HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Imolatus

Go down 
SzerzőÜzenet
Imolatus
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 79
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Aug. 11.
Age : 28
Tartózkodási hely : Úton, vagy a Golden Phoenix épületében

Karakter információ
Céh: Golden Phoenix
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Imolatus   Csüt. Aug. 30, 2012 7:39 pm

A Rejtett Oázis regéje
I. rész
A szökevény könyv

- Hogy érted, hogy ez még mindig nem elég? – kérdezte dühösen Marigold, miközben a nagy halom könyvre csapott.
Imolatus sztoikus nyugalommal összecsukta a kezében tartott lexikont, majd a kupac tetejére dobta.
- Úgy, hogy ezek közül egyben sem esik még említés se a Rejtett Oázisról. Tehát teljesen hasznavehetetlenek.
- Akkor talán nem a könyvekben kellene a megoldás után kutatnod.
- A beavatottakon kívül senki sem tudja, hol található az angyalok rejteke. Mit vársz tőlem? Induljak neki, és fésüljem át centiről centire egész Fiore-t? – tárta szét a karját a fiú.
Marigold nem szólt semmit, csak a homlokát ráncolta. Ez volt a harmadik délutánjuk, amit a céh könyvtárában töltöttek, a Rejtett Oázishoz vezető nyom után kutatva. Igaz nem ez volt Imolatus eredeti célkitűzése. Azt hitte, a könyvtárban végre egy kis nyugalomra lelhet Marigoldtól, aki az utóbbi időben mindig a nyomában loholt, és mindenféle feladattal látta el. Amikor viszont a lány itt is rajtaütött, kénytelen volt valamilyen fedő sztorival előállni, hogy miért üldögél naphosszat a könyvtárban. Az angyalok rejtekhelyéül szolgáló Rejtett Oázis utáni kutatás tűnt a leglogikusabb választásnak. Arra azonban nem számított, hogy a lány csatlakozik hozzá.
- Imolatus! Imolatus! Marigold! Képzeljétek, megtaláltam! – harsant egy lelkes kis hang a könyvtár túloldaláról. Veszedelmet sejtve mindketten felkapták a fejüket. Nessa Paragon trappolt vidáman feléjük. Hiába számított A-osztályú mágusnak, Nessa megmaradt csetlő-botló kislánynak, aki képes volt magát vagy a környezetét bárhol és bármikor veszélybe sodorni az ügyetlenségével. Most sem volt másképp.
- Júúúújj – sikkantott Nessa, amikor futtában megbotlott a küszöbben. Az addig kezében lóbált könyvet esés közben elhajította, ami dobócsillagként pörögve átszelte a szobát, és pár centire Imolatus fejétől állt bele egy polcba.
- Nessa, ez egy könyvtár, itt nem szabad kiabálni és futkározni – rótta meg szigorúan Marigold (nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva a meghiúsult merényletet, ami a fiú ellen irányult).
- Ne haragudj – kért elnézést a lány, miközben a térdét dörzsölgette. Majd hirtelen felragyogott az arca:
- Találtam egy nyomot, ami elvezethet a Rejtett Oázisba! Jobban mondva egy nyomot, ami elvezethet egy nyomhoz. Nézzétek! –azzal fellapozta a majdnem-halálos könyvet. Mint kiderült, egy Fressia-beli antikvárium leltározási naplója volt. Ezután egy hosszas és unalmas beszámoló következett arról, miként jött rá Nessa, hogy a számontartásban elkallódott egy könyv, amelyet egy titokzatos utazó írt a Rejtélyek Oázisáról.
- Egy szó, mint száz, az az írás még mindig ott lehet – fejezte be a kiselőadását Nessa, amely inkább sok ezer szóból állt.
- Várjunk csak! Te akkor engedély nélkül elhoztad egy antikvárium privát okiratát? – Marigoldnak csak ennyi hozzáfűzni valója volt az elhangzottakhoz.
- Tessék? Háát nem, nem egészen, a helyzet az, hogy annyira lelkes voltam, meg minden, meg hát visszaviszem majd – makogta ijedten Nessa, amikor rájött, hogy tulajdonképpen ellopta a dokumentumot.
- Ne törődjetek vele! Úgyis indulni készültem, majd visszaviszem – Imolatus gyorsan közbeszólt, megakadályozva, hogy Marigold átmenjen büntetés végrehajtóba. Gyorsan felkapta a könyvet, és kivetette magát az ablakon, zuhanás közbe idézve meg angyalszárnyait.
- Hé! Használd az ajtót!

Imolatus gyors iramban ereszkedni kezdett, amikor a magasból kiszúrta az antikváriumot. Úgy döntött, a jó fiút fogja eljátszani, hátha úgy könnyebben kiadják a könyvét.
- Jónapot! A barátom véletlenül magával vitte az egyik katalógusukat! Visszahoztam, remélem nincs harag. Kárpótlásul vennék is egy könyvet – jókedvűen hadarva nyitott be az ajtón. Meglepetésére nem talált odabent senkit. A földön mindenfelé kitépett lapok voltak, a székeket pedig felborogatták. Gyanakodva nézett körbe. A pult alól mintha pityergést hallott volna.
-Hahó? – Imolatus bekukkantott a pult mögé, ahol egy reszkető idős nénit talált.
- Takarodj innen! Átkozott rabló! Hát nem vittél el már mindent, amit akartál? Akarsz még valamit? Hát vigyed! Csak engem ne bánts! – sipította az öreg hölgy, miközben esetlenül csapkodott egy legyezővel. Imolatus gondterhelten csóválta a fejét. Most vagy a bolt vált önkiszolgálóvá, vagy megelőzte őt egy rabló.
- Tessék lehiggadni! Nem vagyok tolvaj! Vásárló vagyok! Várom, hogy kiszolgáljanak!
A több évtizedes eladói tapasztalat e szavak hallatára legyűrte a pánikot, és a néni, mint egy új ember mászott elő a pult alól.
- Mondjad csak, drága fiam, miben segíthetek?
- Egy könyvet szeretnék venni, csókolom. De előtte tessék már elmondani, mi történt itt?
Az idős eladó megint pityeregni kezdett, de végül csak beszélni kezdett:
- Itt járt egy rabló! Csak úgy bejött, köszönés nélkül, és méregetni kezdte a könyveket. Rögtön láttam ám rajta, hogy miféle, de hát csak meg kellett kérdeznem tőle, hogy mit akar. Tudod, fiacskám, a mi szakmánkban már csak így megy, nem szabad ítélkezni. Emlékszem, még eladó bojtár koromban bejött egy himlőhelyes mágus, aki egy fekete mágiáról szóló könyvet vett. Én nem akartam odaadni neki, de a mesterem ragaszkodott hozzá. Amint megkapta, szét is tépte. Kiderült, hogy a Mágustanács embere. Máskor pedig…
- Szóval ő tényleg rabló volt, nem? – sürgette meg Imolatus.
- Úgy bizony. Valami könyvritkaságokról hadovált, amik jó áron kelnek a feketepiacon. Utána megtöltötte a zsákját a hátsó polc könyveivel, majd elviharzott.
- Szóval a ritka könyvek hátul voltak? Miket vitt el pontosan?
- Jaj, drágám, azt sajnos nem tudom neked megmondani. Tudod nem ő volt ma az első rabló. Előtte itt járt egy cserfes kislány. Mindenféléről csacsogott, mint egy igazi kis csitri. Olyan aranyosnak tűnt, így hát odaadtam neki a katalógusom, amikor kérte. De mire észbe kaptam, már hűlt helye volt. Szerintem annak a rablónak volt a cinkosa – hajolt a fiúhoz bizalmasan suttogva.
- Nos nemegészen. Ő a barátom, aki szétszórt ugyan, de nem tolvaj. A könyve csak véletlenül maradt nála. Igazság szerint azért jöttem, hogy visszahozzam – azzal a nagy utat bejárt katalógust a pultra tette.
- De kis rendes vagy! Nem is értem, hogy lehet egy olyan aranyos fiúnak, mint te, ilyen komisz menyasszonya.
- Izé, ő nem a menyasszonyom, csak az egyik ismerősöm. Nincs köztünk semmi. Komolyan! – mentegetőzött elpirulva Imolatus. Hogy Nessa és ő? Elég abszurdul hangzott. Már a nászutat sem érné meg, hiszen amilyen ügyetlen a lány, a lakodalmas tortavágásnál hátba döfné a késsel. A figyelmet elterelendő a katalógusra mutatott.
- Most már meg tetszik tudni mondani, milyen könyvek tűntek el?
Az eladó a lapokat böngészve felsorolt vagy egy tucat könyvet. Imolatus balsejtelme beigazolódott: az övé is köztük volt. Az öreg hölgy a fejét csóválta.
- Nem is tudom, hogyan kallódhatott el az a könyv. Pedig amióta én vezetem a boltot, már többször is leltáraztam. Nem csoda, hogy elvitte a rabló, igazi ritkaság. Már maga védő pecsét is megvan vagy ötven éves.
- Pecsét? Milyen pecsét?
- Tudod drágaságom, régen az eladók a könyvekre mágikus pecséteket tettek, így védték a tolvajoktól. Ezek vagy megakadályozták, hogy engedély nélkül kivigyék a boltból, vagy segítettek a tolvaj nyomára akadni. Sajnos ma már nem használjuk ezeket, mert túl drága. Inkább az ajtóba építtetünk védő lakrimákat.
Imolatusnak ekkor bevillant valami.
- Álljunk csak meg! Ha a könyvön védő pecsét volt, és ki tudta vinni, akkor az csak egyvalamit jelenthet: nyomravezető pecsét van rajta! Meg tudjuk nézni, hová vezet?
- Jaj, fiacskám, ne keresd a bajt. Még kárt tesz benned az a csúnya gazember. Szólok inkább az katonaságnak, majd ők elintézik.
Imolatus nem hagyta magát lerázni, és közölte, hogy ő szakképzett mágus. Az eladó végül föladta, és egy lakrima segítségével lokalizálta a fiú mágikus térképen a rablót. Úgy tűnt, a búvóhelyén volt, egy elhagyatott malomban a város szélén. Imolatus elhadart egy rövid köszönetet, majd szárnyra kapott.

A lepusztult épülethez a fiú már kész stratégiával érkezett. Először berepül az ajtón, majd a meglepetés erejével rajtaüt a rablón és lehetséges társain. Ezután a lábainál fogva felemeli a magasba, és azzal fenyegeti, hogy ledobja, hacsak nem adja át önként a könyveket. Így is tett: az ereszkedési lendület felhasználva átszakította a rozoga ajtót, és a malom közepén landolt. Eközben a fejét forgatva az ellenfelét kereste.
Déjá vu. Papírlapok mindenfele, és a poros zsákok mögött valaki reszket. Ezt ma már láttam egyszer. Ekkor azonban valami fehér villant a szeme előtt. Imolatus éppen csak el tudta kapni a fejét, de valami éles lemetszette néhány hajszálát. Védekezően a feje elé kapta a kezeit, és hunyorogva hátrálni kezdett. A villámgyors veszedelem ekkor újra támadott. A fiú hatalmas szerencséjére hanyatt esett egy zsákban, így megint elkerülte a csapást. Ahogy a hátán feküdt, végre be tudta azonosítani a támadóját, ami legnagyobb megdöbbenésére egy könyv volt. A vérszomjas iromány borítói állkapcsokként csattogtak, míg a gerincéből két fehér szárny állt ki. A lapjait borotvaéles pengékként forgatva száguldozott a helyiségben. Ez ma már a második könyv, ami meg akar ölni.
Imolatus odakúszott a reszkető férfihez.
- Ez még hogy történhetett? – kérdezte felháborodva.
- Nem tudom! Ahogy hazaértem, és megnéztem a könyveket, ez az egy világítani kezdett, majd felröppent. Azóta képtelenség megállítani - bizonyítékként felemelte a karjait, amelyek tele voltak vágásokkal. Veszélyes egy könyv, az már egyszer igaz. A fél szárnyamat rá, hogy ő kell nekem.
- Egyébként te meg mit keresel itt? – kérdezte gyanakodva a sérült férfi.
- Egy könyv tolvajt és egy ritka írást keresek – válaszolt Imolatus, miközben a zsákok mögül a könyv röptét figyelte.
- Ahám! Szóval azért jöttél, hogy bevigyél, mi? Hát abból nem eszel! Innen csak a holttestemen át juthatsz ki! – mondta vicsorogva a tolvaj, és egy kést húzott elő az övéből.
- Ahogy akarod – felelte közönyösen a mágus, és jobb karját Camael kezévé változtatva állkapcson vágta a férfit, aki eszméletét vesztve elterült a padlón. – Ez a fedezék úgyis kevés volt kettőnknek.
Ideje a kerge könyvre koncentrálni. Megfigyelése szerint nem csak nyomravezető bűbájjal volt ellátva a könyv, ha már ilyen veszett módon viselkedik. Cudar idők járhattak régen, ha ilyen drasztikus módon védték a tudást…
- Megvan! – kiáltotta diadalittasan, amint egy óvatlan pillanatban az előtte elsuhanó írásra vetette magát. Ám elszámította magát, a könyvbe több erő szorult, mint hitte. Ahogy a borítóját markolta, a mágikus veszedelem felemelte, és a falhoz csapta a fiút. –Nincs meg…
Imolatus feltápászkodott, és Camael keze helyett újra az angyalszárnyakat idézte meg. A levegőbe emelkedett, és a szűk belsőtérben légikeringőbe kezdett a könyvvel. Sikerült megfigyelnie, hogy a könyv bizonyos alakzatok szerint repül, és csak akkor támad, ha az útjába kerül. Végül elszánta magát, egy gyors csapással elérte a plafont, majd amikor a célpontja alatta haladt el, zuhanórepülésbe kezdett, és fölre teperte az ádáz papírhalmazt. Az egy kicsit ellenkezett, de végül a benne munkálkodó mágia egy fényes villanással megadta magát.
A mágus lihegve tápászkodott fel. Az ártalmatlanná vált könyvet a táskájába tette. Közben a földön is mocorgás támadt: éledezett a rabló. Csak ennyit kérdezett kábán:
- A könyv?
- Nyugalom, elintéztem. Indulhatunk.
- Hová?
- Én személy szerint vissza a céhembe. Te pedig a városi börtönbe, de előtte egy kis kitérőt teszel az antikváriumba, ahol bocsánatot kérsz az eladótól.
- Azt már nem! Nekem van egy jobb ötletem: te mész a pokolba, én meg arra, amerre akarok – ahogy ezt mondta, a rabló elkezdett a zsebében kutatni a kése után. Csakhogy közben eszébe jutott a fájdalmas jobbos is, úgyhogy inkább megadóan felemelte a kezét.
- Ezt már szeretem. A katonaságnál pedig mond azt, hogy Imolatus kapott el.
- Micsoda? Neked semmi közöd ehhez! Ha az az átokverte könyv nem támad meg, már régen bottal üthetnéd a nyomomat!
- Akkor mondd azt, hogy egy könyv szorított sarokba. Ezzel a sztorival biztos te leszel a legnépszerűbb fiú a börtönben.
A tolvaj meredt szemekkel pislogott egy darabig, de végül fogcsikorgatva követte a mágust. Belátta: az ellenállással csak ráfázhat. A nap végére a mágus leadta a foglyát a helyi börtönben, ahol az őrök mint régi ismerőst fogadták. Hazafelé baktatva elővette a zsákjából a sok bosszúságot okozó könyvet. Belelapozott, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a lapok üresek. Talán kárt tett benne a nagy dulakodással? Esetleg az idők folyamán kikopott belőle a mágikus tudás? Vagy egész végig rossz könyvet kergetett? Imolatus a borítóra meredt, és egyszerre lett számára minden világos és bonyolult. A címlapon ez állt:
„Ifjú Divine Soul mágus! Megtetted az első lépést a Rejtett Oáizis tudásának feltárásához. A következő lépéshez keress fel! Smithy”


A hozzászólást Imolatus összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 07, 2013 4:12 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Imolatus   Szer. Szept. 12, 2012 7:16 pm

Nos azt hiszem most két orrfújás között történelmet írunk, hiszen ez az első alkalom hogy valaki első kalandjára kap bonuszt!

Sok minden megfogant bennem az olvasás alatt, elsőként is az hogy ha ilyen szépen írsz hogy hogy még nem árasztottál el kalandokkal? Nagyon meg vagyok elégedve munkáddal, a párbeszéd egyszerűen fenomenális! Lüktet belőle minden NJK személyisége, tökéletesen játszottad ki beszéd alatt! Nagyon tetszettek a szituációk, jelentek! Egyszerre volt izgalmas és komikus, ami véleményen szerint nehéz műfaj! Nagyon jól ki lett találva, szépen lett megírva, valamint rettentően ötletesnek tartom az egész sztorit. Írásodban érezhető egyéni stílusod, amiért kifejezetten oda vagyok, egyedi, nem sablonos, nagyon egyéni humort érzek benne, ami egyszerre olyan valós és szarkasztikus kicsit. Kellemes távolságból mutatja be az eseményeket, melyek szívmelengetőek. Teljesen elvagyok alélva! A könyves jelent eleinte fura volt számomra, kicsit fenntartásokkal fogadtam, de a cselekvések teljesen megbarátkoztattak vele! Imolatus hatalmas forma, már most a szívembe zártam! Ennyi jó után viszont mondom rossz részét a dolgoknak. Azzal hogy egy ilyen magas színvonalú kalanddal ajándékoztál meg, eme náthás napon, tudd, innentől már csak felfele van számodra út! Követelem ezt a minőséget minden további kalandodban!

Ui: végét össze ne csapd még egyszer mert megharaplak!


Jutalmad: 100VE + 25VE bonusz!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Imolatus
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 79
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Aug. 11.
Age : 28
Tartózkodási hely : Úton, vagy a Golden Phoenix épületében

Karakter információ
Céh: Golden Phoenix
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Imolatus   Hétf. Szept. 24, 2012 8:15 pm

A katedrális regéje
I. rész
Csíny a katedrálisban

Imolatus a hétvégéjét a szülővárosában töltötte, békés családi körben. Az ünnepi ebéd túrós gombóc volt, a mágus egyik kedvence. Hiába, a céh menzája nem érhet fel egy jó kis hazaival. A fenti állítás alátámasztására a fiú öt óriás gombócot gyűrt le, a rokonság legnagyobb megelégedésére. Éppen a kedvenc részénél tartott, vagyis a maradék morzsát tejföllel és porcukorral összekeverve ette, amikor kopogtattak a bejárati ajtón.
A város katedrálisának klérusa volt. Hallotta, hogy a fiú visszatért a városba, és alkalmi munkát ajánlott neki. A feladata ugyanaz volt, mint amit azelőtt hosszú évekig kiválóan végzett: fel kellett söpörnie a templomot. A klérus állítása szerint amióta a mágus elment, senki sem végzett olyan jó munkát, és a szent épületre ráférne némi gondoskodás. Imolatusnak először nem akaródzott visszamennie oda, ahol olyan sok kellemetlen emléke volt, de a család unszolására (és mert úgy gondolta, nyomoz egy kicsit) mégis kötélnek állt.
A katedrális kapuin belépve megdöbbentő látvány fogadta. Az állítólagos mentora ideje alatt az egyházi épület szépen karbantartott, tiszta, megnyugvást hozó hely volt. Amióta azonban Vermor atya lett kinevezve főpapnak, a katedrálisra igencsak rájárt a rúd. A padsorok hektikus módon szétszórva, a járólapok feltöredeztek, a gyertyák gondos utánpótlás híján csonkig égve szomorkodtak a párkányokon. Egy helyen még a rózsaablakot is betörték.
Imolatusnak azonban nem maradt ideje lesújtó látványt szemlélni, a klérus sietve kezébe nyomott egy seprűt, és arra biztatta, hogy tegyen mindent úgy, mint régen. Nem miattam élte az aranykorát ez a hely. Attól, hogy én újra itt vagyok, nem lesz minden a régi, hiába is reménykedtek. Hasonló savanyú gondolatok jártak a mágus fejében, miközben a kócos cirokseprűvel a tengernyi kosz és macskanagyságú pormacskákkal küzdött. Egyszer mintha még egy patkányt is látott volna.

Egy jó órányi reménytelen söprűzés után végül leült kifújni magát. Szétnézett a katedrális termében: nem sok jelét látta az eddigi munkájának. Úgy döntött, ideje egy kicsit utánanéznie a hely állítólagos titkának. Úgy téve, mint aki csak céltalanul kószál, elindult a főpapi irodába. Szerencséjére az ajtó nyitva volt, és még őrök sem álltak előtte. A szobába benyitva meg is értette, miért. Az emlékeiben egy elegánsan berendezett helyiség élt, könyvekkel megrakott polcokkal, mintás szőnyeggel. Most azonban az iroda a feje tetejére volt állítva. Mintha át akarták volna építeni, de kőműves mesternek fogalma sem lett volna a szakmájáról. Mindenhol fúrtak, építettek, bontottak, alátámasztottak.
Egyetlen hely volt csupán, amit elkerült a céltalan barbár munka: az egyik falat. Imolatus azonban jól tudta, hogy ez nem egy hétköznapi fal. Ez adott helyet annak idején a rejtett alagsornak. A felületét szemmel láthatólag végigkaristolták, talán még faltörő kost is alkalmaztak rajta, de mindhiába. Vermor minden bizonnyal a pince mélységének titkaira ácsingózott, de rútul elbukott. Valószínűleg átalakítások címszó alatt iderendelte a munkásokat, ám visszaverte őket a mágikus jel. Holtpontra jutott a bolond. Kíváncsi vagyok, én mire jutok.
Mivel az ex-főpap által használt jelre nem emlékezett, kénytelen volt saját varázserejére támaszkodni. Odalépett a falhoz, és Camael kezévé formázott karjával egy hatalmasat rásózott a kőre. Erre az egy hatalmas villanás közepette a szoba közepéig vetette. A mágus azonban nem adta fel: összeszedte magát, és nekifutásból támadott. Miután magához tért a szemben lévő fal állványzatának roncsai között, úgy döntött, ideje taktikát váltani. Odasétált a falhoz, és mágikus jobbját nekitámasztva enyhe nyomást gyakorolt a kövekre. A mágikus izzás megint megjelent, ám most lökés helyett sokkal inkább szipolyozott. A fiú érezte, ahogy varázsereje apadni kezd. Ám a kihátrálás szóba sem jöhetett. Kitartásának meglett a jutalma: a falat védő pecsét engedett előbb.
Imolatus jócskán kifáradva, de mégis elégedetten konstatálta, ahogy a rejtekajtó feltárul. Ahogy lesétált a mélybe, furcsa érzés fogta el. Nem erre emlékezett. Mintha egy teljesen más helyen sétálna. A lépcső, a falak mind másmilyenek. Sokkal öregebbek, sokkal porosabbak. Sokkal közönségesebbek. Nem árasztják magukból azt a fajta fennkölt titokzatosságot, mint régen. Leérve szomorúan nyugtázta, hogy nem csak a „titkos tudást” tartalmazó tekercs volt átverés. Ott, ahol évekkel ezelőtt egy oltárnak helyet adó szoba volt, most egy ódon pince ásítozott. Méghozzá borospince, ahogy a mágus a szú rágta állványokat és üvegszilánkokat nézegette.

Illúzió? Álom? Látomás? Tudatmanipulálás? Ezek a kérdések kergették egymást a fiú fejében, miközben a lépcsőket szedte fölfelé. Abban szinte biztos volt, hogy nem Vermor keze van a dologban. A pap ugyan fanatikus, de közelről sem nevezhető okosnak. Visszaérve a főpapi szobába becsukta maga mögött a rejtekajtót. Ekkor azonban közeledő léptek zaja ütötte meg a fülét. Valaki éppen az iroda felé tartott! Imolatus gyorsan szétnézett búvóhelyet keresve. A fiú szeme egy félretolt szekrényen akadt meg. Odaszaladt és kinyitotta. Ahogy felakasztott főpapi köntösöket szemlélte, egy sokkal jobb ötlet körvonalazódott a fejében.
Magára kapott egy köntöst, a kámzsát a fejébe húzta, néhány párnával pedig sörhasat rögtönzött magának. Ugyan alakváltó mágusnak mondta magát, angyali külsőn kívül mást nem akart és nem is tudott felvenni. Más emberek eljátszása nehezére esett, és ezen a lámpaláz sem segített. Egyetlen kivétel volt: Vermor atya szerepét bárhol és bármikor megtévesztő precizitással volt képes előadni. Ez iskolás évei alatt inkább a paródia felé hajlott, ám itt és most, ebben a kaotikus irodában, a testi épségéért készült színészkedni.
- Ki van itt? - nyitott be a klérus.
- Mégis ki lenne, te ostoba? Ez az én irodám! – harsogta Imolatus Vermor atya hangján, miközben gondosan ügyelt rá, hogy végig háttal álljon a hívatlan vendégnek.
- Uram, maga az? Én azt hittem…
-Mit hittél, bolond? Hinni a Fényben kell! – torkolta le az ál-Vermor. A mágus tapasztalatból tudta, hogy az atya senkit se hagy szóhoz jutni. A megtévesztés bevált: a klérus kérdés nélkül meghunyászkodott. Ideje a dolgok mélyére ásni.
- Hogy haladnak a „munkálatok” a szobámban?
- De uram! Úgy gondolom, maga is tudja…
- Nem vagyok kíváncsi a gondolataidra! A válaszra felelj – fiú már kezdte sajnálni, hogy így megtapossa a szegény papot, de Vermor sem szokott másképp tenni.
- A mágikus jelképet még mindig nem sikerült feltörni, és ezen az ima sem segít. Az ereje az összes városbeli kőművest elrettentett attól, hogy nekünk dolgozzon. Talán ha igénybe vennénk néhány mágus…
- Nincs szükségem mágusokra! Az egyház imáján kívül mása nincs szükségünk! A hiba nem az imában van, hanem benned! Gyenge a hited! És Zentopia nem tűrheti a gyenge hitűeket!
- Igenis uram! – hátrált meg reszketeg hangon a klérus. Eddig nagyon jól ment.
- Válaszolj nekem: mi hír az elődömről?
- Mi hír lenne? Meghalt. Eltemettük. Maga mondott beszédet a koporsónál – válaszolt a klérus. A hangjában gyanakvás csendült. Hajjaj. Zsákutca. Ebből hogy vágom ki magam? Imolatus nagyot nyelt, majd lesz, ami lesz alapon ködösíteni kezdett:
- Nagyon is jól tudom, hogy eltemettük. De mindketten tudjuk ez mit is jelent valójában, és hogy kiről is van szó. Amíg ez a veszély fennáll, nem nyugodhat békében Zentopia.
- Igen uram, persze hogy tudom. Tudja, egy pillanatra feltámadt bennem a gyanú, hogy…
- Takarodj a dolgodra.
A templomszolga hajbókolva kihátrált a szobából, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy az igazi Vermorral beszélt az imént. Imolatus elégedetten kifújta magát. Ha tényleg ilyen jól tudok blöffölni, kártyáznom kellene.
Épp le akarta venni a főpapi köntöst, amikor felkacagott benne a kisördög. Egy ilyen díjnyertes alakítás ráadásért kiállt. Szorosabbra húzva arca előtt a kámzsa száját, kilépett a folyosóra.
- Inkompetens csürhe! Egyháztagadók gyülekezete! Dologra! A restség egyenes út a pokolra! – ilyen és ehhez hasonló badarságokat vágott minden szembejövő fejéhez, miközben a folyosókat rótta. Nincs mit szépíteni: élvezte, ahogy fejvesztve menekülnek előle az emberek. Annyira figurában érezte magát, hogy még az imakönyvnél térdeplő rendtársát is megrótta, amiért halk volt az imája. Hiba volt, ugyanis a térdelő alak az igazi Vermor atya volt.
- Szentségtörés! Ki merészeli becsmérelni Zentopia földi helytartóját? Ki mer szót emelni a Fény ellen?
Imolatus hátán végigfutott a jeges veríték. Mi tagadás, hirtelen nagyon melege lett a csuhában. Most két lehetőségem van: vagy elhitetem Vermor főpappal, hogy ő nem ő, hanem én vagyok ő. Vagy átváltunk egy kis hazaira. Végül a második lehetőség mellett döntött, és megidézte az angyalszárnyait.
- Borulj térdre halandó, hogy megmérettethess! – zengte, eljátszva a bosszúálló angyalt.
- Beszélj hozzám, ó égiek küldötte! Zentopia bajnoka, ki álruhában látogattad meg hű szolgádat! Mondd, miben lehet egy ilyen szánalmas halandó a szolgálatodra – felelte ájtatos hangon Vermor atya, kezét a feje fölött összekulcsolva. Nem mindennapi élmény látni, amint megalázkodik valaki előtt.
- Nem vagyunk elégedettek a feladattal, amit magadra vállaltál!
- A fal…
- A falat, ami elválaszt a sikertől, csak az igaz hit győzheti le! Tégy tanúbizonyságot elvakult hitedről, amit a Fény táplál! Koplalj, tegyél némasági fogadalmat, és aludj a földön! Ha ezeket megteszed, a fal megnyílik előtted! - ködösített egyre nagyobb rutinnal Imolatus.
- Értettem, ó mennyei küldött – azzal a főpap, mint egy csínyen kapott gyermek, elhátrált. Pont, mint a klérus.
- Ja, és söpörd fel a katedrálist! – szólt még utána Imolatus, a közmunka angyala. Már értem miért ugráltat annyit Marigold. Ez tényleg remek érzés.

Éjfél körül járhatott az idő, az amikor Imolatus, egy ásóval felszerelkezve, megérkezett a városi temetőbe. Szilárdan eltökélte, hogy a dolgok mélyére fog ásni. Szó szerint. Az irodában tapasztaltak után feltámadt benne a gyanú, hogy volt mesterének állítólagos sírja ugyanúgy átverés, mint a titokzatos pince. A másik ok, amiért feltúrni (vagy, ahogy ő gondolta, megigazgatni) készült egy sírt, az volt, hogy meg akarta tudni a volt főpap nevét. Szinte sosem támadt fel benne a vágy, hogy megkérdezze. Visszagondolva nem is érthette, hogyan történhetett mindez. Valahogy elégedett volt azzal, hogy uramnak szólíthatta. Akárcsak mindenki más. A fél szárnyamat rá, hogy ennek a hátterében is mágia állt.
Megérkezett a megfelelő sírhoz, és nekiállt a holdfényben kibogarászni a feliratot. Razomyr. Tehát Razomyr volt a neve. Érdekes. Na, Razomyr kíváncsi vagyok, vajon tényleg olyan mélyen alszol-e, mint azt az egyház szeretné. Imolatus nekiállt kiásni a koporsót. Kicsit később megállt pihenni (sosem fűlött a foga a kétkezi munkához). Amikor felnézett, a távolban egy ismerős alakot pillantott. Hosszú, vörös haja volt, és karcsú alakja. A mágus barátságosan integetett neki, majd visszatért a munkájához.
Kíváncsi vagyok, mit keres itt ilyenkor Marigold… Mi?! Marigold?! Itt?! Rémülten megpördült, vadul fohászkodva, hogy csak a megfáradt elméje űzzön vele tréfát, de sajnos a démoni látomás addigra centiméterekre állt tőle. Összeszűkült szeméből olyan hidegség áradt, hogy a fiúnak szabályosan vacogni kezdett a foga. Életében nem látta még ilyen dühösnek a lányt. Nem is csodálta: meggyőződés és nyomozás ide vagy oda, ő most akkor is sírgyalázást követett el. Csak azt nem értette, hogy került ide…
Mondani akart valamit, ám ekkor Marigold, követhetetlen sebességgel gyomron vágta. Imolatus megtántorodott, és háttal nekiütközött a sírkőnek. A lány testével odaszorította a kőnek, és ezt suttogta a fülébe, vészterhes nyugalommal:
- Most jól figyelj ide, te féreg. Első naptól fogva láttam rajtad, hogy egy szabálykerülő, lázadó, link alak vagy, de gondoltam betörlek. Ám sosem hittem volna, hogy ilyen gusztustalan tettre vetemedsz. Úgy tűnik, hatalmasat hibázott a Mester azzal, hogy felvett.
Imolatus még mindig mondani akart valamit, de Marigold belefojtotta a szót azzal, hogy a testével a kőnek passzírozta. A fiú érezte, ahogy a mellkasának nyomódnak a lány keblei, ám most a félelemtől merevedett meg, nem a kéjtől.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod. Mondj búcsút a tagságodnak, a szabadságodnak és a testi épségednek – suttogta, majd öklével bezúzta a sírkövet. Tegyük hozzá, nem oda célzott eredetileg, de azzal, hogy hátralendült az ütéshez, Imolatus elég levegőhöz jutott, hogy angyalszárnyaival a levegőbe röppenjen.
- Tényleg? Akkor én is mondok neked valamit. Én itt az egyház alkalmi gondnoka vagyok, te viszont kárt tettél egy felbecsülhetetlen értékű sírkőben. Ha itt valaki börtönbe megy, az te leszel – a friss esti levegő, és a lánytól való távolság bátorítólag hatott a mágusra. Mire azonban elgondolkozhatott volna azon, hogyan tovább, már a földön feküdt, és Marigold a mellkasán térdelt.
- Neked aztán tényleg van bőr a képeden. Igaza volt veled kapcsolatban Elektrának – Imolatus mintha egy mosoly árnyékát látta volna átsuhanni a lány arcán. Igaz, lila és fekete karikákat is látott az oxigénhiány miatt, szóval nem vette túl komolyan a dolgot. Azon viszont határozottan megdöbbent, hogy leszálltak róla. Marigold összefonta a karjait, és csupán ennyit mondott:
- Mesélj! – és a fiú, ha kapkodva is, de mesélt.

Imolatus újra ásott. Nem hitte volna, hogy egyszer így fog örülni, hogy dolgozhat. Marigold ott állt mögötte. Nem merte megkérni, hogy segítsen. Örült, hogy élt. A történetének végére érve hallgatólagosan megállapodtak: megnézik, mi van a koporsóban. Ha üres, életben marad, ha a főpap benne nyugszik, Marigold mellétemeti Imolatust.
Az ásó hangosan koppant a fán. A fiú nagyot sóhajtott. Most fog minden eldőlni. Nagyot nyelt, ahogy fa nyéllel felfeszítette a koporsó tetejét. A mozdulatot hatalmas por kavalkád követte, ami köhögésre ingerelte hősünk torkát. Ahogy leültek a levegőben táncoló részecskék, lélegzetvisszafojtva belekukkantott.
Ahogy a rongyokba bugyolált fehér csontarcot nézte, érezte, hogy valami elszakadt benne. Mintha minden erő és akarat elszállt volna belőle. Itt a vége. Kockáztattam, és vesztettem. Ostobaság volt ez az egész. Nem is tudom mit gondolhattam.
- Temesd vissza! – Imolatus szó nélkül engedelmeskedett. Marigold a vállára tette a kezét, mire a fiú lehunyta a szemét, hogy legalább ne lássa azt, amit most jön.
- Igazad volt. Zentopia egyházában tényleg nagy a sumákolás.
- Ugye? Őőő pontosan miért is?
- Egyértelmű. A holttest hamis. Egy emberi test nem bomlik le ilyen gyorsan, és hiányoznak a holtat ellepő férgek is. Arról nem is beszélve, hogy az egész testet mesterséges mágia lengi körül. Minden bizonnyal egy varázslattal létrehozott ál-testet helyeztek el a koporsóban. Az egyházi szertartás ugyanis megköveteli a nyitott koporsó melletti gyászolást.
- Az üres koporsó elmélete tehát eleve ki volt zárva – mivel az egyház kebelén nőtt fel, erre igazán gondolhatott volna. A mai nap mégis olyan zűrös volt, nem csoda, hogy alig fogott az agya.
- Akkor miért ásattad ki velem, ha úgyis tudtad, hogy nem lehet igazam?
- A munka nemesít. Plusz nem árt, ha megtanulsz nyomás alatt gondolkodni. Mennyünk! – parancsolta Marigold, és hátat fordított a fiúnak.
- Még egy utolsó kérdés. Hogy kerültél ide?
- Erre volt dolgom, és gondoltam megismerkedek a szüleiddel – felelte olyan hangon, mintha magától értetődő lenne, hogy beleárthatja magát Imolatus privát dolgaiba.
Sosem fogok kiigazodni rajta…


A hozzászólást Imolatus összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 07, 2013 4:13 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Imolatus   Pént. Okt. 19, 2012 6:55 pm

Nagyon szép munka! A szituációk és a sztori vezetése teljesen lenyűgözött, igazán értékes képességed van, remélem tudod! Valamint minden kalanddal kíváncsibbá teszel szóval remélem hamar jön a folytatás!

Jutalmad: 100 VE +25 VE Bonusz

~~~ Level up! ~~~
~~~ Gratulálok a második szint meglépéséhez! ~~~
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Imolatus
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 79
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Aug. 11.
Age : 28
Tartózkodási hely : Úton, vagy a Golden Phoenix épületében

Karakter információ
Céh: Golden Phoenix
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Imolatus   Vas. Ápr. 07, 2013 4:42 pm

A Rejtett Oázis regéje
II. rész
Smithy

Háló Völgy kanyonja nem éppen kellemes hely, lévén a földrengés által szétszabdalt sziklás terület hírhedten vendégmarasztaló vidék hírében áll. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden diétával, úgyis éhen halsz” tartja róla a mondás. Természetanya rosszindulatú munkálkodásának hála a földmozgások egy egész kis labirintust vájtak a földbe, így ember legyen a talpán, aki onnan kijut. Épeszű férfi vagy nő természetesen csak akkor merészkedett ide, ha minden kötél szakad, ám legtöbbjüket soha nem látták viszont. Így hát Imolatus mosolya sem volt őszinte, amikor megtudta, hogy itt kell keresnie mesterét, Smithy-t.
A dolgok eleve nem indultak túl könnyen. Kezdetnek a könyv, amely a nyomot tartalmazta, az életére tört. Szó szerint. Ezek után nem csoda, hogy hősünk kétkedve ütötte fel azt az irományt, amely előtte még a vérét kívánta. Az igazi csalódás azonban csak ezután következett: egyetlen nyúlfarknyi mondat fogadta az első oldalon, mely szerint a Rejtett Oázis titkának feltárásához fel kell keresnie egy Smithy nevű illetőt. Ez persze nem lett volna baj, ha ad neki némi támpontot. De nem, az összes oldalon ez az üzenet tűnt fel. Erre kellett elpocsékolni egy egész könyvet? Ennyi erővel felírhatták volna egy cetlire is, ugyanott lennének.
Nessán persze rögtön eluralkodott az izgalom, amint a fiú kiejtette a száján a „titkos” és „üzenet” szavakat. Kiéheztetett kardfogú tigrisként vetette rá magát az írásra. A könyv persze azonnal megvadult, és rácsapódott az orrára. Így jár az, aki kíváncsiskodik. Persze a lány továbbra sem adta fel, a fiú válla fölött pipiskedve ontotta a jobbnál jobb ötleteket. „Tartsd tűz fölé, hátha felfedsz valamilyen írást!, „Kántálj neki jelszavakat találomra!”, „Pördülj meg háromszor a tengelyed körül, üsd össze a bokád, és mond azt: Mindenütt jó, de legjobb otthon!”. A végére már az egész céh azon volt, hogy őt traktálja tanácsokkal. A prímet természetesen Marigold vitte, aki már konkrét véráldozatos szertartásban gondolkozott. A hülyeség tengerében azért csak akadt valódi segítség is. Kiderült, hogy az angyalszárnyból kitépett toll jelentette a megoldást. Ezzel (és némi tintával) a könyv felfedett egy térképet, amely az X-et a Háló Völgybe rakta.
Tehát ott állt hősünk egy lépésnyire földanya katakombájától, és azon tanakodott magában, hogy megéri-e ez az egész. Akkor és ott jó ötletnek tűnt lelépni a rejtélybe beleőrült céhtársai elől, ám most valahogy borsózott a háta a kanyon bejáratánál. Végül vett egy nagy levegőt. Majd még egyet, és az arcára csapott. Idióta! Hát nem arra valók a szárnyai, hogy ne kelljen gyalog átszenvednie magát az útvesztőkön? Fejcsóválva átkozta a saját ostobaságát, és a magasba emelkedett.
Nem telt bele fél óra a környék pásztázásába, amikor valami csillogásra lett figyelmes. Közelebb akart repülni, hogy megvizsgálja, ám erre nem volt szükség. A fénypont pulzált egyet, majd követhetetlen sebességgel megindult felé. Imolatusnak reagálni sem volt ideje, a mágikus lövedék lyukat égetett a bal szárnya közepébe. A hirtelen jött fájdalom az elméjébe mart, de a fiú nem merte visszavonni a varázslatot, mert úgy gyorsabban kenődne szét az agyveleje a földön, minthogy azt mondhatná: Geronimo. Így hát bukdácsolva megpróbált kényszerleszállni, több-kevesebb sikerrel. De néhány zúzódással akkor is jobban járt, mintha a térdével vakarhatná a lapockáját.
Miután feltápászkodott és leporolta magát, támadóját kezdte kutatni a messziségben. Az illetőt nem volt nehéz kiszúrni. Nos nem azért, mert elbújt volna, hisz egy sziklakiszögelésen üldögélt és széles mosollyal az arcán integetett. A problémát az okozta, hogy Imolatus álmában sem számított volna arra, hogy egy ilyen töpörödött öregembert fog találni a Háló Völgyben. Szó mi szó, a koros férfi nem volt túl magas, és ezen csak rontott, hogy rettentő alacsony volt. Még egy gyufás skatulyán ülve is lóbálhatta volna a lábait. A szürreális látványt csak tetézte a borzas haja, a bozontos barkója és bajusza, amelyek ráadásul még össze is értek. Lényegében úgy nézett ki, mint egy nyugalmazott kerti törpe generális.
- Hejhó, barátocskám, hejhó! – integetett neki olyan vidáman, mintha csak egy kellemes teázásra invitálná. Imolatus ugyanolyan barátságosan visszaintett. Remélte, hogy így meg tudja közelíteni anélkül, hogy újra rátámadnának. Miközben haladt előre, óvatosan ide-oda sandított, azt figyelve, hogy az öregnek vajon vannak-e rejtőzködő társai. Ki tudja, lehet, hogy elvetemült szervkereskedővel hozta össze a balsors.
- Fiatalság, fiatalság, mindig a könnyebbik végén fogjátok meg a dolgot. Csak úgy megidézed a szárnyaid, és iderepülsz. Hát mit gondolsz, drága fiam, miről szól ez az egész? A tudásról. Áldozat nélkül pedig nincs tudás. Tán a Rejtett Oázisba is csak úgy berepülnél?
- Miből gondolja, hogy én a Rejtett Oázist keresem? – kérdezte gyanakodva a fiú. Az öreg gyanúsan sokat tudott róla, pedig még ki sem nyitotta száját.
- A szárnyaidból, fiam. Ilyen szárnyaik csak Divine Soul mágusoknak vannak. Vagy talán tévednék?
- Nos, ez valóban így van. Ezek szerint te lennél Smithy?
- Helyes, jó meglátás. De több tiszteletet, fiatal! – fortyant fel hirtelen az öreg. Imolatus kicsit furcsállta, hogy ilyen zökkenőmentese alakulnak a dolgok. Csak úgy idejön, és máris ráakad az öreg tanítóra. Az a fénynyaláb azonban óva intette az elhamarkodott ítéletektől.
- Értettem, mélyen tisztelt Smithy Mester. Gondolom akkor most egy próba elé fog vetni.
- Jól látod, fiacskám – vénember szeme ravaszul csillogott. – Ideje, hogy a satnya kis ifjonti elméd megmérettessen a Tudás Sztéléje előtt! Lépj hátra, és legeltesd az ősök nagy tudása előtt a szemed, amelyet a tudatlanság hályoga fed, hogy…
- Mármint itt és most?
A fiú közbeszólása kibillentette Smithy-t a (minden bizonnyal előre bemagolt) szent monológjából, pedig már szinte révületbe esett, a karját magasba lendítve készült a nagy attrakcióra. Most, mint egy dühös vadkan fújtatott, és kidülledt szemével tekintet útján akarta őt megfojtani. Imolatus nem zavartatta magát, közönyösen nézett vissza rá, mint egy diák, aki arra vár, hogy a tanár jóváhagyja a Wc-re menési kérelmét.
- Hogy mi? – bökte ki végül.
- Úgy értem, hogy ez a nagy próba meg minden, az itt lesz? A puszta közepén? Nem megyünk be inkább a remetelakjába, amit a sziklákba vájt?
- Mi az, hogy remetelak? Tán csak nem hiszed azt, hogy én itt élek? – kérdezte a töpörödött vénség egy mellőzött nemes sértettségével a hangjában.
- Csak amiatt gondoltam, hogy… - próbálta menteni a menthetőt Imolatus, de Smithy a szavába vágott.
- Én sem vagyok ám fiatal, ez a por, hamu meg hőség kikészíti szervezetemet – ripakodott rá, ám egy pillanatra megenyhül az öreg acélos tekintete. – Azért megértem a zavarodat, fiam. Ez a férfierőtől dagadó test már sokakat megtévesztett. A fehérnép rendszeresen harmincnak hisz.
Legfeljebb százharmincnak. Azokat a vézna végtagjaidat még egy marionett bábu is szégyellné. A visszéren kívül ott nem dagadhat semmi.
- Rendben, csak azt hittem, hogy maga egy olyan magányos gondolkodó, aki elvonult a zajos civilizációtól, hogy a világ dolgain meditálhasson.
- És minek kellene nekem ahhoz ide jönni? Én ugyanúgy képes vagyok a bölcselkedésre Fressia városá… - Smithy itt egy pillanatra megakadt, úgy látszik valami olyan csúszott ki a száján, amit ő sem akart.
- Fressia? Maga Fressiában lakik? – kérdezte meglepetten a fiú.
- Mi? Nem, dehogy, félreértettél!
- Egy fenét. Hallottam, amikor azt mondta, Fressia városában is ugyanúgy gondolkodhat, mint bárhol máshol – most Imolatuson volt a felháborodás sora.
- Nemnem, rossz a füled, én azt akartam mondani, hogy friss levegőjű várost, de megbotlott a nyelvem. Ez a nagy meleg, kikészít. Téged nem, fiacskám? Mi lenne ha elmennénk inni egy kancsó limonádét? – terelt minden erejével az öreg, de hősünk nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni. Ha tényleg ez a vén muksó lesz a tanítója, fontos, hogy idejekorán tisztázzák az erőviszonyokat. Vele nem lehet büntetlenül a bolondját járatni.
- Minek rángatott ide, ha úgyis ugyanott lakik, mint én? Várjunk csak, ez biztos nem véletlen! Maga figyelt engem? – követelte az igazságot feldühödve Imolatus, aminek az lett az eredménye, hogy Smithy egy darab követhetetlen gyorsaságú sziklával fejbe kólintotta. Úgy látszik mégsem olyan magatehetetlenül gyönge az öreg, mint első látásra tűnt. Miután a hőzöngő fiatalt ilyen módon lecsendesítette, leugrott a földre, és karba tett kézzel fel alá járkált előtte, mint róka a tyúkól előtt. Így közelről nagyjából a fiú gyomráig érhetett.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, hát be kell valljam, tényleg Fressia az otthonom. Egy igen remek város, imádom a bazárjait. Sosem tudhatod, mikor bukkansz egy remek kincsre a sok lom között. De ne hidd, hogy ennek bármi köze van hozzád. Én már akkor Fressiát mondtam az otthonomnak, amikor te még egy kósza lehetőség voltál egy romantikus lakrima mozi után.
- Jó, de ezek után ne várja el, hogy bevegyem, hogy az a megvadult könyv a nekem szóló üzenettel is puszta véletlen volt – morogta a fiú, ahogy fájó fejét fogva feltápászkodott.
- Pedig így van. Jobban mondva csak félig. Az igazság az, hogy eredetileg nem neked címeztem. Még fiatal koromban így akartam a szárnyaim alá venni egy ifjú Divine Soul alakváltó lányt, aki megfelelően ki volt… párnázva ahhoz, hogy eláruljam neki a Rejtett Oázis minden titkát – Smithy kéjéhes tekintettel a távolba meredve nosztalgiázott a régi idők idomain.
Hát igen, vén kecske is megnyalja a sót. Lélekben mindig is egy vén kéjenc lehetett. És ő fog engem beavatni a nagy titokba. Már ha egyáltalán befogad, fiúként eleve hátránnyal indulok nála.
- Hadd találjam ki: a hölgy nem volt vevő a közveszélyes kis meghívójára a könyvtárban.
- El se jutott odáig. Állítólag allergiás a betűkre - felelte savanyú ábrázattal az idős mentor. Hősünk egy pillanatra megsajnálta. Aztán Smithy vállat vont, és folytatta:
- Azért azt a remek kis csínyt kár lett volna veszni hagyni. Így hát amikor megtudtam, hogy a Főnixecskéknek új angyali alakváltójuk van, úgy éreztem eljött az alkalom. Nem kellett mást tennem, mint adni egy baráti tippet a kis könyvmoly barátnődnek, és jöttél, mint hangya a cukorra. Jobb ez így. Ha nincs ló, jó lesz egy tökfej siheder is, mint mondani szoktam – ahogy jött, úgy el is múlt Imolatus szimpátiája. De miért gondolja mindenki azt, hogy Nessa a barátnője?
- Most, hogy ezt tisztáztuk, visszatérhetnénk a próbához? A Tudás Nagy És Hatalmas Kavicsához? – a fiú próbálta visszaterelni a beszélgetést az eredeti mederbe, mielőtt a kölcsönös személyeskedés még verekedésbe torkollt volna
- Áh, hagyjuk, elment tőle a kedvem – legyintett lemondóan az apró tanító. - Az egész nem szolgált volna másra, mint hogy egy látványos monoliton felvázoljak egy rejtvényt, amit megfejtve megismerhetted volna leendő mestered – ezt úgy hangsúlyozta, mint aki gyalog lehozott egy csillagot az égről, csak azért, hogy Imolatusnak adja, mint lámpást.
- Ezek szerint külön kőtömbbe vésett feladvánnyal akarta a tudtomra hozni, hogy egy sunyi, dühkezeléssel küszködő, kéjenc vén kecske? – kérdezte fanyar mosollyal Imolatus.
- Kikérem magamnak, mi az, hogy vén?! – rivallt rá a férfi. – Én nem vagyok vén! Csak átformált a sok élettapasztalat! – elképesztő, hogy a nők után való sóvárgás milyen hatással lehet az emberi testre.
- Vigyázz a szádra fiam, ha velem szemtelenkedsz, pórul járhatsz – egy baljóslatú árny suhant át Smithy arcán, amit egy sokatmondó mosoly követett. Hősünk hátán végigfutott a libabőr. Túlzásba vihette a szájalást.
- Ha én annyira magatehetetlen vénség vagyok, akkor gondolom nincs ellenedre egy verseny – mondta Smithy olyan hangsúllyal, amivel az öreg boszorkányok szokták becsalogatni a gyerekeket a mézeskalács házikójukba.
- Milyen verseny, ha szabad kérdeznem? – kérdezte gyanakodva Imolatus.
- Egyszerű: amelyikünk előbb kiér a Háló Völgyből, az nyer. És hogy legyen valami kis tétje is, a kimeneteltől teszem függővé, hogy tanítványommá fogadlak-e.
- Ha veszítek, nem lesz a mesterem, és sosem jutok el a Rejtett Oázisba? – kérdezte leforrázottan Imolatus.
- Látom, kezded kapizsgálni. Akkor egy-két-há’ RAJT! – kiáltotta el magát. Mire a fiú felocsúdhatott volna, Smithy egy fényár kíséretében már át is változott. Angyalszerű alakja volt, habár a szárnyai nem a hátán voltak, hanem a bokájánál. Fehér tógát viselt, arcán pedig aranyszínű maszk volt. Imolatus kényszeredetten megidézte a szárnyait, ám használni már nem tudta őket, mert alakváltó mestere olyan sebességgel suhant el a horizont irányába, hogy azt még egy hiperaktív gyalogkakukk is megirigyelte volna. Az ifjú csak nyelt egyet, és a biztos veszteség görcsével a gyomrában levegőbe emelkedett.
A gyorsasági verseny elég egyoldalú volt. Abban a fura angyal alakjában Smithy köröket vert Imolatusra. Ha akarta volna, egy pillanat alatt elszáguldhatott volna a kanyon kijáratához. Ám ehelyett inkább a fiút bosszantotta. Folyton ott keringett körülötte, piszkálta, inzultálta, és nem hagyta, hogy három méternél magasabbra emelkedjen.
- Ha már úgyis itt vagyunk, mond meg, drága fiam, mi vagyok én most? – Smithy átváltott oktatóba, és hátrafelé gyalogolva faggatta a fiút. Sajnos még így is gyorsabb volt nála
- Idegesítő – sziszegte hősünk, és próbálta elrejteni a fáradt zihálását.
- Nemnem, úgy értem milyen angyal alakját öltöttem magamra? – javította ki az öreg, de hogy a fiú beszélgetés közben se unatkozzon, egy hatalmas követ rúgott az irányába. Imolatus kitért a lövedék elől, de válaszolni már nem tudott, csak vállat vont.
- Én vagyok Azrael, a Halál Angyala. Léptem gyors és nesztelen, akár az alélt testből elsuhanó lélek. Ebben a formában megnő az angyali alakváltó gyorsasága és akár anélkül szökellhetsz a levegőben, hogy a lábad a földet érintené. Nagyszerű, nem? Ezt figyeld, te tacskó! – az idős alakváltó elrugaszkodott, majd a négyet-ötöt ugrott a levegőben, mintha csak láthatatlan trambulinra talált volna. Ezt követően egy látványos hátraszaltót csinált, és hátba rúgta a tátott szájjal figyelő Imolatust. A fiú nyekkenve terült el a földön.
- Na, szerinted tudna ilyet csinálni egy vénség? Na? Na?! – provokálta Smithy, de a fiú némán feküdt. Valószínűleg elvesztette az eszméletét. Az öreg fejcsóválva lépett oda hozzá.
- Fiatalság, fiatalság. Hát miből vagytok ti manapság gyúrva? Semmi kitartás. Csak úgy iderepültök, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, jártatjátok a szátokat, de elég egy rúgás és… - de befejezni nem tudta, ugyanis hősünk egész testét átjárta egy vakító fény. Egész alakos alakváltást hajtott végre, és felvette Camael angyal formáját. Lábán egy fémveretes bőrcsizma volt, nadrágján két oldalt tollakat idéző minta futott végig. Ujjatlan bőrvértet visel, amelyen elől kapcsok sorakoztak. Meztelen felkarján bőrszíjak fogták közre, kezét és csuklóját pedig egy acélbokszer védte. Fején kámzsát viselt, amely enyhén leárnyékolta az arcát. Szemei kéken világítottak, homlokáról egy fehér csík tetoválás indul le, amely az állán végződött.
Smithy döbbenten hőkölt hátra, érezte, hogy át lett vágva, mint nyuszi bogyó a palánkon. Imolatus megnövekedett erejét a karjába gyűjtötte, és hatalmas csapást mért a földre. Az eredmény egy nagy kráter és óriási por kavalkád lett, amivel az öreg lókötő szeme-szája tele lett. A mester köpködve próbálta menekülőre fogni a dolgot, de ebben az alakban a fiú sokkal gyorsabban tudott repülni. Torpedóként lökte magát előre, és sikerült elkapnia a férfi bokáját. Az apró öreg úgy kapálózott a markában, mint egy frissen kifogott harcsa.
- A nap fogása! – kiáltotta diadalmasan Imolatus. [color=yellow]– Habár el kell ismernem, elég gyatra egy zsákmány. Amilyen méreten aluli, jobb ha vissza is dobom.
- Öreganyád térde kalácsát! – kiáltotta dühösen Smithy, és másik lábával több villámgyors rúgást vitt be a fiú alkarjának. A két angyal párharca ezzel holtpontra érkezett. Camael elengedte a töpörödött Azraelt, és sajgó kezét fogta. Szerencsére nem tett nagy kárt benne.
- Ravasz húzás volt, ezt el kell ismernem. Úgy látszik mégiscsak szorult beléd némi kurázsi. Nagy kár, hogy eredménytelenül erőlködtél. Még ebben az alakban sem leszel képes a nyomomba érni – szuszogta fölényeskedve Smithy.
- Tévedés, a tervem remekül bevált. Sikerült megkaparintanom magamnak Azrael gyorsaságát – felelte higgadtan Imolatus, és visszaalakult emberi mivoltába.
[color=BlueViolet]- Háh, a blöfföléseden van még mit csiszolnod, fiam. Korántsem rendelkezel elég erővel ahhoz, hogy magadra öltsd a Halál Angyalának alakját.
- Lehet, de most bőven elég lesz, ha csak a lábamat változtatom át – azzal egy röpke villanást követően egy fényes kék csizmát viselt, kis szárnyakkal a bokáján. Az a pár másodperc, amíg fogást talált az öregen, hősünk képes volt lemásolni ezt a részleges testrészt, és saját javára fölhasználni. Most már egyenlő esélyekkel indultak. A mélynövésű alakváltó csak pislogott, mint az aranyhal, akit kisütöttek a három kívánság után. Végül nyelt egy nagyot, majd fanyar arckifejezéssel csak ennyit vetett oda a fiúnak:
- Látom az eszed elég gyorsan forog. Ám hiába szerezted meg Azrael lábát, nekem van valamim, amid neked nincs: tapasztalatom! Viszlát a kijáratnál, tacskó – azzal elvágtázott.
Neked tapasztalatod van, vén bolond, nekem viszont mágikus térképem. Meglátjuk ki ér célba előbb.

- Ilyen nincs! Ez nem lehet! Csaltál! – Smithy ki volt kelve magából. Elvörösödött fejjel kiabált, és toporzékolt is hozzá, akár egy ovis. Meg volt rá az oka: nemcsak, hogy elvesztette a versenyt Imolatusszal szemben, de még el is tévedt. Hősünk nem kevesebb, mint három órát várt rá a megbeszélt helyen. Az öreg addig legalább tízszer keresztül-kasul átszáguldott a Háló Völgyön, úgy nézett ki, hogy a helyiek segítségét kellett kérni, hogy előkerítsék. Szerencsére erre nem volt szükség, mert a kitikkadt, lihegő vénember az utolsó pillanatban magától kikeveredett a kanyonból. Nem csoda hát, hogy nem volt jó kedve, amikor szembesült a vereségének tényével.
- Már hogy csalhattam volna, amikor meg sem állapodtunk a szabályokban?
- Az nem számít. Csaltál és kész. Punktum. A fogadásunkat emiatt semmisnek tekintem.
- Ahogy akarja. Mégiscsak szebben hangzik, ha önszántadból fogadtál tanítványodnak, és nem kényszerből – somolygott az orra alatt Imolatus. A férfi a fogát csikorgatta, de végül sikerült lenyelnie a dühét.
- Fiatalság… Sosem az öregek által kijelölt úton mentek.
- Persze, ki akar órák hosszat bolyongani a semmi közepén? – mielőtt azonban Smithy válaszolhatott volna, barátságosan kinyújtotta a kezét felé: - Bolond vén mesterem?
- Taknyos kis tanítványom – vágta rá az idős férfi, és kedélyesen kezet ráztak, megpecsételve így az elkövetkezendő idők kalandjait és egy életutat, amely fényesen világított még a reménytelenség fekete éjszakájában is.

Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Imolatus
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 79
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Aug. 11.
Age : 28
Tartózkodási hely : Úton, vagy a Golden Phoenix épületében

Karakter információ
Céh: Golden Phoenix
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Imolatus   Kedd Ápr. 30, 2013 10:18 pm

A katedrális regéje
II. rész
Be nem tervezett nyomozás, tervszerű bonyodalom
A megtépázott földön a repedések úgy futottak végig, mint veteránon a sebhelyek. A parittyából kilőtt lövedékként száguldó sziklatörmelék úgy visított, mintha elátkozott szellemeket nyúznának. Az ég lilás-piros színéven undok kelés volt a teremtés bőrén. Az örvénylő káosz közepén pedig egy apró termetű eszelős állt, szakálla és kevés haja úgy meredt szerteszét, ahogy az egy meg nem értett bolondnál szokás. A szemében szadizmus és egy feldolgozatlan gyermekkori sérelem táncolt egymással. A kezeivel egy őrült koreográfia szerint hadonászott. Mozdulatait hű csatlósként követték a földből kiszakított ördögi kövek, és éhes féregként vetették rá magukat szegény fiúra, aki kezeivel és szárnyával próbálta magát védeni.
- Elég, elég már! Fogd már fel, hogy nem megy!
- Majd menni fog, ha az életed függ tőle! – kacagta démoni hangon a kis öreg, és intésére a föld csontjának szilánkjai még ütemesebben száguldottak áldozatuk felé. Szegény fiú megbotlott, és a földre került, ám a kövek nem kegyelmeztek neki, ütötték-vágták. A fájdalom és a sokk mintha zsinóron rángatták volna az ifjút.
- Kelj fel, kelj fel! – követelte a kegyetlen hang.
- Nem megy! – a rázás erősödött.

- Azt mondtam kel fel! Most! – a hang hirtelen sokkal élesebb és valószerűbb lett, minek hatására Imolatus szemei felpattantak. Rémülten forgatta a fejét a parancs gazdáját keresve. Közben a pokoli táj szertefoszlott, és átadta magát a hajnali fényben gyéren megvilágított szobájának. A hívatlan vendége egy lány volt, ami aggasztotta az álmosan hunyorgó fiút: ilyen kéretlenül csak Marigold és Elektra szokott beállítani, ami egyet jelenthet egy egész napra való fárasztó munkával. Ám aggodalomra semmi ok, mint kiderült csupán Melissa Eliona volt az. A felismerés annyira megnyugtatta hősünket, hogy rögtön vissza is feküdt.
- Hé! Ne merészelj visszaaludni! Így is eleget vesződtem a költögetéseddel! – mondta dühösen a föld mágus.
- Hagyjál már Melissa. Tegnap nehéz napom volt, Smithy még a lelket is kiverte belőlem. Akármivel is készült mára az a két nősténydémon, nem vagyok hajlandó felkelni – a szavai nyomatékosításaként az ifjú mágus a fejére húzta a takarót, így próbálva meg eltüntetni a keresztbe font karral álldogáló vendégét.
- Se Marigold, se Elektra nincs itthon – jegyezte meg a tőle megszokott mély hangon a fiatal lány.
- Akkor meg pláne. Buli van! Mindenki ünnepeljen a saját szobájában! – mondta egy reménykedő hang a paplan alól.
- Gondolkoztál már azon, hogy miért övezi annyi megválaszolatlan kérdés a régi tanítódat? – hirtelen témaváltás olyan erővel érte Imolatus elméjét, mintha beledöftek volna egy vasrudat a fejébe. Fortyogó dühvel rúgta le a takarót, és minden erejével igyekeznie kellett, hogy ne ugorjon neki a másik torkának. Mivel a lány B-osztályú mágus, ő meg egy Zs-kategóriájú kezdő, nem kérdéses, ki húzná a rövidebbet.
- Neked ahhoz semmi közöd – zihálta dühösen, és a párnájába bokszolt. Már hogy ne gondolkozott volna ezen? Szinte napi rendszerességgel eszébe jut ez a végső talány, amit előző mesterétől örökölt. A látszólag kedves és bölcs idős úr, aki szívén viselte a sorsát. Aki szinte fiaként szerette, ám a nevét valamilyen érthetetlen okból szinte sosem kérdezte. A pályafutása végén pedig rábízott egy titkot a fiúra, amivel feltüzelte a vágyait és egy célt adott neki. Ám mint kiderült, a férfi körül minden hazugság volt, ami kis híján végzetesnek bizonyult hősünk számára. Ki nem akarna ezek utána végére járni a dolgoknak?
- Tudod, az egész céh aggódik érted. Ez az ügy nagyon zavaros. Több van a mélyben, mint azt elsőre hinnénk – a lány nyugodt hangsúllyal beszélt, szemmel láthatólag nem hatotta meg az a hiszti, amit a fiú lecsapott.
- Na ne mond! És arra esetleg nem gondoltatok, hogy ez az eget rengető titok mögött egy hatalmas gaz-gonosz áll, aki megesz reggelire? – fújtatott tehetetlen dühében Imolatus.
- Sokat fejlődtél, mióta ide kerültél.
- Persze, van néhány új alakom, ami felvehetek. Nagy cucc. Bezzeg a komolyabb varázslatoknál csődöt mondok. Tegnap Smithy lilára vert a köveivel, de nem tudtam megcsinálni Sandalphiel tollait.
- Rájössz a nyitjára, ha úgy hozza a sors.
- Jah, ő is azt mondta. „Majd menni fog, ha az életed függ tőle!” – a mágus egy pillanatra elhallgatott. Annyira szeretett volna előrébb haladni a vágyai megvalósításában, de mindig önmaga korlátaiba ütközött. Túl gyenge, hogy utána menjen a mesterének. Túlságosan tudatlan, hogy felfedezhesse a Rejtett Oázist. De amikor új erőre akart szert tenni, mindig csődöt mond a tehetsége.
- Egy kis nyomozás nem árthat – noszogatta a lány.
- Rendben. A héten mindenképp nekilátok. Keresek egy egyházi könyvtárat, és meglátom, találok-e valamit Razomyr nevével –felelte beleegyező sóhajtással hősünk.
- Remek. Ajánlom a Zentopia-i Nagykönyvtárat Oshibana városában. Marigold közbenjárásának hála kaptál két olvasójegyet szigorúan a mai napra érvényesítve. Kettőt, mert a kérésére én is elkísérlek – a fiú háta mögött forralt ördögi terv ismertetése után Melissa kivonult a szobából. Imolatus hanyatt vágta magát az ágyon, és dühében a kezébe temette az arcát.
Hogy a fenébe lehet, hogy mindig bedőlök egy ennyire nyilvánvaló átverésnek?

- Szép jó napot kívánok. Miben segíthetek? – köszöntötte a könyvtáros az előtte álló két, egyházi köntöst viselő személyt. A fiatalabb, ám sokkal elhivatottabb előre lépett, és mélyen zengő hangon válaszolt.
- Az Égiek ragyogják be szent napodat, fényességes ügyek intézője! – szavalta a szavakat, mintha csak egy verset mondana, és még a kezét felemelve tisztelgett is. Társa megrángatta a köntösét, és odasúgta neki:
- Figyelj, a vallásos neveltetés még nem egyenlő a szektával. Ne csinálj úgy, mintha egy fanatikus lennél – azzal odalépett a szemöldökét ráncoló könyvtároshoz.
- Hasonlóan szép napot, barátom. A társammal egy bibliográfia kivonatot szeretnénk készíteni.
- Milyen célból, ha szabad kérdeznem?
- Tudományos kutatómunka. „A késő- Fiore gondolkodási mechanizmusai a centralizmus és konzulimus árnyékában” a fő témánk.
- Áh, az igazán izgalmasan hangzik – lelkesült fel a kopaszodó, kerek szemüveget viselő hivatalnok. A lány zavartan nézett a társára, aki egy apró vállvonással üzente: „Csak humbug, amit hasraütésre mondtam”. A segítőjük mindenesetre bevette.
- Tudnának egy kis ízelítőt adni belőle? – érdeklődött egy hozzáértő szakértelmével az apró könyvtáros, de Imolatus nem jött zavarba.
- Nos, mint az köztudott, a Pálló által képviselt kultúrpolitikai szubmisszió több ponton téved. Erre egyrészt Barcho, az emilista, és Dévárt, a rafkonanalista már rámutatott. Persze az olyanok, mint Spomte próbálták a pemócionalizmussal alátámasztani a nagy előd lételméleti kártyavárát, ám ne feledjük, hogy… – hősünk magabiztosan dobálta be a teljesen véletlenszerűen eszébe jutó filozófiai zsargont egy képzeletbeli üstbe, hogy aztán az elkészült katyvasszal végleg meggyőzze az ügyüknek a férfit. Végtére is a filozófiában az a jó, hogy akárki akármit mond, úgyis igaza lesz, nem igaz?
- Ez persze lerágott csont. Én azonban hallottam egy jogtalanul mellőzött elméletistáról, aki ezelőtt néhány évtizeddel ezelőtt dolgozott. Poros jegyzetei alapján egy bizonyos Razomyr-ról van szó. Nos, engem ő érdekelne. Szeretném ott felvenni a fáklyát, ahol ő letette.
- És mit lehet tudni erről a bizonyos Razomyr úrról? – érdeklődött a könyvtáros. A homloka gyöngyözött az izgalomtól, arca kipirult, szemmel láthatólag magával ragadta ez légből kapott halandzsa. Biztos azért, mert az ő világában ennek volt értelme.
- Épp ez az, hogy semmit – tárta szét a karját most már tettetetlen tanácstalansággal Imolatus. – Csak néha kósza említést és mendemondát találtam. Azért is jöttem ide kutatni.
-Nos, akkor kalandra fel! – kiáltotta nekihevülve az ügyintéző, és a neki kialakított pult mögül kimászva elindult a könyvtár másik végébe.
- No látod, mondtam, hogy az álruha beválik – mosolygott diadalittasan Melissa.
- Francokat. Az én briliáns szövegem mentett meg minket – ellenkezett dühösen a fiú.
- Improvizáltál, ami veszélybe sodorta a tervet – csóválta a fejét társnője. Állítólag az ő tervei még sosem mondtak csődöt. A merev hozzáállását tekintve ez kész csoda. Vagy mindig tartott a hátsó zsebében egy balekot, aki az önfeláldozásával kiküszöbölte a csorbát az elnagyolt ötleteiben. Még szerencse, hogy nem lincseltette meg mindkettejüket az eltúlzott szövegével.
Akárhogy is, eddig jó úton haladtak afelé, hogy információhoz jussanak Razomyr-ról. Az Oshibana-i könyvtárban nem adtak ki információt Zentopia felszentelt papjairól, csak a rendtársaknak. Mivel nem akarták a nyilvánvaló kérdezősködéssel felhívni magukra a figyelmet, kénytelenek voltak egy ravasz ötlettel előállni. A papnak öltözés pedig tudvalevőleg Imolatus egyik specialitása volt. A terv tehát adta magát. Eddig úgy tűnt, minden sínen volt. Azonban nem kellett sokat várni a feketelevesre. Nem telt bele fél óra, a hivatalnok halott sápadt arccal tért vissza.
- Nincs! Egyszerűen lehetetlen, de mégis: nem találom Razomyr nevét sehol sem. Mindent átnéztem, minden lehetséges névsort, halálozási listát, egyetemi évkönyvet, de semmi – siránkozott.
- Nos, ez sejthető volt – mondta beletörődve hősünk, ám a felé szegeződő két dühös szempár miatt jobbnak látta, ha pontosít: - A nagy embereket mindig is nagy homály veszi körül.
- Nos, igen… Hát sajnos, itt a vége, nem tudok többet segíteni – az idegenvezetőjük az egyik lábáról a másikra állt idegességében. Szemmel láthatólag akart még mondani valamit, de visszatartotta.
- Semmi gond uram. Szemmel láthatólag túl nagy fába vágtam a fejszém. Azt hiszem hallgatok a tanítómra, és újraelemzek néhány klasszika-filológiai alapfogalmat, ahogy mindenki más - blöffölt a mágus.
- Nemnem! Egy ilyen hiánypótló munkának napvilágot kell látnia! Ennyivel tartozik a tudományos világnak! Ragaszkodom hozzá! –erősködött a szemüveges könyvtáros.
- De hisz maga mondta, hogy ez egy zsákutca.
- Nos, igazság szerint van egy hely, a Szent Hivatali Irattár. Ott biztos találna elég információt a keresett személyről.
- Az nem egy látogatók elől elzárt terület, amit csak a főpapi konklávé látogathat?
- Igen, igen – a csinovnyik egyre zavartabbnak tűnt. Szemmel láthatólag küszködött saját értékrendjével. – De ez a téma indokolttá teszi a szabályok áthágását. Fogja, ez a pecsét átmenetileg feloldja a szekcióhoz vezető zárat - azzal átadott nekik egy viaszpecsétes tekercset, amin minden bizonnyal egy előre megírt varázslat volt. Imolatus alig akart hinni a fülének. Ha ennyire meggyőző tud lenni, korhelynek kellett volna mennie, nem mágusnak.

- Még mindig azt mondod, hogy az improvizációm ártott a tervnek? – kérkedett a fiú, miközben a könyvtári alagsor méhében található eldugott és kis terem polcain kutattak.
- Igen. Ugyanis nem ezt beszéltük meg.
- Te mondtad, hogy járjunk a dolgok mélyére. Ennél mélyebben már nem is lehetnénk.
- Nem gondolod, hogy gyanús, hogy egy vadidegen beengedett minket egy titkos dokumentumokat tartalmazó, tiltott szobába? – kérdezte morcosan Melissa. Közben folyton a kicsi helyiség egyetlen bejáratát fürkészte.
- Mit mondhatnék, a két szép kék szemem csodákra képes – bagatellizált Imolatus, így próbálva leplezni az idegességét. Mielőtt azonban a lány válaszolhatott volna, nehéz fémcsizmák kopogása szakított félbe a szócsatájukat. Mindketten felkapták a fejüket. Az ajtóban négy fegyveres őr állt valamint egy arany palástot és arcát elfedő arany maszkot viselő, meglehetősen feldúlt egyházi vezető állt.
- Hitetlen férgek! Szentségtörők hitvány csürhéje! Hogy merészelitek a Teremtő fény nappali zuhatagában megszentségteleníteni a szent szövegeket? – rivallt rájuk, valóságos nyáltengerrel borítva be őket. A stílusa alapján Vermor atya szobatársa lehetett…
- Mi engedéllyel vagyunk itt – dadogta hősünk.
- Nincs olyan engedély égen és földön, amely feljogosítaná a gyalázat porát nyelő kutyákat, hogy e nemes terembe tegyék lábukat! – a fiú Melissára nézett, akinek a tekintetéből csak annyit tudott kiolvasni: „ugye megmondtam, hogy itt mindenki így beszél?”
- Figyeljen, nekünk az egyik könyvtáros adott egy tekercset, amivel beléphettünk ide. Egy középmagas, sovány, szemüveges, kopaszodó, békaképű alak. Biztosan ismeri.
- Én vagyok a Kurátor, én vagyok ennek a helynek az ura! Korlátlan tudással rendelkezek mindenről és mindenkiről, aki ide belép! És a szavaid teljesen hiteltelenek! Itt ilyen ember nincs!
- Ha itt tényleg ismer mindenkit, akkor mondja meg, ki vagyok én? – a pimasz válaszra a Kurátor elvörösödött, majd a mérgét nyeldekelve intett, mire a négy strázsa a mágusoknak rontott. A katonák elvakultságtól fűtve próbáltak lesújtani a betolakodókra, ám ők félreugrottak. Imolatus és Melissa egymásnak vetett háttal védekezett. A fénylő arany lándzsát markoló őr megpróbálta átdöfni őket. A fiú kitért, és egyik kezét Camael kezévé alakítva mellkason vágta a támadóját. A csapása azonban lepattant a szintén arany mellvértről. Társa sem járt több szerencsével: föld alapú varázslatai még csak meg sem karcolták a katonák antimágikus erővel átitatott védelmét.
Imolatus ekkor taktikát változtatott: ha ő nem tud mivel kárt tenni a támadójában, akkor lefegyverezi, sőt, a saját fegyverével győzi le. Szó szerint. Ez a terve is kudarcot vallott: ahogy megragadta a lándzsa nyelét, hogy kitekerje gazdája kezéből, éles fájdalom járta át a karját, teljesen megbénítva azt. Úgy látszik Zentopia gúnárjainak kijár a prémium felszerelés. A bekövetkezett bénaságát a férfi megpróbálta kihasználni, és újra felé döfött. Hősünk ezt egy számára is meglepő módszerrel hárította: lekapott egy vastag borítójú könyvet a polcról, és pajzsként maga elé tartotta. A két mágiával feltöltött tárgy találkozása egy óriási energia kisülést eredményezett. Az égieknek hála a katona húzta a rövidebbet, aki megpörkölt hajjal és kormos páncéllal a falnak csapódott, törött fegyverének markolatát még mindig kezében tartva. Imolatus, aki a könyvet markolta, sértetlen maradt.
A csata kimenetelében hirtelen bekövetkezett változás mindenkit meglepett. Azzal, hogy a vendégek lesből gólt rúgtak, felborult a papírforma. A maradék három őr már készült két vállra fektetni az egy szem lányt, ám a fiú „támadását” látva rémülten visszahátráltak a Kurátorhoz. Vélhetőleg egy nagyhatalmú sötét mágusnak hitték.
- Alvilági söpredék! Setét szíved méregtől csöpögő mannája nem győzedelmeskedhet az igaz hit bajnokain! – a főpap kezével egy bonyolult mágikus pecsétet idézett meg, amely pár másodperc koncentrálás után egy nyíl alakú fénynyalábot lőtt ki magából. Ám Melissát ez nem érte felkészületlenül. A terem falaiból kitépett kődarabokat magához vonzotta, összegyúrta, és egy szilárd kőfalat hozott létre köztük és támadójuk között. Sajnos azonban ez korántsem volt elég: a fényes nyíl minden nehézség nélkül átszúrta a védelmet. A lány erre hezitálás nélkül földre lökte a fiút, és saját testével fogta fel a varázslatot.
A mérkőzés azonban így is döntetlenre végződött: Melissa varázslatának következtében meggyengültek a falak, a mennyezeten pedig óriási repedések jelentek meg. A por és kőeső azzal fenyegetett, hogy az egész alagsor beomlik, maga alá temetve mindenkit.
- Alantas szolgák! Védjétek hitvány életetekkel a Kurátort! – ordította a főpap, és szolgáin áttaposva elsőnek menekült ki a koporsóvá avanzsáló teremből. Az őrök követték, még az alélt társukat is hátrahagyták. Hősünk hátramaradt, és eszméletlen céhtársába próbált életet verni. Melissa pulzusa ha lassan is, de vert. Azonban túl nehéz volt, hogy a fiú a vállán kicipelhesse, és hopp, egy mennyezetdarab már el is zárta a kijáratot. Ahogy a plafon kőburkolata egy óriási roppanással megadta magát a rá nehezedő kőtömegnek, és a biztos halált jelentő sziklák megindultak a bent maradtak felé, Imolatus csak egy valamire tudott gondolni: „Eljött az idő”

Melissa Eliona úgy érezte, a semmiben lebeg. Ám ez az érzés nem olyan volt, mint hitte. Nem volt könnyed, légies a teste. Épp ellenkezőleg, egy szúró érzés járta át a testét, és kígyóként tekergett át a testrészein. Amikor már úgy hitte, nem lehet rosszabb, a teste ütemesen remegni kezdett. Megpróbált összpontosítani, és feloldódni a végtelenben, de a testének rángása nem maradt abba. Majd a lebegés megszűnt, és zuhanni kezdett, bele a lángokba.

A lemenő nap sárgás-vöröses fényei még megragadták az alkalmat, és belopakodtak a Golden Phoenix céhházának ablakain, és narancsszín fénnyel vonták be a gyengélkedő falait. Melissa rájött, hogy a fáradt nap fényének játékát látta tűznek. Felismerte a számára kedves bútorokból az otthonát, és lelkét egy mély, megnyugtató érzés járta át. Felsóhajtott, és megpróbált felkelni. Ám a fájdalom kígyója újra átjárta a testét. A nyögésére a látóterén kívül valaki felkuncogott.
- Ugye milyen pocsék érzés, amikor akaratod ellenére felköltenek? Ezek után kétszer is meggondolod, hogy belehajszolj ilyen őrültségekbe.
- Imolatus?
- Nem, Mikulás Főmágus. Naná, hogy én vagyok az.
- Mi történt? A Kurátor megkímélte az életünk? Házi őrizetben vagyunk?
- Túrót. Nem Zentopia felkent megszállottjainak köszönheted az életed, hanem nekem.
- Az lehetetlen. Te egy zsenge kezdő vagy, nem bánhattál el mindegyikőjükkel!
- Tudtam! Tudtam, hogy zöldfülűnek tartotok, és csak süketeltél a „sokat fejlődtél” dumával!
- Akkor is, mi történt valójában? – kérlelte gyengén Melissa. Válasz helyett a fiú felkelt, és besétált oda, ahol a lány fekve is láthatta. Szó mi szó, az ifjú angyalmágus sem nézett ki túl jó. A keze, amivel a lándzsához ért, könyékig be volt kötve. Emellett arcán egy óriási monokli, a testén rengetek lilás-zöldes zúzódás éktelenkedett. Ennek ellenére fülig ért a szája.
- Ezt figyeld – azzal egy fényes sáv futott végig a hátán, és a semmiből megjelent két szárny. Ám ezeket nem puha fehér tollak fedték, mint rendesen, hanem szürkés acéllemezek, melyeken arany hímzés futott végig. – Sandalphiel szárnyai. Remekül alkalmasak védekezésre és mások védésére. Ma mindkettőre szükség volt. Igaza volt Smithy-nek, ha az életem függ tőle, menni fog ez a varázslat.
- Csodás. Azonban ez sem változtat a tényen, engedély nélkül behatoltunk egy vallási épület tiltott szobájába. Ha nem az inkvizíció, hát Marigold fog végezni velünk.
- Kétlem. Ugyanis nem tettek ellenünk feljelentést. Sőt, mártírokként kezelt minket a könyvtáros barátunk – Melissa ellenkezéskép nyögött valamit, de a fiú leintette – Tévedsz. Ebben a történetben a mi kis „Kurátorunk” volt a hunyó. Mint kiderült, igenis a könyvtárban dolgozott a szemüveges csinovnyikunk. Ami azt illetett, ő szervezte a mentőcsapatot, aki kiásott minket a romok alól. Épp időben, már alig bírtam védeni magunkat a fém szárnyaimmal. A neve amúgy Izorram. Ez viszont csak egy valamit jelenthet: az a vallásos őrült, aki kis híján feldaraboltatott minket, hazudott. Egyébként van egy nagyon jó tippem, ki lehetett a maskara mögött. A fél szárnyamat rá, hogy ők is a volt mesterem rejtélyét szerették volna felgöngyölíteni.
- Akkor szerencsénk volt – a lány csak ennyit fűzött hozzá az egész hihetetlen történethez, ami felettébb dühítette Imolatust.
- Ilyen jól összejöttek a dolgok, megmentettem az életed, megmenekültünk az egyház által kirótt máglyahaláltól, és te csak ennyit fűzöl az egészhez?!
- Eltértél a tervtől.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Imolatus   Pént. Május 24, 2013 10:25 pm

Nem is tudom hol kezdjem!

Ez a két kaland fantasztikus volt! Ez a rád jellemző kissé talán fanyar irónia amivel írsz mindig könnyeket csak a szemembe, és az általad alkotott karakterek is lenyűgözőek! A mester személyisége is nagyon tetszett, meg a cseles kis eszedet is nagyon díjazom. Álmomba sem gondoltam volna, hogy ennyi mindent kihozol ebből a karakterből, váratlan és érdekes helyzetekbe teszed ahol mindig rendhagyóan állja meg helyét! Teljesen meg vagyok veled elégedve, és nagyon megicsérlek ezért a két szép munkáért!

Jutalmad: 200VE +200VE +50VE bonusz
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Imolatus   

Vissza az elejére Go down
 
Imolatus
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: