HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Henric Hex

Go down 
SzerzőÜzenet
Henric Hex
Gealdor
Gealdor
avatar

Hozzászólások száma : 35
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jun. 20.

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Henric Hex   Kedd Szept. 11, 2012 2:10 pm

A kis bástya hős története és királya áldozata…


Megnyitó volt a neves galériában, hol Elenior Swat festményeit mutatták meg. A képeiről nem mesélnék, rosszat nem szoktam, jót meg nem tudnék mondani, de mindezek ellenére sokaknak tetszettek az alkotások, mik úgy néztek ki, mintha kiborult volna a festékes tálka, vagy épp táncolt volna a művész festés közben.
Bár a képek miatt jöttem el, mégis csalódott voltam, hisz egy szép lány sem volt itt, kinek szimpatikus lettem volna. Épp távozni akartam, azonban a bejáratnál egy mély, remegő hang szólt hozzám.
- Fiatalember, fiatalember. – fordultam és láttam meg egy idős bácsit, ki rám várt, intett magához egy képhez – Mi a véleménye erről? – gondolt a festményre.
- Nekem nem tetszik. – a művészi szavakhoz sajnos nem értettem.
- Mert? Nem venné meg, ha tehetné?
- Nem hiszem. Ilyet még én is tudnék csinálni, ha tehetném, akkor már inkább Tirza Mato alkotásaiból válogatnék.
- Érdekes ízlésed van fiam – nevetett fel – és tetszik az őszinteséged.
- Nincs okom hazudni. – mosolyogtam.
- A véletlen úgy hozta, hogy szeretek sakkozni, megnyugtat, elgondolkodtat és még egy készlet is van nálam, ott meg egy üres asztal. – mutatott a sarokba – Egy partihoz lenne kedved?
- Hát az egész napomat erre szántam, de elszámoltam magam és máris végeztem, így ezer örömmel. Henric vagyok. – nyújtottam a kezem.
- Andrew. – fogta tenyerem, majd a karomba kapaszkodva bicegtünk át a túloldalra, miután elengedtünk magunk előtt egy szeplős, vörös fiút ölében rózsaszín tollas kis társával.
- Apa, tényleg ezért utaztunk ennyit?
- Úgy tűnik.
Nem volt se szép, se bájos és lánynak se mondtam volna, de örömmel ültem le az öreggel az asztalhoz és készítettem elő vele a táblát. Rég játszottam, de hogy megláttam a bábukat a szabályok is az eszembe jutottak. Parasztok elől, bástyák oldalt, lovak, futók, királynő, király, minden megvolt és el is kezdtük a játékot.

A világosból még sok bábu állt, a sötétből viszont már kevés. Csak ütötte a bábuimat, de nem adtam fel. Pár parasztom elől volt még és a bástyámmal védtem a királyom. Lépés lépést követett, nem sok választást hagyott nekem és végül szorított a sarokba.
- Feladod? – mosolygott rám, ahogy ilyenkor szoktak.
- Nem, nem, most még nem.
- Pedig ez már egy vesztett játszma.
- Nem baj, küzdök a végsőkig. – nevettem.
A teremben nem sokan voltak már, csak pár komolyabb művész töltött perceket egy-egy festmény előtt és pár rajongó társalgott a művésznővel, ki lelkesen dedikált, vagy épp tanácsokat osztogatott.
Miután a bástyámmal egy futóját ütöttem, kintről halk kiabálás szólt, üvöltés mely nem hangzott jól. A terem ajtaja kivágódott és pár síró ember rohant be rajta, kiket egy fegyverrel csápoló követett. A pisztolya a magasba nézett és lőtt vakolatot a mennyezetről, hogy mindenki rá figyeljen.
- Szép napot Hölgyek, Urak! Egy Elenior Swatot keresek éppen.
Bár bújt volna a hölgy, a tömeg egyként lökte őt elé.
- Mit akar tőlem? – hangján érződött, hogy nem sokon múlt sírása.
- Ez a terem engem illetne! – emelte fel a hangját és az öklével pofozta Eleniort – De ha nem lesznek képek, nem lesz kiállítás sem! – úgy tűnt egy féltékeny vetélytársat sodort be a szél, nevetett, majd egy különös kristályt tett a földre maga elé – Pár perc és robban! Senki sem megy sehová! – kacagása ördögi volt és szegezte a pisztolyát a tömegnek.
- Elnézést. - fordultam vissza az öreghez – Azt hiszem, a játszmát Ön nyerte, azonban most ha megbocsát, egy pillanat és jön a visszavágó. – szóltam, majd a két talpon maradt bábumat kézbe véve álltam fel és indultam meg az őrült irányába.
A festményekért nem bántam volna a robbanást, hisz nem lett volna nehéz újakat alkotni, viszont itt már életekről volt szó, ha nem is másokéról, az enyémről biztos. Sétám közben, egy tálcát vettem el egy pincértől, majd miután kikerültem az összesűrűsödött tömegből sétáltam tovább, nem álltam meg.
- Hé! Hé! Hé! Mit csinálsz? – kérdezett, majd nem várva választ lőtt is felém, de az előbbi szerzeményem magam elé dobva került az helyettem a golyó útjába.
Gyorsnak kellett lennem, így egy lépést megtéve dobtam is fel a bábukat, majd egy fordulást követően azok épp kézmagasságomba kerültek és használva az erőlökés mágiámat küldtem egy ütéssel a katonáimat rá. Gyorsak voltak a bábuk és szelték át pillanatok alatt a testét. Mintha a pisztolyából lőttem volna, úgy ejtettem sebeket két vállán, miket fájlalva gond nélkül futottam hozzá, majd ütöttem ki fegyverét és rúgtam a falhoz őt. Egy ütést még eleresztettem, hogy ájultan essen össze, ne okozzon több problémát ide.
A bomba, a robbanó kristály hangos sípolásba kezdett, így gyorsan felvéve azt kezdtem el a bent maradtak helyett futni. Jól tudtam, nem szabadott, hogy az épületbe robbanjon, így utam kintre vettem és engedtek utat nekem, hogy látták nálam volt, mi a halálukat okozná. Nem voltam a legjobb futó, de úgy siettem, ahogy csak tudtam.
A folyosók szűkek voltak, sok ember volt mindenhol és az egyik kisebb tömegben egy gyönyörű lány késztetett váratlanul megállásra. Hosszú, szőke haja lebegett volna a szélben, ha épp nem egy épületbe lettünk volna. A szoknyája a telt combjait mutatta és keblei is előtérbe kerültek a rá szűk blúza miatt. A szemei kékek, a pillái nagyok, az ajkai dúsak voltak. Szerelmes lettem és gondolkodtam szép szavakon, azonban a sípolás, mi a bombából szólt zavart meg engem, terelte a figyelmem.
- A fenébe. – mennem kellett, de nem akartam, nem voltam biztos benne, hogy szerelmem megvár engem. Futottam mégis tovább.
Az egyik kanyarnál igénybe vettem a lebegés mágiámat és az erőlökéssel toltam el magamat a faltól. Gyorsan haladtam, míg nem egy lépcső következett, min sikerrel bukfenceztem le. Nem tudtam lassítani és testemet a fal állította meg, vertem is be a homlokom erősen. A gondolat nem hagyott nyugodni, nem állhattam meg, így taszítva magamon estem tovább a kemény fán, a végeláthatatlan lépcsőfokokon még egy szintet.
Érkezésem az elterülésemmel végződött. Nem volt hova tovább gurulnom, kerültem végül a földszintre. Milliónyi zúzódás keletkezett a testemen, fájt a kezem, lábam, oldalam, de feltápászkodva a földről bicegtem tovább, mutatták a kijáratot nekem.
Utamba egy asztal került, de neki futva ugortam át, majd toltam még magamon a levegőbe, hogy ne essek rá. Az ajtón nem használtam a kilincset, a vállammal toltam meg és kerültem a szabad utcára végül. Nem voltak sokan, dél körül lehetett, de irányomat a tér felé vettem, hogy szabadabb helyen robbanjon, minek robbannia kellett.
Kiabálva űztem el magam körül az embereket, majd álltam meg a macskaköves tér közepén. Megérzés volt, de úgy gondoltam már csak másodpercek lehettek. Tán három- négy perce futottam, itt volt az ideje már. Felhajítva a levegőbe, toltam még meg a mágiámmal, majd guggoltam le, fejem a térdem közé szorítva vártam a robbanást, minthogy már nem volt erőm tovább állni.
A nyomás a földhöz nyomott. Éreztem, ahogy a ruhám letépi testemről, majd hogy a bőröm is szakadni kezdett. Kiabálva adtam hangot fájdalmamnak, majd változott meg minden egy pillanattal később. A robbanás még tartott, azt jól éreztem, a fájdalom nem hagyott alább, de nem is erősödött. Mintha takarásba kerültem volna, nem égetett tovább semmi, de az eddig szerzett sebeim elegek voltak, hogy most eszméletem veszem.

Melegek voltak az érintések, mik hozzám értek. Az ujjak puhák, gyengédek voltak hozzám. Éreztem, hogy a sebeimmel foglalkoztak, de nem akartam felébredni. Mintha egy álomba lettem volna, jól éreztem magam.
- Hogy vagy Henric?
Kellett pár másodperc, hogy észleljem az öreg szólt hozzám, majd ijedtem meg, hogy ő ápolt így engem. Szemem gyorsan nyitottam ki és vártam alakját, de ő helyette egy bájos szempár nézett rám. Arcomból a tenyerével söpörte félre hajam, majd vörös ajkait kérdésre nyitotta.
- Hogy vagy?
- Jól, jól, azt hiszem. – meg akartam mozdulni, de fájni kezdett mindenem – Bár inkább itt maradnék még.
Az angyal mögül az öreg Andrew lépett elő és nevetve köszöntött engem.
- Ügyes voltál. Köszönöm. – a derekát fogva hajolt hozzám.
- Ugyan, inkább csak magamat mentettem. – nem akartam, hogy bárki is hálálkodjon nekem.
- Akkor nem a lacrimával együtt futottál volna.
- Lacrima?
- A bomba.
- Ja… hogy az. Hát csak vél…
- Uram, Uram. – szakítottak félbe – Magához küldtek. Ki kell, hogy hallgassuk önt. – szólt, majd állítottak fel durván engem, minek kisebb jajgatásokkal adtam hangot.
- Csak lassabban. – próbált segíteni – Majd még visszakapom? Lenne még egy játszmánk egymással.
- Majd meglátjuk. – majd miután a nővér bekötözte még pár sebem, vált meg tőlem és dobott kegyetlenül a katonáknak engem. Szinte sírni kezdtem, hogy el kellett hagynom, de csak mosolygott rajtam és örült, hogy életben maradtam.
Sétánk egy kisebb sátorhoz tartott, hol ki akartak hallgatni engem, azonban nézelődésem közben lábaim akaratlanul álltak meg. A romokat rendező katonák között egy ismerős alakot véltem felfedezni. Szemei vörösek voltak, a haja szintúgy, a ruhája pedig tépett, úgy mint az enyém, mintha szaggatták volna róla. Rám nézett, észrevett, mosolyogva bólintott, én viszonoztam, majd sétája közben fordult hátra.
- Meredith, menjünk!
- Rendben Apa. – sietve totyogott egy vörös hattyú utána és jutott eszembe, hogy hol találkoztam velük. A kiállításon voltak ott, de eljöttek korábban.
- Ők… ő… - dadogtam és mutattam rájuk.
- Itt voltak a robbanásnál ők is. – szólt az egyik kísérőm, majd még néztem a távolodó alakjukat – Ők küldtek magához minket. Hősnek nevezték magát.
Kellemetlen érzés lett úrrá rajtam, mintha valamit nem tudtam volna. Hős én nem voltam, abba biztos voltam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Henric Hex
Gealdor
Gealdor
avatar

Hozzászólások száma : 35
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jun. 20.

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Henric Hex   Vas. Szept. 16, 2012 2:33 pm

Fogság


- Fiam, szerelem nem létezik. – közölte egyszerűen egy ismeretlen bácsi, ki vigasztalni próbált engem, minthogy a padon ülve sírtam magamban egy újabb visszautasítás követően – A szerelem butaság, ostobaság. Idióta, ki szerelmes lesz.
Szavait egy pofon követte, minthogy felesége - kivel most ünnepelték az aranylakodalmat - nem így gondolta.
- Hát mi miatt vagy velem együtt?!
- Jól főzöl.
A bácsi a földre került, ott rúgta tovább az asszony, ki úgy tűnt még kegyes is volt hozzá.
- Jól főzők, mi?!
- És mosol és takarítasz. – nevetett saját szavain, de ez nem segítette helyzetét. Gyenge csontjainak már nem estek jól a kemény cipővel és bottal való találkozások.
- Rám hallgass, ne erre az idiótára! Szerelem van, csak meg kell találni, nem feladni… - kezdte, majd beszélt még sokáig.
Szavai ösztönzőek voltak, bár sok mindent mondott és időnként a jajgatásokra terelődött a figyelmem, mégis újult hozzáállással álltam fel a padról és mély meghajlással köszöntem meg nekik kedvességük. Még hallottam szavaikat, miket egymásnak szántak, de csak mosolyogtam rajtuk. Ötven éve együtt voltak, csodáltam őket.

Xaundaras Mester tanításai fárasztóak voltak, de hogy a mutatók a tizenkettőt ütötték, mennie kellett, kivételes alkalom volt, korábban végeztünk. Sokszor fejemet ütötték, hogy figyeljek jobban, de máson jártak gondolataim. Lányokon, sok lányon, majd az öregek szavain.
Ebédnél nem volt társaságom és jöttem rá, hívni se tudtam volna kit. Nem voltak barátaim még itt, nem volt ki eljött volna velem. Sebastian felvilágosított korábban, ha maradni szeretnék, rossz ötlet lenne a céh lány tagjait zaklatni. Gondolt különleges viselkedésemre, szokásomra, hogy ilyen elszántan a szerelmet kerestem. Bolondnak tartottak volna és azt nem akartam. „Házi nyúlra nem lövünk.„ Szólt akkori beszélgetésünkbe közbe egy társunk, kinek nevét nem jegyeztem meg. Én ezt megértettem, beletörődtem, csak szemeimmel csodáltam őket és gondolataimat magamban tartottam.
Ebéd után Era egyik erdőségében sétáltam a továbbiakban, hová egy számomra névtelen nő üldözött engem. Csupán csak arról kérdeztem őt, hogy lehetek e a leendő gyermeke Apukája, de felháborodva és tagadva, hogy ő terhes lenne fogott seprűt és verte a fenekem vele.
A korábban szerzett lelkesedés rögtön alábbhagyott. A visszautasítások nem erősítik az embert, gyengítik, nagyon.
Bánatomban énekeltem, szerelmes ódát zengtem, de ajkaim megakadtak, torkommal hangot nem adtam, mikor egy földes út mellett megláttam, hogy egy árva lány egyedül szenved. Egy kocsit tolt maga előtt, melynek két kereke volt. A szállítmánya nehéz volt, így sietve hozzá zavartan álltam útját, minthogy ilyen szépséggel reggel óta nem találkoztam. Fekete hosszú haja összefogva volt, azonban egy – két tincs, így is az arcába lógott. A szemei nagyok és zöldek voltak, ajkai kicsik és halványak. Fáradt volt arca, liheget kicsit.
- Segítség! Egy úton álló! – üvöltött hangosan.
Megvédtem volna, de nem láttam senkit se, ki ártott volna.
- Segítség! Egy úton álló! – ismételte, de nem értettem. Közelebb léptem hozzá, majd öklét emelve ütött meg és terültem el a földön előtte.
- Hé! Hé! Hé! – pókjárásban hátráltam, majd a mágiámat használva váltam könnyebbé és toltam el magam a földtől, kerültem ismét állásba – Miért? Én nem… én csak segíteni akartam.
- Tudod, ki hiszi! Hagyjál békén! – ment tovább a kocsival maga előtt.
Hogy a háta mögé kerültem, látszott teljes ruhája, mi a kék egy világosabb árnyalatában tündökölt, derekán pedig egy fehér köpeny volt a feneke fölött masnival összekötve. Lábain vékony talpú cipő, mi a bokáit sem takarta. A kosz, sár befedte lábait, a szoknyája alját.
- Segítenék! – kiabáltam utána.
- Hagyjál békén! – és kiabált vissza.
Percekig csak mozdulatlanul álltam, majd merre a lány ment, hatalmas porfelhő közeledett.
- Segíthetsz! – hallottam a hangját, miközben a szél, mit magával hozott szinte letépte rólam az ingem, elképesztő sebességgel szaladt és húzta magával kocsiját.
Miután megtisztult a levegő, a por leszállt a földre, a semmiből előttem egy óriás majom – Balkán - termett.
- Átkozott boszorkány!
Futásommal utolértem őt, minthogy nekem nem volt terhem, majd megragadva dobtam fel a szállítmányára és húztam a kétkerekűt helyette.
A táj elmosódott mellettem, a fáknak nem voltak alakjaik, csak lombok, törzsek foltjait láttam, azonban szerencsére az ösvényen nem voltak akadályok, még egy folyóhoz nem értünk. Sarkamat a földbe állítva próbáltam lassítani magunkat, majd végül a peremnél levő kisebb kavics segített minket a megállásba.
A folyónak erős sodrása volt, nem lett volna jó beleesni, főleg ilyen csomaggal.
- Miért nem megyünk tovább?! – kérdezett engem, nyilván nem előre nézett.
- Nem lehet! – szóltam fel.
- De követ minket, mindjárt itt van! – hangja remegett, hallatszódott, hogy félt – Menjünk már!
- Tudsz úszni?
- Nem!
Hogy meghallottam a majom üvöltését, a beszédnél komolyabb cselekvésre szántam el magam, minthogy menekülni nem tudtunk tovább. Használva a lebegés mágiámat lett könnyebb a testem, majd erőlökéssel löktem el magam a földtől, „ugrottam” át a lányt és a kocsit egyszerre, és estem a támadónk fejére.
A fülébe markolva és a nyakába helyezkedve olyan volt, mintha egy bikán ültem volna, azonban az irányt rögtön egy vastagabb fa felé vette és rohant a fejével bele, minek okán a földre kerültem. Megragadta lábaim, majd pár fordulást követően dobott el nagy lendülettel és zuhantam tehetetlenül a hideg vízbe. Szerencsére a part mellett maradtam, de az áramlat sziklától szikláig sodort engem. Sokáig vergődtem a vízben, míg nem megmaradtam egy helyen és másztam, küzdöttem ki magam a folyóból. Elfáradtam, nem sok minden erősebb a víztől, éreztem zúzódásokat magamon, de hallottam is női sikolyt, mi felállásra késztetett. Futottam vissza, majd látva, hogy vállán a lányt cipelte, sietettem meg lábaim és a korábbi kombinációt használva, könnyebb testtel löktem el magam és ugrottam felé. Két lábammal, a talpaimmal repültem az oldalába és borítottam fel őt.
Az érkezés részemről nem volt a legkellemesebb, de nem volt időm, hogy átgondoljam cselekedetemet. A síró lányt elengedte, végre én lettem célpontja.
Ugrott rám, azonban odébb tudtam gurulni, a víz miatt most sáros lett ruhám, hajam, de nem érdekelt, nem ezzel törődtem. Mellettem volt, de még mindig a földön feküdtem. Ütött, de egy bukfencet követően toltam magam függőlegesbe és kerültem ki lesújtó öklét, mi alatt a föld is megremegett.
Dühös volt rám, a szemei vörösek lettek, vadul kiabált, izmai megfeszültek, a mellkasát ütötte. A karjaival kalimpálva akart elsöpörni engem, de nem talált egy támadása sem. Hátráltam folyamatosan és kicsi is voltam, minek okán nehezebb célpont lettem. Meg akart ragadni, mintha ölelt volna, de kibújva karjai közül ugrottam és ütöttem mellkasát, minthogy arcát nem értem fel. Ütésem gyenge volt, nem ért sokat és fáradtam is. Mozdulataim bizonytalanok, lépéseim lassúak lettek.
Egy ütése eltalált, azonban magam elé emelve karjaim csillapítottam ökle erejét és repültem távolabb. Nem hagyta abba, felnézve a fekete öklei közelítettek testem felé. Kalapács módjára akart a földbe döngölni engem, de a lábai közt átbújva tértem ki ismét, majd csimpaszkodva a nyakába igyekeztem fojtani őt. Hosszú karja miatt hamar megragadott és hajított egy fának engem. Hallottam, hogy valami reccsent, de nem tudtam eldönteni testem volt e, vagy csak a fa tört meg, a kérge szakadt e fel.
A földre kerültem, nem tudtam felállni. Megragadta hosszú hajam, majd ütötte testemmel a földet. Ütött egyet, majd fordult, rájött, a por nem volt a legkeményebb. Ütött még egyet, egy kisebb kavics került a combjaim alá, minek fájó kiabálással hangot is adtam. Maga elé emelt, a szemeimből könnycseppek csordultak ki. Látta, hogy fájt nekem ez, min csak hangosan nevetett. Tehetetlenül lógtam előtte, mint egy koszos rongy, mit a szél könnyen fújt volna. Ütött velem még kétszer, éreztem, hogy csontom tört. Hajamat nem engedte, újra emelt, a szemeink egy magasságba kerültek. Fogai sárgáját megmutatva vigyorgott előttem, örült szenvedésemnek, hogy ilyen gyenge voltam.
Nem tudtam miért nem engedett, legyőztetett lettem, annak éreztem magam, de még nem lett vége. A szemembe nézett, fénylettek az övéi és gyengültem jobban el.
Megszállt, elrabolta testem és én nem küzdöttem ez ellen. Nem volt erőm. Egy olyan lányt mentettem, ki menekült előlem, nem volt akarat tovább bennem. Most gyülemlett fel bennem csalódásaim ereje, nem küzdöttem tovább, nem éreztem értelmét.

Szemeimet kinyitva homályosan láttam. Nem tudtam, hol lehetek, nem emlékeztem hirtelen semmire. Sötét volt, egy barlangban ébredtem. Alattam száraz növények, gallyak, levelek voltak, mintha egy fészekbe feküdtem volna, kényelmes volt, de mégis ismeretlen. Fény nem igen volt itt, a kijáraton nem sütött be a nap, hajnal lehetett. Mintha nem én irányítottam volna a testem, forgolódtam és felállva magasnak, meztelennek éreztem magamat. Megdörzsölve szemeimet ijedten tudatosult bennem, ökleim feketék, szőrösek, hatalmasok lettek, a karjaim pedig hosszúak, a földet súrolták. Ujjaimat a füleimbe dugva tisztítottam meg azok belsejét, majd nyaltam le ujjaimról a koszt, a zsírt. Undorodtam magamtól. A fenekemet vakartam, majd szagoltam a levegőbe.
- Nőstény. – mély hangom volt, szavamat alig értettem – Nőstény! – fordultam meg, néztem körbe hevesen.
Szaladtam a barlang mélyébe, de nem volt ott semmi, üres volt. Megtépett ruhadarabok hevertek a földön. Színük ismerős volt, de hirtelen nem tudtam honnan.
- Nőstény! – ütöttem a földet, majd jutott eszembe a lány, kivel menekültem.
Az ő ruhájának darabjai hevertek itt és ő tűnt el innen. Én pedig a Balkán fogságába kerültem. Ütöttem a falat, a földet, tenyereimmel sziklákat morzsoltam, tomboltam, majd a kijárathoz futottam és üvöltettem, ahogy a tüdőm bírta. Kiabáltam sokáig, hangot adtam, hogy hiányzik.
Visszamentem és szemeimből könnyek folytak.
- Nőstény… az enyém.
Néztem a színhelyet, majd a földbe markolva a ruhadarabokat az arcomba nyomtam. Nagyot szagoltam, majd üvöltettem.
Elkezdtem futni, nem tudtam merre, de nem álltam meg.

Folytatás a Menekülés című kalandban
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Henric Hex   Csüt. Okt. 11, 2012 11:53 pm

Nos mind a két munka nagyon tetszett, az utolsót különösen ötletesnek tartom! Nagyon tetszett benne a fordulat és kíváncsian várom a következő fejezetet! Ugyan akkor egész végig írásodon gondolkodtam, olyan mintha szándékosan is felcserélnéd a mondatok szórendjét. Ami a végén lenne azt az elejére teszed, vagy fordítva, s nem tudom eldönteni hogy ez szándékos vagy tudat alatt működik. Még az is megfordult a fejemben hogy talán ez lenne a te egyedi jellemződ, ami több helyen rendbe is lenne, de egy két helyet olyan nyaka tekerté teszi a mondatot hogy már nem értem. Ezért maradjunk annyiban hogy egy kicsivel jobban figyelj a mondat szerkezetére, nyelvtani helyességére, ugyan is egyébként nagyon szépen írsz!

Jutalmad: 100 VE + 100 VE
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Henric Hex   

Vissza az elejére Go down
 
Henric Hex
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» [Küldetés] Nyelvöltő Henric

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: