HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Max DeLuise

Go down 
SzerzőÜzenet
Max DeLuise
Sárkányölő
Sárkányölő
avatar

Hozzászólások száma : 395
Aye! Pont : 89
Join date : 2009. Oct. 14.
Age : 27

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 18
Jellem: Kaotikus Jó

TémanyitásTárgy: Max DeLuise   Pént. Júl. 27, 2012 7:19 pm

Gyerekes...


- Héj, te! – kiáltott rám egy maskarás alak, aki a rendfenntartók egyenruháját viselte. – Megállj! Le van tartóztatva!
- Hogy mi van?! – csattantam fel, ingerülten. – Nem csináltam semmit… - legyintettem hanyagul, majd tovább ugráltam a tetőkön.
- Azt mondtam megállni! – üvöltött rám ismét az alak, aki a tetőn szerencsétlenkedve próbált követni.
- Azt ugyan várhatod… - morogtam, majd a párkányról elrugaszkodtam a következő épület irányába. Már félúton jártam a sikátor felett, mikor valósággal belefagytam a levegőbe. Valami láthatatlan, ismeretlen eredetű erő elkapott, és nem eresztett. Kapálózva próbáltam haladásra bírni magam, de egy centit sem mozdultam előre. Össze-vissza kapkodtam a tekintetemet, majd végül odalent a sikátorban megláttam egy háromfős rendfenntartó csapatot. Az egyikük mágikus úton tartott fogva.
- Uram, ön le van tartóztatva! – szólalt meg az egyik egyenruhás.
- Mi a… - szisszentem fel, mielőtt hirtelen zuhanni nem kezdtem volna.
A saras földbe becsapódva nyögtem egy nagyot, bár a mutatvány nem fájt annyira, mint azt a fizika törvényei megkövetelték volna.
- Garázdaság és vandalizmus vétségében találták magát bűnösnek.
- Körözést adtak ki maga ellen.
- Haha! Jól van fiúk, jó vicc volt, de most már engedjetek! – mozdulni sem tudtam, mert a varázslat még mindig fogva tartott. Ez pedig kényesen érintett, mert valamiért nem tartozott kedvenc elfoglaltságaim közé, hogy arccal a pocsolyában feküdjek.
- A Tanács nem viccből ad ki körözést…

- Hogy is hívják magát fiam? – kérdezte a körszakállas parancsnok, mielőtt egy újabb fánkot nem tömött volna magába.
- Max – morogtam. – Max DeLuise.
- Oh… Egészen szép neve van. Nem hallanám ki belőle, hogy egy pitiáner bűnöző lenne – nézett rá a körözési plakátomra. – De ez itt akkor is maga.
- Pontosan mi a vád? – kérdeztem egykedvűen.
Miközben a választ vártam karba akartam tenni a karom, de nem sikerült, mert a mágikus bilincsek megakadályozták azt.
- Hát… - vakarászta megőszül fejét, majd nekilátott az íratok között kutatni. Két percnyi keresgélés után elő is vett egy mappát. A székéből felállva az ablakhoz sétált, hogy a beszűrődő fénynél olvashasson. Lenyelte az utolsó fánkját is, majd nagyokat hümmögött. – Mitagadás szép kis lajstroma van. Több száz köz – és magánépület megrongálása.
Ez biztos az a pár tucatnyi cserép volt, amit a háztetőkön rohangálva sikerült összetörnöm.
- Kocsmai verekedések kezdeményezése.
Azok a barmok idegesítően néztek. A kocsmárosnak pedig nem kellett volna okoskodnia.
- Megtámadta egy törvényes céh elismert tagját.
- Álljon meg a menet! – vágtam közbe felindultan. – Az a bolond vissza akart vinni a Cerberusba, mikor tisztán és érthetően közöltem azokkal a bolhás majmokkal, hogy leléptem!
- Akkor is kezet emelt rá… - csóválta a fejét, majd ujjairól elkezdte leszopogatni a cukormázat. – És ez még távolról sem a teljes lista! Igaz, az összes hasonló kaliberű… Leszámítva a Magányos Toronyban történt incidenst. Az már komoly bűncselekmény, de szerencséjére azt egy másik ország fennhatósága alatt követte el, amivel egészen véletlenül nincs kiadatási egyezményünk. - vissza leült a székébe, majd mélyen előrehajolva a szemembe nézett. - Nos… - kezdte halkan. – Tudja, ha az ilyenekért lecsuknánk mindenkit, akkor egy árva ember sem járna az utcákon. Persze maga szépen felhalmozott pár apróságot, de azt hiszem volna egy ajánlatom, amivel mind a ketten jól járnánk.
Fogalmam sem volt, hogy mi lehet az, de érdeklődést színlelve figyeltem tovább. És az igazat megvallva semmi kedvem nem volt börtönbe kerülni, ilyen apró hülyeségek miatt.
- Az embereimet betegség tizedeli, betegen pedig egyiket sem bízhatom meg a holnapi nap esedékes, rendkívül fontos, határidős megbízással.
- És mi van az egészségesekkel? – kérdeztem vissza gyanakodva.
- Már így is kevesebben járkálnak a városban, mint kellene. Nem hívhatok be az utcákról még több embert! És ezt a feladatot sem bízhatom egy nyámnyilára. És ahogy elnézem maga különösen jó kiállású ember. Megvan magában az, ami ennek a feladatnak a teljesítéséhez kell. Ha pedig becsülettel elvégzi, akkor elintézem magának, hogy a vádak köddé váljanak, s talán még egy kis pénzjutalom is üti a markát – kacsintott sejtelmesen, majd bekapott egy újabb fánkot.
Így máris érdekelt a feladat. Nem a pénz miatt, hanem a gyerekes vádak eltörlése miatt. Nem szerettem volna vandalizmus miatt börtönbe kerülni. Eleve hogy nézett volna már az ki? Az összes hülye rám szállt volna odabent, amiért mindet összevertem volna, és még a végén azért ragadtam volna egy egész életre odabent… Ördögi kör volt ez, amiből most volt egy egérutam.
- Mit kellene csinálnom?
- Szóval érdekli az ajánlatom? Remek! Holnap reggel egy hajó indul a közeli Zakasaku szigetre, ahol az elkövetkezendő napokban egy nagy fesztivált rendeznek meg. A hajón fontos utasok lesznek, akiknek a nyugalmáról és biztonságáról gondoskodnia kellene. Tömören szólva testőrnek kellene lennie.
Gyorsan mérlegeltem a helyzet állását, bár nem igazán volt rá szükség. A megbízás nem volt annyira rossz, mint attól eredetileg tartottam. Féltem, hogy valami nevetséges munka lesz, vagy esetleg valami mocskos dolog, de nem.
- Rendben, vállalom – sóhajtottam nagyot.
- Szavát adja, hogy az erejéhez és tudásához mérten a lehető legjobban teljesíti a feladatát? – tekintetét valósággal a szemeimbe fúrta.
- Feltéve, ha ön is szavát adja, hogy eltörli a körözésemet.
- Rendben! Kezet rá! – nyújtotta a fánktól ragadós kezét felém.
- Bocs, de a láncok… - húztam ki magam a kézfogás alól.
Persze nem sikerült megúsznom a ragadós kézfogást, mert Garp parancsnok egy szemvillanás alatt eltűntette a láncokat, így pedig kénytelen voltam kezet rázni vele. A kézrázás után jobban ragadt a kezem, mintha egy üveg mézbe nyúltam volna bele, aminek borzalmasan tudtam örülni.
Miután elhagytam az irodát, s annak ajtaja bezárult mögöttem harsány nevetést hallottam odabentről, amit mintha egy pezsgős üveg pukkanása követett volna.


Magabiztosan kerekedtem fel reggel, de amint elértem a kikötőbe, s megtaláltam a hajónkat, majd felkeveredtem annak fedélzetére rögtön megállt bennem az ütő. Először azt hittem, hogy rossz hajóra szálltam fel, de nem. Aztán azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem, vagy csak egy rossz álomba csöppentem, de ezek is csak hiú ábrándok voltak. A fedélzetet szinte teljesen ellepték a gyerekek, a kis taknyos, idegesítő, nyavalygó kisgyerekek. A gyerekek olyanok voltak, mintha valamiféle démonok szállták volna meg őket. Rengetegen voltak, és ijesztően boldogok voltak. Az összes gyerkőc szája fülig ért, ami rossz előjel volt.
Borzalmasan szidtam magam, hogy miért nem kérdeztem többet az utasok kilétéről. Képzeletben homlokon is csaptam magam, de úgy, hogy a fejem menten lerepült a helyéről. Ilyen szerencsétlen hülye is csak én lehettem. Ha nem adtam volna a szavamat, akkor itt hagytam volna ezt az egész elfuserált cirkuszt, viszont mivel olyan zseniálisan hagytam magam behúzni a csőbe nem maradt más választásom.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az egyik már a lábamra tekeredett, majd azt egy másik követte és azt vagy még egy tucatnyi. A gyerektömeg leterített a földre. Ha akartam volna könnyedén lerázhattam volna őket magamról, de a feladatom az volt, hogy vigyázzak rájuk, nem pedig, hogy összehajtogassam őket. Megkönnyebbülésemre az egyik matróz elkezdte lefejteni őket rólam. Pár perc múlva már újra szabad voltam. Felsóhajtottam, de egy pillantással később szemem sarkából már láttam, hogy újra lecsapni készülnek.
Gyorsan elővettem a lehető legcsúnyább nézésemet, s az apróságok azonnal vették a lapot, egyikőjük sem akart felmászni rám. Az összes megfordult és búskomoran elindultak másik játszópajtást keresni maguknak. Kivéve egyet. Egy kölyök ott állt mellettem és tátott szájjal bámult közvetlen közelről. Ámultában már a nyála is csorogni kezdett, pont a bakancsom orrára, amitől aztán tényleg a fellegekben éreztem magam.
- Mit akarsz Csitnyi? –kérdeztem.
- Bácinak ejvejték a kezit? Taján jossz volt? – mutatott a karomra, amin még mindig látszottak a régi sérüléseim.
- Én a jófiú vagyok Öcsisajt! – válaszoltam komoran.
- Ész mi ja neve a bácinak?
- Max – válaszoltam tömören.
- Jéééé! A szomszéd báci kutájának is Makci a neve! Báci egy kuta volt?
Ez volt az a pillanat, amikor hallottam, ahogy a fejemben egy képzeletbeli tükör megreped, s apró szilánkokra törik össze.
Éppen készültem válaszolni a gyerkőcnek mikor az elszaladt egy lányka után, akinek a hajába nyalóka ragadt. Megörültem, hogy végre ettől is megszabadultam, de ekkor egy másik jelent meg mellettem.
- Kutyabácsi, wc-re kell mennem!
- Hát akkor mire vársz? Menny még mielőtt tele nem lesz a nadrágod! Vagy én is töröljem ki helyetted?
- De nem tudom, hogy hol a wc.
- Akkor gyere! –elindultam a wc feltételezett irányába. De mikor odaértem nem találtam a kölyköt. Körbenéztem, hogy mégis hová az ördögbe tűnhetett el. Hamar megpillantottam, ott állt ahol az imént beszéltem vele. Keserű arckifejezéssel toporzékolt egyhelyben. Visszamentem hozzá.
- Most meg mi van?
- Nem birok sétálni, mert akkor befut a kaka.
- Hát akkor most mi legyen? – kérdeztem tétován. Nagyon nem érettem a gyerekekhez, és igazából nem is akartam érteni hozzájuk. - Itt nem csinálhatod össze magadat!
- Kutyabácsi nem tud felvenni?
- …De. – morogtam, és a vállamra kaptam a gyereket, úgy mintha csak egy zsák krumpli volna s elindultam vele. Mikor odaértem a mosdó bejáratához megfogtam a kilincset, ami csupa nyál volt. Ugyan miért is lett volna tiszta? Hiszen már biztos órák óta a hajón vannak és kínjukba a csak a kilincset tudják szopogatni. Az aprósággal bementem az egyik fülkébe és rá ültettem.
- Na, akkor most már rendben leszel?
- De Kutyabácsi menjen ki, mert nem tudok kakilni, ha néznek!
- Eszem ágában sem volt bent maradni veled! – azzal gyorsan ki is mentem a szűkös fülkéből.
- De bácsi ne menjen messzire!
- Még jó, hogy itt maradok! Különben ki vigyázna, hogy le ne húzd magadat a wc-n?
- Kutyabácsi! A wc túl kicsi ahhoz, hogy lehúzzam rajta magamat! Még ezt sem tudja? – szólt a kölyök kioktatóan.
Nem válaszoltam neki, mert sejtettem, ha tovább beszélgetnék vele, akkor órák múlva is ugyanitt tartanánk. Inkább türelmesen vártam, hogy végezzen, és képzeletben még mindig a falat fejelgettem. Elmenni nem akartam, mert féltem, hogy kiveri a hisztit és egy hisztizsák volt az, ami legkevésbé hiányzott. Negyedóra várakozás után kinyílt a fülke ajtaja és kilépett a gyerkőc.
- Ilyen sok volt, vagy mi tartott eddig?
- Hááát, nem találtam papírt…
- Hát akkor miért nem szóltál? És akkor most csak gondoltál egyet és felhúztad a nadrágod?
- Dehogy! A kezemmel kitöröltem! – és a kölyök két tenyerét mutatta felém, amiknek a látványától majdnem eldobtam az agyam.
- Az istenekre! Azonnal moss kezet, de szappannal!
A gyerek azonnal az egyik mosdókagylóhoz ment, és éppen készült megnyitni a csapot.
- Várj, várj! Össze ne fogdoss mindent a szaros kezeddel! Majd én kinyitom a csapot. – odamentem és kinyitottam a csapot. – Ott a szappan. És ajánlom, hogy a körmöd alatt se maradjon semmi! – szóltam enyhén ingerülten, majd odatettem neki egy kefét is.
Egy bő félóra után sikerült a kölyöknek patyolat tisztára mosni a kezét. Mikor vissza kiléptem a fedélzetre pár aggasztó dolog is szemet szúrt. A hajó lassan kezdett jobban hasonlítani egy gyerekek által megszállt csatatérre, mint egy a kormány birtokában lévő hajóra.
Mikor eljött az ebédidő én kaptam azt a feladatot, hogy megnézzem mindenki mosott-e kezet. Mire leellenőriztem az összes ördögfiókát, már én is megéheztem. Én is becsatlakoztam az étkezők közé, de hamar rá is hagytam az evést, mivel a kölykök között lehetetlenség volt nyugodtan enni.
Először is a levesembe, szinte azonnal, beletüsszögött az egyikőjük, olyan igazi embereset. A levesemben úszó takony látványától pedig elment az étvágyam. Így azt gyorsan félre is tettem. A főzelékemből pedig elkunyerálták a finom falatokat. Tehát végült, szinte üres hassal távoztam az asztaltól.
Reménykedtem, hogy a délutánunk nyugodtabb lesz, de tévedtem. Ezek a gyerekek olyanok voltak, mintha fel lettek volna húzva. nem tudtak elfáradni.
- Kutyabácsi, Kutyabácsi! – sipítozták a lányok, amikor elém rohantak. – Nézze milyen szép angyalkákat csináltunk! – lóbáltak előttem egy rakás, fehér anyagból kivágott angyalforma ruhadarabot, amikről persze előbb állítottam volna, hogy baltával faragták ki, minthogy ollóval vágták őket.
- Honnan szereztetek hozzá ruhát? – tettem fel a kérdést, de a választ sem kellett megvárnom, mert a matrózok a következő pillanatban felhúzták a vitorlát, aminek közepében angyalszerű lyukak tátongtak. – Mégis hogyan? – értetlenkedtem, hiszen el nem tudtam képzelni, hogy ezek a töpörödött kis démonok hogyan fértek hozzá a vitorlához.
- A fiúk segítettek nekünk – villogtatták foghíjas mosolyukat.
Nem sokkal később, mikor az egyik korláttól a másikig szerettem volna eljutni - mivel ott kevesebb gyerek randalírozott -, de alig értem el a fedélzet közepéig, mikor dobtam egy hatalmas hátast. A kölykök hangosan nevettek rajtam, én pedig csak morogtam. Megpróbáltam gyorsan felállni, hogy a szétlocsolt víz ne áztasson el teljesen, de ez elhamarkodott döntés volt, mert sikerült rálépnem egy szappanra, aminek köszönhetően szépen hasra vágtam magam.
- Megéri ez nekem? – tettem fel a nagy kérdést, de választ nem kaptam senkitől se.
Kereken egy nap hajóút után elérkeztünk a Zakasaku nevű szigetre, ahol javában havazott. Sok gyerkőcnek ez egy igazi nagy esemény volt, hiszen életükben nem láttak havat. Sőt igazából minden gyereknek nagy esemény volt, hiszen mindannyian árvák voltak, a Tanács árvái. Már javában tartott a fesztivál, amire rengeteg vendég érkezett. Szerencsére szállásra nem volt gondunk, mert a Mágikus Tanács az árváinak előre lefoglalt egy egész épületet. Igaz az épület vénségesebb volt még a már régen halott öreganyámnál is, de legalább nem nekem kellett szállás után loholnom.
Este valósággal bezuhantam az ágya, annyira fáradt voltam. Ezernyi szörny legyőzése után nem tudtam ennyire elfáradni, mint ezektől a kölyköktől. Már annyira fáradt voltam, hogy éppen a fáradtságtól nem tudtam elaludni, így pedig akarva és aktatlanul is a gyerekek jártak az eszemben.
Sohasem gondoltam volna, hogy a Tanács gondját viseli az elhullott emberei gyerekeinek. Mikor először hallottam ezt a hajó kapitányától, akkor valósággal megdöbbentem. Az egészre pedig még az is rátett egy lapáttal, hogy az árván maradt gyerekeket minden évben elhozzák ide erre a fesztiválra. Az egyetlen baj az volt velük, hogy senki sem akarta már elvállalni a felügyeletüket az utóbbi években, ezért mindig kerestek egy vagy több balekot a feladatra.
Reggel a kezembe nyomták az aznapi menetrendet, és hozzáfűzték, hogy mostantól este fogom kézbe kapni a következő nap menetrendjét. A menetrendet olvasgatva megnyugodtam, mivel azon nem volt semmi túlzottan hajmeresztő dolog, egy bizonyos pontig. Még a piacon tartott séta nem is tűnt túlzottan hajmeresztő akciónak, viszont a „dal betanítása” kezdetű szakasz valamiért nagyon nem tetszett. Volt még bábelőadás is, de annál sokkal jobban szúrta a szemem a dalolászás.
Délelőtt meg is rohamoztuk a piacot. Kisebb-nagyobb sikerrel sikerült együttaratnom a kölyköket, s csupán három sütemény árust dézsmáltak meg, és csak hat játék árusnál álltak meg bömbölni, hogy nekik kell az a játék, amit kinéztek maguknak.
- Makc báci, meg fogjatom a kejedet? – rángatta a kabátomat az egyik kicsike.
- Meg… - nyögtem ki, úgy mintha azt kérdezte volna, hogy lenyúzhatja-e a bőrt a fejemről. Kihúztam zsebemből a kezem, mire ő rögtön lecsapott, akár egy cápa a véres húscafatra. Apró termete ellenére majdhogynem elrántott a csöppség.
Alig, hogy magába kerített a tyúkanyó kínos érzete, megjelent előttem egy inkább medvének mondható nő, mint embernek. A medvenő nem egy szépséges látvány volt, inkább azok közé tartozott, akiket elkerülnék, de ez most éppen előttem állt.
- Bethilda vagyok! - köszönt hangosan, majd se szó, se beszéd, átkarolt és felemelve a földről alaposan megszorongatott.
Éreztem már pár komoly szorítást, de ez a monstrum majdnem kettéroppantott az ölelésével.
- Öröm látni, hogy vannak olyan délceg férfiak, akik foglalkoznak ezekkel a szegény gyermekekkel. - mondta, majd miközben levegő után kapkodtam hozzátette. - Az elkövetkező pár napban én is besegítek, így sokkal könnyebb lesz a gyerekekkel bánni, na meg mi is jobban fogjuk érezni magunkat. - mondta doromboló hangon, mely leginkább egy boroshordó lejtőn való legurításához hasonlított.
Miközben beszélt két gyerek megszánva engemet nekilátott, hogy összekössék a cipőfűzőjét.
- Ha gondolja pihenjen le, vagy nézzen szét a piacon, addig is én vigyázok a kicsikre. - miután befejezte, mellém szeretet volna lépni, ám az összekötözött cipőfűzője miatt eldőlt, mint egy krumplis zsák. Mielőtt még elérte volna a talajt a tömegből egy torta csusszant alá, melynek pontosan a közepébe bele is süllyedt az arca.
Alig bírtam visszatartani a nevetésemet, miközben a kölykök felé kacsintottam. Erőt véve magamon, visszanyeltem a torkomat majdnem szétrobbantó nevetést és felsegítettem Bethildat, jobb kezemmel valamennyire próbáltam letörölni a szeméről a krémet, majd gyors kérdésekkel kezdtem bombázni.
- Jól van? Minden rendben? – meg sem vártam a válaszát, mert igazából nem is érdekeltek. – Akkor rendben. Ha nem gond, akkor én most egy kicsit elmennék lazításképpen szétnézni a piacon! Remélem addig boldogul, nemsokára jövök!
A kölyköktől nyugton töltött percek olyan volt nekem, mint varacskos disznónak a sár. Ezt a szabadidőt pedig már annyira élveztem, hogy igazából csak akkor kaptam észbe, mikor a Hold már magason járt, pedig nem is csináltam semmit, csak az egyik háztetőn ejtőztem.
A szállásra visszaérve szembesülnöm kellett azzal, hogy a medveasszony borzalmasan mérges rám, de a gyerekek előtt nem akart a sodrófával végigverni. Az összes kölök megvolt, sőt még be is tanította nekik a műsort, amivel így nem nekem kellett halálra izzadnom magam. Miután meghallgattam az előadást egy röpke pihenést követően indultunk is a színház felé. Persze a pihenésre nem igazán volt alkalmam, mert a srácok megállás nélkül faggattak a felől, hogy merre jártam. Persze a valóság kicsit unalmas lett volna számukra, és ezért is volt az, hogy egy kicsit alaposan kitekertem a történetet és bevetettem minden parasztvakító képességem. A hatás természetesen nem maradt el, ezért az egész sétánk során csillogó szempárral néztek fel rám, hogy én mekkora egy hős vagyok.
A színház épületét elérve majdnem leesett az állam. Az épület óriási volt, nagyobb, mint a falu bármelyik épülete, a csicsás fesztiváli díszítésről nem is szólva. A színház monumentalitása a Gyémántszem céhet idézte fel bennem egy röpke pillanatra.
Günteranyu bevezette a gyerekeket, míg rám jutott a hátvéd szerep. A színház annyira teli volt, mintha csak egy szardíniás konzervben lettünk volna. Akármerre jártam mindig figyeltem, hogy vannak-e a közelben rossz arcok, habár ezt csak energiapocsékolásként követtem el. Nem kellett itt védeni a gyerekeket, a szúnyogok sem akartak nekik ártani, nemhogy más emberek.
Ülőhelyet középtájon találtunk magunknak, aminek nem feltétlenül örültem, de nem tehettem semmit ellene. Követte ma gyerek sereget, mivel eleget kellett tennem a fogadalmamnak. Amíg el nem értem az ülőhelyemet szüntelen szidtam magamat, amiért olyan ostobán és elővigyázatlanul bedőltem Garp-nak.
A megnyitó után elkezdődtek az előadások, amik engem teljesen hidegen hagytak. És látszólag a gyerekeket is csak a humorista kötötte le. A sokadik fellépő száma alatt arra lettem figyelmes, hogy valaki megbökdösi a vállam. Hátranézve egy cilinderes pasast láttam, aki valamit éppen súgni készült.
- Uram, a következő fellépők önök lesznek. Kérem, kövessenek!
- Héj! Ugye csak nyelvbotlás volt az "önök" szavacska? – kérdeztem vissza kétségbeesetten.
- Nem-nem, drága te is fellépsz a gyerekekkel! – szólt rám a medveasszony, s arcán láttam a káröröm apró jeleit kirajzolódni.
- Oh, hogy az a… - bólintottam a cilinderesnek, majd majd elindítottam a hírt a gyerekek felé.
Természetesen, hogy ne zavarják az előadást ezért rájuk parancsoltam, hogy súgva adják tovább a hírt. Mire az üzenet végigért a csapaton addigra sajna valami egészen más lett belőle, amire akár számíthattam is volna.
Természetesen mivel a nézőtér közepén voltunk a kijutás sem volt zökkenőmentes. Hol a gyerekek estek hasra a székek és a lábak között, hol pedig én kerestem az egyensúlyom. Egyszer viszont nem találtam meg időben és egy helyes korombéli lány ölébe hulltam. Zavaromban persze azonnal, a lányka pedig csak mosolygott. Persze az engem követő kölkök azonnal jujjogni és kombinálni kezdtek, ahogy azt minden apróság szokta ilyen korban.
Hátul szép kis nyüzsibe botlottunk. Az alkalmi kollegám szétosztotta a gyerekek között a papírost, és végül még az én kezembe is nyomott egyet.
- Remélem felkészült! Na sok sikert! - szólt majd minden további nélkül visszament a nézőtérre.
Ez volt az a pillanat, amikor inkább a sodrófát fogadtam volna a hátsómba, minthogy színpadra lépjek a gyerekekkel.
Ám nem volt menekülés, hiszen már minek konferáltak fel.
- ÉS MOST FOGADJÁTOK NAGY SZERETETTEL A LOGED TOWNBÓL ÉRKEZETTEKET, AKIK EGY SZÉP DALLAL SZERETNÉNEK MEGÖRVENDEZTETNI TITEKET!!!
- Hé te! – szóltam rá az egyik fickóra, akinek egy gitár volt a kezében.
- Ki, én? – kérdezett vissza értetlenül.
A gyerekek már fent voltak a színpadon, csak rám vártak, hogy elkezdjék. Nem volt időm több szájtépésre, ezért egy villámnál is gyorsabb pofonnal kiütöttem a gitáros fazont és magomhoz vette ma hangszerét. Mivel megígértem, hogy a tudásomhoz mérten a legjobban helyt állok ezért színpadra kellett lépnem, bármennyire is undorodtam a gondolattól, de arra már nem tettem ígéretet, hogy énekelni fogok. A színpadra lépve reflektorok fénye vakított el egy pillanatra, és én csak szidtam és szidtam önmagam, egészen addig, amíg meg nem pendítettem a húrokat és a kölykök el nem kezdtek kornyikálni. Hosszú, elképesztően hosszú percek után végül befejeztük a műsorunk, amiről azt hittem, hogy sohasem lesz vége. Valóságos felüdülés volt, mikor meghajoltunk.
A meghajlásunkból nem azonnal egyenesedtünk fel, hanem egy picit vártunk a tapsra, ami nem esedezett megérkezni. A nézőtéren uralkodó csend enyhén szólva is idegesíteni kezdett.
- Ilyen pocsékak lettünk volna?
Lassan felegyenesedtünk, és lelkiekben én már készültem is a zöldségesőre, és persze az elkeseredett, síró-rívó gyerekekre. Egy pillanat töredékéig végigmértem a tömeget, majd inteni készültem a srácoknak, hogy vonuljunk le, de ekkor valami, olyan történt, ami mindent megváltoztatott.
Valahol a nézőtér hátsó felében valaki hangos, öblös tapsolásba kezdett, amihez hamar csatlakozott a közönség apraja-nagyja. A taps fokozatosan egyre erősebb lett. A taps hosszú perceken keresztül nem akart megszűnni, ám aztán a műsorvezető bejelentette a következő fellépőt, mi pedig lassan elhagytuk a színpadot.
Utolsónak én léptem le a színpadról, és a lábam alig ért talaj, mikor a gyerekek a nyakamba ugrottak. Önfeledten nevetgéltek úgy, mint még sohasem hallottam őket. És talán ez volt az a pillanat, amikor először felfedeztem gyerekkori magamat bennük. Árvák voltak akárcsak én magam. Igazából alkalmuk sem volt megismerni a szüleiket, mert a Tanács baromságának hála meghaltak.
Mikor visszatértünk a helyünkre az egyik srác célozgatott arra a lányra, akinek a fellépésünk előtt az ölébe pottyantam, de én próbáltam nem tudomást venni róla. A gyerekeket rábíztam a medvemamára, mert egy ismerős szag, illetve fánk illata csapta meg az orromat. Beszélni valóm támadt Garp-al, aki az egyik díszpáholyban ücsörgött.
A lépcsőfeljárónál két őr állt, akik nem törődtek velem, simán felengedtek. A felső szinten egy kellemes luxuskörnyezet fogadott, amit a tervezői a legkiválóbb ízléssel terveztek meg, hiszen pontosan eltalálták az arany középutat. Sem silány, sem pedig giccses nem volt a szint. az erőteljes fánk szagot követve el jutottam Garp páholyának ajtajához, amin gondolkodás nélkül benyitottam. A parancsnok nekem háttal ült a fotelében és tömte magába a fánkjait.
- Shi-shi-shiii!!! Szép munkát végzet fiam. – intett nekem, hogy üljek le a mellette lévő fotelbe. Az akaratának eleget téve leültem. - Tartotta a szavát, ahogyan én is! – vett elő egy papírost, amit átnyújtott nekem. – Persze a külföldön történteket nem lehet így elsimítani, szóval csak óvatosan hagyja el az országot! Kár lenne magáért.
A papíron hosszú, szinte végeláthatatlan szöveg volt. Kellett is pár perc mire végigolvastam. A papíron röviden az állt, hogy a derekas helytállásomért cserébe a Tanács elejt ellenem minden vádat és a körzést is visszavonják.
- Furcsa... általában ekkora a megbízottak többségét már kikészítik a gyerekek, ám ahogy látom, ön elég jól viseli. Na de nem baj, majd jövőre megismételjük...
- Elég volt nekem ez egyszer is – reagáltam.
- Úgy gondolja? Ki tudja... Talán még meggondolja magát – intett egyet, mire az egyik embere egy erszényt adott át nekem. – A szép előadásért… És most tűnjön a szemem elől, maga pernahajder! – rivallt rám szórakozottan.
Nekem több sem kellett, munkámat bejeztem, és megkaptam a feloldozást. Álltam a szavamat, még akkor is, ha életem legszörnyűbb dolgain kellett átverekednem magam.
- Példaként kell állnunk a gyerekek előtt – kezdett monologizálni -, megmutatni, hogy lehet boldog és biztonságos világban élni. Az egyik ok, , hogy mi vagyunk az ünnepség fő támogatói. A mások, hogy így is bizonyítjuk, hogy akár fegyverek nélkül is lehet békét teremteni. A mai világban sajnos ez már egyre kevésbé kivitelezhető, de talán az ő generációjuk megteremtheti azt a világot, melyről mi csak álmodozhatunk.
Mielőtt kiléptem az ajtón egy pillanatra megtorpantam. Reagálni akartam Garp szavaira, de végül meggondoltam magam és szó nélkül távoztam. Amint kiléptem az ajtón észrevettem, hogy bakancsom orrára egy nyalóka van ráragadva. gyorsan leszedtem az édességet, ami már talán órák óta ott honolt lábbelimen, majd elhajítottam azt egy véletlenszerűen kiválasztott irányba. A sors fintoraként a nyalóka pont az egyik őr hajában landolt. Nem vártam már meg a férfi reakcióját, inkább leszáguldoztam az emeletről.
A földszinten azonnal a kijárat felé indultam, de néhány lépés után a lábaim elnehezedtek.
- Kutyabácsi! Ne menj! – szólt a lányka könnyes szemekkel, miközben egy satu erejével szorította a lábszáramat.
Persze rövidesen lerohant a többi gyerek is, és nem eresztettek el, amíg vissza nem értünk a szállásunkra, ahol aztán a fáradtságuk mély álomba taszította őket, én pedig végre leléphettem.

Az Utazásaim című könyv III. kötetéből (Max DeLuise, Burn Nyomda, X789)
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Max DeLuise   Kedd Aug. 07, 2012 6:31 pm

Fú hol kezdjem... újabb tapasztalattal gazdagodott ellenőrzi státuszom, könnyes szemmel nehéz olvasni...
A munka egyszerűen fenomenális volt, idejét se tudom mikor nevettem ilyen jót! Kedvenc részem a wc jelenet volt, na az hatalmasat ütött, bár az angyalka is nagyon jó volt. Max parasztvakítási képessége igen csak meglepő volt de nagyon ötletes! Összegezve teljesen meg vagyok elégedve veled!

Jutalmad: 4.500.000 Gyémánt!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Max DeLuise
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: