Sayuri Morte

Név: Sayuri Morte
Nem: Lány
Életkor: 16
Mágia: Illúzió (Basic Illusion – Vision, Basic Illusion – Touch)
Céh: Grimoire Heart
Jellem: Visszahúzódó, aki gyakran tesz utalást a "feljebbvalóságára", ezt pedig mindenkivel természetesen közli. Általában bátor, de ha úgy adódik a helyzet, a gyávaság köpenye alá rejtőzködik. Retteg a pókoktól és egyéb bogaraktól, rovaroktól. Sose beszél feleslegesen, ha valamit közölni szeretne, azt elég nyersen teszi. A haja az egyetlen dolog, amit semmiért nem adta, sőt, ha kell, ölne érte.
Kinézet:
A Grimoire Heart céhjele a jobb vádlin található.
Szemszín: Zafírkék
Magasság: kb. 178 cm
Súly: 48 kg.
Haj: Fenék alá érő, a szőke és a fehér közti árnyalat.
Öltözködés: Sötétszürke ejtett vállú póló, ami alatt egy fekete ing van. Alsórésznek rózsaszín miniszoknya, mivel kifejezetten utálja a nadrágokat. Rózsaszín-fehér cipője alatt egy fekete combig érő harisnya van.
Kiegészítői: Egy fekete bőrszíjféle nyaklánc. Hajában elől két fekete hajgumi, bal combján fekete bőrszíj.
Öltözködési stílusa egyedinek mondható. Szereti a sötét színek párosítását a rikító neonszínekkel. Csak a kényelmes, csinos darabokat hajlandó felvenni.
Felszerelés : egy halformájú kés, amit a mesterétől kapott.

Acalypha-ban születtem, egy nemesi család legfiatalabb lányaként. Egy nővérem volt, aki édesanyám kedvenc gyermekének mondhatta magát. Szerettük egymást, legalábbis annyira biztos, ahogy a testvérek tudják a másikat. Mivel édesanyámnak a nővérem volt a kedvence, ezért rajtam inkább átnézett. Amikor valami jó hírt hozott haza, mindig a világ legboldogabb emberének tűnt, viszont, hogyha rólam volt szó, akár pozitív hír akár negatív, gyilkos pillantással jutalmazott. Édesapám nem sokat tartózkodott otthon, mivel általában a munkába temette magát. A testvérem sose szerette őt, mert tőle nem kapott olyan elismeréseket, mint édesanyámtól. Ha visszagondolok, én mindig tárt karokkal vártam, hogy hazajöjjön, és a nyakába ugorhassak.
A nővéremmel mindig együtt mentünk iskolába, és együtt is jöttünk haza. 8 éves voltam, amikor egy nap, az én tanítási óráimnak vége volt, illetve a nővéreméinek is, de ő nem jött el a szokásos találkozóhelyünkre. 2 órán át vártam, hátha csak késik vagy tovább kellett bent maradni. De ő nem jelent meg. Félelmemmel harcolva indultam meg lassan hazafelé, mivel tudtam, hogy mi fog otthon várni rám. Amikor beléptem a hatalmas házba, édesanyám vörösen izzó szemeivel találtam magam szemben. Időm sem volt mondani valamit, mert a következő dolog, amire emlékszem egy hatalmas pofon volt. Tudtam, hogy azért kaptam, mert egyedül jöttem haza, és a nővérem nincs itthon. Nem kaptam a beszédre lehetőséget, és a félelmem miatt nem is igen ment volna. Az óriási épületben mindenki aggódni kezdett, vagy engem hibáztatott. Nem értettem miért pont engem, hiszen én sem tudtam semmit. Bevallom, nagyon aggódtam érte, viszont más gondolat is cikázott fejemben. A boldogság, hiszen, ha ő nem jön haza, talán megkapom az alkalmat arra, hogy én legyek a család középpontjában. Édesapám volt az egyetlen személy, aki nem hibáztatott. Nyugodt arckifejezéssel a vállamra tette jobb kezét, és egy bíztató mosolyt küldött le rám. Éreztem, hogy ő sose hibáztatna a nővérem eltűnése miatt. Napok teltek el, de nővérem még mindig nem tért vissza.
Ez idő alatt kerültem anyukám társaságát, mivel szörnyen rettegtem a haragjától, és a kezétől is. Az a pofon, amit kaptam egy örök seb lesz a szívemben. Sose hittem volna, hogy képes megütni, főleg nem azért, mert egyedül jöttem haza. Ahogy a napok teltek úgy lett egyre nagyobb lelkiismeret furdalásom. Magam se tudtam miért, hiszen semmit se tettem. Lehetséges, hogy azért volt, mert boldog voltam mikor nem jött vissza. Éjjel-nappal ezen és a kapcsolódó témákon gondolkozva sétálgattam fel-alá a kertben, vagy a szobámban. Mindenki tekintetét kerültem, nem akartam, hogy olyan szempillantást lássak, amit nem akarok. Apukám volt az egyetlen ember, akivel beszéltem, vagy a szemébe néztem. Minden egyes alkalommal, amikor tekintetünk találkozott, megnyugodtam, és sikeresen elhessegettem a gondjaimat. Boldog voltam, hogy testévem nem tért vissza, hogy nem találkoztam édesanyámmal, és hogy életem megmentője, édesapám mindig mellettem volt. Persze sajnos néha elkerülhetetlen volt a találkozás anyukámmal, de ezt próbáltam mindig gyorsan elintézni. Nagyon figyeltem az arcmimikáját és a keze mozgását. Valahányszor felemelte, én mindig hátráltam, még akkor is, ha nem akart megütni. Az óta a nap óta rettegtem tőle, és ez a félelem átment egy utálatba.
Ha emlékezetem nem csal, ebben az időben fedeztem fel magamban egy számomra különleges erőt, a mágiát. A szót, amit sok ember szájából hallottam már kiejteni, de korábban nem igazán foglalkoztam vele, hiszen ekkor még csak egy szerencsétlen, béna kislány voltam. Talán örököltem, vagy tehetségem volt hozzá, de ezen túl mindennapomat a mágia elsajátítására fektettem. Egyedül edzettem magam, egyedül próbáltam meg a mágiámat kihozni magamból. 7 éven át sikertelenül próbálkoztam bármivel is.
A feladás határán voltam, a feszültség és az idegesség egyre csak gyűlt bennem. Éreztem, hogy képes vagyok rá, mégsem sikerült. Annyira ideges voltam, hogy szinte már sírtam. Visszafutottam hát a házba felvenni egy pulóvert, majd szinte a főbejárati ajtót letépve rontottam ki az épületből. Szörnyen rosszul éreztem magam, a szívem ezerrel vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból, és elmenekülni előlem. Egészen a főutcáig futottam, ahol leültem egy nagyobb kőre. Kezeimet combomra csaptam, és görcsösen tépkedtem a harisnyámat. Messziről úgy nézhettem ki, mint egy őrült, aki most szabadult a diliházból,de akkor semmi más nem érdekelt, csak a saját erőm, ami bennem lakozik. Talán 1 óra hosszát ülhettem ott, mikor a lábam magától vitt valamerre.
Nem igazán figyelmem merre megyek, csak bambultam magam elé. Hosszas séta után, mikor bambulásomból „felébredtem” egy erdőben találtam magam, egy kis kunyhó előtt. Lassan sötétedett, én pedig már túl messze voltam otthonomtól. Éhes voltam, fáztam, és minden bajom volt. Be akartam kopogni a kis házacska ajtaján, de mikor épp nekikészültem volna, az ajtó kinyílt. Kicsit elcsodálkoztam, de a bátorságom bevezetett a kis kunyhóba. Egy idős, hófehér szakállú férfit pillantottam meg, pipával a szájában. Valószínűleg aludt. Nem akartam nagy zajt csapni, nehogy felébredjen, ezért vettem a bátorságot és beinvitáltam magam a konyhába. Teljesen más volt, mint a miénk. Mivel én egy nemesi családból származtam, hozzá voltam szokva a fényűzéshez, viszont most… Kifejezetten nem érdekelt a berendezés, csak valami ételt szerettem volna találni. Egy pillanatig nem figyeltem, és egy üvegpohár hangos csattanással a hideg földön landolt. Tudtam. Tudtam, hogy az idősúr felébredt. El akartam bújni, de nem találtam erre alkalmas helyet. Majd átfutott a gondolat az agyamon, hogy elmenekülök a házikóból.
Mivel a lábam nem mozdult, ez a tervem is dugába dőlt. Az öregúr a konyha ajtajánál állt egy botot szorongatva. Nem féltem tőle, hiszen maximum csak elüldözött volna. Az előbbi gondolatom helyett más történt. Szelíden rám mosolygott, majd egy tányért vett elő, és egy szelet kenyeret tett rá. Nem tudtam, mit kellene tennem, ezért csak bámultam a tálra és tartalmára. Felém nyújtotta, én pedig készségesen elfogadtam, egy ’Köszönöm’ kíséretében. Leültem egy székre, és nekifogtam a vacsorámnak nevezett kenyérhez. Mikor végeztem, nem igazán mertem felállni, vagy bármit is tenni. Kínos csend volt kettőnk között. Gyűlöltem az ilyen kellemetlen pillanatokat. Kb. 15 percig ülhettem ott, néma hallgatásomban, amikor az idősember megkérdezte :
- Mi a neved, ifjú hölgy?
- Sayuri Morte, uram.
- Sayuri Morte, hm… Nem pont egy kislányhoz illő név. – tette hozzá nevetve.
- Elnézést uram, de én már nem vagyok kislány. – egy picit zavart ez a megjegyzése, így nem bírtam megállni, hogy ne mondjam ki.
Az öregember nem mondott semmit, csak nevetve nézte, ahogy kissé megsértődöm.
- Mondd csak kislány, honnan jöttél? Hol hagytad a családod? Miért vagy itt?
- Acalypha-ból jöttem, uram. A családomat pedig otthon hagytam, mondhatjuk úgy is, hogy megszöktem. Ott úgy sincs rám szükség. Hogy kerültem ide? Magam sem tudom. Miért vagyok itt? Mert bizonyítani akarok magamnak, hogy nem vagyok egy szerencsétlen kislány. – amikor kiejtettem a kislány szót, lehajtottam fejemet, és a faasztalt kezdtem el bámulni.
- Szerencsétlen kislány? Ezek a mai fiatalok… Hogy ha valami nem sikerül úgy, ahogy ti akarjátok, máris szerencsétlenek lesztek? Ha feladod, akkor így is marad. – mondta bölcsen.
- ÉN NEM ADTAM FEL! – csaptam a rozoga asztalra üvöltve.
- Értem. – nem mondott mást.
- Sajnálom, én csak… kissé ideges vagyok. – sose kértem bocsánatot senkitől, de úgy éreztem ez az idősúr megért.
- Ne sajnáld egyik cselekedetedet. Emberek vagyunk, mindnyájan hibázunk, igaz, van aki kisebbet, van aki nagyobbat. És mondd csak, mitől vagy ennyire ideges?
- Nem tudom hallott-e már a mágiáról… 8 éves korom óta próbálkozom az elsajátításával, de bármely keményen is edzek, sehogy se sikerül. Nem akartam feladni, és nem is fogom, de az idegesség, amit érzek minden egyes kudarcnál… Lassan felemészt.
Az öregűr mosolyogva hallgatta mondandómat, és rázta a fejét.
- Már hogyne hallottam volna a mágiáról. Mi idősek sok mindent átéltünk. Nem nagyon hangoztatom, de annak idején én egy mágus voltam. Átérzem az edzésed szenvedését. A mágiát nem lehet csak tanulni, hisz kell hozzá tehetség és affinitás. Puszta akaratból ezt nem lehet előcsalogatni.
- Maga könnyen mondja, hiszen ön már mágus. De én, aki lassan 6 éve küzd ezzel, annak egyáltalán nem könnyű. – jegyeztem meg ridegen.
- Miért nem gondolkoztál még egy mesteren? Egyedül sose fog menni, főleg, ha így állsz hozzá.
- A városban nincs olyan ember, aki alkalmas lenne erre a célra. A férfiak többsége csak iszik a kocsmákban, vagy épp halálra dolgozza magát. A nők.. a nők meg a gyerekekre vigyáznak, vagy épp ruhákat válogatnak. Lehetetlen ott egy értelmes embert találni, aki ezzel töltené az idejét. – idegesen jegyeztem meg, majd a családomra gondoltam. Hiszen apám halálra dolgozza magát, édesanyám pedig… Nos, ő… nem is tudom pontosan, mivel tölti az idejét.
- Nem lehetséges, hogy te nem vagy méltó, hogy mestered legyen? Hiszen arrogáns, rideg és idegesítő vagy. – láttam rajta, hogy ez a stílus neki nem tetszik. Tudom sajnálni, nem szívesen jöttem ide, csak a lábam hozott.
- Na, jó.. Inkább fogom magam és hazamegyek. Látszik ön se pont a normális kategória.
- Hazamész és megint éveket fogsz szenvedni a mágia elsajátításával? Biztos vagy te ebben?
- Ha nem sikerül, akkor sem adom fel. Maximum mester nélkül is elérem, hogy kezelni tudjam a mágiámat.
- Tudod mit? Leszek a mestered.. Viszont van egy feltételem!
- És mi lenne az? – kérdeztem, nem törődöm stílusban.
- Olyan keményen fogsz edzeni, ahogy csak tudsz. Ha elsőre nem sikerül, nem fogsz hisztizni, és nem adod fel. Te egy igen nagy kihívás vagy a számomra, de sikerülni fog.
- Nem tudom, hogy elfogadjam-e… Hiszen még alig ismerem. Emellett a családommal mi lesz? Bár igaz… én ott még mindig felesleg vagyok. Elfogadom mesteremnek! – mondtam nagyképűen utolsó mondatomat.
- Jó döntés, kis lány. Holnap kezdjük az edzést. Kibírod 1 évig a családod nélkül, úgy, hogy csak az edzésre figyelsz majd? – kérdezte az öregúr, azaz a mesterem komolyan.
- Igen. – magabiztosan csengett a hangom.

Életem legrosszabb napjából, a legjobb lett. Lett egy mesterem végre, aki megtanítja nekem előhozni magamból a mágiát…

1 év elteltével sikerült az, amit a mesterem mondott. Mágussá fejlesztettem magam, igaz, ez az utolsó napom itthon, a mesteremmel, de ma is edzeni akarok. Túl akarom szárnyalni a mesteremet, bármi áron!
Mikor eljött az utolsó napom estéje, leültünk vacsorázni. Kissé elcsodálkoztam a vacsorán, hiszen csak egy szelet kenyér volt a tányérban.
- Mester! Miért csak egy szelet kenyér a vacsora? – kérdeztem kíváncsian.
- Emlékszel arra a napra, amikor megjelentél a kunyhómban?
Elgondolkodtam… Pontosan 1 éve ilyenkor mi történt itt? Egy kis idő után eszembe jutott.
- Emlékszem. Egy szelet kenyeret toltál elém, utána pedig a tanítványod lettem. – mosolyogva emlékeztem vissza az elmúlt egy évre. Igaz, a stílusomon sokat nem tudott változtatni, ugyanolyan kimért, és szótlan vagyok, de ő mégis csak a mesterem.
- Remélem olyan sikereket fogsz elérni életedben, amiket nekem nem sikerült. Nagyon gyorsan eltelt ez az egy év, viszont te voltál életem első tanítványa. Erre légy büszke! Holnap reggel már nem én foglak felkelteni azzal a mondattal, hogy: ’ Felkelni, munka! ’ – láttam az arcán, hogy szomorú. Bevallom én is az voltam, hiszen 1 évig a mesterem volt, segített mindenben, és megtanított rengeteg dologra.
- Többé nem lesznek idegesítő hisztik, és megint szép csend lesz. Mintha kissé felforgattam volna ezt a házat. – jegyeztem meg nevetve.
- Ha nem tetted volna, megölt volna az unalom. Helyette majdnem te öltél meg. – nevetett velem. – Jobb lesz, ha eltesszük magunkat holnapra, későre jár már. – szomorúan felállt az asztaltól, és elindult a szobája felé.
Megettem a vacsorám megmaradt részét, majd egy kis mosollyal az arcomon, elindultam én is az ágyam felé. Holnap új élet vár rám, egy mester nélküli élet.
Másnap reggel már nem találkoztam a mesteremmel. Lehet, hogy elment, mert nem akart elbúcsúzni. Valljuk be, a búcsúzás egyikünknek se megy túl jól, de talán így jobb is. Felvettem egy sötétbarna kapucnis köpenyt és utamra indultam. Nem tudtam mi vár rám, mi lesz belőlem, de mesterem szavai visszhangzottak fejemben: ’Remélem olyan sikereket fogsz elérni életedben, amiket nekem nem sikerült.’ Mosolyogva mentem arra, amerre lábaim vezettek. Most tudatosan hagytam két lábamnak, hogy arra menjen, amerre akarjon, hiszen mindegyik út a városba vezet.
A város… pontosan 1 éve nem jártam ott. Izgatott lettem, ezért szaladni kezdtem a főutca felé. Mosolyogva elkönyveltem magamban, hogy semmi se változott. Megálltam a főutca közepén, ahol az a kő volt, amin egy éve olyan elkeseredetten ültem. Picit nevetnem kellett a régi énemen, bár ha most lennék olyan helyzetben, ugyanezt tenném megint. A követ hátam mögött hagyva indultam meg egy kocsma felé. Nem akartam inni, vagy hasonló, csak kíváncsi voltam. Amint beértem a helyiségbe, megcsapott az alkohol tömény szaga. Nagyon nem tetszett, de tudtam, hogy nem sokáig fogok ott tartózkodni. Elindultam hát a pult felé, ahol mindenki ivott. Leültem egy bárszékre és hallgattam az emberek különösnél különösebb mondandóit. Egyszer csak egy figyelmes történet csapta meg fülemet:
- Te, hallottad, hogy az erdőben egy vadász embereket rabol el és kínoz meg? – kérdezte az egyik ittas férfi.
- Nem, de mióta élnek ilyen vadászok cimborám? – kérdezte a mellette ülő, szintén kissé már magát jól érző ember.
- A fene se tudja, de hogy én oda többet be nem teszem a lábam, az tuti.
Nekem ennyi bőven elég volt a hallgatásukból. Nagy léptekkel indultam meg a kijárat felé, ahol szinte felszakítottam az ajtót, majd hangosan becsaptam. Szinte rohantam az erdő felé. Szörnyen kíváncsi voltam erre a vadászra, hiszen ha megölném… akkor többet nem tenne ilyet. Igaz, még sosem öltem embert, de valamikor ezt is meg kell tenni.
Egyre közelebb értem az erdőhöz, mikor egy sikítást hallottam meg nyugat-felől. Ahogy lábaim bírták futottam, majd mikor megpillantottam az áldozatot a bokrok közé bújtam, és lopakodtam. Fűtött a kíváncsiság, és az emberölés érzése. Amikor a vadász meg akarta kínozni a nőt, előugrottam a bokorból, és a magamnál tartott késemet, a vadász nyakához tartottam. A nő rögtön rohant, amerre csak tudott. Sajnos azzal nem számoltam, hogy a vadász erősebb nálam. A nyakánál lévő kezemet megragadta, majd kicsavarta.
- Hm, egy kiscsaj csak így feláldozza magát? Lesz kivel szórakoznom. – mondta sunyi mosollyal az arcán.
- Dögölj meg! – ezt a két szót tudtam kinyögni, ugyanis elkezdett rángatni.
Olyan erős volt ráncigálása, hogy a sírás határán voltam, de tudtam, hogy nem szabad. Egy elhagyatott épületnek nem nevezhető ház felé vitt, ahol bezárva tartott. Semmi ételt és innivalót nem kaptam. 2. napja voltam ott, a kimerültség és az éhség is kínzott. Próbáltam valami szökésterven gondolkozni, de semmi jó terv nem jutott az eszembe. Főleg, hogy az egyetlen dolog, ami nálam van, az a mesterem kése. Teljes elkeseredésemben lefeküdtem a földre, hátha elnyom az álom…
Mikor felébredtem a vadász keze igencsak elkalandozott testemen. Mikor észrevette, hogy ébren vagyok, lefogott. Próbáltam szabadulni, viszont elsőre nem sikerült. Féltem még mágiát használni, de úgy éreztem, muszáj lesz.
- Basic Illusion – Vision - egy kőfalat „teremtettem” közénk.
- Basic Illusion – Touch – A vadász megérintette az általam kreált falat.
Mivel a falat látta, ami alatt én vagyok, akadály nélkül kigurulhattam alóla.
Elővettem hát mesterem kését, és elvágtam torkát. Lassan vérzett el, én pedig boldogan néztem a csordogáló vért. Nem tudtam, hogy ilyen jó érzés embert ölni. Rettentően büszke voltam magamra, majd mikor már untam a vadász bámulását, elindultam az ajtó felé, és utamra indultam.

Egy lány ordítására leszek figyelmes:
- Den, Den, nézd! - Rángatta meg a fiú pulcsiját. - Az a kiscsaj tiszta... tiszta vér!
- Én a helyedben nem érnék hozzá, lehet fertőző. Veszett, el kéne altatni...
- No és te akarod elaltatni, vagy átadod a lehetőséget? Bár kétféle vért érzek, igazából... és a töményebb valahogy nem hasonlít a csajéra. Biztos valami rossz kislány ez is.
- Túl sok van belőlük a környezetemben... viszont, ha kinyírt valakit, a hatóságok elviszik. Ami kicsit kár lenne, tekintve, vibrál körülötte a levegő a mágiától... még ha szánalmasan gyengétől is.
- Akkor? Mi lesz? Felhurcoljuk a papának? Mögötted Pegasus-on még el is férne. Bár, ezt nem mi döntjük el... - Sandított a tőlük pár méterre álló lányra, azaz rám. Nem igazán tudtam, miről van szó..
- Pegasus tuti nem engedne fel a hátára egy ilyen véres masszát. Beszélj vele, vagy tudom is én... Ha nem akar börtönbe kerülni, kitalálhatunk neki valamit.
- Mennyi bajod van neked is. - Mordult fel, majd felém vette az irányt. - Szia! Mi újság, hogy vagy? Elég cudarul nézel ki. De térjünk a lényegre, mi a francot műveltél te ott benn? - Lesne át a vállam fölött.
- Hello – néztem az alacsony lányra – tökéletesen… - válaszoltam nem törődöm stílusban. – Csak elintéztem egy fontos dolgot.
- Kit öltél meg? - Támasztotta derekára a kezeit.
- Csak egy semmirekellőt. – válaszoltam boldog hangon.
- Aha... nem rossz. Na és, milyen érzés ölni?
- Egyszerűen csodás… mintha a mennyben lennék. – válaszoltam csillogó szemekkel.
- Féled a halált, kislány?
- Én semmitől sem félek! – jelentettem ki nagyképűen.
- Nem baj, majd tőlem fogsz. - Paskolta meg a fejemet. - Na viszont, gyere velem, az a szépfiú ott majd átöltöztet!
A lány magával húzott a velem egy magas sráchoz.
- Szűz kapuja, nyílj meg! Virgo! - legyint a srác kulcsával, mire feltörnek a fények
- Ütött büntetésem órája? – kérdezte a szobalánynak öltözött csillagszellem.
- Nos, ha az büntetésnek számít, hogy lemosod és átöltözteted azt a véres szerzeményünket, akkor igen. – bök rám.
A csillagszellem vészesen közelít felém, kezében ruhákkal. Ez a valami most előttük akar átöltöztetni?! Na, az ki van zárva! Mielőtt elfuthattam volna, már elkezdte lemosni rólam a vért, és az új ruhákat rám adni. A lány felé néztem, aki gondosan eltakarta a fiú szemeit. Hál’ Istennek legalább ennyivel kevesebb kellemetlenség ér.
- Elég tiszta most már ez a csoda Pegasus-hoz..? – kérdezte a lány kissé kíváncsian.
- Azt hiszem, most már megtűri a hátán. – válaszolta a fiú.
- Akkor idézd meg a pacit... én majd felmegyek a tanítványoddal. Ja és nyugi, majd kárpótollak a fáradozásaidért. – mondta a lány sejtelmes mosollyal az arcán.
- Akkor nem árt, ha sietünk... - ezt szinte csak magának - Pegasus kapuja, nyílj meg!
Előtűnik a semmiből, egy hófehér, szárnyas ló. Nem szeretem a lovakat, de ez a jószág csodaszép volt.
- Tango, lábhoz. - Szólítja a kandúrt a lány, aki morgósan lép elől egy fatörzs mögül.
- Nem vagyok holmi kutya... – válaszolja durcásan a macska.
- Ohh, majd elfelejtettem. Ez a macska itt Tango, egy nagyképű, arrogáns állat, és a többi. Én Tabuchi Metarikku vagyok, egy tök szép, meg kedves és erős lány... – mutatkozik be a lány, vagyis Tabuchi.
- Miért hívtál, Den? – kérdezi a szárnyas ló, Pegasus, a sráctól, vagyis ezek szerint Dentől.
- Igazából, Den Starkiller a teljes nevem... a Grimoire Heart legerősebb mágusa...
- Den, ne feledkezz meg rólam... – hisztizik Pegasus.
Egy kicsit olyan érzésem van, mint aki ostobák közé keveredett.
- Ó, igaz is. Majd azt a csajt kell felhoznod a hajóra. – mutat rám Den, hogy a csillagszellem megértse.
Eközben Tabuchi felszáll a macskájával, így én lent maradtam Dennel és Pegasus-sal.
-Gyere, ne maradjunk le. - felül a lóra, és maga mögé invitál.
Készségesen szállok fel én is, majd kényelmesen elhelyezkedem. Ekkor a ló felemelkedik, és felvisz egy hatalmas léghajóra. Még sose láttam ilyen nagy dolgot, mint ez a jármű. Amint felértünk, egy óriási ajtó elé vezet, aminek nem túl pozitív az aurája. Azt mondta Den, hogy valami Hades elé vezet. Talán ő a nagyfőnök itt.
- Ideje beszélned az öreggel. Bármit is tettél, ha megengedi, hogy csatlakozz, itt biztonságban leszel a törvény elől. És, ha elég erős leszel... talán túl is éled ezt a helyet. Én viszont megyek... dolgom van. Üdv a pokolban. – Próbálja kedvesen mondani, bár nem épp úgy hangzott.
- Kösz, vagy valami olyasmi… - tehetetlenül állok a hatalmas ajtó előtt, azon gondolkozván, hogy bemenjek-e vagy sem. Végül erőt vettem magamon, és magabiztosan mentem be. Hangomat nem hallatva lépkedek egyre közelebb a… Kihez is?
- Nem tudom ki vagy, vagy hogy honnan jöttél. Amit tudok, hogy két céhtag talált rád. Nos, jó, ha tudod, hogy én vagyok a céhmester Hades. Ha itt akarsz maradni, nekem engedelmeskedsz, illetve neked én leszek a földi Istened.
Isten?! Ez az ember kissé őrült lehet, ha olyan tévhitekben él, hogy ő egy Isten. Persze saját biztonságom érdekében nem mondok egy rossz szót se, inkább helyeslek.
-Üdvözöllek a poklok poklában, fiatal hölgy. – mondta kicsit se bíztatóan Hades.
Úgy érzem mától megkezdődött az igazi életem!

(Életem első ilyen előtörténete, sőt igazából életem első története is, úgyhogy próbáltam a legjobbat kihozni magamból.^^)