figyelj csak! – szívta magába az esti hűvös levegőt, majd kiáltotta el magát - Sört hoztunk ha akartok belőle azonnal nyissátok ki a kaput! – szinte fenyegetésként hangzott.
- Nem ez volt a kérdés! – ordított vissza az egyik őr, ahogy egyre közelebb jöttek.
- Uram kérem engedjenek be! - kérte Leena őket, hasztalanul - Sebsültet hozunk, magunk is fáradtak vagyunk! – magyarázkodott.
- És éhesek! – toldotta meg Reigen, aki igazából mindig éhes volt, ahogy észrevettem.
- Engedjetek be! Megtámadtak minket a gorok! – mondta Ortwin. Ahogy a gorok szót meghallották, az őrök gyanakodva körülnéztek.
- Szóval tudjátok, hogy bestiák ólálkodnak a környéken, mégis azt kéritek, hogy kinyissuk nektek a kaput? – mondta a férfi vontatottan.
- Kérem, uraim – kiált Ortwin elénk nyomakodva – A gazdám megsebesült! Orvosra van szüksége!
- Nyisd ki a kaput, Walter! – sóhajtott Katerina egyet, mint aki nagyon unja a játékot. – Végeztünk a bestiákkal! Nincs mitől félnetek.
- Na meg itt a vadmacska… Mi van, hoztál nekünk még néhány félhalott menekültet? – mondta az egyik őr gúnyolódva.
- Pedig azokból nem kéne több! Tele van velük a város! – hördül fel a másik katona. ~Hát akkor ezt megszívtátok. – mormogtam.
- Kinyitjuk a kaput, miután rendeztétek az adókat. – szólalt meg Waller pénzéhesen.
- Így van! – jelentette ki a másik is, majd kardját vállára dobva nézett a társára. – Itt, Bauholzban lábadót kell fizetni, a közutak kopásáért. Lábanként ötezer Gyémánt.
A Waller nevű őr előlépett, és maga előtt mutogatva elkezdte számolgatni a lábainkat.
- Aszondja’, kettő, négy, hat, nyolc, tíz… Hojojojj! Ez összesen huszonkettő láb lesz! A szekéren is van valaki? Kémlelt át a szekér oldalfalán – És még egy, huszonnégy láb! Az annyi, mint százhúszezer Gyémánt! ~ Mert van, aki féllábú, ezért szorozza fel, IQ betyár…
- De az öreg sebesült! – szólalt fel a kereskedő.
- Attól még van lába, nem igaz? – vágott vissza az őr.
- Van, de nem nagyon fogják koptatni az utat!
- Nem én hoztam a törvényeket, jó uram – vonogatta a vállát Waller – Én csak betartatom őket. – nyalta meg a száját - És itt van még a veszélyadó, amit azért jár, mert kinyitjuk a kaput, mikor ellenség ólálkodik a környéken. Az pontosan ötvenezer Gyémánt!
- Aztán jön a sebesült adó – szólalt meg a másik őr – Ezer gyémántot kell fizetni minden ember után, aki nem képes belépni a saját lábán a városba.
- Úgy bizony! –bólogatott Waller– És ne vacakoljunk az aprópénzzel, kerekítsük fel kétszázezer Gyémántra az összeget, úgy könnyebb számolni! – mondta könnyedén.
- És mi lenne, ha egyszerűen bemennénk? – mondta Reigen, miközben egy tűzlabdát – Nem túl szimpatikusak ezek a fickók...
- Támogatom. – ropogtatta meg a kezét Leena is beleegyezése jeléül.
- Ez a beszéd adjatok nekik! – rázta meg az öklét Pascal, bíztatva a csapatot.
– Szerintem nem túl jó ötlet, nerk… - mondta negatívan Nokinerk.
- Én készséggel fizetek, uraim! Nem fogok vitatkozni, amikor a gazdám vérzik! – jelentette ki Ortwin.
- Biztos vagy te ebben? – kérdezte meg Reigen meghökkenten.
- Igen! - felelte határozottan
- Kölyök maradj ki ebből! – próbálta leinteni a fiút a kaméleon.
- Nem, nincs időnk ilyenekre! – vágott vissza élesen.
- Várj, ne fizesd te az egészet! – szólt Leena utána, de a fiút nem érdekelte, pénzes zacskóját előkapva kifizette az egész csapatnak az „adóját”. Miután a pénz gazdát cserélt, Waller intett egyet, mire kinyílt a kapu, és beengedtek minket a faluba.
- Örüljetek, hogy nem vetettem ki rátok az adófizetésnek való ellenállás miatti különadót – kiáltott utánunk, amint a kapun áthaladunk. Valószínűleg mindenkit felkavar a jelenet, de ahogy láttam, Reigen nagyon mérges lett miatta. Egy rövidke kis lebeszélésre is szükség volt, amit Nokinerk hatott végre, hogy ne essen nekik. Ahogy bentebb és bentebb haladtunk a helységbe, annál jobb rálátásunk nyílt a nyomortelepre. Az egész település lepukkant volt, düledező romok, fal és tető nélküli házak, betört ablakok, és szinte az egyetlen ép állapotú helyiségek, a bordélyok összképe fogadott. A levegő büdös volt a sok szemét, és patkánytanyák szagától. Két utcát tettünk meg, amikor megpillantottuk a főteret. Közepén egy erőd állt, masszív épülete rendet sugárzott, de a nyomor ezt megcáfolta.
- Úgy tűnik, itt elválnak útjaink. – szólalt meg a kereskedő egy kocsma felé sandítva, ami ideiglenesen bordélyházként működött.
- Akkor adom is a hordót. – mondta Reigen, majd a felhőről leemelte a tárgyat, és odaadta a kereskedőt, aki tovagurult a hordójával. Ahogy a tábor felé haladtunk, Katerina egyre furcsábban viselkedett. Ide-oda kapkodta a fejét, mindenhonnan támadásra számított valószínűleg. ~ Biztos a rossz emlékek. – találgattam. Végre elértünk egy folyóig, amin kőhíd ívelt át, mögötte lévő területen ott feküdt rozoga voltában a menekült tábor. Visszanézve, ehhez a helyhez képest a túloldal egy vízeséses oázisnak nézett ki. Mellettünk elszalad egy sikoltozó kisfiú, akit egy patkányhorda üldözött. ~ Nem vetik meg az emberhúst… A tábor szakadt sátrakból, és romokból, lomokból összetákolt alvóhelyekből állt. Siralmas volt belegondolni, hogy valaki így élje itt le az életét.
- Hohó, ne olyan hevesen kis szívem! – kiáltott a csapatra rá egy őr, aki a hídnál ült, és észrevette, hogy át akarunk kelni.
- Már fizettünk adókat! – mondtam könnyedén, majd sétáltam volna tovább.
- Már mint Ortwin fizetett, nem? – nézett rám Nokinerk.
– Ő, igen, bocs. – helyesbítettem.
- És? – nézett ránk, mintha teljesen nyilvánvaló lenne, hogy az egész város ki akar minket fosztani - Ha át akarsz menni most megint fizetned kell!
- Én a helyedbe nem kötekednék... - szólalt meg Pascal.
- Kicsit óvatosabbnak kéne nekünk is lennünk talán... – jegyeztem meg,
- Már pedig több pénzt nem gomboltok le rólunk! – jelentette ki Pascal.
– Nincs időnk erre, a mesterem nagyon rosszul van –mondta Ortwin figyelmeztetve. Leena hangos sóhajjal elővette pénztárcáját, és kifizette a saját, Pascal, Katerina, Ortwin, és Teobalt adóját.
- Talán ez meg nekünk is belefér… - mondta lemondóan Reigen, majd ő is a pénzéhez nyúlt, és kifizette a díjat. Végül vonakodva bár, de én is kifizettem a 5625 gyémántot a kapzsi őrnek, aki „ szívélyesen mosolyogva továbbengedett minket.
A nyomortanya belülről még rosszabbnak tűnt.
- Vinck doktor régebben Bauholz polgármestere volt, egészen addig, amíg Ludeker meg nem érkezett. A doktor jó ember, őt szerette mindenki. Most pedig itt kell élnie. Nincs ez rendjén. – magyarázta Katerina, miközben a doktor sátra felé haladtunk.
- Hogy történt? – kérdezte meg Reigen.



Mikor megérkeztünk a doktor sátrához, észrevehető javulás látszott a helyen. Az orvos sokkal sátrát sokkal kevesebb lyuk tarkította mint az átlagét, és néhány deszka is ki volt rakva a sátor elé, lábtörlő gyanánt.
- Doktor úr, idehaza van? – szólt be Katerina a sátorba.
- Máris jövök, máris jövök. – hallottuk bentről a hangot, majd egy hálóinges alak néhány másodpercre a hang után félrehúzta a bejárati függönyt.
- Á, az ifjú Katerina! Jól sejtem, hogy munkát hoztál nekem? – símította hárta ősz fürtjeit a doktor. Ahogy végignéztem rajta, egy öreg, csont sovány, fáradt embert láttam magam előtt.
- Ezek az emberek a barátaim, az erdőben harcoltak a gorokkal. Egyikük súlyosan megsebesült. – mondta Katerina.
- Jó, hozzátok be, hozzátok be! Megnézem mit tehetek. – mondta Vinck, beinvitálva minket. A sátor magába foglalt egy kályhát, egy vízzel teli tálat, egy öreg asztalt, és néhány priccset, amin szintén beteg vagy sebesül emberek feküdtek. Mivel Teobaltnak már nem jutott priccs, a fadeszkára fektettük, a legóvatosabban, ahogy tudtuk. Az orvos a kályha mögűl egy, még az asztalnál is öregebb táskát húzott elő.
- Van itt minden. Törött kéz, zúzódások és vágott sebek is. Nagyanyám szerelmére, csúnyán elbántak vele. Ha úgy gondolják, itt tölthetik az éjszakát, a padlón még elférünk néhányan. A ládában találnak maguknak pokrócot. – ajánlotta fel Vinck doktor.
- Köszönjük Vinck doktor! – mondta Katerina, ami szemmel láthatóan tisztelte az orvost.
- Nekünk jó lesz kint a szekéren is. – mondta Reigen, azzal kivonultunk a sátorból. Reigenék elvonultak aludni, és persze enni máshova, én pedig behúzódtam a szekér alá, így biztosítva fedelet a fejem fölé. Pokróc csak egy volt, így azt a fent alvóknak hagytam. Rövidesen elnyomott a fáradság, és bár a hasam kicsit korgott az éhségtől, az álmosság erősebb volt, és a pulcsimat a fejem alá gyűrve elaludtam.

Másnap reggel

Reggel hangos recsegésre ébredtem, és ahogy felültem, hangos koppanással hátra is hanyatlott a fejem, ahogy a szekér aljával találkoztam. Fejemet dörzsölve másztam ki a jármű alól, besomfordálva a sátorba, megdicsérve magam a remek alvóhelyválasztásért. Hátrapillantottam a szekérre, ahol Reigen, ezek ellenére is ugyanúgy húzta a lóbőrt, persze nem azt, ami a szekér előtt ácsorgóé volt.
- Már vártam, hogy felébredjenek! – intett maga mellé minket– Jóllehet nagyon bánt, úgy tűnik, ki kell maradnom egy darabig, amíg a vállam helyrejön. Ugyanakkor nem hagyhatom, hogy a küldetésünk késlekedést szenvedjen miattam. Ezennel kötelezem önöket, hogy folytassák a lovagtársaim utáni kutatást, és ha rájuk találnak, vezessék ide őket! Vinck doktortól megtudtam, hogy a társaim alig két hete jártak erre utoljára, aztán pedig keletre indultak, hogy segítsenek a szomszédos falun, amit bestiatámadások értek. Az apródom el fogja kísérni önöket, és segíteni fog.
Összenéztünk a töbiekkel, tudva mit is mond az öreg, milyen jelentése a van szavai mögött.
- Talán jobb lenne, ha Ortwin inkább itt maradna és vigyázna magára, nerk
- Ugyan már! Nem lesz nekem semmi bajom. Elég ha a doktor vigyáz rám! – mondta makacsul.
- De uram, honnan tudja, hogy a katonák nem akarnak újabb adót szedni, és pénz híján elhurcolni magát? – kérdeztem tőle, de csak egy „ Meg tudom védeni magam pár suhanctól! „választ kaptam tőle. Katerina szakította félbe a szájkaratét, amikor kihívott minket a sátorból.
- Ideje reggelizni valamit, gyertek. – kimentünk a helyiségből, Nokinerk felkeltette, nagy nehezen, Reigent, miközben mi a híd felé vettük az irányt. Már nehezen viseltem el az émelyítően büdös szagokat, így csodálkoztam is, amikor Leena azt a tipikus, „érzek valami szagot” arcot vágta.
- Szia Pet! - köszönt rá egy vörös hajú, kicsit szeplős arcú emberre a tömegből.
- Csá Vöri! - morogja Pascal mérgesen.
- Szia. Sziasztok. – javított, amint észrevett engem, és a felzárkózó Reigenéket - Zöld. – bólintott a kaméleon felé, amit nem tudtam mosolygás nélkül megállni. ~ Hát ezt megkaptad „Vöritől”.
- Áh heló! Jó újra látni. – köszönt Reigen, ezek szerint ismerősének.
- Reigen, ha jól emlészem. - nyújtotta a kezét.
- Bizony – vigyorogott rá Reigen.
- Szia, Matthew Stormshadow. – mutatkoztam be én is.
- Petersen Ruw. Örvendek. – válaszolt.
– Hogy-hogy itt? - kérdezte.
- Egy kis munka lett volna. De te nagyobb meglepetés vagy egy ilyen helyen. Mi jártban?
- Én is munka miatt vagyok itt. – mondta Leena.
- Mint, ahogy mindenki más – csipkelődött Pascal.
- Oh, milyen jó is, mikor régi barátok találkoznak egymással! Szívszorító érzés, főleg egy ilyen zord helyen. Hadd mutatkozzam be! A nevem Mido, én vagyok a menekülttábor vezetője. Önben kit tisztelhetek kisasszony? – nézett nyájasan Leenára
- Neked senkit. – mondta Pascal, védve Leenát.
Nagyon örvendek! Volna egy ajánlatom a maguk számára is! – kezdte, de ketten is beléfolytották a szót.
- Nem érdekel. – mondta Pascal.
- Ne is folytasd tovább, Mido! – szólt közbe távolról, Katerina. – Ők nem kérnek a piszkos üzleteidből. És különben is nemsokára indulnak tovább. – mutatott rá.
- Oh, hát a drága Katerina is itt van? Bocsáss meg szépségem, hogy nem vettelek észre! Jut eszembe! Meggondoltad már a múltkori ajánlatomat? – kérdezte szinte incselkedően.
Katerina undorodva fordította el a fejét.
- Ha megunod, hogy minden éjjel kishíján halálra fagysz, jusson eszedbe, hogy én mindig meleg ággyal várlak! És annyi kolbászt kapsz, amennyi beléd fér… - mondta sunyi mosollyal, majd távozott.
- Te pedig kölyök, vedd fontolóra az ajánlatomat! – mutatott Petersenre.
- Micsoda elvetemült gonosztevő! – háborgott Ortwin. – Dúskál a kolbászban, mialatt az a sok szerencsétlen éhezik! ~ Reménytelen.
- Úúh kolbász? Azt hiszem lecsúszna néhány tucat... ~ És a másik is.
- Hát ebből neked se csúszna le egy sem Reigen, szerintem.
- Csak szerintem gondolt más kolbászra? – húzta fel a szemöldökét Petersen.
- Nem… perverz disznó… - morogta Pascal.
- Milyen más kolbászra? A csípősre? – kérdezte kegyetlenül sötéten Reigen. ~ Tényleg ennyire nem érti a dolgot?
- Nem ehető Reigen! - sóhajtott fel Leena.
- Kolbász... Már reggeliztetek? - fordult felénk Petersen.
- Hát igazából még nem. – válaszolt Leena,
- Hát nem is tudom, mit mondjak. A túloldalt nem ajánlom. - mutatott a távolba.
- Akkor marad a város.
- Én úszok, ha a hídon akartok menni. - jelentette ki Pascal határozottan.
- Én maradok. Túl drága lett nekem már a város.
- Nekem mindegy hol eszünk, csak együnk – reménykedett egy kiadós reggeliben Reigen.
- Biztos? Hozzunk neked valamit? – kérdezte Leena Petersentől.
- Az kéne még. Megoldom majd. Akkor nem tartalak fel benneteket. – mondta, majd ő is távozott, mi pedig elindultunk a hídhoz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Csüt. Május 31, 2012 3:24 pm

Kedves és imádott Rizikó partnerem, Matt!

Kérlek színezd ki az eddig színtelen postjaidat, ha a végső elszámolásnál nem szeretnél levonást kapni ezért a hiányosságokért! Megértésedet köszönöm!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leena
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 440
Aye! Pont : 18
Join date : 2010. Feb. 10.
Age : 29
Tartózkodási hely : Dragon Fang

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szer. Jún. 06, 2012 12:40 am

A kapu hatalmas monstrumként magasodott föléjük, rideg nyers erőt sugározva magából. A rajta lévő tű élesre faragott dárdák és kiálló szögek messziről tudatta az érkezőkkel, nem látják szívesen.
- Ludeker bevezette a kapuadót. – törte meg a csendet Katerina, ahogy egyre közelebb értek.
” Ollállááá, tehát tejelhetünk, hogy egy pöcegödörbe menjünk! – játszotta meg hangjában Carmen az örömöt. Leena nem foglalkozott vele, fáradt álmos és éhes is volt most ahhoz hogy leálljon vitatkozni vele. A kapu felé közeledve undorító szag csapta meg orrát, a mocsok és az állott izzadság szaga keveredett egymással, amitől üres korgó gyomra vetett néhány bukfencet. Katerina nem foglalkozott formalitásokkal, mint kopogás vagy köszönés, ökölbe szorítva kezét döngette meg a hatalmas fa ajtókat. Szinte azonnal egy vékony kis reteszt nyílt ki, amint egy sötét összeszűkült szempár tekintett ki rájuk.
- Ki van odakint? – szólt ki a szempár tulajdonosa.
- Vándorok vagyunk és árut hoztunk! – felelte.
- Ja, Lee, nem így kell! – okította ki Pascal. - Figyelj csak! Sört hoztunk ha akartok belőle azonnal nyissátok ki a kaput!
- Nem ez volt a kérdés! - üvölti vissza az őrnek tűnő alak.
” Ennyit a Pascal féle alkudozásról…” - sóhajtott fel magában.
- Uram kérem engedjenek be! – vette újra át a szót. - Sebsültet hozunk, magunk is fáradtak vagyunk!
- És éhesek! – tette hozzá Reigen. ” Ez aztán a meggyőző érv…”
- Engedjetek be! Megtámadtak minket a gorok! – szólalt meg Peter is, de a férfit ez sem hatotta meg. Sőt talán mintha élvezte volna könyörgésüket.
- Szóval tudjátok, hogy bestiák ólálkodnak a környéken. – szólalta meg egy másik színtelen, bár Leena felfedezni vélt benne némi lenézést is. – Mégis azt kéritek, hogy kinyissuk nektek a kaput?
Leena már épp készült válaszolni, mikor Ortwin szinte a semmiből megjelent mellette. Arcán kétségbeesés és félelem ült, ahogy a fiúra nézett összeszorult a szíve, és ajkait összenyomva fordult el. Pontosan tudta mitől retteg a kisfiú, és újra érezte a lelkiismeret furdalást.
” Fejezd be!” - szólt rá Carmen. ” Nem a te hibád hogy félholtra verve nem tudod meggyógyítani! Itt majd keresünk neki valami orvost!” - mondta, de ettől nem érezte jobban magát.
- Kérem, uraim! – szólalt meg. – A gazdám megsebesült! Orvosra van szüksége! – szólt, de szavai nem találtak megértő fülekre. Leena hallotta, ahogy a két férfi felnevet a fiú szavain, legszívesebben rájuk törte volna az ajtót de Katerina szavai megállították.
- Nyisd ki a kaput, Waller! – éles hangja pengeként metszett a levegőben, és kifejezetten meglepték szavai. ” Ismeri őket?!”Végeztünk a bestiákkal! Nincs mitől félnetek.
- Na, meg itt a vadmacska… -” Vadmacska?” - akadt meg Leena. Mi van, hoztál nekünk még néhány félhalott menekültet? – röhögött fel a férfi hangosan.
- Pedig azokból nem kéne több! Tele van velük a város! – felelte nevetve a másik is, ebben a percben a retesz alatt újabb léc került le, így már láthatták a férfi arcát is. Piszkos bőrén bozontos ápolatlan szakáll nőtt, fekete szemit pedig fel s alá járatta rajtuk.
- Kinyitjuk a kaput, miután rendezitek az adókat! – szólt a társa széles vigyorral. Sárga félig rothadó fogat a sötétségbe alig világította meg a fény, de ekkor Leena orrát elérte a belőle áradó bűz, spetiben lépett hátra pár lépést, remélve kikerül a gyomorforgató szag hatásköréből.
- Így van! Itt, Bauholzban lábadót kell fizetni, a közutak kopásáért. Lábanként ötezer Gyémánt. – folytatta a másik, mint valami papagáj.
” Lábadót? Ajánlom hogy csak vicceljen!” - jegyezte meg Carmen morogva miközben a kapuk kinyíltak és a két férfi előre lépet. Ruhájuk mocskos és szakadt volt, Sötét aszott bőrük hetek óta nem láthatott se vizet se szappant. Leena orra elé téve kezét próbálta menteni magát a bűzös iszap és szenny szagától nem sok sikerrel. A két férfi kezében hosszú lándzsa volt, övükben pedig több puskát is akasztottak, bár Leena nem volt meggyőzve hogy akár csak egyik fegyverüket is mesterien forgatnák, inkább a megfélemlítést voltak hivatottak közölni vele. Arcunk megvető és lenéző vigyor keveréke tükröződött, mely Pascalra is és Carmenra is méreg bombaként hatott. Érzet kis barátja lábainak remegését mellkasán, és még mielőtt hangot adhatott volna érzelmeinek tenyerébe vette a kis méregzsákot.
- Aszondja’, - lépett közelebb a magasabb és egyben vékonyabb férfi, majd csoffadt ujját felemelve számolni kezdett. - kettő, négy, hat, nyolc, tíz… Hojojojj! Ez összesen huszonkettő láb lesz! - kurjantott fel nagy örömmel. - A szekéren is van valaki? – kérdezte miközben átkémlelt a szekér felett és meglátta Teobaltot. – És még egy, huszonnégy láb! Az annyi, mint százhúszezer Gyémánt! – mondta ki a végösszeget.
Leena és Pascal szemei egyszerre dülledtek ki, még jó hogy reflexszerűen szorított rá a kis kaméleon testére, mert ő már készült kitépni a férfi nyelvét a fülén keresztül.
” MI VAN?!” - akadt ki Carmen is. ” SZÁZHUSZONHÉTEZER? Na engedj ki! Engedj ki, hallod szétbaszom a fejét!” - kezdett el toporzékolni azonnal Carmen is. ” MÉG IS MIT KÉPZELNEK EZEK MAGUKRÓL?! Százhuszonhétezer egy mocskos szarkupacért!?”
” Nyugi már, hallod!”
- De az öreg sebesült! – bátorkodott közbelépni a kereskedő, nem túl sok sikerrel.
- Attól még van lába, nem igaz? – vágott vissza hetykén a férfi. Sajnos ez már több volt Carmennek, mint amit eltudott volna viselni.
” AZONNAL ERESZ KI KINYIROM A KÖCSÖGÖT! A heréinél fogva lógatom fel erre a tetves kapura! Gyerünk Leena ne kelljen kétszer mondanom, add át a helyed!”
- Van, de nem nagyon fogják koptatni az utat! – akadékoskodott a kereskedő.
- Nem én hoztam a törvényeket, jó uram – felelte mézes mázos hangra váltva Waller miközben megvonta vállát. – Én csak betartatom őket! És itt van még a veszélyadó, - folytatta ajkát nyalogatva pénzéhes mosollyal. - amit azért jár, mert kinyitjuk a kaput, mikor ellenség ólálkodik a környéken. ” AZ A RIBANC ELMONDTA MÁR LEVERTÜK MINDET!” - ordította Carmen, míg Leena hálát adott az égnek hogy csak ő halja a toporzékoló lányt. - Az pontosan ötvenezer Gyémánt!
” ANYÁD NEM ADNA ÉRTED ANNYIT TE PARASZT! Na jó, nem megyünk be, kész kint alszunk a kapu alatt!”
Leenának nem volt ideje felháborodni a mondaton, tekintve hogy Pascal heves orvgyilkossági kísérletét kellett meghiúsítania.
– SSSS! - szólt rá a kis kaméleonra, de Pas, továbbra is izgett-mozgott a keze között.
– Eresz! Eresz! - mondogatta, miközben Leena letapasztotta száját, és őszintén remélte rajta kívül nem halja senki.
- Aztán jön a sebesült adó – vette át a szót a kicsit alacsonyabb tömzsi őr, kopaszodó fején már csak pár mocskos hajszál lógott le, sejtetve a régi dús loboncost. – Ezer gyémántot kell fizetni minden ember után, aki nem képes belépni a saját lábán a városba.
” Micsoda? Itt hagyjuk az öreget, kész!” - jelentette ki olyan gyorsan hogy szinte levegő se tudott Leena venni.
- Úgy bizony! – bólogat társa.
” Hogy mondhatsz ilyet?!” - akadt ki Leena.
” Ember minden vagyonunk rá megy erre a rohadt falura!”
” Teobált úr pedig a megbízónk és most szüksége van ránk!”
” Szarok rá hogy a megbízó, ez munka nem hogy pénzt hoz, hanem kifoszt minden vagyonunkból! Ezt a kettőt itt meg kibelezem!”
- És ne vacakoljunk az aprópénzzel, kerekítsük fel kétszázezer Gyémántra az összeget, úgy könnyebb számolni! – szavai olaj voltak a tűzre. Carmen tombolt őrjöngött dühében, mint egy felbőszült bestia.
” FELKEREKÍTEM ÉN A TE POFÁDAT CSAK GYERE IDE!” - üvöltötte. Leena kezdett besokalni, sok volt ez így neki. Fáradt volt és éhes, aggódott Teobaltért, társaiért, a fizetség is fusztrálta de Carmen hisztije és a Pascalal folytatott néma harc kezdte eljutatni tűrő határa végéhez.
- És mi lenne, ha egyszerűen bemennénk? – szólalt meg hírtelen Reigen ahogy egy tűz labdát hozott létre kezén. – Nem túl szimpatikusak ezek a fickók... – morogta nekik.
” Na erről van itt szó! Adjál nekik kiskacsó!” - kiáltotta vadul Carmen.
” Reigennek hívják…” - dörrent rá Leena.
” Akkor Reigen mindegy nekem, csak zúzza már be a képüket!”
- Támogatom. – szólalt meg hangosan Leena, de a szó csak kicsúszott a száján, az igazat megvallva ő is szeretett volna bemosni a két eltelt őrnek, de tudta jól ezzel minden esélyüket elvesztenék, hogy bejussanak a faluba.
- Ez a beszéd adjatok nekik! – kiáltotta Pascal is, amint egy óvatlan pillanatban kicsúszott Leena markából és fejére mászva rázta meg kis ökleit.
– Szerintem nem túl jó ötlet, nerk… – szólt közben Nokinerk is.
” Végre valaki értelmes…” - sóhajtott fel Leena.
” Te hülye vagy? KIFIZETNÉL ENNYI PÉNZT? Van fogalmad róla mennyi szakét lehet abból venni?!?”
- Én készséggel fizetek, uraim! - csendült Ortwin eltökélt hangja a fakó fényben. Hirtelen minden szem az apróságra szemeződött. - Nem fogok vitatkozni, amikor a gazdám vérzik!
Leena elképedve bámult a gyerekre, szinte hihetetlen volt számára, hogy ennyi felnőtt között egyedül csak egy gyerek tud felnőttként viselkedni, komolyan elszégyellte magát.
- Biztos vagy te ebben? – hajolt hozzá Reigen.
- Igen! – szavaiban olyan eltökéltség csenget, melyet már az erdőben is hallott. Hirtelen nem akarta elhinni, hogy ez Ortwin, a kisfiú aki reflektor szemekkel kérlelte hős tettek mesélésre nem is olyan régen.
- Kölyök maradj ki ebből! – szólta le Pascal, mire Leena csak egy kisebb puklit nyomot a fejére.
- Nem, nincs időnk ilyenekre! – vágott vissza élesen, azzal már elő is húzott egy nehéz erszényt, amit az őrök zsebébe nyomott.
- Várj ne fizesd te az egészet! – kezdte Leena de már késő volt.
” Te is elkaptad a hülye vírust! Oda ne add neki a pénz!”
” FOGD MÁR BE! Hogy lehetsz ilyen zsugori!?” - kiáltott rá dühösen, mire hirtelen csend lett. Egyszerűen nem bírta felfogni, hogy lehet valaki ilyen. A katonák szinte fényesességgel ürítették ki az erszényt, majd egy intéssel a kapu feltárult előttük.
– Örüljetek, hogy nem vetettem ki rátok az adófizetésnek való ellenállás miatti különadót – kiáltott utánuk a magas férfi, röhögve. Leena szinte ment közben pördült meg, kezét ökölbe szorítva. Társai hasonlóképpen reagáltak, de Nokinerk szavai visszafogták őket.
- Ne csináld, nerk – kapta el Reigent, ahogy a fiú kezét apró földkupacok borították be.
– De megérdemelnék…
- Az lehet, de az erőszak nem megoldás, azzal csak még nagyobb bajba kevernél minket, nerk. És akkor még az is lehet az orvoshoz sem jutnánk el, nerk
– Igazad van… – sóhajtott egyet.
A falu rosszabb volt mindennél amit Leena eltudott volna képzelni. A mocsok és szenny szinte teljesen elborított mindent. A megrongálódott félig romos házak tövében koldusok kuporogtak, mintha csak egy haldoklókkal teli úton jártak volna. Jó formán tömegek zsúfolódtak össze a rozoga házak körül mocsok rongyokba bugyolálva, összekupordva húzták meg magukat. Több helyen patkányok egerek és egyéb rágcsáló félék rohangáltak. Egy csapat gyerek épp egy zsákba gyűjtögetésükkel foglalatosodott, bár Leena nem akart bele gondolni milyen célból teszik ezt. Meggyötört arcok és megfakult félelemmel telt szemek néztek rájuk a csontos arcokból. A bűz, ami megcsapta orrát szinte már elviselhetetlen volt, az egész faluból nyomasztó letargia sugárzott, ami vastag páncélként húzta vállát egyre lentebb. Az utcán áthaladva egy térhez érkeztek, vélhetően a főtérhez, hol magas kétemeletes kőerődmény állt. Magas falain fűrészes barázdázták meredeztek minden fele, riasztó külső adva a falu utolsó véd helyének. A morózus külső ellenére, csábító női hangok jöttek a kőfalak mögül.
” Nézzenek oda, egy kis derű a sötétségben.” - kuncogott fel Carmen.
- Úgy tűnik itt elvállnak az útjaink - szólalt meg a kereskedő is felcsillanó szemekkel, Leena élet a gyanú perrel hogy már viszket a tenyere a pénz után.
– Akkor adom is a hordót – kiáltott fel Reigen.
” Ezt hogy érted?” - kérdezte utólag ahogy a hordóját vígan gurító kereskedőt nézte.
” Figyelj a hangokra és megtudod!” - felelte sokat sejtetően. Leena fülelni kezdett és a kéjes kiáltásokból, a harsány kacajokból és mély férfinyögésekből hamar lesett neki miről is beszélt Carmen.
” Undorító…”
” Akkor bezzeg nem találtad undorítónak, amikor annak a bizonyos személynek az ágyában heverésztél!” - pirított rá Camren, mire fülig vörösödött.
” A-ahhoz neked semmi közöd! Magán téma érted?” - felelte megsértve, és figyelmét igyekezett mása terelni.
”Ó hát persze, persze, magántéma!”
Katerinán akadt meg szeme, a lány meghazudtolva önmagát elhagyta kemény vaspáncélját és érzelem mentes arcát. Szemei másodpercenként ugráltak ide oda, mintha csak keresne valamit, az egész testében remegő lány riadtan már már félve haladt az úton, mintha csak várna valamit. Leena jó darabig figyelte a lányt, de nem mert megkérdezni mi történt vele, úgy gondoltam úgy se kapna választ. Pascal ezzel ellentétben nem mutatkozott ilyen toleránsnak, és amikor Leena se tudott okot mondani Kat idegességére, a harcos amazon felé fordult.
– Pascal! Hagyd őt! - szólt rá fojtott hangon
– Most miért? Ne, hogy azt mond, hogy téged nem érdekel!
– Nem mondom, de ha magától nem mondja, akkor nem tartozik ránk! Te pedig ne üsd bele mindenbe az orrodat!
– De hát ha egyszer érdekel!
– Fojtsd el! - zárta le fojtott hangon a vitát. Pascal kissé morcosan, de bele törődött a dologba. Kis vártatva egy folyóhoz értek, melyet ha jól látták az az egyetlen híd szelt át ami előtt megálltak. Amint meglátta az ott strázsáló őrt kezek ökölbe szorult, az utolsó dolog amire vágyott egy újabb beképzelt nagypofájú őr volt, és elnézve leleményességét itt se mehetek tovább teli tarsollyal. Néhány lépésre jártak a hídtól, mikor a férfi már széles vigyorral várta őket, kezében szorongatva hosszú dárdáját.
”Egy garast se adsz neki világos?!” - kezdett rá újra Carmen.
” Ne kezd már megint…” - sóhajtott fel fáradtan. Társai ügyet sem vettek a férfira, és egy pillanatra benne is fellobbant a remény hogy megússzák komolyabb szócsata nélkül de ez az idilli álom szerte foszlott.
- Hohó, ne olyan hevesen kis szívem! – szólt Katre az őr.
- Már fizettünk adókat! – dörrent rá Matt, de a férfi nem vette a lapot.
- Már mint Ortwin fizetett, nem? – helyesbített Nokinerk.
– Ő, igen, bocs.
- És? – vonta fel szemöldökét a férfi. Leena kezdte végérvényesen elveszteni a türelmét, a férfi arrogáns hangsúlya olaj volt a tűzre. - Ha át akarsz menni most megint fizetned kell!
” Hát ilyen nincs!” - kapta fel a vizet Carmen is. ” Milyen egy elbaszott egy hely ez?”
- Én a helyedbe nem kötekednék... - jegyezte meg Pascal, érezve Leena dühét.
- Kicsit óvatosabbnak kéne nekünk is lennünk talán...
A férfi csak kaján vigyorral nyújtotta feléjük a tenyerét várva a részét.
- Már pedig több pénzt nem gomboltok le rólunk! – rázta meg öklét újra Pascal.
– Nincs időnk erre, a mesterem nagyon rosszul van – mordult fel Ortwin, mielőtt még Leena megfojthatta volna a férfit. A fiúnak igaza volt, és ezt neki is bekellett látnia, a fojtogatás meg ráér majd kifelé menet, feltéve, ha nem választja inkább az úszást. Elővette tárcáját és kifizette Teobalt, Ortwin, Katerina, Pascal és a maga részét.
” Te normális vagy?!” - őrjöngött Carmen. ” Még leállsz jótékonykodni? Van fogalmad róla mekkora anyagi veszteség ez? TUDOD TE MENNYI SZAKÁT LEHETNE INNI ABBÓL A PÉNZBŐL?!”
” És te tudod mennyivel jobb lenne ha BEFOGNÁD A SZÁDAT VÉGRE?!” - kelt ki magából. Mostanra nagyon elege volt mindenből, és nem akart mást csak pihenni.
Amint társai is kifizették az adó rájuk eső részét tovább indultak a pokoli nyomor negyed felé. A híd túloldalán lévő táj minden eddiginél borzalmasabb volt, soha életében nem látott még ekkora szegénységet és nyomort. Házak nem voltak, csak ócska rongyokból, szemétből és korhadt fadarabokból összetákolt házak. A föld sáros mocskos iszaptengerré változott, mely olyan émelyítő bűzt árasztott hogy Leenát többször is öklendezés fogta el. A szemétházakban élő emberek inkább tűntek halottaknak mint élőknek, testükön se zsír se hús nem volt, csak csont. Leena szíve bele fájdult ahogy végig nézett rajtuk, és szemébe könny cseppek kúsztak.
” Még is hogy tűrhetik ezt…”
” Hát így, ha nem bírod ne nézz rá és kész.” - felelte közönyös hangon Carmen.
” Hogy mondhatsz ilyet?” - háborodott fel. ” Ezek az emberek éhez, sokuk talán holnap reggel meg is hal ha nem kap enni!”
” És most mit csináljak? Leena ez a valós világ! Attól hogy homokba dugod a fejed és nem gondolsz rá még ilyen marad! Vagy te talán milliókkal rendelkezel és tudsz venni mindenkinek kaját?” - szavai szöget ütöttek fejébe. Táskájában még ott volt az út napjaira szánt elemózsia, bár már nem kicsit megszikkadtak a zsemlék és lekváros bukták, még is enni lehetett őket. Egyetlen percig sem tétovázott kissé lemaradva a kocsitól, egy fél kiflin kívül és egy buktát leszámítva mindent szétosztott a vézna kis gyerekek és öregek között.
” Hát te tényleg nem vagy normális…”
” Már kezd elegem lenni belőled, hogy lehetsz ilyen irigy?!” - szólt vissza ingerülten Leena.
” Ez nem irigység, hanem életre képesség! Ember több napi kajánkat osztogattad el!”
” Van még nálam pénz majd veszek!”
” Na majd megnézem hol kapsz te ennyiért itt kaját…”
Leena szívesen folytatta volna a szó párbajt de Katerina szavai lekötötték figyelmét.
- Vinck doktor régebben Bauholz polgármestere volt, egészen addig, amíg Ludeker meg nem érkezett. A doktor jó ember, őt szerette mindenki. Most pedig itt kell élnie. Nincs ez rendjén…- mondta szomorúan.
– Hozzá igyekszünk most? - kérdezte tőle, mire a lány csak feszülten bólintott.
- Hogy történt? – kérdezte Reigen.
- Ludeker az embereivel megvédte a falut a bestiáktól. A helyiek bizalmába férkőzött, megkedveltette magát az emberekkel. - felelte halkan erőtlenül. - Hatalmat szerzett magának a faluban, felvásárolt néhány kisebb üzletet. Amikor pedig elérkezettnek látta az időt kivillantotta a foga fehérjét. ” Tipikus, ők voltak a hülyék hogy hagyták palira venni magukat…” - jegyezte meg Carmen, miközben Kat folytatta.
- Az őt támogató falusiak és katonái élére állva kiűzte Vinck doktort a vezetői pozíciójából. Azóta persze már mindenki rájött, hogy hiba volt hinni a mézesmázos szavainak, de már túl késő, az a féreg tökéletesen bebiztosította magát. Néhány éve pár fiatal megpróbálta megdönteni a hatalmát, de a felfegyverzett, harcedzett katonákkal szemben nem volt esélyük, kötél lett a jussuk, miután túlélték a borzalmas kínzásokat.
” Barmok…”
” De Camren, honnan tudhatták volna!” - szólt rá Leena.
” ONNAN BAZD MEG HOGY NEM OLYAN BARMOK MINT TE!” - dörrent rá. ” Mond mikor fogod már fel, hogy ez a tetves világ teli van ilyen mocsokkal?!” - kelt ki magából. ” A hozzád hasonló szerencsétlenek megérdemlik, hogy átbasszák a fejüket, ha hagyják magukat! Az ember tanuljon meg TÚLÉLNI!” - kiáltotta végül, Leena döbbenten hallgatta őt. Nem volt hajlandó elfogadni igazát, még mindig a sok borzalom ellenére is szentül hitte hogy a világ jó.
- Áh, értem... – felelte Rei, majd mély csend telepedett közéjük. Nem sokára egy rozoga ól féleség előtt álltak meg.
- Doktor úr, idehaza van?! – kiáltott be Katerina.
- Máris jövök, máris jövök! – felelte egy vékony érdes hang. Nem sokkal később egy összeaszott őszült öregember lépett ki az ajtónak használt, lyukas lepel mögül. Ruhája egyetlen lepelből állt, amit már elszürkített az idő.
- Á, az ifjú Katerina! Jól sejtem, hogy munkát hoztál nekem? – kérdezte halvány mosollyal az arcán. Leenát annyira megdöbbentette az öreg látványa, hogy képtelen volt megszólalni. A férfi olyan sovány volt, csontjait körül fonó erek gyenge lüktetését is látni lehetett a bőre alatt. Szinte az is csoda volt, hogy képes még így járni…
- Ezek az emberek a barátaim, az erdőben harcoltak a gorokkal. Egyikük súlyosan megsebesült. – magyarázta Kat.
- Jó, hozzátok be, hozzátok be! Megnézem, hogy mit tehetek.
Matthew és Reigen leemelték a szekérről az idős embert, de ő alig bírta rávenni magát hogy megmozduljon. Hirtelen úgy érezte összeroppantja ez a hely, mintha ezer kő zúdult volna rá.
– Lee, jól vagy? - kérdezte halkan Pascal tőle.
– Ő, igen…
– Nem megyünk be?
– Ja de, igen. - felelte amint megrázta kicsit fejét és belépett a házba. Bár nem várt sokat a külső alapján még is bent talán siralmasabb volt a helyzet, mint kint. A házban mind össze pár egy szekrény törött ajtókkal és egy asztal ált két székkel. Az ablakok üvegét néhány szakadt fehér rongy helyettesítette, ahogy beljebb lépett meglátott a sarokban egy régi vaskályhát is. Teobalt már az egyik ágyon feküdt, miközben a doktor vizsgálta. Egyből le is emeltük az öreg Teobalt-ot a szekérről, persze különös óvatossággal.
- Van itt minden. Törött kéz, zúzódások és vágott sebek is. Nagyanyám szerelmére, csúnyán elbántak vele. - sóhajtott fel. Leena nem bírt megszólalni, felelősnek érezte magát, mint egyetlen gyógyító növendék az ő dolga lett volna rendbe hozni társait, ehhez képest mindannyian siralmas állapotot nyújtottak, még arra is képtelen volt, hogy megvédje Teobaltot, vagy Matthew. - Ha úgy gondolják, itt tölthetik az éjszakát, a padlón még elférünk néhányan. A ládában találnak maguknak pokrócot.
- Köszönjük Vinck doktor! - hajolt meg Kat, és a dobozhoz lépett. Maga sem tudta miért de a lány felé lépett, kezét a pokróc után nyújtva.
- Nekünk jó lesz kint a szekéren is – szólt Reigen, Leena amint megkapta a pokrócot követte a két fiút. Képtelen volt látni Teobalt meggyötört arcát és Ortwin kétségbe esett szemeit, így hát kiment a „házikó” elé. Néhány mondhatni tiszta deszkán talált magának helyet, bár eleinte társaihoz akart csatlakozni, rá kellett jönni, most senki nem akar maga mellett látni. Maga köré tekerve a takarót gömbölyödött össze, és hangosan felsóhajtott. Izmai kicsit kiengedtek és hirtelen elviselhetetlen fáradtság tört rá, bár gyomra éhesen mordult meg, sérült karjába és számtalan zúzódásába fájdalmat érzett még sem bírt ellenállni az álomnak. Szinte azonnal elaludt, de az éjszaka nem volt zavartalan számára. Rémálmaiban újra látta az ismeretlen tájat…
Különös álom volt. Egy szürke rideg helyen találta magát, körülötte lepusztult romok álltak, amiket furcsa göcsörtös fekete indák nőttek be. Leena a földön ült és könnyek potyogtak a kezére, de csak akkor jött rá, hogy ő sír, amikor megérintette a szemét. Igazából nem tudta miért sír, nem tudta mi bántja, de leírhatatlan fájdalmat érzett testében, valamit régesrég elveszített, valami nagyon fontosat.
A szél erősen fújt, fel fel süvített, haját felkapva vitte szemébe. Lassan felállt, menni akart, de nem tudta merre, csak azt tudta, hogy meg kell keresni a többieket azonnal, de nem tudta kiket. Tehetetlen tudatlanság lassan de biztosan kezdte feszegetni elméje határait, kétségbe esetten indult el, keresgélni kezdett a fekete indákkal beszőtt romok között, de minduntalan elbotlott. Szinte minden lépésnél bele akadt a lába valamibe és egyensúlyát vesztve omlott a földre, kezei alatt csak fekete hamu volt, melyen még érezte a halál melegét. Nem tudott járni, akár hányszor próbált felállni újra és újra elesett de az idő fogyott, és vészesen közelegett a perc amire várt. hirtelen éles fájdalmat érzett, a borzalmas érzés lett úrrá a testén és egyre csak erősödött. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Kétségbe esett és érezte ahogy az őrület elborítja az elméjét. Sikítani akart, de nem tudott, kiáltani akart, segítséget akart hívni de nem tudott megszólalni, hevesen rázni kezdte a fejét, tehetelenségébe. „ Nem nem! NEM AKAROM! – kiáltotta magában. Remegő lábakkal állt fel de ismét elvesztette uralmát a teste felett, hogy meg akadályozza az esését egy romba próbált kapaszkodni.
Csakhogy amint a szürke kőhöz ért az porrá morzsolódott és másodpercek alatt eltűnt a széllel. Ebben a pillanatban valami elszakadt benne, égő fájdalom áradt szét testében és egy borzalmas érzés vette át felett az uralmat. Eltűnt. Elveszett. Megsemmisült. Örökre.
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM! – üvöltött fel, a fájdalom elvette az eszét, megszűnt számára minden, még önmaga is, csak egyetlen dolog maradt. A tudat, hogy elveszett. Mintha a lelkéből téptek volna ki valamit, azt ami őt alkotta, amiből született. Kiáltása bezengte a tájat viszhangot verve a romok között, a szél egyre erősebben fújt, s hangja már már sikollyá változott. Leenát elborította a téboly.
Aztán egyszer csak csönd lett. Eltűntek a hangok, és a mélységes csönd mindent beborított körülötte. Az idő megfagyott, és Leena összezavarodottan tekintett szét, a szél nem fújt többé, de látta a fekete hamu apró szemcséit a levegőbe megállva. Az egész csak néhány másodpercig tartott majd szárnyak suhogása törte meg a csendet.
Hatalmas fekete szárnyak melyek befedték az eget. Leena megkínzott arccal nézet fel rájuk, ahogy a fagyott levegőben csapkodtak. A suhogás egyre erősödött, a szárnyak egyre közelebb kerültek hozzá, de ő nem bírta le venni a tekintetét róluk. El akarta fordítani a fejét meg nézni azt, aki közeledik feléje. Tudta néhány másodperc és már ott lesz előtte, érezte ahogy szívverése felgyorsul, idegi pedig pattanásig feszültek. Egy hatalmas fekete teste lépett a látószögébe, és már csak másodpercek hiányoztak, hogy meglássa az arcát, de ekkor…
… felébredt. Hangosan zihált a korom sötétbe, s percekre volt szüksége, hogy megértse csak álmodott.
– Lee! - suttogta félve Pascal.
– Ébren vagyok. - hebegte. Pascal mellkasára csusszant és szorosan hozzá simult, ekkor vette észre hogy egész testében remeg, hangos zihálás talán lépésekkel messzebbre is elhallatszódhat, bár senki nem volt körülötte. Kis barátja lélegzésének nyugtató üteme segített megnyugodnia, de az álmot nem bírta kiverni fejéből, visszahúzta átfagyott testére a vékony pokrócot, és elfeküdt a kemény földön.
– Megint az érzés? - szólalt meg Pascal.
– Mmm, - rázta meg gyengéden fejét – A romok között voltam…
– Azok a romok nem léteznek, nyugodj meg! - próbálta oldani feszültségét, de ő nem hitte el, valami azt súgta neki azok a romok nagyon is léteznek. Az álom nehezen tért vissza hozzá, és a reggel csak még kegyetlenebb volt számára, mint az elmúlt napokban.
A nap sugaraival ébredt, de úgy érezte mintha még több sebe lenne, minden tagja fájt, izmai elgémberedtek, és feje majd ketté hasadt az éhségtől. Amikor viszont elő vette a táskájában lévő élelmet, egy idős urat látott meg, akit két pici gyerek támogatott, és az étvágya se perc alatt elment. Gondolkozás nélkül adta nekik az ételt, bár gyomra hangos korgással jelezte tiltakozását.
Eztán a kis „házikó” felé vette az irányt, ahol már ébren várták.
- Már vártam, hogy felébredjenek! – szólt Teobalt, arcán olyan gyötrelem ült, hogy egy percig azt hitte hírt kapott társai haláláról. – Jóllehet nagyon bánt, úgy tűnik, ki kell maradnom egy darabig, amíg a vállam helyrejön. Ugyanakkor nem hagyhatom, hogy a küldetésünk késlekedést szenvedjen miattam. Ezennel kötelezem önöket, hogy folytassák a lovagtársaim utáni kutatást, és ha rájuk találnak, vezessék ide őket! Vinck doktortól megtudtam, hogy a társaim alig két hete jártak erre utoljára, aztán pedig keletre indultak, hogy segítsenek a szomszédos falun, amit bestiatámadások értek. Az apródom el fogja kísérni önöket, és segíteni fog. – mondta, bár Leena több ponton szólni kívánt az öreg azonnal leintette. A legnagyobb baja Ortwin volt, nem akarta magával vinni.
” Ez a hely nem gyereknek való, arról nem is beszélve, hogy itt sokkal nagyobb biztonságban lenne, mint velünk..” - morogta magában Társai hasonlóan vélekedtek a dologról.
- Talán jobb lenne, ha Ortwin inkább itt maradna és vigyázna magára, nerk
- Ugyan már! Nem lesz nekem semmi bajom. Elég ha a doktor vigyáz rám!
– Uram, kérem Ortwin gyermek még, és az út rettentően veszélyes mi lesz ha… - de be sem tudta fejezni.
– Az apródom bátor és erős, tud magára vigyázni! - felelte határozottan az öreg.
- De uram, honnan tudja, hogy a katonák nem akarnak újabb adót szedni, és pénz híján elhurcolni magát?
– Ugyan már! - legyintet. ” Ennek az agya is megsérült…” - jegyezte meg fagyosan Leena.
– De kérem, értse meg, hogy ez rá nézve…
– Nincs mit megértenem, a rend tagja, tudta mire vállalkozik és valakinek képviselni kell engem!
- Egy tizenéves gyerek? - akadt meg Pascal, de Leena leintette, látta a férfin esélytelen a további vita, egy öszvér hozzá képest marionett bábú.
- Ideje reggelizni valamit, gyertek. – próbálta oldani a hangulatot Katerina, mire csak bólintott és kint várt tovább. Elindulva a híd felé, Leena érdekes illatra lett figyelmes, ismerte ezt a különös de finom illatot. Nem sokára egy vörös hajú, szeplős kedves mosolyú fiút pillantott meg.
- Szia Pet! – köszönt Petersennek, elmosolyodva.
- Csá Vöri! - morogta Pascal.
- Szia. Sziasztok. Zöld. - biccentett Pascal felé, majd széles vigyor jelent meg arcán.
- Áh heló! Jó újra látni.
- Reigen, ha jól emlészem. – fogtak kezet Leena nagy csodálkozására.
- Bizony! – vigyorgott rá.
- Szia, Matthew Stormshadow. - mutatkozott be Matt is.
- Petersen Ruw. Örvendek.
– Hogy-hogy itt? – kérdezte kíváncsiskodva.
- Egy kis munka lett volna. De te nagyobb meglepetés vagy egy ilyen helyen. Mi jártban?
- Én is munka miatt vagyok itt – felelte nem túl nagy örömmel, miközben Pascalra sandított.
- Mint, ahogy mindenki más. – vágott vissza Pascal.
- Oh, milyen jó is, mikor régi barátok találkoznak egymással! - szólt egy hang. Ekkor vette csak észre Peter mögött megbújó furcsa küllemű alakot. - Szívszorító érzés, főleg egy ilyen zord helyen. Hadd mutatkozzam be! A nevem Mido, én vagyok a menekülttábor vezetője. Önben kit tisztelhetek kisasszony? – kérdezi nyájasan Leenát.
- Neked senkit. – adta meg a válasz Pascal morogva ahogy szemét összehúzva bámult le a férfira Leena feje búbjáról, de Mido ügyet sem vett rá.
– Leena. - felelte tömören.
Nagyon örvendek! Volna egy ajánlatom a maguk számára is!
” Ne hát már csak te hiányoztál az életünkből… „ - morgott fel Leena.
- Nem érdekel. - felelte szinte azonnal Pascal, jelezve újra ellenszenvét.
- Ne is folytasd tovább, Mido! – szólt közbe távolról, Katerina. – Ők nem kérnek a piszkos üzleteidből. És különben is nemsokára indulnak tovább.
- Oh, hát a drága Katerina is itt van? Bocsáss meg szépségem, hogy nem vettelek észre! Jut eszembe! Meggondoltad már a múltkori ajánlatomat? – váltott újra nyájasabb hangnemre. Leena hálát adott az égen hogy nem neki csorgatja tovább a nyálát, ugyan akkor mély részvétet kifejező arccal tekintett Katre. Láthatóan ős s nagyon szívlelete a férfit, arcán lévő undor többet mondott minden szónál.
- Ha megunod, hogy minden éjjel kis híján halálra fagysz, jusson eszedbe, hogy én mindig meleg ággyal várlak! És annyi kolbászt kapsz, amennyi beléd fér… – pillantott rá sokat mondóan.
” FÚJ UNDORÍTÓ!”
” De legalább nem árul zsákba macskát!” - szólalt meg Carmen is.
- Te pedig kölyök, vedd fontolóra az ajánlatomat! – bökte meg Petert, majd biccentett feléjük és elsétált, széles mosollyal az arcán.
- Micsoda elvetemült gonosztevő! – háborodott fel Ortwin is. – Dúskál a kolbászban, mialatt az a sok szerencsétlen éhezik!
” Istenem csak ezt ne…”
- Úúh kolbász? Azt hiszem lecsúszna néhány tucat...
” Valaki mentsen meg!” - sóhajtott fel ő is.
- Csak szerintem gondolt más kolbászra? – próbált finoman célozni Peter.
- Nem… perverz disznó… - morogta Pascal.
- Milyen más kolbászra? A csípősre? - nézett rájuk értelmetlenül, és Leena bármit megadott volna egy cseréért abban a pillanatban.
- Nem ehető Reigen! - sóhajtott fel látva a fiú arcát.
” Reménytelen eset…”
” Az.”
- Kolbász... Már reggeliztetek? – kérdezte Petersen.
- Hát igazából még nem.
- Hát nem is tudom mit mondjak. A túloldalt nem ajánlom. – felelte sokat mondóan.
- Akkor marad a város. – sóhajtott fel, ami egyet jelentett az újabb adókkal.
- Én úszok, ha a hídon akartok menni. - jelentette ki Pascal mérges, bár Leena szívesen rávágta volna hogy megnézné, nem akarta cukkolni kispajtását.
- Én maradok. Túl drága lett nekem már a város.
- Nekem mindegy hol eszünk, csak együnk – kezdett drámatikus hangot megütni Reigen éhsége.
- Biztos? Hozzunk neked valamit?
- Az kéne még. Megoldom majd. Akkor nem tartalak fel benneteket. – felelte Pet, mire ő csak bólintott és folytatták útjukat a város központja felé.



Bocsánat hogy ennyit kellett rám várni
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Csüt. Jún. 14, 2012 10:09 am



Hátáridő: Tábor utáni hét!

Matt, kérlek mostantól nagyobb hatást próbálj gyakorolni az eseményekre, mert az eddigi megszólalásaid eléggé alibi jellegűek voltak!


Csapat: Nos, akkor ti külön váltok Petersen cimborátoktól, s reménykedtek benne, hogy valami ehetőt is sikerül elfogadható áron kapnotok az egyik helyi fogadóban. Mázlitokra a hídon már nem kell vámot fizetnetek, viszont az ott megspórolt pénzeteket kénytelenek vagytok elkölteni a fogadóban, ha romlott ételt akartok kapni. A falu többi épületéhez hasonlóan a fogadó is eléggé lepukkant, bezzeg az árak… Kat állítása szerit ez nyugisabb fogadó a többihez képest, azért ide hozott titeket, igaz a lány még mindig rendkívül fezült. Ez talán Mido vagy akár a város… ki tudja? Még nem ismeritek eléggé a lányt. Reggeli közben faggathatjátok pár dologról, ha úgy gondoljátok. A válaszokért hozzám tessék fordulni!
Mindenesetre egy idő után, mikor már tíz perc eltettével is a helyeteken ücsörögtök, elkezdenek rátok szállni a kidobók, illetve a pultos is. Állításuk szerint itt nem cseverészni kell, hanem fogyasztani… stb. Ám mielőtt még távoznátok egy az itteniektől javában eltérő külsejű alak lép be a fogadóba. Lassan körbenéz, majd megpillantja a ti kis csoportotokat. Nyájas vigyorral a képén odasiet hozzátok.
- Reigen! - ragadja meg Rei kezét, üdvözlés képen - Már olyan régen kerestelek! Nem könnyű a te nyomodra akadni. - A férfinak feltűnik, hogy kedvenc bélpoklosunk nem igazán van képben. - Nem ismersz meg? Én vagyok az, Marcus! Marcus DeLuise. - egy pillanatra szünetet tart, majd a következő pillanatban már erőteljesen a falnak löki Reigent.
A falból hirtelen hatalmas föld karok nyúlnak elő, amik beburkolják bélpoklosunkat. Az eseményeket látva Kat a fegyveréért nyúl, de Marcus nem hagy senkit se kibontakozni. A két sárkányölőn kívül mindenkit egy föld burokba zár. Leena a mellkasába kap egy elektromos töltetet, ami kissé megszédíti, míg Matt-et egy a padlók alól előtörő hatalmas föld kéz veszi szorításába. Marcus fölényesen odasétál a sárkányölőkhöz, majd kabátja belső zsebéből elővesz két üres fecskendőt. Az első fecskendőt Leena nyakába döfi és belőle vesz egy jó adag mintát, majd Matt-el is hasonlóan cselekszik.
- Semmi személyes… - mondja félelmetesen higgadtan. - Csak tudjátok mostanság felcsaptam gyűjtőnek, és két ilyen sárkányölő nem hiányozhat a gyűjteményemből, mint amilyenek ti vagytok.
Ekkor a falu őrségét képviselő alakok rontanak be, akiket bátrak módjára a kidobók riasztottak. Marcus egy tűzörvénnyel utat nyit magának köztük, s egyszerűen távozik, úgy mintha mi sem történt volna. Ezt követően az őrök titeket vesznek elő, pontosabban a két szem előtt lévő sárkányölőt. Reigen és a többiek eközben már majdnem kiszabadultak a földburokból, amibe Marcus zárta őket. Az őrök titeket vádolnak a rendbontással, és rajtatok kérik számon a történteket. Ez ugye nem jó. Ekkora már a többiek is kiszabadulnak mind egy szálig, s Leena is teljesen felépül a villámcsapásból.
- Már megint ez a vadmacska?! - csattan fel egy harcsabajszos alak, aki az imént lépett be a fogadóba. A férfi tele van tűzdelve pisztolyokkal, amik nem csak dísznek vannak rajta.
- Fenébe… - sziszegi Kat. - Azonnal el kell, tűnünk a faluból, vagy még nagyobb bajban leszünk! - súgja oda nektek.
És ekkor veszi kezdetét az őrült menekülésetek, amit képtelen vagytok kisebb összecsapások nélkül megoldani. Nos, itt nem akarlak bekorlátozni titeket, szóval a menekülési terepetek az egész falu, a fogók pedig a teljes falusi őrség, akik ha nem élve, de holtan mindenképpen el akarnak kapni titeket. Természetesen mit sem törődnek Ortwin korával, sőt a kis önjelölt hős még meg is akar küzdeni a népet sanyargató gonoszokkal, amit nem érdemes hagyni neki. Teobaltért eszetekbe se jusson visszamenni, az öreg sérül és nem ér meg annyit, hogy őt is veszélybe keverjétek.
A postok odáig tartsanak, hogy kijuttok a faluból és Kat vezénylésével bemenekültök az erdőbe, ahová senki se mer követni titeket!

>>Itt találtok képet Marcus-ról<<

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Petersen: A menekülttáborban nem a legjobb eséllyel keresel élelmet, de végül egy eldugott kis mocskos zugban találsz egy tépett sátort, ami előtt egy hosszú sor kígyózik. A sor elején pedig pocsék ízű és minőségű kását osztanak az embereknek. Jobb híján beállsz a sorba, s mikor már alig öt-hat ember van előtted, akkor a sátorból kilép Mido, aki azonnal megpillant téged.
- Héj! Kölyök! Sikerült döntened? - int magához, majd beinvitál a sátrába.
A berendezés nem túl elegáns, csupa törött, szú rágta bútor, amiket sokan még tüzelőnek se használnának fel. Az orratlan fazon hellyel kínál, majd az egyik sarokban megbúvó emberével normális ételt hozat neked. Viszonylag normális ételt…
- Sajnálom, cimbora, de ennél jobb étekkel a falu ezen oldalán nem tudok szolgálni. Egyél, nyugodtan! Az egészségedre!
Ha úgy gondolod nem muszáj némán megtömnöd magad, közben nyugodtan játszhatsz Midoval egy kis kérdezz-feleleket is. Ez esetben a kérdéseiddel keress fel!
Végül aztán Mido csak megkérdezi azt, amire talán a legkíváncsibb:
- A barátaiddal mi történt? Ők nem gondolták meg magukat?
Válaszodat követően egy sebhelyes arcú nő lép be a sátorba.
- Főnök! A túlparton baj van!
- Baj? - Mido szemei jól láthatóan felcsillannak. - Miféle baj?
- Az a pár jövevény csinált egy kis zűrt és most őket üldözik.
- A fenébe is! - csattan fel, bár hangjából inkább az érződik, hogy örül az eseményeknek. - Szedd össze az embereket és irány a híd! Gyere, kölyök! Attól tartok rád is szükségünk lesz… - int Mido, hogy kövesd.
A hídhoz érve már teljes a káosz, ugyanis a túlpartról átjött pár katona, s Leenaék után kutatnak, nem éppen a legfinomabb módszerekkel.
- Ti kutyák, takarodjatok vissza a ti feletekre! - ordít rájuk Mido, miután a huligáncsapata felsorakozott.
- Ludeker a falu kormányzója, nem pedig te, Mido! - érkezik az őrök parancsnokától a válasz. - Ne üsd bele az orrod a mi dolgunkba!
- Parancsnok, nincs is orra! - gúnyolódik az egyik fickó.
- Mutassuk meg nekik a nyomornegyed erejét, fiúk! - kiabál Mido, majd elindítja a támadást.
A huligánok és az őrök összecsapnak, s ha úgy gondolod te is beszállhatsz a küzdelembe. Rajtad kívül senki se rendelkezik mágikus erővel, és senki se különösebben profi harcos.
A postod odáig tartson, hogy az összecsapás azzal ér véget ér, mégpedig az őrök visszavonulójával, akik bosszút fogadkoznak a nyomornegyed lakói ellen!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Hétf. Jún. 18, 2012 8:18 pm

A korábban kiszemelt almafa mellett álltam, minek már csak a koronájának a tetején voltak szép, piros termések, azonban a karomat megnyújtva gond nélkül tudtam letépni róla pár darabot. Sikeremet nyugtázva boldogan haraptam bele az egyikbe, majd köptem, hánytam is ki azt, minthogy a gyümölcs magától mozgott a szájüregemben. Amilyen fényes, piros volt a külseje, a belseje olyan rothadt, fekete színben pompázott és undorító férgek falták a gyümölcs húsát. Egy másodpercbe se került és az ölemben levő darabok is a földön végezték, majd rohantam a folyóhoz kiöblíteni a szám, hogy valami más kevésbé szörnyű ízt érezzek a nyelvemen, azonban a parton meglátva kicsiny, üres teknős páncélokat és jó pár döglött halat mellettük, inkább elvettetem az ötletet, hogy a folyó vízéből igyak.
Utam tovább vettem és a szakadt, szürke sátrak között orrommal élelem után kutattam, azonban csakhamar be kellett látnom, hogy az ilyesfajta keresés nem az én specialitásom volt. Az átázott, nedves sátrak miatt csupán csak átütő penész szagot éreztem, mit az erre kószálók már valószínű megszokhattak itt.
Az egyik kanyarban egy féltucatnyi kisgyerek szaladt el mellettem, átlagban a térdemig sem értek és közülük is az első egy ócska ketrecet cipelt maga előtt, miben egy dagadt patkány volt épp.
- Anya! Anya! Nézd mit fogtunk! – kiabált és hatalmas lendülettel esett arccal előre kiejtve a kezéből a ketrecet, mit halk kuncogással jeleztek a mögötte lévők, hogy igencsak mókás látványt nyújtott.
- Ügyesek vagytok. – segítette fel az Anyja – Nézzétek meg a többi ketrecet is, hátha lesznek egy vacsorára valóian. – mondta, majd leporolva a fiút tolta is meg a gyereket.
- Üdvözletem. – mosolyogva bólintottam a fejemmel az Asszonynak, amint elment előttem lóbálva maga mellett a frissen szerzett még élő étket.
- Szép napot. – meglepődve mosolygott vissza rám, és ment is tovább lelkesebben.
Egy mosoly minden ember napját fel tudja dobni, így bár nem volt őszinte az örömöm, mégis szélesre húzott szájjal kerestem élelmet magamnak a továbbiakban.
A következő sorban, „utcában” egy kisebb tömeg állt és az emberek egy nagyobbacska sátor előtt igyekeztek rendeződni. A rendszer egyszerű volt, mindenki egymás mögött állt, azonban szintúgy mindenki mégis a leghamarabb akart a sátorhoz kerülni. Kik a sátorból kijöttek, azoknak a kezükben egy fatál volt és abban egy gőzölgő főzeléket szagolgattak. Hogy az orrukkal megízleltél a reggelijük ízét, az arcuk inkább undort mutatott, mint örömöt, de mégis szürcsölni kezdték az étket, minthogy csak egy- két embernél volt egy szálkásabb kiskanál.
A sor végére beállva beletelt egy kis időbe, míg úgy éreztem, hogy elkezdtem közelíteni ahhoz a bizonyos sátorhoz. Itt mindenki ismert mindenkit, így az elején kicsit feszélyezve éreztem magam, azonban kezdtem megnyugodni, hogy lassan én kerültem a sor elejére.
- Héj! Kölyök! Sikerült döntened? – a kisebb távolból Mido hangját hallottam és felé fordulva jól láttam, hogy a kérdését nekem szánta. Egy néma bólintással jeleztem az igenem, majd hívott is magához, minek kevésbé örültem, minthogy pár perc múlva én kerültem volna sorra a sorban.
A saját sátrába invitált lelkesen és örült az itt létemnek.
Egy épületnek túlzás lett volna nevezni a ponyvát, mit pár gerenda támasztott, de mégis ennek volt némi ház alakja, mi ritka volt a város ezen részén. Még bútorok is voltak benne, bár azok minőségéről hazugság lett volna jókat mondani. Mido hellyel kínált engem, azonban félve ültem le, mert amint leültem egy székre, az hangos nyöszörgéssel fogadta a testemnek a súlyát.
- Sajnálom, cimbora, de ennél jobb étekkel a falu ezen oldalán nem tudok szolgálni. – szólt Mido és egy idegen alak egy tál főtt borsót nyújtott nekem - Egyél, nyugodtan! Az egészségedre!
- Tökéletes ez is, - füllentettem – köszönöm. Ki volt a reggel látott nő? Ha jól emlékszem Katerina. – tettem fel rögtön az első kérdésem neki, mielőtt belekezdtem volna az étel elfogyasztásába. Nem hagyott nyugodni, reméltem Leenáék jó kezekben voltak.
- Oh, a kicsi Kat-re gondolsz? Bájos teremtés a maga módján, igaz? A kis vadmacskának szomorú története van. Talán tíz vagy még annál is több évvel ezelőtt hozta őt ide két kalandor, azután hogy faluját lerombolták. Ő volt az egyetlen túlélő, senkije se maradt. Végül a faluban egy vadász befogadta, aki lányaként szerette. Kat vére mindig is forrt, ezért minden áldott alkalommal kiment az apjával vadászni, megtanult mindent, mígnem egy napon bestiákba futottak bele. A bestiák végeztek Kat apjával, ő viszont meg tudott menekülni. – szavai végén mintha mosolyra húzódott volna szája, mi hogy nem éppen a legboldogabb történetet mesélte, kevés félelmet költöztetett belém - Ezt követően a kicsike fejében elpattanhatott valami és azóta egyszemélyes vadászcsapatként üldözi az erdő bestiáit. Nem sok időt tölt a faluban, mondhatni, hogy az erdő az otthona, el is állatiasodott odakint… - szomorúan rázta a fejét - Pedig én szívesen betörném. – hogy egy kacsintással kísérte a szavait, nem lehetett félre érteni, hogy mire gondolhatott.
- Értem, – emeltem fel a fejem a tányérból és reméltem, hogy Leenáék azért óvatosak lesznek a nővel – és az a lerohanás, lázadás mikorra esedékes? - kíváncsiskodtam tovább, nem akartam hónapokat eltölteni itt.
- Ez már más dolog. Egy ideje szervezem a részleteit, de ki kell várni a megfelelő pillanatot. Az a rühös Ludeker mindent a hatalma védelmébe fektet bele, amit nem él fel azonnal. De mivel te itt vagy, és ha hajlandó vagy segíteni, – hogy nyelvével megnyalta az ajkát, a következő kanál borsóval inkább még vártam egy kicsit - akkor talán már holnap mozgásba is lendülhetünk. A te képességeiddel könnyedén meg lehet teremteni odaát azt a káoszt, amire a tervemnek szüksége van. – szavait hallva, nem tudtam eldönteni, hogy én nem ismertem e a saját erőmet, vagy ő nem ismert e még engem eléggé. A káosz teremtése eddig nem igazán tartozott a képességeim közé.
- És a barátaiddal mi történt? Ők nem gondolták meg magukat? – érdeklődött most ő és lelkesen figyelt a válaszra.
- Hát… úgy tűnik más tervvel érkeztek ide. Később talán, de kétlem, hogy egyhamar hallunk felőlük.
Mido nyitotta is volna a száját, hogy hangot adjon a nem tetszésének, azonban egy nő rontott be a sátorba, feldúlt volt és az arcát egy sebhely tarkította.
- Főnök! A túlparton baj van! – lihegett.
- Baj? – szemei úgy csillogtak, mint egy kisgyerekeknek, mikor ajándékot kapnak - Miféle baj?
- Az a pár jövevény csinált egy kis zűrt és most őket üldözik. – a „jövevény” szót hallva, csak Leenáék jutottak az eszembe, így ijedten álltam fel.
- A fenébe is! – mondta, bár harag nem látszott rajta - Szedd össze az embereket és irány a híd! Gyere, kölyök! Attól tartok rád is szükségünk lesz… - fogta meg a vállam és húzott magával.
Nem néztem az utat, csak Mido hatalmas hátát szemléletem magam előtt a futásunk közben. Miután megállt hirtelen, csak pár lépésen múlt, hogy ne rohanjak a testébe, de egy igazán kecses lábmozdulatot végrehajtva sikerült gond nélkül mellé állnom.
- Ti kutyák, takarodjatok vissza a ti feletekre! – emelte fel a hangját és ordított a katonákra, kik nem épp a legnyugodtabb mozdulatokkal kutatták a sátrakat. Amelyik sátorba nem voltak a keresettek, azokat gyakorlatilag egy erősebb rúgással döntötték fel.
- Ludeker a falu kormányzója, nem pedig te, Mido! – szólt a legdíszesebbik - Ne üsd bele az orrod a mi dolgunkba!
- Parancsnok, nincs is orra! – nevettek fel.
- Mutassuk meg nekik a nyomornegyed erejét, fiúk!
A szavait parancsként értették és a roham meg is indult a katonák felé. Azért voltam itt, hogy segítsek, így a rövid futásomat követően két lábbal érkeztem a legközelebbi páncélos mellkasába. A katonának hatalmas teste volt, és a páncéljának köszönhetően szinte meg sem érezte a találkozásunkat, csupán csak én érkeztem kellemetlenül a földre. A kardjával felém suhintott és hamar észlelve ezt ki tudtam térni előle, majd egy hátra bukfencet imitálva toltam a karommal fel magam és kerültem ismét függőleges helyzetbe. A mutatványomon elcsodálkozott egy pillanatra, azonban csakhamar újra suhintott a fegyverével, mi elől egy könnyed elhajlással ki tudtam térni. Bár erősnek látszott, a mozgása szerencsére lassú volt, így nem uralkodott el rajtam a félelem, hogy egy erősebb ellenfél volt előttem. Újra támadott, mit most egy dühösebb kiabálással is kísért, azonban hátrébb lépve egyet, nem ért el engem a pengéje és így lépés előnybe is kerültem vele szemben. Szinte siklottam a karja alatt és kerültem mögé, majd a sípcsontomat a térdének a hajlatába állítva kényszerítettem földre őt, majd megduplázva az öklömnek a nagyságát ütöttem az arcát, minek köszönhetően elvesztve az eszméletét terült el a földön mellettem.
A társának a sikertelenségét látva egy újabb ellenfél ugrott elém, azonban ő kisebb és egyben fürgébb is volt, mint akit meg akart bosszulni. Mozgása kiszámíthatatlan volt és két kezében, két kisebb kardot is tartott. Nem láttam szimmetriát, logikát a kezének mozgásába, így feltételezni véltem, hogy a csápolását inkább megfélemlítésnek szánta, mint tényleges harci szándéknak, azonban, hogy nem futottam el magamtól, megindult felém. Bár jól látszott, hogy bizonytalanul fogta a fegyvereit, azok mégis élesnek tűntek, így véletlenül sem akartam útba lenni nekik. Szorgosan lépkedtem a lábaimmal hátrébb, remélve, hogy egyszer elveszti a lendületét, de ez nem történt meg és egy kavicsra rá lépve vesztettem el az egyensúlyomat egy pillanatra. Kihasználva, hogy a talpon maradásra koncentráltam és nem rá figyeltem, lelkesen tett kárt a ruhámba és vágta meg a mellkasom a kardjával. Sikerének rendkívül örült és a karjait széttárva nevetett kárörvendően rajtam. Dühös voltam, mert fájt is a vágása, így a most szabaddá vált felsőtestét a megduzzasztott talpammal rúgtam, toltam meg, minek okán métereket repült hátrébb. Hogy mit csináltam a lábammal, azt a távolból csodálkozva nézte, majd dőlt el ő is, ahogy hátulról leütötték helyettem.
- Mögötted, kölyök! – kiabáltak rám oldalról és dobtak is nekem egy fából készült kisebb pajzsot.
Épp hogy kézbe tudtam fogni és meg tudtam fordulni, mire egy buzogány csapódott neki, nekem és repített a magasba az ütés engem. A karomban rögtön ripityára tört a pajzs és estem is vissza tehetetlenül a földre. Egy újabb lendítést követően még időben tudtam reagálni és a lábaim közé, a talajba csinált kisebb krátert a fegyver. Egyszerű fémgolyó volt láncokkal rögzítve a markolathoz, így a következő ütést a Titan Magic: Belly mágiámnak köszönhetően küldtem vissza a feladóhoz, minthogy a meghízott hasamról visszapattant a golyó a támadómra. Sajnálta, hogy a fegyvere kirepült a kezéből, de nem törődtem a szomorúságával és megnyújtva a lábaimat döntöttem fel őt. A földre került testére tömegesen ugrottak rá a társaim esélyt sem hagyva neki a felállásra, majd segítettem fel magam a fűről.
Körülnézve ijedten szemléletem, hogy nem sokkal mellettem az egyik nyomornegyedből származóra egy lándzsát készültek dobni, így futva felé löktem fel őt, hogy a lándzsa útjába ne legyen senki se. Miután nyugtáztam, hogy a fegyver a földbe állt, rohanni kezdtem a katona felé, kitől a hegyes bot származott. Távol állt tőlem, így volt ideje egy újabbat a kezébe vennie és engem megcélozva szabadjára is engedte azt. A lándzsa gyorsan haladt felém, azonban egy érdekes csípőmozdulatnak köszönhetően futásom közben egy fordulatot írtam le, így elkerülte a testem a fegyver és az ujjaim közt elhaladva meg tudtam markolni a bot végét. Pár lépést követően el is értem az áldozatomat, majd a botot a nyakán törtem szét, és minthogy nem tudtam megállni a vállammal löktem fel a testét. A találkozás nekem valószínű jobban fájt, de a továbbiakban a katona nem akart felkelni a földről.
Ne! – hangos, síró, női sikítást hallottam és a hang forrása felé fordulva ijedten láttam, hogy egy lány feküdt a földön, körülötte vagy négy rá támadni készülő katonával.
A katonák már emelték is a karjukat a kezükben igencsak vastag botokkal. Ezt látva bár lábaim már fáradtak voltak, mégis újra hasznukat kellett vennem és pár pillanat múlva már a négy rossz akaró mellé kerültem. Csak az egyiküket volt időm fellökni, így hirtelen ötletként vezérelve a lány fölé hajoltam és a botok az én hátamat találták el. A fegyverek mindegyike kettétört a testemen és egy kisebb nyögéssel adtam hangot a fájdalmamnak, rogytak össze a térdeim. A szemeimből pár könnycsepp hullott a lány arcára, ki csupán csak remegő szemekkel nézte a cselekedetemet.
Vártam, hogy ütnek tovább, de a mellettünk állókat, megkésve bár, de a társaink söpörték el. Fáradtan, lihegve álltam fel és néztem körbe magam körül. A katonák átkozva minket rohantak vissza a híd felé, majd a túlpartot fürkészve a szememmel néztem, hogy esetleg Leenáék menekülő alakjait meglátom e, de be kellett látnom, hogy valószínű a másik irányba menekültek. Ujjaimat a mellkasomon lévő vágásra téve vizsgáltam a sebem súlyóságát és egy nagyot sóhajtva reméltem, hogy egyiküknek sem esett komolyabb baja.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 3981
Aye! Pont : 487
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szomb. Júl. 07, 2012 3:42 pm

Miután érzékeny, de nem hosszú távú búcsút vettünk Petersen-től, elindultuk valami harapnivalót vadászni. Szerencsékre a hídon átkelve nem gomboltak le tőlünk még több pénzt, így legalább több maradt, amit kajára költhettünk.
Beérve a városba már a nyál futkosott a számba, mikor arra gondoltam, mennyi mindent fogok enni.
- Hmm, vajon van a városnak helyi specialitása? – morfondíroztam halkan magamban. Ekkor megláttam egy csordányi patkányt elszaladni az utcán előttünk libasorban.
- Ha van is, akkor az biztos patkányragu, esetleg patkánypörkölt… Vagy patkány burger!
Fúj… - fintorgott erre nyelv öltve Nokinerk. Ahogy haladtunk tovább én közben fejemben már elkezdtem összepakolni az álom reggelimet. Kezdetnek talán pát tányér bundás kenyér, esetleg omlett. Utána néhány toronynyi palacsinta, csoki- vagy juharsziruppal leöntve. Nem, nem. Azt inkább a végére desszertnek. Előtte még egy tíz darab sült virslit, krumplival, aztán tojásos sonka, végül pedig pár darab onigiri. Na aztán jöhet a palacsinta. Megnyaltam a szám szélét, hisz már valósággal a számban éreztem az ízüket. Erre aztán hangosat kordult is a hasam.
- Éhes vagyok. Ott vagyunk már?
– Nem. De jó lenne már… –felelte kissé nyomottan. Teljesen megtudtam érteni. Engem is lehangolt, hogy ma még nem ettem semmit.
- Egyáltalán merre van az étterem? – kérdezte Matt.
- Étterem az itt nincs, viszont van egy nyugodtabb fogadó, a következő saroknál.
- Ahol adnak kaját az nekem megfelel! – vágtam rá csuklóból és megnyaltam a számszélét. Már csak egy kicsit kellett várnom, hogy elém pakoljak az egész asztal beterítő álomreggelimet. Lehet még hozzácsapok négy-öt pitét is a végére, második desszertként.
- Hogy érted hogy nyugisabb? - kérdezte Pascal,
- Ludeker adói miatt. Nem csak az embereket, de azok üzleteit is megadóztatja, kiváltképpen ha azok nincsenek benne az ő mocskos üzleteiben. Ha pedig fent akarnak maradni a tisztességes üzletek, kénytelenek ilyen irányba elmozdulni - magyarázta kissé nyomott hangon.
– Akkor gondolom ez a Mido is az embere.
- Ugyan, dehogy! Mido a menekült tábor Ludekerje. Egyik se jobb a másiknál, mind a kettő egy aljas görény. Kihasználják a helyieket az egymással szembeni harcukban.
– Á cseles…
- Már egy jó ideje küzdenek egymással a falu feletti teljes uralomért, de külső segítség nélkül egyikük se tud felülkerekedni a másikon.
– A fogadóban talán még segíteni is tudnak majd… - jegyezte meg Ortwin meglehetősen halk, elcsukló hangon.
– Hát remélem nem olyan kaja lesz mint itt. - mondta végül, visszaterelve a témát a kajára, amitől csak ismételten kordult egyet a gyomrom.
- Csak legyen ehető... – morogta Matthew.
Tovább haladtunk Katerina vezetésével. Még egy-két kanyar és néhány utcával később meg is érkeztünk a célállomáshoz. Nem volt egy fényes ötcsillagos étterem, sőt eléggé romos és lepukkantnak látszott a fogadó.
– Nem túl meggyőző első látásra, nerk.
– Sose ítélj a külső alapján! A tintahalragu is első ránézésre visszataszítónak tűnhet, mégis ha megkóstolod magával ragad a különleges és egyedi íz világa!
– Ez valahogy nem győzött meg egy olyan szájából, aki válogatás nélkül bármit megeszik, nerk.
– Hé, hé! Azért én se eszek meg mindent!
– Akkor csak egyet mondj, amit valamiért nem ettél meg, nerk – vonta fel a szemöldökét Nokinerk.
– Hát ott van a… izé… Vagy a… Ja nem… De a… Nem azt is megettem… Hmm…
– Ezt akkor megbeszéltük, nerk
A többiek ezután beléptek a fogadóba én pedig még mindig azon pörgettem az agyamat, hogy mi volt az, amit még én sem ettem meg. Aztán feleszméltem, hogy kint hagytak.
– Hé várjatok meg! Nehogy elegyetek előlem mindent!
Belépve megtorpantam az előttem sorfalat álló társaim miatt, akik a fogadó belsejét méregették. Körbe pillantottam én is, de hamar nyugtáztam a belső ramaty állapotot. Gyorsan lepattantam egy közeli asztalhoz.
– Srácok foglaltam asztalt! Gyertek! – kezdtem el csapkodni az asztal, ami reccsent egy nagyot. Megálltam a mozdulattal és az alsó ajkamra ráharapva lassan lenéztem. Látszólag nem történt semmi sem, úgyhogy nagyon sóhajtottam a megkönnyebbültségtől. Többiek mellém vándoroltak és leültek az asztalhoz, Nokinerk-et pedig felsegítettem a székre. Valamiért magasabb volt, mint az átlag bútorok. Egy ideig vártunk, hogy valaki kijöjjön és felvegye a rendelésünket, de hiú ábránd maradt. Így hát Nokinerk-et, Ortwin-t és Katerina-t magunk mögött hagyva elindultunk a pulthoz rendelni magunknak valami finomat. A pult mögött egy piszkos kötényű, izzadt, fogatlan fickó fogadott minket.
- Kaphatnánk egy étlapot jó ember? – kérdezte Matt, mire a férfi hangos nevetésbe tört ki. A szájából közben fröcsögött a nyál, ami közül számos csepp az előtte elterülő fura színű trutyiban landolt.
- A menü itt van fiacskám… – felelte széles vigyorral megvillantva, mint az öt fogát. A kezével felemelt egy zöldes árnyalatú húsdarabot, melyet legyek lengtek körül. Leena erre a szája elé kapta a kezét, én pedig megértően megveregettem a vállát.
– Tudom mit érzel, én is már alig bírok magammal az éhségtől.
– Ugye a legyek is eladók? - kérdezte csillogó szemmel Pascal.
- Hát persze, ők lesznek a köret – tette hozzá újabb vigyorral.
– Na jó én mentem, kérjetek valami… ehetőt nekem is. – mondta Leena, majd tüntetően visszavonult az asztalhoz. Én pedig bentebb hajolva igyekeztem jobban szemügyre venni a választékot.
- Na mi az nem tetszenek? – kérdezte röhögve a pultos.
– Csak nem tudok dönteni… Hmm… Legyen. Akkor kérünk mindegyikből három, nem inkább négy tányérral! – nyilatkoztattam ki a végső döntésemet, mire a pultos arcáról lerohadt a vigyor.
- És van erre elegendő pénzetek?
Matt-el összedugtuk a fejünket és megszámoltuk a pénzünket és hozzá saccoltuk a többiekét, ez azonban közel sem volt elegendő, így csak mindenkinek egy tányérnyi jutott a legolcsóbból, ami zöldes, barnás színű határozatlan állagú húsos étel volt. Megfogtuk a tálcákat és odavittük az összes tányért az asztalunkhoz, majd kiosztottuk őket. Ezután végre leülhettem a helyemre és kezdhettem neki a lapátolásnak. Azt megkellett hagyni, hogy volt egy sajátos túlérett íze, de igazából nem volt rossz. Sebesen lapátoltam befelé a darabos kaját. Seperc alatt be is fejeztem, a többiek pedig még mindig küzdöttek vele. Úgy tűnt nagyon nehezen ment nekik az evés. Nem tudtam, hogy olyan régóta ettek szegények és elfelejtették miként kell, esetleg csak nem voltak annyira éhesek. Mást nagyon el se tudtam képzelni. Közben beszélgetés elegyedett én pedig nekiálltam a korhadt plafon bámulásának és igyekeztem elterelni a figyelmemet a gyomromról, aki az előétel után repetáért sírt.
- Valami baj van? Mióta eljöttünk nagyon idegesnek tűnsz – kérdezte Leena megtörve a csendet és már vágtam is volna rá, hogy persze, mivel alig tudtam enni még ma, de valaki megelőzött.
- Nem nincs semmi… csak tudjátok… Ez az egész falu… Egyszerűen jobban szeretek az erdőben lenni.
- Hé ha csak dumáltok ne foglaljátok a helyeket! Itt enni kell nem a szátokat tépni!
- Ennék én szívesen, de nem adnak többet! – feleltem elkeseredetten.
- Persze, mert elzabáltad az összes pénzünket, nerk...
- Srácok, talán nem egymással kéne most vitatkozni.
- Ide figyeljél kis köcsög! Azt mondtam zabáljál vagy takarodjál!
- Ha nem vennéd észre éppen eszünk. - jegyzi meg fagyosan Katerina.
- Akkor egyél gyorsabban ribanc, az idő pénz! – szólal meg egy másik fickó is, aki az ajtó mellől lépett előrébb. Talán a kidobók lehettek. Igazából mikor beléptem fel se tűnt, pedig egyik sem volt apró termetű. Ekkor csend ült közénk és mindenki némán folytatta tovább a falatozást.
– Még éhes vagyok… – nyúltam el az asztalon.
– Ne panaszkodj, örülj, hogy egyáltalán tudtál enni ma, nerk. Ahogy élnek itt az emberek…
- Attól én még éhes vagyok. Mondjuk kint láttam egy-két patkányt, talán ha megsütöm őket, jók lesznek desszertnek... – gondoltam vissza a korábbi ötleteimre. Nem is kell túlspilázni. Megfogok néhányat, aztán a mágiámmal megsütöm őket és már készen is van. Lehet tálalni.
- Tessék – tolta elém a tányérját Leena, aminek nagy része még mindig rajta volt - Nekem ennyi elég volt.
- Kelleni fog az még neked.... – szólalt meg Matt, de Leena csak a fejét rázta.
- Fú, köszi Leena – vigyorodtam el hálásan és megragadva a kanalamat egyből nekiláttam a pusztításának. Ettől függetlenül a patkányos ötletemről még nem mondtam le.
- Majd kaphatsz a patkányból, ha kérsz – vigyorodtam el teli szájjal.
- Ehh kösz nem – felelte Leena.
- Te tudod – mondtam megvonva a vállamat, majd úgy döntöttem gyorsítok a tempón. Letettem az evőeszközömet és fölemelve a tányért elkezdtem önteni a tartalmát a számba.
- A fejlődésben lévő szervezet mi? – kérdezte furcsa hangsúllyal Pascal.
- Te akkor már mehetsz is! – szólalt meg az egyik kidobó fiú, nem sokkal azután, hogy Leena átpasszolta nekem a tányérját.
- De a bordélyba azért térj be, kedvére lennél a főnöknek!- tette hozzá röhögve a másik.
- Szerintem kicsit túllőttük a célon srácok – válaszolta Leena helyett Matt nekik jámboran.
- Eh? Hallod azt mondja túl lövünk a célon?!- horkantott fel a férfi, amint partnere oldalba bökte.
- Nem is kicsit...- jegyezte meg szúrós tekintettel Katerina. Lassan pedig sikerül megrágnom a tányér tartalmát és egy hatalmas nyeléssel leküldtem a feneketlen mélységbe.
[color=salmon]- Inkább te mész messzire szöszi, mi vagyunk itt az örök! – felelte, miközben magára bökött a férfi. Hiába kaptam meg Leena adagját még közelében sem éreztem magam a jóllakott szónak. Bár belegondolva talán még sose…
- Az gond, hogy még mindig é...
- Be se fejezd a mondatot, nerk – fojtotta belém a szót szőrös kis barátom. Közben pedig már az utolsó ember is letette a villáját jelezvén, hogy befejezte az evést.
– Részemről indulhatunk.
- Befejeztétek? Ideje volt! Akkor ellehet kotródni! – csipkelődött tovább hangos nevetéssel tarkítva, amibe már a másik is beszállt.
- Már indulunk is, nerk.
Mindannyian fölálltunk az asztaltól, én betoltam a saját és Nokinerk székét, hisz még is csak úgy illik. Ekkor az ajtó nyílt és egy fura alak lépett be rajta. Valószínűleg nem idevalósi lehetett, mint mi. Ezt a tiszta és folt nélküli ruhájából gondoltam és a makulátlan szőke hajából. Először körbenézett, mint mindenki más, aki csak beteszi a lábát erre a helyre. azonban mikor a tekintete ránk siklott hirtelen megcsillant a szeme, majd nyájas vigyor terült el az arcán és odasietett hozzánk.
- Reigen! - ragadta meg a kezemet egyből és üdvözlésképpen megrázta – Már olyan régen kerestelek! Nem könnyű a te nyomodra akadni.
Bamba értetlen tekintettel néztem vissza rá, de megráztam én is a kezét köszönés képpen.
– Reigen ki ez az alak, nerk?
– Nos, én magam sem tudom… Ismerjük mi egymást?
- Nem ismersz meg? Én vagyok az, Marcus! Marcus DeLuise.
A név a hallatán tágra nyílt a szemem. A világ elcsendesedett csak a szívverésem hallatszódott és a DeLuise név csengett fel újra és újra a fülemben. Egy újabb vigyor terült el a férfi arcán, majd a következő pillanatban egy erőteljes lökést éreztem a mellkasomnál. Hanyatt vágódtam, csak a pár méterrel mögöttem lévő fal állított meg. Reagálni se volt időm ezután, mivel két föl kar nyúlt ki a mögöttem és zárt be a markába. Megpróbáltam pusztakézzel kitörni belőle, de eredménytelennek bizonyult. Kintről az emberek pánikszerű sikoltozása hallatszódott be és a fogadóban lezajló csetepaté. A hangok alapján további fölkarok jöttek elő a földből, meg mintha villám sistergést is hallottam volna.
Megpróbáltam vállal kitörni, de úgy se jött össze. Tehetetlenül csúsztam le a földre. DeLuise. Csak ezen járt az agyam. Mi köze lehet ennek a fickónak Max-hez. Talán ő tudja hol lehet? Meglepetésszerűen ért ez a helyzet és csak ezért tudott, így elkapni. Elszántam magam, hogy kitörök ebből és kiszedem a fickóból hol van Max. Egy kisebb lángot gyújtottam és bevilágítva a burkot körbe néztem, majd a tekintetem megállapodott a fából összetákolt falnál, ami felfogott engem.
- Stone Gloves!
A jobb karomat a könyökömig kőrögök borították be és képeztek köré egy kesztyűt. Hátra húztam és lendületet véve áttörtem a falat és így kijutottam az utcára. Oldalra léptem néhány lépést, majd ismét falat bontva visszatértem a fogadóba. Bent eléggé kaotikussá vált a helyzet. akárhogy kerestem sehol sem találtam meg a szőke DeLuise-t. Matt és Leena éppen összekaparták magukat. Egy nagyobb földburokból Katerina tört ki, az enyém mellett pedig nem messze egy kisebb, egy méter magas földmarok állt. A kezemmel feltéptem a burkot és előhalásztam belőle Nokinerk-et, aztán megszüntettem a mágiát. Úgy tűnt meglépett a fickó.
- Már megint ez a vadmacska?! – csattant fel egy bajuszos férfi. Két sor öv volt keresztül csatolva rajta és mindkettőt tele tűzdelte pisztolyokkal.
- Fenébe… Azonnal el kell, tűnünk a faluból, vagy még nagyobb bajban leszünk! – jelentette ki nekünk, majd az általam nyitott vészkijáratot használva kiszökkent, mi pedig követtük.
- Egy hős lovag sosem futamodik meg! Én maradok és ha már így alakult legyőzöm a népet sanyargató gonoszt! – kiáltotta Ortwin, aki egész nap meglepően csöndben volt. Talán az öreggel történtek nyugtalanították és tettek lakatot egész reggel a szájára.
– Az kéne még csak! – fordultam vissza és megragadva a fiú grabancát hátulról kikapta a fogadóból, majd egy kőfallal eltorlaszoltam a lyukat. Éppen jól tettem, mivel akkor álltak neki puskával lövöldözni utánunk.
- Eressz! Én nem vagyok gyáva! – kapálózott Ortwin.
– Mi? Én gyáva? Na jó csapjunk szét közöttük! – álltam meg és elengedve Ortwint megropogtattam a kezemet.
– Befejezni ezt az őrültséget! – egy-egy erőteljes ütést kaptunk Ortwin-nal a bucinkra Leena-tól - Na lóduljatok előre! – parancsolt ránk.
- Igenis… – feleltük kórusban a fejünkön lévő puklit dörzsölgetve.
Katerina cikkcakkosan vezetett minket a szűk utcákon, hogy lerázzuk az üldözőinket. Ez jóformán sikerült ám párszor nagy balszerencsénkre pont ahová fordultunk volna jött szembe egy csapat. Ilyenkor mindig valamelyik sárkányölőnk egy ordítással hátralökte őket, én pedig egy kőfallal elzártam az utat és gyorsan irányt váltott a csapat. Egy-két ilye után ráfordultunk egy főutcára és nyílegyenesen a kapu felé tartottunk.
– Ott a kapu!
- Még nem mehetünk el! Mi lesz Teobalt-al?!
– Biztonságban van, ahol van.
– Így van, nem kell félned. Nem lesz semmi baja – mosolyogtam rá bizakodóan.
– Valószínűleg ő járt a legjobban mindannyiunk közül, nerk.
– Félre az útból! – kiáltott előre Leena mikor már csak tizenegy-két méterre voltunk a kaputól. Az őrök viszont előtte sorfalat álltak.
- Á-álljanak meg!
– Arról ne is álmodj! Sky Dragon Roar!
Az óriási szélörvény előre szállt és letarolta az őröket a kapuval együtt. Leena valószínűleg a beleadta a bosszúvágyát is a tegnapi szemétkedés után. A törmeléken és a kiütött testek fölött átszökkenve tartottunk az erdő mélye felé.
– Bocsesz! – kiáltottam vissza az őröknek a csapat nevében is.



A hozzászólást Reigen Hawkins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 09, 2012 8:40 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leena
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 440
Aye! Pont : 18
Join date : 2010. Feb. 10.
Age : 29
Tartózkodási hely : Dragon Fang

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Vas. Júl. 08, 2012 5:38 pm

Leena intett Peternek majd el is indultak a város felé, újra át haladva a nyomor negyeden. Leena túl gyengének érezte magát hogy a lerongyosodott éhes szemekbe nézzen, s bár semmi köze nem volt az embereknek, bűntudata volt amiért így kell élniük. Az egész hely nyomasztotta, és minden pillanatban mikor egy kisgyermekeket látott ajkába kellett harapnia hogy fékezze könnyeit. A híd megváltásként szolgált számára, hiszen tudta még ha oda át szörnyű is a helyzet, ennyire borzalmas azért ott nem lesz. Pascal fején csücsülve utazott, és meglátva a kövérkés őrt már előre kijelentette, hogy egy árva petákot sem hajlandó fizetni. Nem szólt rá semmit csak a szemét forgatta, nem is értett hogy lett ilyen zsugori Pascal, ő sosem nevelte erre. Egyetlen lehetséges opciót Sebastián tartotta akire jellemző volt ez a fajta „minden garast kétszer megnézünk” viselkedés mód. Ahogy ezen gondolkodott egyre biztosabb volt benne hogy a fiúnak köszönheti Pascal smucig hozzáállását, hiszen eszébe jutott amikor a piacon Seabstián képes volt kerek tíz gyémánt engedményért húsz percig viaskodni az eladóval. Ortwin olyan csendesen kullogott, mellette mintha csak ott se lenne. Ahogy a fiúra nézett összeszorult a szíve, látta arcán a kétségbeesettséget. Bár nem kérdezte de tudta jól mi nyomasztja a fiút, Teobalt sebei miatt nem jöhetett vele, és most minden feladat rá hárult, teljesíteni a küldetést, vezetni őket egy szörnyekkel teli helyen, és mind ezt úgy hogy még csak jó indulattal sem lehetett többnek nevezni mint gyermek. Túl nagy feladat volt ez egy hozzá hasonló gyermeknek.
Eközben beértek a városnak nevezett nyomortanyára, és Leena szomorúan tapasztalta, hogy az elmúlt nap alatt a helyet, semmit nem javult, sőt inkább romlott. Nem tudta eldönteni, hogy csak képzelete csalja meg vagy tényleg többen kuporognak a romos falak körül, mint tegnap. Patkányok egész sora futkosott a falak mentén, élelemre vadászva, közülük előbb váltak reggelivé, mint sem hogy megtöltsék bendőjüket. Az utcákon masírozó néhány fegyveres őr jó kedve nem terjedt át a lakókra. Talán unalmukba, talán egójuk megerősítésére, de mindenképp szórakoztatásból is éreztették a lakókkal fölényüket. Hogy mi okkal kötöttek bele az emberekbe Leena nem hallotta, de az eredményt képtelen volt szem elöl téveszteni. Az örök nyilvánosan megszégyenítve kiszemeltjüket taszigálták lökdösték, miközben fegyvereikkel halálra rémítették. Láthatóan minden perccel jobban érezték áldozatuk szemében a növekvő félelmet és rettegést, mintha ez adta volna számukra az adrenalin. Mondva csinált vádaik ellen, aligha lehetett bármit tenni, és bár nem rendelkeztek az őrök magas IQ-val annyi sütni valójuk azért még is akadt, hogy képesek legyenek minden szavát kiforgatni áldozatuknak, s elérve hogy bármit is mond, csak rosszabb helyzetbe kerüljön. Láthatóan kifejezetten jót múlattak a gyenge próbálkozásokon és esetlen magyarázkodásokon, hiszen egyetlen alakalommal sem felejtették el kigúnyolni áldozatukat. Majd miután már kezdett unalmassá válni a dolog a földre küldve addig rugdosták az embert, amíg nem könyörgött az életéért. Leena össze szorított fogakkal nézte a történéseket, szinte alig bírta vissza fogni magát, hogy ne lépjen közbe. Tudta hogy azzal nem csak magának hanem társainak is bajt hozna a fejére, de még is, így másokat hagyott cserben…
- Éhes vagyok. Ott vagyunk már? - szólalt meg Reigen miután elhagyták az őröket.
- Nem. – felelte Leena nyomottan, ő valahogy most képtelen volt az evésre gondolni. - De jó lenne már... – valójában mindennél jobban vágyott már arra, hogy itthagyjassa ezt a helyet, és titkon abba reménykedett ha betérnek egy fogadóba már nem kell ilyen borzalmakkal szembe nézniük.
- Egyáltalán merre van az étterem? – kérdezte Matthew.
- Étterem az itt nincs, viszont van egy nyugodtabb fogadó, a következő saroknál.
” Nyugodtabb? Ezzel most mire akar célozni?” villant át Leena fején, és a remény szerte foszlani látszott.
- Ahol adnak kaját az nekem megfelel! – vágta rá szinte azonnal Reigen.
- Hogy érted hogy nyugisabb? - kérdezte Pascal, akit Leenához hasonlóan nyugtalanított ez a kifejezés.
- Ludeker adói miatt. Nem csak az embereket, de azok üzleteit is megadóztatja, kiváltképpen ha azok nincsenek benne az ő mocskos üzleteiben. Ha pedig fent akarnak maradni a tisztességes üzletek, kénytelenek ilyen irányba elmozdulni. - magyarázta nyomott hangon. ” Undorító…” - jegyezte meg magában. Lassan kezdet tényleg felfordulni a gyomra ettől a helytől. Ortwin is halkan felszisszent de nem adott hangot véleményének.
– Akkor gondolom ez a Mido is az embere.
- Ugyan, dehogy! - legyintett kezével. - Mido a menekült tábor Ludekerje. Egyik se jobb a másiknál, mind a kettő egy aljas görény. - magyarázta. - Kihasználják a helyieket az egymással szembeni harcukban.
– Á cseles…
- Már egy jó ideje küzdenek egymással a falu feletti teljes uralomért, de külső segítség nélkül egyikük se tud felülkerekedni a másikon.
– A fogadóban talán még segíteni is tudnak majd… - jegyezte meg Ortwin alig halható hangon. Leena fájdalmas szemekkel nézett vissza a mögötte kullogó kisfiúra, rettentően sajnálta a gyermeket, segíteni akart rajta de nem tudott. Meg akarta vigasztalni, mondani akarta neki hogy „biztos így lesz”, de a szavak nem jöttek ajkára, nem hitte hogy akad még egy ember aki tud nekik segíteni és hamis reményt se akart táplálni Ortwinban.
– Hát remélem nem olyan kaja lesz mint itt. - mondta végül, megpróbálva terelni a témát.
- Csak legyen ehető... – morogta Matthew, elnézve az utcákon lévő árusokat, akik patkány egér vagy éppen sündisznó faágra szúrt sült tetemével kínálgatták a járókelőket, igen magas összegek ellenében.
Leena Katerinát figyelte, a lány megint feszültnek tűnt, mint amikor először beléptek a városban. Nem értette mi váltotta ki belőle ezt, de felettébb idegesítette. ” Ha ő aggódik valami miatt, az nagy valószínűséggel ránk is hatással van…” jegyezte meg magában. Eleinte azt hitte a nyomor negyed egésze teszi ezt vele, de most már erősen kételkedni kezdett benne, ahogy változtatták helyüket úgy változott a lány arca is. Egyes helyeken ideges volt, míg máshol nyugodtabb, bár a legelső pillanatban látott szikár kemény arca már teljesen elveszett. Mintha keresne valamit, vagy félne valamitől… Néhány utcával később elérték céljukat is, az állítólagosan nyugodt fogadót, mely talán még rosszabb állapotban volt mint az előző kettő, de tökéletesen passzolt a falu stílusához. Ha más nem is ez legalább meg volt, bár ez őket egyáltalán nem derítette jobb kedvre. Beérve a kis helybe, förtelmes bűz csapta meg az orrát, és egyeteln röpke pillantra még kezét is szája elé kellett kapnia. Nem is csoda, a fogadónak nevezett épület, inkább hasonlított egy koszfészekhez, mint szálló helyhez, a kosz minden hol vastagon állt. Leena érezte ahogy vékony talpú cipője meg megragad a padlón, asz asztalokról messzíről látszott a vastag rétegű fekete zsír. Olyanokról mint, előre kikészített, fogpiszkáló, só bors vagy szalváta már álmodni sem mert. AA székeket korhadt fadarabokból tákolt valamik alkották amiken ha az ember nem vigyázott könnyen felsérthette magát egy egy nagyobb kiálló rozsdás szöggel. Nem kis undorral foglalt helyet társai által kiválasztott asztalnál, és valamilyen botor ábránd miatt azt hitte az asztalnál veszik fel a rendelést. Újra felkászálódva „székéről” a pulthoz ment, ahogy egy jól megtermett foghíjas és igen csak mocskos gazda fogadta.
- Kaphatnánk egy étlapot jó ember? - kérdezte Matthew, mire a férfi hangos nevetésbe tört ki.
- A menü itt van fiacskám… - felelte egy széles vigyor keretében miközben kezében egy zöldes hús darabot emelt fel mi körül legyek hada szállt. Leena gyomra fájdalmas bukfencet vetett, ahogy ránézett és újra szája elé kapta kezét.
– Ugye a legyek is eladók? - kérdezte csillogó szemmel Pascal.
” Ó minden sárkányok anyja most ments meg!” - rinnkodott Leena, ha most még Pascal szertartásos étkezését is végig kell néznie, akkor végképp, lemondhat az evésről. Úgy hitte ennél már nem jöhet rosszabb, de rá kellett döbbennie tévedett.
- Hát persze, ők lesznek a köret! - köpködte a szavakat egy újabb széles vigyor keretében majd Leenára kacsintott. Ortwin fanyarkás szájjal húzta el arcát és inkább a romos berendezést kezdte figyelni. A fogadó nem hogy lelakottnak volt nevezhető, egyenesen úgy nézett ki mint egy putri. Az ablakok üvege repedésektől lett pókhálós, de rátapadt kosztos még az a kevéske fény is alig szűrődött be, az asztalok megbillent össze toldott foldott állapota gyakori rendbontásokra engedte következtetni. Összességében katasztrofális hely volt ami inkább hasonlított egy illemhelységhez mint fogadóhoz.
– Na jó én mentem, kérjetek valami… ehetőt nekem is. - adta fel Leena, és fogcsikorgatva mászott vissza a székéhez, majd az elkövetkező perceket azzal töltötte hogy felkészüljön lelkileg tányérja tartalmára, szagára és kinézetére. Mint utóbb kiderült, szükség volt a készülésre, tányérján, enyhén zöldes barnás húscafat darabok feküdtek, köretként pedig valami barnás ismeretlen származék volt, melyben a második kanál után sikeresen felfedezett néhány halott legyet is. Íze inkább hasonlított a hányás és állati ürülék keverékéhez mint ehető ételhez. „ Na jó én ezt nem eszem meg.” – döntötte el magába.
” Ne finjáskodj, enned kell!” – szólt rá Carmen.
” De ez ehetetlen, nézz már rá!”
” Nem kellett volna elszornod az összes ehető kaját bazd ki!” - kiáltotta mérgesen.
” Az más!” – vágta rá a szokásos daccal.
” Más a picsát más! Ha akkor ilyen nagy volt a pofád akkor most is legyen nagy! Szédeleg az éhségtől, enned kell ha tovább akarsz velük haladni! Szóval kussoljál és túrjad be de nagyon gyorsan!”
Carmen pirítása megtette a hatását, és éhségtől hevesen korgó gyomra át vette felette az uralmat. Úja neki kezdett az evéshez, de minden falattal meg kellett küzdenie. Odáig még rendben voltak dolgok hogy az étel a szájába kerüljön, még az is ment valahogy hogy meg is rágja de hogy még le is nyelje… Minden erejével igyekezett a Sebastián által készített finomságokra összpontosítani de talán tíz falatot tudott lenyelni.
” Egyél még!” - szólt rá Carmen, de ő képtelen volt rá.
- Valami baj van, mióta eljöttünk nagyon idegesnek tűnsz? – kérdezte a lányt amint eltolta magától az ételt. Kat kezében egy pillanatra megállt a villa mintha csak megijesztette volna a kérdés.
- Nem, nincs semmi...- felelte zavartan. -... csak tudjátok... Ez az egész falu... Egyszerűen jobban szeretek az erdőben lenni.
- Hé ha csak dumáltok, ne foglaljátok a helyeket! - szólalt meg egy durva hang mögöttük. Oda fordulva egy magas hájas bőrruhás fazon állt előttük. - Itt enni kell nem a szátokat tépni! Ortwin mérges szemekkel nézett az őrökre, ami az ő figyelmüket sem kerülte el, de még mielőtt bele köthettek volna a fiúba Reigen sikeresen magára vonta figyelmet.
- Ennék én szívesen, de nem adnak többet! - nyávogta kis fiús hangon Reigen.
- Persze, mert elzabáltad az összes pénzünket, nerk... - morogta a kis shugo.
- Srácok, talán nem egymással kéne most vitatkozni. - javasolta Matthew de mintha ott se lett volna.
- Ide figyeljél kis köcsög! - kiáltott rá a nagydarab férfi és két pisztoly húzott elő övéből. – Azt mondtam zabáljál vagy takarodjál!
- Ha nem vennéd észre éppen eszünk. - jegyezte meg fagyos hangon Katerina.
- Akkor egyél gyorsabban ribanc, az idő pénz! – szólalt meg egy új hang és a hatalmas darab fickó mögül egy vékonyabb finigrán férfi lépett elő. Patkány képén kéjes mosoly ült, ahogy kezében egy éles kést szorongatott. Reigen mit sem törődve a zaklatókkal hangosan nyögve terült el az asztalon.
– Még éhes vagyok… - nyávogta. Az őrök hirtelen nem tudták hova tenni a dolgot, és értetlen arccal néztek össze, Leena élt a gyanúperrel hogy elég kevés ember van itt aki ilyen látványos ignorálja őket.
– Ne panaszkodj, örülj, hogy egyáltalán tudtál enni ma, nerk. Ahogy élnek itt az emberek… - dorgálta Nokinerk, mire a két tompa agyú férfi csak nagyokat bólogatott. ” Na hát nektek is gratulálok agyatlan barmok…” - jegyezte meg magában Leena.
- Attól én még éhes vagyok. Mondjuk kint láttam egy-két patkányt, talán ha megsütöm őket, jók lesznek desszertnek... - a menthetetlen fiú egyetlen percig sem volt hajlandó figyelni még Nokinerkre se. Leena már kezdte megelégelni a hisztit, és az őrök jelenléte is eléggé frusztrálta, így hát tányérját melyből már így is képtelen lett volna enni, a fiú felé tolta.
- Tessék. – tolta oda neki.
- Kelleni fog az még neked.... – szólt Matt a lányra nézve de ő csak a fejét rázta.
- Fú, köszi Leena! - felelte csillogó szemekkel Reigen ahogy neki állt a borzalmas tartalmat bekebelezni. - Majd kaphatsz a patkányból, ha kérsz! – ajánlotta fel teli szájjal, de ahogy kimondta megjelent előtte az étel és szemei könnybe lábadtak, ahogy elfojtotta hányását.
- Ehh kösz nem. – rázta meg nemlegesen kezét és reménykedett benne, Reigen nem előtte kívánja majd elfogyasztani a patkányokat.
- Te tudod. - vonta meg a vállát a fiú.
- A fejlődésben lévő szervezet mi? – tette hozzá cinikusan Pascal, majd egy újabb legyet kapott be ragadós nyúlós nyelvével.
- Te akkor már mehetsz is! – szólt rá a vékony patkány arcú férfi.
- De a bordélyba azért térj be, kedvére lennél a főnöknek!- röhögte a társa és oldalba bökte társát mintha most sütötte volna el az év poénját.
” Üsd már le ezt a két faszt!” - szólt rá Carmen. ” Már engem is idegesítenek…”
” Hogy utána a többi is nyakunkra jöjjön? Kösz nem, inkább elviselem még azt a tíz percet amíg itt vagyunk.”
- Szerintem kicsit túllőttük a célon srácok… – jegyezte meg finoman Matthew de ezzel úgy tünt csak még jobban feltüzelte őket.
- Eh? Hallod azt mondja túl lövünk a célon?! - kérdezte a meláktól, miközben kését maga elé emelte mintha csak megfélemlíteni akarná hőseinket.
- Nem is kicsit.. - szólalt meg csendes de annál vészjóslóbb hangon Katerina, miközben szúrós szemekkel mered a két tuskóra.
- Inkább te mész messzire szöszi, mi vagyunk itt az örök! – nézett rá és kése egyre közelebb mászott a lány arcához. Leena az asztal alatt tőrére helyezte kezét várva a pillanatot.
- Az gond, hogy még mindig é... - kezdte volna újra Reigen amikor belapátolta Leena kupacát is a tányérról.
- Be se fejezd a mondatot, nerk! - vágott közbe a kis shugo mindenki nagy örömére mert így legalább már indulhattak is.
– Részemről indulhatunk. - kapott az alkalmon Matt, Leena nagy megkönnyebbülésére. A helyzet már így is túlságosan eldurvulni látszott.
- Befejeztétek? Ideje volt! Akkor ellehet kotródni! – kötekedett tovább a dagadt őr, mintha csak ő lenne a parancsnok. Leena mély sóhajt vett magába fojtva minden indulatát és felállt.
- Már indulunk is, nerk.
Sietősen álltak fel amikor kicsapódott az ajtó és egy újabb vendég jelent meg.
” No megjött az újabb szenvedő alany, hál istennek, akkor most már leszállhatnak rólunk.” - sóhajtott fel magában, de az idegen a pult helyett egyenesen feléjük vette az irányt. Arcán furcsa széles mosoly terült el, egyszerre volt barátságos és óvakodásra intő. Leena kérdőn nézett a tej szőke hajú férfira, kinek öltözékéből látta nem ide valósi.
- Reigen! – kurjantott mikor eléjük ért, és megrázta a fiú kezét. ” He? Imseri?” - kérdezte magában Leena. - Már olyan régen kerestelek! Nem könnyű a te nyomodra akadni! - nevetett fel, és megpaskolta a fiú vállát, mire ő csak továbbra is értelmetlenül meredt rá. ” Minden sárkányra létezik olyan ember aki ne ismerné Reigent?!” - tette fel a nagy kérdést.
” Hallod ez most tényleg komolyan kérdezed? Nézz már rá a kölyökre, nincs olyan ember aki ezt ne jegyezné meg…” - felelte fanyar hangon Carmen és értette mire céloz. Reigen sajátos gondolkodása miatt párját ritkító egyed volt. Ennek ellenére Leena nagyon is kedvelte a fiút. [/color]
– Reigen ki ez az alak, nerk? - kérdezte Nokinerk.
– Nos, én magam sem tudom… - vallotta be hősiesen még mindig bamba tekintettel. ” HEEE?” - akadt meg Leena is.
- Ismerjük mi egymást? - kérdezett vissza.
- Nem ismersz meg? Én vagyok az, Marcus! Marcus DeLuise! - felelte harsányan majd egyetlen rövidke másodpercre lecsendesült és gonosz vigyorra húzta száját. Leenában egyetlen perc alatt a vér is megdermedt, majd látta amint a fiú mellkasára hatalmas ütést mér, és Reit már csak a következő fal állította meg, melyben egy kisebb horpadás képződött. Minden olyan gyorsan történt, hogy mozdulni sem volt ideje, látta amint Kat fegyveréért nyúl, míg Matt kezét maga elé emelve készül támadni, de már késő volt. A földből hirtelen hatalmas kezek törtek elő, melyek bilincsként záródtak a fogadóban lévőkre, és társaira. Esélyük sem volt védekezni, de ekkor eszébe jutott még valami. ”Ortwin…”
Megpördülve lökte meg a mögötte álló gyereket, megmentve ezzel egy rátámadó kéztől. A kisfiú nagyot repülve ért földet, de még csak fel sem ült amikor már a vastag föld ujjak bilincsként kulcsolódtak össze körülötte. A világ egyetlen pillanatra lelassult körülötte, és ahogy visszafordult már csak elmosódott képeket látott maga előtt. A férfi hirtelen előtte termett és kezében sárgán szikrázó villámok cikáztak.…
”Hátrébb!” - kiáltotta Carmen, de már késő volt, keze elérte mellkasát. Teste minden tagja rángatózni kezdett, izmai pattanásig feszültek egyetlen pillanat alatt. Elveszetett teste felett az uralmat, és egyszer ezernyi éles tű szúrását érezte. Szeme előtt apró kis pontok ezre táncolt miközben egyre sebesebben forgott vele a világ. Aztán zuhanni kezdett, tudta hogy össze esett érezte is a tompa ütést, de agya mintha lebénult volna. Az egész világ forgott vele, és képtelen volt vissza venni az uralmat még mindig rángatózó izmai felett. Látta amint a férfi arcán harcos nyugalom ül ki és kabátjából két fecskendős tűt vesz ki. Ahogy felé lépett félelem cikázott át a testén.
” Kelj fel!” - kiáltott rá Carmen. ” Hallod kelfej, de azonnal! Leena!” - ordibálta Carmen de képtelen volt meg mozdulni, majd erős nyomó szúrást érzett mellkasában. Marcus egyetlen másodpercet sem pazarolt oly mi csekélységekre, mint hogy óvatosan belé helyezni a tűt… Nagy nehezen sikerült fejét oda fordítania és látta, ahogy a fecskendő vérrel telik meg.
” Mi…” - kezdte volna, de még ehhez sem tudott koncentrálni.
” Mozdulj már meg! Gyerünk, már ne hagyd, hogy meglépjen a véreddel!” - kiabált továbbra is Carmen, de semmi esélye nem volt. Az egész néhány másodpercig tartott majd Matthew hoz lépett ki egy kőkézben vergődött. Miután az ő vérét is kellőképpen lecsapolta rideg arccal kelt fel.
- Semmi személyes…- szólalt meg. Hangja jég hideg volt, és arca merev, mint a kő, ahogy lenézett rájuk. - Csak tudjátok mostanság felcsaptam gyűjtőnek, és két ilyen sárkányölő nem hiányozhat a gyűjteményemből, mint amilyenek ti vagytok. – mondta, szavai nyomán félelem cikázott át testén. ” Gyűjtemény? Mit akar ez jelenteni!?” Majd megfordult és távozni készült. Ekkora már több őr is megjelent, hál a két bátor és hősies kidobónak, de ő mit sem törődött velük. Egyetlen legyintésére tüzes örvény jelent meg elrettentve a fegyveres embereket. Leena töretlenül küzdött, továbbra is, de nem tudott fel állni. Nagy nehezen sikerült felkönyökölnie, de már csak azt láthatta, hogy a Marcus hátat fordítva kisétál az ajtón. Léptei nyomán a tűz elhalt, és néhány percben belül a fogadóban már csak Leena és társai valamint az örök voltak. Szinte minden őr szeme árjuk szegeződött, miközben egy apró kis tappancsot érzett testén.
– Jól vagy? - kérdezte Pascal amikor Reigen elsüvített mellettük. – Ez meg hova megy? - kérdezte a fiút nézve.
– Nem tudom. - ekkor viszont két erős kar kezdte felfelé húzni. Hátra nézve Matthew látta meg, majd egy apró pici vérfoltot pillantott meg az ő mellkasán is.
– Minden rendben? Elég sápadtnak tűnsz. - kérdezte.
– Igen, jól leszek ne aggódj. - felelte de tény és való szervezetének kezdett elege lenni már. Az éhezés, a kevésbe romlott étel és a legutóbbi sokkolás igen csak segítette abba, hogy most már végleg kidobja a taccsot. Támolyogva kelt fel és míg próbálta össze szedni magát Matthew kiszabadította Ortwint is. Sajnos az örök sem voltak tétlenek, mire teljesen kitisztult előtte a kép már számtalan lándzsa puska és egyéb harci eszköz meredt rá.
- Már megint ez a vadmacska?! – hallott egy kissé magas hangot.
- Fenébe… - sziszegte Kat mérgesen és ő is elővette fegyvereit. - Azonnal el kell, tűnünk a faluból, vagy még nagyobb bajban leszünk! - szólt halkan társainak.
” Remek, még is mi jöhet még?!” - kérdezte magától még mindig kóvályogva. Ortwin és Matthew kisebb fél körbe becsatlakoztak melléjük harca készen álltak, mikor Reigen visszatért. Kíváncsi szemekkel meredt az örökre miközben vissza tért hozzájuk, Leena szerette volna megkérdezni még is mit csinált, de be kellett látnia ez nem éppen a legjobb alkalom erre.
- Egy hős lovag sosem futamodik meg! Én maradok, és ha már így alakult legyőzöm a népet sanyargató gonoszt! – szólt vissza kemény hangon a kisfiú, amit előrántotta kardját.
– Öcsi most álljál le! - kiáltotta Pascal de Ortwin, rá se hederített.
– Az kéne még csak! – kapta el a fiú grabancát Reigen, és rántotta vissza.
- Eressz! Én nem vagyok gyáva! – kapálózott hevese, teljesen hiába.
– Mi? Én gyáva? - háborodott fel a fiú. Láthatóan mélységesen sértve érezte magát. - Na jó csapjunk szét közöttük! – jelentette ki heves kéz ropogtatás között. Ez volt az a pont ami teljesen kiütötte Leenánál a biztosítékot…
– Befejezni ezt az örültséget! - kiáltott rájuk keményen, egy egy erőteljes ütéssel nyomatékosítva szavait. - Na lóduljatok előre!
A dolog hatásosnak bizonyult hiszen mind ketten azonnal letettek a verekedésről.
- Igenis… – felelték kórusban.
Kirontva az ajtót elálló örök között megkezdődött észveszejtő rohamuk a faluban. Katerina volt elöl míg Leena követte szorosan sarkában a kardjával hadonászó Ortwinnal. A sort Reigen és Matthew zárta, bár Reigent így is terelgetni kellett. Leena eleinte teljesen meg volt róla győződve hogy a lány tudja merre menjünk, de be kellett látnia a szövevényes falu utcáiban hamar elvesztették fonalat. Lépten nyomon őrökbe botlottak bár egy egy Roarral eltávolította az útjukban álló embereket de érezhető volt, ezt sokáig nem húzhatják.
– Ott a kapu! - kiáltott fel egyszer csak Kat. ” Hála az égnek!”
- Még nem mehetünk el! Mi lesz Teobalt úrral?! - kapta fel a vizet Ortwin.
– Biztonságban van, ahol van. - vágta rá Matt de a fiú hajthatatlan volt, makacsul rázta a fejét.
– Így van, nem kell félned. Nem lesz semmi baja! - próbálta nyugtatni Reigen is, de Ortwint nem érdekelte, de még mielőtt megfordulhatott volna, Leena vállár kapta a hevesen tiltakozó fiút.
– Valószínűleg ő járt a legjobban mindannyiunk közül, nerk.
A kapuban ekkor kifejezetten nagy tömeg zsúfolódott fel útjuk álva.
– Félre az útból!
- Á-álljanak meg!
– Arról ne is álmodj! Sky Dragon Roar! - a hatalmas szélörvény bábúkként söpörte el a falat álló embereket, míg ők kiszáguldottak az erdőbe.
– Bocsesz! – kiáltott vissza Reigen, bár hogy miért az Leena nem értette.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szer. Júl. 25, 2012 9:25 am

Matt, hát tőled véglegesen elbúcsúzom...


Petersen: Már éppen fellélegezhetnél, mikor hirtelen az imént megmentett lány hangosan felsikolt. A következő pillanatban apró szúrást érzel a válladban, majd mire annak utána tekintenél, minden elkezd összefolyni előtted. Aztán hirtelen a világ elsötétül, de nem azért mert elájulsz, hanem mert egy zsákot húznak a fejedre. Erős karok sebesen megkötöznek, majd magukkal hurcolnak valamerre, s ekkor már elveszted az eszméletedet.
Egy acélszékhez bilincselve ébredsz arra, hogy egy vödörrel vágnak pofán. Egy szinte teljesen üres szobában vagy. A te székeden kívül csak egy másik hasonló szék, egy kandalló és egy asztal van bent. Az asztalon a legkülönfélébb kínzóeszközök sorakoznak. A kandallóban égő lángok félhomályt biztosítanak a szobában.
- Már nem is vagy olyan nagylegény mi?! – horkan fel az alak, aki az imént a vödörrel vágott képen. – A testedbe juttatott kotyvaléknak köszönhetően nem tudsz mágiát használni – kuncog. – A főnök pedig azt akarja, hogy szedjek ki belőled minden információt… Szóval most játszunk egy kicsit! – válogatni kezd az asztalon található kínzóeszközök között, majd égül választ.
Bizony, itt most egy olyan köröd van, ahol egy kínvallatást kell átvészelned. A vallató mindenre kíváncsi, ami Mido és a bandájával lehet kapcsolatos, amiről persze te nem sokkal szolgálhatsz. Persze a kínvallató nem akar neked hinni, ráadásul élvezi, ha fájdalmat okozhat, így egy pillanatig sem kegyelmez neked. Egy óra kínzás után a véredben keringő szer ismét kifejti hatását és magával ragad az álomvilágba. Ide várok valami jó elborult elméjű, drogos álmot! A postod odáig tartson, hogy feleszmélsz az álmodból és a szobában nincs senki! Mellesleg fogalmad sincs, hogy meddig álmodhattál.



Leena, Reigen: A fák közé bejutva már azonnal meg is menekültök, és mivel nem tanácsos egyhamar visszamenni a faluba, így jobb híján a megbízásotoknak tesztek eleget és elindultok a Teobalt által megnevezett falu felé. Szerencsétekre Kat ismeri az utat, ráadásul nála jobban még a gor-ok sem ismerik az erdőt. A hab a tortán pedig az, hogy a lány újra a régi önmaga, nem pedig az a riadt, elhagyatott kislány. Az utakat inkább elkerülitek a lesben álló gorok és ungorok miatt, és a fák között haladtok. Ám utatok itt is lassan halad, hiszen bizonyos időközönként Kat rátok parancsol, hogy álljatok meg, amíg ő előre megy és felméri a terepet. A lány persze tíz perc után mindig visszatér és jelzi, hogy tiszta a terep. Sétátok persze nem leányálom, mert a fák gyökerei és a hatalmas kövek lépten-nyomon el akarnak gáncsolni, illetve marasztalnának.
Az estéhez közeledve Leena a levegőben lovak és tűz illatát érzi meg, amit akár jelezhet is Kat-nek. Ezt követően egy talán negyedórás séta után meg is pillantotok egy letáborozott csapatot a fák között. A csapatot mágusok és katonák alkotják, és Kat pont ismeri a parancsnokot. A csapatban vannak sebesültek, mert a parancsnok elmondása szerint gorok támadtak rájuk nem sokkal az előtt, hogy letáboroztak volna. Kat úgy dönt, hogy ti is letáboroztok a katonákkal együtt, elvégre közel már az éjszaka, és sohasem árt, ha vannak extra bajtársaitok, főleg ebben az erdőben. A parancsnok elmondása szerint ők is a szomszédos faluba tartanak, ami a ti úti célotok is. Az éjszaka eseménytelen, így reggel aránylag kipihenten indultok tovább a katonákkal karöltve. Megjegyzem, hogy pár halott bajtársuk lovát megkapjátok, így már lovon „vágtázva” haladhattok előre.
Délutánra zavartalanul megérkeztek a faluba, aminek kapuja tárva nyitva. Egy lélek sem jár a faluban. Az egész teljesen kihalt, élettelen. A porban mindenhol gorok és ungorok lábnyomait találjátok, viszont harcra vagy vérontásra utaló jeleket nem találtok. Holttesteket sem találtok sehol. Szétszóródtok a faluban nyomokat keresve, de nem találtok semmit, mígnem az egyik katona hangosan el nem üvölti magát a palánkfal tetején:
- Gyertek ide! Ezt látnotok kell!
Bármiféle tétovázás nélkül mindenki a katona felé rohan. Felmásztok a falra és valami megdöbbentő látvány fogad titeket. A falu melletti erdőben egy legalább tíz méter széles sávban minden fa ki van vágva. Az erdőben vágott széles útnak a végét sem látjátok, mert az a ködbe veszik. Azt viszont kiválóan látjátok, hogy a megtisztított sávban keréknyomok vezetnek tovább. A keréknyomok mély árkot vájtak a földben, ebből arra következethettek, hogy valami nehezet szállítottak arrafelé.
- Az istenekre mondom! Mégis mi a fészkes fillifranc ez?! – csattan fel az egyik mágus.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Csüt. Júl. 26, 2012 7:15 pm

Miután beletörődtem, hogy Reigenéket nem fogom megtalálni a szemeimmel, hangos, ismerős kiabálást hallottam magam mögül, minek okát nem értettem, hisz a támadóink menekültek. A lány - kit percekkel ezelőtt mentettem meg - üvöltött hangosan. Ahogy fordultam volna meg, mintha egy darázs hagyta volna bennem a fullánkját, majd a kellemetlen szúrás egyre mélyebbre hatolt bennem. Kaptam volna a vállamhoz, azonban hirtelenjében a karomat alig bírtam emelni és csupán csak a felkaromat simogattam az ujjaimmal. A fák a távolba foltoknak tűntek, homályosan láttam, majd bár nem csuktam le a szemeim, vált sötété minden. Erős szorításokat éreztem magamon, mintha kitörték volna a kezeim, lábaim, kötöztek meg szorosan és fáradtam, aludtam el akaratlanul.

Az ajkaim kicsattantak és vért köpve a számból ébredtem fel. Nem egyszerű ütés ébresztett, ahhoz túl keménynek éreztem és feltételezni véltem, hogy a vödör, mit előttem lóbáltak találta el az arcom.
Mozdulni nem tudtam, bár akartam. Egy székhez bilincselve ültem és fájlaltam kisebb nyögéssel az ébresztő, szerelmes csókom.
Kiegyenesedve körbenéztem a szobába, amint a szemeim megszokták a halvány fényt. Előttem egy hasonló szék volt, mint amin én ültem. A falnál egy kisebb kandalló, miben pislákolt a láng és a sarokban egy nagyobb asztal, min különböző szerszámok voltak. A látványuk nem volt bíztató, nem reméltem sok jót magamnak.
- Már nem is vagy olyan nagylegény mi?! – szólt hozzám az alak, ki bent volt velem és a hajamba markolva emelte fel a fejem, hogy ránézzek – A testedbe juttatott kotyvaléknak köszönhetően nem tudsz mágiát használni. – ördögi mosoly jelent meg az arcán és halkan kuncogott – A főnök pedig azt akarja, hogy szedjek ki belőled minden információt… Szóval most játszunk egy kicsit! – a szavai végén vészjóslóan ment az asztalhoz.
Felváltva nézett rám és a kezében cserélődő szerszámokra, végül csak egy egyszerű, rozsdásabb késsel ült le elém. Eleinte hűségesen válaszoltam neki, ki vagyok, honnan jöttem, nem tett fel bonyolult kérdéseket, azonban nem teljesen csak én érdekeltem őt és tért át egy másik témára egy nem várt, ok nélküli ütés után.
- Mido, honnan ismered őt? – hajolt közel hozzám és mélyesztette a kés életlen oldalát a nyakamba.
- Nem tudom…
- Ne hazudj! – emelte fel a hangját.
- Vá… Várjon… - lihegtem – Reggel jött oda hozzám, hogy örömmel látna az emberei között.
- Mondtam, hogy ne hazudj! – állt fel dühösen és ütött meg ismét, minek köszönhetően a szemöldököm felszakadt és éreztem, a meleg vérem hogy vándorolt az arcomon.
- A fenébe már! Mi a francért hazudnék? – voltam dühös rá.
- Ne emeld fel a hangod velem szemben! – nyomta a kését a nyakamnak kisebb vágást ejtve rajta ezzel – Értve vagyok?
- Igen. – mondtam, mert nem tudtam mit csinálni ellene, tehetetlen voltam.
- Szóval, kezdjük előröl. Honnan ismered őt?
- Mondtam, hogy reggel jött oda hozzám.
- Úgy tűnik, mégse értesz engem. – vágta fel az arcom egyik oldalát, minek kisebb kiabálással adtam hangot – Mit tervez?
A kérdésére sokáig csak némán ültem, szoktam a fájdalmat, mit rajtam ejtett.
- Mit tervez? – ismételte.
- Támadást. – a szavamat én is alig értettem.
- Mikorra?
- A napokban. – válaszomra a hüvelykujját nyomta kegyetlenül a sebembe.
- Pontos válasz kell.
- Nem tudom. – nyomta meg erősebben az ujját jelezve, hogy nem hisz nekem – Mi a fenéért veretném meg magam azért a disznóért?! – fájdalmamban üvöltöttem és a kérdésem visszhangzott a majd üres szobában.
Dühében nem méltatott válaszra és hogy kiélje magát a mellkasomba rúgott, minek okán a szék is majdnem felborult, én pedig köhögve, levegő után kapkodva hunytam le a szemeim.
- Nem, nem. Ennyivel nem úszod meg. - tartotta a fejem és öntött egy pohár folyadékot az arcomra, mi csípte, szinte marta a szemeimet.
- Á… Mi ez? – vált forróvá az arcom és szorítottam össze a szemöldököm, nem bírtam kinyitni a szemeimet.
- Itt én kérdezek. – nevetett rajtam - Nem véletlenül harcoltál úgy ellenünk. Miért? Mivel vett rá téged?
- Nem tudom… talán… kincseket ajánlott, gyémántot.
- Nem, nem, hisz nincs semmije, miért hitegetett volna ezzel?
- Nem, nincs semmije. – adtam igazat neki – De nem is a saját kincsét adná nekem... ha legyőzzünk titeket, a tiéteket osztaná szét. – próbáltam kinyitni a szemem, de csak hunyorítani tudtam, azt is nehézkesen, majd ijedten láttam, hogy az ökle ismét közelített felém és ütött meg.
Nem volt erős az ütése, nem volt fájdalmas a találkozás, még éreztem, hogy ébren lettem volna, de váratlanul gyengülni kezdtem. Mióta felébredtem éreztem ezt az érzést, de most erősebbé vált és kerekedett felül rajtam.

Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, de ajtónyitásra ébredtem fel. Arcomról eltűntek a sebek, legalábbis nem éreztem fájdalmat és felnézve egy nő lépett be a szobába. Nagykabát takarta a testét, sapka volt rajta és a bal szemét egy rózsaszínes szemfedővel fedte.
- Leena? – ismertem fel és csodálkoztam, minthogy nem értettem, hogy kerülhetett ide – De hogy… hogy kerülsz te ide? Mi történt veled? – kérdeztem, de nem érkezett válasz tőle.
A szépséges arca nem mutatott érzelmet, mi rémisztő volt számomra. Korábbról nem volt okom rá, de most valamiért féltem tőle.
A szabad széket elém húzva ült le, majd vette le a sapkáját, minek köszönhetően a kék hajzuhataga is előkerült. A fonott tincse az arcába lógott, de nem zavartatta magát emiatt.
- Szia, Pete. – szája mosolyra húzódott egy pillanatra.
- Segíts!
- Sajnálom…
- De… de mi… - ujjai puhájával érintette a számat, hogy ne beszéljek most.
- Shhh… - volt halk, majd tűrte fel a kabátja ujját, hogy a keze szabad legyen.
- Hé, mit csinálsz? – félve értetlenkedtem.
A lány kézfeje körül látványosan kezdett el futkosni a levegő, majd az ujjai végén karmoknak tűnő testrészek alakultak ki a körmeiből.
- Nem tetszik ez nekem. – akartam tolatni, de nem tudtam.
- Ne aggódj nem fog fájni. – vágta le óvatosan a pólót rólam.
- De miért? Mit csinálsz? – hangom remegett és sírni is kezdtem.
- Ne aggódj… csak a szíved kell… - nyugodtan nézett rám, majd váratlan gyorsasággal, szemében vérszomjjal ugrott nekem.
Az ujjait a bordáim alá mélyesztette, szakította fel a testem, én meg csak üvöltöttem, ahogy a torkom bírta. Próbáltam felállni, ellökni magamtól, de meg voltam kötözve és a szabad karjával a székhez is nyomott elképesztő erővel, mi ellen nem tudtam mit csinálni. Éreztem, ahogy mozgott a keze és éreztem, hogy egyre beljebb és beljebb jutott bennem. Amint ujjaival elért a szívemig, arra könyörtelen erővel markolt rá, majd ahogy bejutott, úgy húzta is magával szervemet.
- Neeee…! – üvöltöttem.
- Csend. – nevetett, majd emelte elém a dobogó, vérben tocsogó szívemet – Már az enyém.
Mint egy örült vergődtem a székbe és ugrottam volna Leenának, de nem tudtam, nem tudtam semmit se csinálni. Leena közelebb hajolt hozzám, majd miután lenyugodtam, ajkaival a homlokomat érintette.
- Köszönöm neked. – súgta, majd egyenesedett ki – Gyere Pascal, menjünk.
Nem értettem, hogy miért mondta ezt, hisz a kaméleon nem volt a szobába, de váratlanul kellemetlen érzés lett úrrá rajtam. A kitépett szívem helyén furcsa bizsergést éreztem, és ha tehettem volna, vakartam volna meg magam belülről. A bizsergés egy fél perc alatt elmúlt, majd mintha egy élőlény, féreg lett volna bennem, éreztem irritáló mozgást a testemben.
- Nehogy. - néztem fel a lányra és jöttem rá, hogy kit szólított az előbb – Neee… - kiabálásom közben vándorolt végig a gyík a torkomon, majd hánytam a földre őt.
A következő pillanatban a folyósón álltam és előttem, előlem Leena menekülő alakját véltem felfedezni. Minthogy a tenyerébe fogta az életem, így utána eredtem, de bármennyire futottam nem értem utol őt. A folyosók egyre szűkebbé, egyre sötétebbé váltak és a váratlan kanyarok száma is egyre több lett. A siető lányról az állatkája, társa leesett és nem törődve vele, akartam átlépni őt, de éreztem, a lábam alatt hogy lapult ki a teste, a csontjai hogy törtek darabokra. Attól el szoktam hányni magam, ha véletlenül egy csiga kerül a cipőm talpa alá, így most se fogott el kellemes érzés, ahogy pár lépést követően még éreztem, hogy a cipőmön ragadt egy- két testrésze, csontja, de mindezek ellenére nem hagytam alább az üldözéssel.
Újabb pár kanyar, majd végül a vállával ment neki az előtte levő ajtónak és futott tovább a szabadba. Kint hóvihar volt és értettem meg a nagykabátjának okát és rázott is ki a hideg, ahogy átfújta a szél a szinte csupasz testem. Egy vár, kastély tetején, teraszán lehetünk és örültem meg hogy sarokba szorítottam őt, de nem látszódott kétségbeesés az arcán, sőt még mintha örült is volna a helyzetnek.
A párkány széléhez érve nem hátrált tovább és sétáltam elé, majd ijesztő mosollyal az arcán nézett rám.
- Most mihez kezdesz?
- Add ide!
- Miért? Nem akarod, hogy nálam legyen? – látványosan játszotta meg szomorúságát, majd nézett le a mélybe.
Amint nyúltam volna, hogy elvegyem a kezéből, mi az enyém volt, észrevette ezt és alakult ki egy kisebb birkózás köztünk. Mart, harapott, tépett, majd együtt zuhantunk a mélybe. Felette voltam és rémülve kiabáltam, ahogy láttam, hogy csapódásunk milyen közel volt, majd ijedten néztem, hogy Leena teste miként változott meg és szájából miként özönlöttek fekete férgek, hogy alkották meg őt és váltak semmivé.
Egyedül zuhantam tovább.

Felriadva ugrottam volna ki a székből, de a bilincsek továbbra is a helyemen tartottak. Csorgott rólam a víz, a szívem elképesztő erővel dobogott a mellkasomba, és az arcom, fejem is borzalmasan fájt a rajta levő sebek miatt. Rózsaszínben láttam a szobát, a szemeim vérben lehetek. Nem tudom mennyi ideig álmodhattam, de egyedül voltam a szobában, miután körbenéztem és nem láttam a faggatómat. Nem volt rajtam kívül senki se itt, csak a hangos lihegésem lehetett hallani.

Megjegyzés: Leenától megkérdeztem, hogy szerepelhet e az álmomba, és itt egy kép, illusztráció az álmomban szereplő énjéről a könnyebb elképzelés érdekében.


A hozzászólást Petersen Ruw összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 12, 2012 2:38 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szer. Aug. 08, 2012 10:26 pm

Hát ezek a fogaskerekek még mindig egymást darálják... Tudjátok mit? Augusztus tizenhetedik ( 17 ) napjáig még hajlandó vagyok várni a javítási munkálatokra. Utána olaj fog folyni!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leena
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 440
Aye! Pont : 18
Join date : 2010. Feb. 10.
Age : 29
Tartózkodási hely : Dragon Fang

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Vas. Aug. 12, 2012 1:08 pm

Az erdő mit sem változott, ugyan olyan nyomasztó érzést sugárzott magából minden honnan. Immáron kocsi hiányában nem az utakon haladtak, hanem elbújva a magas fák között. Eleinte ez még jó ötletnek tűnt, és Leena örült is, de beérve a vastag növényzetbe már rá jött nagy hiba volt ez, és azt kívánta bárcsak az úton haladhatnának. A figyelő szemek érzését most is magán érezte, bár Katerina jelezte, hogy nincsenek a közelben gorkok, még se tűnt el az érzés, így betudta egyszerű képzelgésnek. Még is egy apró gondolat végig ott mászkált a fejében, hogy mi van, ha még sem. Mindemellett úgy érezte maga az erdő is összeesküdött ellenük, lépten, nyomon a hatalmas fák kiálló gyökereibe bukott fel, vagy éppen hatalmas páfrányok álltak útját, melyeket nem lehetett egyetlen mozdulattal elsöpörni. Mikor Reigen idegei is eléggé feltüzelődtek, és eme érzésének fizikai megvalósulást is adott, Katerina igen csak erőteljesen szólt rájuk. A lánynak tökéletesen igaza volt abban, hogy a lehető legkisebb zajjal és feltűnéssel kell haladniuk, egy erdőtűz viszont erre nem alkalmas. Így hát maradt a botladozás, valamint Leena elővette kését. Pascal fején csücsülve meredt ellenséget keresve, de senkit sem talált. Katerina erős iramot diktált, Leena a fejét tette volna rá, hogy ő naponta tesz meg ekkora távokat az erdőben, hiszen olyan gyorsan és töretlenül haladt az erdőben mintha mindig is itt élt volna. Mintha előre tudná, hol vannak a kiálló gyökerek, mintha soha nem fáradt volna el a sok hajlongástól. Néha még szemük elől is eltűnt, s míg Leena már már pihegve követte a lányt, erősen elszégyellte magát. Katerina, nem használt semmi féle mágiát, még is sokkal jobban bírta az iramot, mint ő, sőt rá sokkal jobb hatással volt rá az erdő mint Leenáékra. A lány végre újra visszanyerte kemény magabiztos amazonhoz hasonlatos jellemét, a félelem eltűnt szeméből, arcán hideg nyugalom tükröződött.
A nap sugarait csak helyenként lehettet látni egy egy apró sárga foltban, s az állandó sötétes homály már már teljesen elfejtette vele, hogy nem éjszaka van. Idő érzéke néhány óra alatt teljesen elveszett, még csak becsülni sem tudta mennyi idő lehet. Az egész napos gyaloglás és küzdelem a makacs növények ellen kezdte kimeríteni, persze ehhez a előző este szerzett sérülései is hozzásegítették. Válla sokat javult bár, még is egy-egy erőteljes mozdulat fájdalmat okozott neki. A nagyobb bajt inkább törött bordái okozták melyek, egész álló nap fájdalmasan sajogtak. Még sem szólt egy szót se, ő maga is jól tudta ennek nincs most helye, valamint Ortwinra tekintve mindig összeszorult a szíve. A kicsi fiút is számtalan folt borította, de egyetlen pisszenést se ejtett, és bár délutánra látszott rajta a fáradtság még is tartotta az iramot. A délutánt is elhaladták már mikor egy újabb elhasalásnál érdekes szag csapta meg az orrát, kicsit szúrós édes illat. Tudta, hogy már érezte valahol, de abban a percben nem jutott eszébe. Elfordítva fejét viszont aprócska sötétlilás szárakat pillantott meg, egy hatalmas fa gyökerei körül. Csodálkozva nézett oda, és látva a növény rögtön eszébe jutott hol is érezte már ezt a jellegzetes illatot. Izumo, mestere házában, a lélek gyökér nagyon apró kis növény mely elő szeretettel bújik meg más növények alatt, és szikár kis ágai oly apró hogy alig lehet észrevenni. Mondjuk nem is a növény szára a lényeges, inkább gyökre mely számtalan külön féle főzet eleme. Reigen eközben már emelte volna fel a sárból, de ő leintette.
– Nézzétek Lélek gyökér! - mutatott az aprócska növényre. Kis pihenőt kérve gyorsan kiásta a kis gyökereket és táskájába tette. Bár nagyon bízott benne hogy nem kell használnia, komoly vérzéscsillapító hatását.
Gondolataiba mélyedve haladt tovább társai mellett, néhol át vagy éppen felsegítve Ortwint a növények közül. A falunak nem nevezhető nyomortanya fullasztó fájdalmas emléke még mindig nyomasztotta. Képtelen volt kiverni fejéből a látottakat, az a sok meggyötört ember képe elméjébe égett. Akaratlanul is elképzelte helyzetüket, és képtelen volt szabadulni belőle. A tehetetlenség és elnyomás érzése borzalmas volt számára, de még is a legrosszabb az volt, hogy segíteni akart rajtuk még sem tudott. Elkeseredett volt, mindig is segíteni akart mindenkin, de lassan meg kellett tanulnia, hogy ez lehetetlen.
Lassan az apró nap foltok is halványulni kezdtek a hatalmas lapuleveleken míg nem végül teljesen eltűntek. Egyetlen aprócska kis láng adott fényt számukra a szürkületben, valamint később a korom sötétségben. A sötétség és a kevés fény miatt egyre nehezebben haladtak, és a fáradtság is kezdett rajtuk úrrá lenni. Leena orrát egy idő után furcsán ismerős bűz csapta meg az orrát, lovak szaga. Néhányszor még bele szimatolt a levegőbe, de orra nem csalt, még ha elméje igen csak csalóka játékot játszott vele egész nap.
– Kat, várj egy kicsit, - kezdte halkan. A lány kérdő arccal fordult hátra. – Lovak szagát érzem. - mondta.
– Merről? - kérdezte fojtott hangon.
– Közvetlen előttünk. - felelte, mire ő csak bólintott.
– Meg tudod mondani hányan vannak? - kérdez elindult.
– Nem, biztos hogy több mint kettő, mert erősen érzem az illatot, de füstszagot is érzek. - magyarázta kissé félszegen. Nem tudta megállapítani, az erdőben lévő növények szaga folyton meg zavarta. Alig telt el tíz perc mikor már messzire érezni lehetett a tűz fényét, s nem sokkal később már el is érték céljukat. Katerina kikémlelve néhány hatalmas lapú lével közül, apró mosolyra húzta száját.
– Mi az? - kérdezte Pascal kíváncsian.
– Ismerem őket! - felelte kurtán azzal kilépett a pindurka tisztásra. Leenáék szó nélkül követték, bár ő azért nem lett volna ennyire nyílt. A csapat nem lehetett több tizenegy főnél, néhány páncélt viseltek mások a tűz körül ültek. Az első ami azonnal megcsapta orrát a vérszag volt, s szinte abban a percben fel is fedezte a sebesülteket kik most a tábor körül melegedtek.
” Tehát itt is voltak.” - mondta magában a szomorúan, de továbbra sem szólalt meg.
Ortwin láthatóan gyanús szemekkel méregette a kicsike kis tábor, míg egy férfi vidáman köszönve pattant fel helyéről.
– Katerina!
– Üdv Koga. - köszöntötte a lány mély hangján.
– Téged is lehet látni, örülök, hogy újra összefutunk! - lépett feléjük vidáman, míg a lány csak bólintott kimérten.
– Üdvözlöm. - mondta kurtán Leena is.
– Jó estét. - mondta Ortwin miközben szemmel láthatóan méregetni kezdte a férfi. Leena nyugtatóan tette kezét vállra.
– Estét! - köszönt Reigen és Norkiner szinte már egyszerre.
– Csak nem felkaptál idegen vezetőnek, - biccentett kicsi mosolyogva Leenáék felé.
– A rendem tagjait keressük4 - szólt közbe Ortwin mielőtt, még Katerine válaszolhatott volna, mire Koga nagy szemekkel meredt a fiúra.
– Hallhattad. - felelte a lány.
– Ó elnézést, - szabadkozott mosolyogva a férfi.
– És ti? - kérdezte Katerina. Hangja kicsit enyhültebb volt, mint a nap eddigi részében.
– A szomszédos faluba tartunk, - mondta – és itt húztuk meg magunkat. Csodálom, hogy ilyen jó állapotban vagytok, nem is olyan rég mértük össze erőnket egy csapat gorkkal. - szavai közben a tábor felé intett, meghívás céljából.
– Mi is épp oda tartunk, de szerencsére elkerültük őket. - felelte a lány. – Ha nincs ellenvetésed mi is letáboroznánk itt.
– Miért lenne, mindig jól jön itt néhány erős kéz vagy íj! - felelte amint visszaült a tűz mellé. Leenáék is követték őt bár ő maga nem ült le. A tábor nem volt túl nagy, mind össze három sátor és egy kisebb csapat ló volt a tűbor tűz körül. A tűztől nem messze egy ember feküdt a földön mellette pedig egy fiatal fiú térdelt.
– Gorkok? - kérdezte oda biccentve Katerina Kogát.
– Az, átkozott dögök. Jól elbántak vele, a halottakat már eltemettük. - hangjában ott ült a bánat. – Ha reggelig nem lesznek jobban, nem tudom mi lesz velük, itt nem maradhatunk.
– Ha megengedi megpróbálnék segíteni rajtuk, érte egy keveset a gyógyításhoz. - ajánlotta fel.
– Ó, nagyon hálás lennék.
A két férfihoz érve éppen hogy megérintette az ott ülő fiú vállát.
– Szia, Leena vagyok. - mondta a megszeppent fiúnak.
– Noel.
– Értek egy keveset a gyógyításhoz, talán tudok segíteni. - mondta, mire a fiú arrább csusszant. Arcán kisebb döbbenet ült, az aggodalom mögött.
Az első férfi karján hatalmas seb tátongott, egészen a csontig ért, s bár nem látta pontosan a kevés fény miatt, de talán még a csontot is sérült. Bal lába majd kétszeresére dagadva olyan volt mint egy fatönk, ő maga tőrésre gyanakodott, de elsőként inkább az erősen vérző nyílt sebbel foglalkozott. Kezét a seb felé helyezve kezdte meg a gyógyítást, percekig térdelt a fiú míg a seb mondhatni össze forrt, s csak akkor hajolt lába fölé. Óvatosan tapogatta meg mire az eddig félálomban lévő férfi felnyögött.
– Bocsánat! - szólt sietve.
– Az egyik gork tuskójával térdére vágott. - szólt hirtelen Noel. Így már értette a duzzanatot, mely vörös és lilás színekben pompázott. ” Vér ömleny” - mondta magába. Elővéve kését apró vágást készült ejteni, mikor a fiú kezére kapott.
– Mit művelsz? - kérdezte rémülten.
– Kicsit meg kell vágnom, a felgyülemlett vérnek ki kell folynia, különben meg fog halni egy napon belül.
– De nem akarod levágni?- kérdezte félve.
– Nem, ne félj ezt azért teszem hogy megmaradjon a lába.- magyarázta mire a fiú elengedte a kezét. A vágás mentén sűrű vér kezdett el szivárogni, és ahogy oldalt újra tapogatni kezdte a lábát, egy kiálló porcot érzett.
– Az egyik porc elmozdult, vissza kell tenni a helyére ahhoz hogy meg gyógyítsam, - szólt a fiúhoz. – de segítened kell, nem szabad hogy mozgassa a lábát.
– Értem.
– Uram… - fordult a nyöszörgő férfihoz.
– Isagi. - szólt közbe Noel. Leena csak bólintott a fiúnak, majd újra Ameohoz fordult.
– Isagi, hall engem?- kérdezte mire ő csak bólintott. – A térdében elmozdult egy porc, vissza kell tennem a helyére, de ez nagyon fog fájni. - mondta, de a férfi arcáról látta már most pokoli kínokat kell átélnie.
– Noel, fogd le a combját, - mondta, ahogy kezével mutatta – így, és a másik kezeddel tartsd lent, a mellkasát. Gyors leszek, ígérem!
Bár ő is olyan erősen hitt volna magába, mint ahogy hangjából azt hinni lehet. Látott már ilyet, Izumo, egyszer egy kicsi fiú térdét kezelte így, tudta elméletileg hogyan kell nyomnia, roppantania porcot, de ez édes kevés volt ahhoz, hogy a gyakorlatba is megvalósuljon. Nagy levegőt véve, készült fel, hüvelyk ujját a kiálló kis dudorra helyezte, míg másik kezével Isagi térde alá nyúlt. Amint megnyomta a porcot, emelte is meg térdét. Hangos ordítás tört fel a férfiból ahogy teste a fájdalomtól össze húzódott, miközben egy tompa reccsenés hallatszott. Leena azonnal fel is hajlította lábszárát, hogy a porc visszacsusszanjon a helyére, amit egy még hangosabb ordítás kísért. Isagi teste vonaglott még egyet majd a pokrócra ernyedt zihálva, míg Leena keze körül halványkék fény jelent meg. Bele tartott egy időbe, míg a gyógyítást befejezte és pontosan tudta, Isagi térde nem lett tökéletes, de ebbe már nem fog belehalni.
– Köszönöm. - mondta Noel, mikor felállt. Ő csak bólintott, kissé szédült, és erőtlennek érezte magát. Támolyogva ült le a tűz mellé, Ortwin már hangosan húzta a lóbőrt össze gömbölyödve, míg a többiek halkan beszélgettek. Leena csak egy bemutatkozás erejéig szólalt, meg de képtelen volt mind a hét vagy nyolc nevet megjegyezni. Mások már a sátorban aludtak és bár kétes mosollyal egy katona felajánlotta neki sátra kényelmeit ő kedvesen visszautasította. Jobban érezte most magát a szabad ég alatt még ha levegő hűvös is volt. elővette pulcsiját, és bele csomagolta kis didergő barátját majd térdeit álla alá húzva hallgatta a beszélgetést, katonákról, tervekről és emlékekről. Nem tudta mikor nyomta el az álom, de álmában hatalmas páncélt viselt.
A páncél oly nehéz volt, hogy lábra se bírt benne állni, vállaira hatalmas hegyként nehezedett és a mélybe húzta. Térdre ereszkedve zihált, tüdejéből a levegő vészesen fogyott, mintha egyre szűkebb lett volna. Végül nem bírta tovább és összeomlott, érezte, ahogy teste apró darabokra hullik és elveszik a semmiben.
Reggel minden izma sajgott, szinte már nem is tudta megmondani hol fáj, csak egyöntetű lüktető fájdalmat érzett. Nagy nehezen sikerült feltápászkodnia és kinyújtóztatnia kővé dermedt tagjait. Ahogy segített a sérülteknek lóra ülni, és pakolni az aprócska táborban azon gondolkodott az éjszaka fejlődés volt e számára vagy sem. Visszatérő rémálmai nem kínozták, aminek kifejezetten örült, de helyette egy újabb nyomasztó álom gátolta nyugalmát. Végül arra jutott, ez az éjszaka sem volt jobb, mint a többi, nyűgösnek fáradtnak és meggyötörtnek érezte magát. Tekintve hogy úti céljuk azonos volt, Katerina úgy döntött együtt haladnak tovább, s Kogának hála a gyaloglástól is elbúcsúzhatott. Három elesett bajtársuk lovát nekik adta, s így már sokkal gyorsabban haladtak, mint előző nap. Leena számára a lovagolás eleinte megváltásnak tűnt, de később rájött még sem az. Kiskorában sokat ült lovon, de az utóbbi jó néhány évben már inkább sárkány haton lovagolt, ha már minden áron lovagolni akart, és a kettő között volt némi különbség. Esetlenül ült fel és indult el a lóval, felidézte benne azt az éjszakát amikor Ralfal haladtak a sivatagon át, abból a borzalmas városból. Eszébe jutott a könyv, ami az óta is szobájában porosodott. Pascal először nagy hévvel vetette magát a különös nyelven írt műbe, de lelkesedése néhány nap alatt ellohadt. Egyetlen egy árva szót se tudott kibogarászni belőle, több könyvben is kereste a nyelv eredetét, vagy bármi nemű leírását, de semmit nem talált. Ettől függetlenül állított, hogy nagyon értékes ezért eldugta valahova az egyik szekrény mögé.
Az úton haladva Leena elmesélte neki éjszakai álmát, mire a kis kaméleon csak nagyokat bólogatott.
– Lehet nem kéne ennyit foglalkoznod más dolgokkal. - mondta végül hosszú hallgatás után.
– Ezt hogy érted? - kérdezett vissza.
– Hát… - kezdte halkan. A megfelelő szavakat kereste, megbántani se akart a lányt, de nem akart neki hazudni se. – túl sokat agyalsz olyan dolgokon, amik lényegtelenek. Mióta kijöttünk a faluból látom rajtad, hogy folyton arra gondolsz, pedig nem kéne. Nem tudsz értük többet tenni, még is emészted magad.
– Még is szerinted mit kéne csinálnom? - hangjában ott csengett a düh. – Tegyek úgy mintha minden rendben volna? Mintha semmi nem lenne ott?
– Nem ezt mondtam, hanem hogy nem kéne ekkora jelentőséget tulajdonítani ennek! - csúszott ki száján, de rögtön meg is bánta.
– Hát persze, mert attól nekik jobb lesz!
– Nekik nem lesz jobb, de attól sem hogy azon rágod magad milyen rossz nekik! Ezzel sem segítesz nekik!
– Miért azzal talán igen, ha nem foglakozok vele? - csattant fel újra.
– Nem, de magadon igen, ha nem rágnád magad ezen talán nyugodtan aludnál! Leena ez nem a te problémád, hanem övéjük!
– És ez azt jelenti, hogy akkor ne is segítsünk rajtuk, ugye?! Nem is törődjünk, velük hagyjuk sorsára őket!
– Nem ezt mondtam, hanem hogy ezzel nem segítesz senkinek! Ettől csak még rosszabb lesz!
Erre már nem felelt, igazából csak ordítani tudott volna, amit meg inkább nem akart a körülötte lévők miatt. Így is, a beszélgetés végére már többen odakapták a fejüket. Pascal bár mennyire is megakarta győzi őt, nem sikerült. Makacsul ellenállt neki, talán nem is akarta megérteni. Végül is ez sokkal egyszerűbb volt, könnyebb volt bele temetkezni valamibe, elbújni valami mögé, mint szembenézni a valósággal. A rideg kegyetlen világgal, ami mindenkivel egyformán bánt. Leena nem értette meg mit csinál rosszul. Pedig kesergéssel és sajnálattal nem segített senkinek, csak magát sanyargatta. Az úton nem szólt többet, csak csendben mérgelődött magába és újdonsült társaik beszélgetését hallgatta. Néha néha őt is kérdezték, de legtöbbször csak rövid helyeslő vagy tagadó válaszokat adott így hamar fel is adták.
A delelőt rég elhagyta már a nap mikor a falu hatalmas falai körvonalazódni kezdtek. Az úton kicsit több napfény szűrődött be, mitől a világ mely most köréjük zárult furcsán szürreálissá változott. A színek fakóbbá váltak, még is a nap fénye halvány derengést vitt a hideg keménységbe. A kibontakozó falon Leena érezte a napot, és a friss szellőt, de síri csend honolt mindenhol. Az erdőben lévő fullasztó némaságot már megszokta, de ahogy a faluhoz közeledtek, egyre zavaróbbnak találta. Előző este hallotta a város zaját, még ha csak tompán is, közelébe érve érezte ótvar bűzét, de most nem történt semmi. Szinte már sikító csend fogadta őket egy hatalmas nyitott kapuval.
Mindannyian lassítottak lovaik tempóján a kapu bejárata előtt.
– Hát ez nem túl biztató. - szólalt meg Pascal.
- Mit gondolsz Kat? - kérdezte Koga, hangjában kihallatszódott a félelem.
– Gorok. - felelte kemény hangján.
- De hát a falakon ne tudnak bejutni. - szólt az egyik férfi.
– Ha csak nem nyitnak ajtót nekik. - felelte, ahogy megbökte sarkával lovát és elindult befelé.
– De hát miért nyitnának ki a kapukat nekik? - kérdezte Leena de választ nem kapott.
– Mi van ha elköltöztek? - vetette fel a kérdést Noel mire csak lemondó pillantásokat kapott válaszul.
A falu kongott az ürességtől, egyetlen árva lélek sem mutatkozott. A házak ajtaja néhol nyitva álltak, benézve csak a hatalmas üresség honolt. A csend nem csak hőseinket, a lovakat is megrémítette, fel fel prüszkölve próbáltak ellenkezni a falu ellen.
- Grorok! - mutatott le az egyik sérült lovas a földre. A porban számtalan nyom mutatta itt jártunkat, és Leena érezi vélte, ahogy a levegő feszültséggel megtelik körülöttük.
– Csapatokban szétszóródunk, nyomokat és túlélőket keresni! - adta ki a parancsot Koga. Emberei azonnal négy csapatban szét is szóródtak, Leena Ortwinnal és Pascalal míg Reigen Nokinerkkel és Katerinával indult el.
Keresésük még is hiába való volt, nem hogy túlélőket még holtestek nyomát sem találták. A házakon támadás nyoma sem látszott, belépve egy-egy házba minden rendben volt, mintha csak egy perce szaladtak volna el. Már amelyikben volt valami, mert volt, ami kongott az ürességtől. Ortwin kivont kardal a kezében kommandózott egyik háztól a másikig, csatára készen, de feles leges volt. Leena mély sóhajt hallatott.
– Ortwin nyugi, itt nincs semmi és senki!
– Nem tudhatod, lehet itt várnak ránk valahol elbújva! - felelte tüzesen. – Vagy valaki mindjárt felordít segítséget kérve!
Lemondóan csóválta meg a fejét, amikor eszébe jutott valami. Az erdőben is furának találta, hogy nem érzi a falu szagát, de most se érzett semmit. Kíváncsian lépett előre pár lépést vér vagy oszladozó hús szagát keresve, de semmit nem érzett. Idegei egy feszesebbé váltak az érthetetlen helyzettől.
” Ha volt is valaki, akkor már elvitték.” - mondta magában, és ekkor eszébe jutott valami. ” Mi van ha gorok ez egyszer nem vacsoraként tekintettek az emberekre. Végül is senki nem tudja hogyan lettek, mi van ha most valamiért emberekre van szükségük valami más célból?” - tette fel a kérdést.
– Ortwin! - szólt a fiú után.
– Mi az? Találtál egy gort? - kérdezett vissza izgatottan, ahogy kidugta kis fejét az egyik romház ablakán, bár inkább volt nevezhető lyuknak.
– Itt nem lesz senki! Nézd, mi van, ha most nem épp kaját akartak szerezni hanem… - kezdte sietve, ahogy kihúzta a fiút a házból, de egy éles hangközbe szólt.
- Gyertek ide! Ezt látnotok kell! - hallotta Noel hangját. A fiú a falon állt, és hevesen integetett. Csapot, papot ott hagyva, fel kapva Ortwint futott a fiúhoz, mondhatni a kis falu másik végébe.
Ortwin azonnal mászni kezdet volna, felfele amikor rá szólt.
– Hagyd, tudok egy gyorsabb utat! - mondta, ahogy felkapta hátára és lerugaszkodva a földtől felugrott. Tudta, hogy ilyen magasra nem tud fel ugrani, de mágiát használva könnyen megtette a maradék pár métert. Oda fent, Ortwinnal hátán olyat látott, amit még soha életében. Egy erdő állt előttük, melyben több mint tíz láb széles sáv volt vájva, mintha valami hatalmas monstrum döngölte volna a földbe a vastag fákat. A letelepedő köd miatt az útvégét nem látták, de azt pontosan ki tudta venni, hogy a sáros földben mély keréknyomok vezetnek az erdőbe. A szokatlanul mély csíkok miatt, eléggé súlyos szállítmányra gyanakodott, példának okáért egy falut kitöltő emberre.
- Az istenekre mondom! Mégis mi a fészkes fillifranc ez?! – szakadt kis Isagiból a kérdés.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 3981
Aye! Pont : 487
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Kedd Aug. 14, 2012 12:38 pm

Ahogy kiértünk egyből bevetettük magunkat a fák sűrűjébe, nehogy követni tudjanak minket, bár nem is igazán tűnt úgy mintha követni akarnának. sokkal jobban lefoglalta őket a kapujuk helyreállítása, mintsem a mi megtorlásunk.
Nem volt hát mit tenni folytatnunk kellett az eredeti küldetésünket és az öreg által megnevezett falu felé vettük az irányt Katerina vezetésével. Valahogy az erdőben, mintha teljessé vált volna, és nem szorongott meg feszengett.
A lány tanácsát követve messze elkerültük az erdőkben lévő utakat a portyázó gorok miatt. Így viszont lassabban haladtunk a sűrű növényzet miatt, ám elvileg biztonságosabban. Nem féltem a harctól, de nem tisztában voltam vele, hogy másokat kellemetlenül érhetné egy esetleges csetepaté.
Nem csak a növények, gyökerek és indák lassítottak minket, hanem a folyamatos megállások. Katerina körülbelül félóránként megállította a csapatot és ő feltérképezte a környéket. Tíz perc bóklászás után visszatért és folytattuk az utunkat, majd újra kezdődött a félórás periódus.
Többször is felbotlottam egy-egy gyökérben és elhasaltam a kemény földön. Mintha az erdő élt volna és direkt szívatott volna minket. A nagyon sokadik után már én sem bírtam ki, hatalmasat káromkodva fejeltem egy fa törzsét és szakítottam magamra egy indát teljesen belegabalyodva.
Az egész napos séta után mikor már talán estefelé járhatott Leena szimatolni kezdett a levegőbe.
– Kat, várj egy kicsit – mondta halkan, mire a lány kíváncsian felé nézett velem együtt.
– Lovak szagát érzem. -
– Merről? - kérdezte fojtott hangon.
– Közvetlen előttünk. – válaszolta, amit Katerina egy bólintással nyugtázta.
– Meg tudod mondani hányan vannak?
– Nem, biztos hogy több mint kettő, mert erősen érzem az illatot, de füstszagot is érzek. - magyarázta kissé félszegen. Ezután tovább is indultunk, majd egy tíz-tizenöt perces séta után a vezetőnk intette, hogy álljunk meg. Lassan kikémlelt néhány óriási levél mögül, majd mintha elmosolyodott volna. Talán egy vicces fát láthatott.
– Mi az? - kérdezte Pascal.
– Ismerem őket! - felelte kurtán azzal kilépett a tisztásra. A többiekkel egymásra néztünk, majd megvontam a vállamat és én is kiléptem követve a lányt. A kis területen egy csapat ember vert tábort. Amit első pillanatban lelehetett róluk olvasni, hogy megtámadták őket. Elég sok volt közöttük a sebesült, és néhányan még katonai páncélzatot is viseltek.
– Katerina! – pattant fel a tűz mellől egy férfi és köszönt oda jókedvűen a lánynak, mikor megpillantotta őt.
– Üdv Koga. - köszöntötte a lány mély hangján.
– Téged is lehet látni, örülök, hogy újra összefutunk!
– Üdvözlöm. - mondta kurtán Leena is.
– Jó estét. - mondta Ortwin.
– Estét! - köszöntem széles vigyorral.
- Üdv, nerk – szállt be a mókába partnerem is.
– Csak nem felkaptál idegen vezetőnek, – mondta miközben végig mért minket.
– A rendem tagjait keressük! - szólt közbe Ortwin.
– Hallhattad. - felelte Katerina.
– Ó elnézést, - szabadkozott mosolyogva a férfi.
– És ti? - kérdezte Katerina.
– A szomszédos faluba tartunk és itt húztuk meg magunkat. Csodálom, hogy ilyen jó állapotban vagytok, nem is olyan rég mértük össze erőnket egy csapat gorral. - szavai közben a tábor felé intett, meghívás céljából.
– Mi is épp oda tartunk, de szerencsére elkerültük őket. Ha nincs ellenvetésed mi is letáboroznánk itt.
– Miért lenne, mindig jól jön itt néhány erős kéz vagy íj! - felelte amint visszaült a tűz mellé.
- Mi a mai menü?- huppantam le a tűz mellett sütögetők közé.
- Gyíkhús – emelt fel az egyik fickó egy nyársalt jó harminc centis sült gyíkot.
- Hmm, az fincsi…- nyaltam meg a szám szélét.

***

Reggel nagyot nyújtózva ébredtem, majd leoperáltam szőrös kis barátom a combomról. Nem is emlékeztem mikor aludhattam el. Talán valamikor az evés után. Az egyik katona elmondása alapján, ahogy befaltam egy teljes napi adagjukat úgy eldőltem, mint egy krumplis zsák és már húztam is a lóbőrt.
Amikor már mindeki összekaparta magát és tábort bontottak ideje volt tovább állni. Kaptunk lovakat, amin utazhattunk, de nekem hiába nem volt bajon az álatokkal, ők valamiért pikkeltek rám. Kutyák, macskák, bogarak, halak egyaránt és úgy tűnt ez alól a lovak sem kivételek. Bár csak másodszorra tudtam fölszállni rá, mivel az első alkalommal azzal a lendülettel át is estem a túloldalra. A másodiknál pedig ahogy letettem a hátsóm a nyeregre a ló hatalmasat nyerítve két lábra állt én pedig hanyatt gurultam róla.
- Semmi gond jó lesz nekem ló nélkül is… – szabadkoztam, majd a narancsos lángoló felhőmet idéztem magam alá, amire törökülésbe ültem le és haladtam a többiek mellett.
Délutánra eseménytelen utat magunk mögött hagyva érkeztünk meg a faluhoz, melynek nyitott kapuit a szél lengette. Megálltunk előtte és a többiek lefékezték a lovaikat, én pedig a felhőm. Látszólag ely lélek sem volt a faluban. A főutcán még egy ördögszekér is végig gurult, ám elképzelni se tudtam, mégis honnan került oda.
– Hát ez nem túl biztató. - szólalt meg Pascal.
- Mit gondolsz Kat? - kérdezte remegő hangon Koga.
– Gorok. - felelte keményen.
- De hát a falakon nem tudnak bejutni. - szólt az egyik férfi.
– Ha csak nem nyitnak ajtót nekik. - felelte, ahogy megbökte sarkával lovát és elindult befelé.
– De hát miért nyitnának ki a kapukat nekik? - kérdezte Leena, azonban választ már sajnos nem kapott.
– Mi van ha elköltöztek? - vetette fel a kérdést Noel mire csak lemondó pillantásokat kapott válaszul.
Bentebb haladva egyre biztosabbá vált a falu üressége. Néhány ajtó és ablak nyitva állt és az egyetlen zaj azoknak a csapkodása volt, amit a szél okozott. Mintha egy igazi szellemvárosban jártunk volna.
- Gorok! - mutatott le a gyíkos fazon a földre. A földön rengeteg lábnyom mutatta itt jártunkat.
– Csapatokban szétszóródunk, nyomokat és túlélőket keresni! - adta ki a parancsot Koga. Az emberei négy csapatot alkottak, Leena-ék voltak az ötödik, mi meg Katerina-val és Nokinerk-kel pedig a hatodikak. Jó alaposan átkutattunk mindent, de semmit nem találtunk. Mintha mindenki csak egy varázsütésre eltűnt volna. Nem látszódott harc vagy dulakodás jele. Egy agresszívan kitépett hajszál se volt a faluban.
- Gyertek ide! Ezt látnotok kell! – hallatszódott a távolban egy katona hangja, mire mindannyian oda siettünk.
Felröppentem a magasságába és leesett az állam, mikor megláttam a falon hagyott félig megrágott Csupa csokis Fondor Falatot. Persze a kivágott erdő se volt piskóta, de azzal már csak a süti letakarítása után foglalkoztam. Legalább tíz méteres sávban legyalulták az erdőt és csak a rönkök maradtak a földben. Szabad szemmel nem is láttam a végét, hogy vajon meddig tarthat az a furcsa jelenség, azonban még láthatóak voltak a mély keréknyomok, amik csak egyet jelenthetett. Ellopták a falu süti készletét.
- Az istenekre mondom! Mégis mi a fészkes fillifranc ez?!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Hétf. Szept. 03, 2012 1:17 pm

Duóvá amortizálódott trió: - Ez… ez nem természetes – mormolja megrendülten Kat. – A bestiák sosem vonulnak így.
- Talán fosztogatók.
- A gorok megjelenése óta a fosztogatók teljesen kivesztek a környékről.
- Csak pata és keréknyomokat látni. – megy előre Kat. - Sehol egy csizma lenyomata.
A vadóc lány olyan patanyomokat fedez fel a kidöntött fák között, amiket senki más nem vett észre a falakról szemlélve.
- Akármi is legyen – szólal meg a parancsnok. – Megtaláltuk a célpontunk nyomait, és úgy tűnik, hogy nem lesz nehéz követni őket. Kezdődhet a vadászat.
Mivel a lovagoknak nyoma sincs, és a faluba vezető úton nem találkoztatok szembe velük, így követitek az erdőbe vágott sávot, hátha az elvezet hozzájuk.
A parancsnok jóslata igaznak bizonyult, hiszen alig egy óra menetelés után egy kisebb gor és ungor csapatra bukkantok. Elővigyázatosan meghúzódzkodtok a kivágott sáv menti fák között, de mindhiába. A gorok között van egy farkas fejű bestia, aki megérzi a szagotokat, s ezt a hatalmas termetű medve kapitányának jelzi is. A kapitány, hörgő, érthetetlen hangon kiosztja a parancsokat, mire az ocsmány ungorok elindulnak visszafelé, hogy megkeressenek titeket. A gorok eközben lassan haladnak visszafelé, távolabbról szemlélve a fákat.
Akármilyen ügyesen is bújtok mindhiába, hiszen egyikőtök lesz olyan ügyes, hogy rálép egy gallyra, ami hangosat reccsenve törik össze. Erre a zajra még az ország másik felében is felfigyeltek, így már le is buktatok. A parancsnok szitkozódik egy sort, majd kiadja az egyszerű parancsot:
- Előre fiaim! Öljük meg az ocsmány férgeket!
Az ungorok nem jelentenek különösebb veszélyt rátok, eltekintve attól, hogy egyszerre négyen is jutnak rátok fejenként. A szívós gorokat már jól ismeritek, de szerencsétekre összesen csak heten vannak. Mielőtt még végeznétek a medve fejű kapitánnyal az az utolsó megmaradt ungornak egy parancsot kiált. A kék testű kis féreg azonnal futásnak ered egyenesen a fák közé. Nem kell okosnak lennetek ahhoz, hogy tudjátok mi lehetett az utolsó parancs. Reigen azonnal az ungor nyomába ered, míg Leena a katonákkal marad, hogy azok friss sebesüléseit ellássa.
Csipasz dolga nem könnyű a fák között, hiszen a nyavalyás kis ungor mindig ügyel rá, hogy ne nyújtson tiszta célpontot, s a terepet is jobban ismeri. Persze bélpoklos barátunk nem bukhat el, hiszen akkor mindannyian halál fiai vagytok. Az életre s halála menő fogócskát hosszú üldözés után Reigen nyeri, majd visszatér a társaihoz, Kat segítségével, hiszen egyedül képtelen volna visszatalálni olyan messzire üldözte az ungort.
Miközben Reigen fogócskázik Leena sebesüléseket lát el, majd mikor végez vele Ortwinra figyel fel. A kölyök sérülés nélkül megúszta az összecsapást, mégis az ösvény szélén térdel az egyik bestia hullája mellett, s mélyen, gyászosan lehorgasztja fejét. Miután megkérdezed, hogy mi gondja csak némán a holttestre mutat, és ekkor megrökönyödve fedezed fel, hogy a fenevad szőrös felsőtestére szíjazott, rozsdás és horpadozott mellvértet a Lángoló Szív Templomos lovagrend címere díszíti.
- Attól tartok, hogy kiderült miféle sors jutott Sir Teobalt derék társainak. A bestiák végeztek velük, de a rend bosszút áll értük!
Miután Reigen Kat-el együtt visszatár, és minden újra menetkész tovább indultok az ösvényen. A biztonság kedvéért Kat most előre megy. Néhány óra elteltével erősen zihálva, s tágra nyitott szemeiből rettegést sugározva tér vissza hozzátok.
- Megtaláltam őket – jelenti elfúló hangon, de ezzel el is hallgat, és csak akkor folytatja, mikor a parancsnok int neki, hogy folytassa: - Több ezren vannak! Több ezren! Fogalmam sincs, hogy mennyien. Negyedórán keresztül rohantam mellettük, de még mindig nem láttam meg a horda elejét. A menetoszlop a dombok között kanyarog… talán a végtelenségbe… Sejtelmem sincs, hogy kik vezethetik a hordát.
A parancsnok csak gondterhelten bólogat, majd felsóhajt és halkan, de eltökélten kijelenti:
- Akkor nincs mit tenni. Látnom kell őket. Tudnom kell, hogy mivel állunk szemben. – Ismét lenéz Kat-re, és megkérdezi tőle: - El tudsz juttatni minket észrevétlenül az oszlop elejére?
- Azt hiszem, igen. Ahol lehet, kerülik a dombokat, és a tágasabb völgyekben haladnak, egy bizonyos irányba.
A fák között haladva Kat vezetésével a horda elé vágtok, hogy meglássátok, ki vezeti őket. Egy bokrokkal borított dombtetőn lapultok meg, ahol kiváló rálátásotok nyílik a közelgő hordára. Leena már a szagukat is érzi, s nemsokára hallani is lehet őket. A szél távoli hangfoszlányokat sodor felétek, amelyek hamarosan különös, ezer és ezer torokból harsogó kántálássá állnak össze. Mindenki felkapja a fejét és a völgy északi végének irányába néz. Az idegen dallam mellé, hamarosan tompa puffanások társulnak, amelyeket inkább talpatokon keresztül éreztek, semmint fületekkel. A kántálás a dobbanások ritmusához igazodik. Egyetlen mondat ismétlődik újra és újra, a bestiák kezdetleges torokhangokkal és recsegő mordulásokkal teli, félig vadállati nyelvén. Aztán az éneklésbe és a dobbanásba másfajta lárma vegyül, ostorok csattanásai, haragos ordítások, sikolyok és jajveszékelések, valamint éktelen recsegés-ropogás.
- Ott jönnek – suttogja Kat, mikor a fák között a sárga derengés egyre erősebb és erősebb lesz.
Az egyik fenyőfa megrázkódik, és távolról is jól hallható recsegés-ropogás közepette lassan eldől. Pillanatokkal később a közelében álló társa is eldől, majd rövid szünet után egy harmadik is – mintha egy gigászi láthatatlan láb taposta volna el őket.
Ha füleltek, akkor fejszék csattanásainak hangjára ismerhettek, magyarázatot kapván a fák kidőlésének okára. A fenyők megállás nélkül dőlnek, a sárga fény egyre csak erősödik, s hó kezd hullani a szürke égből.
A sárga fényért fáklyák a felelősek, amiket ungorok hordoznak, hogy megvilágítsák az utat. Közvetlenül mögöttük hatalmas testű gorokból álló elővéd halad. A magas, tagbaszakadt szörnyetegek tetőtől talpig páncélba öltöztek, és a kántálással egy ütemben lengetik a fejük felett a szörnyű fegyvereiket. Több száz gor menetel egyetlen hosszúra nyúlt sorban, és ahol ennek a sornak a távolban vége szakad, ott zuhannak el egymás után a fák. Görnyedt testű ungorok szaladgálnak a kidőlt fenyők körül, és a völgy szélei felé húzzák-vonszolják a fákat, miközben korbácsot csattogtató gorok hajszolják őket. A fákat négy óriási alak vágja, amik legalább annyival tornyosulnak a gorok fölé, mint a gorok az ungorok fölé. Fatörzs vastagságú, bozontos szőrrel borított nyakukon bikafej ül, halántékukból egy-egy roppant szarv emelkedik ki. Az elképesztő szörnyetegek óriási fejszéket hordoznak, akkorákat, aminek kettős feje mögött két ember is könnyedén elbújhatna.
- Ha azok ott egyszerű favágók, akkor mi lehet a vezérük? – kérdezi az egyik katona elhaló hangon.
A választ hamarosan megkapjátok, amikor a fák takarásából előlépnek a vállukon faigát viselő ungorok csapatai, akik egy gigászi kőtömböt vonszolnak.
- Az… az egy törzskő – dadogja idegesen Kat. – A horda szent totemje. De… de túl nagy… és a bestiák nem szokták mozgatni a szent köveiket.
Reigen, aki konyít, valamicskét a lakrimákhoz rövidesen rájön, hogy nem szimpla kőből készült az a szent totem, hanem az egy hatalmas, gondosan megmunkált lakrima tömb.
A lakrima totem az oldalán fekve halad, legalább olyan hosszú, mint egy méretes hajó főárboca. A csúcsán vékonyan kezdődik, és egyre vastagodik, s a közepén átmérője már eléri a nyolc láb szélességet is. Gyenge, szinte alig észrevehető kék derengést sugároz a belsejéből. Olyan hatalmas és gyalázatos erők sugároznak belőle, hogy a bőrötökön érzitek, mintha forró szélrohamok söpörnének végig a testeteken. Mintha rémálmokból származó suttogások visszhangoznának koponyáitok csontfalai között. A törzskő valósággal hívogat titeket, hogy szálljatok be a mögötte táncolva és kántálva haladó bestiák közé. Komoly erőfeszítésetekbe telik, hogy a helyeteken maradjatok és némán figyeljetek tovább.
A horda vezérei a törzskőn állva utaznak. Az egyikük egy hatalmas, tagbaszakadt gor, amely legalább olyan magas és izmos, akár egy favágó minotaurusz. A fejéből viszonylag rövid orr nyúlik előre, míg halántékán csavaros kosszarv meredezik, szájában viszont hegyes, ragadozó fogak sorakoznak, és szemében ugyan az a kékes derengés van, mint ami a hatalmas lakrima belsejéből árad. Hatalmas duzzadó tagjait szénfekete bunda borítja, amelyben helyenként száz és száz csatában kapott sebhelyek fehérlenek. Acélból és aranyból kovácsolt páncélt visel, amely tökéletesen illik rá. A fegyvere legalább olyan magas, mint maga Reigen, és egyetlen fejének vágó élét mély horony osztja ketté, amitől egy ragadozó madár széles nyitott csőrére hasonlít. A fej lapjában ökölnyi kék ékkövek ragyognak.
A hadúr mellett egy kecskefejű alak, girbegurba botját magasra tartva és tekintetét az ég felé szegezve metsző hangon ordítozik. A társánál jóval alacsonyabb, a vézna bestia afféle szent lehet. Bundája megszürkült, és teste meggörnyedt a kortól. Arcát kék jelképekkel díszített bőrmaszk rejti, míg fején kék madártollakból készült díszt visel, amelynek nyúlványa hátul egészen derekáig ér. övén több száz, zsinórokra felfűzött madárláb és karom csüng. Saskarmokat használ fülbevalónak, míg zilált kecskeszakállát varjúlábakkal fogta össze. Vékony, göcsörtös ujjaira sólyomkarmokat húzott, és köntösén összeaszalódott csirkelábak lógnak. Botjának felső vége egy grifflábat formált, amely egy ütemesen villódzó kék gömböt tartott.
- Az ott egy sámán – suttogja riadtan Kat.
- Ez minden képzeletet felülmúl. – nyögi a parancsnok.
- A Lángoló Szív Lovagrend ezennel bosszút áll! – Üvölti el magát Ortwin, majd kivont karddal megindul a horda irányába. És legalább tíz bestia máris felfigyel rá.
Postjaitok idáig tartsanak!



Pete: A bilincseiden elektromos kisülések száguldanak végig, amik téged érdekes módon nem bántanak. A székhez szegező bilincsek egy szempillantás alatt elpattannak, és azon kapod magad, hogy szabad vagy. Több sem kell neked, azonnal felpattansz, hogy megszökj az őrültekházából, viszont amint felállsz rögtön émelygés tör rád, s közben úgy érzed, mintha valaki vadul rángatná lábad alatt a padlót. Valahogy mégis eljutsz az ajtóig, ám abban a pillanatban a fölső emelet egy része lángolva hullik oda, ahol még pár pillanattal korábban fogolyként ücsörögtél. A lángoló felső szintekről sikolyok és csatazaj, hallatszik le a tűz heves ropogása mellett. Az idáig zavaros elméd majdhogynem teljesen kitisztul, hiszen mégis az életedet érzed veszélyben. Nem tétovázol soká, hiszen érzed, hogy a mennyezeten túl pokoli hőség tombol. A folyosón füst nehezíti a látást és a lélegzést, de közel sem annyira, hogy ne találj magadnak utat. Rajtad kívül senki sincs a folyosón. Rövid keresgélés után találsz egy lépcsőt, ami lángokban áll. Új utat kell fölfelé találnod! Az épület tervrajzát rád bízom a továbbiakban, viszont annyit kikötök, hogy öt emelet mélyen vagy a föld alatt. A harcok a földszinten folynak, ám te odáig már nem jutsz el. A második földalatti szinten az egyik szobába benyitva szemtanúja vagy annak, ahogyan hidegvérrel kibelezed a korábbi vallatódat. Érthető, ha eleinte nem akarsz hinni a szemeidnek, de hamar rá kell jönnöd, hogy nem a képzeleted tréfál meg, valóban saját magaddal állsz szemben.
- Szia Pete! – köszönt nyájasan a rád megszólalásig hasonlító alak. – Sajnálom, de csak egy maradhat… - és azzal neked ront.
Tökéletes hasonmásod, végezni kíván veled még annak ellenére is, hogy körülöttetek az egész szint kezd lassan lángba borulni. Két lehetséges variációt tár eléd: mind a ketten bennégtek, vagy meghalsz. nem mellesleg ugyanazokkal a mágiákkal és képességekkel rendelkezik, mint jómagad. Jelleme hasonlatos a tiédhez, leszámítva a vérszomjat. Emlékei ugyan azok, mint a tieid.
Rajtad áll, hogy mi lesz az összecsapásotok végkimenetele. A postod a harcotok végkimeneteléig tartson!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Vas. Szept. 09, 2012 4:01 pm

A széken ülve igyekeztem feleszmélni, egyáltalán gondolni valamire, hogy ne zuhanjak újra vissza, ne veszítsem el az eszméletemet. Szabadulni nem tudtam, nem volt erőm letépni a láncokat. Vagy velem történt valami, nem épültem még fel, vagy a bilincsek voltak az átlagtól erősebbek. Nem tudtam, azonban váratlanul kisebb ragyogást követően szaladtak végig villámok a székemen. A szemeim automatikusan csuktam le, húztam össze a homlokom, vártam, hogy rázzon áram engem, de ez nem történt meg. Kattanást hallottam és lenézve szabadok lettek a kezeim, a bilincsek nem fogták már közre a csuklóim. A felállásom nehézkes volt. Egy pillanatig sem gondolkodtam rajta, hogy maradnom kéne e, de a lábaimat igen nehezen sikerült egymás elé tennem, nehezebbek voltak az első lépések, mint gondoltam. A fejemben émelygés lett úrrá, talán túl gyorsan álltam fel, nem tudtam, de a világ dőlni kezdett a lábaim alatt és igencsak meg kellett feszítenem magam, hogy ne essek el. Megálltam, nem mentem tovább, vártam, hogy jobb legyen, de nem változott semmi. A lépések ugyanolyan nehezek voltak és csak mert sikerült végül megkapaszkodnom a kilincsbe, azért nem estem el.
Mögülem reccsenést hallottam, mintha tépték volna a plafont és megfordulva ijedten láttam, hogy a mennyezet egy része az ott hagyott székemre esett. A lángok miatt a kezemet az arcom elé emeltem, de nem folytatódott további bomlással. Nem értettem, hogy mi történt és félve néztem fel a lyukon, mi keletkezett, de a lángokon kívül nem láttam mást.
A tűz, mintha lendületet adott volna a lábaimnak és vízként mosta volna ki a fejem, minthogy az émelygés alább hagyott és lépni se esett, olyan nehezemre, mint korábban. A tisztább fejemmel fentebbről kiabálásokat hallottam, üvöltéseket, mik csatákba illettek volna. Nem volt időm átgondolnom a helyzetet, mennem, menekülnöm kellett, nem maradhattam.
Az ajtót nyitva arcomba füst került. Nem számítottam rá, így egy hosszasabb köhögésrohamot idéztetett elő velem, míg nem sikerült kiűznöm magamból némi mérget. Tiszta levegőhöz nehéz volt jutni és a látási viszonyok is rosszak lettek a folyosón. A falnak akartam támaszkodni, azonban az már túl meleg volt, kellemetlen volt érintése.
Nem ismertem a helyet, de el kellett indulnom valamerre és egy újabb szakadó mennyezetdarab választ adott kérdésemre és mutatta meg, hogy merre ne menjek. Menet közben botladoztam, de elesni nem estem. A kanyarok egymást követték, a folyosó, hol szűkebb volt, hol nem. Egy pillanatig úgy tűnt rossz irányban jöttem, a folyosó véget ért, nem volt több kanyar, azonban annak végén egy lépcsőn szaladtam fel. Pár lépést tettem csak meg, de minthogy lángokban éget előttem, nem tudtam tovább menni. Tűzben nem tudtam sétálni és ha nem léptem volna vissza, alattam szakadt volna le, annyira elégett a fa.
Most, hogy megálltam tűnt fel, egyedül voltam, egy lélek se volt itt. Nem tudtam, hogy elégtek, vagy sikerült e megmenekülniük. Nem voltam biztos benne, hogy épen kijutott innen bárki is.
Lehetőség híján visszafordultam, de egyre rosszabb kezdett lenni a helyzet és magam mögött majd egy fél szint talapzat zuhant le. Átkoztam a sárkányokat, hogy nem sokon múlt életem, de hátra nézve, mintha az égből áldásként küldték volna ezt, lett egy romosabb, veszélyesebb magaslat a következő szintre. A gerendák lángoltak, de gyors voltam és csak a ruhám kapott lángra pár helyen, érződött szőröm éget illata. Futottam tovább, de bármeddig is mentem a helyzet nem javult. Egy- két szobába benéztem, nem tudom minek reményébe. Tán vizet kerestem, vagy kit meg lehetett menteni, nem tudtam eldönteni, de nem is találtam semmit, senkit.
Egy- két helyen tisztult a terep, máshol vészesen reménytelen volt, csodálkoztam is magamban, hogy eddig eljutottam. A ruháim darabokban lógtak rajtam, hol a tűz ártott nekik, hol fenn akadtam valamiben. Szomjas voltam, a torkom kapart, a füst megártott mind nekem, mind a szemeimnek.
Az egyik szobába benyitva, bár voltak ott, gond nélkül futottam tovább. A megszokás miatt már meg sem álltam, de észlelve, hogy mit is láttam, fordultam rögtön vissza. Két alak volt bent és egy kisebb szellőnek köszönhetően a füst egy része is tovább állt, minek okán egyiküket felismertem. A szadista vallatóm volt a szobában, ki rémülten hátrált valami miatt. A hangja remegett, szinte sírt, majd hátráltam én is a falig, hogy magamat láttam a szobában. Nem értettem, hogy hogy történhetett ez, de minden probléma nélkül beleztem ki a férfit, majd fordultam magam felé. Nem hittem el a történteket és a tenyeremet is többször megnéztem, hogy a céhem helye a helyén volt e. Én voltam én, de nem tudtam ki volt a szobában. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy álmodom, de el is vetettem ezt az ötletem, minthogy már rég felébredtem volna, ha úgy lett volna.
- Szia Pete! – a hangom is ugyanolyan volt, minek okán a rémület eluralkodott rajtam – Sajnálom, de csak egy maradhat… - szólt, majd rohant hozzám.
Szavait hallva jól tudtam, nem kezet fogni akart velem és a bent látottak se sok jót jósoltak a szándékról. Hátrálni nem tudtam tovább, így vártam a pillanatra, hogy elhajoljak és meg is történt ez, miután pár méterrel előttem felugrott és a két talpával akart eltalálni engem. Jól ismertem ezt a mozdulatot, hisz én is sokszor használtam, de mindeddig csak olyanokon, kik nem tudtak kitérni előle. A szavaimat használva átkozott engem, hogy a földön elterült és a találata nem sikerült. Csak néztem, valóban magam előtt voltam, de valami mégis más volt benne, mint bennem, én sosem támadtam volna magamra. Felállt majd a fogait megmutatva nevetett és indult meg újra. Ütései kiszámíthatóak voltak, könnyen tértem ki előlük, míg nem a megduzzasztott öklével ütött mellkason engem, majd hogy elestem rúgott be a szobába.
- Hogy? Hogyan? Még a mágia is? – csodálkoztam és fájlaltam is ütését, tapasztaltam meg, hogy mennyire fájhat ez másoknak.
Csak nevetett, mást nem csinált, majd hirtelen futott felém rögtön. Nem szoktam másoknak ilyenkor időt hagyni, ha már előnyben vagyok, előnybe is maradok és sajnos úgy tűnt, ő is így gondolkodott. Ugrott, a térdét használta volna fejem megsemmisítéshez, azonban odébb tudtam gurulni és próbáltam felállni.
A megduzzasztott öklével újra a mellkasomat célozta, azonban most útjába tettem a tenyerem hasonló nagyságban, mint az ő ökle volt. Bár a lendület miatt hátrébb léptem, nem fájt az ütése. Rúgott, de időben lehajoltam, rúgott még egyet, de az elől hátrébb léptem. Én következtem, minthogy elvesztette a lendületét. Rúgtam, de hátrébb lépett, majd rúgtam még egyet, de az elől meg elhajolt, mint én egy pillanattal ezelőtt. Ütöttük volna a másikat, de az ökleink félúton találkoztak és fájlaltuk azokat egyszerre. Ugyanúgy mozogtunk, nem volt ötletem, hogy mivel tudtam volna felülmúlni őt, sőt még talán rosszabbul is álltam, de nem adott időt a gondolkodásra, újra nekem jött.
Nem akart menekülni, nem érdekelte, hogy talán nem tudunk kijutni innen, valamiért nagyon meg akart ölni, még az élete árán is végzet volna velem. Feltartott, még ha itt is égett volna. A levegő egyre forróbb volt, a levegővétel pedig egyre nehezebben ment.
Kezei mintha lassabbak lettek volna, de én se voltam gyorsabb tőle. Egyszerre fáradtunk mindketten, őt valamennyire vezérelte a gyilkolási vágy, viszont engem a túlélés késztetett a küzdelemre. Ütött, védekeztem. Így ment sokáig, míg nem nem kerültünk egy kicsit távolabb egymástól. Volt idő – már amennyire lehetett - átgondolni a helyzetet, de én csak egy kérdésen gondolkoztam. Hogyan? A mozdulataink, a mágiánk, mind ugyan olyan volt, tán még a gondolataink is ugyanazok voltak, mit bizonyított, hogy egyszerre fordultunk az egy fegyver felé, mi a korábban megölt vallatóm mellkasában volt mélyesztve. A fegyverre, majd egymásra néztünk. Ezt ismételtük még párszor, míg nem egyszerre ugrottunk a halotthoz, civakodtunk a kardért fekve. Martuk, csíptük a másik, még harapással próbálkozott, de azt a fogai bánták. Birkózásunk szánalmas volt, de nem törődtem ezzel, élni szerettem volna és nem valaki olyantól kikapni, mint saját magam.
Nagyon akarta a kardot, úgy véltem, csak egy ilyen fölénnyel kerültünk volna a másik fölé és biztos voltam benne, hogy ő is így gondolta. A földön levő harcunk ugyanúgy kiegyenlített volt, mint amit két lábon vívtunk, azonban karomba görcs állt, így végül ő győzedelmeskedett. A kardot magasba emelte és suhintott vele, le akart fejezni, de ellökve magam tőle csak egy vágást ejtett rajtam, a nyakamon. Fájlalva a sebem küszködtem fel magam és akartam menekülni, vettem az irányt a folyosó felé. Jött utánam, szúrt volna hátba, de elesve a saját lábamban terültem el és bukott fel bennem, esett a tűzbe. A kiabálását jól hallottam, a fülemben csenget sokáig, majd lángoló testtel futott el mellettem. Keresett még utolsó erejével is, de szemei összeforrtak, hangot pedig nem adtam. Összeesett és nem kelt fel többet, égett előttem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Kedd Szept. 25, 2012 6:18 pm

Kicsit pörögni kellene, mert szegény Pete már régen befejezte volna a küldetést, ha az rajta múlna! Egy hét múlva indulunk tovább. Azt pedig kiválóan tudjátok hogyan is szól a nóta.

"Loki nem vár..."~

Ne akarjátok, hogy patkók helyett kézigránátokkal dobálózzak! Különben is, még a végleges visszavonulásom előtt ezt a küldetést mindenképpen be szeretném fejezni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leena
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 440
Aye! Pont : 18
Join date : 2010. Feb. 10.
Age : 29
Tartózkodási hely : Dragon Fang

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Pént. Okt. 05, 2012 10:33 pm

Leena köpni, nyelni nem tudott, igazából el se hitte hogy ezek azok a barbár szörnyetegek akikkel alig két napja harcoltak.
- Ez… ez nem természetes.– morogta Kat, de nem csak ő volt így. – A bestiák sosem vonulnak így.
Mindannyian megdöbbenve nézték a mély vájatokat, kétség sem fért hozzá mit látnak, inkább elhinni volt nehezebb. Lemászva viszont kénytelenek voltak belátni szemük nem csal, a nedves talajban vastag keréknyomok mellett számtalan pata nyom mélyedt a sárba. Pascal eleinte próbálta megbecsülni hány főről is lehet szó, de esélytelen volt. Szinte egymásba nyomódtak a nyomok, legjobb tudása szerint is több mint ötven gorról lehetett szó.
- Talán fosztogatók. - szólt találgatva egy férfi.
- A gorok megjelenése óta a fosztogatók teljesen kivesztek a környékről. - szólt Noel, szinte azonnal.
- Csak pata és keréknyomokat látni. – erősítette meg Kat is. - Sehol egy csizma lenyomata. – mondta amint a földet fürkészte. Katerina szinte mestere volt a nyom olvasásnak, a földre görnyedve szemlélte, néhol felvett egy kisebb földdarabot és megszagolta.
- Akármi is legyen – szólalt meg a parancsnok. – Megtaláltuk a célpontunk nyomait, és úgy tűnik, hogy nem lesz nehéz követni őket. - hangjában volt valami nehéz, mintha egy páncél nehezedett volna vállukra. Más kérdés hogy volt, akinek tényleg páncél nyomta a vállát.
- Kezdődhet a vadászat. - szólt a parancsnok kissé megemelve a hangját. – A nyomok mentén fogunk haladni!
- A kérdés csak az, hogy ki vadász kire. - jegyezte meg halkan Pascal. Mély csend ült közéjük, ahogy az erdőben haladtak. Leena most először nem érezte a figyelő szemek tekintetét, sőt kifejezette üresnek érezte az erdő. A hatalmas fák között vágott nyomnak hála most nem botladoztak ágak és kiálló gyökerek között, így viszonylag gyorsan tudtak haladni. Ellenben a furcsa kongó üresség, amit érzett felettébb idegesítette. A fák hatalmas göcsörtös ágai fenyegetően nyúltak feléjük a sötét erdőben. Amióta belépett ebbe az erdőbe volt valami, amitől szó szerint frászt kapott valami, ami megmagyarázhatatlan módon idegesítette, mintha össze akarná roppantani testestül lelkestül. Újra Kat jutott eszébe, a lány olyan volt számára, mint egy halhatatlan harcos, kinek bőre acélból van, s egymaga száll szembe a világgal. Nem értett honnan meríti ez a felfoghatatlan erőt, mely ilyen kemény és áthatolhatatlan pajzsot von kőre, s titkon arra vágyott bár ő maga is képes lenne erre. Mellette gyengének, aprónak és jelentéktelennek érezte magát. Gondolatai közül orrfacsaró bűz szakította ki.
– Kat… - kezdte halkan mire a lány csak bólintott. Már ők is érezték, hogy mi van előttük, a parancsnok néhány két mozdulattal jelezte, hogy lassan lopózzanak közéjük. Leena bólintott és Reigen mellett haladva baloldalról indultak feléjük. Ám mikor már látó távolságba kerültek, egy farkas fejű csúfság ocsmány hangján érthetetlen nyelven morogni kezdett. Leena az első pár percben még bízott benne hogy nem velük kapcsolatos volt, de amikor látta, hogy néhány tor szülött megindul vissza fele a remény szertefoszlott. Kat egyetlen intéssel jelezte számukra, hogy induljanak vissza.
Ahogy lassan egyre visszább húzódtak az erdőben érezni vélte a feszültséget ami eluralkodott a levegőben, szinte alig volt esély hogy harc nélkül megússzák ezt. Apró puha létekkel lépett vigyázva minden apró kis galyra ami útjába került. Óvatosan behúzódott egy hatalmas lapu levél alá, remélve elég lesz arra, hogy eltakarja, bár tudta szagát nem képes elfedni s lélegzet vissza fojtva várt. Ám ekkor egy nem túl hangos, de tisztán hallható reccsenés törte meg a feszült csendet.
– Hoppá… - suttogta Reigen de akkor már késő volt. Fél szemmel látta, ahogy a szörnyetegek a hang irányába kapják fejüket, s hangos morgással indulnak meg feléjük.
– Gratulálok. - morogta Leena is, miközben Kat szemeiben félelmetes düh szikrái villantak.
– Hogy az a rühes nyavalya állna beléjük! - káromkodta el magát a parancsnok is.
– Nos, - kezdte Pascal tudálékos hangon. – Azt hiszem lebuktunk…
– Na ne mond tényleg? - kapta fel immáron Leena is a vizet.
Kat nagyot sóhajtva tette kezét fegyverére felkészülve a támadásra.
- Előre fiaim! Öljük meg az ocsmány férgeket! - adta ki a parancsot, felpattanva az alj növényzetből.
Leena is gurult a lapu levél alól, s felpattanva támadt. Kését elő kapva suhintott az első kis kék termetű féreg elé, ami útjába került, s a meglepetés ereje most is sikert hozott. Az ungornak nem volt ideje védekezni így Leena gond nélkül metszette át a torkát, ám elkerülte figyelmét a hatalmas kecske szarvú bestia mely pörölyével egyetlen hajszálra mellette sújtott le. Hálát adott az égnek, hogy a bestia igaz csak pár milliméterrel, de eltévesztette az irányt, s így az élete is meg maradt. Meg pördült s alkarjai pengékké alakítva támadott. A hatalmas kecskeszerű szörnyeteg első csapását pörölyével védte, de nem számított a második csapásra. Leena kiperdülve előle egyenesen térhajlatát célozta meg, s mély vágást ejtett lábán. A gor hangosan felordított a fájdalomtól, s szinte azonnal emelte is pörölyét újabb támadásra, ám Leena számított rá. Háta mögé lépve, másik térdhajlatát is megsebesítve biztosította túlélést. Arra számított hogy a szörnyeteg össze csuklik majd, de nem, a tor szülött továbbra is állva maradt, bár undorító arcán látszott fájdalom kínozza. Még is, gyorsaságát nagyban lelassított, s Leena tudta itt az ő esélye. Megmarkolva Sav lakrimáját s megszorítva erős sav felhő jelent meg előtte. A szörnyeteg hangosan visítozva csapkodott maga előtt, s lassan tett felé egy lépést. Tudta itt az ő lehetősége, ökölbe szorította jobb kezét s minden erejét kezébe összpontosította. Ám ekkor hangos üvöltéssel két kisebb kék rusnyaság termett előtte, kezükben hatalmas fejszékkel. Hirtelen fel se fogta mi történt, képtelenségnek tartotta hogy ezek a szörnyetegek képesek olyan dolgokra a mint feláldozni magukat. Ezen elmélkedni viszont nem volt ideje, az utolsó pillanatban hajolt le fejszék elől, s azzal a lendülettel rúgott ki oldalra, kibillentve egyen súlyából az egyik undormányt. Reménykedett benne hogy társa elég hülye ahhoz hogy csak is kizárólag az ő kiiktatásával törődjön, így azonnal a szörnyetegre vetette magát. Fejszéjét felkapva maga mögé lendítette, s közbe oldalra tekintve, látta amint társa már közeledik feléjük. Megjátszva a támadást várt s az utolsó pillanatban lehemperedett a bestiáról kit így saját társa ölt meg. Abban a pillanatban, hogy a csúf kis féreg tása hasába mélyesztette fejszéjét le csapott ő is, egyenesen tarkójára, mitől a halott ungorkra borult. A biztonság kedvéért, még a mellette heverő fejszét is belé vágta, ne hogy később problémát okozzon.
– Leena mögötted! - kiáltotta Pascal, mire megpördülve a már ismerős kecskeszerű torzság közeledett feléje, szemében örült dühvel. Sebei ellenére még tudott járni bár inkább vonszolásnak látszott. Leena hátrált néhány lépést, de tudta ezt már nem húzhatja sokáig, ám ekkor a gor, hatalmas üvöltést hallatva, ember feletti erőről tett tanúbizonyságot. Magasba lendítve pörölyét indult meg futva felé.
Leend döbbenten nézte, nem akarta el hinni, de még is igaz volt.
” LEENA!”- kiáltott rá Carmen az utolsó pillanatban. Leena lehajolva a felé száguldó pöröly elöl előkapta kését, és a szörnyeteg elé ugorva amilyen mélyen csak tudta, de immáron nem reménykedett. A megtorpant szörnyeteg felordított, s kihasználva a lehetőséget támadott.
- Sky Dragon Fist! [/color] - kiáltotta s a félelmetes erővel ütötte meg a szörnyeteg állkapcsát. Hallotta amint az erős csontok megrepednek, majd a gor a földre rogyott.
Lihegve hátrált néhány lépést, vérének orrfacsaró bűze öklendezésre késztette. Alig bírt parancsolni gyomrának, hiszen a csata még tartott.
Körül nézve látta amint Ortwin hevesen viaskodik egy szörnyeteggel s igen csak rosszul áll a szénája.
– Vernier! - suttogta, s a fiú mellett termett. Elkapva kezét hátra rántotta, s maga fogta fel a csúf ungor tuskójának ütését. A fájdalom éles pengeként hasított csontjaiba, nagy eséllyel alkar csontja megrepedt, de ez csak tovább tüzelte.
.- Sky Dragon Caws![/color] - kiáltotta amint négy hatalmas vágást ejtett mellkasán, melyből fekete vér kezdett el bugyogni.
– Miért avatkoztál bele elbírtam volna… - kezdte hevesen a reklamációt Ortwin, de Leena nem várta meg. Jobb kezét pengévé alakítva fogta fel egy újabb ungor rozsdás kardjának támadását. Ortwin rémülten nézte a tőle alig harminc centire lévő kardot.
– Maradj mögöttem. - mondta Leena ahogy ellökte magától a szörnyeteget. – Pascal, figyelj Ortwinra! - kiáltotta.
– Meg lesz asszony! - felelte katonás hangsúlyban.
– Micsoda?! - akadt meg Leena egyetlen percre. – Te le asszonyoztál?! - kérdezett vissza villanó szemekkel, miközben kiütve a ungor kezéből a kardot arcon törölte öklével.
– Ember ne ezzel törődj már! - kiáltotta vissza Pascal, de Leena látta a száján megülő vigyort is. Mérgesen vágta öklét a térdelő kis ungorba, majd indult a következő ért, ám azok elfogytak, pontosabban mondva eltűntek körülötte. Hatalmas hévvel támadott egy nagy sakál kinézetű szörnyetegre, de elszámította magát. Igaz karmai mély sebeket ejtettek az acél keménységű bőrön, de kutyaszerű csúfság ökle egyenesen gyomrába fúródott. Teste ernyedten esett hátra pár méterrel odébb. Gyomra borzalmasan fájt, szemei előtt csillagokat látott. Riadtan igyekezett összeszedni magát, de késő volt, mire feleszmélt a szörnyeteg éhes vadként vetette magát rá.
Nem volt ideje támadni, mindössze annyit bírt tenni, hogy hatalmas álkapcsát megmarkolva nyitva tartotta a szörnyeteg felé magasodó pofáját. Az éles fogak tenyerébe mélyedtek, s apró patakokban indult meg a vér kezén. A vadállat megérezve vére ízét még hevesebben kezdet rázni magát, s minden erejével azon volt, hogy közelebb tornázza fogait Leena arcához. Körmeit karjába mélyesztve szorította, kilátástalan helyzetbe került ahonnan csak egy módon bírt szabadulni. Néhány csepp vér s némi nyál az arcára hullott, s tudta már nem tudja sokáig megtartani a borotva éles fogakat.
– Arms! - suttogta, s karjai körül halványkék derengés jelent meg. Minden erejét beleadva kezdte feszíteni a fenevad állkapcsát.
” Gyorsnak kell lennem!” - suhant át az agyán, s még tovább feszítve izmait hirtelen rántott egyet a gor fején, látta a szemébe villanó félelmet, majd kinyújtva karjait hirtelen felfele nyomta a lány állkapcsát. A kemény csontok hangos reccsenéssel adták meg magukat, s az álkapocs ketté tort. Ereje abban a pillanatban, hogy a lény állkapcsa kettétört a feszítéstől, elpárolgott, s ha Reigen nem löki le róla az ernyedt nehéz testet, még őt is megfullasztja a feltörő fekete vér.
– Hé jól vagy? - kérdezte.
– Igen - lihegte – – Köszönöm. - tette hozzá, mire ő csak bólintott s már támadt is újra.
– Leeeeeeeena! - hallotta Pascal elnyújtott kiáltást, s oda kapva a fejét látta amint a kis Ortwin egy hatalmas medvével harcol. Pascal hajába csimpaszkodva pánik adta félelemben lenget jobbra balra mint egy kis zöld zászló.
Felpattant a földről s feléjük sietett.
– Nem meg mondtam hogy maradj mögöttem? - mérgesen kiáltott a fiúra. Felkapva a gyereket pördült ki a medve lény hatalmas baltája alól. Szinte azonnal mögé táncolt s hátára ugorva meresztett kését egyenesen válla és nyaka közé. A bestia hangosan felüvöltve kezdte el rázni magát, de Leena nem adta magát könnyen. Öklével tarkójába ütött, mire a lény kissé lelassult. Ekkor azonban Ortwin újra elé pattant és kardját bordái közé mélyesztette, ám nem volt elég gyors hogy kitérjen a szörnyeteg elől. Leena az utolsó pillanatban fonta karjai feje köré s hatalmasat rántva rajta dőltek el. A hatalmas test, minden levegőt kiszorított belőle, a világ elsötétült, s minden csontja fájt.
Bár a hangot nem ismerte fel, de Ortwin harcias kiáltása elért hozzá, amint a vérző szörnyetegre támadott újra, bár még most sem volt képes mély sebet ejteni rajta. Még is a szörnyeteg legurult Leenáról, ezzel levegőhöz juttatva a lányt. Majd egy percbe tellett mire képes volt feltápászkodni, szédült s minden csontja fájt, de még nem adta fel. Mély lélegezett vett, s hatalmas üvöltésével megakadta a kegyelem döfést a szörnyetegnek. A medveszerű gor több fát is magával döntött míg nem megállt, egy hatalmas ággal mellkasa közepén.
– Ne engedjétek el őket! - hallotta a kapitány parancsát, s még látta ahogy két ocsmányság a fák közé menekül.
– Majd én elkapom! - vágta rá Reigen s tüzes felhőjére pattanva üldözőbe vette őket.
Leena lihegve roskadt a földre.
– A maradj mögöttem melyik részét nem értetted? - kérdezte pihegve Ortwint.
– Nem fogok szégyent hoz….
– És idő előtt se kéne meghalnod!- vágott közbe szigorúan. – Felelősséggel tartozunk érted, s semmi kedvem a sírodba szúrni egy kopott fadarabot a neveddel! - hangja kemény volt és parancsoló. Őt magát is meglepte hogy képes ilyen hangon beszélni.
– Nézd - szólalt meg újra, mikor látta Ortwin meggyötört arcát. – Erős és ügyes fiú vagy, de tudnod kell hol vannak határaid! És mindig maradj mellettem vagy Reigen mellett! - próbálta oldani a hangulatot. Ortwin vélhetően felfogta a dolgot hiszen bólintott.
Eztán Leena megpróbálta ellátni a sérülteket, míg Reigen visszatért. Ám így kimerülten sokkal nehezebb feladatnak bizonyult mint hitte volna.
– Leena figyelj csak… - szólalt meg Pascal miközben épp egy törött kezet kötözött.
– Hm?
– Ortwin azt hiszem nincs túl jó paszban… - kezdte aggódva amint fejével a bokrok felé biccentett. A fiú épp egy bestiánál térdelt lehorgasztott fejjel.
– Rendben, megyek megnézem. - felelte, s amint befejezte az ellátást oda sétált.
– Valami baj van Ortwin? - kérdezte mielőtt még elérte volna, de a fiú nem felelt. – Ortwin mi tör… - kezdte újra de ekkor ő is meglátta. A bestia aki előtt térdelt, a Lángoló Szív jelét viselte páncélján. Dermedten nézte a hullát, s már nem volt több kérdése.
– Sajnálom. - mondta halkan ahogy kezét vállára tette.
- Attól tartok, hogy kiderült miféle sors jutott Sir Teobalt derék társainak. A bestiák végeztek velük, de a rend bosszút áll értük! – mondta halkan. Ám ekkor a parancsnok és emberei újra felkiáltottak.
– Indulunk!- hallották a parancsot.
– Gyere menjünk. - mondta halkan, s finoman húzni kezdte a fiút. Ortwin eztán nem szólt egy szót se csak néma búsban haladt mellette Aggódót érte, túl gyermeknek találta még őt ilyen kemény dolgokhoz. Folytatják útjukat, ám ezúttal Kat előre ment felderíteni a terepet. Némán haladtak előre mígnem Kat lihegve vissza tért.
- Megtaláltam őket – zihálta, mire mindenki megdermedt, majd a parancsnok intett neki hogy folytassa. - Több ezren vannak! Több ezren! Fogalmam sincs, hogy mennyien. Negyedórán keresztül rohantam mellettük, de még mindig nem láttam meg a horda elejét. A menetoszlop a dombok között kanyarog… talán a végtelenségbe… Sejtelmem sincs, hogy kik vezethetik a hordát. – hadarta. Ijedt meghökkent arca, gyors szavai, hangos zihálása mintha csak még nagyobb sújt adtak volna szavainak. Senki sem kérdőjelezte, meg amit látott, s még csak túlzást sem mertek feltételezni.
Mindannyian tudták immáron jóra nem számíthatnak, a parancsnok arcán a hír mély vágásokat hagyott.
- Akkor nincs mit tenni. Látnom kell őket. Tudnom kell, hogy mivel állunk szemben. – mondta egy nagy sóhaj kíséretében majd Katerinhez fordult. - El tudsz juttatni minket észrevétlenül az oszlop elejére?
- Azt hiszem, igen. Ahol lehet, kerülik a dombokat, és a tágasabb völgyekben haladnak, egy bizonyos irányba.
Az út mely alatt a horda elé vágtak volt talán a legborzalmasabb Leena számára. A nyomott hangulat ami köztük ült olyan volt mintha hatalmas köveket cipeltek volna hátukon. Tisztában volt vele hogy egy horda ellen nem győzhetnek, s most hogy Ortwin megtalálta a nyomot ami szinte biztos hogy a Lovagok halálát jelentette már csak a bosszú élteti. Ám ekkora erővel szemben a bosszúja csak áldozat lehetne egy rideg fekete oltáron melyre soha senki nem fog emlékezni. Értelmetlen halál lenne, mindannyiuk számára, de benne is ott sejlett még a falu képe. A nyomor és éhínség okozta szenvedés, amit most gorok miatti rettegés hozott számukra. Megfogadta, hogy segít ezeken az embereken, és ha kell puszta kezével írtja ki mindent, de egy egész hordát még társaival együtt sem lett volna képes elpusztítani. Kat egy bokrokkal teli dombra vezette őket, ahol bár kúszva de kikémlelve a levelek közül tökéletesen láthatták a hordát. Eleinte nem volt ott semmi, de kisvártatva furcsa tompa távoli hang ütötte meg Leena fülét, s ekkor már érezte az orrfacsaró bűzt is. Furcsa hang volt, eleinte nem is tudta kivenni pontosan. Értelmetlen hangok voltak melyekben lassanként valami ritmust fedezett fel.
” Kántálás.” - szólt tompa hangon Carmen, s így is volt. Lassú, de egyre erősödő dallam volt, mintha valakinek vagy valaminek szólna. Ekkor megérezte, ahogy a föld megrezdül, mintha tompa ütések ezreit érezte volna. Fogalma sem volt mi lehet ez, dobogás, kattogás vagy talán lépteik zaja? Ám ahogy egyre közeledett a horda a hangok és a puffanások egymásba olvadtak, s megérezte bennük a ritmust. Ekkora már tisztán hallotta hangokat, s ha jól vette ki, egyetlen mondat ismétlődött folyton folyvást. Meg nem értette, hiszen a tor szülöttek saját nyelvükön kiabálták, ám neki olyan volt mintha furcsa magas hangok között csontokat törnének hangos recsegéssel. A ritmusos dalnak nem nevezhető valamiben viszont felfedezett még valamit. Néhol ostorok hangját vélte hallani, haragos ordibálásokkal jajveszékeléssel. Az éktelen recsegés ropogás olyan volt mintha megállás nélkül csontokat törnének, melyek
- Ott jönnek – suttogta Kat. Északi irányban valóban halvány sárgás derengés jelent meg, s a távolban egy fa dőlt el. Leenának szó szerint vissza kellett fognia magát, hiszen a kis ágak közül nem látott tisztán. Ahogy a fények erősödtek s a horda egyre közelebb és közelebb ért, láthatta, hogy egyik fenyő a másik után tűnik el. Mintha egy láthatatlan erő taposná el őket. Érezte, ahogy Pascal megremeg a vállán, s ekkor meglátta. A horda elől fémes csillanás villant, nem egy fejsze metszette a hatalmas fákat, utat nyitva ezzel hatalmas kígyóként tekergődző hordának. Olyan hatalmasok voltak, mint maguk a fák, fejük mint a bikáké melyen hatalmas ormótlan szarvak csavarodtak felfele. Fejszéjük akkor a volt mint egy ember, s félelmetesen villogott. A horda elején rengeteg kisebb ungor masírozott fáklyákkal kezükben. Mögöttük rögtön hatalmas gorkok követték őket, mint valami elővéd. Leenában még a vér is meghűlt hatalmas számuk láttán, ám a borzalom még nem ért véget. A tetőtől talpig acélba öltözött szörnyeteg hangosan kántálva lengették fejük felett fegyvereiket, mintha csak erejüket kívánnák a világ felé elkürtölni.
[color=brown] - Ha azok ott egyszerű favágók, akkor mi lehet a vezérük? – kérdezte elhaló hangon Noel. Leena nem akart válaszolni, még csak bele gondolni sem mert, de hiába kerülgette a forró kását. Ahogy a csorda előttük haladt, egy hatalmas totem magasodott vonta magukra figyelmüket.
- Az… az egy törzskő – dadogta idegesen Katerin. Leena bele gondolni sem mert mit jelent ez, ha már Kat így megijedt. – A horda szent totemje. De… de túl nagy… és a bestiák nem szokták mozgatni a szent köveiket.
Leena először furcsállotta a dolgot, de aztán rájött hogy a totemet az oldalára fektetve cipelik. Mérete hatalmas volt, egyszerűen felfoghatatlanul hatalmas, percekig csak figyelte és próbálta felfogni amit lát. Csúcsa vékony volt, de minél többet látott belőle, annál szélesebb lett s végül már volt vagy nyolc méter vagy még annál is hosszabb. A hatalmas totem halvány kék fényt árasztott magából.
– Ez egy lakrima. - szólalt meg komoran Reigen.
– Biztos vagy benne? - szólt a parancsnok.
– Biztos hogy az, még én is érzem az erejét. - bólintott rá Leena is.
Rémisztő volt, ahogy a lakrima totemet nézte érezte bőrén amint forró szélrohamok áradnak felé, mintha felakarná perzselni. Halk hangok hívták, egyre közelebb és közelebb, de ezek a hangok nem a totem felől jöttek. Ott voltak fejében, visszhangot verve egyre erősebb húzva őket a totem felé. Megrázva fejét próbálta meg kizárni fejéből a megmagyarázhatatlan erőt, s ekkor látta meg hogy Pascal már bokrokon csimpaszkodik.
– Pas! - kiáltott fel halkan, s azonnal visszakapta a kis kaméleont. Pascal mintha álomból riadt volna fel tekintett rá. – Maradj itt velem. - suttogta neki, ahogy ruhája alá csúsztatta.
A törzskőn két alak állt, melyekhez fogató csúfságot Leena életében nem látott. Az egyik alak legalább hét méter magas gor lehetett, testét éjfekete vastag szőr borította, melyen hatalmas fehér vágások virították, több száz csata győzelmét bizonyítva. Vaskos robosztus alkat elsőként egy óriási bikára emlékeztette. Arca lapos volt, kicsi orral, ám szája természetellenesen széles melyből hatalmas tépőfogak meredeztek ki. Szeméből kékes derengés áradt, pontosan, mint az alatta lévő hatalmas lakrimából. Halántékából két hatalmas szarv tekergett az ég felé, tűhegyes trófeákként. Leena hátán a hideg futkosott, amint őt nézte. Még csak gondolni sem mert erejére, Izmos testét főként arany és acél ötvözetű díszes páncél fedte, s fegyver hatalmasabb volt, mint a favágó gorok fejszéje. Rémülettel eltelve figyelte az ember nagyságú fegyvert, melyben kéken pulzáló lakrimák díszeleget, s a tűz fényes különös táncot járt, mintha csak hívná őt magát is. A hatalmas fegyver pengéjében mély horony ült, s olybá tűnt mintha egy hatalmas holló nyitná éles csőrét támadásra. Mellette egy magas sovány alak állt. Ő inkább hasonlított egy kecskére, de még is teljesen más volt, mint a többiek. Az ő testét nem borította vastag izom, meggörnyedve állt vezére mellett. Bundája ritkásabb volt s már megszürkült a hosszú évek alatt, arcát viszont nem láthatta. A furcsa öreg gor fején ismeretlen kék mintával díszített maszk volt. Hosszú szakálla csaknem a földig ért, melyeket varjak levágott lávai fogtak össze egy hosszú fonat félébe s fején hatalmas kék tollakból készített díszt hordott. A tollak furcsán fénylettek a lakrima kék fényébe s oly hosszúak voltak, hogy egész hátát eltakarták. Szürke színtelen köntösén összeaszott csirke lábak lógtak, Övén rengeteg zsinórokra felfűzött madárláb és karom hinbálozott ütemesen a menettel. Vékony, göcsörtös ujjaira sólyomkarmokat húzott, és köntösén összeaszalódott csirkelábak lógnak hatalmas botjának teteje furcsa göcsörtös karmokat formált, melyen egy hatalmas kék lakrima gömböt tartottak.
- Az ott egy sámán – lehelete rémülten Kat.
- Ez minden képzeletet felülmúl. – nyögött fel a parancsnok is. Leena már tudta itt nincs sok esélyük a túlélésre. Ám ekkor a mellette guggoló Ortwin hirtelen felpattant.
- A Lángoló Szív Lovagrend ezennel bosszút áll! – üvöltötte teli torokból kivont kardal.
– Ortwin ne! - kiáltott utána, de a fiú mit sem törődve vele szélsebesen rohant a horda felé. Közeledtére néhány gor rögtön fel is figyelt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 3981
Aye! Pont : 487
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szomb. Okt. 06, 2012 8:54 am

- Ez… ez nem természetes. A bestiák sosem vonulnak így.
- Lehet készülnek a hideg télre – találgattam.
- Ezt ugye te sem gondolhatod komolyan, nerk? – szögezte nekem a kérdést, mire csak megvontam a vállamat. Legalább volt ötletem.
- Talán fosztogatók.
- A gorok megjelenése óta a fosztogatók teljesen kivesztek a környékről.
- Csak pata és keréknyomokat látni.– ment előre a lány - Sehol egy csizma lenyomata.
Leérve a falról megközelítettük a abszolút nem megszokott tájat. Odaérve bebizonyosodott Katerina kijelentése a nyomokról. A kidőlt fák között valóban csak kerék-, illetve patanyomok mélyedtek a földbe. Elképedtem, hogy milyen sasszeme lehet ennek a lánynak, bár nyílván ez is hozzátartozik, hogy ilyen sokáig képes volt túlélni egyedül egy ilyen helyet, ahol ezek a lények mászkálnak.
- Akármi is legyen. Megtaláltuk a célpontunk nyomait, és úgy tűnik, hogy nem lesz nehéz követni őket. Kezdődhet a vadászat. - jelentette ki Koga.
- A kérdés csak az hogy ki vadász kire.- szólt közbe Pascal.
Összeszedtük az összes embert és elindultunk az óriási ösvényen keresztül az erdő mélye felé, reménykedve, hogy csak kilyukadunk valahol.
A nyomok követése, pedig valóban nem tűnt bonyolultnak, még egy szak avatatlannak is pofonegyszerűen ment volna a csík követése. A benne lévő kerék- és patanyomokról, pedig nem is beszélve. Így egy órás fokozott tempó után sikeresen elértük a bestiákból álló csapatot. Azonban a számuk elég csekély volt, így nem tartottam túl valószínűnek, hogy őket keressük, ráadásul nem is vágták a fákat, ami fölöttébb gyanús volt. Sőt, már előttük is ki voltak vágva a fák, ők csak úgy bóklásztak. Lehet ők is a titokzatos bandát keresik, akik ezt művelték az erdővel?
Koga hirtelen lentebb guggolt és felemelte a kezét kinyújtott újakkal, mire mindenki azonnal megállt, én még egy lépést haladtam, mire leesett nekem is, hogy meg kéne állni. A parancsnok ekkor a kezével mutogatni kezdett különböző irányokba és különböző figurákat. Én csak kérdően álltam ott, mire Nokinerk megcsapta a combomat és erőteljesen a baloldali irányba bökdös az ujjaival. Hirtelen megvilágosodtam és ennek egy hangos”jaaaaaa értem”-mel akartam hangot adni, de Nokinerk, amint meglátta ahogy nyitnám a számat újra a lábamhoz csapott és a szája elé emelte kinyújtott mutató ujját jelezve, hogy legyünk csendben. Felnyúltam a számhoz és előtte összeszorítva két mutató- és hüvelykujjamat, elhúztam előtte, mintha egy zipzárt húznék el, aztán felfelé mutató hüvelykujjal jeleztem, hogy vettem a lapot.
Elkezdtünk tehát sunnyogni és megpróbálni becserkészni a bestiákat. Beleolvadva az avarba mentünk egyre közelebb és közelebb a csapathoz és egyre jobban láttunk rájuk. Ekkor észrevehetően egy farkas fejű lény megállt és felemelte a fejét, majd odasietett a csapat elején álló medvéhez és mond neki valamit. Fejben megpróbáltam rekonstruálni az eseményt, hogy mi is történhetett:

- Te Medve! Mi hír Nyuszikáról?
- Ne is kérdezd.
- Miért?
- Múltkor épp egy szakadék szélén találtam meg miközben hitetlenkedve ingatta a fejét közben a paci szót ismételgette.
- De miért?
- Én sem tudtam, ezért odamentem hozzá és rákérdeztem, hogy mégis neki meg mi baja van. Erre azt mondta, hogy menjek oda hozzá és megmutatja. Odamentem hát a szakadék széléhez és elkezdtem keresni, azt a valamit, amit mutatni akar, de akkor hirtelen meglökött és beleesetem a szakadékba. Utána nyuszika meg leült és fejcsóválva ismételgette: Maci, Maci, Maci…
- Há-há-há! – nevetett fel a Farkas.
- Ne röhögj! Elegem van már belőletek, na húzzál el a többiekkel együtt!


Igen. Minden bizonnyal így történhetett. A bestiák ugyanis megfordultak és elindultak a mi irányunkba. Katerina megállt és elkezdte mutogatni, hogy forduljunk mi is vissza. Hátraléptem egyet, de nem figyelve egy gallyra léptem, ami hangos reccsenéssel tört ketté a cipőm alatt. Huszonöt méteres körzetben minden szem felém szegeződött.
- Hoppá...
- Gratulálok! - jegyezte meg Leena.
– Hogy az a rühes nyavalya állna beléjük! - káromkodta el magát Koga parancsnok.
- Azt hiszem most lebuktunk! - teszi hozzá Pascal nagyot sóhajtva.
- Előre fiaim! Öljük meg az ocsmány férgeket!
A két ellenséges csapat ordítva egymásnak rontott. Gyorsan két tűz labdát teremtettem a kezeiben és hozzá vágtam a legközelebb lévőhöz. Az első a mellkasán, a második pedig a fején találta el és perzselte fel a szőrét. A becsapódáskor egyből hanyatt is vágódott. Maga a lény kisebb és gyengébb volt, mint a korábbiak. Még jó néhány volt belőlük, mögöttük pedig egyre inkább közeledtek a nagyobb példányok, akik már erőteljesen hasonlítottak a korábbi fickókra. Medvedisznóember azonban sehol sem volt, legalábbis nem láttam többet belőle. Helyette viszont sok más furcsaság sorakozott fel és közeledtek egyre rohamosabban. Hamar három kisebb és fürgébb szökkent oda hozzám. Az elsőt egy széllökéssel halántékon lőttem és egyből egy csavart vágva a levegőben elterült gurulva a földön. A második elől csupán kitérni tudtam támadásra nem jutott időm, a harmadiknál azonban már a védekezésre sem akadt lehetőségem, így egy csúnya vágást szereztem a hátamra.
- Reigen! - kiáltott fel aggodalmaskodva Nokinerk. Megfordulva vízsugarat idéztem és rátekerve a baloldali lábára megrántottam közben egy tűzlabdát vágtam a másikhoz. A földre kerültet elnémítottam egy fejre történő széllökéssel. A megpörköltet pedig megajándékoztam még két grátisz tűz labdával. Mellesleg ő volt, aki megvágott.
– Ne aggódj miattam! Búj el valahol vagy segíts a sérülteknek! Kezemben tartom a dolgokat! – tettem hozzá még a végén vigyorogva, aztán megindultam a nagyobbak felé.
Kirántottam oldalra a jobb kezemet, ami körül kő rögök jelentek meg és burkolták be az egészet egy kesztyűt formálva az ujjaim végétől egészen a könyökömig. Egy nagy darab ormányos képűt szemeltem ki és ő is engem. Felordítva meglengette a kétkezes kalapácsát és döngő léptekkel rohamra indult.
Amint összetalálkoztunk én minden erőmet beleadva ütöttem, ő pedig felém suhintott a kalapáccsal. Irdatlan erővel csaptunk össze és a lökéshullám mindkettőnket hanyatt vágott. A kezemről lerepedtek a kövek, a kalapácsa pedig megrepedt.
A sajgó kezemet szorongatva még éppen sikerült kigurulnom egy fejsze csapás elől. Felpattantam és a támadóm képébe lőttem egy tűzlabdát, amjd arrébb szökkenve a korábbi célpontomhoz tértem vissza. Az éppen fél térdelésből állt fel, megelve a fegyverét, amin távolról is szabadszemmel látszódott a gigantikus repedés. Gyorsan egy kőtüskét lőttem ékként a kalapács repedésébe, majd utána egy széllökéssel beütöttem.
– Csak nem a szög üti a kalapácsot? - kérdeztem viccelődve, de úgy tűnt a szellemes megjegyzésem süket fülekre találtam. az ormányos ingerülten hozzám vágta a fegyveréből megmaradt nagy nyelet. Mellkason talált és azonnal kiszökött a tüdőmből a levegő. Térdre rogytam és köhögve levegőért kapkodtam, bal kezemmel pedig a mellkasomat szorongattam a fájó ponton.
Későn vettem észre egy felém tartó Kos-ló lényt, aki nekifutásból belém rúgott egyet. Óriási fájdalommal repültem hanyatt és szakítottam át egy fát. Földet érve nem csak a gyomromba érkező rúgás, hanem a hátammal tompított fatörés is pokolian fájt. A porban fetrengve próbáltam talpra állni és elkerülni az újabb csúnya sérüléseket.
Ekkor vettem észre, hogy az általam kidöntött fa ráesett az egyikükre. Egyből rázúdítottam mindent, amim csak volt. Széllökésekkel és kőtüskékkel záporoztattam és még egy kis adag tűz golyót is kapott. míg már nem ficánkolt tovább.
A szemem sarkából Leena kétségbeesett próbálkozását szúrtam ki. Egy lény rádőlt és azzal küszködött éppen. Felugrottam a levegőbe és lángoló felhőmet idéztem magam alá. Felgyorsulva felé szálltam, majd mikor már csak pár méterre foltam a bestiától megszüntettem a felhőmet és rúgásra emeltem a lábamat. Sikeresen eltaláltam az oldalát és legurult Leena-ról.
– Jól vagy?
– Igen. Köszönöm. - válaszolta lihegve.
– Leeeeeeeena! – hallatszódott Pascal elnyújtott kiáltása, aki épp az apród hajában lovagolt. Szemmel láthatólag elég nagy bajban voltak, azonban Leena már szökkent is feléjük. Bíztam benne, hogy el fogja tudni intézni, így inkább maradék lények felé fordultam.
Észrevettem az ormányost, aki felé rohanva tűz labdákkal kezdtem el bombázni, főleg a combját ás a lábszárát. Majdnem minden lövésem talált és utánuk fokozottan lassult illetve sántított. A szőre jelentősen megpörkölődött és már messziről lehetett érezni az égett hús szagot is. Hátra húztam a kezeimet és hirtelen felé tolva egy hatalmas vízsugarat lőttem rá, ami eltalálta és könnyedén elrepítette messzire. Útközben átszakított jó pár fát, majd egy vájatot húzva maga után végig szántotta a földet.
– Fú ez súlyos volt!
Mögöttem reccsent valami. Amint megfordultam, már hajolhattam is le, mivel egy fejsze csapódott felém. A művelet még épp időben sikerült és a fejem helyett csupán a hajam végéből nyesett le egy keveset. Mindazonáltal jó éles lehetett a fegyver, nem lett volna túl szerencsés bele állni. Meg idéztem a kezemre a kőkesztyűt és a következő suhintását, már blokkolthattam a kezemmel. Egyszerűen félre söpörtem a csapást, aztán a másik szabad kezemmel egy tűz labdát dobtam a szemei közé. Láthatólag a hő és erős fény kellő képpen megzavarta a mozgásban és látásban, a koncentrációról nem is beszélve. Az arcához kapta mindkét kezét, így elejtette a fegyverét is. Azonnal gyomorszájon vágtam, erre előre görnyedt és az új fájdalomra figyelve a hasához kapta a kezeit, vagy inkább mancsait. Nem is kellett több ütni vágni kezdtem a fejét, ahol csak értem és amilyen erősen csak tudtam. Végül bevittem a kegyelem döfést és elulról egy felütést mértem az állára. A hatalmas monstrum pár centire felemelkedett a földről és hanyatt vágódott döngő hangon.
– Háhá! - szökkentem egyet győzelem ittasan és amint visszaértem a talajra egy dárda zúgott el a fülem mellett felsértve azt, majd állt bele egy fába. A vérző fülemhez kapva reflexszerűen leuggugoltam és megfordultam.
Egy fekete-fehér csíkos ló fejű bestia nézett vissza rám, amint felegyenesedett a dobó pózból. A hátához nyúlt és előhúzott egy dupla pengéjű kardot és pörgetve elindult felém. Felé lőttem egy pakk kőtüskét, de olyan gyorsan forgott a penge, hogy teljességgel bedarálta. Tudtam, hogy valamit nagyon gyorsan ki kell találnom, mert ha a propeller elér bedarál fasírtnak.
Lenéztem a földre és beugrott valami. Hátra húztam a kezeimet, aztán hirtelen előretolva hatalmas vízsugarat lőttem a lába alá. Nem csak elsodorta a víz, de a föld olyan saras lett, hogy megállni sem bírt rendesen. Kihasználtam az alkalmat és rohamra indultam. Futás közben egy széllökéssel meglőttem, majd bevontam a kezemet kőkesztyűvel. Magam alá idéztem a lángoló felhőmet, ami kellően felgyorsított és némi plusz gyorsulási erővel sikeresen orrba vágtam. A hosszúkás arccsontban hallani lehetett a törést, aztán hanyatt vágódva eldőlt a sárban.
Megszüntettem a felhőmet és mellette a száraz talajon értem földet végig csúszva rajta. A többiek felé tekintettem, akik úgyszintén legyőzték a saját adagjukat. Leena is lenyomta a medvés bestiát, aki halála előtt még mormogott valamit, majd egy kék bestia a susnyásba vetette magát.
– Ne engedjétek el! – ordította a kapitány, de senki nem volt a közelébe, aki megfékezhette volna a menekülőt.
– Majd én elkapom!
Intésemre megjelent a narancsosan lángoló felhőm és máris a nyomába eredtem. Először nem láttam, csak a csörtetését hallottam és rendkívül gyorsan mozgott. Bele telt egy kis időbe, míg utolértem és mikor már csak pár méterre mögötte robogtam észre vett és rákapcsolt. Nem tudtam felülmúlni sebessében, legalábbis nem egy ilyen terepen. A tempót azonban sikerült tartanom annak ellenére, hogy állandóan cikázott a fák között. Próbáltam tűz labdákkal megfékezni, de eredménytelen volt, mindig pont akkor sorolt be egy fa mögé, vagy váltott hirtelen irányt. Néha-néha jobban kellet figyelnem a terepre, mert nemegyszer akadtam fent majdnem egy vastagabb ágon. Próbálkoztam széllökésekkel is vagy kő tüskékkel, de valahogy mindig elszökkent előle, vagy csak félre rántotta a fejét, mintha valahogy megérezni mikor, mi és hol találná el. A dög.
Végig próbálgattam rajta a mágia repertoáromat, de abszolút eredménytelennek tűnt és tovább futott cikázva, sőt a távolság lassan, de fokozatosan nőtt közöttünk. Valamit muszáj volt kitalálnom, majd mikor éppen sikerült lehajolnom egy nagyobb ág elől eszembe jutott valami. A kékség felé lőttem egy széllökést precíz célzással. ahogy vártam elfordította a fejét és futott tovább, de az igazi cél nem ő volt. A szürke ökölformájú szél elsüvített mellette és eltalálta a jóval előtte lévő fa egyik vastag ágát, amit hátrafeszített, majd mikor a mágia szertefoszlott visszacsapódott a fa.
Tiszta erőből képen törölte a bestiát, aki három szaltó után végi csúszott a földön. Mellette én is földre ugrottam és óvatosan közelítettem meg, hátha trükközni akarna valamivel. Bármilyen apró rezzenésre felkészültem, de nem történt semmit. Fölvettem egy hosszú botot a földről és messziről beleböktem az oldalába, majd hátra szökkentem. Semmi reakció nem volt. Ismét megismételtem még párszor és mivel nem tanúsított ébrenlétet közelebb mentem. Élt még, de erőteljesen kiütötte magát. Kivégezni nem akartam, hisz még se támadt rám, meg enni pedig nem akartam. Kifektettem rendesen a földre, szétrakva kezét lábát, majd módosított kampós végű kőtüskékkel a földhöz rögzítettem több pontos is. Végezve a dolgommal leporoltam a tenyereimet. Jó időbe telik, míg felébred az ütéstől, ráadásul az sem lesz rövid idő, míg kiszabadul. Addigra pedig mi már hetedhét határon túl leszünk, vagy legalább megtaláljuk a keresett embereket.
Újra magam alá idéztem a felhőt és elindultam volna visszafele, de fogalmam sem volt merre van az a vissza. Találomra elindultam egy irányba és közepes sebességgel robogtam az erdőben, nem sokkal a föld fölött keresve a többieket.
Pár tíz percig bóklásztam, míg össze nem futottam a dzsungelharcos lánnyal. Őt követve aztán seperc alatt visszajutottunk a többiekhez, bár a pontosítás kedvéért inkább csak gyorsabban, mintha egyedül mentem volna.
- Nem kell parázni elkaptam - jelentettem ki büszkén.
- És biztos nem keverted össze valami mással, nerk? - kérdezett vissza csipkelődve Nokinerk egy farönk tövében.
- Biztos.
Koga parancsnok felállt ezt meghallva és kiadta a parancsot:
– Indulunk!
Mindenki összekapta magát, még a Leena által összefoltozott emberek is, majd elindult a csapat. Katerina pedig azonnal előre ment felderíteni. Mi szép csendben egyenletes tempóval haladtunk előre, míg órákkal később újra fel nem bukkant Katerina. Valósággal kapkodta a levegőt, látszott rajta, hogy úgy futott, ahogy csak bírt. Olyan képet vágott, mint amikor egy kislány félelmetes mumust lát.
- Megtaláltam őket – jelentette ki elfúló hangon, majd rögtön utána el is hallgatott. Mindannyian csak néztük és vártuk a folytatást. Koga parancsnok intésére aztán sor is került rá.
- Több ezren vannak! Több ezren! Fogalmam sincs, hogy mennyien. Negyedórán keresztül rohantam mellettük, de még mindig nem láttam meg a horda elejét. A menetoszlop a dombok között kanyarog… talán a végtelenségbe… Sejtelmem sincs, hogy kik vezethetik a hordát.
Koda lassú bólogatással nyugtázta a hallottakat, majd halkan felsóhajt és kijelenti:
- Akkor nincs mit tenni. Látnom kell őket. Tudnom kell, hogy mivel állunk szemben. El tudsz juttatni minket észrevétlenül az oszlop elejére?
- Azt hiszem, igen. Ahol lehet, kerülik a dombokat, és a tágasabb völgyekben haladnak, egy bizonyos irányba.
Így hát a fák között haladva a dzsungelharcos vezetésével megindultunk. Egy tiszta és gyorsan átvágható úton vezetett minket és rövid időn belül sikerült utolérnünk a sereget, sőt még eléjük is vágtunk, ha minden igaz. Felmásztunk egy dombtetőre és ott húzódott meg az egész csapat a bokrok között bújva.
– Nem fognak kiszagolni minket? - kérdezte Leena a levegőben szimatolva. Nyílván ő már érezte a szagukat és abban az esetben ők miért ne érezhetnénk a miénket?
– Nem. A szélirány nekünk kedvez - felelte rá halkan Katerina. Ekkor bedugtam a számba az ujjamat és megnyalva a magasba emeltem. Valóban a szél az felénk fújt és nem csak a szagot – amit bár én nem éreztem, de megbíztam a sárkányölő lány orrában -, hanem valami hangot is. Először nem tudtam kivenni mi is lehet az, csak zajt hallottam. Aztán fokozatosan egyre tisztult és ritmusa is lett. Egyre jobban kivehetővé vált valamiféle kántálás, ami talán egy több ezer fős kórusból szólhatott. Nézelődni kezdtem, de még nem láttam semmit, azonban a hang irány egyre jobban kivehető volt. A fa mohátlan oldala felé fordítottam a fejem és pillantásomat mélyen a völgybe fordítottam.
– Vajon mit énekelhetnek? - tettem fel a kérdést, amiben biztos voltam, hogy mindenkit a legjobban érdekelhet.
– Biztos nem az ecc-pecc kimehetszet, nerk...
- Pedig azt még én is tudnám velük. És akkor még be is épülhetnék közéjük és észre sem vennének - formálódott meg a fejemben egy tökéletes terv körvonala. Valószínűleg, olyan jól tudnám imitálni, hogy fel se tűnne nekik nem oda való vagyok. Gondolataimból Nokinerk elképedt feje szakított ki, akinek a feje sírás és nevetés közötti állapotba került. Nem igazán tudtam eldönteni, most melyik.
- Nyílván, nerk...
A következő pillanatokban már dobogást is hallottunk. Ütemes és egységes dobogást, mely több ezer lábból származhatott, aminek nyomán még a föld is megremegett. Legalábbis mi is éreztük a dombtetőn ülve. A bokrok, melyekben megbújtunk egyre erősebben rázkódtak a levelei.
– Ott jönnek – suttogta Katerina halkan, mint aki attól félne, hogy meghallhatná az ellenség. A hang irányába fúkuszáltam még jobban és valóban látszódott ott valami. Egy sárga derengés tűnt fel, ami egyre erősödött, csak úgy, mint a kántálás és ostorok hangja, valamint a dobogás erőssége.
Hirtelen az egyik magas fenyőfa jól látható módon pozíció váltásba csapott át és hangos recsegés-ropogás kíséretében eldőlt. Szinte rögtön utána a szomszédja is eldőlt ugyanígy, majd a következő is. Fejszék egységes csapását hozzá a szél újabb hangként, a fák pedig folyamatosan dőlnek ki, a sárga fény pedig erősödik.
Valami ráesett a kezemre, de mire odanéztem már el is tűnt. Felnéztem az égbe és apró szürke pöttyök hullottak alá a magasból.
- Mintha havazna...
Ez azonban senkit se érdekelt, mert ekkor váltak láthatóvá a sárga fények forrásai, amik fáklyák voltak, de talán a többieket inkább a hordozók érdekelhették. A kisebb dögök szorongatták a fényforrásokat és haladtak az első sorban. Közvetlenül mögöttük vonultak a nagyobb, szívósabb fajták óriási fejszéket suhogtatva maguk előtt. Tetőtől talpig páncélban feszültek és egységesen kántáltak, valami érthetetlen szöveget, az ütemre pedig egyszerre lendítették a fegyverüket.
Körülöttük több száz kis görnyedt hátú, vékony bestia rohangált és hurcibálták arrébb a fákat.
Maguk a favágók irtózatosan nagydarabnak tűntek már messziről is. Halántékukból egy-egy gigantikus bikaszarv emelkedett ki. Kezükben óriási két fejű baltát szorongattak, melynek a pengéje, még egy jól megtermett embernél is nagyobb volt.
- Ha azok ott egyszerű favágók, akkor mi lehet a vezérük? – kérdezte egy katona, hangjában pedig ott gyökerezett a félelem.
A favágó bikák mögött hamarosan felbukkant egy nagyobb csapat bestia faigát cipelve, amin pedig egy hatalmas méretű kőtömböt hurcoltak.
- Az… az egy törzskő – dadogta roppant idegesen Katerina – A horda szent totemje. De… de túl nagy… és a bestiák nem szokták mozgatni a szent köveiket.
- Kő? Sokkal inkább néz ki lakrimának, mint kőnek. Sőt már innen is látszik a csiszolásából, hogy gondosan megmunkált lakrima. Hmm. Különös – tűnődtem el. A lakrimát az oldalára fektetve vitték. Ekkora méretűt pedig még nem is láttam, de még csak nem is hallottam róla. Az ereje pedig valósággal elképesztő volt, már a dombtetőről színtisztán lehetett érezni. Talán még suttogásokat is véltem hallani, de abban már nem voltam biztos. Sőt mintha buzdítottak is volna, hogy lemenjek, de megráztam a fejemet és tovább néztem az eseményt. A szemem sarkából aztán megláttam, ahogy Nokinerk szó nélkül elindul lefelé. Épp időben elkaptam a kezét és visszarántottam.
– Bocsánat, nem tudom mi ütött belém, nerk - szabadkozott szőrös partnerem.
Először csak ráncoltam a homlokomat, de aztán visszafordítottam a fejemet az iga felé, aminek a tetején valószínűleg magas pozíciójú törzsi tagok lehettek, amolyan vezér félék.
Az elöl lévő egy tagbaszakadt bestia, mely legalább akkora lehetett, mint a fakidöntő bikák. Fején kosszarvak húzódtak, pofájából egy rövid orr meredt előre, szájában pedig hegyes fogak sorakoztak. Szeméből egy fura kék derengés áradt ki, csak úgy, mint a lakrimából, ami roppant különösnek tartottam. Koromfekete bunda ölelte körbe testét és aranyozott acél páncélt viselt.
A páncélozott mellett egy jóval kisebb kecskeképű alak ordibált metsző hangon az ég felé. Elég vékonynak és öregesnek tűnt, már csak a szürkés bundája miatt is, amin látszott, hogy megfakult. A ruháján és képén megannyi furcsa díszítés és motívum volt megtalálható, melyek összessége amolyan druida vagy sámán kinézetet adtak neki. Ami leginkább felkeltette az érdeklődésemet, az a botja volt, melynek a vége valamilyen karmos lábat formált, melyben egy kék gömb pihent folyamatosan villódzva.
- Az ott egy sámán – suttogta a lány.
- Ez minden képzeletet felülmúl – szökött ki Koga parancsnok száján.
- A Lángoló Szív Lovagrend ezennel bosszút áll! – kiáltotta el magát Ortwin és kivont karddal rohamra indult.
– Ortwin ne! - kiáltott utána Leena.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Szomb. Okt. 06, 2012 3:18 pm


Csak egyetlen szerencsétek van, tisztelt KÉSŐK! Méghozzá az, hogy gyakorlati hetem volt, és mocskosul nem volt energiám, megírni ezt a kört. Az így kapott bónusz idővel, pedig éppen hogy, de sikerült bent maradnotok. Mázlisták...



Peter:Legyőzted titokzatos eredetű önmagadat, de még távolról sem vagy biztonságban, hiszen továbbra is a lángoló épületben vagy. Kétségbeesett menekülésedet folytatod, mígnem váratlanul, szinte a semmiből egy hatalmas vízáradat töri át a falakat, s ragad magával. A gigászi víztömeg ellenkezést nem tűrve sodor magával, majd vág neki egy falnak. Fejed zúgni kezd, majd hirtelen minden érzékszerved, szinte tökéletesen egyszerre kikapcsol. A következő pillanatban már egy ismeretlen, mégis kissé ismerős családi ház nappalijában találod magad. Melletted egy öreg ruhásszekrény áll, aminek ajtajára fekete festékkel egy koponyát festettek, aminek szemgödreiből fecskendők állnak ki. Veled szemben egy lépcső van, ami az emeletre vezet.
Váratlanul egy hangos, női sikoly töri meg a kísérteties csendet. A sikoly az emeletről érkezett. A következő pillanatban már egy haragos férfi ordítását hallod, amit egy kisbaba sírása követ. Úgy hallod, hogy odafent elszabadultak az indulatok. Menekülni nem tudsz, még ha akarsz sem, hiszen mögötted az ajtó egy szempillantás alatt befalazódik, ha ránézel. Ablakok nincsenek a házon. Csupán egy út van, felfelé, főleg ha odafent rendet is szeretnél tenni. Amint felérsz a lépcsőn, s jobbra fordulsz, az egyetlen lehetséges irányba egy maszkos férfi rúgja ki a szemközti ajtót, egy mágikus sörétes puskát szegezve rád.
- Dögölj meg, te patkány!
Ha nem akarod, hogy lelőjön, akkor kénytelen vagy elintézni valamilyen formában a férfit. Miután ez megtörtént tovább haladsz, de egy végtelenül hosszú folyosóra jutsz. A folyosó szinte már irritáló módon gyerekszobába való, felhőcskés tapétával van díszítve. Körülbelül száz méter után egy elágazáshoz érsz, viszont mind a két út választható út a végtelen sötétségbe vezet. Egyik irányból egy nő zokogása hallatszik, míg a másikból egy gyermek sírása. Rajtad áll, hogy melyik irányba indulsz tovább, azzal viszont számolj, hogy mind a két irányba egy-egy labirintus vár, amiből csak úgy tudsz kijutni, ha a választott hangot követed. Amint kiérsz a labirintosból vakító fényesség fogad. A következő pillanatban már egy békés és nyugodt szobában találod magad, aminek minden egyes fala, és bútora földből és sziklából készült. Az ablakon vakító napfény sugárzik be, bár a fényben egy férfi körvonalai rajzolódnak ki, aki a messzeséget kémleli.
- Hát felébredtél? – kérdezi, feléd sem fordulva. – Jó, nagyon jó! A nevem Marcus DeLuise. – fordul feléd a férfi.


Duó: Az első, döbbent pillanatokban mindenki csak bámul, de aztán valamennyien talpra ugrotok.
- Állítsátok meg! – hördül fel idegesen a parancsnok.
- Végezzetek vele! – recsegi bőszülten valaki.
- Futás… - suttogta riadtan Katerina.
A lány félig kihúzza íját és mozdulatlanná dermed. Néhányan a fiú után erednek, de csupán egyvalaki képes kellően hathatós cselekedet végrehajtani. Egy idegen, félszemű férfi, akit eddig észre sem vettetek. A férfi külseje elég merész, valószínűleg külföldi, vagy egy igazi lázadó punk lehet. Mindenesetre jókora adag sarat markol fel, kőkeményre gyúrja, amit aztán elhajít. Ortwin a háta közepébe kapja a lövedéket, és előre bukva elterül.
- Felejtsétek el a kölyköt! – mondja a parancsnok a fenevadakra figyelve, akik közül egyre többen néztek az irányotokba. – Menekülnünk kell! Azonnal!
Ugyan lehet, szívből egyetértetek a parancsnokkal, mégsem tudjátok rávenni magatokat, hogy hátrahagyjátok a fiút. Egyikőtök vagy akár mind a ketten Ortwinért szaladtok, aki éppen akkor tápászkodik fel, amikor odaértek hozzá. Felrángatjátok a kölyköt, miközben már a legközelebb eső gorok és ungorok fegyverüket vadul rázva, üvöltve indulnak meg felétek. Ha pedig mindez nem lenne elég, akkor már a lakrima körül tolongó alakok is felétek néznek. Ortwin mindvégig rángatózva próbál kiszabadulni, és felháborodottan tiltakozik:
- Engedj! Bosszút kell állnom a lovagokért!
A hátatok mögött egyre több bestia válik ki a menetoszlopból, az ordításuk pedig egyre hangosabbá válik.
- Siessetek! – kiált rátok Kat.
A következő pillanatban hajmeresztő visítás hasít a lármába, aminek hallatán mindenki megdermed. Hátratekintve megpillanthatjátok, hogy a sámán a botját a feje fölé tartva, egyenesen felétek néz, és hogy valamennyi szörnyeteg egy helyben állva mered a dombra, mozdulatlanul. A vadállati szemekben halálos gyűlölet fortyog, az ormótlan kezek elszántan szorítják fegyvereik nyelét, de a lények egyetlen lépést sem tesznek. Még azok is hallgatagon állnak, amelyek az imént üldözőbe vettek titeket.
- Mit csinálnak? – suttogja az apród.
A sámán másodjára is felrikolt. Ezúttal elnyújtva kiénekelt szó tör elő torkából, amely másként zeng, mint az iménti rikoltás: értelmesnek és valahogy parancsolónak tűnik. A bestiák felkapják, és egyre gyorsabb ütemben ismételgetik a titokzatos szót, hangjuk hamarosan valóságos mennydörgéssé erősödik.
Úgy érzitek, mintha milliónyi apró kisülés táncolna körülöttetek a levegőben. Éles csattanás hallatszik, mintha a völgy közepén elsült volna egy mágikus pisztoly. A sámán az új kántálás ütemét követve újra és újra a lakrimához üti a botja végén díszelgő kék gömböt, és a lakrima tömb a csapapások ritmusában felvillan.
Kat a dombtetőn döbbenten tátogva hátrál; a villanások visszatükröződnek hatalmasra nyitott szeméből. A lakrima egyre fényesebben ragyog fel, ahogy a sámán csapásai egyre erősebbek, s a kántálás egyre hangosabb. Pillanatokkal később keskeny, nyílegyenes fénynyalábok törnek elő az oszlopból, amelyek egyike tőletek jobbra, alig néhány lépésnyire a domboldalra vetül. megdöbbenve tapasztaljátok, hogy a talaj erőteljesen megperzselődik ott, ahol a fénynyaláb éri.
- Az istenek segítsenek, ezek ránk céloznak! – nyögte Kat. – Feküdj! A fény! Vigyázzatok! – azzal hasra vágta magáét, s ti magatok is így tesztek.
- Gyere! Fogd meg… - szól az egyikkőtöket felsegíteni szándékozó Ortwin.
Hirtelen egy alkar vastagságú, kéklő fénysugár villan az apród szemébe, mire ő az arcához kap mindkét kezével, és rémülten felkiáltva hanyatt esik. Sülő hús sistergése vagy szénné égett bőr recsegése helyett csupán Ortwin kínkeserves kiáltásait halljátok.
- A szemem! A szemem!
Egy újabb fénysugár száguld a domb felé, ami a fejetek fölött elrepülve a dombtetőt találja el. A katonák kínok között felüvöltenek. Már alig pár méter választ el titeket a viszonylagos biztonságot nyújtó gerinctől, felrángatjátok Ortwint és megpróbáljátok megtenni azt a néhány vánszorgó lépést.
- Nagyon ég! Ó, Helaf, segíts, kegyetlenül ég!
Amikor az apródra néztek a szívetek is megáll egy végtelen pillanatra. A fiú a szemetek láttára változik át. Szőrök törnek elő az arcbőréből, és gyors ütemben növekednek. Az orra megnyúlik és megvastagodik, az álla pedig összezsugorodik. A füle megnő és kihegyesedik, míg a homloka két oldalán egy-egy tompa dudor kezd nőni.
Ortwin kinyújtja felétek a kezét, és miután végigvág rajta egy újabb görcshullám, kétségbeesetten megszólal:
- Kérem, segítsetek… Mi történik velem?
Az apród kesztyűjének ujjaiból karmok törnek elő, közben a szembogara sötétre színeződik, és hatalmasra tágulva elnyeli az egész szemét. A homlokából kiálló két dudor vért fröcskölve felhasad, és a kettévált bőr alól egy-egy zömök, tompa végű szarv emelkedik ki.
Még néhány pillanat és Ortwin teljesen bestiává változik.
- Sgiccsen’ vklakkki’ – könyörög, többé már nem emberi hangján, inkább hasonlít egy kecske mekegésére, mint egy ember beszédére.
Újabb sikolyok hasítanak a levegőbe. Odafent a katonák, s a parancsnok is görcsösen rángatóznak, miközben Kat lassan hátrál mellőlük. Furcsa módon a korábbi szemtakarós, félszemű alaknak nyoma sincs, eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.
- Darazsak! Méhek! Szedjétek le rólam őket!- üvölti kínjában az egyik katona.
Szép lassan minden katona elkezdett átváltozni, már menthetetlenek voltak.
- Gyertek már! El kell innen tűnnünk!
A lenti bestiák üvöltve indulnak meg felétek. Jobb híján, mivel képtelenek vagytok végezni az ártatlan apróddal ellökitek őt magatoktól, felrohantok a gerincre, majd azon túl berohantok az erdő sűrűjébe. Őrült menekülés veszi kezdetét, ami végtelenül elkeseredett, hiszen korábbi társaitok egy része, és a seregből kivált bestiák lerázhatatlannak bizonyulnak.
- Csak gyorsan! – szólal meg a korábbi félszemű az egyik fenyő ágán ülve, majd beleharap az almájába. Az első harapás volt egyben az utolsó is, hiszen utána a piros almáját széles ívben a bal válla fölött átdobja, és leugrik közétek és az egyre közeledő bestiák közé. – Majd én feltartom őket – int felétek, hogy gyorsan húzzátok el a csíkot.
Ekkor az első ungor eléri az idegent, s az lecsapni készül rá, de fegyvere félúton megreked a levegőben.
- Zuppush… - hallatszik egyhangúan a férfi szájából, miközben ő meg sem mozdul.
A következő pillanatban az ocsmány ungor valósággal virág módjára nyílik szét, s fröccsen ki belőle a vére.
- A kurva anyátokat! Mégis hányszor pofázzam el nektek, hogy takarodjatok innen?! – üvölt rátok.
- Igaza van! tűnjünk el innen! – szólal meg Kat, s azzal tovább menekültök, hátrahagyva a furcsa idegent.
Hosszú perceken keresztül halljátok magatok mögött a csatazajt, mígnem hirtelen véget ér, s egy hangos, diadalittas, állati üvöltés harsan fel. Nem is kell sok, a távolban hamar feltűnnek ismét az első bestiák.

Reigen: Amikor ismét előre pillantasz, feltűnik, hogy a többiek eltűntek mellőle, előled. Valahol rossz irányba kerültél ki egy fát/bokrot, s elszakadtál a többiektől. Persze az üldözőid nem hagynak nyugtot, továbbra is követnek, mígnem egy szerencsés balesetnek köszönhetően lefejelsz egy ágat, a hanyatt vágódsz. Hatalmas tökfejed akkorát csattan, hogy a talaj megreped alatta, s a jéghideg vízbe zuhansz bele. Ugyanis a föld nem föld volt, hanem egy befagyott tó felszíne, ami nem tolerálta a te erőszakos fellépésedet. A nagy ütésnek köszönhetően eszméletedet veszted.

Leena: Bosszúsan veszed észre, hogy Kat-et és a zabagépet valahol elhagytátok, így hármasban maradva Nokinerk-el és Pascal-al, noh meg + egy Carmenel. Ennél persze nagyobb bajod is van, hiszen az üldözők pillanatokon belül beérnek, ami azt jelenti, hogy nyersz, vagy meghalsz. Rajtad áll a harc kimenetele, bár van egy sejtésem, hogy melyik verziót használod. Ungorok, gorok vegyesen alkotják a csapatot. Szerencsédre nincsenek olyan sokan, mint ahányan utánatok indultak. A véres és brutális összecsapás után jobb ötlet híján a szagok alapján próbálsz társaid nyomára bukkanni. Szerencsédre a levegő ritka tiszta, szóval energia utánpótlásra sem utolsó, amellett, hogy sikerül megtalálnod Kat szagfoszlányait, még annak ellenére is, hogy nem tűz sárkányölő vagy.
Persze a szagkövetés nem sokáig lesz gyerekjáték, mert a hó szálingózni kezd, sőt tíz perc alatt hóviharrá erősödik, ami nagyban megnehezíti a dolgodat. Órákon keresztül bolyongsz a hóviharban, mire megtalálod Kat-et.

Duó: Amikor Leena ráakad Kat-re egy érdekes látvány fogadja. A vadóc lány néhány fenyőágat hasznosítva egy ideiglenes sátrat épített, a hóvihar ellen. Odabent tűz ropog. Míg Kat és Reigen anyaszült meztelenül, összebújva fekszenek a lány szőrméi alatt, amik alapesetben a kabátját jelentik. A bélpoklos éppen az igazak álmát alussza, miközben Kat egy pillanatra sem ereszti, melegen tartva teste hőjével. Reigen átázott holmijai a tűz mellett pihennek, száradási célból. A sátorban kivárhatjátok a hóvihar elcsendesedését.









Marcus DeLuise-ról és a félszemű alakról találtok egy-egy képet a >>Fiore-i Arcképcsarnokban<< .


Határidő: Október 21.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Kedd Okt. 16, 2012 8:18 pm

Végignéztem a lángolásom, miként hamuvá váltam magam előtt.
Feleszmélve a látványból jöttem rá, hogy nekem nem itt kellett volna lennem. Körülöttem egyre melegebb és melegebb lett, levegőt újra nehezen tudtam venni és kétségbe estem a helyzetemet illetően. Karomat az arcom elé emeltem és rohantam neki a lángoknak, de rögtön vissza is estem, minthogy azok kegyetlenül égették a testem. Nem számítottam ilyen fájdalomra és váratlanul ért ez az érzés.
A földön fekve szokatlan érzés kerített a hatalma alá. A kezem bizseregni kezdett, majd rá kellett jönnöm, hogy mozgott a talaj alattam, hatalmas erő közelségét éreztem, mi nem sok jót sejtetett számomra. A narancssárga lángok közül hirtelen szökőár tűnt elő a semmiből, minek eleinte örültem, majd féltem tőle, minthogy az ereje nem akart alább hagyni. Kapaszkodtam az ajtófélfába, de fogásom mit sem ért a víz ellen. Hamar elengedtem és hagytam, hogy sodorjon magával az áramlat. Küszködtem, minthogy a testem faltól falig közlekedett, majd estem le egy emeletet és a hiányos lépcsőnek köszönhetően keletkeztek rajtam újabb zúzódások, majd állította meg egy gerenda az esésem. A fejemet rosszul ütöttem be, a tarkómat érte a találkozás és kezdett el ennek okán zavaróan zúgni a fejem. Koncentrálásom alábbhagyott és ütköztem a további falaknak. Vizet nyeltem, majd homályosult el előttem minden, mintha a víz alá kerültem volna.

Párna nem volt alattam, mégis kényelmesen feküdtem. Nem akartam felkelni, de hogy az eszméletemet visszanyertem, jutottak eszembe a korábbi történések és ültem fel gyorsan, hogy megnézzem hová is kerültem. A kanapé nem volt nagy, a testem épphogy elfért rajta. A szobát kissé sötétnek véltem, nem volt ablak és a lámpa is csak halványan pislogott. Mellettem egy hatalmas ruhásszekrény volt, de hogy ültő helyemből többet nem igazán láttam álltam fel és tettem pár lépést a szobába. A szekrény ajtaját látva léptem még hátrébb félelmemben és estem el egy lépcsőfokban.
– Hogy? - csodálkoztam a fekete koponyán, mi a fát díszítette - Miért?
Nem értettem, hogy annak szemeiből miért álltak ki fecskendők. Az egész látvány hátborzongató volt, remegni kezdtem félelmemben, min nem segített, hogy magam mögül a lépcső végéről egy női sikolyt hallottam. Felugrottam ijedtemben, majd hallottam, hogy a női hangot egy férfi ordibálása követte, majd egy gyerekhangra, gyereksírásra lettem figyelmes. A családi ház, hová kerültem nem volt békés és összegezve a látottakkal – az ijesztő koponyával – menekülni akartam, azonban ablak híján ajtót kerestem, de az is eltűnt a falban, miként ránéztem. Nem volt választásom, csak egy felé lehetett innen mennem.
A lépcsőn lassan haladtam, előre dőltem, a fejem kandikált ki legelőször a fal mögül, de nem láttam semmit, viszont amint a testemmel is kiléptem, majd jobbra fordultam, egy szemközti ajtó csapódott ki és lépett be rajta egy maszkos alak. Kezében egy fegyver volt, puska, vagy sörétes, nem értettem hozzá, de minthogy rám szegezte, vetődtem vissza a fal mögé.
- Dögölj meg, te patkány! – kiabált mély hangján és húzta meg a ravaszt, minek okán sok kisebb lyuk lett a falba, mi előtt az imént álltam.
Hallottam lépteit és tudtam, ha esélyt akarok magamnak, akkor gyorsabbnak kellett lennem tőle. Láttam árnyékát, majd láttam a fegyvere végét és cselekedtem. Az öklömet duzzasztva léptem elé és ütöttem a mellkasát, majd tartottam a fegyverét, hogy azzal ne tudjon célba venni engem. Melyik kezemmel ütöttem, azzal most a nyakát fogtam és hajítottam neki a falnak, minek okán testét elhagyta az erő és eszméletét vesztve rogyott össze előttem.
Mozdulatlan testével nem foglalkoztam, csupán csak egy kecses mozdulattal ugrottam át és mentem tovább egy folyosón. Igazából egy vitatkozó párt vártam, egy kisgyerekkel köztük, de nem láttam őket, nem voltak sehol sem. Csupán csak egy nagyon hosszú folyosón sétáltam egyedül, minek falát eleinte sötétnek láttam, minta nélkülinek, de végül felhőcskék jelentek meg körülöttem. Úgy gondoltam a gyerekszoba közel lehetett, de kezdtem idegeskedni, minthogy nem értem el azt soha. A felhők folyamatosan ismétlődtek, mi nem kicsit lett zavaró számomra.
A folyosó végén egy elágazáshoz értem, de egyik út se volt túl kecsegtető, mindkettő a korom sötétségbe vezetett. Hogy közelebb léptem hozzájuk ismét hangokat hallottam. Az egyik irányból a korábbi női sikítást, míg a másik oldalról a gyereksírást hallottam. Választanom kellett és hamar döntésre is jutottam, valamiért fontosabbnak tartottam a gyereket, így felé mentem.
– Ne már! - ismételtem magam, kiabáltam a semmibe, miután zsákutcáról zsákutcára kanyarodtam be a sarkoknál.
Egyre inkább zavart, hogy nem tudtam segíteni a gyereknek, majd ütöttem is a falba dühömben. Bütykeim vérezni kezdtek, de nem zavart, sőt még le is nyugtatott ez engem. Mély levegőt vettem, majd fújtam ki azt lassan magamból. Ezt ismételgettem percekig, míg nem a gyereksírásra nem figyeltem és követtem a hangot.
Az egyik sarkon befordulva elém fény került és örültem, hogy kijutottam az útvesztőből.
Egy újabb szobába kerültem, de a gyerek nem volt sehol, azonban a sírása is elhallgatott. A szobában levő bútorok sziklákból készültek, mint ahogy maga a szoba falai is. Itt már volt egy ablak is, mi megnyugtató volt számomra, függetlenül attól, hogy azon nem láttam ki, minthogy majd vakító napfény jött keresztül az üvegen.
Közelebb lépve egy férfi alakja rajzolódott ki előttem, bár nem igazán tudtam szemügyre venni, minthogy háttal állt nekem, de szélesebb vállai körvonalát felismertem.
- Hát felébredtél? – kérdezett, de csak gondolni tudtam, hogy engem, minthogy nem fordult meg – Jó, nagyon jó! A nevem Marcus DeLuise. – a nevét mondva fordult felém.
Eleinte úgy véltem haja csupán csak a napfény miatt sárga, de rá kellett jönnöm szőkesége természetes. Magas termete miatt fel kellett néznem rá, majd futottak át hirtelen kérdések az agyamon. Ő mentett meg? Ő okozta az árvizet? Hol van a gyerek? Hol vagyok én? Miért mentett meg? Miért vagyok itt? Mi volt az előbbi labirintus? Ki volt a fegyveres?
– Az enyém Petersen Ruw. - szóltam én is – Hol vagyok? Ki vagy te?
Nem tudtam féljek e tőle, vagy sem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Reigen Hawkins
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 3981
Aye! Pont : 487
Join date : 2009. Oct. 11.
Age : 27
Tartózkodási hely : Quatro Cerberus

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Semleges Jó

TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   Vas. Okt. 21, 2012 8:47 am

Leena-val abban a minutumban egyszerre ugrottunk talpra és kezdtünk el rohanni Ortwin után, hogy megfékezzük, mielőtt még bármi hülyeséget csinálna és megöletné magát. Közben mögöttünk mindenki talpra áll és sokan kiáltozni kezdtek.
- Állítsátok meg! – hördült fel idegesen Koga parancsnok.
- Végezzetek vele!
- Futás… - szólt riadtan Katerina, de közben félig előhúzta az íját. Jobban belehúztam, hogy megállítsam. El kellett kapnom mielőtt még neki megy a bestiáknak, vagy tőlünk valaki le nem lövi.
Közöttünk hirtelen valami barna golyó süvített el és kapta teli Ortwin-t, aki nyekkenve zúdult előre a porba. Hátra néztem és egy szemkötős férfi állt ott és épp a kezeiről törölte le a sarat. Egyszerű farmert és egy szakadt, sötétszínű kabátot viselt. Fején egy sötétkék kendőt viselt, aminek a vége hátul egészen a derekáig ért. Nem volt valami jó arcmemóriám, de azért egy ilyen figura feltűnt volna, még sem láttam eddig fura módon.
- Felejtsétek el a kölyköt! Menekülnünk kell! Azonnal! - ordítja a parancsnok, mire újra eszembe jutott a fiú, aki ekkor tápászkodott fel a földről. Az első osztag bestia, akik észrevettek minket és felénk rohantak, már majdnem elérték Ortwin-t, a többi pedig még ekkor kezdett el a domb irányába figyelni a mozgások és ordibálások miatt.
Nem volt sok időm futás közben a magasba ugrottam és a narancsosan lángoló felhőmet idéztem magam alá, teljes sebességre kapcsoltam és hátulról a hóna alá nyúlva felkaptam a fiút és a magasba emeltem, mielőtt még keresztül szelhették volna a bestiák fegyverei. A levegőbe megfordultam és a többiek irányába kezdtem el repülni, de sajnos nem ment minden úgy, ahogy szerettem volna.
- Engedj! Bosszút kell állnom a lovagokért! - kezdett neki a kapálózásnak és alig bírtam megtartani.
– Nyugodj már meg így elfoglak ejteni!
– Nem érdekel! Eressz!
Addig-addig ficánkolt, míg kiszabadult a szorításomból és a mélybe kezdett zuhanni.
– Basszus!
Elindultam utána, de nem tudtam volna időben elkapni. Szerencsémre Leena a közelben volt és gyorsan reagált. Mielőtt még a srác becsapódott volna a magasba szökkent és elkapta. Megálltam és letöröltem az izzadság cseppeket.
- Siessetek! – kiáltott ránk a dzsungelharcos lány.
– Rajta vagyunk! - kiáltottam vissza, ám a következő pillanatban egy dobhártyaszaggató visítás zengett fel és harsogott túl mindennemű egyéb zajt. Dermedten kaptuk a fejünket a hang irányába és pillantottuk meg a sámánszerű alakot, ahogy a botot a feje fölé tartva egyenesen felénk néz, a többi bestia pedig egyszerűen csak várakozott. Érdekes módon az eddig rohamozó szörnyek is csak türelmesen álltak a fegyvereiket markolászva. Valami nagyon nem stimmelt. A sámán másodszorra is felrikoltott és egy elnyújtott parancsoló hangot hallatott. A bestiák pedig egyre gyorsuló ütemben ismételgetni kezdték az értelmetlen szót. A lakrima felé néztem, aminél változások mentek végbe. Elkerekedett a szemem, amint végig szaladt az agyamon a felismerés. A sámán a lakrimához ütötte a botját újra és újra, a gömb pedig minden egyes érintésnél felvillant. A levegőben pedig valósággal harapni lehetett a mágikus energiát.
– Mindenki húzódjon fedezékbe azonnal! - kiáltottam a többiek felé, de már késő volt. A lakrima fénye egyre erősebben ragyogott fel, míg végül egy keskeny nyílegyenes fénynyalábok törtek elő belőle. Az egyik majdnem eltalált engem, Az utolsó pillanatban sikerült elkerülnöm egy bravúros manőverrel a felhőm segítségével, amit valószínűleg soha a büdös életbe nem sikerül megismételnem és bizonyosan senki nem látta. A fénynyaláb tovább szállt és mögöttem a domboldalát találta el és pörkölte meg erőteljesen. Bele se mertem gondolni, hogy mi lett volna, ha engem eltalál. valószínűleg ropogósra sültem volna.
- Az istenek segítsenek, ezek ránk céloznak! Feküdj! A fény! Vigyázzatok! - ordítja el magát Katerina és abban a pillanatban elhasalt a földön. hirtelen én se tudtam, hol lehetek nagyobb biztonságban a földön vagy a levegőben. Miután a második nyalábot kerültem el csak épphogy úgy döntöttem inkább a földön keresek valahol menedéket és nem kísértem tovább a szerencsémet.
Lent viszont igen szerencsétlen, sőt valósággal tragikus dolog történt. Egy másik fénynyaláb eltalálta Ortwin-t, ráadásul pont a szemeinél. Még távolról is lehetett hallani a kínkeserves óbégatásait.
- A szemem! A szemem! - ordított az arcához kapva. Egy másik fénysugár pedig a dombtetőt találta el, ahol a katonák üvöltöttek felöl hirtelen.
Gyorsan lentebb ereszkedtem, hogy segítsek Leena-nak, aki éppen Ortwin-nal bajlódott, közben persze aggódtam mi lehetett Nokinerk-kel, aki szintén a dombtetőn maradt. Egyetlen vigaszt az nyújtott, hogy az ő hangját nem hallottam.
- Nagyon ég! Ó, Helaf, segíts, kegyetlenül ég! - jajgatta Ortwin, mikor leértem melléjük, de megállt bennem az ütő, mikor megláttam. Arcából szőrök nőttek ki, az orra nyúlni és vastagodni kezdett, az álla pedig zsugorodásnak indult. A füle is növekedni és hegyesedni kezdett, a homlokán pedig két dudor kezdett el nőni. Kétségbe esetten nyúlt felénk.
- Kérem, segítsetek… Mi történik velem?
– Pubertáskor, talán?
A fiú kesztyűjének ujjaiból hosszú karmok törtek elő, szeme pedig sötétre színeződött. A homlokából növekvő dudor végül átszakította a bőrét és két szarv meredt ki a koponyájából.
– De lehet, hogy mégsem… - tettem hozzá kicsit megilletődve, miközben a vért törölgettem le az arcomról a pólóm ujjával.
- Sgiccsen’ vklakkki’ - hallatszódott könyörgő hangja, melyből egyre jobban veszett ki az emberség. Az átváltozása csak nem teljessé vált és a szemében a tekintete is megváltozott. Úgy nézett ránk, mint a többi bestia. Fenyegetően megindult felénk. Gyorsan beborítottam a jobb karomat kövekkel, amik egy kesztyűt alkottak rajta, aztán hasba ütöttem. Ortwin a vállamra tette a karmos kezét és térdre rogyott. Valamit mekegett, aztán oldalra eldőlt.
A kezemről lepotyogtak a kövek és finoman letettem a földre az átváltozott fiút, aztán hátra nyúltam és elkaptam Leena kezét.
– Gyere menjünk, mielőtt megához tér - kezdtem el húzni magam után.
Újabb kiáltások és fájdalom sikolyok hasítottak a levegőbe, a hang iránya pedig a dombtetőről jött. A katonák és még a parancsnok is görcsösen rángatózott. Katerina szemmel láthatóan jól volt, eltekintve az ijedt képpel és a remegő testtartástól. Lassan hátrált félelemtől eltorzult arccal a többi katonától.
- Darazsak! Méhek! Szedjétek le rólam őket!- üvöltötte az egyik katona fájdalmában, de egyik említett élőlényt sem láttam a közelében, sőt még az erdőben sem mióta itt voltam.
Az üvöltöző katona és az összes társa pedig nekikezdett az átváltozásnak. Testük szőrösödni kezdett, arcuk eldeformálódott, nagy részének valamilyen szarv nőtt ki a koponyájából, fülük és orruk is teljesen megváltozott.
- Gyertek már! El kell innen tűnnünk!
Katerina kiáltására feleszméltünk és követve utána futottunk és berohantunk a sűrű erdőbe.
- Csak gyorsan! – hallatszódott egy hang felülről. Felnézve az egyik fenyő ágán ott pihent a félszemű fickó. Egy piros almát tartott a kezében, amibe jóízűen beleharapott. Ahogy beleharapott abba a lédús almába és a nedve kisercenve végig folyt a gömbölyű almán hirtelen hatalmasat kordult a gyomrom és rájöttem nagyon régóta nem ettem. Aztán a fickó elkövette a világ leghatalmasabb bűnét. Egy harapás után egyszerűen csak eldobta a válla fölött az almát. Több se kellett egyből abba az irányba kezdtem el szaladni, amikor egyszer csak valaki elkapta hátulról az övemet és megrántotta.
– Eszedbe ne jusson, nerk!
A fickó aztán leugrott az ágról az egyre csak közeledő szörnyek elé.
– Majd én feltartom őket – mondja és int egyet jelezvén, hogy ne törődjünk vele, csak fussunk. Egy szörny ekkor elérte és épp lecsapni készült, de félúton megdermedt a levegőben.
- Zuppush- hallatszódott a férfi szájából, aztán a bestia virág módjára nyílt szét és fröcsögött ki belőle a vér.
- A kurva anyátokat! Mégis hányszor pofázzam el nektek, hogy takarodjatok innen?! - ordított ránk ingerülten.
- Igaza van! Tűnjünk el innen! - szólelt meg egyetértően Katerina, majd megindult előre mi pedig követtük. Hosszú percekig lehetett hallani a küzdelem zaját, aztán egyszer csak véget ért. Nem tudtam, hogy a harc ért véget, vagy egyszerűen csak olyan távolra értünk már, hogy nem terjedt el addig a hang. Aztán egy diadal ittas állati üvöltés szakította meg az erdő csöndjét.
– Oh. Ez kellemetlen…
Pár perc után ismét feltűntek mögöttünk a távolban a bestiák. Hátranéztem lecsekkolva őket és a sűrű fák között valóban ott volt egy jelentős hullám. Úgy gondoltam jó volna belehúzni mielőtt még elérnének minket. Ezt szóvá is akartam tenni, de mikor előre néztem senki nem volt előttem.
– Srácok… Merre vagytok? - kérdeztem, de nem kaptam választ. a lények viszont rohamosan közeledtek, így gyorsan tovább futottam egy irányba. Néha hátra-hátra pillantgattam az üldözőimet figyelve a távolba, ami utólag bele gondolva nem feltétlenül volt egy bölcs döntés. Egyik ilyen alkalom után mikor újra előre néztem, csak vészesen közeledő vastag ágat pillantottam meg. Nekiszaladtam és első körben egy hatalmas ütést éreztem a homlokomon második körben pedig egy pörgő szaltót vágtam le és estem előre. Az eset szerencsésen fejjel tompítottam. Iszonyú fájdalom hasított bele, aztán egy nedves érzés ölelte közbe a testemet. Így azzal a tudattal ájulhattam el, hogy a fájdalomtól összehugyoztam magam. Remek volt.

Hirtelen egy csoki tóban úszkáltam, egy jó hűvös csoki tóban. Valósággal nyeltem magamba a finom édességet. egyszerűen nem bírtam betelni vele. Vígan úszkáltam és fickándoztam benne. Jót mókázva aztán kimásztam száradni a gumicukor fűbe. Nagyot markolva egy adagot a számba tömtem és jóízűen csámcsogtam el. Aztán egy süti bokorból három hosszú medvecukor bukkant elő és pattogva megközelítettek, majd elkezdtek szárazra törölni. Hangosan kacagva tűrtem, majd a végén megöleltem az egyiket. A következő pillanatban pedig bőrös pudink gömbök bukkantak fel és nyomkodták a mellkasomat. Úgy tűnt egy fantasztikus helyre kerültem.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Hexenschnacht   

Vissza az elejére Go down
 
Hexenschnacht
Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: