Szivárványviadal

- Igazán érdekes párosítások alakultak ki! – Bólogat nagyokat C. C. – Innentől fogva már a célegyenesbe vagytok! Mindannyitok előtt egyetlen egy küzdelem áll, ami kulcsfontosságú lesz a végeredményt tekintve. Amint holnap felkel a Nap, ti mind az öten egy csapatot alkottok! Egy másik ötfős csapattal szemben kell összemérnetek az erőtöket, egy az egy elleni küzdelemben. Innentől persze már magától érthetődnek a dolgok… Amelyik csapat tagjai több győzelmet aratnak, az a végső győztes is! Az ellenfeleitek név szerint: Purple, Orange, Green, Blue, Indigo. A többit pedig holnap megtudjátok, itt az arénában, feltéve, ha napkeltére ideértek.
~ Egy csapatot? Vajon miért vagy ez még mindig a selejtező? Feltéve, ha ideérünk, kíváncsi lennék, mit csinálna, ha nem jönnék el. Azt nem értem, hogy minek ez a sok kártya miért nem egyszerűen egy szint húztunk. Minek bonyolítja túl ez egészet már így az elején is? De hát mindegy is. A fő hogy lesz valami és benne is leszek.
Alig, hogy befejezte már oszladozni is kezdett a tömeg és izgatottan kiabálva áramlottak kifelé az arénából. Döntöttem... – kiáltotta Gilbert … lehet, hogy holnap egy csapatott alkottunk majd, de engem ez hidegen hagy! Ha nem holnap, akkor másnap, vagy harmadnap, de egyszer mindegyikőtöket leverem.
- Amúgy azt ne feledd, hogy akkor még mindig csak döntetlen lesz az állás. – feleltem nevetve, hogy milyen kicsinyes.
- Valóban? - vakarta meg az állát - Hát akkor max. Kétszer kell levernem téged és én állok a nyerő pozícióban. - vigyorodott el újra. - Szóval, ha eljön, az ideje vedd biztosra, hogy felmosom veled a padlót.
~ Mekkora egy gyökér. Ilyen sok időbe telt ez a következtetést levonni?
Közben láttam, hogy a másik srác is kiröhögi.
Utána elindultam a kocsma felé, hogy kipihenhessem a nap fáradalmait. Az úton minden felé izgatottan kiabáló emberek vettek körül, de nem is foglalkoztak velem. Nem mintha hiányzott volna, de azt várná az ember, hogy érdekli az nézőket egy versenyző testközelből.
Mikor közel értem a kocsmához már távolról megpillantottam a kapitányt, aki az ajtóban állt és az utcát fürkészte. Mikor közel értem vidáman köszönt:
- Hello fiam, hogy vagy? Gyere csak be. – Ezzel el is kezdett befele terelgetni és leültetett a barátai közé. Rám mutatott és a barátaihoz kezdett beszélni – Nézzetek ahhoz képest, hogy tengerész elég jól boldogult nem. Már az elején gyanakodtam, hogy nem az igazat mondja, nekem jó orrom van ehhez. – Ezzel az orrára bökött és vigyorogva felém fordult. – De megbocsátok fiam most az egyszer, ha mutatsz valami látványosat nekem meg a barátaimnak csak, hogy szórakozzunk.
Mivel nem akartam minden ütőkártyámat kijátszani előttük ezért csak felvettem mindenki alakját egyszer és mikor ezen meg egy kiadós étkezésen is túl voltam a holnapra hivatkozva felmentem a szobámba. Fenn Rögtön le is feküdtem és reggel már korán fel is keltem. A szobámba kértem a reggelit és közben a ruhákat válogattam ki.
~ Miért nem mondták meg, hogy kivel leszek, így nem tudok össze öltözni vele. Az egyetlen megoldás, hogy mindenből viselek egy kicsit.
Felvettem egy kék inget, egy zöld gatyát, erre egy narancs szín köpenyt vettem, amit ha kifordítok, akkor belül lila. Viszont itt megakadtam a cipőimnek általában elég egyhangú színük van ezért nem tudtam az indigót felvinni a ruházatomra. Végül eszembe jutott, hogy egy indigó szín brossal össze fogjam a köpenyt.
Ezután gyorsan elindultam és lementem az utcára utána meg félig futva indultam el az aréna felé.
Az arénában már tombolt a várakozó tömeg mikor beléptem és elindultam a C.C. felé. Mikro odaértem végignézett rajtunk és utána a tömeget fürkészte. - Látom, teltház van! Remek! Reméljük nem csalódnak és jól fognak szórakozni!
Alig, hogy befejezte már jött is a fehér villanás. viszont alighogy ott teremtem egy füves kis területen egy ököl kúszott be a látó képembe és telibe csapva a fűbe taszított.
A felettem egy pillanatra megtorpanó ellenfelem fehér öltönyt viselt fekete nyakkendővel és egy indigó színű inggel. Az arca a végletekig unott volt és nem látszott rajta, hogy érdekelné, az a mit éppen csinál. Ezért beszélgetést kezdeményeztem, hogy felmérhessem a terepet.
- Hello, látom te vagy indigó. Nagyon megmozgattad a ruhatá… - Ekkor egy hirtelen rúgással belém fojtotta a szót. Kicsit gurultam és majd feltápászkodtam és kis terpeszbe helyezkedtem. – Látom nem vagy az a beszédes fajta – Alig tudtam ismét befejezni mikor ár rontott is rám és ökölcsapásaival hátra tántorított.
Mivel láttam, hogy nem érek semmit a beszéddel így neki láttam a harcnak. Neki rohamoztam majd egy felém zúduló ütése egy rúgás erejével vetekedve a levegőbe taszított. A földre esve hemperedtem egy párat majd felálltam és furcsállva nézegettem a vékony fickót, akiből nem néztem volna ki ekkora gyorsaságot és erőt.
~ Csak tudnám, hogy miért nem használ mágiát?
Botomat levettem a hátamról és magam elé téve forgatni kezdtem, hogy ha közeledik, kénytelen legyen először a botot félre csapni. Erre felém ugrott majd szemmel követhetetlen sebességgel körbe futott. Erre hirtelen meg fordultam. Láttam, hogy támad, de egyszerre több oldalról is érkezett az ütése és rúgása.
Ismét a földön kötöttem ki és kissé tántorogva kezdtem volna felállni mikor egy erős ökölcsapással tovább ütött. Ismét felálltam és a tőrömet előre tartva rohamozni kezdtem felé. Mire kettőt léptem már rúgott is mellbe. Megálltam és a tőröm is kisesett a kezemből. A köpenyem elszakadt ezért levettem és felé vetettem. Az ingem is több helyen elszakadt. Így hirtelen megláttam valami furát:
~ Az ökle is olyan nyomot hagy, mint a cipője?
Felkészültem a következő támadására mikor közelebb ért védekezést színleletem és mikor ütött a mellkasom felé bele álltam. Hátra is szálltam tőle. Egy pillanatra mintha el is ájultam volna. Mikor felültem és lenéztem a mellkasomra biztosan láttam, hogy az cipő nyom.
~ Szóval ezért ütsz olyan erőset. Ez nem a valóság. Na, de tőlem is kaphatsz ilyet.
A következő pillanatban mikor ismét a földre itt hirtelen felálltam és letéptem magamról az ingem és felvettem a saját alakomat amilyenre emlékeztem még estéről. A testemen így nyoma sem látszott annak, hogy harcoltam és teljesen nyomtalan maradt az egész eddigi harc persze csak látszólag.
- Csak ennyi? Legalább nyomot hagyhatnál, ha megütsz ember. – A képén nem látszott semmi féle döbbenet csak unalom. Kezdtem félni, hogy ez nem jött be mikor hirtelen ott termett előttem és ismét támadott. A támadásába vitt erő mértéke meggyőzött, hogy valamennyire elhitte, amit látott. Miközben támadott én egyre csak nevettem és nevettem persze kissé elcsukló hangon, mert az ütései belém fojtották a szuszt. A támadásai egyre kiszámíthatóbban lettek. Majd az egyik támadása közben mikor ütött hirtelen guggolásból körbe rúgtam magam körül. Ismét rúgott, mint az előző alkalommal is így hát éreztem, hogy eltalálok egy lábat és az kiszakad alóla, hallottam a puffanást vagy inkább csak éreztem, de nem láttam.
~ Szólva valahol a kép mögött van. De a saját zajait nem tudja teljesen elfedni.
Ekkor felvettem az Anakonda alakját és a szemeimet lehunyva figyeltem a talajon végig futó rezgéseket és bár a szaglásom mást súgott én a rezgések felé mentem. Hirtelen martam, de a fogaim csak a gyepet érték. Hallottam, hogy távolodik. Talán hátrált, de folyton követtem és támadtam néha még bezavart a többi érzékszervem, de lassan sikerült elfojtani a késztetést és csak a rezgések után menni.
Egyik támadásommal hirtelen eltaláltam éreztem a vér ízét a számban, de nem tudtam megragadni és rátekeredni. Éreztetem, hogy megáll, és talán gondolkozik hallottam a rezgéseket amint a szíve egyre hevesebben dobog. A támadását egy hajszállal kerültem csak el. Viszont sikerült megragadnom a lábát a fogaimmal és csak nagy nehézségek árán tudta kitépni a számból.
Éreztem, hogy megint hátrál, majd megáll.
- Szóval illuzionista vagy? - tettem fel a költői kérdést.

Hát nem valami szép sorban, inkább össze vissza, rendetlenül, teljesen nem egy csapat benyomását keltve álltunk C.C előtt, felmutatva neki a kártyáinkat és ő elégedett hümmögés és fejbillegetés – majdnem olyan volt egy egy bólogatós kutya – mellett konstatálta, hogy biztosra vehetően érdekes párosítások keletkeztek a másnapra. Nem tudtam én sem, hogy miért tesszük ezt a húzogatást, miért nem láthatjuk a másik öt főt, de ezekre az öreg Carter mind megadta a választ, egy kissé unalmasnak tűnő monológ kíséretében. Mit ne mondjak ami az elején tetszett az mára unalmassá és fárasztóvá vállt.
- Igazán érdekes párosítások alakultak ki! - erre a kijelentésére elvigyorodtam. Valahol legbelül éreztem, hogy ez lesz, hogy a kártyák vagy a helyszínt vagy az ellenfelet mutatják meg nekünk. - Innentől fogva már a célegyenesbe vagytok! Mindannyitok előtt egyetlen egy küzdelem áll, ami kulcsfontosságú lesz a végeredményt tekintve. - hé ez nem ért. Ha csak egy harc áll előttem, hogy verem le ezeket itt? A fekete köpenyeset, jó fej aput és azt az idegesítő Thrin-t. Mindegyikőjükkel megakartam küzdeni! -. Amint holnap felkel a Nap, ti mind az öten egy csapatot alkottok! Egy másik ötfős csapattal szemben kell összemérnetek az erőtöket, egy az egy elleni küzdelemben. Innentől persze már magától érthetődnek a dolgok… - ez a bökte hát az oldalamat. Ha két csapat van csak az egyik kerülhet ki győztesen a harcból. Szóval értelmetlen lenne egymással is harcolnunk, de ez kit érdekel. Én nem a gyözelem miatt jelentkeztem, hanem a harcok miatt! Csak remélni tudom aki kaptam, elég erős lesz hozzám, vagy erősebb nálam. Az még jobb lenne! - Amelyik csapat tagjai több győzelmet aratnak, az a végső győztes is! Az ellenfeleitek név szerint: Purple, Orange, Green, Blue, Indigo. A többit pedig holnap megtudjátok, itt az arénában, feltéve, ha napkeltére ideértek - na ezek a nevek. Kiverték nálam a biztosítékot. Álnevek, Kódnevek. Mintha nem lenne mindegy, hogy ismerjük-e az ellenfelünket vagy nem. És még C.C is elhúzott egy menő csettintés kíséretében. Csak tudnám, hogy milyen mágiát is használ.
- Jól van! -kiáltottam el magam hangosan, a szavaim vízhangot vertek az arénában, mindenki jól hallotta a közönség soraiban is, a mellettem álló „csapatársaim”-ról nem is beszélve. - Döntöttem... - néztem végig a már ismert arcokon. Mindegyikőjük engem nézett, valaki szebben, valaki komorabban. - … lehet, hogy holnap egy csapatott alkottunk majd, de engem ez hidegen hagy! Ha nem holnap, akkor másnap, vagy harmadnap, de egyszer mindegyikőtöket leverem. - vigyorogtam magabiztosan rájuk.
- Ostoba kölyök. - vette a szemere Rohander, a fekete alak, akit a jelenlévők közül legjobban leakartam verni. Majd elfordult és ott hagyott minket. De én örültem mégis annak, hogy olyan amilyen. Ez is bizonyította mennyire erős.
- Na figyelj, kölyök! Lehet, hogy engem még lenyomsz, meg itt még talán két embert rajtam kívül, de hogy vele nem bírsz el, az biztos. Ne kelljen emlékeztetnem a viadal előtti napra, a regisztrációs sátor közelében. - Kato felém fordult, de a szavai nem bántottak meg. Én is tisztában voltam vele, mennyire is erős ő, de éppen ezért akartam megküzdeni vele.
- Nem is kell... - mosolyodtam el magabiztosan, tisztán láttam már, hogy többiek kit vagy mit is látnak bennem, merthogy nem egy gyenge gyereket, az már Kato szavaiból ki is derült. - De a mesterem arra tanított, hogy egy harcban nem a varázserő a döntő tényező, hanem a hitt a a győzelemben. És én hiszem, hogy ha most nem is, egy nap elég erős leszek, hogy lenyomjam azt a fazont! - mutattam magamra magabiztosan és a tekintettem meg sem rezdült . Biztosan voltam abban, amit mondtam.
- Te tudod, kölyök. De előtte engem is le kell nyomnod. - fordult el a társaságtól és hagyott Kato is faképnél engemet. Egy újabb sikeres kihívás és a következő csata előszele. Ennél jobban nem kívántam semmit sem.
- Ha így folytatod akkor nagyon sok ellenfeled lesz. - Elizabeth a pici lány is magamra hagyott. Bár ő volt számomra az igazi kakukktojás. Egy nő, akivel valójában nem akartam kiállni, hiszen férfiúi hiúságomat sértette, hogy egy lányt megüssek. De ha szükség lesz rá, félretudom majd dobni ezt a hiúságot.
- Csak az ilyen kihívások érek meg az erőfeszítést.- néztem a távozó lányt és csak ketten maradtunk Thrin-nel.
- Amúgy azt ne feledd, hogy akkor még mindig csak döntetlen lesz az állás. - felelte gúnyosan a másik alakváltó mágus, akivel a közös múlt emléke felötlött. A kis bunyónk a kocsmában és az ő váratlan győzelme, már ha lehetett annak nevezni.
- Valóban? - vakartam meg az állam zavarómban. - Hát akkor max. kétszer kell levernem téged és én állok a nyerő pozícióban. - vigyorodtam el újra. - Szóval ha eljön az ideje vedd biztosra hogy felmosom veled a padlót. - de Thrin immáron csak egy gúnyos mosoly kíséretében hagyott magamra. Nem hitt bennem, ahogyan a többiek sem, de ez így volt jó. Most már biztosra vettem, hogy hamarosan mindegyikőjüknek le fog esni az álla.

Délután volt már. Késő vagy kora? Ki tudja, úgy lófráltam az utcákon, nem is törődve azzal, hogy merre van az arra. De a reggeli némaság helyét újra a vidám partik vették át, igazi gyerekzsúr felnőtteknek. És ez zavart. Mindenki túl hangos volt és akármerre is mentem, ettől a kellemetlen helyzetből nem tudtam kikeveredni. A város hangjai mindenhol utolértek.
- Jó voltál... - egy gyengéd és gyermeki hang ütötte meg a fülem. Furcsa volt, hiszen ép egy sikátor koszos alagútján vágtam át. Ilyen helyeke ha valaki megszólít, általában egy morgó és erős férfia hang, nem egy ismert kislányé. Miközben megfordultam, azon is elgondolkoztam, hogy vajon miért is követett ide, vagyis hogyan mert követni. - … végignéztem a játékot apuval és végig neked szurkoltam. - a hajón megismert kislány bájos arca és örömteli mosolya köszöntött vissza rám.
- De én nem kértem, hogy ilyent tegyél... - néztem rá komor arccal, mire ő lesütötte a szemeit és halvány mosollyá változott a széles és boldog arckifejezése.
- Nem is kell. - arca újra felderült- Valakinek mindig szurkolni kell, ez a közönség dolga. - milyen igaza volt. Bár amilyen fiatal volt, olyan elmés is.
- Csak azért tetted mert hasonlok a ….- fordultam el közben. Nem érdekelt, hogy a bátyját látja bennem, hogy csak azért szurkol nekem. Elegem volt az olyanokból, akik látni akartak bennem valamit, mikor én önmagam akartam csak lenni.
- Nem azért tettem, mert hasonlítasz a bátyámra! - kiabált rám váratlanul. - Hanem mert ugyanolyan magányosan tudsz nézni mind én...- hajtotta le a fejét. - … mindig egyedül vagy, mindig magadnak kell bizonyítanod valamit és addig nem nyugszol, míg nem jársz sikerrel.- kezeit összefonta a mellei előtt, pont úgy, mintha csak imádkozott volna. - Én is ilyen vagyok, azért követtelek egészen idáig. Azt akarom, hogy a barátok legyünk...
- Neked azonban ott van az apád. - nem néztem rá, már háttal álltam neki. - Van valakid, ezért nem vagy egyedül, nem lehetsz magányos sem. Inkább menny vissza hozzá, mert nekem kellenek barátok. Nincs szükségem semmire...
- Várj...- de nem érdekelt már, hogy mit akar mondani. Otthagytam egyedül, a sikátorban, a sötétben. Nem voltam rá kíváncsi, nem érdekelt, mert engem csak egyvalami érdekel ebben a világban. És azért képes voltam feláldozni az életemet is.
De a kislány szavai mégis megragadtam az emlékeimben. Még a hotel kibérelt hűs és sötét szobájában, bezárt ablakok mellet is tisztán hallottam a hangját. És ez nem tetszett, már már azon gondolkodtam, hogy lyukat ütött a falba és azon kikiabálva közlöm mindenkivel, hogy fogják be, de inkább letettem róla és a már jól ismert ágyon elterülve pihentem ki a nap fáradalmait.
- Még hogy a barátom akarsz lenni... ezt már hallottam két embertől is. Éppen ezért nincsen szükségem senkire sem...- elnyomott az álom és nem maradt semmi. Se egy rémisztő emlékkép, se egy látomás nem zavart meg, csak a néma sötétség melyből a reggeli nap első sugarai térítettek magukhoz.

***

És hamarosan újra ott álltam. A nézőtér közepén, C.C és a „társaim” gyűrűjében. A tegnapi kis csevej után pedig úgy éreztem, hogy megállt a levegő körülöttünk, hogy olyan szúrós és hűvös tekintettel néznek rám, hogy abba beleremegtem volna, ha érdekel. De abban a pillanatban teljesen hidegen hagyott. Nem érdekeltek ők, csak az ellenfelem, a férfi vagy nő akit a kártyahúzás során választott nekem a szerencse. És nem kellett sokat várnom, hogy kiderüljön, kivel is hozott össze a sors.
- Látom, teltház van! Remek! Reméljük nem csalódnak és jól fognak szórakozni! - nézett végig rajtunk majd a közönség tömött sorain is Carter, ahogyan összecsapta elégedetten a kezét és a vakító fény kíséretében újra egy másik világban, egy másik helyen találtuk magunkat. Egyedül voltam, de mindez nem számított. Biztos voltam abban, hogy az ellenfelem már vár, csak még azt nem tudtam, hogy merre keressem.
Amerre néztem, csak sziklák hevertek a porban. Kisebbek vagy nagyobbak, váltakozva a kicsi kis labda méretűtől, egészen a kocsi nagyságúig. Rendezetlenül és változatosan, de ennek köszönhetően bizony nem láttam semmi mást, sem az ellenfelemet, se a határát ennek a területnek.
- A francba, megint kutathatok az ellenfelem után? - pattantam fel villámgyorsan az egyik nagyobb kőtömb tetejére és néztem körbe. - Szikla... szikla... még nagyobb szikla... kréta csík... kréta csík? - tekintettem követte a jól látható vastag csíkot a kőtömbök között és hamar leesett, hogy a csík jelképezi a határt, ennek a küzdőtérnek a határát, vagy valami másnak a kezdetét. De a vonal követése közben másra is ráleltem, egy boxeres alakra, aki az egyik nagyobb, sima tetejű kőtömb tetején napozott a szaharai nap alatt. - Na ne... - néztem a férfira, aki csak egy napszemüveget viselt, semmi mást az alsógatyán kívül. -Te mi a frászt csinálsz! - kiáltottam rá idegesen, hiszen tönkretette a tökéletes találkozást két harcos között. Igen, most mi van, én adtam az ilyenre főleg, ha egy egész lélatónnyi ember nézi éppen, mit csinálunk. - Öltözz fel azonnal!
- Óh, a fenébe is, egy ilyen extrém helyzetet… - pattant fel és kezdte magára kapkodni, a szétszórt ruházatát. A fehér öltönyét, nadrágját, narancssárga ingét, fekete nyakkendőjét. - Nem hittem volna, hogy ilyen extrém korán kezdünk! - az zakó gombjait gombolta be egy pillanat később. Az biztos, hogy gyorsan tud öltözni. De ennek ellenére nem kerülte el a figyelmem az a tény, hogy a lábfejei és a kézfejei fáslival vannak kötve.
- Gilbert ellenfele Orange, a rettegett és félelmet nem ismerő ökölharcos! – Carter hangja visszhangzott a semmiből, de az amit mondott teljesen más tárgyra tartozott. - A harcnak akkor van vége, ha az egyik fél meghal, esetleg rá kell számolni, vagy ha elhagyja a pályát! Hát kezdjétek! - ismertette a szabályokat is, amik tegnap óta nem sokat változtak, bár most már tisztában voltam azzal, hogy mire is szolgálnak azok a fehér és vastag csíkok a pálya végén.
- Ökölharcos mi? - kérdeztem rá a rövid, tüsi hajat viselő, öltönyös, napszemüveget viselő alaktól, aki addig a percig némán állt velem szemben annak ellenére, hogy C.C. megadta a parancsszavat a harcra.
- Miért, talán ez túl extrém neked? -kérdezte vissza azonnal, miközben elkezdett bemelegíteni. Megropogtatta az ujjait és elegánsa mozdulatokkal nyújtotta ki a megfelelő izomcsoportokat a harcunkhoz.
- Dehogy is. - vigyorodtam el. - Csak ez a harc akkor épp nekem fog kedvezni. - roppantottam ki én is az ujjaimból a fásultság kellemetlen érzését. - Szerettem erővel eldönteni a harcok kimenetelét. Mivel ebben a világban csak az erő számít, ennek jobb kimutatására nem is lehet jobb módot választani, mint a saját ökleink összecsapását. - a testem megfeszült és rohanni kezdtem felé. Nem állt ugyan túl messze, de így pár másodperc kellett míg leküzdöttem ezt a hihetetlen távot. - Szóval kezdjük e....
Egy gyors jobb egyenes, pontosan az arcomba. Elég erős volt ahhoz, hogy nem hogy csak megállítson, hanem hogy hátra is taszítson. Szegény fejem a kelleténél is jobban sajgott, miután végigbukfenceztem a porban és csak az egyik kisebb kőszikla volt képes megállítani. Nem csak meglepett a tény, hogy úgy kaptam egy olyan sallert, hogy azt nem is láttam tisztán, hanem az is, hogy semmilyen mágiát nem éreztem. Csak akkor értettem meg igazán mit is jelent, ha valakire azt mondják, ökölharcos. Addig a pillanatig én is annak hittem magam, de ezek után megingott a hitem abba, hogy annak nevezzem szerény személyemet.
- Ezt nevezem... - töröltem le az arcomról a port.
- Nem a szöveg kell kölyök! - nézett rám az alak komoran, miközben elkezdet mozogni. Ide-oda szökkent, a teste olyan ruganyos és változó volt, hogy öröm volt nézni. - Ez egy extrém helyzet, amiben összemérhetjük az ökleinket. Szóval adj bele mindent.
- Ja... ja... ezt már azt hiszem én is mondtam. - tápászkodtam fel a földről. - Na de akkor nézzük meg a második felfonást is! - ugyanaz történt mint az előző alkalommal.
Ugyanazt a már jól ismert mozgást csináltam, villámgyors, stabil lépések sorozata, miközben a tekintetemmel az ellenfelemet néztem. Ide-oda ugrált, kezeit maga elé emelve, ökölbe szorított kézzel nézett rám. Arca határozott volt, teste alig emelkedett el a talajtól, siklott a földön, zavarba ejtően gyorsan. És miközben én ütőtávolságra értem hozzá, újra kiszúrt egy jobb egyenessel, ismét szemkápráztatóan gyorsan. A vasökle a fejem mellet zugot el, hiszen most időben sikerült félrerántanom, ahogyan beléptem eléje és egyenesen a hasára céloztam. A kezem meglendült felfelé, de váratlanul kiszökkent a képből. Hátraugrott, ide-oda mozogva, hogy még véletlenül se tudjam elérni. Újabb és újabb ütések sorozatát mértem volna rá, de őt ez nem zaklatta fel. Mindig időben kikerülte minden csapásomat, majd mikor felmérte a képességeim határát, tökéletes időzítéssel támadt vissza. Egy jobb - bal, majd ismét egy jobb egyenes felém, majd bal horog felfelé. De a vak is láthatta, hogy mekkora a kettőnk közti tapasztalat. Hozzá képest az én ütésem gyermeteg kapkodások és hadonászások voltak, míg ő precíz, összefüggő és villámgyors csapásai teljesen felkészültek és eltervezettek voltak. És csak a horog talált el, az pont elég is volt.
A fogaim fájdalmasan koccantak össze, a testem elemelkedett a földről, és hátralendült, de nem annyira, mind korábban. Nem arról volt szó, hogy visszafogta volna magát, csupán már tisztában voltam azzal, ki is az ellenfelem. Csupán pár métert távolodtunk el egymástól, nem többet és széles mosolyra vigyor ült ki az arcomra. Az állam sajgott kissé, de ez mellékes volt abban a pillanatban. Hiszen az ellenfelem egy tapasztalt harcos volt és élveztem a kialakult helyzetet. Erős volt, nálam is erősebb, mégis csak az ökleit használta, nem többet. És tudtam, hogy miért teszi mindezt! Számára ez a harc addig igazságos volt, ököl, ököl ellen, és mivel ő volt előnyben, nem látta értelmét mágiát használni. Addig nem, míg én rá nem fanyalodok és hát hiába élveztem a harcunkat, jól tudtam, ha ez így folytatódik, bizony ő fog győzni. Ezt pedig nem hagyhattam.
- A rohadt életbe, te aztán tényleg erős vagy... - töröltem le a szám szélén, halványan végigfutó vércsíkot. - … egy újjal sem tudtalak elérni. - vigyorogtam magabiztosan még mindig, a történtek ellenére, nem féltem tőle és élveztem a a kialakult helyzete, hiszen régóta vártam egy ilyen harcra.
- Mondtam, hogy adj bele mindent kölyök. - nézett rám, miközben leengedte a védelmét. - Ennek a harcnak extra extrémnek kell lennie. Akaratok és célok összecsapásának. - csóválta meg a fejét. - Mégis úgy érzem, hogy te semmi extrémet nem mutatsz. Csak élvezed a harcot félelem nélkül, beleadva mindent hévedet a harcba, minden cél nélkül átadva magad az élvezetnek. Ez pedig gond.- lépett közelebb hozzám, lassan és óvatosan.
- Mégis miről beszélsz? - kérdeztem tőle. - Nem ez a lényege a harcnak, hogy élvezzük minden pillanatát? - húztam fel az egyik szemöldökömet kérdően.
- Semmi gond azzal, ah ember élvezi a harcot kölyök. De extrém mód nem félni tőle? Ilyet csak egy örült ember tesz, vagy éppen olyan akinek már nincs vesztenivalója. Akárhogy is... - vett fel egy sokkal furcsább pózt, mely leginkább a keleti harcművészeteket űző férfiak szoktak. - … az, aki nem fél a harctól, nem hogy erőssé, hanem sokkal gyengébbé válik. A félelem megtanít a gyengeségeinkre és mikor erre rájövünk, sokkal erősebbé válunk. De az aki nem fél, sohasem fog tanulni. Mi is folytathatnánk ezt a bájcsevejt extrém hosszú ideig, de sokkal egyszerűbb ha te magad jössz rá... - előttem termett és teljes erőből vágott arcon. Megtántorogtam, de feleszmélni sem volt időm, máris újra ütött. - … ha ráébredsz arra, hogy félsz tőlem, félsz a harctól! -újra és újra elért. A testem megtántorgott, arra vonaglott, merre ő akarta, de nem voltam képes elesni. Újra és újra megtántorogtam, a lábam megbicsaklott, a fejem lehanyatlott, a vér elborított, a szemem alatt felszakadt a bőr, az arcomon az ütések és horzsolások nyomai jelentek meg, ahogyan egyre hátrébb szorultam, de nem zuhantam el, nem terültem el a földön. Nem voltam rá képes. - Félsz már? Estrém módon megremegett a lelked? Vagy már nem is fog! Arra vágysz, hogy meghalj, mert akkor megteszem! - vakító fény vette körbe a jobb kezét váratlanul. Ilyen közelről sem éreztem meg azonban a felszabaduló mágikus erejét. De jól tudtam, hogy mire készül. Egy közvetlen mágikus csapással végett vetni a harcnak, melyben nem lelte a kedvét. - Véget vettek ennek az értelmetlen harcnak! - a bal kezem megmozdult. Fekete fény járta át, mely az ellenfelemnek is feltűnt. Végre elmosolyodott és hátra rántotta a fénylő kezét, hogy erőt vegyen magán.
Az én kezem is hátralendült, a fekete fény lassan, csíkok formájában állt össze a kezem körül, ahogyan ráfonódott és kezdett megszilárdulni. És még épp időben. Orange ökle és az enyém épp abban a pillanatban találkozott. A vakító fényár mely elárasztott minket, hatalmas lökéshullámban tört ki. De a testem ismét nem mozdult. A kezem ráfonódott az férfi öklére, aki a fényár elmúltával, a lassan elülő por ellenére tökéletesen látta az elszánt arcomat. A fekete, démoni bal kezemet, mellyel béklyóra fogtam az ő jobb kezét. Nem hitt a szemének.
- Ez aztán extrém volt. Puszta kézzel megállítottad a Photon Cannon-mat? - mosolygott rám kissé örült arckifejezéssel.
- Na ne nevettess! - morogtam halkan. - Még hogy megölsz vagy hogy legyőzöl? - kérdeztem rá vissza. - Én nem tőled félek, sem mástól. Csakis attól, hogy más győzi le azt a szemetet aki ilyenné tett. Ez add nekem erőt és most az utamban állsz nyomoronc! - magamhoz rántottam egy határozott mozdulattal és ő elveszítve azt a határozott és megingathatatlan egyensúlyát, tehetetlenül nézett rám. Hátrarántottam a fejem és minden erőmet beleadva fejeltem le. Megtántorgott, kezét a sajgó fejéhez emelte, miközben a földet bámulta erőtlenül.
- Milyen egy primitív harci techni...- egy erőteljes könyök az arcba és a dülöngélése erőteljes zuhanásba ment át.
Végigcsúszott a földön, de feleszmélni sem volt ideje. A következő pillanatban a lábfejem eggyé vált egy pillanatra a hasával, de miután elváltak egymástól, úgy gurult végig a földön, akár egy hordó, melyet meglendítenek a dombon lefelé. És én azt akartam, hogy mindaz amit mondott korábban, valóra váljon, hogy ő érezze át a félelmet, rettegjen tőlem és a végén erőtelenül zuhanjon a porba. De nem minden úgy alakult, ahogyan az várható volt, sőt semmi sem úgy alakult, ahogyan azt valaki is várta volna.
A hordó nem hagyta abba a gurulást, hanem a saját javára fordítva, egy ügyes ki mozdulattal. Felpattant, még épp időben, keze ráfonódott az újra lesújtani készülő bal kezemre, megakasztva az egyenes irányú ütésemet. Arcunk majdnem összeért, láttam az elszánt tekintettét és már akkor tudtam, hogy ez a csata korántsem a végéhez közeledik, hanem még csak az elejénél tart.
- … milyen extrém is, ez a megzabolázhatatlan erő...- vigyorodott el.
Félrerántotta a démoni kezem és a jobb keze meglendült, de nem ért el. Valami megállította és az nem a másik kezem volt. Egy vékony és szőrös kis farok, mely alig volt vastagabb két ujjamnál, mégis ostor módjára fonta körbe Orange csuklóját és tartoztatta fel az ütését. Szemei tágra nyíltak, a felismeréstől, jól tudta mi is fog következni. A jobb kezem meglendült és teljes erőből találtam telibe Orange arcát, aki hátrahőkölt. De elesni mégsem tudott. A kezem és a démoni farok gúzsba kötötte és hozzám hasonlóan ő sem akart veszíteni. Az arca váratlanul visszalendült és úgy köszönt be nekem mind én tettem azt korábban. Lefejelt, mire a testem megfeszült, majd lassan hátratántorogtam. Mind a ketten azon ügyködtünk, hogy visszanyerjünk az egyensúlyérzékünket és újra teljes erőbedobással szállhassunk szembe egymással.

Ennek a napnak vége. Mind az öten kihúztuk a saját lapjainkat, C.C. pedig kiadta, hogy a viadal holnap folytatódik, addig, kicsit szabad szelleműleg kimondva, szabad foglalkozás, de érjünk időben az arénába, különben buktuk az egész meccset. Egy csapatot fogunk alkotni, de mindegyikőnk egyedül egy az egy ellen harcol az ellenfelével. Ez viszonylag jó hír, de nem tudjuk pontosan, hogy milyen erősek azok a bizonyos ellenfelek. C.C. egy csettintés kíséretében eltűnt a szemünk elől, mi öten pedig ott maradtunk, és próbáltunk nem kínos helyzetet kialakítani, ugyanis gyakorlatilag vetélytársak voltunk, vagy mi a fene. Végig néztem a társaimon és próbált ízlelgetni Carter azon kijelentését, hogy egy csapatot fogunk alkotni. Az ellenfeleink pedig egytől egyig a szivárvány színeiről kapták a neveiket. Kódnevek, fedőnevek, vagy csak szimplán tényleg ez a nevük, fogalmam sem volt, de valahogy nem is érdekelt. A legfontosabb az volt, hogy a sajátomat leverjem, bár azon gondolkodóba estem, hogy mi öten, hogyan képezünk egy csapatot, ha mindenki egy-egy ellen küzd majd az ellenfelével.
Azon tűnődtem, hogy vajon ki, vagy mi lesz az ellenfelem, és milyen mágiát használhat.
- Jól van! – szólalt fel a kölyök. –Döntöttem… – szépen lassan végig mér minket. Kérdő tekintettel néztem rá, hogy mi a fenét akarhat még. - lehet, hogy holnap egy csapatott alkottunk majd, de engem ez hidegen hagy! Ha nem holnap, akkor másnap, vagy harmadnap, de egyszer mindegyikőtöket leverem. – hogy mi van?! Ez normális?! Most toltunk végig egy menetet, én értem, hogy még gyerek, és bizonyítani akar, de annak van több száz módja és aspektusa, nem kell rögtön a leendő csapattársainak neki esni.
- Ostoba kölyök. – szólalt meg a fekete ruhás alak. Ezt a beszólást én sem hagyhattam szó nélkül.
- Na figyelj, kölyök! Lehet, hogy engem még lenyomsz, meg itt még talán két embert rajtam kívül, de hogy vele nem bírsz el, az biztos. Ne kelljen emlékeztetnem a viadal előtti napra, a regisztrációs sátor közelében. –idéztem fel a nem túl régi emléket, amiben vele részem volt.
- Nem is kell... – folytatta felém fordulva. - De a mesterem arra tanított, hogy egy harcban nem a varázserő a döntő tényező, hanem a hitt a a győzelemben. És én hiszem, hogy ha most nem is, egy nap elég erős leszek, hogy lenyomjam azt a fazont. – ebben részben igaza is volt, de nagyban befolyásolja a csata kimenetelét a felek közötti különbség. Gilbert végig mosolygott, és mintha elégedettnek tűnt volna az arca.
~ Csak ne bízd el magad. Mert az a veszted lehet. – ezt direkt nem mondtam ki hangosan. Remélhetőleg majd magától is rájön, hogy jobb, ha bizonyos esetekben meghúzza magát.
- Te tudod, kölyök. De előtte engem is le kell nyomnod. – nem fogom könnyen adni a bőröm, ebben biztos lehet, és ha legközelebb találkozunk, biztos, hogy megizzasztom, hacsak le nem győzöm. A beszélgetés többi részéről én lemaradtam, mert ahogy a többiek, mára én is elhagytam az arénát, és búcsút intettem a mai harcnak. Az az alakváltó mágus nem volt semmi alak. Épphogy sikerült lenyomni. Ahogy kiléptem az arénából, az ember tömeg fogadott, akik szintén visszafele igyekeztek a szállásaikra. Nem gondolom, hogy van, aki most menne el a végjáték előtt, ha már sikerült idekeverednie valahogy. Biztos, hogy innen senki nem hagyja majd ki az utolsó meccseket. Személy szerint én is kíváncsi vagyok, hogy a másik négy csapattársam hogyan teljesít majd, bár azt a fekete ruhás alakot nem kell félteni, és a kissrácnak is a helyén az esze. Az utam a szállásomra vezetett legelőször. Csapatot alkotunk, de nem tudjuk majd, hogy hogy áll a másik, hacsak be nem mondják. Az nyer, akinek a csapata több győzelmet gyűjt be. Ez így önmagában nem hangzik túl veszélyesnek, de rettentő húzós. Ledobtam a cuccom, és befeküdtem a kádba, hogy lemossam magamról a mai csata mocskát, és még fel is frissülök majd tőle. A plafont bámulva gondolkodtam, hogy a többiek hogy teljesítenek, majd, meglehet, igazából, ha választani kell közülük, akkor Gilbert az akit megkedveltem, a többiekkel nem töltöttem el annyi időt, hogy vélemény alakíthassak ki róluk, de a kölyökben van spiritusz és potenciál elég rendesen. Egyszer még sokra viszi, és nem igazán akarom az ellenségem soraiban tudni. Ahogy forogtak az agytekervényeim, egyre jobban magához ragadott a kellemes sötétség, amely átrepít az álmok valóságába. Rám terített leplét, és kizárta a külvilágot. Elfelejtettem, hogy hol is vagyok, és miért is vagyok itt. Arra ébredtem, hogy fázom. A testem kihűlt, a szám pedig lilába fordult át. Vacogva másztam ki a kádból, és amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem, majd valami harapnivaló után néztem. Nem sok mindent találtam, így marad a pénzköltés módszer. Lebaktattam a földszintre, ahol egy kis fogadó volt berendezve. Az egyik felszolgáló már sietett is oda, hogy felvegye a rendelést. Lediktáltam neki a szívem és a gyomrom vágyát, ő pedig szorgosan jegyzetelt a noteszére, majd elrohant. Az itallal szinte azonnal vissza is tért.
- Gratulálok a győzelméhez. – na ezzel nem kicsit lepett meg. Az rendben van, hogy a viadalon résztvevők nem kispályások, de én azzal a véleménnyel voltam magamról, hogy mindig lesz valaki, aki komolyabb ellenfél, aki ellen tehetetlen leszek, és nem tudok majd vele mit kezdeni.
- Köszönöm. – azt hiszem. Fogalmam nincs, hogy mit kell ilyenkor mondani. A felszolgáló nem nagyon tétovázott.
- Verje le a holnap ellenfelét. Magára fogadtam. – na itt nem sok kellett, hogy kiköpjem az innivalóm, és utána még szívrohamot is kaptam volna. Ki az a gyökér, aki fogadni mert, ráadásul rám. Most ezen fog kattogni az agyam, és képtelen leszek rendesen összpontosítani bármire is. Ráadásul a mondat elejét olyan hidegséggel mondta ki, hogy őszintén megijedtem tőle. Lehet, hogy egy szociopata állat.
- Hát ez hízelgő, de nem biztos, hogy olyan jó döntés volt. – válaszoltam könyörtelenül, mire ő csak elmosolyodott, majd elviharzott, én pedig ott maradtam üres magányomban.
~ Nem lesz ez így jó. Nagyon nem. – néhány perccel később ismét előkerült a pincér és meghozta az általam rendelt ételt. Közben Zoey-n és Hugo-n kezdtem gondolkodni, hogy merre lehetnek most. Azt hittem, hogy a viadal után majd megkeresnek, és kielemzünk mindent. Nem is kellett sokáig várnom, a két delikvens hamarosan benyitott az ajtón, és egyből megindultak felém.
- Szép volt. Bár most még inkább azt vallom, hogy túl könyörtelen és barbár ez a viadal. – vágott a közepébe Zoey.
- Nektek is szia. – vontam fel a szemöldököm. Hugo egyből csitítani kezdte a párját.
- Szép munka volt kölyök. Ahogy elintézted azt a benga bikát. Az a rúgás páros lábbal, elismerésem. – egy kicsit zavarba jöttem, aztán eszembe jutott még egy dolog.
- Ti ugye nem fogadtatok? – kérdeztem tőlük. Összenéztek, majd vissza rám.
- Persze, hogy nem. Miért? – kérdezett vissza Zoey.
- Mert az egyik pincér igen. – mondtam búskomoran.
- Ez jó jel. Látod, az emberek látnak benned valamit. Lúzerekre sosem fogadtak volna. Ettől ne törjél le. – próbált vigasztalni Hugo.
- Tudom, csak mi van, ha csalódnak? Mi van ha nem azt kapják, amit várnak tőlem?
- Azután, amit azzal a másikkal műveltél, te még kételkedsz magadban? – igaza lehet. Valaki azért tud lelket önteni belém.
- És hogyan tovább?
- Nos, a nap hátralévő része szabad, az alatt szeretném magam kipihenni. Holnap visszatérünk az arénába, és megkapjuk a következő ellenfelünket.
- Tudsz róla valamit? – kérdezte Hugo, amire csak megráztam a fejem. Kicsit mintha letörtek volna ettől, de ezzel most nem tudok mit kezdeni. Bár tudnék az ellenfelemről valamit, úgy talán sokkal könnyebb lenne felkészülni a holnapi összecsapásra.
- Valamint az van, hogy akiket láttatok még ott lent rajtam kívül, velük egy csapat leszünk. Az nyer, aki több győzelmet gyűjt be. – ezt már érdekesnek találták, ahogy akkor én is, de belegondolva, hogy semmit nem tudunk az ellenfeleinkről, simán fennáll a bukás lehetősége és veszélye.
- Ez érdekes lesz. – mondta Zoey, bár érződött rajta, hogy legszívesebben túl lenne ezen az egészen. Közben befejeztem az evést, de még sokáig beszélgettünk szinte mindenről. A viadalról, arról, hogy mit várok, és hogy szerintem mi lesz a vége. Gyorsan elrepült az idő és én észre sem vettem.
- Ne haragudjatok meg, de én rohanok, hogy még egy keveset tudjak aludni, mielőtt nekimegyünk a második körnek. – mindketten bólintottak, elköszöntünk egymástól, ők elhagyták a helyiséget, én visszatértem a szobámba. Mit ne mondjak, nem tudom mikor nyomott el ilyen gyorsan az álom.
A felkelő nap ébresztett, ami a szemembe sütött. Hamar magamhoz tértem, és mivel ez a végjáték, egy igen szeretett ruhámat kaptam magamra. Amint minden megvolt, már el is indultam, hogy az arénába beérve belevessem magam a Szivárványviadal második menetébe. A nézők már elfoglalták a helyeiket, és a csapattársaim is felálltak már, várva, hogy neki kezdhessünk.
- Látom, teltház van! Remek! Reméljük nem csalódnak és jól fognak szórakozni! – harsogta C.C., majd ismét a vakító fény töltötte be az arénát, a szemeinket megint lecsuktuk, és mikor kinyitottam, egy másik helyen találtam magam. Valószínűleg a másik négy társammal sem volt ez másképp. Mivel magam mellett nem találtam őket, ezért nyilván az a sejtésem igazolódott be, hogy a kihúzott kártyáknak köze van az ellenfeleinkhez, és a területhez, ahol harcolunk. Mikor rendesen szemügyre tudtam venni a tájat, hát az első benyomásom az volt, hogy roppant nyomasztó. Mindenhol kiégett, elszáradt, korhadt fák sorakoztak, mégis olyan hatást keltettek, mintha egy egész erdő állna előttem, csak épp a növényzet volt gyér. Az erdőn nem nehéz túljutni, csak arra kell figyelnem, hogy ne akadjak fel semmilyen ágra, ami kárt tehet bennem, vagy a ruhámban. Nem tudom, milyen hátránnyal járna, ha most valami behatás érne itt. Az erdő túloldalán konkrétan nincs semmi. De tényleg semmi, mintha a világnak itt vége lenne, kész, sluszz-passz. Visszatérek a kiindulóponthoz, és ekkor megpillantom az ellenfelem. Egy gyerek, nagyjából négy-öt, legfeljebb hat éves lehet.
- És itt jön Green, hogy megmutassa milyen keményfából is faragták őt! – hallom C.C. hangját. - A harcnak akkor van vége, ha az egyik fél meghal, esetleg rá kell számolni! Hát kezdjétek! – fejezi be a mondandóját. Megölni?! Ez kicsit felháborító, és nagyon valószínű, hogy úgysem fogom elvenni az életét. Komolyan, hisz még gyerek, könyörgöm. Green egyébként egy fehér öltönyt visel zöld inggel és fekete nyakkendővel. A haja szintén fekete és göndör, hátán pedig néhány esernyő foglal helyet. Nem tudom eldönteni, hogy esztétikai jelentőséggel bírnak csak, vagy eszközök a mágiájához.
- Te lennél Green? – ez egy hülye kérdés volt, de biztos, ami biztos.
- Ha adsz kekszet, megmondom. – még szinte be sem fejezte a mondatot, már ki is öltötte rám a nyelvét. Kezdtem azt hinni, hogy szivat a sors, és azért gurít elém állandóan ovisokat.
- Figyelj kölyök, nem akarlak komolyan bántani, még visszaléphetsz, és egy ujjal sem érek hozzád. – azt hiszem ezzel valami rosszat mondtam. Green arca eltorzult, szemeiből könny csordult ki és egy pillanattal később, már neki is állt bőgni. Fura ábrázattal néztem rá, hogy mi akar ez most lenni.
- Ezzel nem mész semmire. – leültem, és hátamat az egyik fának támasztottam. Megvárom, amíg befejezi a sírást. Green megindul felém, léptei bizonytalanok, és óvatosak. Lehet, hogy nem lát rendesen a könnyeitől, de az is lehet, hogy tényleg óvatos. Nagyjából három méterre lehet tőlem, amikor előre tartja apró kezét, és egy villámot indít meg belőle. Erre nem számítottam, és sajnos telibe is talált. Szerencsére nem volt vészes, és túlélem, de nem volt kellemes érzés.
- Hé! – Green láthatóan jól szórakozik, mert hirtelen „felgyógyul” a sírásból, és miután megcsapott a mágiájával mosolyog, majd elneveti magát.
- Hehe, mamlasz bácsinak fájt. – nem úgy néz ki, mint aki abba akarja hagyni a nevetést.
- Na megállj, te kis… – felpattanok, és üldözőbe veszem a kölyköt, aki ezt természetesen játéknak veszi, és rögtön ő is futni kezd.
- Kapj el, ha tudsz, te három fejű strucc. – én türelmes embernek tartom magam, de Green-nek úgy néz ki, hogy a végén sikerül kihúznia a gyufát. Egy darabig kergettem, de végül meguntam és feladtam ezt a fajta ambíciómat. Megidéztem az íjamat és egy nyilat lőttem Green mellé, hogy rájöjjön: nem viccelek.
- Hé, majdnem eltaláltál! Ez nem játék! – kérdőn néztem rá. Valahogy nem értettem, mert egyik pillanatban még gyermek, a másikban pedig képes lenne lélek nélkül kicsinálni.
- Egyébként is, te mi a fenét keresel itt? Nem otthon kellene lenned anyucival? – ezzel azt hiszem betaláltam. Megint sírni kezdett, de most le is ült a földre. Eltettem az íjam és odasétáltam hozzá. Leguggoltam, hogy megpróbáljak tenni valamit, még mielőtt itt kiderül, hogy mekkora egy szadista vagyok, hogy egy gyereket is képes vagyok megkínozni és bántalmazni. Ahogy leguggoltam, Green még mindig sírt, de hirtelen akkorát kaptam tőle balról, hogy két méterrel odébb értem földet. Azt hallottam, hogy még szipog egy kicsit, de szépen lassan abbahagyja. Mintha élvezné, hogy ezt teheti, és a kis mocsadék még ki is használja a lehetőségeit. Aljas egy szörnyeteg, az már biztos. Feltápászkodom, és addigra Green is a lábán áll.
- Mégis mit képzelsz? Anyukád nem tanított jó modorra és tiszteletre, kölyök? – Green csak vigyorgott, majd témát váltott.
- Hozzál nekem csokit. – követelte.
- Hogy mi van?! – kérdeztem vissza ehlűlve.
- Azt mondtam, hozzál nekem csokit.
- És mégis honnan a viharból hozzak neked most csokit. Hidd el kölyök, megtenném, ha akkor leszállsz rólam, de most nem annak van itt az ideje.
- Csokit akarooooooook! – Green toporzékolni kezdett, én pedig kérdőn néztem rá. Az biztos, hogy mostmár nem fogok a közelébe menni, és erre akár mérget is vehet a kissrác. Levette a hátáról az egyik esernyőt, amin rögtön el is kezdtek cikázni a villámok és újból egy lövedékkel indított. Ezt sikerült kikerülnöm és a khukri-mat megidézve a lehető legközelebb kerültem hozzá, és egyetlen suhintással megpróbáltam lemetszeni az esernyő végét, remélve, hogy így használhatatlanná válik majd. Green elhúzta a penge elől az ernyőt, és egy újabb csapást vitt be. Erre sem számítottam, de most legalább talpon tudtam maradni.
- A nagy Green legyőzi az apró mamlasz bácsit. – harsogta vékony hangján.
- Azt csak szeretnéd. – a khukri életlen felével rácsaptam a kobakjára. Rögtön oda kapta a kezét, és dörzsölni kezdte, de nem volt ebben elég jó, és megint neki állt sírni, ami később hisztibe ment át.
- Gonosz vagy, csúnya és undok! Megütsz, bántasz, el akarsz kapni, hogy megverj és még csokit sem hoztál! Utállak! – ledermedtem attól, amit mondott. Fel kellett dolgoznom ezt a sok sértést.
- Tudod mit kölyök? Te pedig egy undok kis parazita vagy, aki nem tudom, mit keres itt, és inkább anyuci szoknyája alatt lenne a helye, nem pedig egy ilyen kemény viadalon. – ez lehet, kissé erős volt, de megérdemelte. Green ismét elővette az ernyőjét, és újabb mágiát kívánt bevinni. Az ernyő végéből egy körülbelül egy méter hosszú villám nyaláb kezdett el kinőni, amit Green szépen meg is lengetett, és végül lecsapott vele. Az utolsó pillanatban kaptam magam elé a kezem védekezőleg, de az ostor rátekeredett, és Green lerántott a földre.
~ Hogy küzdjek egy olyan ellen, akinek a bántalmazását a saját morális és emberi értékeim miatt képtelen vagyok megtámadni. – tűnődtem. Végülis, ha nem támadom meg úgy, hogy sérüljön, csak jól elpáholom, még talán megbocsájtom magamnak, de ebben sem voltam teljesen biztos. Green nem tétovázik, ha arról van szó, de elviselhetetlen egy alak, az egyszer biztos.
- Te mióta vagy ilyen kis szemétláda? – gyerek még, de nem hülye.
- Sértegetsz, mamlasz bácsi? – és megint a sírás. Kezd elegem lenni belőle. A khukri-t lecserélem az íjra és közelebb megyek, de csak addig, hogyha kinyújtom a fegyverem, el tudja venni, ha akarja.
- Kössünk békét. Add fel a harcot, és minden rendben lesz. – Green felnézett, és mosolygott ugyan, de a szeméből teljesen más tükröződött ki. Green egyik kezében egy gömb kezdett materializálódni, természetesen villámokból.
- Labdázzunk! – kérlelte, majd felém hajította a villám labdát, én épphogy az utolsó pillanatban el tudtam hajolni előle.
- Normális vagy? És te mondtad nekem, hogy a fegyverem veszélyes. – visszarántottam a felé nyújtott íjamat, felhúztam és lőttem. A nyíl a két lába között fúródott a földbe, amitől Green egy kicsit megrémült, és maga elé tartotta az esernyőjét, mintha az meg tudná védeni bármitől is.
- Az nem lesz elég ahhoz, hogy megvédjen. – és ezzel egy időben a khukri-m pengéje áthatol az ernyő vékony vászon anyagán. Ahogy a vágás az ernyő közepére ér, egy-két drótot is meghajlít, így használhatatlanná téve az ernyőt.
- Csúnya bácsi! – mondta, majd hozzám vágta a selejtes tárgyat.
- Te nem tágítottál, magadra vess. – vágtam vissza, mire Green a földre vágt magát és még jobban rákezdett a bömbölésre. Csapkodta, verte a földte. Odsasétáltam, megragadtam a grabancát, és megpróbáltam felrántani a földről, de erre sípcsonton rúgott.
- Hogy az a… – Green tovább folytatta a hisztijét.
Kapsz csokit, kekszet, megkapod a világ összes édességét, csak add már fel végre. Örülj neki, hogy nem veszem komolyan, különben már rég végeztünk volna. – ettől csak még jobban feltekerte a hangerőt, és már komolyan kezdett fájni tőle a fejem. Hogy tud egy gyerek ennyit ordítani. Most megint lecseréltem az íjat a khukri-ra, és a markolat végével kupán vágtam Green-t, hátha attól észhez tér, és egy percre végre abba is hagyta a bőgést, de rögtön utána folytatta is.
- Fogalmam sincs, hogy hogy kerültél ide, de hogy te nagyon nem illesz a képbe az biztos. – Green végre leállt a bőgéssel.
- Ezt én is elmondhatom rólad. –a hangja olyan volt, mintha mi sem történt volna. Nem tudtam, hogy most féljek-e ettől, vagy vegyem jó jelnek.
- Figyelj kölyök! Nem kell ezt csinálnod. Add fel, és menjünk haza, rend… – nem tudtam végig mondani az utolsó szót. Green úgy néz ki, megint rohamot indított, és egy istentelen gyomrost kaptam tőle. Azon csodálkoztam, hogy a tegnapi reggelim lent maradt. Amikor elvette a kezét a gyomromból, villámok cikáztak körülötte.
- Gratulálok. A szüleid biztos büszkék rád. – Green arcáról most képtelen voltam leolvasni bármit is.
- Bújócskázzunk! – tudja egyáltalán a kölyök, hogy egyes alkalmakkor pontosan mit is csinál? Mert nem hiszem. Kicsit megelégeltem az álszentségét, és a görnyedtségem kihasználva, a kezemmel megragadtam és kirántottam a lábát. Azonnal hanyatt vágódott, és sírt.
- Gyerünk Green! Mutasd meg mit tudsz még. Sokkal erősebb vagy, mint amit eddig mutattál belőle. – próbáltam ingerelni, de ennek az lett a vége, hogy artikulátlan bömbölésbe kezdett a sima bömbölés helyett, és újabb villámcsapással jutalmazott meg, amitől négy kézlábra ereszkedtem.
- Na ez már valami! Látod, tudod te. Gyerünk, most állj fel, és vedd komolyan. – feltápászkodtam, és Green is felküzdötte magát. Összeszedtem a khukri-m, majd egy lépést hátráltam tőle.
- Nem szeretlek. – jelentett ki gyermeki ártatlansággal a hangjában, és egy villám labdát intézett felém. Ismét. Kitértem előle, majd a khukri-val próbáltam megint megkoppintani, de egy újabb villámcsapással sújtott. A ruhám megpörkölődött, aminek nem örültem, de nem fordulok át olyanba, mint ő.
- Hehe, ez jó volt. – gúnyolódott. Úgy néz ki, hogy oldódik a kicsike, és a végén tényleg nem bánom meg, hogy egy kicsit elvertem a szülei helyett. Újra és újra a villámcsapásokkal bombázott, és már nagyon kezdtem unni.
- Beeee, úgy sem tudsz legyőzni! – futásnak eredtem Green felé, remélve, hogy meglepem, de ahogy látta, hogy megindultam ő is futni kezdett.
- Úgy sem tudsz elkapni te béna! – és olyan, mintha élvezné. A khukri-t lecseréltem az íjra. Green gyerek, ezért úgy is gondolkodik, úgy is viselkedik. Ezt kell kihasználni. Ha ő fogócskázni akar, akkor belemegyek a játékába, mert ha elkapom, ő lesz a fogó, és ott lesz az esélyem arra, hogy sarokba szorítsam. Eltüntettem a fegyvereimet és Green után vetettem magam, aki mintha egész jól ismerné az erdőt, úgy bevette magát.
- Green! Most bújócskázni akarsz, vagy fogócskázni? – ekkor Green előlépett az egyik fa mögül.
- A fogócskát jobban szeretem. – mondta mosolyogva, majd rögtön futásnak is eredt, én pedig utána, de nem sokkal később bevágtam balra, hogy elé tudjak kerülni. Néhány másodperccel később már meg is volt. Épp Green előtt értem ki a kitérőmből, és a kissrác eléggé meg volt illetődve ahhoz, hogy fel se tudja fogni mi történt. Odarohantam hozzá és megérintettem.
- Te vagy a fogó. – kénytelen kelletlen Green átvette a szerepem, én pedig elfutottam előle. Gyorsabb voltam, és nagyobbakat is léptem, így hamar lehagytam.
- Ez így nem ér! Nem játszok így tovább! – kiáltotta Green. Ha tényleg ezt csinálja, akkor lőttek a tervemnek. Lépteket hallok, és ha csak időközben nem tűnt fel itt még valaki, akkor ez nem lehet más, mint Green. Megidézem az íjam, felhúzom, és kilépek rejtekemből.
- Itt a vége, te síró pityogó. – Green-t látszólag meglepte ez a húzásom, és ennek különösképp örültem. Sarokba tudtam szorítani, és bár eszem ágában sem volt kárt tenni benne, örültem, hogy ezt legalább sikerült kiviteleznem. A változatosság kedvéért Green leült a földre és hangosan sírni kezdett.
- Ez nem ér! Bántani akarsz engem!
- Ezt most nem fogom bevenni kölyök. Ezelőtt már jó néhányszor eljátszottad ezt, elég volt. – Green tovább folytatta a sírást, de nem törődtem vele. Ez csak egy verseny, ha veszít, akkor sem lesz baja, mert kijut innen, és biztos, hogy másnap már emlékezni sem fog erre az egészre.
- Sakk-matt, Greencike. – két szipogás között, erre a kijelentésre felkapta a fejét, és még arra is futotta, hogy csúnyán nézzen rám.

Meglepetésemre ellenfelem egyszerűen megállt, kezét pedig a csípőjére tette.
- Heh, tudtam én, hogy egy köcsög vagy, de hogy ekkora?! – gúnyoltam, de nem vette fel.
A beállás nem volt elég, még meg is hajolt hozzá.
- Be akarja ismerni a vereségét, vagy mi? – értetlenkedtem.
Viszont, nem csak a testtartását láttam, hanem az arcát is, bár a meghajlás miatt csak részleteiben, de egy valamit így is tisztán le tudtam róla olvasni: a fickó mosolyog. És nem is akárhogy. Olyan volt, mintha a száját felvágták volna egészen a fülégi. Egy őrült, már-már eszelős mosoly, melytől még én is, aki hozzászoktam az efféléhez, sőt mi több, hasonló módon szoktam viselkedni, nos, még én is megrémültem kissé.
- Azt hiszem a legfőbb ideje, hogy halálra marjalak! – hallottam a hangját, s a szemei, melyekkel ismét rám nézett, eléggé baljósan villogtak.
- Gyere csak! – mondtam volna, de még a számat sem volt időm kinyitni, mivel a másodperc tört része alatt olyan közel volt hozzám, hogy egy karnyújtással én már a háta mögé kerültem volna. Aztán már támadott is. Mintha én is egy Dark Delete hatása alá kerültem volna, tucatnyinál is több csapást kaptam be másodpercek alatt. Védekezni nem volt időm, kitérni meg még kevesebb, szóval eléggé megviselt a dolog, de mivel puszta kézzel történetek a támadások, így még kevés volt ez ahhoz, hogy elbánjon velem.
Hátra tántorodtam, majd amint tudtam, megvetettem a lábam és máris ellentámadásba lendültem.
- Nem csak neked jó, hogy ilyen közel vagy hozzám! – gondoltam, és közvetlen közelről én is megsoroztam a Dark Delete-tel, melynek java része sikeresen el is találta. – Megy ez, mint a karikacsapás! – elégedtem meg a támadásommal, de persze rá sem volt nagyobb hatással az én csapásom, mint amekkorával az övé énrám.
Még mindig nem jutottunk előrébb, ráadásul a helyzetem még tovább romlott, hiszen új és még hatásosabb mágiákat vetett be ellenem, így magához ragadta a kezdeményezést. Nem volt más választásom, nekem is lépnem kellett valamit. Valami olyat, amivel megfordíthatom az összecsapást.
- Nem csak neked vannak még trükkök a tarsolyodban! – mondtam, és eldöntöttem, hogy akár mi legyen is a vége, akkor is beleadom minden erőmet, és felhasználok ellene mindent, amim csak maradt.
Ebből a megfontolásból pedig megidéztem a teljes repertoáromat, szám szerint mind a harminc hullát, és ez még csak a kezdet volt, ugyanis mindegyikükön aktiváltam a Demonic Powert is. Még ha sok varázserőmbe is került, úgy gondoltam, hogy megéri, hiszen így nem csak az erejével, de a gyorsaságával is fel tudják venni az embereim a versenyt, no meg nem utolsó sorban jobban meg tudnak tőle védeni.
- Gyorsan le kell rendeznem a harcot! – gondoltam, mivel ennyi hulla irányítása szintén nem volt olcsó mulatság, már mint, ami a mágikus erőt illeti.
Ahogyan arra számítottam, a támadásba lendülő harcosaim valóban eléggé megszorongatták ellenfelemet. Két katonám jobbról rohamozott, míg négy szemből, másik kettő pedig balról. További tíz a közvetlen közelemben várakozott, hogy ha netán engem venne célba, akkor legyen védelmem, a maradékot pedig mozgásban tartottam, hogy lehetőleg a háta mögé kerüljenek, s bekerítve pedig elintézzék.
Látszólag minden jól ment, ám csodálatomra az első vágás után, amit éppen hogy csak kivédett, szinte kicserélték. Olyan gyorsan és könnyedén lépkedett el a vágások és szúrások elől, mintha nem is ugyan az ellen az ellenfél ellen harcoltam volna.
- Mi a pokol folyik itt? – mérgelődtem, s azon törtem a fejem, hogy vajon mit vessek be ellene legközelebb, azonban ő megelőzött.
Ujjai körül színes, karom formájú mágikus aura jelent meg, s mindkét karjával egyszerre előre csapott vágásszerűen a levegőbe. Ebből egy X alakú lökéshullám keletkezett, mely könnyedén szétszabdalta három zombimat is. De ez még nem volt minden. A következő pillanatban a meglepetés folytatódott, és suhintani kezdett maga előtt a levegőben, méghozzá olyan sebességgel, hogy szinte követni sem tudta a szemem. A vágásokból fénylő, félhold formájú valamik alakultak ki, amik penge módjára száguldottak szanaszét. Több tucatnyi ilyen csapást küldött ki mindössze néhány másodperc leforgása alatt, s elkapta vele hét élőhalottamat is, így összességében máris tízre nőtt a veszteségeim száma.
Bár fogyatkozott a mozgatható erőforrások száma, mégis meg volt a maga előnye ennek is. Egyfelől sokkal jobban tudtam összpontosítani a megmaradt erőimre, ezáltal jóval pontosabb és hatékonyabb tudtam lenni velük. De volt még egy ennél is fontosabb dolog, hogy szétszórta a már elintézett hullák testrészeit szerte a csatatéren, ezáltal pedig létrehozott nekem egy saját bejáratú és irányítású kis aknamezőt. Itt egy kis lábszárcsont, ott egy kis lapocka, amott meg egy kis csípő. Jó húsz méteres körzetben lettek szétszórva a maradványok, így most már csak annyi volt hátra, hogy beszorítsam a területre.
Ellenfelem felém indult, így elkerülte volna a nekem kedvező helyet, így elé állítottam a harcosaimat, hogy eltérítsék, azonban megint csak sikerült neki átvernie, jobban mondva felül kerekednie. Kezei körül furcsa, mondhatni medvemancsszerű aura jelent meg, majd a kezeit összecsapta. Az ellene indított egységeim, sőt, még a saját védelmemre hátrahagyott harcosaim is elrepültek melegebb éghajlatra, és nekem is csak az volt a szerencsém, hogy a Flight-tal ki tudtam lebegni a lökéshullámból, mivel már a szélén voltam, így nem kellett nagy távot megtennem. Csakhogy, hiába tudtam meglépni a légnyomás elől, a katonáim szétszóródtak, így problémás volt a további lépésem megtétele. Ezen felül pedig, ha még nem lettem volna így is eléggé gondban, ismét megjelent a füst körülöttem, ráadásul a fojtós fajtából.
- Gyorsan irány a levegő! – gondoltam, és már éppen emelkedtem is volna fel a magasba, amikor észleltem, hogy kishaver már előttem van, közel ugyan olyan messzeségben, mint az első alakalommal, amikor megsorozott az ütéseivel. – Ajaj, ebből baj lesz! – gondoltam, de ezúttal sem tudtam semmit sem tenni.
A csapás ismét eltalált, de ezúttal jóval nagyobb számú ütést kaptam be, mint előzőleg. Egyetlen másodperc alatt, mintha legalább száz ököl csapott volna meg. Még nyögni vagy kiáltani sem volt időm, sem pedig erőm, olyan gyorsan történt minden, én pedig a földre térdeltem, mivel mindenem fájt, ráadásul levegőt is alig kaptam.
- Ha nem csinálok valami nagyon jót, és gyorsan, akkor végem van. – futott át az agyamon, és gyorsan a levegőbe emelkedtem, mivel arra még volt lehetőségem.
Kikerülve a füstből máris jobban éreztem magam egy kicsit, de amint fellélegeztem, füstön lebegve, vagy füstté alakulva, nem tudtam megmondani pontosan, máris ott volt a hátam mögött, és mire bármit is reagálhattam volna, már megint kaptam egy olyan sort, mint az előbb, és a földre hullottam. A csontvázaimat nem tudtam már irányítani, mivel szinte minden egyes porcikám sajgott, és alig bírtam mozdulni is.

Felülkerekedtem Green-en, és ez jó érzéssel töltött el. Abban nem voltam biztos, hogy helyes is-e, amit teszek, de mivel ez egy viadal, és ő ilyen fiatalon is vállalta, hogy részt vesz rajta, így nincs okom a lelkiismeret furdalásra. Vagy mégis? Ekkor eszembe jutott a kissrác a csapatunkból, pár évvel lehetett csak idősebb Green-nél. Amíg ezen rágódtam, Green felállt, és a zsebéből elővett egy fura kis cukorka szerű…izét.
- Túljártam az eszeden! – a nyelvét „jó” szokásához híven kiölti rám, majd bekapja a cukorkát. A teste felragyog, és elvakít, nagyjából pont úgy, ahogy az arénából ide kerültünk. Mikor újra kinyitom a szemem, sehol nem látom a kis fickót. Miféle cuccot szed ez?
- A doppingolást büntetik, nem? – ez szól többek között Green-nek is, illetve nyilván az arénában is hallanak mindent, így hátha egy játékvezető észbe kap. Semmi nem történik. Körül nézek, hátha megpillantom a kis srácot, de semmi. Épp megfordulnék, amikor egy igen kemény maflás épül az arcomba, és passzíroz a földbe. Az erő-ellenerő hatástól az ütést alapjáraton is nagyobbnak érzem. Elterülök a földön, és mikor észbe kapok, és felfogom, hogy igazából mi is történik körülöttem, valami beárnyékol. Ahogy tisztul a látásom, lassan felállok, és megdörzsölgetem az arcom, és jobban szemügyre veszem az alakot, aki ilyen csúnyán behúzott. Egy húszas éveiben járhat, nagyjából. Valahogy nem értem ezt.
- Ember csere engedélyezett? Akkor én is másik ellenfelet kérnék! Köszi! – végig sem mondom, amikor az arcvonásokban felismerem Green mimikáját, vonásait.
- Te lennél Green? – kérdeztem csodálkozva. Valahogy nem passzolt össze a kép az előbbi kis gyerek és a mostani fiatal srác között. Green volt, de mintha egy pillanat alatt ennyi időt öregedett volna.
- Ha ilyen ütemben öregszel, jobb, ha vigyázol, mert hamar kipurcanhatsz, és nekem semmi közöm nem lesz hozzá. Leülök csak az egyik fa tövébe és megvárom, míg elterülsz. – Green mosolyra húzta a száját.
- Először is: ez a cukor valóban öregít, épp ezért biztonsági okokból csak ez az egy darab volt nálam. Másodszor, nem tanították meg neked, hogy a saját súlycsoportoddal kezdj ki? – kérdezi a férfi, miközben ökleit ropogtatja. – Most már egy súlycsoportban vagyunk… – Green úgy néz ki, hogy komolyra vette ezt a meccset, és nekem se nagyon volt más választásom. A kezében megjelent egy Lighting Whip. Először csak a keze körül kezdtek cikázni a villámok, majd szépen lassan összeálltak, és kecsesen, lassan megindultak a föld felé. Green egyetlen csapást mért rám az ostorral, és ha eddig nem lett volna tiszta számomra, most demonstrálta, hogy nem csak az életkora kapott magasabb számot, hanem az ereje is. Lenyűgöző, bár ez nekem nem annyira jó hír.
- Te, Green, figyelj már, nem tudnál nekem is adni, vagy szerezni olyan cukorkát? – álltam fel a földről. - Tudod, kölyökként jobban bírtalak a sok velejáró ellenére is. Így már nem vagy érdekes számomra, persze azért nem nézlek le, csak valahogy másképp állok a dologhoz. Nem fogom vissza magam. – néztem elszántan Green-re.
- Helyes! – az íjat felhúztam, és egy nyilat lőttem Green-re, aki egy Electric Wallt húzott fel, így a nyíl lepattant a védelméről és a földbe állt. Green leengedte a falat, majd újabb csapással készült a Lighting Whippel. A csapás a karomat érte, és éreztem, ahogy az elektromosság végig fut a testemen. Egy pillanatra megszédültem. Mire észbe kaptam, Green már támadott is egy Lighting Fisttel, amit képtelen voltam elkerülni. Elterültem a földön, nagyjából két méterre Green-től, az íjam pedig mellettem hevert. A villámmágiát szívből megutáltam, ezt már eldöntöttem. Az íjamat a khukri-ra cseréltem le, mivel egyelőre ez volt az első közelharci támadása, remélhetőleg itt meg is áll. Mikor feltápászkodtam, már ismét a Lighting Whipet tartotta a kezében.
- Egy súlycsoportban már nem is olyan nagy a szád, mi? – Green léptei elég magabiztosak voltak és sajnos az eredmény is azt mutatta, hogy számomra itt a vége, és csalódást okozom a csapatomnak, holott kábé nem is ismerem őket. Ahogy távolságon belülre ért a khukri tompa felével rácsaptam a Lighting Whipet tartó kezére, amitől a mágiája szertefoszlott, majd felpattantam és a vállára, majd a két lapockája közé is egy-egy ütést mértem. A tarkója volt a cél, hogy elájuljon, de elhibáztam, ugyanis Green sem volt rest, alig ért a bőréhez a fegyver, elkapta a karomat, majd a másik kezével Lighting Ballal kapott gyomorszájon. A támadás becsapódásának pillanatában elengedte a karom, így ismét a földre kerültem, ahogy a Lighting Ball kifejtette a hatását. Green megfordult, és ismét felém indult.
- Csak ennyit tudsz? – felültem, de a gyomrom tájéka még mindig sajgott a támadásától, és elég nagy merészség volt olyan közelről használni ezt, mert ő is sérülhetett volna. De szép volt, azt meg kell hagyni. Alig álltam már a lábamon, a testem a hülye villám mágiától szinte le volt bénulva, de nem állt szándékomban feladni.
- Még mindig nem látod be?
- Mit is?
- Nem győzhetsz. Sokkal erősebb vagyok nálad. – amint befejezte a mondatot, a khukri-t az íjra cseréltem, és megkínáltam Green-t újabb három nyíllal, amit egy Electric Wallal védett ismét, de ez az idő tökéletes volt arra, hogy eltűnjek a szeme elől, és a jelen helyzetben, a tőlem telhető leggyorsabban kikerüljek a vakfoltjába. Ez sikerült is, és megint felhúztam az íjam, de a vesszőt, amit kilőttem, és sorsdöntő lett volna, Green kiütötte egy Lighting Orbal. Leeresztettem az íjam, mert úgy éreztem, itt komolyan vége, de ellenfelem nem így gondolta. Ismét megalkotta a Lightning Whipjét, és egy csapást a lábamra, még egy csapást pedig az oldalamra mért. Már a lábamra mért csapástól földre kerültem és néhány másodpercig nem éreztem azt a végtagom, de utána is pokolian zsibbadt. A villám mágia hatásaként a testem kezd szépen lassan lebénulni, és ahogy látom Green nagyon erre játszik. Egyetlen ötletem volt, amivel meglephetem. Feltérdeltem, de végig a földet bámultam. Green ökle körül a villámok cikázni kezdtek, és ezt a támadását, a Lighting Fistet már jól ismertem. Kihasználtam a kínálkozó lehetőséget, és átbújtam Green lábai között. A fickó csodával határos módon megtartotta egyensúlyát, de ez pont kapóra jött, ugyanis felugrottam Green hátára, kezemmel átfogtam a nyakát, lábaimmal a derekát és beleharaptam a fülébe, majd a csuklyás izmát céloztam meg a fogaimmal. Felkiáltott a fájdalomtól, de ez is tökéletes, és a tervem részét képezi. Egyik kezemmel el tudtam engedni, azzal, amiben a khukri volt, majd a fegyver tompa felével elkezdtem ütni a fejét, mintha csak egy szöget kalapálnék a fába. Nem mondom szépen kongott.
- Ájulj már el! Ess már össze te marha! – szűrtem ki a fogaim között, miközben azon voltam, hogy rajta is tudjak maradni, és közben üssem is. Green viszont nem ezen a véleményen volt, megragadta a karomat, ami a nyaka körül volt, majd ahogy azt kell előre rántott. Kiderült, hogy a talaj még mindig erősebb és keményebb, mint a hátam, és az ütközéstől nem kaptam hirtelen levegőt. Green egy Lightning Fistel felszabadítja a légutaimat. Egy igen kemény gyomrost kapok tőle, amitől a testem hirtelen megrándul, majd visszaesem a földre. Ezután két lépést hátrál, bár nem értem miért, majd a kezeit ki tartja előre és egy Lighting Bolt támadásra készül fel.

- Igen illuzionista vagyok. – mondta végtelenül unott hangon.
Hirtelen minden eddigi illúzió szertefoszlott, s láthatóvá vált igazi ellenfelem teljes valójában, aki egy húszas éveinek közepén járó, unott arcú férfi volt, öltönyben.
- Persze még semmit sem láttál az erőmből – csettintett egyet, mire a földből gigászi méretű húsevő férgek törtek elő. A férgek nyáladzva ordítottak a képembe, de még mielőtt támadhattak volna az ellenfelem egy szimpla fújással szertefoszlatta őket. – Úgy gondolom, hogy mást is látnod kellene…
Váratlanul gyökerek törtek elő a föld alól, amik nagyon is valóságosak voltak.

Minden egyes inda végén egy inda ököl volta található. Hirtelen megszámolni sem tudtam, hogy hány darabbal állok szemben. Egy párat még kicseleztem, de mint kiderült nem mindegyik volt valóságos. Az ellenfelem nem tett le róla hogy megkeserítse az életemet a csalóka illúzióival jutott eszembe. Ezért körülbelül a harmadik inda ököl egy jól irányzott csapással fel ütött a levegőbe a többi pedig utána már játszva eltalált. Szerencsére csupa izom testem felfogta a zuhanás okozta becsapódást és nem sérültem meg különösebben. Ezután egy sor tüskés növény tört elő az előzőek helyén és rögtön támadásba is lendültek. Egy ideig a testem hajlékonysága és sebessége folytán ezekkel is fel tudtam venni a versenyt, de sajnos ezek nem voltak olyan illékony természetűek és csak sok próbálkozás után sikerült legyűrni a hosszú életű növényeket. Persze közben számtalan kisebb nagyobb sérülést és szúrást sikerült be szereznem.

Ekkor jutott eszembe, hogy rossz a célpont hisz nekem a mágust kéne megtámadnom nem pedig a varázslatának termékeit. Ekkor rögtön felé is fordultam és gyorsan meg is rohamoztam. Már sikerül is egy marást elhelyeznem a combján, amikor hirtelen észbe kaptam, hogy megint át vert és egy illúzió klónt támadok. Biztos voltam benne, hogy jót röhög rajtam és közben olyan trükkös varázslatokra szerez így felkészülési időt amit elképzelni is szörnyű. Be is igazolódott a sejtésem mert a földből az előzőleg már látott férgeknek nagyobb és rémisztőbb testvérei törtek elő. Hiába tudtam, hogy nem igaziak a lények nehéz volt erőt vennem magamon, szembe száljak velük és lenyugodva a környezet rezdüléseit figyelve lassanként rájöjjek, hogy az ellenfelem nem messze áll mögöttem. Az illúziókra nem is figyeltem többet hanem felé fordultam és jeleztem hogy látom. Egyet hullámzott a levegő és ismét láttatni engedte az ellenfelemet igazi valójában. Testén egy intésére mágia hullámzott végig. Egy ideig csak figyeltem, hogy mivel is próbálkozik, de mivel nem láttam látványos változást neki támadtam megint. Aztán egyik pillanatról a másikra egy csomóizzó virágszirom szerűséget hajított felém, amik kicsi égető lyukakat égettek a pikkelyes testembe.
Nem foglalkoztam velük. Neki támadtam és fojtó szorításban próbáltam fölé kerekedni. De hirtelen egész testemet égető érzés járta át. Gyorsan visszavonulót fújtam és körülbelül egy fél percen belül már biztos voltam, hogy valamiképp meg mérgezett. A testem bizonyos helyeken lassabban mozgott és nem érzékeltem vele semmit. A támadásait egyre lassabban tudtam csak kivédeni és a légzésem is egyre nehézkesebb lett. Elégedetten el vigyorodott mint aki végre valami érdekeset lát. Komótosan engedte egymás után el a már előzőleg is használt. technikákat. A méreg elég erősen kezdte éreztetni rajtam a hatását. Még a kezdő kis mágiái is simán kifogtak rajtam. Egyre tehetetlenebbül küzdöttem, hogy vissza térjek az előző szerencsés támadás sorozatomhoz, de nem tudtam. Ezen felül az foglalkoztatott, hogy hagyjam inkább hogy módszeresen agyon verjen és kiluggasson a különböző varázslataival vagy aktívan védekezzek és így a testemben lévő méreg amúgy sem lassú szét terjedését gyorsítsam még jobban fel. Erősen gondolkoztam, hogy most milyen varázslattal tudnék javítani a helyzetemen.
Aztán az utolsó elégedett vigyorral kísért intésére vastagszárú növények törtek elő a földből és az egyik játszva elkapott, mert már csak szaggatottan tudtam mozogni. Kijutni nem tudtam akárhogy is feszegettem. Egy idő után égető érzést éreztem a bőrömön, amiből tudtam, hogy a növényemésztésbe kezdett. Így tudtam hogy nincs már sok időm és csak az ellenfelem hibáiban reménykedhettem.

Rohandar: Ellenfeled már a kivégzésedhez készülődik, mikor hirtelen egy haragos hang rezgeti meg az egész égboltot:
- Mégis mi ez a szemét?!
Látszólag Purple ismeri a hang gazdáját és tisztelő őt. Azonnal meg is áll.
- Azt kérdeztem: Mi ez a szar?! – bömböl a láthatatlan férfi, aminek következtében az égbolt szó szerint megreped. A föld alól vízsugarak törnek az ég felé, míg a szél viharos erejűvé erősödik.
Kísérteties csend áll be néhány pillanatra, majd egy mágikus képernyő jelenik meg fölöttetek. A kivetítőn a vigyorgó C. C.-t látod, s mögötte a rengeteg nézőt.
- Úgy látom, hogy az egyik csapat totális vesztésre áll. Ideje egy kis segítséget adnunk nekik.
Ekkor melletted a semmiből egy lakrima berakásos karperec materializálódik.
Amint Purple észreveszi a karperecet, lehajtott fejjel lép hátrébb öt lépést. Arcán halovány mosoly látszódik, mintha örülne a történeteknek.
- Vegyétek fel a karpereceket és kezdődhet a második kör!
C. C. mögött a tömeg hangos ovációban tör ki, majd a képernyő eltűnik. Felveszed a karperecet, hiszen nem veszíthetsz vele semmit, sőt talán nyerhetsz. Amint összekapcsolod a csuklódon azonnal felizzanak lakrimák. Úgy érzed, mintha egész tested belülről kifelé haladva lobbanna lángokra. Borzalmas kínokat élsz át, amik megszűntével egészségesebbnek érzed magad, mint valaha. Ám hamar rádöbbensz, hogy a karperec nem csak ennyiben merül ki. Tested megöregedett ( 10 évet ), és ezzel a varázserőd is jócskán megnőtt, és ez addig tart, amíg le nem veszed, vagy tönkre nem megy a karperec. A létező mágiák közül választhatsz öt darabot, ami maximum kilences szintű, és használhatod azokat a harc további részben.
Purple örül annak, hogy erősebb lettél, hiszen nincs is jobb számára egy élvezhető harcnál. Eleinte te vagy előnyben, de a megfelelő pillanatban felfedi egy újabb mágiáját. Purple a füst és seider mágia mellett a kristály mágiában is jártas.
Ide kérek egy gigászi nagy finálét, aminek a végén győzelmet/vereséget/döntetlent érsz el. A harcod végkimenetelének tükrében fog módosulni a végső jutalmazás is.



Kato: Green már éppen lezárni készül a harcotokat, mikor hirtelen egy haragos hang rezgeti meg az egész égboltot:
- Mégis mi ez a szemét?!
- Főnök! – csattan fel meglepődötten Green.
- Azt kérdeztem: Mi ez a szar?! – bömböl a láthatatlan férfi, aminek következtében az égbolt szó szerint megreped. A föld alól láva tör elő. Körülöttetek pedig forgószelek támadnak.
Kísérteties csend áll be néhány pillanatra, majd egy mágikus képernyő jelenik meg fölöttetek. A kivetítőn a vigyorgó C. C.-t látod, s mögötte a rengeteg nézőt.
- Úgy látom, hogy az egyik csapat totális vesztésre áll. Ideje egy kis segítséget adnunk nekik.
Ekkor melletted a semmiből egy lakrima berakásos karperec materializálódik.
- Vegyétek fel a karpereceket és kezdődhet a második kör!
C. C. mögött a tömeg hangos ovációban tör ki, majd a képernyő eltűnik. Felveszed a karperecet, hiszen nem veszíthetsz vele semmit, sőt talán nyerhetsz. Amint összekapcsolod a csuklódon azonnal felizzanak lakrimák. Úgy érzed, mintha egész tested belülről kifelé haladva lobbanna lángokra. Borzalmas kínokat élsz át, amik megszűntével egészségesebbnek érzed magad, mint valaha. Ám hamar rádöbbensz, hogy a karperec nem csak ennyiben merül ki. Tested megöregedett ( 10 évet ), és ezzel a varázserőd is jócskán megnőtt, és ez addig tart, amíg le nem veszed, vagy tönkre nem megy a karperec. A létező mágiák közül választhatsz öt darabot, ami maximum kilences szintű, és használhatod azokat a harc további részben.
Természetesen mivel te is egy magasabb szinte kapcsoltál, ezért Green is újít, méghozzá hang mágiával!
Ide kérek egy gigászi nagy finálét, aminek a végén győzelmet/vereséget/döntetlent érsz el. A harcod végkimenetelének tükrében fog módosulni a végső jutalmazás is.



Thrin: Indigo már éppen befejezni készül a harcot, mikor hirtelen egy haragos hang rezgeti meg az egész égboltot:
- Mégis mi ez a szemét?!
Indigo csak nagyot sóhajt, majd megadóan felemeli a kezeit.
- Azt kérdeztem: Mi ez a szar?! – bömböl a láthatatlan férfi, aminek következtében az égbolt szó szerint megreped. Széles oszlopokban forró levegő tör elő a föld alól. Az égen villámok cikáznak, míg a viharos erejű szél percenként vált irányt.
Kísérteties csend áll be néhány pillanatra, majd egy mágikus képernyő jelenik meg fölöttetek. A kivetítőn a vigyorgó C. C.-t látod, s mögötte a rengeteg nézőt.
- Úgy látom, hogy az egyik csapat totális vesztésre áll. Ideje egy kis segítséget adnunk nekik.
Ekkor melletted a semmiből egy lakrima berakásos karperec materializálódik.
- Vegyétek fel a karpereceket és kezdődhet a második kör!
- Már így is túlzottan unom… - nyűgösködik Indigo.
C. C. mögött a tömeg hangos ovációban tör ki, majd a képernyő eltűnik. Felveszed a karperecet, hiszen nem veszíthetsz vele semmit, sőt talán nyerhetsz. Amint összekapcsolod a csuklódon azonnal felizzanak lakrimák. Úgy érzed, mintha egész tested belülről kifelé haladva lobbanna lángokra. Borzalmas kínokat élsz át, amik megszűntével egészségesebbnek érzed magad, mint valaha. Ám hamar rádöbbensz, hogy a karperec nem csak ennyiben merül ki. Tested megöregedett ( 10 évet ), és ezzel a varázserőd is jócskán megnőtt, és ez addig tart, amíg le nem veszed, vagy tönkre nem megy a karperec. A létező mágiák közül választhatsz öt darabot, ami maximum kilences szintű, és használhatod azokat a harc további részben.
Indigo harmadik mágiája a tűz mágia.
Ide kérek egy gigászi nagy finálét, aminek a végén győzelmet/vereséget/döntetlent érsz el. A harcod végkimenetelének tükrében fog módosulni a végső jutalmazás is.

Green nem cicózott. Egy kemény menetben levert, és bár kár érte, tisztességes csata volt, és büszkén viselem a vereséget. Azt nem tudom, hogy hogyan számolok majd el a többieknek a céhben, vagy épp Zoey-éknak. Totál belemerültem a gondolataimba, és képtelen voltam arra figyelni, ami körülöttem történik. Várom a kegyelemdöfést, Green nyert, én innen feladom. Eléggé lefáradtam már, és nincs kedvem felállni. Ekkor fülsiketítő hang rázza meg a terepet, de úgy, hogy még az égbolt is beleremeg.
- Ez meg mi a fene? – kérdezem erőtlenül, és hangom bele veszik a nagy semmibe.
- Mégis mi ez a szemét?! – csak úgy zeng a hang az egész területen, pedig nem egy zárt rész, ahol visszhangozhatna.
- Főnök! – Green kissé idegesnek tűnik.
- Ki az a Főnök? – teszem fel a kérdést a földről, bár már sikerült ülő pozícióba tornásznom magam, és a hátamat egy korhadt fának vetettem.
- Azt kérdeztem: Mi ez a szar?! – bömbölte a hang, de a gazdáját még csak be sem tudom azonosítani. Sosem hallottam még ezt a hangot. A hang erejétől megreped az égbolt, de szó szerint, mintha valaki csak egy nagy tojást próbálna feltörni. Elég durva látvány. És ez még semmi. A földből láva tör fel, és forgószelek cikáznak minden felé.
- Basszus, ha ez a csóka képes a tulajdon hangjával ilyet kiváltani, kíváncsi lennék, mire képes szemtől szemben. – Green rosszállóan néz rám. Még mielőtt szólhatnánk egymáshoz, megjelenik egy lakrima képernyő, és rajta a jól ismert kommentátorunk és műsorvezetőnk, C.C. képe. A háttérben a lelátók tele vannak, szerintem olyan is akad, akinek nem jutott hely, de inkább állva végig nézi a viadalt, mert kíváncsi rá.
- Úgy látom, hogy az egyik csapat totális vesztésre áll. Ideje egy kis segítséget adnunk nekik. – hallom az ismerős hangot. Már homályosan látok, így csak a hallásomra támaszkodhatok. Azt még azért látom, és el is mosolyodom rajta, hogy Green meglepett arccal nézi, és várja a fejleményeket. Nem messze tőlem egy karperec ölt testet a semmiből. Lakrimákkal van kirakva, ami nem jelenthet túlságosan rosszat.
- Vegyétek fel a karpereceket és kezdődhet a második kör! – szól ismét C.C., a baj csak az, hogy ez már a harmadik kör. Green kölyökként, ez volt az első, Green a cukorka után, ez volt a második, és most jön a harmadik. Ez már csak kukacoskodás, és nem is verem nagydobra. A karperecet, mikor magamhoz akarom venni, majdnem oldalra dőlök, de valahogy sikerül megtartani az egyensúlyom. Egy darabig forgatom, nézegetem. Próbálom kitalálni, hogy hol lehet a csapda a dologban. Végül úgy döntök, hogy veszteni valóm már nincs. Vagy ez, vagy Green végez velem. Ez már igazán nem számít. A lakrimavízió eltűnik, én pedig felpattintom a karperecet. Ahogy a csuklómon összepattan a két vége, rögtön felizzanak rajta a lakrimák, és hamarosan ki is fejti hatását a kis ékszerke. Először a gyomromban, vagyis a köldököm tájéken kezdtem érezni valami fura égető érzést. Mintha az imént a földből feltörő láva a hasamban is feltört volna, majd szépen lassan, ahogy annak lennie kell átjárja az egész testemet, belülről kifelé. Oldalra dőlök és összegörnyedek magzati pózba, kezeim a hasamon, de a fájdalom nem akar szűnni. Már ordítanék, de annyira eltompultak az érzékeim és a hangom, hogy képtelen vagyok értelmes hangot kiadni, így inkább csak csöndben szenvedek, és reménykedem, imádkozom, hogy egyszer véget érjen. Olyan, mintha az egész testemet egy óriási satuba fogták volna, ahonnan nincs menekvés, és ráadásnak még folyékony vasat is öntenek rá. Végül megszakad. Úgy tűnt el, ahogy jött. Volt kín, nincs kín. Nem értettem ezt a hirtelen átmenetet, és levegő után kapkodtam picit, ám éreztem, hogy minden rendben van. Túlságosan is jól vagyok, pedig két perccel ezelőtt még meg akartam dögleni. Felálltam, kinyújtóztattam a tagjaimat, megropogtattam az ökleim és a nyakam. Átjárt az erő, azt éreztem, hogy legyőzhetetlen vagyok, és bármit meg tudok csinálni. Képes vagyok mindenre. Green-re néztem.
- Nem csak neked van öregítő cukorkád. – bár az enyém nem cukor, de a hatás ugyanaz. Green nem tétovázott sokat, egy villámostort teremtett ismét. Valahogy éreztem, hogy a varázserőm is megnőtt. Fura érzés volt, mert ez a hirtelen növekedés érezhető. Sokkal erősebbnek éreztem magam. Ahogy Green is tette, én is megidéztem egy villámostort. A testem tíz évet öregedett, ami azt eredményezte, hogy több mágiával is rendelkezem. A villámostor megjelenése kicsit meglepett, de ahogy végig gondoltam magamban a történteket, és a következményeit, egyre jobban tetszett a dolog.
- Kössz C.C., vagy akár ki is adta ezeket. – mondom halkan magam elé, magabiztosan.
- Készen állsz a következő menetre, Green? – nem válaszolt, inkább rögtön nekem esett, és felém suhintott az ostorával. Én sem voltam rest, rögtön lendítettem én is ellenkező irányból. Félúton a két villámostor összeakadt és sisteregve simult egymáshoz. Próbáltuk elhúzni a sajátunkét, de nem igazán sikerült. Végül elhatároztam magam: ha van villámmágia, akkor kell, hogy legyen más is a tarsolyomban. Ösztönösen cselekedtem. Nem nagyon mertem olyanokba bocsátkozni, ami egyáltalán nem biztos, így a megérzéseimre hallgattam.
- Solid Script: Iron. – alighogy kimondtam, vasból álló felirat jelent meg előttem, amit azzal a lendülettel el is toltam magamtól. Így megindulva elsodorta Green-t, aki így hanyatt vágódott.
- Ezt még megkapod. – fura hangokat hallottam. Eleinte nem tudtam, hogy honnan jön, ám hamar ráébredtem, hogy nem mástól, mint Green-től érkeznek a fura hangok. Mire erre rájöttem, már elfogott a szédülés, és térdre rogytam. A gyomrom felfordult, és csak hajszálon múlott, hogy ne adjam ki a tartalmát.
- E-elég! – nyögtem ki. Green természetesen nem állt le.
- Címeres egy gyökér vagy, tudsz róla? – próbáltam másképp. Úgy néz ki, hogy ez hatott. Egy picit megszakadt a dallam, és kihasználtam ezt az alkalmat. Megidéztem a khukri-t és elhajítottam felé. Ez pont elég volt arra, hogy végleg megszakadjon a dallam, és magamhoz térjek. A khukri-hoz siettem, és felkaptam, majd lecsaptam vele Green jobb karjára. Karcolás, semmi komoly. Lecseréltem az íjra, és rögtön három vesszővel kínáltam meg drága ellenfelem, aki kettő elől elugrott, a harmadik pedig a vállát karcolta fel. Mi van basszus, ez ma a karcolások napja, vagy mi a fene? Nem értem. Az íj egyelőre maradt, és újabb két nyilat lőttem ki Green-re, aki játszi könnyedséggel kerülte ki mindkettőt.
- Ez ide vajmi kevés lesz, ezt már tudhatnád.
- Igazad van. – és tényleg. Eltettem ismét az íjat, majd amilyen közel csak lehet, olyan közel kerültem hozzá.
- Nézd csak, Green! – lefogtam mindkét karját, a teste mellé szorítottam, majd jó erősen lefejeltem. Kicsit megtántorodott, ami tökéletes előny volt számomra. Ismét egy villámostort húztam elő, amit Green köré tekertem.
- Messze még a hálaadás ünnepe, de egye fene, idén előrébb hozzuk. Kötözött pulyka ingyen. – hátráltam pár lépést, nagyjából két, három méter távolságig.
- Solid Script: Iron. – ismét ellöktem magamtól a vas feliratot, ami megint ledöntötte a lábáról szerencsétlen Green-t. Mivel a vas vezeti az áramot, a villám pedig tiszta elektromosság…megrázó élmény lehetett, az egyszer biztos. Közelebb sétáltam ellenfelemhez, hogy megnézzem él-e még, elvégre nem az volt a célom, hogy kinyírjam. Csupán le akartam győzni. Amúgy is, törvényes céh tagja nem gyilkol. És amúgy sem szerettem a gyilokot. Green fölé hajoltam, aki galád módon elkapta az ingem, másik kezével meg jól orrba vágott.
- Hogy az a… – szitkozódtam volna, de a lélekjelenlétem annál sokkal nagyobb volt. Green egy újabb támadást akart intézni, méghozzá a villám ököllel. Ismerem ezt a technikát, Green-nek különösen erős, így résen kell lennem. Volt még egy mágia, éreztem a zsigereimben, hogy van ellene megfelelő mágiám. Aktiváltam is, ahogy azt kell, majd Green támadásba lendült. Arcon csapott, tíz pontos bal horog volt, meg kell hagyni, de semmi nem történt. Az ökléről a villám szertefoszlott, az arcom kissé elkenődött, de ennél komolyabb problémám nem volt. Még csak nem is éreztem a hatását.
- Gumi test. Király! – na Green, azt hiszem ez ma kemény menet lesz.
- Ne gondold. – éles hang hagyta el Green torkát. Olyan, amilyenről nem gondoltam, hogy férfi torkán kijöhet. Olyat sikoltott, hogy még egy hárpia is megirigyelné, ám a mellékhatás sem maradhat el. A testem minden egyes porcikájában éreztem a fájdalmat, amit a sikoly okoz. Olyan volt, mintha az ízületeim és a többi részem ólomból lenne. Fájt fenntartani. Megőriztem a hidegvérem, és ismét elővettem az íjamat, remélve, hogyha Green-re lövök, akkor ez is megszakad, úgy ahogy az előzővel is tette. A három nyíl hasította a levegőt, de még mielőtt Green-t elérhették volna, kettő eltört, egy pedig megrepedt, így csökkent az ereje és nem ölte meg Green-t, viszont csúnya sebet hagyott a bal vállán.
- Ha ennek vége lesz, nézesd meg. Bár így is csúnya heg marad majd utána. – ezt lehet, hogy nem kellett volna, ugyanis Green kissé bedühödött erre a beszólásra. Egy újabb villámostort idézett meg, amivel nem kímélt, és folyamatos csapkodás közepette próbált fogást találni rajtam, de nem igazán sikerült.
- Solid Script: Iron. – ahogy a felirat megjelent, Green újra lecsapott. Csakhogy pechére a vas és a villám továbbra sem szeretik egymást, és vissza fele sült el a dolog. Green vonaglott párat, végül a villámostor eltűnt, ahogy a Solid Script is, és Green térdre rogyott.
- Ne haragudj, Főnök. – nézett a megrepedt égre.
- Még gyerek vagy, bele sem kellett volna vágnod ebbe az egészbe. – léptem oda Green-hez, aki most kicsit szomorú arccal nézett rám. Aztán ördögi félmosoly húzódott az arcán. A következő emlékem egy erőteljes becsapódás. Green egy villám lövedékkel ajándékozott meg, hogy odamentem hozzá, és ez repített el, vagyis ennek az ereje repített két méterrel hátrébb. A hátamra estem, és elég kellemetlen érzés fogott el. A levegő beszorult a tüdőmbe, és igen komoly légszomj alakult ki. Próbálok mély lélegzeteket venni, hogy minél előbb pótoljam a tüdőmből kiszállt levegő mennyiséget, hogy újra normálisan tudjak lélegezni, de egyelőre csak lihegek, mint aki lefutotta a maratont ötször, oda, meg vissza. Szépen lassan, azért helyre áll minden, de Green már itt van a nyakamon, és ismét egy villám ököllel készül lecsapni.
- Solid Script: Iron. – épphogycsak. Bár az „O” betű széle megsínylette a találkozást, kihasználtam a lehetőségeimet. Kibukfenceztem oldalra az „IRON” felirat mögül, majd egy villámostort létrehozva elkaptam Green lábát és kirántottam alóla. A srác akkorát zakózott, hogy én ilyet még nem láttam. Élmény volt nézni, főleg ahogy a feje koppan a feliraton. Király.
- Ez biztos fájhatott. - jegyzem meg, és az írás ebben a pillanatban el is tűnik, így Green teste ismét földre hull.
- Már ki is fogytál a szuflából? Én még csak be sem melegítettem, te meg már kifáradtál. Nem lesz ez így jó, Green, tesó. – erre felkapta a fejét. Hát igen, a vas megtette hatását, ugyanis felszakadt a homloka. Nem vészes, de azért oda kell rá figyelni.
- Na jó, akkor fejezzük be végre ezt a küzdelmet. – Green ismét koncentrált, majd ennyi. Semmi nem történt. Ja, vele. Én azt hittem, hogy majd szétmegy a fejem. Vagyis ott kezdődött, aztán szépen lassan kezdett eluralkodni a testemen. Kínzó fájdalom. Majdnem olyan, mint mikor a karperecet vettem fel, csak az a különbség, hogy ennek sosem lesz vége, kivéve, ha Green meg nem semmisíti.
- Mire vársz? Gyere már, te hülye. – szóltam Green-nek. Ennyi még kijött a számon. Az alattam lévő pecsétből képes a hangjegyeket felfelé kiereszteni magából, így okozva potenciális fájdalmat. A testem már égett ettől a fájdalomtól.
- Elég már! Hagyd abba! – szóltam Green-nek, bár nem igazán hatotta meg. Próbáltam a gumitestet aktiválni, de nem igazán sikerült. Pedig, ha ment volna, kibírtam volna azt a rohadt kínzást is, de sajnos elbuktam. Végül a pecsét eltűnt és a fájdalmaim megszűntek. Még pár percig feküdtem a füvön. Túlságosan legyengített, és nem tudtam, hogy mit tehetnék. Ez sok így nekem hirtelen. Végül éreztem, hogy lassan, de biztosan kezd visszatérni az erőm. Már képes voltam létrehozni egy stabil villámostort, és kihasználva a kínálkozó alkalmat, a meglepetés erejét, úgy csapok le. Meglendítettem, és Green nyakát akartam vele elkapni, hogy lerántsam a földre. Ez részben sikerült is, azt leszámítva, hogy csak térdelő pozícióba sikerült lerántani. A khukri-t megidézve támadtam Green-re, aki elég könnyen elhajolt a vágásaim elől. A kis mocsok. Álljon meg egy helyben és ennyi. Sokkal gyorsabb lenne a dolog, és nem kéne ilyenekkel sem szívni.
- Mi lenne, ha most leülnénk pihenni egy kicsit, és fél óra múlva folytatnánk? – kérdőn nézett rám, azt se tudta, hogy erre mit mondjon szerintem.
- Felejtsd el. – legyintettem, majd újabb villámostorral csaptam le Green lábára, majd karjára, és ezt a procedúrát megismételtem a másik oldalán is. Fel-felszisszent, ezek szerint fáj neki. Remek. Mostmár nem hiszem, hogy olyan messze lenne a vége, mint azt gondolom.
- Itt az ideje, hogy gyorsítsunk a tempón. - ja, ez egy kicsit félre érthető, de végülis így van. A sebességem megduplázódott. Futottam néhány kört Green körül, hogy szokja a mókát. Megidéztem a khukri-t, és egyszer-egyszer apró vágásokat ejtettem a testén. Nem veszélyesek, csak annyi, hogy megkarcoltam. Tíz, tizenöt után megálltam, mert meguntam a dolgot, és bár a sebesség mágiám még aktív volt, erről neki nem kell tudnia.
- Jó mi? Meg akarod te is tanulni? – kérdezem tőle. Látom, hogy Green egyre dühösebb rám, pedig nem adtam rá okot szerintem. Ismét neki álltam kicsit futkorászni, csak hogy most megint megállított az az alattomos sunyi mágia, amitől az előbb annyira szenvedtem. A lábam alatt már ott volt a pecsét, és egy pillanattal később már a fájdalom is teljesen átjárt. Még ezt talán elviselem, de a harmadiknál tuti, hogy kipurcanok. A karperecet próbáltam óvni, hisz csak így van némi esélyem Green ellen. Egy kis szenvedés, de ő sem akar túl könnyen, túl egyszerűen győzni, ezért egy idő után mindig deaktiválta a mágiát. És ez volt az én nagy lehetőségem. Persze csak miután összeszedtem magam. Megidéztem az íjamat, és Green-re lőttem vele, majd amíg a nyilak kikerülgetésével volt elfoglalva újabb „IRON”-t indítottam el felé, és végül, de nem utolsó sorban, a szokásos villámostor. A vas felirat most odaszorította Green-t egy fához, és így szinte tökéletesen remek célpontot nyújtott számomra. A villámostor megjelenik a kezemben, meglendít, lecsap, és a vason keresztül Green szépen pecsenyére sül. Még curry sem kell hozzá, mert eleve zöld, az íze meg nem érdekel. Jó ez morbid volt, bevallom. A felirat is és a villám ostor is eltűnt. Green ott ült a fa tövében tehetetlenül.
- Ismerős a helyzet? – kérdeztem tőle.
- Úgyis legyőzlek. – mondta. Kicsit unottan megforgattam a szemeimet.
- Nem unod még ezt a szöveget? Mert én már baromira. Más egyéb? – úgy látszik most pihenünk. Akkor mikor én ajánlottam fel, nem tudom miért nem volt jó. Végül is mindegy, most rendben van minden, és minden teljesen remek. Hátat fordítottam Green-nek, hogy én is keresek magamnak egy megfelelő helyet a pihenésre, de megint elfogott az a kellemetlen érzés, amit egyszer már éreztem ma. A küzdelmünk során. Amikor az ízületeim nehézzé váltak, és az egész testem sajogni kezdett. Oké, hogy tíz évet adott a karperec, de nem vagyok olyan öreg, hogy tíz év így betegyen nekem. Megálltam és némán tűrtem a sajgást. Ez semmi sem volt a másikhoz képest, és ezek szerint egész jól megedzőttem.
- Majdnem olyan jó vagy, mint az elején. – mondtam, és ekkor csapódott a hátamba valami. Egy villám labda. Elvesztettem az egyensúlyom, és nem sokon múlt, hogy nem zakóztam orra. Óriási ereje volt ennek. Szóval még nem fogytak ki a tartalékai, remek.
- Ez nem volt szép dolog. Hátba támadod az ellenfeled? – szidtam meg Green-t. Fittyet hányt a dologra, úgyhogy sokat nem értem el vele. Felállt és egy újabb villám gömböt hozott létre.
- Nem sokára végzek veled. Innen te nem távozhatsz győztesként. – Green elszántsága komolyan zavarni kezdett.
- Akkor mutass valamit, nagyfiú! – hecceltem. Nem kellett sok, elhajította a villám gömböt, amire válaszul egy villámostorral csaptam le rá, a föld irányába terelve a gömböt.
- Ez szép volt. Egy percig azt hittem, hogy eltalál és végem van. – láthatóan Green is élvezte, mert ő is megengedett magának egy félmosolyt.
- Kipihented magad? Folytathatjuk? – kérdeztem, mire Green csak bólintott. Mindketten támadásba lendültünk, de egyelőre fegyverek nélkül. Egymásnak estünk, és hol egyik ütötte a másikat, hol a másik ütötte az egyiket. Egy adok-kapok párharcba torkollt volna, ha Green nem szúrja el. Egy villámcsapással ismét mellkason talált. Kellemetlen érzés volt, és egy óriási Green-tenyér nyom látszott az ingemen, a mellkasomon.
- Na ezt a pólót nem kellett volna. - megidéztem az íjat és három nyilat lőttem ki, majd rögtön a khukri-ra cseréltem, és felgyorsítottam magam. Green háta mögé kerültem, és mint olyan, teljesen védtelen. Egyetlen jól irányzott rúgás és Green a földön fekszik. Nem én leszek az oka, ha lebénul. Azt vettem észre, hogy egyre többször bocsátkozom közelharcba, már akár fegyverek nélkül is. Ezen majd megéri elgondolkodni, de előtte lerendezem Green-t, aki próbálja összeszedni magát, közben pedig felém fordul, hogy ne tévesszen szem elől. Kár érte, újra bevetem a sebesség mágiám, és felé rohanok, de az utolsó pillanatban lehajolok és a lába alatt csúszom át. Épphogy kiérek, már írom is az „IRON” szót, így ha esetleg támadni akarna, ez tuti megakadályozza. Emellett egy nem túl súlyos vágást ejtettem a lába belső felén. Green kicsit megrogyott, érezhetően jól sikerült a vágásom.
- Igazad volt, nem sokára vége van.
- Ne felejts el. Ne csak egy legyek a számtalan ellenfeleid közül. Én örülnék, ha később is tartanánk a kapcsolatot. – teljesen megváltozott. Mintha megint át akarna verni, de ez most nem az. Ez most valahogy más. Nem értettem, de azt sem tudom, hogy hol és mikor lehet keresni. Lehet, hogy a főnökétől fél ennyire? Végül Green feláll és egy bénító ütésre készül.
- Ne ne, ne ne. Azt már tapasztaltam, nem kell belőle repeta. Elég volt az első adag is. - ehelyett ismét a sikolyt vetette be, és nekem megint fájt mindenem. Utálom az ilyet, és Green sajnos bele esett ebbe a hibába. Amint elég gyengének talált, bevitte a bénító ütést. A mellkasomra. De szerintem bukta, mert nem érzek különbséget. Valamit nem jól csinált, de csak én bíztam el magam. Később érkezett a hatás. Elég nehéz volt mozogni, inkább leültem és vártam. Addig ki voltam szolgáltatva Green-nek, aki kényére-kedvére akart tenni, aztán beütött a krach. Van ilyen. Szépen lassan a mellkasomat fogva én is felálltam és egy villámostort is hoztam megint magammal. Lecsaptam, és Green arcát találtam el vele. Majd újra lecsaptam, és újra, és újra. Arcra, karra, lábra, bordákra, és így, éppen mikor hogy.
- Solid Script: Iron – ismét Green-t támadtam meg vele.
- Szerintem itt a vége, drága Green – a felirat eltűnt, én pedig Green-re szegeztem a felajzott íjamat. Nem nagyon mert már innen kekeckedni.
- Dehogy van vége. – újabb villám gömb hagyta el a kezét, és repített el.
- Na jó, már unom ezt az egészet. Ide figyelj Green… – hoppá „új” mágia. - …borulj térdre előttem! – Green ledermedt, és mintha küzdene valami ellen. Előrébb léptem, és megint átadtam magam az ösztönöknek. Mélyen Green szemébe néztem:
- Borulj térdre előttem! – mondtam ki ismét a mondatot. Green néhány másodperccel később fél térdre ereszkedett.
- Solid Script: Iron. – Green előttem térdel, az „IRON” felirat épp a semmiből hull alá, egyenesen Green fejére. Nem öli meg, csak szimplán kiüti.
- Maradj lent! – már jócskán legyengült, ezért nem nehéz fenntartani a kapcsolatot, csak a szemkontaktus kell hozzá. És itt is az „IRON” felirat. Kettőt hátrébb léptem, és bumm! Green fejént landolt a felirat, ezzel kiütötte ellenfelemet. Épphogy az ájult Green elterült a földön ismét megjelent a képernyő, rajta C. C. és a háttérben a közönség.
- Green elájult, így nem tud tovább küzdeni. Kato Brightmore a győztes! – a stadionban a nézők ujjongva fogadják a hírt. Egy eredmény megvan. Hogy állhatnak a többiek?

+5 mágia:

Benn ültem félig kábán a beszerzett sebektől a virág kelyhébe zárva és azon töprengtem, milyen érzés lesz ha majd ki kell állnom a pontozásnál és a többiek gunyoros képébe néznem mikor kihirdetik hogy vesztettem. Egy ideig csönd telepedett rám bizonyára mert Indigó felkészül a végső csapására. Aztán egyszerre csak éles zaj ütötte meg a fülemet és hangokat hallottam a börtönömből.
- Mégis mi ez a szemét?!
Erre csak egy mélyről jövő sóhaj volt a válasz.
- Azt kérdeztem: Mi ez a szar?! – bömbölt a láthatatlan férfi, és a hangját tompa recsegés kísérte meg enyhe rengés mintha kint épp össze dőlne minden. A növény börtönöm falát éles villanó fények világították át és feltámadó szél kezdi lökdösni.
Kísérteties csend állt be néhány pillanatra.
- Úgy látom, hogy az egyik csapat totális vesztésre áll. Ideje egy kis segítséget adnunk nekik - hallottam meg ekkor hirtelen C. C. hangját.
~ Hm, nem csak én hanem ti is srácok?
Ekkor mellettem a szűkös börtönömben megjelent a levegőben egy karperec. Még nem láttam ilyet a külsejét mágikus fényben izzó berakások díszítették. Egy ideig töprengtem a drágakövek a nevén mikor rájöttem hogy nem drágakövek hanem Lacrimák.
- Vegyétek fel a karpereceket és kezdődhet a második kör!
- Már így is túlzottan unom… - nyűgösködik Indigo odakint.
A tömeg hangos ovációban tört ki, majd elhalkul. Egy ideig csak figyeltem a karperecet, hogy fel vegyem el, de nem láttam rá magyarázatot, hogy miért ne tenném meg amit kért. Amint összekapcsoltam a csuklómon azonnal felizzottak lakrimák. Úgy értem, mintha egész testem belülről kifelé haladva lobbanna lángokra. Borzalmas kínokat okozott, amik megszűntével egészségesebbnek éreztem magam, mint valaha. Egy idő után mikor túl jutottam az első megdöbbenésemen valami furcsát vettem észre. Egy kicsit mintha szűkösebben lettem volna a börtönömben mintha a testem megnőtt volna. A kezemet lassan végig futtattam magamon és rájöttem, hogy a karperec a koromon is dobott vagy 10 évet nem csak a varázserőmet növelte meg, és gyógyított fel. Ekkor hirtelen elkábultam és színes képek és angok özöne áramlott át a testemen. Varázslókat láttam amint különböző fajtájú és erejű mágiákat használnak és rájöttem hogy a karperec választási lehetőségek kínál még ha nem is tudtam, hogy milyen időre kínálja ezt.
~ Akkor nézzük csak! - újra végig pörgettem a lehetőségeimet.
~ Egy ideg maradjunk annál amit még én is tudok használni.
- Materiális alakváltás: Gyémánt test - suttogtam magam elé.
A testem tömör gyémánttá vált és nem hittem hogy lehet de az erőm így még jobban megnőtt mint idáig.
Egy ideig küszködtem majd egy kis helyet szerezve egy erősebb csapással szétszedtem az engem fogva tartó növényt.
Mikor kijutottam Indigó ugyanolya nem törődöm képel állt és vár, de látszott rajta, hogy most egy fokkal mintha jobban érdekelné a dolog.
Felé léptem erre felemelte a kezeit majd gyorsan útjára engedett egy Great Red Fire Ball-t a hatalmas tűzgolyó gyorsan közeledett felém és esélyem se volt hogy kikerüljem. A becsapódást követő robbanás nagyot taszított a testemen és hátra taszított pár méterrel. Mikor felkecmeregtem nem éreztem fájdalmat ami nem volt meglepő azok után amit a karperec mutatott nekem. A köpenyem viszont nyomtalanul eltűnt mit ahogy az engem körül vevő növényzet is vele együtt. Mire felálltam és ismét elindultam Indigó arcáról el is tűnt a meglepetés már ha egyáltalán volt rajta ilyesmi. Egy Másik hatalmas Great Red Fire Ball-t dobott felém, mivel már tudtam, hogy mire számíthatok gyorsan neki futottam és fejest ugrottam bele. A robbanást megint csak nem éreztem meg és szerencsére a rohamom se nagyon tört meg a taszítás hatására. Mikor közel értem meg sem állva egy hatalmasat bemostam Indigónak aki egy meglepet kis nyögést hallatva hátrább repült és a hátával a fűben ért földet. Egy ideg fürödtem a dicsőségem fényében majd hirtelen megláttam, hogy Indigó int egyet és mire a fűből kacsok emelkedtek elő a mező teljes hosszában. Egy ideig nem tudtam mit is tegyek mert nem láttam tőle még ilyen erős technikát. A kacsok egyre hosszabbak lettek és mire fel eszméltem már meg is haladták a 10 métert darabonként. Mindegyik felém csapkodott és próbált rám tekeredni. A egy ideig elláttam de mikor rá ébredtem hogy tulajdonképpen nem tudnak megsebezni csak komótosan tépkedtem le magamról a növényeket. Mikor már mozdulni sem tudtam Indigó végre össze szedte magát annyira, hogy fel tudjon állni és mágiát alkalmazzon. Felemelte a kezét és rám mutatott és felém küldte a varázslatát egy Explosion-t. A detonáció ereje már fájdalommal töltötte el a testem, de nem tudta teljes mértékig át ütni a védelmemet és így csak kis részé éreztem meg. Mikor felpillantottam a testem még mindig tartották a növényi kacsok ekkor döbbentem rá, hogy csak egy illúzió fogságában szenvedek. De hiába tudtam ha nem sikerült leszednem magamról a növényeket egykönnyen.
Ekkor éreztem, hogy a börtönöm gyengül majd szét oszlik. mikor kérdőn felpillantottam láttam hogy Indigó elmélyülten koncentrál majd mikor megszólalnék elenged egy eddig még nem használt technikát egy Inferno-t. Egy pillanatra elvakított a tűz hirtelen vad kitörése. Éreztem hogy a lángok pillanatok alatt meglágyítják a testet alkotó gyémántot és elkezdik bele rágni magukat a testem anyagába. Ezt ne értettem egy ideig majd rájöttem, hogy ez csak azért lehet mert nem a meg felelő szinten vagyok, és úgy alkalmazom a technikát. A testemet mindenesetre hihetetlen hő hullám dobta hátra és emésztette egy ideig.
Mikor felálltam a körülöttünk lévő terültet csak hamu és salak borította a testemet alkotó gyémánt néhol elfolyt és megrepedezett és a testem eléggé sajgott.
~ De remélem, hogy ez eléggé legyengített téged te szemét, most jöjjön valami más - gondoltam magamban vidáman.
- Gorgó - kiáltottam el magam.
A testem megváltozott a lábaim kígyófarokká alakultak majd testem bezöldült és halyam kígyókká vált és életre kelt.
Sebesen kezdtem felé siklani és a saját varázslatától még mindig kába Indigó szemébe néztem és alkalmaztam egy Glimpse of terror-t a tekintetében félelem jelent meg majd zavarodottság. Pár egyszerű csapást mértem a testére szinte játszva a földre vittem majd alkalmaztam egy Stone Eyes-t mire a teste kővé vált.
Egy ideig még fölötte álltam és megdöbbenve tapasztaltam hogy sikerült, szinte túl könnyen is. Épp ezen töprengtem mikor Indigó teste hirtelen eltűnik és a helyén egy vastag törzsű fa nőt ki. Éppen ebben a pillanatba oldalról megláttam Indigó alakját felsejleni. Felé akartam támadni de a fa törzse tövéből rengeteg gyökér tört elő és és felém csapott egy ideig gyorsan ki téretettem. Majd nem bírtam tartani az iramot és a gyökerek elsöpörtek majd elkezdtek körül fonni.
Vissza változtam emberi alakba így lett egy kis szabad terem és alkalmaztam a Shadowstep-t a teste átlökődött az árnyék világba és ott gyorsan futva megkerültem a testem körüli akadályokat majd Indió mögött lévő árnyékból kilépve hirtelen ismét felgyorsultak körülettem a dolgok. Amíg meg volt az előnyöm gyorsan lekuporodtam indigó mögé és egy a mesterem által mutatott fogást alkalmaztam. A kezemet össze tetem mintha imádkoznék majd a kis és a gyűrűs ujjamat össze kulcsoltam. A még mindig egyenes középső és mutató ujjamat pedig felfelé lendítettem miközben felálltam és elkiáltottam magam:
- Ezer év fájdalma - a csapásom tökéletes ívben herén csapta Indigót aki kissé fel emelkedett a levegőben és halk hörgés hallatott.
Mikor földet és megfordul és kissé fájdalmas arccal maga mögé int - Soul Infusion: Tree - mire az engem előbb fogva tartó fa hirtelen megmozdul és a gyökereit a földből kiszakítva felé kezdett sétálni.
Láttam, hogy erősen koncentrál a fa irányítására ezért megpróbáltam szemből megtámadni. Ekkor kitartotta az egyik tenyerét és felém intett - Firelily Tornado - mire a már használt kis égő szirmocskák szálltak felém. Nem tudtam hirtelen mit reagálni erre mert nem számítottam rá hogy több mágiát is használhat aktívan ezért csak ösztönösen felvettem a csont formát, de a kis szirmok játszva át égették. Hangos kiáltással tántorodtam hátra mikor távoztak a túl oldalon. Mikor pedig eszméltem ott állt előttem a fa szolgája. Megpróbáltam elszaladni de mindenhonnan fa szolgák léptek elém és nem tudtam hogy melyik az illúzió és melyik az igazi. Nem hagyott sokáig töprengeni egy nagy suhintással az egyik fa mellbe kapott és vagy 8 métert röpültem hátrafelé mire tompa nyögéssel talajt fogtam.
Nagy nehezen felálltam és vissza alakultam a szirmok okozta lukakon gyorsan távozott a vérem. Gyorsan kutattam a karperecben újabb megfelelő mágia után mire találtam egyet amit fel tudtam használni még ha kissé ocsmány is volt.
- Gate of Hell - mondtam komor hangon mire egy hatalmas csontokból és koponyákból épült kapu emelkedett ki a földből előttem. A kapu hirtelen ki nyílt és elkezdtek özönleni belőle a felfegyverzett csontváz harcosok.
Indigó feléjük zavarta a fa szolgáját és egy varázslatba kezdett.
A csontváz harcosok egy gyors parancsra szét oszlottak a mezőn és körbe vették a fa szolgát némelyik viszont Indigót szemelte ki célpontjául.
A fa szolga lomha csapásokkal próbálta eltalálni a csontvázakat és ha talált akkor azonnal szét törte a szolgákat. A szolgák viszont az ütései közt számtalan kisebb nagyobb vágást ejtettek a testén és nagy darabokat hasítottak ki belőle.
Indigó két-három Great Red Fire Ball- t dobott a felé tartó csontvázharcosok közé mire azok lángra kaptak és cafatokra szakadtak szét.
A lángoknak köszönhetően a mező megtelt árnyékokkal minden felé és mivel éreztem hogy a kapu kezdi fel emészteni az erőmet egy gyors intéssel bezártam és elsüllyesztettem a földbe.
Indigó most a fa szolgáját ostromló csontvázharcosokat kezdte ki irtani. Épp ki lőtte az első tűzlabdáját mikor alkalmaztam a Shadowstep varázslatot az őt körül vevő árnyakból mértem rá több csapást is mire egyáltalán felfogta, hogy mi történt. Épp a következő csapást sorozatra készültem mikor megláttam, hogy a fa szolgájából indák hajtanak elő és a körülötte lévő földből is fel törnek az indák a csontvázakat megbénítva. Ezután egy Red Wave varázslattal felgyújtotta a saját lényét és ezzel az enyémeket is.
Az árnyékok így szinte teljesen eltűntek a tűz fénykörében és én pedig védtelenül álltam nem messze Indigótól a támadásom pedig félbe szakadt. Indigó hirtelen fordulattal felém fordult és rám hajított egy marok lángot ami semhogy sem akart lejönni akárhogy is próbáltam eloltani és közben egyre jobban égette a hátamat és a bal karomat.
Elszántam magam, hogy ha veszítek akkor legalább fájdalmatlan okozok előtte ennek a szemétnek. Felemeltem a kezem varázslatra készülve és ki választottam a legocsmányabbnak tűnő varázslatot amit csak találtam a karperecben.
Indigóval egyszerre kiáltottuk el magunkat:
- Living Bomb.
- Genesis Zero
Indigó robbanása közben még érzékeltem hogy a köztünk lévő teret megtöltik hirtelen a kárhozott lelkek és a közvetlenül a varázslás után lévő védtelenül maradt Indigót megragadják.
Aztán bekövetkezett a robbanás ami szinte azonnal ki is ütött, de mielőtt még elveszettem volna az eszméletemet a tűz okozta kínokon át még hallottam a kárhozottak kiáltásait és Indigó félelemmel teli üvöltéseit hirtelen megszűnni.
- Thrin elvesztette az eszméletét nem tudja folytatni, ellenfele Indigó is hát...öhm..harcképtelenné vált. A küzdelem döntetlen.

(Használt 5 varázslat:
- Materiális alakválás: Gyémánt test
- Mythical soul: Gorgó: ( Glimpse of terror és Stone Eyes az alakhoz jár)
- Shadowstep
- Gate of Hell
- Genesis Zero )

Ellenségem felém lépdelt, és tisztán ki tudtam olvasni a szeméből a gyilkos szándékot. Ismertem már az ilyen nézést. Ekkor azonban olyan dolog történt, amely fenekestül felforgatott mindent. Egy hang harsant fel, olyan átütő erővel, hogy minden beleremegett:
- Mégis mi ez a szemét?! – bömbölte az ismeretlen.
Purple azonnal meg is állt, ás látszólag várakozó álláspontra helyezkedett. Ellenben nem láttam az arcán csodálkozást, olyan volt, mintha ismerte volna azt, akihez a z orgánum tartozik, vagy legalábbis magát a hangot mindenképpen hallotta volna már.
- Azt kérdeztem: Mi ez a szar?! – ismét a jól kivehetően férfihez tartozó hang, méghozzá még drasztikusabb hangerővel.
Olyan intenzitással dörgött a kiáltás, hogy a felettünk lévő ég mindenféle képletességet mellőzve megrepedt, ezáltal pedig egy újabb dolog is nyilvánvalóvá vált számomra: ezúttal is egy „babaházban” vagyunk. A fenti jelenség azonban csak az egyik komponens volt. Azon felül még a föld is megrepedezett itt-ott, a repedésekből pedig vízsugarak törtek elő olyan elemi erővel, hogy majdnem teljesen az égig hatoltak. A szél, amely eddig szinte nem is lengedezett, most viharossá fokozódott, és még engem is, aki némileg jártas vagyok a szélmágiák terén, no, eléggé kellemetlenül érintett.
Amint a természeti katasztrófának vége szakadt, csend állt be, ami szinte már nyomasztóan ellentétben állt az eddigi hangzavarral és az események kavalkádjával. Nem történt semmi. Aztán egyszer csak egy mágikus képernyő jelent meg felettünk, benne a már jól ismert műsorvezetővel, kommentátorral és házigazdával: Chris Carterrel. Arca vigyorgó volt, a háttérben pedig a zsúfolt nézőtér egy kisebb szelete virított, ahol a nézők eléggé vegyes érzelmekkel figyelték a történéseket.
- Úgy látom, hogy az egyik csapat totális vesztésre áll. Ideje egy kis segítséget adnunk nekik. – szólalt meg közben C. C.
Ebből több dologra is következtettem. Egyfelől arra, hogy nem csak én állok cefetül rosszul, hanem a többi „társam” is, valamint az is kezdett bennem körvonalazódni, hogy ez nem egy verseny, sokkal inkább egy cirkusz, amely csakis azért van, hogy a nép és az a rejtélyes valaki, akihez a hang tartozik, jól szórakozzon.
Gondolatfoszlányaim közben egy karperec tűnt elő mellettem, kívülről apró, lakrima berakásokkal, mint amilyenek az ékszerekben a drágakövek szoktak lenni.
Annak ellenére, hogy nyíltan elhangzott, hogy segítséget fogok kapni, Purple nem hogy nem volt dühös, de nem is ijedt meg, sőt mi több, inkább örült a fejleményeknek. Mindössze elmosolyodott, és néhány lépést hátrált.
- Vegyétek fel a karpereceket és kezdődhet a második kör! – utasított Chris, valószínűleg a többiekhez is beszélve, nem csak hozzám.
A hátteret alkotó nézősereg kifejezetten örült a segítségnyújtásnak, és hangos ovációval üdvözölte a jelenetet, majd a képernyő olyan gyorsan tűnt el, mint ahogyan megjelent.
A földön heverő tárgy felé nyúltam, majd megragadtam, és a kezemben tartottam néhány pillanatig.
- Vajon tényleg jó ötlet ez? – futott át az agyamon, majd belenyugodtam, és felcsatoltam a karperecet.
Rájöttem, hogy már nincsen veszteni valóm. Ha nem nyerek, akkor meghalok, így hát minden, ami a győzelemhez segíthet, nos, azt be kell vetnem. Ahogyan a karomon összekattant a szerkezet, azonnal pokoli kínok lettek úrrá rajtam. Olyan volt, mintha belül a testemben gyújtott volna valaki tábortüzet, vagy mintha engem lógattak volna a nyársra disznó helyett, ráadásul kifordítva. A földön fetrengtem, de hangot nem adtam a fájdalomnak, úgy szólván nem jött ki a torkomon a kiáltás. Aztán rövidesen elmúlt a kín, a helyét pedig átvette valami nagyon ellentétes érzés. Mint akit kicseréltek. A sebeim, melyeket a harc eddigi részében szereztem, mint eltűntek. A fáradtság, amely már kezdett úrrá lenni rajtam, úgyszintén. Mintha csak pihentem volna egy hónapot.
- Tetszik ez az érzés. – gondoltam, de közben még valamire rá kellett döbbennem.
Nem csak, hogy egészségesebb lettem, hanem teljesen megváltoztam. A hajam megnőtt némileg, és fehérré vált. A karjaimon jobban dagadtak az izmok, mint annak előtte, de ami még ennél is furcsább volt, az az, hogy olyan mágiákat leltem a fejemben, melyeket eddig nem ismertem, és éreztem, hogy a varázserőm is olyan szinten van, mint még soha.
- Akkor hát, kezdődhet a tánc? – kérdeztem, mihelyst felegyenesedtem, és elmosolyodva máris belevágtam abba, hogy egy kicsit felcsavarjam a hőfokot a parketten.
Purple a magasba emelkedett előle a füst segítségével, csakhogy nem volt olyan könnyű dolga, mivel én követtem őt oda a Flight-ot kihasználva, és ez még csak a kezdet volt.
- Úgy látom, hogy te nem is bánod, hogy most én kerültem fölénybe! – kiáltottam oda ellenfelemnek, aki előttem cikázott.
Úgy vettem észre ugyanis, hogy felettébb jó kedvében van, és szinte örül annak, hogy olyan erejű ellenféllel harcolhat, mint amilyenné most én váltam. Perceken keresztül kergettük egymást a légi parádé keretében. Mivel még csak válaszra sem méltatott, így hát kissé mérges is lettem, no meg a hatalomtól megrészegedve, amely olyan furcsának és felbolygatónak hatott, nem állhattam meg, hogy meg ne támadjam közvetlen közelről. Ennek érdekében pedig máris elkövettem az első hibámat, megszegve a fontos szabályt, mely úgy szól: „Ne hősködj!”
Bevetettem egy újdonságomat, a Dark Écriture: Darkness varázslatot. A mágikus erőm, amely már így is óriási lett a karperecnek köszönhetően, most még jobban megugrott, a testem pedig átalakult, felvéve a mágiához tartozó démoni formáját. Éreztem, ahogy átjár az erő, és a gyorsaságomat is tudtam növelni, így nem volt nehéz beérni Purple-t. Amint eléggé megközelítettem, a Darkness Breath-et bevetve lezúztam a tagot, aki a földre zuhant, de nem szenvedett túl nagy károkat, mivel közben sikeresen ismét teljesen füstté alakult, így minimálisra csökkentve az őt ért sérüléseket.
- Hogy a fene vigye el ezt a fickót. Olyan szívós, mint egy csótány! – bosszankodtam magamban. – Na de várj csak, most megkapod! – mosolyogtam magamban, és fejemben a kész tervvel máris megint akcióba lendültem, esélyt sem adva neki arra, hogy levegőhöz jutva ő is húzzon valamit.
Kezdetnek egy Darkness Flare Bomb-ot indítottam útjára. Ezzel kettős célt próbáltam meg elérni. Egyfelől fenntartottam annak a lehetőségét, hogy egyszerűen elkapja a robbanás, és én már azzal is jól járok. Másfelől figyelembe vettem azt is, hogy a füsttel ezt is meg tudná úszni nagy részt, viszont éppen ezért azonnal a nyomába küldtem a következő mágiát is, mint egy kombinációt, alig néhány másodpercnyi üresjáratot hagyva. Az a mágia pedig nem volt más, mint az Emera Param. Tudtam már, hogy a füst gyengéje a szél, valamint az állattá alakulásával sem tudott ügyeskedni, mivel én a levegőben voltam, és neki pedig egyenlőre védekeznie kellett.
A tervem azonban nem igazán vált be, sőt! A robbanás keltette porfelhőt félre söpörve egy hatalmas kristály kupolának ütközött, melyet komolyan megrongált ugyan, de ledöntetlenül meghagyott. Így hát a teljes eredményem annyi volt, hogy egy jó adag varázserőmet ellőttem az ellenfelemre.
- Az ördög vigye el! Hát mennyi trükkje van még? – bosszankodtam még mindig.
A kristály néhány másodperc múlva leomlott, Purple pedig ismét a füstmeghajtásává rontott nekem, ellenben most ő sem fukarkodott a kísérő mágiákkal. Kezdetnek nyilakat zúdított rám, melyet én ugyan sikeresen elhárítottam a Storm Wall segítségével, csakhogy ez a rövidke idő elég volt a támadómnak arra, hogy megközelítsen, és megint azzal az undorító kígyós trükkel megsorozzon. Most sem sikerült kitérnem előle a megnövekedett sebességem ellenére sem. Vagyis így ez nem egészen igaz. Nem is állt szándékomban, hogy kitérjek a támadása elől. Az ütések csak úgy záporoztak a testemen ellenségem legnagyobb örömére, azonban most már nekem is volt egy olyan ütőkártyám, mint neki a füst, ez pedig a víz volt. Bár a támadás teljes mértékben célt ért, én a legkisebb mértékben sem sebesültem meg, hála a Water Body-nak.
- Na, ez hogy tetszik? – gondoltam magamban elégedetten, és máris ellentámadásba mentem át.
Megint a Darkness Breath-en volt a sor, hogy kárt okozzon, mivel a felső teste most teljesen sebezhető volt. Kicsit még sikerült a külsőbb lökéshullámba húzódnia, de ennek ellenére mégis sokkal nagyobb eredményeket értem el, mint az előző próbálkozásomnál, a fickó pedig megint a földbe csapódott. A felső testén vegyesen keletkeztek zúzódások és nyílt sebek, némelyikből pedig szivárgott a vér is. Látható volt rajta, hogy nem egészen így tervezte, de ettől függetlenül elégedett a harccal, élvezi azt.
És meg kellett hagyni, hogy én is kezdtem belejönni. Az erőm még mindig olyan szinten volt, hogy könnyedén tudtam vele erősebb mágiákat is használni, nem kellett attól tartanom, hogy kimerülök. Leszálltam a földre, és egy darabig csak bámultam a férfit, ő meg engem. A néhány másodperces néma mozdulatlanságnak aztán vége szakadt hirtelen. Egyszerre lendültünk támadásba. Ő a nyilaival lövöldözött, én meg a Dark Delete-tel. Mindkettőnk körül záporoztak a célt tévesztett ellenséges lövedékek, azokat pedig, melyek célba találtak volna, kioltotta az ellenséges tűz. Úgy fel perc múlva aztán felhagytunk ezzel az értelmetlen próbálkozással. Mindössze kettő-három támadás ért csak célba a tömegből, amely egyikünkben sem okozott kárt, mivel én a víztestemmel, ő pedig a füstjével hatástalanította a csapást.
A kezdeti fölényem, ahol csak menekült, és úgy táncolt szinte, ahogyan én fütyültem, már rég véget ért. A küzdelem kiegyenlítetté vált, mindketten megfontoltak és taktikázónk kezdtünk lenni, viszont nem tudtunk mit tenni, minket nem igazán erre terveztek. Hol én cselekedtem elhamarkodottan, s ennek egy bekapott csapás lett a jutalma, amely persze nem hagyott nyomot, hol pedig ő vétett egyet, amit ő is hasonlóképpen fizetett meg, mint én. Nem tudtunk a másik fölé kerekedni, hiszen jó formán sebezhetetlenek voltunk mind a ketten. Viszont mégiscsak én voltam lépéselőnyben, ez az előny pedig a szél mágia miatt volt. Nagy mázlim volt, hogy Purple nem használt villám mágiákat. Bár még óvatosnak kellett lennem, hiszen az állati alakokat és a kristályteremtést is csak úgy a semmiből húzta elő, akárcsak én a saját mágiáimat. Itt senki sem számolhatott semmivel sem biztosra. Orosz rulettet játszottunk, legalábbis az én nézetemben, és csakis a szerencse fogja eldönteni azt, hogy melyikünk kapja be végül a töltényt, és fekszik el holtan a földön, és melyikünké lesz a dicsőség meg a többi egyéb, ami ezzel jár.
- Lássuk csak! – pörgettem az agyamat, miközben éppen közelharcot vívtunk. – Mit is kéne lépnem most? – gondolkodtam, miközben az acél karmaik összecsaptak az ellenfelem kristálykardjával, majd a két fegyver ismét külön vált, majd újra összecsaptak. – Mindenképpen a széllel kell rávennem, hogy megszilárdítsa magát, ha pedig ez megvan, el kell érnem, hogy olyan támadást tudjak intézni ellene, amit nem tud kikerülni a kristály védelmével sem. Ehhez egyszerre kéne mind a kettő csapást bevinnem, de ez lehetetlen. – tekertem a fejemben a fogaskerekeket, miközben megálltunk egy-egy nagyobb kövön, egymással szemben. – Ezen felül, még ha egyszerre meg is tudnám valósítani a rohamokat, akkor sem garantált a siker. – mérlegeltem a helyzetet az utolsó gondolatban, majd eldöntöttem, hogy mi is lesz a következő tervem, és bele is kezdtem, hogy véghezvigyem.
Már mindkettőnknek elege volt a kardozásból, így nem lepődött meg azon, hogy eltéve a fém karmokat, valami mást vettem igénybe. Csak állt, és várt. Úgy tűnt, nem zavarja a dolog, sőt, sokkal inkább kíváncsi rá, hogy mit főztem ki neki.
A harc elején már bevetett halott idézéssel kezdtem a haditervem első fázisát. A legfontosabb feladat az elterelés megszervezése volt. Erre a célra tíz zombit számítottam fel, akiket már most elkönyvelte, mint járulékos veszteséget. Másik tíz zombi játszotta a „lefogók” szerepét, ezen felül pedig hagytam még ötöt tartalékba, hátha kell még valahová erősítés. Amint a felosztást a fejemben elrendeztem, a tartalékokat leszámítva mindegyik megkapta a Demonic Power-t is, majd rohamra küldtem az elterelő csoportot. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy Purple mit fog reagálni, mivel nem láthattam a fejébe, de minden eszembe jutó eshetőségre készültem.
- Ha a magasba repül, akkor magam szorítom le, ha a földön marad, akkor egyszerűen csak folytatom a kivitelezést, ha pedig netán hátrálni kezdene, akkor bevetem a tartalékokat. – vettem sorra azokat a kimeneteleket, melyek hirtelen eszembe jutottak.
A lehető legkedvezőbb folyamat zajlott le, mivel felvette a harcot a katonáim ellen, azonban közben bevetette azt az undorító füstfüggönyt, amit már a kezdeteknél is alkalmazott. Erre ugyan nem gondoltam, de nem hozott zavarba, egy nagyobb széllökettel elsöpörtem, így láthatóvá téve a pasast, aki közben az állati erőkkel felvértezve máris elintézte négy élőholtamat. Ez azonban nem volt probléma, elvégre őket már a veszteséglistára írtam mind. Ezeken az akadályokon túljutva jöhetett a terv második fázisa, a „lefogás”. Az erre kijelölt csapatomat a dulakodás közben már pozícióba helyeztem, így mozgatva őket minden irányból egyszerre vetették magukat a harcosra, miközben én is pozícióba helyezkedtem, néhány méterrel felette.
- Innen már csak két irányba mehet, vagy valami nagyobbat kell domborítania, hogy lenyomja a csapatom. – gondoltam tovább a lehetőségeket.
Sajnos ezúttal már nem ment olyan gördülékenyen a terv, mint az első fázisnál, mivel kristály oszlopokat teremtett szerte a terepen, ami több emberem is hátradobta, valamint nem utolsó sorban még védelmet is biztosított neki néhány irányból. Ezzel sem számoltam, akárcsak az előbb a füsttel, csakhogy ehhez már kicsit több idő kellett, hogy átgondoljam, mit is tegyek. Szerencsémre azonban mégis találtam egy gyors megoldást, és sikerült három hullával eljutnom a célpontjukhoz, így a terveim szerint megpecsételve a sorsát. A terv vége ugyanis a következőképpen festett: Vagy elkapják a zombik a kardjaikkal, vagy végső esetben felrobbantom őket, ellenkezőleg pedig, ha füstté válik, mint fizikai támadás ellen szokott, akkor pedig én zúzom le az Emera Param erejével. Viszont az eddigi szerencsém nem kísért tovább.
Sikeresen kivédte mind a kettőt, úgy, hogy füstté alakult, maga fölé pedig egy jókora pajzsot teremtett, ami a felülről érkező szelemet felfogta, majd darabokban hullott a földre, nem egy csatlósomat összezúzva.
- Fejezzük ezt be egyszer és mindenkorra! – kiáltottam, és zuhanórepülésbe fogta, egyenesen a prédám felé, aki egy helyben állva várt be.
Csakhogy ez végzetes hiba volt, majdnem mind a kettőnknek. Nekem azért, mert tudtam, hogy mire készülök, neki pedig azért, mert nem tudta, hogy mit forgatok a fejemben. Ahhoz, hogy meg tudjon támadni, kristályokat idézett, amelyekkel fel akart nyársalni, csakhogy így nem törődött eléggé a védelmével. Tehát előre küldve a szelemet, rávettem arra, hogy megszilárduljon, és kristállyal védekezzen is, így felnyársaltatva magam és őt is. Én a szuronyokat kaptam telibe, melyet nekem szánt, ő pedig a megmaradt két zombim kardját, egyenesen a hátába. Ellenben én is elszámoltam magam. A testemben nem tett kárt a sok-sok ásvány, de a karperecemet majdnem levágta rólam. Az volt a szerencsém, hogy a szél, amely megtört az ellenségem pajzsán, némileg hátrataszított, melynek köszönhetően csak végigkarcolta a csecsebecsémet. Én a földre estem, és onnan kukucskáltam, hogy mi a helyzet, de biztosra mentem, és még mielőtt bármiről is meggyőződhettem volna, felrobbantottam a két ütőkártyámat, hogy így a szilánkokkal is minél nagyobb sebesülést okozzak neki, és végső soron meg is öljem.
Ahogy feltekintettem, láttam a lecsöpögő vért, mely lassan, de biztosan a földre csepegett. A kardok és a csontszilánkok a teljes hátát szétroncsolták, és első ránézésre több létfontosságú szervet is tönkretett, de még nem győztem. A pillanat műve volt csak az egész, de egy kristálydarabot, melyet vagy akkor teremthetett, vagy pedig még a széttört védelméből maradt, azt felém dobta, méghozzá kifejezetten pontosan. Ő már összeesett, miközben a lövedék felém repült. Én nem tettem semmit. Olyan voltam, mint egy darab kő, gondolván, hogy a Water Body-n nem tud áthaladni. Ez volt a legeslegnagyobb hibám és beképzeltségem az egész összecsapás, sőt, az egész közelmúltban. A szilánk egyenesen a karperecembe csapódott, és a már meggyengített szerkezetet egyetlen ponton szétzúzva levágta rólam, majd a maradék lendületét felhasználva nem túl mélyen ugyan, de a csuklómba fúródott.
Az erő, mely eddig átjárta a tagjaimat, most szertefoszlott. Az új mágiák úgyszintén. A démoni alakom eltűnt, és visszatért a régi kinézetem is, a sebeimmel és a fáradságommal együtt. Minden arra az állapotra állt vissza, mint mikor Purple ki akart végezni, én pedig megkaptam a karpántot. Minden, leszámítva azt, hogy az arénás csoporttársam már holtan és vérbe fagyva feküdt. Én is a földre rogytam, és szuszogva, kimerülten terültem el a harctéren. Aztán ismételten Mr. Carter hangja ütötte meg a fülemet:
- Purple életét vesztette a harcban, így a nyertes Rohandar Blacksteel lett. - hallottam a hangot, de kissé messziről, mintha valami távoli sarokból jönne.
Kifáradtam, és a földön elterülve csak lihegtem. Még ahhoz sem volt elég erőm, hogy gondolkodjak, így csak vártam, hogy most mi fog következni.

Spoiler:

A szavak után hirtelen, mintha csak összefolyt volna körülöttem a tér, minden elhomályosult egy kicsit, majd mikor a kép kitisztult, a már jól ismert, s zsúfolásig telt aréna közepén állt. Igen, álltam, bár magam sem értettem, hogy hogyan bírok talpon maradni. Olyan érzés volt az egész, mintha láthatatlan kezek támasztottak volna minden irányból.
De nem csak én voltam az egyetlen, aki ott volt. Rajtam kívül ott állt még három ismeretlen fickó is, nagy valószínűséggel annak a csapatnak a tagjai közül, ahová Purple is tartozott, valamint tőlem nem messze állt még a két „csapattársam” is, akik nem voltak sokkal jobb állapotban, mint én, legalábbis amennyit első ránézésre meg tudtam állapítani róluk. Az aréna közönsége pedig szinte tombolt, mintha még mindig folyt volna a küzdelem, noha már mindennek vége volt. A vad kiáltozás tárgyai pedig mi voltunk. Ki egy elismerő mondatot kiabált be valamelyikünknek, ki csak egyszerűen éljenzett, de a füttyök sem voltak kisebbségben. A hang kavalkádot pedig a taps is színesítette, mely szinte már zavaróan hangos volt.
- Nézzenek oda! – bömbölte túl hangjával C.C. az ünneplő tömeget, mire az kicsit lejjebb vett a hangerőn, de még mindig borzasztó hangos volt. - Soha jobb kezdetet az újkori Szivárványviadaloknak! – kiáltotta.
Ezt követően kitárult előttünk egy hatalmas, kapu, melynek mindkét szárnya felnyílt, belülről pedig olyan fényesség sugárzott ki, mely teljesen elvakított, így lehetetlenné téve azt, hogy a túloldalra is átlássak. A keletkezett nyílásból pedig egy vörös szőnyeg indult útjára, és legurulva végig lefedte az utat a kapu és köztünk, egyenesen a lábunk előtt megállva.
– A legnagyobbnál is nagyobb tapsot a versenyzőknek! Bőven kijár nekik a pillanatnyi dicsőségből! – hergelte megint a tömeget a kommentátor, ami egyfelől jól esett, hiszen mégis csak engem is ünnepeltek, viszont már így is elegem volt a sok tapsból, már-már fájt tőle a fejem.
Nem sokkal ezután pedig lassan kirajzolódott a felénk sétáló Carter alakja, mely a fénylő ajtórésből érkezett.
A tömeg ekkorra már szinte extatikus állapotban, állva ünnepelt minket.
- Igazán abbahagyhatnák már. – gondoltam, mivel jelen pillanatban szinte semmire se vágytam jobban, mint hogy egy óriásit aludjak.
- Hát srácok, büszke lehet rátok a céhetek – kezdte, Carter mikor odaért hozzánk -, már amelyikőtök tartozik valahová. Viszont van egy rossz hírem.
- Na tessék, már kezdődik. – morogtam magamban.
- A csapatok küzdelme döntetlennel zárult, ami azt jelenti, hogy a csapatok hatodik tagjainak, azaz a főnököknek kell összecsapniuk! – mondta szinte természetesen.
- Mi van? – csodálkoztam el. – Milyen főnök? Milyen csapat? Milyen hatodik tag? – cikáztak a fejemben a kérdések, de még ahhoz is fáradt voltam, hogy hangosan kimondjam őket
Nem láttam értelmét már az elejétől fogva annak, hogy bárkivel is közösködjek. Ha nyerek, miért osszam meg a dicsőséget mással, ha pedig veszítek, minek bukjanak velem a többiek is? A csapatok mind az ostobáknak és a gyengéknek valók, és ezt a véleményemet még akkor is osztottam.
Persze a nézősereg ennél sokkal jobban fogadta a lehetőségét annak, hogy még több harcot nézhetnek meg, méghozzá talán nagyobbat is, mint amilyeneket eddig láttak, hiszen ha mi csak alárendeltek voltunk, akkor a főnökünk logikus módon erősebb, mint mi vagyunk, hiszen mi másért állna felettünk?
– De ne olyan gyorsan, kedves nézőközönség! – fordult meg Chris, immáron a nézők felé intézve szavait. – Az egyik csapatnak nincs hatodik tagja, nincs főnöke, aki a döntőben kiállhatna értük. Ez pedig sajnos azt jelenti, hogy a győztes…
A folytatást már nem hallhattam, mivel a láthatatlan kezecskék, melyek eddig talpon tartottak, mintha egyik pillanatról a másikra szertefoszlottak volna, én pedig eszméletemet veszítve estem össze.


Kora reggel volt, mikor felébredtem. A velem szemben elhelyezkedő ablakon szelíden sütött be a napsugár, kellemesen melegítve az arcomat. Egy egészen barátságosan berendezett szobában feküdtem egy paplan alatt, a fejemet egy puha párnán nyugtatva. Mellettem volt egy kis éjjeliszekrény, velem szemben pedig egy nagyobb méretű, valószínűleg ruhatárolásra szolgáló szekrény. A véres és itt-ott szétvágott ruhám helyett most egy fehér pizsama volt rajtam.
Lassan felültem az ágyban. Nem tudtam, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy az arénában álltam, de annyi biztos, hogy nem csak pár óra, mivel teljesen kipihentnek éreztem magam, és a sebeim is már gyógyulásnak indultak.
Éppen azon próbálkoztam, hogy kikeveredjek az ágyból, mikor kinyílt a szoba bal oldalán levő ajtó, és belépett rajta Froozer, Ann társaságában.
- Óh, hát felébredtél végre? – örvendezett Ann.
- Igen. – feleltem tömören. – Miért, mennyit szundikáltam? – érdeklődtem.
- Valamivel több, mint két napot. – felelte a farkas olyan hangsúllyal, melytől az lett az érzésem, hogy ezt sértésnek szánta.
- Az bizony hosszú idő. – mondtam igazándiból csak úgy a semmibe, senkinek sem címezve szavaimat, majd felálltam. – És, hol is vagyunk pontosan? – faggattam őket tovább, mivel semmit sem tudtam sem magamról, sem a környezetemről egészen eddig.
- Ez itt egy magánkórház. Ide hozták a verseny sebesültjeit. – felelte Ann.
- De már mindenki elment szinte, már csak te vagy itt. – mondta megint kissé talán gúnyosan, bár lehet, hogy csak én képzeltem be magamnak. – És miattad nekünk is itt kellett dekkolni egészen eddig. – folytatta, melyből már egyértelművé vált, hogy nem képzeltem be, valóban sértegetett.
- Óh, bocs, hogy életben mertem maradni! – vágtam vissza neki én is ironikusan.
- Jaj ugyan már, hagyjátok abba! – szólt közbe szelíden Ann. – Te pedig Roha, ne mérgelődj! Inkább élvezd a jól megérdemelt pihenést, hiszen lenyűgözően harcoltál.
- Köszönöm a bókot. – mosolyodtam el.
- És, most mihez akarsz kezdeni, hogy ennek vége? – nézett felém kíváncsian.
- Nem te mondtad épp az imént, hogy élvezzem a pihenést? – kérdeztem vissza incselkedve.
- Milyen igaz. – nevette el magát.
- Viszont, ha őszintén akarok felelni, akkor azt mondanám, hogy fogalmam sincs. Jó lenne valóban egy keveset pihenni, de aztán utána azt hiszem, hogy muszáj lesz valami megbízást elvállalnom, mivel eléggé le vagyok égve. – mondtam, majd mint aki valami isteni szikrát gyújt az agyában, észbe kaptam: - Tényleg, ha már a pénznél tartunk, nem kaptam valami jutalmat a nem is tudom… fél győzelemért? – érdeklődtem.
- Hát… egy ládát hoztak neked még aznap, amikor az arénából ide hoztak. Ott van az éjjeli szekrényen. – mondta Ann.
- Ja, de mi nem tudtuk kinyitni. – folytatta Froo.
- És miért akartátok ti kinyitni? – vallattam őket, mivel, bár mindkettőjükben megbíztam, mégsem gondoltam magától értetődőnek, hogy az én cuccaim vagy éppenséggel az én pénzem között turkáljanak.
- Talán valami baj van vele? – kérdezte kissé megilletődötten a lány.
- Nem, csak úgy… megkérdeztem. – feleltem rövid megfontolás után, miközben a szekrényen levő doboz felé lépkedtem.
Egészen takaros kis szelence volt. Megpróbáltam felnyitni a fedelét, de mintha csak be lett volna zárva, nem nyílt fel.
- Valami kulcsot vagy hasonlót nem hagytak itt? – kérdeztem visszafordulva a többiekhez.
- Nem, csak ezt hagyták itt.
- Értem. – tűnődtem el. – Na sebaj, majd kinyitom később. – döntöttem el. – Ann, lennél szíves kimenni! Átöltöznék, és utána már vissza is mennék a céhbe.
- Ilyen hamar? Biztosan rendben lesznek a sebeid? – aggodalmaskodott.
- Nyugalom, nem vagyok olyan elpuhult, hogy ennyi visszatartana némi utazástól. – mosolyogtam rá.
Miután elhagyta a szobát, felöltöttem egy új ruhát, melyet a szekrényben találtam. Mint később Froozer-től megtudtam, ezt ajándékba kaptam, és eléggé hasonlított a másik ruhámra, melyet csak úgy simán, a megkérdezésem nélkül kihajítottak a szemétbe. No nem mintha fontos lett volna nekem, vagy ilyesmi, de azért akkor is.
A kis közjátékot azonban félretéve összeszedtem azt a kevés kis holmit, amit magammal vittem, és a ládát is elvíve útra keltem, két hűséges barátommal együtt. Bár többször kellett pihennem, mint általában, és ahol lehetett, inkább vonattal vagy egyéb közlekedési eszközzel utazunk, mégis mondhatni, hogy zökkenőmentesen vettük az akadályokat, és gond nélkül megérkeztünk a léghajóra. Nem számítottam valami nagy fogadtatásra, és nem is kaptam túl sok dicséretet, mindössze egy-egy elismerő pillantás jutott ki nekem, de valahogy nem is bántam. Megelégedtem a tudattal, hogy a csatámat győzelemmel zártam, még ha az idióta csoportosítgatás a vesztes csapatba osztott. Ráadásul annak az elismerését így is sikerült kivívnom, aki számított, a többi pedig már mind-mind lényegtelen volt nekem.

Arra eszméltem, hogy az arénában vagyok. Fel álltam. Ekkor vettem észre hogy a karperecem tönkre ment és darabokra hullott. A lelátókról a tömeg üdvrivalgása hallatszott. Előttünk három alak várakozott Indigó és még két ismeretlen mikor végignéztem a csapatunkon láttam hogy tőlünk is hiányzik két ember. Örömmel láttam hogy az egyik az a nagy szájú Gilbert.
- Nézzenek oda! – visszhangzott C. C. hangja az egész arénában. – Soha jobb kezdetet az újkori Szivárványviadaloknak! – az aréna falába ágyazott hatalmas kétszárnyas kapu lassan kitárult. Vakító fényesség sugárzott ki onnan, majd egy hosszú vörös szőnyeg gurult egészen a lábunkig. – A legnagyobbnál is nagyobb tapsot a versenyzőknek! Bőven kijár nekik a pillanatnyi dicsőségből! – A vakító fényből lassan kirajzolóottk a közeledő Carter körvonala.
A közönség tombolt és felállva kiabált be minden félét az arénába. Ekkor figyeltem fel rá hogy bár alig tudom megtartani a súlyomat ha akarnék sem tudnék össze rogyni, valamilyen láthatatlan erő megtartott.
- Hát srácok, büszke lehet rátok a céhetek – kezdte, Carter mikor odaér hozzánk -, már amelyikőtök tartozik valahová. Viszont van egy rossz hírem. A csapatok küzdelme döntetlennel zárult, ami azt jelenti, hogy a csapatok hatodik tagjainak, azaz a főnököknek kell összecsapniuk! – a közönség éljenezni kezdett, amint meghallották a ráadás lehetőségét. – De ne olyan gyorsan, kedves nézőközönség! – fordult Carter a nézők irányába. – Az egyik csapatnak nincs hatodik tagja, nincs főnöke, aki a döntőben kiállhatna értük. Ez pedig sajnos azt jelenti, hogy a győztes…
Ekkor elhagyott az a láthatatlan erő amely eddig a levegőben tartott és össze estem majd elsötétült előttem a világ.


Mikor magamhoz tértem a sziget magán kórházában találtam magamat. Gyorsan felöltöztem és kimentem a kórházból hogy megnézzem a hajó amivel érkeztem még meg van e. Meg volt. A kapitány mondta hogy két napja fekszem a kórházban és azóta teljesen letakarították a a szigetet. Egy ideig még a szigeten maradtunk a kapitánnyal és vártuk amíg elég jól leszek ahhoz hogy útnak induljunk. A várakozás alatt kaptam egy csomagot, mégpedig egy ládát és a férfi aki átadta azt is mondta hogy ne próbáljam a szigeten kinyitni mert nem fog sikerülni, és hogy ez a nyereményem a viadalon. Persze rögtön meg is próbáltam kinyitni amint nem láttam a fickót, de nem sikerült még mágiával sem tudtam kinyitni amiből arra következtettem hogy vagy megakar tréfálni a fickó vagy tényleg igaza van csak valamiért nem illik itt kinyitni a nyereményes ládát. Ezután a sziget módszeres felmérésével foglaltam el magam. A falu elég üres volt és nagy részt már az első napon amikor végigjártuk a kapitánnyal láttuk minden érdekességét ezért hamar rá is untam. Ezután a kastély környékét jártam körbe és egy idő után meg is találtam amit kerestem, egy bejutási pontot a kastélyterületére. A kastélyt végigjárva láttam hogy minden sokkal romosabb állapotban van mint amikor a versenyen voltunk. Egy idő után eljutottam a toronyba ahova érkeztem az első körben. Egy kis hezitálás után be is mentem felkészülve rá hogy a torony bármelyik pillanatban a fejemre omolhat. Egy ideig csak álltam a sötétben és szoktattam a szememet a környezethez majd körbenéztem és láttam hogy megérte ide bejönnöm. A falakat valamilyen oknál fogva sikerült belepnie a Szikla gumó nevű növénynek és egy magyarázatot adott arra hogy miért van olyan romos állapotban az egész hely. Gyorsan szedtem egy pár darabot és kisiettem mielőtt még maga alá temet valami kósza omlás.
Ezután mivel nem tudtam mit csinálni és mivel egyre jobban voltam jeleztem a kapitánynak, hogy indulhatunk. Ő örömmel indult végre útnak a hosszú várakozás után. Az út alatt többször is lelkendezve mesélte végig az összes harcot így képet kaptam az egész harcról és már egyre kevésbé szégyenkeztem a döntetlenem miatt. Mert úgy éreztem hogy ha nyerek akkor győztünk volna. Az utat jó széllel tettük meg és viszonylag hamar vissza is értünk a kontinensre. Mivel meg kértem a kapitányt hogy lehetőleg ne a városba tegyen ki így a várostól egy pár kilométerre tettek kis a homokos fövenyre a ládám és egy kis úti elemózsia kíséretében. A kapitány meg ígértette velem hogy ha legközelebb látom a kikötőben beköszönök és ha legközelebb is indulok a viadalon akkor értesítem mert előjogot szeretne a szállításomra.
Ezután elköszöntek és elhajóztak, egy ideig még figyeltem őket amikor már nem láttam őket a távolban lehajoltam és a láda felé nyúltam.
~ Most már ki kell nyílnod. Nincs kedvem cipelni életem végéig.


Szedtem 5db Szikla gumó-t

Green kidőlt, bár sok lehetőség nem volt. Ez a karkötő, vagy mi a fene, elég jól elvégezte a dolgát. Amint a srác elzakózott, a karperecem felizzott, majd szikrázni kezdett. A benne lévő lakrima, mintha kiégett volna, ezután pedig egy szó nélkül darabokra hullott, mintha sosem létezett volna. Azt hiszem túl sokáig használtam, és túl mohón, ugyanis, ahogy elmúlt a hatása, rosszul lettem. Megszédültem, és végül négykézláb rogytam. A gyomrom is kavargott, és nem tartott sokáig, hogy a reggeli megváltsa a jegyét visszafelé és kiszabaduljon a külvilágba.
~ Hello, kicsi ”Vuk”. – simán lehetett volna így köszönteni. Végül összeszedtem magam, és leültem egy olyan korhadt, kiégett fához. Nyilván a többiek még nem igazán végeztek, ám nem sokára, nagyjából pont akkor, mikor kezdett visszatérni belém az élet, ismét körbevett a jól ismert fehér fényesség, és egy pillanattal később megint a zsúfolt arénában találtam magam. Ezt eléggé kezdtem megutálni, nincs valami más szállítóeszköz, amivel tudunk utazni a helyszínek között? Egyáltalán, a szigeten voltunk még a harcok alatt, vagy csak az aréna van ide építve? Végül is lényegtelen volt. Az arénában nem sokan maradtunk. Ha jól számoltam – a homályos látás nem könnyíti meg az ember dolgát – akkor három-három ember maradt meg a két csapatból. Tőlünk ott az a csuklyás alak, meg a fekete ruhás, valamint én, a másik hármat sajnos nem ismerem, de ezek szerint biztos pokoli erősek lehetnek. Legszívesebben leülnék, vagy lefeküdnék, de valami talpon tart, és nem sokára C.C. is megjelenik, ahogy az tőle már megszokott.
- Nézzenek oda! – szólal meg rögtön. - Soha jobb kezdetet az újkori Szivárványviadaloknak! – folytatja. A jelenlegi állapotomat tekintve teljesen közömbösen hallgatom végig a mondandóját. Valahogy csak félig fogom fel mit is mond pontosan, és ha valahogy sikerül egy kicsit több információt feldolgoznom, az se nagyon köt le most. Az biztos, hogy a műsor és körítés részéhez értenek. Az aréna óriási kapuja kitárul és mintha csak a mennyország lenne a túloldalon, vakító fényesség dől ki a kapuból.
- Király! – mondom ki halkan, bár lehet, hogy ennek nem lesz jó vége. A vörös szőnyeg kigördül, mint a sztároknak.
- A legnagyobbnál is nagyobb tapsot a versenyzőknek! Bőven kijár nekik a pillanatnyi dicsőségből! – hangzik fel ismét C.C. hangja. A nézőtér is megerősíti. Állva tapsol mindenki, és éljeneznek. Nesze nektek kolonc. De végeredményben jó volt és jól is sült el.
- Hát srácok, büszke lehet rátok a céhetek, – kezdi Carter. - már amelyikkőtök tartozik valahová. Viszont van egy rossz hírem. A csapatok küzdelme döntetlennel zárult, ami azt jelenti, hogy a csapatok hatodik tagjainak, azaz a főnököknek kell összecsapniuk! – hogy mi? Akármennyire is fáradt voltam, tudtam, hogy erről nem szólt a fáma.
- Mégis mi a… – mindegy, lényegtelen, akkor választunk egy tagot. Hátha belemennek ebbe.
- De ne olyan gyorsan, kedves nézőközönség! – fordul Carter a nézők irányába. – Az egyik csapatnak nincs hatodik tagja, nincs főnöke, aki a döntőben kiállhatna értük. Ez pedig sajnos azt jelenti, hogy a győztes… – és csapó! Ennyi! Totális sötétség önt el. Erre vártam, az édes és várva várt tudatlanság. Zuhanás a mélybe. És most megtörtént. Ha jól hallottam, akkor még valami csattant a talajon, talán én, de ki tudja már.
Amikor magamhoz térek, az első, amit meglátok, egy fehér plafon, majd a hozzá tartozó falak. Az eljutott a tudatomig, hogy egy ágyon fekszek és Zoey ül mellettem.
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Jól. Vagyis már jobban. – válaszoltam.- Hugo? – kérdeztem vissza.
- Volt egy kis dolga, így el kellett mennie. – bólintottam.
- Mióta vagyok itt? És mi lett a viadallal?
- Nyugi. Két napja kezelnek egy magánkórházban, ami a szigeten található. A viadal…inkább hagyjuk.
- Két napja?! – elborzadtam. Mi a fene történt velünk ott az arénában? A viadal kérdését nem firtatta. Ha akarta volna, elmondta volna. Ennyire már ismerem. Visszadőltem, és tovább bámultam a plafont.
- Még van egy kis dolgom, így elindulok. Otthon találkozunk. – elköszöntünk Zoey pedig felállt és kiment. Nem sokkal később egy nővér lépett be.
- Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte. Elmosolyodtam az életkedvén, mert legalább tízszer annyi volt, mint nekem.
- Fogjuk rá. – válaszoltam jó kedvűen. Leellenőrizte az kartonom, hümmögött párat, majd ismét rám nézett.
- Remek, hamarosan elhagyhatod a kórházat. – mondta, és mielőtt válaszolhattam volna, már ki is viharzott. Lassan időről időre bejött valaki megnézni, amíg végül elengedtek. Felöltöztem és rögtön a kikötőbe indultam. Ahogy kiléptem a magánkórházból, az első ami feltűnt, hogy a sziget teljesen kiürült. Mintha semmi nem történt volna itt, mintha nem a Szivárványviadalt rendezték volna meg itt. Fura volt így látni, mert még egy apró eldobott pohár vagy ilyesmi sem adta jelét, hogy itt két nappal ezelőtt még tömeg volt, és tele volt a sziget. A kikötőbe érve még épp sikerült elcsípnem az utolsó hajót, ami elhagyja a szigetet. Az út most valahogy rövidebbnek tűnt, mint idefele, bár ez lehet, hogy annak a néhány óra alvásnak tudható be.
Ahogy megérkeztünk és kikötöttünk, rögtön haza indultam, hogy lepakoljak, majd úgy gondoltam, jobb, ha bemegyek a céh házba elszámolni, hogy hol is voltam az elmúlt napokban. A kórházban mellettem volt egy láda, ami névre szólt, de akárhogy próbáltam, sehogysem nyílt ki. A fegyverekkel inkább nem próbálkoztam, mert nem tudtam mi van benne, nem akartam, hogy balul süljön el a dolog. Letettem a polcra a tojás mellé, majd valahogy megpróbálom felnyitni, ha mindent elintéztem.
Rögtön a céhbe indultam, és ahogy beléptem az ajtón Liz állt ott. Látszólag az élet úgy ment, de ahogy beléptem, teljesen megőrültek. Mindenki rohant oda, hogy gratuláljon, vagy kérdezgessen, hogy mi történt, és hogy történt.
- Az újságok megelőztek. – mondta Lizlet, majd engedett a tömegnek. Lassan, ahogy tudtam mindenkinek válaszoltam, próbáltam mindenki kíváncsiságát kielégíteni, és legvégül elmeséltem mindent. A ládát kihagytam, nem volt kedvem beszélni róla, hisz ki se tudom nyitni, így gyakorlatilag egy szimpla tároló doboz, semmi több. Majd ha kinyílik, akkor említést teszek róla. Örültem, hogy így fogadtak, és nem estek nekem, hogy meggondolatlanság volt, végül minden elcsendesedett és a céh visszatért a napi rutinhoz. Elolvastam, hogy mit írtak az újságok, és végeredményben egész jó kis cikket írtak róla. Mostmár legalább nem mondhatják, hogy gyenge lennék, és talán még némi elismerést is sikerült kivívni magamnak. Majd ez idővel kiderül. Csak az a hülye láda.