Lilu Rainbow Flandre

Név: Lilu Rainbow Flandre
Kor: 17
Szint: 6 (9.000 varázserő)
Céh: Dragon Fang
Mágia:
Plant Make / Növény Teremtése /
Substrate /Táptalaj/
Tendril Arms / Inda karok /

Felszerelés: Egy fehér táska, melyet az egyik vállán szokott hordani és benne tizenegy lacrima.
- 1x Water Cannon / Víz Ágyú /
- 1x Ice Make: Battle Axe / Jégteremtés: Csatabárd /
- 1x Wind Ball /Szél labda/
- 1x Stone Wall / Kőfal /
- 1x Red Fire Ball / Vörös Tűz labda /
- 1x Blinding Flash / Vakító villanás /
- 1x Lighting Whip / Villám Ostor /
- 1x Sand Fist / Homok Ököl /
- 1x Crystal Make: Sword / Kristályteremtés: Kard /
- 1x Iron Armor /Vas Páncél/
- 1x Smoke Cloud / Füstfelhő

Megjegyzés: Mikor harcra kerül a sor, akkor Lilu a mágiáját használva a lapockáiból indákat növeszt, mint ahogy az le van írva a mágia leírásába és a lacrimákat kivéve a táskájából azokat felsorakoztatja a háta mögött. Ha valamelyikre szüksége van, csak leakasztja magáról és használatba is veszi azt.

Kinézet: Törékeny testalkattal rendelkezik. Vékony végtagok, vékony derék, feneke tenyérbe illő, mellei kicsik, azonban a ruházata miatt mégis nőiesen tud kinézni. Többnyire egy egyszerű ruhát szokott felvenni, vagy egy blúzt egy rövid szoknyával, mik világos színűek. Feje tetejét egy fehér kalappal szokta fedni. Haja citromsárga, mely csak kicsit lóg túl a vállain, szemei narancssárgák, melyek a napsütésben, vagy egy kis fényben gyönyörű látványt nyújtanak. Arca ártatlan, ha mosolyog és szemeiből könnyeket fakaszt, még Sebastian is elnézi neki, hogy nem fizet a reggeli kakaóért.
A céh jele a bal lapockáján található, minek csak a körvonalai látszódnak fehér színben.
Kép:

Spoiler:

Jellem: Inkább gyerekes, mint komoly, de ez nem jelenti azt, hogy buta is. Nem szereti a komoly dolgokat, komoly beszélgetéseket, komoly történéseket, a felelősséget, így inkább elvicceli a pillanatokat. Ha vita alakul ki két fél között, akkor dudorászva elsétál közöttük, elereszt egy bájos mosolyt és a következő pillanatba ölelkezve már együtt éneklik a dalt. Amolyan fénysugár a borús napokon, köré ülnek a társai, hogy fényben legyenek.
Szavai kedvesek, nem akar megbántani senkit se, mindenkiben a jót, szépet látja. Bízik mindenkiben és sosem felejti el, ha valaki hazudik neki, bántja őt. Ha valaki csak megvágja az ujját, azt legszívesebben leütné, hogy kórházba tudja vinni, de azzal ártana neki és e ok miatt ilyenkor össze van zavaródva és jobban kiakad, mint aki a sérülést szerezte. Ha a segítségét kérik, akkor lelkiismeretesen adja magát, igyekszik a legjobbat nyújtani. Ha tanácsot kérnek tőle, akkor viszont a bölcseleteit senki se érti.
Xaundaras Mester sokszor mérges rá, - minek hangot is szokott adni - hogy nagyon nehezen képes mágiát tanulni, e ok miatt is hord lacrimákat magánál.

Történet:
A kislány nevetve kiabált a dadusa nyakába, ki egy lovat játszva futkározott alatta, majd a lány szemei tágra nyílva mutattak félelmet.
- Ajjaj… - adott hangot magának és a pocakos dadusa lihegve lassított, állt meg.
- Nehogy. – szólt a nő, de késő volt. A kislány, Lilu megkönnyebbülve nézett le rá.
- Hupsz… - próbált mosolyogni, de jól tudta, hogy büntetése nem marad el, de csupán csak pár hangosabb szitkozódó szót kapott, majd délutáni programként előrébb tették a fürdést.
Az ágyban a törölközőbe bújva feküdt még vizesen és az ágy szélén a dadus igyekezte megtörölni őt, inkább kevesebb sikerrel.
- Akarod azt a mesét, vagy sem? – utolsó próbálkozásként egy fenyegetéssel próbálkozott, reménykedve a legjobbakban.
- Gonosz vagy. – lett mozdulatlan.
- Csak, mint te. – öltött nyelvet Lilura.
- Anyuék hol vannak?
- Dolgoznak Kincsem.
- De este van. – tájékoztatta úgy a dadust, mintha ő nem tudta volna.

A többi este se volt más. Lilu szülei, hol a távolba dolgoztak, hol otthon voltak, de olyankor fáradtak voltak, hogy a lányukkal foglalkozzanak. Időnként úgy hitte, már el is felejtkeztek róla, de ilyenkor mindig megjelent a semmiből a dadus, hogy ott legyen mellette.
- Dadus. – szólította Lilu.
- Igen, Kincsem.
- Hogy hívnak? – tett fel váratlan kérdést az eddig névtelen nőnek.
- Tessék? – kérdezett vissza meglepődöttségében a dadus.
- Hogy hívnak téged? – ismételte - Nem bonyolult.
- Csak meglepő.
- Nos?
- Dora az én nevem, de miért kérdezted?
- Most már így foglak hívni. – húzódott mosolyra a lány szája és feküdt le aludni. Már nagy volt a mesékhez, de kicsi sok minden máshoz.

- Ez unalmas! – nyögött fel Lilu és tette fejét a könyvre, mi előtte volt az asztalon.
- Ez van. – kacagott rajta a Dora.
- És Anyáék ezt csinálják?
- Igen.
- De ez unalmas! – hogy hangosabban szólt, az sem különösebben hatotta meg a dadust.
- Ez van. Olvasd. – kuncogott.
- Nem kéne annyi sütit enned… – nyújtotta a nyelvét.
- Ezzel nem hatsz meg. – hallatszódott a távolból a nevetése, miközben a ruhákat teregette.

A nap sugarai fényesen törtek utat maguknak a koszos kék felhők között, így ugrálva, karjában a kosarát fogva vásárolt zöldségeket a sorok közt a piacon. Dora a dadus sokszor volt fáradt, idős volt már, így ilyenkor inkább magára vállalta a sétát a lány. Lilu a főzéshez nem értett, de ott segített ahol csak tudott. Szokásos út, szokásos időpontban, meg volt szabva meddig lehetett távol, így nem volt ideje nézelődni, azonban az útját eltorlaszolták, építkeztek. Másik utcát keresve sikátorokon át ért el egy helyre, mire bármennyire próbált nem emlékezett.
Nagy épülethez ért, hol a bejárat fölött egy furcsa jel lógott. Nem tudta mit jelent, így elsétálva az ajtó előtt akart tovább menni, de kíváncsisága legyőzte és meg akarta nézni, mi volt az ajtó mögött. Zaj, csörömpölés, nevetés, mindent lehetett hallani, mi felkelthette egy lány figyelmét. A fülét az ajtóra tapasztva hallgatózott, majd váratlanul csapódott ki az ajtó, mi a homlokát találta el és terült el a földön. Egy kisebb tömeg jött ki az épületből észre se véve őt és hagyták nyitva a bejáratot, mi olyan élmény volt neki, mintha egy kincses ládához adták volna oda a kulcsot.
Sajgó fejfájással ült, majd állt fel és lépett be az ismeretlenbe. Csak csodálkozva, tátott szájjal nézett körbe bent, hogy hová került, mit nem ismert eddig.
- Segíthettek? – lépett mellé egy fiú és szólt kedvesen, de inkább csak zavarba hozta őt és lett halvány pír Lilu arcán.
- Csak… csak eltévedtem. – dadogta halkan a lány.
- Hát akkor segítek. – volt kedves vele a fiú és kivezetve őt az utcára kalimpált összevissza, miközben a helyes utat mondta neki.
Miután megtett pár lépést, zokogni kezdett, hogy emlékei kihagytak és máris elfelejtette a helyes irányt haza, így bőgve ment vissza és hazáig kísérete magát a fiúval, ki mesékkel nyugtatta a lányt.
Bár a javítások véget értek, nem maradt ki nap, hogy Lilu el ne tévedt volna, így szinte törzsvendégé vált a Céhben, hová még nem engedték csatlakozni. Tudták, hogy hívják, tudták ki ő, mindig más kísérte haza, szerették őt.
A dadus már unta a történeteket, miket a lány mesélt lelkesen neki és hosszú idő után, elfogadta, hogy jobb lenne neki csatlakozni oda, mintsem itthon töltse a fölösleges idejét.

Lilu legendává vált a céhben, amolyan mítoszt teremtett. Sokan látták, miként tudatlanságával megsiratta Mesterét. Kik nem voltak ott, máig nem hiszik, hogy Xaundaras Mester könnyeket ejtett, de be kellett ismerniük a lány nem értett a mágiához, tanulni sem tudott.
A szüleit nem különösebben foglalkoztatja, hogy hová is került ő, tudják, hogy ott van, de nem érdekeli őket. Tudják, hogy mit csinál, de el vannak ők foglalva magukkal, de a dadus máig ott van, és pótanyaként, mindig is ott lesz neki.

- Lilu! Lilu! - Xaundaras Mester kereste a lányt és amint meg is találta őt rángatta magával a termébe.
Egy újonc elé állította, hogy ő legyen, ki felmérje erejét.
– Szervusz. - lelkesen ugrált a fiú elé [color=firebrick] – Lilu Rainbow Flandre. – mutatkozott be neki és nyújtotta a tenyerét.
– Szia, Henric Hex. - szólt zavartan a fiú.
– Mester! Én nem akarok bántani senkit sem!
– Én sem.
- Reménytelen. – csóválta a fejét, majd hagyta itt őket, sétált ki a teremből.
– Hát ez gyors volt. - mosolygott vissza a fiúra – Most hamar feladta.
– Hamar? - kérdezte a fiú, majd sóhajtott fel.
Látszott az öröm rajta, hogy véget ért az edzése. Lilu csak most vette észre Henric fáradt arcát és poros ruháját.
– Veled meg mi történt? - csodálkozott, majd nézte végig őt – A kezed. - nézte a lehorzsolt tenyerét.
– Á, semmi, csak egy kis munka, edzés, vagy mi.
– Ez nem semmi! Ez igenis komoly! - emelte fel a hangját, majd ragadta meg a fiú karját.
Az orvosi szobába akarta vezetni őt, mit sem törődve azzal, hogy Henric ellenezte ezt. A lány sebesen száguldott végig a termen, nem mérve fel a helyzetet, hogy a fiú nagyobb volt tőle, így nagy lendülettel vezette bele őt az ajtót tartó keretbe.
Nehezére esett húzni a testét, majd méterekkel később jött csak rá, hogy az eszméletlen Henriccet vonszolta maga után.
A lány szemeiből mindaddig könnycseppek potyogtak, míg fel nem ébredt a fiú mellette.
– Sajnálom! Úgy sajnálom! Nagyon nagyon sajnálom! - hajolt vörös szemekkel fölé.
– Ugyan. - szólt, majd nyitotta ki a szemeit – Mintha egy angyal lenne felettem. - húzta mosolyra száját.
– Angyal? Én? Vicces vagy. - törölte meg kisírt szemeit és nevetett ő is, majd állította fel a fiút és fel a lépcsőn a pulthoz vezette őt.
- Van egy újabb áldozatod Lilu? – nevettek a kérdésen a közelben ülők.
– Nagyon vicces. - nyújtotta a nyelvét, de nevetett ő is magán.
Beszélgettek még egy ideig, majd társalgásukat egy hangosabb vita szakította félbe, mi a terem másik feléből jött.
– Már megint? - sóhajtott fel – Sose fejezik ezek be.
– Mindig vitatkoznak?
– Mindig, mindig és mindig. - állt fel és indult meg a vitatkozó felekhez, azonban pár lépést követően nagy lendülettel fordult vissza a fiúhoz, karjaival szinte leütötte a mellette levőket – Henric. Örülök hogy megismerhettelek. - a fejét döntve hajolt meg előtte – És még egyszer sajnálom az… az… - mutatott a saját homlokára – a sérülést.
– Én örülök a megismerésednek. Még biztos találkozunk.
A lány lelkesen állt tovább és ment beszélni a barátaival, kik a kelleténél kicsit hangosabban beszéltek egymással, mint ahogy azt kellett volna.