Lilianne Deadwood

Név: Lilianne Deadwood
Nem: Nő
Életkor: 25
Mágia: Térmágia
Céh: Blackened Tears
Jellem: A külvilág számára Lili egy szado-mazo pszichopata, de ami másoknak perverz és beteges számára az a kellemes, élvezetes, extázist adó élmény. Imádja a testi örömöket, ami nála a fájdalom és a gyönyör egyben, csak az élvezetekért él. Imádja a kihívásokat, a nehéz és szenvedéssel teli feladatokat. Alaphelyzetben őszinte, végtelenül igazmondó, de ha a helyzet azt kívánja, gátlástalanul színészkedik és hazudik. Lili mindenben a végletek embere, mindenben a két szélsőség megtestesítője.
Kinézet: Középmagas, normál testsúlyú, kifejezetten kerek és szép idomú nő. Kívánatos test, szép, puha bőr. Hosszú, egyenes szálú világos szürkésbarna haj, enyhén vöröses szempár. Nyelvében ezüst piercing. Ruházatát gyakran váltja, szeret divatosan, de mindig kihívóan és szexisen öltözni.
Felszerelés: Szinte sosem hord semmi fontosat magánál.

Fiore egy csodálatos ország. Törvényeit, a gyengék védelmére erős mágusok, katonák és lovagok vigyázzák, akik mindent megtesznek, hogy a gonoszt és a rosszat elsöpörjék. De sajnos ők sem mindenhatók így mindig voltak, vannak és lesznek is olyan sötét helyek, zugok ahova az ő kezük nem ér el, hogy igazságot tegyen, hogy leszámoljon a gonosszal. Egy-egy ilyen fekete lyukban, meg nem talált zugban nevelkedhet az a „gonosz” amitől minden magát jónak valló ember viszolyog, és amit megvet. Pontosan egy ilyen folt volt a Deadwood nevű kereskedőcéh is. Egy különleges és speciális céh, ami csakis kizárólag a feketepiacon tevékenykedett és utazó ügynökei az árnyakból szólva árulják a nem minden napi árujukat. A Deadwood egyetlen árucikke az ember volt. A céh embereket „tenyésztett” és nevelt a megrendelők igénye szerint. Bérgyilkosok, szeretők, feleségek, rabszolgák, mindenféle embert neveltek, bármit a vendégeknek, akik képesek és hajlandóak voltak kivárni az idejét és megfizetni az árát, mivel ez nem volt túl olcsó mulattság. A sok pénzért ellenben első osztályú szolgáltatást kapott a kuncsaft. Mikor megrendelte az árut, ki kellett választania, hogy milyen nemű legyen, hogy mire akarja használni, milyen személyisége legyen, esetleg milyen egyéb képességekkel rendelkezzen. Ezután a céh a rendelkezésére álló emberi alapanyagokból kiválasztotta a folyamatosan születő csecsemők közül a legmegfelelőbbeket és életük első pillanatától kezdve csakis a megrendelő igényei szerint nevelték és készítették fel.
A mai napig sem tudom, hogy engem mégis ki rendelhetett meg. Csak azt tudom mi lett belőlem életem első húsz évének nevelése alatt. Amióta csak az eszemet tudom, amilyen messzire vissza tudok emlékezni, az életem nem szólt másról csak a fájdalomról. Miután meg tanultam járni és beszélni, a legkülönfélébb és a legborzalmasabb kínzásoknak vetettek alá. Szinte megállás nélkül gyötörték a testem és a lelkem, ennek eredményeképpen, mára már a fájdalom a mindenem. Ahogy a vérem kicsordul az ereimből, ahogy a testem szenved, és ahogyan a különféle érzékelőim visítanak a gyötréstől. A kiképzésem része volt a fájdalom elfogadása és feltétlen szeretete, valamint annak okozása is. Erőssé, kegyetlenné neveltek, olyasvalakivé, aki azt is élvezi, ha más szenvedhet a keze alatt, ha azt láthatja, hogy az emberek az ujjai közt folynak szét megfagyott és megtört sikollyal az arcukon. Életem első fele ezen élvezetek megszoktatásával és megismerésével telt. Sokan ezt betegesnek és elborultnak tartanák, de mit mondhat egy gyermek, aki soha mást nem ismert, mint fájdalmat? Honnan tudhatná milyen a szeretet, amikor nem is ismeri azt? De ez csak az egyik része volt a megrendelőm igényeinek.
Amikor elértem a tizenharmadik életévemet intenzíven elkezdtem arra tanítani milyen is a valódi kapcsolat egy férfi és egy nő között. Éveken át oktattak, hogyan okozzak másoknak illetve magamnak extázist, hogyan használjam fel a testem fegyverként az érzékek csatájában, valamint hogyan keverjem a fájdalom iránti szerelmemet az élet adta testi adottságaimmal. Megtanultam, hogy nőként mit kell tennem, ha el, akarom érni a céljaimat a férfiaknál, hogyan csábítsak, hogyan okozzak örömet. Megtanították hogyan szolgáljam a megrendelőmet, hogy mi mindent kell tennem ahhoz, hogy kielégítsem az óhajait. Kiképzésem utolsó szakasza, tizenhét éves koromban kezdődött mind ezután.
Meg tanultam írni, olvasni, művészetekre, kultúrákra oktattak, megtanultam, hogyan szépítsem magam, mi az előkelő, mi a helyes viselkedés és mi az a jó álca, amit magamra kell öltenem, hogy a világ ne sejtese a valódi énemet. Ezen felől megtanítottak egyéb kisebb jártasságokra is, meg tanultam zongorázni, énekelni, táncolni és azt is, hogyan főzzek és süssek. Húsz éves koromra elkészültek azzal az áruval, amit a kedves vevő kért. Sosem láttam őt, húsz év alatt egyszer sem találkoztunk, de minden egyes napom, minden egyes órájában a felkészítésem mellett azzal tömték a fejemet, hogy Ő az, aki mellett le kell élnem az életemet, Ő az, akiért én létezem és minden tudásommal Őt kell szolgálnom. Húsz év után végre eljött a nap. A nap, amikor végre átadnak a megrendelőmnek, amikor eljön értem a kuncsaft, hogy átvegyen…
A szoba padlóját puha párnák lepték faltól falig. Nem volt ágy, hisz az egész helyiség egy nagy fekvőhelynek volt tervezve. A szoba közepén feküdtem, egy nagyon átlátszó, puha selyemhálóingben és vártam. Nem is kellett sokáig egyedül feküdnöm, hamarosan meg is érkezett a kuncsaft. Egy velem egykorú fiú állt előttem, elég soványka volt, szemüveget viselt és bátortalanul feszengett. Aznap mielőtt megérkezett volna elárulták nekem, hogy egy gazdag nemes vett meg a fiának, aki csak kicsivel előttem született, és a feleségének szántak. Azt, hogy miért neveltek belőlem ilyen szado-mazochistát egy ilyen béna srácnak, azt mai napig sem tudom. Intettem csábosan a fiúnak, hogy nyugodtan jöjjön közelebb, beletelt egy kis időbe mire odalépdelt hozzám remegő testtel. Annyira félénk és önbizalom hiányos volt, hogy majdnem elesett az egyenetlen párnatalajon. Mikor elért hozzám gyengéden lehúztam és elfektettem. Nem szóltunk egymáshoz, ő igaz megpróbált volna köszönni vagy valami, de azonnal belefojtottam egy csókkal. Most nem a beszédnek van itt a helye, gondoltam, arra lesz még időnk máskor is. Elkezdtem levetkőztetni, mindent a kezembe véve kezdtem el gyakorolni rajta a mesterségemet. Látszott rajta, hogy semmi tapasztalata sincs, így még csak különösebben meg sem kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy számára ismeretlen örömöket szerezhessek. Eleinte bő órán keresztül csak kényeztettem őt, különféle módszerekkel, majd szépen lassan elérkeztünk a fő műsorszámhoz. Én voltam felül, hisz ha őrajta múlt volna még azt se tudta volna, hogy mijét, nemhogy hova. De szerencsére engem jól kiképeztek, így el is tudtam kezdeni az ütemes mozgást ülve, ő pedig alattam feküdt és élvezte. Nekem sem volt rossz érzés, habár ha fájt volna nekem az is élvezetes lenne, annak ellenére, hogy a kiképzőim és tanáraim adottságaihoz képest szinte nem is vettem volna észre ezt a kis nyüzüge fiút. Egy ideig élvezetes és nyugodt volt, minden úgy ment, ahogyan a nevelőim eltervezték. De aztán megtörtént egy olyasvalami, amire számítaniuk kellett volna, de valamiért mégsem tettek semmi óvintézkedést. A kéj hevében, ahogyan fel lemozgattam a popsim a fiú csípője fölött kezem eleinte csak a mellkasát simogatta, de mivel engem úgy neveltek, ahogy, nem tudtam ellenállni, hogy ne csúsztassam lassan a kezeimet a nyaka felé. Mikor ujjaimat köré fontam az élettől duzzadó nyakára hirtelen csak azt hitte incselkedek vele, de aztán egyre durvábban mozgattam a csípőmet, ami neki és nekem is kicsit fájdalmas mozdulatokat eredményezett, de én ettől csak még jobban bevadultam és szorítani kezdtem a torkát. Az érzés, ahogyan a tenyerem hozzásimul az egyre hevesebben verő nyaki ütőérhez, amiben csak úgy száguld a vér, ahogyan a körmeim a nyaka túloldalán majdhogynem összeérve mélyednek a bőrébe, ahogyan a szemében az ijedtség, az értetlenség és a kétségbeesettség könnyeket fakaszt, egyszerűen csodálatos érzés! Egyre gyorsabba mozogtam, testem teljesen felhevült és még jobban szorítottam a torkát, ő már kapálódzott, de túl gyenge volt. Szemei kezdtek kifelé fordulni, szájából habzó nyál csapott ki. Kezével püfölt és bár gyengék voltak az ütései mégis élveztem, ahogy próbál verni, egyre hangosabban sikongattam a gyönyörtől, éreztem mindjárt elérem a csúcsot. Az utolsó pillanatban mikor elértem a csúcsot és egész testemen remegésként futott át a kéj jött el a pillanat is amikor az alattam fekvő fiú teste nem jutott már elég levegőhöz amit én egy kéjben vonagló csókkal toldottam meg, így téve véglegesen pontot a mondat végére. A vevőm teste véglegesen elernyedt és nem mozdult többé. Én még feküdtem rajta egy ideig, még jó pár percig rázott az extázis érzése, a fájdalom, az orgazmus és valaki megölésének adrenalinja együtt olyan élvezeteket nyújtott nekem, amitől meg sem tudtam mozdulni. Aztán pedig már csak az egyre jobban kihűlő test érzése tartott ott, de hát egyszer minden véget ér. Feltápászkodtam, még egyszer leheltem egy csókot a fiú arcára és visszaigazítottam a hálóingemet. Nem is gondoltam bele miféle következményekkel járhat, hogy megöltem az ügyfelet, hisz számomra ennek a találkozásnak így kellett történnie, én így nevelkedtem. Elindultam a szoba kijárata felé, amikor hirtelen valami megrázta az egész épületet. Egy robbanás? Vagy földrengés? A falak repedezni kezdtek, vakolat potyogott a mennyezetről. Meglepetten álltam egyhelyben, amikor erős ütést éreztem a halántékomon és szinte azonnal elájultam.
Amikor felébredtem kellemes bizsergő fájdalmat éreztem ott ahol valószínűleg egy lehulló törmelék eltalált. Felültem, a földön voltam, koszosan, amúgy is lenge hálóingem még jobban szétszakadva. Oldalra tekintve egy hatalmas épület romjait láttam, valószínűleg ez volt a céhháza a Deadwood-nak, de mivel kívül sosem jártam, szabad levegőn is csak a belső kertben, így nem tudtam biztosra. Jobban körülnézve egy erdőben voltam, a másik oldalamon egy idegen fekete csuhás férfi ült. Igaz este volt, de még így is láttam csuklyája alatt kivillanó ördögi mosolyát…
Az új „Mesterem”. A férfi, aki aznap este magához vett engem egy varázsló volt, egy igazi mágus, aki azért jött a Deadwood-ba, hogy elpusztítsa azt. Valami olyasmit mondott, hogy a főnöke egyszer nem volt megelégedve a céh szolgáltatásaival, ezért jött és elpusztította azt. Én csupán a véletlen műve miatt maradtam életben és csak véletlen talált rám a romok között. Mivel megtetszettem neki és a pusztítás után sem érezte úgy, hogy elégtételt vett, így ingyen maga mellé vett, mint a Deadwood utolsó kiadott portékáját. Mivel úgy is erre neveltek és ez volt a feladatom, nem ellenkeztem. Hosszú utazásra indultunk. A férfi elmondása szerint (a nevét nem tudom, nem is kérdeztem, nem is árulta el) egy illegális, sötét máguscéh tagja, így sokan meg akarják ölni és körözik is az országban, ezért bujkálva kellett az utunkat a céhháza felé vennünk. Két probléma volt, az egyik, hogy szerencsétlen nem tudta pontosan, hol van a céhház, a másik, hogy volt igaz egy térképe, ami mutatta az utat, de nem tudta kezelni a térképet. Olyannyira nem, hogy majdnem öt éven át bolyongtunk az országban. Öt éven keresztül követtem ezt a férfit, hagytam, hogy használja a testemet, főleg, hogy gyakoriak voltak a dühkitörései, ilyenkor vert és meggyalázott, néha meg is kínzott, így nem volt panaszra okom. Már csak azért is mert az első fél év után úgy döntött, hogy könnyebben meg tudnánk védeni magunkat, ha megtanítana varázsolni engem is. Nem villanyozott fel az ötlet, de mivel ő parancsolta így tanulni kezdtem. Az életmódunkat a betörés, gyilkosság, élősködés és továbbállás jellemezte. Betörtünk egy családhoz, megöltük őket, éltünk az ételkészleteiken, elvettük, ami hasznos és továbbálltunk. Így jutottunk hozzá mágia ismereti könyvekhez is amik nagyban segítették a tanulást mivel ez a bunkó nem volt túl jó oktató. Mikor a könyvekből sikerült megszereznem az elméleti tudást, akkor tudott csak hasznomra válni, hisz tudott gyakorlatban konkrét varázslatokra is megtanítani. Mivel ő csak azt ismerte, így a térmágia alapjait tanította meg nekem, de kezdésnek ez sem volt rossz. Öt évig tudtam gyakorolni, így mostanra már jól megy a varázslás. Ez alatt az idő alatt egy kicsit gondolkodni is elkezdtem. Mi célja az életemnek…?
Egy napon, ismételten dühroham tört a mesteremre, mivel úgy szint eltévedtünk és öt év bolyongás összetöri egy ilyen gyenge ember elméjét. Letáboroztunk, és amíg én főztem valami ennivalót ő a térképet bújta. Fél órán át meredte a papírra, de nem lett okosabb. Dühében egyszer csak felpattant, odalépett hozzám, oldalról talppal arcon rúgott. Én oldalra estem, elterültem a földön és hanyatt fordultam. Ő ekkorra már letolta a nadrágját és engem is éppen a ruhámtól szabadított meg. Nem cécózott, durván, fájdalmasan és erőszakosan nekikezdett a dolgának. Felemelt és egy fának taszítva jött nekem. Ismét kéjsikolyaimtól volt vízhangos a minket körülölelő erdőség, de valamiért furcsa érzés fogott el. Eszembe jutott az a fiatal nyüzüge fiú, akit akkor megöltem. Nem is a fiú, inkább az érzés volt az, ami újra felderengett bennem. Az a csodálatos extázis szerű érzés, amit akkor éreztem mikor gyilkoltam. Egyre jobban csapódtam neki újra és újra a fa törzsének, és bennem egyre jobban kezdett éledni egy kényszer. Egy kényszer, aminek nem tudtam ellenállni. Éreztem, ahogy a mester egyre közelebb és közelebb kerül a végponthoz, ahogyan én is. Kezem, amik eddig a vállát markolták és karmolta elkezdtek felforrni a belé áramlott mágikus energiától. Feje mögött pár centivel elkezdett létrejönni a varázslat, amit még ő tanított nekem. A varázslat elkezdte a teret a feje mögött egy pontba sűríteni, hátrahúzva a nyakát, testét elkapva a húzóerő. Annyira meglepődött, hogy szinte fel sem fogta, így csípője még mindig mozgott magától miközben dühödt szitkokat próbált ordítani. A nyomásbomba pár pillanatig tartotta aztán kilökte az epicentrumából az oda szívott dolgokat, így a férfi fejét is, ami az ellenerőlködése miatt még nagyobb lendületet kapott. Feje a vállam felett a fának csapódott, én felsikoltottam a végső kéjtől miközben vér fröccsent az arcomra és a felsőtestemre, kellemes, meleg vér. Mesterem feje a csúcson, szétloccsant egy fa törzsén. Összedőlt élettelen teste, alatta velem, aki épp élvezetekben remegtem. Ekkor jöttem rá. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy mi célja az életemnek. A vágyaim kielégítése, az élvezetek átélés, ez az, amiért élnem kell. Akkor és ott feküdve eldöntöttem, hogy saját magamért fogok élni, hogy kiélvezzem, a testem örömeit ameddig csak meg nem halok. Az elhatározás azonban kevés, igaz fel tudtam volna használni a képességeimet arra, hogy könnyű életet teremtsek magamnak, hisz ki ne fogadna be egy szép és élvezetéhes nőt. De abban semmi kihívás nincs, semmi izgalom és izgalom nélkül unalmas az élet és ízetlen az élvezet. Így hát eldöntöttem, hogy izgalmak és kihívások után kell néznem. Miután volt mesterem holttestét összekapartam és elvettem tőle mindent, amit használhatónak véltem, két érdekes tárgy birtokába is jutottam. Egy furcsa, fekete kendő, amin egy fehér csepp volt, valamint a térkép, aminek a leírása szerint a Blackened Tears nevű sötét, illegális céh fellelhetőségi helyét mutatta. Miután tanulmányoztam a térképet szánalom ébredt a lelkemben volt mesterem iránt, hisz ez alapján az útmutató alapján nem volt nehéz eltalálnom az adott helyre. Egy apró kis faviskó volt a helyen, furcsálltam, milyen kicsi is. De nem bántam, beléptem, körbelengettem a kezemben a kendőt és csábosan mosolyogtam a bennlévő kevés emberre.
- Szép jó napot, szabad csatlakozni? – kérdeztem gonoszan vigyorogva. Nem voltak benn sokan, egy kis dohos szobában páran ültek, sok mogorva férfi, mindegyiken ott a fekete kendő a fehér cseppel.
- Mit akarsz itt kislány. Ne szórakozz és húzz el innen! - mordult rám az egyikük.
- Ugyan Uram, én csak úgy gondoltam csatlakozni szeretnék a céhükhööööz - búgtam aranyos, kislányos hangon, hozzá illő testbeszéddel - és nézze még szereztem én is ilyen kendőt! Csak meg kellett ölnöm érte egy férfit... - hangom ezalatt is ugyan olyan édes, kislányos maradt. Az előző bunkó férfi szitkozódva pattant fel és indult volna meg felém amikor hirtelen furcsa kuncogást lehetett hallani a szoba egy félreeső sarkából.
- Megölted mi? - az árnyékokból egy furcsán vigyorgó, hatalmas kalapos alak lépett elő. A kalapnak széles, fogakkal teli szája és gonosz szemei voltak. Ő is felém lépett és jól átvizsgált a tekintetével - nos, ha tényleg megölted akkor gondolom joggal tarthatsz igényt a helyére.
- Joggal, joggal bizony, de neked mi jogod itt menőzgetni mi te tök?! - csattant fel a fején a kalap hangosan ordítva. A férfi mintha meg sem hallotta volna.
- Hát akkor nincs más választásunk bevenni. Mi a neved leányzó? - kérdezte vigyorogva.
Az igazat megvallva sosem volt nevem. Soha életemben nem szólítottak sehogy, mivel nem volt rá szükség, de hirtelen egy tetszetős név mégis a fejembe ötlött, úgy döntöttem így fogom hívatni magam ezentúl.
- Lilianne. Lilianne Deadwood - mondtam gonoszan mosolyogva és megnyalva a szám szélét, hogy kivillantsam a nyelvemen lévő testékszert.
- Hát akkor üdvözöllek, Miss Deadwood a Blackened Tears-ben! - kiáltotta és hangos kacagása messzire szállt az éjben.