Bleech Salberay

Név: Bleech Salberay
Nem: Férfi
Életkor: 21 év
Mágia: Rúna mágia - Orient Solid Script
Céh: Fairy Tail
Kinézet: Bleech egy, a húszas éveinek elején járó, szikár testalkatú férfiú, kinek magassága jócskán meghaladja a 190 centit. Haja hollófekete, rövid fazonra nyírva. Barkóját hosszan meghagyja, hasonlóan állán lévő szakállához. Kreol színű bőre különféle rúnákkal és szimbólumokkal van teletetoválva. Ezen mintázatoktól csak a Fairy Tail céhpecsétje tér el, melyet a kevés, még szabadon lévő helyek egyikére, a nyakára tetováltatott.
Öltözék: Bleech nem követ semmiféle divatirányzatot. Úgy gondolja, csak az számít, hogy kényelmesen érezze magát a ruháiban. Éppen emiatt az öltözködésében nincsen semmi különleges. Egy fekete-sárga kapucnis felsőt hord, kék vászonnadrággal, valamint egy fekete bőrcipővel kiegészítve. Egyedi ismertetőjele fehér színű plüsskalapja, melyet barna pettyek díszítenek. Említésre méltó még aranyfülbevalója, melyekből kettő-kettőt visel mindegyik fülében.
Felszerelés: Bleech általában csak egy valamit visz magával, hogyha küldetésre indul, mégpedig a nodachiját. Szeretett fegyverét még azelőtt kapta mesterétől, mielőtt Fiore királyságába érkezett volna. A nodachi közel akkora, mint ő maga, markolata lilára színezett rájabőr, markolatvédőjét pedig Bleech utólag plüssel vonta be. A fegyver tokja fekete, rajta ezüstszínű, kereszt alakú díszítésekkel. A markolatvédő alá vörös színű spárga van feltekerve, melynek szintén csak esztétikai funkciói vannak.
Jellem: Nyugodt, hidegvérű és kellően visszafogott. Talán ezekkel a jelzőkkel lehetne őt a legjobban jellemezni. Nem beszél túl sokat, mert nem szereti a felesleges szócséplést. Inkább a háttérbe vonulva figyeli meg az eseményeket. A Fairy Tail mindennapos kajacsatáit is jobban szereti a pultnak támaszkodva szemlélni. Ennek ellenére rendkívül mulattatja társai gyerekes viselkedése. Egészen addig, amíg valamely óvatlan céhtársa le nem sodorja a pultról az italát. Onnantól kezdve jaj a szerencsétleneknek. Bleech talán nem mindig mutatja ki teljesen az érzelmeit és néha kicsit ridegnek tűnhet, de ettől függetlenül a társai bármikor bármiben számíthatnak a segítségére. Ha valakinek az élete forog kockán, akkor ő az egyik, aki az elsők közt veti bele magát a harcvonalba.

A sorsszerű találkozás

- Fogadjunk, hogy nem mersz lejönni Bleech! – kiáltott vissza Seraph a barlang szájából.
- Bibí … anyámasszony katonája! – nyújtotta ki a nyelvét Nix, majd gúnyolódva táncikálni kezdett.
- De igen is menni fog! – válaszolta fintorogva a fiú, majd a törmelékhalmon lassan ereszkedve megindult lefelé. Kezét oldalra tartotta, hogy ha véletlenül kifordulna alóla egy kő, akkor még idejében meg tudja tartani az egyensúlyát. Mikor leért leporolta a ruháját, majd elégedett tekintettel barátaira nézett.
- Tessék, itt vagyok. – mondta csípőre tett kézzel. – Most viszont jobb, ha máris visszamegyünk a faluba. Ha a szüleink megtudják, hogy a barlangok környékén játszadoztunk, akkor megint meg leszünk büntetve.
- Jaj, ne légy már pisis! – csattant fel Seraph. – Amiről nem tudnak, az ellen semmit sem tudnak tenni nem igaz?
Nix idétlenül felvihogott.
- De, ha ennyire menni akarsz, akkor tessék, menj csak. – Bleech erre duzzogva keresztbe fonta karjait. – Mi viszont felderítjük a barlangot.
- Jó móka lesz! – kiáltotta Nix.
Bleech arcára kiült a döbbenet.
- Ez őrültség! Az öregek nem hiába tiltottak el mindenkit a barlangtól. Azt mondják szellemek és démonok laknak odabent. Többen is furcsa fényeket véltek látni errefelé éjszakánként.
- Ugyan, ezt az öregek csak azért találták ki, hogy megakadályozzák a szórakozásunkat. De ez engem nem tud érdekelni.
Seraph magasra emelte a kezében tartott fáklyát, majd elindult előre. Nix idétlen vigyorral az arcán követte.
- Rossz vége lesz ennek. – csóválta a fejét Bleech, majd sietve társai után indult.
- Nocsak, mégis velünk tartasz? – kérdezte hátra sem fordulva Seraph.
- Ne értsd félre. Csak nem szeretném, ha bármi bajotok esne. – duzzogta a fiú.
- Cöh … majd pont a legkisebb fog megmenteni minket. – aztán mikor társai nem látták Seraph elmosolyodott.



A hármas csendben haladt tovább a barlangban, csak lépteiket verte vissza a visszhang. Ekkor Seraph hirtelen megállt.
- Látjátok, amiket én látok? – kérdezte, azzal a sziklafalhoz közel emelte a fáklyát. A falon furcsa betűk sorakoztak egymás mellett. Előre nézve a jelek tovább folytatódtak.
- Vajon milyen nyelven íródhattak? – kotyogott közbe Nix.
- Biztosan valami ősi dialektus. Talán azok írhatták, akik korábban errefelé éltek. – válaszolta Bleech.
- Haladjunk. – intette Seraph, azzal a kis csapat tovább indult.
Már közel tíz perce haladtak előre a barlangban és még csak egy leágazással sem találkoztak. A jelek is egyre sűrűsödtek a falakon, mintha azt akarnák jelezni, hogy valami jelentős dolog felé közelednek. Nem sokára egy hatalmas terembe értek, mely akkora méretekkel rendelkezett, hogy a fáklya fénye nem érte el a mennyezetet.
- Ez biztosan nem természetesen. – ámuldozott Seraph, majd magasba emelte fáklyáját, azonban a terem teteje továbbra is sötétbe burkolózott. – Hatalmas.
Lassan lépkedtek tovább, amikor is hirtelen valami reccsenő hangra lettek figyelmesek.
- Nix, mire léptél?
- Fogalmam sincs.
Ekkor újabb reccsenés következett, majd még egy.
- Én is ráléptem valamire, de nem látom mi az. – közölte Bleech.
Seraph a föld közelébe tartotta a fáklyát, és amit láttak, attól mindhármuk arcából kifutott a vér.
- Ezek … ezek … csontok??! – motyogta Bleech.
- Ugye nem emberiek? – nyüszítette Nix.
Ekkor Seraph véletlen belerúgott valamibe, ami hangos csattanással a fiú lába elé gurult.
- Áááá … egy koponya!! – kiáltotta Nix, majd a többieket félrelökve sarkon fordult és elkezdett visszafelé rohanni.
- Állj meg Nix! Nem szabadna szét válnunk! – sietett utána Seraph. Bleech kicsit lemaradva ugyan, de követte a többieket.
Hirtelen, azonban baljóslatú nyikorgás hallatszott. Nix kifelé rohanva véletlen rálépett egy rejtett kőre, ami aktivált egy csapdát. A terem bejárata elkezdett összezárulni.
- Siess Bleech! – kiáltotta Seraph, aki még időben átjutott az összezáruló kapuszárnyak között.
A szerkezet azonban túl gyorsan jött működésbe és pont akkor záródott be, mielőtt a fiú épségben kijutott volna a teremből.
- Seraph! Nix! – kiáltotta kétségbeesetten Bleech, azonban kiáltására nem érkezett válasz.
A teremben vaksötét volt, a fiú az orráig se látott. Óvatosan kitapogatta a falat, majd a hátát nekivetve kétségbeesetten sírni kezdett. Egy jó pár perc eltelt így, amikor is a szeme sarkából halvány derengést vett észre. Megfordult és azt látta, hogy azon a részen, ahol a falnak dőlt a jelképek lilás színben kezdtek el pislákolni. Ez a fény továbbterjedt a többi rúnára mindaddig, míg az egész termet lilás derengés nem töltötte be. A rúnák a fal egy pontja felé csoportosultak, majd kivehetővé vált egy hatalmas kétszárnyú kapu. Bleech a csontvázakat kikerülve óvatosan közeledett hozzá. Vállát az egyik szárnynak vetve próbálta azt kinyitni, azonban a kapu meg sem mozdult. Miután kifújta magát jobban szemügyre vette. Tőle egy kicsit magasabban, a két szárny érintkezésénél két lyuk volt az a kőbe vájva. Pont akkorák, amelyekbe egy-egy ökölbe tartott felnőtt kéz belefért. Bleech lábujjhegyre állt, majd ökölbe szorított kezét a nyílásokba helyezte. Öklei hűvös kőnek nyomódtak, azonban a hirtelen előtörő vakító lila fény hatására azonnal kirántotta őket. A lyukakból lila rúnák röppentek ki, megkerülték a fiút, majd megállapodtak a kezei felett. Lassan ereszkedni kezdtek, majd ráolvadtak Bleech kézfejére. A fiú megkövülten nézte a történteket.
- Az út nyitva áll. – a fejében suttogó hangot hallott, mire nagy reccsenések közepette a kapu kitárult.
Dohos levegő csapta meg a fiú orrát. Óvatosan belesett a kapun, azonban nem látott semmit. Hirtelen lila fényű fáklyák lobbantak két oldalt és a világítás egyre csak terjedt. Bleech egy végeláthatatlan hosszúságú teremben találta magát, melyet két oldalt hatalmas kőoszlopok szegélyeztek. A falakba mélyedéseket vágtak, melyekben kőtáblák sorakoztak. A terem nagyságából ítélve ezekből több ezernyi is lehetett. Bleech közelebb lépett az egyik táblához, hogy jobban szemügyre vegye.
- Felesleges. Úgy sem tudnád elolvasni.



A figyelmeztetés hallatán a fiú összerezzent, majd a hang irányába fordult. A kapuban egy magas férfi állt. Nap barnította bőrébe már barázdákat szántott az idő. Őszülő haját összefonva hordta, melyet fehérszínű homlokpántja tartott egyben. Orra hegyén fekete, szárnélküli szemüveget viselt. Arcának bal oldalán kék tetoválás volt, amely egy szárnyra emlékeztette a fiút.
- Hogy kerültél ide kölyök? – kérdezte mély hangján.
Bleech közelebb lépett.
- Maga … maga Timboktou, a sivatagi remete. A szüleim azt mondták, nem szabad szóba állnom magával.
- Vén Timboktou, Bolond Timboktou, a Sivatagi Zarándok … hívjanak csak, ahogyan akarnak. De te még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Hogyan kerültél ide?
Bleech elmesélte, hogyan jöttek be társaival a barlangba, majd mi történt a kapu kinyitását megelőzően. A férfi arcán először meglepettség látszódott, amelyet hamar felváltott a komorság.
- A barátaid biztonságban vannak. Idefele jövet találkoztam velük. Szerencsére nagyobb volt az ijedtség, mint maga a baj, szóval hazaküldtem őket. Veled viszont más a helyzet. Mutasd a kézfejed!
A fiú engedelmesen kinyújtotta a kezét, Timboktou pedig alaposan szemügyre vette.
- Nyitóvarázs, mely a mágikus energiára reagál. – dörmögte magának. – De a kapu csak mágusoknak nyílik ki. Ő pedig még csak egy kölyök. Hacsak … - a férfi Bleechre nézett. A gondolattól, mely a fejében megfogalmazódott, arcvonásai még jobban elkomorodtak.

Egy jobb jövő reménye

- Bleech! Merre tekeregtél már megint? – dorgálta meg fiát Polla Salberay. A fiú anyjához futott és szorosan átölelte. A nő erre kissé megenyhült és megsimogatta a fejét.
- A fia és barátai a barlangoknál játszottak. Olyan helyen voltak, ahol nem lett volna szabad lenniük. – a nő összerezzent, mikor meglátta a barna bőrű férfit a kapuban. – Én találtam rájuk, mielőtt nagyobb baj történhetett volna.
- Timboktou. – szólalt meg kissé idegesen Polla. – Nagyon szépen köszönöm, amit a fiamért tett. Nem kér esetleg egy csésze teát?
Az asszony csak udvariasságból tette fel a kérdést és ismerve a férfit meglepődött annak válaszán.
- Köszönöm, elfogadom. Amúgy is beszédem volna magukkal.
- Igazán? – kérdezte bátortalanul Polla, majd betessékelte vendégét a házba.
- Polla, Bleech előkerült már? – kérdezte fennhangon Kalim, a fiú apja, majd tekintete megakadt az ajtón belépő furcsa hármason. – Ő mit keres itt? – bökött Timboktou felé.
- A fiad elcsavargott és Timboktou találta meg. Neki köszönhető, hogy nem esett semmi baja.
- Igazán? – húzta fel a szemöldökét Kalim. – Akkor valóban köszönet illeti. – azzal a férfihez lépett és kezet szorított vele. – Veled pedig, majd később számolunk. Mars fürödni!
Bleech bólintott, majd behúzott nyakkal elinalt a fürdőszoba felé. A többiek nézték, amint elszalad.
- Beszélnem kell magukkal. – mondta Timboktou, miután a fiú eltűnt a lépcsőfordulóban. – A fiúkkal kapcsolatban.
- Rendben, hogy hazahozta épségben Bleechet, de ne várjon tőlünk semmiféle jutalmat. – fakadt ki a családfő. – Egyszerű datolyatermesztők vagyunk, mi is csak éppen megélünk valamiből. Különben is, furcsa pletykák terjednek magáról. Nem akarom megsérteni, de már az is feszélyez, hogy a házamban kell látnom.
- Akkor hát essünk túl a formaságokon és beszéljünk nyíltan. – bólintott Timboktou. – Fenn áll a gyanúm, hogy a fia potenciálisan érzékeny a mágiára.



Kalim és Polla meghökkenve összenéztek.
- Micsoda? – fakadt ki a férfi. – Hiszen az lehetetlen. Mikor születésekor bemutattuk az öregeknek, akkor semmi ilyesmit nem tapasztaltak.
- Persze, mivel a varázserő nem feltétlen nyilvánul meg születéskor. De ezt azok a címzetes ökrök nem tudják. Csak akkor képesek érzékelni a mágiát, ha konkrétan kiszúrja a szemüket. A finomabb rezdülésekre teljesen immunisak. Csodálják, hogy itt hagytam ezt a falut? Ezen a környéken egy épkézláb mágus nem található, aki meg kicsit is ért a varázsláshoz, már rég külföldön kamatoztatja a tudását.
- Rendben, vegyük úgy, hogy igaza van. – vette át a szót Polla. – Mégis mit vár el tőlünk?
- Engedjék meg, hogy taníthassam a gyermeküket.
- Az ki van zárva! – tiltakozott hevesen Kalim. – Az egy dolog, ha rendelkezik varázserővel. De, hogy egy magához hasonló sarlatán gondjaira bízzam a fiam …
Timboktou tekintete elsötétedett. Hangja baljósan csengett, mikor megszólalt.
- Nevezhetnek engem sok mindennek. Öregnek, bolondnak, vagy eszelősnek. De rám, Timboktou Zossatira, senki sem mondja, hogy sarlatán. Nem hiába voltam tagja Fiore egyik legjobb céhének, a Fairy Tailnek. – azzal a férfi büszkén kihúzta magát és az arcán lévő céhpecsétre mutatott. – Solid Script: Fire – suttogta, mire egy gyors mozdulatot követően tűz gyulladt a bal keze felett.
A Salberay család egy emberként hőkölt hátra.
- Még mindig úgy gondolják, hogy egy egyszerű kuruzsló vagyok? – kérdezte az öreg, majd egy gyors mozdulattal szétoszlatta a varázslatot. Tekintete megenyhült, majd immáron visszafogottabban folytatta.
- Bleech olyan erővel van megáldva, amelyért sokan ölni is képesek lennének. Megfelelően kitanítva remek mágus válhat belőle.
- És ha nem akarjuk, hogy varázshasználó váljék belőle? – kérdezte vissza az édesapa.
- Képesek volnának elvenni egyetlen gyermeküktől egy jobb jövő reményét? Azt akarják, hogy elfeledetten éljen itt az isten háta mögött datolyatermesztéssel foglalkozva? Itt volna a lehetőség, hogy Bleech végre kitörhessen a skatulyából, erre hátat fordítanak neki. Hát nem a gyermekük boldogsága a legfontosabb? – förmedt rájuk Timboktou.
Polla a szájához kapta a kezét, majd térdre rogyott. Kalim bíztatóan belékarolt, azonban nem tudta megakadályozni, hogy felesége sírva fakadjon. A férfi is elsápadt, látszott rajta, hogy legbelül ő is vívódik. Nehezen találta a szavakat, de végül akadozva megszólalt.
- Azt hiszem, ezekkel az indokokkal nem tudunk vitába szállni. – tette hozzá egy keserű mosoly kíséretében.
Szülei nem vették észre ugyan, de Bleech végig ott volt a lépcsőfordulóban és az egész beszélgetést hallotta. Szíve izgatottan kalapált, miközben lenézett Timboktoura. A férfi ezt észrevette, azonban nem szólt a többieknek. Kacsintott egyet, majd azt mondta.
- Akkor hát eldöntetett. Ezennel Bleech Salberayt a tanítványommá fogadom.
Polla újabb zokogásba tört ki ennek hallatán, a fiú viszont egy hatalmas vigyort küldött újdonsült mestere felé.

A mester és a tanítvány

- Ott vagyunk már? – nyögte Bleech a hatalmas hátizsák súlya alatt szenvedve.
- Mondtam, hogy ne hozz magaddal semmiféle felesleges dolgot.
- Ezek egyike sem felesleges. – puffogot a fiú.
Már két napja úton voltak a sivatagban. Timboktou láthatóan otthonosan mozgott a környéken, ugyanis mielőtt a kulacsuk kifogyott volna mindig találtak rejtett forrásokat.
- Látod azt? – majd a távolba mutatott, ahol a homok hirtelen eltűnni látszott. – Egy rejtett kanyon. Oda tartunk. Közel és távol ott található az egyetlen nagyobb vízfelület. Tökéletes hely egy magamfajta öreg számára. Távol a civilizáció zajától.
- Naná, hiszen a világ végén van. – nyögte Bleech, majd mestere nyomában elindult.



- Mester, milyen céh ez a Fairy Tail? – kérdezte kicsit később kíváncsian.
Timboktou meglepetten ránézett, majd tekintetét ismét a horizont felé fordította.
- Hogy milyen? Egytől egyig bolondok alkotják. Nem lehet olyan feladatot rájuk bízni, amelynek végén ne robbantanának fel legalább egy fél várost. Kelekótya, csürhe banda.
- Akkor biztosan te is részese voltál egy-két ilyen helyzetnek nem igaz?
Timboktou zavartan vakarni kezdte az állát.
- Hát…nos…izé…volt egyszer egy esetem egy Magnolia melletti faluban.
- Tudtam! – nevette el magát Bleech.
Az idős férfi ismét ránézett, majd zavarodottan elmosolyodott.
- De mindettől függetlenül egy igazán remek céh. Nagyon erős mágusok alkotják és még bekerülni sem különösebben nehéz. Mindig kiállnak egymás mellett, olyanok, mint egy nagy család.
- Akkor mégis miért hagytad ott őket?
- Volt egy vitám a céhmesterrel, ami miatt elmérgesedett közöttünk a viszony. Végül úgy döntöttem otthagyom őket. Hazajöttem.
Bleech csak hallgatott, majd Timboktou szomorú tekintetét látva előre szaladt. Felért egy kisebb bucka tetejére és szembe fordult vele.
- Döntöttem mester! Én is a Fairy Tail tagja akarok lenni.
Az idősödő férfi meglepetten nézett tanítványa eltökélt szemébe, majd elmosolyodott.
- Semmi kétségem afelől, hogy kiváló tag lennél. De erről még korai beszélni. Még előtted áll az egész kiképzés.
- És mond mester, milyen mágiát fogsz nekem tanítani? Képes leszek tűzlabdát lőni? Esetleg esőt fakasztani?
- Mindent a maga idejében kölyök. – csitította túlbuzgó tanítványát Timboktou. – Egyik sem kizárt. De annyi biztos, hogy olyan mágiát tanítok neked, melynek nem sok használója van a világon. Úgy hívják Orient Solid Script rúnamágia.
- Orient Solid Script? – ismételte a fiú.
- Igen. Legfőbb fegyvered a kardod, melynek segítségével képes leszel erőrúnákat idézni. Egy ilyen kombinált támadással akár egy egész hegyet kettévághatsz.
- Azta! – ámuldozott Bleech. – És mikor jutok el erre a szintre?
- Nagyon sokára. Emlékszel az írásokra, amit a régi barlangban láttál? Azok ősi nyelven íródtak. Amíg nem vagy képes megérteni azoknak a szavaknak a jelentését, nem leszel képes elsajátítani ezt a technikát. Emellett pedig intenzív fegyverforgatást fogsz tanulni. Kemény kiképzés elé nézel fiam. Hosszú évekig, még közelébe se fogsz menni az igazi varázslásnak.
Bleech kissé elszontyolodott, majd arcra megkeményedett.
- Állok elébe! Hehe, én leszek a világ legjobb kardforgatója. – vigyorodott el.
- Akkor jobb, ha belehúzol kedves kardforgató. Mindjárt lemegy a nap. A lábad járjon ne a szád. – azzal Timboktou gyorsított a tempóján.
Bleech kényszeredetten morgott valamit, majd lépéseit meggyorsítva követte mesterét.

Pengetánc

A katana olyan gyorsasággal szelte a levegőt, hogy szinte fütyült a szélben. Bleech igyekezett gyenge pontot találni mestere védelmén, azonban ő könnyedén hárította az addig érkező csapásokat. Ekkor Timboktou hirtelen előrelépett, hogy lesújtson tanítványára, aki azonban egy pörgő mozdulattal kitért a csapás elől. Lendülete tovább vitte fegyverét, amely az idős férfi nyaka felé tartott, azonban ő guggolva kitért a katana elől, egy gyors felállással pedig hárította a következő csapást. Bleechnek viszont pont ez volt a terve. A kivédést követően felemelte jobb lábát és gyomron rúgta mesterét. A férfi hátrabucskázott, a fiú pedig ezt kihasználva indított támadást. Érezte, most van esélye végre legyőzni mesterét. A gyors csapások miatt Timboktou folyamatosan hátrálni kényszerült, míg végül egy erősebbre sikerült támadás következtében egy pillanatra megingott. A fiú azonnal előrelépett és a katana markolatával mellkason ütötte. Az idős férfi felbukott. Próbált volna gyorsan talpra ugrani, azonban Bleech hirtelen fölé magasodott és fegyverének élével a szívére célzott.
- Csakhogy eljött ez a nap. – szuszogta Timboktou. – Jobb későn, mint soha.
- A nyelvet sem volt könnyű megtanulni. – lihegte Bleech. - De te se nyújtottál túl sok támpontot mester.
- Most mit vagy úgy oda? Nekem se fogták folyton a kezemet. De most hagynál felállni?
A fiú arrébb lépett és nézte, amint Timboktou lassan feltápászkodik.
- Kezdek én is berozsdásodni. Már nem vagyok a régi. – motyogta maga elé.
A férfi leporolta magát, majd végigmérte tanítványát. Úgy érezte büszke lehet arra, akit most maga előtt lát. Bleech lassan férfivá serdült, már egyáltalán nem volt az a nyafogós kölyök, akire akkoriban a barlangban rátalált. A képességei is rengeteget fejlődtek az évek során. De még mindig van hová fejlődnie. Azonban a fontos az, hogy jó úton halad.
- Tudod, akkor mit jelent ez fiam?
A fiú óvatosan elmosolyodott, majd bólintott.
- Kiképzésed első szakasza véget ért, kezdődik hát a másik. Kiválóan bánsz a katanával. Az ősi nyelvet is hiba nélkül megérted. Ideje hát, hogy végre megtanulj igazából is varázsolni.
Timboktou kiválasztott egy nagy sziklatömböt, majd elé lépett. Katanájával előre célzott.
- Most jól figyelj! Az Orient Solid Script mágiának a lényege, hogy a kard használatával egy időben képes legyél a megfelelő írásjelet megjeleníteni magad előtt. Különböző erősségű és fajtájú technikák léteznek, én most a legegyszerűbbet fogom neked megtanítani. Rögzítsd a célt, gondolj a szóra, majd szúrj. Így! Kan!
A férfi előreszúrt, mire egy hatalmas „貫” kanji jelent meg a levegőben. Az írásjel hirtelen meglódult és egy fénysugár kíséretében kettészelte a sziklát. Bleech nem talált szavakat a jelenetre, ami az imént lejátszódott. Meglepte, hogy mestere milyen könnyedén vágta át a sziklát. Maga a mozdulatsor nem tűnt túl bonyolultnak, de a fiú érezte, hogy eltart egy darabig, mire sikerül tökélyre fejlesztenie a technikát. De nem akart megfutamodni.
- Rendben. – lépett mestere mellé elszánt tekintettel. – Most én jövök!

Mint a kialvó tűz

Egykedvűen nézte, amint a tűz kezdett kialudni. Milyen ironikus. Bleech úgy érezte párhuzam állítható a tűz és a mellette már órák óta eszméletlenül fekvő Timboktou között. Mindkettejük élete kihunyóban volt. Azonban volt közöttük egy jelentős különbség. Fával táplálva a tűz újjáéleszthető, azonban mesterén valószínűleg már semmi sem segíthetett. Éppen az aznapi szokásos gyakorláson voltak. Bleech végre teljesen elsajátította a Kan írásjel használatát. Az idős férfi még láthatta, hogyan zúz szét egy tucatnyi sziklát pusztán a megérzéseire hagyatkozva, azután elvesztette az eszméletét. A fiú tisztában volt vele, hogy mestere lehet fel sem ébred többet, de bízott még a férfi akaraterejében.
A farakáshoz sétált, hogy újból feltáplálja a tüzet, amikor halk nyöszörgésre lett figyelmes.
- Bleech. – suttogta halkan Timboktou.
- Mester! – kiáltotta a fiú, majd a fahasábokat eldobva az ágyához rohant. – Mester, azt hittem sosem térsz magadhoz. – mondta a könnyeivel küszködve.
Az idős férfi elmosolyodott.
- Ilyennek ismersz? Még van egy fontos dolgom, amit nem hagyhatok elrendezetlenül. Kérlek, hozd ide a botomat.
- De mester, nem kelhetsz fel ebben az állapotban. – ellenkezett a fiú.
- Nem is akarok. Csak hozd ide a botomat.
Bleech bólintott, majd felállt és elindult a botért, amelyet mestere mindig a bejárat mellé támasztott. A bot súlyosabb volt, mint amilyennek látszott, de ettől függetlenül a fiú nem talált rajta semmi különlegeset. Nem is értette, minek kell a férfinek a botja. Mindenesetre teljesítette mestere kérését.
Timboktou óvatosan felült, majd kezébe vette a botot. Halkan elmormogott pár szót, mire a fadarabon lilás rúnák jelentek meg.
- Egy pecsét! – lepődött meg Bleech.
A fa anyaga furcsán elmosódott és megereszkedett. A fiú ekkor vette csak észre, hogy mestere már egy vászonba csomagolt tárgyat tart a kezében.
- Vedd el fiam. Mostantól a tiéd. – azzal felé nyújtotta a tárgyat.
Bleech a kezébe vette, majd óvatosan lehúzta róla a vásznat. Egy díszesen megmunkált nodachit tartott a kezében, amely közel akkora volt, mint ő maga.
- A legkedvesebb fegyverem. – suttogta Timboktou. – Gyönyörű, nem igaz? Ezt használtam fiatalabb koromban, amíg nem tanultam meg a rúnafegyverek idézését. Mostantól a tiéd. Remélem ugyanolyan öröm lesz vele harcolni, mint amilyen nekem volt.
A fiú megbabonázva nézte újdonsült fegyverét, majd tekintete ismét haldokló mesterére vándorolt.
- Köszönöm mester! Ígérem, büszkén fogom forgatni. Nem hozok rád szégyent.
- Abban biztos vagyok.



Hirtelen köhögőgörcs tört rá, ami miatt eltartott egy ideig, míg újra meg tudott szólalni.
- Volna még valami. Még mindig az a vágyad, hogy a Fairy Tail tagja lehess?
- Ahogy mondod.
Az idős férfi elmosolyodott.
- Helyes. Meséltem egykor a céhmesterről, Makarovról. Emlékszel rá ugye? Egykoron csúnyán összevesztem vele, amiért kidobta Iwant, a saját fiát a céhből. Én próbáltam meggyőzni, hogy adjon neki még egy esélyt, de hajthatatlan volt. Most már belátom tévedtem. Megkérdőjeleztem vezetői képességeit, ezért otthagytam a céhet. Hatalmas hibát követtem el. – Bleech látta, hogy mesterének szemébe könnyek gyűlnek. – Fiam, ha él még a vén lókötő, mond meg neki, hogy bolond voltam. Mindenben neki volt igaza
- Meg teszem, amit kérsz, mester. – bólintott szipogva a fiú.
- Köszönöm fiam. Kész férfivá értél az évek során. Megtanítottalak mindenre, amire szükséged lehet. Az alapokat ismered, mostantól csak rajtad múlik, hogyan fejlődsz tovább. Jó munkát végeztem. Az örökségem továbbél. Most már békében itt hagyhatom ezt a világot.
- Ne tedd mester!
- Ugyan. Az idős elmegy, hogy átadja helyét a fiatalabbnak. Ez a világ rendje.
- Mester!
Timboktou még egyszer utoljára elmosolyodott, majd becsukta a szemét.
- Örülök, hogy a taníthattalak Bleech Salberay. Büszke vagyok rád. – suttogta, majd egy utolsó lélegzetvételt követően Timboktou Zossati, a Fairy Tail egykori híres rúnamestere jobblétre szenderült.
- Örülök, hogy a tanítványod lehettem mester. – suttogta elhaló hangon Bleech, majd találkozásuk napja óta először elsírta magát.

Isten hozott a családban!

Újabb átlagos nap volt a Fairy Tail céhépületében. A tagok már megint egymásnak estek, aminek az lett a vége, hogy csatatérré változtatták az épületet. Makarov mesternek kellett közbelépnie, nehogy felrobbantsa valamelyik őrült az egész birtokot. Jelen pillanatban épp a romok eltakarítása folyt.
- Ej-ej, valamelyik ifjonc már megint túlzásba vitte a dolgokat. – csóválta a fejét Macao, miközben nagyot hörpintett az előtte lévő korsóból.
- Te beszélsz? Mintha azt az asztalt nem te juttattad volna a csillár tetejére, Macao. – korholta barátját Wakaba.
A helyreállítási munkálatok közepette egy idegen lépett be az épületbe. Az illető sárga felsőt viselt, fehér kalappal. Karjait különféle rúnák tetoválásai borították, hátára pedig egy közel akkora nodachi volt kötve, mint ő maga. Egyenesen megindult a bárpult felé.
Macaot hirtelen kirázta a hideg.
- Azt a mindenit. Egy pillanatra úgy éreztem mintha az öreg Timboktou ismét közöttünk mászkálna. Emlékszel még rá?
- Rúnaszelő Timboktou? – kérdezte vissza Wakaba. – Szerintem nem jársz túl messze a valóságtól. Nézd csak! – azzal az újonnan érkezett irányába biccentett.
Macao megfordult és végigmérte az előtte elhaladó idegent. Különösen a hátára kötött kardon időztette a szemét.
- Wakaba, nem mondod, hogy az a kard …
- De bizony barátom! – mosolyodott el a férfi, majd füstkarikát fújt az ég felé.
Az idegen közben elérte a bárpultot. A pult mögött a céh szépe, Mirajane törölgette éppen a poharakat. Nem messze tőle egy furcsa kis öregember üldögélt a pult tetején, jobb kezében egy botot tartva. Úgy tűnt, mintha aludna.
- Ne haragudj! – szólította meg a fiú Mirajanet. – Meg tudnád mondani, hol találom Makarov mestert?
- Itt vagyok melletted. – szólalt meg a kisöreg, majd kinyitotta egyik szemét. – Miben segíthetek neked fiú?
Az idegen nagyot nyelt, majd a céhmester szemébe nézett.
- A nevem Bleech Salberay. Messziről érkeztem, ahol a nagy sivatagok kezdődnek.
- Az igen. – bólintott elismerően Makarov. – Mi szél hozott hát téged a messzi távolból?
- A mesteremet Timboktounak hívták. Tudtommal ennek a céhnek volt a tagja, nem igaz?
A teremben hirtelen mindenki elhallgatott és minden fej Makarovék felé fordult. A céhmester immáron mindkét szemével a fiút szemlélte. Aztán elmosolyodott.
- Le se tagadhatnád az öreg Tim keze munkáját. A tartásod, a beszédstílusod mintha a fiatalkori énjét idézné. Ráadásul az ő egykori kardját hordod. Hogy van a vén csirkefogó?
Bleech tekintete elsötétedett. Nehezére esett kipréselni az alábbi szavakat.
- Mesterem nem régiben hagyta itt ezt a világot. Utolsó szavait hoztam el nektek. Kívánjátok hallani?
A teremben síri csend honolt. Makarov nem nézett a férfi szemébe, csak némán bólintott.
- Azt kérte bocsásd meg neki a bolondságát. Mindenben neked volt igazad, Makarov mester.
Bleechnek nem tűnt fel, de miközben kimondta ezeket a szavakat, a teremben lévő idősebb generáció tagjai egytől egyig sírni kezdtek.
A céhmester egy percig csak némán meredt maga elé, majd mikor újból Bleechre nézett az láthatta, hogy az öreg szeméből is csak úgy folynak a könnyek.
- Az az ostoba! – szipogta. – Miért is kellett elmennie. Sosem haragudtam rá valójában, csak a pillanat hevében mondtam neki, hogy takarodjon. Nem fiam, akinek valóban bocsánatot kellene kérnie, az én vagyok.



Innentől már Bleechnek is megnedvesedtek a szemei.
- Makarov mester, valójában nem csak azért jöttem, hogy egykori mesterem szavait tolmácsoljam. Timboktou már kisgyerekkorom óta gyakran mesélt szeretettel teljesen a céhetekről. Egy helyről, amely olyan, mint egy nagy család, melynek tagjai segítik egymást, ha bajban vannak. Tagja lehetnék hát én is, ennek a remek családnak?
Makarov mester megtörölte a szemét, majd vidáman felkiáltott.
- Hát micsoda kérdés ez? Emberek figyelem! Mától új taggal bővült céhünk amúgy is terebélyes névsora. Mostantól Bleech Salberay hivatalosan is a Fairy Tail kötelékébe tartozik.
- Éljen! – kiáltották az emberek, majd magasba emelték kupáikat.
- Isten hozott közöttünk! – mondta kedvesen Mirajane, majd egy korsót nyomott Bleech kezébe.
A fiú egy pillanatig csak bámulta a kezében lévő korsót. *Mester, vége beteljesült az álmom. Mától én is a Fairy Tail tagja vagyok, csakúgy, mint te. Ígérem, nem hozok rád szégyent.*
Bleech hirtelen felnézett, majd vidáman elkiáltotta magát és a többiekhez hasonlóan magasba emelte korsóját.
- Fiore legremekebb céhére, a Fairy Tailre! Egészségünkre!