Layla Trumbel
Elemi mágus
Hozzászólások száma : 17
Aye! Pont : 0
Join date : 2013. Jan. 13.
Tartózkodási hely : valahol Fiore-ban
Karakter információ
Céh: Goldn Phoenix
Szint: 1
Jellem:
 | Tárgy: Layla Trumbel  Hétf. Jan. 14, 2013 7:29 pm | |
| Név: Layla Trumbel
Nem: Nő/Lány
Kor: 16 év
Mágia: Water Magic /Víz mágia/
Water Snake /Víz Kígyó/
Céh: Golden Phoenix
Kinézet: Hosszú arany szőke haja a fenekéig ér, ami általában nem köt össze, csak ha zavarja. Eléggé alacsony és vékony. Első ránézésre nem tűnik annak, de elég erős. Zöld szeme és lágy arc vonásai vannak. Általában szoknyát és hozzá illő pólót visel, hidegebb napokon a szoknya alá vastag harisnyát, a rövid ujjúra pedig fekete szövetkabátot húz. Céhének jele ott ékeskedik a vállán, hogy mindenki láthassa.
Jellem: Layla nem egy nagyvezér egyéniség. Az évek során beletörődött abba, hogy mások parancsait kövesse, és zokszó nélkül engedelmeskedjen. Azonban, ha megelégeli valaki parancsolgatását hirtelen nagy lázadóvá válik, és jól kiosztja az illetőt. Elég magának való, de nem zárkózik el a barátok elől. Okos, de nem kérkedő, nem szereti maga körül a feltűnést. Ha a céljairól és a számára kedves emberekről van szó, akkor nem ismer tréfát. Mindennél jobban szereti a céhét, ami befogadra, és egy bizonyos személyt.
Felszerelés: A dolgok amiket mindig magánál tart az a szüleitől (az igaziaktól) kapott arany karkötő és a szerelmétől kapott medál, ami egy szétcsúsztatható pénz érme. Továbbá nála van mindig egy tőr, a biztonság kedvéért.
Előtörténet:
Lupinas városában születtem, ami egy nagyváros és a Zentopia-i hívők egyik zarándok helye. A szüleim arisztokraták voltak, viszont korán elvesztettem őket. A három éves magammal, mivel nem tudtam sok mindent csinálni ezért édesanyám nővéréhez kerültem. Attól a pillanattól fogva, hogy a temetőben kézen fogtak az életem pokollá változott.
- Nehogy azt hidd, hogy el leszel kényeztetve, csak mert a húgom lánya vagy! - mondta a nagynéném rekedt hangján.
Miután a nénémékhez költöztem Magnoliában éltünk. Bár rokonok voltunk, a néném mégis úgy bánt velem, mint a kutyáival – ha nem rosszabbul. Nappal a cselédekkel dolgoztattak, éjszaka pedig bezárattak a pincébe, ahol kaptam egy kis száraz kenyeret és vizet.
Vagy egy héttel az után, hogy odakerültem – az éhségtől kínozva – megpróbáltam elcsenni egy kis húst az asztalról, viszont rajta kaptak. A néném keményen megbüntetett.
- Hát így hálálod meg, hogy olyan jó szívvel vagyunk irántad? – kérdezte miközben az ostorával csapkodta a hátamat. – Mi mindent meg adunk neked és te még lopsz is tőlünk! Micsoda szégyen, ha ezt az anyád látná, szégyenében elsüllyedne a föld mélyére! – csak úgy záporoztak az ostorcsapások.
Nem tudom mikor lett vége, valószínűleg az ütések közepette ájulhattam el. Mikor magamhoz tértem a hasamon feküdtem és egy öregember valami krémmel kente a hátamat, ami borzasztóan csípte. Az öregember a mutató ujját a szája elétette mutatván, hogy próbáljam meg elviselni a fájdalmat csendben. A kedves ráncos arc láttán megnyugodtam és úgy éreztem, mintha már kevésbé csípne a krém.
Az öregembernek hosszú ősz haja volt, és kecskeszakálla. A ráncai olyanok voltak, mintha mindig mosolyogni akarna.
Vagy három hetet töltöttem ágyhoz kötve. Szörnyű volt érezni milyen gyenge és magatehetetlen is vagyok valójában. Sokkal erősebb akartam lenni. Magam miatt és azért, hogy végre elhagyhassam ezt az átokverte helyet.
A nagynénémnek volt három lánya is. A legkisebbik nálam két évvel fiatalabb volt és ugyan olyan szőke haja volt, mint nekem.
Mindig titkos pillantásokat váltottunk egymással. Az egyik este pedig a pince egyik fala megmozdult és ő lépett be rajta. Ez volt az első alkalom, hogy beszélhettem az unokahúgommal.
- Szia, engem Elizabeth-nek hívnak. – mutatkozott be a csöppnyi lányka, aki alig lehetett több 4 évesnél.
- Én Layla vagyok. – mondtam és kinyújtottam felé a kezemet.
Ez után a találkozás után minden éjjel lejött hozzám és beszélgettünk. Az idő múlásával viszont a sorsom egyre rosszabbra fordult. Lassan már az élethez szükséges minimumokat sem kaptam meg és az éhhalál környékezett. Ez nyolc éves koromban történt.
A mágiatanulás, minden nehézségével együtt.
Nem tudom hogyan, de Elizabeth meggyőzte a szüleit, hogy legyenek hozzám kedvesebbek, és így is lett. A kilencedik születésnapomon megmondták, hogy iskolába fogok járni és ezen felül mágiát kell tanulnom, viszont, ha mindegyikből nem leszek, osztályelső nagyon meg fogom bánni. Ezt elég közömbösen lefogadtam.
Az első mágia órám, viszont hatalmas meglepetéssel indult. Ugyanis a mágia tanárom nem volt más, mint az az öregember, aki két évvel ezelőtt gondomat viselte. Ennek nagyon megörültem és mindig nagyon vártam, hogy elkezdődjön a mágia órám.
Viszont idővel rá kellett jönnöm, hogy a mágia tanárom mégsem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Szűkszavú volt, nyugodt természetű viszont elég keményen bevasalta rajtam mindazt, amit tudnom kellett. Már majdnem kezdtem elveszíteni a reményt, hogy lehet valami, amibe kapaszkodhatok, mikor az egyik tanóra közepén-amit a szabadban tartottunk, a szökőkút közelében-beállított a két idősebb unokatestvérem.
- He, he, most nézd meg ezt a szegény lányt, egy öregember tanítja, akinek már a koporsóban lenne a helye!- gúnyolódott az egyik. Úgy éreztem most lett elegem. „Az még oké, hogy engem sértegetnek és kigúnyolnak, de a tanárom nem tehet semmiről!” – gondoltam mérgesen magamban. Az asztalon előttem éppen egy pohár víz várt arra, hogy varázsolni próbáljak vele. Már számtalanszor átbeszéltük, hogy kell csinálni, és aznap került volna sor a bemutatásra. Úgy döntöttem most jött el az idő arra, hogy ezt megtegyem. Az összpontosításom végre elérte, amit akartam és teljes erőmből hozzájuk vágtam a pohár tartalmát. Mielőtt még azonban elérte volna őket megálltak. Meglepetten néztem tanítómra, aki miatt megálltak a cseppek. Ő nyugodtan így szólt:
- Nem rossz, de még van hová fejlődnöd. – szólalt meg a szokott nyugodt mély hangján. – Ha azt szeretnéd, hogy lehűtsék magukat, akkor így kell csinálnod. – ezzel a mondattal egy időben a szökőkútból egy buborék emelkedett ki és elképesztő gyorsasággal a lányok fejére loccsant.
Szökési kísérletek
Ez után az incidens után megint én kaptam ki, viszont nem szóltam erről semmit a tanáromnak. Az igazat megvallva csodálkoztam, hogy engedték a további mágiatanulásomat. Viszont tovább nem bírtam már ott maradni. Így tizenkettedik életévem hatodik hónapjának huszadik napján elszöktem Magnoliából. Nem érdekelt hová megyek vagy, hogy mi lesz velem. Csak el akartam szökni, minél messzebb attól a háztól és azoktól a szörnyetegektől. Egyedül a mesteremet és a legkisebb unokahúgomat sajnálta otthagyni.
Már épp azt hittem, hogy sikerült meglépnem, mikor hirtelen katonák jelentek meg és üldözni kezdtek. Befutottam egy sikátorba, csak arra nem számítottam, hogy pont zsákutca lesz. Valahogy sikerült felmásznom a fal tetejére és már épp elrugaszkodtam, hogy leugorjak az alattam- vagy tíz méter mélyen lévő- folyóba, mikor valaki megragadta a csuklómat.
- Mond csak, biztos, hogy ezt akarod csinálni? – kérdezte egy fiú hangja. Meglepetten pislogtam a fejem fölé, ugyanis biztos voltam benne, hogy a katonák kaptak el. Ehelyett viszont egy – mi tagadás elég helyes – fekete hajú sötétkék szemű fiú szorította a csuklómat. Az ámulattó néhány percig nem jutottam szóhoz, viszont a katonák közeledő léptei kiszakítottak a csodálkozás bágyadt perceiből.
- Engedj el!- kiáltottam a fiúra, aki úgy látszott nem fogta fel teljesen a dolgot és csak elmosolyodott.
- Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne. – válaszolta és inkább felhúzni próbált. Akkor értek oda a katonák is. Egyszerre vagy hárman ragadtak meg és húztak föl a szakadékból. Ez után közre fogtak, míg az egyik ember – aki úgy tűnt a parancsnokuk volt – megköszönte a fiúnak a segítségét.
- Ez a lány ugyanis elszökött otthonról. – fejezte be a köszönetnyilvánítást a katona.
„ Ennek nem fog örülni a néném”- gondoltam és máris kicsit megszántam a katonát. Ugyanis a néném semmi esetre sem akarta kiszivárogtatni a dolgot, viszont ez a kotnyeles katona most mindent elrontott. Nem igazán törődtem vele ez után. Inkább próbáltam felkészülni a büntetésemre, ami ezek után várt rám. Talán dühösnek kellett volna lennem a fiúra, de egyáltalán nem voltam. Visszafordultam, hozzá és még egy dolgot megkérdeztem tőle.
- Hogy hívnak?
- Daniel Godbert. – felelte meglepetten a fiú.
- Hát akkor ég veled, Daniel Godbert. – mondtam és ezzel elhúztak a katonák.
Az ezután következő büntetésem könyörtelen volt. Egy hétig nem kaptam semmilyen ételt és fél évig nem hagyhattam el a pincét sem.
„Nem értem miért kínoznak. Egyszerűbb lenne, ha megölnének.” – ekkor villant a fejembe a gondolat, hogy egész pontosan mégis miért hagynak ezek egyáltalán életben? Hiszen ebből csak bajuk származik. Abban viszont biztos voltam, hogy nem azért, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretük.
Nyomozás és lánykérés
Miután letelt a büntetésem „jó kislány” lettem. Nem szöktem el, inkább a könyvtárban kutakodtam, hátha találok valamit, hogy miért tartanak életben. Összesen két évig tartott ez az állapot. Aztán, mikor tizenöt éves voltam rátaláltam arra, amit kerestem.
Az egyik régi könyv szerint a családban az a lány örököl, aki szerelemből megy férjhez még a tizennyolcadik születésnapja előtt. „Elég furcsa logika.” – gondoltam, mikor elolvastam a papírt. „Hiszen a vagyonosabb családok általában jövedelmező házasságokat kötnek.”
Nem igazán volt sok időm, hogy felfogjam a dolgokat, amik ezek után következtek. Hirtelen a könyvtár ajtaja kicsapódott és a nevelő anyám karon fogva elrángat ott. Ez után megparancsolta, hogy fürödjek meg és öltözzek föl abba a ruhába, amit ott hagyott nekem. A túlcsicsázott ruhát meglátva nem kellett hozzá sok sütnivaló, hogy rájöjjek, mit akar csinálni a nagynéném. Elöntött a pulykaméreg, amiért ki akarnak túrni a családi vagyonból – na, nem mintha olyan nagy szükségem lett volna rá. De tovább játszottam a szerepemet. A bálon jól viselkedtem és megmutattam a kifinomult énemet. Aztán egy ismerős arcot pillantottam meg a vendégek között. Daniel volt az. Hirtelen – nem tudom mi ütött belém – oda mentem hozzá és rámosolyogtam. Látszott rajta, hogy meglepte, amiért itt lát. Kihívtam a kertbe és elmondtam neki mindent. Fogalmam nem volt arról, miért beszélek vele ilyen nyíltan az életemet illetően, de mégis megtettem.
Amit viszont erre az egészre válaszolt olyan szinten meglepett, hogy meg sem bírtam szólalni.
- Én elvennélek feleségül. – erre a kijelentésre nem tudtam volna megmondani, hogy a zavarom lett nagyobb, vagy a meglepettségem. Az tény, hogy valamilyen vonzalmat én is éreztem iránta, de nem tudtam volna megmondani, hogy mit.
- Ne viccelődj, ez komoly dolog! – csattantam fel, a kelleténél talán jobban is.
- Nem viccelődök. – válaszolta a fiú és láttam rajta, hogy tényleg komolyan gondolta. Egyik ámulatból a másikba estem. Éreztem, hogy lassan elpirul az arcom és hirtelen úgy éreztem, mintha egy nagyon ciki helyzetbe kerültem volna.
„ Ugye csak nem most vallott nekem valaki szerelmet?” – gondoltam magamban kétségbeesetten. Mivel életem java részét egy koszos pincében töltöttem, ezért nem sokat tudtam az emberi kapcsolatokról, pláne a szerelemről. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam és azt kívántam bárcsak nyelne el a föld.
Ekkor a kezébe vette az arcomat és ezt mondta:
- Én nagyon szeretnélek szeretni, ha hagynád. – mondta és mélyen a szemembe nézett, azzal az átható sötétkék szemével. Hirtelen nem tudtam róla levenni a szememet. Meg voltam győződve róla, hogy beteg vagyok. Általában nem szoktam így viselkedni. Viszont akkor lettem ebben biztos, amikor válaszoltam.
- Rendben. – magam is elcsodálkoztam az önkéntelenül jött válaszon. Ez után vége lett a bálnak és mindenki elköszönt.
Egyik nap furcsa levelet kaptam:
Gyere a kertbe ma éjfélkor.
Aláírás: D
Mivel csak egy embert ismertem, akinek a neve D-vel kezdődött, ezért már előre vártam az éjfélt. Viszont szörnyű kimenetele lett. Az elején még nagyon meghitt volt és békés. Daniel adott nekem egy szép arany nyakláncot, amin szintén arany medál függött. Első ránézésre egy egyszerű pénzérmének tűnt, de amikor jobban megnéztem rájöttem, hogy szét csúsztatható, és lehet tartani benne valamit. nagyon örültem neki, és úgy gondoltam, semmi nem ronthatja el ezt az estét.Viszont, úgy két óra táján betoppant a kertbe a nevelőanyám. Szörnyen mérges lett és szó szerint kiátkozott a családból. Danielnek nem tudom mit mondtak, de levelekben továbbra is kommunikált velem és időnként megejtettünk egy-egy titkos találkozót is.
A céh választás dilemmája.
Sokáig gondolkoztam azon, hogy melyik céhhez csatlakozzak, vagy egyáltalán csatlakozzak-e valamelyik céhhez. A Fairy Tail és a Golden Phoenix között ingadoztam. A Fairy Tail messze földön híres volt az erős varázslóiról és a céh tagok összetartásáról. Azonban tudtam, ha Magnoliában maradok, azzal nem csak magamnak, hanem a választott céhemnek is bajára leszek - na, nem mintha egyébként nem. A Golden Phoenix-ben az fogott meg, hogy a céh is úgy támadt föl hamvaiból, és vált erősebbé, mint ahogy a főnix madár. Úgy éreztem talán ebben a céhben nekem is sikerül majd "ujjá születnem". Továbbá a Golden Phoenix messze volt a várostól és viszonylag elszigetelt, valamint jól őrzött volt. A legjobban viszont az tetszett benne, hogy ősi romok közé épült. Mindig is imádtam a történelmi városokat és az idegen kultúrákat, tehát már nagyon vártam, hogy csatlakozhassak a céhhez.
Mikor megérkeztem a céhépülethez elcsodálkoztam a felépítésén. Igaz könyvekből már hallottam róla, hogy egy fa tetejére épült, azonban mikor élőben is láttam ezt elesett az állam.
Mielőtt elindultam volna a mesterem adott egy levelet, hogy mutassam meg a céh mesterének mielőtt bármit is mondanék neki. Ahogy fölfelé baktattam a lépcsőn - mert, ha lehet választani lépcső és lift között mindig a lépcsőt választom -egyre jobban elszorult a gyomrom, a tenyerem is izzadni kezdett és egyre csak szorongattam a kezemben tartott levelet. Annyira izgultam, hogy azt hittem ott helyben meghalok. "Talán mégis jobb ötlet lett volna a lift" - gondoltam a szorongás közepette. - "Előbb túl lettem volna rajta." De már késő volt, remegő kézzel nyomtam le a kilincset. Az ebédlőben számos céhtag ücsörgött éppen és a legtöbben beszélgettek. Bátortalanul odasétáltam a hozzám legközelebb ülőkhöz és megkérdeztem merre találom a céh mesterét.
- Miért keresed? - kérdezte egy hang a hátam mögül, mire ijedten pördültem meg. A hang egy lánytól származott, akinek a kezében egy halom könyv volt.
- Ami azt illeti szeretnék csatlakozni a céhhez és ez ügyben szeretnék beszélni a mesterrel. - mondtam talán túl hivatalosan is.
- Áh, értem. Akkor kövess csak. - mondat és elindult előttem, a kezében a könyvek pedig vészjóslóan ingadoztak.
- Ne segítsek cipelni őket? - kérdeztem aggódva.
- Semmi szükség rá elbírom magam is. - de amint kimondta már el is esett.
- Jól vagy? - kérdeztem ijedten, ahogy a lány elterült a földön.
- Nincs... semmi bajom. - mondta és fölkelt. Segítettem neki összeszedni a könyveket. - Tudod, ez gyakran megesik velem. - mondta zavartan mosolyogva. - Áh, már itt is vagyunk. - mutatott az ajtóra és bekopogott.
- Szabad! -szólt egy mély férfi hang. Megint elkezdtem izgulni. " Komolyan, rosszabb vagyok, mint mikor teszt előtt állok." - gondoltam magamban mérgesen.
Lenyomtam a kilincset és beléptem a szobába. Bent rajtam kívül csak egy ember volt, a céhmester Kouen Othori.
- Üdvözöllek, mi járatban nálunk? - kérdezte átható tekintettel. Első ránézésre a hideg futkosott tőle a hátamon. De nem gondolta, hogy rossz ember lenne, csupán eléggé rejtélyesnek tűnt számomra. Vörös aranyszegélyes tunikát viselt.
- Azért jöttem, mert csatlakozni szeretnék a céhhez. - mondtam kicsit bizonytalanul, majd átnyújtottam a levelet, amit a mesterem küldött. Ahogy a kezébe vette a levelet az arca fokozatosan elkomorult. Már majdnem meggyőztem magam arról, hogy nem fog fölvenni a céhbe, de végül közölte, hogy felvételt nyertem. A szemem teljesen kikerekedett az örömtől, és megkaptam a céh hivatalos jelét is, amit a vállamra tetováltak.
Ez után kezdtem meg a munkát, hogy híres mágussá válhassak. És mindent megfogok tenni azért, hogy ez valóra válhasson.
|
|
