HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)

Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Vas. Márc. 11, 2012 9:25 pm

A küldetést megelőző napok cselekményei:
Pár nappal ezelőtt Era közelében élőholt szörnyetegeket láttak az emberek. Nem bántottak senkit, de ez nagy pánikot keltett már egymagában is! Aztán a Kunugi állomásról érkezett a hír, hogy egy vonatot felborítottak élőholt szörnyetegek. Az íre a pontot pedig Magnolia melletti termőföldeken élőholt szörnyek nagy tömegben való megjelenése tette, de az élet eme megcsúfolásai nem a farmereket célozták, hanem egymást! Véres és őrülettől ittas összecsapásuk során a termőföldek egy része megsemmisült, és pár bolond ember, akik nem futottak el időben, szintén áldozatul estek.
A hatóságok természetesen nagy lépéseket tettek az ügyben, mágusokat szerveztek az élőholt szörnyek felkutatására, valamint követet küldtek Nocturnushoz, mert Fiore földjein ő az egyetlen, akiről biztosan lehet tudni, hogy élőholt teremtményeknek parancsol. Bár a sajtó és a pletyka szerint a követeket megátkozták és elüldözték a fekete toronyból, igazából viszont Nocturnus tagadja, hogy benne lenne a keze a dologban, és ez nyilván nem tetszett a követeknek. Ők biztosak benne, hogy Nocturnus tehet mindenről.
A közelmúltban Nocturnus szellemszolgái felkerestek minden céhet (legálist és törvénytelent egyaránt), hogy jutalom fejében segítségét kérje pár belevaló mágusnak. A céhmestereitek tolmácsolják Nocturnus kérését, és ha elfogadjátok (naná!), irány a már jól ismert fekete torony! A sötét, gótikus torony legtetején találkoztok a Vámpír Lord Nocturnussal, akinek jelenlétében akármennyire is ti vagytok a Michael Jackson meg a helikopter, megfagy bennetek a vér és megmagyarázhatatlan rettegés fog el, ami ámulattal párosul.
-Köszönöm, hogy eljöttetek! - mondja Nocturnust túlvilági hangján, miközben meg se fordul, csak az erkély korlátot támasztva bámul a messzeségbe. -Bizonyára hallottatok az élőholt lényekről, akik megfélemlítették Fiore halandó lakosait. Hogy mit hisztek, az a ti dolgotok, de én magam is szeretném tudni, mik ezek a lények, és ki irányítja őket. Nincs hatalmam e lények felett, nem látom a mágust, aki mozgatja őket. Ez fura, és... legfőképp aggasztó! Menjetek el a három helyre, ahol látták a lényeket, és keressétek az élőholtakkal játszadozó mágust!
Int halott kezével, hogy menjetek, és nem is mond többet.
Elhagyva a tornyot a három helyszín adott: Kunugi, Era, és Magnolia melletti farmok! Három két fős csapat legyen, ebből például az egyik lehetne a Grimoire Heart páros, a másik kettő pedig tetszés szerint! Mindegyik csapat induljon el az általa választott helyre!

Kunugi:
Akik Kunugiba mennek, azok vizsgálódjanak a vonatborításos eset után. Sok embert kérdeztek meg, szinte mind mást mond, nem igazán lehet követni, hogy hol az igazság! Mikor már elegetek van a sok handabandából, dönthettek úgy, hogy megnézitek magatoknak a helyet, ahol az eset történt! Ha így döntötök (jó lenne, köszkösz Very Happy), kövessétek az északi 66-os megálló síneit.

Era:
Ahogy megérkeztek, keresni se kell az ügyet, az utcákon nem egy ember kiabál és lóbál táblákat a világvégéről, a végítéletről. Vannak akik körbeállják ezeket az embereket, vannak akik csak odaköpnek és továbbmennek. Kérdezősködjetek ti is az esetről, és mint ahogy a Kunugis csapatnál, úgy itt is annyi változatát halljátok az esetnek, hogy már követhetetlen, mi is az igazság. Ha már elegetek lett, elmehettek megnézni, hol látták a lényeket. Era külvárosában egy régi raktárépületsornál van az a hely, ahova irányítanak titeket a helyiek.

Magnolia:
Mehettek a városba is, vagy rögtön a farmokra. Ha a városba, ott a fönti két csapathoz hasonlóan sok sztorit hallotok, de nem igazán tudni melyik igaz és melyik nem. A farmokon viszont már bizonyítékát is látjátok az eseményeknek. A termőföldeket mintha valami furcsa rohadás árasztotta volna el. A föld megfeketedett, a növények elszáradtak és elrohadtak. A föld alól férgek és vakondok bújtak elő, majd elpusztultak. A levegőben furcsa, kellemetlen szag terjeng, és a földön lábnyomok valamint egyéb csatára utaló nyomok is látszanak. Követve a nyomokat az erdő felé vezet utatok, annak is a mélyére.

Határidő nincs, magatokkal szúrtok ki, ha későn postoltok!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Vas. Márc. 18, 2012 12:31 am

Kao a levéltárból trappolt ki éppen, amikor egy csoportnyi fényesség szűrte meg a félhomályos csarnokot az ajtó felől. Az érkezők egyesével léptek át a kapun, ahogy a protokoll követelte, de senki sem várt a másikra. A parancsnok is köztük volt az embereivel, de a tennivalók már láthatólag ki voltak osztva, mindenki szinte vakon húzott el a dolgára, éppen hogy csak nem füstöltek a nyomaik.
- Kao. Ez érdekelni fog - csapta le az asztalára az egyik aktát. - Emlékszel arra a felhajtásra? Az arénára? - Kao bólintott. Nem mintha különösen feledhette volna az egészet, főleg hogy csak utólag derült ki a számára, hogy Rohandar a Grimoire Heart tagja volt. Az idealista fickó bizonyára nem könnyítette volna meg a hírnevét a céhén belül a csúfos veresége után. - Azokban a napokban volt egy pár különösen zavaró vendég a toronynál a Grimoire Heart céhéből. Olyanok, akiknek már neve is van. Komoly neve...
- Ismét feltűntek?
- De még mennyire. Ugyanott.
- Pont most? Van közük a követekhez?
- Minden bizonnyal. Ez a Nocturnus fazon kiküldette az embereit miután az incidens a követekkel elterjedt. Minden jelentősebb céh, legális vagy sem, de még csak csoportosulás is kapott üzenetet tőle. Mágusokat keres, hogy megtudja mi van a történtek hátterében.
- Az incidens a követekkel csupán egy kacsa? Nem túl meglepő.
- Nem?
- Nem hinném hogy érdekében állt volna hogy Fiore hatalmai mind rajta akarják elverni a port. Nem sok olyan hatalom van ami egy céhszövetségnek ellenállna...
- Logikus gondolatok, ez tény.
- Talán zavar valami?
- Azon kívül, hogy ez a Nocturnus nem képes felmérni az ellenfelét? Hogy tart annyira valakitől, hogy egész Fiorét értesíti róla?
- Nem lehetséges, hogy az egész lépés csak egy elterelés? Túl következetlen az eddigi politikájához képest, sőt egyenesen az ellenkezője. Meg lennék lepve, ha nem inkább a nyilvánossággal, vagy a feladat kitudódásával történne az igazi üzenet, akár az ellenfelének is.
- Tény, most már minden anyátlan tud róla, hogy Nocturnusnak van egy riválisa, akit keres...
- Ez a helyzet gyakorlatilag az alvilági üzenetek egyik tanulópéldája.
- "Takarodj, ez az én területem" hmm? - Kao, habár bólogatott, nem tudta le ennyivel a dolgot.
- Még ha biztosan ez is a helyzet, ha jól sejtem az ügyet akkor is szemmel kell tartani, már csak Nocturnus miatt is, illetve ezek - bökött a képekre - felbukkanása miatt is.
- Igen. Gondolom megint üres lesz a helyed.
- Egy darabig - ugrott talpra Kao, majd pár perc múlva a holmijával, és egy alélt Kuudoval a kezében kitrappolt a hagyományos kijárat felé.

A délután a toronynál érte. Szerencséjére már ismerte a járást és a környéket, így nem kellett időt vesztenie sehol, és csupán a kapuknál állt meg egy percre. Az előző alkalommal jellemző tömeg, ideiglenes épületek, dolgozók és díszítés sehol sem volt, a torony így elvesztette barátságos jellegét, és visszasüllyedt a vészjósló öreg épület sémájába. Még az ajtók is vészesen csikordultak meg, amikor a kapu végre kinyílt.
A szolgáló kérdés nélkül tárta kijjebb a kaput, láthatóan számítva a megjelenésére és tisztában lévén céljával. Amint a kapu becsukódott Kao mögött, a kis alak elsuhant mellette és fellépdelt a lépcsőn, majd rátért egy hosszabb folyosóra. Kao rezignált tekintettel nézett körbe, miközben követte a férfit, majd egy pillantásnyi tiszteletet adott neki, amikor az megmutatta neki a további utat, egy felfelé induló spirális lépcsőt, ami a magasságából ítélve egyenesen a torony tetejéig vezetett. Kao nem sietett, gondolta nincs miért, így amikor megérkezett egy másik, már várakozó alak mellé futott be a terembe. A férfi a Fairy Tail jelét hordta magán, a táskáját fogó kezén villant meg a stilizált tündér. Kao ennyire, egy pillanatnyi tekintetre méltatta a férfit, aki biccentett felé, majd visszafordult az erkély felé...
Kao a hátán érezte végigfutni a száraz, hűvös borzongást, és egy pillanatra pislognia kellett, a szemhéja alatt pedig nem csak sötétség volt, hanem egy szűk sikátor, és egy saját vérében fuldokló alak, belökve a fal alá, mintha csak egy rakás szemét lenne.
-Köszönöm, hogy eljöttetek! - mondta a fekete alak, kirángatva Kaot a látomásból, aki így képes volt újra a realitás talajára állni, habár a teste reakciója koránt sem látszott múlni. - Bizonyára hallottatok az élőholt lényekről, akik megfélemlítették Fiore halandó lakosait. Hogy mit hisztek, az a ti dolgotok, de én magam is szeretném tudni, mik ezek a lények, és ki irányítja őket. Nincs hatalmam e lények felett, nem látom a mágust, aki mozgatja őket. Ez fura, és... legfőképp aggasztó! Menjetek el Erába és keressétek az élőholtakkal játszadozó mágust! - A kijelentés végleges volt, a sötét alak lezárta a beszédét, a két mágus pedig érezhette, hogy nincs helyük többé a toronyban. Kao az újonnan kiutalt társára nézett, aki viszonozta a tekintetet, kérdően. Kao egy fél pillanattal előbb fordult, majd mindketten kilépdeltek a teremből, hogy újra a lépcsőkön találják magukat, és meginduljanak lefelé.
- Tony Smith - szólalt meg végül a férfi Kao mögül.
- Sorono Tavara. - Habár Kao gondolt rá néha, hogy érdemes lenne álnevet cserélnie néha, végül arra jutott, előbb utóbb sehogy sem kerülheti el azt, hogy megismerjék, így nem is annyira az inkognitóra törekedett, mint a helyes inkognitóra: ha már mindenképpen lesz valami neve, legyen olyan, amilyet ő enged kijutni magáról...
- Hmm...furcsa, hogy nem Magnoliába küldött minket. Ha jól tudom itt is hasonló volt a helyzet.
- Úgy látszik nem mi voltunk az elsők itt - vonta le a következtetést Kao. Azt is még ráadásul, hogy Tony sem tud semmivel többet Nocturnusról mint amennyire látszott rajta.
- Valószínű...nos mindegy, pedig jó lett volna. Jobban szeretném a saját városom megvédeni...
- Én pedig erában töltöm a szabadidőm javát. Nem lepne meg ha tudott volna róla. Már volt szerencsém hozzá.
- Ááá, értem. Nos, akkor semmi probléma. Legalább egyikőnk hazai terepen lesz. - És azt is, hogy Tony vagy hiszékeny, naiv fickó volt, vagy csupán jó színész. Bár a Fairy tail híres volt a vidám életviteléről...
- Mondhatjuk úgy is. Már így is eleget tudunk az esetről.
- Igen, de azért a legfontosabb információk még hátra vannak, és szerintem nem lesz gyerekjáték kideríteni ki áll a dolog háta mögött. - Ez a mondat azért szöget ütött Kao fejébe. Akár helyt állt a hipotézisük a parancsnokkal, és a szinte nyilvános keresés az elkövető után egy erőteljes üzenet volt, vagy éppenséggel Nocturnus játszotta a saját játékait, amihez hozzá tartozott egy grandiózus elterelés is. Az utóbbi hihetetlenül abszurdnak és túlzó felhajtásnak tűnt ugyan, de Kao tapasztalatában már nem volt helye a lehetőségek kiszűrésének csak azért mert egyik-másikuk túl abszurdnak vagy megvalósíthatatlannak, esetleg még teljesen fölösleges energia, idő, és pénzvesztegetésnek tűnt.

Végül a páros nem beszélt túl sokat. Kao a gondolataiban latolgatta a lehetőségeket és próbált építkezni az addig ismert információdarabkákból, de mindig arra a következtetésre jutott, hogy egyelőre nem tudtak eleget biztos következtetésekhez. Tony pedig jó utazótárs volt, nem zavart és nem is érezte szükségét a beszédnek, ahogy sok más legális céh tagja, és pár sötét mágus is, bármilyen furcsának tűnt.
Erát az esti szürkületben érték el, majd a városon átvágva érkeztek meg a raktárakhoz, ahol az incidens történt. Arra pedig, hogy valami történt egy dolog emlékeztetett: senki nem volt a raktárak környékén, azaz senki látható. Erában pedig, Kao ezt már nagyon jól tudta, számtalan szeme van a nappalnak, az éjjelnek, a kóbor macskáknak és az ereszről csöpögő semminek is. Ezt az egység asztalain tornyosuló napi jelentések rendszeres latolgatásával már igen óvatosan bár, de volt szerencséje megbecsülni...
Tony ismét csak nem kérdezett sokat. Néhol kíváncsian nézett az utcai tömegre, vagy a sikátor jellegzetes informátorára, de Kao pár szavát elégnek tekintette afelől, hogy helyi lévén ő már tudott az ügyről és a helyről. Az nem is volt hazugság, csupán a forrás volt más mint amire Tony gondolhatott...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leena
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 440
Aye! Pont : 18
Join date : 2010. Feb. 10.
Age : 29
Tartózkodási hely : Dragon Fang

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Hétf. Márc. 26, 2012 10:50 pm

Hatalmas pára felhő szállt fel a fürdő szoba ajtajából. A hideg levegő meg borzongatta Leenát miközben haját törülve lépett ki. Jól esett neki a fürdés, az elmúlt hetek nyomasztó feszültsége és a mai munka Izumonál nagyon lefárasztotta. Gondolatok valamilyen okból kifolyólag eltűntek fejéből és kissé kábán sétált végig a nappalin – mely egyben szobája is volt – majd levágódott a csont fehér kanapéra, Pascal mellé. Mialatt az Izumótol kapott olajjal kenegette bőrét kis barátja az újságot bányászta.
– Jobban érzed magad? - kérdezte miközben bravúros mozdulatok között lapozott egyet.
– Igen sokkal. - felelte, és letette a kis üveget az asztalra. Lábát a kanapé karfájára téve várta hogy az olaj beszívódjon, és számolni kezdte a testén húzódó számtalan zúzódást. A csend újra közékük ült, a nap sugarai sárga pöttyöket festettek a fehér puha szőnyegre. A szél finoman lengette a sárga selyem függönyöket és Leena valahogy újra könnyűnek és üresnek érezte magát. Nem bántották a fejében szűnni nem akaró emlékek, nem nyomasztotta a múlt és nem fájt semmi. Mondhatni boldog volt ha az elmúlt heteket nézzük, és így a kanapán pihengetve már Emerald és az őrjöngő város tömegének emléke is halványulni látszott.
– Mit olvasol ilyen elmélyülten? - kérdezte könnyedhangon.
– Újságot.
– Na ne mond, erre én is rá jöttem! - nevetett fel. – Egyébként az a mai újság?
– Nem, három napos, de igen érdekes dolgok történek Erában azóta. Nem is értem hogy nem olvastam el akkor…
– Miért mit írnak? - kérdezte kíváncsiskodva Leena miközben a kis állat fölé hajolt.
– Élőholtakat láttak Erában négy napja. - foglalta össze tömören.
- MI? Élőholtakat?
– Igen, - felelte és két hátsó lábán fel állva immitálta a hallott testek járását mély hangon folytatva – zoooombiiiikaaat! hörrrrr!
Leena felhúzva egyik szemöldökét nézett rá vissza.
– Tudom mi az az élőhalott…
– Ja! - kiáltott fel színlelt meglepéssel. – Akkor jó!
– Na gyere csak ide! - kapta fel miközben hasát kezdte csiklandozni mire Pascal fura morgó hangok közepette kezdett el nevetni.
– Jó jó, bocsánat! - kiabálta nevetve.
– Na azért! - vigyorgott rá, és vissza tette az újságra. - Szóval mit csináltak azok a zooombiiiik! - kérdezte miközben útolsó szavát Pascaléhoz hasonlóan torzította el.
– Az újság szerint semmit, csak itt járkáltak az utcán. - felelte miközben újra a cikk főlé görnyedt.
– Járkáltak? - Leena igen csak meglepődött valami másra számított
– Igen. Nem támadtak meg senkit, nem romboltak vagy hasonló.
– Hát, ez az azért fura. - mondta miközben az ablakban lengedező függönyre tapasztotta a szemét. – Már mint, egy zombiról inkább tudnám elképzelni hogy megtámad valakit mint hogy kör sétát tesz a városban.
– Hát na ez az! Nekem is ez a fura, és …. - de Pascal hangja elakadt.
– És mi? - nézett rá.
– Szerinted ennek mi értelme? Ki küldeni egy csapat élőhalottat sétálni Erába? - kérdezte tőle, de ő nem felelte, tudta Pascal arra vágyik, ő mondhassa ki a megoldást.
– Pánik keltés, és ez nekem nagyon nem tetszik. Miért akarna valaki pánikot kelteni? - kérdezte tőle – És miért pont zombikkal?
– Sebastián biztos tudja. - jegyezte meg Leena, vesztére.
– Igazad van! - csapta pici öklét bal tenyerébe. – Menjünk kérdezzük meg tőle!
Leenának bár nem volt sok kedve most a céhhez, de a gyomrának annál inkább, és mivel a hűtő kongott főzni meg nem igen tudott valamint Sebastian mennyei ételei már igen csak hiányoztak neki rá bólintott a dologra.
Pascal szinte három másodperc alatt az ajtón volt már, de Leena még előtte felöltözött. Egy apró kis short és egy fehér ing nem igen volt megfelelő öltözet az utcára szerinte. Rövid gatyát és kedven ujjatlan felsőjét választotta végül. Táskáját vállára akasztva Pascallal a karján indult lefelé. A város ekkor már nyüzsgött, az árusok mindenféle hívogató ígéretekkel és engedményekkel próbálták csábítani a vevőket portékájukra. Szokatlanul nagy tömeg tartózkodott az utcákon, az emberek egymás szavába vágva néhol ordítozva beszéltek. Akaratlanul is elcsípett néhány nem túl bizalom gerjesztő információt.
- Vissza fognak jönni majd meg látjátok! Ez még csak a kezdet! – kiabálta egy nő.
- Így van, most csak körbe szaglásztak és néhány napon belül lerohannak minket! Fell kell készülnünk! – helyeselt egy szikár magas férfi.
- Hallottátok hogy Gnowner lánya az éjszaka eltűnt? A szobalány még a hörgést is hallotta a szobájából, meg egy nagy sikolyt! – magyarázta egy kereskedő.
Leena és Pascal összenéztek a hallottakon.
– Ez igen érdekes, de kérdés hogy igaz e?
– Sebastián tudni fogja, ő mindig mindent tud! - felelte Leena és megszaporázta lépteit. Az emberek között cikázva gondolatai az élőholtak körül forogtak. Nem igazán érttette már az egészet, az újság szerint csak sétáltak az élőholtak, de az emberek már teljesen más mondtak.
” Az is lehet, hogy azóta újra itt voltak.” - találgatott magában – ” Vagy lehet, hogy az újságban hallgattak a támadásról. De a férfi azt mondta, „az éjszaka”, tehát nincs még egy napja. Kéne szereznem egy mai újságot!” - mondta magában, de a közelben nem látott újságost, és feleslegesnek is tartotta most, hogy néhány perc és eléri a céh házat. Az ehhez hasonló ügyek, általában a mágusokra tartoznak, ezért biztosra vette, hogy a legtöbb és legpontosabb információkat csak is ott szerezheti meg. Végig robogott a folyóson és benyitott a fényben úszó céh teremben. Kifejezetten sokan voltak, az asztalok tömve voltak de a pult üres volt, aminek kifejezetten örült. Sőt a legjobb hír az volt hogy Ba’al mestert se látta sehol, még az illatát se érezte, ami különösen jó napok előjele volt. Néhány köszönés után elérte a pultot és lehuppant egy egyik puha bárszékre.
- Szia! - köszönt vidáman kissé piheg.
– Hello, mi ez a nagy rohanás? - kérdezte mosolyogva. – Jól látom az arcodon hogy éhes vagy?
– Tökéletesen! - vágta rá azonnal.
– És mit kérsz? Gyümölcs vagy egy saláta?
– Um - rázta meg a fejét. – Valami laktót, és nagyon sokat!
– Rendben, egyébként megszereztem neked amit kértél, sőt tettem bele némi kis, hogy is mondjam, ajándékot! - húzott elő egy barna zacskót Sebastián és kezébe nyomta.
– Ó nagyon köszönöm, Seb! - virult fel arca és el is vette a csomagot, septiben bele pillantott, majd táskájába gyömöszölte.
-És hogy ment a munka?
Leenát váratlanul érte a kérdés, akaratlanul is be villant neki egy emlék, amint a megőrült tömeg Ayame halott testén taposva veszi őket üldözőbe.
– Hagyjuk ezt most! - szólalt meg Pascal mielőtt Leena túl mélyre süllyedhetett volna az emlékeiben. – Mit tudsz az élőholtakról? - szögezte neki a kérdést.
Sebastián meg lepetten bámult rájuk.
– Ti nem hallottátok? - kérdezte de aztán meg is adta választ. – Jaj tényleg, pont az nap mentetek el amikor az eset történt! - csapott homlokára.
– Te láttad őket? - kérdezte Leena.
– Már mint hogy itt vagy Kuniguniban?
– Kuniguni? Hogy jön ide Kuniguni, tudtunkkal Erában jártak!
– Azóta már ott is voltak. - jegyezte meg morogva Sebastián.
– Ezt már nem értem. - szólt közbe Leena buta arccal nézve őket.
– Elmagyarázom. - ajánlotta fel, és letette a kezében lévő korsót. – Négy napja Erában élőholtakat láttak a külvárosban, nem csináltak semmit csak hogy is mondjam, ott lézengtek. Ettől függetlenül a városban kitört a pánik.
– De hát a céh nem tett semmit? - kérdezte megütközve Leena.
– Még is hogyan? Amíg nem érkezik konkrét parancs az eltávolításukra vagy megsemmitésükre addig nem tehetünk semmi, különben a Tanács nekünk ugrik. - felelte Seb, majd egy mély lélegezet vétellel folytatta. - Aztán nem sokkal az után Kinuginból is kaptunk híreket.
– Ott is elárasztották a város? - kérdezte Pascal.
– Rosszabb, meg támadtak egy vonatott és fel is borították.- mondta mélyet sóhajtva. – Embereket itt sem támadtak meg, érthetetlen módon.
– Azt akarod mondani, hogy kizárólag csak a vonat érdekelte őket? - kérdezte Leena ahogy át vette Sebastiántól a tányérját, mire a fiú csak bólintott.
– Mit szálíltott az a vonat?
– Embereket, semmi más érték nem volt ott, ami indokolhatta volna a támadást.
– És valami fontos ember? Valaki a Tanácsból, vagy valami tehetősebb ember? - kérdezte újra Pasca, de Sebastián csak a fejét rázta.
– Semmi, egyszerűen megjelentek, és a vonatra támadtak, de embereket nem bántottak. Kizárólag csak a vagon érdekelte őket, de a pánik így is hatalmas volt, különösen, hogy nem volt nehéz megtalálni Era és Kuniguni közötti kapcsolatot.
Pascal homlokát ráncolva meredt maga elé.
– De itt még nem ért véget. - folytatta – Tegnap Magnóliában is megjelentek!
– Ott mit borítottak fel?
– Semmit, egymásnak estek a külvárosban lévő földeken.
– Mi??? Megtámadták a tanácsot?! - hördült fel Pascal.
– Nem a tanácsot, hanem egymást. - Leena és Pascal álla egyszerre koppant a pulton. – Senki sem érti, szinte egyik pillanatról a másikra megjelentek, nem tudjuk hogy miért vagy hogyan, azt sem csapatokban mozogtak e, de egymásnak estek.
– Az élőholtak egymást… ölték? - még kimondani is hátborzongató volt, bár maga sem tudta miért.
– Igen, a földeket tönkre tették… bár embereket nem támadtak meg, de még így is lett egy két áldozat. Néhány földműves megpróbálta elzavarni a földiekről őket.
– Ennek semmi értelme. - mondta Pascal miközben kis öklén tartotta fejét és gondolataiba mélyült.
– Hát nincs, és pontosan ez az ami csak még nagyobb pánikra ad okot. Az élőhalottaktól senki sem ezt, várja és emiatt sem tudja senki mi lehetne a következő lépés, sem a részükről sem a mi részünkről.
– Nincs gyanúsított akinek a keze benne lehet? - kérdezte Leena majd egy újabb falatot kapott be.
– De van, és te ismered is.
– Noctornus? - kérdezett vissza Pascal, ami igen csak meg lepte Leenát, bár mesélt neki róla még sem gondolta volna hogy ilyen gyorsan rá jön az összefüggésre.
– Pontosan! - harsant egy hang mögötte.
–BI? - kiáltott fel Leena, de hirtelen meglepettségében félre nyelte a falatot. Hevesen köhögni kezdett.
– Ejej Leena- chan! - szólalt meg egy kissé mély de még is ismerős hang a háta mögött. – Nem kell így habzsolni, nem kerget a tanács! - veregette meg a hátát hőn szeretett mestere. Ba’al széles vigyorral nézett rá, miközben egyre hevesebben veregette hátát. Leena meglátva Ba’alt csak még hevesebben kezdett el röhögni, míg majd öt perc folyamatos köhögés után sikerült megküzdeni a falattal és a sokkal amit mestere megjelenése okozott.
– Tessék szépen enni Leena –chan nem akarom hogy valami bajod legyen! - mondta még egyszerre mikor ki itta a pohár vizet. – Szevasz Zöldi! - biccentett Pascal felé mire a kis kaméleon karmazsin pirosra változott. – Ó egy rajongó, - kiáltott fel örömtelein meg látva a mérgest Pascalt. - látom Leena-chan jó nevelésben részesített, helyes helyes! - dicsérte meg Leenát is. Sebastián mélyet sóhajtott és egy korsó sört tette a férfi. – Kösz Pajti!Hallom az elmúlt napokról beszélgettek. - fordult Leenáék felé.
– Igen mester, tényleg Nocturnus küldte az élőholtak?
– Semmi sem biztos. A sajtó szerint a ki küldött követeket megátkozták és elüldözték, de ezek a lapok a hírekből élnek, és nem feltétlenül igaz amit ott mondanak, Nocturnus pedig tagad mindent. Ugyanakkor reggel két követ érkezett a céhbe. - kezdte de szokás szerint elhallhatott. Nagyot kortyolt söréből és várt. Leena ismerte ezt, így akarta az ember idegeit húzni, de ő most nem akart ebbe a játékba bele menni.
– Milyen követek mester? - kérdezte most már kevesebb érdeklődéssel.
- Két szellem jött el hozzánk…
SZEL LEM? - akadtak ki mind ketten.
– Igen, Nocturnus küldte őket, hogy mágusokat kérjen fel derítsék ki mi ez és ki akarja besározni a nevét. - fejezte be és Leenára nézett. A lány egy pillanatig kérdően tekintett rá majd megértette.
– Ja nem, mester nem. Én most jöttem vissza, még ki se pihentem magam, és … - kezdte de mestere félbe szakította.
– De igen! Te már találkoztál Nocturnussal, ráadásul, jelenleg minden komolyabb emberem küldetésen van, és ezt az ügyet nem szívesen bíznám valami újoncra. Valamint céhünk jó viszonyban van Nocturnussal és szeretnénk ha ez így is maradjon! - nézett rá komolyan. Arcán ülő szigorú szempár és mosolytalan ajak egyértelmű üzenet volt Leena számára, itt nincs több apelláta, mennie kell. Mestere már akkor eldöntötte, amikor a szellemszolgák megjelentek. Így hát kissé kelletlenül, de beadta derekát, befejezte reggelijét, meg várta amíg Sebastián csomagol neki némi elemózsiát és elindultak az állomás irányába. Magnóliába induló vonatra várnia kellett, de ez nem okozott neki fejfájást. Ilyen esetekben mindig vásárolni ment, ugyan is ezzel telt a leggyorsabban az idő. Mint máskor, most is egy új szerzeménnyel távozott a butikból, egy zöldeskék cipzáros felsővel. A vonat úton gondolataiba merülve figyelte a táját, szívesen tette volna meg az utat gyalogosan vagy akár szekéren, de az idő szaladt és Ba’al mester a szívére kötötte, hogy egyetlen percet se késlekedjen. Leena tartva magát ehhez az állomáson leszállva a házak tetején ugrálva légvonalban indult el a Fekete torony felé. Viszont amint meg látta a távolban a fekete tüskeként magasodó tornyot gyomra görcsbe rándult. Nem sokszor került olyan közel a halálhoz, mint amikor utoljára itt járt. Talán meg is halt egy pillanatra, mélázott, ahogy felidézte a fájdalmat, amit akkor érzett. Ellenfelük szinte meg közelíthetetlen volt, bármit is tettek esélyük sem volt ellene, és a legborzalmasabb az volt, hogy nem társain se tudott segíteni. Bár azóta többet tudott már a gyógyításról, tisztában volt vele, hogy még mostani tudása lett volna elegendő akkor. A torony ekkora már magasan állta útját, már a tetejét sem látta, a bejáratban számára ismeretlen lények fogadták. Nem sokat beszéltek és készségesen és udvariasan invitálták be, ő még is félelmet és viszolygást érzett. Őszintén szólva nem szerette ez a tornyot, nem szerette Nocturnuszt sem, mert félt. Valahogy minden, ami itt volt homályba burkolózott előtte és ez mindennél jobban megrémisztette. A toronyban kevéske vérszaggal vegyítve furcsa számára ismeretlen illatok voltak, de ezeket meg próbált kizárni tudtából, ugyan is csak még jobban nőtt tőlük félelme. A szolgák bevezették a toronyba, amely most nagyobb pompában állt mint amikor legutóbb itt volt. A rombolás nyomai teljesen eltűntek, a szobrokat és freskókat helyre állították, volt valami magasztos és fennkölt a helységben. Az égig nyúló torony tetejét Leena most sem látta, de a szolgák furcsa kezükkel a két oldalt induló felé tekergőző csiga lépcsőkre mutattak. Értette a célzást így hát elindult, a csend ami Sötétség tornyában honolt minden egyes lépését elárulta. Hangos vízhang tova terjedt, és mindent bejárt. Borzalmasan zavart a hang, de ennél még nyomasztóbbnak találta a mély és sötét csendet, mintha egy árva teremtett lélek sem lenne itt rajta kívül. Az út felfele hosszú és már megerőltető volt számára is, Pascal felsője alá bújva várakozott, érezte rajta ő is fél.
Végül elérte a torony tetejét, ahol több más mágus is várakozott. Orrát ekkor furcsa kissé ismerős illat csapta meg. Egy sárkány jellegzetes illata, bár ez nem hasonlított Nickolas illatához, vagy Max illatához amiről a tűz jutott eszébe. Ez valahogy más volt mint, olyan hideg fémes illat, amiről a vas jutott eszébe. Kérdőn pillantott körbe, keresve a szag forrását és egy fehér hajú lányon állapodott meg a szeme. Ismerősnek tűnt neki valahonnan bár maga sem tudta miért, mintha látta már volna a lányt valahol máshol is. Ekkor észrevette Noncturnust, ahogy ott állt fent a torony erkélyén a messzeséget kémlelve, rémisztő alakját vékony fénylő pajzs vonta körbe. Olybá tetszett, mintha fényből lépett volna ki, úgy magasodott ott fent mint egy király.
- Leena? - szólalt meg mögötte egy ismerős hang, megfordulva egy kedves kissé félénk szeplős fiú állt mögötte, tűz vörös haja a sötét félhomályban elvesztette fényét.
- Peter? - lepődött meg. - Te is itt?
- Igen, azt hiszem, de miért? - kérdezte inkább magától mint Leenától. - Hogy vagy? Te... – de itt meg akadt, Pacsalt fürkészve - és Pascal?
– Köszi, meg vagyok, Ba’al küldött ide. - tömören egy grimasszal az arcán, de látva Petersen arcát kiegészítette. – Ő a mesterem, és kérte hogy jöjjek.
– Pontosabban közölte hogy jön. - egészítette ki Pascal.
- Te is az élőhalottak miatt jöttél? - kérdezte.
- Vagy is zombik. - Leena élt a gyanú perrel hogy Pascal különös szenvedélyt táplál a szó iránt.
- Igen az élőholtak, vagyis zombik miatt. - felelte.
- Köszönöm, hogy el jöttetek! - szólalt meg mély kissé recsegős hangján ami olyan volt mint a fagyos szél. Leena érezte ahogy a félelem hideg kése belé már, Noctorus hangjából hiányzott valami, talán az élet, amitől eviláginak tűnt volna. - Bizonyára hallottatok az élőholt lényekről, akik megfélemlítették Fiore halandó lakosait. - szavai hatásra újra hideg borzongás futott rajta végig, izmai egy pillanatra remegni kezdtek de meg makacsolta magát. – Hogy mit hisztek az a ti dolgotok, de én magam is szeretném tudni, mik ezek a lények és ki irányítja őket. Nincs hatalmam e lények felett, nem látom a mágust, aki mozgatja őket. Er fura és … legfőképp aggasztó. - hangjából érezte feszültségét, és ekkor a jeges félelem elérte elméjét is. ” Ha ő maga is tart tőle, mit tehetnék én?” - villant át az agyán. – Menjetek el a három helyre, ahol látták a lényeket és keressétek az élőholtakkal játszadozó mágust! - szavai halk visszhangot vertek a teremben, kezét kecsesen még is határozottan nyújtotta ki, ez volt számukra a végszó. Intésével egyértelműen jelezte, távozzanak, és Leena félelem kissé aláb hagyott. Mint egy mély álomból felébredve pislogott fel. A mágusok körülötte mozgolódni kezdtek, és érezte ahogy Pascal le csusszan róla. Szólni akart neki hogy ne tegye, ne menjen el, de elméje még mindig fagyos volt a félelemtől.
” Nyugi csak információt ment gyűjteni!”
” De hát miről, Noctornus elbocsátott minket?!”
” Ó ember, nem tűnt fel hogy nem vagytok egyedül? Pascal tudni akarja ki merre megy!”
Leena nem felelt nem akart most ezen vitatkozni, inkább tovább kutatta szemével kis barátját. Ahogy lefelé ballagta a lépcsőkön a többi mágussal Pascal csak egyszer csak megjelent.
– A két fehér hajú Magnóliába megy a két másik mágus pedig Erába. - súgta alig hallhatóan, ő pedig bólintott. ” Akkor nekünk marad Kuniguni.” - szögezte le magába.
- Akkor ismét együtt leszünk?
- Ha szeretnéd. - mosolygott rá vissza Leena. Lépteik hangja körbe járta a tornyot, amikor leértek a lépcsőn már csak az ajtó járt a fejében, hogy minél hamarabb kilépjen ebből a nyomasztó légkörből.
- És... - szólalt meg Petersen ahogy elhaladtak a torony mellett de valamiért nem folytatta. - Hogy vagy? - nyögte ki végül.
- Hát meg vagyok köszönöm. - mosolygott rá, de nem akarta emlékeztetni rá hogy már kérdezte. - És te hogy vagy? Mesélj mi történt veled azóta?
- Hát...jól vagyok azt hiszem. - felelte nem túl nagy önbizalommal. - Bár nehezen mennek a dolgok. - mondta de abban a percben vissza is dobta a labdát. - Bob Mester arra tanít, hogy egy férfi mindent megtesz, hogy elűzőn minden átkot, megtörjön minden rosszat, mi egy lány szomorúságát okozhatja, szóval mesélj tovább te.
Leena elmosolyodott Peteren.
- Ő lenne a mestered? - kérdezte.
- Ha jól sejtem különösen vonzódik a női nem iránt. - jegyezte meg Pascal.
- Időnként félek, hogy kopaszodok. - tett hozzá gonsozkásan még is mosolyogva. - De igen, Ő a Mesterem.
- Hasonlít az én mesteremre, bár Ba'al mester, hogy is mondjam, igen különleges humorú ember. - igazából nem is tudta mi lenne a jó szó rá, a perverz állatott azért még sem mondhatta.
- Értsd egy tapló perverz sex mániás állat. - fogalmazta meg helyette is az igazságot Pascal.
- Mond mikor szoksz már le erről? - nézett rá mérges Leena, lassan kezdte idegesíteni ez folytonos kiegészítés.
- Most miért? - kérdezet vissza értetlenül Pascal, de Leena élt a gyanú perrel nagyon is jól érti a dolgot. - Mond hogy nem volt igazam!
- Mint egy rossz házaspár. - jegyezte meg halkan Peter, de túlságosan jól hallották már. Egyszerre vettetek rá morcos pillantást mire a fiú fülig pirult.
- Bocsánat. - sütötte le a szemét, de Leenáék mérge nem is volt igazai harag, és az egész annyira mosolyogtató volt hogy mind ketten hangosan felnevettek.
- Ugyan már ne vedd komolyan! - eztán Leena mesélt még Peternek minden napjairól a céhről és Sebastiánról de munkáit kínosan kerülte. Magnóliában újra vonatra ültek és Kuniguni felé vették az irányt. Szerencsére nem is kellet sokat menniük, hogy megérkezzenek. Peter igen sokat mesélt neki Bob mesterről és a Blue Pegasusról, Leena kifejezetten élvezte a történeteket a híres szalonról, a meseszép mágusokról és az igen csak viccesnek tűnő Bob mesterről. Talán sok történet hatására vagy mert már igen rég volt a reggeli de Leena egyre éhesebb lett. Táskájából egy nagy zacskót vett elő, és egy csokoládés süteményt kezdett el majszolni.
- Kérsz? - mielőtt nagyot harapott belőle.
- Ha nem gond, megkóstolom. - felelte bátortalanul - Te csináltad? - kérdeztem még tőle.
– Dá behogy, Bedatian. - legyintett teli szájjal és másik két zacskót húzott ki táskájából - Bilyed kéded?
- Azt kérdi milyet kérsz, van még egy sonkás és egy kakaós. - magyarázta Pascal.
- A kakaós jó lesz, köszönöm.
Evésközben Leena a táját nézte és a vonat csendes zakatolása megnyugtatta. A békés állapotból egy hatalmas koppanás ébresztette fel. Peter morzsái heves szedegetése közben a fékező vonat áldozataként fejelte le a vele szemközti ülést.
- Újisten ból vagy? - kérdezte aggódva ahogy lehajolt hozzád.
- Ból vagyok. - utánozta a teli szájjal beszélő Leenát. Ahogy a fiú fejét dörzsölgetve kezében csokis süteménnyel bámult fel rá, a nevetés szó szerint felszakadt belőle. Igazából nem tudta meg mondani min nevet, mert egyszerre találta viccesnek Peter arcát, ahogy saját ügyetlen szavait utánozza és a szerencsétlen helyzetet is. A nevetés percről percre csak erősödött, szemeiből immáron már potyogtak könnyei, hasfala szúrt és a falatot sem tudta le nyelni.
- Minden rendben? - kérdezte Peter már másodjára Leenától de ő még midig csak bólogatni volt képes ahogy az ablak alatti kis asztalnak használt lapba kapaszkodott hogy ne essen le az ülésről.
- Aha. - nyögte ki nagy nehezen. - Csak olyan…olyan vicces volt... - de még mielőtt folytathatja volna Pascal az ablakra tapadva nézett ki.
- Menyjöttyük. - mondta az ablakra cuppanva. Petersen Leenát felemelve indult meg lefelé, bár a lánynak még mindig tartott a ne vetési rohama.
- Kezdjünk neki. - szólt mikor leértek a vonatról. Szavai hallatán neki is sikerült végre össze szednie magát. Pascal fején ülve figyelte a tömeget és szokásához híven beleolvad a környezetébe.
- Hol kezdjük? - fordult Peter felé, ahogy az állomást szelték át.
- Jó kérdés, még nem igazán jártam erre. Kérdezzünk meg valakit.
” Ehhh idáig már én is el jutottam…” - nyögte magában.
- Erre gondoltam én is csak hol kezdjünk el kérdezősködni? - bővítette ki a kérdést. Peter nem felelt csak intett neki.
- Gyere. - mondta és egy idős néni felé vette az irányt. A nénin jóval túl lehetett már az ötvenen is, ősz haját kontyba kötve állt pindurka kis asztala előtt amin apró kis virágcsokrok és koszorúk sorakoztak. Arcán számtalan ránc közül Leena már nem tudta megítélni, mérges-e mert megszólították vagy csak egyszerűen így néz ki.
- Elnézést. A napokban történt vonatborításos esett után érdeklődnénk. Azt szeretnénk kérdezni, hogy merre történt a baleset, esetleg ön mit tud róla? - kérdezte udvariasan Peter.
- Milyen vonatborítás, itt nem történt semmi sem. - hangja rekedt volt és fáradt, de egyértelműen éreztette velük, nem kívánt vendégek itt.
– Nem hallott az élőhalottakról? - kérdezte Leena kissé megütközve.
- Miféle élőhalottakról? - morogta. – Itt nincsenek semmi féle zombik, és vonatott se borogattak! Menjenek innen, ne rontsák tovább a boltom! - ripakodott rájuk.
– Elnézést! - válaszolta megütközve Leena.
– Bocsánat!
Miután ott hagyták a nénit Peteresen kissé halkan morogva jegyezte meg.
- A következő a tied.
Leena bólintott majd körbe nézett és egy nem messze tőlük álló munkás felé indult. A férfi zömök testalkatát csak kisebb sör hasa erősítette meg, nem lehetett több harmincnál Leen szerint, bár kopaszodó feje többet mutatott.
- Elnézést a zavarásért uram, - szólította le Leena.
- Jó napot kis asszony.
- A napokban történt incidensről szeretnék érdeklődni. Amint kiejtette száján a szavakat a férfi arca meg merevedett.
- Az élőhalottakról?
- Igen arról.
- Mi érdekel?
- Hát úgy kb minden. - felelte Pascal mielőtt ő kinyithatta volna a száját.
- A Király emberi vagytok? - nézett végig rajtuk gyanakvó szemmel.
- Nem, miért? - kérdezett vissza Leena, de ez igen csak ne hiba volt részéről. A férfi hirtelen megfordult és komolyan matatni kezdett az egyik mozdony alatt.
- Nem igazán tudok sokat, - kiáltotta ki. - azt hallottam valami nagyúr csinálta, hogy a vonaton lévő kincsekhez jusson, de én nem akarok bele folyni ebbe.
– De mi csak… - kezdte volna újra de a férfi ingerülten vágott a szavába.
- Mondtam már hogy nem akarok bele folyni, és egyébként is a hanem látná dolgom van! Kérem hagyjanak!
- Rendben, köszönjük a segítségét. - szólt Peter és hátára téve a kezét tolni kezdte. Leena értetlenül meredt rá, maga részéről nem hagyta volna ilyen könnyen füstbe menni a dolgot, de aztán be adata a derekát.
Peter egy magas férfit szemelt ki, de ő sem segített sokat számukra.
- Elnézést. – szólította meg. - A vonatborításos... esett érdekelne minket.
A férfit ahogy feléjük fordult tömény alkohol szagot árasztva magából egyenesen megszédítette őket.
- Vonha borhítás? - kérdezte félig tántorogva - Az énn ott hük voltam. Én teljes egyedül! hük. - ütött a mellkasára.
– Ő hát ez nagyon jó, köszönjük! - kapcsolt gyorsan Leena és már fordult is volna el, de a férfi új beszélgető partner reményében rájuk csimpaszkodott.
- Héé-ééé én ott hükk voltam! Az köcsög gyerek nekem jött, de hükk ne engedtem neki! - magyarázta.
- Ez nagyon jó, biztos. Viszlát!
Leenáék sebes üzemmódra nagy porcsíkot húzva maguk után léptek le.
- Ez is sokat segített. – szólalt meg Peter miután biztosra vehették hogy a férfi lekopott róluk.
- Ugyan már, azért ne add fel ilyen hamar! - vigasztalta, ahogy szemeivel egy középkorú hölgyet szúrt ki. Színes ruhái felkeltették a figyelmet, de arcán sem őrület sem harag nem látszott, és még alkohol szagot sem árasztott, így hát megfelelőnek tartotta az eddigiekkel összemérve.
- Jó napot asszonyom! - szólította le Leena.
- Ó, drága gyermekem, venni szeretnél valamit? - fordult felé mézes mázos mosollyal.
- Nem, én csak meg szeretném kérdezni...
- ÁÁ a jövődre vagy Kíváncsi ugye? Tudtam hogy eljössz ma hozzám gyermekem! - nézet rá sejtelmes mosollyal.
– Jaj nem, nem! - szabadkozott heves hadonászások közben.
- Jókor jöttél ma csak 250 Gyémánt egy jóslás, de tudod mit neked csak 200 lesz. - kacsintott rá, tudomást sem véve Leenáról.
- Ó nagyon kedves de én csak a vonat incidensről... - kezdte de az asszony újra a szavába vágott.
- ÓÓÓÓÓ NE IS MOND átok azokra az élőholtakra! - kapta fel a vizet, Leenáról még is nagy kő esett le. ” Hál istennek, legalább ő tud majd valamit mondani!” - sóhajtott fel.
- Tud valamit velük kapcsolatban? - kérdezte Pascal.
- Az rohadék Indria küldte őket bizony! - szavai nyomán szinte mind az asszonyra cuppanva hallgattak.
– Igen? - kérdezte Pascal.
- Úgy bizony, neki hatalma van az ilyen lények fölött, tudjátok már nagyon rég óta lepaktált az árnyakkal és a holtakat is maga mellé állította néhány áldozattal. - magyarázta.
– És azt tudja hogy mi a célja?
- Az a büdös banya a szomszédból le akarja rontani az üzletem... - rázta a kezét, miközben csak úgy fröcsögte a szavakat. Mindhármuk álla egyszerre esett a földre, a sokk hatás minden eddiginél nagyobb volt.
– Hát ez is bukta… - jegyezte meg halkan Pascal.
- De én nem fogom hagyni neki... olyan rontás küldök rá... - dörzsölte össze kezeit egy gonosz mosoly keretében - te nem akarsz valakire átkot küldeni? - sandított Leenára.
- ÖÖ nem köszönöm. - tette keresztbe kezét maga előtt.
- És te fiatal úr? - fordult Peterhez.
- Köszönöm, majd később. - mentegetőzött ő is.
- Ugyan már nem kell szégyenlősködni! - unszolta tovább őket. - Én látom a szemedben a lehetőséget fiacskám, és az a 200 gyémánt nem olyan sok ám! - vigyorgott rá eléggé foghíjas mosolyával. Bár ez a mosoly inkább ijesztő volt mint barátságos.
- Köszönöm, majd este visszajövök! - mondta miközben tenyerét Leena hátára helyezve tolta előre őt. - Menjünk innen, mielőtt elbűvöl. - súgta oda neki, mire csak bólintott egyet.
Ahogy tovább haladtak Leenában nőtt a düh. ” Mindenki meg van itt örülve?” - kérdezte magától, de akkor eszébe jutottak az előző párnapban látott emberek, őrült tetteikkel, és már nem is volt úgy meglepődve, de a kegyetlen emlék újra felidézte benne a fájdalmat. Nem akart tovább emlékezni így erősen koncentrálni kezdett a körülötte lévő tömegre.
- Azt hiszem jobban meg kell válogatnunk kihez megyünk oda. - szólalt meg Pascal, ebben a pillanatban viszont egy kissé görnyed idős ember ugrott eléjük.
- KÖZELED A VILÁG VÉGE! - ordította. Szemei össze vissza pattogtak rajtuk arcán néhány izom apró rángásokkal mutatta a férfi elméje igen csak össze omlott. Görcsösen szorította Leena karját, mintha csak tőle várna valami reményét, de tőle nem jött más csak:
- Ö, hát… - nézett rá megszeppenve.
- HÁT NÉM ÉRTITEK, BOLONDOK ITT A ITÉLET ÓRÁJA! - kiáltotta újra ahogy megrángatta karját. - A HALOTTAK KIKELETEK SÍRJUKBÓL HOGY MAGUKKAL VIGYENEK!
” Üsd le és haladjunk.” - szólt Carmen unott hangon, miközben Petersen lefejtett róla a férfi kezét.
– Köszönjük a figyelmeztetést.
- Tud valamit a halottakról uram? - kérdezte Leena reménykedve benne, hogy valami információt találnak, de a válasz ugyan az volt.
- KÖZELEG A VILÁG VÉGE!
- Hagyjuk, ennek beakadt a lemez. - jegyezte meg epésen Pascal.
- MIND MEGHALUNK!
- Jó jó, csak menj már innen! - szólt rá Pascal mérgesen. Petersen egy erősebb lökéssel kiszabadította, és gyors távozásra ösztönözte.
- Nem tudtunk meg semmit eddig. – szólalt meg miután maguk mögött hagyták az őrültet. - Mit csináljunk most?
- Pórbáljuk meg újra a pályaudvaron, talán egy mozdony vezető vagy egy kalauz többet tud. - ajánlotta. Bár már maga is erősen kételkedett ebben.
A pályaudvarra belépve Leena az első kalauzt meg is célozta. - Uram elnézést a zavarásért, a néhány napja történt vonat borításról szeretnénk érdeklődni.
- kezdte finom hangon. A fiatal fiú láthatóan megörült a kérdésnek
- Hát nem sokat tudok, nem én vezettem, de azt hallottam - fogta suttogóra hangját. - hogy halotta csecsemőkkel verték az utasokat.
A mondat szó szerint pofán csapta Leenát. ” Fantasztikus, újabb örült…” - könyvelte el magában.
- Ehhh... tényleg?
- Igen, - bólogatott hevesen. - állítólag emberi agyakat esznek, a csecsemőknek is ki ették az agyát!
- Ez durva. - foglalta össze tömören Peter.
– Azt megtudod mondani hol történt? - kérdezte nem sok reményt látva Pascal.
- Igen a hatvanhatos vonalon!
– Köszönjük az információt, uram, nem is zaklatnánk tovább! - zárta le, mielőtt még túlságosan is eldurvult volna a helyzet, és még több agyvelő evős sztorit kellett volna végig hallgatnia.
- Várjanak! - kiáltott utánunk – Az a kalauz ott volt! - mutatott egy magas fekete hajú bajuszos férfira.
– Tényleg?
- Igen! Ő biztos sokkal többet tud mondani mint én!
– Rendben, viszlát!
– Köszönjük!
Leena végig mérve a férfit, egész sok értelmet fedezett fel az arcán, és nagyon remélte most már valami értelmeset is megtudhatnak.
– Elnézést! - szólította meg Peter.
– Feltehetnénk néhány kérdést a napokban történt vonat incidensről?
- Ó hát persze! - felelte vidáman.
– Nagyszerű, el tudná mondani mi is történt valójában?
- Ó én ott voltam ám! Biza! Fú hát ne tudják milyen véres csata volt.... . mondta nagy büszkén. - Bár már nem látszik annyira de régen a hadművészetek mestere voltam ám!
- Értem de tudna mesélni a támadásról?
- Nos hát az úgy volt hogy - kezdett bele miközben megpödörte bajuszát - először csak egy kettő ugrált fel, de aztán egyszerre ott volt mind! Tyű az biza sokan voltak, de én nem rettentem vissza! Nem ám, eléjük álltam és közöltem velük hogy takarodjanak! - mondta hatalmas hévvel. Leena itt már komolyan gyanakvásnak adott hangot, és szemeit összehúzva kissé oldalra billentve figyelte a férfit.
– Aha. - mondta mély de még is kicsit lenéző hangon.
- Nem úgy van az ám hogy az én vonatomon rendbontás legyen! De azok az undormányok nem tűntek el csak, röhögtek még egy nagy jetit is hoztak magukkal!
– Jetit? - kérdezett vissza nem kevés kétellyel a hangjában Pascal.
- Az borította fel a vonatot, de ez lényegtelen!- legyintett kezével.
– Ó anyám! - sóhajtott fel Pascal.
- Ki pattantam a peronra és ütni vágni kezdtem őket! - az ipse hevesen boxolni kezdett a levegőben, bár látva a nagy technikát még egy léggyel sem bánt volna el. - Először egy jobb horoggal majd a következőt hasba térdeltem aztán meg jött egy nagy behemót ami meg akart enni de nem úgy van az ám!
- Ő uram áttérhetnénk a zombikra? - kérdezte Leena.
- De hát most mondom! Aztán jött egy hatalmas, el se tudják képzelni mekkora volt és végig azt mondogatta halál... halál.... - hörögte nem túl hiteles arcal.
- Halló öreg, és az embereket is megtámadták? - kérdezett közbe Pascal
- Hát még is szerinted miért szálltam szembe velük? - kérdezte felháborodottan. - Meg akarták enni az asszonyokat! De én meg védtem őket!
- Igen, maga igazi hős... tovább. – szólt Peter hidegen.
- Ugye? - kérdezett vissza széles elismerő mosollyal - És aztán felmásztam a vonat tetejére, és a száguldó vonaton küzdöttem tovább a rettentetlen ellenséggel!
- Hogyan száguldott a vonat ha felborították? - kérdezte Pascal némi irroniával.
- Az még az előtt volt! - legyintette a kalauz újra.
- Na jó szerintem menjünk. - jegyezte meg Pascal, Leena pedig csak bólintott és már meg is fordult.
- Ne ne még várjanak hátra van a finálé!!!
- Ha felborult a vonat, akkor biztos győzedelmeskedett felettük.
- De de várjatok! - kiabált utánunk de ők már nem törődtek vele.
- Na jó nekem ennyi elég volt. - szólalt meg Leena. - Nézzük meg inkább a helyet ahol felborult...
- Jó lenne! - vidult fel kicsit túlzottan is Pascal. - Köszi köszi!
- Csak utánatok. - mosolygott Peter.
- Akkor menjünk! Elméletileg a hatvan hatos vonalon volt, már ha hihetünk annak a srácnak.
– Nagyon remélem, mert ha nem, vissza jövök és megeszem az agyát! - morogta Pascal, ahogy elindultak a hatvan hatos vágány mentén.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Kedd Márc. 27, 2012 11:55 am

Reggel, kilépve a lépcsőházból nagy levegőt vettem és indultam útnak a céh épülete felé. A szokások rabja voltam, így nem ma terveztem megváltoztatni a biztonságos ösvényt, mit hónapok alatt, gondosan tapostam ki magamnak a macskaköves járdán.
Ahogy menet közben szemléletem a körülöttem lévőket, hogy a kisgyerekek kérés nélkül, mosolyogva segítettek cipekedni az idősebbeknek, és az idősek segítettek a még náluk is idősebbeknek átkelni az úton, rájöttem pár dologra. A legfontosabb az volt, hogy ezt a várost kordában tartotta a jóság, semmi negatív hír, semmi komoly botrány, a Tanabata ünnepe óta semmi rendezvény, mi felkelthette volna bárkinek is a figyelmét velünk kapcsolatba. Már abba se voltam biztos, hogy az idegenek, más városbeliek tudnak e a létezésünkről, tudják e a nevét a városunknak. A már szinte névtelen várost, hol a Blue Pegasus tartózkodott még az élőholtak se látogatták meg, nem úgy mint a fővárost Erát, vagy Magnoliát, hol a céh barátai, a Fairy Tail tartózkodott.
Nem igazán érdekeltek a hírek, mondhatni csukott szemmel, és füleimre tett tenyérrel járkáltam a városba, és a lehető leghalkabb, legtávolabbi sarokba ültem a céh épületébe is, de így is, akaratlanul is hallottam a pletykákat, halottam a híreket miben az élőholtak inváziójáról, megjelenésükről volt szó az országba. Valahogy hihetetlenek tűnt számomra ez az egész, és így gondolkodni se gondolkoztam rajta sokat. Nem rám tartozott, és nem érdekelt.
A hosszú, egészséges sétám után a terembe belépve Liz , és Andrew fogadott engem a pultnál.
Hogy kikopott a kezük alatt a pult teteje, és hogy a szemükkel minden lépésem figyelték, míg hozzájuk nem értem, jól tudtam, hogy egy ideje vártak már rám.
- Pete, Pete. – szólt hozzám a lány, és az ingemet megmarkolva húzta át majdnem a testem a pult felett – Ugye te voltál azon a halloweeni estén a Fekete Toronyba Nocturnusnál? – kérdezte kíváncsian az arcát az arcomba nyomva.
- Igen. – röviden válaszoltam, minthogy igen érdekes pózba feküdtem a pult lapján, és nem akartam sokáig úgy maradni. – Jó reggelt neked is. – toltam vissza magam, hogy a testem függőleges legyen a talajjal.
- Mondtam, mondtam! – megváltozott az ijesztő hangulata, és ugrálva nyújtogatta a nyelvét Andrewnak.
- Rendben van, most te nyertél. – mondta, de nem látszott az arcán a csalódás – Ez a tied. – fordult felém a barátom és nyújtott felém egy lapot, min nagy piros betűkkel az állt, hogy: „Menj el a Fekete Toronyba, és segíts Nocturnusnak!”, és még millió szívecske díszíttette a rózsaszín lap széleit.
– Ez…
- A tied, a Mestertől van. – mosolygott rám.
- Mestertől? – kérdeztem vissza, és szomorúan láttam, hogy lelkesen bólogattak mindketten – De jó nekem… - jegyeztem meg, majd indultam is vissza haza, hogy bepakoljak a táskámba.
A legfontosabb, leghasznosabb fegyverem, a Mestertől kapott mágikuskesztyűt a hátsózsebeimbe tettem, és a WaterWave lacrimát is eldugtam a táskám legaljábba, hogy a biztonság kedvéért nálam legyen. Más használható fegyverem nem igazán volt nekem, többnyire az ökleimet szoktam használni a harcokba. Körülnézve még a szobába letakartam a tojásom, és felkaptam még a Rém gyűrűt, és a szilánkokat is, miket azon a bizonyos halloweeni estén kaptam ajándékba Nocturnustól, majd útnak indultam.
A vonaton saját magamat szórakoztattam, azzal hogy a gyűrűt felvéve az ablakon kívülre vetítettem egy töklámpást mi a száguldó vonatból érdekes látványt nyújthatott a kívülállóknak. A vonaton töltött idő hamar eltelt így, és Magnoliába leszállva irányba is álltam, és gyalog folytattam az utam a Fekete Toronyhoz.
Legutóbb Halloween napján jártam itt, és akkor természetes volt számomra, hogy ijesztő köntösbe öltöztették a tornyot, és emiatt nem is féltem annyira, de most ahogy szép lassan emelkedni kezdett előttem az épület, félve tudatosult bennem, hogy az akkori öltözet a normális valója volt a fekete építménynek. A bejáratnál nem emberek álltak, fura szerzetek voltak, de mutatták az utat nekem, így próbáltam nem látványosan elcsodálkozni a mivoltukon. A lépcsők meghódítása közben csak a festményeket szemléltem, csodáltam a kidolgozásukat, csodáltam, a rájuk fordított időt, és csodáltam a készítőjüket. Lelkesen szemléltem mindent mi itt volt a toronyba, jól esett nézelődni, valahogy a belső díszítés elfelejtette velem, hogy hol is voltam valójában, azonban felérve a lépcsők legtetejére, az utolsó lépcsőfok után hirtelen kirázott a hideg, és libabőrős lettem. A jókedv, mi eddig volt bennem elmúlt és a félelem uralkodott el rajtam. Reszkettem. Tán a csontjaim remegését is lehetett volna hallani, ha a lépteim nem kopogtak volna hangosan a padlózaton.
Pár méter után vissza akartam fordulni, azonban mintha egy angyalt láttam volna meg magam előtt, a sötétségben fénylett számomra az alakja, és mintha az állásával, az egyszerű ott létével is biztonságot sugárzott volna magából. Bár bőven kevés volt ez az erő, hogy a félelem alábbhagyjon bennem, mégis közelítettem hozzá, míg nem végül egy ismerős személyt véltem felfedezni benne. Világosabb, kék hajából két fonott tincs a háta közepéig ért, és bár távol állt tőlem, hogy hátulról megismerjek bárkit is, biztos voltam benne, hogy találkoztam már vele korábban.
- Leena? – szólítottam meg, mikor biztosabb voltam a személyébe.
- Peter? – a meglepetés az ő arcán is látszott – Te is itt?
- Igen, azt hiszem, de miért? - tettem fel a költői kérdést, minthogy az a kevés kezdeti lelkesedés is alább hagyott bennem, mi volt mikor a festményeket nézegettem - Hogy vagy? Te... – kerestem a bátor, hős és bár apró, mégis nagyszerű társát - és Pascal?
– Köszi, meg vagyok, Ba’al küldött ide. – a nevet úgy mondta, mintha egy keserű citromba harapott volna bele – Ő a mesterem, és kérte hogy jöjjek.
– Pontosabban közölte hogy jön. – világított rá részletesebben a dolgokra Pascal.
- Te is az élőhalottak miatt jöttél?
- Vagy is zombik. – a kedves gyík szerint hiányosan beszélt a lány, így kisebb mosollyal nyugtáztam, hogy segíteni próbált a megértésben.
- Igen az élőholtak, vagyis zombik miatt. – tökéletes választ adtam a kérdésére.
- Köszönöm, hogy el jöttetek! - adott hangot magának a magasban álló Nocturnus Mester, bár a hangja mély volt, és ijesztő, ez illett a jelleméhez, az alakjához - Bizonyára hallottatok az élőholt lényekről, akik megfélemlítették Fiore halandó lakosait. Hogy mit hisztek az a ti dolgotok, de én magam is szeretném tudni, mik ezek a lények és ki irányítja őket. – szavaitól fázni kezdtem, nem is attól, hogy mit mond, hanem, ahogy mondta. Feltételeztem, ha egy boldog véget érő mesét szavalt volna, akkor is ez az érzés lett volna úrrá rajtam - Nincs hatalmam e lények felett, nem látom a mágust, aki mozgatja őket. Ez fura és … legfőképp aggasztó. – a korábbi napokba nem tartottam ilyen fontosnak ezt az ügyet, de ettől a pillanattól az lett számomra – Menjetek el a három helyre, ahol látták a lényeket és keressétek az élőholtakkal játszadozó mágust! - mondanivalóját befejezte és egy intéssel jelezte, hogy induljunk is útnak.
A pár mágus, kik rajtunk kívül itt voltak még, percek alatt felszívódtak és választás lehetőségét nem hagyva nekünk indultak is útnak.
- Akkor ismét együtt leszünk? – fordultam Leenához.
- Ha szeretnéd. – mosolygásával jelezte a pozitív választ, melynek szívből örültem.
Bár nem sokat voltunk még együtt, de az a kevés idő is elég volt nekem, hogy tudjam, hogy erősebb, jobb társat nem igen találnék most tőle.
A lépcsőkön gyorsan szedtük a lábunkat, és mint lenni szokott a haza vezető most is jóval rövidebbnek tűnt, mint mikor a lépcsőkön felfelé haladtam.
- És... - szólni akartam amint elhagytuk a tornyot, de hirtelen nem jutott eszembe semmi épkézláb ötlet sem - Hogy vagy? – sokat gondolkoztam ezen a két szón.
- Hát meg vagyok köszönöm. Mesélj, mi történt veled azóta? – hogy visszakérdezett azt szomorúan tapasztaltam, nem álltam nagy mesélő hírébe.
- Hát...jól vagyok azt hiszem. Bár nehezen mennek a dolgok. – tömören fogalmaztam meg, hogy napról napra fáradtabb vagyok, és hegek százai születnek újra a testemen küldetésről küldetésre. - Bob Mester arra tanít, hogy egy férfi mindent megtesz, hogy elűzőn minden átkot, megtörjön minden rosszat, mi egy lány szomorúságát okozhatja, szóval mesélj tovább te. – próbáltam ráhárítani a mesélő szerepet.
- Ő lenne a mestered? - – mosolyogva kérdezte tőlem.
- Ha jól sejtem különösen vonzódik a női nem iránt. – a „különösen” volt a legmegfelelőbb szó ennek a leírására.
- Időnként félek, hogy kopaszodok. – jegyeztem meg, remélve, hogy eddig nem ér el a hallása - De igen, Ő a Mesterem.
- Hasonlít az én mesteremre, bár Ba'al mester, hogy is mondjam, igen különleges humorú ember.
- Értsd egy tapló perverz sex mániás állat. – újabb kiegészítést kaptam a gyíktól, minek köszönhetően a „különös humort” is el tudtam képzelni.
- Mond mikor szoksz már le erről? – vonta kérdőre a társát.
- Most miért? Mond, hogy nem volt igazam! – volt magabiztos magába Pascal.
- Mint egy rossz házaspár. – nem akartam hangot adni a gondolatomnak.
Szavaim után mérgesen néztek rám mindketten, és Leena szemébe látni véltem, ahogy a lángoló testem keserves kínokat hallat magából.
- Bocsánat. – szégyenkezve kértem elnézést a szavaimért, majd a cselekedetemre hangos nevetést kaptam reagálásként.
- Ugyan már ne vedd komolyan! – nyugtatott meg a lány.
Sétálás közben a vonatállomás felé megbékélve tapasztaltam, hogy Leena többet beszélt, mint én és bár róla kevés információt tudtam meg, a körülötte levőkről többet. Például egy bizonyos Sebastianról szinte regéket zenget, mindenféle történetekkel áradozott róla, már-már időnként feltételezni mertem, hogy Leena számára több is a fiú, mint egy egyszerű barát. A lány mesélései után én következtem, és bár általában elég szűkszavú voltam, most igyekeztem én is minél több, és érdekesebb történetet mondani a lánynak a Céhemről és az ott lévőkről. Bár egy idő után úgy éreztem túlságosan is beleéltem magam a szép lányok részletes leírásába, hamar rátértem Bob Mesterre és az ő különleges szokásaira, a különleges viselkedésére, mivel sikerült is mosolyt csalnom a Leena és Pascal arcára.
A mesélések közben Magnoliába vonatra szálltunk, és Kuniguni felé vettük az irányt.
- Kérsz? – kérdezte tőlem, miután egy zacskó sütit tartott elém.
- Ha nem gond, megkóstolom. - tartottam a remegő kezem neki - Te csináltad? – úgy gondoltam, ha főzni is tudott volna, akkor Leena lett volna a tökéletes mennyasszony egy férfi számára.
– Dá behogy, Bedatian. - és még másik nyelven is tudott, erős, szép és okos is volt, csak csodálni tudtam őt - Bilyed kéded?
- Azt kérdi milyet kérsz, van még egy sonkás és egy kakaós.
- A kakaós jó lesz, köszönöm. – sonkásat még nem kóstoltam, és valamiért nem is a vonaton akartam először megkóstolni.
Bár a süti igazán finom volt, rossz tulajdonsága volt, hogy morzsált, és bár tartottam a tenyerem az álam alatt, egy döccenőnek köszönhetően a tenyerem tartalma mind a földön landolt. A nagy ujjaimmal igencsak megküszködtem, hogy felvegyem az apró darabokat a padlóról, és a szerencsétlenségemet csak tetőzte, hogy a vonat hirtelen fékezet egyet, minek következtébe igazán kellemetlenül ütöttem be az előttem lévő ülésbe a kobakom Leena lábai mellett.
- Újisten ból vagy? – ijedten hajolt le hozzám a lány, és bár ráébredtem, hogy különleges nyelvtudása onnan származik, hogy teli szájjal beszélt, szomorúan vettem észre, hogy a mellkasáról az összes morzsa a földre került.
- Ból vagyok. – felnézve rá utánoztam a szavait és vakargattam a fájó homlokom.
Leenából hangos nevetés tört elő, és bár egy ideig mókásnak találtam a nevetését, mi egyben feledtette is velem a fájó ütközést, végül ijedten néztem, hogy nem tudta abba hagyni a kacagást.
- Minden rendben? – kérdeztem tőle aggódva.
- Aha. Csak olyan… olyan vicces volt… - kapkodott levegő után.
- Menyjöttyük. – Pascal ablakra tapasztott nyelvel mondta nekünk.
- Kezdjünk neki. – szóltam, miután épségben leszálltunk a vonatról.
- Hol kezdjük?
- Jó kérdés, még nem igazán jártam erre. Kérdezzünk meg valakit. – javasoltam.
- Erre gondoltam én is csak hol kezdjünk el kérdezősködni?
- Gyere. – szóltam neki, és indultam is az egyik közelállóhoz, ki egy virágárus volt. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen hírről a legtudatlanabb ember is tud valamit mondani.
- Elnézést. A napokban történt vonatborításos esett után érdeklődnénk. Azt szeretnénk kérdezni, hogy merre történt a baleset, esetleg ön mit tud róla? – próbáltam a lehető legudvariasabb lenni, minthogy igencsak mérgesnek tűnt az idős hölgy, kit elsőnek kiválasztottam.
- Milyen vonatborítás, itt nem történt semmi sem. – hirtelen nem akartam elhinni, hogy nem hallott róla.
– Nem hallott az élőhalottakról? – kérdezte Leena is.
- Miféle élőhalottakról? Itt nincsenek semmi féle zombik, és vonatott se borogattak! Menjenek innen, ne rontsák tovább a boltom! – Nagymamám baromfiudvarában lévő kakasa módjára támadt ránk, hogy menjünk innen.
– Elnézést!
– Bocsánat! – kértünk elnézést tőle. - A következő a tied.
– jegyeztem meg Leenának.
A lány egy pocakos férfit szemelt ki magának, reménykedve, hogy jobban választ, mint én az előbb.
- Elnézést a zavarásért uram, – szólt hozzá kedves hangján.
- Jó napot kis asszony. – fordult is Leena felé.
- A napokban történt incidensről szeretnék érdeklődni.
- Az élőhalottakról? – szerencsénkre ő már tudta, hogy miről akartunk érdeklődni.
- Igen arról.
- Mi érdekel? – tán hogy a társam egy szép lány volt, így ez előnyt jelenthetett a számunkra a férfiakkal szemben.
- Hát úgy kb minden.
- A Király emberi vagytok? – váratlan kérdést tett fel nekünk.
- Nem, miért? – rajtam kívül Leena se értette a kérdést.
- Nem igazán tudok sokat, – emelte fel a hangját - azt hallottam valami nagyúr csinálta, hogy a vonaton lévő kincsekhez jusson, de én nem akarok bele folyni ebbe.
– De mi csak…
- Mondtam már hogy nem akarok bele folyni, - nem engedte Leenát beszélni - és egyébként is, ha hanem látná, dolgom van! Kérem, hagyjanak!
- Rendben, köszönjük a segítségét. – mondtam és toltam odébb Leenát, mielőtt a férfi mérgesebb lett volna ránk.
Úgy számoltam, hogy én következtem, így előrébb menve egy magasabb férfihoz siettem.
- Elnézést. A vonatborításos… - álltam meg egy pillanatra, amint rájöttem, hogy rossz emberhez mentem oda – esett érdekelne minket. – amint megfordult, alkohol igencsak kellemetlen szaga csapta meg az orrom.
- Vonha borhítás? – kérdezte majdnem elborulva - Az énn ott hük voltam. Én teljes egyedül! hük. – próbált dicsekedni.
– Ő hát ez nagyon jó, köszönjük! – társammal fordultunk is el.
- Héé-ééé én ott hükk voltam! Az köcsög gyerek nekem jött, de hükk ne engedtem neki! – kiabált utánunk, de nem álltunk meg.
- Ez nagyon jó, biztos. Viszlát!
- Ez is sokat segített. – mondtam reményt vesztve, miután biztos távolba voltunk a férfitól.
- Ugyan már, azért ne add fel ilyen hamar! – próbált vigasztalni, de hogy ő mosolygott, nem változtatott a tényen, hogy nem a legértelmesebb emberek voltak itt az állomáson.
- Jó napot asszonyom! – szokásos kedvességével szólt hozzá egy elég színesen öltözködő árushoz.
- Ó, drága gyermekem, venni szeretnél valamit? – nézett rá érdekes mosolyával.
- Nem, én csak meg szeretném kérdezni...
- ÁÁ a jövődre vagy Kíváncsi ugye? – vágott közbe Leena szavába - Tudtam, hogy eljössz ma hozzám gyermekem! – számomra a mosolya már ijesztővé változott.
– Jaj nem, nem! – lelkesen próbált ellenkezni.
- Jókor jöttél ma csak 250 Gyémánt egy jóslás, de tudod mit neked csak 200 lesz. – kitartó nőszemély volt, és hogy érdekes mosolyához egy még érdekesebb kacsintást is kaptunk, megrémisztett.
- Ó nagyon kedves de én csak a vonat incidensről... – próbált a lényegre térni a társam.
- ÓÓÓÓÓ NE IS MOND átok azokra az élőholtakra! – hirtelen meglepődtem, hogy témánál voltunk.
- Tud valamit velük kapcsolatban? – szólalt meg Pascal.
- Az rohadék Indria küldte őket bizony! – mind közelebb hajoltunk a boszorkányhoz.
– Igen?
- Úgy bizony, neki hatalma van az ilyen lények fölött, tudjátok már nagyon rég óta lepaktált az árnyakkal és a holtakat is maga mellé állította néhány áldozattal. – figyeltünk minden szavára, úgy tűnt, hogy meglettek az első nyomok.
– És azt tudja hogy mi a célja?
- Az a büdös banya a szomszédból le akarja rontani az üzletem... – tenyeremet, mint a vonaton mikor sütit ettem, most is az állam alá kellett helyezni, hogy az ne koppanjon az állomás talaján.
– Hát ez is bukta… - jegyezte meg a gyorsan reagáló gyík.
- De én nem fogom hagyni neki... olyan rontás küldök rá... – mosolyának képe nem sokkal maradt le a listán Nocturnus mesélése mögött a „Mit nem akarok újra megtapasztalni.” listámon - te nem akarsz valakire átkot küldeni? – próbálta megigézni Leenát.
- ÖÖ nem köszönöm. – állt ellen a kísértésnek a lány.
- És te fiatal úr? – próbálkozott velem is.
[color=Chocolate]- Köszönöm, majd később.*
- Ugyan már nem kell szégyenlősködni! Én látom a szemedben a lehetőséget fiacskám, és az a 200 gyémánt nem olyan sok ám! – és újra felvillantotta a sötét mosolyát.
- Köszönöm, majd este visszajövök! – füllentettem, és Leena hátára téve a tenyerem erőteljesen toltam őt ismét odébb - Menjünk innen, mielőtt elbűvöl. – mondtam halkan neki.
Nézelődve keresgéltem az embereket, már nem akartam senkihez se odamenni, akin egy kicsit is látszott, hogy nem evilági.
- Azt hiszem jobban meg kell válogatnunk kihez megyünk oda. - szólalt meg okosan Pascal és szavai után újabb meglepetésben volt részünk.
- KÖZELED A VILÁG VÉGE! – kiabálta egy első ránézésre örültnek leírt alak. Szemeivel idegesen szemlélt végig minket, majd karon ragadta Leenát.
- Ö, hát… - társam csak állt szinte némán.
- HÁT NÉM ÉRTITEK, BOLONDOK ITT A ITÉLET ÓRÁJA! – igenhangosan adott hangot a gondolatainak - A HALOTTAK KIKELETEK SÍRJUKBÓL HOGY MAGUKKAL VIGYENEK!
– Köszönjük a figyelmeztetést. – mondtam neki, miután a társam helyett én szedtem le róla a karját, nem értettem, hogy miért tűrte ezt.
- Tud valamit a halottakról uram? – nem értettem, hogy miért hitte azt, hogy tud nekünk segíteni ez az alak.
- KÖZELEG A VILÁG VÉGE!
- Hagyjuk, ennek beakadt a lemez. – helyeseltem Pascal szavait.
- MIND MEGHALUNK!
- Jó jó, csak menj már innen! – a gyík szavaira próbáltam távolabb tartani Leeától, és egy kisebb lökéssel másik irányba tereltem.
- Nem tudtunk meg semmit eddig – vázolta a tényt.
. - Mit csináljunk most? – úgy éreztem, hogy én már két emberrel ezelőtt feladtam a kérdezősködést.
- Pórbáljuk meg újra a pályaudvaron, talán egy mozdony vezető vagy egy kalauz többet tud. – javasolta utolsó mentsvárként, majd az állomásra újra belépve kiszemelt magán egy fiatalabb kalauzt.
- Uram elnézést a zavarásért, - kezdeményező szavaira úgy gondoltam, hogy a leggonoszabb gonosz is meghallgatná, hogy mit szeretne tőle Leena - a néhány napja történt vonat borításról szeretnénk érdeklődni. – a férfiú hogy ezzel a kérdéssel felé fordultunk igencsak megörült.
- Hát nem sokat tudok, nem én vezettem, de azt hallottam – hangerején lejjebb tekert - hogy halotta csecsemőkkel verték az utasokat.
- Ehhh... tényleg? – ez a társamat nem hatotta meg, de én most sajnáltam, hogy elég nagy képzelő erővel rendelkeztem.
- Igen, állítólag emberi agyakat esznek, a csecsemőknek is ki ették az agyát! – nyeltem vissza a korábban megevett finom sütit, bár az íze már nem volt ugyanolyan.
- Ez durva. – jegyeztem meg.
– Azt megtudod mondani hol történt? - kérdezte Pascal.
- Igen a hatvanhatos vonalon! – egy nyom, örültem meg.
– Köszönjük az információt, uram, nem is zaklatnánk tovább! – örültem, hogy most végre igazán hamar döntött így Leena.
- Várjanak! – kiabált utánunk – Az a kalauz ott volt! - mutatott egy kollégájára.
– Tényleg?
- Igen! Ő biztos sokkal többet tud mondani mint én! – be kellett látni, hogy ő volt az első értelmes segítségünk.
– Rendben, viszlát!
– Köszönjük! – kiabáltuk vissza.
Hamar az említett férfihoz is értünk, és álltunk is elé.
– Elnézést! – kezdeményeztem.
– Feltehetnénk néhány kérdést a napokban történt vonat incidensről? – majd folytatta Leena.
- Ó hát persze! – lelkes volt.
– Nagyszerű, el tudná mondani mi is történt valójában? –hangsúlyán látszott, hogy a türelme alábbhagyott, és ezzel együtt a kedvessége is.
- Ó én ott voltam ám! Biza! – de ez nem zavarta a férfit - Fú hát ne tudják milyen véres csata volt.... - egy szemtanúval találtuk szembe magunkat - Bár már nem látszik annyira de régen a hadművészetek mestere voltam ám!
- Értem de tudna mesélni a támadásról? – próbáltam a lényegre terelni a szót.
- Nos hát az úgy volt hogy – igazította meg érdekes szerzeményét az ajkai felett - először csak egy kettő ugrált fel, de aztán egyszerre ott volt mind! Tyű az biza sokan voltak, de én nem rettentem vissza! Nem ám, eléjük álltam és közöltem velük hogy takarodjanak! – egy lelkes mesélővel sikerült találkoznunk, azonban mint más mesékben, itt is félő volt, hogy túlzást fog elhelyezni a történetbe.
– Aha. – a korábban látott lelkes lány eltűnt Leenából.
- Nem úgy van az ám hogy az én vonatomon rendbontás legyen! De azok az undormányok nem tűntek el csak, röhögtek még egy nagy jetit is hoztak magukkal!
– Jetit? – nem egy óvodában ülő kiscsoport tagjai voltunk, így a lelkesedésünk eltért a várttól.
- Az borította fel a vonatot, de ez lényegtelen.
– Ó anyám! – e két szó Pascalból jött.
- Ki pattantam a peronra és ütni vágni kezdtem őket! Először egy jobb horoggal majd a következőt hasba térdeltem aztán meg jött egy nagy behemót ami meg akart enni de nem úgy van az ám! – próbáltunk hátrálni a kalimpálásai elől.
- Ő uram áttérhetnénk a zombikra? - kérdezte Leena.
- De hát most mondom! Aztán jött egy hatalmas, el se tudják képzelni mekkora volt és végig azt mondogatta halál... halál....
- Halló öreg, és az embereket is megtámadták? – szakított félbe Pascal
- Hát még is szerinted miért szálltam szembe velük? – háborodott fel. [color=Crimson]- Meg akarták enni az asszonyokat! De én meg védtem őket!
- Igen, maga igazi hős... tovább. – szóltam, kerülve az egyéb kitérőket a történetbe.
- Ugye? – meglepődve láttam, hogy nem vette észre, hogy minket nem győzött meg a története - És aztán felmásztam a vonat tetejére, és a száguldó vonaton küzdöttem tovább a rettentetlen ellenséggel!
- Hogyan száguldott a vonat ha felborították? – vonta kérdőre a gyík.
- Az még az előtt volt! – legyintett.
- Na jó szerintem menjünk. - Pascal szavaira már irányba is álltunk.
- Ne ne még várjanak hátra van a finálé!!!
- Ha felborult a vonat, akkor biztos győzedelmeskedett felettük. – képzeltem el a történet végét.
- De de várjatok! – halottuk a hangját, de nem néztünk vissza.
- Na jó nekem ennyi elég volt. – és adta fel a társam is - Nézzük meg inkább a helyet ahol felborult...
- Jó lenne! Köszi köszi! – az öröm nem volt az igazi Pascal arcán.
- Csak utánatok. – mosolyogva engedtem előre őket.
- Akkor menjünk! Elméletileg a hatvan hatos vonalon volt, már ha hihetünk annak a srácnak.
– Nagyon remélem, mert ha nem, vissza jövök és megeszem az agyát! – megnyugodtam, hogy Pascal magára vállalta ezt a szerepet.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tony Smith
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 73
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 03.
Age : 23
Tartózkodási hely : Fairy Tail céhház

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Pént. Márc. 30, 2012 3:57 pm

- Jó reggelt emberek! – léptem be a céhház ajtaján vidáman.
- Reggelt Tony! – hallottam halványan néhány hangot. A hangzavar a szokásos volt, tehát még az imént hallott hangok gazdáját sem sikerült beazonosítanom. Nem voltam sem éhes, sem szomjas, ezért első célom a könyvtár volt. Olyan rég olvastam, itt volt az ideje. Ahogy nyitottam az ajtót, nem láttam bent senkit és az ajtó nyikorgásán kívül még csak hallani sem lehetett senkit, illetve semmit. A polcok közt sétálgattam, amikor egy elég érdekesnek tűnő könyv szúrta ki a szemem. Igaz, azt mondják nem szabad a könyvet a borítóról ítélni, de ennek nem csak a borítója, hanem a címe is felkeltette az érdeklődésem. Hogy miért? A címe ez volt: A szél mágia titkai. Soha nem hallottam ilyesmiről. Apám annakidején, amikor azt a két könyvet a kezembe adta megörültem, mert érdekesnek tűntek és hát azok is voltak, de ennek csupán a vastagsága is kitette annak a kettőnek az összegét kétszer. Habár az is igaz, hogy azok csak az alapok voltak, no meg kicsit bővebb történet a keletkezéséről. Kinyitottam, és meglepődve lapozgattam, mert a lapokon látszott, hogy a könyv aligha volt használva. Mondjuk az is egy lehetőség, hogy akinek a kezébe is volt, nagyon vigyázott rá. A legközelebbi székre leültem, hogy elkezdjem olvasni, de amint kinyitottam, felkeltette figyelmemet a csend. A kintről beáramló zaj hirtelen megtört és ennek okát nem tudtam. A könyvet becsuktam és visszatettem a polcra, egy nehezen látható helyre, mert nem akartam, hogy valaki elvigye, mert ki tudja mikor akadt volna a kezembe még egyszer.
Ami után elraktam a könyvet, sietve mentem ki. Ahogy ajtót nyitottam, a látványtól beborsódzott a hátam is. Mindenki csendben és mozdulatlanul ült, az asztalok mellett pedig egyenesen a pult fele egy szellem szerűség haladt lassan. Az öreghez ment, aki az egyetlen nyugodt ember volt a teremben. Nyugodtan iszogatta a sörét, biztos mert tudta, hogy ki ez. Amikor az a valaki odaért, az öreg lepattant a pultról és a szobája felé vették az irányt, szó nélkül. A legközelebbi emberhez odasiettem, aki ezúttal Gray volt.
- Hé, Gray! Mi folyik itt? Ki ez a fickó?
- Ehh… - sóhajtott – Nocturnus egyik embere.
- Nocturnus? Az meg ki? – értetlenkedtem
- Á, szóval te még nem ismered. A Magnolia melletti fekete torony ura. Állítólag élőhalottakat irányít.
- Élőhalottak – mormoltam halkan, üres tekintettel a földre pillantva.
- Így van. Ennek a valakinek a megjelenésének köze lehet a múltnapi eseményekről.
- Bocs a hülye kérdésért, de mi történt?
- Hmm…erről sem hallottál? – vakarta meg tarkóját – Élőhalottak jelentek meg Kunugiban, Eraban és itt a Magnolia melletti szántóföldeken. Különösképpen nem az embereket támadták, hanem egymá – mondandóját félbeszakította a mester szobája ajtajának nyílása.
Az a szellem valami egyenesen a kijárat felé vette az utat, majd nem sokkal utána kijött Makarov is. Ahogy engem észrevett csak nézett komoran. Nem tudtam mit ártottam, a hátamon kezdett felállni a szőr. Az öreg komor tekintetét hirtelen vidámra váltotta, majd elkezdett nevetni.
- Tony! – kiáltott, közben ott voltam tőle pár lépésre – Gyere ide!
- O..oké mester… - indultam el lassú léptekkel.
- Mira! Sört a fiúnak! – a lány tette is a mester kívánságát
- De hisz mester, én nem iszok.
- De, most igen! – nézett rám ismét komoran, majd nevetett. Bevágtam egy furcsa mosolyt, majd meghúztam a korsót. – Na figyelj fiam… Volna itt egy kis meló.
- Igen, hallgatom. – valahogy olyan érzés támadt rám, hogy köze van ahhoz az iménti fickóhoz, és hát ez így is volt.
- Ez az iménti fickó…Nocturnus egyik embere volt.
- Tudok róla – néztem Gray-re – Gray mondta.
- Érte~m. Nos rövidre fogta szavát ez a valaki, és csak annyit mondott, hogy Nocturnusnak szüksége van pár belevaló mágusra – kacsintott, jelezve hogy annak tart. Mondjuk ennek örültem is. – Úgy legális, mint sötét céhekből keres embereket, csak azért, hogy segítsenek neki kimászni a bajból. Állítólag az élőhalottak által okozott galibákért ő a felelős, mert, hogy ő uralkodik ilyenek felett, de ezt az egészet ő tagadja…mármint, hogy ezek az élőhalottak ő rá hallgatnak.
- Rendben, nos akkor vállalnám ezt a melót.
- Menj csak… de Nocturnussal vigyázz.
Ezt a mondatát annyira nem is vettem figyelembe. A könyvtárba felejtett táskámért rohantam, amiben benne volt Kuro tojása. Őt sem szándékoztam kihagyni ebből a kis kalandból, meg ugye akármelyik percben kibújhat és hát, mivel én vagyok a gazdája illene ott lennem.

Miután a táskát felvettem hátamra, el is indultam a fekete toronyhoz. Körülbelül fél óra gyaloglás után el is értem a tornyot. Nem volt valami barátságos kinézete, sőt nagyon is elutasító volt. Élettelen és kihalt volt az egész környék, még madarakat sem lehetett látni sehol. Elég öregnek nézett ki a torony, már-már csodálkoztam azon, hogy mégis hogy van még talpon. Ahogy a kapujához értem, egy szolgáló nyitotta ki azt és bevezetett a toronyba, majd megmutatta, hogy a spirális lépcsőn kell felmennem, és ott megtalálom a nagyurat. Így is tettem, elindultam felfelé a lépcsőn. Már elég fent voltam, amikor meghallottam a bejárati ajtó nyikorgó nyílását. Egy szemüveges férfi toppant be, de nem vártam meg, tovább mentem, mert ugye abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ő is erre a melóra jött. Amikor a lépcső végét elértem, egy ajtó állt előttem, melyet ki is nyitottam. Nem volt más, mint Nocturnus kör alakú szobájának ajtaja. Beléptem, de a látvány sokkolt. A mennyezetet tartó oszlopokat borotvaéles tüskék díszítették, tetejükön bonyolult vésetek és domborművek voltak, de ami a leg figyelemfelkeltőbb volt, az a plafonon lévő koromfekete Fiore térkép volt.
Miközben én ámultam és bámultam, betoppant az előbbi férfi is és közelebb jött ő is. Biccentettem felé, majd mindketten az erkély felé néztünk. Nocturnust látványa hátborzongató volt. A hátamon végigfutott a hideg, és bár nem ártott nekem semmit Nocturnus és még csak hozzám sem szólt, mégis szabályosan féltem. Undorítónak nem volt nevezhető, egyszerűen félelmetes. Ahogy szemem sarkával a mellettem álló fickóra néztem, láttam rajta, hogy ő sem élete legszebb látványán esik túl. Nocturnus félelmetes kisugárzása mellett, önmagamat csak egy darab halnak tekintettem, aki a legvadabb cápák között úszkál, szóval egy semminek. Amikor már azt hittem, hogy ennél rosszabb nem lehet, akkor megszólalt túlvilági hangján, ami egyszerre volt félelmetes és fenséges.
- Köszönöm, hogy eljöttetek! - mondta miközben meg sem fordult, csak az erkély korlátot támasztva bámult kifelé - Bizonyára hallottatok az élőholt lényekről, akik megfélemlítették Fiore halandó lakosait. Hogy mit hisztek, az a ti dolgotok, de én magam is szeretném tudni, mik ezek a lények, és ki irányítja őket. Nincs hatalmam e lények felett, nem látom a mágust, aki mozgatja őket. Ez fura, és... legfőképp aggasztó! Menjetek el Erába, ahol látták a lényeket, és keressétek az élőholtakkal játszadozó mágust! – intett kezével, és ennél többet nem is mondott. Igaz ilyen esetekben kérdezni szoktam, de ez egyszer kihagytam. Újdonsült társammal egymásra néztünk, majd csendben kiléptünk a teremből és egyenesen elindultunk le a lépcsőn.
- Tony Smith – szóltam társam felé, mert úgy éreztem, hogy nagyon punnyadt a hangulat és ha már társak vagyunk, nem ártana legalább egymás nevét megtudni. A fickó vagy ilyen magának való, vagy csak egyszerűen ilyen kedvében volt, de elhatároztam, hogy míg együtt kalandozunk kiderítem.
- Sorono Tavara. – felelte a fickó
- Hmm...furcsa, hogy nem Magnoliába küldött minket. Ha jól tudom itt is hasonló volt a helyzet.
- Úgy látszik nem mi voltunk az elsők itt – jogos következtetés volt, elvégre, ahogy az öreg is mondta, az a szellem azt mondta neki, hogy Nocturnus minden céhet értesített
- Valószínű... nos mindegy, pedig jó lett volna. Jobban szeretném a saját városom megvédeni... – mondtam, mert tényleg úgy éreztem, hogy sokkal motiváltabban tudnám úgy teljesíteni a feladatot, ha Magnoliai terepen kell kutatnom.
- Én pedig Erában töltöm a szabadidőm javát. Nem lepne meg ha tudott volna róla. Már volt szerencsém hozzá. – mondta Sorono. Ez valamelyest megnyugtatott.
- Ááá, értem. Nos, akkor semmi probléma. Legalább egyikőnk hazai terepen lesz.
- Mondhatjuk úgy is. Már így is eleget tudunk az esetről.
- Igen, de azért a legfontosabb információk még hátra vannak, és szerintem nem lesz gyerekjáték kideríteni ki áll a dolog háta mögött.

Az út során nem beszéltünk egymással. Annyira én sem voltam beszédes hangulatomban, és ahogy észrevettem társam sem. Valahogy jól megvoltunk csendben és nyugodtan. Erát késő délután értük el, és a várost átszelve értük el a raktárt, ahol az élőholtak összecsapása történt. Igazából én csak társamat követtem, mert ebben a városban én még csak nem is jártam, ellenben ő tényleg úgy mozgott, mintha otthol lenne.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Kedd Ápr. 03, 2012 10:02 am

Den és Tabu április 7-ig postoljon, különben Baltazár mérges lesz!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 392
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Csüt. Ápr. 05, 2012 4:37 am

Ahogy a háromfejű teremtmény szemei közt cikázik tekintetem, számtalan érzés kavarog bennem. A birtoklás öröme, egyfajta tisztelet, és csekély düh, amiért ez a csillagszellem képtelen felfogni a parancsaimat. Puszta vérszomj vezérli, mely már többször veszélybe sodorta mind őt, mind engem. ~ Ideje ennek véget vetnem. Cerberus makacs jószág, de a könyvem felfedte előttem a titkát. Egy harapás a fülbe, és kezes bárány lesz…
- Mindenkinek jobb lesz, ha tétlen maradsz. Úgy sokkal kevésbé fáj. – Vigyorgok a pokolbéli ebre.
- Mit tervezel? – Kérdi kíváncsian a középső fej.
- Remélem semmi hülyeséget, mert ha igen, sok vér fog folyni… és nem a miénk. – Villantja meg szemfogait jobb párja.
- Jaaaah, jaaaa, vér… izéé… akkor kit kell megharapnom? – Értetlenkedik a trió utolsó tagja, jó szokásához híven.
- Én foglak megharapni titeket. – Azzal, hatalmas lendületet véve testemen el is rugaszkodom a fenevad irányába.
Bár egy pillanatra sem veszítek határozottságomból, a célpontom hihetetlenül gyorsan félreszökken, majd a folyosóra veti magát. Féktelen hajsza veszi kezdetét a léghajó útvesztőin, melynek jó pár használati tárgy, és óvatlan céhtag látja a kárát.
Ordítozva loholok csillagszellemem nyomában, ki egy hirtelen fordulatot véve, egyenesen az ebédlőbe vágódik be. Az egyhangú ételek illatát a megdöbbenés aromája veszi át, miként a kis nyomorultak megdöbbenve szembesülnek a ténnyel, hogy egy valódi démonfajzat rontott be szürke világukba.
Mit sem törődve a bámészkodókkal, tüstént a kutya után rohannék, ám ekkor egy ismerős alak takarja el kilátásomat.
- Te meg... mit csinálsz? – Kérdez rá Tabu, de lendületem alig tudom fékezni, így jócskán nekicsapódok.
- Mit csinálsz? – Próbálom visszanyerni egyensúlyom, miközben átnézek válla felett. – Elfut!
- Én kérdeztem előbb, mit csinálsz? – Jól láthatóan nem érdekli dilemmám, még a karjait is kitárja, nehogy véletlen kibújhassak előle.
Mindeközben az elszabadult csillagszellem egyszerűen csak visszatér világába, kihasználva, hogy figyelmem másra terelődött.
- Neeeeee! Hülye önfejű dög! – Öklözök a közeli falba. - Mind a három feje önfejű...
- Hé, hozzád beszélek, basszus! – Egy ordítás, s tompa puffanás a homlokomon… hamarosan már a padlón találom magam. - Mi a francot művelsz? Illetve, műveltél..
- Épp próbálnám betörni az új kiskedvencem. – Tápászkodok fel az étkezde deszkáiról. - Olvastam, hogy csak akkor fogadja el teljes mértékben a parancsaimat, ha megharapom a fülét.
- Igazán guszta, legközelebb segítek befogni az ebédedet. Öhm... Hades megint látni akar téged. Minket... – Adja tudtomra, elharapva az utolsó szavacskát.
- Nem érdekel. – Vágom rá, majd teljes nyugalommal elsétálok mellette.
A helységet pásztázva megállapodom egy üres asztalkánál, s kiszemelem magamnak a leg gyámoltalanabbnak tetsző újoncunkat.
- Hé paraszt, hozz egy újságot, meg valami kaját. – Vetem oda neki fellengzősen, hadd tanulja meg, hol is van a helye a mi hierarchiánkban.
A bozontos szemöldökű férfi szinte azonnal el is indul dolgára, bölcs módon nem firtatja feljebbvalóságomat. Miközben visszatérésére várok, átfut a fejemben pár gondolat a mesterünk szándékait illetően. ~ Biztos vagyok benne, hogy az élőholtakkal kapcsolatban akar majd valamit. Itt fent is róluk beszél mindeni, miszerint így meg úgy elárasszák az országot. Persze, mindez engem egy cseppet sem érdekel, de nem akarom, hogy bármi közöm is legyen azokhoz a fertelmekhez. A zombik büdösek, rondák, és idióták… közük sincs a sötét mágiák valós gyönyörűségéhez.
Elmélkedésemből újabb fájdalomérzet szakít ki, mely korábbi beszélgetőpartnerem számlájára írható. Székemből szabályosan kiszakítva kezd el maga után vonszolni, két lábbal tiporva szabadságomban!
- Nem megyeeeeeeeek! – Próbálnék visszamászni, de fizikailag erősebb nálam.... - Állítólag a zombik megszállták az országot. Utálom őket. Itt akarok maradni, fent.
- Jaja, jön a zombi invázió. – Mondja hatalmas természetességgel, továbbra is maga után húzva. - Nyugi, te kis selyempofa, megvédelek tőlük. – Teszi hozzá. ~ Mintha ez megnyugtatna. Levágni én is letudom őket, de már a látványuktól is rosszul vagyok…
- Az engem nem nyugtat meg. A zombik rondák, és büdösek, és hörögnek, meg kizabálják a vesédet... – Sorolom érveimet, miközben egyre csak fogynak előttünk a reggeli fénybe öltözött folyosók.
Panaszaimra mit sem felelve, a lány egyszerűen csak bedob Hades nagytermébe, mely már a napszak ellenére is titokzatos árnyak, s feneketlen sötétség otthonát képezi.
- Meghoztam. További tudnivalók? – Fordul mesterünkhöz.
- Ó, üdvözöllek titeket újfent. – Kínál meg minket magabiztos vigyorával az agg. - Gondolom hallottatok az utóbbi időben történt eseményekről, melyeket az élőholtaknak köszönhet Fiora lakossága.
- Hallottam róluk. De remélem ez csak egy kis elterelés, és totál másért hívott ide minket. – Porolgatom viseletem, miután két lábra küzdöttem magam. - Nem ápolok jó viszonyt a zombikkal...
- Sajnálatos módon, nem másról lesz szó. – A vén mágus szemei olyan ridegen marnak belém, mintha csak a legvadabb északi hegységek viharai söpörnének végig rajtam. - Nocturnus követei ide is eljutottak, hogy segítséget kérjenek gazdájuk nevében, a túlvilági teremtmények után való nyomozásban. És mivel ti már jártatok a Fekete Toronynál, ti vagytok az ideális választás erre a feladatra. Azon felül, hogy ti valószínűleg még képesek is lesztek elvégezni a rátok kiróvott munkát, hála képességeiteknek. – Szavai kimértek, mégis egyre csak mélyebbre sodornak kétségbeesésemben.
- Sajnos Den valószínűleg folyton a hátam mögül fogja figyelni a történéseket. – Kapcsolódik be Tabu is a beszélgetésbe, gúnyos megjegyzésével. ~ Olyan jó, hogy rád mindig számíthatok…
- Ez most lényegtelen! – Vágom rá. - Miért segítünk mi egyáltalán annak a hullának? Mi haszna van belőle a céhnek? – Vetem fel a helyzet gyakorlatias részét, bízva ennek sikerében.
- A céh haszna legyen az én gondom. Ám ne aggódjatok, Nocturnus jutalmat ígért minden segítő kezet nyújtó mágus számára. Egyéb kérdés? – Kerüli ki a felvetésem. ~ Én attól még aggódom…
Kissé magamba szállok, ám hamar közéteszem újabb kérdésem a feladattal kapcsolatban.
- Miért nem megy mondjuk Lizy?
- Nem ismerek ilyen nevű tagot. Legközelebb teljes neveket használj, de ez most lényegtelen. Már kifejtettem, hogy miért ti mentek.
- Öhhmm... és miért fehéredett ki ilyen fiatalon a hajam? – Ennek ugyan nem sok értelme, de ha képes leszek addig kérdezgetni, amíg a királyság megoldja a problémát, megúszom ezt az egészet. ~ Válaszolj csak, van még, ahonnan ez jött…
- Gyere már, te puhap... – Egy újabb rántás, s már a nagytermen kívül találom magam.
- Neeeeee! Még nem tudtam meg mindent, amit akartam! – Próbálnék megkapaszkodni minden kiálló berendezésben, a tetőtérre vezető szakasz közben, de ellenállásom vajmi kevés sikerrel jár.
Hamarosan már a mágikus jármű, felhők közt úszó fedélzetén találom magam, mely ezúttal a reménytelenség pallóját testesíti meg számomra.
- Istenem... Tango! – Szólítja macskáját a lány, engem pedig félrelök, de… hirtelen minden másnál könnyebbnek érzem a testem. ~ Na ne! Ne már, hogy ez az őrült ledobott?! Zuhanok!
A súlytalanság mámora, s az egyre közeledő felszín látképe vegyes érzéseket hívnak bennem életre a további lépéseimmel kapcsolatban. Végül azonban győzedelmeskedik bennem a túlélési ösztön, s lecsatolom övemről életem legelső ezüstkulcsát.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – Nyögdösöm aláhullás közben, bízva paripám minél hamarabbi feltűnésében.
Égszínkék pecsét izzik fel a tiszta égbolton, utat engedve csillagszellemem magasztos alakjának. Társam késlekedés nélkül el is kap testével, miután én már kényelmes helyzetbe küzdhetem magam a hátán.
- Mit művelsz, Den? – Hőköl meg helyzetemen. – Már a legutóbb is mondtam, hogy veszélyes kiugrani a hajóról.
- Hidd el, ezúttal nem saját akaratomból tettem… - Sóhajtok fel. – De mindegy is, a célpontunk a Magnolia melletti Fekete Torony. Most már úgyse úszom meg ezt…
- Az egy veszélyes hely…
- Nekem mondod?!
A fehér szárnyak büszkén szelik tovább a fellegeket, mígnem kibontakozik alattunk Noctornus lakhelyének gótikus, s kívülről zord sziluettje.
Leszállásunkat követően nem sokkal Tabuék is megérkeznek, hisz bár korábban indultak, csillagszellemem tempóját nem könnyű tartani, bármennyire is volt kényelmes a haladásunk.
- Jó utad volt? – Vigyorog rám a lány, miután végignéz rajtunk.
- Pegasus szerint a zombik veszélyesek! – Tudatom vele kettőnk álláspontját.
Hófehér táltosom heves bólogatása jelzi, miszerint valós tényeket közöltem a mielőbb.
- Vidd innen azt a csillagszellemet, mielőtt én likvidálom őt. – Közli kedves mosollyal arcán.
Pegasusnak se kell több, menten szertefoszlik, visszatérve saját világába. ~ Áruló…
Nem marad más hátra, mintsem felmászni a torony végeláthatatlanul kígyózó lépcsőin. Az építmény belseje jóval nagyobb pompáról árulkodik, mint annak sötét külsőségei. Festmények, faragmányok, s egyéb, drága díszítőelemek adják meg a környezet magasztos, mégis fojtogató légkörét.
A legmagasabb pontra felérve, egy kör alapzatú teremben találjuk magunkat, melynek erkélyén maga Nocturnus vet félelmetes árnyékot. Kisugárzása az ősi csillagmágus céh börtönében érzett félelmet eleveníti fel bennem, még a lélegzésem is lelassul pár pillanatra.
A helységben körbenézve szembesülök vele, hogy rajtunk kívül más mágusokat is idecsábított a beígért jutalom, vagy netán mestereik kényszere. Szinte azonnal feltűnik egy jó alakkal megáldott, kékhajú lány, kinek jelenlétében nem játszhatom tovább a zombiktól irtózó kisfiút. ~ Szedd össze magad, hozd a szokásos figurát…
Mély lélegzetet véve szabályozom arcmimikám, majd viszonylag magabiztos tekintettel nekitámaszkodom a közeli falnak, azt sugallva, mindenkinél feljebbvaló vagyok… bár ezúttal még én magam sem hiszem el ezt.
Szerepemből szúró fájdalom szakít ki, melyet ezúttal is Tabunak köszönhetek, pontosabban a lábának.
- Hé, most mi van?!
- Ne bámuld. – Motyogja, miután elállja vízióm, s szolidan kigombolja ingjét, finoman rávilágítva formás kebleinek egy részére. ~ Ennyire zavarta volna…?
- Eddig meg az volt a bajod, hogy nyavalyogtam a ronda dögök miatt... – Értetlenkedek kissé, tekintetem fel-alá járatva dekoltázsa, s szemei közt.
- Na és, nem törődhetek egyszerre több dologgal?
- Ahogy szeretnéd... – Felelem halkan, majd megszeppenten a vendéglátónk felé pillantok, ki minden bizonnyal beszédet szeretne intézni hozzánk.
- Köszönöm, hogy eljöttetek! – Bár az élőholtak nagymestere nem fordul meg, hogy láthassuk arcát is, dermesztő hangja jócskán belemar minden jelenlévőbe. - Bizonyára hallottatok az élőholt lényekről, akik megfélemlítették Fiore halandó lakosait. Hogy mit hisztek, az a ti dolgotok, de én magam is szeretném tudni, mik ezek a lények, és ki irányítja őket. Nincs hatalmam e lények felett, nem látom a mágust, aki mozgatja őket. Ez fura, és... legfőképp aggasztó! Menjetek el a három helyre, ahol látták a lényeket, és keressétek az élőholtakkal játszadozó mágust! – Adja ki feladatunkat.
- Szerintem... ideje menni. – Ránt ki társam a teremből, ám ezúttal már gyengédebben, mint az eddigiek folyamán. – Magnolia van a legközelebb. ~ Magnolia? Igaz is, ha jól értesültem ott is feltűntek ezek a lények. Bár a részletek érdekében nem árt majd kikérdezni pár helyit, hisz mi vajmi keveset tudunk, és Noctornus se volt túl bőbeszédű.
- Akkor menjünk oda... A többiek megverekedhetnek érte, ha máshogy szeretnék. – Igyekszem hozni a valódi énem, melyet kicsit elárnyalt a zombiktól való undorom az utóbbi napszakban.
- Gyerünk, rendezd le őket, nagyfiú.
A régies torony lépcsőin leérve, a lány felküldi Tangót a levegőbe, hogy megtudhassuk, pontosan merre is kell fordulnunk Magnolia felé.
A viszonylag rövid utat gyalogszerrel tesszük meg, hisz hiába vagyunk egy sötét céh tagjai, mi is élvezzük a déli napsütésben tündöklő mezőkön, s réteken való sétát.
Nem telik bele sokba, hogy kirajzolódjon szemeink előtt a nagyváros nyüzsgő, s élettől pezsgő határa, ahol talán többet megtudhatunk az előttünk álló kihívásról.
Az utcákra belépve mindenhol árusok, járókelők, s társalgó párok fogadnak minket, kiket a különböző építésű lakóházak, és boltok foglalnak keretbe. ~ Meglepő, hogy a zombik ellenére milyen nagy itt a nyüzsgés. Ezek szerint, mégse szállták meg az országot, csak garázdálkodnak. De még semmit se tudunk biztosra…
- Nem ártana megkérdeznünk pár embert, hogy megtudhassuk, merre lenne érdemes keresgélnünk. – Vetem fel a mellettem lépkedő lánynak.
- Akkor nézzünk is ki magunknak egy áldozatot. – Kezdi el pásztázni a környező embereket.
Tekintete hamarosan egy fiatal férfin állapodik meg, ki elmélyülten mereng szinte teljesen üres bögréjének látványán.
- Ő jó lesz! Gyere, kérdezzük meg pár dologról. – Lelkesedik fel.
- Biztos meg akarjuk őt kérdezni…?
- Jaja, szeretnénk. – Paskolja meg fejbúbom, majd odasétál az alakhoz. - Na szóval, jó uram, egyetlen nyugodalmas emberünk messze vidéken! Mit tud a zombi invázióról?
- Zombi? Semmi ilyesmiről nem hallottam. Talán élőholtak, kisasszony. – Javítja ki Tabut, mintha bármit is számítana ez az apró részlet.
- Aha, akkor azok. Na, mit tud róluk?
- Pusztítják a termést. Mindenhol. – Rázza meg arcát, melyre mélységes szomorúság ül ki.
- Például... hol?
- Hát, a kávébabok! Mind elpusztult! Nézzék, ez az utolsó pohár egész Magnoliában... – Nyomja közelebb hozzám bögréjét, minek alján pár kortnyi, barnás ital lapul.
Mivel kissé irritál az ideges viselkedése, és amúgy is viccesnek vélem a lehetséges reakcióját, egyszerűen csak rászorítok a kis alkalmatosságra, majd fekete lángjaimmal enyészet tárgyává teszem azt.
- Neee! A kávém, miért?! A világ oly kegyetlen! – Ordít fel, majd rohamában két térdre rogy. - Te is egy olyan izé vagy! Miért nem nyáladzol? De mégis, látom kibuggyanni a nyálcseppeket! Meg fog enni! – Kezd egyre inkább pánikba esni, hisz most már zombinak vél, csak azért, mert én is pusztítom a kávét… ~ De legalább tényleg viccesek voltak a következmények. Ha nem ilyen nyilvános helyen lennénk, a fejével folytatnám a gyújtogatást…
- Nézd meg, mit tettél szegény információforrásunkkal. – Sajnálkozik társam. - Semmi baj, köszönjük Sir Kávésbögre, talán még találkozunk. – Húzz arrébb a helyszínről, mielőtt a valóságba is átültethetném gondolataimat.
Ugyanakkor, nem jutunk túl messzire a nyüzsgő forgatagban, hisz hamarosan újabb rángatások, és cibálások áldozatává válok, ám ezúttal nem kísérőmnek köszönhetem az effajta törődést. Megfordulva egy feldúlt, körülbelül negyvenes évekbeli nővel találom szemben magam, ki úgy néz rám, mintha valamiféle megváltót látna bennem.
- Magát láttam a lakrimasugárzón! Maga is olyan hókuszpókusz! – Bár nem értem, hol sugározhattak engem, meghagyom inkább tévhitében. - Segítsen kérem! A termést felették a zombik! Ha ez így megy tovább, le kell mondanom a luktózmentes diétámról! – Túrja arcát a felsőmbe, egyre mélyebbre zuhanva kétségbeesésében. - Tudják maguk milyen nehéz ezt a diétát fenntartani?
- Jaj ne is mondja, drága hölgyem. – Szól közbe Tabu, miközben támogatni próbálja a szerencsétlent. - De tudja mit? Tudunk Önnek egy sokkal jobb, tartósabb diétát! Na és mi a legjobb benne, na mi? Teljesen ingyen! – Fejti ki érveit. ~ Miért érzem azt, hogy hülyíteni fogja valamivel? Mindegy is, addig se rajtam csüng a banya…
- Tényleg? – Kap új reményre az asszony.
- Még szép. – Bólogatja le mondandóját. - Tudja, ez a pasi itt szinte senki ahhoz képest, akit mutatok most. Ő Lord Tango! – Mutat az állatkára, ki csak értetlen pillantásával fogadja mindezt… nincs egyedül ezzel. - Bár meglepő, de varázslataitól egy pillanat alatt megfiatalodik, úgy érzi majd, hogy leadott vagy... harminc kilót!
- És akkor végre visszatérhetek a kalóriadús kajákhoz, megbánás nélkül? – Kezdem elveszíteni a beszélgetés fonalát...
- Zabálhatja majd őket tonnára is. Persze, csak ha benne van. Későbbi szövődmények kialakulhatnak, de... mit tud a városban lévő zombikról? Nem tudja, miért akarják megakadályozni az ilyen szép asszonyokat, mint Ön, hogy diétázzanak? – Tér végre a tárgyra. ~ Remélem ennyi szenvedés után kinyög valami értelmeset is…
- Ó, ha tudnám, kedveském. Csak annyi biztos, hogy a termőföldeken garázdálkodnak. Fogalmuk sincs, milyen drága a saláta manapság... és most megint tovább drágul... – Fog újfent önsajnálatba… de megvan legalább az első tényünk is, miszerint a farmokon jártak az élőholtak.
- Sajna ilyen ez a Fiore-beli válság. Na de akkor, Lord Tango, a legerősebbet kérem. – Társam csettintésére a kandúr szinte azonnal hozzá is lát feladatához.
- Fungus Spore - Purple Mist. – Szavalja mágiáját, mely köztudottan felerősíti annak alanyát. ~ Bár ez egy átlagembernél inkább csak a tettrekészségben fog megmutatkozni. De nem gondoltam volna, hogy mágiával akarja rászedni…
- Nem tudom, miféle boszorkányság ez, de tetszik! Most ismét bevehetem a közeli gyorskajálda törzsasztalát! – Azzal el is viharzik, anélkül, hogy bármi többet megtudhatnánk az ügyről.
- Na jó, ideje befolyásosabb helyekre tévedni. Valami tipp? – Fordul felém Tabu, megunva viszonylagos sikertelenségünket.
- Megpróbálkozhatnánk a nudibárral. – Felelem könnyelműen. ~ Bár valamiféle kocsma se lenne rossz ötlet, de unom már a dagadt csaposokat, és az állott alkoholszagot. Az ilyen örömtanyákon is sok infó megfordul, és ott legalább szemnek tetsző környezet fogad.
- Rendben. Gyere, láttam ott jobbra valami Kék Osztrigát. – Vezetne is a helyes irányba. ~ Na nem, eléggé félreértettél…
- Én inkább olyanra gondoltam, ahol a lányok vetkőznek... – Húzom vissza karját, de figyelmem egy pillanatra eltereli a közeli sikátorból származó füttyszó, mely minden bizonnyal nekünk szólt.
- Gondolom akkor én nem vagyok elég neked... – Jelenti ki duzzogva, miközben elindul a szűk kis mellékutca irányába. ~ Megint kezdi…?
- Félreérted, engem csak az infók érdekeltek volna... – Próbálom vigasztalni, miközben zsebre tett kezekkel követem őt.
- Meztelen nőktől? Akkor miért nem jobbak már a férfiak?
- Nem a nőktől, hanem az ott szolgáló pultosoktól, vagy magasabb rangú személyzetiektől. Ott fordul meg minden pletyka... – Próbálom menteni helyzetem.
- Persze, persze. – Nem úgy tűnik, mint akit túlságosan érdekelnének az érveim, hisz továbbra is mélabúsan trappol előre.
Ám nem szánhatok további perceket megnyugtatására, hisz már meg is jelennek előttünk a fiatal, utcai öltözéket hordó srácok, kik ideinvitáltak minket.
- Hé, miféle cuccot nyomott az a macska? Láttuk ám, nekünk is adjatok! – Förmed ránk az egyikőjük.
- Fasza dolog, mi? – Megy bele játékukba Tango.
- Ja, ja, tuti a szer! Totál el volt tőle ájulva a vén csotrogány! – Nyerítenek fel. ~ Ugyanakkor, hogy őszinte legyek, nekem ehhez már semmi kedvem sincs. Elég időt vesztegettünk már eddig is, ideje volna többet is megtudnunk. Ez pedig egy tökéletes hely mindarra, hogy erőszakkal tegyük meg ezt…
- Na jó, kezdem unni ezt a huzavonát. Minél hamarabb meg akarok szabadulni ettől az egész zombis nyavalyától, szóval... – Lépek el kísérőim mellől.
Egy hirtelen ütéssel gyomron találom az egyik kölyköt, majd ugyanazzal a lendülettel belecsapom társa fejét a közeli téglafalba. Mivel el is veszítik eszméletüket, nem maradt más hátra, mintsem kifaggatni az utolsó srácot.
- Na szóval, mit tudsz az élőholtakról? Valamit csak hallottatok. – Szegezem torkát a falnak.
- Nem tudom, miről dumálsz ember. – Hadarja idegességében. - Én is csak annyit tudok, hogy a közeli farmokon buliztak, majd másnaposan el is tűntek.
- Na és akkor még te kérsz a macska szeréből. – Sóhajtozik Tabu. - Gyerünk, Den, intézd el, hogy... beszédesebb legyen.
- Mondj többet, vagy Tabu nyakon vág! – Fenyegetem meg a kis suhancot.
- Nem viccel ám haver, a Tabu nyakon fog vágni! – Ismételi meg Tango, miután vállamra repül.
- Hú haver, szárnya van a macskának... laza cuccot szívtam ma. – Túl könnyelműen kezeli még mindig a helyzetét…
- Úgy látom, nem fogod fel a helyzet súlyosságát. – Rázom meg a fejem. - Tabu, mutasd meg neki, milyen, ha nyakon vágod.
- Nem fogod fel. Tabu, mutasd meg neki, milyen, ha nyakon vágod!
Közös kérésünkre a lány hamar beadja a derekát. Bár tekintetét végig rajtunk tartja, öklét a közeli, rozoga fogadó gerendáiba mélyítve egy nagy krátert kelt azon, mely aztán össze is dönti az egész tákolmányt.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Miféle szörnyek vagytok ki?! – Fakad ki kínzásaink alanya. - Én... tényleg csak annyit tudok, amit mondtam... a szörnyek, a farmok, meg ilyesmi... – Hebegi az információmorzsákat.
- Jó, ez reménytelen... - Engedem ki ujjaim szorításából. - Nézzük akkor meg azokat a farmokat inkább. – Fordulok társam felé, s hagyom, hadd fusson világnak a halálra rémült srác.
- Ja, jó ötlet. Hátha találok valami növényt, ami a testem előnyére válik. Teltebb ajkaim, domborulataim lesznek, sűrűbb hajam, karcsúbb alkatom... izé... úgy talán nem kéne neked a sok nudibáros. – Motyogja, visszataszítva magát a korábbi önsanyargatásához.
- Felfújod a dolgot. – Túrok bele a hajába. - Gyere, menjünk. – Ezúttal én fogom meg a kezét, s a felettünk repülő exceed útmutatásával el is indulunk a környező termőföldek irányába.
- De.. de... a testem... – Folytatná remegő hangon, de úgy teszek, mint aki már tudomást sem vesz az egészről.
Inkább csak az utat tartom szem előtt, s a lány kezét fogva kisétálok a városból. Újfent keresztülgázolunk a közeli réteken, mígnem elérjük az égett, s hullaszagtól bűzlő farmokat.
Egy élő lelket sem találunk a környéken, a gabonamezőkön is csak élőholtak megcsonkított testeit, s idejüket múlt fegyvereket találunk. A termés hatalmas károkat szenvedett, rengeteg növény tört értéktelenné, vagy épp száradt ki, valamiféle alvadt, gennyes anyagnak köszönhetően. Mintha csak az egész föld rothadásnak indult volna. ~ Viszont különös, hogy sehol se látni emberi holttesteket. Olyan ez, mintha egymást irtották volna…
Még egy ideig vizsgáljuk a környéket, ám egy-két állati tetemen kívül, csak a rengeteg, közeli erdőségbe vezető nyom az, ami eltér a korábban tapasztaltaktól.
- Ha ezeket követjük... a közeli erdő mélyén kötünk ki. – Vetek baljós pillantást a sötétnek tetsző fákra.
- Már pedig követni fogjuk őket. Ajjaj, a sötétben köztudottan több a zombi. – Próbálna ijesztgetni. ~ Valaki nagyon vicces hangulatában van ma…
- Akkor te mész elől...
- Inkább gyere mellettem.
- Azt hittem, te vagy a nagy és bátor zombigyilkoló gép. – Vigyorgok rá gúnyosan.
- De ha még én megyek elől, akkor elkapnak mögülem. – Viszonozza megmozdulásom, ám ő annak magabiztos fajtájával teszi mindezt. - Foghatom a kezedet is, ha szeretnéd. – Bár kissé megalázó ez ilyen formában tálalva, nem elvetendő az ötlet…
- Nincs mit tenni.... – Kissé zavartan, de ráfogok tenyerére. - De szólj, ha majd érzed, hogy közeledik valami rondaság. Neked úgy is jobbak az érzékeid. – Figyelmeztetem, hisz eddigi összecsapásaink folyamán már jócskán megtapasztaltam, hogy mind szaglása, mind hallása jóval meghaladja egy átlag emberét.
- Meglesz. – Viszonozza szorításom, s azzal el is indulunk a sok tikot rejtegető erőség mélyére.

/ Elnézést a késésért, nem állt szándékomba oly botorság, mint Baltazár feldühítése. /


A hozzászólást Den Starkiller összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 08, 2012 4:03 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 556
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 21

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Pént. Ápr. 06, 2012 11:39 pm

Unott léptekkel haladok előre, egyenesen a nagy terem felé. Kipp-kopp. Kipp-kopp. – Hallatszódik magas sarkúm kopogása. Túl nagy a csönd… nem szeretnek errefelé járni az emberek, pont, ahogy én sem. Hades mester termát már akkor megutáltam, mikor először jöttem ide.
Mielőtt belépnék, morogva tapintom ki a zsebeim mélyén lapuló katalizátor lakrimát. Ha minden igaz... és ha arról lesz szó, ami, a későbbiek során sok hasznát fogom venni ennek a tárgynak.
Nagyot sóhajtva lépek be a terembe, és enyhén meghajlok, hogy valamiféle tisztelet közvetítsek felé.
- Mit kíván, mester?
- A földön nyüzsgő zombikról lenne szó. – Kezdene bele a témába, ám ekkor elégedetlenül járatja végig szemét a termen. - Starkiller hol van?
- Ha jól látom, nem itt. – Mondom ki a nyilvánvalót. - De idehozom, ha már ennyire fontos. – Belegondolni, hogy megint vele egy küldetésen… kezd stresszes lenni a sok együttlét…
Hades persze bólint, én pedig elindulok, hogy megkeressem ezt a csodabogarat. Először a szobája felé veszem az irányt, persze mikor ott nem találok senkit, teljesen reménytelenül nézek magam elé. ~ Túl egyszerű lett volna…
Ekkor jut eszembe, hogy ennem is kéne valamit, talán akkor több erőm lesz majd magammal ráncigálni az öreghez Dent, így hát az étkező irányába kezdek el sétálgatni, ugyanolyan lassú tempóban, mint egy pár perce Hades felé tettem azt.
Persze amint befordulok az említett helyiségbe, azt kell látnom, hogy Den valami… korcsot kerget, fél méterre tőlem. Mi?
- Te meg... mit csinálsz? – Állok be elé teljesen magabiztosan, így sikerül őt megállítanom, habár eléggé fáj, ahogy belém ütközik.
- Mit csinálsz? – Néz át a vállam felett. – Elfut!
- Én kérdeztem előbb, mit csinálsz? – Tárom ki karjaimat, nehogy makacs módon kiszökjön előlem, kételyek közt hagyva engem.
- Neeeeee! Hülye önfejű dög! – Üt bele a mellettünk lévő falba, mely szinte bele is remeg. - Mind a három feje önfejű… – Figyelembe se vesz, mi?
- Hé, hozzád beszélek, basszus! – Ordítok rá, majd le is fejelem, hogy végre felfogja a helyzetet. Szegénykém a földön landol. - Mi a francot művelsz? Illetve, műveltél…
- Épp próbálnám betörni az új kis kedvencem. – Áll fel lassacskán. Végre, hozzám is beszél! - Olvastam, hogy csak akkor fogadja el teljes mértékben a parancsaimat, ha megharapom a fülét.
- Igazán guszta, legközelebb segítek befogni az ebédedet. Öhm… Hades megint látni akar téged. Minket… – Nyögöm ki kicsit nehézkesen az utolsó szót.
- Nem érdekel. – Válaszolja szinte rögtön, majd hűvös nyugalommal el is megy mellettem. A kis… Hú, mekkorát fogsz te kapni…
~ S még csicskáztat is másokat. Milyen pofátlan. Azt hiszem, meg kéne mutatnom neki, ki is hordja a nadrágot ebben a ’kapcsolatban’… ez kétélű párbaj ám, drágám. Megcumizod, ha velem kezdesz.
Rideg tekintettel, robotszerű mozgással kezdem el őt követni, majd mikor odaérek, látom, hogy még mindig tudomást sem vesz rólam. Talán túlságosan elmerült valamiben, vagy csak játssza a durcás kisfiút, nem érdekel.
Megfogom a grabancánál, és úgy kirántom a székből, hogy csak koppanjon a segge. Rögtön magam mögött kezdem el húzni őt a földön, egyenesen Hades mester terme felé, ki az étkezdéből.
- Nem megyeeeeeeeek! – Visítja, miközben megpróbálna visszamászni a székre, de nem hagyom neki. - Állítólag a zombik megszállták az országot. Utálom őket. Itt akarok maradni, fent.
- Jaja, jön a zombi invázió. – Reagálom le könnyed nyugodalommal aggodalmát. - Nyugi, te kis selyempofa, megvédelek tőlük. – Magyarázom magabiztosan.
- Az engem nem nyugtat meg. A zombik rondák, és büdösek, és hörögnek, meg kizabálják a vesédet... – Magyarázkodik, na nem, mintha az érdekelne is engem. Lépteimet egyre gyorsítom, nem szeretném még sokáig hallgatni a nyüszítését.
Az ajtó előtt rögtön befordulok, majd bedobom zsákmányomat a terembe, hogy ő érhessen először mesterünk színe elé. A vén tata most nagyon örülhet magának.
- Meghoztam. További tudnivalók? – Lassan olyan leszek, mint egy kidobó… apropó, bedobó ember. Vagy, mint valami behajtó.
- Ó, üdvözöllek titeket újfent. – Vigyorog – immáron nem tükröződik szemeiből az elégedetlenség, sőt. - Gondolom hallottatok az utóbbi időben történt eseményekről, melyeket az élőholtaknak köszönhet Fiora lakossága.
- Hallottam róluk. De remélem ez csak egy kis elterelés, és totál másért hívott ide minket. – Áll fel szép lassan, majd porolgatja magát ennél is lomhábban, csak, hogy húzza az időt. - Nem ápolok jó viszonyt a zombikkal...
- Sajnálatos módon, nem másról lesz szó. Nocturnus követei ide is eljutottak, hogy segítséget kérjenek gazdájuk nevében, a túlvilági teremtmények után való nyomozásban. És mivel ti már jártatok a Fekete Toronynál, ti vagytok az ideális választás erre a feladatra. Azon felül, hogy ti valószínűleg még képesek is lesztek elvégezni a rátok kiróvott munkát, hála képességeiteknek. – Szinte látszódik, ahogy Den mögött megjelenik egy spirál, ő pedig fejét fogva, egy „Neeee” ordítás kíséretében – belezuhan.
- Sajnos Den valószínűleg folyton a hátam mögül fogja figyelni a történéseket. – Kezdek el gúnyolódni, tovább fokozva a hangulatot.
- Ez most lényegtelen! – Legalább nem tagadja le, és őszinte magával is. - Miért segítünk mi egyáltalán annak a hullának? Mi haszna van belőle a céhnek?
- A céh haszna legyen az én gondom. Ám ne aggódjatok, Nocturnus jutalmat ígért minden segítő kezet nyújtó mágus számára. Egyéb kérdés?
- Miért nem megy mondjuk Lizy? – Tényleg fél… kezdem sajnálni. Ja nem, mégsem.
- Nem ismerek ilyen nevű tagot. Legközelebb teljes neveket használj, de ez most lényegtelen. Már kifejtettem, hogy miért ti mentek.
- Öhhmm... és miért fehéredett ki ilyen fiatalon a hajam? – Na, most untam meg!
- Gyere már, te puhap... – Rántom meg őt újra, hogy kivonszoljam a nagy teremből, és immáron a tetőtér felé veszem az irányt. ~ Nem gondoltam volna, hogy ennyire szó szerint kell majd elráncigálnom őt…
- Neeeeee! Még nem tudtam meg mindent, amit akartam! – Kapaszkodna mindenben – szőnyeg, falból kiálló vasdarabok, a közeli céhtagok, de mindhiába. Én aztán menthetetlenül konok vagyok, ha valamit a fejembe veszek, én aztán nem tágítok.
Nem kell sok idő, elég hamar felérünk a léghajó tetejére, Den hisztije ellenére is. De most már muszáj felgyorsítanom az eseményeket. ~ Remélem, működik még benne a túlélőösztön.
- Istenem… Tango! – Amint látom, hogy a tetőtérre vezető ajtón fellebeg, felhúzom Dent egy magasságba a derekammal. ~ Hó-rukk, Hó-rukk, repülj! – Hajítom ki a léghajóról, hogy szelje az eget.
- Ezt most miért kellett? – Fintorog Tango, egykori mestere után nézve.
- Önszántából le nem megy innen, míg a zombik ki nem halnak Fiore királyságából.
- Zo…zombik?! – Nehogy még te is kiborulj, kérlek. - Úgy érted, akik halottak de mégis élnek, és minket esznek, nyálasak, meg büdösek, meg kizabálják a ve-
- Túl sok időt töltesz Dennel. – Ragadom meg a macska két lábát, majd leugrok vele a mélybe.
- ÁÁÁÁ! IDEGBETEG! PSZICHOPATA! LE FOGUNK ZUHANNNIII! BWÁÁÁÁH! – Sipítozik. Mintha az alattam repkedő fiú lelkét egy macskába ültették volna. – Ja, vannak szárnyaim. – Teszi hozzá komor közönnyel, majd hamarosan kitárja azokat, így már nem zuhanunk, inkább csak kellemesen szálldogálunk a levegőben.
Persze, pár perc alatt lenn is vagyunk, persze társam akkor már rég csillagszellemével diskurál.
- Jó utad volt? – Vigyorgok rájuk. Kezdem élvezni, hogy így kínzom őket.
- Pegasus szerint a zombik veszélyesek! – Magyarázza, hogy mire is jutottak beszélgetés közben, persze ezután a szárnyas paripa heves bólogatással jelzi, hogy így van, így van. A zombik bizony veszélyesek. ~ Nem mondod, hát én is veszélyes vagyok, képzeld!
- Vidd innen azt a csillagszellemet, mielőtt én likvidálom őt. – Közlöm velük, miközben ártatlan mosollyal nézek rájuk. Persze Den félénk lovacskája egyből hazatér világába, egyedül hagyva a fiút.

~ Lépcső… lépcső… lépcső… – Még nekem is tortúra, nem épp móka és kacagás megtenni ezt a talán kilométer hosszúságig nyúló lépcsőzést. Lihegek, kifulladok, egyszerűen nem bírom. Talán, mert nem ettem. Meg kedvem sincs sok itt lenni… és még félek is.
Azon kívül, hogy testem egyre inkább forrósodik, lelkem úgy akar kihűlni, minél gyorsabban. Ez a ridegség hatalmába kerít.
Mikor pedig végre felérek, az fogad, hogy az előttem megérkezett Den minél menőbbnek akar tűnni. Nem látszódik arcán a félelem, ami az előbb volt, neeem… magabiztos tekintettel dől neki a falnak, miközben egy kékhajú, nagy mellű bige kebleit figyeli. Dühödten kezdek el szaglászni… milyen ismerős illat. Csak nem egy fajtársam érkezett ide a toronyba?
Mindenesetre, hogy kizökkentsem a fiút perverz gondolatainak vonalából, hátralendítem a lábamat, és izomból belerúgok a sípcsontjába.
- Hé, most mi van?! ~ Oh, felébredtél?
- Ne bámuld. – Mormogom, majd beállok elé, és rögtön kijjebb gombolom a blúzomat, hogy belátást nyerhessen a dekoltázsomba.
- Pedig eddig meg az volt a bajod, hogy nyavalyogtam a ronda dögök miatt… – Magyarázza értetlenül, de azért így se tudja rendesen tartani a szemkontaktust. Most nem is zavar annyira…
- Na és, nem törődhetek egyszerre több dologgal?
- Ahogy szeretnéd…
- Köszönöm, hogy eljöttetek! – Talán érzi, hogy a hangja is túlrémisztő számunkra – pedig legtöbbünk aztán nem szívbajos – így inkább meg se fordul, hogy ne lássuk az arcát. - Bizonyára hallottatok az élőholt lényekről, akik megfélemlítették Fiore halandó lakosait. Hogy mit hisztek, az a ti dolgotok, de én magam is szeretném tudni, mik ezek a lények, és ki irányítja őket. Nincs hatalmam e lények felett, nem látom a mágust, aki mozgatja őket. Ez fura, és… legfőképp aggasztó! Menjetek el a három helyre, ahol látták a lényeket, és keressétek az élőholtakkal játszadozó mágust! – Utasít minket.
- Szerintem… ideje menni. – Húzom magam után a pulóverének ujjánál fogva. Immáron nem rángatom, mint a léghajón. – Magnolia van a legközelebb. – Közlöm az információt… még itt le is kell mennem, nem akarok még többet gyalogolni.
- Akkor menjünk oda… A többiek megverekedhetnek érte, ha máshogy szeretnék. – Próbál újra keménykedni, hogy lássam, nem veszett el még a „mi Denünk”. Örülök, hogy most nem a kékhajú bigének szól a nagyzolás.
- Gyerünk, rendezd le őket, nagyfiú.
Amint kiérünk, Tango – aki mindeddig bölcsen meghúzódott a hajam mögött – felrepül a levegőbe, hogy radarként szolgáljon nekünk, és megtudhassuk, merre is van pontosan Magnolia.
De legalább azon az egy-két kilométeres úton egész jól elvagyunk, s nem telik el csöndben egy méter sem, míg meg nem érkezünk a városba.
Ahhoz képest, hogy elméletileg „Jönnek a zombik! Meg fogunk halni! Itt a világvége!” és egyebek, mindenki az utcákon járkál, a város talán aktívabb, mint valaha.
- Nem ártana megkérdeznünk pár embert, hogy megtudhassuk, merre lenne érdemes keresgélnünk.
- Akkor nézzünk is ki magunknak egy áldozatot. – Dörzsölöm meg tenyereimet, és a közelben lévő embereket kezdem el végignézni, hogy vajon ki lehet hasznos számunkra. Tekintetem hamarosan megállapodik egy nyugodtnak tűnő, fehér hajú férfin.
- Ő jó lesz! Gyere, kérdezzük meg pár dologról.
- Biztos meg akarjuk őt kérdezni…?
- Jaja, szeretnénk. – Simogatom meg a fejét, majd odalépdelek a férfihoz. - Na szóval, jó uram, egyetlen nyugodalmas emberünk messze vidéken! Mit tud a zombi invázióról?
- Zombi? Semmi ilyesmiről nem hallottam. Talán élőholtak, kisasszony. – Javít ki. Milyen sznob… rossz ötlet volt idejönni.
- Aha, akkor azok. Na, mit tud róluk?
- Pusztítják a termést. Mindenhol. – Válaszolja mélabús fejét rázva.
- Például… hol? – Nyögöm ki a kérdést. Ez is egy nagyon jó információ lehet számunkra.
- Hát, a kávébabok! Mind elpusztult! Nézzék, ez az utolsó pohár egész Magnoliában… – Tartja Den elé bögréjét, miközben meglötyögteti a benne rejtőző maradék pár csepp kávéját.
Persze a fiú nem hagyja ezt annyiban – rögtön ráfog a csészére, és hamarosan a földdel egyenlővé teszi azt a fekete lángjai segítségével.
- Neee! A kávém, miért?! A világ oly kegyetlen! – Kezd el ordítozni, miközben az éghez fohászkodva térdre rogy. - Te is egy olyan izé vagy! Miért nem nyáladzol? De mégis, látom kibuggyanni a nyálcseppeket! Meg fog enni! – Pánikol. Pedig nem hiszem, hogy annyira valós lenne aggodalmának oka…
- Nézd meg, mit tettél szegény információforrásunkkal. – Rázom meg a fejemet sajnálkozva. Talán többet is megtudtunk volna… - Semmi baj, köszönjük Sir Kávésbögre, talán még találkozunk. – Húzom el őt onnan, mert nagyon úgy tűnik, hogy újabb merényletet tervez szegény pára ellen.
De nem sokáig tudom magam után irányítani Dent, hiszen valaki csak úgy, nagy természetességgel kirántja a kezeim közül. Rögtön utána fordulok az áldozatomnak, és egy már vénülő nővel találjuk szembe magunkat – aki szélességben kétszer akkora, mint mi.
- Magát láttam a lakrimasugárzón! Maga is olyan hókuszpókusz! – Den újonnan már híresség? - Segítsen, kérem! A termést felették a zombik! Ha ez így megy tovább, le kell mondanom a luktózmentes diétámról! Tudják maguk milyen nehéz ezt a diétát fenntartani? – Rimánkodik. Szuper. Ez a város tele van hülyékkel… ~ De muszáj valami választ kicsikarni belőle. Ideje egy kicsit meghamisítani a valóságot.
- Jaj ne is mondja, drága hölgyem. – Vakarom le társamról a banyát. - De tudja mit? Tudunk Önnek egy sokkal jobb, tartósabb diétát! Na és mi a legjobb benne, na mi? Teljesen ingyen! – Kezdem el csábítani a valótlan út felé.
- Tényleg? – Csillannak fel a szemei. ~ Igen. Vagyis… igen, itt mindenki hülye.
- Még szép. – Bólogatok. - Tudja, ez a pasi itt szinte senki ahhoz képest, akit mutatok most. Ő Lord Tango! – Húzódok el a macska elől, hogy teljes belátást nyerhessen rá. - Bár meglepő, de varázslataitól egy pillanat alatt megfiatalodik, úgy érzi majd, hogy leadott vagy… – Azt hiszem, itt nem kéne túloznom. - harminc kilót!
- És akkor végre visszatérhetek a kalóriadús kajákhoz, megbánás nélkül? – Nem is értem, miért nem kérek ezért mégis pénzt? Gazdag lehetnék.
- Zabálhatja majd őket tonnára is. Persze, csak ha benne van. Későbbi szövődmények kialakulhatnak, de… mit tud a városban lévő zombikról? Nem tudja, miért akarják megakadályozni az ilyen szép asszonyokat, mint Ön, hogy diétázzanak? – Kezdem el terelni a témát, remélem, nem túl feltűnően.
- Ó, ha tudnám, kedveském. Csak annyi biztos, hogy a termőföldeken garázdálkodnak. Fogalmuk sincs, milyen drága a saláta manapság… és most megint tovább drágul... – Hát, legalább tudjuk, a kávébabok és a diétás izék hol teremnek…
- Sajna ilyen ez a Fiore-beli válság. Na de akkor, Lord Tango, a legerősebbet kérem. – Csettintek, hogy hozzálásson feladatához - improvizáljon.
- Fungus Spore - Purple Mist. – Nem is rossz, legalább tényleg fittebbnek fogja magát érezni.
- Nem tudom, miféle boszorkányság ez, de tetszik! Most ismét bevehetem a közeli gyorskajálda törzsasztalát! – S rögtön sarkon fordul.
- Na jó, ideje befolyásosabb helyekre tévedni. Valami tipp?
- Megpróbálkozhatnánk a nudibárral. – Válaszolja, mintha természetes dolog lenne… pfőő…
- Rendben. Gyere, láttam ott jobbra valami Kék Osztrigát. – Fogok rá mancsaira, hogy elvezessem oda, ahol a férfiak engednek betekintést testük intimebb pontjaira. Nehogy már neki legyen jó…
- Én inkább olyanra gondoltam, ahol a lányok vetkőznek… – Húz vissza, mikor is fütyülnek nekünk.
- Gondolom, akkor én nem vagyok elég neked… – Kezdek el duzzogni, majd a füttyszó irányába indulok meg.
- Félreérted, engem csak az infók érdekeltek volna… – Sovány vigasz.
- Meztelen nőktől? Akkor miért nem jobbak már a férfiak?
- Nem a nőktől, hanem az ott szolgáló pultosoktól, vagy magasabb rangú személyzetiektől. Ott fordul meg minden pletyka… – Gyenge kifogások…
- Persze, persze. – Vonom meg a vállamat, és lassan be is érünk az eldugott sikátorba, ahová minket szólítottak.
- Hé, miféle cuccot nyomott az a macska? Láttuk ám, nekünk is adjatok! – Támad ránk rögtön az egyik.
- Fasza dolog, mi? – Kezd el rögtön menőzni a kandúr. Na szép…
- Ja, ja, tuti a szer! Totál el volt tőle ájulva a vén csotrogány! – Röhögcsélnek idióta hangjukon.
- Na jó, kezdem unni ezt a huzavonát. Minél hamarabb meg akarok szabadulni ettől az egész zombis nyavalyától, szóval… – Lép előre, hogy cselekedjen.
A „csata”, melyet kezdeményez, nem tart sokáig. Pár lépés és mozdulat elég, hogy kifektessen a trióból két tagot – a második pedig félve a falnak húzódik, persze Dent ez nem hatja meg, talán még jobban meg is jön a kedve a faggatáshoz.
- Na szóval, mit tudsz az élőholtakról? Valamit csak hallottatok. – Ragadja meg a torkát, és így a falhoz nyomja testét.
- Nem tudom, miről dumálsz ember. – Kezd el hadarni. - Én is csak annyit tudok, hogy a közeli farmokon buliztak, majd másnaposan el is tűntek.
- Na és akkor még te kérsz a macska szeréből. – Sóhajtok fel. - Gyerünk, Den, intézd el, hogy… beszédesebb legyen.
- Mondj többet, vagy Tabu nyakon vág! – Hát, ez is egy módja a dolognak…
- Nem viccel ám haver, a Tabu nyakon fog vágni! – Reppen a fiú vállára Tango. Nagyon szereti utánozni mostanság Dent…
- Hú haver, szárnya van a macskának… laza cuccot szívtam ma.
- Úgy látom, nem fogod fel a helyzet súlyosságát. Tabu, mutasd meg neki, milyen, ha nyakon vágod.
- Nem fogod fel. Tabu, mutasd meg neki, milyen, ha nyakon vágod!
Komor fejjel, tekintetem és karomon kívül a többi testrészemet meg sem mozdítva tárom ki a jobb karom, és azzal a lendülettel bele is csapom a mögöttünk lévő kocsma falába. Először „csak” egy hatalmas kráter keletkezik azon, majd pár másodperc múlva porrá lesz az egész.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Miféle szörnyek vagytok ki?! – Szegény Den, már másodszor nézik valami szörnyszülöttnek. De legalább engem megkímélhetett volna az ítéletétől… - Én… tényleg csak annyit tudok, amit mondtam… a szörnyek, a farmok, meg ilyesmi… – Jó, hogy nem fakad sírva kétségbeesésében.
- Jó, ez reménytelen… – Engedi el. - Nézzük akkor meg azokat a farmokat inkább. – Fordul felém, és a valószínűleg sokkot kapott hapek pedig visongva rohan el.
- Ja, jó ötlet. Hátha találok valami növényt, ami a testem előnyére válik. Teltebb ajkaim, domborulataim lesznek, sűrűbb hajam, karcsúbb alkatom… izé… úgy talán nem kéne neked a sok nudibáros. – Mormogom.
- Felfújod a dolgot. – Emeli fel a fejét, majd túr a hajamba, ezzel teljesen összekócolva azt. - Gyere, menjünk. – Kivételesen ő fog rá az én mancsomra, és vezet maga után, nem fordítva.
- De… de… a testem… – Remeg meg a hangom, de a fiú ezekre a panaszaimra inkább már nem is válaszol.
Inkább megszorítja a kezemet, és maga után húzva érünk egyre kijjebb a város nyüzsgő részeitől. Rétek, mezők… majd a bűzlő farmok. Megérkeztünk.
Ahogy beljebb érünk, semmit és senkit nem találunk, aki élne. Az okosabbak már rég elmenekültek, csak egy, vagy két holt embert látok, kik bolondok módjára rohantak neki a szörnyeknek, hogy azok – talán akaratukon kívül – kivégezzék őket. De nem csak az a pár öreg földműves járt rosszul, hiszen a zombik egymást is jócskán megcsonkították, megölték. Mintha csak több külön csorda kezdett el volna harcolni kifejezetten ezen a vidéken…
A földben élő állatok, és az onnan kinyíló növények holtak voltak. Ki-ki mi miatt, még az állatok tetemei is ki voltak száradva, pedig látszólag más sérelem nem érte őket. Talán valami megmérgezte az itteni földet.
Csak pár nyom akad, mely felkelti a figyelmünket – egy kacskaringós csíkban vezet be, egyenesen az erdő felé, és látszólag még sokáig nem érnek véget.
- Ha ezeket követjük… a közeli erdő mélyén kötünk ki. – Kezd el újra aggódni társam.
- Már pedig követni fogjuk őket. Ajjaj, a sötétben köztudottan több a zombi. – Próbálom még jobban megijeszteni.
- Akkor te mész elől…
- Inkább gyere mellettem.
- Azt hittem, te vagy a nagy és bátor zombigyilkoló gép.
- De ha még én megyek elől, akkor elkapnak mögülem. – Jelentem ki, biztos vagyok benne, hogy így lenne. - Foghatom a kezedet is, ha szeretnéd. – Vetem fel az ötletet.
- Nincs mit tenni… – Feleli zavartan, mikor rászorít a tenyeremre. - De szólj, ha majd érzed, hogy közeledik valami rondaság. Neked úgy is jobbak az érzékeid.
- Meglesz. – Válaszolom, miközben én is megszorítom mancsát, és elindulunk befelé.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Kedd Ápr. 17, 2012 12:02 pm

Kao és Tony:

A raktárak között nem igazán találtok nyomot, ami a szemtanúk által leírt szörnyek jelenlétére utalhatott volna. Hiába járjátok körbe a területet, semmi... mikor már épp feladnátok a keresgélést, hirtelen egy torz alak suhan el tőletek alig fél méterre, majd eltűnik két raktárépület közti szűk utcában. Ha követitek, még éppen látjátok, amint felugrik a falra, és mászni kezd. Valaha ember lehetett, de mindez már csak a múlt a torz lény számára. Karjai megnyúltak, ahogy hegyes karmokban végződő ujjai is. Lábai hátrahajlottak a rugalmasabb mozgás és gyors futás érdekében. Háta meghajlott, gerince és bordái szinte teljesen kitüremkednek az elvékonyodott bőr alól. A lény állkapcsa előrenyúlik, hegyes fogak türemkedik ki szájából, melyet hosszú villás nyelvével nyaldos időnként. Szemhéj nélküli nagy, kidülledt szemei furcsa sárgás fényben izzanak, melyekkel egy pillanatra rátok néz, majd vissza a falra, és tovább mászik.
Nem tudjátok követni, de halljátok, hogy a tetőn valamivel nagy ügyködik, és ezzel jókora zajt csap. Mintha felfeszített volna egy fémlapot a tetőszerkezetből.
A raktárba kis ügyeskedéssel bejuthattok, van egy széles elülső bejárat, és egy hátsóajtó. Ha elől mentek be, nagy üres helyiség fogad benneteket. Ha hátul mentek be, két kisebb szobán kell átvágnotok, amiket beterít a kosz és mocsok, amjd csak utána értek a nagyobb helyiségbe. Ott aztán megtaláljátok a lényt, amint a padlót csapkodja, és karmaival kaparássza. Nem tudjátok mit csinál, de a lény minden kaparás és csapás után egyre feszültebb és feszültebb lesz, majd szinte már elvakult pánik lesz urrá rajta. Ha egy lépést is közelebb mentek hozzá, rátok ordít, és mint a sarokba szorított állat, rátok támad.
Nincs vele sok probléma, bár rettentő gyors és jól bírja a sérüléseket, előbb utóbb nem marad ereje, és megdöglik. Intézzétek el!
Ha végeztetek vele, megleshetitek, mivel ügyködött ellenfeletek. A padlót homok és por borítja, de ahol a szörny kaparászott, ott egy vékony rés fedte fel magát. Kis ügyeskedéssel azt is meglátjátok, hogy ez egy csapóajtó! Meglehetősen nehéz hozzáférni, és nehéz is felnyitni, de ha sikerül, akkor sűrű sötétségbe vezető lépcsősor fogad benneteket! Ha felkészültetek, elindulhattok lefelé!


Leena és Peter:

Sokat kell kutyagolni, hogy eljussatok arra a helyre, ahol történt a dolog. A felborult vonat a vagonokkal még mindig ott van. Kezd sötétedni, és hátborzongató csönd vesz körbe titeket. Átkutathatjátok a mozdonyt és a vagonokat. Murphy bácsinak köszönhetően a legutolsó vagonban találtok végre valami nyomot, méghozzá egy medállt. Lehet, hogy egy bepánikolt utas hagyta el, de a medálon tündöklő gonoszan vigyorgó koponya nem erre enged következtetni! A medál hátulján kicsit ügyetlenül egy mondat van vésve, számotokra ismeretlen nyelven.

Datru'uhl mgral krue e voll kthru san'naill!


Elsőre zagyvaságnak tűnik, de felolvasva fura mód jól hangzik számotokra is. Bár fura itt-ott kiejteni, kis próbálgatás után a medál hirtelen felízzik! Hangos, sivító hang robban ki a medálból, majd megjelenik mellettetek 4 torz szörnyeteg (olvassátok el Kaoék részében a lények kinézeténk leírását). Pánikotokban rájuk támadhattok, de azt veszitek észre, hogy ők nem támadnak vissza. Kifejezéstelen pofával nyálukat csöpögtetve állnak, és titeket néznek. Ha elindultok valamerre, követnek titeket. Szórakozhattok ezzel egy ideig, de hamarosan idegenek hangjára lesztek figyelmesek.
-Biztos vagy benne?
-Igen, itt kell lennie!
-Ezért kínhalállal fogsz lakolni, ugye tudod?
-Nem kell tudnia róla senkinek! Itt lesz, meglásd!
A vagonba két csuhás alak lép be, csuklyával a fejükön. Meglátnak titeket, és megtorpannak, majd látva a szörnyeket gyorsan hátraugranak. A hátrébb álló elszalad, az lőrébb álló viszont előhúz csuklyája alól egy koponyával díszített medált, és elmondja az imádságot, amit ti is felolvastatok, mire újabb 4 szörny jelenik meg, majd ő is futásnak ered!
A 4-4 szörnyeteg egymás torkának ugrik, nem igazán tudjátok, ki kivel van. Ellenben a csuhások kitartóan rohannak az éjszakába, minél messzebb tőletek. El kellene kapni őket! Postotok addig tartson, hogy elintézitek a szörnyeket, majd üldözőbe veszitek a csuhásokat!


Den és Tabu:

Bementek az erdőbe. Kezd sötétedni, a látási viszonyok egyre csökkennek, lépten nyomon beleakadtok valamibe. A nyomokat már el is veszítitek, sőt, mondhatni eltévedtek a sötét erdőben! Hiába bolyongtok, nem találtok kiutat a sűrű sötét erdőből. Ám hamarosan a távolban a fák levelei közt halvány fény szűrődik át, és emberi hangokat hallotok. Megközelítve a hang és a fény forrását, egy kisebb tisztást találtok, melynek közepén tábortűz ropog, akörül pedig 5 csuhás alak álldogál, csuklyával a fejükön. Kezüket magasba tartják, és a következő mondatot hajtogatják tökéletesen egyszerre:

Datru'uhl mgral krue e voll kthru sanal!


Valamiért fülbemászónak találjátok a kántálást, de komolyabb hatása nincs rajtatok. Ha közelebb értek, valamelyikőtök léptei hangosabbra sikerednek a kelleténél, és a csuhás alakok egyszerre tekintenek az irányotokba. Hárman közülük azonnal lilás villanás kíséretében eltűnnek, a másik kettő pedig bepánikol, és kapkodva, botladozva a tűz mellé pakolt cuccaikat kezdik egy zsákba dobálni. Ha közelebb mentek, varázslatokkal támadnak rátok. Az egyik füst mágiát használ, a másik tűz elemi mágiát, mindkettő 3. szintű. Nem jelent különösebb fáradságot elintézni őket, az egyik meg is halhat, ám a másik trükkösebb. Mikor azt hinnétek meghal, rádöbbentek hogy ez csak hasonmás, és a klón azonnal füstté válik. Az igazi elkapja egyikőtöket, és próbálja megfolytani. A másikótok lecsap rá, és pont mikor hozzáér, a fickó felhasználja a társaihoz hasonlóan a teleportálást, és titeket lilás-feketés örvény nyel el, majd dobál ide-oda, hogy végül egy hideg és kemény kőpadlóra taszítson benneteket. Postotok eddig tartson.


Baltazár jövőhét szerda estig alszik, tehát április 27 éjfélig kérem a postokat!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 392
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Pént. Ápr. 27, 2012 3:54 am

A fák birodalmába belépve jócskán aláhagynak látási viszonyaink, hiába uralja még a Nap az egünket. Kéz a kézben próbáljuk követni a baljós nyomokat, ám a megannyi makacs, száraz bokor, komor tölgyek, s az egyre kevésbé átszűrődő fény hiánya jócskán megnehezíti a dolgunk. Ahogy telnek az órák, úgy mélyülünk el egyre inkább tanácstalanságunk mélységeiben. Már csakis ezüstös lepel telepszik a lombkoronákra, hisz besötétedett, s a Hold kúszott fel a fellegek közé odafent. A nyomok, melyeket követtünk, már rég elvesztek… mintha csak elnyelt volna minket az erdő homálya, fogalmunk sincs, merre is lehetünk most.
- Neked olyan jók az érzékeid, miért van az, hogy mégis letértünk a nyomokról? – Töröm meg a nyomasztó csendet, miként a társam felé fordulok kérdésemmel.
- Öhm... hát, tudod... arra kellett koncentrálnom, hogy megvédjelek. Én... nem bízom az ilyesmi érzékeidben túlzottan... és öhm... hangokat is hallottam, igen. – Kezd hebegni, hangjából csak úgy morajlik a bizonytalanság. ~ Majd el is hiszem…
- Igen? Merről? – Kérdezek vissza.
- Hátulról. Vagyis most már.. nem tudom. Már nem hallom őket.
- Nem vagy túl meggyőző... – Adom tudtára.
- Ne engem izéljél már, egyáltalán miért nem nézted a nyomokat? Vagy a fényeket? Ne legyél már ilyen félős... szerintem Tango is bátrabb. – Veti fel, ám a narancsszínű kandúr alig mer még csak helyeselni is félelmében, miután egy pillanatra kitekint a lány oltalmazó hajzuhataga mögül.
- De gondolom felszállni nem akar a lombokon át, hogy megnézze, merre is keveredtünk pontosan... – Jegyzem meg ironikusan.
- Ennyi erővel másszál fát, és nézz körül. Vagy inkább lásd be, hogy miért nincs semmi fény... durván sűrű lehet mindegyik fának a lombja. – Kotyogja legújabb sületlenségét. ~ Nekem nincsenek szárnyaim, miért csinálnám én? A macskának sokkal egyszerűbb lenne…
- Nem hinném, hogy megfulladna köztük... – Felelem flegmán.
- Menj, mássz fát. – Nem csak mondja, de tesz is érte…
Tenyeremnél fogva, mely eddig ujjaira fonódott, egészen egy közeli fa ágára hajít fel, mintha csak papírból volnék. Alig tudok megkapaszkodni az öreg tölgyes gyermekében, hisz az még így is olyan szomorú reccsenést hallat, hogy egy pillanatra azt hittem, biztosan kiszakad törzséből. ~ Komolyan, ez most mire volt jó?! Akár bajom is eshetett volna, és ezzel a hangzavarral, ki tudja, miket csalunk ide… és amúgy se jó itt fent… egyedül…
- Idióta barom! – Ordítok le rá. - Így semmire se jutunk...
- Hát jó, ha én csak az vagyok, ami... – Azzal, el is andalog, megjátszva a sértetett. ~ Még neki áll feljebb… bár, az elég rossz lenne… ha értitek, mire célzok.
- Menj is... inkább megidézem Virgót, ő nem fog dobálni egy zombikkal teli erdőben... – Szólok utána, s el is kezdem keresgélni övemen az arany ötvözetű kulcsot.
- Idézd csak... – Csuklik el hangja, majd alakja elveszik a sötétségben.
Bár nem értem viselkedését, legalább zodiákusom alakját sikerült kitapogatnom. Már pont magam elé emelném a tompa fényű kis tárgyat, mikor ismét felcsendül az ismerős női hang az erdei útvesztőben.
- Várj, mégse. Sötét van, egyedül vagyok, mássz már le onnan... – Tűnik fel Tabu ismét a látósugaramban.
- Akkor meg ne hajigálj csak úgy... – Csúszok le óvatosan a fatörzsön, ügyelve, hogy kaszám meg ne akadjon benne. - És ideje lenne találnunk valami értelmesebb nyomot, hogy elhúzhassunk innen. Még, ha démonok lennének itt, nem zavarna ez az erdő... de zombik... – Világítok rá a haladásunk teljes hiányára.
- Pedig a zombik is biztos közeli rokonaid. Nézd, ott a bácsikád! – Mutat mögém. ~ Megint kezdi…
- Gagyi poén, érzeném a szagát... bár lehet, a tied elnyomja. – Megyek bele szúrkálódós játékába.
- Ha ennyire jók az érzékeid, nem is én miattam tévedtünk el... – Újabb gyenge gondolatok… - De amúgy... már látom a fényt. – Vált hirtelen hangnemet. ~ Remélem, ez nem valami újabb hülyeség.
- Miféle fényt?
- Lehet, hogy már meghaltam. Szörnyű dolog veled halni. – Torzul grimaszba arca. ~ Pedig lennének érdekes ötleteim a halál előtti percek kitöltésére. - De fogjuk rá, hogy ez egy... nyom. Vagy kiút ebből a vesztőből!
- Akkor vezess... – Engedem előre.
A lány léptei nyomán haladva hamarosan én is megpillantom a halványan pislákoló, aranyszínű fénypalástot, mely elüt a Hold sápadt sugarainak színétől. Egy termetes tölgy törzse mögött megbújva közelebbről is szemügyre vesszük a jelenséget, mely elég meglepő képet tár elénk.
Tűzifa ropogása ver dallamot egy apró tábortűz körül, melynek forróságát egy maroknyi kámzsás alak élvezi. A lángnyelvek csak sötét ruháikra világítanak rá, mik egész valójukat elfedik előlünk. Tanyájuk közelében egy tisztás tükrözi vissza az ezüstös égitest ragyogását, ami azt jelenti, hogy ezeknek a személyeknek szükségük van vízre… és persze a tűz melegségére. ~ Ebből tisztán kivehető, hogy…
- Ezek nem tűnnek zombiknak. – Súgom oda Tabunak.
- Ki tudja, mi van a csuklya alatt. Elég furcsán beszélnek. – Hitetlenkedik.
- Nem hinném, hogy a zombik így öltözködnek... – Rázom meg a fejem, ám további érveimet inkább megtartom magamnak.
Füleimet különös, sosem hallott szavak mámorító ismételgetése éri el, melyeket az acrtalan csuklyások kántálnak. Akárhányszor is hallom a kellemesen csengő mondatot, képtelen vagyok kivenni annak jelentését… valószínűleg egy letűnt nyelv kincstárát gyarapítják.
- Megnézem őket közelebbről… - Súgom Tabunak, s lopakodva megindulok a sötétség alaktalan imádói felé.
Ám hiába minden óvatosságom, figyelmem túlságosan is az aranyló lángokra terelődik, s már csak akkor veszem észre, hogy talpam egy száraz ágon landol, mikor az hangos reccsenéssel mindenki tudtára adja jelenlétem. ~ Franc…
A csuklyás alakok tüstént felugranak ültükből, s páran közülük kétségbeesetten kezdik elpakolni az ideiglenes táboruk körül fekvő, számomra kivehetetlen tárgyakat. A többit sem kell félteni, lilás fények kíséretében eggyé vállnak a semmivel…
- Ne hagyd mindet meglógni! – Ordít fel társam, miközben egy villanás képében elsuhan mellettem, hogy rávethesse magát a még itt maradt idegenekre.
Kisebb habozás után lerántom hátamról a Starsplintet, majd magam is a lány után loholok.
- Smoke Cloud! – Vakkantja egyik ellenfelünk, mire sűrű, olajszerű füst szál ránk.
A szürke homályban menten lefékezem lendületem, hisz szinte a teljes látásom elveszítem. Ködös felhőpárnák szaggatják vízióm, fogalmam sincs, merre lehet társam, vagy épp célpontjaink. Ugyanakkor, védelmemből nem engedek, megfeszülten számítok a támadásra, jöjjön is az bármely irányból.
Nem is kell sokat várnom az első próbálkozásra, hamarosan vörösen izzó lánghullámok törnek utat maguknak irányomba, ám hőjük valamiért mégsem foszlatja szerte a füstmágiát.
- Jetblack Fire Magic! – Fekete tűznyelveim nem csak ellenfelem lángjait, de még a sűrű füstöt is szétmarják, miként minden felperzselnek nyomukban. ~ Ezek szerint az ő mágikus erejük jóval csekélyebb az enyémnél, ha így hatástalanítani tudtam a trükkjeiket…
Látásomat visszanyerve már tisztán szemügyre vehetem a két mágust, kik görnyedten készülnek ellentámadásainkra.
- Enyém az elől álló, te kapd el a másikat! – Szólok Tabura, majd elrugaszkodom kiszemeltem irányába.
- Red Carpet! – A kámzsás alak nem kockáztatja meg a közelharcban rejlő hátrányokat, inkább a magasba emelkedik, újdonsült lángszőnyege hátán.
Ilyesfajta előnyét kihasználva, tűzgolyók egész sorozatát szabadítja rám, afféle szőnyegbombázás gyanánt. Bár elég pontosan céloz, reflexeimnek hála sikerül félreugranom a legtöbb támadás útjából, míg a veszélyesebbeket kaszám élével hasítom szét.
- Eljött az ellentámadás ideje. – Sziszegem, s karjaimat szárnyakként kitárva összegyűjtöm energiáimat, egy jókora erejű csapáshoz. – Jetblack Fire Ball! – Mindkét tenyerem felett egy éjsötét lángtöltet gyúl lángra, melyeket aztán ellenfelemre is hajítok.
De lehetnek azok forróak, akár a vulkánok gyomra, a csuklyás fickó könnyedén kikerüli őket, hála repülő szőnyegének, s válaszként újfent tűz alá vesz.
Ezúttal már vontatottabban reagálok, hála sikertelenségemnek , ám még sikerül idejében egy komor tölgyes mögé ugranom, melynek törzse felfogja a mágus tűzlabdáit.
Miközben kifújom magam, tekintetemmel Tabu után kezdek kutatni. Ő a füstöst kapta ellenfeleként, ám olybá tűnik, dominálja saját harcát. Épp láncfűrésszé formált karjával kergeti a szerencsétlent… ~ De én nem állok ilyen fényesen. Hiába világos számomra, hogy jócskán meghaladom a tag erejét, ha képtelen vagyok elérni. Azt hiszem, az ő segítségéért kell folyamodnom… pedig nem akartam erre a helyre megidézni.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – Legyintem meg ezüstkulcsom, fedezékem takarásában.
Az átjáró megnyílásával járó fények különös színeket hoznak a fagyos sötétségbe. Égszínkék nyalábok szelik át a mély feketeséget, hogy utat engedhessenek kitárt szárnyú, csillagként ragyogó paripámnak.
- Elég baljós ez a hely, Den… - Tekint körbe, nem titkolva félelmeit. – Mégis hová idézté… - Aggodalmaskodna, ám szavait egy felé száguldó lángbomba szakítja félbe.
A csillagszellem félős ugyan, de talán pont emiatt, nagyon is gyors, ha menekülésről van szó… egy pillanat alatt félreszökken a veszedelem útjából.
- Most nincs időm magyarázkodni! – Pattanok fel a hátára. – Előbb el kell intéznünk azt a tagot, – Mutatok célpontomra. – utána majd adhatok neked tájleírást. Vagy egyből haza is mehetsz, ha úgy kívánod…
A büszke küllemű, ámde jámbor lelkű teremtmény néma bólintással felel, s máris a fellegek közt találom magam.
A kámzsásnak már esélye sincs a menekülésre, Pegasus gyorsaságával képtelen felvenni a versenyt. Üstökösként szeljük át a dermedt éjszakát, míg kaszám ugyanígy tesz ellenfelem utolsó, reményvesztett mágiájával… majd mélyen a húsába kap, a földre taszítva őt. Még a magasból is jól hallom, ahogy szilánkosra törik mindene, mely valaha a testét fogta össze… ~ Franc, elkapott a lendület… pedig ki akartam vallatni. Mindegy, Tabu haverja megvan még!
Tüstént el is kezdem keresgélni társam, ám szemeim elé megdöbbentő látvány tárul. A korábban kergetett alak most úgy fojtogatja a lányt, mintha mindig is ő lett volna fölényben.
Bár sejtelmem sincs, miként kerekedett győztes pozícióba, nem hagyom, hogy ez huzamosabban is így maradjon.
- Kapjuk el. – Mutatok újdonsült áldozatomra, mire paripám szélsebes zuhanórepülésbe kezd.
Már épp felnyársalnám az ismeretlen szerzet védtelen koponyáját, mikor homályos, szürkés világképem egy lilásan tekergőző, sötét térbe csap át. A cikázó örvény úgy hajigál magában, mintha óriások táncparkettjére keveredtem volna, időm sincs felfogni, mi is történt velem…
A kavargó érzést hamarosan hideg, tompa puffanás fájdalma veszi át, miként bőröm egy komor, nyirkos kőpadlónak csapódik. Bár elképzelésem sincs róla, mi okból vett ilyen irányt az összecsapás kimenetele, egy tény legalább megnyugtat… Tabu is mellettem fekszik.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Szomb. Ápr. 28, 2012 6:43 pm

Remélem ezt nem gondoltátok komolyan!

Május 3 éjfélig itt legyen minden post, különben teknőc abrakolás lesz!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leena
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 440
Aye! Pont : 18
Join date : 2010. Feb. 10.
Age : 29
Tartózkodási hely : Dragon Fang

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Csüt. Május 03, 2012 7:03 pm


A nap szokatlanul gyorsan bukott a horizont alá, épp hogy megfestett vöröses lilás árnyalatúra az ég boltot, már el is tűnt. Olybá tűnt mintha csak menekülni akarna az éj elől, és sötét terményei elöl. Az éjszaka sötét fellegei hideg szellőt hoztak, megborzongatva ezzel Leenát. Ahogy az égi vörös korong eltűnt a fekete felleg mögött, magával vitte a fényt is. Peter lángoló kesztyűjével két kisebb fáklyát készített, bár a csillagok szokatlanul fényesen égtek az éjjel. Míg elérték céljukat Leena fejében egymást kergették a gondolatok. Képtelen volt eldönteni mi volt igazság és mi nem, egyik pillanatban hihetőnek érzett valami másikban szentül meg volt győződve lehetetlenségérő. Rettentően idegesítette tudatlansága és, hogy semmi hasznos információt nem sikerült gyűjtenie, vagy ha sikerült is, fogalma sincs róla melyik információ az. A sínek mentén szinte teljes volt a csend, még egy madár hangját sem hallották, a tücskök sem ciripeltek, mintha valami szokatlan nyomasztó sötétség telepedett volna rájuk.
- Elég nagy a csönd... - jegyezte meg Pascal.
- Kicsit ijesztő is. - tette hozzá halkan Peter amint újra körbe nézett.
- Inkább természet ellenes. - valahogy test idegennek érezte. Ő maga sem tudta meg magyarázni mi ez, vagy hogy pontosan honnan ered egyszerűen csak érezte. Lassan elérték a vagonokat, kopottas megtört alakjukat halványan világította meg a két fáklya. Érdekes illat terjengett a levegőben, lassú léptekkel közeledve érte el a vagont, és minden lépésnél tisztában érezte az érdekes szagot. Fáklyáját közel tartva a kocsikhoz szemlélte a terepet, vért és egyéb hasonló dolgokat keresett, de bár merre is járkált nem talált semmit, a dulakodás nyomait leszámítva.
- Uraké az elsőbbség. - szólalt meg Pascal ahogy a rozoga félig kiszakad ajtó elé értek.
- Megtisztelő. - biccentett Peter, majd mély meghajlással újabb köszönetet fejezet ki, mosolyt csalva Leena arcára. - Itt nincs senki. - szólt ki ahogy fejét bedugva szét nézett.
- Nektek nem fura hogy minden romokban van de sehol sincs vér? Mint valami háborús övezet... még is emberi bántalmazásnak nyoma sincs - jegyezte meg.
- Hát a kalauz elméletileg azt mondta, hogy gyerekeket ettek, de nem látok maradványt.
– Na ez az! - csapott jobb öklével bal tenyerére.
- Azért nyugtával dicsérjük annak a kalauznak a szavait... - jegyezte meg Pascal.
Lassú léptekkel haladtak a romos kocsikon át, a pusztítás hatalmas volt. Az ablakok kitörve, a székek karfái meg törve a kárpit felszaggatva, néhány széket még a helyéről is kitéptek, de egyetlen csepp várt sem találtak. Leenát egyre jobban kezdte nyugtalanítani a csönd mely most már ólomként nehezedett rájuk. Már már fullasztónak érezte amikor elérték az utolsó kocsit
- Hátha az itt lesz valami használható. - sóhajtott fel Peter ahogy benyitott az utolsó vagonba is.
- Kell lennie nyomnak amin tovább mehetünk... - mondta halkan, bízva szavaiban. Nem mert bele gondolni abba ha nem találnak nyomot amin tovább haladtak. Megpróbálta figyelmét elvonni a csöndről ahogy a fiú mögött haladt tovább.
- Nem tűnik, valami biztatónak... - mondta ahogy körbe nézett.
Kezét a magasba emelve próbálta jobban megvilágítani a vagont, de nem talált semmi érdekeset, de amikor tovább lépett szeme sarkából valami csillogást vett észre. Azonnal a különös csillogás felé fordult.
- Ott! - kiáltott fel. - Valami van ott! - bökött egy félig kitört szék felé, és már nyomta is Peter kezébe a fáklyát hogy be mászhasson érte.
– Hol? - kérdezte Pascal ahogy Leena mellé ugrott. A csillogó valami a szék alatt volt, és bele telt pár percbe mire sikerült kiszednie, de amint meg érintette, tudta hogy valami nyomot talált.
- Mi az? - ugrott fel Pascal a fejére hogy jobban lássa.
- Egy ékszernek tűnik. - jegyezte meg Peter, ahogy Leena megforgatta kezében a dió nagyságú medált. Talán vörös zafir lehetett ahogy a fáklya fénye rávetült, ez Leena sem tudta meg mondani biztosan, de figyelmét inkább a rajta lévő gonoszan vigyorgó koponya fej kötötte le. A koponya mesteri precizitással volt kidolgozva, mintha egy valódi koponyát tartana a kezében csak éppen kisebb verzióban.
- Egy medál. - suttogta. Újra és újra megforgatta az ékszert, és egyre biztosabb volt benne, ez nem holmi utcai árustól származó dísz.
- Az mi? - szólalt meg Pascal
- Hol?
- Ott a széle fel! - magyarázta. Leena megfordította a medált és eddig észre nevetett karcolásokat vett észre rajta. Petersen fáklyáit közelebb tartva az eddig csak karcolásoknak hitt vonalak betűkké formálódtak a szeme előtt.
– Ez valami írás lenne? - kérdezte. Leena megdöbbenve meredt a medállra.
– Nem tudom… - felelte, majd megpróbálta elolvasni az írást. - Datru'...uhlmg...ral krue... e... - nyögdécselte. - ehh milyen nyelv ez?
- Hát jó kérdés...
– Azt hittem te mindent tudsz. - nézett rá, meghökkenve.
– Hát ezt speciel nem.
- Akkor is ki mondom! - húzta fel magát, felettébb dühítette, hogy nem tudta egybe függően kiolvasni a szavaknak nem igazán nevezhető kutyulékot. - Datru'uhlmgral krue e voll kthru san'naill! - mondta ki végül, ami felettébb büszkeséggel töltötte el, de ebben a pillanatban a kis koponya eddig zárt szája kinyílt. Éles visító hang tört fel belőle, oly erősen hogy Leena azt hitte átszakad a dobhártyája. Reflexszerűen kapott füleihez, miközben kezéből kiejtette a medált. Fülébe éles fájdalom nyilat ahogy szédülni kezdett, és tudta ez nem jó jel. Gyomra émelyegni kezdett, ahogy össze görnyedte, majd a hang amilyen gyorsan jött úgy el is múlt. Leena néhány percig semmit nem hallott csak éles fülzúgást, fejében hallotta szívének ütemes dobolását, majd a hang lassan eltűnt. Helyette halk hörgést vált felfedezni mitől hátán a hideg futott végig. Ahogy a medál irányába tekintett négy ember szabású tort lényt pillantott meg. Ösztönösen hátrált pár lépést ahogy felegyenesedett.
- Ezek... ezek meg mik? Honnan? Miért? Honnan? Mik ezek? Miért? - hallotta társa ijedt hangját.
- Fantasztikus... - mordult fel Pascal. - Hoznunk kellett volna a hős kallert is… - jegyezte meg epésen kis barátja. Sajnos ő maga nem találta ilyen viccesnek a helyzetet, a lények végtagjai természet ellenesen hosszúak voltak, és kezeik hatalmas penge éles karmokban végződtek. Leena nem várta meg amíg a tor szülöttek rá támadnak, ösztönszerűen támadásba lendült. Mély lélegzettet véve szájából kisebb hurrikán tört fel mire a négy démonszerű teremtmény a halnap csapódott.
- Erős vagy mint mindig. - jegyezte meg Peter. A szörnyek mintha meg sem érezték volna az ütődést, hörögve keltek fel a földről, de nem tettek semmit. Leena minden pillanatban támadásukra számított, de azok csak álltak bambán maguk elé bámulva. Kopasz fejükön állkapcsuk groteszk módon ugrott ki mintha ki akarna szakadni, ajkuk szinte már nem is volt, tűhegyes fogaikat semmi sem takarta, melyek között villás nyelvük élettelenül nyúlt ki. Nyáluk lassan folydogált a padlóra, hatalmas sárga szemeikkel talán észre sem vették Leenáékat, mintha nem is élnének. Őrjítő volt a látvány Leena számára, támadást várt, hogy majd nekik esnek életüket követelve de helyette semmi nem történt. Ideig megfeszültek és képtelen volt tovább várni, ökölbe szorítva kezét indult a lények felé, de ekkor Peter gyengéden meg érintette vállát.
- Állj meg Leena. - szólt halkan. - Ne támad őket.
- Igaza van! - szólt közbe Pascal is. - Nézd a nyálcsorgatáson kívül máshoz nem értenek.
- Ezek támadták volna meg a vonatot? - kérdezte a torz lényeket nézve. Mostanra semmit sem értett, minden összekuszálódott a fejében, mostanra már azt is képtelen lett volna meg mondani miért is jött ide egyáltalán.
- Valószínű, vagy kik megidézték őket.
– Aki jelen esetben te voltál. - jegyezte meg Pascal ahogy fejéről át ugrott a legközelebbi székre.
- Hé! Nem tudtam hogy ez történik ha fel olvasom! - vágott vissza ingerülten. - Nem volt rá írva, hogy nyáladzó zombik előhívására!
- Ha már a zombinál tartunk, nehezen tudom elképzelni, hogy ezek kárt tettek a vonatban... - mondta amint egy vékony fadarabbal meg bökte a hozzá legközelebb álló szörnyeteg fejét. A lány kissé megbillent, imbolygott pár másodperig majd visszatért a nyálcsorgatáshoz. Ekkora Leena már a zombi támadások valóságában is kételkedni kezdett.
- Pedig valakik kárt tettek. - jegyezte meg Peter, ahogy a mellette lévő romos közegre bökött. Leena már éppen válaszolni készült volna, amikor hidegen szagot érzett meg a levegőben. Arcát jobbra fordítva újra a levegőbe szagolt, és nem tévedett.
- Valaki jön. - szólalt meg halkan. Fáklyáját lefelé engedve próbálta el rejteni a fényt. - Többen vannak. - tette hozzá, ahogy újra
- Király, akkor meg is van hogy ki volt a támadó? - fordult feléjük Pascal.
– Ez még nem biztos lehet hogy…
– Éjjeli virág árusok? - vágott szavába Pascal, hangjában érezhető volt az irónia. – Ne legyél már ennyire naiv.
- Bújunk el?
– Nem hinném hogy itt lehetne…
Leena kezéről kisebb szél hullámot lelökve eloltotta a fáklyákat. A teljes sötétben, a négy hörgő szörnnyel hátukba várták az idegenek érkezését, hallotta közeledő lépteiket, és hangjukat.
-Biztos vagy benne?
-Igen, itt kell lennie! – felelte a másik.
”Tehát ketten vannak.” - szűrte le magában.
-Ezért kínhalállal fogsz lakolni, ugye tudod?
”Kínzás?”
-Nem kell tudnia róla senkinek! Itt lesz, meglásd!
Ebben a pillanatban a medál jutott eszébe ami most is ott hevert a földön. ” Lehet azért jöttek…” - villant át az agyán és abban a percben felkapta az ékszert és táskájába dugta. A két idegen mit sem sejtve lépett a vagonba.
- Kik vagytok? - kérdezte szinte azonnal az elülső idegen ahogy kezükben lévő fáklya megvilágította Leenáék arcát. Mielőtt viszont válaszoltak volna a hátrébb álló férfi sarkon fordulva futásnak eredt, mintha csak megérezte volna vesztét.
– Megállj! - kiáltott rá Pascal de az mit sem törödött vele. Az elülső idegen kezében ekkor hasonló koponyás medál villant.
- Datru'uhlmgral krue e voll kthru san'naill! - kiáltotta mire újabb négy zombi jelent meg Leenáék előtt. Kinézetre teljesen megegyeztek a már látottakkal, de viselkedésük más volt. Kissé meggörnyedt hátukat domborítva hördültek Leenáék felé, szemükben gyilkos fény villant ahogy lerugaszkodtak a földről. Földre vetve magát és Petet tért ki a szörnyek elől, s bár fel volt készülve azok következő támadásra a zombik nem jöttek. A mögöttük álló négy zombiban viszont hirtelen feléledt az élet jele, gyilkos szándékkal estek egymásnak.
Leenát mintha szív lapáttal verték volna fejbe, tátott szájjal állt és nézte a szürkés fénybe a verekedő zombikat.
– Az anyátok úristenit, mi már nem is számítunk! - kapta fel a vizet, azzal öklével hatalmasat vágott a hozzá legközelebb álló fejére. A lény hangos nyögéssel a földre rogyott, de ő ennyivel nem érte be.
– NE VEGYETEK SEMMIBE! - ordította dühösen, amint mind két öklén szelet forgatva sújtott le újra. Haragja pusztító és megtorló volt egyszerre, kifejezetten sértve érezte magát ahogy semmibe vették. Dühe lecsillapítása képen púposra verte négy zombit míg, a Peter bevállalta a kicsi csapat másik felét.
– Most már elég lesz Lee, a másik két pasi után kéne menni! - szolt rá Pascal mikor már ellenfeleik a földbe döngölve hevertek.
Leena csak bólintott majd ki indult, Peter eközben újra meggyújtotta a fáklyákat. Az éj sötétje még sűrűbb lett, bele szagolva a levegőbe halványan de még érezte a két idegen szagát, és társai keresésükre indult.





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Csüt. Május 03, 2012 10:41 pm

Leena szépségéről ódákat lehetett volna zengeni, de a nap valamiért nem akarta látni őt tovább, és hamar eltűnt az égbolton. Az okot az én csúnyaságomnak véltem, és bár ezen gondolkozva sétáltunk tovább, hamar be kellett látni, hogy ha véletlenül is akartak volna nézni minket, a sötét függöny miatt, mi a nap eltűnésével társult, az orrunkig sem láttunk. A Bob Mestertől kapott mágikus kesztyűimet igénybe véve készítettem fáklyákat a könnyebb látás segítve velük. Az egyiket Leenának adtam, míg a másikat én tartottam magam előtt. Társam leginkább a csillagokat nézte, és én nem akartam kizökkenteni a gondolkodásából, így némán haladtunk, mi hogy tökéletes csend volt körülöttünk, elég nyomasztó volt.
- Elég nagy a csönd... - szólt Pascal Leena válláról.
- Kicsit ijesztő is. – folytattam tovább a gondolatmenetet.
- Inkább természetellenes. – javított ki a lány, de szavai igazak voltak.
Se szárnycsapások, se távoli mocorgások, se éjjeli életet jelző hangok, semmi hang nem volt a közelünkben. Lépteink szinte visszhangoztak a sínek közt.
Leenát továbbra se akartam a fölösleges szavaimmal zavarni, mert jól tudtam, hogy mit csinált most: koncentrált. Korábbról már tudtam, hogy neki fejlettebbek voltak az érzékszervei, azért egy mókushoz hasonlóan, ki az elveszett dióját keresi, felemelve a fejem, az orrom az égbe meresztve én is szagolgattam a levegőbe jelentősebb sikert nem érve el a cselekedetemmel, bár az orrom jelentősen kitisztult, de ennek nem akartam hangot adni, minthogy félő csak én örültem volna neki
A lángok fényébe néztük végig kívülről a kocsikat, de semmi szokatlant nem találtunk, semmi nyom nem került a szemünk elé.
- Uraké az elsőbbség. – címezte nekem szavait Pascal, ahogy elértünk egy ajtóhoz.
- Megtisztelő. – hajoltam meg előttük udvariasan, majd kedvtelenül nyitottam be.
Nem tudom, hogy féltem e, vagy sem, eddig nem történt semmi, és nem hittem benne, hogy most fog. Ahogy mondani szokták, nem hittem benne, hogy a tettes visszatért a bűn helyszínére.
- Itt nincs senki. – jelentettem, ahogy körbenéztem az üres kocsiba.
- Nektek nem fura hogy minden romokban van de sehol sincs vér? Mint valami háborús övezet... még is emberi bántalmazásnak nyoma sincs. – vont be Leena a gondolkodásába.
- Hát a kalauz elméletileg azt mondta, hogy gyerekeket ettek, de nem látok maradványt. – még egy lábnyomot se láttam, mit követni tudtunk volna.
– Na ez az! – ezen gondolkodott ő is, majd igen agresszívan takarta be egyik öklét a másik tenyerével. A tudatlanság jobban zavart őt, mint engem.
- Azért nyugtával dicsérjük annak a kalauznak a szavait...
Áthaladva a többi kocsin se találtunk nyomot, min elindulhatunk volna. A padlózat helyenként felszakítva, az ülések kitépve és elborítva, a betört ablakokon csak a szellő fújt be, a falakban lyukak voltak. Így lehetett leírni a kocsik állapotát. A korábbi hiányérzett, a vér hiánya továbbra is meg volt, de nem tudtunk ez ellen mit tenni.
- Hátha itt lesz valami használható. – mondtam neki támaszkodva az utolsó ajtónak.
- Kell lennie nyomnak, amin tovább mehetünk... – nem akarta feladni ilyen hamar, és ez ösztönzően hatott rám is.
Ahogy lassan bementünk, akaratlanul is alaposabban néztünk körbe, mint eddig.
- Nem tűnik, valami biztatónak... – hallottam Leena szavait mögülem.
A fáklya a kezembe továbbra is égett, és szemléltem a kocsit, de semmi eltérőt nem láttam, mi nem egyezett volna az előzőekkel.
- Ott! – automatikusan fordultam meg - Valami van ott! - mutatott ujjaival a földre, majd csak azt vettem észre, hogy a szabad tenyeremben a fáklyáját tartottam.
– Hol? - kérdezte a kis állat.
Leena a fenekét az égnek szegezte, és a mellkasát a földhöz nyomta, hogy elérje, mit meglátott, és bár gondoltam, hogy világítok neki, de szűk volt a hely, és féltem, hogy a közeli lángok miatt, csak a most szemeimet vonzó fenekét melegítettem volna fel neki.
- Mi az? – Pascal szavaival álltak fel.
- Egy ékszernek tűnik. – ötletteltem, ahogy a Leena tenyerében lévő kincset vizsgáltuk.
Színe vörösnek tűnt, és egy ijesztő, bár apró koponya díszítette. A megmunkálását dicsérni lehetett, de én személy szerint koponyával nem díszítettem volna semmit sem.
- Egy medál. – selymesen hangján súgta.
- Az mi? – kérdezte apró társunk, amint nagy szemeivel észrevett valamit a medálon.
- Hol?
- Ott a széle fel! – próbálta mutatni.
A lángokkal óvatosan közelítettem, hogy mi is lássuk, mit Pascal.
– Ez valami írás lenne? – hunyorogva szemléltem, de mégis lepődötten néztük a karcolásokat.
– Nem tudom… - tudatlanságunk már számomra is zavaró volt - Datru'...uhlmg...ral krue... e… - mondta, mintha két ujja közé fogta volna a nyelvét - ehh milyen nyelv ez? – tette fel végül a költői kérdést.
- Hát jó kérdés...
– Azt hittem te mindent tudsz. – nem akartam beismerni, de hogy meg lett említve, kezdtem tényleg elhinni, hogy Pascal többet tud, mint én.
– Hát ezt speciel nem.
- Akkor is ki mondom! – makacs lány volt, de az arcán a kifejezés mókás volt számomra - Datru'uhlmgral krue e voll kthru san'naill! – szavaiban nem volt több értelem, mint korábban, de hogy a koponya megmozdult, úgy tűnt, hogy valami rosszat mondott ki.
A koponya szája kinyílt, majd miután úgy tűnt, hogy kiabálásra nyitotta a fogait, szörnyű hang jött ki belőle. Nem éreztem még ilyet, bár a füleimet a tenyereimbe burkoltam, ez nem csillapított a hangon. Nem tudom milyen érzés lehetett, de arra gondoltam, hogy már a füleim is vérezni kezdtek, és mikor már úgy érzetem, hogy nem bírom tovább, a hang hirtelen megszűnt, és csak a füleim csengtek és visszhangként hallottam halkan a kiabálást még egy ideig.
Fájdalmamban a padlóval farkasszemet néztem, majd miután úgy tűnt, hogy a hang enyhült, felnéztem. Leenát kerestem, de csak négy emberszerű, undorító arcú, megnyúlt kezű, karmos, ijesztő lényt láttam.
- Ezek... ezek meg mik? – mértem fel jobban őket - Honnan? Miért? Honnan? Mik ezek? Miért?
- Fantasztikus... – vették észre ők is - Hoznunk kellett volna a hős kallert is… - félő volt, hogy Pascal még örült is a látványnak, hisz megérkeztek a hőn szeretett zombijai.
Értetlenül álltam a lényektől nem messze, majd mellém állva Leena már kevésbé bájos, de igazán csak hatásos kiabálására lettem figyelmes. A levegő tornádóként hagyta el a testét és ezzel mondhatni egyszerű labdaként dobta a lényeket a közelebbi falba testükkel kisebb krátert hagyva abban.
- Erős vagy mint mindig. – csodáltam az erejét, és tudatosult újra bennem, hogy miért nem akarom felidegesíteni őt.
A szörnyek felállva a földről egy kevéske fájdalom jelét se mutatták, bár nem is tudtam hirtelenjében, hogy tudtak e bármi féle érzelmet kifejezni az arcukkal. Bár feltételezni mertem, hogy ilyen lények nem lehettek jó szándékkal itt, de nem támadtak vissza. Szájukat szinte a végtelenségig nyitották, és a torz orruk felett sárga szemük ijesztően látszódott a fáklyák fényében, és némi undorral az arcomon néztem a fényben jól csillogó földre csöpögő nyálukat, ahogy az megállíthatatlanul hagyta el a szájukat.
Leena ökölbe szorított kezének remegését szinte éreztem magam mellett, és látva, hogy újabb rohamra készül, a vállára helyezve a kezem állítottam meg az indulását.
- Állj meg Leena. – szóltam is neki - Ne támad őket. – értetlenül, szemöldökét felhúzva nézett vissza rám.
- Igaza van! – helyeselt Pascal - Nézd, a nyálcsorgatáson kívül máshoz nem értenek. – jó szemlélő volt a kis barátunk.
- Ezek támadták volna meg a vonatot? – nézte ő is.
Sok értelem nem sugárzott belőlük, így kételkedni kezdtem.
- Valószínű, vagy kik megidézték őket. – utaltam rá, hogy miatta voltak itt ezek a szörnyek.
– Aki jelen esetben te voltál. – világosította fel Pascal, bár úgy gondoltam, hogy ő is jól tudta.
- Hé! Nem tudtam hogy ez történik ha fel olvasom! – háborodott fel - Nem volt rá írva, hogy nyáladzó zombik előhívására! – tény, hogy használati utasítás nem volt mellékelve hozzá.
- Ha már a zombinál tartunk, nehezen tudom elképzelni, hogy ezek kárt tettek a vonatban... – gondolkodott hangosan, és a bátor kaméleon egy fadarabbal bökdösni kezdte az egyiket. A szörny nem reagált, legalábbis nem agresszívan, azonban nyála majdnem a kis barátunkra csöpögött.
- Pedig valakik kárt tettek. – mutattam a környezetünkre.
Leena nyitotta száját, azonban hirtelen az ablak felé fordult, legalábbis annak helye felé.
- Valaki jön. – figyelmeztetett halkan - Többen vannak. – majd folytatta.
- Király, akkor meg is van hogy ki volt a támadó? – szinte ugrott ki az ablakon.
– Ez még nem biztos, lehet hogy…
– Éjjeli virágárusok? – szavába vágva kérdezte – Ne legyél már ennyire naiv. – igaza lehetett Pascalnak, erre ritkán járnak véletlenül az emberek.
- Bújunk el? – gyáva, de sok esetben hasznos ötlettel álltam elő.
– Nem hinném, hogy itt lehetne… - majd Leena a mágiáját használva oltotta el az égő fáklyákat.
A szörnyek elé állva, vártunk az érkezősükre, és bár nem támadtak ránk a szörnyek, úgy gondoltam, hogy inkább mögéjük álltam volna szívesebben.
- Biztos vagy benne? – halottam egy idegen hangot.
- Igen, itt kell lennie! – majd egy másikat.
- Ezért kínhalállal fogsz lakolni, ugye tudod? – úgy tűnt vitatkoztak.
- Nem kell tudnia róla senkinek! Itt lesz, meglásd!
Szavaira Leena a korábban elejtett medálért hajolt, és tette azt bele a táskájába, a cselekedetét szó nélkül néztem, és nyugtáztam, hogy hová tette. Egy szempillantás múlva a két idegen megilletődve állt előttünk.
- Kik vagytok? - kérdezte, mit mi is szívesen kérdeztünk volna tőlük.
Nem akartam válaszolni, de nem is tudtam volna, mert a hátrébb álló alak futásnak is eredt. Meglepődtem, hogy ilyen félelmetesnek tűntünk, de hamar rájöttem, hogy valószínű a mögöttünk állókat látva rémült meg annyira.
– Megállj! – bátran kiabált utána Pascal, irigykedtem is rá, hogy erejéhez képest milyen bátorság van benne.
- Datru'uhlmgral krue e voll kthru san'naill! – mondta ki tisztábban Leena korábbi szavait az itt maradt, és a szintén korábbi szörnyű sikítást követően a mieinkhez, Leenaéhoz hasonló szörnyek jelentek meg.
Megijedtem. Nem maguktól a szörnyektől, hisz a hátam mögött is tudtam párat, hanem, hogy felénk jöttek megállás szándékát nem mutatva.
Leena lökött félre engem, és bár rögtön eszméltem, hogy mi történt, nem szándékoztam felállni a földről. A négy és négy lény egymásnak esett és mi első sorból nézhettük az összecsapást.
– Az anyátok úristenit, - adott hangot magának Leena - mi már nem is számítunk?! – nem értettem dühének az okát.
Felállva a hozzá legközelebbit ütötte arcon az ökleivel és bár biztos voltam, hogy a csontos találkozás neki is fájt, nem mutatta jelét annak, majd hangosan kapkodott levegő után.
– NE VEGYETEK SEMMIBE! – az álam kellemetlenül koppant a vonat padlóján, majd meg kellett tartanom a fejemet, hogy ne kövesse az álam útját. Fogalmam se volt, hogy most ilyenért miért háborodott fel itt, de miközben kegyetlen mód verte is a következő áldozatát, megduzzasztva ökleimet, és megnyújtva a karjaimat söpörtem el én is mögüle egyet.
Hogy a kesztyűmet nem vettem le, kihasználtam, hogy rajtam maradt és lángokba borítva a tenyereimet teremtettem némi fényt ide, s ütöttem, rúgtam én is az undorítóan félelmetes szörnyeket. Bár nem akartam maradni és látva, hogy a szörnyek maguk is elszórakoztak volna egymással, még sem tehettem mást, mert Leena nem akart távozni. Sokan szidták a női logikát, de nem értettem a miértjét egészen eddig a pillanatig. Azért volt mérges, mert undorító, ijesztő, veszélyes szörnyek semmibe vették az itt létét. Én örültem volna a helyében, de hát az én lettem volna, ő pedig ő volt.
Miután csillapodott a dühe, és én is végeztem - kevésbé lelkesen, mint ő - a részemmel, addigra már a másik alak is tovább állt.
– Most már elég lesz Lee, a másik két pasi után kéne menni! – szinte kiabált Pascal, hogy észrevegye őt a lány.
Leena némán válaszolt, majd futásnak is indult. Gondolatomban már, hogy a férfi olyan szörnyeket idézet meg, mik semmibe vették Leena személyét, ő neki rosszabb sorsot képzeltem el, mint a földön heverő, nyögdécselő lényeknek.
A fáklyának használt darabokat felvéve mentem is Leenaék után.


A hozzászólást Petersen Ruw összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Május 03, 2012 10:49 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tony Smith
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 73
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 03.
Age : 23
Tartózkodási hely : Fairy Tail céhház

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Csüt. Május 03, 2012 10:47 pm

Tavara társammal - akin láttam, hogy igenis jól végzi azt, amit csinál -, órákig keresgéltünk a raktár zónájában nyomok után, amik az élőhalottakhoz vezetne, de semmit az égvilágon nem találtunk. Láttam rajta, hogy ingerült és szeretne már ő is találni valamit, de teljes mértékben együtt éreztem vele. Nem nagyon akartam, de mégis én voltam az, aki kezdeményezte a keresés felhagyását.
- Hallod, Tavara... - szólítottam meg társamat
- Hallok
- Nem tudom, hogy vagy vele, de én itt egy porszemnyi nyomot sem látok, ami ezekhez az izékhez vezetne...
- Vagy eltakarították őket, ami nem lenne meglepő, vagy a mágus maga rejtette el a nyomait...
- Elképzelhető, de akkor is...ennyire mégis hogyan? Hogy az égvilágon semmit se találjunk, az már felettébb érdekes...
- A nekromantáknak a lényeiket eltüntetni nem sokba telik, akár darabokban is, a nyomok eltüntetése pedig inkább életfontosságú, mint érdekes...
Már majdnem mindketten belementünk abba, hogy kész, ezt itt és most abbahagyjuk, amikor hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy pár lépéssel előttünk valaki vagy valami elszaladt. Hihetetlen sebességgel ment el előttünk, én legalábbis csak a szagát éreztem, amit a szél segítségével felém fújtam, és hát mit mondjak…nem volt valami kellemes érzés, csípte az orrom elég keményen. Néhány méterrel arrébb, két raktárépület közé szaladt.
- Kövessük – hoztam fel az ötletet hetykén, majd még mielőtt társam válaszolt nekiiramodtam. Hallottam, amint társam is követ és mikor beértünk a kis sikátorba, láttuk ahogy mászik fel a falra.
- Nem kéne szem elől téveszteni. Menjünk be a raktárba. – de még mielőtt ezt befejeztem volna, láttam, hogy Tavara már mászik fel a raktár oldalán – Öhm…nekem így is jó, szóval én bemegyek elől. – erre sem válaszolt, csak mászott tovább, én pedig már el is indultam vissza ahonnan jöttünk. A raktár bejárata hatalmas volt, és ahogy bementem egy nagy üres helyiség fogadott, annak közepén pedig már ott állt az előbb látott valami. Karjai megnyúltak, ahogy hegyes karmokban végződő ujjai is. Lábai hátrahajlottak a rugalmasabb mozgás és gyors futás érdekében. Háta meghajlott, gerince és bordái szinte teljesen kitüremkednek az elvékonyodott bőr alól. A lény állkapcsa előrenyúlik, fogai élesek és hegyesek, nyálban dús hosszú hegyes nyelvével pedig időnként meg-meg nyalta a szája szélét. Szemhéj nélküli szemeivel időközönként rám pillantott. Borzasztó látvány volt.
A lény a helyiség közepén állva, csapta és kaparta a földet, de nem tudtam mégis miért. Lassú, óvatos léptekkel kezdtem közelíteni felé, de ő egyre mérgesebb lett, majd mikor már úgy érezte, hogy beléptem a magán szférájába, egy hatalmasat üvöltött és nekem ugrott.
Hárítottam a támadását azzal, hogy felugrottam, és mikor épp felette voltam egy Széllökést irányítottam felé, ettől végtagjai összerogytak, képével pedig feltörölte a poros földet.
- Nem akarlak bántani! Nyugodj meg! – nos, igazából úgy éreztem, hogy a földnek beszélek, mert ez csak tovább ordítozott és visítozott.
Újra nekem támadt, de ezt már nem tudtam kikerülni, csak egy ellentámadással. Megfogtam a nyakát, amint felém ugrott, felrepültem vele, majd mikor elég fel kerültem teljes erőmből a földnek dobtam. Nagyon dühös lett a fickó és elég nagy sérülések gazdája lett. Vissza mentem én is a talajra, majd rá pár pillanatra egyből elkezdett felém szaladni. Pár lépésre tőlem, nekiment a semminek.
[KAO harc jelenetével itt bővítve lesz]
- Na lássuk akkor min ügyködött itt a fickó… - szóltam társam felé, erre el is indultunk oda ahol kapart.
Egy rés fogadott ott minket, szélmágiával pedig a port lesepertem róla. Egy csapóajtó volt ott, amit fel is nyitottunk, és mi volt előttünk? Korom fekete sötétség.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 556
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 21

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Csüt. Május 03, 2012 10:51 pm

Az erdőben a nyomokat követve egyre mélyebbre és mélyebbre jutunk. A fényviszonyok hol csökkennek, hol nőnek, de sajnos a lábnyomok, törött faágak és egyebek itt-ott elágaznak, véget érnek, vagy csak elhalványulnak. Esetleg a sötét miatt nem látjuk őket… hisz, ahogy egymást ide és oda húzogatjuk, hogy merre is menjünk, úgy távolodunk egyre a fénytől. Aztán a nyomok… melyek elágaztak… megint eltűnnek. Ám most nem tudjuk őket visszakövetni, nem tudunk semmit se csinálni. A sötétség és az ijesztő csend bekebelezett minket, és akármerre próbálunk menni, a fény sehol se csillan fel. Azt hiszem, eltévedtünk.
- Neked olyan jók az érzékeid, miért van az, hogy mégis letértünk a nyomokról? – Von felelősségre.
- Öhm... hát, tudod... arra kellett koncentrálnom, hogy megvédjelek. Én... nem bízom az ilyesmi érzékeidben túlzottan... és öhm... hangokat is hallottam, igen. – Hebegem nem túl hihetően, lányos zavaromban.
- Igen? Merről? – Kontrázik válaszomra. Nem lesz ez így jó!
- Hátulról. Vagyis most már.. nem tudom. Már nem hallom őket.
- Nem vagy túl meggyőző... – Fenébe már…
- Ne engem izéljél már, egyáltalán miért nem nézted a nyomokat? Vagy a fényeket? Ne legyél már ilyen félős... szerintem Tango is bátrabb. – Fakadok ki, miközben hüvelykujjammal a hátam mögé bökök. Kell egy kis hatásszünet a kandúrnak, mire egyáltalán remegő testtel és tekintettel, félénk mosolyt felöltve bólogat egy pillanatra kitekintve hatalmas hajam mögül.
- De gondolom felszállni nem akar a lombokon át, hogy megnézze, merre is keveredtünk pontosan... – Veti fel az új, fantasztikus ötletét.
- Ennyi erővel másszál fát, és nézz körül. Vagy inkább lásd be, hogy miért nincs semmi fény... durván sűrű lehet mindegyik fának a lombja. – Magyarázok.
- Nem hinném, hogy megfulladna köztük...
- Menj, mássz fát. – Reagálom le hasonló ridegséggel a válaszát.
Rögtön lendületet veszek, és magam mögé húzom a fiút, majd felhajítom a legközelebbi ágra, ami ott van – persze ő a meglepetéstől hamar el is engedi a kezemet, és csak repül, repül az ágig. Amint oda ér, szinte le is esik onnan, mert alig bír megkapaszkodni a recsegő ágban.
- Idióta barom! – Ordítozik. Ha a recsegő ágra és erre nem fognak ide jönni a szörnynek, akkor semmire. - Így semmire se jutunk...
- Hát jó, ha én csak az vagyok, ami... – Hajtom le a fejem sértetten, és a közeli fa törzse mögé kullogok, hadd féljen a kis… a kis… őő… izé…
- Menj is... inkább megidézem Virgót, ő nem fog dobálni egy zombikkal teli erdőben... – Ne már, ne csinálja… Persze a halk csörömpölésből rögtön ki tudom venni, hogy már neki is látott a keresgélésnek.
- Idézd csak... – Mormogom, miközben teljesen a fa törzsének simulok.
Persze tudom hogy tiltakozásomat nem fogom sokáig tartani… elég hamar újra kilépek a fa árnyékából, francnak se hiányzik, hogy azzal a mazo csajjal kavarjon megint.
- Várj, mégse. Sötét van, egyedül vagyok, mássz már le onnan... – Nyöszörgöm.
- Akkor meg ne hajigálj csak úgy... – Csusszan le a törzsön. - És ideje lenne találnunk valami értelmesebb nyomot, hogy elhúzhassunk innen. Még, ha démonok lennének itt, nem zavarna ez az erdő... de zombik...
- Pedig a zombik is biztos közeli rokonaid. Nézd, ott a bácsikád! – Mutatok mögé számat tátva.
- Gagyi poén, érezném a szagát... bár lehet, a tied elnyomja. – Vág vissza.
- Ha ennyire jók az érzékeid, nem is én miattam tévedtünk el... – Próbálom menteni a helyzetemet. - De amúgy... már látom a fényt.
- Miféle fényt?
- Lehet, hogy már meghaltam. Szörnyű dolog veled halni. – Grimaszolok. - De fogjuk rá, hogy ez egy... nyom. Vagy kiút ebből a vesztőből!
- Akkor vezess... – Először illedelmesnek tűnhet, ahogy maga elé enged, aztán rájövök, lehet, csak fél, vagy nem hisz nekem. ~ Tudatlan.
A sárgás fény egyre erősebb, a szagok, hangok és az érzések egyre ismerősebbek. A hűvös érzés eltűnik a bőrömről, helyét átveszi a forróság… ropogás hangja, és égett fa bűze tölti meg a levegőt, míg egy nagy fa törzséhez igazodunk, és nézünk ki onnan. Valaki tüzet rakott ennek az istenverte erdőnek a közepén.
Ahogy jobban szemügyre veszem a táborhelyet, rájövök, hogy nem csak egy valaki van itt. Vagy négyen állomásoznak a tűz körül, kezüket és testüket melegítve, és szerintem még sejteni se merik, hogy valaki figyeli őket. Túl nyugodtak ahhoz képest, hogy mindenféle torzszülöttek mászkálhatnak körülöttük, és jöhetnek oda a fényre…
- Ezek nem tűnnek zombiknak. – Súgja, mire én elfintorodok. Semmit se látunk az alakokból… bár oké, lehet kicsit igaza, de mégis…
- Ki tudja, mi van a csuklya alatt. Elég furcsán beszélnek. – Válaszolom „mi van ha” alapon.
- Nem hinném, hogy a zombik így öltözködnek... – Rázza a fejét rosszallóan, de én sajátomat csak visszafordítom, és tovább figyelem őket.
Hamarosan idegesítő kántálás veszi kezdetét, ám ahogy egyre többen és többször ismétlik, úgy kezd el lassan belemászni a fejembe, és kezdem úgy érezni, hogy ez egész kellemes dallam. Olyan furcsán a hatalmába kerít… annak ellenére, hogy azt se tudom, mit jelent.
- Megnézem őket közelebbről… – Súg oda nekem újból, mire én csak bólintok.
Viszont Den alig tud két lépést is tenni, szinte lába alá csúszik egy faág, melyre ő egész nagy lendülettel rálép, és már csak akkor veszi észre magát, mikor az hatalmasat reccsen.
A hirtelen zajra – és persze a fiú közeledtére – rögtön pánikba esnek az itt ülők, aki teheti, az szinte rögtön lilás füstté válik, a maradék pedig riadtan szedelőzködik, pakolja a cuccait, menekülni készül. Nem hagyhatjuk, ki kell őket faggatnunk!
- Ne hagyd mindet meglógni! – Ordítok rá, mire rögtön lendületet veszek és ellököm magam álltamból, s nekik esek az itt maradottakra. Hamarosan Den is feleszmél, és a kaszája után nyúl, hogy megkezdhessük a harcot – hiszen gondolom, nem adják majd magukat könnyen…
- Smoke Cloud! – Hallatszódik az első támadás neve, és a látásom a szó szoros értelmében elködösül.
Próbálom minél inkább mereszteni a szemem, csak a vakító szürkeséget látom, ha pedig a levegőbe szagolnék, a szúrós szagú füst rögtön betör a légcsövembe, heves köhögésre ingerelve engem. Akárhogy is nézem, egy ilyen csapdában az érzékeimnek búcsút mondhatok.
Persze sajnos a hiányos látásom miatt fenn áll a veszélye, hogy a semmiből támadhatnak rám. Támadóállásba helyezkedek, hátamat begörnyesztem, hogy bármely ellenem irányuló csapást hatástalanítani tudjak, mielőtt engem hatástalanítana…
- Jetblack Fire Magic! – Hirtelen a szürkeség eltűnik, és csak az ismerős hő veszi át a helyét, és a feketeség… egy pillanatra megijedek, hogy mi van, ha engem is felperzsel – netán a hátamon elhelyezkedő kandúrt – de talán Den, ha még akaratán kívül is, de tudja annyira kontrollálni a tüzét, hogy engem ne égessen meg.
Amint eloszlik az a kevés mágia is, ami maradt, a két aggódó mágusra szegezhetjük tekintetünket.
- Enyém az elől álló, te kapd el a másikat! – Meg se várja a válaszomat, már rögtön bele is veti magát a csatába. Milyen önző.
Először megrecsegtetem a vállaimat, majd beleszagolok a levegőbe. Az ellenséges mágikus erők… még talán összességében se érnek fel hozzám, nem hogy Denhez. Könnyű csatának ígérkezik, azt kell, hogy mondjam.
- Iron Dragon’s Lance – Szegezem előre a karomat, mely hamarosan egy lándzsa alakját kezdi el felvenni - Demon Logs! – Kiáltom, mire az ijedt célpont felé rögtön záporozni kezdenek a gyilkos fegyverek. Persze őt sem kell félteni, habár gyenge, de nem hülye, hogy ne ugorjon félre a dárdák elől, én pedig aligha tudom mozgatni a karomat így, hogy közben lövöldöznöm is kell vele. ~ Nos, akkor ez nem jött be.
- Smoke Snake! – Hallatszódik mellőlem a hang. Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan mozdult mellém, hogy bevigyen egy támadást.
- Iron Dragon’s Scales! – Sziszegem hirtelenjében, hogy a sérüléstől még megóvjam magamat, ám azt már megakadályozni nem tudom, hogy ne zuhanjak miatta a közeli fának, és csússzak le annak a törzsének.
- Smoke Crush! – Úgy tűnik, nem hagy nekem nyugtot. Rögtön három füstből készült ököl készül lesújtani rám, bár még idő előtt kitérek, de nem sikerül egyensúlyt nyernem a következő támadáshoz. Bár a mágiái nem erősek, a reakcióideje felettébb idegesítő…
- Tango, segíts kicsit – Lehelem, mire meghallom a kaparászást a hátamról - Csinálni kéne egy kis tűzijátékot. – A kandúr értheti a célzást, hiszen hamarosan baljós suttogást hallok irányából. Néhány talán ellenem irányuló szitok, de most mit sem számít… elég, ha a hajón kap érte valami lecseszést.
Először érzem, ahogy az erőm hirtelen mintha hatalmas ugrást tenne meg. Mintha… túlszárnyalnám önmagam. Kétségkívül azt az igen hasznos segítő képességét használhatta rajtam, hogy biztosra alapozza, ez az utolsó összecsapás.
Amint a kandúr kitárja szárnyait, ökleimet magam elé tartom, és vigyorogva nézek az alattam helyet foglaló mágusra. Most vége van… szerencséje lesz, ha nem fog meghalni.
- Szóval ökölvívás? Iron Dragon’s Fist! – Ökleim elég hamar háromszorosukra nőnek, és acéllá alakulnak, majd meggyulladnak körülöttük a számomra barátságos, zöld lángcsóvák.
Félelmetes sebességgel kezdünk el száguldani felé, ő pedig egyszerre nyugodt, és rémült… csak áll egy helyben, gondolom lefagyott. De az utolsó méteren kitér a kis szemét, és bár Tango lángjának sikerül őt megsebeznie, én belefúródok a földbe.
- Na mi van, kráter kisasszony? – Vihog a macska, mire még idegesebb leszek, és kimászok az általam kreált, méteres lyukból.
- Elegem van belőled! Ne szarakodjuk, mert most már ha elkaplak, az első, amit levágok, a tököd lesz! – Változtatom egy az egyben láncfűrésszé a karomat, és őrült tekintettel üldözni kezdem őt. Fenyegetésemre immáron valós félelem a válasz, hiszen halkan sikkantva kezd el előlem futni – de akármit is tehet, én már alapjáraton is gyorsabb vagyok nála, nem hogy felpörögve. Nagyon hamar beérem őt, és csak egy kis füstös villanás kerülhette el a figyelmemet… de amint lecsapok, hogy kettényessem áldozatomat, az köddé válik, én pedig előre bukok. Hátulról húz fel valaki, ám az nem Tango, vagy Den, mint reméltem – kabátom tetejénél ránt fel a füstös csóka, majd lelök a földre, és durván a hasamra veti magát, hogy aztán fojtogatni kezdhessen. Igazán felocsúdni sincs időm, miközben ő vadul szorítja ki a levegőt a tüdőmből, és próbálja eltörni a torkomban található összes csontot.
Minden egyre távolibbnak tűnik… már ha akarnék, se tudnék ellenkezni. Ahogy a látásom homályosul, úgy a karomat se tudnám mozgatni. Aztán… Den távoli hangja, majd a süvítés…
Hallom a fémes csilingelést, ahogy valaki magasba emeli fegyverét, hogy lecsaphasson – ám a támadásnak már nincs végkimenetele, s én teljesen elveszek. Az a megnyugtató sötétség is, szemem sarkában a pislákoló tűzzel eltűnik. Helyette lilás hátteret látok már csak magam körül, a fojtogató érzés eltűnik, habár lehet, csak eszméletemet vesztettem. A testemet mintha valaki hajigálná, talán kicsit mégis magamnál vagyok, és épp rajtam, vagy velem küzdenek.
A furcsa érzések viszont nem tartanak sokáig, hamarosan az a valami, ami dobált, lehajít a kőre – kő? Eddig nem földön feküdtem? – és fázni kezdek. Amint érzem, hogy itt szabadabb a levegő, bár kicsit poshadt, rögtön kapkodni kezdem az éltető gázt, hogy újra megteljen vele a tüdőm, habár a látásom még mindig nem tér vissza rendesen.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Csüt. Május 03, 2012 11:50 pm

- Hallod, Tavara... - szólalt meg Tony, miközben a páros a raktárakat körbejárva kutatott nyomok után, már egy fertályórája, mind hiába.
- Hallok - Kao egy pillanatra tekintett a kérdező felé, amikor konstatálta, hogy a nyomok amik ott lehettek volna valahol bizonyára sehol se lesznek ott. Talán nem is manuális takarítás folyt a csatározás után, mert a kevésbé egyértelműbb és tisztíthatóbb helyeken sem volt maradvány.
- Nem tudom, hogy vagy vele, de én itt egy porszemnyi nyomot sem látok, ami ezekhez az izékhez vezetne... - A kijelentés hasztalan volt, de legalább Tony is ugyan azt a kifejezéstelen egy helyben veszteglő pozíciót vette fel, amit Kao. Amíg bármi vagy bárki nem adott nekik egy nyomot, gyakorlatilag minden egyes négyzetmétert átkutathattak volna céltalanul.
- Vagy eltakarították őket, ami nem lenne meglepő, vagy a mágus maga rejtette el a nyomait...
- Elképzelhető, de akkor is... Ennyire mégis hogyan? Hogy az égvilágon semmit se találjunk, az már felettébb érdekes...
- A nekromantáknak a lényeiket eltüntetni nem sokba telik, akár darabokban is, a nyomok eltüntetése pedig inkább életfontosságú, mint érdekes... - Amikor ezeket a szavakat éppen csak befejezte, Kao mellényéből előmocorgott Kuudo, és a kidugott fej a közeli raktárak közti sikátorhoz fordult. Kao gyors léptekkel szökkent a látótérbe, csak hogy egy rusnya lény alakját vehesse ki, amint az berobogott az épületek közé. A lény gyorsaságát jól jelezte az is, hogy Tony, aki a lény irányába nézett előzőleg, sem tudott reagálni a megjelenésére, és Kao sem érzékelte a mozgást amíg Kuudo meg nem zavarta.
- Kövessük – Tony legalább ebben gyorsan reagált, és elsőként ugrott a sikátorba, azonban a lény mászni kezdett. - Nem kéne szem elől téveszteni. Menjünk be a raktárba.
Kao nem figyelt túlzottan a férfira, de még látta, ahogy az egy utolsó pillantást vet a felemelkedő alakjára, és ő maga továbbra is talpon folytatta a hajszát, így Kao egyedül maradt, amint a tető takarásába került. A lény, aminek láthatóan nem természetesek voltak a tagjai - Kao arra tippelt volna, hogy a mágusa preparálta ki, direkt a feladata céljára - szinte minden oldalról veszélyes volt, vagy agyarak vagy karmok meredeztek belőle otrombán a külvilág felé, és a teste úgy mozgott, mintha minden tagjában acélos izomzat működne. Kao csendben várta egy szellőző mögül, hogy a lény mit tesz. Az láthatóan egy fi pontot keresett, majd amikor megtalálta, de el nem érte a célját, egyszerűen nekiesett a tetőt bortó lemezeknek. A fémlapok könnyen hasadtak és hajlottak a karok és karmok nyomán, így Kao kizárta a közelharcot a lénnyel.
A következő percben a lény bevetődött a tető alá, egyedül hagyva Kaot, aki ekkor a nyíláshoz repült, hogy ellenőrizze a zombi helyzetét. A görbe, torz alak felülről sem volt kellemesebb látvány, de legalább nem is volt támadó-közelségben, így Kao elkezdhette felírni a rúnáit egy egyszerű bűvöléshez, aminek a lényege csupán az volt, hogy egy kicsi területre zárja be a lényt, amit aztán eláraszthat a támadásával.
Miközben a lyuk fölött guggolva alkotta a rúnákat a kristályából, folyamatosan a szemei sarkában tartotta a zombit is, így volt szerencséje látni, ahogy a terembe benyitó Tony megérkezésére a lény megváltozott. Az addig csendes kaparászás és padlódöngölés pillanatról pillanatra hevesedett, olyannyira, hogy Kao azt hitte, a lény akár önmagát is elpusztíthatja az erőlködésben, azonban Tony megváltoztatta a helyzetet. Egy óvatos lépést tett, talán elindult volna a szörny felé, mire az ordítva vetette felé a rusnya testét. Kao ekkor vette le a szemét a történtekről. Nem kívánta végignézni a férfi halálát amennyiben az nem volt elég gyors és erős a szörny túléléséhez, és közben befejezhette a rúnái megalkotását. A rövid bűvölés kristályrúnái ott lebegtek előtte, majd az intésére körbevettek egy kis területet, és egy narancsszínű villanással körbezárták a területet, ahol onnantól kedve az az egy szabály élt, hogy az abban tartózkodó mágikus lények és mágiával mozgatott lények vagy testek nem hagyhatják el többé.

A zombi abszurdul, csattanás, vagy a látható lendületére jellemző bármilyen hang nélkül csapódott neki az addig láthatatlan falnak, ami erőteljes, vakító narancsfénnyel villámlott fel az ütközés helyén. Kao érezte a mágiája megrezdülését az erők egymásnak feszülése után, és tudta, hogy a zombit irányító mágus is kivételesen erős lehetett.
Ettől függetlenül nem várhatott. A zombi, ha tudott repülni, akkor az volt az egyetlen kiútja, a szorult helyzetéből, azonban mivel az a lyukon, és a fölötte álló Kaon keresztül vezetett volna, az említett ezt a lehetőséget nem várta ki: sorra teremtette maga elé a kristálykardokat, nem számolva azok mennyiségét, majd amikor azok már ellepték a lyukat, egyszerre zúdította őket a zombi felé, aki a rúnafalak, a kristálykardok és a talaj között csapdában maradt, amíg el nem érte a dörgő, robajló, kristályok csillámló szétpattanásaival, és a talajt is megrengető és áttörő erővel érkező támadás. A hangzavar gyorsan halt el, a lény pedig nem mozdult többé.
- Na lássuk akkor min ügyködött itt a fickó… - Tony lassan lépdelt közelebb a kristálytörmelékkel megszórt tetemhez, Kao pedig ugyanilyen körültekintéssel ereszkedett le a magasból, egészen amíg a perceken át tartó nyugodt csönd biztos jelévé vált a zombi végleges pusztulásának.
Kao, amikor már mindketten egymás mellett álltak tüntette el a kristályokat, felfedve a számtalan helyen sebzett testet, és az alatta levő nílást, amit a támadás ereje szakított be a padlóba épített lejáró ajtaján. A két férfi egymásra nézett.
- Most már legalább előttünk van a nyom...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Vas. Május 06, 2012 11:43 pm

Kao és Tony:

Odalent sötét folyosók fogadnak benneteket, régóta kihasználatlanok lehetnek, a vakolat már potyog lefelé, a fa tartó szerkezet kezd korhadni, mindenütt por és pókháló...ám a porban torz lábnyomok sokasága cikázik mindenfelé, és ezek a nyomok elég frissek. Kerítsetek fényforrást! Ha magatoktól nem megy, találtok a lépcső mellett egy poros ládát, amiben fáklyák, valamint egy régi gyújtószerkezet lapul.
A folyosókon haladva üres szobákat fedeztek fel, nem igen tudni, mire használhatták őket. Beljebb haladva furcsa zúgás üti meg a fületeket. Követve a hangot egy kétszárnyú ajtóhoz érkeztek, melyet már csak a jóisten tartott a helyén. Mögötte egy nagyobb helyiség található. A terem közepén valami furcsa gömb alakú szerkezet lebeg a föld felett 5 méterrel, melyen vékony vonalú szimbólumok szaladgálnak, azokból pedig gyenge kék fény szűrődik ki, minimálisan megvilágítva a termet. Senkit nem találtok odabent.
Közelebbről megszemlélve a gömböt, tisztán halljátok a zúgást a belsejéből, valamint egy halk ketyegést is. A gömbön a szimbólumok nem ábrázolnak semmi olyat, amit felismerhetnétek.
Mikor a ketyegés hirtelen abbamarad, a gömb körül mágikus erő tör fel, és egy széles örvény keletkezik. Abból torz szörnyetegek ugrálnak ki, szám szerint hatan. Hasonlóak, mint amivel nemrég harcoltatok, de most létszámbeli fölényük igen nagy nehézségeket okoznak. Ráadásul mikor végeztetek a hat szörnnyel, mögületek a folyosókról törnek be újabb szörnyek, ezúttal túl nagy számban ahhoz, hogy megküzdjetek velük, és élve elhagyjátok ezt a helyet! Egy kiút van, a még mindig örvénylő átjáró, de már az is kezd összemenni! Még időben be tudtok ugrani az örvénybe, amiben olyan érzésetek van, mintha minden porcikátokat egyszerre rántanák el száz különböző irányba. Az élménytől elég rosszul lesztek, de amint földet értek, elmúlnak a mellékhatások.
Egy nagyon nagy, oszlopokkal sűrűn telerakott teremben találjátok magatokat, melyben százával nyüzsögnek a szörnyek! Ahogy meglátnak titeket, dühödten hörögve indulnak felétek, hogy széttépjenek benneteket! Ám mielőtt hozzátok érhetnének, egy emberi hang hallatszik mágikusan felerősítve:
-Állj!
A szörnyek mind megdermednek. Fölöttük áttekintve egy erkélyt láttok a falon, rajta egy díszes köpenyt viselő, jogart tartó öreg férfit. Haja hosszú, hátra simított, állán végig vastag szakáll díszeleg. A jogar melyet tart aranyozott, a végén pedig egy olyan gömb látható, amilyen a portált is csinálta ott a föld alatt.
-Hajlandóak vagytok megadni magatokat, és ellenállás nélkül átadni magatokat az embereimnek, vagy utasítsam a szörnyeket támadásra?
A szörnyek közt csuklyás alakok sétálnak lassan felétek, bilincseket szorongatva.
Postotok a válasszal záruljon!

Leena és Pete:

A két csuhás egy idő után két különböző irányba indul el! Az egyik marad a síneken, a másik a sínek oldalán lévő kidőlt fára ugrik, és azon szalad az erdő felé. Döntsétek el, ki melyiket követi!
Előbb utóbb elkapjátok őket, és megkezdődhet a harc! Aki a sínen lévő fickóval harcol, annak számítania kell a medáljának erejére, mellyel szörnyeket képes maga mellé idézni! Nem túl erősek, de időt nyerhetnek a mágusnak, hogy támadjon! A fickó sötét mágus, harmadik szintig ismeri az összes sötét mágia varázslatot.
Az erdő felé rohanó csuklyás elemi mágus, és a földet képes uralni, harmadik szintig minden varázslattal. Neki nincs medálja, és ez miatt elég kétségbeesett élet-halál harcot vív!
Győzzétek le a mágusokat, nem kérek bonyolult harcot, de azért legyen szépen megírva!
Ha nem akarjátok nem kell megölni őket, de az is mindegy, ha megteszitek! A sínen lévő fickó köpenyének zsebében találtok egy kis gömb alakú tárgyat. Fura szimbólumok vannak rajta, simán elfér az markotokban. Nem nagyon tudjátok, mire való.
A medál továbbra is működik nektek, ha kimondjátok a szentségtelen imát, megidéz mellétek pár szörnyet. De ezúttal ha a gömbbel a kezetekben mondjátok ki, a kis gömb szimbólumai halvány kék fénnyel felizzanak, és a levegőben egy furcsa örvény jelenik meg, majd szélesedik ki. Nem kell sok, hogy rájöjjetek, ez valami mágikus kapu lehet, egy átjáró valahova, bizonyára a csuklyások használták.
Ha felkészültetek, beléphettek az örvénybe!

Den és Tabu:

Ahogy földet értek, alattatok a mágus holtan terül el. De nem vagytok egyedül! Egy fákylákkal megvilágított széles teremben találjátok magatokat, melyet oszlopok tartanak, a falakon pedig nagy freskók sorakoznak mindenféle démoni alakokról. A teremben újabb csuklyások sorakoznak, akik meglepve tekintenek felétek. Mikor rájönnek, hogy baj van, egy részük elszalad, mások maradnak harcolni! Sokan vannak, de nem jelentenek számotokra különösebb gondot!
Mikor rájönnek a csuklyások, hogy nincs esélyük, elszaladnak. A teremből négy ajtó vezet ki, az egyiken menekülnek épp a csuklyások, két másik zárva van, egy viszont nyitva áll. Mivel bizonyára hoznak a mágusok durvább erősítést, ideje elbújni! A nyitott ajtón át egy folyosóra juttok, ahonnan újabb ajtók nyílnak. Ezek amolyan raktárszerűségek, ruháknak, ételnek, szennyesnek, mindenféle eszközöknek, könyveknek... Valamelyikbe bújjatok el!
Halljátok, hogy odakint vadul keresnek titeket, abba a szobába is benyitnak, ahol ti bújtatok el, de nem vesznek észre, és már mennek is tovább!
Miután elült a zaj odakint, szép lassan ki tudtok osonni. Ha nem a nagy terem felé mentek, van egy másik ajtó is a folyosó végén. Azon át egy újabb nagy terem következik, nagyobb mint az előző, de itt teljesen mást találtok.
Hosszú asztalok végig a teremben, nagy ládák egymásra pakolva a sarkokban, az asztaloknál pedig fáradhatatlanul dolgozó csuklyások, oldalukon szörny segédekkel. Az asztalokon megannyi mágikus szerszám és félkész tárgy pihen, többnyire kis gömbök. A gömböket darabokra is szét szedték, vannak amik teljesen tiszták, vannak amiken már kis vésetek láthatók.
Egy magasabban lévő részen álltok, melyről lépcső vezet le az asztalokhoz, de a másik irányba is el tudtok osonni.
Az erkély végén új ajtó nyílik, be is mentek, mert mögöttetek a lépcsőn már jönnek fel a csuklyások! Még éppen nem látnak meg titeket, mikor becsukjátok magatok mögött az ajtót.
Odabent azonban újabb érdekesség fogad. hatalmas üvegtartályok százai, melyekben gusztustalan zöld folyadékban lebegnek torz, emberszerű szörnyek. A tartályok közt véres orvosi székek, és asztalok, tele lombikokkal és egyéb bonyolult eszközökkel.
A bámészkodás azonban még várhat, ugyanis hirtelen újabb csuklyások jelennek meg.
-Ott vannak! Erre!
A harc elkerülhetetlen, készüljetek fel!


VAN határidő! Tudom, hogy közeleg a vizsgaidőszak és az év végi hajrá, úgyhogy adok mához két hetet! Mindenkinek csak egy emberrel kell egyeztetnie, szerintem emberileg teljesen megoldható ennyi idő alatt elintézni a postokat! Nem egy este alatt kell megbeszélni és megírni, hanem már most elkezdeni, és apránként, lassan de biztosan kikerekíteni azokat a postokat! Akinek még így se jó, az úgyis ír hiányzásokba, vagy nekem PÜ-t a problémáival! Ha azonban semmi ilyet nem látok, két hét múlva ugyanilyenkor látni szeretném a postokat!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Szer. Május 16, 2012 11:43 am

Törlöm a határidőt, jövő ugyanilyenkor szeretném itt látni a postokat!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Kedd Május 22, 2012 12:52 pm

- Hé, Leena, lassíts! – kiabálni akartam, de a hangom mégis gyenge volt - Együtt kéne maradnunk!
- El kell kapnunk őket! – szólt a lány válláról Pascal – Hé, ketté válnak! – lett figyelmes a cselekedetükre.
- Pete a magasabbat rád bízhatom? – szólt hozzám Leena.
- Rendben, - bár kérdezett, én parancsnak vettem - de csak óvatosan! - kiabáltam még utánuk.
Nem akartam egyedül hagyni őket, vagy inkább csak én nem akartam egyedül maradni.
Kezemben a fáklya csak némi fényt nyújtott nekem, így nem sokat láttam az űzött vadból. Rémülten futott előlem, miből csak arra következtettem, hogy gyengébb lehetett tőlem.
- Earth Pillar! – hallottam a hangját, majd a lábaim alatt pillanatok alatt emelkedett meg a föld.
A lendület miatt nem tudtam megállni és lelépve a magaslatról zuhantam pár métert, majd kellemetlenül, fájdalmasan érkeztem a talajra. A fáklyával akaratlanul is megvilágítva kellett rájönnöm, hogy a földből egy kisebb oszlopot idézett alám.
- Mud Shot! – kiabált újra.
- Mi a…? – a kérdésemet nem tudtam befejezni, mert karomat egy ütés, egy találat érte, mely az oszlophoz szegezte a kezem.
Nem tudtam elmozdulni onnan, és nem tudtam megszabadulni a bilincsemtől. Váratlanul ért, hogy a futott vad rám támadott, és tehetetlenül csak várni tudtam a következő lépésére.
- Stone Spike! – szavait hallva egy méretes tüske csapódott be felettem, majd felnézve és látva a sötét alakját ijedtem néztem, hogy fel akart nyársalni egy másikkal.
A karomat megnyújtva tudtam kitérni előle, és bár az alkaromat sikerült megsebeznie, örültem, hogy nagyobb bajom nem esett a támadása miatt. Válaszul a jobb lábamat megnyújtva próbáltam megrúgni, és a sikeres találatot követően sikerült is a földre terítenem egy pillanatra.
Bár sötét volt, és a földön csak egy fáklya világította be a talajt, az égen pedig csak a csillagok halvány fénye égett, ezek ellenére igyekeztem felmérni a helyzetem. Karom oda volt szegezve egy oszlophoz, és az ellenfelem pedig szabadon mozoghatott. Mikor megnyújtottam a kezem, akkor is csak méteres távolságra tudtam szabadulni, olyan voltam, mint egy megkötözött kutya. Tudtam, hogy az ellenfelem is tudatában volt vele, és tudtam, hogy bár eddig futott, most nem fog eltűnni innen. Hogy esélyem legyen felvenni vele a versenyt, csak egy megoldás volt, szabaddá kellett válnom, azonban felállva és leporolva magát nevetett gúnyosan rajtam, és kezére földből varázsolt magának kesztyűt.
Nem tetszett, hogy ilyen eszközökhöz folyamodott, de a Titan magic: muscle mágiámat használva váltam erősebbé, és nem megadva neki az elsőbbséget kezdtem felé futni. Első látásra úgy tűnt, hogy el akartam sodorni őt, és ennek okán ki is tért a dübörgő testem elől, azonban nem álltam meg és egy kisebb ívet leírva a földön vettem az irányt a fogva tartott oszlop felé és a vállammal találkozva vele, törtem darabokra azt. Bár a kezemen még mindig volt egy nagyobb földből készült kocka, már nem voltam helyhez kötve, és hátrálva ki is tudtam térni a keménynek tűnő ütései elől. Nem akartam megtapasztalni egy ilyen ütését sem, azonban amint mágiám elvesztette a hatását, testem visszaváltozott eredeti alakjába, gyengült, és ezáltal nehezebbé is vált a kezem, és az azt körbe ölelő földtömeg, mely így a földre húzta a testem. Ellenfelem kihasználta a szerencsétlenségemet és nem habozva udvariasan mutatta be nekem az ökleit és két ütésének köszönhetően, mikkel a mellkasomat célozta, terültem el a földön és levegő után kapkodva lihegtem hangosan.
A név nélküli ellenfelem egy kisebb csatakiáltás kíséretében akart a gyomromba térdelni, azonban megelőzve a bajt használva a Titan magic: belly mágiámat hizlaltam fel magam és támadását sikerült megfordítanom. Hogy elvesztve az egyensúlyát, a földre esett, így magában nagyobb kárt tett, és megduzzasztva az ökleimet most én ütöttem őt kalapács módjára, és szinte egy ütésemmel sikerült földbe döngölnöm őt.
- Stone Wall! – szavaival egy falat teremtett és állította meg a következő ütésem, majd egy oszlopot idézve maga mellé kezdett el az rám dőlni.
Az oszlop dőlése közben minden végtagom visszaváltozott eredeti alakjába, és ötlet híján igénybe véve az Animal transform: Hen mágiámat vált kisebbé a testem, és ennek okán sikerült mellém csapódnia a földtömegnek, azonban ahogy kipréselődött a levegő a két test közül, az odébb is repítette a könnyebbé vált alakom. Fájdalmas bukfencek közt változtam vissza emberré és lábaimmal fékeztem magam, hogy ne egy keményebb fa állítsa meg a guruló testem.
Felállva rögtön futni kezdtem az időközben talpra állt ellenfelem felé és talpaimmal a mellkasába ugorva löktem őt neki egy fának és fejeztem be ezzel a cselekedettemmel a küzdelmünket, minthogy a fejét beverve vesztette el az eszméletét.
A földre leülve akartam pihenni, de hirtelen hiányérzetem támadt és eszembe jutott, hogy egy szárnyak nélküli angyalt, és egy törpe, szintén szárnyak nélküli sárkányt hagytam magára korábban, így felvéve a fáklyát siettem az ő megkeresésükre is.

- Jól vagytok? – kiabáltam távolabbról, mert bár sötét volt, mégis megláttam az alakjukat.
- Igen, - nézett rám Leena amint melléjük értem - te? – majd érdeklődött ő is.
- Jól, mondhatni. - csak kisebb horzsolások voltak rajtam, miket takartam, hogy esze ágában se legyen segíteni nekem, gyógyítani engem, mindig másokon járt a figyelme, és magával sosem törődött - Mit találtatok? – néztem egy újabb kincsre a kezében.
- Hát... ez nála volt... – mutatta nekem – szerintem…
- Egy gömb! – vágott a szavába Pascal - A kérdés az, hogy mit tud!
- Én nem olvasok fel semmit! – nem akart újabb kellemetlen helyzetbe kerülni.
- Pascal? – fordultam a kaméleonhoz, hogy ő vállalja e.
- TE MAGADNÁL VAGY? – emelte fel a hangját - NEM VOLT MÉR ELÉG A NYÁLCSORGATÓ ZOMBIKBÓL? – kérdezte felháborodva.
Igazából elég volt, nem akartam újabb szörnyeket, de valamit kellett csinálnunk, hogy haladjunk valamerre.
- De ez egy gömb. - mutattam rá - Lehet, hogy gyönyörű pillangók szállnak ki belőle, - ötletteltem, de sajnos nem tudtam, hogy milyen lények tetszhettek a lánynak - vagy szép, izmos férfiak. – tippeltem hátha erre vágyakozott, azonban az arcára volt írva, hogy nem hitt a szavaimban.
- Pillangók? – szólaltak meg egyszerre.
- Mindegy, én tudni akarom mi lesz a gömbből. – jelentette ki Pascal.
- Na felejtsd el! – próbálta távol tartani a gömbtől a kis kíváncsiskodót, de a kaméleon erősen kapaszkodott a fényes tárgyba.
- Megnyugodhatsz! Nincs rajta felirat. – tájékoztatott kisebb tanulmányozás után.
Leena örült a szavainak, én viszont nem. Félő volt, hogy zsákutcába jutottunk.
- Az a fura szöveg sincs rajta? Hogy is volt? – próbáltam emlékezni.
- Datru'uhl mgral krue e voll kthru san'naill! – két lábra állva mondta büszkén, minthogy ő fejből tudta a bonyolult szöveget, majd néztünk meglepődve, hogy Leena tenyerébe váratlanul kéken kezdett el fényleni a gömb, majd pár méterre tőlünk egy örvény kezdett kialakulni.
- NEM MEG MONDTAM, HOGY NE MOND KI ÚJRA? – még nem hallottam Leenát ilyen hangosnak, és ez megrémített engem, mit tenyere a tarkómon még jobban fokozott.
- Én miért? - értetlenkedtem, minthogy nem én mondtam ki a bűvös szavakat, majd a keletkezet örvényt szemléltem és éreztem újra gyengéd érintését a fejem búbján.
- Nyugi van már, nem is jönnek a zombik! – förmedt rá az apró társunk.
- Pascalnak igaza van. - segítettem neki felvilágosítani Leenát, csak egy fényes kapu szerűség jelent meg, mi nem bántott minket.
- De akkor mi ez? – kérdezte úgy, mintha szakértői lettünk volna az ilyen jelenségeknek.
- Egy kapu. – válaszolt tömören Pascal.
- Kapu? – ismételte szavát.
- Igen.
- Nem véletlenül lehetett ez a fickónál. – gondolkodtam - Félő, hogy meg kéne nézni a túloldalt.
- Peternek igaza van. - állt mellém a kaméleon - Szóval nincs mit tenni, mennünk kell!
Leena némán egyezett bele, majd most felhagyva az udvariassággal, hogy a lányoké az elsőbbség, léptem be elsőnek az örvénybe.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Leena
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 440
Aye! Pont : 18
Join date : 2010. Feb. 10.
Age : 29
Tartózkodási hely : Dragon Fang

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Szer. Május 23, 2012 2:57 pm

Leena futásnak eredt vállán Pascallal, fejében csak egyetlen dolog zakatolt, utol kell érnie a két férfit mielőtt az erdőbe vetnék magukat. Petersen jó néhány lépéssel mögötte kiáltott utána.
- Hé, Leena, lassíts! – kiáltotta. - Együtt kéne maradnunk! – de nem állt meg, ekkor viszont a két homályos fekete alak szétválni látszott.
- El kell kapnunk őket! – kiáltott vissza helyette is Pascal. Az alakok egyre távolabb kerültek egymástól majd a jobb oldali a sínek felé kezdett haladni. – Hé, ketté válnak! – mordult Pascal,hangjában felháborodás hallatszott, mintha csak sértésnek venné dolgok megnehezítését, bár ő maga nem teljesen értette miért. Nem volt ideje gondolkodnia, ketté kellett válniuk, bár mennyire is nem akarta.
- Pete a magasabbat rád bízhatom? – kiáltott hátra Leena.
- Persze, de csak óvatosan!
Leena csak bólintott a fiú felé és az idegen után eredt. Ellensége gyorsan futott, de a távolság lassan csökkeni kezdett közöttük.
” Ne hagyd, hogy túl messzire jusson!” - hallotta Carmen hangját. ” Nem tudjuk, milyen mágiát használ az is lehet, hogy csak szét akar választani titeket!”
A feltevés nem tűnt rossznak, sőt a helyzetet nézve számukra ez lett volna a legjobb. Ennek ellenére Leena szilárdan eltökélte nem fogja hagyni magát, és már azt is tudta mit kell tennie.
– Vernier! - suttogta, és szavai nyomán teste körül halványkék fény izzott fel. Izmaiban ismerős erő áradt szét, és a világ egyetlen másodperc alatt lelassult körülötte, pedig a valóságban pontosan a fordítottja történt. A táj szürke homályos sziluettje elmosódott amint utol ért ellenfelét és megkerülve őt elé szökkent.
– Nem mész sehová. - mondta kissé ridegen az ismeretlen csuklyás arcába. Ő riadtan lépett vissza pár lépést, miközben kezét védekezőn maga elé emelte és feketén csillogó pecsétet idézett meg maga köré.
– Nem kellett volna bele ütnötök az orrotokat. - mondta halkan egy kissé kemény férfihang. – Dark Balst! - mondta ki a varázsigét, és egy alig látható fekete gömböt idézett meg. Kezével éles mozdulatot írt le a levegőben, és a gömb egyenes Leena felé indult meg. A támadás mondhatni váratlanul érte, hiszen a kis fényben nem sokat látott, védekezni is már csak az utolsó pillanatban tudott. A jobb karjába éles fájdalom nyilallt, ahogy védte a támadást, majd még mielőtt újra támadhatott volna ellenfele, jobbra tért ki.
– Pascal el innen! - szólt halkan a kis kaméleonnak, aki engedelmesen lecsúszant válláról, még hallotta apró kis lépte zaját majd a hang teljesen eltűnt. Más esetben elidőzött volna, azon mit is csinálhat most, de jelenleg erre nem volt ideje. A csuklyás férfi kezében egy már ismerős tárgy villant.
- Datru'uhl mgral krue e voll kthru san'naill! – szólalt meg karcos hangján, és a kis medál vörösen izzott fel.
” Na ne...” - nyögött fel magában, de mire kimondta három groteszk kinézetű lény állt előtte. Jobban bele gondolva számíthatott volna erre, hiszen nem sokkal ezelőtt is így nyertek egér utat, de most valahogy nem akart ezen filozofálni. Tudta, hogy a zombik egyetlen célja – újra – a figyelem elterelés.
” Átlátok rajtad!” - gondolta, azzal ellökve magát a földről suhant a három torszülött felé, miközben karjait szélpengékké alakította. Amint közel került hozzájuk, egyetlen mozdulattal metszette le fejüket. Ellenfele eközben nem volt tétlen, éppen hogy végezett a harmadik szörnyeteggel már is hallotta hangját.
– Dark Rodon! - kiáltotta, és testét számtalan apró ütés kezdte záporozni, szeme hiába szokott hozzá a sötétséghez, mégsem volt képesen fekete elsuhanó foltok tömegének többet észlelni a támadásból. Reflexszerűen vett mély lélegezette és felugorva a magasba szájából hurrikán tört fel. Ekkor fényt pillantott meg a távolban, bár apró volt a kis láng még is gyorsan közeledett feléje.
”Pascal!’ - suhant át fején, kis barátja szokásához híven gyorsan felmérte a terepet, Leena jelenlegei legnagyobb hátránya a sötétség volt, amiben a támadója mágiája szinte láthatatlanná vált. Nem csak Leenának tűnt fel az apró kis fény, a csuklyás alak azonnal Pascal felé fordította figyelmét.
– Azt már nem! - szűrte fogai között és ökle körül szelet keringetve ugrott a férfinak, egyenesen jobb arcára célzott, majd ütése nyomán jó néhány lépést zuhanva érte a legközelebbi fát. Pascal kihasználva a lehetőséget, a magas fűbe vitte kis égő gallyat, ami szinte azonnal lángra lobbant. A tűz szinte percek alatt futott fel egy magas fára, fényárba borítva ezzel a síneket és a két mágust.
– Datru'uhl mgral krue e voll kthru san'naill! - kiáltotta a férfi amint magához tért.
– Csaló! - bukott ki belőle a felháborodottan, és neki iramodott a megidézett négy zombinak, de még végezni se végzett velük amikor újra felcsendült a különös mondat.
- Datru'uhl mgral krue e voll kthru san'naill! – kiáltotta újra ellenfele. - Datru'uhl mgral krue e voll kthru san'naill! – mondta megint és megint, egészen addig, míg már több mint negyven zombi állt Leena előtt vérszomjasan hörögve felé.
– Te rohadék! - szűrte fogai között. Tisztában volt vele, ezzel olyan egér utat nyer magának ellenfele, hogy talán soha nem akad újra nyomára.
– Használd a medált! - kiáltott Pascal.
– Mi van? - hökkent meg amint a neki támadó zombikat kezdte el püfölni.
– Idézz meg te is a medállal zombikat! - pontosított idegesen Pascal, amint egy pillanattal később lábához suhant és felmászott rá.
- Hülyének nézel? Van itt épp elég ezekkel is… - felelte, de egy pár éles karom félbe szakította. Leena már tőrével a kezében, forgott a szörnyetegek között, kerülgetve éles karmaikat.
– Dark Delete! - hallotta ellensége támadását, és újra testén érezte a sok ütést, amik elöl már képtelen volt védekezni.
Pascal nem kérdezősködött tovább, belemászott Leena táskájába és legközelebb már csak a kis medállal tért vissza, mely kis kezében nem is volt olyan kicsi tekintve hogy Pascal feje éppen, hogy nagyobb volt a koponyánál.
- Datru'uhl mgral krue e voll kthru san'naill! - kiáltotta és négy zombi jelent meg a sokaságba.
– HÉ! Ne csináld már a plusz munkát! - kiáltott rá dühösen, sőt újabb szitkokat készült fejéhez vágni, de a megidézett zombik belé fojtották a szót. A tor szülött lények gondolkozás nélkül neki estek társaiknak akiket még a fekete mágus idézett meg.
– Hoppácska hoppácsak! - kurjantott Pascal, miközben Leena éles ívben hajolt egy felé kapó karmos kéz előle. – Mekkora zseni vagyok! Datru'uhl mgral krue e voll kthru san'naill! – kiáltotta feltüzelve újra, és még négy zombi jelent meg.
– Na azért ne legyél úgy elszállva magadtól!
– Elnézést kérek hogy ilyen okos vagyok! - mondta még mindig vigyorogva Pascal. -Datru'uhl mgral krue e voll kthru san'naill!
– Nos akkor ezeket rád hagyom! - felelte Leena azzal egy ágra ugorva letette Pascalt, és a fekete mágus felé vette az irányt, aki eközben sietve igyekezett az erdő felé.
– Vernier! - suttogta, s szavai nyomán hihetetlen erőt érzett izmaiban, mintha szárnya nőttek volna úgy suhant a férfi után. Elkapva köpenyét rántotta a földre, szó szerint belepasszírozva.
– Dark Barrier! - nyögte ahogy egy fekete burok jelent meg teste körül. Leena mit sem törődve a pajzzsal, teljes erejéből sújtott le a férfira.
– Sky Dragon Fist!
A fekete réteg mint üveg szilánk tört szét keze alatt, és ökle meg sem állt ellenfele mellkasáig. Hangos nyögés jelezte ütése találatát, a mágia szertefoszlott és az immár egy középkorú férfi arca hevert előtte a földön eszméletlenül.
Ruhájánál fogva emelte fel a földről, szándékában állt kikérdezni a férfit, de ő immár teljesen más világon járt, válaszok helyett csak egy tenyérnyi nagyságú gömb gurult ki ruhája alól. Kíváncsian vette fel, miközben a hős Pascal kapitány diadal ittasan ugrált hozzá.
– A zombi hadsereg jelentem elintézve! - kurjantotta. – Mit találtál?
– Egy gömböt… de fogalmam sincs mi ez.
– Mi van ráírva? - kérdezte kíváncsian.
– Semmi és ha van is felejtsd el hogy felolvasod! - dörrent rá szigorúan Leena.
– Jól van jól, puffogó, csak kérdeztem.
Ekkor Leena fülét lihegés és talpak dobogásának hangja ütötte meg. Az ismerős illat amit a szél hozott, elárulta számára hogy Peter közelít feléjük.
- Jól vagytok? – kérdezte már távolról.
- Igen, - fordult felé. - te?
- Jól, mondhatni. Mit találtatok? – kérdezte amint közelebb ért, és szeme a furcsa gömbre esett.
- Hát... ez nála volt... – nyújtotta felé. – szerintem…
- Egy gömb! – vágott a szavába Pascal - A kérdés az, hogy mit tud!
Leena ezzel nem értettet teljesen egyet, személy szerint őt egyáltalán nem érdekelte mire képes a gömb, jobb érdekelt inkább a kiütött férfi.
- Én nem olvasok fel semmit! – szögezte Peternek. A fiú láthatóan vette az adást, de még sem teljesen. Nyugodt arckifejezéssel fordult a kis kaméleonhoz.
- Pascal? – kérdezte.
” Ez hülye?” - suhant át elméjén a kérdés.
- TE MAGADNÁL VAGY? – kiáltott rá. - NEM VOLT MÉR ELÉG A NYÁLCSORGATÓ ZOMBIKBÓL?
- De ez egy gömb. - kezdett magyarázkodni. - Lehet, hogy gyönyörű pillangók szállnak ki belőle, - ötletet öklével megtámasztva állát. ” HE?” - akadt meg Leena. ” Pillangók? - vagy szép, izmos férfiak. – folytatta a lehetőségek felsorolásával.
” Ez biztos hogy jól van? Nincs agylágyulása?” - fogalmazódott meg rögtön Leena fejében a kérdés.
” Kellő képen vághatták fejbe.” - szólalt meg Carmen is.
” Többször is.” - értett egyet Leena.
- Pillangók? – szólaltak meg egyszerre Pascallal, kis barátja épp annyira érezte furcsának Peter szavait mint ő. Néhány percig csak vizslatták a fiút, majd Pascal tovább lépet.
- Mindegy, - vonta meg aprócska kis vállát. - Én tudni akarom mi lesz a gömbből. – jelentette ki.
” Hogy hogy mi?” - akadt meg egy pillanatra.
- Na felejtsd el! – húzta el kezét ahogy a kis állat mellkasán átmászva indult meg a keze felé. Szabad kezével le fejtette magáról Pascal apró kis tapadó korongjait, de ő gyorsabb volt nála. Sec perc alatt csusszant ki kezéből és érte a el a gömböt.
- Megnyugodhatsz! Nincs rajta felirat. – szólt még mielőtt rá rivallhatott volna, és a a felszínén lévő különös feliratokat kezdte vizsgálni.
- Az a fura szöveg sincs rajta? Hogy is volt? – próbáltam emlékezni.
- Datru'uhl mgral krue e voll kthru san'naill! – felelte nyugodtan pascal mire a gömb megemelkedett Leena kezéből és forogni kezdett a tengelye körül. A benne lévő jelek halványkék fénybe izzottak fel, miközben alig húsz centire tüllök egy örvény kezdett formálódni. Leena rémülten lépett hátra, az örvény szelében haja apró tincsekben szált arca körül.
- NEM MEG MONDTAM, HOGY NE MOND KI ÚJRA? – ordított dühösen Pascalra.
- Én miért?
- Nyugi van már, nem is jönnek a zombik! – förmedt vissza rá a kis kaméleon, de ez egyáltalán nem nyugtatta meg őt.
” Féleszű barmok! Zombik helyett jött egy hurrikán, egyre jobb lesz!” - morgott magában.
- Pascalnak igaza van. - kelt védelmére Peter, bár ez őt egyáltalán nem hatotta meg.
- Akkor mi ez?
- Egy kapu. – válaszolt tömören Pascal.
- Kapu? – a közben kiszélesedő örvényre pillantva valahogy sehogy se látta benne a hiányzó ajtót kilincsel.
- Igen.
- Nem véletlenül lehetett ez a fickónál. – szólalt meg Peter. - Félő, hogy meg kéne nézni a túloldalt.
A tény hogy a gömb a férfinál volt, és most valami féle kaput nyitott meg, felettébb kíváncsivá tette Leenát, de hogy át is menjen rajta már egyáltalán nem vonzotta. Még midig tartotta magát ahhoz hogy előbb a férfit kéne megkérdezni, de mielőtt szavakba formálhatta volna véleményét Pascal megszólalt.
- Peternek igaza van.
- Szóval nincs mit tenni, mennünk kell!
” Nincs mit tenni? Ó dehogy nem!” - gondolta és kezét ökölbe szorította.
” Hagyd már abba!” - szólt rá Carmen – ” Majd gondolod hogy készségesen kitálal neked? Esze ágába sincs, és ha még is mondana valamit honnan tudod hogy az az igazság? Ő nem a te oldaladon áll, miért segítene nektek?”
Kéntelen volt belátni, hogy igaza van, így hát mély sóhajjal adta meg magát a király többségnek, és Peter felé intett, jelezve fiúké az elsőbbség.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Tabuchi Metarikku
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 556
Aye! Pont : 45
Join date : 2010. Oct. 17.
Age : 21

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Hétf. Jún. 18, 2012 10:00 pm

Amikor már nem szédülök annyira, és az érzékeimet is kezdem visszanyerni, körültekintek s tapintok. Először egy félhosszú hajkoronát találok meg kezeimmel, melyet rögtön rángatni is kezdek - majd mikor tulajdonosa elégedetlenül felmordul próbálom kivenni, ki a fejecske tulajdonosa.
- Ja csak te. - Állapítom meg közömbös tekintettel, hogy a velem érkezett fiú az.
Egy kis további tapi után egy apró testhez tartozó selymes szőrzetet fedezek fel, le se tagadhatná, hogy ő a kandúr, aki morogva simogatja a fejét, s próbál magához térni a nagy esés után. Aztán magamat kezdem el vizsgálni - csak a fejemet és a fenekemet vertem be, de azokat nagyon. A hátam hogy úszhatta meg az eséssel járó következményeket?
Magam alá nyúlva egy puha... valamit érzek. Gyorsan lefordulok róla, majd felállok, de vissza is zuhanok a földre, mivel a hirtelen mozgássorozat miatt megszédülök és csak zöld illetve rózsaszín foltokban látom a világot.
Térdelve kezdem el figyelni a jövevényt, aki úgy tűnik, velünk érkezett, és maga is eszméletlenül fekszik a hideg kövön. Elég nagy termetű, főleg a rajta elhelyezkedő nagy zsírréteg miatt, és csúnya az arca, fejének nagy részét egy hatalmas orr foglalja el. S mit ad Isten, ez pont az a fickó, aki megpróbált engem megfojtani.
Amint felfogom a helyzetet, fejemet lehajtom, s elvigyorodok - árnyékolt arcomból csak vöröslően pislákoló szemeim, és fehéren csillogó fogaim látszódnak ki. Jobb kezemet egy hirtelen mozdulattal megemelem, majd hamarosan egy láncfűrészhez hasonló karddá változtatom. Szinte rögtön belevágom karomat a puha húsba - az ágyékától egészen a szegycsontig felvágok, majd kirántom belőle a fémkardot, leförcskölve a mellettem ülőket; főleg a fehérhajú csodagyerek kap belőle, beszínezve a "hú de klassz" ruháját. ~ Mindjárt jön a hiszti.
- Én mondtam, hogy levágom a tökét.
- Vigyorodok el büszkén, mire Tango feltartja jobbját, hogy figyelmet kérhessen.
- Feleslegesen fáradtál, már halott volt. - Ereszti le a mancsát, majd fáradtan felsóhajt. - Amúgy hol is vagyunk? - Blöeh, kit érdekel?! Most lett retkes a karom!
Mikor túlteszem magam ezen a tragédián, figyelmesebben is körülnézek. Egy nagyon széles teremben vagyunk, és a plafon is öt-hat méterrel felettünk van, melyet kőoszlopok tartanak. Ami azt illeti, itt szinte minden kavicsberakásos - a fal, a padlózat, és a fáklyák tartói is.
A falra ijesztő festmények vannak mázolva; ijesztőbbnél ijesztőbb démonok, mind más külsővel. A legtöbbjük még csak kicsit se hasonlít a másikra, mind egyedi - kicsik, nagyok, közepes méretűek, emberibbek vagy teljesen szörnyek. Színvilágban is mások, elég elvont festők pingálhatták ezeket... a komortól az őrültön át a vidámig bármely hangulatban fel vannak festve a démonok, és nagyon sok gyanakvóan figyeli a folyosókon állókat.
Aztán mikor tovább vándorol a tekintetem, újabb csuklyás jó madarakat pillantok meg, akik mindeddig megdöbbenve figyeltek minket, vagy csak pár pillanattal ezelőtt észlelték az itt létünket. Amint észreveszik, hogy mindhármunk tekintete rájuk szegeződik, nagyjából a felük el is fut. ~ A gyáva mágusok biztos hozták a hírt az erdőből, hogy lealáztuk őket. - Na igen, de itt most kettőnél többen vannak.
Rögtön felszerelkeznek mágiájukkal és nekünk rontanak. Mi magunk is felpattanunk a földről, és szívesen viszonozzuk a gesztust; karjaim újra fém kardokká változnak, majd futás közben kilépek cipőimből és lábszáraim is felveszik az acél szablyák alakjait. Pörögve ugrom közéjük, párat már induláskor lenyesve, majd furcsa meleget érzek végtagjaim körül - Tango erősen koncentrálva tartja zöld tüzét karjaim és lábaim környékén, ügyelve, hogy engem ne égessen meg, viszont a csuklyás alakokat megsebezze. Egész ügyes, habár nem fogja sokáig tudni fenn tartani ezt az állapotot.
Néhány zöld és fekete lángcsóva is elrepül mellettem, épp hogy kikerülnek a táncom közben, engem pedig több ellenséges mágia is megpróbál megállítani. A jól ismert füst mágia többek közt, mellyel elég erőteljesen összetudnak zavarni - gyakran csak klónokat ütök szét az igaziak helyett, mely felettébb irritáló dolog. Ám mikor már a felükkel végzek már csak pár elemi, meg esetleg pecsétmágusok maradnak, kik akárhogy próbálják egyesíteni erejüket, nem megy nekik túl jól.
- Összhang támadás! - Ordítják vagy négyen, és a földből illetve plafonból indák törnek elő. Váratlanul ér a dolog, így sikerül elkapniuk, mindegyik végtagomra minimum két inda jut, illetve a hasamra, s testem többi részére is rátekerednek az idegesítő palánták. Egyre szorosabban fonódnak rám a növényi csápok, itt-ott megszaggatva a ruhámat... és ami azt illeti, a négy mágus iszonyatmód ki is használja a helyzetet. Az indákkal a mellem alá becsúszva sikerül kibuggyantani azokat kissé a helyükről, illetve a szoknyámat felrántani, s itt-ott megtépni a ruhámat.
Kétségbeesetten pillantok körül, és az első, hogy találkozik a tekintetem valami perverz pillantással - akinek a tulajdonosa ki más is lenne, mint Den. A mágusok egyrészével már végzett, a többi pedig elfutott, én meg... én meg ennyire erotikus látvány lennék?
Pirulgatva tekintek végig magamon, és rájövök, hogy de még mennyire. Telt idomaimat ezzel a csápjátékkal igen kiemelték a nyomorult máguskák, akik még egyet rántanak a "szerkezetükön", majd különböző felkiáltásokkal -mint például "Csöcs! Segg! Micsoda test!"- elrohannak, ott hagyva engem ilyen kiszolgáltatott helyzetben.
- Szedj le! Ne bámulj! Szedj már le! - Rinyálok Dennek, de mivel imáim nem találnak meghallgatásra, Tango égeti le rólam a növényeket szokásos unott tekintetével. - Un... undorító... vagy. - Dadogom. - Muszáj elbújnunk. Biztos jön az erősítés hamarosan. - Jegyzem meg, majd körül tekintek. Négy ajtó van szerte a teremben -egy ekkora szobában miért csak ennyi?-, az egyiken éppen a csuklyás alakok menekülnek ki, majd vágják be maguk után az ajtót. Rögtön odafutok a többihez, és nyitogatni próbálom azokat. Ám akárhogy feszülök neki kettőnek, akármennyi mágiát sűritek a lábamba egy rúgáshoz, azok rendíthetetlenül állnak a helyükön. Csak az utolsó adja meg magát nekünk, így ki tudunk jutni egy folyosóra, ahonnét még több ajtó nyílik...
Végig nyitunkk párat, de csak arra tudunk jutni, hogy innét csak különböző kamrák és raktárak érhetőek el. A legtöbb esetben mindegyikben mást tárolnak, például elhasznált ruhákat, vagy éppen romlott, esetleg megfőzésre szánt ételek. Ugyanebben a szobában pedig ecet, bor, víz, és mindenféle más folyadék.
Én rögtön ki is választok egy hordót, melynek leveszem a tetejét, és beleugrok, majd visszahúzom a tetejét. Alig pár centi szabadság jut nekem hogy levegőt kapjak, így arcomat a tetejének fordítva kell lélegeznem, egy kényelmetlen pózban.
A többieket már nem látom, hová bújnak, de sok pepecselés jár vele, mert pár dolgot le is vernek, illetve mindketten szitkozódnak... míg én próbálom nyugtatni magamat a pezsgő illatával. Pezsgő? Oh, akkor tök jó hordót választottam. Így már az se érdekel, ha átázik kicsit a ruhám, az már úgyse takar sok mindent...
Röviddel azután, hogy mindhárman elbújtunk lépteket lehet hallani a folyosóról, majd ajtók csapódását.
- Hol lehetnek? - Hallatszódik a búvóhelyünk előtt.
- Ki tudja... talán már rég belefutottak másba, és meghaltak. - Az ajtónk nyekergése, majd visszazárása. Nem találtak ránk...
Miután elül a zaj, és már a folyosón nem hallatszódik a cipők kopogása, fulladozva lököm le a hordó tetejét, és karolok annak szélére. Az alkoholnak is van határa, meg a levegőhiánynak. Apránként kicsavarom a ruhám néhány részéből a pezsgőt, majd hátracsapom a hajamat, s intek a többieknek, hogy ideje tovább indulni. A folyosón végigtrappolunk, s találunk egy olyan ajtót, mely egy másik nagy terembe vezett - minimum másfélszer, de az is lehet, hogy kétszer akkora, mint ahol ébredtünk. Viszont ennek a szobának a berendezése teljesen más; hosszú asztalok sorai terülnek el előttünk, ládák egymás hegyén-hátán a sarkokban, az asztalok mentén pedig még több csuhás alak dolgozik fürgén, jobbjukon, vagy épp baljukon egy-egy szörnnyel, melyek közül néhány hasonlít az első teremben látott falfestményekhez.
Nagyon dolgoznak, úgy látszik, különböző mágikus tárgyakon - félig elkészült, vagy éppen már kész tárgyak sorakoznak az asztalon, meg pár szerszám, és különböző gömbök... azok is szétszedve, némelybe pedig még vésve is van valami.
Mindezt fentről láthatjuk, szóval újabb két menekülési irány maradt nekünk. Az egyik levezet az asztalokhoz, míg a másik oldalt pedig egy ajtó nyílik, és mivel mögöttünk léptek zaja hallatszódik, kénytelenek vagyunk azt a menekülési utat választani. Be is iszkolunk az ajtó mögé, s az még éppen akkor záródik be, mielőtt a mágusok körbe tudnának pillantani... ~ De hol vagyunk, mit keresünk itt? S a legfontosabb, hogy jutunk ki innét?
Megkönnyebbülve simulok neki az ajtónak, és felsóhajtok, majd körbe pillantok. Ezutóbbit lehet, nem kellett volna - nagy, átlátszó tartályokban, valamiféle zöld trutyiban mindenféle szörnyek lebegnek... fejlődésük kezdeti szakaszában, s körülöttük véres székek, illetve műszerek találhatóak. Egyre jobban érdekel, hogy mi ez a hely...?
De nincs időnk gondolkodni; újabb mágusok tűnnek fel, akik elől már nem tudunk elmenekülni.
- Ott vannak! Erre! - Kiáltják, majd támadó- és védekezőállást veszek fel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://katekyo-szj.hungarianforum.com/
Den Starkiller
Csillaglelkű mágus
Csillaglelkű mágus
avatar

Hozzászólások száma : 392
Aye! Pont : 40
Join date : 2010. Dec. 02.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 14
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Vas. Jún. 24, 2012 5:02 am

A különös örvény végeláthatatlan sokszerűségét egy sötét, kövekkel kirakott terem egyhangú szürkesége váltja fel. A fojtott levegő, alig átlátható félhomály, s megannyi kétely dominálja ezt a helyet, hol földet értünk. ~ Vajon még mindig a saját világunkban vagyunk? Hisz fogalmunk sincs, milyen messze vihetett minket az átjáró. Talán csak egy Fiore-i rejtekhelyen vagyunk… talán egy másik létsíkon.
Bárhogy is, a gondolataim, s a zuhanás keltette fásultságból a rám fröccsenő vér ráz vissza a valóságba. Tabu épp egy hullát gyalázott meg, innen ered a vörös folyadék. Rermekbeszabott időtöltés, mit ne mondjak… mindazonáltal, hamar sikerül túltennem magam társam rögeszméin, s inkább alaposabb szemle alá veszem a termet, hol kidobott minket az örvény.
A falak első látásra komor, éktelen téglarakásoknak tűnnek ugyan, de immáron a rajtuk lévő ábrák is kirajzolódnak előttem. Megannyi, az okkultista könyvekben is fellelhető démoni lény kígyózik ott, rangjuk szerint kisebb-nagyobb ábrázolásban. Emberi, állati, vagy épp elképzelhetetlenül torz formákat öltenek a sötét ecsetvonások realisztikus egyvelegén. Bárki is tervezte ezt a helységet, egyértelműen a megfélemlítés volt a célja, az emberi lét kicsinységének sugallása. Ha ez önmagában még nem volna elegendő, a szoba ellenséges érzését még tovább fokozzák csuklyás vendéglátóink, kik itt sem barátságosabbak, mint a vadonban.
Tabu felcsigázása most viszont jól jön, hisz olyan nagy hévvel veti bele magát a küzdelembe, mely nekem alig hagy bármiféle tennivalót is. Kardjait pengékké változtatva rohanja meg a bátrabb kámzsások sorait, akik nem féltek elfutni előle, mint jó pár társuk. Ideges, sokszor elkapkodott, de mégis hatásos harci tánca közben gyorsan ossza a halált, a terem sikolyok és vér oltárává válik.
- Jetblack Fire Magic! – Szedek le egy pecsétmágust, így megkönnyítve a lány dolgát.
Hasonló akciókkal kisérem végig a harcot, hisz ha akarnám se férkőzhetnék oda a csata forgatagába, ahol a sárkányölő elvakultan vagdalja ellenfeleinket. Nem telik bele pár percbe, s az itt maradt csuklyások is futásnak erednek, egy kétségbeesett párost leszámítva.
- Összhang támadás! – Egyesített varázserejük olyasvalamit kelt életre, mit egy erősebb növénymágus egymagában is képes volna megteremteni.
Mindazonáltal így sem gyenge a végeredmény… a falakból, padlóból, de még a mennyezetből is villámgyors indák törnek elő, összezúzva mindent, ami az útjukba kerül, hogy foglyul ejthessék a megállíthatatlan lányt. A növények polipcsápokként tekerednek testére, rongybabaként kifeszítve őt. ~ Ez vicces. Ha én őrjöngök, annak legalább hullahegy a vége, nem egy ekkora bukás… Haha.
- Jetblack Fire Magic!
– Égetem szénné Tabu lefegyverzőit, ám mágiájuk nem szűnik meg… nos, talán nem is baj.
- Szedj le! Ne bámulj! Szedj már le! – Kezd fennhangon kérlelni, de én csak mosolyogva nézem tovább kínlódását.
Mellei, combjai, a feneke… mind kicsúszott kissé, igencsak szép látványt kínálva így szemeimnek ebben a borús környezetben. Ám sajna nem élvezhetem soká az újonnan jött panorámát, hisz Tango hamarosan leégeti a varázslat szőtte indákat.
- Muszáj elbújnunk. Biztos jön az erősítés hamarosan. – Hebegi Tabu, miután piszmog még valamit, ám azt képtelen vagyok kivenni. ~ Nos, ez elég egyértelmű.
Ám hiába egyértelmű, pont ezért alapja is van. Így hát, különösebb habozás nélkül, ám annál több Tabu-féle agresszióval mi is elhagyjuk a hulláktól hemzsegő termet. Odakint egy hosszúkás folyosó fogad minket, melynek szélső falait ajtók rengetege tarkítja. Mivel nem bővelkedünk az időben, minden bejáratot reflexszerűen kicsapunk, a lehető legjobb búvóhely után kutatva.
Különböző raktárhelységek fogadnak minket, megannyi különös felhasználási cikkel, s ismeretlen tárggyal. Próbálnánk ugyan egy viszonylag tágasabb helységet találni magunknak, ám a felcsattanó léptek zaja gyors döntésre késztet minket.
Be is vágódunk hát egy szobába, melyben hordók, s mindenféle földi jóval megrakott polcok sorakoznak. Tabu hamar meg is húzza magát az egyik italtároló facsodában, amit kicsit feleslegesnek érzek, tekintve, hogy a szekrényekben is kényelmesen el lehet férni… de hát, ázzon csak, ha ez jó neki.
- Hol lehetnek? – Sétál be egy alak.
- Ki tudja... talán már rég belefutottak másba, és meghaltak. – Feleli társa.
Ezután néhány, sietős lépés koppan már csak fel a közeli köveken, s vissza is zárul a terem ajtaja.
Egy kisebb várakozás után igencsak nedves társam, és én is követjük vendégeink példáját, majd visszatérünk a folyosóra, ahonnan jöttünk. ~ Valahogy ki kellene jutnunk innen.
Erre a legjobb lehetőséget egy, az utunkba eső csarnok méretű terem kínálja fel, melyben csak elférhet egy vészkijárat, vagy hasonló… A helységben körbenézve hatalmas, téglalap alakú asztalokat fedezünk fel, körülöttük megannyi serény munkással, s bizar, semmihez sem hasonlítható lényekkel, kik ugyanakkor elég segítőkésznek tűnnek. ~ Mégis miféle helyre keveredtünk?
A gömbszerű tárgyak megszemlélésére, mik a szorgos kezek alatt forognak, vajmi kevés időnk akad, hisz egy újabb őrjárat keltette zaj máris az egyetlen járható útra sodor minket. Hármasfogatunk, a kijutás reményében a legbiztonságosabbnak tűnő fordulatot veszi, de ott reményeink helyett, csak újabb meglepetések várnak ránk…
Olyasfajta lények lebegnek zöld folyadéktól megtöltött tartályokban, melyek jogosan nevezhetőek a természet meggyalázásainak. Bár sötét mágus vagyok, sosem szerettem az ilyesmit. Hiszem, hogy az Abyss letűnt mágiáinak művészi kegyetlensége távolról sem hasonlítható az efféle kókálmányokhoz, vagy akár a nekromanciához.
- Ott vannak! Erre! – Szakítják meg gondolkodásomat az ordítások.
Nos, igen… az a kísérleti zóna sem őrizetlen. Mire észrevesszük, újabb csuklyások gyűrűznek minket körbe. Kifogytunk a választásokból… hagyom, hogy a jobbomba csúsztatott kaszám sápadt fénye átjárja a termet, míg bal tenyerembe Perseus kulcsát helyezem készenlétbe. Ki fogunk jutni innen, bármi áron. De, ki tudja… talán még a megbízásunk egy-két részlete is tisztázódhat ebben az átkozott laborban, ha sikerül felülkerekednünk a fogadóbizottságon.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rouuro Kao
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 513
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Nov. 19.

Karakter információ
Céh: Újraszervezett Mágus Tanács (Hírszerzési Egység)
Szint: 8
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Szer. Júl. 04, 2012 4:14 am

A lépcsők aljára érve Kuudo súgott Kaonak, így nem is kellett a sötétben tovább menniük: egy láda árválkodott a folyosó legelején, amiben pár fáklya és régi gyutacs volt, bizonyára az időnként felbukkanó "vendégeknek." Kao a körülményekre fittyet hányva vett elő egyet és gyújtott rá. A narancsos tűz másodperceken belül eltöltötte a folyosót, ami dohos és szinte porladozó valójában jól illett az összes ide idézhető könyvbéli pillanathoz. Ha az előzőekben kiiktatott lény nem is lett volna, már úgy is valami hasonlót várt volna egy kanyar mögött, az út végén.
Azonban semmi sem történt. A folyosók üres és elhagyatott, ősrégi por lepte szobákba nyíltak, vagy beomlott folyosók ágaztak el belőle, végül az egyetlen utat hagyva Kao előtt: egy talán a portól szürkés-kőszínű ajtóba, ami legalább ezer évesnek, és a kinézetéhez hűen nehéz és robosztus volt. Belökték az egyik szárnyat, ami nem könnyen adta magát, majd amikor Kao átlépett volna a kapu alatt, egy hangos reccsenés jelezte is, hogy az ősi építmény meg is adta magát.
Kao a porzuhatagban még előre vetette magát, majd végignézhette, ahogy a kapu maradéka és a fal amit tartott plafonostul együtt beszakadt, hogy el is zárjon visszafelé mindenféle kiutat.

Amikor a padló, a falak és a plafon végül abbahagyta a remegést és a fenyegetőző morajlást, na akkor vette észre Kao, hogy mégsem lett csönd. Valami a háttérben zúgott, mégpedig olyan erővel, ami minden más hangot maga mellett eltompított. A feltápászkodás közben körültekintő Kao a jókora terem közepén lebegő gömböt vizsgálta meg elsőként.
- Te sem látsz ismerős jeleket azon a gömbön, Kuudo?
- Nem hasonlítanak egyikhez sem amit te használsz - válaszolt a bagoly, és ő is a gömb derengő fénye felé nézett. - Az veszélyes. Ne menj közel! - Késő volt, Kao már a gömb felé lépdelt, hogy megnézhesse magának közelebbről, mire az felizzott. Minden zúgás és kattogás hirtelen abbamaradt, majd eleven mágia kezdett formálódni a gömb köré, ami örvényként fogta körbe azt és környékét.
- Most merre, Kuu, látsz kiutat?
- Nem, de hallok valamit ahonnan jöttünk!
- Akkor hátra arc - kiáltott Kao, és éppen csak tett egy lépést vissza a beomlott folyosórész felé, amikor megjelentek a szörnyetegek. A rusnya jószágok szinte egyszerre ugráltak ki az örvényből, és minden késlekedés nélkül vetették volna a párosra magukat, ha azok nem lettek volna gyorsabbak.
Kao a kezére teremtett egy kisebb pajzsot, a másikkal pedig kardot alkotott. A kristályos fegyverei azonban nem voltak hosszú életűek, hiszen eleve nem is hosszú harcra edzette magát, és nem is akart kardpárbajokba bonyolódni. Nem, Kaonak meg volt a maga stílusa, amit egy fegyverforgató talán barbár harcmodornak tekintett volna, pazarlónak, és fölöslegesnek. Kao csupán távol akart maradni az üldözőitől, ezért a kezébe teremtett kardokat rendre hajította a legközelebb jutó szörny felé, és reptében mozgatta azokat még gyorsabbá és erőteljesebbé, hogy végül akár törésig feszüljenek az ellenfelekkel való ütközéskor.
A csatározás nem tartott sokáig, másodpercek leforgása alatt Kao két sikeresen célzott karddal roncsolta szét az egyik szörnyeteg gerincét, az nem tudott többé felállni, a többieket pedig egyik a másik után lőtte messzebbre magától. Más talán nem látta volna az értelmet egy ilyen harcban, de Kao számára minden újabb kard és a lények minél tovább tartó távolságtartása csak növelte a saját területét. Egy percnyi fogócskázás után a terem talaja kristálypengékkel, egészekkel és töredékekkel volt megszórva, és nem volt olyan terület, ahol ne lett volna karnyújtásnyira kristály.
Kao ekkor fékezett, és karjait feltéve kezdett koncentrálni: energiát lövellt ki minden kristályából, mire azok mind felemelkedtek a földről, és Kao körül egy széles kristályförgeteget alkottak. Az őt támadó lények immár esélytelenül és szenvtelenül metélődtek szét a pengéken, amikor Kao felé rontottak, és pár pillanat alatt újra csönd telepedett a teremre.
Halálos csönd.
És a csönd ismét elmúlt: az ajtó felől kövek nehéz zaja hallatszott, és egy utolsó erőfeszítés felnyitotta a falat, amit a törmelék alkotott. A résen egy újabb árnyék vetődött át, egy újabb szörnyetegé, amit újabb és újabb követett. Kao már nem számolt tíz után, újra kijáratot keresett, újra eredménytelenül - azaz mégsem. Kao és Kuudo összepillantottak, és tudva, hogy démonok szerencséjével játszanak ugyan, de minden késlekedés nélkül vetették bele magukat az átjáróba.

Az érkezés kemény volt. A föld felporzott a kisebb zuhanás végén, majd minden, most már ténylegesen, zavaró és végtelen csendbe burkolózott. Kao felnézve csak a sötétségbe vesző termet, és a felé meredő, ha lehet meglepett, szörnyek rajait látta. Azok pár pillanatig csak a tekintetükkel reagáltak a jelenlétükre, majd szépen lassan felhördültek az elsők, és elindították a lavinát.
Pár másodperc alatt Kao és Kuudo egy egyre szűkülő kör közepén találták magukat, száz meg száz karmos és csontos bestia lába és karja, és fenyegetően tátva feléjük meredő agyaraik között. A kis páros már éppen ott volt, hogy egymás bőréhez bújtak volna egy utolsó bátorításért a kitörés előtt, azonban egy visszhangot verő kiáltás megállított minden mozgást a teremben.
- Állj! - A szörnyek megdermedtek, némelyikük a hang felé fordult, a többségük viszont csak robotikusan teljesítette a parancsot, ami a kőbe vájt fal fölött elterülő erkélyről jött. A fickó végre előrébb lépett, így Kao is láthatta már: egy vénséges vén ember volt, aki így is királyoknak kijáró pompában fogadta őket, mintha ez csak állandó szokása lenne, és mindig számítania kellene ilyen és hasonló vendégeire. Az öreg modoráról sütött, hogy nem csupán ellenálláshoz, de még kérdésekhez sem szokott.
-Hajlandóak vagytok megadni magatokat, és ellenállás nélkül átadni magatokat az embereimnek, vagy utasítsam a szörnyeket támadásra? - A kérdésre Kao agyában egy szinte ösztönös mechanizmus beindult, kissé talán ropogva ugyan, de a kerekek hamar rákaptak az iramra, aminek célja az volt, hogy életben tartsa a Varjút...
- Oh, mi sem természetesebb, elvégre is csupán üzenetet hordozok. Az eddigi félreértéseket a fogadtatás kényszere szülte - Kao közben felállt, és meg is hajolt. - Remélem nem jelentős a materiális kár amit okoztam - tette hozzá, és még el is mosolyodott.


A hozzászólást Rouuro Kao összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 29, 2012 9:20 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Igneel
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 28

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Vas. Júl. 29, 2012 8:05 pm

Leena és Peter:

Az örvénybe lépve pár másodpercen belül egy kör alakú teremben találjátok magatokat, aminek falain fáklyák égnek, a folder pedig fura rúnákat festettek fel. A teremben nincs senki, és csak egy ajtó vezet kifelé. Mikor épp kifele mennétek, lépteket hallotok, és az ajtó kitárul. Két csuklyás alak sétál be, annyira bele vannak mélyedve a beszélgetésbe, hogy nem vesznek titeket észre.
-Igen, ez igaz, de mi van akkor, ha a Professzor megint téved?
-Mi lenne? Lenne még egy hordára való szörnyetegünk…
-Felfordul a gyomrom azoktól a mutánsoktól… jó lenne, ha végre sikerülne a művelet, és nem valami rothadó lény születne megint!
-Álmodozz, de előbb… hé!!!
ÉÉÉÉS most vettek észre titeket! Ha még gyorsan leterítitek őket, nem lesz idejük riadót fújni.
Miután a két fickó kifeküdt, akár fel is ölthetitek magatokra a ruhájukat. Ha így tesztek, és kiléptek az ajtón, a többi csuklyás alak még csak gyanút sem fog, hogy betolakodók vagytok. Bízom benne hogy így tesztek, szóval újdonsült álcátokkal elhagyjátok a termet. Odakint egy óriási nagy csarnok fogad, tele oszlopokkal, ajtókkal, a falon pedig erkélyekkel és lépcsőkkel. Az egyik lépcsőn éppen visznek fel valakit, és a familiárisát. Magabiztosnak tűnik az illető, még ha kezei bilincsbe is vannak verve.
Az ott mászkáló sok-sok csuklyás alak nem foglalkozik veletek, az álca működik. Kissé el vagytok veszve, mikor hirtelen a csarnok egyik végéből éles vinnyogás hallatszik. A hangra minden csuklyás felkapja afejét, és kiabálni, rohangálni kezdenek föl s alá.
-Riadó!
-Megvannak a betolakodók!
-A laborban vannak!
-Védjétek meg az Omega Alanyt!
-Riadó!
A kavarodásban könnyedén átszelhetitek a csarnokot. Vagy egy random ajtón léptek be, vagy követitek azt a lépcsőt, amin azt a fogoly fickót vitték fel.
Ha előbbi mellett döntötök, egy raktár szerű szobában köttök ki, ahol eg ylélek sincs, ellenben van egy szellőző. A szellőzőn keresztül csatazaj hallatszik. Ha bemásztok, a járat egy irányba megy, és a csatazaj egyre erősödik. Mikor eléritek a szellőző másik végét, a laborba érkeztek, ahol dúl a csata a csuklyások, szörnyek, és két mágus között. Szálljatok be ti is az ütközetbe!
Ha utóbbi lehetőséget választjátok, felmehettek a lépcsőn, majd be a legközelebbi ajtón. Szűk folyosó fogad benneteket, majd a végén egy újabb ajtó. Azon belépve ott találjátok a foglyot egy székben, előtte pedig hat csuklyás fickót, akik értetlenül bámulnak rátok, majd az egyiknek leesik a tantusz, és ordítani kezd.
-A betolakodók, megölni őket!
Készüljetek a harcra!

Kao:
A szörnyek elengednek maguk közt két csuklyást. Az egyik hátul összebilincseli a kezedet, a másik figyel téged, hogy egyetlen gyanús mozdulatodat egy erős támadással "jutalmazza". Ezután a kis csapat kikísér a teremből, át egy sokkal nagyobb, oszlopokkal tarkított csarnokba, ahol nyüzsögnek a csuklyás alakok. A falakon erkélyek, átjárók, hidak és lépcsők haladnak, az egyiken ti is felmentek. A lépcső végén lefordultok egy ajtónál, és végül egy kisebb szobába érkeztek, ahol csak egy szék van középre helyezve. Leültetnek, a két mágus a széked mögé áll, négy másik pedig kíséri az öreget.
Párbeszéd következik. Ha kérdezel, nem nagyon válaszol az öreg, sőt, a mögötted álló mágusok meg is torolják, ha fölöslegesen visszabeszélsz, vagy beszólsz. Ellenben az öreg folyamatosan azzal gyanúsít, hogy egy Servants of the Light nevezetű rendből jöttél, és hogy meg van győződve arról, hogy egy bizonyos Theredir Miolich küldött. Kérdezget valamiféle tesztalanyról, hogy mit tudsz róla, hogy mi a terve a rendnek. Mivel az öreg nem kap megfelelő infót, vagy épp megtévesztő infókkal látod el, végül elhagyja a szobát, sajnálattal közölve, hogy olyasmit láttál amit nem kellett volna. A mágusok arcán már meg is jelenik a gonosz mosoly, ami csak egyet jelenthet. Az öreg kimegy.
Ha Erzáék úgy döntenek, hogy felmennek a szobába hozzád, akkor a mágusok megzavarodnak, könnyen kiszabadulhatsz, és legyőzhetitek a hat mágust. Ha így történne, készülj a harcra!
Ha Erzáék nem hozzád mennek, akkor neked kell egyedül kiszabadulnod, legyűrnöd a hat mágust, és elhagynod a szobát. Nincs könnyű dolgod, mindegyikük tűz mágus, ügyetlenkék, de vadak. Kisebb-nagyobb sérülésekkel le tudod őket győzni, aztán irány ki a szobából. Meghallod a riasztást, az ordibálást, a csatazajt! Kövesd!

Den és Tabu:
Nektek most könnyebb dolgotok lesz, ugyanis nem kell mást csinálni, csak harcolni! A lebor elég tágas, és jönnek a mágusok! A legtöbbjük tűz mágus, de akad homok, fény, szél, de még térmágus is. a legtöbbjük még zöldfülű, de van pár 3. és 4. szintű is. Nem jelentenek nektek gondot, ám elég sokan vannak, sokat kell trükközni, ráadásul a kavarodásban széttörik pár tartály, és kiszabadulnak a szörnyek. Ám azok a lények gyakorlatilag most születtek meg, zavarodottak, mindenkire rátámadnak, a mágusokra is!
Ha Erzáék hozzátok mennek, akkor velük együtt folytatjátok a harcot, amíg a még élő mágusok visszavonulnak, és kirohannak/kiteleportálnak a laborból.
Ha nem jönnek, akkor a túlerő hamarosan kellemetlenné válik, és nektek el csíkot oldani! Ahonnan bejöttetek, onnan sok-sok mágus jön még, szóval ara nem mehettek, a labor másik végében viszont láttok egy kétszárnyú ajtót! Jussatok el odáig, és mennyetek be, belülről be tudjátok úgy zárni hogy ne jussanak be egyhamar!

Nincs határidő, beszéljétek meg hogy lesznek az események, írjátok meg a postokat, ha itt vannak, megyünk tovább!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Petersen Ruw
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 519
Aye! Pont : 6
Join date : 2011. Jul. 27.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Raven Tail
Szint: 6
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   Vas. Szept. 09, 2012 6:30 am

Nem volt hasonló érzésem korábbról, így nem volt mihez hasonlítanom az örvényben való utazásunk. Gyors volt és másodpercek alatt léptünk újra szilárd talajra nagyobb lendülettel, mint amivel kellett volna. Bár én szabadon szaladtam, majd lassítottam és álltam meg végül, Leena nem volt ilyen szerencsés. Nem sokon múlt, hogy a törékenynek hitt testével ne zúzzon akaratlanul is darabokra egy négylábú bútort.
- Áh… Pascal, Peter, jól vagytok? – miattunk aggódva kérdezte, miközben porolta le magát és nézte az érkezésének nyomát.
- Persze, én jól vagyok. - mosolyogtam, minthogy én nem ütköztem semmibe - De te olyan vagy, mint az a kiselefánt a porcelán boltban. - néztem körbe a szobában - Hová kerültünk?
- Köszi... – látszott, hogy hasonlatomnak nem örült, de nem volt kedvem visszavonni a szavaim - Talán valami központi helyen. – nem tudta ő se jobban, mint én.
A szobának nem voltak sarkai, ovális, talán kör alakja lehetett, de minthogy benne álltunk erre nem tudtam rájönni. A némi fényt, mi bent volt, azt pár falon levő fáklya szolgáltatta. A földön rúna jelek voltak és bár időnként olvastam egy- egy könyvet erről, fogalmam se volt a jelek jelentéséről. Ablakok nem voltak, csak egy ajtó mutatta a kijáratot.
- Lehet, de nem sok minden van itt. - léptem közelebb az ajtóhoz – Meg kéne nézni, mi van kint… Kő- papír- olló? – próbálkoztam gyáván.
- Mehet! – szólt a kaméleon.
- Örülök, hogy ilyen lelkes vagy! Felesleges, Pascal majd kikukkol. – ajánlotta társát, kire buta mód mindeddig nem is gondoltam.
- Hogy én? – lettek még kerekebbek az eddig is kerek szemei.
- Igen, te! Nem is tudom ki volt az előbb olyan nagyon lelkes?!
Bár pöfékelt magához képpest halkan, mégis az irányt az ajtó felé vette és nézett volna ki alatta, azonban, hogy kinyílt az ajtó, került ő is a fa és fal együttese közé.
A szobába két sötétebb alak lépett be, beszédjük közben minket észre se véve. Leenával csak némán figyeltük őket.
- Igen, ez igaz, de mi van akkor, ha a Professzor megint téved?
- Mi lenne? Lenne még egy hordára való szörnyetegünk…
- Felfordul a gyomrom azoktól a mutánsoktól… jó lenne, ha végre sikerülne a művelet, és nem valami rothadó lény születne megint!
- Álmodozz, de előbb… hé! – szívesen hallgattam volna még a társalgásuk, de hogy lépteikkel szinte belénk ütköztek, vettek észre minket és rögtön tudatosult is bennük, hogy idegenek voltunk az ő házukban.
Nem volt mit tenni, ketten voltunk kettő ellen, így a hozzám közelebb állót sikeresen ütöttem le pár mozdulattal, mielőtt az hangra nyitotta volna száját, segítséget hívott volna. Leena is hasonlóképp tett, azonban az ő mozdulatai ügyesebbek, tapasztaltabbak voltak.
- Hát azt hiszem, nem csak ők voltak kint. - gondolkodtam el, amint eldőlt előttem kit ütöttem - Kár hogy nem vagyunk láthatatlanok. – sóhajtottam és képzeltem el, milyen jó lenne most a helyzetünk.
- Hát az most jól jönne, bár...
- Arra gondolsz, amire én? – szakította félbe Pascal.
- Attól függ, te mire gondolsz? – a tudat, hogy Leena nem gondolatolvasó a kérdését hallva a biztosnál is biztosabb volt bennem.
- Arra te dinka, hogy vegyétek fel a köpenyeket!
- Ez nem is rossz ötlet. - guggoltam is le az egyikükhöz, hogy megszabadítsam a ruhájától - Bár a köpeny nem hiszem, hogy elég lesz. - jegyeztem meg, minthogy az nem sokat takart a testükből.
- Akkor felveszítek ezt a mit tom én mit... – szólt kis társunk - Egyébként mi is ez? Valami egybe szoknya?
- Ö... Biztos, nem értek hozzá. - levetkőztettem az egyiket, majd én is megváltam a felsőmtől. Izgultam, féltem, így nem akartam még a meleggel is küzdeni, a ruhájuk anyaga önmagában is elég vastagnak látszott, hogy elég legyen az rajtam. Vártam, hogy Leena is hasonlóan cselekszik, de egyszerű mozdulatokkal bújt bele a másikba. Nem szóltam, még a végén perverznek titulált volna, minek ellentétét nem sok kedvem volt most bizonygatni.
Kétségekkel léptem ki az ajtón, de hogy egy újabb páros szó nélkül sétált el mellettünk, így felsóhajtva nyugodtam meg valamelyest. A tudat, hogy Leena mellettem volt is sokat segített nekem ebben. Nem szerelmemként tekintettem rá, hisz volt egy olyan érzésem, hogy közel sem tudtam róla eleget, mégis mintha rajongtam volna érte. Csak párszor találkoztunk eddig, pár közös kalandunk volt, mi a barátsághoz elég volt, ennek ellenére én másként tekintettem rá, mint ő rám. Egy egyszerű fiú voltam a szemében, de én mintha egy szárnyak nélküli angyal lett volna, úgy néztem rá és ez most sokat segített nekem.
A csarnokban - hová kerültünk - hatalmas oszlopok voltak, a falon pedig lépcsők sokasága mutatta a lehetőségeket. Egy pillanat alatt néztünk gyorsan körbe, majd lett hirtelen „déja vu” érzésem, mikor az egyik lépcsőn egy foglyot láttam, kit sétáltattak éppen. Talán ismernem kellett volna, nem tudom, de nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy ezen gondolkodjak.
Tétlenül álltunk a csarnok közepén. A rengetek lehetőség miatt, nem volt ötletünk, hogy merre menjünk és hirtelen a figyelmünket is elterelték, miként a távolból hangos vinnyogás hallatszódott.
- Riadó!
- Megvannak a betolakodók! - ezt hallva a szívem heves dobogásba kezdett és vártam, hogy álljanak körbe minket.
- A laborban vannak! – és ezt hallva a szívem szinte megállt, hogy nem ránk gondoltak.
- Védjétek meg az Omega Alanyt!
- Riadó!
Mindenki futott valamerre, talán tőlünk is ezt várták, de nem foglalkoztak most velünk, volt mit tenniük. Lehet a tömeget kellett volna követnünk, de mi a csarnokon keresztül és pár kanyart megtéve egy kisebb szobába, talán raktárban kötöttünk ki végül.
Bár csak ketten voltunk a helységben, mégis még én is hallottam valami mást, támadások, távoli kiabálások hangját. Leena a szellőzőt nézte, majd egymás felé fordulva szavak nélkül az ujjainkkal mutattunk a másikra, hogy ő menjen előbb. Ha ez a jelenet egy filmben szerepelt volna, most a lacrimavíziók előtt a férfi társaimtól hangos óbégatásokat kaptam volna és pár megjegyzést, mik arra utaltak volna, hogy nem a lányokhoz vonzódom. Beadtam a derekam és én mentem előbb, én mutattam a formás fenekem Leenának a szűk szellőzőben.
A csatazaj folyamatosan erősödött, hogy közelebb értünk, majd egy pillanattal később már mi is küzdöttünk és álltunk a két mágus oldalára, kiket korábban láttunk a toronyban.

Mágusok, egyszerű kardforgatók, korábbról látott szörnyek, bármerre néztünk, volt ellenfelünk, volt miből válogatnunk.
Engem egy kardforgató szemelt ki elsőnek magának, én pedig ijedten hátráltam tőle. Nem akartam a pengéje útjába kerülni, azonban szerencsétlenségemre azt elég veszélyesen használta. Lelkesen csápolt összevissza, a mozdulataival még a társait is aprította, de egy perc után a hátam mögött egy majd három méteres élő szobor állta az utam, szegte a menekülésem. Két tűz közé kerültem, így szokták mondani, de hogy az előttem levő a kardját emelve akart ketté szelni engem, nem tudatosult benne, hogy a hátam mögött álló társa magasabb volt tőlem, így az én fejem helyett az övében állt meg a kardja. Ostoba. Az ökleimet megduzzasztva ütöttem meg őt és repítettem méterekkel távolabb magamtól. A támadásom látva még többek figyelmét tereltem magamra és a bemelegítés után kezdődött az igazi harc. Sokan akartak egyszerre támadni, így a támadásaikkal inkább egymást ritkították, mintsem engem találtak volna el, de emiatt nem bánkódtam. Miután fogyott a létszám a parasztok után előkerültek a komolyabb ellenfelek is. Egy tűzmágus a lángoló labdáját dobta felém, azonban egy társa mögé állva, az élő pajzsként védett meg a távolból érkező támadás ellen. A tömegbe lökve a lángolva kiabálót oszlattam magam körül az embereket.
Egy bátrabb ellenfél a magasból érkezve akart maga alá teríteni engem, de hogy hangosan üvöltve kísérte mindezt, még időben észrevettem és egy egyszerű, mégis kecses mozdulattal tudtam elállni alóla. Hogy elterülve érkezett a földre egy egyszerű rúgás elég volt, hogy elvessze az eszméletét és legyen egy újabb ellenfelem.
Hátulról fogtak le, szinte törték ki a karom, majd szemből rohantak nekem, akartak ütni, de a titan magic: belly mágiámhoz fordulva segítségül ők jártak porul és terültünk el mind a találkozást követően. Elengedtek, majd a könyökeimet a mellkasukba állítva fájlalták azt és az arcukra is mérve ütéseket lett kevesebb ellenfelem. Feltápászkodva a földről szinte fel sem tudtam nézni, minthogy egy széllöket repített messze engem. A testemmel egy újabb alakot söpörtem el, majd a szélmágus támadóm támadott a távolból ismét, azonban egy bukfencet követően ki tudtam térni most előle. Került közénk pár mágus, de nem vesztett szem elől. Közelebb érve hozzám kezét újra támadásra emelte, azonban vért köpve rogyott össze, minthogy egy idézet szörny őt nézte ellenfélnek helyettem. Hogy már ő nem lett, én következtem. Az állat négykézláb rohant felém, de megnyújtva a lábaimat tudtam átlépni, menekülni előle. Hogy a magasba kerültem ismét sokan vettek észre, azonban látva, hogy van, ki üldözzön engem, az okosabbak inkább hagytak és csupán csak pár szörny csatlakozott a vad vadászhoz. Nem akartam rögtön az elején igénybe venni, de úgy éreztem eljött az én négy percem és a titan magic: muscle mágiámat használva váltam erősebbé, lettem védekező, majd kegyetlen támadó. Nem futottam tovább, vártam, hogy a leggyorsabb elérjen hozzám, majd megragadva törtem nyakát és a lábát fogva használtam botként, fegyverként a halott testét és taroltam el a körülöttem levőket. Szálltak a magasba, csapódtak a falnak, majd elmúlt a mágiám hatása és váltam gyengébbé, azonban szerencsémre csak pár földön nyögdécselő maradt körülöttem.
Lihegve rúgtam beléjük, majd, hogy csendessé vált minden néztem át a testem komolyabb sebek után kutatva.
- Ti ott voltatok Popcornnál, ugye? – hallottam Leena hangját, bár kérdését nem értettem.
Felnézve jól láttam, hogy a karját fájlalja, de én nem voltam olyan, mint ő és bár szívesen segítettem volna, gyógyítottam volna őt, nem tudtam mit tenni.
- Igen, mi is ott kaptuk ezt a... küldetés-izét. – szólt, kitől kérdezett.
Mindünket megviselt a harc, hisz nem kevesen voltak és ez a két társunkon is jól látszott. Barátnak nem neveztem őket, a nevüket sem tudtam, de hogy egy oldalon harcoltunk, nem ellenfélként gondoltam rájuk.
- Meg tudtatok valamit? – szólt a mindig csendet törő.
Pascal most más volt, mint szokott lenni. Kérdezett, de Leena nyaka mögül nem igen bújt elő.
- Cuki gyík. – mosolya ijesztő volt és az ízlése is, hogy cukinak találta őt - Amúgy nem túl sokat, azon kívül, hogy nagyon hevesen próbálnak minket kiirtani. – szipogásának okát nem értettem, de egyre sűrűbben szagolt a levegőbe a fehér hajú lány - Mellesleg... nagyon... ismerős vagy nekem.
- Nem ismersz meg? – mintha pirult volna.
- Várj egy kicsit... úgy emlékszem, hogy te vagy az a lány, aki régebben egészen top listás helyet foglalt el az erős emberek terén a Dragon Fangben... most is így lenne?
E szavak hallatán Leena reakciója két szóval leírható volt: tökéletes döbbenet.
- Naná hogy így van! – szólt helyette Pascal. - Leena mindenkit kenterbe vág, mert ő e.... – Leena ütésének okán szakadtak félbe a kaméleon szavai.
- Hát nem tudom... én ezzel sosem foglalkoztam.
- Áh, Leena, igaz is! - újabb mosoly, hogy rájött a nevére - Nem tudom, én rémlek-e még, elég jelentéktelen személy voltam a Dragon Fangben, és eléggé megváltoztam. – én nem ismertem őt, így sajnos nem volt mihez hasonlítanom.
- Emlékszem rád Tabuchi.
- Az szuper. Viszont... – fejét fordítva nézett körbe - Most mit kéne csinálnunk?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)   

Vissza az elejére Go down
 
Magánküldetés: Vérháború (Petersen, Leena, Tony, Tabu, Den, Kao)
Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» [Küldetés] Sword Arti Nyomozók
» [Küldetés] A Pók Kazamata
» [Küldetés] Az elrabolt ara

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: