HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)

Go down 
SzerzőÜzenet
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Hétf. Júl. 16, 2012 4:58 pm

Cím: Őrület Arénája

Szint: C- től indul

Jutalom: Szint függő

Leírás: Goldmine igen csak vicces kedvében van ma úgy tűnik, bár ez csak néző pont kérdése. Értetek küldet hogy legyetek oly kedvesek és fáradjatok be - de nagyon vadul és gyorsan - az irodájában. Természetesen mehettek együtt külön de a lényeg hogy csak akkor kezd mondandójába amikor már mind ott vagytok. A nagy helyzet az hogy, hírt kapott egy igen különleges eseményről, melyet egy szigeten rendeznek meg. Az eseményen mágusok mérkőznek meg egymással, céhük képviseletében. A nyeremény persze sok sok gyémánt is, de itt hangsúly nem ezen van, hanem azon hogy a céhek összemérik erejüket. Rengetek potenciális jelölt jelenik meg ezen a Ligán, és mivel a pénzre mindig szükség van -, különösen az ilyen vad életmód fenntartásához - ezért titeket küld hogy megmutassátok ennek a céhnek a valódi erejét! Ti fogjátok képviselni a Quatro Cerberust, mutassátok meg mit tudtok! Lelkesítő szövege után mind felajzva indulnátok ki, de ekkor eszébe jut hogy van még másik három ember is aki veletek tart, de ők már a szigeten várnak rátok, de siessetek, mert a legutolsó járat délután négykor indul! / Hargeonból indul a hajó, Skillet nevet viseli erre kell felszállnotok/
Postok odáig tartson hogy a hajón meglátjátok a picurka kis éden kerti szigetet4

Sorrend: nincs

Határidő: 6 nap egységesen

Megjegyzés: A küldetés alatt minden lépést kétszer is kérek meggondolni, mert bele is halhattok egy egy rossz döntésbe!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alice
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 460
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Jun. 11.
Age : 23
Tartózkodási hely : Itt vagyok

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 9
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Vas. Júl. 22, 2012 10:34 pm

Céltalanul lődörögtem a tömött utcákon, valami elfoglaltság után kutatva, de semmi. Semmi érdekes, semmi, amivel levezethettem volna a feleslegesen felgyülemlett energiát. Már azon kezdtem agyalni, hogy akár elkezdhetnék futkosni is, az előbb vagy utóbb lefáraszt, de ilyet egy komoly érett nő nem csinálhat, tök gáz lenne. Két évvel ezelőtt még belefért volna talán, bár kétlem, hogy akkor is azt tartottam volna a legjobb módszernek, hogy módszeresen hülyét csinálok magamból egy rakás ember előtt.
Egy csapat nevetgélő gyerek szaladt el mellettem, majdnem fellöktek, de nem foglalkoztak ilyen apróságokkal, sokkal fontosabb dolguk volt, mégpedig, hogy elfussanak a „fogónak” kijelölt személy elől. Egyértelmű, hogy ez sokkal fontosabb, mint folytonosan elnézést kérni egy rakás unalmas, pipogya embertől. És milyen igazuk is volt. Szinte már irigyeltem őket.
Még egy fél óráig kutattam valami érdekes után. Majdnem azért imádkoztam, hogy valami baj történjen, hogy legyen elfoglaltságom, de persze természetesen ilyenkor semmi sem történik, még egy nyomorult táska tolvaj sem volt a közelben. Végül csak csüggedten bevonszoltam magam a céhépületbe.
~ Talán valami munkát kéne keresnem? ~
Leültem a pult mellé, ahol Richard épp valakinek töltött egy korsó sört. Szórakozottan elkezdtem pöckölgetni az egyik poháralátétet, amikor az egy szerencsés véletlen folytán (vagy csak túl nagyot pöccintettem, ki tudja) lerepült a padlóra.
Felálltam, hogy felvegyem, amikor megláttam Max-et egyedül az egyik eldugott asztalnál egyedül iszogatni. Azonnal felvidultam, végre valaki, akivel lehet beszélgetni. Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem kívánt társaság lehetek, ugyan, ki ne akarna velem beszélgetni?
- Szia! – Dobtam el magam az asztal túloldalánál álló székre, egy harsány köszöntés kíséretében.
Pohara fölött rám sandított.
- Szia. – Belekortyolt a pohara tartalmába, aztán csak ültünk ott az asztalnál csöndben. Hát nem is dumcsizni jöttem a céh házba, nem készültem semmi érdekes beszédtémával. Azt mondják az egy perc néma csönd társaságban már nyomasztó és kínos. Kíváncsi lennék, hogy a mi öt perc néma csöndünkre mit mondanának az emberek.
- És hogy vagy? – próbálkoztam valami hétköznapival, amivel el lehetne indítani egy beszélgetést.
- Jól. – felelte, ezután újra beállt az az öt perc némaság, mint az előbb is. Igen, talán nem egy ilyen semmitmondó kérdéssel kellett volna próbálkoznom, evidens, hogy erről nem nagyon lehet elindulni semmilyen irányba sem. Valami jobbal kellett volna előrukkolnom. Ekkor eszembe jutott még egy jó öreg régi, kipróbált beszédtéma.
- Remek időnk van ma, nem igaz? Szépen süt a nap.
-
Képzeletben megfejeltem az asztalt. Ennél nagyobb baromságot mondani sem tudtam volna, de hát mégis mit vártam magamtól?
Már meg sem próbáltam mondani valamit, nekem már nem volt semmi ötletem sem.
Ahogy itt ültünk, egy árnyék vetült az asztalra, s mikor felpillantottam az illetőre, az éppen akkor omlott rá részegen az asztalra. Max és én meglepően gyorsan reagáltunk, azonnal felpattantunk a székeket felborítva és gyorsan arrébb álltunk. Lukisz volt, és ahogy teljes testsúlyával rádőlt az asztalra az fel is borult, ő pedig a padlón kötött ki.
- Hé, jól vagy?- guggoltam le hozzá.
- Eh? Nemtorom. – kicsit nehézkesen beszélt, jó pár pohárral betermelhetett már… vagy korsóval. – Goldmine mester beszélni akar veletek. Elkísérnélek titeket, de gondolom észrevettétek, hogy nem megy most valami jól a járás.
- Ja, jól bekáfoltál. – vigyorogtam. – Na akkor mi akár mehetnénk is a mester irodájába. – vetettem fel az ötletet. Max csak bólintott, aztán némán megközelítettük a mester irodáját. Bekopogtam.
- Szabad! – Benyitottam. Odabent a Mester nem volt egyedül, Omeron is bent tartózkodott az irodában.
- Áh remek, végre ti is befutottatok. – Megköszörülte a torkát. – Azért hívtalak ide titeket, hogy elküldjelek titeket egy versenyre.
Jó magasra szaladt a szemöldököm. Mindenre számítottam, de erre nem.
- A közeljövőben rendeznek egy versenyt egy szigeten, melyen több neves céh is részt vesz, ami nem csoda, tekintve hogy szép nagy összegű jutalmat ígérnek a győztesnek. Titeket kérlek meg arra, hogy képviseljétek a céhet ezen a Ligán. Tudom, hogy remekül fogtok teljesíteni. Bízom bennetek és a képességeitekben. Nos, vállaljátok.
Miután ennyit dicsértek, egyszerűen nem volt pofám nemet mondani. Talán a két mellettem álló is ezen okból egyezett bele, bár ez tűnt a legkevésbé valószínűnek. Izgatottnak tűntek, és ettől én is felpörögtem. Elköszöntünk, és már éppen menni akartunk, amikor a mester újra megállított minket.
- Jut eszembe, még három másik személy is veletek tart, de velük már csak a szigeten fogtok találkozni. – rápillantott az órájára. – Siessetek, a legutolsó járat, amivel el tudtok menni, négykor indul. Nos akkor sok sikert! A lelketek legyen mindig vad!

Futnunk kellett a pályaudvarig, mivel azt hittük van még egy csomó időnk, úgyhogy jól elpiszmogtuk a dolgot, és mire észbe kaptunk már késésben is voltunk. Szerencsére még időben sikerült megvennünk a jegyeket, legalábbis Omeronnak és nekem, Max időközben eltűnt. Valószínűleg ő a megint a vonat tetején akart utazni, értelemszerűen nem is kellett neki vennie jegyet.
Alig, hogy mi is felszálltunk a vonat döcögve elindult. Szerettem volna kicsit beszélgetni Omeronnal, eddig még nem nagyon volt alkalmam beszélgetni vele, de egy idős kedves néni elkezdett nekem csevegni és nem állt szándékában elhallgatni, nekem meg szívem nem volt beléfojtani a szót, úgyhogy három órán át hallgattam Micike cica és kölykeinek bolondos történeteit. A hölgynek alighanem nem voltak rokonai, így életét a macskái szépítették csak meg.

Megkönnyebbülten szálltam le a Hargeon-i pályaudvaron a vonatról. Úgy éreztem, soha többet nem akarok macskáról hallani sem.
Max időközben csatlakozott hozzánk és hárman indultunk el a kikötőbe, hogy megkeressük a hajót, ami kivisz minket a verseny helyszínéül szolgáló szigetre. A kikötőbe csukott szemüveggel is kijutottam volna, tekintve, hogy itt nőttem fel, de a probléma az volt, hogy fogalmunk sem volt, melyik hajóra kéne felszállnunk, de pár megszólított ember után már ez sem jelentett akadályt. A kérdezősködés varázs.
A Kikötőben pár perces keresgélés után rá is akadtunk a Skillet nevű hajóra.
Miután mi és még pár ember felszállt a hajóra, az el is indult. Újabb több órás utunk alatt a nap elkezdett lefelé vándorolni a horizont felé. Az ég alja vöröslött, de a levegő kezdett lehűlni. A nyílt vízen ez nem is volt meglepő.
Hosszú órák után aztán végre megpillanthattuk a sziget körvonalait. Végre, közel vagyunk már.

( Ha valami nem jó, szóljatok és amint tudom javítom )


A hozzászólást Alice összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Júl. 27, 2012 9:33 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Szer. Júl. 25, 2012 1:23 pm

Még a szokásosnál is lehangolóbb és szánalmasabb hangulat tombolt az ebédlőben. Mivel Lukisznak és Mukinak nyoma sem volt kénytelen voltam egyedül sörözni egy félreeső asztalnál. Probulus is elvágtatott a könyvtárba, ami manapság már a rögeszméje lett, akárcsak a mások fejében való turkálás. Mások meg sem merték közelíteni az asztalomat, jól tudták rólam, hogy jobb, ha nem zavarnak meg mikor a csendes pihenőmet töltöm. Csak én és az aranylóan gyöngyöző nedű voltunk, mi ketten, édes kettesben. Ritka pillanat volt az ilyen, amit megbecsültem, bár lehet az a két hülye nem ártott volna. Lukisz és Muki folyton dobták az ívet, mikor együtt ittunk. Be nem állt a szájuk, szüntelen a furcsábbnál is furcsább kocsmás történeteikkel bombáztak. Néha már fárasztóak voltak a szinte hihetetlen és képtelen baromságok, de legalább gyorsabban telt az idő.
- Szia! – törte meg egy ismerős hang a viszonylagos csendet, aztán pedig egy maskarás lány ült le velem szembe.
Első körben legszívesebben kirúgtam volna alóla a széket, hogy tudtára adjam semmi kedvem jelmezbálos barmokkal foglalkozni, de miután jobban megnéztem az arcát valahonnan ismerős volt. Ismerős nőszemélyt pedig nem kergetünk világgá, mielőtt meg nem bizonyosodunk róla, hogy pontosan ki is ő.
- Szia – nyögtem ki, majd belekortyoltam a korsóm tartalmába.
Tekintetemet a söröm habjaiba temettem, de szemem sarkából a lányt is figyeltem, hátha sikerül felismernem. Ismerős volt az arca és az elfuserált rendfenntartói jelmeze is, de valószínűleg ez a tizedik korsó sör már kellően visszahúzott.
- És hogy vagy? – kérdezte a lány. Látszólag beszélgetésbe szeretett volna velem bonyolódni, de nem talált fogást.
- Jól – válaszoltam tömören, miközben egyre csak csikorgó agytekervényeimet erőltettem.
Néhány perc után aztán megvilágosodtam. Agyamból szép lassan elpárolgott az alkoholgőz, és tisztulni kezdett a kép. Emlékeim között kotorásztam, míg végül meg nem találtam azt a napot, amelyiken először találkoztam ezzel a bárgyú maskarával. El sem tudom feledni azt a pokoli napot… Alice volt az! Már szinte el is felejtettem a múltkori találkozásunk óta, hogy mennyire megváltozott az eltelt két évben. Emlékszem mikor először találkoztam vele, akkor még…
- Remek időnk van ma, nem igaz? Szépen süt a nap.
Ez volt az a pillanat, amikor majdnem leestem a székemről. Ennyire görcsös és esetlen beszélgetéskezdeményezési próbálkozást még sohasem hallottam. Szerettem volna segíteni rajta, de igazából én magam sem tudtam, hogy mit nyögjek be. Valahogy úgy éreztem, hogy nem egészen vagyunk egy hullámhosszon. Ráadásul engem az időjárás borzalmasan nem tudott érdekelni!
Aztán egy váratlan pillanatban egy árnyék vetült az asztalunkra. Az árnyék tulajdonosára néztem, aki nem más volt, mint Lukisz. Nagyon komoran tekintett ránk, már-már haragosan. Hirtelen nem értettem, hogy mi baja lehet, míg végül ki nem engedett. Azonnal rábomlott az asztalra, mire én és Alice szinte egy emberként ugrottunk fel a székünkről. Az asztal Lukisszal együtt felborult. Megint hulla részegre itták magukat Mukival, jellemző…
- Hé, jól vagy? – guggolt le hozzá Alice.
Én csak legyintettem egyet, mert még közel sem volt baj, láttam ennél sokkal, de sokkal rosszabb állapotban is.
- Eh? Nemtorom. – nyögte. - Goldmine mester beszélni akar veletek. Elkísérnélek titeket, de gondolom észrevettétek, hogy nem megy most valami jól a járás.
- Ja, jól bekáfoltál – vigyorgott Alice. - Na akkor mi akár mehetnénk is a mester irodájába – mondta, mire én csak bólintottam.
Nem volt nagy kedvem Goldmine baromságaihoz, de ő volt a mester, vagy mi a fene… Így kénytelen voltam végighallgatni, mielőtt elküldöm melegebb éghajlatra az ötleteivel együtt.
- Te meg szedd már össze magad! – rúgtam bele a földön gyötrődő Lukiszba, menet közben.
Az irodához érve Alice bekopogott.
- Szabad!
- Francba, mégis itt van… - morogtam az orrom alatt, mert titkon abban reménykedtem, hogy nem lesz az irodájában.
Odabent a mesteren kívül még volt egy számomra ismeretlen srác. Láttam már a céhben rohangálni, de nem ismertem személyesen, sőt hallásból sem. Igazából nem is érdekelt, hogy ki lehet, bőven elég volt nekem Csipasz idiotizmusát elviselnem.
- Áh remek, végre ti is befutottatok. Azért hívtalak ide titeket, hogy elküldjelek titeket egy versenyre.
- Óh, hogy Gnoryll verjen meg téged is! – morogtam alig hallhatóan, majd az ajtóhoz legközelebbi székre ledobtam magam.
Nem szerettem magamból bazári majmot csinálni, főleg nem mások parancsára.
- A közeljövőben rendeznek egy versenyt egy szigeten, melyen több neves céh is részt vesz, ami nem csoda, tekintve hogy szép nagy összegű jutalmat ígérnek a győztesnek. Titeket kérlek meg arra, hogy képviseljétek a céhet ezen a Ligán. Tudom, hogy remekül fogtok teljesíteni. Bízom bennetek és a képességeitekben. Nos, vállaljátok?
Még szép, hogy nem! Küldd el a drága Csipaszkádat, vagy Eriket! Már majdnem visszamondtam az egész marhaságot, amikor Alice igent mondott. Arcomat azonnal a tenyerembe temettem, és lehunyt szemmel szidtam mindenkit mindenért, ami éppen eszembe jutott.
- Jut eszembe, még három másik személy is veletek tart, de velük már csak a szigeten fogtok találkozni – pillantott rá az órájára. – Siessetek, a legutolsó járat, amivel el tudtok menni, négykor indul. Nos akkor sok sikert! A lelketek legyen mindig VAD!
Alice és a másik srác pillanatok alatt kiviharzott az irodából, szinte tüzes csíkot húztak maguk után. Én még pár pillanatig elidőztem a székemben, s próbáltam kiheverni az iménti stressz bombát.
- Max? – törte meg a mesébe illő csendet a mester.
- Megyek, megyek… - keltem fel lassan a székből és egy sánta tetű sebességével indultam meg kifelé. – Nem látja, hogy mennyire VAD vagyok? – kérdeztem a hangomban enyhe gúnnyal.

Odakint a tőlem már jól megszokott módon közlekedtem, a háztetőkön. Gyorsabb volt, mint az utcákon bohóckodni, és még a tömeget is el tudtam így kerülni. Utáltam a tömeget… Már félúton járhattam a pályaudvar felé, amikor a semmiből Probulus bukkant elő. Annyira sikerült meglepnie, hogy reflexből majdnem lecsaptam.
- Képzeld a helyi könyvtárban találtam információkat az egyik ősödről! – közölte vidáman, a tetőkön ugrálás közben. – Totti DeLuise névre hallgatott, és nem Fiore-ban élt! Sőt igazából bizonyos kósza jegyzetek alapján arra a következetésre jutottam, hogy a nagyszüleid vándoroltak be az országba. Valami elől itt találtak menedéket annakidején és itt telepedtek le.
Probulus karattyolását elengedtem a fülem mellett, mert abszolút nem érdekelt a családom múltja. Most inkább arra koncentráltam, hogy lekéssem a vonatot, és ne kelljen mennem arra a szerencsétlen bohóckodásra. Ám nem volt szerencsém, amit lassan kezdtem már megszokni. Amit igazán szerettem volna annak mindig pont az ellenkezője jött össze. A vonat még mindig bent állt, így pedig ürügy híján felpattantam az egyik vagon tetejére, hogy útnak eredhessek. Probulus természetesen vásárolt magának jegyet, s a többi emberrel együtt utazott.
Az út során Probulus szép lassan feltöltötte a fejembe az összes információt, amit eddig összegyűjtött a családomról. Hát mit nem mondjak, Totti üknagyapám tényleg méltó volt az Ültetvényes gúnynévre. A fickónak hat gyereke volt, négy a feleségétől, egy a szomszédtól, egy másik pedig egy nála jóval idősebb nőtől, aki annakidején bevezette őt a testi kapcsolat legmélyebb rejtelmeibe is.

A hargeoni pályaudvaron kiválóan kiismertem magam, mivel már lassan kezdtem úgy érezni, hogy túl sokat jártam errefelé. Könnyedén kijutottam az utcákra anélkül, hogy bármelyik ellenőr vagy kalauznak szemet szúrtam volna. Odakint a tetőkről hamar kiszúrtam Alice-t, akit fentről követtem egészen a kikötőig, ahol aztán megkezdődött a kérdez-felelek játék, hogy mégis melyik hajóra kell felszállnunk. Nekem eszem ágában sem volt a saját síromat ásnom, szóval a kisujjamat se mozdítottam annak érdekében, hogy megtudjuk melyik hajóra kell felszállnunk. Probulus pedig a pályaudvar óta eltűnt, valószínűleg potyázni próbál az egyik hajón, mivel ő hivatalosan nincs a résztvevők között és semmi keresnivalója nem lenne a hajón, leszámítva az ígéretét.
Miután Alice megtalálta a hajónkat felszálltunk rá, én pedig ismét szidtam a sorsot, amiért erről se sikerült lemaradnunk. A taton kerestem magamnak egy csöndes helyet, ahol senki sem zaklat a hülyeségeivel. Nyugalomra volt szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam mégis miféle marhaságba kevertek bele. A sós levegőben tisztán éreztem Probulus szagát, ami azt jelentette, hogy fel tudott lógni a hajóra.
Néhány órás út után már a sziget is feltűnt a láthatáron, legalábbis a fedélzeten sürgölődő alakok beszélgetéséből erre következettem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Pént. Júl. 27, 2012 3:22 pm

Nos Omeron kicsit szünetel, de mi haladunk, tessék NJK-ként kijátszani.

Na a hajó út van akit megvisel van akit nem, de végül is semmi extra nem történik. Körülbelül három órát töltötök a hajón, a legénység ha kéritek étellel és itallal ellát titeket. A sziget mely szemetetek előtt feltűnik elég furán néz ki. Az egy dolog hogy van rajta erdő, de alig pár lakóházat láttok, valamint egy furcsa domborított fehér tetőjű valamit. A nap fény szikrázik rajta, aki sokáig nézi könnyen meglehet hogy percekig fénylő pontokat lát maga előtt. Közvetlen mellett egy hatalmas kőr alakú építmény magaslik, pontosan olyan mint egy Colosseum, nagy valószínűséggel az is. Amint közelebb juttok egyre több hajót láttok a sziget felé közeledni minden felől, de a kikötő sem üres már. Emiatt nehéz is a kikötés, hiába hajótok nem túl nagy de alig fértek a móló közelébe. Nagy nehezen még is csak sikerül kikötni. Előttetek kb 500 méterre magasodik a már említett Colosseum, és így közelről jó százötven méter magas lehet. A hajókról özönlenek az emberek befelé, ti is kövessétek titeket. Utatok során egy aprócska kisfiúra lesztek figyelmesek amint azt ordibálja:
- Mágusok! Kérem minden mágus jöjjön velem!
Nos nem csak ti kezdetek a fiúcska után koslatni hanem mások is, sőt egész szép tömeg verbuválódik össze. A kisfiú elsőként egy listára felírja neveteket, majd a fehér létesítménybe vezet titeket. Belépve a fehér monstrumba minden fehér és csillog a tisztaságtól. Mintha csak egy szállodában lennétek, a pulton mind kaptok egy szoba kulcsot, majd a kis fiú megkér titeket hogy ha nem túl nagy gond a regisztrációs eljárást még most bonyolítsátok le. Egy hosszú folyósón vezet titeket egy nagyobb terembe ahol már négy másik alkalmazott vár rátok. Mindegyik kezében egy egy toll szerű valami van. Nos itt megtudjátok hogy ezekkel a tollakkal három fekete pontot fognak rátok tenni. Az a helyzet hogy az előző alkalommal komoly problémák voltak a regisztrációban és mivel idén is rengetegen vagytok, számokkal azonosítják be az embereket. A kis pontokban három fekete szám van, ti döntitek el hova kéritek! Eztán az ebédlő helységbe vezetnek némi falaltozásra, ahol aztán igazi terülj terülj asztalkám van! Falatozzatok amiből csak kedvetek támad, majd este 5 ig szabad foglalkozás!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alice
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 460
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Jun. 11.
Age : 23
Tartózkodási hely : Itt vagyok

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 9
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Hétf. Júl. 30, 2012 6:07 pm

Hah, még hogy közel, hát jól elkapkodtam. Azt hittem hamar odaérünk, de a hajó elég csigatempóban vánszorgott. És ami még ennél is bosszantóbb volt, hogy a hajó legénységének zöme nem is tett ellene, semmit sem csináltak. Bár minden haragom elszállt, mikor meghívtak magukhoz pókerezni. Nyílván úgy néztem ki, mint aki még sohasem játszott, s ebben nem is tévedtek, valóban. Bizonyára arra számítottak, hogy majd elszedik a pénzem. Őszintén szólva én is azt hittem, és azt terveztem első két kör után lelépek, de olyan eredményesnek bizonyult az a két kör, hogy még maradtam három kör erejéig.
- Köszönöm a jó játékot. – Vigyorogtam, mikor a hajó már olyan közel ért a sziget kikötőjéhez, hogy látni lehetett az embereket is. Összesen nagyjából úgy három órába telt, míg ideértünk. De a sziget elég furcsán nézett ki:
Az egész mintha egy hatalmas nagy erdőből állt volna, amiből csak elvétve tűnt elő egy-egy apró kis lakóházat, meg egy domború tetejű épületfélét. A nap fénye szikrázott rajta, s olyan sokáig bámultam az épületet, hogy kis fénypontok kezdtek táncolni a szemeim előtt. Gyorsan lekaptam róla a tekintetemet és elkezdtem dörzsölni a szemem.
Miután újra kitisztult a látásom, felmarkoltam a nyereményemet és a fejüket csüggedten lógató matrózok mellett elsietve elkezdtem keresni Omeron-t és Max-et. Míg őket kerestem a hajóról jobban szemügyre vettem a szigetet. A Domború valamitől nem messze egy nagy, Colosseumra emlékeztető építményt pillantottam meg. Talán pont az is volt a funkciója. Ahogy a hajó közelebb ért a kikötőhöz észrevettem, hogy több másik hajó is tart a sziget felé, és volt pár, ami éppen kikötni készült. Már így is nagyon sokan voltak a kikötően, a mi apró kis hajónk is alig tudott kikötni. Újra a többiek megtalálására fordítottam a figyelmemet.
Kis keresgélés után rájuk is akadtam a hajó hátuljában. Omeron elég hangosan magyarázott Max-nek, hogy másszon le végre a hajó tatjáról, mert le kell szállni a hajóról. Max pedig… legalább olyan hangosan horkolt. A megérzésem azt súgta, hogy nem alszik, inkább csak erősen próbálkozik úgy tűnni, mint aki baromi mélyen húzza a lóbőrt.
- Hagyd Omeron, őt nem lehet innen rábeszéléssel elmozdítani. Kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni - ujjaimat megropogtattam kicsit, hogy ellazuljanak, aztán egy villámgyors mozdulattal elkaptam Max fülét.
-Áú-áú-áú-áú-áú-áú-áú-áú-áú! – Fülénél fogva rángattam le a hajóról. Max még lépni sem tudott rendesen csak csetlett botlott, Omeron pedig követett minket.
Amikor leszálltunk a hajóról elengedtem.
- Finomabban nem ment volna? – morogta fülét dörzsölve.
- Hmmm…nem. – Feleltem vidáman.
- Te kis… - kezdte, de a végét elharapta, úgyhogy nem tudtam meg, hogy mit akart mondani.
A hajókról az emberek elkezdtek befelé szálingózni a hatalmas Colosseumba, ami innen közelről csak még magasabbnak tűnt.
- Hűűűűűű!~ Ámuldoztam, hosszan elnyújtva ezt az egy sóhajt. Még engem is meglepett, hogy ennyi levegő elfért a tüdőmben.
Követtük az emberi hullámot, ami egyre csak dagadt, és befelé özönlött a Colosseumba, de még mielőtt bemehettünk volna egy kisfiú állta el az utunkat.
- Mágusok! Kérem minden mágus jöjjön velem!
Követtük a fiút, más mágusokkal egyetemben, akik hozzánk hasonlóan felfigyeltek a gyerek hívó szavára.
Szép kis tömeg verődött össze.
A kisfiú mindenkinek a nevét, aztán a tömeget elvezette a fehér domborútetejű építménybe, ami nem csak kívülről volt tiszta, hanem belül is. Minden szikrázott a tisztaságtól, a padló olyan fényes volt és tiszta, hogy az embernek attól kellett csak tartania, hogy nehogy kitörje a fényesre, simára csiszolt padlón a nyakát, ha netalántán eltaknyolna. Az egész hely fehér volt, mint valami orvosi kórterem, legalább annyira bántotta az ember szemét belülről, mint kívülről.
- Hűűűűűű!~ Tátottam megint el a számat, miután megint megdörgöltem a szemeimet. A sok fehértől a fejem is megfájdult.
A kisfiú a pulthoz kísért minket, ahol megkaptuk a szobakulcsainkat. Pont mint egy szállodában. De nagyon reméltem, hogy nem lesz a szoba is olyan fehér, mint az előcsarnok.
- Kérem, ha lehetséges, még most regisztráljanak be, persze csak, ha nem túl nagy kérés. – Harsogta a fiú. Persze senkinek sem okozott ez gondot, így mindenki követte a kisfiút egy folyosón át egy nagyobb terembe, ahol pár ember várt minket kezükben egy-egy tollszerű tárggyal. Ezekből az emberekből összesen négy volt.
- Azok az emberek, akiknél a tollakat láthatják, mindenkire három pontot fognak tenni. Az előző alkalommal kisebb problémáink voltak a regisztrációban, s mivel idén is rengetegen jöttek el, számokkal azonosítanak majd be mindenkit. –Magyarázta a fiú. Ezután a tömeg négyfelé oszlott és szép sorba rendeződve a tollas emberek előtt várták, hogy megkapják azt a három pontot. Végre rám is sorra került.
A nő, aki a tollat szorongatta megkérdezte, hogy hova kérem a pontokat. Nem akartam túlbonyolítani, ezért a kézfejemre kértem őket.
Miután végzett arrébb álltam, hogy megvárhassam a többieket, közben szemügyre vettem a pontokat, amiket háromszög alakzatban rajzoltak fel a kezemre. Mindegyikben volt egy-egy szám.
- Egy hetes, egy tízes és egy nyolcas.
Pár perc múlva Omeron és Max is csatlakozott hozzám. Nem mondták, hogy mit csináljunk, úgyhogy jobb íján csak nézni tudtam ki a fejemből, és alaposabban szemügyre venni az ellenfeleinket. Külsőre nem tudtam volna megállapítani, hogy milyen erősek, de azért a tekintetükből ki tudtam venni, hogy nagyjából ki lehet az, a ki erős. Azoknak, akik erősek a szemükön látszik, hogy veszélyesek. A tekintetükből azonnal ki lehetett venni, hogy ki az, aki biztos magában, aki nagyon erősnek gondolja magát, és talán nem ok nélkül.
Végre mindenki beregisztrált. Ekkor a kisfiú átvezényelt minket egy ebédlőhelyiségbe, ahol jól megrakott asztalok vártak minket.
- Ah, meghaltam és a mennyországba kerültem! – Sóhajtottam fel csillogó szemekkel és gyorsan befoglaltam az egyik asztalt és azonnal nekiláttam az evésnek. A többiek is csatlakoztak hozzám.
Az étel mennyei volt, minden falatot jól kiélveztem. Mikor végeztem elégedett hangot hallatva dőltem hátra a székemben.
- Ez isteni volt!
Amikor szép lassan kezdett minden tányér kiürülni, a kisfiú bejelentette, hogy ötig mindenki szabadon azt tehet, amit csak akar. Aztán elment.
- Én azt hiszem, felderítem a szobámat. – közöltem a fiúkkal és felálltam az asztaltól. Kicsit nehézkesen találtam meg a szobámat, az épület hatalmas volt, én pedig bárhol képes vagyok eltévedni, nem is lepődtem meg, hogy majdnem félóráig tartott, mire megtaláltam a szobát. Így viszont nagyjából megismertem az épület nagy részét.

A szoba nem volt túl nagy, de szépen be volt rendezve. Ez a szoba már nem volt annyira fehér, mint az előcsarnok, kicsit színesebb, de ugyanolyan tiszta és csillogó. A szoba egyik sarkában egy szép nagy ágy állt. Túlságosan vonzó volt azonnal ledőltem rá, és szinte azonnal elaludtam.

Kopogásra ébredtem. Omeon és Max volt az. Itt volt az idő.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Kedd Júl. 31, 2012 3:28 pm

Ültömben a tenger messzeségébe révedtem, de valójában egészen máshol jártam. Gondolataim szüntelen a múltban jártak. Egykori barátok arcai rémlettek fel egymás után. Bajtársak, akikkel vállat vállnak vetve harcoltunk egymás oldalán, a valaha létezett legborzongatóbb szörnyetegekkel és démonokkal. Bízva bíztunk benne, hogy megtaláljuk a nekünk elrendelt végzetünket. Fülemben még most is, megannyi hónap után visszhangzottak annak a démonnak a szavai, akárcsak Clare, aki úgy rebbent ki az életemből, mintha sohasem létezett volna. Aznap reggel perceken keresztül el sem tudtam dönteni, hogy mi volt az álom és mi a valóság.
Egyszer csak megállt a hajó, mivel elértük a kikötőt. A fedélzeten szinte azonnal megannyi lábbeli kezdett izgatott kopogásba. Mindenki izgatottan készült leszállni, kivéve engem. Én a hátamat a falnak vetettem és lehunytam a szemeimet. El akartam aludni, hogy legközelebb már arra ébredjek, hogy a hajó véletlenül visszavitt Hargeonba. Semmi kedvem nem volt Goldmine hülyeségében részt venni. Nem utcai bohócot akartam csinálni magamból, hanem megtalálni a végzetemet. Persze a tervembe rögtön belekavartak a matrózok, akik alig, hogy észrevettek máris megpróbáltak letessékelni. Eleinte szép szóval próbálkoztak, de én konokul szimuláltam az alvást. Végül már a hangjukat is felemelték, amire már mások is felfigyeltek. Csapatunk harmadik tagja magára vállalta a feladatot, hogy meggyőz afelől miért is kell részt vennem a rongyégetésben. Ész érvekkel próbálkozott volna – szerintem – de én ebből nem hallottam semmit, mert horkolást kezdtem szimulálni, olyan hangosan, ahogyan csak tudtam. A srác sajna nem vette be, hogy alszok, ezért tovább magyarázott, de én egy szót sem értettem tisztán.
Hosszú perceken keresztül tartott a műsor, egészen addig, amíg valami pokoli fájdalom nem mart a fülembe. A fájdalomhoz rövidesen egy titokzatos erő is társult, ami húzni kezdett egy irányba. Éreztem, ha ellenállok, akkor tőből leszakad a fülem, így az erőnek engedelmeskedve bukdácsolva elindultam.
-Áú-áú-áú-áú-áú-áú-áú-áú-áú!
A titokzatos erő ne mmás volt, mint Alice, aki fülemnél fogva ráncigált le a fedélzetről.
- Finomabban nem ment volna? – morogtam a fülemet dörzsölve, mikor már elengedett és a kikötőben ácsorogtunk.
- Hmmm…nem. – felelte szinte dalolva, messziről sütött róla, hogy élvezte az egészet.
Legszívesebben összehajtogattam volna a kiscsajt, és igazából ennek útjába semmi sem állt.
- Te kis… - haraptam el a mondatot, s inkább nem kaptam utána, hogy kegyetlen bosszút álljak. Egy belső hang azt súgta, hogy lesz még alkalmam ezért bosszút állni egy sokkal jobb pillanatban is.
A kikötőtől talán negyedmérföldnyire egy hatalmas colosseum magaslott, ami egy igazi giccsparádénak tűnt, már távolról is. Mikor közelebb értünk, akkor minden sejtésem beigazolódott. Tényleg olyan undorító volt, mint azt előre gondoltam. Irritáló, rikító fehérség, és beteges tisztaság, már-már a hányinger kerülgetett.
- Legalább egy rakás kutyaszar lenne valahol, hogy természetesebbnek tűnjön… - morogtam magamban.
- Mágusok! Kérem, minden mágus jöjjön velem! – pattant elő egy kisfiú, aki köré szép lassan összeverődtek a mágusok.
Miután szépen összeverődtünk, és egy újabb tömeg közepében találtam magam, elindultunk befelé az épületbe, ami belülről is ugyan olyan kiborító volt, mint kívülről. Egy percet sem töltöttem el bent, de azonnal meggyűlöltem az egész helyet egy életre.
A fiú egészen egy pultig vezetett minket, ahol mindannyian kaptunk egy-egy szobakulcsot.
- Remélem a szobák már nem ennyire undorítóak… - jegyeztem meg, miközben a kulcsomat vettem szemügyre.
Már majdnem indultam volna a szobám felkutatására, hogy meglógjak a tömegből, de ekkor a kölyök megint fontoskodni kezdett:
- Kérem, ha lehetséges, még most regisztráljanak be, persze csak, ha nem túl nagy kérés.
- Oh, hogy Gnoryll pörölye zúzza be az orrodat! – mérgelődtem, majd elindultam a többiek után, hogy a lehető leghamarabb átessek a regisztráción.
Egy nagyobb teremben négy ember várt ránk, akik tollal készültek összefirkálni minket.
- Azok az emberek, akiknél a tollakat láthatják, mindenkire három pontot fognak tenni. Az előző alkalommal kisebb problémáink voltak a regisztrációban, s mivel idén is rengetegen jöttek el, számokkal azonosítanak majd be mindenkit.
- Mintha csak valami billogozásra váró birkák lennénk… - ez volt az a pillanat, amikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy mekkora hülyeséget csináltam azzal, hogy visszatértem a Quatro Cerberusba.
- Hová tehetem a jelölést, uram? – kérdezte az egyik tollas alak.
- A seggemre… - morogtam fapofával, mire a férfi szemei kissé kigúvadtak, majd nagyot nyelt.
- Hát jó, rendben… - lelkiekben már felkészült.
- Dehogy is, te idióta! Ide firkálj inkább! – tűrtem fel kabátom ujját, szabaddá téve bal alkaromat.
Miután az utolsó birkát is megjelölték áttereltek minket az ebédlőbe, ahol aztán jól meg voltak rakva az asztalok. Lassan kezdtem úgy érezni magam, mint egy sertés, akit még utoljára a vágóhídra menetel előtt elkényeztetnek. Nem szégyenlősködtem az ebédlőben. Szó nélkül leültem az egyik asztalhoz és nekiláttam jól megtömni magam, mert már az idejét sem tudtam annak, hogy mikor volt rá alkalmam egy jót enni. Talán akkor ehettem utoljára kedvem szerit, mikor a Gyémántszem céh tagjaival visszafoglaltuk az erődjüket, talán akkor…
Alice persze nem tudta befogni a lepcses száját. Mindent kommentálnia kellett még evés közben is. Valódi nő volt.
Miután jóllaktam a többiekkel mit sem törődve szétnyitottam a kabátomat és annak belső zsebébe négy darab csirkecombot eltettem. Tudván tudtam, hogy Probulus valahogyan megtalálja és bejut a szobámba, és valószínűleg farkas éhes lesz. Mindennel végezve felálltam az asztaltól és már nem érdekelt, hogy ki mit szól utánam.
A szobámba benyitva nem várt semmi felüdülés. A szoba ugyan olyan undorító volt, mint az épület többi része. Arról nem is beszélve, hogy alig csuktam be magam után az ajtót, de Probulus már az ablakban integetett, hogy engedjem be. Én persze nem kapkodtam el a dolgokat. A kulcsot lehelyeztem az asztalra, majd kényelmesen az ablakhoz sétáltam és kinyitottam azt.
- Nem értem, hogy miért játszod itt a kémet… - csóváltam a fejem, miközben hátra léptem.
- Én hivatalosan itt sem vagyok! Nem hinném, hogy a szervezők örülnének nekem, főleg annak nem, hogy itt vagyok veled, azok után, hogy ilyen privát ellátásban részesült mindenki.
- Ha te mondod… - rántottam egyet vállamon, majd kabátom belső zsebéből elővettem a csirkecombokat. – Tessék, hogy éhen ne hallj nekem!
- Oh, köszönöm! – lelkendezett. – Alice ekkora hatással van rád? – kérdezte elcsodálkozva.
- Nem! – förmedtem rá. – Csak egy éhendöglött Emlékezővel nem érek semmit se.
- Oh, hát persze…
- Inkább fogd be a szád azokkal a csirkecombokkal!
Ledobtam magam az ágyra, ami legalább kényelmes volt, bár az ágynemű tisztasága kissé irritált. Tekintetemet mélyen a hófehér plafonba fúrtam, és újra a múlt eseményei ragadtak magukkal. Órákon keresztül csak merengtem, mire váratlanul valaki az ajtón kopogtatott. Probulus ijedtében azonnal beugrott az egyik szekrénybe, én pedig csak a fejem csóváltam.
- Túljátszod a szereped… - jegyeztem meg, majd ajtót nyitottam.
Az ajtóban már megint a zöldfülű volt, az állítólagos céhtársam, akiről halovány lila gőzöm sem volt, hogy ki lehet.
- Kitalálom! Mennünk kell? – kérdeztem gúnyosan. – Na, jól van, menjünk!
A szobám ajtaját nem zártam kulcsra, azt Probulus úgyis megteszi helyettem, ha utánunk indul.
Megkerestük Alice szobáját is, amin én magam dörömböltem be. A lány álmos, szinte még kómás fejjel nyitott ajtót.
- Gyere Csipkerózsika, kezdődik a bohóckodás!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Vas. Aug. 05, 2012 10:56 pm

Nos elindultok lefelé ahol újra az aulában várnak titeket. Elég nagy a tömeg ahogy ebéd előtt is, de most jóval több pult van, és telis tele vannak papírokkal. Immáron a kicsi eltűnt, helyébe kék fehér szettbe öltözött emberek léptek. Fehér buluzukon kék kis kendőt viselnek és a lányok szűk kék miniszoknyát míg a férfia kék nadrágot viselnek.
Egy kedves hölgy szólít meg benneteket, és arra kér mindenki töltsön ki néhány papírt. A papírok kitöltése nagyon fontos, egyrészt hogy kényelmeteket lehetővé tegyék másrészt hogy felkészüljenek mindenre, valamit egy kis marketing is szerepet kap. Két papírt fogtok kapni.
Az első a következő kérdések szereplenek melyekre kötelező választ adni: nem, magasság, súly, vércsoport, szemszín. Valamint megkérdezik, van e ételállérigátok, gyógyszer allergiátok, szövődményekkel járuló régebbi sérülésetek, valamilyen pszichikailag problémátok, szedtek e valamilyen gyógyszert, álltok e jelenleg kezelés alatt. Milyen mágiátok van, - it elég az ágat megmondani! Milyen ételt szerettek, vagy nem szerettek.
Második lapon, arról kérdeznek, mely céhhez tartoztok, mióta vagytok ott, milyen rangúak vagytok. Mennyire vagytok megelégedve az ellátással, min változtatnátok, és mire lenne még szükségetek! Végül egy tíz mondatos jellemzést kell írnotok magatokról, ez főként a felkonferálás miatt kell. A kérdésekre kötelező választ adni.
Ezután a Colosseumba mentek ahol ünnepélyes megnyitott tartanak. A néző közönség igen csak vegyes, nem egy olyan van akinek ruhájához hasonlót életetekben nem láttatok még, igen csak fura népek jelentek meg itt. A ceremónia megnyitóját egy magas pápaszemes férfi tartja furcsa fehér ruhában, nagyon behízelgő a stílusa, de ügyesen csinálja. Van itt tűzijáték meg mi egymást, majd egy fincsi vacsora. Egyetek igyatok amit kívántok, posztotok idáig tartson!

Határidő: 6 nap
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Kedd Aug. 07, 2012 3:06 pm

Elindultunk lefelé az aulába, ahol már vártak minket. Megint tömeg volt, amit szívből gyűlöltem. A tömegnél már csak pár dolgot utáltam jobban. Ebéd óta szinte semmi sem változott, leszámítva, hogy megszaporodtak a pultok, amik roskadásig voltak rakva papírokkal. Csak a fejemet csóváltam, mert volt egy olyan érzésem, hogy a bohóckodás neheze csak ez után kezdődik.
Rövidesen kék-fehér szettbe öltözött alakok bukkantak fel, nők és férfiak egyaránt. Ahogy végignéztem a fehér blúzukon, amin egy kék kiskendőt viseltek valami megrepedt bennem, és akkor még nem is vettem észre a szűk miniszoknyás cicababákat. Undorodva húztam oldalra a számat. Nagyon nem az én fajtámnak való volt ez a hely. Bjorn biztos élvezte volna a helyzetet, sőt éltem a gyanúperrel, hogy a kéjenc már javában kergetné a cicababákat.
- Üdvözöljük a kedves vendégeinket! – szólalt meg az egyik nő. – Szeretnénk megkérni minden résztvevőt, hogy töltsék ki az alábbi kérdőíveket! Ezek kitöltése nagyon fontos, részbe az önök kényelme érdekében, részben pedig azért, hogy bármiféle eshetőségre fel tudjunk készülni. Mindannyian két-két papírt fognak kapni, amit ismételten kérem, hogy figyelmesen töltsenek ki!
Komótos tempóban mindenki megkapta a papírjait, s helyet foglaltunk, hogy kényelmesen tudjuk kitölteni a kérdőívet. A sors fintoraként Csipkerózsika pont mellém ült, az ő másik oldalán pedig ott ücsörgött Zöldfülű is. Teljes volt a csapat…
Nekiláttam az első kérdőívnek, de ahogy egyre több kérdést olvastam el, annál nagyobb bajban éreztem magam. A nememet még meg tudtam mondani, de a magasság, súly, vércsoport és szemszín már fogós kérdés volt. Igazából halovány lila gőzöm sem volt róla, hogy mennyit nyomhatok, vagy hogy milyen színű a szemem. Elvégre engem minek érdekelt volna a szemem színe? Úgysem látom soha, aki meg látja, az tudja a színét is. Ám végül megráztam magam és nekiestem a kérdőívnek. Persze a második kérdésnél, a magasságomnál már el is akadtam. Fejemet vakargatva görnyedtem a papír felett. Próbáltam visszaemlékezni, és végül beugrott egy ködös emlék, amikor Sagat egyszer megmérte a magasságom. Főlényesen elvigyorodtam, mert nem tudott kifogni rajtam a kérdés. Már éppen körmöltem volna a százhetvenet, mikor egy pillanatra áttekintettem Csipkerózsika papírjára. Az ő magassága százhatvannyolc centi volt.
- Mi a?!- nyögtem fel.
Jóval magasabb voltam Csipkerózsikánál, szóval kizárt volt, hogy csak két centi lett volna köztünk a különbség. A korábbi fölényes vigyorom leolvadta az arcomról és újra ott találtam magam, ahol pár pillanattal korábban. Hosszú perceken keresztül csak tanakodtam, végül gondoltam egyet és felálltam az asztaltól. Körbenéztem az ebédlőben, s igyekezte megy olyan alakot keresni, aki hozzám hasonló méretekkel rendelkezett. Rövid nézelődés után találtam is egy hozzám hasonló méretekkel megáldott fickót. Csendben odasétáltam a háta mögé és leolvastam a papírjáról, hogy ő milyen adatokat írt a magassághoz és a súlyhoz. Miután az emlékezetembe véstem az adatokat visszamentem a helyemre és egy kicsivel nagyobb számokat írtam oda, mert az idegen némileg kisebb termetű volt nálam.
Aztán jött a szemszín, ami végképpen kifogott rajtam. Ha azt kérdezik, hogy hány négyzetcentimétert fednek a testemen a sebhelyeim, akkor arra röhögve válaszolok, de erre… El nem tudtam képzelni, hogy miért olyan marhafontos a szemem színe. Végül jobb választás híján Csipkerózsikát hívtam segítségül. Mindenféle finomkodást nélkülözve oldalba könyököltem.
- Milyen színű a szemem? – kérdeztem tőle ridegen.
A lány egy kósza pillanatig értetlenül nézett, majd hangosan felröhögött. Ekkor rájöttem, hogy hiba volt hozzá fordulnom, bár lehet ő volt a legkisebb rossz az itt lévők közül. Miután legyőzte a röhögő görcsét komolyságot igyekezett magára erőltetni, mert rájött, hogy nem viccből kérdeztem meg őt.
- Nekem pirosnak tűnik... nem is inkább vörös... Alizarin vörös...nem inkább bordóvörös. Vagy inkább Kármin? Nem... Tűzvörös...Bár...Sangria vörös is lehet...
- Na, tudod, kivel szórakozz... lesz vörös és kész. – morogtam, majd felírtam a papírra.
- Te kérdezted...
- De nem a pontos árnyalatot.
- Azt nem mondtad!
Megcsóváltam a fejem, majd tovább próbáltam töltögetni a kérdőívet. Csupa hülye kérdés záporozott rám, amikre mind nemlegesen válaszoltam. Kedvenc ételem nem volt nehéz kérdés, így az is csak pár pillanatot vett igénybe. Egyetlen étel volt, amit nem szerettem, az pedig a sárga lángok voltak, szóval még egy kérdésen átverekedtem magam. Végül már csak egy kérdés maradt a vércsoport. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet az a vércsoport, ezért átnéztem Csipkerózsika papírjára, majd a másik oldalamon ülő idegenére is. Mind a ketten nyomatatott betűket irkáltak, szóval én is ezen az alapon kezdtem el gondolkodni.
Abban biztos voltam, hogy D-s a vércsoportom, mert DeLuise vér csordogált az ereimben, és azt is valószínűnek tartottam, hogy + utójelű, mert nem voltam egy világpusztító, őrült, gonosztevő. Szóval már majdnem rá is írtam a papírra a D+ vércsoportomat, mikor egy pillanatra elkalandoztam.
Jimmy-nek és Marcusnak biztos ugyanolyan a vércsoportja… Mind ők is DeLuise családtagok, még a tetteik ellenére is, de rosszarcok. Biztos voltam benne, hogy mind a ketten D- vércsoportúak lesznek.
Éppen írni akartam, mikor újra megdermedt a kezem. Felmerült bennem a kétely. Mi van, ha hülyeséget írok? Nem akartam a kellőnél jobban leégetni magam mindenki előtt. Nem volt más választásom, mint ismét kérdezni:
- Héj, Csipkerózsika! D+ vércsoport ugye van? – kérdeztem komoran.
- Baromság! Még jó, hogy nincs... miért?
- Mi az hogy nincs?! DeLuise vér csordogál bennem és nem vagyok rosszember! – vágtam vissza felháborodottan.
- Nem Max, nincsen D+ vércsoport...Még ha DeLuise vagy, akkor sem.
- Akkor... – egy pillanatra megálltam, mert rájöttem, hogy valószínűleg az MD+ vércsoport is nagy baromság lesz, ha a D+ is az volt. - Akkor mégis milyen vércsoportok vannak?! –keltem ki magamból.
Csipkerózsika lehajtotta a fejét, hogy összeszedje a gondolatait, majd kiselőadást tartott:
- Van A, B, AB és 0-ás vércsoport. Ezen belül az is minden embernél adott, hogy RH-, illetve +-e. Az a vércsoportba tartozó emberek adhatnak vért A vércsoportúaknak és AB-seknek, A B vércsoportúak B és AB-seknek. Az AB-s vércsoportba tartozók adhatnak vért A-snak és B-snek, a 0-ás vércsoportba tartozók pedig mindenkinek adhatnak, de csak 0-ás vércsoportú embertől kaphatnak vért.
- Aha... – bólogattam, de igazából két szónál alig értettem meg többet az egészből. - És nekem milyen vércsoportom van akkor?
- Honnan tudjam én azt? Neked kéne tudnod! – rivallt rám.
- Mégis honnan tudjam én azt? Ez tiszta baromság.
-... IGEN AZ! ÍRJ ODA VALAMIT ÉS KÉSZ!
Már nagyon elegem volt az egészből, szóval odaírtam az egyik létező vércsoportot, hátha szerencsém lesz és eltalálom.
A második kérdőív jelentősen könnyebb volt, szinte röhögve töltöttem ki. A céhről kérdezgettek, én pedig őszintén válaszoltam, mindig csak azt, ami hirtelen eszembe jutott. Viszont az utolsó kérdés… Az a nyamvadt utolsó kérdés megfogott. Tíz mondatos jellemzést kellett írnom magamról. kettőt sikerült összehoznom, de a többi sehogy sem jött. Fejemet vakarva görnyedtem a papír felett, ismét. Éreztem, ahogy hátamon izzadságcseppek csorognak végig. Tenyerem úgy izzadt, mint még soha. Életem eddigi legnagyobb kihívásával álltam szembe.
Végül már annyira kétségbe estem, hogy ismét Csipkerózsikához fordultam:
- Csipkerózsika... – vakartam a fejemet idegesen. - Kellene egy tíz mondatos jellemzés rólam... kettő már van.
A lány mély gondolkozóba esett, de végül csak addig törte a fejét, hogy eszébe jutott pár dolog.
- Ő...őőőőőőő....őőőőőőőőőő.... türelmetlen...ingerlékeny... forrófejű...néha túl vakmerő, sőt egyenesen meggondolatlan... most csak ezek jutnak az eszembe.
- Számolni meg én tudok, mi? Ez összesen csak hét mondat eddig! – morogtam, miközben írtam az Alice által említetteket.
- Ezt még egy mondatnak sem igazán mondanám Max.
- Nagybetűvel kezdem és ponttal zárom, tehát mondat.
- Büszke vagyok rád...
- Gyorsan mondj még három rám jellem... - megakad a szavam, mert közben újraolvastam, hogy mit írtam le a papírra. - Türelmetlen?! Ingerlékeny?! Meggondolatlan?! - csattantam fel.
- Öhm... – köszörülte meg a torkát. - Há-hát igen végül is... Mér' nem vagy az?
- Egyáltalán nem! – vágtam földhöz a tollat. - Elegem van ebből a szarból! Arénázni jöttünk és nem napköziset játszani!
Magamban mindent és mindenkit elhordtam a sárga földig. Szívem szerint megetettem volna a kérdőívet a házigazdákkal. Ám végül erőt vettem magamon és befejeztem a kérdőívet.
- Jó a hallásom. Jó a szaglásom. Bírom a meleget. – morogtam, miközben leírtam az utolsó három mondatot is. - Nah, kész is van!
Az ünnepélyes megnyitót a Colosseumban tartották meg. A nézőközönség sorai között Probulust kerestem a szemeimmel, de nem találtam sehol se. Mióta otthagytam a szobánkban nem is éreztem a szagát, talán valamerre nyomozósdit játszott a kulisszák mögött, különösebben nem érdekelt. A nézőközönség összetétele eléggé érdekes volt, sokak olyan különleges ruházatot hordtak, amihez hasonlót sem láttam az utazásaim során. pedig már volt alkalmam pár külföldi őrültséget látni, de ezek nekem is teljesen újak voltak. A nyitó beszédet egy kis nyálas beszédű nyomoronc tartotta, akit serdülőkorában valószínűleg többször is megúsztattak a wc-ben fejjel lefelé az ő drága „barátai”. A megnyitó koronaékszer a csicsás tűzijáték volt, amit én enyhén szólva is túlzásnak tartottam, habár ez az egész sziget igyekezett a túlzásokban elveszni. Felvágós barmok rendezvénye…
A vacsora hasonlóan pompás volt, mint az ebéd, de én már erősen visszafogtam magam, csak módjával ettem, s csupán öt korsó sörig mentem el. Az asztalnál ülve egyre csak azon gondolkoztam, hogy kinek és miért érheti meg ez a rendezvény, ha ekkora dőzsölést eged a versenyzőknek, már az első napon.


Kérdőív:


Nem: Férfi
Magasság: 188 cm
Súly: 80 kg
Vércsoport: 0
Szemszín: Vörös
Ételallergia: Nincs
Gyógyszerallergia: Nincs
Esetleges szövődményekkel járó régebbi sérülés: Nincs
Pszichés betegségek: Nincs
Gyógyszer: Soha életemben nem szedtem.
Jelenleg áll-e valamilyen kezelés alatt: Nem
Mágia: Sárkányölő
Kedvenc étel: Nyárson sütött gyík, hagymával
Nem kedvelt étel: Sárga tűz

Céh: Quatro Cerberus
Mióta tag: 2 hónapja vagyok újra tag
Rang: B
Mennyire elégedett az ellátással: A sör jó.
Min változtatna: Pár mázsa lószart szétterítenék a szigeten
Mire volna még szüksége: Arra, hogy ne kelljen magamból hülyét csinálni ilyen idióta feladatokkal!
Tíz mondatban jellemezze önmagát: Becsületes vagyok. Szavatartó vagyok. Türelmetlen vagyok. Ingerlékeny vagyok. Forrófejű vagyok. Vakmerő vagyok. Meggondolatlan vagyok. Jó a hallásom. Jó a szaglásom. Bírom a meleget.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alice
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 460
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Jun. 11.
Age : 23
Tartózkodási hely : Itt vagyok

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 9
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Kedd Aug. 07, 2012 6:03 pm

Némiképp még álmosan követtem Max-et és Omeron-t az aulába, ahol már vártak minket. Nem voltunk egyedül, szép kis tömeg verődött össze a résztvevőkből pont, mint ebéd előtt. Most azonban jóval több pult volt, elszórtan az egész helyiségben. Nézelődni sem volt időm, hogy megtudjam, most akkor mégis mi a fészkes fene fog itt történni, alig, hogy beléptünk, kék-fehér ruhába öltözött nők és férfiak jelentek meg. A fehér blúzukon kék kendőt viseltek, s míg a lányok véleményem szerint határozottan túl rövid kék miniszoknyát viseltek, addig a férfiak kék hosszú nadrágban feszítettek.
- Üdvözöljük a kedves vendégeinket! – szólt az egyik nő - Szeretnénk megkérni minden résztvevőt, hogy töltsék ki az alábbi kérdőíveket! Ezek kitöltése nagyon fontos, részbe az önök kényelme érdekében, részben pedig azért, hogy bármiféle eshetőségre fel tudjunk készülni. Mindannyian két-két papírt fognak kapni, amit ismételten kérem, hogy figyelmesen töltsenek ki!
~ He? Papír? Az meg minek? Nem értem, én azt hittem, hogy ha már Aréna, akkor valami harc lesz itt… ~
Nem siették el kiosztani azokat a lapokat, elég lassú, komótos tempóban ment az egész, de végre nagy nehezen mi is megkaptuk a lapokat és leültünk az egyik asztalhoz.
A kérdőív tele volt olyan kérdésekkel, amiket egyáltalán nem tudtam megérteni. Nem is igazán nem értettem, inkább csak nem bírtam felfogni, hogy ez mégis mire kell nekik. Abszolút lényegtelennek tűntek minden szempontból. Kit érdekel, hogy mire vagyok allergiás? Ha valamit nem ehetek meg, vagyok olyan zseniális, hogy azt nem eszem meg. És miért fontos, hogy milyen a vércsoportom?
~ Áh, mindegy, essünk túl rajta~
Elkezdtem kitölteni a lapot. Könnyű volt az egész, magasság? Én ne tudnám, aki naponta méri magát? Épp a gyógyszerallergiánál tartottam,a mikor Max hírtelen felnyögött.
Értetlenül fordultam felé, de ő csak meredt a papírjára, aztán egyszer csak felállt és otthagyta az asztalt.
~Ebbe meg mi ütött?~
Kis idő múlva visszatért, pont mikor Pszichés betegségnél tartottam. Keményen elgondolkodtam rajta, hogy vajon ha van Pszichés betegségem, akkor arról tudnék-e vagy sem, végül is felírtam a lapra, hogy nincs… legalábbis tudtommal nincs, még senki sem említette.
Éppen rátértem volna a következő kérdésekre, amikor Max egy jól irányzott mozdulattal oldalba könyökölt.
- Milyen színű a szemem? – kérdezte ridegen.
Egy pillanatig csak néztem rá értetlenül, végül is az emberek többsége tudja ezt, de hamar levettem, hogy csak viccel. Nevetés robbant ki belőlem, amit Max szemmel láthatóan nem viselt túl jól, nem volt tőle elragadtatva, azonnal leesett, hogy komolyan gondolja, ettől pedig csak még jobban nevetnem kellett, pedig minden erőmmel igyekeztem visszafojtani magamba a nevetést. Nagy sokára sikerült is komolyságot erőltetnem az arcomra.
- Nekem pirosnak tűnik... nem is inkább vörös... Alizarin vörös...nem inkább bordóvörös. Vagy inkább Kármin? Nem... Tűzvörös...Bár...Sangria vörös is lehet...
- Na, tudod, kivel szórakozz... lesz vörös és kész. – morogta, aztán felírta a választ a papírra.
- Te kérdezted...
- De nem a pontos árnyalatot.
- Azt nem mondtad! – feleltem felháborodva. Mivel erre nem válaszolt, úgy véltem ennyi volt az egész, így hát folyattam a papír kitöltését.
A folytatás sem volt komplikáltabb, mint a többi, könnyedén sikerült kitöltenem az első lapot, egyedül a nem kedvelt étel okozott némi fejfájást nekem, mivel sehogy sem akart eszembe jutni olyan étel, amit nem szeretnék. Nagy nehezen azért sikerült kipréselnem egy tisztes választ, és odabiggyesztettem a kettőspont mellé, hogy BROKKOLI.
Persze, hogy nem jutott azonnal az eszembe, hisz sohasem eszem brokkolit.
A második lap következett, amin a Céhről kérdeztek. Büszkén véstem fel a két szót a papírra, amikor Max ismét kérdezett.
- Héj, Csipkerózsika! D+ vércsoport ugye van?
~ Csipkerózsika? Az meg ki? És mi ez a hülye kérdés? ~
- Baromság! Még jó, hogy nincs... miért?
- Mi az hogy nincs?! DeLuise vér csordogál bennem és nem vagyok rossz ember! – kiáltott fel felháborodottan.
Nem egészen tudtam összeegyeztetni, hogy miként passzol össze a két dolog, de hiába.
- Nem Max, nincsen D+ vércsoport...Még ha DeLuise vagy, akkor sem.
- Akkor... - egy pillanatra megállt, aztán folytatta csak a mondatot. - Akkor mégis milyen vércsoportok vannak?! - kelt ki végül magából.
Csüggedten hajtottam le a fejemet, valahogy nehezemre eset elhinni, hogy ezt pont nekem kell pont neki elmagyaráznom. Hirtelen fáradtnak éreztem magam. Összeszedtem a gondolataimat, és nekikezdtem a komplett kiselőadásnak. Ha már magyarázok neki valamit, akkor legalább legyen haszna és tudjon meg róla többet, pont annyit, amennyit már régen tudnia kellett volna.
- Van A, B, AB és 0-ás vércsoport. Ezen belül az is minden embernél adott, hogy RH-, illetve +-e. Az a vércsoportba tartozó emberek adhatnak vért A vércsoportúaknak és AB-seknek, A B vércsoportúak B és AB-seknek. Az AB-s vércsoportba tartozók adhatnak vért A-snak és B-snek, a 0-ás vércsoportba tartozók pedig mindenkinek adhatnak, de csak 0-ás vércsoportú embertől kaphatnak vért.
-Aha... - bólogatott, de nem volt valami meggyőző. - És nekem milyen vércsoportom van akkor?
Nos ha azt hittem hogy ennél furcsább ez a beszélgetés nem lehet, akkor nagyon tévedtem.
~ Csak tudnám, hogy miből képzeli, hogy én ezt tudom...~
- Honnan tudjam én azt? Neked kéne tudnod! – rivalltam rá, némileg már ingerülten. Ezeket neki kéne tudnia, nem nekem.
- Mégis honnan tudjam én azt? Ez tiszta baromság.
-... IGEN AZ! ÍRJ ODA VALAMIT ÉS KÉSZ!
Örömmel láttam, hogy megfogadta a tanácsomat és valamit odaírta a papírra. Mertem remélni, hogy a többi kérdésre is tudja a választ.
Folytattam a lapom kitöltését, végre rátérhettem a másodikra. Az utolsó kérdésnél némileg elakadtam, mivel nem értettem, miért akarnak rólam jellemzést, végül is, ha nem vagyok pszichopata, akkor tökmindegy, nem? Összeszedtem pár dogot magamról és felvéstem a lapra. Végre kész voltam, amikor...
- Csipkerózsika... - Max fejét vakargatva nézett rá.
~ Már megint... miért hív így? ~
- ... Kellene egy tíz mondatos jellemzés rólam... kettő már van.
Hirtelenjében nem is tudtam, hogy ere mit mondjak, elvégre annyira nem ismertem.
~ Miért pont tőlem kérdez ilyeneket, amikor saját magáról van szó? És miért veszi ezt ennyire komolyan? ~
- Ő...őőőőőőő....őőőőőőőőőő.... türelmetlen...ingerlékeny... forrófejű...néha túl vakmerő, sőt egyenesen meggondolatlan... most csak ezek jutnak az eszembe.
- Számolni meg én tudok, mi? Ez összesen csak hét mondat eddig! – morogta, miközben bőszen írta amit mondtam a lapjára.
- Ezt még egy mondatnak sem igazán mondanám Max.
- Nagybetűvel kezdem és ponttal zárom, tehát mondat.
- Büszke vagyok rád... - feleltem epésen.
- Gyorsan mondj még három rám jellem... - megakad a szava, mert amíg beszélgettünk, ő újraolvasta a lapot.
- Türelmetlen?! Ingerlékeny?! Meggondolatlan?!
- Öhm... – köszörültem meg a torkom. Nem gondoltam volna, hogy tényleg azt írta le, és az meg még inkább nem fordult meg a fejemben, hogy eddig fel sem fogta, hogy mit mondtam, csak leírta reflexből - Há-hát igen végül is... Mér' nem vagy az?
- Egyáltalán nem! – hozzávágta a tollat a földhöz - Elegem van ebből a szarból! Arénázni jöttünk és nem napköziset játszani!
- Szerintem meg igazam volt. - súgtam oda Omeron- nak,a ki már rég befejezte a lapjának kitöltését, s megjegyzésemre csak diszkréten bólintott.
Én is gyorsan befejeztem a kérdőívem kitöltését.
- Jó a hallásom. Jó a szaglásom. Bírom a meleget. – morogta, közben leírtam mindazt,a mit felsorolt. - Nah, kész is van!
A megnyitót a Colosseumban tartották. Nézőközönségünk is volt, mindenféle furcsa ruhában virítottak, még nem is láttam olyanokat, talán külföldiek, bár ki tudja, lehet, hogy csak szeretik a feltűnést.
A megnyitón a beszédet egy pápaszemes férfi tartotta meg, ő is fura ruhát viselt, a modora pedig olyan behízelgő volt, hogy kedvem lett volna hányni tőle. Világéletemben utáltam az ilyen embereket. Bár az is igaz, hogy értette a dolgát. Ezután egy hatalmas tűzijáték következett, ami már nekem is túlzás volt. Elvileg harcolni jöttünk ide, erre amióta idejöttünk, azóta egy szót sem hallottunk az egésznek a lényegéről. Mindezt azonnal jóvátették egy hatalmas vacsorával, legalábbis az én szememben némiképp jóvá lett téve. Ez a vacsora még fényűzőbb volt mint az ebéd volt.

Kérdőív


Nem:
Magasság: 168 cm
Súly: 48 kg
Vércsoport: A+
Szemszín: Kék
Ételallergia: Nincs
Gyógyszerallergia: Nincs, bár utálom a gyógyszereknek minden formáját
Esetleges szövődményekkel járó régebbi sérülés: Nincs
Pszichés betegségek: Nincs, azt hiszem.
Gyógyszer: Nincs
Jelenleg áll-e valamilyen kezelés alatt: Nem
Mágia: Tűzmágia
Kedvenc étel: Csirke
Nem kedvelt étel: Brokkoli

Céh: Quatro Cerberus
Mióta tag: 2 éve vagyok tag
Rang: D
Mennyire elégedett az ellátással: Tökéletesen elégedett vagyok
Min változtatna: Semmin
Mire volna még szüksége: 10 óraira és uzsonnára
Tíz mondatban jellemezze önmagát: Optimista vagyok, nekem a pohár mindig félig tele van. Makacs vagyok. Amit a fejembe veszek, azt mindenképpen megteszem, kerüljön bármibe. Kicsit hirtelen haragú vagyok. Némileg akaratos is. Szeretek új dolgokat megtapasztalni. Utálok unatkozni. Akkor már inkább keresek magamnak valami balhét. Harsány vagyok, sokszor túl hangos és túl szabad szájú. Nagyon szeretek enni, falánk vagyok.


A hozzászólást Alice összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 29, 2012 1:58 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Csüt. Aug. 09, 2012 2:53 pm

Miután jól tele raktátok a bendőtöket kezdődhet is a móka. Az asztal le takarítják és titeket felküldenek a helyetekre, meg kell mondani igaz nem sok minden történt ma még is igen csak fáradtak vagytok.

Max: felérsz a szobádba de Probolus még mindig sehol, ledobnád magad az ágyra de... hát sajnos a kérdőívek feldolgozás igen csak hamar megtörtént. Párnádon egy friss meleg maréknyi fekália/kakika bűzölög, hogy mit és hogyan reagálsz innen rád bízom. A lényeg ha elintézted feküdj le aludni. Probulus reggel sem lesz sehol.

Alice Omi: Szobátokba érve lehuppanátok aludni de egy dolog feltűnik, minden tökéletes rendben van. Bár mikor megjöttetek akkor is tisztaság volt, még is, most egy gyűrődés sincs az ágyon, tiszta törülköző a fürdőben, friss narancslé az asztalon. Valaki járt itt, nagy valószínűséggel egy kényszeres takarító brigád. Azért térjetek ti is nyugovóra.

Reggel korán keltenek, szobátokba kapjátok a reggelit, ami most is bőséges, van ott minden, és a szolgáló arra kér lent gyülekezzetek fél óra múlva. Onnan átvezényelnek titeket a colloseumba, de most egy hátsó bejáraton mentek, monunmentális szállástokhoz tartozó kertből érhető el. A colloseum legalsó részében egy kis padon ülve várjátok mi történik, pontosabban az első párbajok kisorsolását, ami egy hatalmas mágikus kivetítőn történik.
Miközben a képek peregnek mintha csak egy játék gép előtt ülnétek, érdekes szöveg hangzik el.
- Aki még eddig nem tette meg tétjeit, az még most gyorsan megteheti! - harsogja egy vidám hang. - Idén igen csak nagy meccsekre számíthatunk, tekintve a válogatottat. Most már veteránokkal is büszkélkedhetünk, s talán előző sikereik miatt de igen csak kapósnak bizonyultak jelenleg fogadás szempontjából. Karvajon már most három millió gyémánt van...- mondja elhűlve, de mielőtt folytatná a képek megállnak. - HÓHÓÓÓÓÓ mit látnak szemeim! - kurjant fel a hang. - Már az első körben elő került az a bizonyos jel... - mondja sejtelmesen - Nos akik még nem tudnák ez az apró kis vörös csillag azt jelenti, hogy valamilyen játékban kell összemérniük a jelen lévőknek, erejüket! És ez a játék nem más mint a....- nyújtja el de közönség már éljenzik. - VADAK VIADALA!
Ebben a percben a pálya átalakul magas, kőtömbök emelkednek ki, valamelyik szélesebb valamelyik keskenyebb néhány között híd van, összességében egy bonyolult rendszert alkotva. Titeket egy lift szerűségbe invitálnak eközben és felvisznek az egyik vastag kőpillérre.
- Nézzük akkor a játék menetét! A szabályok egyszerűek, fent kell maradni tizenöt percig, természetesen bármilyen eszköz bevethető, aki leseik az pedig... hát nyugodjon békében! - röhögi végül el magát. Eközben ti is felértek a liftel és immáron nem túl kedvesen löknek ki titeket. Fent látjátok hogy még másik négy lift is fel ér, mindegyik dugig mágusokkal. Viszont a látkép lefele nézve megváltozott. Oda lent már nem föld van, van ahol éles hatalmas tüskék, máshol úgy tűnik semmi de az éles szeműek kivehetik a meg meg pattanó szikrákat, megint máshol tűz ég, megint máshol furcsa lila szerű anyag van.
- A kezdetet és véget sípszó jelzi, lent a poklok pokla áll, de mind ez még semmi kedves hölgyeim és uraim! A sziklákba csapdákat rejtettünk el - itt legyetek kreatívak lelkeim - éééééééés minden ötödik percben egy pindurka földrengés is tapasztalható lesz!
A bemondó hangja hallatán a közönség már már tombol, annyira fel van ajzva. Érthető ha ti ezt az örömöt nem osztjátok, de senki nem érdekel. A sípszó elhangzik és a "játék" kezdetét veszi. Egy feladatotok van, éljétek túl! Oda fent kicsit több mint ötven mágus van, de megközelítőleg harminc éli túl. Kemény harcosok vannak itt, és ti pedig használjátok ki a környezet adta lehetőségeket. A tizenöt percet a fiú végig kommentálja, különös tekintettel jó kedvűen ha valaki meghal!


Ui: nagyon tetszettek a jellemzések!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Kedd Aug. 21, 2012 6:13 pm

*Szippp szippp* az imádott játékosaim szét estek? Hát hol vannak azok a véres szaftos cafatos posztok amikre olyannyira kivagyok éhezve? Azt hittem mire haza érek már mind írtok és... és...

Csapjatok a billentyűzet közé vagy lesz ne mulass! Táborig itt legyenek azok a posztok!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Kedd Aug. 21, 2012 7:39 pm

Sajnos az nagyon nem fog menni. Alice eltűnt, mint a négergyerek az alagútban, nélküle meg bajos az ilyen. Arról nem is beszélve, hogy nekem már holnap kezdődik a tábor. Nem várhatod el tőlem, hogy ma éjszaka Sherlock Holmes legyek és előkeressem Csipkerózsikát. Arról nem is beszélve, hogy engem úgy kerül, mintha leprás volnék. Tábor után valamit fakítunk, addig számítok a toleranciádra.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Csüt. Aug. 30, 2012 7:59 pm

A fárasztóan nehéz nap után úgy éreztem magam, mint egy kifacsart citrom, mikor beléptem a szobámba. Valósággal hálát adtam Gnoryllnak, mikor láttam, hogy Probulus még nem tért vissza. Így legalább nyugtom volt tőle, nem zaklatott a hülye kérdéseivel, és nem fárasztott tovább a hatalmas felfedezéseivel. Az ágyhoz érve egy ismerős szag ütötte meg az orromat, ami valósággal üdítőnek számított ebben a patyolatfészekben. A párnámon egy maréknyi fekália hevert, aminek valósággal megörültem. Végre egy kis retek is volt, ebben a csodavilágban. Nem tudtam, hogy milyen állattól származhatott, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy egyáltalán volt! Természetesen eszem ágában se volt vele aludni. A két szélén óvatosan megragadtam a párnámat, kisétáltam vele a folyosóra, majd a szemközti falra hajítottam a kis ürüléket, ami úgy loccsant szét a falon, mint azt a latyak szokta egy enyhe téli éjszaka a csizmám alatt. Ezt követően, mint aki jól végezte dolgát becsuktam magam mögött az ajtót és a visszamentem aludni. A párna koszos felét lefordítottam, hogy arcom még véletlenül se barnuljon be álmomba. A szag szerencsére nem zavart, az istállókban való éjszakázásaim során hamar alkalmazkodtam hozzá.
A tisztaság annyira irritált, hogy félelmetesen korán sikerült felkelnem, igaz csak alig pár perccel a szolgáló előtt, aki a reggelit behozta. A reggeli olyan bőséges volt, akárcsak a vacsora, ami már kezdett nagyon idegesítő lenni. Kezdtem tényleg úgy érezni magam, mint egy hízó.
- Elnézést uram, de kérem jelenjen meg a fél óra múlva esedékes lenti gyülekezőn. Ez a verseny minden résztvevőjének kötelező.
- Meglátom, mit tehetek… - morogtam, majd intettem a fickónak, hogy nagyon gyorsan takarodjon, vagy rajta tesztelem le, hogy milyen pontosan is tudok kést dobni.
Egy átlagos reggelizés után hamarosan lent találtam magam, ahol már a többiek is ott voltak. Csipkerózsika a szokásos állapotában volt, míg Zöldfülű még mindig önmaga volt, akárcsak eddig. Pár perccel később már a csicsás és fennhéjázós colosseumba tartottunk befelé egy hátsóbejáraton keresztül. A séta irritáló volt ennyi ember között, túlságosan is hozzászoktam, hogy az emberek közelségét nélkülözve a tetőkön közlekedem.
Az első párbajok kisorsolását a legalsó szint egy vacak kis padján vártuk, illetve néztük egy mágikus kivetítőn keresztül. A képek zavarba ejtő sebességgel peregtek, másnapos gyomorral talán a taccsot is kidobtam volna tőle. Utáltam a modern technikát, csak elcsökevényesíti és tönkreteszi az embert teljes mivoltában.
- Aki még eddig nem tette meg tétjeit, az még most gyorsan megteheti! – harsant fel egy vidám hang. - Idén igen csak nagy meccsekre számíthatunk, tekintve a válogatottat. Most már veteránokkal is büszkélkedhetünk, s talán előző sikereik miatt, de igen csak kapósnak bizonyultak jelenleg fogadás szempontjából. Karvajon már most három millió gyémánt van...- a képek hirtelen megálltak. - HÓHÓÓÓÓÓ mit látnak szemeim! - kurjantott fel a hang. - Már az első körben elő került az a bizonyos jel... – nem örültem a hangja sejtelmes lejtésének. - Nos, akik még nem tudnák ez az apró kis vörös csillag azt jelenti, hogy valamilyen játékban kell összemérniük a jelen lévőknek, erejüket! És ez a játék nem más, mint a....- az alak értette a dolgát, hangját elnyújtotta, hogy a tömeg éljenzésével fokozódhasson a hangulat. - VADAK VIADALA!
- Hogy mi a szar?! – kaptam fel, hirtelen a fejemet.
Választ nem kaptam, viszont a kivetítőkön láttam, ahogy a fenti pálya alakot vált. Hatalmas kőtömbök emelkedtek fel, melyek bonyolult rendszert alkottak, hidakkal és azok nélkül.
Egy liftbe tessékeltek be minket, ami egészen a csúcsig vitt fel minket. A vastag kőpillér tetejére érve ismét megszólalt a műsorvezető, hogy ismertesse a szabályokat.
- Nézzük akkor a játék menetét! A szabályok egyszerűek, fent kell maradni tizenöt percig, természetesen bármilyen eszköz bevethető, aki leseik az pedig... hát nyugodjon békében! – nevette el magát, ami már távolról sem volt jó jel.
A liftből a vonakodókat kitessékelték, nekem erre nem volt szükségem. Rideg tekintettel néztem körbe a pályán, ami egy kicsit egy régi kalandomat idézte fel bennem. Ott is hasonlóan, sziklák között kellett harcolni, bár ott nem ilyen magasságba és odalent nem vártak ránk tüskék tűz és egyéb halált hozó dolgok.
- A kezdetet és véget sípszó jelzi, lent a poklok pokla áll, de mind ez még semmi kedves hölgyeim és uraim! A sziklákba csapdákat rejtettünk el éééééééés minden ötödik percben egy pindurka földrengés is tapasztalható lesz!
- Úgy tűnik, hogy a fő Vad nem szeret minket, vagy nem is sejtette, hogy hová küld minket – morogtam.
Éltem a gyanúperrel, hogy ez az egész viadal egy jó nagy átverés és távolról sem legális. És én megint voltam akkora szerencsétlenség, hogy belekeveredtem. A terepet és a körülményeket tovább tanulmányozva rájöttem, hogy itt bizony távolról sem volna hősi dolog meghalni. Egy olyan arénában meghalni, ami fényűzést és szórakozást nyújt átvert résztvevők halálából, a gazdagok tucatjainak, nem dicsőséges meghalni. Gyűlöltem ilyen szituációba kerülni. A végzetemet kerestem, de mégis a túlélésemért kell küzdenem, mert sikerült belekeverednem egy rakás félnótás marha játékába. Eldöntöttem, hogy ezen a szigeten semmiképpen nem halok meg. Gnoryll sohasem engedne be a csarnokaiba, ha ilyen helyen halnék meg. A bűnömtől sohasem szabadulnék meg, ha itt vesznék oda.
Az emlegetett sípszó felhangzott és elszabadult az őrület. Ahelyett, hogy mindenki szép nyugodtan a csapdákra koncentrálva próbált volna fent maradni, inkább egymásnak estek az emberek. Nem volt ellenemre az erőszak, de ez akkor is baromság volt. Éltem a gyanúperrel, hogy szép szóval semmire sem megyek, szóval kénytelen voltam öklömet használni. Eszem ágában sem volt szántszándékos öldöklésbe kezdeni, ezért már az első pillanatban eldöntöttem, hogy mások ellen nem használom a mágiámat.
Fél szemmel Csipkerózsikára figyeltem, mert csak az hiányzott, hogy elpatkoljon nekem. Ennek persze meg is lett az ára, hiszen nem vettem észre időben a felém tartó hatalmas parasztlengőt. Az öklöt félúton egy acélkesztyű borította be. Így esett meg, hogy a csapástól hátratántorodtam, az útjába lépve egy földgolyónak. A golyó olyan erővel talált vállon, hogy menten kibillentem az egyensúlyomból és térdre rogytam. Mire bármit is tehettem volna, két hatalmas tenyér ragadott derékon, s emelt fel.
- Pici fiú most repülni fog! – szólalt meg a kétajtós szekrény méreteivel vetekedő monstrum.
A fickó haláli nyugalommal sétált velem a szikla pereme felé, de még mielőtt végzetesen közel kerültünk volna a peremhez szimplán orrba fejeltem a melákot. Erre azonnal kiszabadultam, a hegyomlás pedig szitkozódva kapott a vérző orráért. Gyorsan elsuhantam mellette, s fejbe rúgtam, hogy elveszítse az eszméletét.
Időközben arra lettem figyelmes, hogy a műsorvezető minden egyes jelentősebb momentumot kommentál, különös tekintettel a halálesetekre. Csipkerózsika jól állta a sarat, s még a hátára is egészen ügyesen figyelt, így legalább egy kicsivel nyugodtabb lehettem és jobban figyelhettem magamra.
A soron következő ellenfelem egy alakváltó volt, aki egy tigris alakját vette fel. Karmaival vadul csapkodott felém, mintha valóban egy állat volna.
- Szóval te már az agyadat is átváltoztatod… - morogtam, miközben hátrahajoltam egy csapás elől.
Tenyereimmel ellöktem magam a földről, ezzel pont állon talpalva a tigrist, aki morogva tett hátra néhány lépést. a támadásom nem bizonyult eléggé hatékonynak, mert ellenfelem a pillanat alatt kijózanodott belőle, és elkapta a lábaimat. Megsergetett, párszor földhöz csapott velem, majd elhajított. Egyetlen szerencsém az volt, hogy a dobásban nem volt elég erő, és a szomszédos sziklán értem talajt. Felállva megráztam magam, és pont készültem egy hatalmas jobbegyenest bevinni a tigrisembernek, mikor az felém ugrott, de a levegőben félúton egy támadás elkaszálta őt és a mélybe taszította. Már éppen szitkozódni kezdtem volna, mikor repedés neszezése ütötte meg a fülemet. A talpam alatt tornyosuló sziklára néztem, és láttam, amint azon milliónyi apró repedés fut végig, pókháló szerű mintát kirajzolva.
- Hogy az a…!
Rohanni kezdtem a perem felé, hogy a legközelebbi sziklára ugorhassak, mielőtt a jelenlegi szikla apró darabokra nem törik alattam. Csupán két lépésre voltam attól, hogy elrugaszkodjak, mikor a szikla szilárdsága megszűnt alattam. Sziklák kisebb-nagyobb darabjai között kezdtem alázuhanni, ám valami csoda folytán utamba került egy nagyobb szikla, amiről még el tudtam lökni magam a szomszédos, biztos szikla irányába. A meredek szikla falában nem volt könnyű megkapaszkodni, de a Gyémántszem hegyéhez képest gyerekjáték volt fogást találni a falon. Szorításom erőssé vált akár a satué, s a legkisebb kiszögellésben is meg tudtam kapaszkodni, mint annak idején Antoniusék tették.
Már csak alig öt méter választott el a szikla tetejétől, mikor a párkányon túl egy cickányfejű mágus tűnt fel. Arcán gonosz vigyor jelent meg, majd tenyereit felém mutatta. Eleinte nem értettem, hogy mit akarhat, de mikor kezeiből lángoszlopok törtek felém, rögtön megértettem, hogy így akart végezni velem. Szerencsétlen nem tudhatta, hogy a tűzzel nem ér ellenem semmit. A lángok takarását kihasználva tovább másztam, majd végül mikor felértem egyszerűen felugrottam, és egy balhoroggal gyorsan kiütöttem az enyhén szólva is meglepett mágust. A következő pillanatban már ösztönösen cselekedtem, és nyúltam a láncomért, mert láttam, amint Csipkerózsikát éppen hátba támadni készülnek. A láncommal a támadó hárpia irányába csaptam, s az elvégezte a dolgát. A fémkígyóm egy pillanat alatt a nő torkára fonódott, majd én magam könnyedén hátrarántottam az orvtámadót, hogy megmentsem Csipkerózsika bőrét.
- Jo… - Csipkerózsikának szánt mondatomat nem tudtam befejezni, mert az egész pálya remegni kezdett.
A harcok hirtelen abbamaradtak, és mindenki igyekezett nem leesni a sziklákról. Az első rengés nem volt különösebb kihívás, mert mindenkit váratlanul ért és senki se támadt a másikra. Ám amint abbamaradt a rengés újra elszabadult a pokol.
- Ezek mind hülyék – csóváltam a fejem, de a következő pillanatban, már az eddig eszméletlennek hitt melák rohant belém acéllal bevont vállával.
A lökéstől messzire repültem, túl messzire az életet jelentő sziklától. Zuhanni kezdtem, és túl messzi voltam mindentől, hogy bármiben is megkapaszkodjak. A szerencsére bíztam magam, és a láncommal a szikla tetejének irányába csaptam, bízva benne, hogy valamiben megkapaszkodik, és nem zuhanok a lenti lila akármicsodába. A lánc megtalált valamit, egy pillanat töredékéig megálltam a zuhanással, de a súlyom túl nagynak bizonyult neki és ismét ereszkedni kezdtem, bár határozottan lassabban. Aztán hirtelen ismét megakadtam a levegőben, immáron véglegesen. Föltekintettem, és láttam Csipkerózsika virgácsait. A lány jobb lábára tekeredett rá a láncom, s most az életünkért kapaszkodott a szikla peremébe.
- Ideje lenne, elkezdened fogyózni! – szólalt meg odafent.
Tudván tudtam, hogy nádszálkisasszonyban távolról sincs annyi erő, hogy önmagán kívül engem is felhúzzon, ezért óvatosan elkezdtem felfelé mászni. Mikor elértem magát Csipkerózsikát megfontoltabban másztam. Nem akartam testének egy olyan pontjához sem hozzáérni, ami után azon sipákoljon, hogy milyen ocsmányan visszaéltem a helyzettel és hogy mekkora perverz állat vagyok, amiért letaperoltam a habtestét.
- Au! Ne lépj a fejemre te barom, nem sámli! – panaszkodott, mikor a fején küzdöttem át magam.
- Egy sámli jóval kisebb a te fejednél... – jegyeztem meg, majd egyszerűen fellöktem magam.
Odafent még eszembe sem juthatott, hogy felhúzzam Csipkerózsikát, mikor a melák újra kinézett magának. Ingerülten terpeszbe vetettem magam, mire odalent Alice felszisszent.
- Dragon Bazooka! – tenyereimmel előre ütöttem a melák mellkasába, hogy az végre békén hagyjon. A nagydarab ellenfelem hatalmasat csattant a sziklán, de valószínűleg nem lett semmi komolyabb baja, mert támadásomat nem támogattam meg tűzzel.
- Legközelebb jobban figyelj oda, nem érek rá folyton a csontos seggedet felráncigálni! – mondtam Csipkerózsikának, miután felhúztam.
-Hogyazazistenvertefhmagaftmegaza.... – hadart valamit köszönetképpen, amit nem értettem tisztán. - És a te segged a csontos! – tette hozzá.
- A párod seggét stírölgesd ne az enyémet! – csattantam fel.
- Bagoly mondja verébnek!
- Ezt én is mondhatnám – válaszoltam mikor már újra ökölváltásba kerültem a felébredt melákkal.
- Akkor mégis honnan tudod, hogy csontos a seggem?
Fal híján a melák gyomrába fejeltem.
- Az előbb másztam rajtad keresztül... – válaszoltam ridegen. - Végig attól féltem, hogy az egyik csontod elroppan alattam. Akaratlanul is láttam a farodat.
- Cöh, és akkor kinek is kellett megmenteni a seggét? – morogta, de én még tökéletesen hallottam, két parasztlengő között.
- Ne tégy úgy, minta nem mentettem volna meg a csontos hátsódat fél tucatszor!
Ha kaptam is választ azt már nem értettem, mert a melák sikeresen megragadott és odébb hajított. A sziklán csúszva éreztem, ahogy a felsőm kilyukadt, hiszen bőröm közvetlenül a földön súrlódott. Ez volt az a pillanat, mikor már teljesen meguntam a melákot.
- Most már nagyon elegem van belőled, Bamba! – ugrottam fel és ugyan azzal a lendülettel vágtam halántékon. A megszédült óriás gyomra és feje ez után még közelebbről megismerkedett a térdemmel, majd végül a tarkójára mértem egy precíz ütést, amitől kifeküdt, akár egy zsák fekália.
Hanyagul végignéztem rajta, majd a felsőmön keletkezett lyukra pillantottam. Tapasztalatból tudtam, hogy az a hely ahol ruházatom csúnya sérülést szerez, ott még ennyivel távolról sincsenek bevégezve a dolgok. Éppen dühödt morgásba kezdtem volna, mikor egy aprócska ököl orrba vágott. Az erejétől nem, de a sebességének és a váratlanságának hála hátra tántorodtam pár lépést. Értetlenül pislogtam pár pillanatig, amíg le nem esett, hogy Csipkerózsika volt az. Azt viszont nagyon nem értettem, hogy az apróság hogyan ért fel hozzám.
- Honnan a francból szereztél te itt sámlit? És hová dugtad el ilyen gyorsan? – tettem fel a kérdést, hiszen más logikus magyarázata nem volt annak, hogy ökle elérhette az arcomat.
Választ persze nem kaptam, helyette viszont a szikla, amin álltunk egyre gyorsabban pörögni kezdett. Körbe-körbe, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem a centrifugális erő már majdnem lerepített minket. Persze, ha mindez nem lett volna még elég lassan süllyedni kezdett a sziklánk. Süllyedni a lent elterülő lila szmötyiben. Kivártam a megfelelő pillanatot, és egy hatalmasat taszítottam Csipkerózsikán, akkorát, hogy a forgó sziklánkkal szomszédos hídra zuhanjon.
Én pedig valami csoda folytán tudtam találni magamban annyi erőt, hogy a forgással dacolva felálljak, s el tudjak ugorni, mielőtt még a lila akármicsoda ellepné a sziklát.
- Flying Fire Dragon! – lángok segítségével lőttem ki magam az ég felé magasodó sziklák irányába.
A gyorsan kiválasztott sziklán minden nehézség nélkül becsapódtam, pontosan egy versenyzőbe, amit követően újra remegni kezdett minden.
- Ez most én voltam, vagy eltelt újabb öt perc? – kérdeztem meglepetten, de választ senki sem adott.
A versenyzők az előző alkalomhoz hasonlóan most is megálltak és igyekeztek nem leesni, viszont most az előző alkalommal ellentétben megannyi csapda aktiválódott. Véletlenszerűen sziklák dőltek a versenyzőkre, illetve préselték össze olyan sebességgel, hogy azt elmém alig volt képes feldolgozni. Sokáig nem nézelődhettem, hiszen az egyik hatalmas szikla rám akard dőlni. Elfutni nem tudtam előle, így csak egy lehetőségem maradt. Össze kellett zúznom. Az ágyúval tökéletesen kellett időzítenem, hiszen ha idő előtt eleresztem, akkor oda a benne rejlő hatalmas erő, s a szikla gond nélkül kilapít. Ha pedig későn használom, akkor nem lesz benne elég erő, hogy összezúzza a hatalmas sziklát.
- Fire Dragon's Bazooka!
Az időzítés tökéletes volt, hiszen lángoló tenyereimtől valósággal szilánkokra robbant a hatalmas kőszikla. Ám itt még közel sem menekültem meg, egy újabb szikla tartott felém, viszont ez vízszintesen száguldott felém, mintha csak egy pisztolyból lőtték volna ki. Túl gyors volt és túl késő. Már éppen készültem rá, hogy elkaszál és összezúz, de ekkor Alice tűnt fel a semmiből és zúzta össze egy támadásával a sziklát, megmentve engem.
- Kö… - mondatomat nem tudtam befejezni, mert hirtelen négyzet alakban megnyílt alattunk a föld. A négyzet két szemközti oldalán álltunk. Az egyensúlyunkért hadonásztunk, amit sehogy sem találtunk meg. Egyetlen szerencsénk az volt, hogy pontosan ugyan abban a pillanatban kezdtünk a mélység felé dőlni, és nem sokkal a fekete négyzet képzeletbeli középpontja mellett homlokaink összecsattantak. Kezeinkkel egymásba kapaszkodva támaszkodtunk meg, így formálva egy kétharmad részben emberi háromszöget. Idegesen pislogtunk egymásra és az alattunk tátongó fekete mélységre, viszont egy szó sem hagyta el a torkunkat, ebben a kényes helyzetben. További szerencsénk az volt, hogy egyik versenyző se vette észre a szorult helyzetünket, így zavartalanul tudtunk óvatosan oldalra araszolni a mélység fölül. Amint megszabadultunk a hívogató feketeségtől azonnal megkönnyebbülten rebbentünk szét.
- Közel volt – jegyeztem meg, majd folytattuk az őrült játékot.
Innentől kezdte Csipkerózsikával mindvégig ugyanazon a sziklán tartózkodtunk és küzdöttünk az életben maradásért. Egymás hátára figyelve küzdöttünk azért, hogy ne mi zuhanjunk le a tüskerengetegbe, ami kifizetődő dolognak bizonyult, hiszen a viadal utolsó harmadában már sem a többi versenyzők, sem pedig a kellemetlen csapdák miatt nem kerültünk halál közeli szituációba. Ekkor döntöttem el, hogy amint véget ér ez a dilis versenyszám, megyek, megkeresem Probulust, és Csipkerózsikával együtt lelépek erről a dilis szigetről. Ezt a harc közben Alice tudtára is adtam.
A harmadik rengés viszont mindennél durvább volt. Legalább féltucatnyi versenyző hullott a tűzbe illetve a tüskék közé. Én magam is úgy tántorogtam a sziklán akár egy hazafelé siető részeg az éjszakai utcákon. Amint abbamaradt a rengés rögtön felhangzott a viadal végét jelentő sípszó, viszont én sehogy sem találtam az egyensúlyom. Tántorogva kapkodtam kapaszkodó után, míg végül egy csokor indában sikerült fogódzkodót találnom. Ám amint megkapaszkodtam és kicsit meghúztam az indát egy ismerős hang sipított fel. Csipkerózsika volt az, mert a támaszomat nyújtó inda valójában az ő haja volt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alice
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 460
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Jun. 11.
Age : 23
Tartózkodási hely : Itt vagyok

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 9
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Vas. Szept. 02, 2012 9:01 pm

Sajnos minden jónak egyszer vége szakad, ily módon a vacsorának is. A személyzet elkezdett nekilátni a „romok” eltakarításának, minket pedig visszazavartak a szobáinkba. Nem bántam, hogy nem kell semmi mást csinálnunk már a mai nap folyamán, mint aludni, így is eléggé lefárasztottak már, és akárki akármit mondhat, a kajálás sokat kivesz az emberből.

A szobába visszatérve egyenesen odavonszoltam magam az ágyra és hanyatt vágódtam a kényelmes, puha és meglepően friss és tiszta illatokat árasztó ágyon. Mint egy fenyőerdő, olyan volt a szaga. Átfordultam az oldalamra és a fáradtságtól összeszűkült szemekkel végigpásztáztam a szobát. Minden szép és tiszta volt, az asztalon még friss narancslevet tettek.
Az egyetlen koszos és fogjuk rá, hogy büdös valami az én voltam. Minden maradék erőmet összegyűjtve feltápászkodtam az ágyról és bevonszoltam magam a fürdőszobába az új törülközők és szappanok közé, és csak alapos tisztálkodás után feküdtem vissza az ágyba, s alig, hogy a fejem a párnához ért, már el is nyomott a mélységes mély fenyőillatú álom.

Másnap reggel arra keltem fel, hogy valaki kopogtat az ajtón. Kócosan és kómásan felültem az ágyon, közben valahogy sikerült kinyögnöm magamból egy mit „akarszt”. Egy férfi jött be a szobába a reggelimmel.
~ De nagy mázlista vagy öregem… mert ha hiába keltettél volna fel, megismerkedhettél volna a teremtőddel… ~
A szervezők nem spórolósak, a reggeli is olyan bőséges, mint amilyen a vacsora volt. Valószínűleg nem véletlenül kényeztetnek el minket ennyire, a cél mindenekfelett az lesz, hogy jó műsort rendezzünk nekik.
- Elnézést kisasszony… de fél óra múlva a versenyzőknek lent gyülekező. Mindenkinek kötelező a megjelenés.
~Ha még egyszer kisasszonynak hívsz, kisütöm a nyelved. ~ Gondoltam bosszúsan, de csak mosolyogtam kedvesen rá a fickóra miközben bólintottam, hogy megértetem, ő pedig sarkon fordult és kimasírozott a szobából.
Valamivel jobb hangulatban kezdtem neki a reggelinek, s miután végzek, lent csatlakoztam a tömegbe verődött versenyzőkhöz.
Odalent már elég sokan várakoztak már, s kis keresgélés után kiszúrtam Omeron-t a tömegben.
Miután lebonyolítottuk a szokásos köszöntési procedúrákat, csöndben vártuk, hogy végre Max is befusson, és elkezdjük azt, amiért idejöttünk.
~ És még ő piszkál engem… Csipkejózsika. ~
Mintha végszóra történt volna, Max végre odatalált hozzánk a tömegen keresztül, s szemmel láthatóan még mindig ugyanolyan morcos hangulatban volt, mint tegnap… vagy mint általában.
Mikor végre mindenki megérkezett, áttereltek minket a colosseumba a hátsóbejáraton át.
A tömegben nehéz volt közlekedni, ráadásul mikor nekimentem véletlenül egy nagydarab embernek, az úgy nézett rám mintha azt akarná üzenni „ kinyírlak” ráadásul mellé még dühösen morgott is, mint valami medve, ami alkatát és modorát tekintve egész köze állt hozzá.
A párbajok részvevőinek neveit egy sorsolással döntötték el, s míg a sorsolás tartott, nekünk a colosseum legalsó szintjén, padokon ücsörögve vártuk, miközben mindent láttunk egy mágikus kivetítőn keresztül.
A képernyőn a képek eszeveszett gyorsasággal váltogatták egymást, valahogy álmosító volt nézni, így inkább csak a cipőm orrát tanulmányoztam és ez így pont jó volt. Úgy is megtudom, hogy mi van, ha kell.
- Aki még eddig nem tette meg tétjeit, az még most gyorsan megteheti! – kiabál egy férfi vidáman, amire azonnal felkapta a fejem. - Idén igen csak nagy meccsekre számíthatunk, tekintve a válogatottat. Most már veteránokkal is büszkélkedhetünk, s talán előző sikereik miatt, de igen csak kapósnak bizonyultak jelenleg fogadás szempontjából. Karvajon már most három millió gyémánt van... HÓHÓÓÓÓÓ mit látnak szemeim! – kurjantja a férfi. - Már az első körben elő került az a bizonyos jel…- A fickó nagyon próbált sejtelmes hangnemben beszélni, ebből már ki lehetett következtetni, hogy valami nagydobásról lehet szó. - Nos, akik még nem tudnák, ez az apró kis vörös csillag azt jelenti, hogy valamilyen játékban kell összemérniük a jelen lévőknek, erejüket! És ez a játék nem más, mint a.... – A hangulat kedvéért a mondat végét jó hosszan elnyújtotta, amiért legszívesebben orrba vágtam volna.
~ Csak bökd már ki! ~
- VADAK VIADALA!
- Hogy mi a szar?! – reagálta le Max a dolgot a szokásos stílusában, én csak nagy vigyorral a képemen dőltem hátra.
~ Megneszeltétek, hogy jövünk? ~
A kivetítőn figyelemmel kísérhettük, ahogy a pálya felettünk teljesen átalakul, kőtömbök emelkedtek ki a földből, s néhányukat összekötött pár híd.
Pár ember elkezdi liftekbe passzírozni a résztvevőket, minket is betereltek egy liftbe, ami felvitt minket a kőtömbök tetejére. Amint felértünk a liftekkel a műsorvezető nekikezdett ismertetni a nézőkkel és az új versenyzőkkel a szabályokat.
- Nézzük akkor a játék menetét! A szabályok egyszerűek, fent kell maradni tizenöt percig, természetesen bármilyen eszköz bevethető, aki leseik az pedig... hát nyugodjon békében! – nevette el magát, ami már távolról sem volt jó jel.
Akikben megfordult a visszalépés gondolata és haboztak kiszállni a liftből, azokat szépen kitessékelték, és noha én egy pillanatig sem haboztam, mégis jól hátba taszított valaki.
- A kezdetet és véget sípszó jelzi, lent a poklok pokla áll, de mind ez még semmi kedves hölgyeim és uraim! A sziklákba csapdákat rejtettünk el éééééééés minden ötödik percben egy pindurka földrengés is tapasztalható lesz!
- Persze a többi kis apróságról megfeledkezel, mi? – dörmögtem, miközben alaposan megnéztem magamnak a sziklapillérek alját. Volt ahol hegyes tüskék meredeztek.
~ Lemerném fogadni, hogy azok a bigyók szépen átdöfnének még egy elefántot is. ~
Máshol tűz égett, és volt néhány szikla, ami alatt valami lila cucc folyt.
Amíg én ezzel foglalkoztam, a közönség teli torokból üvöltött, sokkal izgatottabb voltak, mint én, pedig az én életemet teszik kockára, csak azért, hogy nekik legyen egy jó tizenöt percük.
Nos, nem semmi a mágikus tanács, ha ez az egész legális, bár eleve meg sem fordult komolyan a fejemben, hogy erről ők tudnak.
Felhangzott a sípszó, szóval nem volt több helye a bámészkodásnak.
A versenyzők azonnal egymás ellen fordultak és elkezdődött a harc.
Én sem úszhattam meg, egy nagydarab fickó azonnal célba vett, nyílván látta, hogy nőnemű vagyok és ebből következett, hogy nem ellenfél.
- Stone Fist!– A férfi kinyújtotta maga elé a kezét. Maga előtt egy nagy, földből formált ököl jelent meg, - ami nem utolsó sorban elég masszívnak látszott – és kilőtte azt rám.
- Purple Fire Ball! – A kezemben megjelenő lila labdákat a kőökölnek dobtam. A célját elérte a dolog, a kőököl darabokra robbant szét, amint a labdák eltalálták. A férfi látva, hogy ezzel nem ért el semmit, puszta kézzel jött nekem, aztán, kartávolságon kívülről megismételte az előbbi mágiáját. Nem volt időm rá, hogy megint a lángokkal szórakozzak, így éppen hogy csak, de sikerült kitérnem a kőököl elől, de aztán jött a következő majd a következő és mire észbe kaptam, már a kőpillér szélén ácsorogtam. Még egy kőököl, ami elől sikerült kitérnem, ám valahonnan előkerült a fickó igazi ökle is.
- Red Carpet! – csak éppen, hogy elemelkedtem a földtől és hátramenetben elröppentem az ökle elől, mert bizony rendesen fájt volna, ha orrba vág, így viszont nem csak, hogy elvétette, de a lendülete tovább is vitte és fejjel előre átesett a szikla peremén. Mindeközben a fiú végigkommentálta a harcokat, a nézők nagy örömére, akik nem is törődtek azzal, hogy már így is meghaltak páran, de még ezalatt a tizenöt perc alatt még kihullik legalább ugyanennyi.
Még fellélegezni sem volt időm, amikor új játszótársaim jelentek meg, pontosabban két férfi, egyiküknél egy kard volt, míg a másik egy kalapácsot szorongatott.
- Oh, milyen édes! De sajnos nem vagytok az eseteim.
A két férfi nem értékelte az amúgy szellemes megjegyzésemet, és egyszerre rontottak rám, fegyverüket magasba emelve.
- Yelow Fire! – körülöttünk nagy körben lángok csaptak fel, elzárva ezzel az utat a többi versenyzőtől, akik még engem néztek ki maguknak áldozatul, s ezzel egyidejűleg a bent rekedt két mágus is megdermedt a tűz orrfacsaró szagától, amit én azonnal ki is használtam, s újabb két lila tűzgolyóval jó erősen gyomorszájon ütöttem az egyiket, majd a másikat. A kardforgató gyengébb fizikumúnak bizonyult, mert a fájdalomtól összerogyott és képtelen volt utána megmozdulni, de a másik még a földön kúszva próbált elérni, noha kalapácsa már sehol sem volt. Jó erősen állba rúgtam a férfit, de az még mindig nem akart kidőlni, így kicsit keményebben rúgtam oda neki másodjára, ami már elégnek bizonyult, de eközben a lángok is eltűntek és egy nő hátulról valamivel oldalba kapott, alig egy métert repültem csak, de utána még jó párat csúsztam a földön, alig egy lépésnyire álltam meg a szikla szélétől. Aztán jött A következő támadás.
- Water Ball! – A vízlabdák koránt sem voltak ellenfelek a számomra, nagy vigyor terült el az arcomon, amikor a 3 lila labdával eltaláltam a vízlabdáit, s azok ezerfelé fröccsentek szét, amint az én támadásaim áthatoltak rajtuk és telibe találták a nő fejét, vállát és hasát.
- 4-0 ide!
A következő ellenfelem egy férfi lett volna, mindkét kezében kardot tartott, de két métere tőlem hirtelen megnyílt alatta a föl és a mélybe zuhant. Véletlenül aktiválhatta az egyik csapdát, amiről beszéltek.
- Kár…
Ekkor a hátam mögött valaki hörögve felnyögött, s mikor megfordultam egy nőt pillantottam meg, aki nyilván hátba készült támadni, ám ezen merényletét Max sikeresen megakadályozta, egy lánc tekeredett rá a torkára, emiatt is hörgött és fuldokolt, aztán egy könnyed mozdulattal hátrarántotta.
- Jo… - Talán először az életben valami belefojtotta a szót: A pálya vad remegésbe kezdett. Mindenkit váratlanul ért az első rengés, pedig figyelmeztettek minket rá. Mindenki ledermedt és próbálta megtartani az egyensúlyát.
Amint abbamaradt a rengés a „játékosok” újra harcba fogtak egymás ellen. Megint volt aki kinézett magának, de mielőtt még támadhattak volna, valami kirántotta alólam a lábamat és annál fogva lerántott a szikláról, éppen, hogy arra volt időm, hogy megkapaszkodjak a pálya szélében.
Lenéztem, hogy szemügyre vehessem, mi rántott le, és nem kicsit lepődtem, meg, amikor Max bámult vissza rám.
~ Fenébe! ~ Minden erőmmel kapaszkodtam, és próbáltam felhúzni magunkat, bár ez teljességgel lehetetlennek bizonyult, Max nem tűnt könnyűnek, hát nem is volt az, és mondjuk ki őszintén, én sem erre gyúrtam eddig. Szerencsére senki sem támadt ránk, talán azt hiték, már rég lezuhantunk.
- Ideje lenne, elkezdened fogyózni! – nyögtem a fogaimat csikorgatva az erőlködéstől, és próbáltam legalább megtartani magunkat, de megnehezítette ezt az, hogy elkezdett felfelé mászni. Amikor elért hozzám minden tétovázás nélkül tovább mászott. Látszott, hogy nagyon figyel rá, hogy ne érjen kényes területekhez, de jobban örültem volna neki, ha inkább több figyelmet fordított volna a gerincemre, s nem pedig lépcsőnek használta volna azt.
- Au! Ne lépj a fejemre te barom, nem sámli! – mordultam rá, amikor azon mászott át.
- Egy sámli jóval kisebb a te fejednél...- jegyezte meg, majd fellökte magát a sziklára.
~ Kackac! ~
Vártam volna, hogy legalább segít felmászni, de persze egy izomagyú versenyzőnek is most kellet befutnia, s mikor Max harci pózba vágta magát és közben rálépett a kezemre. Fájdalmasan felszisszentem a kezembe nyilalló fájdalomtól.
Eközben Max elintézte a fickót.
- Legközelebb jobban figyelj oda, nem érek rá folyton a csontos seggedet felráncigálni! – mondta miközben felhúzott.
~ Mi a…! ~
-Hogyazazistenvertefhmagaftmegaza.... – olyan gyorsan hadartam el a válogatott szitokszavakat, hogy azokat nem is lehetett érteni. - És a te segged a csontos! – tettem hozzá dühösen.
- A párod seggét stírölgesd ne az enyémet! – csattant fel, pedig nekem lett volna okom kiabálni.
- Bagoly mondja verébnek! – vágtam rá.
- Ezt én is mondhatnám. – jött a válasz, miközben úja harcba keveredett az előbbi nagydarab férfival és közben engem is megtámadott egy kisebb termetű férfi, akit sikerült kikerülnöm és hátulról taszítanom rajta egyet, aminek az lett a következménye, hogy letáncolt a pályáról.
- Akkor mégis honnan tudod, hogy csontos a seggem?
- Az előbb másztam rajtad keresztül... – jött a rideg válasz. - Végig attól féltem, hogy az egyik csontod elroppan alattam. Akaratlanul is láttam a farodat.
~ Ha nincsenek azok a csontok, te már rég…! ~
- Cöh, és akkor kinek is kellett megmenteni a seggét? – morogtam dühösen és erősen orrba vágtam egy szélmágust egy lila tűzlabdával és hátulról megküldtem egy sima lánglabdával.
- Ne tégy úgy, minta nem mentettem volna meg a csontos hátsódat fél tucatszor!- Nos, ebben volt némi igazság, de ezt világért nem ismertem volna be.
A ruha meggyulladt a szélmágus nyakánál és a halántékát is érte a tűz, eszeveszett ordítás közepette próbálta eloltani a földön gurulva a lángokat, aztán amikor végre eloltotta a tüzet, újra feltápászkodott és nekem esett.
- Wind Ball! Wind Blades! – Egymás után találtak el a támadások, és nem kicsit fájtak. Először a labda találta el a jobb vállamat és mintha pengék vágtak volna a bőrömbe, rögtön ezután pedig egy szélpenge találta el a másik karomat. Szerencsére a vágások a jobb karomon nem voltak mélyek.
- Red Projectiles!
- Storm Wall!
A tűzlövedékeket blokkolta, de nem készült fel rá elég gyorsan, hogy a red carpet segítségével megpróbálom orrba vágni. Nem lett volna valami, erős támadás, de legalább megleptem volna, és ezzel lehetőségem is akadt volna, hogy bevigyem a végső ütést, de még az utolsó pillanatban félreugrott és az ütés helyette Max-ot érte.
~ Ó, hoppá! ~
- Honnan a francból szereztél te itt sámlit? És hová dugtad el ilyen gyorsan? – jött a kérdés, miután végre összeszedte magát. Határozottan sikerült meglepnem.
~ Fenébe, ha a fickót találom el, már kiütöttem volna! ~
Nem mintha válaszolni szándékoztam volna neki, e lehetőségem se volt rá, mivel a talaj alattunk villámgyors forgásba kezdett, egyre gyorsabban, közben süllyedt a lila trutymákba.
Olyan gyorsan pörgött a szikla, hogy páran le is röpültek róla – köztük a meglepett szélmágus is - és éreztem, hogy én is le fogok szállni. Már éppen használtam volna újra a Red Carpet-et, amikor Max egy nagyot taszított rajtam és én ráestem a sziklákkal szomszédos hídra.
A szikla abbahagyta a forgást és a süllyedést, de szinte rögtön ezután újabb rengés rázta meg azt. Mint legutóbb, most is folytatódott a csihi-puhi. Gyorsan visszatértem a sziklára és én is belevetettem magam a harcba. És ekkor ismét felbukkant a szélmágus. Sejthettem volna, hogy nem halhat meg abban, hogy innen lezuhan. Ahhoz túl jól tette eddig a dolgát. De mielőtt még nekem eshetett volna, egy másik versenyző foglalta le, így kénytelen voltam új ellenfél után nézni.
Az egyik versenyző egy sziklát próbált rádönteni Max-re, majd miután ez nem érte el a célját kilőtt rá egy másikat, és mivel még mindig nem viszonoztam a szívességet, amiért elintézte a hátulról rám támadó nőt, ezért úgy döntöttem közbelépek.
- Purple Fire Ball – két labda jelent meg a kezeimben és azokkal zúztam össze a sziklát.
- Kö… - szívesen meghallgattam volna a szó többi részét is, de sajnos a sors nem túl kegyes hozzám és még ezt a kis örömöt is megtagadta tőlem. A lábunk alatt a föld négyzet alakban megnyílt, és mi jobb lehetőség híján vadul kapálózni kezdtünk a karunkkal hátrafelé a lyuk szélén, hogy lehetőleg ne a lyukba zuhanjunk, de hiába mind a ketten elkezdtünk előrefelé dőlni, szerencsére egyszerre, és ahol a lyuk „közepe” mellett a homlokaink hangos koccanással összeütközött. Összekapaszkodva támaszkodtunk meg ebben a kicsit sem kényelmes pozícióban, szerencsére senki sem vette észre, mert ha valakinek feltűnt volna ez, azonnal kihasználta volna a lehetőséget, hogy kicsináljanak.
Idegesen pillantottunk hol egymásra, hol a lyuk alja felé, de nem szóltunk.
A szívem a torkomban dobogott és vadul törtem a fejem, hogy innen mos hogyan tovább. Végül talán pont egyszerre jutott ugyanaz az eszünkben, mert elkezdtünk araszolni a lyuk széle felé és nem kicsit könnyebbültem meg, amikor engedhettem Max-et, mert már nem fenyegetett a veszélye annak, hogy lezuhanok, és bezúzott koponyával végzem, már ha szerencsés vagyok.
- Közel volt. – jegyzi meg Max, de belőlem csak egy megkönnyebbült sóhaj tört fel.
Ezután egymás hátát védve küzdöttünk a többi versenyzővel és ez jó ötletnek bizonyult, sokkal könnyebb volt így a harc és ezalatt az idő alatt egyikünket sem fenyegetett a hátbatámadás veszélye, vagy, hogy lezuhan a szikla pályáról.
Míg harcoltunk, Max közölte velem, hogy ezután mi szépen lelépünk, én csak megadóan bólogattam, hogy persze, persze, úgy lesz.
Aztán jött a harmadik rengés, s eddig ez volt a legerősebb. Több versenyzőnek is ez okozta a vesztét. Én is tántorogtam egy csöppet, de a szikla közepe felé nem volt olyan durva, mint a szélén, ahol a versenyzők az életükért egyensúlyozhattak.
Aztán jött a harmadik rengés, s eddig ez volt a legerősebb. Több versenyzőnek is ez okozta a vesztét. Én is tántorogtam egy csöppet, de a szikla közepe felé nem volt olyan durva, mint a szélén, ahol a versenyzők az életükért egyensúlyozhattak.
Amikor végre abbamaradt a rengés, azonnal fel is hangzott a síp, ami a viadal végét hivatott jelezni. Sikerült teljes mértékben visszanyernem az egyensúlyomat, de amint fellélegeztem, valami belekapaszkodott a hajamba és erősen hátrarántott annál fogva. Meglepettségemben és fájdalmamban felsikoltottam, de mint később kiderült, csak Max volt az, aki a hajamban próbált megkapaszkodni.
Dühösen rácsaptam a kezére és kirántottam a hajam a markából. Ekkor megpillantottam a háta mögött a szélmágust, aki egyenesen rám bám bámult, száján gonosz mosollyal és hüvelyujját elhúzva a nyaka előtt jelezte, hogy ki fog csinálni. Vágtam egy grimaszt és őt utánozva jeleztem, hogy az érzés kölcsönös.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Csüt. Szept. 20, 2012 3:58 pm

Fúúúú igen! Na erre vágytam már mióta! TOÁÁÁÁÁÁÁÁLLLLLLL JAAAAACCCKKKKKKPPPPPOOOOOOT! Idejét se tudom mikor láttam ilyen bele való harc jelentett! Igen ez az amire régesrég vágyok izgalom dráma véééééér! Fantasztikus posztotokat nem felejtem el, ebben biztos lehettek, és ennek megfelelő bonusszal fogom jutalmazni!

Túl éltétek a viadalt fent vagytok a "csúcson" ki így ki úgy. Körülötte vannak még egy páran de most minden hangot a közönség üvöltése nyom el. Néhány per múlva a kő "darab2 amint álltok ereszkedik a földre. Lent éppen a hullák takarítása még folyik de az élet ilyen kis apróságoktól még nem áll meg! A kommentárok már javában beszélik a harc eseményeit, mágikus kivetítőkön arcok villannak fel ésssss most derül ki számotokra hogy itt pont osztás is van. Minden arc emellett rövid jellemzés van, név mágia ilyesmik valamint most már a legtöbb embernek pontok is villognak.
- Aztán itt van Alice is... - mondja a kommentátor. - Nem teljesített valami rosszul!
- Hát nem tudom hogy vagy vele Jack - szólal meg egy eddig ismeretlen hang - de így képről én valami sexmániás szadista állatot vártam volna, ehhez képes a kicsike elég alul teljesített... egyáltalán minek kell rá ennyi ruha? Bőven elég lenne néhány fakad darab is. - fejezi be, mire a közönség hatalmas őrjöngésbe és helyeslésbe tőr ki.
- Ebben igazad van Dan, talán ezért is kapott ennyi pontot... a zsűri szerint vagy is jó magam meglátása szerint a kislány meg érdemel 1000 pontot, s a közönség ezt most megtoldja kerek - és itt fel viszi a hangsúlyt - 900 pontal? - megy át hangja kérdésbe.
- Hát többet kell mutatni azokért a pontokét... - jegyzi meg Dan fanyarul.
- Hm lépjünk is a következőkre! - veti fel Jack. - Maxi Alice társa, szerinted járnak? - kérdi azonnal társát.
- Nem hinné, ha csak esténként nincs lengébb ruhában. - feleli Dan amiért a közönség újra hahotában tör ki.
- Jogos, így nekem se kellene, de Maxi egész jó arányt szerzett, van neki 1150 pontja és nézzük menyit ad rá a közönség! - kiált fel lelkesen, és kerek 1200 pont jelenik meg a mágikus kivetítőn. - No ez már jobb, bár biztos többet dobna az imidzsén ha nem úgy néz ne mint akinek karót dugtak a seggébe. - teszi hozzá csipkelődön
- Szerintem az a baja hogy a bige nem térdelt le előtte még ruhában se! - vágja rá Dan mire újabb hangos nevetés tőr ki.
- Igen igen biztos, hiszen egy cégből jöttek! - feleli Jack, és mind kettőtök képe megjelenik a kivetvetítőn - Ki tudja, de haladjunk tovább!
Azzal más túlélőkre terelődik a szó. Ti a colloseum alsó berkeibe várakoztok, kaptok vizek törülközőt, amíg az újabb feladat nem kezdődik, ez kb fél óra. Addig lehet csacsorászni, vagy ami tetszik, rátok bízom, ha kell keressetek meg!

Omika, eddig tudtunk rád várni, de most már pótolnod kell! A többieknek kb tíz nap kell egy körhöz, addig neked is van időd. Ha nem írsz kiteszlek a küldetésről mert egyébként több kört hiányzol mint amit lejátszol! Amennyiben tudsz és szeretnél pótolni keress meg, mert vannak részek amiket személyedre szabva kell elmondanom kifejezetten az útolsó körre gondolok!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Szomb. Szept. 29, 2012 12:16 pm

Csipkerózsika haragosan vágott rá a kezemre, majd fél pillanattal később már ki is szabadította haját a marokból. A csapástól fájlalva kezemet ráztam, és már éppen szóvá akartam tenni neki, hogy milyen bunkó, mikor a nézőközönség hangos éljenzésben tört ki. Hála nekik semmi mást nem lehetett hallani abból, ami körülöttünk zajlott. Néhány ricsajban töltött perc után a kövek, amiken álltunk ereszkedni kezdtek. Úgy éreztem, mintha a pokol legmélyebb bugyrai felé indultam volna meg, teljesen magatehetetlenül. Az üdvrivalgó közönség, az eszelős versenytársak, a bunkó Csipkerózsika, és a pokol felé való süllyedés csak előjátéka volt annak a látványnak, ami odalent várt minket. Amint a liftként szolgáló kövek célt értek ott találtuk magunkat, ahová Csipkerózsika és a többi barom küldték az ellenfeleiket. Eszelős látvány volt, ahogy a takarítóbrigád tagjai érzéstelen arccal, gépeket megszégyenítő monotonitással tüntették el a rút halált halt hullákat. Mintha csak egy elborult elméjű, szadista festő alkotása elevenedett volna meg előttem. Odafent pedig még mindig tombolt a közönség, élvezték ezt az eszelős mészárlást, emberszámba sem vettek minket. Kissé úgy éreztem, mintha egy kivert sorsú harci kutya lennék, vagy valami hasonlóan rossz sorsú dög.
- Ezt aztán jól megcsináltad… - morogtam Csipkerózsika felé - miközben a halottakon néztem végig-, bár közel sem voltam benne biztos, hogy meghallotta a szemrehányó szavaimat.
Ha pedig ez a sok embertelen borzalom nem lett volna elég, akkor megjött a végráadás. kommentátorok beszéde hangzott fel, akik javában elemezték a harcokat, illetve mágikus kivetítőn minden életben maradt mágusról egy-egy kép jelent meg, ami mellett különféle adatok jelentek meg. Név, mágia, kor, jellemzés és egyéb hasonlóságok. Így már érthetőek voltak azok az idióta kérdőívek.
- Aztán itt van Alice is... –ütött fülön a kommentátor szava. - Nem teljesített valami rosszul!
- Hát nem tudom, hogy vagy vele Jack – reagált a társa - de így képről én valami sexmániás szadista állatot vártam volna, ehhez képes a kicsike elég alul teljesített...
A szavakat hallva majdnem kitört belőlem egy gigászi nevetés, amibe talán az egész épület beleremegett volna, de inkább visszafojtottam azt. Visszafojtottam, mert észrevettem, hogy Csipkerózsikát igen kényelmetlenül érintette a dolog, s tudván tudtam, ha kivárok a kárörvendéssel, az sokkal jobb lesz, mintha most idejekorán elengedném magam.
- Egyáltalán minek kell rá ennyi ruha? Bőven elég lenne, néhány fakadt darab is. – Alig fejezte be a mondandóját, mikor a közönség már helyeslően őrjöngött.
- Tényleg úgy öltözködsz, mint egy bohóc... – jegyeztem meg olyan komoran, ahogy csak tudtam.
- Te már csak tudod igaz, Bobo?- vágott vissza ingerülten.
- Már becézgetsz is? Nem kapkodod el a dolgot egy kicsit? – kérdeztem vissza, elvégre nem voltam hozzászokva az ilyen gyors tempóhoz.
- Ebben igazad van Dan, talán ezért is kapott ennyi pontot... a zsűri szerint vagy is jó magam meglátása szerint a kislány meg érdemel 1000 pontot, s a közönség ezt most megtoldja kerek 900 ponttal?!
- Hát többet kell mutatni azokért a pontokét...
- Oh, most rohadtul felhúztak ezek a...- Csipkerózsika dühében már nem is találta a megfelelő szavakat. - Ilyen idiótákra nincs megfelelő szó!
- Hm lépjünk is a következőkre! Maxi Alice társa, szerinted járnak? - hangzott el a kommentátorok kérdése, mire én csak egy unott vállrándítással reagáltam. Találkoztam már barmokkal, akik ebben lelték örömüket, s meg tanultam figyelmen kívül hagyni a piszkálódó kombinálásukat.
- Nyomul a kiscsaj – morogtam tréfálkozóan.
- Te csak szeretnéd, hogy egy nő rád nyomuljon, de ahhoz előbb kell egy férfi, amire lehet nyomulni. – Érkezett Csipkerózsika gúnyos válasza, amiből tisztán levettem, hogy nem érette meg az én reakciómat.
- Tüzes egy menyecske – folytattam tovább, elvégre csak a hülyék vívtak szélmalomharcot.
- Nem hinném, ha csak esténként nincs lengébb ruhában. – felelte a kommentátor, mire közönség hangos nevetésben tört ki.
- Jogos, így nekem se kellene, de Maxi egész jó arányt szerzett, van neki 1150 pontja és nézzük menyit ad rá a közönség! – kiáltott fel lelkesen, és kerek 1200 pont jelent meg a mágikus kivetítőn. - No ez már jobb, bár biztos többet dobna az imidzsén, ha nem úgy nézne mint akinek karót dugtak a seggébe.
Ezt hallva a megvélő jókedvem pillanatok alatt elpárolgott, úgy mintha soha nem lett volna. Csipkerózsika hangos nevetésben tört ki.
- Ez kész! Ez az ürge tud valamit, egy szempillantás alatt jókedvre derített. – görnyedt a nevetéstől. - Hé...- a nevetéstől már alig jutott szóhoz- ... nem nyom a karó?
- De... nagyon is – morogtam kissé haragosan. - Itt nyakak fognak törni – jelentettem ki, miközben próbáltam nem felgyújtani az egész helyet.
- Szerintem az a baja hogy a bige nem térdelt le előtte még ruhában se!
- Igen-igen biztos, hiszen egy cégből jöttek! Ki tudja, de haladjunk tovább!
- Huh, ez jól esett. – törölgette a nevetéstől előbukkanó könnyeit. - A nyaktörés amúgy túl gyors, nem gondolod?
- Akkor mit javasolsz? – kérdeztem vissza. - Mert letérdelni én aztán nem fogok...
- Nem vagyok egy gyilkolászós típus – nah, erre pont pár perce cáfolt rá, mikor emberek tucatjait hajigálta a mélybe megdögleni -, de én a lassú és keservesre szavazok...valami olyasmire, mint mondjuk... az égési sebek rettentően tudnak fájni..
- Ilyenkor egyszerűen imádlak – mondtam, hiszen Alice egy zseniális ötlettel állt elő. - Hát akkor keressük meg őket – álltam fel, s intettem, hogy kövessen, mielőbb le akartam zárni ezt az ügyet.
Egy pillanatra megtorpantam, hogy körbenézzek, lehetséges kijárat után, mikor váratlanul egy kéz markolta meg a hátsó felemet. Az esemény annyira váratlanul ért, hogy ijedtemben még egy picit meg is ugrottam, majd hátrafordultam megnézve a tettest.
- Akkor is nekem van jobb fenekem! – szólalt meg Alice, hiszen ő volt az elkövető, ami aztán tényleg meglepetés volt a számomra.
Pillanatok alatt ezernyi és ezernyi gondolat száguldott végig a fejemben. Elsőként azonnal Clare elevenedett meg a szemeim előtt. ő volt az első és talán egyetlen nő, akit valaha, igazán szívből szerettem. Bármit félredobtam volna érte, és akármit megadtam volna érte, hogy újra láthassam őt. ő egy olyan nő volt, akihez fogható nem létezett, vagy csak ezerévente született egy hozzá hasonló. Jelleme egyszerre volt sziklaszilárd és magával ragadó, még az apó hibáival együtt is, amik talán szükségesek is voltak, hogy igazán csodálatos legyen a varázsa. ő jelentette életem sötét éjszakáin a holdfényt. Egy öntörvényű lázadó egy nyomorúságos világban. Egy szent. A föld sóhaja. Nagyon veszélyes volt, mégis ő jelentette számomra a hiányzó láncszemet. Aztán egy nap nyomtalanul eltűnt az életemből. Hiába kerestem-kutattam, sehol se találtam. Olyan volt, mintha csak egy hallucináció, egy köddé vált illúzió lett volna.
- Elhiszem, hogy ez az egész megrázott, de legalább addig bírd ki, amíg legalább a szobánkba visszatérünk. Utána nem leszek ellene.
- Beszélj baromságokat... ez csak ellenőrzés volt, hogy a világ még a helyén van-e.
- Oh, bocsánat Csipkerózsika hercegnő....
- Ez egyszer megbocsájtok udvari bolond... – mondta már szinte ocsmányul nagy mosollyal.
- Köszönöm! - hajoltam meg, s közben kezeimmel jeleztem, hogy előreengedem. – Úrnőm…
- Huh... ez már ijesztő, hagyd abba!
- Kérem, hozzám hasonló, az önnel nem egyenrangú létformát ne tegezzen, hercegnő!
- Fejezd be! Nem viccelek!
- Talán nem tetszik a saját gyógyszered? – kérdeztem, miközben engedtem, hogy egy halovány, fölényes mosoly az arcomra rajzolódjon.
- Uh, végre! Visszatért!
Csipkerózsika kénytelen-kelletlen beletörődött, hogy most én kerekedtem felül rajta.
- Nah, indulás! – biccentettem egy feltételezett kijárat irányába.
Mikor félúton jártunk a feltételezett kijárat felé úgy gondoltam leellenőrizem Csipkerózsika állítását. Az igazat megvallva kíváncsi voltam, hogy mennyire lehet rossz a hátsóm. Ígyhát egy váratlan pillanatban megpaskoltam a hátsóját.
- Ennyire rossz seggem volna? - tettem fel a kérdést csodálkozva. - Már találkoztam jobbal is...
- Akkor tégy egy szívességet és annak a fenekét paskolgasd!
- Faképnél hagyott... – morogtam kissé bánatosan.
- Ha vígasztal... hagyjuk, nem tudok embereket vigasztalni...!
- Pedig már készültem a válladon sírni – jegyeztem meg gúnyosan.
Alice csak pár pillanattal később szólalt meg újra:
- Majd lesz nála jobb... vagy nem.
Én csak egy vállrándítással reagáltam, már rég elfogadtam a történeteket.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Kedd Okt. 02, 2012 10:21 pm

Alice, drágám csapjunk a lovak közé!

Ui: elkezdtem nézi a Pandora Haerts! xD
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alice
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 460
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Jun. 11.
Age : 23
Tartózkodási hely : Itt vagyok

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 9
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Vas. Okt. 07, 2012 3:21 pm

Mikor a szélmágusról ismét visszatekintettem Max-re, ő a kezét dörzsölgette, mintha olyan nagyon erősen odacsaptam volna neki. Látszott a fején, hogy szeretne valamit mondani is ezzel kapcsolatban, de mielőtt még ezt megtehette volna a nézőközönség őrült visongásba és éljenzésbe tört ki. A hangzavar egyszerűen fülsiketítő volt, semmi mást nem hallottam rajtuk kívül, a kommentátor hangját is csak halk duruzsolássá tompították. Gyanítom, füldugók sem segítettek volna rajtam.
A kődarabok, amiken álltunk, szép lassan elkezdett ereszkedni a föld felé, és ahogy egyre lejjebb kerültünk, megpillanthattuk amint a holtesteket takarítják el a pálya egész területéről.
Keserűen húztam el a számat.
~ Igen, nem egy van köztük, akit én küldtem ide… ~
A látvány nem tett boldoggá, bár annyira nem is rázott meg, mint normális esetben történt volna. Elvégre ezek az emberek önszántukból jöttek ide, és nem egy volt köztük, akik már voltak egyszer itt, tudniuk kellett, hogy mire vállalkoztak.
Végig néztem, mikor az egyik fickó eltakarítja a földmágust, aki rám támadt.
~ Igen… én küldtem ide… szomorú, de nem lesznek álmatlan éjszakáim, és az étvágyamat sem veszi el… akkor nincs is igazán értelme ezen rágódni, mi? ~
- Ezt aztán jól megcsináltad… - mordult rám Max, de nem igazán izgatott fel a véleménye. Talán szörnyű, de nem sok megbánást éreztem a dolog miatt, talán mert önvédelem volt, bár ez egy elég szánalmas kifogás lenne.
A kommentátorok bőszen, részletesen elkezdték ecsetelni az elmúlt tizenöt percben történteket, minden apró részletet kielemeztek és a bent maradt „játékosokról” is elmondták a véleményüket, miközben a mágikus kivetítőn sorra villantak fel a résztvevőkről készült képek, melyek mellett le voltak írva a jellemzések, amiket előző nap velünk írattak meg. S mintha az egész ügy nem lett volna már így is elég felháborító egy normális, épeszű embernek, akkor még jött a pontozás is. Minden életben maradt pontokat kapott a teljesítményére, s mindezt a kommentátorok olyan stílusban adták elő, mintha nem lenne semmi rémes és gyomorforgatóan erkölcstelen a dologban.
~ Hé… ez azért már…! ~ Kezdett elpattanni valami a fejemben, ahogy sorra jöttek az értékelések, a pontok, s ebből az állapotból csak az zökkentett ki, mikor én kerültem terítékre. Teljesen megfeledkeztem magamról.
- Aztán itt van Alice is... - harsogta a kommentátor. - Nem teljesített valami rosszul!
- Hát nem tudom, hogy vagy vele Jack - szólalt meg egy ismeretlen fél. - de így képről én valami sexmániás szadista állatot vártam volna, ehhez képes a kicsike elég alul teljesített...
- Egyáltalán minek kell rá ennyi ruha? Bőven elég lenne, néhány fakad darab is. – A közönség valamilyen okból egyetértett ezzel a fickóval.
~ Sajnálom, hogy nem vagyok egy szadista k*rva!~ Dühöngtem. Szép lassan a bennem tomboló harag, kezdett feltörni a felszínre.
- Tényleg úgy öltözködsz, mint egy bohóc... – jegyeztem meg Max, bár talán jobb lett volna, ha most az egyszer csöndben marad.
- Te már csak tudod igaz, Bobo? – vetettem oda neki ingerülten. Nekem ő csak ne beszéljen a bohócok öltözködési szokásairól.
- Már becézgetsz is? Nem kapkodod el a dolgot egy kicsit?
Igyekeztem tudomást sem venni róla.
- Ebben igazad van Dan, talán ezért is kapott ennyi pontot... a zsűri szerint vagy is jó magam meglátása szerint a kislány meg érdemel 1000 pontot, s a közönség ezt most megtoldja kerek - hogy fokozza az izgalmat, vagy, hogy még jobban felhúzhasson, a mondat végén felvitte a hangsúlyt. - 900 ponttal? – a mondat vége valahogy átcsúszott kérdésbe.
- Oh, most rohadtul felhúztak ezek a...- Olyan dühös voltam, hogy már szavakat se találtam, amivel illethettem volna ezt a rakás retardált embert. - Ilyen idiótákra nincs megfelelő szó!
- Hm lépjünk is a következőkre! Maxi Alice társa, szerinted járnak? –Szinte sokkoló volt ez az idióta feltételezés. Az okát sem tudtam elképzelni, hogy miből következtethettek ennyire félre.
~ Utálom a kombinálgató embereket! ~ Döntöttem el magamban.
- Nyomul a kiscsaj – jött Max reakciója, aki talán úgy próbált túllépni ezen a nevetséges elméleten, hogy megpróbált belőle viccet csinálni… mindenesetre nem jó hangulatomban talált, az ziher.
- Te csak szeretnéd, hogy egy nő rád nyomuljon, de ahhoz előbb kell egy férfi, amire lehet nyomulni. –Vetettem oda neki azért gúnyosan.
- Tüzes egy menyecske.
- Nem hinném, ha csak esténként nincs lengébb ruhában. – közönség harsogva, szinte egy emberként nevetett fel.
- Jogos, így nekem se kellene, de Maxi egész jó arányt szerzett, van neki 1150 pontja és nézzük menyit ad rá a közönség! –1200 pont jelent meg a mágikus kivetítőn. - No ez már jobb, bár biztos többet dobna az imidzsén, ha nem úgy nézne mint akinek karót dugtak a seggébe.
~ Akkor… sem… fogok… neve...~ Az elhatározás feléig se jutottam, amikor is megpillantottam Max arcát és minden igyekezetem ellenére is kitört belőlem a röhögés.
- Ez kész! Ez az ürge tud valamit, egy szempillantás alatt jókedvre derített. – görnyedtem a nevetéstől. - Hé...- a nevetéstől se levegőhöz, se szóhoz nem bírtam jutni- ... nem nyom a karó?
- De... nagyon is – morogta némileg haragosan. - Itt nyakak fognak törni –jelentette ki határozottan.
- Szerintem az a baja hogy a bige nem térdelt le előtte még ruhában se!
- Igen-igen biztos, hiszen egy cégből jöttek! Ki tudja, de haladjunk tovább!
~ Anyádat!~
- Huh, ez jól esett. – töröltem le a nevetéstől előbuggyanó könnyeimet.. - A nyaktörés amúgy túl gyors, nem gondolod?
- Akkor mit javasolsz? – kérdezett vissza. - Mert letérdelni én aztán nem fogok...
~ Ki kérte?~
- Nem vagyok egy gyilkolászós típus, – ez nyilván nem hangzott túl meggyőzően, de így van, ha van rá lehetőségem elkerülöm az öldöklést. Nem is vagyok valami nagy specialista a dologban, de még én is tudom, hogy van olyan rossz, ami nem érdemli meg a gyors és fájdalommentes nyaktörést. - de én a lassú és keservesre szavazok...valami olyasmire, mint mondjuk... az égési sebek rettentően tudnak fájni..
- Ilyenkor egyszerűen imádlak. Hát akkor keressük meg őket – felállt és intett, hogy kövessem, nem mintha szükség lett volna ilyen megalázó, már-már kiskutya hívogató mozdulatra, mentem volna magamtól is.
Hirtelen eszembe jutott valami, amiről nemrég beszélgettünk, és miközben ő a kijárat után nézelődőt, rámarkoltam a hátsó felére.
~ Akkor is nekem volt igazam, tudtam én!~
Max, valószínűleg nem volt hozzászokva az ehhez hasonló emberi közeledéshez, - okát se tudom miért – mert ijedtében még ugrott is egyet.
- Akkor is nekem van jobb fenekem! – mondtam kerek perec, nem volt okom titkolni, hogy én voltam, értelme sem lett volna. Ekkor megpillantottam a kijáratot és elindultam annak irányába.
~ Huh, megkönnyebbültem… nekem volt igazam és kész.~
- Elhiszem, hogy ez az egész megrázott, de legalább addig bírd ki, amíg legalább a szobánkba visszatérünk. Utána nem leszek ellene.
- Beszélj baromságokat... ez csak ellenőrzés volt, hogy a világ még a helyén van-e.
- Oh, bocsánat Csipkerózsika hercegnő....
- Ez egyszer megbocsájtok udvari bolond... – mondtam szinte undorítóan széles mosollyal.
- Köszönöm! - hajolt meg, kezével jelezve, hogy előreenged. – Úrnőm…
- Huh... ez már ijesztő, hagyd abba! – nyögtem.
- Kérem, hozzám hasonló, az önnel nem egyenrangú létformát ne tegezzen, hercegnő!
- Fejezd be! Nem viccelek!
- Talán nem tetszik a saját gyógyszered? –kérdezte egy fölényes mosollyal. Kétségtelen, újra visszatért a normális Max . Bár kinek mi a normális.
- Uh, végre! Visszatért!
Bár nem állt szándékomban, ezúttal el kellett ismernem, hogy ő győzött. De természetesen ez még csak egy csata volt.
- Nah, indulás! – biccentett Max a kijárat felé.
Fél úton járhattunk, amikor ennek a fickónak – aki beteges kényszert érez másoknak fura beceneveket adni – úgy döntött, hogy revansot vesz és megpaskolta a fenekemet.
- Ennyire rossz seggem volna? – kérdezte csodálkozva - Már találkoztam jobbal is...
- Akkor tégy egy szívességet és annak a fenekét paskolgasd!
- Faképnél hagyott... – motyogta Max, s mintha némi szomorúságot is észleltem volna a hangjában. Bár lehet, csak képzeltem, mindenesetre nem tartozott rám az ügy, ezért nem is kérdeztem semmit sem.
- Ha vígasztal... hagyjuk, nem tudok embereket vigasztalni...! – próbálkoztam azért, de nem tudtam semmi biztatóval előállni.
- Pedig már készültem a válladon sírni
Pár pillanatig hallgattam, megpróbáltam némileg összeszedni, hogy mi is lenne a legokosabb, amit ilyenkor mondhatnék.
- Majd lesz nála jobb... vagy nem.
Csak egy vállrándítással reagált. Nem is vártam többet, erre mégis mit felelhetett volna? Különben sem volt szándékom erről témázgatni. A szerelem és a csalódás nem az én asztalom, azt meghagyom azoknak, akiknek szükségük van rá. És ha majd egyszer eltalál a „szerelem” feliratú bazi kavics, amit az élet vág a fejemhez, akkor majd ráérek ilyesmiken agyalni. Akkor majd ráérek bölcselkedni, addig is csak kuss.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Csüt. Okt. 25, 2012 10:31 pm

Elnézést a hosszú várakozásért!

Omeront ezennel kizárom a küldetésből! Büntetése két hétig nem jelentkezhet küldetések topicban!

Nos akkor folyatódik a nap és érdekes eseményei! A "pihenő" helységben irdatlan nagy a hőség s szakad rólatok a víz! A hangos bemondóban minden mágust hívatnak, természetesen a helyi alkalmazottak újra megjelennek, és mutatják az utat, most szerencsére nem kell liftezni! Kaptok némi hűsítőt is, mivel olthatjátok a szomjatokat is!
Újra kilépve a hatalmas küzdőtérre furcsa kép tárul elétek, egy hatalmas kockás táblát láttok, melyen rengeteg féle szín van! Feladat át kell jutnotok, de hogy ne legyen unalmas a dolog, tíz percenként egy bombát lőnek fel, mely a magasban szét robbanva, több száz apró acél tüskét tartalmaz, acél esőt varázsolva fejetek felé. Hozzá tenném sokan a vetélytársakat látják a többiekben ezért nem egy ember igyekszik kinyírni a körülötte lévőket. A feladat egyébként egyszerű, jussatok át a hatalmas mezőn!
A színek jelentését le írom, de a karakterek tapasztalat útján jönnek mindenre rá!
Piros: ha ráléptek azonnal lezuhan a padló lap
Kék: ha ráléptek billegni kezd fel le
Sárga: ha ráléptek elektromosságot vezet testetekbe
Narancs: nem történik semmi
Rózsaszín: ha ráléptek oly annyira csúszik hogy képtelenség állva maradni rajta
Lila: ha ráléptek mintha mágnesen erő húzna magához, úgy tapadtok rá, a lap megfordul és egy sötét űrbe kerültök egészen addig amíg más nem lépre akivel helyet cserélhettek.
Halványzöld: ha ráléptek néhány per alatt cipőket szét marja valami savas anyag, és lábatok következik.
Sötétzöld: ha ráléptek egy kicsit pár centit lejjebb megy majd fehér por száll fel a levegőbe, belélegezve ez bénító hatású.
Fekete: aki rá lép fekete árnyak kúsznak fel rajta és amint teljesen belepi az illetőt magukkal húzzák vissza a kockába.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alice
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 460
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Jun. 11.
Age : 23
Tartózkodási hely : Itt vagyok

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 9
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Pént. Jan. 11, 2013 6:51 pm

Félúton jártunk az ajtótól, amit a kijáratnak gondoltunk, amikor végig futott a gerincemen a hideg, pedig a helyiségben olyan meleg volt, hogy szakadt rólam a víz. Olyan volt, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel, közben valaki a körmét végighúzta volna egy táblán. Számomra legalábbis mindig ilyen volt, ha valaki a hátam mögött gonosz szándékkal bámult.
Mikor hátrafordultam, hogy megnézzem, mi van, egyenesen a szélmágus képébe bámultam, aki gyakorlatilag négy lépésre állt és látszott rajta, hogy igyekszik minél rondábban nézni és a lehető legfenyegetőbb aurát kibocsátani magából. Mi tagadás, egész jól csinálta, akaratom ellenére is gombóc nőtt a torkomba, amit gyorsan le is nyeltem.
~ Hiszen ez nem szemmel ver, hanem felkért egy keringőre, miért is nyugtalanít? ~
Megtorpantam és egy ideig farkasszemet néztem vele. Talán ekkor jött rá, hogy elfogadtam a kihívást, mert elfordult és odébb állt.
- Gyere már! Ne most állj le bohóckodni! – hallottam meg Max hangját aki pár lépésre volt tőlem, bizonyosan nem vette észre azonnal, hogy lemaradtam. Én meg teljesen megfeledkeztem róla.~ Hát ez szívás ~ volt egy olyan érzésem, hogy nagy balhét fog csapni, ha megtudja, mit akarok.
- Bocs, de én még maradok egy kicsit. – böktem ki végül és már felkészültem a legrosszabbra.
- Na ne szórakozz! – igen, már el is kezdődött. - Nem vagy te Pál hogy így fordulgass nekem! – Megragadta a karomat és elkezdett maga után ráncigálni.
~ Na nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyű dolgod lesz!~
- Pedig de, Pál vagyok, az a becenevem nem tudtad? – Sarkaimmal próbáltam lelassítani, és minden izomszálammal azon voltam, hogy le tudjam fejteni az ujjait a karomról.
Elég gyatra próbálkozás volt, meg kell hagyni, Max izomban a toppon van, még így is simán elhúzott engem, pedig már majdhogynem foggal-körömmel igyekeztem lerázni magamról.
- Az egész szigetet felszántom veled, ha kell... – morogta, s ekkor már majdnem ott voltunk annál a vélt kijáratnál. Elég rendesen sértette az önbecsülésemet, hogy úgy bánik velem, mint egy szántóföldi szerszámmal. Baloldalt, ahol elmentünk megláttam egy elég masszívnak tűnő faasztalt. Nagy volt és piszok nehéznek tűnt.
- Mi vagyok én, eke? Engedj el, nem vagy az apám, hála az égnek, szóval nem vagyok köteles azt csinálni, amit mondasz, engedjél már el!!!!! – Fél kézzel belecsimpaszkodtam az asztal egyik lábába és feltett szándékom volt így maradni, míg le nem szakad a karom, bár ha
Max-ről van szó, lehet, hamar megszabadulok ezen végtagomtól no de tőből.
Meg is lepődtem, amikor elengedett és felém fordult.
- Mégis miért akarsz hirtelen ennyire itt maradni?! – szegezte nekem a kérdést.
- Lett egy új pajtásom, akivel szeretnék játszani, szerinted. – fontam össze magam előtt a karjaimat.
Keményen igyekezett, hogy ne boruljon ki, látszott rajta, az idegességtől úgy remegett, mint a kocsonya. Arcát a tenyerébe temette.
- Nők... – nyílván nem nekem címezte a mondandóját, de így is jól értettem és nem tetszett. Mi az, hogy nők? A férfiak is pont ilyenek, sőt ez a fajtaviselkedés rájuk sokkal jellemzőbb. Persze én a magam nemében úttörőnek számítok, ezzel mindig is tisztában voltam.
- Akkor gyorsan tudd le, hogy a lehető leghamarabb leléphessünk! Gyerünk! Intézd már el! Mire vársz?!
~ Komolyan azt várja, hogy itt és most essek neki? Talán ő ilyen helyzetben így is tenne, de én szeretem a fesztivált. ~
- Ne sürgess, van rá elég idő. De te mehetsz nyugodtan, nem kell bébiszitter. – kézfejemmel apró nógató mozdulatokat tettem, hogy nyugodtan álljon tovább.
- Hogy aztán te is az én lelkemen száradj? Kösz, de elég van már rajtam!
Nem igazán értettem mit van úgy oda, annyira azért nem kedvel, hogy ezen kelljen aggódnia, mindenesetre hátborzongató volt amit mondott.
- Nem a gyóntató fülkében vagyunk! És nem kell miattam aggódnod, nem foglak halálom után kísérteni... Olyan sokáig… – tettem hozzá az orrom alatt motyogva, elvégre ez mégis csak egy soha vissza nem térő alkalom lenne és egész jó bulinak tűnt ez a kísértős dolog.
- Mintha az annyira érdekelne engem... – hosszan kifújta a levegőt. Valamiért az eresztő lufira emlékeztetett.
Max végül megadta magát és magának morogva leült egy üres helyre.
- Csak egyszer érünk haza, nem fogja zsebre tenni a sintér amit tőlem kap.
Szememet forgatva ültem le a földre, máshol nem volt hely.
- Az apám nem volt ilyen aggályos...pedig ő aztán nem semmi. – közöltem vele a véleményemet. Említésére azonnal hallottam is, ahogy aggódó hangon kiabál, másszak le a fáról, mert elszakad a ruhám és Louis dühös lesz, az pedig mind a kettőnknek fáj. Bár nem voltak a vérszerinti szüleim, mégis úgy kezeltem őket, minden gátlás nélkül hívtam őket apának és anyának, csak később ragadt rám, hogy a nevükön hívjam őket. Így belegondolva, lehet, hogy kellett volna küldenem legalább egy levelet, de mióta ott hagytam őket, egyszer sem írtam, vagy mentem haza, attól tartottam nem engednének vissza, vagy minden miatt, amit leírok, aggódni kezdenének és csapot – papot otthagyva utánam jönnének. Pedig számtalanszor előfordult, hogy majdnem otthagytam a fogam valahol, mégsem írtam, mikor ki tudja, mikor patkolok el ténylegesen, lesz- e még valaha az életben lehetőségem rá, hogy kapcsolatba lépjek velük. Azonnal el is határoztam, hogy amint ennek az egésznek vége, hazamegyek és az első dolgom les írni nekik.
Kis idő múlva a hangosbemondón keresztül a már jól ismert férfihang felszólított minden résztvevőt, hogy készülődjenek, a következő kör hamarosan kezdődik. Azonnal megjelentek az itteni „fogd meg„ kinézetű emberek, akik gondoskodtak róla, hogy minden megmaradt versenyző ott legyen a következő körön is. Ezúttal nem volt lift. Egy folyosó végén álltunk meg, minket és a küzdőteret csak egy nagy kétszárnyú ajtó választott el. Voltak olyan jó fejek, hogy innivalót is adtak. Én csak néhány kortyot ittam, vagyis ezt gondoltam, amíg észre nem vettem, hogy a nekem kiutalt flakon tartalmának a felét megittam.
Mikor mindenki végzett az itókájával, kinyílt az ajtó és ismételten beléphettünk a küzdőtérre. Talán bennem volt a hiba, de elfogott az izgatottság. Nem kifejezetten volt ellenemre egy kis csihi-puhi, na de azért az egy kicsit frusztráló, ha miattam hal meg nem egy birka. Az egész keserűvé válik tőle.
A pálya elég furcsán nézett ki, leginkább az egyik társasjátékomra emlékeztetett, amit még nagyon régen karácsonyra kaptam. A bábukkal kellett a kezdőpontból a célig elérni, közben mindenféle akadály volt, amibe úgy lehetett belelépni, hogy ahányat dobtunk a kockával, annyit léphettem előre.
~ Utáltam azt a játékot, sosem nyertem ~ mosolyodtam el a látványtól keserűen. A táblát színes kockákra osztották, és random voltak egymás mellé elhelyezve. Szám szerint kilenc szín volt: piros, kék, sárga, narancs, rózsaszín, lila, halványzöld, sötétzöld és végül fekete.
A feladat egyszerű volt, pont, mint abban az ostoba játékban, át kellett jutni egyik oldalról a másikra. Majdnem el is nevettem magam. Mintha a világ ellenem fordult volna és azt akarta volna, hogy veszítsek.
Mindenki elhelyezkedett a pálya mellett és amikor a végre a narrátor elkiáltotta magát, hogy „ Kezdjétek” Max-el habozás nélkül ráléptünk az előttünk elterülő narancssárga kockára. Semmi sem történt. Páran elrohantak mellettünk, de alig, hogy elérték az előttünk elhelyezett rózsaszín mezőt, hasra vágódtak és összevissza csúszkáltak. Páran sikeresen feltápászkodtak egy másik emberbe kapaszkodva és közben próbálták ártalmatlanítani őket, anélkül, hogy még egyszer pofára esnének, mindezt több- kevesebb sikerrel. Olyanok voltak, mint a tekegolyók, már csak a golyó kellett hozzá, hogy letaroljam őket. Már csak a golyó hiányzott.
~ Vagyis nem, minden megvan!~ eszméltem rá és egy elegáns mozdulattal
hátba taszítottam Max-et a következő kockára. Úgy ment, ahogy azt elképzeltem, maga előtt mindenkit letarolva. Felállni azonban már ő sem tudott, ugyanúgy vergődött a rózsaszín mezőn, ahogy az előbb azok, akik eddig ott voltak, mindezt természetesen hangosan szitkozódva tette, mintha attól jobban menne.
- Ez az, szép volt Max, csak így tovább!- biztattam őt lelkesen.
- Ezért még... – hogy ezért mit fogok kapni, azt nem tudtam meg, mert arccal előre elvágódott a csúszós kockán.
Míg ott ácsorogtam a sárga, biztonságos kockán figyelmesen körbenéztem, hogy lássam, mi van a többi kockával. Közvetlenül mellettem, valami fehér cucc szállt fel, mikor ráléptek valaki, ez valami altató, vagy bénító hatású méreg lehetett, mert azok, akik először ráléptek mind kaptak belőle rendesen és egy szép halom lett belőlük. Egy kevés átterjedt hozzám is, de nem volt lehetőségem ezzel foglalkozni, mert egy idősebb, harmincas éveiben járó nő kardjával megpróbált likvidálni. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy még időben észrevettem és sikerült félreugrani az útjából.
- Bocsi, de ezt nem hallottam. – kiabáltam oda Max-nak, miközben a megfogtam a nő kardot tartó kezét és egy lökéssel áttessékeltem a zöld mezőre.
~ Remélem, az tényleg csak lebénítja.~
Még hallottam, hogy Max valamit dörmög az orra alatt a kis emberkupac tetején, de komolyan elfoglalt lettem, hirtelen sok ember nézte ki magának a sárga kockát, amin álltam, vagy éppen engem, úgyhogy praktikusnak éreztem tovább állni.
Ekkor telt le az első tíz perc és egy fém valamit lőttek fel a magasba. A tárgy szétrobbant és apró tüskék kezdtek záporozni felénk.
~ Hogy az a…!~
Esélyem se volt, hogy kikerüljem őket, inkább védtem az arcom, próbáltam minél kisebbre összehúzni magam és a fontosabb testrészeimet védeni, így főleg a karjaim bánták.
Miután véget ért a tüske-eső, amilyen gyorsan mertem, kiszedtem a tűket.
-Red Carpet. – átlósan átrepültem a harmadik sor harmadik kockájára, ott is egy narancs kocka volt. Alig, hogy földet értem, erős széllökés jött szemből, alig tudtam megtartani az egyensúlyomat. Nem láttam még, hogy mi történt azokkal, akik ráléptek egy citromsárga sárga mezőre, de nem én akartam lenni a kísérleti nyuszi, aki majd kipróbálja.
- Red Carpet. – a magasba emelkedtem. A szélmágus követett engem.
- Mi lenne, ha csak egyszerűen hagynád magad kiütni? – kérdezte a szélmágus egy lenéző vigyorral a képén. – Valahogy szánalmasnak érezném magam, ha teljes erőbedobással kéne küzdenem egy nő ellen.
- Köszi.
- Mit?
- Most mondtad, hogy nem akarsz ellenem teljes bedobással küzdeni, ezért hagyjam magam, tehát ha nem adom meg magam kénytelen lennél mindent beleadni, vagyis nem vagy erősebb nálam.
- Egek, ezt meg se hallottam.
A szélmágus karjaival a mindenféle különös mozdulatot írt le, ezzel szélpengéket küldve rám. Amilyen gyorsan csak tudtam magasabbra emelkedtem és ugyanilyen gyorsan nekirepültem a szélmágusnak.
- Purple Fire Ball! – Két lilás színű tűzgolyó jelent meg a kezeimben, mielőtt még elértem volna a mágust, hozzá hajítottam az egyiket, amit egy széllökéssel simán eltérítette, de megfeledkezett a másikról, ami még mindig a kezemben volt és úgy töröltem képen. Jó másfél métert zuhant mire magához tért, de úgy döntöttem, hogy nem adok neki időt, hogy levegőt vegyen.
- Yellow Fire!– A láng és annak, füstjének szagától a mágus teljesen bekábult, és nem segített neki az sem, hogy az előbb kapott egyet a képébe. Mielőtt azonban összeszedhette volna magát, egy másik mágus rátámadt, így nem volt lehetősége továbbra is velem foglalkozni.
Leszálltam az ötödik sor ötödik kockájára, ennek pár ember volt az ára, akik már amúgy is ott voltak és kénytelen voltam áttessékelni őket egy másik helyre, vagy abszolút ártalmatlanná tenni egy elég hosszú időre. Nem volt sok pihenési időm, mert egy fickó azonnal rám támadt. Nemhogy ment volna tovább a dolgára, senki is bunyóznia kellett, ezek nincsenek agyilag a toppon, de erre rájöttem az előző körből.
A férfi egy alakváltó mágus volt, a karjai majomszerűvé váltak, izmosak voltak és tartottam tőle, hogy jó nagyot lehet vele ütni.
A férfi felém ütött egyik öklével ügyetlenül arrébb táncoltam előre, jött a következő, ismét kikerültem és így táncikoltunk egy ideig, amíg végül egy ütés be nem talált és ráestem egy piros mezőre. Mintha megnyílt volna alattam a föld, a padló lezuhant alattam és én is majdnem utána mentem, de még idejében kapcsoltam.
- Red Carpet! – sikeresen visszajutottam a lyukból és azonnal támadásba lendültem. A férfit meglepte a váratlan támadás, azt hitte, hogy velem már végzett így hátulról érte a tarkóján a rúgás.
Ekkor jött a második tüskezápor, de ezúttal azért szerencsésebbnek bizonyultam. A férfi ugyanis hátradőlt pont rám, és így akaratlanul is, de a testével védet a tüskék ellen.
- Mintha azt mondtad volna korábban, hogy nem kellek. - futott be Max.
- Hát nem is! – makacskodtam.
- Akkor mit keresel itt? – nyilván az előbbi kis kellemetlenségemre próbált utalni a piros kockával.
- Sétálok, vagy neked másnak tűnt?
Eléggé kezdett felhúzni a dolog, hogy még mindig nem sikerült kiütni a szélmágust, a fém vackok okozta sebek lüktettek a karomon és még bénázok is itt a többiekkel. Pedig olyan egyszerűnek tűnt az elején, gyorsan elintézzük, végigpotyázzuk, a maradék részét a versenynek aztán lelépünk.
[colr=darkred]- Rosszabb vagy, mint egy nősténysárkány, mikor sétálsz.[/color]
- Oh, igen? – erre nem igazán tudtam semmi frappánsat mondani, mert momentán teljesen igaza volt, úgyhogy csak össze vissza hebegtem, míg rá nem jöttem érdemesebb most befogni.
- Mindegy, van ennél nagyobb gondom is. – tettem még azért hozzá, elvégre a nőké az utolsó szó.
- Magadnak köszönheted. – jegyezte meg gúnyosan.
- Néha kedvem támadna jól elverni téged, hogy lehet valaki ilyen bicskanyitogató?– követeltem a választ.
- Te feszegeted mindig a pofonos ládát!
- És ennek vajon ki az oka?
- Hát egyesek természete... – nem tudta folytatni, mert egy sárga tűgolyó találta fejbe. Tényleg nem bírta jól ezt a típusú tüzet, a szagtól fuldokolni kezdett, szemei könny belábadtak.
- Uh, látom tényleg nem bírod a sárga lángokat... – már majdnem együtt értő és kedves voltam, hiszen még élénken élt az emlékeimben az az időszak, amikor magam is ezzel a tűzzel szenvedtem és minden este bűzölögve tértem vissza társaimmal a táborba.
Sípoló hangot hallatva kapkodta a levegőt.
- Mintha te... te olyan jól.... bírnád, ha, arc... arcodba kapnád.
- Kezdjük ott, engem nem találna arcon, mert odafigyelek... veled ellentétben, akinek ha az agyát elborítja a lila köd nem lát semmit.
Talán ezt nem most kellett volna megemlítenem. Két levegővétel között lövellte felém a gyilkos pillantásait, s egyszer csak arra eszméltem, hogy vállal átlök a fekete mezőre. Na ez volt az a kocka, amire semmi pénzért sem léptem volna rá, még akkor sem, ha valójában ártalmatlan és cukorkákat szó az égbe. Valahogy a színe már nem volt szimpatikus. Azt üzente: Veszély, veszély, ne menj a közelébe!
Alig, hogy a lábam hozzáért a kockához, fekete árnyak kezdtek el felfelé kúszni a lábamon. A fekete, élő szurokra emlékeztettek engem, csak könnyebbek voltak, viszont annál erősebbek. Akárhogy próbáltam kimászni belőle nem sikerült és kezdtem kétségbeesni.
- Mi a…! Normális vagy? Szedjél ki innen!!! – ordítottam rá Max-re dühtől tajtékozva.
A fekete árnyak egyre feljebb kúsztak, már a derekamig is elértek, mikor Max végre megragadott egy fickót és belökte mellém a fekete mezőre.
- Kapd el, itt a mentőmellényed!
A férfi hason csúszva ért földet azonnal ellepték a testét az árnyak és lehúzták a kockába. A szemem kikerekedett a hírtelen támadt kétségbeeséstől.
- Kösz a semmit! – tüzet gyújtottam és ott égettem a fekete árnyakat ahol tudtam. Nem okozott nagy kárt bennük, de azért úgy látszott nem kedvelik, amit csinálok, mert ahol a lángok megégették őket, azonnal visszahúzódtak, de máshol azonnal tovább kúsztak a testemen.
- Mihez kezdenél nélkülem...
~ Alapból nem lennék itt! ~
Max levette az oldaláról a láncát, párszor megpörgette a feje fölött, mintha csak valami marhát akarna elkapni vele, majd odadobta nekem. Ügyetlenül kaptam a lánc után, mert a fekete árnyak ellepték a bal könyökömet is már, de így Max segítségével mégis sikerült kihúzni az árnyak közül. Olyan volt, mintha egy mocsárból húztak volna ki és nagyjából pont annyi mocsokkal is járt, Azok a fekete rémségek összedzsuváztak.
~ Gusztustalan…~
[color=red]- Minek kellett belelöknöd egyáltalán? Magadnak okoztál csak fáradtságot.[6color] – Korholtam Max-et.
- Ennyire vissza akarsz menni?
- Cöh... lila köd... – horkantam föl.
- Lila? Már színtévesztő is vagy? Vörös az...
- Ja mint valami bikának mi? – morogtam, miközben követtem Max-et.
- Red Carpet! – ismét a magasba emelkedtem, bár tudtam, hogy itt könnyebb célpont vagyok, de nem akartam sokat szöszmötölni, minél előbb biztonságos narancssárga talajt akartam fogni. Sajnos nem voltam ilyen szerencsés, szinte vártam, hogy mikor ér támadás, ennek ellenére mégis meglepődtem, amikor oldalba kapott egy szélpenge.
- Már megint te?– morogtam vérző oldalamat tapogatva.
- Hiányoztam?
- Mint egy büfögés egy szimfóniában.
- Oh, most kicsinállak édesem. – vigyorgott és ismételten egy szélpenge rohammal támad. Az oldalam nagyon fájt rettenetesen lelassított, úgyhogy csak feleannyira voltam hatékony, mint eddig, tehát a támadásainak fele eltalált, bár nem létfontosságú helyen és nem voltak a sérülések olyan súlyosak, mint amilyennek kellett volna lenniük.
- Rohadék!– hörögtem és teljes sebességgel belerepültem. Nem számított frontális támadásra, úgy megleptem, hogy a mágiáját is megszüntette és így egymásba kapaszkodva csapódtunk bele egy vörös kockába, azonnal eltűnt alólunk a talaj. Mind a ketten az utolsó pillanatban kapaszkodtunk meg a lyuk szélében. Sajnos az én egyik kezem a sérülések miatt teljesen kikészült, megállás nélkül remegett, viszont a szélmágus még így is könnyedén támadhatott fél kézzel, de mielőtt még bármit is csinálhatott volna, egy villámcsapás hasított belé, lezuhant, engem pedig megragadott egy kar és felrántott a lyukból. A férfi, aki segített nekem támadt rám.
- Jól vagy kislány? – kérdezte.
- Ja… vagy mi… - ámultam el, hogy valaki hajlandó segíteni nekünk.
- Haha, meglepődtél mi? Látszik az arcodon. Tudod én úgy jöttem ide, hogy azt hittem ez valami rendes versengés lesz nem valami mészárszék. Különben sem szeretem, ha lányokat bántalmaznak a szemem láttára. Amúgy a Nevem Demah.
- Alice.
Bármit is akart mondani, nem jutott a végére, mert a lyukból a szél mágus repült fel és azonnal támadásba lendült. Sorozatban lőtte a szél pengéket Demah felé, látszólag rólam teljesen megfeledkezett. Bizonyára sértette a becsületét, hogy a férfi majdnem kiejtette a játékból. A Demah segített nekem és eldöntöttem, hogy én is segíteni fogok neki, az erőszakos szélmágus támadásai ugyanis olyan intenzíven jöttek, hogy alig bírta a lépést tartani.
A szélmágus teljesen megfeledkezett a környezetéről, csak arra koncentrált, hogy elintézze a férfit, így nem is számított arra, hogy rátámadok.
- Red Projectiles!
A lövedékek közvetlenül őt találták el. Elvesztette az irányítást a mágiája felett és rázuhant egy fekete kockára, ami pillanatok alatt elnyelte őt.
- Kösz, kislány.
- Most kvittek vagyunk.
- Hát akkor további sok sikert Alice…. – mondta és tovább állt. Nagyon messze kerültem
Max-től hála a kis görcs szélmágusnak, de gyorsan kiszúrtam őt, bár nehéz lett volna nem kiszúrni, amilyen hanggal volt, de mire odaértem, hogy segítsek neki, már végzett egy ellenféllel és éppen a másikat gyepálta, amikor lila négyzetre lépett, ami azon nyomban átfordult velük együtt. Csak pislogtam, hogy mi történt.
A hangok alapján Max még elbánt a fickóval, aztán hangos óbégatásba kezdett.
Leszálltam a vele szomszédságban található narancs kockára.
~ Hát ez meg…~
- CSIPKERÓZSIKA! – üvöltötte Max - Azonnal eressz ki innen!
- Ah, persze, csak...~ hogy? ~
Teljesen tanácstalanul álltam ott a lila mező előtt és fogalmam se volt, hogy most mit kéne csinálni, az ellenfeleinknek is pont most nem jutott eszébe erre bunyózni, így még nem is volt mit rá dobni a lila kockára. Rálépni meg aztán semmi kedvem sem volt.
- Te figyelj, nem jó neked ott lent? – kérdeztem habozva, nagyjából tudtam mi lesz erre a válasz, de azért egy próbát megért.
- Hát képzeld mocskosul nem jó fejjel lefelé lógni! – kiabálta ingerülten Max. Igen, nagyjából valami ilyesmire számítottam.
Tanácstalanul toporogtam még egy darabig.
- És nem lehet megszokni? – kérdeztem reménykedve, hátha igennel felel, vagy legalább valaki mégis erre tévedne és rálépne, de inkább meg se vártam a választ.
- Oké, tudom, nem lehet, jó máris... mennyire van odalent sötét?
- Tökéletesen látom a sötétséget, te biztos otthon éreznéd magad. – jött a tárgyilagos válasz.
- Bunkó, így segítsen neked az ember?
- Kihúztalak abból a fekete izéből is!
- Ja, miután belelöktél, köszi... – jegyeztem meg nyersen, de végül mégis beadtam a derekam, miután láttam, hogy most, senki sem akar megtámadni. - Jó, segítek, de azonnal kezdj el találgatni, hogy TE mit fogsz utána csinálni!
~ Franc!~
Kelletlenül ráléptem a kockára, ami akár a mágnes úgy vonzott oda magához és azon nyomban átfordult.
- Szóval így néz ki a fejed belülről... – állapítottam meg a nagy fekete semmiben fejjel lefelé lógva.
A hangokból ítélve Max-nek esze ágában sem volt segíteni, most bezzeg volt kivel verekedni.
- Utállak Segfej!!! – üvöltöttem utána, mikor már teljesen biztos lehettem benne, hogy esze ágában sincs segíteni.
- Mégis mi a sza...?! – egy pillanatra elhallgatott - Ne... Nem lehetsz ennyire hülye! Csak azt ne mondd, hogy te magad léptél rá!
~ Legközelebb ott hagylak, ahol éppen lógsz, te hálátlan kis…~
- Mégis hogy máshogy tudtam volna megfordítani? Képzeld éppen most nem volt más, akit rádobhattam volna
- És még az én fejemben van sötét...
- Igen, extra sötét van a fejedben, nem is, extrém sötét!
Valami morgolódást véltem hallani odafentről, kiabálásokat, aztán hírtelen a lila kocka elkezdett forogni.
- Ezzel baromira nem segítesz ám!!! - ordítottam a úgy a hatodik kör után - Mindjárt hányok...
- Azt a büdös f@szba! – jött a cifra reakció Max-től. Abbahagyta az emberek hajigálását a kockára, s lassan az is abbahagyta a forgást.
- Most már nem mondhatod, hogy utálsz.
- Pedi de, utállak! - Szédelegve próbáltam megállni a lábamon, kezemet a számra szorítva, zöldülő fejjel.
- Héj, csak nem rosszul vagy? – támasztott meg Max a homlokomnál a mutatóujjával. - Talán mégis sok neked ez a verseny.
Legszívesebben lerókáztam volna, de azzal magamat égettem volna be jobban.
- Kinek is a hibája?
- Te találtad ki, hogy maradsz.
Erre inkább nem mondtam semmit sem, gyanítottam nem értené, ha elkezdeném magyarázni neki, hogy ha nem lenne itt, ilyen problémám nem is lett volna, másrészről praktikusnak tűnt, hogy a rókázás szélén inkább csukva tartsam a számat.
- Ideje volt belátnod az igazamat.
~ Itt senki sem ismer, ha most lehányom, azt nem fogom visszahallani, nem igaz?... Áh, nem , nem éri meg, nem hagyom, hogy kiprovokálja belőlem. ~
Ezután már könnyű dolgunk volt, míg elértünk a túloldalra, alig egy-két ember támadt ránk, akiket könnyen két vállra fektettünk, minden nehézség nélkül.
- Végre! Átjutottunk! – nyögtem a térdeimre támaszkodva, mikor végre biztonságos talajt fogott a talpam. Ekkor még voltak páran a pályán és alig, hogy kiléptünk onnan, ismét fellőttek egy fém lövedéket, de ezúttal már biztonságból figyelhettem a tüske esőt.
Aztán pár perc múlva véget ért ez a kör is, de Demah nem volt a megmaratottak között.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Pént. Jan. 18, 2013 4:55 pm

Elegem volt az egész helyből, és a hozzá tartozó összes hülyéből. Semmi mást nem akartam csak kijutni ebből a bolondokházából. Már kevesebb mint fél táv volt hátra a kijáratnak vélt ajtóig, amikor furcsa hiányérzetem támadt. Mivel a karjaim és a gatyám megvolt csak egyvalakit hagyhattam el. Megtorpantam, megfordultam és láttam, hogy igazam van. Csipkerózsika sikeresen lemaradt, hogy játszadozhasson. Kezdtem úgy érezni, hogy a csapatnyi árvára könnyebb volt felügyelni, mint rá, sőt! Majdhogynem visszasírtam azokat az ördögfiókákat.
- Gyere már! Ne most állj le bohóckodni! - szóltam oda neki.
- Bocs, de én még maradok egy kicsit. - érkezett hamar a válasz, mintől képzeletben falnak rohantam.
Csipkerózsika is ugyanolyan volt, mint a többi nőszemély, kedvük szerint, mindenféle felellőség érzet nélkül változtatták álláspontjaikat és mondanivalójukat, mint sem törődve a korábbi szavukkal.
- Na ne szórakozz! - csattantam fel. - Nem vagy te Pál hogy így fordulgass nekem! - ragadtam meg a karját és ráncigáltam tovább magam után.
- Pedig de, Pál vagyok, az a becenevem nem tudtad? - kontrázott rám, amivel mit sem törődtem. Közben megpróbált megszökni a fogásomból, viszont tökéletesen esélytelen volt. El is áshattam volna magam egy életre, ha egy álomszuszék kislány kifogott volna rajtam erő terén.
- Az egész szigetet felszántom veled, ha kell... - morgtam, miközben próbálta lassítani a haladásunkat, hasztalanul.
- Mi vagyok én, eke? Engedj el, nem vagy az apám, hála az égnek, szóval nem vagyok köteles azt csinálni, amit mondasz, engedjél már el!!!!! - rikácsolt, s közben egy asztalba kapaszkodva várta a megváltást.
Könnyedén magam után húzhatta volna az asztalt is, de az már kicsit furán nézett volna ki, és lassan kezdett érdekelni annak az oka is, hogy miért gondolta meg hirtelen magát. Eleresztetem, majd neki szegeztem a nagy kérdést:
- Mégis miért akarsz hirtelen ennyire itt maradni?!
- Lett egy új pajtásom, akivel szeretnék játszani, szerinted. - fonta össze karjait, mint egy duzzogó taknyos, akinek elvették a játékát.
- Nők... - temettem arcomat az egyik tenyerembe, amikor kéyntelen voltam felismerni, hogy miféle ördögi körbe keveredtem. Tudván tudtam, hogy ebből nincs kiút. mikor egy nő megmakacsolta magát, ott már nem segített az ész érv sem. Onnantól kezdve kézzel, lábbal, foggal, körömmel küzdöttek, hogy akár a legnagyobb bolondságot is elérjék, amit éppen a fejükbe vettek. - Akkor gyorsan tudd le, hogy a lehető leghamarabb leléphessünk! Gyerünk! Intézd már el! - kezdtem sürgetni, hogy mielőbb leléphessünk, ám úgytűnt, hogy teljesen feleslegesen. - Mire vársz?!
- Ne sürgess, van rá elég idő. De te mehetsz nyugodtan, nem kell bébiszitter - hajtott volna tovább.
Ehhez viszont semmi kedvem nem volt. Nem akartam ebben a pokolfészekben itt hagyni a törékeny seggét, mivel tudván tudtam, hogy mi lesz abból, ha meghal. Hamnir és a többiek lelke már éppen elég súllyal nehezedett rám, nem kellett még, hogy Csipkerózsika is felüljön a kupac tetejére.
- Hogy aztán te is az én lelkemen száradj? Kösz, de elég van már rajtam!
- Nem a gyóntató fülkében vagyunk! És nem kell miattam aggódnod, nem foglak halálom után kísérteni... Olyan sokáig…
- Mintha az annyira érdekelne engem... - fújtam ki hosszan a levegőt, s közben eszembe jutott, hogy mi volna, ha Hamnir szelleme visszajárna. Sokáig nem elmélkedtem a furcsa elképzelésen, inkább beismertem, hogy itt már csakis nyers fizikai erővel mennék valamire. Morogva ültem le az egyik még éppen üres helyre. - Csak egyszer érünk haza, nem fogja zsebre tenni a sintér amit tőlem kap.
- Az apám nem volt ilyen aggályos...pedig ő aztán nem semmi. - forgatta a szemeit Csipkerózsika, miközben a földön foglalt helyet.
A versenyzőket kínzó hőség gyötörte, ami rám természetesen semmiféle hatást nem gyakorolt. Pontosabban szólva élvezettel figyeltem, ahogy a sok kis görcs vergődik a forróságban. Már nagyon régóta nem voltak rám hatással az efféle környezeti tényezők, és hiába volt ez mindennapos nálam, annakidején mégis évekbe tellett megszoknom ezt a néha igenis hasznos kiváltságomat.
Kisvártatva megszólalt a hangosbemondóban a már jól ismert, irritáló hang, s felszólította az összes versenyzőt, hogy készüljenek a következő versenyszámra. Az előző szám után meg sem fordult a fejemben, hogy valami egyszerű és békés feladatunk lesz. Mikor már mindenki előre ment, számomra érthetetlen lelkesedéssel, én még mindig a helyemen ültem.
- Uram, kérem csatlakozzon a többiekhez! - szólított fel az előttem ülő fiatal srác, akiről messziről ordított, hogy egy vizes fiú.
Néhány pillanatig csak némán néztem a kölyköt, ám végül komótosan, abszolút nem sietve felálltam a helyemről.
- Esetleg egy kis frissítőt? - kérdezte, miközben egy üveg vizet nyújtott felém.
Éppen, hogy rátekintettem a kölyökre, de ő ennyiből is tökéletesen olvasott. Rémült tekintettel húzta vissza az üveget, majd somfordált odébb.
- Na, tudjátok, hogy kivel szórakozzatok! - morogtam, majd Csipkerózsikáék után indultam.
A lift most elmaradt, s helyette egy folyosón sikerült beérnem a csapatot. A legtöbbjük izgatottan várták a kezdést, a többiek pedig már a következő célpontjukat keresték. Ez volt az a pont, ahol szembesülnöm kellett az ocsmány felismeréssel. Rajtam kívül itt mindenki örömét lelte, ebben az őrületben. Nagy eséllyel a törvényes céhtagok száma felérhetett a kettővel. Ez esetben pedig...
Az ajtók kitárultak, s lassan láthatóvá vált előttünk a pálya is. Az egész úgy nézett ki, mint egy elfuserált sakktábla, amit egy bolond, s színvak alak festett le. Gyűlöltem a sakkot, főleg mióta óriás gránit tömbökkel szemben kellett játszanom, egy dilinyós kastélyában. A szivárvány összes színében pompázó pálya kissé irritáló hatással volt rám.
Időközben a bemondó is elkezdte a karattyolást, s dióhéjban közölte velünk a feladatunkat is, miszerint a túloldalra kell átjutnunk. odacsapódtam Csipkerózsika mellé, aki olyan izgatott, volt, mint egy taknyos kölyök a játékboltban. Ugyan ki érthette meg a nőket...?
Amint felcsendült a rajtszó egyszerre léptünk az előttünk elterülő narancssárga kockára. Gyorsan átszáguldottunk a mezőn, elérve a rózsamísz határáig, ahol megtorpantunk, amint megláttuk, hogy mi folyik rajta. Néhány versenyző részeg módjára ténfergett, esett-kelt a mezőn. Eleinte nem értettem, hogy mi üthetett beléjük, de aztán szép lassan megvilágosodtam. A mezők valószínűleg azért más-más színűek, mert másféle tul... Ekkor egy tenyeret éreztem a hátamon, ami előre tessékelt. A lökés semmit sem ért volna ellenem, ám mivel teljesen váratlanul ért átbukdácsoltam a következő mezőre. Onnan pedig nem volt visszaút. A talaj, mintha valami rendkívül csúszós anyaggal lett volna bevonva, amin képtelenség volt stabilan megállni. Megállíthatatlanul száguldottam a szerencsétlenkedők felé, miközben néhány cifra szitkot dobáltam Csipkerózsikának, mivel ez az aljas húzás tipikusan rá illett.
A többi versenyzőt, úgy letaroltam, mint két részeg verekedő a bárpultot. Az ütközés hatására viszont sikerült megállnom, és végre valahogyan sikerült felállnom.
- Ez az, szép volt Max, csak így tovább! - szemtelenkedett Csipkerózsika.
- Ezért még... - a mondatot nem tudtam befejezni, mert arccal előre sikerült újra elvágódnom.
Mire újra felnéztem már sehol sem volt a némber, elmenekült, mielőtt még visszakaphatta volna azt, amit kifőzött magának. Újra megpróbáltam felállni, de az közel sem ment olyan egyszerűen, ezért inkább felvergődtem az egyik eszméletlenül heverő versenyző hátára, ami már közel sem volt olyan csúszós, mint a mező. Felálltam a férfi hátán, s a pillanatnyi nyugalmam alatt körbenéztem. Átlóban volt egy narancsságra mező, ami egészen bíztatónak tűnt. Mivel előzőleg a narancssárga nem csinált semmit, ezért bíztam benne, hogy most sem fog, ezért megindultam felé, az élő szörfdeszkámon állva. Útközben persze volt pár rosszakaróm, akik utánunk kaptak, de azokat egy-egy jól irányzott rúgással vagy ütéssel elkedvtelenítettem. A föld tüskékkel már más volt a helyzet, azokat már lángoló ököllel ütöttem porrá. Amikor már csak néhány lépésre voltunk a következő mezőtől, leugrottam a humán deszkámról, s a narancssárga mező felé vetődtem. Bukfencezve értem földet, és nem történt semmi, legalábbis az első két-három pillanatban. Utána jobbról egy tűzlabda talált arcon. A lángok meg sem karcoltak, csupán a becsapódást éreztem meg, s pár pillanatig, amíg el nem oszlottak a lángnyelvek, nem láttam messzire. Lassan felálltam, s a tűzlabda érkezésének irányába fordultam. Ekkor egy lángoló bakancstalpat láthattam alig fél araszra az orrom előtt, ami az rendje és módja szerint be is csapódott az arcomba. Ám a támadás annyira gyenge és szánalmas volt, hogy meg sem rezzentem tőle.
- Ezt nevezed te lángoknak? - szegeztem a költői kérdésemet a kicsit hátrébb ugró férfinak.
Az ellenfelem egy tipikus rosszarcú alak volt, akiről még Csipkerózsika is képes lett volna megállapítani, hogy nem éppen a törvényes mágusok közé tartozik. Minden pont úgy volt, ahogy sejtettem, ezért egy pillanatig sem kellett tovább visszafognom magam. Kezeim ropogva ugrottak ökölbe.
- Ezek lesznek az utolsó lángok, amiket látsz... - jelentettem ki, majd megindultam a férfi irányába.
- Gyere csak! - egy tűz falat emelt kettőnk közé, aminek közepébe egy sziklaréteget bújtatott el.
Szánalmas próbálkozás volt, még puszta ököllel is képes lettem volna áttörni a falat, de meg kellett neki mutatnom egy igazi sárkány lángjait. Lábaim térdtől lefelé lángokba borultak. Elrugaszkodtam a földtől, majd páros lábbal úgy törtem át a tűzbe csomagolt sziklafalat, hogy annak a túloldalán várakozó ellenfelem arcát is péppé zúztam a támadásommal. Ezt követően már senki sem mert velem kötözködni, akivel egy mezőn tartózkodtam. kerestem a következő narancs mezőt, de egyet se találtam elérhető közelségbe, ezért választottam a leglogikusabb megoldást, mentem egyenesen előre. Az előttem várakozó kék mezőn senki sem állt. Fogalmam sem volt, hogy mi vár, ha rá lépek, ám vígasztalt a tudat, hogy annak túloldalán egy újabb narancs mező várt. Lendületből rárohantam hát a mezőre, s az első három lépésnél még nem is vettem észre semmit, ám utána jelentkeztek a káros mellékhatások. Az egész mező fel-le kezdett billegni, s így pedig közel sem volt rajt olyan könnyű haladni. Instabil léptekkel próbáltam előre jutni, de ha percenként egy lépést sikerült megtennem, akkor már elégedett lehettem. Már éppen középtájékon járhattam, amikor narancs mező irányából egy harsány kacajt hallottam, majd közeledő, szélsebes lépteket.
- Tunktokint, nem tudod elkapni, ha nem látod, mert Tunktokin túl gyors és láthatatlan!
Váratlanul felhasadt a sötétvörös pólóm közepe. Csak egy szimpla póló volt, mégis nagyon valamiért ragaszkodtam hozzá. A következő a nadrágom volt.
- Rossz irányba nézel! - kacagott fel a láthatatlan figura, majd olyan horgot adott, amitől elemelkedtem a földtől.
Még vissza sem estem, amikor tisztességes erővel tarón rúgott, majd a billegő padlóba püfölt.
- Na mi lesz már? ne mondd, már, hogy ezért álltam lesben! Legalább egy kis ellenállást tanúsíts!
- Csak várj egy kicsit, te szarcsimbók... - morogtam, miközben egyikeztem felállni. Közben füleimet megfeszítve figyeltem, s a körülöttem örvénylő szagokat is figyelemmel követtem. Volt már pár alkalom, amikor vakon kellett szembeszállnom az ellenfeleimmel, s akkor a kifinomult érzékszerveim, mindig felém billentették a mérleg nyelvét. Most sem lett volna másképpen, ha nem billeg alattam a padló. A láthatatlan figura irányába ütöttem, de a csapásom célt tévesztett, mivel kibillentem az egyensúlyomból.
- Majdnem! Majdnem! De a majdnem kevés Tunktokin ellen! - kacagott önelégülten az irritáló figura.
- Akkor... - felugrottam a levegőbe, majd tüdőmet teleszívtam, s szabadjára engedtem az egész mezőt beborító támadást. - Fire Dragon's Roar!
A támadás felperzselte az egész mezőt, s a rajta kétségbeesetten menekülni próbáló ellenfelemet is, aki ezt követően láthatóvá vált. Mellette értem földet, majd még mielőtt újra láthatatlanná válhatott volna elkaptam a torkát.
- Tunkt... - nyögte.
Nem vártam meg a mondandóját, inkább szó szerint beletunkoltam az összeégett mezőbe. Ezt követően már akadálymentesen el tudtam hagyni a billegő, kék mezőt.
A semleges mezőn egy nem a kedves ismerőseim közé sorolható nőszeméllyel futottam össze.
- Mintha azt mondtad volna korábban, hogy nem kellek.
- Hát nem is!
- Akkor mit keresel itt? - kontráztam rá.
- Sétálok, vagy neked másnak tűnt? - háborgott.
Végignézve rajta nagyon nem annak tűnt, úgy nézett ki, mint akit frissen rángattak ki egy kutya szájából.
- Rosszabb vagy, mint egy nősténysárkány, mikor sétálsz - állapítottam meg.
- Oh, igen? - látszott rajta, hogy próbált valamivel visszavágni, de csak hebegésre és habogásra futotta a tudásából. - Mindegy, van ennél nagyobb gondom is.
- Magadnak köszönheted - jegyeztem meg gúnyosan, utalva arra, hogy ő akarta ezt az egész őrültséget.
- Néha kedvem támadna jól elverni téged, hogy lehet valaki ilyen bicskanyitogató?
- Te feszegeted mindig a pofonos ládát! - vágtam vissza azonnal.
- És ennek vajon ki az oka?
- Hát egyesek természete... - és ebben a pillanatban egy bűzlő, sárga tűzgolyó vágódott az arcomba. A förtelmes szagtól hirtelen még levegőt sem kaptam. Látásom elhomályosult a könnyeimtől. Már majdhogynem sípoló tüdővel kapkodtam a levegő után.
- Uh, látom tényleg nem bírod a sárga lángokat... - tette az együttérző kislányt, amit most nagyon nem tudtam értékelni tőle.
- Mintha te... te olyan jól.... bírnád, ha, arc... arcodba kapnád - nyögtem a szavakat.
- Kezdjük ott, engem nem találna arcon, mert odafigyelek... veled ellentétben, akinek ha az agyát elborítja a lila köd nem lát semmit.
A szavait hallva egy metsző pillantást vetettem rá. Gyűlöltem, amikor egyesek a pórul jártak kárán élősködnek. Gondolkodás nélkül, vállal nekimentem a kis töpörtyűnek, aki még ettől a kis taszítástól is egészen a fekete mező közepének tájára zuhant. Fogalmam sem volt, hogy mit rejtett magában az a mező, de nem is érdekelt, jobban lekötött, hogy megszabaduljak a bűztől és friss levegőhöz jussak.
- Mi a…! Normális vagy? Szedjél ki innen!!! - ordibált dühösen, miközben árnykarok kúsztak fel rá és elkezdték lefelé húzni, magukkal.
Tökéletesen ignoráltam a kislány ordibálását, s inkább elkaptasm azt a rohadékot, aki az arcomba dobta a bűzbombát.
- Most meg vagy te rohadék! - vetődtem a fickóra, majd egy vagy talán két jól irányzott ütéssel elkábítottam és betörtem az orrát is, a teljesség kedvéért.
Végül a jó szívem csak megszánta Csipkerózsikát, meg ugye meghalni sem hagyhattam, hiszen azért maradtam itt, hogy gondoskodtak arról a habtestéről.
- Kapd el, itt a mentőmellényed! - dobtam be neki az eszméletlen pasast.
Az ötletem nem igazán vált be, mivel Csipkerózsika lassan kapcsolt, s mire élt volna a lehetőséggel, amit én nyújtottam neki, már az elmerült.
- Kösz a semmit! - kiabált, majd saját, szánalmas tüzével próbált megszabadulni az árnyaktól, amik egyre lentebb és lentebb húzták.
- Mihez kezdenél nélkülem... - csóváltam a fejemet, majd a láncom után nyúltam.
Néhányszor megpergettem a fejem fölött, hogy tovább táncoljak a lány idegein, majd végül csak bedobtam neki. Amint láttam, hogy rákapaszkodott a láncra, már rögtön húzni is kezdtem kifelé, nehogy még a végén valami maradandó károsodást szenvedjen nekem. nem lett volna túl hősies dolog, ha életem végéig tologatnom kellett volna a székét.
- Minek kellett belelöknöd egyáltalán? Magadnak okoztál csak fáradtságot. - köszönte meg, miután megmentettem az életét.
- Ennyire vissza akarsz menni?
- Cöh... lila köd... - horkant fel.
- Lila? Már színtévesztő is vagy? Vörös az... - elvégre a lila a kielégítetlenség színe. Mit sem törődve vele, indultam tovább.
- Ja mint valami bikának mi?
A következő rózsaszín mező nem okozott különösebb problémát, lévén, hogy todtam mire kell számítanom. Nekirohantam ,majd szimplán végigcsúsztam, mit sem törődve a körülöttem bénázó alakokkal.
A következő mező ismét egy semleges volt, amit nagyon tudtam értékelni, egészen addig, amíg egy újabb idióta nem került az utamba. Irritáló tekintettem méregetett a szemüveges szépfiú, mígnem én meguntam a játékot, és megindultam felé. Lángoló ököllel készültem bezúzni a koponyáját, mikor a férfi, váratlanul összekuporodott és már-már női hangon sipákolni kezdett.
- Csak az arcomat ne! Csak az arcomat ne!
Két lépésre a férfitól megtorpantam a hatalmas döbbenet hatására. A szerencsétlenje úgy remegett, mint a kocsonya. Jobban végigmérve feltűnt, hogy távolról sem hasonlít azokra, akik a sötét céhek tagjai.
- Mondd csak, melyik céhbe tartozol? - tettem fel a nagy kérdést.
Értetlenül nézett fel rám, majd nagyot nyelt és megszólalt:
- A Blu...
Még be sem fejezte a mondatot, máris megvilágosodtam. Szépfiú és beszari. Ez a szerencsétlen csakis a homokos lovak közé tartozhatott.
- Na el az útból! - löktem félre, majd indultam tovább, mit sem törődve a továbbiakban vele.
A versenyszám elején még azt hittem, hogy csupa sötét céhtag van itt, de ezek szerint tévedtem. Más törvényes céheket is belerángattak ebbe az őrületbe. Az eszmefuttatásom feléig sem értem el, amikor egy kalapács talált vállon. Az ütéstől áttántorodtam a következő mezőre, ami éppenséggel lila színű volt, s szinte azonnal tapasztaltam a mellékhatását, amikor megpróbáltam a rám sújtani készülő kalapácsos alak támadása elől kitérni. Nem tudtam félreugrani, mert mágnes módjára tapadtam a laphoz.
Kitérés híján támadnom kellett, s csak egyetlen megoldást találtam, ami talán működhetett. Néhány évvel korábban még megtagadtam Arden tanításait, s elhagytam őt a filozófiái miatt. Mára viszont kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy önerőből már nem sokat érnék ebben a világban. Apránként használni kezdtem az Arden által tanított technikákat, amik a legerősebb támadásaimmá nőtték ki magukat. Persze távolról sem voltam rá büszke, hogy annak az eszelős alaknak a technikáit használom.
Öklömet megfeszítettem, lángnyelvekkel halmoztam el, majd hátralendítettem.
- Fire Dragon's - a levegőben az ellenfelem irányába ütöttem - Shoot! - Úgy, ahogy kellett az öklömet elhagytam a láng, s egyenesen a kalapácsfejet vette célba. Amint az acél és a sárkánytűz találkozott rögtön érvényesült az erősebb akarata. A kalapács feje valósággal szétrobbant, s így már nem volt mivel lesújtania az ellenfelemnek. Alig fél lépésre ért tőlem földet, mikor hirtelen úgy éreztem, hogy megfordul velem a világ. Fejjel lefelé találtam magam a sötétben.
- Hát ez fasza... - morogtam, majd bal kézfejemen lángokat gyújtottam, hogy lássak valamit. A sötétségen kívül csak a velem együtt fejjel lefelé lógó ellenfelemet láttam. - Ez is miattad van, te rohadék! - üvöltöttem le a fickót, majd szabad kezemmel ott püföltem, ahol csak értem. Sok se kellett az idiótának, hamar kifeküdt, amikor pedig a kijutáson kezdtem agyalni megéreztem egy ismerős szagot.
- CSIPKERÓZSIKA! – üvöltöttem, hogy még véletlenül se mondhassa, hogy nem hallotta meg. - Azonnal eressz ki innen!
- Ah, persze, csak... - hallottam a túloldalról a választ.
Mint egy igazi hülye, úgy várakoztam fejjel lefelé lógva a sötétben. A türelmem lassan már fogytán volt, főleg, hogy Csipkerózsika mindig engem állít be hülyének, és erre tessék, bénázik itt egy egyszerű elven működő csapdával. Véletlenül sem jutott volan ezsébe találni egy másik hülyét, akit rádobhatna, hogy én kiszabaduljak.
- Te figyelj, nem jó neked ott lent?
- Hát képzeld mocskosul nem jó fejjel lefelé lógni! - tört ki belőlem a válasz.
- És nem lehet megszokni?
Itt azt hittem, hogy az agyamban elpattan egy ér.
- Oké, tudom, nem lehet, jó máris... mennyire van odalent sötét?
- Tökéletesen látom a sötétséget, te biztos otthon éreznéd magad.
- Bunkó, így segítsen neked az ember?
- Kihúztalak abból a fekete izéből is!
- Ja, miután belelöktél, köszi... Jó, segítek, de azonnal kezdj el találgatni, hogy TE mit fogsz utána csinálni!
Ezt nem igazán értettem, ugyan mit kellett volna azon terveznem, hogy mit csinálok, ha kiszabadulok. Beugrok a célba és kész. Hirtelen megéreztem, hogy a mező mozgásba lendült, s egy fél pillanattal később, már odafent is találtam magam. Kellett másodperc amíg a szemeim megszokták a fényt, de utána azonnal indultam is tovább.
- Utállak Seggfej!!! - üvöltötte Csipkerózsika, ám a kiáltása úgy hangzott, mintha egy falon keresztül tette volna.
- Mégis mi a sza...?! - torpantam meg hirtelen - Ne... Nem lehetsz ennyire hülye! Csak azt ne mondd, hogy te magad léptél rá! - nem csak képzeletben, hanem a valóságban is jól arcon vágtam magam, Csipkerózsika hülyeségével szembesülve.
- Mégis hogy máshogy tudtam volna megfordítani? Képzeld éppen most nem volt más, akit rádobhattam volna.
- És még az én fejemben van sötét...
- Igen, extra sötét van a fejedben, nem is, extrém sötét!
Mintha nem egy eszelős verseny kellős közepén lennénk, ahol pillanatonként rohangálnak az áldozatok. Nekem nem is kellett több, karomat lassan felemeltem, mire az egyik figyelmetlen alak sikeresen le is fejelte. A grabancánál fogva a lila mezőre dobtam. Ezt követően a homokos ló srác is kézügybe akadt, s még vagy fél tucatnyi másik versenyző is. Megállás nélkül dobáltam őket hátra, hogy megmutassam mennyi áldozatot lehet találni, ha akar az ember.
- Ezzel baromira nem segítesz ám!!! - ordította a hisztérika. - Mindjárt hányok...
- Azt a büdös f@szba! - csúszott ki a számon, amikor szembesültem vele, hogy a kocka minden egyes delikvens után megfordult. - Most már nem mondhatod, hogy utálsz.
- Pedig de, utállak! - nyögte, miközben szédelegve próbált megállni.
- Héj, csak nem rosszul vagy? - támasztottam meg a homlokánál a mutató ujjammal. - Talán mégis sok neked ez a verseny.
- Kinek is a hibája?
- Te találtad ki, hogy maradsz.
Csipkerózsika nem válaszolt, mert kénytelen volt beismerni, hogy az egész tényleg a saját hülyeségének köszönhető.
- Ideje volt belátnod az igazamat.
Miután kicsit jobban lett tovább indultunk. hagytam, hogy előre haladjon, nézvén hogy boldogul, s lévén, hogy nem volt szüksége a segítségemre én rövidre zártam számomra a versenyt.
Térdeimet megrogyasztottam, deréktól lefelé tűzbe borítottam a testemet, majd a lángok pillanatnyi hajtóerejét kihasználva akkorát ugrottam, hogy egészen a célig repültem, amitől már csupán két mező választott el.
- Végre...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Hétf. Feb. 04, 2013 10:38 pm

Hát kitettetek magatokért azt látom!

Nos akkor ék az újabb kör!

Túléltétek a halál osztó kört, de a meccsnek még nincs vége. Újra a pontjaitokat számolják, s eddigi eredményeitek szinte megduplázódnak, magas értékelést kaptok. Vissza tértek a már ismert "váróba", ám Max te fel fedezel egy különös szagot. Probolus szagát érzed de sehol sem találod, pedig tisztán érzed az illatot. Ha úgy döntenél keresni kezded, sehol sem találod, a szag érthetetlen módon egyszer csak megszűnik mintha elvágták volna.
Eztán van némi szusszanásnyi időtök, mondjuk rátok fér, bőven elmúlt már a dél, és éhesek is vagytok. Egy privát folyóson át vezetve titeket, újabb terülj terül asztalkám fogad, és ahogy már megszokhattátok minden féle finom étel vár rátok. Neki álltok enni. Ha végeztetek elindultok vissza, de vissza fele egy egyen ruhás kis suhanc nektek megy és kiejt kezéből egy dossziét. A lapok szét szóródnak a kövön, ha segítetek nekik összeszedni igen érdekes dolgokat pillantotok meg. Saját képeteket láthatjátok rajtuk valamint ezer meg egy adatot - súly nem életkor vércsoport stb. - ám olyan dolgokat is sikerül elcsípnetek amit nem értetek. A papíron A kategória szerepel, és a labor szót is sikerül elcsípnetek. Ám mielőtt komolyabban bele mélyednétek a kis szemüveges fiú vissza veszi a lapokat és zavartan bocsánatot kér, majd elrohan. Max te látod Probolus képét is felvillanni egy pillanatra. Ha utána akarnátok menni, két hatalmas férfi jelenik meg mögöttetek, és tovább tessékel vissza az arénába. Posztotok odáig tartson hogy vissza értek a "váróba"
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Alice
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 460
Aye! Pont : 7
Join date : 2010. Jun. 11.
Age : 23
Tartózkodási hely : Itt vagyok

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 9
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Vas. Márc. 24, 2013 7:20 pm

Némi bűntudatot éreztem, amiért én nem tudtam segíteni Demah-n amikor ő kihúzott engem a csávából.
Pár percig tétlenül ácsorogtunk a pálya mellett a pontjaink kihirdetésére várva. Szinte nem is éreztem a tüskék által okozott sebeket. Csak tompa zsibbadást éreztem. Csak azon járt az eszem, hogy nem tudtam segíteni a férfin, mikor szüksége lett volna rá és ez bosszantott. Még soha semmi nem bosszantott ennyire, vagy legalábbis most nem jutott eszembe. Max rángatott vissza a kusza gondolatok erdejéből.
- Már megint feltűnési viszketegséged volt? – csóválta a fejét a kijelzőt bámulva. Én is felnéztem a képre. A pontjaimat sikerült Megdupláznom. Csak éppen ez nem töltött el jókedvvel. A kép váltott, s most Max arcát láthattuk mellette a pontjaival. Ő is kitett magáért legalábbis a zsűri szerint. Vele is igen nagyvonalúak voltak.
- Nicsak kibeszél! – feleltem lehangoltan.
- Én csak végigjöttem a pályán és nem adtam műsort ezeknek az idiótáknak, mint egyesek...
- Szóval neked EZT jelenti végigjönni a pályán? - néztem rá hitetlenkedve
- Te kezdted a lökdösődést. ha az nincs, akkor senkihez sem kell hozzáérnem egy ujjal sem.
- Á, igen, az nagyon vicces volt! - nevettem fel sötéten - De legalább az a szemét el lett intézve, már nekem sincs itt semmi dolgom.
- Pedig nem is olyan régen azért hisztiztél, hogy módszeresen akarod elintézni. – jegyezte meg gúnyos hangon, s ettől a hangnemtől teljesen felment bennem a pumpa.
- Talán problémád van azzal, hogy mégsem sikerült úgy elintéznem, mint terveztem? - förmedtem rá indulatosan. Semmi kedvem nem volt kioktatást hallgatni. Pedig igaza volt. Nagyon is. Egy ,mélyet sóhajtottam és kimondtam azt, amit sose hittem volna, hogy ki fogok mondani valaha.
- Bocs, igazad van.
~ Őrület, ez a nap… nem is a világ a feje tetejére állt!~
- Nyugi Csipkerózsika – paskolta meg a fejemet, és ez csak még jobban megerősített abban a hitben, hogy a világ kifordult magából. Ez már-már rendes gesztusnak számított tőle - Nemsokára lelépünk innen.
- Tulajdonképpen... miért hívsz Csipkerózsikának? Bosszantó... – kérdeztem tőle azt, ami már egy ideje ott motoszkált a fejemben, csak eddig sosem volt lehetőségem megkérdezni, hogy miért is hív így, mert vagy menni kellett valahova, vagy éppen megpróbáltak minket kicsinálni.
- Mert tökéletesen illik rád...
Összeráncolt szemöldökökkel emésztgettem a hallottakat. Mert ha ez így működik, akkor…
- Akkor te meg ennyi erővel Tökfej vagy. – vontam le végül a tanulságot.
- Hah, azért ennyire ne legyél már jópofa. – reagált komor képpel.
- Menjünk. – Miközben beszélgettünk, a tömeg megtekinthette mindenkinek a pontjait. A résztvevők tömege megindult a váró felé. Idebent teljesen elvesztettem az időérzékemet, azt hitem végre vége a napnak, de tévedtem. Csak ebédidő volt. Én is elindultam a tömeggel ekkor nyilalló fájdalom hasított a karomba. Odakaptam a kezem, s a saját érintésem okozta fájdalomtól felszisszentem. Az adrenalintól teljesen megfeledkeztem az acéltüskék okozta sebekről a karomon.
Feltűrtem a ruha ujját a vállamig. A látvány, ami fogadott, nem volt túl szép, de lehetett volna rosszabb is. A sebekből valamikor erősen dőlhetett a vér mikor még az arénában voltam, mert most az egész karomat sötétvörösre festette az alvadt vér. Nem volt lehetőségem szakszerűen ellátni a sérülésemet, úgyhogy egyszerűen csak bekötöztem valamivel, ami alkalmasnak tűnt a feladatra.
Mikor felnéztem a karomról, akkor vettem észre, hogy Max nem jött utánam. Összeráncolt szemöldökökkel kapkodta a fejét jobbra-balra.
- Na, jössz már? – szóltam rá. Valamit még morgott az orra alatt, aztán csatlakozott hozzánk és hamarosan megérkeztünk az ebédlőbe. Az asztalok, mint mindig tele voltak ínycsiklandozó falatokkal. A látványtól összefutott a nyál a számban, de nem csak nekem. Max az általánoshoz képest meglepően lelkesen vetette rá magát az ételre. Senkivel és semmivel se törődve kezdte tömni a képét. Én is nagyon éhes voltam, rengeteget kivett belőlem az egész napos majomparádé.
- Hagyj nekem is kaját! – szóltam miközben én is helyet foglaltam az asztal mellett. Max lassan kinézett a csirkecomb mögül - Akkor tessék! – mondta és a tányéromra dobta a már megkezdett csirkecombot.
Túl éhes voltam ahhoz, hogy válogassak, meg igazából nem is érdekelt. Én is nekiestem az ételnek. Mire jóllaktam, úgy éreztem magam, mint aki elfogyasztott egy fél tehenet is a csirkecomb mellé.
A szokásossal ellentétben Max végzett később. Mikor befejezte az evést egy lángcsóvával egybekötött büfögés hagyta el a száját.
- Egészségedre.
- Kösz, erre már szükség volt.
- Ha végeztél akár vissza is mehetünk.
- Hát... – tolta el magát az asztaltól - rajtam nem múljon az alvásadagod.
Egy grimasz kíséretében tápászkodtam én is fel a székemről és elindultunk visszafelé a váróba.
Ugyanazon a folyosón, indultunk visszafelé, de alighogy kitettem a lábamat az ebédlőből, egy fiatal fickó rohant belém, s a kezében tartott papírköteget a földre ejtette.
- Azért nem kellene átmenni harckocsiba... – jegyezte meg Max, mintha én lettem volna a hibás. Hírtelen felindulásból egy hatalmasat dobbantottam a lábára. Szinte már nekem is fájt, hát akkor még neki.
- Ájj! – szisszent fel - te kis piszok! – homlokon tenyerelt, s ettől elvesztettem az egyensúlyomat, de annyira nem álltam ingatag lábakon, hogy ennyitől padlót fogjak. Egy kicsit hátrébb tántorogtam, de amint visszanyertem az egyensúlyom-lehajoltam és segítettem felszedni a lapokat a földről, ahogy az egy úri hölgyhöz illik.
Sosem tartottam illendőnek beleolvasni mások személyes dolgaiba, de mégse tudta elkerülni a figyelmemet, hogy a papírokon a versenyzők adatai töltik ki, köztük a miénk is.
~ A kategória? ez meg mi? És ez? Milyen labor? Mi ez?! ~
Mielőtt még igazán belemélyülhettem volna az olvasgatásba a fickó kikapta a lapokat a kezemből, elnézést kért és eliszkolt. Talán valami furcsa kifejezés jelenhetett meg az arcomon, mert Max azonnal rákérdezett.
- Mi volt azon a papírokon? - kérdezte a fiú után nézve.
- Elég furcsa tele volt mindenféle adatokkal rólunk, meg mindenkiről. Nem volt lehetőségem elolvasni rendesen, de valami laborról, meg A kategóriáról volt szó. Nem tetszik ez nekem!
- Akkor meg mi a szarért hagytad elmenni a kölyköt?! - csattant fel, és azonnal a fiú után indult. Mégis megtorpant valamiért. A folyosó egyik sötétebb elágazását fürkészte amerre a fiú is ment, és elindult abba az irányba.
Hirtelen a semmiből megjelent két jól kigyúrt fickó és nem túl finoman elkezdtek visszaterelgetni minket a váróterem felé.
Hagytam Max kelletlenül megindult a váró felé és én is hagytam, hogy elsodorjanak minket egy darabon, aztán pár méterre a váró ajtajától faképnél hagytak minket.
- Ez is miattad van... - morogta. - ha helyben kiütöd, akkor nem lóg meg és most okosabbak lehetnénk.
- Ha te is segítettél volna, akkor eleve nem csak nekem kellett volna reagálni ilyen baromságokra!
- Más után ne nekem kelljen már feltakarítanom... Arra ott a takarító személyzet.
- Tudod, a normális emberek nem csak akkor segítenek, ha valami az ő hibájukból történt.
- Igen, tudom. Most is azért vagyok még itt - jegyzi meg epésen, s ezzel kiérdemelte, hogy ismét a lábára dobbantsak, na de azért ügyeltem rá, hogy ne legyen féloldalas.
Most jóval erősebben tenyerelt orron, fájdalmasan feljajdultam és az orromhoz kapta a kezem.
- Feltett szándékod elrondítani az arcomat?
- Csak akkor ha te továbbra se teszel le az én sántává tételemről.
- Csak akkor, ha befogod! – makacskodtam
- Ezt vegyem fenyegetésnek? – tekintett rám kihívóan.
- Ha neked így jobban tetszik, akkor igen.
- Hát jól van... - vonta meg a vállát, s mielőtt észbe kaphattam volna, a hóna alá szorította a fejemet és akárhogy is próbáltam, nem tudtam szabadulni a szorításából.
- Eressz el, vagy összezúzom a családi ékszereidet! – sziszegtem a összeszorított fogakkal.
- Már fenyegetsz is? Nem is gondoltam volna, hogy ilyen agresszívvá tesz, ha nem kapod meg az alvásadagodat.
- Nem fenyegetlek, tényleg megteszem, ha mondom! Eressz el!
Mintha meg se hallotta volna, amit mondtam, ugyanolyan erővel szorított tovább.
Végül az ígéretem ellenére csak kirúgtam alóla a lábát. Elvágódott, engem is magával rántva. Végre elengedett.
- Mekkora hazug liba vagy te… - jegyezte meg a földön fetrengve Max.
- Még megrugdoshatlak, ha nagyon szeretnéd! – feleltem nyöszörögve. A fejem nagyot koppant a folyosó padlóján, s most eddig nem látott csillagképek táncoltak a szemeim előtt.
- És még gyáva is... – vágott vissza megvetően, miközben felült.
- Felőlem hívd aminek akarod. – feleltem miközben én is felültem és megrántottam a vállam. Lassan felálltam, s miután a világ abbahagyta a forgást elindultam a váró felé.
Még hallottam, hogy az orra alatt morgott valamit, aztán ő is feltápászkodott és a váróba már együtt léptünk be.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 383
Aye! Pont : 7
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 17
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   Hétf. Márc. 25, 2013 5:26 pm

Hosszú, unalmas, semmitmondó perceken keresztül csak ácsorogtam, amíg ténylegesen véget nem ért a verseny. Egy fél pillantást vetettem Csipkerózsikára, hogy felmérjem mekkora sikerrel vészelte át ezt az őrületet. A látvány egészen ellentmondásos volt. Csupán jelentéktelen sérülései voltak, viszont arcáról valami egészen mást olvastam le. Valami bántotta, valami miatt bűntudata volt, valami sehogy sem hagyta nyugodni. Ez pedig rém rosszul állt neki, még szerintem is.
Aztán a kivetítőn ismét peregni kezdtek a pontok, s érdekes módon sikerült megduplázni korábbi pontjainkat.
- Már megint feltűnési viszketegséged volt? - csóváltam a fejem, miközben a kijelzőt néztem.
- Nicsak kibeszél! - reagált lehangoltan, az én pontjaimra.
- Én csak végigjöttem a pályán és nem adtam műsort ezeknek az idiótáknak, mint egyesek...
- Szóval neked EZT jelenti végigjönni a pályán? - nézett rám, hitetlenkedő kifejezéssel, ami már egy fokkal jobban állt neki, mint a korábbi.
- Te kezdted a lökdösődést. Ha az nincs, akkor senkihez sem kell hozzáérnem egy ujjal sem - tártam szét karjaimat.
- Á, igen, az nagyon vicces volt! - nevetett fel. - De legalább az a szemét el lett intézve, már nekem sincs itt semmi dolgom.
- Pedig nem is olyan régen azért hisztiztél, hogy módszeresen akarod elintézni - jegyeztem meg gúnyosan.
- Talán problémád van azzal, hogy mégsem sikerült úgy elintéznem, mint terveztem? - vágott vissza indulatosan.
Egy igazi érzelmi hullámvasutat járt be, ami midnen szempontból jobb volt, mintha emésztette volna önmagát. A hozzá hasonló felvágott nyelvűeknek sohasem tett jót az ilyen. Sőt kénytelen kelletlen voltam beismerni, hogy irritált a depressziós Csipkerózsika.
- Bocs, igazad van - nyögte ki, egy hatalmas sóhajt követve.
- Nyugi Csipkerózsika - paskoltam meg a fejét, ahogy azt a kutyáknak szokás. - Nemsokára lelépünk innen.
- Tulajdonképpen... miért hívsz Csipkerózsikának? - tette fel a kérdést. - Bosszantó...
- Mert tökéletesen illik rád... - adtam őszinte választ.
- Akkor te meg ennyi erővel Tökfej vagy.
- Hah, azért ennyire ne legyél már jópofa. - reagáltam komoran, mert azért ez már kezdett határsértésnek számítani, a történtek ellenére is.
- Menjünk. - vezényelt, hogy kövessük a többi marhát. Biztos nehezen állt ellen az elemi késztetéseknek és ez lehetett az oka...
Odabent a szokásos látvány fogadott, ami enyhén szólva is irritált. Idegessé, feszülté tett, ami kimondottan rosszul jött egy ekkora őrületben. A terelgetés és gyülekező közben észrevettem, hogy gyomrom tartalma majdhogynem egyenlő a nullával, s ezt ő maga is jelezte egy halk korgással. Az éhség gondolatából Alice szisszenése rántott ki. lassan a lány felé pillantottam, az egész karját sötétre festette az alvadt vére. Kicsit meglepődtem, hogy az apró teremtés ennyi vér elvesztése után, még ilyen stabilan képes járni. Mindenesetre nem sokat cicózott, fogta magát, és igaz botcsinálta módon, de elkezdte ellátni a sérülését.
Közben viszont egy ismerős szag csapta meg az orromat. Probulus szaga volt, aki már jó ideje eltűnt, s nem adott hírt magáról. Lassan kezdett bosszantani, hogy így köddé vált. Alaposan körbenéztem, de sehol sem láttam. Kezdtem azt hinni, hogy szórakozik velem. Aztán olyan hirtelen ahogy jött, semmivé vált a szaga.
- Na, jössz már? - szólt rám Alice.
- Gyűlölöm ezt az elátkozott kuplerájt... - morogtam, majd utána indultam.
Kisvártatva az ebédlőben találtuk magunkat, ahol ismét egy terül-terülj asztalkám fogadott minket, kivételesen nagy örömömre. Nem is haboztam, azonnal levetettem magam az első székre és nekiestem az ebédnek, vacsorának, vagy a fene tudja minek...
- Hagyj nekem is kaját! - szólt rám Alice, miközben helyet foglalt.
A csirkecomb mögül lassan kitekintettem a lányra, majd gyorsan mérlegelve a helyzetet, odadobtam neki a combot.
- Akkor tessék! - a világért sem akartam, hogy a vérutánpótlásának hiányossága miatt kerüljön bajba ezen az őrült helyen.
Talán egy órába is beletelt, mire sikerült tisztességesen jól laknom. A reggelit egy hatalmas böfögéssel nyugtáztam, amit néhány apró lángnyelv is követett.
- Egészségedre.
- Kösz, erre már szükség volt.
- Ha végeztél akár vissza is mehetünk.
- Hát... – toltam el magam az asztaltól. - Rajtam nem múljon az alvásadagod.
Még két lépést se sikerült tisztességesen megtennie Csipkerózsikának, s máris belement egy kölyökbe, aki eztán elejtette a papírköteget, amit magával cipelt.
- Azért nem kellene átmenni harckocsiba... - jegyeztem meg, amire azonnal érkezett egy határozott reakció.
A kis vakarcs teljes erejéből rádobbantott a lábamra, amit már én is megéreztem. Fájdalmasan felszisszentem.
- Ájj! Te kis piszok! - mivel az orrát nem akartam betörni, ezért tenyeremmel csupán homlokon löktem, hogy eltakarodjon a lábamról.
Csipkerózsika az egyensúlyát vesztve hátra tántorodott, s miután kitisztult a feje segített a kölyöknek összeszedni a papírjait. Én a falnak dőlve, fütyörészve vártam, amíg ők szerencsétlenkedtek. Ám a gyűjtögetés végéhez közeledve a fiú hirtelen összemarkolt mindent, majd villámgyorsan távozott. Csipkerózsika arcán elég furcsa kifejezés ült, amiből arra következtettem, hogy valami érdekeset olvashatott a papírokon.
- Mi volt azon a papírokon? - kérdeztem a fiú után nézve.
- Elég furcsa tele volt mindenféle adatokkal rólunk, meg mindenkiről. Nem volt lehetőségem elolvasni rendesen, de valami laborról, meg A kategóriáról volt szó. Nem tetszik ez nekem!
Nekem sem tetszett, főleg az nem, hogy Csipkerózsika hagyta eliszkolni a kis patkányt!
- Akkor meg mi a szarért hagytad elmenni a kölyköt?! - csattantam fel, és azonnal a fiú után eredtem. A fiú beleveszett a folyosó egyik sötétebb szakaszába, ahová nem követtem azonnal, hanem inkább előbb megbizonyosodtam a biztonságról. Nem láttam semmi fenyegetőt, ezért tovább mentem, ám ekkor két hatalmas termetű gorilla bukkant elő. Azonnal a váró felé kezdtek terelgetni minket. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kiütöm őket, elvégre ezeknél nagyobb szörnyetegekkel is ütöttem már. Aztán végül inkább meggondoltam magam. Semmi szükség nem volt arra, hogy Csipkerózsikát egyikük eltévedt ökle darált hússá passzírozza össze.
- Ez is miattad van... - morogtam, amikor már a várónál voltunk, s a gorillák leakadtak rólunk. - Ha helyben kiütöd, akkor nem lóg meg és most okosabbak lehetnénk.
- Ha te is segítettél volna, akkor eleve nem csak nekem kellett volna reagálni ilyen baromságokra!
- Más után ne nekem kelljen már feltakarítanom... Arra ott a takarító személyzet.
- Tudod, a normális emberek nem csak akkor segítenek, ha valami az ő hibájukból történt.
- Igen, tudom. Most is azért vagyok még itt - jegyeztem meg epésen, mire ő ismét a lábaimra dobbantott. A második alkalommal is ugyanúgy, ha nem jobban fájt, amit már végképpen nem toleráltam. Gondolkodás nélkül orrba tenyereltem, bár arra még most is vigyáztam, hogy az ábrázatát ne építsem át a tarkójára.
Csipkerózsika fájdalmasan feljajdult, majd az orrához kapott.
- Feltett szándékod elrondítani az arcomat? - kérdezte morcosan.
- Csak akkor ha te továbbra se teszel le az én sántává tételemről - válaszoltam hidegen.
- Csak akkor, ha befogod!
- Ezt vegyem fenyegetésnek? - tekintettem rá kihívóan.
- Ha neked így jobban tetszik, akkor igen.
- Hát jól van... - vontam meg a vállamat, majd egy villámgyors mozdulatsor közepette hónom alá kaptam a fejét, s nem eresztettem a szorításomból.
- Eressz el, vagy összezúzom a családi ékszereidet! - sziszegte, miközben reménytelenül próbált szabadulni.
- Már fenyegetsz is? Nem is gondoltam volna, hogy ilyen agresszívvá tesz, ha nem kapod meg az alvásadagodat.
- Nem fenyegetlek, tényleg megteszem, ha mondom! Eressz el!
Figyelmet sem szenteltem rá, csupán tovább tartottam a börtönében. Aztán hirtelen kiszalad a lábam alól a talaj. Hatalmasat nyekkentem a földön, de magammal rántottam Csipkerózsikát is, hogy ki ne maradjon a saját hülyeségéből.
- Mekkora hazug liba vagy te… - jegyeztem meg a földön fekve.
- Még megrugdoshatlak, ha nagyon szeretnéd! - fenyegetett nyöszörögve.
- És még gyáva is... - vágtam vissza, miközben felültem.
- Felőlem hívd aminek akarod.
- Még jó hogy gyávaságnak hívom egy földön fekvő ember megrugdosását... - morogtam, majd azzal együtt léptünk be a váróba.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)   

Vissza az elejére Go down
 
Magánküldetés: Őrület Arénája (Alice, Omeron Greensand, Max Deluise)
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» [Küldetés] Hogy készítsünk babát?
» [Játékos Küldetés] A Kaszás Katakombája
» Konoha kapuja
» A falu vezetőjének irodája
» [Event] A legendás küldetés!

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: