HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Yorumi Tsukiko

Go down 
SzerzőÜzenet
Yorumi Tsukiko
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
Yorumi Tsukiko

Hozzászólások száma : 76
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Aug. 14.
Age : 18
Tartózkodási hely : aki itt áll mellettem az tudja

Karakter információ
Céh: Golden Pheonix
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Yorumi Tsukiko   Vas. Nov. 04, 2012 7:56 pm

Álmok és rémálmok
1. rész: Kékség



Mikor kinyitottam a szemem egy kék kavargás közepében találtam magam. Könnyedén lebegtem, mintha felhő lennék.
~ De az lehetetlen nem? ~ kérdeztem magamtól. ~ Víz lenne ez ami körbevesz? Nem, az nem lehet. A vízben nincsenek ilyen csillagszerű bigyók... Se fénycsíkok. És egyáltalán merre van a fent, és merre a lent? ~ megpróbáltam elindulni valamerre, de ez nem is volt olyan egyszerű.
Végül úgy sikerült a legjobban, hogy gyakorlatilag úsztam abban a furcsa vízállagú folyadékban. De mégsem lehetett folyadék, hiszen nem lettem lucskos.
Alaposabban körülnézve megláttam egy kis hasadékot ebben a lehetetlen térben. Közelebb mentem, hozzá, hogy lássam mi az.
Amikor odaértem egy másik "világba" nyertem bepillantást. Odaát egy tengerpartot és gyönyörű eget láttam. Már sötétedett, így láthattam az égen a Holdat és a csillagok közül is a legfényesebbeket. Lenyűgöző volt a látvány. Átúsztam a hasadékon, ám amint átértem ismét hatott rám a gravitáció és szó szerint hasra estem. Furcsamód azonban nem éreztem egy csepp fájdalmat sem.
Feltápászkodva körbepillantottam és meg kellett állapítanom, hogy ez a legeslegszebb tengerpart amit eddigi életemben láttam. a hullámok sötétkéken borultak a homokra, majd húzódtak vissza, gyönyörű kék köveket és érdekes színű kagylókat maguk után hagyva.
Gondolkozás nélkül odafutottam és felkaptam néhányat a kincsek közül. Játékosan a szemem elé emeltem őket és azokon keresztül néztem fel a Holdra. A köveken keresztül csodálatos halványkék színe lett. Miután ebben kigyönyörködtem magam térdig belegázoltam a habokba és hagytam, hogy a hosszú, fehér egybe ruhám körbeússza a lábaimat. Csak akkor tűnt fel, hogy olyan ruha van rajtam amilyen a valóságban nekem nincs is. Nem sokkal később az is tudatosult bennem, hogy meztélláb vagyok. Erre sajnos egy kellemetlen felfedezés ébresztett rá, ugyanis vidám ugrabugrálásom közben egy különösen hegyes és éles kőbe léptem. Szerencsére nem vágta fel a talpamat.
Ekkor felfigyeltem egy kis csatornára, amit a tenger alakított ki. Furcsa vonala volt, mintha egy villámot, vagy repedést formázott volna. Ahogy végighúztam rajta az ujjam kiderült, hogy nem, is homok, hanem valami, a homok mintájára nagyon emlékeztető kőzet. Annyira hasonlított a homokra, hogy észre sem vettem.
~ Furcsa. Akkor miért csak ott olyan? ~ néztem körbe, és azt állapítottam meg, hogy nem, nem csak ott olyan.
Voltak még az előzőhöz hasonlító repedés mintájú kőzetdarabok a homok közé rejtve. Végignéztem az összeset, de nem tudtam rájönni miért csak ott olyanok.
Eközben egyre távolodtam a "másik világból" átvezető hasadéktól és eközben a tengerpert is egyre dzsungelesebb lett. A fák egyre közelebb nőttek a vízhez, és elvesztették a tipikus "tökéletes nyaralóhely" látszatot. Az eddigi rendezett pálmafák helyett ősi óriásfák jelentek meg, ágaik közt indákkal, és felhangzottak az első madárhangok is. Papagájok, tukánok, galambok és ha jól hallottam még pacsirták is tiszteletüket tették ezen a mesébe illő helyen.
Ekkor döntöttem úgy, hogy elhagyom a partot és beljebb merészkedek az erdőbe. Vidáman szökdécseltem és figyeltem a mindenféle növényeket. Volt közöttük hupikék virág és lila, leveles gomba (amiről sejtettem, hogy mérgező lehet), valamint ami meglepett egy hatalmas "fa" aminek lombkorona helyett egy hatalmas liláskék, gyönyörű, egymásra boruló szirmokból álló virág nőtt ki a tetején.
~ Húúúú. Ehhez mit szólt volna Guren. ~ csodálkoztam rá a különlegesebbnél különlegesebb növényekre.
Hirtelen az eddigi nyugodt hangoktól erősen eltérő madárhang hasított a levegőbe.
~ Sasvijjogás! ~ kapom fel a fejem azonnal. ~ Hogy kerül a tenger és az esőerdő közelébe?! ~ jutott eszembe, s egy mielőtt jobban végiggondoltam volna már használtam is az Animal Soul: Wing mágiámat.
Pillanatok alatt a fák koronája felett találtam magam legfeljebb 10-20 méterre a sastól. Egy teljesen kifejlett példány volt és amint észrevett üldözni kezdett. Nem voltam túlságosan hozzászokva a légi fogócskához, így épphogy ki tudtam térni előle. Ezután elindultam a tenger felé, hátha ott meg tudok valahogy lógni előle. Gondolkodás nélkül követett, én azonban amint a víz mélyebb része fölé azonnal feloldottam a mágiámat és a karjaim visszaváltozása után rögtön zuhanni kezdtem és épp csak annyi időm volt, hogy a lábaimat magam alá helyezzem, hogy ne egy hatalmas hasassal érkezzek a vízre.
A vízbe érkezve először szorosan összecsuktam a szemem, hogy ne csípje a tengervíz, és úgy rúgtam magam a felszínre. Amint felértem a sas egy hangos visítás kíséretében zuhanórepülésbe kezdett és ismét nem sokon múlt, hogy nem lyukasztotta át a koponyámat. Lemerülve a víz alá egy újabb hasadékot vettem észre. Közelebb mentem, de az előzővel ellentétben itt nem én döntöttem el, hogy átmegyek vagy sem, egyszerűen beszippantott a nyílás.
Ahová most kerültem egyik előző helyhez nem hasonlított. Egy sötétkék, szinte már fekete semmi közepén voltam, az egyetlen változatosság az a fénycsík ahonnan épp az imént pottyantam át.
~ Mi ez már megint?! ~ kérdeztem épp amikor egy eddig nem érzékelt erő elkezdett lefelé húzni.
Megint zuhantam. De nem csak egy-két métert, mint az imént, hanem, mintha egy repülőből estem volna ki. Mielőtt azonban tehettem volna valamit, vagy használhattam volna a mágiámat meg is érkeztem. Háttal estem bele a leginkább pudingra emlékeztető, fénylő zafírkék anyagba. Nem volt időm körülnézni, azonnal elsüllyedtem benne. Levegőt ugyan kaptam, de mégis ez volt a legkellemetlenebb hely, már ha lehet így nevezni, ahová kerültem. Olyan érzés volt, mint amikor egy tele buszon rengeteg ember között nyomorog az ember és mindenféle idegenek lökdösik ide-oda. Furcsa mód, ahelyett, hogy lejjebb sötétebb lett volna egyre fényesebb anyag ölelt körül.
Ismét zuhantam. Ám most megint csak egy rövid távot. három-négy méter lehetett. Viszont ami alattam volt... Hát az maga a csoda. Egy fehér fénylő gömb. Olyan, mint amilyen a Föld magja lehet. Az azonban elvileg fekete, vagy vörös, ez pedig csodálatos fehér volt.
Csodálatos volt amíg hozzá nem értem. Amint a lábam megérintette felvonyítottam, mint a kutya amikor verik. Nos ha lehet ez még annál is rosszabb érzés volt. Mintha elevenen elégtem volna. Fáj, nagyon fájt, de már nem tudtam visszamenni. Akármennyire égetett nem tudtam elszakítani magam tőle. Fájt, sajgott a lábam, a karom, a térdem. Mindenem ami hozzáért a lenyűgöző gömbhöz ami minden szépsége ellenére a legnagyobb kínokat rejtette magában amiket eddigi életem során átéltem. Végül már nem csak azok a testrészeim sajogtak amik érintették a fehér gömböt, hanem minden egyes porcikám. Mintha valami belülről akart volna szétégetni. Végül a fájdalom olyannyira fokozódott, hogy nem bírtam tovább. Minden elsötétedett, csak az éles fájdalom maradt a tagjaimban.


Kinyitottam a szemem. Nem tudtam mennyi ideig feküdtem eszméletlenül, sem azt mi a csuda történt velem igazából, vagy, hogy egyáltalán hol vagyok. Azt hittem, minimum egy saskarmolást kapok azért, hogy megmozdultam, de nem. Semmi ilyesmi nem történt. Először nem értettem hol vagyok. Körbenéztem, de minden elmosódott volt, mintha egy fátylon keresztül néznék a világra. Csak nagyon lassan kezdett el tisztulni a kép. Körbenézve a céh gyengélkedőjét láttam magam körül.
- Mi... Mi történt velem? - kérdeztem dadogva, és még kábultam az álmomban ért sokktól.
- Ó.. Hát felébredtél. - fordult felém a nővér. - Sajnálom, de egyelőre mi sem tudjuk megmondani. A céhtársaid arról számoltak be, hogy fájdalmas kiabálást hallottak kiszűrődni a szobádból és amikor bementek az ágyad mellett hánykolódtál. Nem emlékszel valamire? - kérdezte kedvesen a hölgy.
- Volt egy furcsa álmom. Nagyon szépen kezdődött, de épp az ellenkezőjével ért véget. Ha nem baj inkább nem idézném fel most rögtön. - Emlékeztem vissza az álmomra, már ha tényleg az volt.
- Persze, megértem. Pihenj egy kicsit hátha jobb lesz, és akkor elmondod mi történt abban az álmodban.
- Persze. - feleltem, de a gondolataim már egész máshol jártak.
Az álmomat pörgették le az agyamban visszaemlékezve arra, mi következett mi után. És akkor feltűnt valami. A nővér már majdnem kilépett a szobából amikor utánaszóltam:
- Elnézést. Felmehetek a szobámba a rajzfelszerelésemért? - kérdeztem tétovázva.
- Ó... Nem, neked most pihenned kell. De ne aggódj lehozom én neked. Mi kell? - kérdezett vissza mosolyogva.
- A rajzfüzetem és a tolltartóim, három is van, ott vannak az asztalon. Ennyi elég lesz.
- Értem. Máris hozom. - mondta és kisietett a szobából.
Én még ültem egy kicsit elgondolkozva az álmomon, de egyelőre csak annyit tudtam, hogy az egészben egyetlen szín, illetve annak árnyalatai domináltak. Mégpedig a kék. Egészen pontosan a zafírkék. Ezzel nem tudtam mit kezdeni, de úgy döntöttem egyelőre elég, ha megpróbálom lerajzolni az álomban szereplő helyeket.
A nővér hamar visszaért, persze a rajzcuccaimmal együtt.
- Köszönöm. - vettem át a csomagot. - Megpróbálom lerajzolni a helyszíneket ahol az álmom játszódik. Olyan sorrendben ahogy láttam őket. - magyaráztam a tervemet a hölgynek. - Elnézést, csak nemrég csatlakoztam a céhez, megmondaná hogy hívják? - vigyorogtam rá kínosan.
- Semmi baj. Chie Manami vagyok. Örülök, hogy találkoztunk. Annak kevésbé, hogy ilyen helyzetben. - nyújtott kezet nekem.
- Szintén. Yorumi Tsukiko vagyok. - fogadtam el a jobbját, majd rögtön nekiláttam a rajznak.
Először a világosabb színű, fehér pontokkal és türkiz csíkokkal megspékelt víz-térnek láttam neki, mivel azzal kezdődött ez a furcsa álom. Sokáig csendben ültünk egymás mellett. Én rajzoltam Manami pedig a gyógyszereket rendezgette a kis asztalon.
- Nagyon szépen rajzolsz. - jegyezte meg egy kis hosszú csend után, mikor már majdnem kész voltam az alkotással.
- Köszönöm. Már nagyon kicsi korom óta próbálkozom vele. És ugyebár van az a mondás, hogy gyakorlat teszi a mestert. - mosolyogtam rá vidáman, majd még kiszíneztem egy csíkot és felé fordítottam a rajzot. - Kész is van. Ez volt az első helyszín ahová becsöppentem. Az egész valami vízállagú, folyadékszerű valami volt, de ennek ellenére tudtam benne lélegezni.
~ És nem csak ott.
~ tettem hozzá magamban.
- Érdekes. - állapította meg a rajzot vizsgálva. - És mik ezek a pöttyök és csíkok? - kérdezte belemélyedve a rajzba.
- Nem tudom. Ott voltak körülöttem, és olyanok voltak, mint a csillagok, és hullócsillagok. - emlékeztem vissza. - Nem értem hozzájuk, így nem tudom ezek is folyadékok voltak-e vagy sem. Bár nem tartom valószínűnek. A következő helyszínre egy hasadékon át jutottam. Olyan volt, mint amikor egy függönybe belevágunk a közepén és elkezdjük tépni: egy csíknyi kép volt a másik világból, mint egy dimenziókapu. - magyaráztam a jelenséget.
Közeben máris belekezdtem a következő rajzba, a tengerpart látképébe, a kicsi sötétkék kövekkel, és mintás kagylókkal, mag a távoli dzsungel körvonalaival.
Csak rajzoltam megállás nélkül. Az összes tájat, az erdő belsejét, a sast, az egész tájat fentről, a tengerfeneket, a sötét semmit, és a pudingszerű masszát. Az utóbbi kettőbe magamat is belerajzoltam, különben csak egy egyszínű lap lett volna mind a kettő. Ezután jött a legmegrázóbb hely. Ide nem rajzoltam be magamat, mert nem akartam kívülről is látni a fájdalmat amit átéltem. Így csak a csodagömböt olyan gyönyörűnek rajzoltam amilyen első pillantásra volt. Azonban kénytelen voltam beszámolni Manaminak arról amit ott éreztem, de előtte még egymás mellé tettük a rajzokat. És akkor bebizonyosodott ami miatt ezt kitaláltam. Egyetlen szín volt ami az összes képen lényeges szerepet kapott: a zafírkék.
- Ahogy gondoltam! - mutattam végig a képeken, mint amikor egy zsaru rájön ki a bűnös és eltökélten rámutat. - Az összes képet a kék uralja! Ugye maga is látja? Ez biztos! De mit jelenthet? - néztem kérdőn a képekre, hátha egy részlet elárulja a titkot, de erre, mivel én rajzoltam őket nem sok esély volt.
- Remek kérdés, de azt hiszem ezen ráérjük később törni a fejünket. Most már tényleg aludj egy kicsit, remélhetőleg ilyen rejtélyes álmok nélkül. - mondta, megsimogatta a hajamat aztán otthagyott egyedül a képeimmel.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Yorumi Tsukiko
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
Yorumi Tsukiko

Hozzászólások száma : 76
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Aug. 14.
Age : 18
Tartózkodási hely : aki itt áll mellettem az tudja

Karakter információ
Céh: Golden Pheonix
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Yorumi Tsukiko   Szomb. Nov. 17, 2012 8:22 pm

Álmok és rémálmok
2. rész: Palotakert


~ Hogy? Már megint egy álom? Vagy ez a valóság? ~ kérdeztem magamtól.
Egy gyönyörű folyosón álltam, vélhetően egy palota belsejében. Függönyök, festmények és még ezerféle dísz vett körül, mind valamilyen lila árnyalatban pompázva. Álmélkodva pillantottam körül, miközben azon
elmélkedtem milyen jó lenne egy ilyen csodálatos helyen élni.
Csodálkozva torpantam meg egy ajtó előtt. A stílusa és a díszítése ugyanolyan volt mint a többié, azonban különleges, ciklámenszínű fény áradt belőle. Közelebb léptem és bizonytalankodva megérintettem a kilincset. Ahelyett, hogy hideg lett volna, mint egy normális fém kilincs, kellemes langyos volt. Mielőtt lenyomhattam volna erősen felragyogott, ezért a szemem elé kellett kapnom a kezem. Mire újra oda tudtam nézni már nem ajtó volt, hanem csupán egy lila füstcsóva, amely körözve, kavarogva
közeledett felém.
Nem léptem hátra. Megéreztem a lágy rózsa és levendula illatot és azonnal úgy gondoltam, hogy ez a valami nem lehet gonosz. Menekülés helyett egyenesen belesétáltam a gomolyagba. Kellemes meleg és finom virágillat fogadott. Nem láttam semmit, sem a termet ahová beléptem, sem a folyosót ahonnan érkeztem.
Lassan felemelkedtem a padlóról és a füst kíséretében elindultam valamerre. Nem én irányítottam, de ez egyáltalán nem zavart, ahogy az sem, hogy minden érzékszervem eltompult a füstben.
Nem tudnám megmondani, hogy meddig utaztunk, amikor végre lelassultunk, majd megálltunk. A füst
elkezdett oszlani én pedig leereszkedtem a talajra. Az előző álmomhoz hasonlóan megint mezítláb voltam, fehér ruha helyett azonban egy lila, rövid szoknyás, pánt és ujj nélküli, fekete fodrokkal, fűzővel és
csipkével díszített ruhakölteményt viseltem, ami igencsak elnyerte a tetszésemet.
A talpam alatt puha pázsitot éreztem. Körülnéztem és egy hatalmas tekintélyt parancsoló palotát pillantottam meg nem messze tőlem. Valószínűnek tartottam, hogy onnan hozott ki a füst.
~ Hajnal van? Vagy szürkület? Ki tudja... ~ pillantottam fel az égre amely mintha csak a ruhámhoz akarna
illeszkedni lilás szürke színben pompázott, a felhők pedig, mintha sebek lettek volna sötétszürkék, szinte már feketék voltak.
A környéken mindenféle gyönyörű lila virág nőtt, a palotával szemben pedig egy erdősáv volt, amely már sötétbe burkolózott. A palota egyik tornyán egy lila alapszínű zászló lengedezett a lágy szélben. Rendesen ki kellett meresztenem a szememet, hogy a mintáját is lássam. Néhány csillag és egy üstökös volt rajta. Még soha életemben nem láttam ilyen zászlót, de még csak hasonlót sem.
Jól éreztem magam. Nagyon jól. A füst kihozott, ezért úgy gondoltam nem megyek vissza. Inkább elterültem a puha füvön és élveztem a csendet és a szél lágy cirógatását.
Sokáig feküdtem ott mozdulatlanul, talán el is aludtam. Rémes visító hangra ébredtem. Először azt hittem, hogy egy ember sikít, de amikor már hallgattam egy ideig rájöttem, hogy valamilyen állattól származhat. Nehezen azt is sikerült beazonosítanom, hogy az erdő felől jött a hang.
Feltápászkodtam és elindultam arrafelé. Kicsit tétováztam az erdő széle előtt, de végül beléptem. Egyre beljebb jutottam a fák között a hangot követve. Láttam néhány árnyat, és néha riadtan kaptam arra a fejem, de mindig kiderült, hogy csak a képzeletem játszott velem, vagy valamilyen állat volt ott.
Végül egy tisztásra jutottam, ahol olyan hangos volt a hang, hogy a fülemre kellett szorítanom a kezem, nehogy beszakadjon a dobhártyám. Felpillantottam a fákra és hamar meg is találtam amit kerestem: egy igen érdekes kinézetű madarat. Ciklámen színű csőre, lila tollai és fekete szeme volt. Az egyik ágon ült és
hátravetett fejjel visított.
Megpróbáltam felmászni a fára, olyan gyorsan ahogy csak tudtam, hogy minél kevesebb ideig kelljen ezt a rémes zajt hallgatnom. Amint felértem, megragadtam a két szárnya tövénél és vele együtt leugrottam a földre.
- Auk? - vett észre nehezen.
- Igen te vak tyúk nem vagy egyedül. - bólintottam örömmel nyugtázva, hogy a meglepetés elvette a hangját.
Elengedtem a szárnyát mire rögtön öt méterre eltávolodott tőlem.
- Auuu-uuu-uuk! - vijjogott fel hangosan.
- Nem tudom biztosan, hogy mit akarsz mondani, de annyit tudok mondani, hogy nagyon idegesítő tud lenni ez a vijjogás. - néztem rá szemrehányóan.
- Auuk!. - felelte felháborodottan.
- Akkor is... Egyébként milyen madár vagy te? Még sose láttam ilyet. - pillantottam rá kíváncsian, bár egy kicsit abszurdnak tartottam, hogy egy madárral társalgok.
- Aukula. - felelte büszke fejrázással.
- Tehát aukula a fajtád. És neved? Az is van? - kérdezgettem tovább az értelmes választ hallva.
- Amiki. - felelt ismét szűkszavúan.
- Értem. És szólíthatlak így? - néztem rá kíváncsian.
- Auk. - bólintott rá.
- Remek. Meg tudod mondani, hogy hol is vagyunk, Amiki?
- Au-uk. - felelte.
- Huhh. Ezt így nem értem. - néztem rá fejemet rázva.
Oldalra billentette a fejét, majd leheveredett a földre, és a szárnyával kört rajzolt a feje fölé.
- Álom? Így értetted? - értettem meg nagy nagy nehezen a mutogatást.
- Auk. - bólintott feltápászkodva.
- Ezt sejtettem, de azon belül, mint helyen, hol vagyunk? - változtattam meg a kérdést.ű
- Au-uuk. - rázta a fejét bánatosan.
-Mi? Tehát még te sem tudod?! De hát szerepelsz benne! - értetlenkedtem.
- Auu-uuk auuu uukauk. - felelt a saját madárnyelvén amit nem értettem volna meg, ha nem mutogat közben rám és körbe.
- Azt mondod az enyém? Az álom és így az egész világ is? - kérdeztem nem teljesen tisztában léve a madár gesztusaival.
- Au-uk! - bólintott nagyot vidáman.
- Ha az egész világ az enyém az azt is jelenti, hogy bármit csinálhatok benne igaz? - néztem rá kérdőn, mire ő csak bólintott egyet. - Viszont vannak dolgok amiket ennek ellenére nem ismerek ebben világban például téged, illetve a visításod okát sem ismertem eddig... Egyébként miért is visítottál? - jutott eszembe, hogy ezt még mindig nem tudom.

- Auu-u-u-uk. - felelte a szárnyait felemelve és hátralépve.
- Nem akarod elmondani? - néztem rá mosolyogva, mivel elég viccesen hatott.
- Auuu! - rázta a fejét tagadóan, majd azonnal állati hangokkal kisegített mutogató magyarázatba kezdett.
Alvást tettetett felpattant és odébb állt, majd ráüvöltött arra a helyre ahol az imént feküdt, ismét szerepet váltott, felvisított, szerepet váltott és elrohant a fák közé.
- Tehát összefoglalva: aludtál, valami megtámadott, te felvisítottál, a támadó elrohant, te pedig tovább visítottál, és erre jöttem én ide. Ugye? - foglaltam össze amit ki tudtam venni belőle.
- Auk. - bólintott rá.
- És nem emlékszel, hogy nézett ki?
- kérdeztem, próbálva összerakni mi történhetett.
- Au-uk. - most rázta a fejét.
- Jó kis fejtörő ez, hallod. - néztem rá összehúzott szemöldökkel. - Azt sem tudod, hogy madár, vagy mi volt-e az a lény? - törtem tovább a kobakomat.
Megint fejrázás volt a válasz.
- És merre ment? Talán megtaláljuk a nyomait. - kérdeztem fejemet törve.
- Auu-uu. - mutatta meg az irány kicsit dadogva a madárka.
- Rendben, akkor indulás. Te is jössz ugye? - néztem vissza rá amikor nem indult el velem.
- Auuk! - ügetett utánam méltatlankodva.
- Jól van, jól van csak kérdeztem. - nyugtattam meg, mivel elég ideges lett a megszólalásom miatt.
Egy ideig csendben ballagtunk a fák között,
amikor furcsa vinnyogásra emlékeztető hangra lettem figyelmes. Viszont inkább fenyegető jellege volt, mint megalázkodó, ahogy az a vinnyogásokkal lenni szokott.
- Gyerünk, nézzük meg! - szóltam oda útitársamnak és elrohantam a hang irányába.
Akkor még fel sem tűnt, hogy a madár nem tartott velem. Nemsokára elértem egy kisebb tisztásra, illetve annak a szélére, mivel a fák közül inkább nem léptem ki. Ennek oka az volt, hogy már más foglalta el előttem a helyet. Az "illető" egy démon szárnyú, ősi ruhába öltözött hölgy, sötét vöröseslila hajjal és fekete szemmel, aki körül villámok cikáztak össze-vissza. Lila villámok, amitől elég rémisztően festett, főleg azzal az arckifejezéssel, amivel az előtte heverő szerencsétlen lényre meredt. Onnan ahol én álltam, nem tudtam megállapítani mi volt az, csupán egy halvány lila, szinte már rózsaszín foltot láttam a fűben, de ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam a nő nem éppen kedves teremtés.
Kavargott bennem a félelem, a számalom, a düh és a késztetés arra, hogy elfussak, olyan messzire innen amennyire csak tudok. Ám akkor eszembe jutott amit a madár mondott, illetve mutogatott, hogy az egész világ az enyém. Ezzel az is eszembe jutott, hogy arra, hogy bármit megtehetek-e az álmomban, nem válaszolt. Úgy gondoltam egy próbát megér. Letenyereltem és elképzeltem, hogy a fű a kezem körül elkékül.
Legnagyobb megdöbbenésemre így is lett. Ezután, hogy biztos legyek a dolgomban, megpróbáltam egy mókust varázsolni a kezemre. Ez is sikerült. Miután erről megbizonyosodtam el is tüntettem ugyanezzel a módszerrel.
Sajnos mindezek ellenére sem voltam biztos, benne, hogy egy ekkora hatalmú valakit is el tudnék-e tüntetni, de azért megpróbáltam. Némán felemeltem a kezeimet és elképzeltem, ahogy a nő köddé válik. Kinyitottam a szemem és azonnal ledermedtem. A nő nem tűnt el, viszont úgy tűnt megérezte a jelenlétem és most egyenesen rám meredt.
Kirázott tőle a hideg. Ami a tekintetében volt, kavargó lenézés, szánalom és düh, de
mintha egy kis megalázkodás is csillant volna benne. Vagy csak képzeltem? Mivel észrevett nem volt miért rejtőzködnöm tovább, így kiléptem elé a tisztásra.
- Tehát te vagy az. - állapított meg valamit ami nekem kevésbé volt tiszta. - Mégis mit képzeltél, kivel állsz szemben?! Azt hitted csak úgy eltüntethetsz az álmodból?! Ugyan már! Hiszen azt sem tudod ki vagyok! - olyan lenézően beszélt, mintha csak egy patkány lennék.
- És ha nem tudom akkor mi van? - vágtam vissza neki, bár én sem tudtam honnan jött ez a nagy önbizalom. - Ez az én álmom, azt csinálok benne amit akarok. Te csak egy mellékes kellemetlenség vagy! - megint olyan dolgok jöttek a számra amit normális helyzetben biztos nem mondtam volna.
Megvillant a szeme ahogy rám nézett.
- És tudod egyáltalán én ki vagyok? Vagy ez a kis nyafka aki itt fekszik mellettünk? - bökött megvetően az állával a lilás foltra amit a bokrok mögül láttam.
Odapillantottam és csak akkor láttam meg, hogy a kis lény, amiről eddig azt hittem, hogy valamilyen állat, valójában egy icipici törpelány. Rövid, halványlila, szinte rózsaszín haja volt, és remegve szorította össze a szemét. Pici lila szoknyácskát és ujjatlan pólót viselt, mindkettő a haja színét tükrözve.
- Ne... ne... ne bántsatok! Ijesztőek vagytok! Hagyjatok! - nyöszörgött összébb húzva magát. - Félek. Nem akarok rosszat, csak hagyjatok békén!
- Nem. - felelem a vad boszorkányra nézve. - Nem tudom kik vagytok, de azt azért fel tudom fogni, hogy nem éppen kedves szándékkal közeledtél efelé a lányka felé. De sokat segítenél a helyzeten ha elmondanád. - nézek rá várakozóan.
- Még csak az kéne! Akkor azt is tudnád mit kellene velünk csinálnod... nem lenne szórakoztató. - torzul rémes vigyorba az arca, ezzel állatiassá téve a kinézetét.
- Szerinted nem lenne szórakoztató. Amúgy, hogy hívnak titeket?
- Semmi közöd hozzá! - vicsorított rám azonnal.
- És ha én elmondom ki vagyok, ti is elmondjátok? - puhatolóztam tovább.
- Bolond, mi tudjuk ki vagy. - felelt lekezelően.
- És mégis honnan a csudából? - néztem értetlenül.
- Ismét egy olyan dolog amit nem kell tudnod.
~ Kösz. Nagyon nagy segítség vagy te is. ~ mérgelődök magamban.
- És te? Te sem vagy hajlandó válaszolni nekem? - néztem az apró kislánykára.
- Félek! Hagyjatok. Semmit nem tudok. - felelte az eddigi folyamatos nyöszörgés helyett, viszont ezzel sem segített ki.
- Miért félsz mindentől? Nem akarlak bántani. - guggolok le mellé.
Ijedten felnéz rám aztán elkerekedik kis sötétkék szeme.
- Te... te... te... én vagyok. - fejezte be a mondatot, elég érthetetlenül.
A vad boszorka kényszeredetten felnevetett, majd megragadta a hajánál fogva a csöppséget és felemelte.
- Már mégis, hogy lehetne te, bolond?! Két külön személy vagytok! - vágta oda dühösen.
- Viszont ez egy álom amiben sok minden megtörténhet, tehát nem teljesen lehetetlen.
~ És valóban hasonlít rám, csak kisebb, és más a haj és a szeme színe.
~ fejeztem be a mondatot magamban.
- Te... te is én vagyok. Tehát te ő is... maam ereffel! - nem tudta rendesen befejezni a mondatot, mert a boszi (ahogy magamban hívtam) befogta a száját.
- Fejezd már be az értelmetlen locsogást! - rivalt rá, teljesen kikelve magából, mire a villámok megsokszorozódtak és elindultak a kislány felé.
- Hagyd békén! Engedd már el azt a szegény lányt! És tüntesd el a villámokat! - emeltem fel most én a hangomat.
Kicsit el is csodálkoztam amikor így is tett. Elengedte a lányt aki így nyekkenve ért földet, és a villámok nagy része is eltűnt. Viszont hamar visszatalált magához dühösen felém fordult.
- Hogy mersz parancsolgatni nekem?! - az előbb eltűnt villámok ismét megjelentek, de most engem vettek célba.
- Ezt kérdezed, de mégis engedelmeskedtél. Vagy tévedek? - kérdeztem, angyali mosollyal.
~ Vajon nagyobb állatokat is meg tudok idézni, mint egy mókus? - fogalmazódott meg bennem a kérdés. ~ És működnek itt a mágiáim? Egy próbát megér. ~ döntöttem el és a talaj felé fordítottam a kezemet.
Elképzeltem, hogy megjelenik mellettem egy nagy fekete párduc. Amikor kinyitottam a szemem és magam mellé néztem elégedetten tapasztaltam, hogy ott állt mellettem.
~ Miért hívtál? ~ kérdezte a fejemben.
~ Segítségre van szükségem. Egyedül nem hiszem, hogy birok vele. ~ feleltem szintén némán.
A párduc a boszorkány felé pillantott és bólintott.
~ Értem. Kelleni fog egy védelmi fal a villámok ellen. Itt tudod irányítani a magadhoz legközelebb érzett elemet. Melyik az? ~ kérdezte még mindig a fejemben.
~ Talán a víz. Vagy a jég. ~ feleltem kis gondolkodás után.
~ Rendben. Akkor most ugyanazzal a módszerrel, ahogy engem megidéztél, képezz elénk egy jégfalat, de úgy, hogy mi könnyen ki tudjunk ugrani előle. Egyébként Lamin vagyok. Rajta! ~ magyarázta el a tervét.
Úgy tettem ahogy kért, és azonnal megéreztem a bőrömön azt a kellemes hűvösséget, amit télen a hóesésben szoktam. És sikerült is. Ott volt előttünk egy jégfal, ami mögül könnyen ki lehetett ugrani támadni. Csak ekkor fordultam vissza a boszorkány felé, aki eddig csak lefagyva nézte a történteket.
- Mi a csuda. Hogy lehetsz képes megidézni egy ekkora állatot?! És irányítani a jeget?! - kérdezte dühösen.
- Úgy látszik vannak dolgok amiket még te sem tudsz erről a világról. - feleltem elégedetten.
Összpontosítottam és elkiáltottam magam: Animal Soul: Black Panther! Szerencsére itt is működött a mágiám, így azonnal átváltoztam és úgy is néztem ki, mint a mellettem álló nagymacska.
~ Na kezdhetjük? ~ kérdeztem gondolatban.
~ Amikor csak akarod.
~ Akkor rajta! ~ ugrottam ki először én a fal mögül és futva indultam el a villám boszi felé.
- Azt megmondanád, mégis miért teszed ezt? Miért rohansz a végzetedbe? - kérdezte állatias vigyorral az arcán.
- Ösztön. - feleltem kitérve egy felém hajított villám elől, ami így eltűnt az erdőben, és néhány másodperc múlva robbanásszerű hanggal csapódott be egy fába. - Valami azt súgja ezt kell tennem. - tettem még hozzá mielőtt felé ugrottam volna.
Pechemre azonnal felém is eresztett egy villámot, így alig tudtam kikerülni. Azonban, amíg én eszetlenül támadtam Lamin csendesen a boszi háta mögé lopózott és onnan támadott rá. A boszorkányt váratlanul érte a támadás, így sikerült földre kényszeríteni.
~ Neked kell elvenned tőle. ~ szólt hozzám Lamin.
~ Elvenni? Mégis mit?
~ Hát a haját. Vágj le belőle egy tincset és fond bele valahol a hajadba!
Nem értettem ennek a célját, de azért úgy tettem, ahogy kérte. A karmommal levágtam egy tincset, visszaváltoztam, majd egybefontam a bal oldali copfom néhány tincsével. Amint végeztem a boszorkány nyögött egyet és felém fordította a fejét.
- Most már elmondhatom. Én vagyok a düh és az erő. A nevem pedig Marga. Az a nyavalyás törpe igazat mondott. Mindketten a részeid vagyunk. És rajtunk kívül még néhányan vannak ebben a világban. Benned egyesülünk. Mi mind ott vagyunk benned, csak most itt kivetültünk és testet öltöttünk. Mindannyiunkat össze kell gyűjtened. Ez csak akkor lehetséges, ha a hajunk egy tincsét belefonod a sajátodba és megtudod nevünket. Ez nálam már megvan, így most visszaszállok beléd. - visszafordította a fejét és apró lila és piros csillagokká hullott szét amik elindultak felém, és Marga hajszálain keresztül belém áramlottak.
~ Egy megvan. Még négyet kell összegyűjtened. ~ üzente a tudatomba Lamin. ~ Mindel másképp kell majd megértetned magad, más módszerekkel. Engem a többihez már nem hívhatsz, és a jeget sem használhatod. ~ a jégfal felé pillantott ami pillanatok alatt semmivé lett vele együtt, csak a hangja zengett még a fejemben. ~ Benned mind megvan, de egyelőre kevesebb, mint általában. Össze kell gyűjtened őket, hogy teljes légy.
Bánatosan vettem tudomásul, hogy a kedves lény elment, de úgy döntöttem ezentúl a feladatra koncentrálok. Össze kell szednem magam. Szó szerint.


Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Erza Scarlet
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Erza Scarlet

Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 30
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház

TémanyitásTárgy: Re: Yorumi Tsukiko   Hétf. Dec. 17, 2012 11:40 pm

Nos, büszkeségtől eltelve olvastam soraidat! Elsőként is, nagyon büszke vagyok rád, hogy korodhoz és tapasztalatodhoz nézve ilyen szép kalandot írtál! Szépen írtál, jó sztori is, és kevés a hibád is! Élveztem az írásodat és csak így tovább!
Legközelebb azért ügyelj, az elütésekre, apróbb ellentmondásokra a történetben, a mondat elején lévő nagybetűkre, és hogy ne kezdj kötőszavakkal mondatot! Valamint valamikor ilyen nagyon túl ragozott mondatokat írsz, pl: "Az előző álmomhoz hasonlóan megint mezítláb voltam, fehér ruha helyett azonban egy lila, rövid szoknyás, pánt és ujj nélküli, fekete fodrokkal, fűzővel és csipkével díszített ruhakölteményt viseltem, ami igencsak elnyerte a tetszésemet." - ez így nagyon tömény nyugodtan írhatod két három mondatban!

Várom a folytatás!

Kaland: 100 VE + 100 VE


~~~ Level up! ~~~
~~~ Gratulálok a második szint meglépéshez! ~~~
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Yorumi Tsukiko
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
Yorumi Tsukiko

Hozzászólások száma : 76
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Aug. 14.
Age : 18
Tartózkodási hely : aki itt áll mellettem az tudja

Karakter információ
Céh: Golden Pheonix
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Yorumi Tsukiko   Csüt. Jan. 31, 2013 10:26 am

Álmok és rémálmok
3. rész: Bújócska


Tanácstalanul pillantok körbe, hiszen attól, hogy ezt eldöntöttem még nem tudom mit kell tennem, hogy megtaláljam a többi részemet. A nézelődés közepette megakad a szemem a még mindig remegő apróságon, aki egy bokor alá húzódva próbál eltűnni. Elé lépek és leguggolok, hogy egy szintben legyen az arcunk. Vállára teszem a kezem, mire összerándul és ijedten kinyitja a szemét.
- Ne félj, nem foglak bántani! - simogatom a karját. - Látom remegsz, mint egy nyárfalevél. Marga azt mondta te is hozzám tartozol. Ha ez igaz akkor te lehetsz a félelem. - a kislány abbahagyta a remegést és bólintott, majd kiegészítette:
- És a magány. Félek. Nem akarok egyedül lenni. Félek egyedül. Nem akarom. - húzódott össze ismét.
- Ne aggódj! Most már nem kell majd egyedül lenned. Örökre együtt leszünk. Nem kell félned. Adsz nekem egy tincset? - kérdezem magamhoz húzva, a rózsaszínes haját simogatva.
- Igen. - bólint egyre nyugodtabban.
Kinyújtja a kezét, amiben azonnal megjelenik egy apró tőr. Levág egy hosszabb tincset és átnyújtja, majd csendben figyeli, ahogy belefonom a copfomba.
- Az én nevem Linna. Én személyesítettem meg a félelemet és a magányt... - fejezi be az álomvilágomban való létezését egy halkan elsuttogott mondattal, ami a fülemben cseng, amint felállok és ismét a fákat pásztázom.
~ Merre induljak? ~ tűnődöm az árnyékokat fürkészve.
Aztán, mintha csak egy jel lenne egy pajkos szellő az arcom elé fújja a hajamat, a színes tincsekkel együtt, amelyek pontosan egy vékony ösvény felé vezetnek. Kíváncsian indulok el rajta, hiszen lehet, hogy esetleg az erdő azt akarja jelezni, hogy erre van a következő darab. Nyugodt az egész erdő, a madarak csicseregnek, néhol kisebb állatok neszeznek, ahogy riadtan térnek ki előlem. Egy ág reccsenését hallom a hátam, mögül, ami eredetileg nem lenne furcsa, de már egy ideje olyan érzésem van, mintha figyelne valaki, ezért megfordulok.
És mit látok magam mögött? Egy kékes hajú, kékes öltözékű lányt, aki hitetlenkedve emeli fel a lábát, ami alatt egy kettétört gally lapul. Miután jól megszemléli rám emeli a tekintetét, amiben ismét csodálkozás tükröződik.
- Szia! - köszön végül némi mérlegelés után. - Mit csinálsz?
- Csak sétálok. - felelem miközben kicsit furcsán nézek rá.
- Ééértem. És hová?
- Nem tudom. Valamerre.
- Veled mehetek?
- Persze.
- Miért sétálsz? - lép mellém.
- Meg kell találnom magamat.
- Értem...
- Jut eszembe... Nem tartozol véletlenül te is hozzám? - kérdezem mosolyogva.
- Mi? Hogy én? Nos... de. - meglepődöttség, és hitetlenkedés áramlik felém a szeméből.
- És melyik részem? - kérdezek most én.
- Hmn... arra neked kell rájönnöd.
- Rendben. Addig is menjünk, közben is gondolkozhatok.
- Jó. Hová megyünk?
- Nem tudom. Szerintem ha sokáig sétálunk, akkor ki az erdőből. Hogy ott mi lesz azt nem tudom.
- Értem. És ha kiértünk mit csinálunk?
- Amit akarunk. Mehetünk tovább, de le is ülhetünk. - a lány elgondolkodva pillant fel a fák lombja között az égre, majd egy kis csend után ismét kérdez:
- Miből akarsz rájönni, hogy melyik részed vagyok? - néz rám kérdőn.
- Nem tudom... Talán a viselkedésedből, vagy a beszédedből... talán.
- Érdekes... - a fák egyre ritkábbak lesznek, míg végül teljesen kiérünk az erdőből. - Azta! Kiértünk az erdőből! És most mit fogunk csinálni?
- Szerintem pihenjünk le egy kicsit...
- Jó. Már kezdtek fájni a lábaim. - huppan le a zöld fűvel borított, néhol kis virágokkal tarkított mező szélére.
Én is mellételepszem, és a hátamra fekve figyelem az elsuhanó felhőket. Csendben ülünk, de közben attól félek, hogy a lány meghallja a fejemben forgó fogaskerekek hangját. Végül nem bírom tovább és hangosan kezdek gondolkodni.
- Már összeszedtem az erőt és a dühöt, a félelmet és a magányt, így, ha Morga igazat mondott azzal kapcsolatban, hogy öt megszemélyesülés van, akkor veled együtt még hármat kell összeszednem, igaz? - foglalom össze a helyzetet.
- Talán... igen azt hiszem így igaz. De hogy fogsz ebből rájönni, hogy én melyik részed vagyok? - néz rám kérdő, és egyben meglepődött tekintettel.
- Próbálom összerakni amit eddig tudok. Csakhogy ez igen kevés. Ha arra gondolok, hogy egész úton elég sokat kérdezősködtél és minden választ hitetlenül fogadtál akkor és nálad a tudatlanságra, vagy a meglepődöttségre gondolnék... - próbálok kilyukadni a helyes megfejtéshez. - Jól következtettem?
- Igen és nem. Az egyik stimmel a másik nem, csakhogy mindannyiunkban két tulajdonság rejtőzik, így két dolgod van még: először is, kitalálni melyik a helyes, másodszor pedig rájönni a másik tulajdonságra vagy érzelemre ami bennem rejtőzik. Érted?
- Igen, tökéletesen. És nem mondod el melyik a jó tipp, ugye?
- Nem hát! - vigyorodik el. - Úgy nem lenne szórakoztató!
- Te tudod... Akkor nézzük. Mivel a tudatlanság alap tulajdonság és idővel eltűnik, azonban a meglepődöttség, vagy meglepődés viszont egész életünkben jelen lehet, úgyhogy... talán inkább a tudatlanságról mondok le és azt mondom, hogy a meglepődöttség a helyes. Igazam van?
- Nem mondom el! De ha ebben biztos vagy, és a tudatlanságot félretetted, akkor jöhet a következő tulajdonság. - én csak rábólintok és ismét az eget szuggerálva próbálok kihozni valamit.
~ Állandóan kérdezgetett, de a tudatlanságot már félretettem, így mást kell találnom ami megfelelő lenne... ~ töröm a fejem, miközben a lány kíváncsian figyel. ~ Fura... most találkozunk először, de ismerősnek tűnik... még a nevét sem tudom... ~ ülök fel, mire a lány a szemével követi a mozdulatot.
- Most jut eszembe, hogy még be sem mutatkoztunk. - fordulok felé. - Engem Tsukiko-nak hívnak.
- Engem Miet-nek. - mutatkozik be, majd csodálkozva oldalra dönti a fejét. - Ezen gondolkoztál?
- Nem, - mosolyodom el. - csak ide lyukadtam ki. Próbálok a viselkedésedből kiindulni, de elég nehéz. Kérdezel, én válaszolok, te meglepődsz. Ez volt, így a meglepődés már megvan, de a másikra elég nehéz rájönni...
- Kezd az elején! - vág közbe mosolyogva Miet.
- Elején...? Azaz a "kérdezel"-nél? - ráncolom a szemöldököm.
- Igen.
- Kérdezel... mikor kérdez egy ember? Ha nem tud valamit... Ha kíváncsi! - kapom fel a fejem. - Mivel a tudatlanság kilőve, így marad a kíváncsiság. Ha jól következtettem akkor te vagy Miet a kíváncsiság és a meglepődöttség megszemélyesítője... Ugye? - nézek rá izgatottan.
- Így igaz! - mosolyodok el, s Ő is megidéz egy kis tőrt, levágja a tincsét és átnyújtja nekem. - Még szívesen elbeszélgettem volna veled, de erre most már nem kerül sor. Még lenne azonban egy kérdés, amire aközben kell megtalálnod nekem a választ, amíg összegyűjtöd magad. Ez a kérdés így hangzik: miért kellett kiszakadnunk belőled? - kérdő, félrefordított, mosolygós arccal tűnt vált csillámokká, amik a tincsén keresztül belém áramlottak, és azonnal elültették a fejemben a kérdést.
Egy ideig még kissé csodálkozva ülök ott, majd feltápászkodok és elmosolyodom.
~ Elvileg ez az én világom, nem? És mégsem tudom merre menjek... Szép... ~ tűnődöm, miközben találomra elindulok valamerre.
Nagyjából negyed óra gyaloglás után elérek egy domb tetejére, ahonnan jól belehet látni az előttem elterülő síkságot. A domb lábánál egy patak csillog, ami valamivel távolabb belefut egy kis tóba. A tó túlpartjától eltekintve, mindenhol mező terül el, egy-egy bokorral ékesítve.
~ Gyönyörű... ~ szemlélem a tájat.
Lassan elindulok lefelé a kilátómról és a patak mellett sétálva a tó felé indulok. Az állatok itt sem hiányoznak: méhek és madarak repkednek, nyuszik ugrálnak az üregeikbe előlem. Mosolyogva figyelem , amikor egy mókus idegesen fut a tó túlpartján álló fák felé biztonságot keresve.
Amikor a tó partjára érek látom, hogy nem vagyok egyedül. Egy élénk vöröses, de inkább vidám sárga hajú, velem nagyjából egykorú lány áll a vízparton és a talajt pásztázza. Mikor közelebb érek felkapja a fejét, majd mosolyogva integetni kezd.
- Gyere, segíts nekem kacsakövet keresni! - int a kezével is hívva.
Közelebb lépek és elgondolkodva nézek rá.
- Ismerjük egymást? - kérdezem az arcát figyelve, amiről le nem lehet mosni a vigyort.
- Még szép! Egyek vagyunk! - jelenti ki, mintha ez semmit nem jelentene.
- Tehát te vagy a következő darab? Hogy hívnak? - folytatom a kérdezősködést, miközben Ő ismét hozzálát megfelelő követ keresni.
- Igen, én vagyok a következő darab, és Nellinek hívnak. Most viszont tényleg keress te is kacsakövet! Tudom, hogy nemsokára eltűnök, de addig is szeretnék még játszani! Jó?- vigyorog ismét.
- Rendben. - sóhajtok egyet és én is elkezdek lapos kövek után kutatni.
Hamar találok is egyet és boldogan emelem fel.
- Itt van egy tökéletes! - mutatom Nelli felé.
- Akkor te kezdesz! Minden vízbeérkezés egy pontot ér. Aki először eléri a nyolc pontot az nyer! Ha Te nyersz akkor Én elmondom milyen részeid vagyok és visszaszállok beléd. Ha viszont Én nyerek, akkor újra játszanunk kell, rendben? - ismerteti a szabályokat.
- Rendben. - mosolyodom el.
Régen kacsáztam, így szinte teljesen elfelejtettem, hogyan kell, de azért megpróbálom. Oldalt hátrahúzom a kezem, meglendítem és elengedem a követ. Az először még továbbpattant, de a második érkezésnél már elsüllyedt.
- Ez két pont. Most én jövök. - áll fel kezében egy szép lapos kővel.
Gyakorlott mozdulattal lendíti meg és nem is hazudtolja meg magát, négyet pattan és csak az ötödiknél süllyed el.
- Ez bizony öt pont. Na ezt, hogyan hozod be? - kérdezi mosolyogva, egyáltalán nem rosszindulatúan.
- Majd meglátjuk. - ismét leguggolok és hamar találok is megfelelő kavicsot.
Ismét elvégzem a korábbi műveletet, de megpróbálom úgy dobni, hogy vízszintesebben repüljön. Sikerül is, így ezúttal csak a negyedik érkezésnél süllyed el a kavicsom.
- Ez négy pont, meg kettő az hat. Már csak két pont kell! - mosolygom Nellire.
- Bizony. De nehogy azt hidd, hogy hagyni fogom. - elhajítja a kavicsot, amit már a kezében van.
Szépen repül, de csak egyet pattan, így két pontot ér.
- Úgy néz ki, te nyersz. - néz rám szomorkás mosollyal.
- Még nem biztos. Lehet, hogy elrontom.
- Lehet. - hagyja rám.
Felkapok egy lapos kavicsot és hasonlóan az előzőhöz elhajítom. Pattan egyet. Aztán még egyet. És még egyet. Majd egy halk csobbanással eltűnik a vízben.
- Nos, ez tíz, tehát Te nyertél. Mindenesetre örülök, hogy játszhattam veled. - mosolyog rendületlenül Nelli.
Linnához és Miethez hasonlóan Ő is megidéz egy kis tőrt levágja a tincsét, majd figyeli, ahogy összefonom a többivel.
- Oppá, majdnem elfelejtettem! - nevet zavartan. - Én vagyok a jókedv és a lelkesedés megszemélyesítője. Örülök, hogy megismerhettelek így is. - mosolyog, amint egy vidám pukkanás kíséretében ezer apró darabra robban, amik belém áramlanak.
~ Már csak egy van... Merre keressem? ~ nézek szét a réten.
Szemem megakad a tó túlpartján álló fákon és eszembe jut, hogy legutóbb az erdőben három résszel is találkoztam, így arra indulok. Belépve az erdőbe valami nyomasztó idegesség lesz úrrá rajtam. Lassan haladok befelé az erdőbe, miközben egyre sötétebb lesz a vastagodó lombkorona miatt. Erre alig hallani madarak, vagy bármilyen állat neszezését.
Hamarosan egy barlang bejáratához érkezem, ahonnan halk szipogás hallatszik ki. Óvatosan beljebb lépek, de mivel alig látok valamit csak nehezen tudok haladni, a fal mellett. Megriadok és hátrább lépek, amikor a lábam beleütközik valamiba. Az eddig hallott szipogás, most abbamarad és egy hang szólal meg helyette.
- Ki az? - egy halk, de kedves hang.
- Tsukiko vagyok. Sírást hallottam ezért merészkedtem beljebb jönni.
- Értem. - mondja szomorkás hangon.
- Gyere ki, mert itt semmit nem látok. És mond, mégis miért sírtál? - teszem fel a kérdést, amikor már hallom magam mellett a lépéseket.
- Mert szomorú vagyok.
- És miét vagy szomorú?
- Senki nem szeret... - lépünk ki a valamivel világosabb részre.
Látom, hogy beszélgetőpartnerem egy nálam néhány évvel idősebb lány, aki lilás-kék ruhát visel, és halványlila haja van. Kisírt, kék szemei még mindig könnyektől csillognak, ahogy rám néz.
- Emiatt ne sírj! Mi lenne, ha barátok lennénk és én szeretnélek? - ajánlom fel.
- Te szeretnél? - kérdezi reménykedve.
- Persze! Jut eszembe, nem tudod merre találhatom meg az utolsó részem?
- Részed? Hiszen én vagyok az. - néz rám szomorkásan.
- Ez remek. Akkor nem is kérdés, hogy szeretnem kell téged! - mosolygok rá.
- I... igazán? - kezd el ismét szipogni.
- Még szép! Egyébként, hogy hívnak?
- Aila-nak. - feleli elfojtva a sírást.
- Visszatérsz belém? - kérdezem óvatosan, nehogy megint sírni kezdjen.
- Igen. - bólint és megidéz egy tőrt, levágja a tincsét és átnyújtja nekem. - Örülök, hogy találkoztunk és megismerhetlek így is! Én vagyok a bánat és a szeretet megszemélyesítője. Téged is szeretlek. - mosolyodik el, majd, mikor végzek a fonással átölel, és így válik semmivé, egybeolvadva velem.
- Én is téged. - mondom halkan.
~ Miért szakadtak ki belőlem? ~ jut eszembe Miet kérdése. ~ Vajon, hogy megismerjem őket? Vagy, hogy legyen egy kis szabadságuk? Mi lehet az oka? ~ tűnődöm, miközben kifelé indulok az erdőből. ~ Mit történt, amikor találkoztam Morgával? Megismertem a dühét és az erejét. És Linnával? Láttam milyen félni és magányosnak lenni. Miet...? Megismertem a végtelen kíváncsiságát és, hogy mindenen képes meglepődni. Nelli pedig emlékeztetett arra, hogy mindig vidámnak kell lenni és nem szabad feladni. Most az előbb pedig Aila tudatta velem, milyen szomorú dolog az, ha valaki nem szeret. ~ lassan elkezdenek ritkulni a fák, ezzel a sötétség is oszladozik. ~ Úgy összefoglalva: megismertem önmagam. ~ állapítom meg, megállva a tó partján.
Amint befejezem magamban a mondatot a körülöttem lévő világ szertefoszlik, én pedig visszatérek a valós világba. Felülök és körbenézek: még mindig a gyengélkedőn vagyok, és a meleg ágyban fekszem. Teljesnek és egészségesnek érzem magam, így feltápászkodom és elindulok a szobám felé. A folyosók kihaltak, minden elég sötét, amiből arra következtetek, hogy éjszaka lehet. Belépve a szobámba megakad a szemem az asztalomon heverő "Hair Color" feliratú táblácskán. Visszaemlékezve az álmomba eszembe jut, hogy a hajamba több szín lett belefonva. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálom néhány tincsemet más és más színűre varázsolni, kevés sikerrel. Kis próbálkozás után végül siketül. A tükör elé lépek és szemlélem egy kicsit, furcsa színes frizurámat. Végül úgy döntök, hogy nekem a fehér is bőven eléggé feltűnő, így inkább lerakom a kartont, és rendbe szedem magam.
Miután ezzel elkészültem csendben kimegyek a folyosóra és lelopakodom az földszintre. Kilépek a céhépületből és mosolyogva tekintek fel az égre.
Telihold van és a csillagok is gyönyörűen sziporkáznak. Csendesen nézem az éjszakai eget, míg el nem kezd hajnalodni. Akkor visszatérek a szobámba és várom, hogy elinduljon az élet a céhben.

Spoiler:
 
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Pantherlily
Ex-mesélő
Ex-mesélő
Pantherlily

Hozzászólások száma : 166
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jan. 05.

Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 10
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Yorumi Tsukiko   Hétf. Feb. 04, 2013 2:05 pm

Kedves Tsukiko!

Ha nem haragszol meg, elloplak Erzától és én folytatom az értékelésed. Hozzá hasonlóan én is elégedett vagyok a munkáddal.
Korábban már elolvastam az első két epizódot, amelyek szintén jól sikerültek és ezzel az utolsóval egy kerek, szép, kidolgozott történetet alkotnak.
A fogalmazásmódod kifinomult és változatos, igazi felüdülés olvasni. Egészséges keretek között, bátran érezheted magad különlegesnek, mert sokaknak soha, vagy csak rengeteg olvasás és gyakorlás után, idősebb korban sikerül elérni ezt a szintet. És bár Erza nem javasolta az iméntihez hasonlatos, többszörösen összetett, tömény mondatok írását ( ebben nem mondok ellent neki), én mégis megdicsérlek miattuk, átlátni és megérteni ugyanis szintén nem tudja őket akárki. A végére a legtöbben már el is felejtik hol és hogy is kezdték, belezavarodnak és az eredmény csupán értelmetlen katyvasz lesz, nem úgy nálad.
Olyan részleteket írsz le, amelyek nem feltétlen bírnak jelentőséggel a történet alakulásában, de abban fontos szerepet játszanak, hogy sikeresen magamba szívjam a hangulatot. Ez szerintem egy apró ismérve a jó írásnak.
Néhány helyen becsúszott vessző hiba, és talán kétszer oda nem illő, fölösleges szavakat is írtál, de botor módon nem másoltam ki, most pedig nem találom őket. Az első helyen egy mondatban egymás után használtad a talán és az esetleg kifejezést, amelyek nem keltettek szép látványt. Nem éreztem, hogy fokoznák a bizonytalanságot, inkább csak sután festettek. A második helyen is hasonló dolog történt ennyi azonban nem volt elég, hogy kizökkentsen.
A történet nagyon bájos, kedves és jól felépített, akár csak a karakter viselkedése és reakciói. Egy kis plusz tartalommal szerintem jó eséllyel pályázna best seller gyermekkönyv titulusra is! : )

Jutalmad +200 VE és bátorkodom egy kis bónusszal értékelni a munkád amely még +30 VE-t jelent.
Csak így tovább, várom a következő történetet.

Üdv, Lily
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Yorumi Tsukiko
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
Yorumi Tsukiko

Hozzászólások száma : 76
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Aug. 14.
Age : 18
Tartózkodási hely : aki itt áll mellettem az tudja

Karakter információ
Céh: Golden Pheonix
Szint: 2
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Yorumi Tsukiko   Vas. Jún. 02, 2013 3:58 pm

Álmok és Rémálmok
4. rész: Sok, sok pite

Sötét van. Valaki lekapcsolta a villanyt? Éjjel van? Nem. Csak a szemem van csukva. Valami zajt hallok. Dübörgés? Nem halkabb... vagy inkább kellemesebb. Lassan próbálom kinyitni a szemem. Az első valami erős fény. Jobban megnézve egy reflektorból származik. Még homályosan látok csak mikor körbepillantok. Előttem valami fekete, jobban megnézve egy mikrofon. Visszatér a látásom, így alaposan szemügyre tudom venni a környezetemet.
Egyedül állok egy színpadon, minden reflektor rám irányul. Előttem egy mikrofon, azon túl széles lelátó, tele emberekkel. A nyakamban lóg a gitárom. Nehezen, de rájövök, hogy a zaj, amit halottam, a közönség tapsolása és ujjongása.
Még sosem énekeltem rendes előadóteremben sem, nemhogy színpadon, így amikor a helyzet teljes valójára ráébredek, megrendülök és fejembe vág az első kérdés:
~ Hogy kerültem ide? ~ logikus a kérdés és a választ nem tudom. ~ Talán álmodnék? ~ ez a legelképzelhetőbb ok, maradjunk ennél.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy egy színpadon állok, és úgy néz ki a nézők előadást várnak el tőlem. Nem ez lenne az első alkalom, de egy hatalmas csarnok lényegesen más, mint a céh ebédlője, vagy egy utcasarok. Hiába egy álom, nem valószínű, hogy egyhamar ilyen lehetőségem lenne, így jobbnak látom kihasználni.
- Khm... - köszörülöm meg a torkom a mikrofonba, miközben elhal a taps. - Üdvözlök mindenkit ezen a számomra rejtélyes előadáson... Izé... Akkor neki is kezdenék. - fogom le az első akkordot, majd egy régi, jól begyakorolt dalt kezdek játszani.
A dallam egy kedves, talán kissé szomorkás hangulatot áraszt, ami mindig a szüleim halálára emlékeztet, ha játszom, így most is. Majdnem lekésem a szöveg indulását, és így is elcsuklik egy pillanatra a hangom. A közönség felől morgolódás hallatszik, ezért igyekszem kijavítani a hibát és a legjobb formámat hozni. Zavartan éneklem a jól begyakorolt számot, mire a közönség elhallgat, és a zenére figyel. Még mindig nem tudok rájönni, hogy miért, és hogyan kerültem ide, de most már egyre kevésbé érdekel. Beleélem magam a zenébe, és kihozom magamból a legjobbat. Élvezem a vibrálást, és a ritmust. Lassan a szám végéhez érek, és hagyom elhalni az utolsó hangot.
Zavartan nézek a közönségre, akik azonnal tapsolni és ujjongni kezdenek amint véget ér a zene. Egy új dalba kezdek, ezúttal egy gyorsabb, vidámabb számba. A céhben is nagy kedvenc, gyakran játszom el, így ezt is nagyon jól tudom. Zenélés közben kizárom a külvilágot és csak a gitáromra és a hangomra figyelek. A dal végén ismét jóleső ujjongást hallok, így egyre magabiztosabban kezdek bele a következő számba. Egyiket a másik után játszom, egyre jobban felpörögve, és a közönség is egyre hangosabban ujjong.
Úgy érzem a csúcsponthoz értünk, így belekezdek a számomra legkedvesebb, a közönség számára pedig a leglendületesebb, leghangulatosabb számba. Épp a dal közepénél tartok, mikor egyszerre történik három dolog:
Egy: a közönség eltűnt, a helyén pedig egy kavargó vízből és forró lávából álló keverék jelent meg. Ezek a fizikának teljesen ellent mondva azonban nem hatástalanították egymást.
Kettő: az ijedségtől mind az éneklést, mind a gitározást abbahagytam.
Három: Egy fekete madár lecsapott rám és épphogy ki tudtam térni előle, ám a gitárom kantárját ennyivel is sikerült tönkretennie a csőrével, így a hangszer leesett a vállamról, egyenesen a láva a közé, ami nyomban hamuvá égette.
- Nee! Csak a gitárt ne! - hajolok a színpad szélére, de már hiába.
Dühösen fordulok a magasan keringő, lecsapni készülő madárra, és megidézem a szárnyaimat, mielőtt rám vetné magát. Elrugaszkodom a talajról és a levegőben veszem üldözőbe. Ő gyorsabb, és jobban is mozog. Ez nagy előny, ám egy idő után kiszámíthatóvá válnak a kitérései, és támadásai, így felkészülhetek rájuk. Egymást kergetjük, Ő a csőrével harcol, én inkább csak kitérek. A fal mellett várom a támadását, amit nyomban megindít. Hatalmas sebességgel száguld felém, ám most ez lesz a veszte.
~ Még nem... Még mindig nem... ~ figyelem ahogy közeledik. ~ Most! ~ lendítem magam oldalra kikerülve a támadást, s szabad utat engedve a varjúszerűségnek a fal felé, amibe hangos csattanással csapódik be.
Persze ez nem végzett vele, hamar újra támad én pedig ismét a menekülés mellett döntök, amikor egy fénycsíkot pillantok meg az amúgy szürkületi időt idéző csarnokban. Végigkövetem és a nézőtér ajtaját pillantom meg, amit valahogy nem nyelt el a láva és a víz. Efelé veszem az irányt és oldalra fordulva szerencsésen ki is érek, majd gyorsan hátrafordulva becsukom magam után, aminek egy újabb koppanás lesz a következménye.
- Huhh, ezt megúsztam. - sóhajtok nagyot, majd a mágiámat feloldva nézek körül a folyosón, amire jutottam.
A velem szemben lévő falból rengeteg mindenféle formájú, színű, egyszóval kinézetű ajtó nyílik, azonban a velem párhuzamosból egyetlen egy sem. Ami ha belegondolunk logikus, hiszen egy előadóterembe elég egy-két ajtó is. Végignézve az ajtókon látok olyat, ami normális, de van kicsit négyzet alakú, amin csak egy nyúl méretű valami fér be, félkör alakú és megszámlálhatatlan szabálytalan formával rendelkező. Előfordul szimmetrikus, fordított, de rengeteg másféle is.
Végigjárva előttük megakad a szemem egy türkizkék, kétajtós, tükrökkel díszített szépségen. Jobban megnézve a két szárnya szimmetrikus. Rövid vacillálás után tétován nyitok be rajta.
- És meg is érkezett az utolsó résztevőnk! - hallom rögtön a rikácsoló hangot. - Kérlek, foglalj helyet a többiek mellett! - lép elém egy Csili bili ruhában feszítő nő és a terem hátuljában álló asztal felé terel.
Nem értem mi történik, de inkább leülök, és figyelmesen körülnézek. Mellettem még heten ülnek, négy fiú és három lány. Velem körülbelül egyidősek, talán néhány évvel idősebbek.
- És eljött a pillanat, amire mindenki várt! Kezdődjön a verseny! Látom a résztvevők izgatottak már, biztos korog a gyomruk. Rajta hát, egyetek, amíg ki nem pukkadtok! - erre a végszóra mindenki előtt egy-egy tányér jelenik meg rajta valamilyen süteménnyel, amiből arra következtetek, hogy én bizony egy evőverseny közepébe csöppentem.
- Látom mindenki nekilátott kivéve egyvalakit. Vajon mi történt? Lehet gyomorrontást kapott? Igen sajnálatos lenne. - tudósít eközben a rikácsoló nőszemély.
Néhány pillanat múlva az én gyomrom is megkordul, jelezve, hogy kénytelen leszek beszállni a versenybe, ha nem akarom, hogy később éhség gyötörjön. Ennek a sugallatnak eleget téve először jobban megszemlélem a tányéromon lévő ételt. Hamar kiderül, hogy az egy tucat pite. Nekiállok enni, így azt is megállapíthatom, hogy cseresznyés az a pite, illetve az összes. Egyre jobban belelendülök az evésbe, ám megállok egy pillanatra és körbenézek.
- Oh, már látom semmi baja, ugyanolyan lendülettel eszik, mint a többiek. Akkor megnyugodtam. - adja ismét hírül a helyzetet a bemondó. - Közben kialakult az induló helyzet, máris mondom. Jelenleg a Négyes játékos vezet, a második a Hetes, a harmadik pedig, nem sokkal lemaradva a Kettes. - megpillantom az evők előtt a mágikus kijelzőket, amik jelzik, hogy ki menyi süteményt evett meg. - A Nyolcas játékos a kezdeti bizonytalanság miatt elég nagy hátrányra tett szert, vajon be tudja hozni?! - folytatja ugyanaz a rikácsoló hangon.
~ Mit érdekel engem? Nem a verseny miatt eszek. ~ jegyzem meg magamban, részben a nő iránt érzett ellenszenvem miatt.
Azonban ezt az elvet meg kell hamisítanom, mivel elragad a versenyszellem és egyre gyorsabban kapkodom be a pitéket.
- Úgy látszik, a Nyolcas játékos behozza a többieket. Micsoda teljesítmény! Ó, jajj, az Egyes játékos feladja, ezzel kiesett a versenyből. - csóválja a fejét, mikor az egyik lány jelzi, hogy Ő befejezte.
Csodálkozva látom, hogy miután a műsorvezető gyorsan bólint rá egyet a lány csak úgy eltűnik. Furcsának tartom, de végül nem foglalkozom vele különösebben.
- Továbbra is a Négyes vezet, ám a második helyet a Kettes veszi át és a Hetes visszaszorul a harmadik helyre. - informál a Rikkancs, ahogy magamban elneveztem. - Ó, a Hatos is feladta a küzdelmet, mekkora kár. - bólint ismét, mire a megnevezett fiú is semmivé lesz. - Hatan maradtak a játékosok. A Nyolcas a negyedik helyig küzdötte fel magát, ami hátrányból indulva szép teljesítmény. Az első helyet a Kettes birtokolja, úgy látszik az Ő technikája a legkifizetődőbb. A Négyes így a második, a Hetes pedig továbbra is a harmadik. Micsoda küzdelem kérem, ilyet nem mindennap lát az ember! Ezeknek a gyerekeknek aztán feneketlen gyomruk van.
Lassan megtelik a gyomrom, így egyre nehezebben tudom lekínlódni a falatokat a torkomon. Végül, mikor már közeleg a hányinger inkább jelzem, hogy én tele vagyok és feladom, minthogy kidobjam a taccsot.
- Ezek szerint a Nyolcas játékos sem bírja tovább, ejnye, pedig milyen szépen küzdött. - bólint nekem is, mire minden eltűnik és kellemes, fekete semmi vesz körbe.
Lassan kivilágosodik, ám még mindig nem látok semmit. Rá kell jönnöm, hogy ennek az az oka, hogy a szemem csukva van, így kinyitom, ám csak egy pillanatra, mivel hirtelen túl világos lett. Mire hozzászoktatom a szemem a világossághoz, már levonom a következtetést, miszerint valószínűleg felébredtem és mind a gitárom elvesztése, mind a piteevő verseny csupán álom volt, ami meg is nyugtat.
Amint ismét kinyitom a szemem, a gitáromat keresem a tekintetemmel, és meg is pillanatom a szekrénynek támasztva, mire megkönnyebbülten felsóhajtok.
~ Hála égnek! ~ állok fel és lassan odatámolygok, majd visszaülök az ágyamra és elkezdek játszani rajta. Ösztönösen kapcsolom hozzá az éneket is. Amikor végzek boldogan dőlök hátra az ágyon és elgondolkozom az álom esetleges jelentésén, ám ilyet nem nagyon találok, így inkább feladom.
Végül álmoskásan feltápászkodom, majd összeszedve magam lebotorkálok az étkezőbe, hogy harapjak valamit. A pulthoz lépve Pultos bá egy plakátot lobogtatva fogad és vigyorogva kérdi:
- Ma délután tartunk egy piteevő versenyt, nálam lehet nevezni rá. Beszállsz? - nyújt felém egy jelentkezési lapot, amit azért átveszek, mert miért ne? – Remélem sokan lesztek, mert rengeteget sütöttünk. - mosolyog elszántan.
- Még meglátom. - válaszolok a korábbi kérdésére. - Viszont ha részt is veszek, az még sokára lesz, úgyhogy egy kis müzlit és tejet kérnék. – adom le a rendelésem, majd letelepedek az egyik asztalhoz.
A jelentkezési lapot átolvasom, majd nekilátok a reggelinek, miközben kicsit elgondolkodom, hogy részt kellene-e vennem rajta.
~ Talán erre akart figyelmeztetni az álom? ~ tűnődöm. ~ De hát mi baj lehet abból, ha megpróbálom? ~ befejezve az evést visszaviszem a tányért és kérek egy tollat, hogy kitöltsem a lapot.
Mikor végzek átadom Pultos bának és visszatérek a szobámba.

*****

A verseny kezdetéig semmi különös nem történik, úgyhogy eldöntöm, hogy az álomnak semmi köze ehhez és nyugodtan állok hozzá. A verseny miatt az ebédet kihagyom, hogy minél többet tudjak enni, csak egy kis gyümölcsöt eszek, így remélem, hogy jobb eredményt érhetek el, mint álmomban.
Az ebédlőbe érve be kell látom, hogy valóban sokan leszünk, így kezdek kételkedni abban, hogy jobb eredményt érhetek el, de az is hamar kiderül, hogy némileg mások a szabályok.
- Úgy látom mindenki megérkezett, akinek kellett, úgyhogy neki is látunk. Kérem, hogy a versenyzők foglaljanak helyet, én pedig ismertetem a szabályokat. - mindenki elkezdett helyezkedni, és hamar kitűnt, hogy az ittlévők nagy része csak néző. - A verseny rendszere egyszerű. Mindenki kap egy-egy tányér pitét, és aki először megeszi az a nyertes. Többfordulós versenyt tartunk, így minden menetben az utolsó tíz esik ki először, majd ezt a számot fokozatosan csökkentjük. Mivel nem tudjuk egyszerre felszolgálni az ételt, így olyan szabályt is szabtunk, természetesen, hogy aki előbb kezd enni, az automatikusan kiesik. - közben már osztják a tányérokat. - Úgy látom mindenki megkapta a sajátját, akkor kérem… három… kettő… egy! - fúj bele egy sípba. - Hajrá, induljon a verseny.
Mindenki nekiesik a saját tányérjának és hamar tűnnek el a falatok. Én megállapítom, hogy az álomhoz hasonlóan most is cseresznyések a piték. Ezután ennek nem szentelek sok figyelmet, helyette a sütemények eltüntetésére koncentrálok, ami elég jól megy, egyelőre.
Én még csak az adagom felénél tartok, amikor megérkeznek az első „Kész!” bekiabálások. Gyorsítok a tempón, ám még így is épphogy beeszem magam a továbbjutók közé. Akik nem jutottak be, azok elől elveszik a tányért, ezzel jelezve, hogy Ők már nem versenyeznek. Mi megkapjuk az új teli tányérokat és egy ismételt visszaszámolás után elkezdődik a második kör. Most már csak az utolsó nyolc játékos esik ki, ám mivel kevesebben is vagyunk, ez szinte semmin nem változtat. Én még bírok enni, és mivel ismét elfog a versenyszellem és jóval gyorsabban eszek, mint az elfordulóban. Ennek meg is lesz az eredménye, és sikerül a középmezőny végére becsúsznom, ezzel megnyerve a jogot a továbbjutásra. Ezzel szerencsére egy kis pihenés is jár, ami ráfér a gyomromra.
A következő menetben ötre csökkentik a kiesők számát, és néhány pitével kisebbre az adagokat. Ennek ellenére alig bírom megenni, és végül sajnos le is csúszom a továbbjutást, ezzel befejezve a versenyt.
~ Pedig azt hittem most jobban fog menni… ~ szomorkodom a még versenyben lévőket figyelve. ~ Viszont annyi biztos, hogy vacsorázni sem fogok.
Végül a verseny hét forduló után ér véget, és egy viszonylag magas fekete hajú férfi nyeri meg. Mint a verseny végén kiderül a nyereménye, hogy egy héten át akármennyi pitét ehet, amennyit csak akar itt. Kicsit elgondolkozok, hogy ez biztos jutalom-e, de végül nem fordítok rá több figyelmet. Viszont valamit kénytelen vagyok levonni következményként: én nem vagyok jó evőversenyekben, legalábbis ha pitéről van szó, akkor biztos nem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Yorumi Tsukiko   

Vissza az elejére Go down
 
Yorumi Tsukiko
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: