Yoshio Lightning

Név: Yoshio Lightning

Nem: Férfi

Életkor: 17

Mágia: Elemi - Villám mágia.

Céh: Titan Nose


Kinézet: 180 cm magas vékony de sportos alkat. Szőke haja és gesztenyebarna szeme van és legtöbbször sötét köpenyt visel magán amit Chronaios mestertől kapott ajándékba.

Felszerelés: mindkét karján egy mágikus fém pánt van ami erősíti a képességeit
derékövén pedig egy vörös kristályból készült tör található.

Jellem: Nem kimondottan szószátyár, de ha valóban érdekli egy téma, akkor bizony nehéz gátat vetni kérdéseinek, szavainak. Mágusként hihetetlen kitartó erő jellemzi. Maximális mértékig aknázza ki saját képességeit, melyek önnön korlátainak határát feszegetik.
Elemi mágusként kimondottan kedvére való a magányos utazás, azonban nem veti meg a társaságot sem.
Ha valakinek sikerül beférkőznie bizalmába, vagy csupán elnyerni tiszteletét, akkor bármit hajlandó megtenni az illetőért.
Eléggé harcias jellem. Sőt, kifejezetten pimasz, olykor kötözködő, s néha tiszteletlennek ható a beszéde.
Hol jártában megfordul, ott mindig bele keveredik valamibe, aminek köszönhetően újra, és újra harcban edzheti mágiában szerzett jártasságát.
Yoshio, ha elvállal valamilyen feladatot, akkor abban a végsőkig kitartónak bizonyul. Megvesztegethetetlen, eszes, rafinált, s nagy élvezettel csalja kelepcébe ellenségeit, vagy leplez le csalókat.


Előtörténet: Májusi reggelen történt. A hét éves Yoshio maga sem tudta milyen oknál fogva, mégis azon a reggelen kiszaladt az udvarra, onnan a ház mögötti erdőbe vetette be magát. Olykor naphosszat képes volt elrohangálni és képzeletbeli kalandokat végig csinálni a szintén képzeletbeli ellenfelek legyőzése közepette.
Olyankor aztán jött a kard ki kard stílus. Még szüleitől kapott egy fakardot amolyan vásárfiaként egy hétvégi kiruccanásuk alkalmával Oshibana városának piacáról.
Önfeledt játszadozását borzalmas rengések szakították félbe. A gyermek lábai alatt kettévált a föld. Yoshio riadtan ugrott át arra az oldalra mely nem kezdett a mélybe hullani.
Percekig rázkódott a föld, s ő leesett lábáról. Egy hatalmas fenyő félig kifordult a talajból, ő pedig sikítozva kapaszkodott meg néhány szúrós tűlevelű ágban. Mikor már azt hitte, nem képes tovább megtartani magát és egyszerűen csak behull a hirtelen nyílt szakadékba akkor a föld remegése megállt. Elmúlt. Semmi nem mozdult, semmi nem adott ki egy kósza hangocskát sem. Csak a rémült kisfiú sikoltozása halt el nehezen. Kinyitotta félelemtől lecsukott szemeit és zihálva nézett körbe. Ujjai reszketegen engedték szabadon a tenyereit összevájkáló tűlevelű ágait. Szíve torkában dobogott még akkor is, amikor talpra küzdötte magát. Két szó jutott eszébe: anya, apa. Ez a két szó dübörgött agyának minden egyes kis zugában. Yoshio lábai úgyszólván akaratán kívül cselekedve, önállósulva rohantak a szülői ház irányába.
A ház mely az otthon melegségét, s a szeretet fogalmát jelentette neki most egy nagy rakás romhalmaz volt csupán. A kisfiú szemeiből patakokban kezdett folyni a könny, lábai reszkettek, mint a nyárfalevél, kezei ökölbe szorultak a tehetetlenségtől.
- Anya! Apa!
Válasz nem érkezett. Honnan is érkezett volna, hiszen a földdel vált egyenlővé az egész ház. Végül közelebb merészkedett. Igaz, minden bátorságára szüksége volt hozzá. Tekintete rémült vad pillantáshoz hasonlóan siklott végig a törmelékeken. Egy helyen megakadt, közelebb lépett. Teljesen nem ment oda, nem mert. Egyszerűen innen tovább nem engedelmeskedtek lábai. Pedig ott volt. Ott a közepétől kicsit kintebb meglátta anyja medalionját és még valamit. Egy rubintköves gyűrűnek a csillogását, körülötte minden csupa vér és vér volt. Lábai csaknem felmondták a szolgálatot a sokkoló látvány hatására. Szemei mégis tovább kezdtek kutatni még több megerősítésért. Meg akart bizonyosodni valamiről, amire még gondolni sem mert eddig. Apjának jelenlétére utaló nyomokat keresett csak nem talált. Szíve még hevesebben kalimpált, már-már az ájulás környékezte, s végül el is érte. Egy szempillantás alatt történt minden. Szemei előtt elsötétült a világ, s ő itt-ott apró fehéres szikrákat látott táncolni csukott szemhéján át is. Aztán mintha valaki odébb lökné, vagy valami borzalmas erő odébb taszítaná és a szikrázás fehérsége még erősebbé vált majd mindent elborított.
Iszonyú nehéz volt megmozdítania is szemhéjait nem, hogy fel is nyitnia azokat. Mintha ólommal lettek volna kibélelve. A kép mégsem az volt, amire számított. Nem a szülői ház romjainak látványa köszönt vissza rá, hanem egy tört fehérre festett fallal nézett farkasszemet. Egy szobában tért magához melyben több ágy volt, közülük az egyiken ő maga hevert. Fájt minden porcikája amint megmozdult. Nem értette, hiszen ő nem szerzett komoly sérüléseket. Visszahanyatlott a hófehér párnára.
- Van itt valaki? Kérem, segítsenek!
Megint érezte azt a hihetetlen nagy erejű álmatag fáradtságot, ami korábban is leverte lábáról. Megint jött a sötétség csak most nem volt semmiféle szikrázás fénye csupán a matt, rideg, érzések és gondolatok nélküli öntudatlanság fekete leple. Álmok érték utol mégis. Álmában halk szövegfoszlányokat vélt hallani:
- Szegény gyermek… Tényleg az egész házuk szénné égett a földcsuszamlás után? *tudakolta halkan egy dallamos női hang*
- Igen. Nem tudni, mi történhetett. A kisfiú az egyedüli túlélő. Minden hamuvá égett. Nem maradt meg más csak az épület fémszerkezete és a szögek. Kész csoda, hogy túlélte a tűzvészt. *ezt egy férfihang mondta mely semmivel sem volt jobban hallható, mint elődje*
Az álom felszállt, s ő felébredt ismét. Még mindig abban a szobában volt. A helyzet csaknem változatlan volt, kivéve egy valamit: most ott volt egy orvos és egy ápolónő is az ágya mellett.
- Doktor úr nézze! Felébredt. *az ápolónő láthatóan örült a változásnak*
Ezután felgyorsultak az életeseményei. Állapota rohamos tempóban kezdett javulni. Igazából látható sérülések a kezein kívül nem nagyon akadtak. Jöttek emberek, akik többször is elmondatták vele mi is történt azon a napon, s ő újra és újra elmondta mindegyiknek ugyanazt, amit akkor tapasztalt és átélt.
Meggyógyult kívül, belül azonban a fájdalom mélyen gyökeret vert lelkében.
Bánatában az sem volt csöppnyi vigasz sem számára, hogy megmenekült az árvaház lehetőségétől.
Ezt annak köszönheti, hogy egy reggelen beállított bácsikája. Apja testvér bátyja jött érte azzal a felszólalással, hogy mostantól ő Yoshio Lightning gyámja. Ez utóbbi személy volna ő maga. Nem bánta, így elkerülte a legrosszabbat: az árvaházat. A gyám neve Ryo J. Lightning volt. Yoshio nem sokszor találkozott még vele. Néhányszor tett náluk családi látogatást egy-egy utazgatása alkalmával, de semmi több. Ez a férfi gyámjaként vitte ki a kórházból, vonatra ültek, átutaztak több városon is, míg végre Shirotsume-ban leszálltak, s onnan meg sem álltak egy olyan épületig melyen jókora címer hirdette az ottani céh nevét. Ez állt rajta: Titan Nose.
A céh előtt állva ezeket mondta neki, miközben lepakolta mellé mindkét bőröndjét:
- Yoshio várj, míg visszajövök!
A fiúcska meg csak bólintott engedelmessége jeleként. Ryo távozott. Yoshio meg csak állt a céh ajtaja mellet mozdulatlan várakozással. Kitartóan, türelmesen várt rá. Eleinte arra gondolt, talán sokáig elhúzódik a dolga, ami miatt itt kellett hagynia. Az eső is eleredt. Az emberek meg ki-be sasszéztak a céhépületben. Yoshio az időjárás rosszra fordulása és gyomra hangos lázadása ellenére is türelmesen várta, hogy érte menjen gyámja. Mígnem egy ember kisétált az épületből, megállt a kisfiú mellett, felnézett az égre mely időközben újra kiderült és vicces vidám hangján megszólalt.
- Nagyon jó idő lett végre. Te is így gondolod? *fejét meg sem mozdítva nézett le oldalra a kisfiúra, aki csak bólintott zavarodottan* - Talán vársz valakire a bejárat mellett álldogálva kisfiam?
- A bácsikám elment, azt mondta, várjak itt míg visszajön értem.
A férfi háta mögött összekulcsolt kézzel fordult szembe vele.
- Chronaios vagyok. Téged hogy hívnak?
- Az én nevem Yoshio. Yoshio Lightning.
- Vagy úgy, és Yoshio volna kedved bejönni velem, inni egy forró kakaót, amíg megszáradsz, s míg a bácsikád visszajön érted?
- Igen.
- Nos, akkor nincs is semmi gond. *Chronaios közben betessékelte az épületbe* - Mei! Hoznál ennek a kislegénynek valami harapnivalót és egy bögre forró kakaót?
- Hát persze Chronaios mester.
Így kezdődött minden. A gyám soha többé nem mutatta magát. Mégis volt benne annyi önérzet, hogy a bőröndök egyikében hagyjon annyi pénzt mellyel Yoshio évtizedekig eléldegélhet akár még bérelt lakásban vagy szobában is.


Két hét telt el. Ennyi idő alatt bárkinek egyértelművé vált volna, hogy gyámja magára hagyta. Yoshio elfogadta a helyzetet, valamint a Titan Noise mágusainak segítségét, kik az elhagyott gyermeket megsajnálva segítettek otthont találni neki. Még azzal is beérte a fiú, hogy egy bérelt szobában tengett napjait. Egy kicsiny hely, melyet talán egyszer még otthonaként is érezhet, akkoriban több volt a semminél.
Egy pénteki reggelen türelmetlen kopogásra ébredt. Ásítozva kászálódott ki a paplan alól.
- Megyek már! – hangja álmatagan csengett a szobában.
Yoshio szemeit dörzsölgetve nyitott ajtót. Az ajtóban két személy állt. Az egyiket egyértelműen ismerte, Mei állt vele szemben, lábaival türelmetlen topogott, kezét keresztbe fonva maga előtt. Türelmetlennek tűnt.
- Végre! Ideje volt kimásznod. – Mei a mellette álló férfira pillantott – Ő itt Maldor… Chronaios kérésére érkezett, hogy gondjaiba vegyen.
Értetlen ábrázattal pislogott az említett emberre. Nem bírt bemászni az agyába, mit is érthetnek „gondjaiba” vétel alatt. Ott állt hét évesen és elé hoztak egy vadidegent, akiben elvileg meg kellene bíznia. Legalább annyira, mintha gyámja volna. Persze tudta, ő nem gyám. A férfi felé nyújtotta kezét üdvözlés képpen, s közben igyekezett barátságos arcot vágni. A kézfején sérülésnyomok látszottak. Mintha égés nyomai lennének. Yoshio tekintete fentebb siklott, végig a fekete kabátujjon, majd megállapodott a kissé koravénnek nevezhető arcon.
- Maldor vagyok, amint azt hallhattad. Sokat hallottam rólad Chronaios barátomtól. Azért jöttem, hogy segítsek neked.
Halvány elgondolása sem keletkezett arról, miként is lesz vajon majd segítségére ez az alak. Ettől független kezet fogott vele, amitől legalább nem érezte magát annyira gyereknek. Még akkor sem, ha történetesen valóban gyerek volt még. A kézfogás mindig is felnőttes dolog volt számára. Régen sokszor látta, amint apja kezet fog vendégeivel, barátaival, és olyankor jó lett volna felnőttebbnek lenni, hogy ő is megtehessem ezt.
Kezdetnek nem is érezte rossz indulásnak, hogy ez a férfi úgy tesz, mintha felnőttként bánna vele. Természetesen kizárt, hogy annak tekintette volna de, attól még felszabadultabban ejtette meg vele azt a bizonyos üdvözlési formát.
- A nevem Yoshio Lightning. – bentebb nyomta az ajtót és kezével befelé invitálta őket.
- Ó, nem! – az idegen hangja olyan volt, mintha egyéb tervei volnának – Inkább te jössz velünk. Szeretném felmérni a képességeidet kölyök.
Talán úgy nézhetett rá, mint egy elmebetegre, mert döbbent nézésétől nevetésben tört ki.
- Nyugalom! Chronaios kért meg erre az apró szívességre.
Meire nézett. Kételyek voltak pillantásában.
- Maldor igazat beszél. A mester elérkezettnek látja az időt arra, hogy eldőljön, milyen úton haladsz tovább a mágusok világában.
Ez volt az a perc, mikor legszívesebben becsapta volna orruk előtt az ajtót, s dobná vissza magát az ágyba, mintha valami agyament álomból riadt volna fel az előbb. Ehelyett inkább kilépett szobájából, behúzta maga után az ajtót, majd a másik kettő előtt elsétálva a lépcsőig meg sem állt.
- Indulunk akkor?
Kérdő nézésére Mei és az idegen fickó elégedett bólintással követték.
Egy órával később ott álltak a közeli erdő tisztásán. Mei hátát támasztva dőlt egy fának, onnan nézte miket is művelnek ők ketten. Maldor ölnyi száraz avarral állt elé. Kezeiből a földre hullajtotta, majd nem valami nagy kupaccá formálta. Leguggolt az avarral és a fiúval szemben. Felnézett rá örökké vidámnak tűnő szemeivel.
- Ülj le ide!
Első gondolata az volt, ha leül tuti, koszos is lesz. Nem szeretette összekoszolni magát. A mágus akaratos nézésének mégis engedelmeskedett. Lehuppant vele szemben, s várta a további utasítást.
- Vegyél föl egy keveset belőle és kezd el morzsolgatni a kezeid között!
Egyértelmű, hogy bolondnak nézi. Legalábbis ezt gondolta abban a pillanatban. Mégis engedelmesen felmarkolt egy kevés avart. A mágus segített még annyit, hogy tenyereit egymáson összedörzsöltette, majd elengedte a kezét.
Yoshio türelmes morzsolgatásba kezdett. Vánszorgónak érezte a percek múlását. Maldor törökülésbe helyezkedve figyelte Yoshio kezeit. Mei továbbra is a fának dőlve nézte őket.
Yoshio füleit lassan kezdte zavarni a száraz avar zörgése tenyerei között. Megpróbált kitartóan arra összpontosítani, amit csinált. Igaz, semmi értelmét nem látta a dolognak, mégis dörzsölte össze ritmikusan ismétlődve a tenyereit. A nap egyre fentebb kúszott az égen, ő még akkor is az avart morzsolgatta. Égő érzés uralkodott el bőrén. Minél tovább dörzsölte tenyerei között az avar leveleit, annál inkább erősödött az égető zsibbadás tenyerében.
Gondolatai ide-oda csapongtak. Egyszer beugrott emlékeinek az a darabkája, mikor apjával az istállóban álltak az egyik boksz előtt. Fekete kanca csikó kapálta a szalmát nyugtalan lábával. Aztán váltott a kép, újabb emlék merült fel.
Yoshio érezte orrában a frissen sütött meggyes pite csalogató illatát. Édesanyja sokszor sütött pitét. Életében azoktól finomabbat máig sem evett. Gondolataiból visszarángatta a tenyerében morzsolódó száraz levelek zaja. Keze megállt a levegőben és nem morzsolt tovább. Maldorra nézett, azután Meire.
- Elég volt ebből. Ennek semmi értelme.
Mást nem is akart erről mondani. Rossz emlékek ébredtek benne akármikor hagyott időt magának arra, hogy elmerüljön gondolataiban. Ezért sem akarta folytatni. Ha tovább teszi, amit a mágus kért, akkor megint csak a fájó emlékekig fog jutni. Nem akart fájdalmas dolgokra emlékezni. Magát a tudatot is nehéz elviselnie nem, hogy még fel is idézze azokat. Nem! Felállt volna, ám a földön ülő férfi kezei finoman megfogták bal kezét.
- Gondolod, eltörlődik majd a múlt, ha nem nézel szembe vele? – Maldor nem engedte el a fiú kezét, így folytatta tovább – Az önvád nem megoldás semmire, az önsajnálat még úgy sem. Engedd, hogy segítsek neked a tovább lépésben!
Yoshio néma csöndben nézett a földre. Mintha emészteni próbálná a hallottakat. Végül mégis megmozdította fejét, s a férfira nézett mélybarna szemeivel.
- A múlton nem fog segíteni egy marék avar. – Yoshio kissé dühös pillantással nézett az előtte kupacba egyengetett avarra.
- A jövőn azonban segít. Ha már a múlton nem változtathatsz, úgy változtasd meg általa a jövőt!
Szépen hangzó szavak voltak ezek, de akkor sem látott benne igazságot. Ugyan ki lenne képes hinni abban, hogy egy halom száraz levél bármit is változtathat valaki jövőjén? Yoshio biztosan nem.
- Próbáld meg még egyszer Yoshio! Most azonban úgy tedd, hogy ne zárkózz el a múlt elől. Hagyd, hogy átjárjon kívül, belül.
Yoshio még mindig csak hitetlenkedő pillantással nézett hol rá, hol Meire. Mei bíztatólag bólintott felé. Tudta, ha a nő szerint megbízhat valakiben, akkor abban kizárt, hogy csalódjon. Nehézkes sóhaj szakadt föl tüdejéből miközben visszaült. Felvett egy újabb marék avart, nézte pár pillanatig, majd újra morzsolgatni kezdte kipirosodott tenyerei közt.
Csend telepedett rájuk. Nem volt más csak a száraz hangon zörgő avar kezeiben, és a két mágus, kik kitartó türelemmel figyelték őt. A szél lassan felerősödött, az erdei állatok időnként zajt csapva közelítették meg a tisztást, hol a mágusok voltak. Egy sem merészkedett ki a fák közül.
Yoshio emlékei megint belopták magukat elméjébe. Érezte a kellemes meleg légáramlatot arcán, miközben futkározott az erdő fái között. Közben kezei öntudatlanul is erősebben, nyugtalanabbul dörzsölődtek össze. Egyre idegesebb lett. Érezte a bensőjében felébredő tehetetlenség miatti dühöt. A félelmet, mely mardosta gyermeki szívét. Ugyanekkor megjelent lelki szemei előtt édesanyja kedves, mosolygós arca. Mindig mérhetetlen szeretet csillogott szemeiben, amikor ránézett, még akkor is, ha rosszat csinált. Utolsó emléke az volt róla, hogy anyja éppen a meggyes piskótát szeletelte felfelé. Még meg is kérdezte tőle, hogy kér-e belőle? Yoshio csupán annyit kiáltott futtában, hogy majd, ha hazajött a szörnyvadászatból. Azután nem maradt más róla csak a vérrel áztatott romok, mely alatt ott volt valahol anyja teste is. A fiú szemei megteltek könnyel az emlékek hatására. Mégsem tört ki azonnal. Már nem is nagyon jutott el tudatáig az, amit éppen csinál a valóságban. Belefeledkezett múltjába.
Mei kíváncsian ment közelebb hozzájuk, ám Maldor félúton intett, hogy ne tovább! A férfi nem nyitotta ki száját, mégis beszélt a fiúhoz. Hangok nélkül, pusztán a gyermek elméjében hallatszott hangja, melyet a fiú hirtelen nem is tudott hova tenni magában. Nem lépett vele kapcsolatba még korábban senki gondolatátvitel segítségével. Fogalma sem volt arról, hogy a vele szemben ülő mágus az elméjének efféle kihasználásában jártas. Közben automatikusan tovább morzsoltak kezei.
- Te hibád? – kérdezte gondolatban tőle a férfi.
A kisfiú állt a romok előtt, mely lassan darabokra hullani látszott, s kétségbeesett kiáltással válaszolt a tudatában elhangzó kérdésre.
- Nem!
- Segíthettél volna?
- Nem! – a múltbéli romoknál álló fiú arcán könnycseppek gördültek végig.
- Miért sírsz akkor?
- Miattam nem találták őket. Csakis miattam!
Yoshio lelke zokogott, félelemtől reszketve kuporodott szinte magzat pozícióba.
- Miattam nem maradt semmi. Az én hibám.
A valós világban sebesen őröltek kezei. Szemeiből könny gördült végig világos arcbőrén.
- Mutasd meg! Mutasd meg nekem!
- NEM!
- Mutasd meg Yoshio!
- Nem!
- Félsz? Azt is megértem.
- Nem félek tőled.
- Félsz, mert nem mutatod meg… Vagy magadtól félsz?
- Neeem! Nem félek! Tessék! Nem félek! – a kisfiú kezeiből kihullott az avar, szemeiből patakokban folyt a könny, és ordított fájdalmában – Nem! Nem akartam!
Emlékében létező múltjának romjai fehéren felizzottak. Tudta, hogy belőle keletkezett az egész. A fehér fény cikázva csapott le újra és újra. Míg minden odaveszett.
A valóságban Yoshio ujjaiból villámok csaptak ki. Nem voltak erőteljes, és hatalmas villámok. Épp csak akkorák, hogy a száraz avarba csapódáskor azt lángra lobbantsák.
Tűz lobbanásra pattantak föl a gyermek szemhéjai. Yoshio rémülten csúszott hátrébb a felcsapó lángokat meglátva. Maldar ott térdelt akkor már mellette. A fiú döbbent tekintetét körbe hordozta a környezetükön. Továbbra is az erdőben voltak. Minden olyan volt, mint mielőtt lecsukta szemeit. Leszámítva azt az apróságot, hogy a nap már csaknem lenyugodott.
- Mi történt? – pillantását a tűzre irányította – Ezt én csináltam?
- De még mennyire, hogy te. – a férfi nyugtatólag vállára tette egyik kezét – Bocsánatot kérek a drasztikus eszközökért, amiknek kitettelek. Hallottam, ami a családotokkal történt Yoshio, és úgy gondoltam teszek egy próbát, hogy alátámasszam Chronaios sejtéseit.
Yoshio értetlen arca volt újra a reakció ezekre a szavakra.
- Miféle sejtés?
- Úgy tudtuk, a katasztrófa után a családi házatok teljesen megsemmisült a tűzvészben. Nem tudták, hogyan keletkezhetett. Chronaios úgy gondolta, talán a téged ért sokk hatására kiszabadult belőled az a részed, melyet még te sem ismertél: az elemi mágia.
- Mágus vagyok?
- Még nem, de azzá válsz és én segítek neked ebben. Tudom, magad maradtál a világban, de fogd fel a céhet úgy, hogy új család adatott neked. Talán kis mértékben ugyan, mégis kárpótol egy csöppet a fájdalmadért.
- Akkor sem tudom elfelejteni azt, ami azon a napon történt.
- Nem is kell. Az emlékek, még ha időnként pokolian fájdalmasak is, olyan emlékké válhatnak, melyekre egész további életünk alapjait helyezhetjük. – felállt, felhúzva magával a fiút is – Kezdetnek érjük be azzal, hogy elfogadod azt, amire képes vagy. A villámok uralása, alkotása nem könnyű. Az egyik legerősebb mágussá válhatsz általa. Azonban még mielőtt megállapodnánk, hogy netalán hajlandóak volnánk elviselni egymás társaságát néhány évig, akkor szívesen ajánlanám fel neked mindazt, amit csak megtaníthatok neked. Mit gondolsz? Hajlandó lennél egy magamfajta mágustól tanulni?
Yoshio elgondolkodva nézte cipőjének orrát mielőtt felnézett volna a férfira.
- Megtanítod, hogy ne okozzak bajt senkinek a villámokkal?
- Meg ám!
- Jó, megegyeztünk.
A gyermek ismét felnőttes elégedettséggel nyújtotta neki kezét kézfogásra, Maldor meg határozott erővel fogadta el egyezségük eme jelzését.
- Isten hozott a mágusok között Yoshio!

Mindennek tíz esztendeje már. Immár tizenhét évesen, egy kőhajításnyira a tizennyolcadik születésnapjától Yoshio most is ott ül a gyerekkora óta megszokott asztalnál a Titan Nose céh épületében és issza a forró kakaóját mely azóta is nagy kedvence maradt.
Sok munkát vállalt már el mióta egyértelművé vált számára, hogy az a régi álom, melyben a házuk szénné égését beszélték, nem csupán álom volt, hanem az igazság, s ő volt az, ki a sokkoló élmények hatására villámmágiával akaratán és tudtán kívül felperzselte a romokat.
Olyan erőteljesen azóta sem használta a villám mágiát, viszont Chronaios, s céhe szárnyai alatt immár módjában állt kiaknáznia képességeit.
Kezével megérintette a szíve fölötti Titan Nose szimbólumot visszaemlékezve a múltra mely nem feltétlenül a véget jelenti, hanem inkább egy új kezdetet itt, új családja körében: a Titan Nose mágusai között.

Javítva !
remélem most már elfogadható a történet