Dimitry Strugatsky

Név: Dimitry Strugatsky
Nem: Férfi
Kor: 23
Céh: Lamia Scale

Jellem: Dimitry a tettek embere, igazi utazó, szenvedélyes igazságharcos! Habár sokszor megjátsza a nagymenőt, és gyakran nagyszájú, igazából nagyon érzékeny személyiség, rettentő szentimentális és érzelem központú. Ez természetesen pozitív és negatív tulajdonsága is. Gyilkos fegyvereket használ, de igyekszik lehetőség szerint elkerülni a gyilkolást... ellenben a káosz híveit válogatás nélkül lemészárolná, ha lehetősége adódna rá! Elítéli a káoszt, a sötétséget és a gonoszságot! A gyávaság, az ármányok, a rendszertelenség szinte visszataszító számára, a büszke és fényes jövőt az egységben, az összetartásban, a tettekben látja, és igyekszik tenni is érte, hogy ezt a nézetét másokkal is megossza, és bizonyságot tegyen nekik róla. Áhítozik a békére, de jól tudja, hogy az oda vezető úton ezer és ezer harc várja még, amikkel nem fél szembenézni!

Kinézet: Dimitry körülbelül 190 centi magas, karcsú, jó kondiban van. Haja vörös színű, szeme türkiz. Fülében fülbevalót hord, két oldalt az állkapcsáig érő pajezst visel. Fején egy fekete bőrpántos, ezüst keretes motorosszemüveget visel. Mindig egy barna rövid ujjú kabátot hord, melyen arany szegélyű, vörös díszítések lógnak, végükön ezüst karikákkal. A kabát ujjai vékonyabb, hosszúra nyúló ujjrészekben végződik, melyeket felkarban ezüst csatok fognak össze. A kabát alatt egy ujjatlan, garbó nyakú pólót hord, azon egy töltény övet. Bő, szürkés-zöld nadrágot visel, melyen egy vastag ezüst csatos töltény öv található. Csatos bőrbakancsokat hord, melyekbe a nadrág szárát gondosan begyűri. Mindkét kezén található továbbá egy-egy ujjatlan bőrkesztyű.
Fontos megemlíteni, hogy Dimitry megannyi pisztolyt hord magánál, melyeket az idők során saját maga tervez meg, és készít el, vagy készíttet el. Ezeket a pisztolyokat nem mindig tartja a Dimension Warp-ban, hanem ahogy kedve tartja, úgy hagyja látható helyen.

Felszerelés:
Ruházat
Magic Pistol - Fellblend
Egy ezüst szájharmonika

Előtörténet:
Hogy pontosan hol születtem, azt nem tudom... vagyis nem tudom pontosan! Ahogy tanítom mesélte, valahol Fiorétől észak-keletre terül el egy birodalom, ami oly fenséges, oly nagy hatalmú, hogy Fiore eltörpül mellette... de persze lefogadom, hogy az öreg csak túlzott, mindenesetre a meséiből annyit tudtam leszűrni, hogy bizonyára egy nagyon kellemes és szép hely lehetett, melyet büszkén hívhat az ember otthonnak. Nem kívánom felkutatni a szülőhazámat, hisz itt, Fiorén megtaláltam a tökéletes helyet képességeim kibontakoztatására, és a káosz megállítására! Már pedig nem túlzok, ha azt mondom, hogy eme magasztos célra feltenném az egész életemet is! Az esemény, mely a káosz örök nemeziszévé tett engem, nem most történt meg! Még gyerekkoromban.... a sokk és a félelem kitörölt sok emléket a fejemből, de bizonyos képekre tisztán emlékszem!

Emlékszem egy kisvárosra, ahol szüleimmel és testvéreimmel éltem. Apám, Nikolay Strugatsky író volt, regényeket írt, verseket költött, és idegen nyelvű szövegeket fordított. Csendes ember volt, az emlékeimben úgy maradt meg, mint amikor esténként ült a kanapén, és mélyen gondolataiba mélyedve töprengett, majd egy-egy jó ötletre széles mosolyra húzta a száját. Édesanyám, Eliza alakváltó mágus volt, és a város iskolájában tanított. Szorgos, kedves nő volt, mindig féltett minket, olyasmitől is ami talán nem is létezett... a öt gyerekből én voltam a legfiatalabb! Andrei volt a legidősebb, tehetséges kardforgató volt, és arról álmodozott, hogy egyszer beutazza a világot. Utána jött a kevésbé bátor, de nagyon éles eszű Sergei, ő az államigazgatást és jogi kart tűzte ki céljául, és egyáltalán nem volt kérdés, hogy sikeres lesz e benne! Egyetlen lánytestvérünk, Catherine szintén csendes volt, többnyire csak varrogatott és festett a szobájában. És aztán ott volt Artyom... Artyom az egyetlen, aki megmaradt nekem abból az életből, melyre szinte alig emlékszem... lehettem talán 8 éves, mikor egy nap a várost támadás érte... emlékszem, hogy mindenki azonnal fegyvert ragadott, és harcba szállt a titokzatos támadókkal, de szüleim inkább azon igyekeztek, hogy megmentsenek minket. De elkéstek... a támadók legyilkolták testvéreimet, csak én és Artyom maradtunk, mikor szüleim berontottak a feldúlt lakásba, és megütköztek az ellenséggel... nem emlékszem a támadókra... csuklyás emberek voltak, torz vágófegyverekkel, melyek mintha a testükből nőttek volna ki! A hátukon viszont volt egy jel, mely örökre az emlékeimbe égette magát; Egy gyűrű, melyből megannyi tüskeszerű csápos szimbólum mered kifelé, belsejében pedig tüskés drót gyűrű szerű alak forgott körbe s körbe... mintha magának a gonosznak a szeme meredt volna rám...
A csata hevében Artyom felkapott engem, és kirohant a házból. Ő előre szegezte tekintetét, és úgy futott, de én pont visszafele néztem, így még láttam, ahogy apámat és anyámat is megölik... aztán ismét nem emlékszem, hogy mi történt... Artyom kivitt a városból, meg sem állt, míg a következő településig el nem értünk! Ott éveket töltöttünk árvákként egy intézetben, de a rettenetes bánásmód miatt hamar elszöktünk! Nem volt semmink, csak egymás testvéri szeretete, és különleges képességeink!

Artyomnak nagyon jó érzéke volt a mágiához, sok trükköt ismert, melyekkel megtévesztette az embereket, így könnyen tudtunk ételt lopni, vagy pénzt szerezni utcai mutatványokkal. Én a mágiához keveset értettem, hiába próbálta Artyom elmagyarázni. Az én képességemmel inkább a város gyerekeit tudtam elkápráztatni! Volt egy csúzlim, amit szemétből eszkábáltunk össze, de olyan pontosan tudtam vele célozni, ami szinte már-már csodaszámba ment. Bármire mutattak is rá a távolban, azt egész biztosan telibe találtam! Ahhh, mennyi ablak látta kárát dicsőségemnek... és mennyi macska! Szegény Puding... őt mondjuk sajnáltam....
A városban megannyi hozzánk hasonló hajléktalan gyermek és felnőtt próbált túlélni, és sokan próbálkoztak utcai mutatványokkal, szórakoztatással pénzt keresni. Volt egy négy fős zenekar, akik rögtönzött hangszerekkel zenéltek... vagy inkább csaptak zajt... de volt köztük egy idős öregember, akinek nem szemétből volt összeeszkábálva a hangszere! Neki egy gyönyörűszép, ezüst szájharmónikája volt! Látványra is elképesztő volt a hangszer, hát még a hangja... a kis banda nem aratott túl nagy sikert, de mikor az öregúr elkezdett játszani, rögtön mindenki odasereglett. Előfordult, hogy én napokig csak ott ültem, és azt figyeltem, ahogy az öregember játszik. Aztán egy nap hallottuk, hogy a banda nincs többé, két tag összeverte a harmadikat, az öregembertől pedig ellopták a harmónikáját, nyilván azért, hogy eladják. Artyom és én felkerekedtünk, és megkerestük a két fickót! Még el se hagyták a várost, mikor rájuk bukkantunk! Az utca gyerekeivel szabályos ostromot indítottunk a két meglepett fickó ellen. Én távolabbról kis szilánk darabokkal soroztam meg őket a csúzlim segítségével, míg a többiek deszkadarabokkal és csövekkel ütlegelték őket. A kiadós verés után egyiküknek se volt kedve ellenkezni, gyorsan visszaadták a harmónikát, és még sok minden mást, amit elloptak. Ezután egy újabb szilánk zárótűzzel elkergettem őket, meg se álltak a következő város határáig!
Másnap az öregember ugyanott ücsörgött, ahol eddig a bandájával, ám most teljesen egyedül volt, hangszer nélkül. A srácok beleegyeztek, hogy én adjam oda neki a hangszert, lévén én voltam ennyire beleszerelmesedve ebbe a fantasztikus tárgyba. Az öregember nagyon hálás volt, még sírva is fakadt, mikor visszakapta a harmónikát. Ahogy visszakapta, elkezdett rajta játszani... ez a dal most más volt, békés, és mégis szomorú... az összes árva ott ült körülötte az utca hideg kövein, és átadták magukat a zenének... aztán mikor vége lett, az öregember nagyot sóhajtott, és a kezembe nyomta a hangszert. Megkért, hogy vigyázzak rá, majd felállt, és elment. Soha többé nem láttuk. Sokak szerint meghalt, mások szerint csak elvándorolt más városba. Mindenesetre én nagyon vigyáztam a harmónikára, minden nap gyakoroltam vele játszani, és viszonylag rövid időn belül egész jól ment!

Szó ami szó, a nyomor és éhezés ellenére jól megálltuk a helyünket, egymást segítve átvészeltük azokat az időket!
Artyom mutatványaira egy mágus figyelt fel, aki aztán magához vette bátyámat, hogy rendes oktatásban részesítse a mágia terén. Bár a mágus nem örült neki, de egy ideig én is velük tartottam Artyom kérésére. Velem is próbálkoztak, a mágia alapjait sikerült megértenem, de nagyobb eredményekre nem voltam kapható... bezzeg Artyom! Ő őstehetségnek bizonyult, az elemi mágiákon belül rengeteg varázslatot elsajátított! A mester szerint soha nem látott még ilyen fiatalon senkit, aki több elemi mágia szférából is képes volt ilyen gyorsan tanulni... büszke voltam rá! Már csak nekem kellett valamit letennem az asztalra...
18 évesen Artyom már óriási eredményeket ért el, én viszont még mindig csak lógtam a nyakán... egyre távolabb került tőlem a bátyám, és el kellett fogadnom, hogy én már nem illek az ő életébe... így hát beléptem a hadseregbe!

Az addigi nélkülözésekhez képest a sokak által szenvedésnek ítélt katonai élet számomra kéjmámor volt, a másoknak vért ízzasztó gyakorlatok számomra izgalmas kalandok voltak! Fegyelem és szigor uralkodott a táborban, amit sokak nem szerettek, én viszont láttam, hogy mennyire összekovácsol bennünket ez az élet... sok barátot szereztem, a bajtársakból igazi jóbarátok lettek! Megtanultam karddal vívni, nehéz páncélt hordani, latrinát pucolni, és végül valamit, ami az egész életemre kihatott: lőfegyver használatot! Bár a lőfegyverek még elég új dolognak számítottak, lehetősége volt az én századomnak megtanulni a használatukat. Bár más volt, mint csúzlival lövöldözni, de a pisztolyokkal és puskákkal is lélegzet elállító pontossággal tudtam lőni. Nem kis hangja volt a táborban a képességeimnek, ami elég fényesre csiszolta az egómat. Fel se merült bennem, hogy ezekkel a fegyverekkel embereket kell majd ölni... sőt, meg se fordult a fejemben, hogy a kiképzésünk végén véres harcokba vezetnek majd minket... pedig így történt!
Az első bevetésünk elég könnyed volt, jobbára ez számított a próbának, amellyel befejezzük a kiképzést! Izgatottak voltunk, nem mondták el, hogy mit fogunk csinálni! Kivezettek minket a hegyek közelében lévő falvakhoz, ahol egy rablóbanda tartotta rettegésben a környéket! Úgy hívták magukat, hogy Szelíd Motorosok... azelőtt soha nem láttam még motort, nem is tudtam mi az... két kerekű jármű, melyről azt mondták, működhet gőzzel is, vagy más energia forrással, a banda konkrétan mágiával hajtott járgányokat használt. A feladatunk pofon egyszerű volt; le kellett vernünk a motoros bandát, és elkapni a vezérüket! Így is tettünk! Gondosan összedolgozva csaptuk le a motorjáról egymás után a rablókat, akik persze úgy hitték, hogy a járművükről nagyobb biztonságban vannak, mint mi, gyalogosok. Tévedtek! Egy-egy jól irányzott lövéssel szét tudtam lőni a motorok kerekeit, vagy magukat a sofőröket kényszerítettem ki a nyeregből egy-egy golyóval! Nem történt haláleset, tisztán és precízen összeszedtük az összes rablót! A vezérükkel voltak problémáink, de végül ő is a földre kényszerült! Ennek a vezérnek volt egy nagyon menő motoros szemüvege, amihez foghatót még nem láttam! Az eszméletlen rabló vezérnek már úgy sem kellett, úgyhogy amolyan trófeaként elvettem tőle, emlékül az első sikeres bevetésemről! A többiek ezen felbátorodva szintén elkoboztak egy-egy valamit a begyűjtött rablóktól, így mindenkinek lett egy trófeája! Büszkék voltunk magunkra, de a lelkesedés nem tartott sokáig...

Megtörtént a díszes ünnepség, a kiképzés véget ért, és hivatalosan is koporsó töltelékek lettünk... barbárok ellen vezettek minket a hegyekben... a leghátsó tizeddel hajtottam a sereget, és (szerencsére) a csata véget ért, mire odakerülhettem volna... de az az iszonyatos pusztítás... az a sok halott ember... az első ilyen élmény mindannyiunkat megrázott, de emlékeztettem magam, hogy szükség van erre... vagy tűzzel és acéllal írtjuk ki a sötétséget, vagy elszabadul a káosz... sok-sok napon és éjszakán át jártuk a jéghideg északi hegyeket, a hőmérséklet néha elérte a mínusz harminc fokot is... a vastag bundakabátok jobbára semmit nem értek... aztán a vezérünk, Alexandrov tábornok egy mindennél hidegebb estén óriási rakománnyal érkezett az őrposztra. Rengeteg láda, tele üvegekkel... mindannyian kíváncsian sereglettünk a rakomány köré, melyet a tábornok csak úgy hívott: vodka. Az üvegekre nem volt írva semmi, se egy cimke, se semmi... kíváncsian letekertem a kupakot, mire az üvegből nagyon erős szag tört fel... kellemetlen volt, és irritáló... de már túlságosan is izgatta a kíváncsiságomat, hogy az íze milyen lehet, úgyhogy jó nagy kortyot ittam belőle... amit hangos halálhörgés, fájdalmas kiáltás kísért! A borzalmas ízű, embertelen alkohol szintű lötty megízlelése csak nem lelki traumaként maradt meg bennem, de kár is tagadni: volt haszna! Pár korty után egyáltalán nem éreztük a hideget! Így hát ezen felbátorodva mindenhova hordtunk magunkkal legalább egy üveget a szent nektárból, és a hideg elleni fegyverként vetettük be, ha kellett! Idővel egyre jobban csúszott, talán túlságosan is! Sokunk itta magát csontrészegre egy-egy alkalommal, még én is... kalandos volt, de azóta is vodka mindenek felett!
A hegyek közti végtelennek tűnő őrséget és járőrözéseket végül éles harc követte...
Káoszimádó törvénytelen mágus céh ellen vonultunk, és bár mi többen voltunk, ők megannyi borzalmas, túlvilági átkot ismertek! Addig soha nem öltem embert... a csata hevében is igyekeztem úgy irányítani a lövéseimet, hogy ne okozzak végzetes sebet ellenfeleimnek! De aztán mikor áttörtük a céh épület falait, láttam az elrabolt családokkal tett rémségeket... láttam, hogy ugyanazt tették ártatlan emberekkel, amit azok a sötét alakok azon a bizonyos éjszakán a családommal és szülővárosommal! A sötét mágusok következő ellentámadása során már nem figyeltem a lövéseim ártalmatlanságára... halálosan pontos, gyilkos lövéseket adtam le, kíméletlenül elpusztítva mindenkit, aki része volt ennek a szörnyűségnek! És egy pillanatig se éreztem bűntudatot! Ontottam pisztolyaimból a halált, nem törődve az engem érő támadások okozta fájdalommal! Ki kellett irtani a káoszt, learatni a sötétség szétrothadt fattyait, hogy soha többé ne gyötörhessék az embereket...

A csata után többször visszatértem a céh épület romjaihoz. Úgy éreztem, hogy abban a csatában részben elégtételt vettem családom pusztulásáért is! És rájöttem, hogy ennyi nem elég! Hány ezer ember családját érhette már a halál a gonoszság és káosz átkaitól? Hány ezer gyermek maradhatott árván a romlást és pusztítást hozó sötétség kíméletlen hadjáratát követően? Ha lenne több ember a világban, aki olyan szenvedéllyel küzd a gonosz ellen, ahogy mi tettük... a családom még mindig élne! Sok ezer ember családja még mindig élhetne!
Többé nem hagyott nyugodni ez a gondolat, a következő egy évben a hadseregben jobbára semmi nem történt, én pedig csak lazultam, pihengettem, szalutáltam, hajlongtam.... és közben a világon eluralkodik a káosz...
Amint lehetőségem lett rá, leszereltem a seregből. Eddigi teljesítményeim alapján nem akartak engedni, de hála a sokak által kedvelt Alexandrov Tábornoknak a visszautasítást követő napon már a magam útját jártam.

Még friss volt bennem a katonaévek élménye, a harcokban szerzett tapasztalatok súlya és az a sok gondolat egy jobb világról... gyerekként ott volt nekem a családom, aztán Artyom, majd a hadsereg... és most, életemben először egyedül maradtam! Persze úgy gondoltam, hogy ha egy hordányi barbár, egy céhnyi sötétmágus nem tudott megállítani, akkor a magány hogyan tudna... de tévedtem! A magánynál nincsen erősebb ellenség ezen a világon! Jártam a városokat, de mivégre? Napról napra erősebb lett bennem az érzés, hogy mennyire tehetetlen vagyok, céltalanul bolyongok csupán, és mennyire naív voltam ezidáig... a világ nem úgy működik, ahogy az árvákkal az utcákon elképzeltük, vagy ahogy a hadseregben mesélték! Sokkal de sokkal bonyolultabb... és ehhez én kevés vagyok!
Lassan feladtam a gondolatot, hogy majd én nagy dolgokat teszek a jobb világért... elbizonytalanodtam, tanácstalan lettem, és szánalmasnak éreztem ezt a helyzetet! Aztán újabb fordulópont következett az életemben! Már Fiore földjén jártam, mikor egy kisvárosban a főutcán sétálva egy kovács üzlet kirakatára pillantottam. A kirakatban megannyi puska és pisztoly volt, de mind lélegzetelállító mestermű! Gyönyörű, egyedi formák, mesteri díszítések... be is léptem az üzletbe, és ott találtam a kovácsot, Eric Fellblend-et. A korosodó férfi látta rajtam a csodálatot, az elképedést és izgatottságot. Megengedte, hogy kipróbáljam a pisztolyait az üzlet mögötti rögtönzött lőtéren! Lenyűgözött a pisztolyok kényelmes fogása, a mesteri forma... a kovácsot viszont az én lövészi képességem nyűgözte le!
Szinte minden nap meglátogattam a kovács üzletet, és rengeteget beszélgettünk Eric mesterrel. Egy idő után felfogadott maga mellé segédnek az üzletben, így pénzt is kerestem, és közel voltam ahhoz, amit szerettem! Sajnáltam néha eladni egy-egy pisztolyt, amik már a szívemhez nőttek a kirakatban, de ha már nagyon erősködtek a szemétláda vásárlók, zokogva és öngyilkossággal fenyegetőzve csak odaadtam...

Kiderült, hogy Eric Fellblend fegyvermágus, és egy nap megkérdezte, hogy megtanulnám e ezt a mágiát! Természetesen azonnal igent mondtam, és még aznap megkezdődött az első tanórám! Könnyítés volt számomra, hogy Artyom sokat tanított nekem a mágia terén, így gyorsan megértettem bizonyos dolgokat, és a gyakorlatban is pár próbálkozás után sikerült eredményt elérnem! Másfél évig voltam Eric mester segédje és tanítványa! Ez idő alatt a városban ólálkodó banditákon teszteltem az üzlet puskáit, hajtottam a leányzókat, és felittam a helyi kocsma vodka készletét! Szóval mondhatjuk, hogy ebben a másfél évben éltem igazán! Volt pénzem, voltak barátaim, volt egy mesterem, és volt vodka!
Természetesen a fegyver mágián belül a lőfegyverek megidézésére koncentráltam, amihez Eric mester adott is egy pisztolyt ajándékba. Megkérdeztem a mestert, hogy a kovácsolásra is meg tud e tanítani, de ott már nagyon húzta a száját. Elmondása szerint ez nem egy gyorsan elsajátítható tudomány, annál sokkal mélyebb és nehezebb... de végül tett velem egy próbát! Nem remekeltem túl jól... általában minden próbálkozásnak az lett a vége, hogy egész testem lángokban áll, az ujjaimban a csontok szilánksora törtek, az izzó vasat ráejtettem a lábamra (vagy a mesterére), satöbbi... így hát közös megegyezésre úgy határoztunk, hogy ezt szüneteltetni kellene! Vigaszdíjként azonban felajánlotta a mester, hogy mondhatok bármit, azt elkészíti nekem! Sokat agyaltam rajta, hogy mit kérjek, de végül egyértelmű volt a válasz! Egy pisztolyt kértem, de én magam terveztem meg minden apró részletét! Rengeteg pisztolyt terveztem meg papírlapon, mindet egy emlékemre, vagy egy kedves barátomra gondolva, így a tervezett fegyverek részben magukban hordoztak a személyből valamit... elhatároztam, hogy majd idővel ezeket a terveket megvalósíttatom, és a jövőben minden fontos emberről tervezek egy pisztolyt magamnak! Furcsa hobbi, talán hóbort, de a mesternek tetszett az ötlet! Az első pisztolyomnak a Fellblend nevet adtam, a mester üzletének céger szimbólumával láttam el, és az általam elrontott kovács próbálkozásokból lettek kiöntve a töltények!

A megkeresett pénzemből felszereltem magamat, ideje volt indulni! Új pisztolyommal, a fegyver mágia alapjaival, a múlt tapasztalataival úgy éreztem, hogy újra meg kell próbálnom találni egy magasztosabb célt, egy küldetést, amellyel ha nem is drasztikusan, de valamivel jobbá tehetném ezt a világot... a mesteren látszott, hogy nem örül túlzottan a távozásomnak, de sok sikert kívánt, és megesketett, hogy térjek még vissza az üzletbe!
A következő napjaim utazgatással teltek, felfedeztem Fiorét, és megismerkedtem az itteni lehetőségekkel. Az már bizonyossá vált, hogy céh nélkül itt elég kevés értelme van bárminek is, úgyhogy kutatómunkát végeztem a céhekről... Fairy Tail tűnt a legkirályabb helynek, de nagyon vonzott a Dragon Fang is... bár azt nem tudtam, hogy kell egy ilyen céhhez csatlakozni! Nyilván nem sétálok csak úgy be és mondom, hogy na mától én céh tag vagyok! De a válasz magától jött! Méghozzá nem is akárhogy...

Egyik nap Magnoliában sétáltam, mikor egy sikátorban három alakot pillantottam meg. Az egyikük elég magas volt, a másik kettőt sarokba szorította, és egyértelműen fenyegette őket! Íme egy lehetőség, hogy rendet tehessek a magam módján! Beléptem a sikátorba, és elindultam a három alak felé. A piszkálódó nagydarab nekem háttal volt, a szerencsétlen másik kettő rettegve tekintett az óriásra, majd megpillantottak engem, és felderült az arcuk a mentősereg gondolatára! Ám én csak ekkor láttam meg a háttal álló alak kabátján lévő jelet...
Hirtelen érzések egész hulláma száguldott végig a testemen, földbe gyökerezett a lábam, és elakadt a lélegzetem is. Az a jel ugyanaz volt, amit azok a csuklyások is viseltek azon a napon... a napon, mikor megölték a családomat!
A melák megfordult, arcán megvetés, gyűlölet és kegyetlenség lángolt. Tüskés haja mintha pengék lettek volna, zöld szemében természetfeletti szikrák táncoltak. Karjain megannyi ronda heg és forradás éktelenkedett.
-No lám, mi csoszogott be ide... takarodj el innen öcsi, amíg szépen mondom!
Tovább haladtam az alak felé, akinek széles vigyor terült el az arcán.
-Titkon ebben a válaszban reménykedtem!
A fickó kissé megemelte a karját, mire a bőre és húsa alól fekete pengék nőttek ki. Elborzadva meredtem a borzalmas pengékre, melyek mintha a csontjából nőttek volna ki! De nem álltam meg. Én is kinyújtottam a kezemet, és felébresztettem magam körül a mágikus erőket.
-Ex-equip: Fellblend!
A kezemben megjelent a Fellblend pisztoly. Megálltam, hogy még ne érhessen el.
-Engedd el ezeket az embereket!
Magam se voltam biztos benne, hogy el tudnék bánni a fickóval, de igyekeztem azt mutatni, hogy ennek ellenkezőjét gondolom.
-Ha tudnád, hány zöldfülű barom belét ontottam már ki, akik hasonló naív optimizmussal merészeltek a közelembe jönni! Te is csak egy vagy a sok közül...
Hirtelen elrugaszkodott a földről, és már száguldott is felém. Váratlanul ért, ráadásul nagyon gyorsan mozgott. Lehajoltam, kitérve a csapása elől, majd átgurultam mellette, megemeltem a pisztolyomat, és lőttem. Célt tévesztettem, de ellenfelem hátraugrott, így védekezés helyett újra és újra lőttem. Bámulatos gyorsasággal kerülgette ki a lövéseimet, majd a falon felfutva közeledett felém. Eltaszította magát a faltól, és a levegőből csapott felém. Ismét kitértem a csapás elől, mire a pengék óriási erővel robbantak a földbe, magas porfelhőt okádva a magasba. A füstből már láttam a pengék csillogását ahogy közeledtek, úgyhogy ismét lehajoltam, megkerültem a pengéket, és szabad kezemmel sikerült arcul ütnöm a fickót. Nem vártam az eredménnyel, rögtön felemeltem a pisztolyom, és lőttem. Biztos vagyok benne, hogy közvetlen közelről adtam le a lövést, de a következő pillanatban ő már távolabb állt, és a pengéjén ott füstölgött a golyó becsapódásának helye.
-Nem is rossz... egy ilyen taknyostól!
Tudtam, hogy támadni fog, így továbbra is rajta tartottam a pisztolyt, lövésre és ugrásra készen.
-De most nincs erre időm... örüljél magadnak, ti meg cseréljetek pelenkát! Egy nap kedvem támadna megölni téged, akárki is legyél...
[color=darkred]-Dimitry! A nevem Dimitry! - mondtam kétkedve, de nem eresztettem le a pisztolyomat.
-Ki a szart érdekel? De ha már belehúztál a csapdába... az én nevem Lidérc! Jól jegyezd meg, kölyök!
-Megjegyeztem!
-Ajánlom is...
Azzal sarkon fordult visszahúzta a pengéit a karjába, majd kisétált a sikátorból. Láttam, ahogy a hátán a káosz szeme bámul rám... aztán eltűnt.
-Köszönjük!
-Köszönjük, uram! Megmentett minket!
-Ugyan... ahogy mondta, csak nem volt ideje rám!
-Pedig nem sokan mondhatják el magukról, hogy élve megúsztak egy harcot Lidérc ellen! Az a fickó valóságos szörnyeteg, a Raven Tail hóhéra!
-Egy nap ő is elbukik, ahogy minden hozzá hasonló... talán éppen miattam!
-Mondja, nem kísérne vissza minket a céh épületünkhöz?
-Sőt... nincs kedve csatlakozni a céhünkhöz? Szükség lenne még hasonló fickókra!
-Oh... de, igen, jó lenne! Megtiszteltek!

Elkísértem őket a Lamia Scale céh céhépületéig, az odaúton sokat meséltek a céh történelméről, a tagokról, szokásokról... ideális helynek tűnt, hogy fejlődhessek, hogy tanulhassak, és kalandozzak, de elég békés is, hogy lazítani is tudjak... odabent a két tag bemutatott engem az ottaniaknak. Ők nem voltak annyira hanyatt esve a megmenekülésük történetétől, és elég gyanakvóan mértek végig. Hát igen, itt nagy hatalmú mágusok vannak, nem szerencsétlen kiscserkészek... kellemetlenül éreztem magam, olyan érzésem volt, mintha tekinteteikkel szétszednének, hogy átvizsgáljanak kívül-belül. De végül jót mosolyogtam a zavarodottságomon, és csak egy kérdésük volt;
-Hova kéred a céhpecsétedet?
Immár a Lamia Scale céh pecsétjével a bal karomon sétálok Magnolia utcáin. Viszont a sikátorban látott Lidérc nevű fickó nem hagyott nyugodni... ő is azt a... jelet viselte a kabátján! És ha ő itt van Magnoliában, nyilván vannak társai is! Már pedig az csak azt jelentheti, hogy nemsokára többen is arra a sorsra jutnak, amire a családom! Ezt nem hagyhatom! Elhatároztam, hogy megkeresem ezt a Lidércet, kiderítem, miféle szekta vagy céh ez, mely azt a káoszi szimbólumot viseli... és ha tehetem, mindent megteszek, hogy megállítsam őket! De addig még hosszú az út, rengeteg tanulni valóm van, és bár hátrahagytam a barátaimat, nem terveztem ezt az utat egyedül bejárni! Mielőtt még nagystílű világmegváltó ötleteket szőve kortyolnám a vodkát, ideje barátokat szereznem, és megtennem az első lépéseket egy izgalmas, és fényes jövő felé!
Ezen gondolatokkal sétálok az utcán, majd hegedű szó üti meg a fülemet egy fogadóból! Tetszetős a dallam, így hát kirázom a fejemből a gondolatokat, és belépek a fogadóba!