HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
avatar

Hozzászólások száma : 704
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)   Szomb. Márc. 09, 2013 5:10 pm

Kinyitva az ajtót, ami meglepő módon nem azt a nyekergő, fülsüketítő hangot adta ki, amit vártunk, csupán kinyílt, és nagylelkűen átengedett minket, miután a szájába helyeztük a lent talált kulcsot. Csendben indultunk meg felfelé, amikor Kaensho megtorpant. Fülét hegyezte egy darabig, mi feszült figyelemmel néztünk rá, aztán elmosolyodott.
- Csak a többiek. - mosolyodott el, és tovább indultunk. - Á, megvannak! - kiáltott fel, én csendben mentem tovább.
- Hé, ott vannak a többiek. Szóval nem haltak meg mind… micsoda szerencse. - szólt gúnyosan Mateus.
- Nem Selanon múlt. - jegyeztem meg én, aztán Kaensho vette át a szót.
- Megoldottuk, itt vagyunk, épen, egészségesen, nincs mi miatt aggódni. - próbálta visszaállítani a morált Kaensho, de Mateus pesszimizmusa átragadt rám is.
- Merre tovább? - kérdezte Kato, amikor felérkeztünk mind.
- Kettőt találhatsz. Előre! - mutatott a folyosón végig Mateus, s azzal elindultunk rajta, most már az egész csapattal karöltve.
Végül nem is olyan hosszú gyaloglás után kirajzolódott egy újabb ajtó előttünk.
- Ki akar fogadni, hogy ez se nyílik magától? - kérdezte a negatív kisugárzás helyi fenntartója.
- Csak tessék. - lépett egyet hátra Kato, hogy utat engedjen Mateusnak.
- Mi a legrosszabb, ami történhet? - szólt Mateus, majd előre lépett, és megragadta a kilincset. Amint hozzáért, megremegtek a lábai, és térdre esett. Tekintete falfehér volt, és olyan görcsösen markolta a kilincset, mintha az élete múlna rajta. A két lány között előre tolakodva mögé léptem, megmarkoltam a két vállát, és egy mozdulattal leemeltem róla.
Tekintete visszanyerte a régi színét, de eléggé megviseltnek tűnt, lihegett. Amikor már kissé összeszedte magát letérdeltem mellé.
- Minden oké?
- Úgy nézek én ki talán? - válaszolt remegő hangon - Jesszus, ez de hideg…
- Ha már panaszkodni tudsz, akkor nincs baj. - legyintettem, aztán felálltam, és a kilincs felé fordultam. - Hogy hideg? Mágiától, vagy csak egyszerűen hideg?
- Ki akarod próbálni? Remélem nincs túl sok rossz emléked.
Ezt már nem jutalmaztam válasszal, csak mordultam egyet, és mielőtt belegondolhattam volna, hogyan iktathatnánk ki a kilincset, Selan és a forró feje előbb cselekedtek. Nemes egyszerűséggel berúgta az ajtót.
- Ezzel szívtuk meg legutoljára is. - szúrtam közbe, amit a lány még csak figyelemre se méltat, belépett, és miután láttuk, hogy egyetlen csapdát sem aktivált, és még mindig a szemünk előtt van, követtük.
- De most jobban sikerült, mint az előbb. - jegyezte meg Kato.
Selan meglehetősen magabiztosan lépkedett előttünk, én pedig, remélve, hogy ez az önbizalom tapasztalaton alapszik, és az eddigi csapdákat csak elfelejtette, vagy frissen kerültek oda, most pedig ismerős neki a hely. Ha tényleg semmilyen fogalma nincs arról, hogy hogyan kellene megtalálnunk azt a kardot, akkor végképp nem értem, hogy miért pont őt kaptuk idegenvezetőnek.
- Nézzétek a szobrokat! - kiáltott Mateus, mire én kiszakadtam a merengésből, és felnéztem a falakra.
Ugyanolyan szobrok voltak, mint amilyeneket az első folyosón találtunk, leszámítva azt, hogy minden egyes szobor olyan arccal rendelkezett, ami az utolsó darabig ismerős volt. Végigfuttattam a tekintetem a szobrok arcain, és a hideg szaladgált a hátamon, ahogy megláttam, hogy azok is, akiket már elhagytunk, mind-mind utánunk fordultak. Ismét előre fordulva pár lépéssel előttünk az egyik szoborból egy szellemalak suhant elénk, mégpedig ugyanaz, akit már egyszer láttunk szoborként, amikor beléptünk.
A kompánia megtorpant, Selan fegyvert rántott, és pár pillanat habozás után üvöltve nekivetődött. Leakasztva a hátamról az enyémet oldalra fordultam.
- Kaensh--- - elakadt a lélegzetem, Kaenshonak hűlt helye volt. - Kaensho! - üvöltöttem én is, de hiába forgattam a fejem, sehol sem láttam. Valami azt súgta, hogy az a szellemalak lehet a tettes, amire Selan rárontott, úgyhogy én is követtem a lányt.
Már megfelelő távolságban voltam ahhoz, hogy felugorva a levegőbe lesújtsak rá, amikor a levegőbe emelkedtem, és megindítottam a vágást, azonban az megállt a levegőben, nem tudtam tovább folytatni és befejezni a mozdulatot.
Lendületemet elveszítve a földre estem, féltérdre, előttem pedig egy nálam valamivel alacsonyabb alak landolt. Egy nő volt, haja feszes kontyba fogva, szeme résnyire összehúzva, gyönyörű tiszta arca szinte sugárzott, tekintete tőrként szúrt belém. Synestra szakasztott mása volt.
- Hát itt vagy, utolértelek! - szólt kaján mosollyal az arcán, aztán felemelte a karját. - Tudod te, milyen kínokat éltem át, miután elkaptak?
Megindult felém, felemeltem a kardot, de nem lendítettem meg. Valahogy nem tudtam rá emelni a fegyvert. Közelebb sétált, megérintette a pengét, és elmosolyodott.
- Ugyan-ugyan. Hiszen te gyengébb vagy ennél. Nem tudod megvédeni magad ellenem. Csak figyelj! - szólt, aztán, mintha csak nem is lennének lábai, nemes egyszerűséggel átsiklott a testemen. Borzalmas, velőig hatoló hideget éreztem, mely szétáradt az egész testemben. Kattogni kezdett minden agytekervényem.
Ez nem, nem lehet Synestra. Synestra nem halhatott meg. Synestra él! Ez csak egy illúzió!
- Oh, tudom én, hogy mire gondolsz - szólt jeges, kimért hangon, amire emlékeztem akkorról, amikor Atsuit bemutattam nekik. Ugyanolyan bizalmatlan tekintet fogadott, amikor megfordultam, mint akkor. - Azt hiszed, hogy véget vethetsz az egésznek azzal, hogy összeszeded magad, és pusztán az akaraterőddel leküzdesz! Hát had mondjak valamit!
Ismét megindult felém, én hátrálni próbáltam, semmi kedvem nem volt újra átérezni azt az érzést, amit az előbb, de valamiben megbotlottam, és hanyatt estem. Synestra felém kerekedett, a mellkasomra térdelt.
- Látod, még megállni sem tudsz rendesen. Nem vagy te jó semmire egyedül. Kell valaki, aki pátyolgat. Szerinted meddig lesznek még olyanok, akik egy ilyen… hulladékot fognak segíteni, hm?
Térdét megfeszítette, és egyszerre az egész mellkasomat átjárta ugyanaz a velőtrázó hideg, ami az előbb szétáradt bennem egy pillanatra. Nem fizikailag, lelkileg támadott, és viselt meg, ez ellen nem védett meg semmilyen páncél, vagy bunda. Ujját az államra helyezte, és lassan elindult lefelé a nyakamon, végig olyan ösvényt húzva a bőrömön, a hosszú másodpercek múlva is fájt, miután elhaladt rajta az ujja.
- Nézz csak rám! Megpróbáltam segíteni neked, és ide kerültem! És nem csak én, oh, nem. - mosolygott. - vannak még rajtam kívül mások is, Gabriel, csak figyelj!
Felugrott, és hátrébb futott, mire felemeltem a fejemet már egészen más alakja volt. Nálam magasabb, rövid, sötét hajú férfi állt előttem, öltönyben és ingben. Ábrázatán ugyanott, ahol nekem, a bal szemöldökömtől a bal arcom közepéig egy beforrt vágás sebhelye húzódott.
- Igen, én is ide jutottam, Gabriel, mert titeket akartalak védeni. Illetve. - dörgött mély, reszelős hangja - Téged.
Értetlen ábrázattal néztem rá, nem akart felötleni bennem, hogy ki is ő. Illetve, valahol legbelül tudtam, csak nem akartam elhinni. Nem akartam elhinni.
- Oh várj, így talán jobban beugrik. - legyintett, és pár zavaros füstfelhő lepte el a testét, majd másodpercekkel később ugyanolyan páncélzatban állt előttem, amilyen az enyém, most a sisakrostély alól szólalt meg. - Menjetek, rohanjatok az utcára, fedezlek titeket! - játszotta el drámaian aztán gúnyosan felnevetett, és olyan mélyen hasított belém a felismerés, amilyet már régen nem tapasztaltam.
Apám volt az, arról az éjszakáról, amikor meghalt. Felcsapta a rostélyt, nevetése hosszan elnyúlt, és visszhangot vert a falakon, már régen csak némán állt, amikor a visszhangok is elültek. Most jeges hangon, rezzenéstelen arccal szólalt meg.
- Ott kellett volna hagynom téged is, és az anyádat is! Nem értetek annyit, hogy feláldozzam az életemet! Egyikőtök sem! Védd magad, Gabriel, ha tudod! - üvöltött, és megindult felém.
- Kornelia! - kiáltottam én is, és mielőtt a szellemalak hozzámért volna ismerős akarat jelenléte járta át a testemet. Tarkómon felállt a szőr, gerincemen végigszaladt a hideg, de korántsem olyan kellemetlenül, mint az előző szellemalak behatolásakor.
Apám alakja átsuhant rajtam, és én immár térdre estem. Nem attól, mert olyan erős lett volna a támadása, hanem remélve, hogy ha kisebb felületen talál áll, tovább csökkenthetem az érzést. Nem volt agykapacitásom azon gondolkodni, hogyan törhetném meg az illúziót, egyelőre annyit tehettem, hogy megpróbáltam túlélni.
Felálltam, megfordultam, és ismét egy másik alak állt előttem. Anyámé. Hosszú, egyszerű ruhát viselt, térd alá érő szoknyával, magas sarkúval, haja kuszán az arcába hullott, mellkasán szúrt seb tátongott.
- Látod? Én ezt kaptam azért, mert TÉGED akartalak megvédeni! - nem vesztegette az idejét, azonnal megindult felém, átsuhant rajtam. A fagyasztó hideget éreztem bár, de nem volt olyan erős, mint Synestra esetében.
Ez csak illúzió. Egy átkozott illúzió, amibe Selan forrófejűsége miatt dobtak be minket. Hogyan juthatnánk ki?
Újabb roham, ezúttal Maximus képében.
- Akkor kellett volna megölnöm, és sorsodra hagynom, amikor elszöktél az árvaházból, és utánad eredtem!
Ez nem igazi, ez, ez csak a fejünkben játszódik le! Ez nem lehetséges! A családom! Ők mind halottak, ők mind a kriptához vannak kötve, őket nem tudja elmozdítani senki! Nem lehetséges!
- EZ NEM VALÓSÁG!- törtem ki üvöltve, aztán térdre estem. A hideg a gerincemből feloldódott.
- Gondolod? - kérdezte alig hallhatóan egy női hang mellőlem. Felnéztem, mellettem térdelt. Mosolygott. Nyaka keresztben elvágva, de az arca gyönyörű volt, haja tűegyenesen a vállára omlott - Nem. Ez a valóság, Gabriel. Vagy mondjam azt... - elvigyorodott, kuncogott egyet - szerelmem?
Közelebb húzódott, szájon csókolt. Önkéntelenül leragadt a szemhéjam. Szörnyen fájt, és borzalmasan szenvedtem a csóktól, de nem tudtam abbahagyni. Minden mozdulattal több kellett, és minden mozdulattal jobban fájt.. Minden egyes tizedmásodperccel közelebb kerültem az összeomláshoz. El akartam tűnni innen, itt akartam hagyni mindent, el akartam menekülni, hátat fordítani mindennek. De nem tudtam. Gondolatban már azért könyörögtem, hogy ne kínozzon tovább, öljön meg!
Csak legyen már végre vége, az istenek szerelmére!!
- Takarodj, ribanc! - hasította ketté a csöndet egy ismerős hang, és a következő pillanatban egy tűzgolyó melegsége suhant el előttem. Felszabadult a szemhéjam, minden a helyére került.
Kaensho! Kiabáltam magamban örömittasan.
- Ezzel megvolnánk, és most - emelte fel a hangját - hogy is volt az, hogy nekem van a legformásabb fenekem, amit valaha láttál? HOGY IS MONDTAD AZT, HOGY MOTORCSÓNAKOZNI AKARSZ A MELLEIMEN? GABRIEL MÉG EGY ILYEN, ÉS SZÉTTÉPETLEK APÁMMAL! - a végére már üvöltözött.
- Te... miről beszélsz? - kérdeztem, mennyországból a pokolba csöppenve ismét, de már kezdett összeállni a kép. Ő is egy illúzió áldozata lett, de ő hamarabb kivágta magát belőle.
- Az előbb, úgy másztál rám, mint ahogy Axel tette Metával, még amikor kicsi voltam, csak mielőtt hozzámérhettél volna eltűntél...
- És aztán visszajöttem, és a szellem karjaiba vetettem magam. Tökéletesen logikus, valóban. jegyeztem meg keserűen. - Szerinted, ha minket rászedtek, téged csak úgy, kihagytak?
- Azt akarod mondani, hogy az én eszemen is túljártak? Mi?
- Pontosan. Az nem én voltam, vita lezárva. - mondtam, és felálltam mellé. Kezében ott lógott mindkét tonfa, Kato és Mateus a folyosó különböző részein feküdt, vagy ült, mindegyikük össze volt zavarodva, Selan viszont egy kicsivel odébb, erőtlenül feküdt egy a klónjának karjaiban. A sziluettjüket érdekes fény vette körül, ami közelebbről megnézve mozgott, vagy inkább áramlott, ráadásul Selan teste felől a szellem alakja felé. Kimartam Kaensho markából az egyik tonfát, a szellemre fogtam, és elsütöttem a mágiát.
Egy tűzgolyó süvített végig a levegőn, és szertefoszlatta a Selan erejét szívó alakot.
- Látom, mindenki egyben van még. - szólalt meg Mateus, ahogy felállt, és szétnézett.
- Mázlinkra. - hallottam Kato hangját, de nem engedtem alábbhagyni a figyelmem. Valahogy éreztem, hogy ez a valami minket akar, és már másodjára látjuk. Ha ennyire mi kellünk neki, nem fog minket békén hagyni. Tekintetemet körbe-körbe járattam, várva, s félve attól, hogy mikor fognak újból ránk ugrani.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kato Brightmore
Fegyver mágus
Fegyver mágus
avatar

Hozzászólások száma : 247
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. May. 10.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Blue Pegasus
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)   Pént. Márc. 15, 2013 5:30 am

Miután sikeresen vettük az újabb puzzlet, amit az épület elénk rakott, tovább tudtunk haladni az jutott eszembe, hogy mikor beléptünk ebbe az szentélyszerűségbe, nem tűnt olyan nagynak kívülről, mos meg mintha egy óriási labirintusban lennénk, és nem lenne kiút. Végülis ezt most félre tettem, és beljebb haladtunk a szörnyeteg gyomrába. Egy rövidebb séta után mintha hangokat hallottam volna, nem tudom, hogy Mateus is hallotta-e, de remélem, hogy igen. Ezek ugyanis egyre hangosabbak lettek, végül nyugtáztam, hogy közeledő léptek zaját hallom, ám csak reméltem, hogy barát, és nem ellenség közeleg, ugyanis nagyon nem vagyunk jó arányban, ha most megtámadnak minket, főleg, ha valami olyan nagyobb dög, mint ami a bejáratnál volt.
- Hé, ott vannak a többiek. Szóval nem haltak meg mind… micsoda szerencse. – jegyezte meg gúnyosan Mateus, amiből arra következtettem, hogy ő is hallotta a lépések zaját. Kifújtam egy nagyobb adag levegőt, és bevártam Gabriel-t és a két nőt.
- Nem Selanon múlt. – mondta Gab, majd Vindisha vette át a szót:
- Megoldottuk, itt vagyunk, épen, egészségesen, nincs mi miatt aggódni.
- Merre tovább? – tettem fel végül a kérdést, bár utóbb belegondolva, oltári nagy botorság volt tőlem.
- Kettőt találhatsz. Előre! – mutatott végig a folyosón Mateus. Egy rövidebb séta után egy újabb ajtóba ütköztünk. Kezd kicsit sok lenni az ajtó.
- Ki akar fogadni, hogy ez se nyílik magától?
- Csak tessék. – léptem egyet hátra, hogy Mateus kényelmesen odaférjen a nyílászáróhoz.
- Mi a legrosszabb, ami történhet? – meg sem várta a válaszunkat, vagy a reakciónkat, már oda is lépett az ajtóhoz azzal a céllal, hogy benyit, ám mikor a kilincshez ért, a lábai megremegtek, megrogytak egy kicsit, majd végleg összecsuklott a saját súlya alatt. Gab nem törődve, hogy két társát löki épp fel, Mateus segítségére sietett, és egy mozdulattal leválasztotta őt a kilincsről.
- Minden oké? – kérdezte Gabriel.
- Úgy nézek én ki talán?
- Ha már panaszkodni tudsz, akkor nincs baj. – Gabriel felállt Mateus mellől, és az ajtóhoz lépett. Nem kellett nagy ész, hogy megmondjam: a kilinccsel szemez éppen.
- Hogy hideg? Mágiától, vagy csak egyszerűen hideg? – kérdezte Mateustól.
- Ki akarod próbálni? Remélem nincs túl sok rossz emléked. – ez meg mit jelenthet? Gabriel-nek, de senki másnak sem maradt ideje reagálni, mert Selan ismét megvillogtatta tüzes jellemét és rátermettségét, és nemes egyszerűséggel berúgta az ajtót.
- Ezzel szívtuk meg legutoljára is. – amint úgy éreztük, hogy tiszta a terep, és nem fenyeget veszély, Selan után mentünk az újabb terembe.
- De most jobban sikerült, mint az előbb. – végül is igaz, hisz Selan most saját lábán sétált tovább. Az újabb csapdák vagy besültek, vagy nem is voltak a teremben, és ennek köszönhetően tökéletesen simán tudtunk haladni, egészen addig, amíg újabban meg nem tört a csend.
- Nézzétek a szobrokat! – hívta fel a figyelmünket Mateus, és mikor szemügye vettem a kőfaragványokat, valahogy roppant ismerősnek tűntek, és ahogy haladtunk, mintha folyamatosan felénk fordultak volna. Elég hátborzongató volt. Olyan alakokat ábrázoltak, akiket már magunk mögött hagytunk, ám az egyik egy apró meglepetést tartogatott számunkra, ugyanis minden előjel nélkül egy kísértet alak toppant elénk, akire Selan szinte azonnal fegyvert rántott. Amint Gabriel kapcsolt, ő is kezébe vette fegyverét, de ekkor már késő volt bármit is tennem. Akkora sallert kaptam valahonnan, hogy szó szerint a fal adta a másikat.
- Ez meg mi…? – kezdtem volna feltenni a kérdést, miközben felültem, de akkor megláttam egy pár lábat magam előtt. Mikor felemeltem a tekintetem, elállt a lélegzetem. Anyámmal találtam szemben magam, ami ugyebár teljességgel lehetetlen.
- Ennek nem így kellett volna lennie. – kezdett bele. Nem igazán tudtam mit tehetnék, ennek ugyanis nem volt semmi értelme. Kezeimet a hátam mögött kulcsoltam össze, és megidéztem rá a mostanság olyan közkedvelt fegyveremet, az egy pár Iron Fistet, majd egy bal horgot indítottam meg anyám irányába, de az ütés félúton elhalt. Nem védte senki, nem állította meg senki, egyszerűen csak képtelen voltam ártani anyámnak, annak ellenére, hogy ő elvileg nem lehetne itt.
- Gyenge vagy, Kato. Mindig is az voltál, és apád ezért tudott végezni velem. – folytatta, amikor a fegyvereim eltűntek.
- Hagyd magad, és akkor sokkal könnyebb lesz. Fájdalom mentes. – szólalt meg ismét, majd kezét a testembe fúrta a szívem tájékán, és ahogy annak lennie kellett, rászorított. Nem erősen, de épp eléggé, hogy érezzem a halál szelét. Tüdőmből egyre inkább kiszorult a levegő, szívverésemet pedig egyre kevésbé éreztem.
- Nem…lehet. – szűrtem ki fogaim köszött.
- Ha akkor, erősebb és képzettebb vagy, valamint rátermettebb, még mindig élnék. A te hibád, a te sarad, és egész életedben üldözni foglak ezért.- szavai velőmig hatoltak, és belém martak. Megárztam a fejem, hogy magamnál maradjak, de kezdtem feladni a reményt, és felkészültem, hogy itt ér véget a pályafutásom. Szólni akartam ismét, de egy erős hang hasított át a levegőn. Ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. Elfordítottam a fejem a hang irányába, ekkor láttam meg, hogy Kaensho Gabriel-el vitatkozik valamin, de hallani már nem hallottam.
~ Ha ők jól vannak, akkor csak én vagyok gyengeelméjű, vagy senki nem lát engem. – ismét megrázom a fejem, és visszanézek anyám arcára, de mintha most más lenne. Valami megváltozott, és Kaensho hangja ahogy egyre tisztábban hallom a szellem alak úgy halványodik, végül teljesen felszívódik.
- Illúzió. – nyugtázom magamnak, majd megpróbálom összeszedni az erőmet, és feltápászkodni. Amint észhez tértem, és tisztult a látásom, arrafelé fordultam, amit Gabriel nézett – mert nem minket figyelt Mateus-szal az biztos – és akkor én is megpillantottam Selan-t és a másik lényt, ami épp csinált valami. Mintha…enne. Fényes derengés tartott Selantól a lény irányába. Gab nem váratott sokáig, megmarkolta a fegyvereit, és a lény felé lendült. Mikor észbe kaptam, hogy ez nem jelent túl jót, megidéztem a csigás íjamat a kezembe, majd egyetlen mozdulattal felhelyeztem két vesszőt, célra tartottam, és Gabriel mellett lőttem a lényre, remélve, hogy ezzel elérek valamit. Buktam. Gabriel mágiája előbb érte el, és egy pillanat alatt szertefoszlatta az alakot, a két nyílvesszőm pedig a falba állt bele. Egye fene, legalább a célirány jó volt.
- Látom, mindenki egyben van még. – jegyezte meg Mateus miközben feltápászkodott.
- Mázlinkra. – válaszoltam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Mateus Grandus
Gealdor
Gealdor
avatar

Hozzászólások száma : 151
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Apr. 24.
Age : 24
Tartózkodási hely : Skype

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)   Pént. Márc. 15, 2013 8:43 pm

~ Kíváncsi vagyok mi lesz emögött az ajtó mögött. ~ gondolkodtam magamban ~ Eddig volt egy ogre szerű szörnyeteg, nem is beszélve a mágiaszívó ajtóról. Aztán volt egy feladvány ami nevetségesen egyszerű volt, majd a padló is szétnyílt majdnem mindannyiunk alatt, és persze ebben a teremben sem úsztuk meg a kirakóst... ~
Óvatosan beléptem az ajtón és szétnéztem. Egy hatalmas folyosóba kerültünk. egyik irányba egy lépcső vezetett lefelé, a másikba pedig a folyosó haladt tovább egyenesen.
- Ééés a hármas ajtó mögött... Semmi. - könyveltem el csalódott hangon.
Nem mintha nem örülnék, de ennél azért többet vártam...
- Van ilyen. Ne csüggedj, majd legközelebb. - vigasztalt Kato a maga poénkodós módján.
Lenéztem a lépcső aljára. Normálisan nem tudnék lelátni az aljára, de egy kis Szem mágia segítségével le tudtam nézni, majd meg is pillantottam Gabrielt és a többieket ahogy éppen jönnek felfelé.
- Á, megvannak! - kiáltott fel Vindisha, miután feljebb jutottak.
- Hé, ott vannak a többiek is. - szóltam Katonak - Szóval nem haltak meg mind... micsoda szerencse. - nem vagyok egy végtelenül rossz indulatú ember, de nem bántam volna ha Selan otthagyja a fogát.
- Nem Selanon múlt. - jegyezte meg Gabriel.
- Megoldottuk, itt vagyunk, épen, egészségesen, nincs mi miatt aggódni. - szólt vidáman Vindisha.
- Merre tovább?
- Kettőt találhatsz. Előre! Látok egy ajtót a folyosó végén. - mutattam előre miután tüzetesebben végigpásztáztam a folyosót.
Csakhamar el is értünk a fent említett ajtóhoz. Általában egyikünk habozás nélkül a kilincs után nyúlna, de úgy tűnik mindannyian felfogtuk, hogy ezen a helyen egy ajtókilincs is halálos fegyverré válhat.
- Ki akar fogadni, hogy ez se nyílik magától?
- Csak tessék. - lépett vissza pár lépést Kato
- Esetleg meg akar ölni minket, mint a külső zár...
~ Hát én sem attól félek, hogy rám köszön... ~
- Mi a legrosszabb ami történhet? - vontam hanyagul a vállam, pedig bennem is ott volt a félsz.
Egy határozott mozdulattal megragadtam az ajtó kilincset majd azon nyomban kiment az összes erő a lábamból, testem pedig megadta magát a gravitációnak és össze csuklottam mint egy rongybaba. A jeges kilincs hidege mintha egyenesen a lelkemig hatott volna. Hirtelen felvillantak az eltemetett, rossz emlékeim melyek nélkül tökéletesen meglettem volna. A nap amikor gyerekként megtámadtak, vagy amikor apám majdnem meghalt miattam. Próbáltam mélyen eltemetni ezeket az emlékeket, viszont az ajtó valahogyan a felszínre hozta őket. A hangom elrekedt, testem lefagyott majd hirtelen azon kaptam magam, hogy valaki a vállamnál fogva lefejtett az ajtóról.
Bár még mindig teljesen az ajtó hatása alatt voltam, amint eleresztettem a kilincset, ismét melegség járta át a testem és a lelkem. Kellet pár másodperc mire képes voltam összeszedni magam.
- Minden oké? - érdeklődött Gabriel, miután úgy vélte beszédre alkalmas állapotban vagyok.
- Úgy nézek én ki talán? - válaszoltam remegő hanggal. - Jesszus ez de hideg... - markoltam a jobb kezemet mellyel a kilincset fogtam.
- Ha már panaszkodni tudsz, akkor nincs baj. - mondta majd a kilincs felé fordult - Hogy hideg? Mágiától, vagy csak egyszerűen hideg... belülről? - Gabriel mintha csak tudta volna, hogy mit tesz az ajtó az óvatlan emberrel, rögtön rátapintott a lényegre.
- Ki akarod próbálni? Remélem nincs túl sok rossz emléked. - válaszoltam mintha mi se történt volna, bár a hangom még mindig el-elakadt, és az arcom és falfehér volt. Próbáltam minél kevesebbet mutatni abból, hogy egy ilyen olcsó trükk ennyire nagy hatással volt rám. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a nem létező sebeimet nyalogassam... semmiképp sem a többiek előtt.
Gabriel kelletlenül morgott egyet, szemmel láthatóan nem akaródzott neki hozzáérni az ajtóhoz, márpedig valahogyan ki kell hogy nyissuk, ha tovább akarunk jutni.
Hirtelen megtorpanásunkat látva Selan - aki eddig csendesen figyelte az eseményeket - fogta magát és egy határozott rúgassal beengedte magát az ajtón. Én már ujjaimat keresztbe fonva vártam, hogy mikor nyílik meg a föld alatta, de erre ezúttal nem került sor.
- Ezzel szívtuk meg legutoljára is. - kommentálta Selan kényszeres ajtónyitogató szokását.
- De most jobban sikerült, mint az előbb.
~ Sajnos... ~ gondoltam magamban majd szét néztem a hatalmas teremben ahová beléptünk.
Az egész csarnok hasonló stílusú mint a legelső folyosó ahonnan az ogre is előjött. Különös, oszlopokba faragott alakok futottak végig a falak mellett.
Várjunk csak!
- Nézzétek a szobrokat! - persze már nyilván ők is észrevették, viszont amit láttam annyira meglepett, hogy akaratlanul is megszólaltam. Az oszlopokból az eddigi ismeretlen és furcsa lények helyett csupa ismerős alak nézett ránk vissza. Apám, az alak aki megmentett még gyerek koromban (ami azért furcsa mert egészen idáig soha eszembe se jutott a fickó), és még Zeil is ott volt szobrok formájában, csak hogy egy párat megemlítsek. Egy pillanatig teljesen leblokkoltam, elborzadva a szobrok látványán és észre sem vettem, hogy nem vagyunk többé egyedül.
Csak a többiekkel egy időben, pár perccel később vettem észre a nőalakot aki úgy állt előttünk 10 méterre, mintha már az elejétől kezdve ott várt volna ránk.
~ Újabb akadály? ~ ugrott be azonnal, bár első pillantásra nem tűnt fenyegetőnek a nő, üres szemeitől azonban a hátamon felállt a szőr, ráadásul a csavar csak ezután jött:
Ahogy jobban megfigyeltem, a nő Selan kiköpött mása volt, vagy legalábbis ijesztően sok volt köztük a külső hasonlóság.
~ Pont mint az a szobor az előcsarnokban... ~ ugrott be hirtelen majd mielőtt bármit is tehettem volna Selan, mint akit puskából lőttek volna ki, se szó se beszéd nekirontott a nőnek. Az ismeretlen nő szinte könnyűszerrel kerüli el Selan támadásait amik olyan erővel suhannak el a nő mellett, hogy annak szelétől egy kisebb vitorlás is vidáman elcsónakázhatna.
Eszembe sem volt segíteni Selannak. Egyrészt nem akartam, másrészt a következő pillanatban a többiek egy csapásra eltűntek a szemem elől, mintha sose lettek volna mellettem, majd kisvártatva egy újabb idegen lépett elő a semmiből. A feltűnően magas alak gyanúsan ismerősnek tűnt a sötét szőke hajával, de az enyhén lehajtott feje miatt az arcát még nem láttam. Olyan magabiztosan lépdelt felém, amitől én ösztönösen hátra ugrottam, mintha csak egy Őz ugrott volna el a közeledő vadállat elől. Amint visszább léptem gyorsan pár lépést, az idegen megállt, szét tárta karját és felemelte a fejét, felfedve ezzel előttem az arcát. A megdöbbenéstől majdnem elhasaltam. A saját apám, Jonathan Grandus állt előttem. Az a Jonathan akinek Fiore-n kívül kellene most tartózkodnia.
- Mi a baj? Úgy nézel ki mint aki szellemet látott. - nézett rám, mintha az ittléte a világ legtermészetesebb dolga lenne. Én pedig csak bámultam tátott szájjal, míg nem észbe kaptam, hogy megszólítottak.
- A-apa?
- Személyesen.
- D-de te meg mit keresel itt? - bukott ki belőlem a kérdés, még mindig ámulva.
- Ó látod, akadt egy kis elintézni valóm.
- Itt? Mi dolgod lehet egy ilyen helyen? - kérdeztem könnyed, csevegő hangon mire apám eltűnt a szemem elől és a következő pillanatban már magam mögül hallottam a hangját.
- Fel kell takarítsam a szemetet magam után... - hangja már nem volt többé barátságos, inkább rémisztő. Apa még sose beszélt velem ilyen hangon. Megfordultam, de ekkor bekaptam egy akkora balost amitől előre tántorodtam majd hasra is estem.
~ Mi a falra kent frászkarika folyik itt!! ~
- Tükör mágia? Ugyan már, csak nem képzelted, hogy az efféle játékkal mágusnak nevezheted magad?
- Mi? - néztem vissza miközben lassan felálltam. Jonathan már előttem állt, majd megragadta a nyakamat és úgy emelt fel.
~ Mi történik itt? Miért mond apa ilyeneket? ~
- Mit... csinálsz? - kérdeztem levegőért küzdve.
- Éveket pazaroltam el, hogy holmi tükrökkel dobálózhass. Hiba volt a részemről mágiát tanítani neked, de most rendbe hozom a dolgokat! - mondta majd éreztem ahogy egyre erősödött a szorítás a torkomon. Próbáltam lefejteni apám kezét, kevés sikerrel. Apám egyre csak szorította a torkom, mígnem kezeim elernyedve engedtek a gravitáció erejének. Végül, mikor már teljesen mozdulatlanul lógtam a levegőben, Jonathan eleresztette a nyakam én pedig tehetetlen rongybabaként zuhantam a földre, kétségbeesetten kapkodva levegő után. Teljesen tehetetlen voltam. Apám szavai vasszegekként szúrtak keresztül.
~ Ez nem lehet valóság, nem lehet! Biztosan csak egy trükk! ~ győzködtem magam abban bízva, hogy az illúzió eltűnik de csak üres remény volt.
- Trükk? Hát persze, hogy ez csak egy trükk, de a fájdalom nagyon is igazi. - mondta majd bal lábát felemelve teljes erőből a bordáim közé rúgott.
- Szegény, kicsi Matuska... azt hitte mágusnak nevezheti magát azzal, hogy eldobál pár üvegdarabot. - nézett le rám apám… lenézően. - Pedig ha nem erősködött volna, mo...
- HOGY IS MONDTAD AZT, HOGY MOTORCSÓNAKOZNI AKARSZ A MELLEIMEN? GABRIEL MÉG EGY ILYEN, ÉS SZÉTTÉPETLEK APÁMMAL! - hallatszódott egy ismerős hang, apámba fojtva a szót.
Nem igazán értettem miről folyik a szó, csupán a hangot voltam képes felfogni, de ez most nem is érdekelt. Hirtelen a vér mintha visszatért volna a testembe, eltűnt az a hideg érzés ami az ajtónál is elkapott, és mintha már kevésbé kapkodnék annyira levegőért.
- Az előbb, úgy másztál rám, mint ahogy Axel tette Metával, még amikor kicsi voltam, csak mielőtt hozzámérhettél volna eltűntél... - ismerem ezt a hangot... ez Kaensho! Olyan hirtelen kaptam fel a fejem, mintha soha nem is lett volna semmi bajom. Apám szinte azonnal kámforrá vált, én pedig éreztem ahogy az erő lassan visszatér belém, mintha csak egy elzsibbadt végtagba térne vissza az élet.
Kaensho és Gabriel tovább zajongtak, Kato viszont csak forgatta a fejét, én pedig lassan felültem. Reméltem, hogy senki sem látta ahogy a saját apám (szelleme) alázott a sárgaföldig, ráadásul nem is csupán tettlegesen. Szerencsére nem úgy tűnt, hogy egyiküknek is lett volna ideje rám figyelni.
~ Valószínűleg ők is megkapták a saját részüket a mókából... Hm, mintha valaki hiányozna. ~ A Selant nem láttam hirtelen sehol, viszont amint jobban körülnéztem (kiszedtem a hajamat az arcomból) megláttam őt a hasonmása karjaiban, és nem a jó értelemben.
~ Hah... érdekes. ~ nem mondhatnám, hogy nem tetszik a látvány viszont tény, hogy Selan egészségi állapota egyenesen arányos a munka végén kiérdemelt Gyémánt mennyiségével.
Erre a többiek is rájöhettek, vagy pusztán csak emberi jóindulat hajtotta őket, de Gabriel rálőtt a hasonmásra egy tűzlabdát, pont mielőtt Kato lelőhette volna az íjával. A tűzgolyó eltalálta a szellemet, majd azonnal szétrobbantotta, mint illegál petárda az óvodás száját.
- Látom, mindenki egyben van még. - szólaltam meg végül mikor a Selan hasonmás is eltűnt végre.
- Mázlinkra. - jegyezte meg Kato, és ezúttal talán nem is alaptalanul.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Laxus Dreyar
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 92
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Nov. 11.

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)   Szer. Márc. 20, 2013 2:51 pm

No, végre tudunk továbbhaladni, naccerű ^^ (mondom én, aki majd egy hete késik Smile)
Motorcsónakozni a melleimmel, Gab, te nem vagy normális XD, bár nem tudom, hogy mit keres Fioréban motorcsónak, ez egy örök rejtély marad, de tetszett.

Mindenki rendben van; Mateus, téged hiába vert kakivá édesapád, a fájdalom, ahogyan jött, úgy el is távozik. Egyedül Selan van még magába esve, lekókadt fejjel, térden ülve, keresztbe tett karokkal fogja a vállait, mintha valamit magához akarna ölelni, de az a valami nincs ott; térdeire közben csöpörög az eső, melynek felhői a szemei. Meglehetősen halkan, békésen sírdogál, majd, ha privát szférán beljebb szeretnétek hatolni, tudom is én, mondjuk békítési szándékkal, hirtelen felpattan, majd botladozó léptekkel halad a következő ajtó felé. Meg lehet akadályozni ebben, legalábbis, nehogy megint úgy hatoljon be a következő folyosóra, vagy terembe, mint az előbb. Ezt hagyni fogja, kérdezni is lehet tőle, ki tudja, hátha válaszol (csak kérdezzetek ENGEM), de egyébként nem valami bőbeszédű.
Az ajtó mögött egy hosszabb csarnokszerűség bújik meg, vörös szőnyeggel az ajtóból kiindulva, egy-egy oszlopsorral a két oldalon, amelyekbe kivételesen nincsenek belefaragva szobrok. A szőnyeget követve, lépcsőn fel, egy mívesebb ajtóhoz juttok el, amelyet semmiféle erő nem tud kinyitni, csak a Gábriel és csapata által összeszedett kulcs. Vagy az se? Kattan a zár, ugyan, de nem nyílik az ajtó, helyette mágikus energiák érezhetőek, és két bohóc jelenik meg, oldalaitokra egy-egy. Az egyik piros-fehér jelmezben, a másik kék-fehérben. Mozgásaik, szavaik ugyanazok, mintha tükröznék, illetve másolnák egymást, de tökéletes szinkronban. Arcaik ijesztőek, szaguk furcsa, vicceik feketék... vagy morbidok.
Nem támadnak, de ti megtámadhatjátok őket. Ha mindannyian nekiestek az egyiknek a másik nem fog semmit se csinálni, legfeljebb távolabb ugrik, nehogy útban legyen. A piros-fehér tűz-, és villámmágiát használ, akármilyent szinttől függetlenül, a kék-fehér vizet, és jeget. Ha az egyiket legyőzitek, fatális sebet kap, és meghalna, meghal, de utána másodperceken belül beforr minden sebe, felpattan, titeket meg valamilyen erő visszateleportál az ajtó mögé, ahonnan jöttetek. De azért valahogyan mégiscsak össze kellene verni a bohócokat, nem? Megoldásokat szeretettel várom Smile.
A bohócoknak van fejenként 8.000 VE-je.


Határidő: Március 28, Csütörtök
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Laxus Dreyar
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 92
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Nov. 11.

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)   Vas. Márc. 31, 2013 11:27 pm

Heeeeeeee, skacok, dust mine eyes decieve me? Három napja, hogy lejárt a határidő, és nem látok egy darab posztot sem. Nincs idő? Rövid az egy hét? Nem tetszik a küldetés? Mert nem érdekel, de posztolni kellene, ha jó, ha nem. Bár igazából ti küldetésetek, ti jártok rosszul, ha nem posztoltok, de azért nem kellene megfagyasztani, olyan jól haladtatok. Valamiféle visszajelzést, vagy posztokat akarok látni. Adok még egy hetet, ok? Azalatt menni fog? Jövő vasárnap, ilyenkorra kérek szép posztokat, vagy hihető kifogásokat.
Hab dankeshün, sehr güt.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Laxus Dreyar
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 92
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Nov. 11.

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)   Szer. Ápr. 17, 2013 4:48 pm

No, akkor, fél hónapja adtam egy hetet? Hajjaj, és, ha jól tudom, azóta még egy megbeszélést sem sikerült lerendezni... hát, hogyan is mondjam... áh, egyszerűen, köszönöm. Három napot adok, hogy posztok jelenjenek meg, vagy lezáródik a küldi. Akinek a posztját látom, az folytathatja, de persze összefüggő, instrukcióknak megfelelő posztok az elfogadhatóak. Ha nem sikerül megbeszélést szervezni, akkor szólóban kéretik leírni, legalább így látom, hogy ki az, akit érdekel az egész. Ha meg rossz a küldi, akkor már rég meg lett volna mondva (azt a passzív szerkezetet), mondjuk nem érdekel, de azért lett volna visszajelzés. Szóval szombat estig van időtök, hajrá.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
avatar

Hozzászólások száma : 704
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)   Szomb. Ápr. 20, 2013 3:46 pm

Még pár másodpercig álltam, és figyeltem a folyosót magunk előtt, fülemet hegyeztem, magam mellett vágásra készen ott tartottam a kardot hegyét előre szegezve, és vártam, amíg a többiek összeszedik magukat. A két srác fel is tápászkodott, egyedül Selan üldögélt még odébb, ahol a szellemet ledurrantottuk róla. Feje lógott, kezeit maga előtt keresztbe téve markolta a vállait, és hang nélkül potyogtak a könnyei. Leengedtem a kardot, közelebb sétáltam hozzá, Kaensho letérdelt mellé, de ahogy hozzáért volna, Selan felpattant, és dühös, botladozó léptekkel csörtetett előre.
Így tett meg pár lépést, amikor megszaporáztam a sajátjaimat, és megragadtam a csuklóját, és hátra rántva szembe fordítottam magammal.
- Állj! - szóltam rá erélyesebben, hátra néztem, hogy a többiek milyen közel vannak, majd intettem nekik, hogy álljanak meg. A csuklóját erősen tartva pár lépést tettem, és húztam magammal a sötétben, és halkan folytattam. - Elhiszem, hogy hamar túl akarsz lenni ezen az egészen, ezért kapkodsz, ezért rontasz be minden ajtón. Nem tudom, milyen szörnyűség történt veled, amit újra át kellett élned, de egyet mondhatok. Ha valaki, akkor én tudom, hogy milyen az, amikor az ember kapkod, és nem gondolja át a dolgait. Ne akarj ennyire meghalni, miattad, vagyis, inkább a kapkodásod miatt csapdából csapdába estünk! Igen, valószínűleg fele ennyi idő alatt se jutottunk volna idáig, ha tökölünk, és lehet, el se jutunk idáig, de megéri ésszel haladni, mint erővel.
Befejeztem a mondanivalómat, elengedtem a csuklóját, pár intettem a többieknek, hogy kövessenek, és ezúttal Selan mellett haladtam kivont karddal. A folyosó végére érve egy újabb ajtó állta utunkat, aminek a kilincse fölé félve emeltem a kezem, aztán nagy levegőt vettem, és megmarkoltam. Lenyomva a nyitó alkalmatosságot semmi olyasmi nem történt, amire számítottam, se egy hasonló varázslat, mint ami az előző ajtó kilincsénél várt minket, sem egy csapóajtó nem nyílt ki alattam; az ajtó egyszerűen kinyílott.
Egy csarnokra nyílott, aminek az oldaláról már hiányoztak a szobrok, a padló közepén pedig egy szőnyeg futott végig. Tovább haladtunk, szót sem ejtve, amíg egy lépcsőhöz nem értünk.
- Nem fér a fejembe - szólt Kaensho. - Hogy a bánatba van ennyi folyosó meg csarnok meg lépcső ebben az épületben? Kívülről nem látszott ekkorának. Vagy csak nekem?
Megvontam a vállam, aztán elindultam felfelé a lépcsőn.
- Ki tudja, hogy ugyanabban az épületben járunk-e egyáltalán… - mondtam, aztán hang nélkül folytattam az utat felfelé, a többiekkel a hátamnál, illetve Selannal az oldalamon.
A lépcsőn felérve még egy pár méternyi utat tettünk meg, amikor egy díszesebb ajtót pillantottunk meg. Lenyomtam a kilincset, de nem engedett, zárva volt.
- Gondolom, ide kell a kulcs, amit találtunk odalent. - jegyeztem meg, és mire kimondtam, Selan már bele is illesztette a kulcslyukba. Kattant a zár, lenyomtam a kilincset újra, de az még mindig nem engedett.
Helyette érezhetően mágikus erők kezdtek kavarogni körülöttünk, majd két pontban sűrűsödtek, mégpedig a két oldalunkon, két, ronda kinézetű vigyorgó bohóc alakjában. Jelmezük különböző volt, az egyik piros fehér, a másik kék fehér, de mozgásuk ugyanolyan. Szaguk furcsa volt, hirtelen nem tudtam beazonosítani.
- Hát helló! - szólalt meg mindkettő egyszerre, kórusban. - Micsoda népes társaság jött minket meglátogatni!
- Engedjetek át! - szólt Kaensho, és erre mindketten közel hajoltak hozzá, mintha csak közelebbről szemügyre akarnák venni, mint ahogy a rokonok az újszülött felett gyülekeznek.
- Milyen csípős a nyelve a kislánynak! - szóltak egyszerre ismét, aztán mindketten beletúrtak a hajába a füle tájékán, ahonnan így kibukkantak az apró, hegyes farkasfülei. - Ejnye no! A nyelve csípős, a füle meg szőrös!
itt lett elegem belőlük, a kardot egyszerűen a piros ruhás mellkasába döftem, majd lerúgtam onnan.
Az hanyatt esett, és drámaian eljátszotta a hattyú halálát. Megpróbált felkönyökölni, karját az égnek emelte, nyögött egy párat, aztán fél oldalt kilógatta a nyelvét, és oldalra fordítva lebukott a feje. Mielőtt a másik felé néztem volna, valami egyszerűen megragadott minket, ész előző ajtó elé dobott minket.
- Mi a franc?! - fakadtam ki, újra lenyomtam a kilincset, és már fentről, a lépcső irányából hallottam mindkét bohócidegesítő hangját.
- Kopp-kopp. Ki a-..
- Már megint itt van mindkettő. - szólt Kaensho - Pedig az egyiket leszúrtad.
- Tényleg? - vágtam oda neki, és elindultam felfelé a lépcsőn, megnézni magamnak, hogy tényleg mindkettő életben van-e, vagy csak valami hülye vicc a másiktól, és ahogy felértem a lépcsőn, majdnem kiesett a kezemből a kard. Mindkettő ott állt, ugyanabban a pózban, amiben először megjelentek.
- Ne szórakozz velem…
Magam elé hajítottam a kardot, megcélozva a kék jelmezeset, mire az elhajolt előle, és két kezét a földre csapva iszonyat gyorsan jeget idézett rá, pillanatok alatt beburkolva az egész terem padlózatát, és lefagyasztva a lábaimat.
- Mi az, így nem tudsz… Kardoskodni? - emelte ki az utolsó szót, aztán harsány nevetésbe kezdett, a másik pedig nem mozdult, és csupán a nevetésbe szállt be.
Nekem viszont nem muszáj mozognom ahhoz, hogy a fegyvereim mozogjanak. Megidéztem a pecsétemet, és az összes tőrt, valamint az egyik kardot húztam elő belőle. A tőröket egy körívbe rendeztem magam elé, aminek átmérője alig volt nagyobb, mint a tenyerem.
- Maradjatok ki belőle, elintézem. - súgtam a többieknek, aztán egyesével elkezdtem ellőni a bohóc felé a tőröket, amiket sorban kikerült, én pedig közben kiszabadítottam a lábamat a jégpáncélból, elkezdtem előrébb lépkedni, amit a bohóc észre is vett.
- Oh, csak lassan a testtel! - szólt, és összecsapva a kezeit egy kövérebb vízsugarat lőtt rám.
- Weapon Moving! - kiáltottam, és belelőttem a sugár közepébe a kardot.
Ez nem sokat segített azon, hogy engem a támaszték nélküli jégpadlóról lesöpört a sugár, de a sugár belsejében a kard olyan sebességgel haladt, hogy a pillanat törtrészével később ismét hallatszott az a művi sikoly, amit az előbb a piros ruhás hallatott, amikor eljátszotta, hogy meghal.
Még le se értem a földre, amikor az ajtón kívülre kerültünk, ott is a levegőben érkeztem meg, és a lendület még tartott addig, hogy még ott is meglóduljak hátrafelé.
Gurulva érkeztem földre, de azonnal feltápászkodtma.
- Na most én jövök. - mondta Sho, és széthajtotta a két tonfáját, berontott az ajtón, nyomában a két sráccal, nyargalni kezdtem utánuk, de alig értem el a lépcsőt, még rá se tudtam lépni, ismét az ajtón kívülre kerültünk.
- Na most kezdek ideges lenni. - elővettem a puskámat, berúgtam az ajtót, és megcéloztam az egyik bohóc fejét, nagy levegő, benntart, a ravasz kattan, a puska dörren, a lépcső tetején egy összeomló test hangja, és az ajtó bezáródik azonnal. - Mi az isten van ezekkel?! - törtem ki dühömben, már be se nyitottam, úgyis ugyanez lenne a forgatókönyv, mint most.
- Leszúrtad a pirosat, kikerültünk ide. Leszúrtad a kéket, kikerültünk ide. Mi elintéztük a pirosat, megint kikerültünk ide, most lelőtted a pirosat, megint itt vagyunk… - összegezte Kaensho
- Talán ha… egyszerre ölnénk meg őket. - jegyezte meg Mateus.
Percekig csak álltam, és fújtattam az ajtóval szemben, aztán fújtam egy nagyot, és szembe fordultam velük.
- Talán járható út. A kék víz és jég mágiát használ. A piros?
- Tűz és villám. És egyszerre a kettő nem harcol, legalábbis nem harcolt. - mondta Kaensho. - Mondjuk, azt még nem próbáltuk, hogy mi van akkor, ha miközben az egyikkel harcolunk, a másik mit csinál, ha valaki őt is megtámadja…
- Akkor itt az ideje. Én nekimegyek a kéknek, változz át, és irány a piros.
- Ha mindkettő nekünk esik, lehet, nem bírunk el velük…
- Akkor lelövöm a kéket és itt vagyunk megint. A többiek maradjanak itt!
Végül Kaensho bólintott, és átváltozott, berontottunk az ajtón, Kaensho megállt a lépcső alján, míg én felrohantam, és kardot lőttem a kék felé, ő ekkor indult meg. A kék ruhás bohóc mindkét kardot kikerülte, és egy jégkardot idézett magának, hogy a harmadikat, ami a kezemben volt, kivédje. Ütésváltásba keveredtünk, csapás csapást, vágás vágást követett, Kaensho pedig közben rávetette magát a piros ruhásra.
Jó két perc volt, míg mindketten dulakodtunk.
- Szúrd le, Gabriel! - kiáltotta Sho, hangjában nem volt kétségbeesés, valószínűleg csak mondani akart valamit, amit nem akart, hogy a bohócok is halljanak, úgyhogy az évődő kardjátékot kicsit izgalmasabbá tettem. Félrecsaptam a kardot, bal kézzel ököllel orrba vágtam a bohócot, s miközben egy lépést hátrált, legugolva és fél lábamon megpördülve átvágtam keresztbe a hasát.
Még be se fejeződött a körív, amikor ismét az ajtó mögé kerültünk.
- Mi az?
- Elugrált. Bármivel próbáltam megsebezni, csak kikerülte, nem támadott vissza.
- Hm… - szóltam, és leültem gondolkodni. - Egyszerre kell megölnünk őket, de nem tudjuk úgy, hogy egymással nyíratjuk ki őket, mert csak az egyik támad…
Percek múlva szólaltam meg újra.
- Sho, ki tudsz kerülni egy villámcsapást?
- Ha nem vetted volna észre, elég nagy vagyok farkasként, úgyhogy… várj, mire gondolsz?
- Bemész egyedül, nekiesel a pirosnak, mivel tűz és villám mágiával bír, téged meg az azúr lángok alatt nem igazán izgat a tűz, kénytelen lesz villámmal támadni. Ha eléred, hogy az egyikkel agyonüsse a társát, én innen le tudom lőni a másikat.
- Nem tudom, ho-- Várj, van egy ötletem. Nyisd az ajtót!
- Micsoda?
- Úgyse engednéd meg, inkább vedd elő a fegyvert! - berontott az ajtón, fel a lépcsőn, és azonnal rávetette magát a piros ruhásra.
Kaensho mint egy játékos kölyökkutya szaladgált körbe rajta, és hol innen, hol onnan köpött rá tüzet, amit a bohóc kénytelen volt kikerülni, lévén ő nem lángfarkas, habár, ahányszor már eddig újraéledtek, már kételkedtem benne, hogy egyáltalán foglalkoznának azzal, hogy halálos sebet kapnak…
Kaensho pár tűzgolyója és egy harapás a karjára kellően felbőszítette ahhoz, hogy látszólag ész nélkül elkezdje tűzgolyókkal bombázni és tűzkorbáccsal csapkodni.
- Ez nem lesz elég, vigyori! - kacagott Kaensho mint egy kislány, és sorra kerülte ki a golyókat, vagy ha nem tudta volna kikerülni, egyszerűen fellobbantotta a hátán a lángokat és belevetette magát. - Alig karcol! Valami erősebbet kell kitalálnod!
Letérdeltem, a puskát a vállamhoz emeltem, fél szemmel hunyorítva céloztam a piros ruhás bohóc fejére.
- Mozogj kevesebbet te átkozott…
- Lightning… - üvöltötte a bohóc idétlen hangján, és a levegő sisteregni kezdett, Kaensho kétségbeesetten vetette a másik bohóc felé magát, de nem volt elég gyors… - Bolt!
A villám elindult, a másik bohóc előtt villant valami, a kezemben a puska azonnal elsült, és tisztán láttam, hogy talált. Hosszú másodpercek következtek. Vártam, hogy visszakerülünk-e mind az ajtó mögé, és ha igen, akkor vajon Sho is jól lesz-e? A puska még mindig a vállamnak volt szorítva, a lélegzetemet visszafojtva vártam a dolgok alakulását, de nem történt semmi. A lépcső tetején motoszkálást hallottam. Hátra néztem, a többiek értetlenül néztek vissza rám. Ha ismét vissza kellett volna tennie minket a mágiának a zárt ajtó mögé, akkor már meglett volna.
Eldobtam a puskát. Botladozó, kapkodó léptekkel haladtam felfelé a lépcsőn artikulálatlan üvöltésbe foglalva Kaensho nevét, mögöttem lemaradva hallottam a többiek lépteit. Felérve a lépcsőn láttam az ajtó melletti fal tövében hason fekvő Kaensho meztelen testét. Már futás közben levettem a köpenyem és ráterítettem.
- Kaensho! Kaensho! Hallasz?
Kaensho kissé remegve megemelte a fejét.
- Semmi bajom, csak megütöttem magam. - mosolygott. - Mondtam, hogy nem engedted volna meg…
- Mindenki lent marad! - kiáltottam a többieknek, akik még nem értek fel a lépcősn, és elővettem a táskát, amiben Kaensho ruháit tartottuk. - És milyen igazad volt. - mondtam neki.
- Muszáj volt. Farkasként nem tudtam volna kikerülni a lövést. Elvégre az emberi alakomat is azért tanultam, hogy azokra a helyekre is követhesselek, ahova farkasként nem tudlak. A legfőbb erénye az, hogy kicsi. - mosolygott.
- Ügyes vagy. - mosolyodtam el. - Senki se csinálhatta volna jobban. Felöltözöl, vagy átváltozol?
- Öltözök.
- Megvárlak a lépcsőn a többiekkel, szólj, ha megvagy… - szóltam, aztán felálltam, és lesétáltam a lépcsőn a többiekhez.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Laxus Dreyar
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 92
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Nov. 11.

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)   Vas. Ápr. 21, 2013 12:49 pm

Hajj hajj, kicsit félreértetted, vagy én nem fogalmaztam jól (az utóbbi egyre gyakoribb), de nem kell egymást kinyírniuk a bohócoknak, hanem egyszerre kell kipurcanniuk, ennyi lett volna a szabály. Az persze nem rossz, ha direkt így akartad, csak sokkal macerásabb kivitelezni, és szóltam is volna, hogy lehet, hogy bolondok a bohócok, de nem hülyék, ergo az egyik látni, és érzékelni fogja, mikor támad a másik, így ki fogja tudni kerülni. Azt meg, hogy honnan tudtátok, hogy a piros ruhás villám mágiát használ, amikor nem használta addig, az rejtély marad, de nem baj, jól meg lett így is csinálva a harc, és valóban, túl kevés VE-t kapott a duó; ezt majd jövőben orvosolni fogjuk Smile.

A két bohóc eltűnik, majd a míves ajtó kinyílik, és egy halszagú, kék bőrű, hal szabású törpe totyog be rajta. Halászruhájában Mateushoz, és Katohoz slattyog, felugrik, és mindkettő fejére egy visító bébiteknőst nyom, majd eltűnik. Ezután robaj hallatszik, Gébriel, nem árt félrevetődni, a földből feltör egy óriásteknős, elnyeli a két delikvenst, és azzal a lendülettel tűnik is el a lyukban, ahonnan feltört. A fent említett két játékos sajnos nem folytatja tovább a kalandot, és 3 hétig nem jelentkezhetnek sehova. Kellemetlen.

A kis intermezzo után beléptek a terembe, mely az ajtó mögött van. Nem nagy, nem díszes, fehér, oszlopmentes, és a szőnyeg tovább folytatódik, egészen egy állványig, ahol egy rubinberakású markolatú kard fekszik. Gab, érzed a rettenetes mágiát, mely árad a fegyverből: ez az igazi. - Leemeled, Mr. Biztonság, vagy rám bízod a csapdák kibiztosítását? - kérdezi ironikusan Selan. Válaszolj cselekedj, és valakinél akkor lesz a kard, de semmi csapda nem nyílik rátok, semmi szörny nem akar nektek esni. Még. Ki lehet menni a szentélyből, ki az erdőbe, amit bizony nem tudtok egy nap alatt átszelni, főleg, mert már eljárt a fejetek felett a nap, miközben a kardot hajszoltátok, így kénytelenek vagytok tábort ütni a rengetegben, és kipihenni aznapi fáradalmaitokat. Gab, észreveszed, hogy Selan nagyon néz téged. Meglehet azért, mert szépfiú vagy (tudom, hogy ronda vagy, mint a bűn, szóval ezért nem Smile), de inkább másért, amit verbálisan is közöl veled. Ezt viszont Skypeon meg lehet beszélni, mert lusta vagyok írni Razz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
avatar

Hozzászólások száma : 704
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)   Vas. Ápr. 21, 2013 6:33 pm

- Kész vagyok! - hallottuk Kaensho hangját a lépcső tetejére, ahogy fellépkedtünk a többiekkel a bohócoknak hűlt helye volt, és az ajtó két szárnya nyikorogva tárult ki. Ahogy felsorakoztunk volna, és elsőre nem is az új csarnok kötötte le a figyelmünket, hanem egy enyhén szólva komikus fizimiskájú halszagú törpe totyogott át hozzánk. Ha a szaga és a kék bőre nem lett volna elég, még az alkata is, valamiféleképpen kísértetiesen emlékeztetett egy haléra. Kaenshot, Selant és engem egyszerűen levegőnek nézett, a két fiúhoz sétált, aztán a semmiből előhúzott egy kisteknőst, hatalmasat ugrott, és Mateus fejére húzta, aztán ugyanezt eljátszotta Katoval.
Csak álltunk, és néztünk, aztán elkezdett morajlani a föld, és én már tudtam, mire számítsak. Magnoliától északra már átéltem hasonló élményt, Kaenshot kézen fogva odébb húztam, hátha ő már nem emlékszik a dologra, Selan pedig ösztönösen hátrált a falhoz. A terem közepén felszakadt a föld, egy hatalmas teknős emelte fel rajta a fejét, és egyszerűen elnyelte Katot és Mateust, aztán ahogy jött, úgy tűnt is el.
- Ez meg mi a franc volt?! Valami újabb csapda? - fakadt ki Kaensho, Selan arcáról is meglepettség volt leolvasható.
- Nem emlékszel? - kérdeztem - Már mi is jártunk így.
- Bizony, szakállas! - szólalt meg a törpe repedtfazék hangján. - Majd valahol összeszeditek őket! - kiabált, aztán egyszerűen köddé vált.
- Ez mit jelentsen?
- Fogalmam sincs, mit csinál ez az öreg vén teknős, de engem is nyelt már le, nem lesz semmi bajuk. Egyszerűen csak nem akarja, hogy itt legyenek, vagy hasonló. Más ép ésszel felfogható indokot nem tudok, engem is szó nélkül szabadon engedtek, és így járt Atsu meg még egy lány is, úgyhogy nem kell aggódni. Menjünk.
A krátert két oldalról megkerülve beléptünk az ajtón, és közel sem az a látvány fogadott minket, mint amire számítottam. Egyszerű fehér volt, díszítés nélküli, még az oszlopok is hiányoztak a falról, a másik teremből átfutott ugyan a szőnyeg ide is, de ez volt az egyetlen közös azzal a teremmel, ugyanis ez még kisebb is volt, mint az előzőek közül bármelyik.
A szőnyeg egy állványhoz futott, ahol ott nyugodott a kard, amiért idejöttünk, amiért felbéreltek minket. Közelebb lépkedtem hozzá, már a kisugárzása sem volt hétköznapi, leírhatatlan erejű mágia sugárzott belőle. Ezek szerint nem azért nem lehet benne kárt tenni, mert olyan különleges anyagból készítették, vagy olyan különleges eljárással, hanem, mert egy rendkívül erős mágikus ereklye.
- Leemeled, Mr. Biztonság, vagy rám bízod a csapdák kibiztosítását? - kérdezi Selan előre, a kardra meredő tekintettel. Lehúztam a fémkesztyűmet.
- Saine - suttogtam, mire felizzott a kesztyű körvonala, és odarepült a kardhoz, rákulcsolódott a markolatra, aztán visszalebegett hozzánk. Átvettem a kardot, aztán átnyújtottam Selannak. - Azt hiszem, nálad jobb helye lesz. Most pedig indulás vissza, még lehet pár óránk reggelig. Kaensho?
- Hm? Ja… Nem hiszem, hogy vissza tudlak vinni titeket a városba, alig aludtunk, fáradt vagyok.
Bólintottam, aztán két karddal a kezemben elindultam a csapat élén visszafelé abba az irányba, ahonnan jöttünk. Minden sötét sarkot figyeltem, főleg azon a részen, ahol a szobrok tarkították a falat, semmi kedvem nem volt kifelé is találkozni valami féle döggel, de ha mégis erre kerülne a sor, azt semmiképp nem akartam, hogy készületlen érjen a találkozás.
Végül épen és egészségesen kitaláltunk a szentélyből, meglepetésemre a külső ajtó is ki volt tárva, így hát nem kellett Selant megint lenullázni ahhoz, hogy kinyíljon. Mivel az éjszaka közepe volt, és Kaensho túl fáradt ahhoz, hogy gyorsan visszajuttasson minket a városba bevettük magukat az erdőbe arra a tisztásra, amit még szürkületkor megszálltunk, amikor még kettővel többen voltunk, tüzet raktunk, és elővettük az ételt és az italt. Kaensho hamar álomba merült, én egy darabig még piszkáltam a tüzet, jól esett leülni és pihenni a melege mellett. Aztán az tűnt fel, hogy Selan egyre csak bámul engem, mintha akarna valamit, csak nem meri megkérdezni, vagy egyszerűen csak valami böki a csőrét. Nem szóltam, megvártam, míg ő töri meg a csöndet.
- Gondolom feltűnt neked, hogy valami nincs rendben ezzel az egész sztorival, nemde?
- Ami azt illeti, igen. Legelőször is az, hogy úgy látszik, egyáltalán nem ismerted jobban a szentélyt, mint mi, pedig egy idegenvezetőtől elvárható ez. Ettől függetlenül te belemasíroztál minden csapdába, amibe lehetett. Aztán ott volt az a szobor, már az első folyosón, ami kísértetiesen hasonlított rád, nem is beszélve a szellemről... - Selan nagyot sóhajtott.
- Igen, az... az más, nem erre gondoltam. Nekem az tűnt föl, hogy bohócok voltak legutolsó ellenfélként prezentálva... és a polgármester is előszeretettel hord bohócorrot, elmondása szerint, hogy a gyerekek jobban kedveljék, mert nincs orra, elvileg...
Eszembe se jutott a nagy hűhő közepette a polgármester idétlen bohócorra, amit közel sem gondoltam hivatali dolgozóhoz illőnek. Egy percre elakadt a szavam.
- Ez eszembe se jutott, szimplán különcnek gondoltam az öreget... Van valami öszefüggés a két dolog között?
- Csodálkoznék, ha nem lenne. Nekem az sem tetszik, hogy eddig senki sem volt képes a kardot visszahozni... már több évtizede, százada szerencsétlenkednek a kalandorok, és egyiknek sem sikerült? Pedig, ha jobban belegondolok, egyáltalán nem volt nagy ördöngőség átmenni a szentélyen. Egyedül lehet, hogy nem ment volna senkinek, de így csapatban, sok probléma nem akadt... Talán a végén... Meg a szellemeknél. - ábrázatára kiült a bánat.
- Valóban gyanús az egész, én azt hittem az összes csapdába azért mégse estünk bele, vagy nem is tudom. Jópár hullát találtunk mi is az elején, a mi folyosónkon... Most, hogy megemlítetted a bohócok és a polgármester közti összefüggést, talán mégsem kéne visszavinni neki a kardot...
- Meglehet... de mi van, ha tévedek? És egyébként is, téged ezért béreltek fel, nem? Ha nem teljesíted, nem kapsz pénzt... - márpedig az fontos, elvégre azért is rángatott el Kaensho.
- Ha nem törted volna, ripityára a kardot, talán lenne egy ksi esélyünk átrázni a fickót vele - próbáltam tervet rögtönözni, de az az igazság, hogy ezt én sem gondolhattam komolyan, ahogyan Selan, úgy a polgármester is egyszerűen földhöz vághatja a kardot, és azonnal lebukunk. - Nem tudom, a pénzre szükségem van, de úgy érzem, többet ártanék vele, mint használnék. Valahogy ki kell derítenünk, hogy a fickó megbízható-e. Nem tudom, hogy a városban tudunk-e kérdezősködni, te laksz itt. A lakók ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen hittel hisznek a polgármesternek, mint ennek a kardnak az... Erejében? Úgy értem, elég agresszív volt bárki, aki előtt elejtettük, hogy egy szimpla kardot kell megkeresnünk, felcsattantak azon, hogy nem becsüljük a város ereklyéjét.
- A lakók. Nem is tudom, bolond az összes. Mindegyik a halálba követné a polgármestert, úgy beszélnek róla, mint a legjobb dologról, ami már évszázadok óta történt a várossal. Csak mi nem hisszük ezt el. MI hisszük azt, hogy valami egyéb van a háttérben, és - hosszú szünetet tartott, többször is felsóhajtott, mielőtt folytatta, ezúttal remegő hangon - és emiatt veszett oda édesanyám a szentélyben. Ezért volt olyan ismerős az oszlop, ezért nem bírtam legyőzni a szellemet...
- Tudtam, hogy valami kötelék van közted, és a szobor között. Akkor az ő? Hogy került oda? Akik meghalnak, a szentélyben szoborként bekerülnek oda? - csak ekkor kaptam észbe, hogy érzéketlen voltam, és most nem szándékosan egy percre megálltam, aztán halkan folytattam. - Bocsánat... részvétem.
Selan párat szipogott még, aztán megtörölte a szemét, mély lélegzetet vett, mint aki elhatározza, hogy márpedig ő akkor sem fog most sírni, és megszólalt.
- Igen, ezek szerint. Bár nem tudom, én még soha nem jártam bent. Azért küldött valószínű a bohócmester veletek, mert remélte, hogy é n is így fogom végezni. Kár, hogy csalódást kellett okoznom neki. Viszont én azt ajánlom, hogy adjuk oda a kardot a bohócmesternek, és távozzunk. Remélhetőleg nem tud arról, hogy egy ilyen erős mágikus kisugárzással rendelkező tárgyat kilométerekről meg tudunk érezni. Tudjuk követni, ha valami rosszaságra készül.
- Rendben. Viszont, még lenne egy kérdésem. Azt mondtad, hogy "mi" hisszük azt, hogy egyéb van a háttérben. Rajtad kívül vannak még mások is, vagy a családodra céloztál?
- Édesapám, édesanyám, és én. Mi nem helyiek vagyunk, hanem vándorok; édesapám fémekhez való affinitása, és a kovácsmesterség mesterfokon való űzése megtetszett a polgármesternek, mert ebből hiány volt itt, és befogadtak minket.
- Ettől függetlenül, ő is felháborodott, amikor a kardot nem megfelelő hangnemben említettük, ha emlékeim nem csalnak.
- Hát.... ez az ő bolondsága, és géniusza egyben. Nagyon elfogult mindenféle mesterien megművelt fegyverrel vagy páncéllel kapcsolatosan, így nem örül, ha rossz névvel illetik az ilyen legendás ereklyéket... viszont az is lehet, hogy nem akarta nyíltan hangoztatni, hogy igazatok lehet, mert mi van, ha hallgatózik valami besúgó. Ebből a bohócmesterből mindent kinézek. Alapjáraton nem szereti az idegeneket, és, ha minden igaz, amit itt teoretikusan felhoztunk, akkor ez nem meglepő.
- Rendben. - szóltam, átgondoltam a hallottakat, és végül is arra jutottam, hogy meg lehet játszani azt, hogy a legjobban jöjjünk ki belőle. A pénzt megkapom, és a kard ellenőrzés alatt marad, még a kovács viselkedését is megmagyarázta Selan gondolatmenete, úgyhogy nem volt más hátra, mint előre. - Szóval, visszaadjuk a kardot a polgármesternek, és hogyan tovább?
Selan szó nélkül elővett egy fényes követ a táskájából, és elkezdte végighúzogatni a kard élén, mintha csak fenné azt.
- Édesapám találmánya; egy furcsa kő, mindenféle alkímiai úton történő nemistudom micsodálása. Édesanyám receptje szerint; ha megélezek egy fegyvert ezzel, annak a mágikus tulajdonságai megerősödnek, de a kisugárzása is. Eléggé felerősíteni, hogy érezni tudjuk távolról, merre viszik, és tudjuk követni ezt. Ha tényleg van valami az egész kép mögött. Ha meg nincs, akkor csak érezni fogjuk, hogy egy helyben dekkol, és akkor feleslegesen aggódtunk. Kétlem, hogy ez lesz a helyzet.
- Rendben, akkor ennyi elég is. - zártam le a beszélgetést - Feküdjünk le, és holnap irány a város. Sho túl kimerült ahhoz, hogy visszavigyen minket. Javaslom, oltsuk ki a tüzet, akit eddig nem vonzottunk ide, azt nem árt, ha nem is fogjuk, és váltásban őrködjünk. Ellenvetés?
- Rendben, kezdem én, úgy sem tudnék most aludni. - mondta Selan, én rábólintottam, a tisztás szélén lévő lazább földcsomóból pár nagyobb marék elég volt ahhoz, hogy kioltsa a tüzet. Odafeküdtem Kaensho mellé, magamra húztam a köpenyemet mint takarót, és álomra hajtottam a fejemet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Laxus Dreyar
Ex-mesélő
Ex-mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 92
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Nov. 11.

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)   Vas. Ápr. 28, 2013 6:41 pm

Kövi kör, indul.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Gabriel Caradhel
Fegyver mágus
Fegyver mágus
avatar

Hozzászólások száma : 704
Aye! Pont : 25
Join date : 2010. Oct. 24.
Tartózkodási hely : Leangarth

Karakter információ
Céh: Dragon Fang
Szint: 12
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)   Vas. Május 12, 2013 3:50 pm

Reggel tábort bontva elindultunk a város felé. Ahogy elértük az első utcákat a lakók először csak pusmogni kezdtek, aztán már hangosabban beszéltek rólunk, némelyikük fennhangon kinevetett minket, és a sikertelen akciónkat, hála az elrejtett kardnak, amit Selan hordott magával. De mi céltudatosan, ügyet sem vetve haladtunk a lány apjának műhelyéig. Ahogy csendült a kis harang az ajtó fölött, és a két lánnyal az oldalamon beléptünk Jaffy felnézet a pult mögül, és először nagyra meresztett szemei hamar lecsukódtak egy hatalmas sóhaj kíséretében, ahogy meglátja a lányát.
- Kevesebben, mint indultatok, de megvan? - kérdezi, Selan némán bólintott, közelebb lépett a nagydarab fickóhoz, és megölelte őt, majd megkerülve bement az üzlet hátsó részébe. Jaffy szemével bekíséri a lányát, aztán hozzám fordult, és egy barátságos mosoly kíséretében megveregette lapát kezével a vállamat. - köszönöm, tudom, hogy nehéz eset, de egyben visszahoztátok, és ennek hálás vagyok.
Egy fél percig csak néztük egymást, azon gondolkodtam, hogy ráborítsam-e azt a panaszhalmot, amit társaimmal együtt összegyűjtöttünk a lányról, de aztán mégse tettem. Halvány mosoly kúszott az arcomra
- Nem volt nagy dolog, a többiek is rendben lesznek, nem vesztek oda. Azonban tegnap este Selan érdekes dolgokat mondott a polgármesterrel és az utolsó próbánkkal kapcsolatban. Tudniillik a labirintusunk végén két bohócot kellett hidegre tennünk, és úgy gondoljuk, köze lehet a polgármesterhez. Azért merem elmondani, mert Selan szerint ön is megbízható, és nem olyan elvakult ez ügyben, mint a többi lakó. Mi a véleménye?
Jaffy türelmesen végighallgatta a mondanivalómat aztán az ajtóhoz lépett, kidugta a fejét, alaposan körülnézett, majd alaposan bezárta az ajtót, és közelebb húzódva, fojtott hangon folytatta.
- terror. A félelem érzése gondolom gyakran kerülgetett abban a szentélyben, nemde? Aki odamegy, és élve visszajön, az megváltozik. Nem minden ok nélkül, bár rajtad látom, hogy a múltad megtanított az érzelmek elnyomására... Vagy valami más.
- Hogy jön ez ide? - kérdeztem - Nem arról volt szó, hogy a szentélybe eddig még csak meghalni mentek a kalandorok?
- egy kalandornak sikerült visszatérnie onnan, és szerintem tudod, ki az, hacsak Selan nem említette.
Az első tippem rögtön Selan anyja volt, aztán belegondolva, hogy valahogyan oda kellett kerülniük a bohócoknak is, beugrott, hogy talán a polgármester sem olyan mihaszna, csak előlünk rejtegeti, hogy ő is mágus.
- Két tippem is van rá, de hallani akarom a maga verzióját. - mondtam, megkerülve a válaszadást.
- A párom volt az egyetlen elég erős mind fizikailag, és mentálisan, hogy vissza tudjon onnan jönni, de valamit akkor már tudott. Ti nem találtatok egy romos könyvtárféleséget, vagy oltárt odabent? Mert akkor ez magyarázatot adna, hogy miért nem tudtok semmit... Még.
Elgondolkodtam, sorra vettem magamban a helyeket, a szobákat és a folyosókat, de még csak hasonló sem derengett.
- Nem, semmi hasonlót, vagy csak túl figyelmetlenek voltunk, és túl hamar le akartuk tudni és ki akartunk jutni abból az épületből...
- Vagy nem volt már ott, lezárták, eltávolították, álcázták. Feleségem visszatért, és örökre megváltozott, bár ezt nagyon ritkán mutatta. Bizonyítékot talált Avion ellen, fel tudta volna fedni valódi mivoltát... de nem tudott kihozni magával egyet sem, mert egy hadseregnyi szörny akarta a vérét. Ezért ment vissza másodszorra is; nem azért, hogy a kardot megszerezze, hanem, hogy azokból az írásokból, könyvekből tudjon hozni. De nem tért vissza.
Ahogy Jaffy befejezte a mondanivalóját Selan visszaért a műhely hátsó részéből.
- Jobb, minél hamarabb túlesni a dolgon, Avion szerintem már tudja, hogy itt vagyunk - vette át a szót a lány - Majd útközben elmondom neki a részleteket - fordult az apjához
- Sok sikert! Vigyázz magadra. - kívánt szerencsét Jaffy, és szemébe valami furcsa szomorúság keveredett bele, úgy nézett rá, mint amikor Blaze elengedte Sho-t velem. Mintha attól félne, hogy nem látja többé.
- Nem lesz baj. - próbálta nyugtató a mestert Sho, én csak vártam, nem kérdeztem, egészen addig, míg kilépett a lány az ajtón, aztán magam előtt terelve Kaenshot mi is elhagytuk a műhelyt.
Selan a tőle már megszokott sietős tempóban falta a métereket a polgármesteri hivatal felé, így hát megnyújtottam az enyéimet is, és mellé érve megpróbáltam kérdőre vonni, hogy mégis mit nem mondott még el.
- Miről is volt szó, amit útközben fogsz elmondani?
- Majd később. - intett le, én pedig nem faggatóztam tovább, amit eddig megismertem belőle az azt súgta, hiába is próbálnék faggatózni, nem jutnék vele semmire, arról nem is beszélve, hogy ha mégis elkezdené ecsetelni a dolgokat olyan fülekbe tévedne, ami nem biztos, hogy jó lenne az ügyünket illetően.
A hivatalba érve a papírhalom mögött körmölő titkár azonnal felkapta a fejét, és ahogy felismerte, hogy mi vagyunk, rögvest felpattant a helyéről, szinte kirúgta maga alól a széket, és betessékelt minket a megbízónkhoz, aki még mindig viselte a bohócorrot.
-Áhh, nagyszerű! Sikerült visszahozni az ereklyét, el sem tudják képzelni, mennyire hálásak vagyunk. - mondta, ahogy Selan szó nélkül, és minden tiszteletkört nélkülözve átnyújtotta neki a fegyvert. Forgatta egy darabig a kezében, nézte a fényben, majd a markolatra rámarkolva suhintott egyet a levegőben oldalra fordulva. - Áhh, igen, ez az igazi, érzem, önök nem érzik? - kérdezte
- Nem. - vágta rá azonnal Selan - nem érzünk semmit, mit kellene? - játszotta a hülyét.
- Nem érzek semmit, csak, hogy könnyebben a zsebem, mint amennyire szeretném. - jegyeztem meg, és tereltem tovább a témát.
- Értem én a célzást, fiatalember. - mondja viccelődve a fickó, aztán két zsákocskát nyújt át nekünk. - Ím, amivel tartozunk önöknek, köszönjük a jó munkát! - Ahogy átveszem az én zacskómat szétnyitom a száját, és alaposan megrázom, ellenőrizve, hogy tényleg az egész pénz-e, szerencséjére - és az enyémre is, az volt, úgyhogy elraktam a pecsétembe.
- Nos, akkor a viszont látásra! - köszön hirtelen Selan,
- Örültem. - mondtam, aztán bólintottam, Sho hasonlóan a másik lányhoz hangosan köszönt, és lenyargaltunk a bejárathoz. Kiérve az utcára viszont valósággal sokkolt, hogy Selan mit csinált. Nem azért, mert megijedtem volna, hanem egyszerűen nem néztem ki belőle hasonlót. Szorosan hozzám bújt, karját az enyémbe kulcsolta, közel hajolt.
- Játszd jól a szereped, figyelnek minket, meg kell tévesztenünk őket. Mosolyogj! - mondta, azzal csókot nyomott az arcomra, és ha lehetséges, még jobban hozzám bújva, szerelmespárként andalogva indultunk vissza Jaffy műhelyébe. Sho valósággal lefagyott a jelenet láttán, kellett neki jópár másodperc mire elindult utánunk, hiszen ő nem hallotta, hogy csupán színjátékról van szó, és nem is lehetett neki elmondani. Mindenesetre dühített, hogy ilyen hirtelen ért a dolog, elmondhatta volna ezt még a műhelyben is. Ennek ellenére magamra erőltettem egy széles mosolyt, és kiszabadítva a karomat a szorításából átkaroltam a derekát, és követtem.
Visszaérve a műhelybe azonnal lefagyott a mosoly az arcáról, és elengedett, egészen egy fél pillanatig, ami után megragadta a karom, és vonszolni kezdett az üzlet belső részébe, ahova eddig csak ő, vagy Jaffy járkált be. Le egy lépcsőn, be egy pinceszerűségbe, engem pedig végtelenül dühített, hogy semmit nem tudok, már lüktetett a homlokomon az ér, amikor szembefordult velem.
- Sajnálom, ha kényyelmetlenül érezted magad, jobb, ha azt hiszik, az ágy fogságába kerülünk, semmint azután a majom után koslatunk. De előtte elmondom, amit tudnod kell, ne érjenek meglepetések.
- Ezt mondhattad volna előre. Vagy akár azt is, hogy hasonló akcióra készülsz. - mondtam erősen lekezelő hangnemben, aztán a tekintetem az ég felé fordítva folytattam - Halljuk!
- Az a bolond Avion Daost, a terror urát óhajtja feléleszteni. Mielőtt megkérdeznéd nem, nem a karddal. Annak lehet, hogy hatalmas mágikus ereje van, de nincs életesszenciája. Ami Daos felélesztéséhez kell az emberi energia, emberi mágikus erő. A szentély azért épült, hogy a botor kalandorokat távol tartsa az egykor elzárt nagyúr elől, de idővel Daos esszenciája megfertőzte az épületet, és most már ezek a szerencsétlen vállalkozók, ha meghalnak odabent, akkor hozzájárulnak a terror urának feléledéséhez. És Avion egy báb. Évszázadok óta ennek a városnak a feje, mindig más alakban, més névvel, de ugyanazzal a bohócorral. Az emberek azt hiszik tradíció, Avion azt mondja, hogy kapóra jön, hisz elvesztette orrát, de mindez álca. Ő egy szörny, Daos esszenciája reinkarnálódva emberi testbe. Ha minden igaz, akkor ő lesz a nagyúr feléledő lelkének a hordozója.
- Ha ezt mind tudod, miért nem vetettünk végez a fickónak az előbb, amikor alkalmunk adódott rá? - kérdezi Sho
- Pontosan, kezünkben volt a kard, egyetlen mozdulat lett volna elintézni. - toldottam meg. Közel sem számítottunk ilyen szintű összeesküvés elméletre, de el kellett hinnünk. Mást nem tehettünk. Illetve tehettünk volna, hiszen a pénzt megkaptuk, a megbízást elvégeztük, elhúzhattunk volna a fenébe. De maradtunk, és ha már elkezdtük, befejezzük.
- Mert ez minden csak spekuláció, - ahhoz képest elég összetett - és kétlem, hogy ilyen könnyedén végezni lehet vele. Meg azt is figyelembe kell venni, hogy akármikor ránkuszíthatja az egész várost, ha úgy akarja. Édesapám nem engedheti meg magának, hogy elköltözzön, nincs rá fedezetünk; volt már így is elég negatív az életében. Titokban kell elkapni Aviont, amikor visszaviszi a kardot a szentélybe, mert biztos vagyok benne, hogy vissza fogja vinni. A hátsó ajtón távozunk, ráhangolódunk a kard kisugárzására, és követjük. Ha mozog. Ha nem, akkor várunk minimum 2 napot, mert lehet, hogy ő is várni akar, hogy elmenjél a városból, mielőtt visszavinné a fegyvert. Vagy netalántán van valami jobb ötleted?
Leültem, és gondolkodtam, mindent sorra vettem, aztán feleltem csak.
- Nem, jobb nincs. Viszont ha addig akar várni, míg én elmegyek a városból, akkor el is kell hagynom. - elhallgattam, megnyitottam a pecsétem, és elővettem az egyik magic whistle-t, amit átadtam Selannak. - Van egy párja, ha megfújod, a tiéd csak az halja, akinek a másik a nyakában lóg, mérföldekre elhallatszik a hangja. Kaensho és én gyorsan el tudjuk hagyni a várost és elég messze tudunk menni től,e mondjuk pont a szentély környékére, ha érzed, hogy közeledik hozzá Avion, megfújod a sípot és mi készen leszünk. Vagy nem gondolod, hogy egyhamar oda akar menni, és felesleges lenne várakozni a szentély környékén?
- Hm, jó, ez jó lesz. Az első ajtón távozzatok, hogy lássa mindenki. Menjetek az úton el, majd, amikor biztosak vagytok benne, hogy nem követ senki, akkor forduljatok a szentély felé. És - tekintete megváltozott, mintha az eddigi véresen komoly Selan eltűnt volna, és helyette egy korabeli átlagos, kíváncsi lány lett volna. - meleg vagy? - kérdezte suttogva, kissé közelebb hajolva, aztán gyorsan vissza is húzódott, és védekezőleg kitartotta felém mind a két kezét - Mert nincs vele baj, csak, érted, öhh, kíváncsiság. - hadart, kissé kipirulva.
Meg sem rezzentem, csak bámultam rá, hogy vajon miből feltételezheti rólam… csak azért, mert nem akarok rámászni? Mielőtt válaszra nyithattam volna a számat Kaensho már beszélt.
- Nem, nem az. - mosolygott zavarodottan - Mondjuk úgy, a nőknek nincs szerencséjük vele. - nevetett szórkozottan, aztán mielőtt én is kifejthettem volna a válaszomat, Selan vágott elém.
- Jó, értem, csak nem tudom, mindenféle szerénység nélkül állíthatom, hogy ha valakinek a karjaihoz szorítom a melleimet, akkor a szerencsés általában örülni szokott ennek, még ha tudja, hogy nem lesz ebből semmi, és egy egész jól kinéző hölgyemény társaságában utazik, és mégsincs semmi köztük, furcsa, de … mindegy, hagyjuk, tudom, illetlen, csak még… ilyet nem láttam, mindegy - kipirult arca egyre jobban hajazott egy érett alma színére, és egyszerűen… jól esett. Jól esett látni, hogy Selannak van egy ilyen énje is, nem csak az anyjával megtörtént dolgok miatti keserű. Zavarban volt, kapkodott, még a sípot is kiejtette a kezéből, de még a levegőben elkapta. - Hopsz, no, akkor nem is tartanálak fel titeket és… majd szólok, Rendben? Köszönöm. Elmosolyodtam, egy bő percig néztem a kipirult lányt, majd leemeltem a tekintetem róla, és megfordultam, elindultam kifelé az üzletből. - A szentélynél várunk. - szóltam vissza az ajtóból halkan, majd kiléptem rajta, Kaensho alig lépett ki rajta, már farkasként várta, hogy felüljek a hátára, és ahogy ez megtörtént úgy lőtt ki a város széle felé, mint a golyó.
- Mi volt ez? - kérdeztem tőle, amikor már elhagytuk az utolsó utcákat.
- Micsoda?
- Hogy helyettem válaszoltál.
- Azt hittem… nos, azt hittem, hogy felhúz vele, egyáltalán nem hangzott úgy a dolog, mintha egy pozitív jelző lenne, amit minden nap használnak, tekintve, hogy én még nem is hallottam…
- Egyre közelebb van a nap, amikor fel kell, hogy világosítsalak az emberek dolgairól, úgy érzem… - sóhajtottam.
- Felvilágosítani? Azt hittem mindent tudok már a viselkedésetekről. Valamit elrontottam?
- Nem, nem, dehogy. Majd, ha visszaérünk a céhbe, idővel. Talán. - feltett szándékom volt, hogy ezt a részét az életének Prue-ra bízom, elvégre ő a nő, ő tudja, hogyan kéne ezt tálalni… - Mit gondolsz, elég messze vagyunk már, nem látnak?
- Várj. - szólt, s azzal mintegy kőként kezdtünk zuhanni, egészen addig, míg el nem értük a fák lombjának vonalát. - Így már biztos nem.
- Akkor irány a szentély!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)   

Vissza az elejére Go down
 
Magánküldetés - "A kincs nyomán, jussunk jogán..." (Gabriel, Mateus, Kato)
Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2
 Similar topics
-
» [Küldetés] Shinryu nyomában
» [Küldetés] Hogy készítsünk babát?
» Legendák nyomában 2. rész: Gyógyír a halhatatlanságra
» [Játékos Küldetés] A Kaszás Katakombája
» [Játékos Küldetés] Legendák nyomában 1. rész: A vadászat kezdete

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: