Ceur'caelestos

Jelige: Második lehetőség program
Régi karakter neve: Den Starkiller
Szint: 14
Varázserő: 48595 VE
Pénz: A karakter mágiákra költött gyémántjainak száma: 46.798.900 (Az összeg természetesen a mágiákra elköltött vásárlásokból jött ki, nem pedig a varázslataim és kulcsaim jelenlegi árainak összeadogatásából.)
Felszerelés: Abyss Break lakrima gyűrű. (A megszerzése később lesz kijátszva, addig az adatlapomon sem fogom feltüntetni... Csak azért jelzem, hogy majd ezt fogom örökíteni. )


Név: A Ceur'caelestos-t használja (Becézése: Ceur)
Faj Ember
Nem: Férfi
Életkor: 20

Szint: 12
Osztály: A
Varázserő: A pontos összegre 36.446,25 jönne ki, de a kerekítés érdekében lemondanák ezen érték egy apró részéről, hogy 36.445 VE-vel indíthassak.

Jellem: Törvényes Gonosz
Személyiség: Bár legfőbb célját sokan tekinthetnék teljes joggal hősiesnek, vagy nemesnek, a tény, hogy annak érdekében bármin képes volna átgázolni már kevésbé pozitív vonásokra utal.
Az emberélet csak bizonyos feltételekkel jelent számára bármit is, és bár nem mészárol ok nélkül, ha arra kerül a sor könyörtelenül gyilkol, pusztít, s zúz szét álmokat.
A céljait leszámítva viszonylag érdektelen, nehéz bármi olyannal is érdeklődést kiváltani belőle, ami ne volna a hasznára. A kérkedés mondjuk egy kivétel, imádja az erejét használni, és néha elpusztítani csak azért valamit, vagy valakit, mert épp ahhoz van kedve.
Egyébként van humora is, bár az végtelenül szarkasztikus.
Kinézet: Szinte mindig egész alakos vértezetben jár, így aki látja, az pusztán egy baljós, nagy erőtől sugárzó páncélzatot vehet ki belőle.
Arca a maszk alatt egész fiatalos, bár ragadozószerű vonások jellemzik, éles vágású, vörös szemekkel, és a viseletétől általában szétcsapzott, hollófekete hajtincsekkel.
A testalkata izmos, bár nem túl nagy darab, a mágiájának köszönheti fizikai erejét. Körülbelül 180 centi magas, amihez megközelítőleg 90 kilogrammos testsúly párosul.
Ha nem épp a páncélzatát hordja, akkor a teljesen hétköznapi viseleteket részesíti előnyben, legyen szó ujjatlan pólókról, vagy különböző mintájú, kapucnis pulcsikról... A feketét viszont minden mennyiségben szereti.

Céh: Soaring Gryphon (Bár a csatlakozás csak később lesz kijátszva)
Mágia: Első Generációs Árnyék Sárkányölő

• Dragon Slayer's Secret Art / Titkos Sárkányölő Technika / (1.750.000 gyémánt)
  
• Dragon Drive / Sárkány Hév / (1.250.000 gyémánt)
  
• Dragon Force / Sárkány Erő / (5.000.000 gyémánt)
  

Általános jártasságok és ismeretek

• Fegyver Használat: Kard (25.000 gyémánt)
  
• Fegyver Használat: Tőr (75.000 gyémánt)
  
• Fegyver Használat: Szálfegyver (150.000 gyémánt)
  
• Fegyver Használat: Speciális Fegyver (250.000 gyémánt)
  
• Herbalizmus (400.000 gyémánt)
  
• Bestiárium: Démonok Ismerete (625.000 gyémánt)
  
• Alap Nyomolvasás (875.000 gyémánt)
  
• Haladó Nyomolvasás (1.500.000 gyémánt)
  
• Mesteri Nyomolvasás (2.000.000 gyémánt)
  

(Összesen elköltve mágiákra és jártasságokra: 13.800.000 gyémánt)

Felszerelés:
Egész testes páncélja, valamint csuklójára csatolható, fémkarmokban végződő kesztyűi.
A következőképpen venném meg őket a fórumos kereteken belül:
- Steel Tiger Claw /Acél Tigris Karom/ x 2 (20.000 gyémánt)
- Purgatory Armor / Purgatórium Páncél / (3.000.000 gyémánt)

Spoiler:

Vagyon: A vásárlások után, ami marad: 29.978.900 gyémánt

Előtörténet:

Olyan „világ” volt ez, amely máshol nem létezhetett.
Rég lerázva önmagáról az „időnek” nevezett fogalom láncait, ez a hely nem ismert sem reggelt, sem éjjelt; akárcsak a napot, vagy a holdat sem. Minden szürke volt, és mozdulatlan; a változások nem érinthették.
Ha lettek volna óceánjai, azokat sosem fodrozhatnák hullámok; ha színtelen égboltja ismerte volna a felhőket, azok sosem változtathatnák helyzetük.
Valaki mégis lakta ezen különös „világot”. Fejét jobbra, majd balra mozdítva megállt, s ugyanezt a folyamatos megismételte a földnek, illetve az égboltnak ajánlva is. Mindent a maga örökké változatlan helyén találva behunyta szemeit, hisz saját elméje megannyi élményt kínált, amelyet környezete képtelen lett volna megalkotni számára. Így adta át magát múltja képeinek…
Harcolt, megsérült, szomorú volt, máskor dühös, olykor boldog… Mindez már csak fátyolos emlékképek sorozata. Itt már nem érhették el hasonlóak.
- Rég volt már… - A hang nem az övé volt…
Az álmodozó szemei hirtelen pattantak fel.
Ezen „világot” nem érthették változások. A szelek nem fújtak, hullámok nem törhettek partokat. Ha változás érte, az pusztán egy irányból érkezhetett… Kívülről.
A lehetetlent látva, az örökké statikus „világ” egyetlen lakosa megdermedt. A kifakult valóság különböző színek játszóterévé vált.
A nap, amely itt nem is létezhetett volna, ezúttal felkelt, vérvörös és aranyozott fénybe öltöztetve a „világot”. Az égbolt mélykék palástot öltött magára, s az álmodozó immáron a fekete árnyakat is észrevette önmaga körül, melyek eddig a szürkeség leple alatt lapultak.
Nem tehetett mást. A változás eljött érte.
Fel kellett ébrednie.


- Nem akarok felébredni ilyen korán… - A nap első sugarai épphogy csak simogatták még a vastag selyemfüggönyöket.
A hasonló anyagból készült, melegen önmagához láncoló ágynemű sem akart elengedni. A testem még túl nehéznek éreztem, szemhéjaim acélos súllyal ragaszkodtak helyzetükhöz. Persze mindez, akaratommal egyetemben, mit sem számított… Újabb nap vette kezdetét.
A szolgáló bár türelmesen várakozott, a szándékai egyértelműek voltak. Hatáskörén sosem merészelt volna ugyan túllépni, ám mindaddig nem tágíthatott, míg el nem indulok a pirkadati teendők útvesztőjén, s ha esetleg visszazuhantam volna álmaim közé, az ő noszogatása lett volna az, amely kirángat onnan.
Körülbelül négy éves lehettem ekkortájt, ám az uralkodói család neveltetési szokásai teljes terhükkel nehezedtek már vállaimra.
A hagyományaink, történelmünk, kultúránk, s társadalmi etikett mellett hamar belekóstolhattam nagy múltra visszatekintő harcművészeteink, s a fegyverforgatás titkaiba is. Az ütések, rúgások, valamint a bisento forgatásának gyakorlása lefárasztotta a testem, míg elméleti oktatásom az elmém szipolyozta le nap nap után. A szabadidőm is szigorú rendpontok szorították határok közé, így például a családi étkezések, séta a palotakertben édesanyámmal, különböző vendégek fogadása, részvétel az ünnepségeken, falvak – városok látogatása… Véget nem érő kör, amely felemésztette saját akaratom. Oktatóim persze sokszor kitértek az emberi lény, s a lélek szabadságának fontosságára, az akarat érvényesülésének a világra gyakorolt hatására, ám gyakran úgy éreztem, bennem szándékosan el akarják fojtani mindezt, amely még a közembereknek is jobban megadatott.
Így visszagondolva, nálam is érvényesülhetett talán az általános, „mindenki másra vágyik” törvényszerűség. A napjaikat a rizsföldeken, esetleg halászhajón, kemény fizikai munkát végző fiatalok mind a gazdagok palotáiba vágytak a tűző nap alól védelmet nyújtó faágak árnyékában, azon órákat kiélvezve, amikor édesapjuk pihenni hagyta őket. Ám mégis ott voltak ezek az órák, amelyekbe kapaszkodva pihenhettek, szabadon játszhattak egymással, azzal barátkozhattak, akikkel ők szerettek volna, és bármily kiforratlanok legyenek is még azok, érvényt adhattak saját gondolataiknak. Én sokszor elcseréltem volna hasonló értékekért a császári luxust, amely nap, mint nap a nyakamra tekerte aranyozott gyűrűs ujjait.
Mégis, ahogy teltek az évek, rá kellett jönnöm, hogy a sors ellen felesleges harcolni. Bele kell törődni, s magadhoz kell ölelned a láncokat, amelyekkel meg akar kötni, hogy azok a fegyvereiddé válhassanak. Hiszen csakis az ilyen emberek változtathatják meg a világot.
Ezt a leckét azonban csak egy elém állított választás tudatosíthatta végleg…

- Kiváló védekezés, hercegem. Az állóképességén is meglátszik már a javulás. Állítom, egy nap kiemelkedő harcos válik majd magából, akinek nem kell szégyenkeznie a bátyjának árnyékában. – Dicsért meg délutáni edzésünk végeztével Juan-senpai, a „lótuszpengések” egy tagja, aki személyes oktatómmá vált a közelharc területein. Majdnem hét évesen, még mindig szomorú szájízzel helyeztem apróra faragott gyakorló bisento-m a fegyverállványnak.
Bár mindig is szerettem őt, keserű érzést vájt belém a tudat, hogy a legnagyobb dicséretek kimerültek annyiban, miszerint „így nem hozok szégyent a bátyámra”… Hakuren-ről még a bolond is megmondhatta volna, hogy uralkodónak született. Erős volt mind testben, szellemben, s jellemben egyaránt. Ragyogott, hisz az örökösök igazi ékköve volt ő, ám ezáltal olyan nagy árnyékot vetett, amely teljesen elhomályosított. Nem ő tehetett róla, hisz egyébként is tisztelettel, s szeretettel viszonyult felém, mint legidősebb öccséhez, ám mégis, többre vágytam annál, minthogy leendő uralkodásának idején másodlagos feladatokat lássak el egy érdekházassággal hozzám adott nő oldalán. Félreértés ne essék, sosem kívánkoztam a helyére, nem akartam császár lenni helyette. Tudtam, nála úgysem lehetnék jobb a nemzetünk számára. Sosem mocskoltam volna be sem őt, sem országunkat a kapzsiságomból táplált ártó szándékkal. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy én is fontos lehessek, és ne csak olyan feladatok által, amelyet bárki elláthatna a helyemben. Hasznos akartam lenni az atyámnak, Hakuren-nek, s az egész nemzetünknek a cselekedeteim által. Kívántam a szabadságot, és az általa kínált lehetőségeket, amelyekkel elérhetem ezen céljaimat.
- Köszönöm, hogy ma is rám szánta a délutánját Juan Xeon-senpai. – Hajoltam meg tiszteletteljesen a császári testőrség tagja előtt, majd elindultam a fél órán belül esedékes vacsorára.
S lépteim aznap állította meg az érzés, amely mintegy válaszként érkezett vágyaim hívására. Valami magához szólított, minél inkább el akartam hessegetni elmémből képzelődésnek vélve, annál erősebbé válva. A nevemet suttogta, látni akart, ígéreteket tett… Bár felelőtlennek véltem, hogy egyedül induljak el a kijelölt úton, életemben akkor először kitörtem a szabályok szorításából, s megváltoztattam haladásom irányát. A családom ősi katakombarendszerének föld alatti folyosóira tévedtem.
Persze tartottam valamelyest az orvgyilkosoktól, kiktől oly sok tanítom óva intett már ekkora, ám mégis, úgy éreztem, hogy a „hívás”, amely magához szólít túl őszinte ahhoz, hogy rossz szándékok táplálják. Nyilván, lehetett volna pont ez a csapda, ám a kíváncsiságtól, s a lehetőségektől elhomályosulva ezt a lehetőséget már nem akartam figyelembe venni.
Az sem érdekelt igazán, hogy már egy órát sétáltam a nyirkos, elhagyatott falak ölelésében, az ujjaim közt szorongatott fáklya világára hagyatkozva, s még mindig nem értem el az „ígéretek” forrását. Csak az számított, miszerint azok biztosan vezettek, úgy tűnt, jól ismernek minden egyes kanyart, minden apró titkot, amely a több száz éves temetkezési kamrákat lengte körül.
Végül, a korábbi edzésemnek is hála eléggé megfáradtan, de elértem azt a csarnokot, ahová a belső hangok kívántak. S akkor láthattam meg először azt a lényt, amely örökké megváltoztatta nemcsak saját, de talán egész nemzetem sorsát…
A mítoszok legendás teremtménye hátsó lábain ülve, lehetetlenül kék szemeit a sajátjaimba temetve várt a helyiség közepén. A lábaim pár lépés után ledermedtek, a félelemmel vegyes csodálat gátat szabott számukra.
A mesékből kiszakított lény teljes szépségében tárta ki előttem szárnyait, amelyen mintha csak kívánságokat sejtető hullócsillagok ragyogtak volna éjsötét hátterükön.
Bőre, s a gerince mentén kiálló, pengeszerű pikkelyek is hasonló árnyalatban sötétlettek, mindezt pedig egy olyan fény ellensúlyozta, mely a teremtmény egész valójából áradt, s halványan pislákolva páncélszerű teste részein is sejtette jelenlétét. Ugyanaz a fény volt ez, amely a várakozó tekintetben is leragyogott rám.
- Hát ideértél. – Még mindig megbabonázva hallgattam első, felém intézett szavait. Hangja meglepően halk volt, mégis, mintha minden egyes árnyékban, a csarnok valamennyi sötét szegletében újra és újra felcsendült volna. – Látom fáradt vagy, ám ne engedj ennek az érzésnek. Én jóval messzebbről, számodra felfoghatatlan távolságokból érkeztem azért, hogy találkozhassunk egymással.
Aprónak, törendőnek, s múlandónak éreztem magam a lény pompájának fényében. Állhatott mögöttem egy dicső ország hercegi címe, ha tudtam, hogy ilyen csodához hasonlót úgyse birtokolhatunk sose. Tudtam jól, ő több volt, mint mi, emberek.
- Talán a fáradságod adhat okot arra is, amiért az illem alapvető szabályait elfeledve nem mutatkozol be elsőként egy nálad idősebb hölgynek. – Apró szünettel tudatosította a nemtetszését, mielőtt folytatta volna. [color=mindnightblue]– A nevem Nashan, és egy olyan faj képviselői közé tartozom, kiket ti emberek „sárkányokként” emlegettek. – Igen, egy sárkány… Bár a mi kultúránk alkotásain lábak nélkül, kígyószerű testtel ábrázolják őket, a hasonlóságokat nem lehetett volna tagadni.
Megannyi kérdésem s kételyem volt, mégis erőt kellett vennem magamon, hogy a párbeszédünk kibontakozhasson.
- A nevem Hakushuu Seiryuu, Minstrel hercege, második az öröklési sorban. – Bár igyekeztem összeszedni határozottságom a csarnokban széthullott darabkáit, bemutatkozásom ez alkalommal mégis nélkülözte dinasztiám valamennyi büszkeségét.
Az önmagát Nashan-nak nevező lény egy aprót biccentett, majd újfent felszólalt különösen visszhangzó baritonján.
- Egy ajánlatot jöttem kínálni a számodra, Hakushuu. – Bár közvetlen megszólítása elég szokatlan volt számomra, az ő esetében ennek nemigen adtam hangot. - Az első feltételem, hogy titokban tartod a jelenlétem, és arról senkinek sem számolsz be. Ha hajlandó vagy együtt dolgozni velem, a közelségem mindkettőnknek nélkülözhetetlen lesz. – A sárkány nem igen törődve zavarommal rátért saját mondandójának lényegére, ugyanakkor már ebben is akadtak olyan részleteket, melyeket nem tudtam a helyükre tenni…
- Még ha én nem is mondom el senkinek, hogy mit láttam idelent… - Amit már önmagában elképzelhetetlennek tartottam… - Igencsak… feltűnő jelenség vagy. Naponta több őrjárat is áthalad ezen az alagútrendszeren, hisz sok értéket temettek el a családom őseivel. Nem hinném, hogy el tudsz előlük rejtőzni…
Nashan, mintha csak tudatlanságomon mulatna, halvány, ám büszke mosolyra húzta éles állkapcsát, majd a szó szoros értelmében eltűnt a szemeim elől… Nem láttam, mi történik, ám a jelenlétét ott éreztem önmagam körül, a csarnok valamennyi pontján. Majd ez is megszűnt…
- Sose becsüld alá a képességeimet, Hakushuu. – A sárkány ezúttal lassan, számomra is jól láthatóan öltötte fel alakját. Úgy tűnt, mintha csak sűrű, egymásba fonódó árnyékok gyúrnák egybe magasztos formáját. – Képes vagyok megoldani a magam problémáit. Inkább a sajátjaid végett aggodalmaskodj.
- A sajátjaimon…?
- Jó okkal érkeztem hozzád. – Elhallgatott, talán így szerette volna nyomatékosítani bennem elkövetkezendő szavainak jelentőségét. – Az országod nagyon súlyos veszély fenyegeti. Mit tennél meg azért, hogy megvédhesd? – Persze, szinte önmagától jöttek volna ajkaimra a „bármi”-t megalkotó hangok… Mégis, úgy véltem, egy óvatosabb válasz helytállóbb volna.
- Veszély…? Köze van ahhoz, amiről mindenki undorodva beszél, még a családomon belül is? Miszerint a nagyapám az óceánba vetette azokat a szent „Ereklyéket”, amiknek megóvását az „Ősi Szellemek” bízták ránk?
- Annak, hogy megtudd a veszély valódi forrását, még közel sem jött el az ideje. És ismételten csak megfeledkezel az illem alapvető szabályairól. Én kérdeztem először, és még mindig a válaszodra várom.
- Nos… - Nem haboztam soká, amennyire tellett tőlem, testem kihúzva feleltem. – Mint az uralkodó dinasztia egy tagjának, kötelességem megóvni az országom, és annak népét. Ennek érdekében bármeddig elmennék.
- Helyes. Én ugyanis felkínálhatom számodra azt a hatalmat, amellyel megmentheted a nemzeted. Ám az ajánlat kétoldalú, és nem csak a titoktartás az ára. – Nashan kijelentései megleptek, és nem csak egy okból kifolyólag…
- Hatalmat kínálsz… De miért pont nekem? Számtalan személy akad a palotában, aki nálam alkalmasabb volna egy hasonló ajánlat elfogadására. Katonák, akik már évtizedeket töltöttek gyakorlással… Vagy akár a bátyám, aki jóval kiválóbb nálam. – Őszintén így gondoltam.
- Akik már évtizedek óta gyakorolnak, nem adhatnak nekem is egy évtizedet arra, hogy az én titkaimat elsajátítsák.
- Egy évtizedet…?
- Mert, mit gondoltál? Hogy az a bizonyos hatalom, amelyet ígértem, egyik pillanatról a másikra a tiéd lesz? – Ismét csak megjelent az a kedves, ám felsőbbrendű mosoly. – Nem, a tudást, amelyet én adhatok számodra, sehol máshol nem sajátíthatnád el, ám mindez időbe fog telni. Azt fogod tenni, amit mondok, végrehajtod az utasításaim, és szép lassan fejlődni fogsz mind testben, mind szellemben… Az általatok „Művészeteknek” nevezett képességek egy olyan ágazatára taníthatlak meg, amely az egyik legősibb, és legerősebb mind közül. – Hagyta, hadd fogjam fel az elhangzottak jelentését, mielőtt folytatta volna. – Ami pedig a bátyádat, Hakuren-t illeti, ő másra hivatott. Neki a fényben kell járnia, s olyan vezetővé fejlődnie, aki még a legnagyobb katasztrófák idején is biztos támasza lesz nemzetének. Ha elfogadod az ajánlatom, úgy te az árnyakban fogsz settenkedni, és bármi is történjék, sosem lehet belőled császár. Sokat fogsz tenni az országodért, és minden egyes lakosáért, ám pár személyen kívül azokról senki sem fog tudni, vagy hallani. A titkaim végett elvárom, hogy a magány legyen az osztályrészed, és ne engedj senkit olyan közel magadhoz, amivel rájöhetne jelenlétemre, vagy a jövőben kialakuló képességeidre. Az áldozatok nyilvánvalóak, te leszel az én pengém a közös ellenségeinkkel szemben, te leszel gyilkos akaratom a sötétségben. Számtalanszor megbánod majd, ha elfogadod, amit kínálok… De így tehetsz a leginkább eleget kötelességednek, mint Minstrel egyik védelmező hercege.
Bár az elmémet már évek óta kiváló tanítók csiszolták, alig hétévesen nehéz volt teljes valójában felfogni egy ilyesfajta ajánlatot, amely nemcsak az én egész életemre, de a teljes nemzet sorsára is kihathatott. Ám egy valamit biztosan tudtam… Nashan minden egyes szava igaz volt, egy mondatával sem takarta el, vagy épp sarkította le a tényeket, azokat sem, amelyek egyértelműen rossz oldalról világítottak rá az általa kínált lehetőségre.
Mindez ugyanakkor lehetett volna csapda is, egy olyan lénytől kiváltképp, aki a sárkányéhoz hasonlatos hatalmat sugárzott magából. Ahogy a megjelenését, talán az érzelmeimet is képes volt formálni, és a saját tetszésének megfelelően alakítani azokat, így az általa kijelölt útra terelve engem… De úgy véltem, nem ez a helyzet áll fenn. A döntés a saját akaratomból született.
- Mit kell tennem ahhoz, hogy megvédhessem az országomat?
- Ó, eleinte egyszerű lesz. Engedelmeskedni fogsz nekem, és minden feladatot megcsinálsz, amit kiszabok rád. Ezentúl az én tanításaim lesznek napjaid legfontosabb sarkpontjai…
Aznap este, a palotába visszatérve hazudtam először a családomnak. Természetesen felrótták hiányzásom a vacsoráról, én pedig fáradságomra hivatkozva azt mondtam, hogy pihennem kellett a fegyverekkel való gyakorlatozást követően. Katakombákról és sárkányokról egy szót sem ejtettem... A megtévesztések egy apró cseppje volt ez egy olyan serlegben, amely epekedve várta, hogy megtelhessen.

Nashan:

Spoiler:

Nem tudom, miképp intézhette el, ám egy biztos volt… Nashan akarata sok helyre elért. Az elkövetkezendő években délutánjaimon egy állítólagos „mesterrel” voltam hivatott találkozni a katakombák környékén, hisz ott erős energiavonalak húzódnak. Még maga az édesapám is teljes meggyőződéssel hitte, hogy ezen órák alatt a „Művészetek” titkaiba ásom bele magam… Persze, ez így is volt. Ám azt aligha sejthették, miszerint tanítom nem egy ember volt. Bárkit is manipulált, vagy épp győzött meg érdekeinek beteljesítése érdekében a sárkány, az eredmények vitathatatlannak tűntek. Senki sem kérdőjelezte meg ezeknek a pontoknak fontosságát a napirendemben, és hála ennek, remekül haladtam ilyen irányú tanulmányaimmal is.
Az alapozás Nashan szemében is leginkább fizikai volt, ám kilenc éves koromra azt a készséget is elsajátítottam, amely szerinte az egyik legfontosabb az ő hatalmának megértése érdekében: Képessé váltam egész testem, vagy bizonyos pontjainak árnyékká változtatására. Eggyé olvadhattam a falakkal, a bútorok alatti sötét zugokkal, vagy rövid időre akár a levegővel is… Eleinte még különös, ám borzasztóan sokoldalú képesség volt ez, amelyről természetesen senki sem tudott a tanítóm leszámítva. Óvatosan, de mégis változatosan használtam a mindennapok folyamán ezt a technikát, amely egyre természetesebbé vált számomra. Többek közt az utam is jócskán lerövidítette a sárkány csarnokába… És ahogy ő is mondta, minél többet gyakorlom, annál magabiztosabban kezelem majd a jövőben testem ilyen irányú megváltozását.
- Shuu–chan. – Szaladt bele kishúgom a hakamám szegélyébe, majd letépve rólam a ruhadarabot. – Ma lesz a „lótuszpengére” jelölt kadétok utolsó próbája. Még egy tucatnyian vannak, de csak négyen kerülhetnek be az éves keretbe. Olyan izgalmas. – A nálam három évvel fiatalabb lány vigyorgó arcához emelte apró karjait örömében. Úgy nézett ki, mint egy kóbor kismacska, akinek valaki enni adott végre. – Rengeteget gyakoroltak annak érdekében, hogy megvédhessenek majd bennünket itt a palotában. Erősek, bátrak, hősiesek, meg minden! Ugye megnézed velem a végső próbájukat?
Igazság szerint az általam nem túl érdekesnek vélt táncoktatás lett volna napirendem aktuális pontja, ám Hasui pesztrálása kézenfekvő kifogásnak bizonyult, hogy mentesüljek az unalom alól.
- Ha meg szeretnéd nézni, amúgy sem árt, ha én is elkísérlek. – Biztosítottam őt kedvesen mosolyogva. – Menjünk, biztos láthatunk majd egy-két érdekes trükköt a kadétoktól.
- Juhúúú. Nagyon izgalmas lesz, majd meglátod. – S azzal a karjaimba kapaszkodva vezetni kezdett a márványberakású folyosók útvesztőin.
Végül az épületegyüttes hatalmas kertjének egy elkerített részénél kötöttünk ki, ahol rajtunk kívül több állami tanácsos, magasabb rangú udvari szolgáló, és egyéb fontos személyek is megfordultak. Jelenlétünk még így is feltűnést keltet, és hamar meg is szerezhettük magunknak a legjobb helyek egyikét a nézők sorai közt.
Egy tucatnyi jelölt helyezkedett el szabályos alakzatban a szabadon hagyott tér közepén, mind testhez simuló bőrdarabokban vigyáz állva.
A legtöbbjük tizenhat és húsz év közti fiú lehetett, ám akadt köztük néhány lány is, sőt, az egyikük kifejezetten fiatalnak tűnt apró termetével, és gyerekes arcával. Bár úgy lógott ki a farkasok tömegéből akár egy önmagát gyengén álcázó bárány, az ő tekintetéből sem hiányzott az elhatározottság. ~ Nos, ha eljutott a legutolsó kihívásig, annyira ő sem lehet rossz…
A kadétokban számtalan érzelem dúlhatott, izgatottak lehettek, talán féltek, esetleg már a türelmetlenség mardosta őket. Ám semmi sem türköződött rajtuk, pusztán a fegyelem, mikor a császári testőrség parancsnoka is megérkezett a helysínre, oldalán két rangidős tisztjével.
Elfoglalta helyét a jelöltekkel szemben, s miután alaposan végignézett rajtuk, beszélni kezdet..
- A Császár és az Ősök fénye ragyogjon rátok ezen a reggelen! – Az enyhén öregedő, ám még mindig kiváló fizikai állapotnak örvendő férfi erőteljes hangja mindenkihez tisztán eljutott. - Mind hosszú utat tettetek meg mostanáig! Sok megpróbáltatáson, és nehézségen mentetek keresztül, mire idáig eljutottatok! Ezért kijár a tisztelet, mindnyájatoknak! – Ezt nyomatékosítva, a parancsnok enyhe fejhajtással jelezte érzéseit a fiatalok irányába. - Ám a végső próba még előttetek áll! Csakis a legjobbak viselhetik a lótuszvirágos pengét az oldalukon, amely a Császár személyes testőrségének jelképe. Ez a stigma jelképezi az összetartásunk, becsületünk, büszkeségünk, és az életünk! Csakis a legrátermettebbek óvhatják dicső uralkodónk, és családját a saját palotájukban! Közületek csak minden harmadik fő léphet elő az őrség kadétjává, és vehet részt a további kiképzésen. Aki itt tovább megy, egy lesz a vérünkből, testvérünkké fogadjuk, kötelékeinket pedig már csak a halál, vagy a bukással járó szégyen moshatja el!
Szavai minden jelölt könnyű páncélját acélos súllyal húzták le.
- Négy fős csapatokba osztunk titeket, így fogtok kiállni a lótuszpengések egy-egy teljes körű tagjával. – A mindaddig kőszerű arcok némelyike megreped, ahogy tudatába kerültek, hogy ki ellen is kell majd harcolniuk. - A feladat túlélni, öt percig! Négy az egy ellen, éles fegyverekkel! – Ez a kijelentés csak tovább törte a repedéseket. - Nem csak a harcban tanúsított ügyesség számít, de a taktikai érzéketek, és csapatmunkátok is! Készüljetek, hisz vagy előléptek soraink közé, vagy visszahullotok a porba, ahonnét jöttetek! – Befejező sorait erősen megnyomva, az agg férfi végül hátralépett, hogy a teljes, harcra kijelölt területet átadja azoknak, kik verejtékük, s esetleg vérüket fogják ott hullatni.
Családom személyes testőrsége, kiket fegyvereik markolatának egyéni kialakítása miatt csak „lótuszpengéseknek” neveznek… Mind elit harcosok, kiket fiatal koruktól kezdve a harcra neveltek. Nem pusztán a pusztakezes harcmodorban, s a különböző fegyverek forgatásában mesterek, de ugyanúgy a „Művészetek” egyes ágait is kitanulják. Félelmetes ellenfelek, fiatal kadétok számára különösképpen… Még akkor is, ha ők maguk sem voltak híján már a harci tapasztalatnak.
Ennek megfelelően az első csoport igencsak kétségbeesetten védekezett a császári testőrrel szemben, aki jól láthatóan nem fogta vissza magát, legfeljebb annyiban, hogy nem a jelöltek megölését tartotta szem előtt.
Bár egyénileg valamennyin meglátszottak a gyakorlatozással töltött hosszú évek, a csapatmunkájuk gyenge volt, és az öt perc végére csak az egyikük volt képes talpon maradni. A parancsnok szigorú tekintettel nézte végig az összecsapást, míg rangidős tisztjei időnként közelebb hajoltak hozzá, saját észrevételeiket megosztva vele.
- Jön a következő csapat. – Mutatott az újabb négyes felé Hasui.
- De vajon jobban bírják majd…?
Mégis, hiába szenvedtek vereséget, minden kadét tehetségesnek tűnt a maga szempontjából. Végig ott motoszkált az elmémben a rossz érzés, miszerint Nashan rosszul választott velem…
Ahogy felálltak a következő küzdő felek, hamar feltűnt, hogy a különösen fiatal lány is részese a próbálkozó kvartettnek.
Alig tippeltem volna önmagamnál három, talán négy évvel idősebbnek, mégis vezéregyéniségévé vált csoportjának, ahol a nála jóval érettebb fiúkkal harcolt együtt a „lótuszpengések” képviselője ellen.
Bár az egyik kadét hamar kihullott, a maradék három különösen hevesen támadta a testőrt, kiváltképp a lány, aki társait megigéző vadsággal forgatta fegyverét.
Az öt perc végére mind a hárman talpon maradtak, bár a csapatmunkájuk kimerült javarészt annyiban, hogy engedtek vezéregyéniségük irányításának.
Az utolsó összecsapás mindehhez képest már nem szolgált túl sok érdekességgel, bár ketten is végig tudták csinálni a próbát, jóval passzívabbak voltak, mint az előttük próbálkozók.
- Sokféle teljesítményt szemlélhettünk meg ma! – Szólalt fel újra a testőrök főparancsnoka, miután a kadétok visszarendeződtek alakzatjukba… Legalábbis azok, akik még képesek voltak rá. - Voltak, kik felkészültebben érkeztek ide másoknál! Voltak, kik Ősök adta tehetségükkel élve tűntek ki társaik közül, míg másokon a gyakorlással töltött hosszú évek tükröződtek! Bármi is legyen az eredmény, amelyet elértetek, töltsön el titeket büszkeséggel a tudat, hogy itt lehetettek ma reggel, a Császár kertjében, szívetekben az eséllyel, hogy az ő fényében szolgáljatok. – A férfi újfent csak meghajolt, kimutatva tiszteletét. - Azok pedig, kik teljesítményükkel rászolgáltak testvériségünk jelképére, sose feledjék ezt a napot! Eddigi életetek eldobva, ma újjászülettek! – Elhangzottak az utolsó suttogások is a rangidős beosztottak részéről, majd kihirdették az eredményeket.
Természetesen az a fiatal lány is a „lótuszpengések” újoncává vált, aki csapata vezéregyéniségeként tűnt ki a kadétok közül.
Őt, s a többi örvendező „győztest” is teljes körű testőrök gratulációi árasztották el, majd kisvártatva elvezették a négyest új lakhelyük felé.
Jómagam a húgom példáját követve felálltam helyemről, majd további halogatást nem tűrve nekiláttam napirendem végrehajtásának.
Hogy mindez miért volt fontos a gyerekkorom szempontjából? Nos, az alig egy héttel később bekövetkezendő események végett…

- Shuu–chan. – Hasui aznap reggel is hamar rám lelt a folyosókon sétálva. Mindig is úgy hittem, hogyha valaki rájön Nashan titkára, az ő lesz…
- Menjünk együtt reggelizni, jó? – Mosolygott, miközben enyhén oldalra döntötte fejét, meglóbálva felkötött, halványvörös tincseit.
- Rendben, de ugye tudod, hogy nem ülhetsz ma se mellém az asztalnál? Az ülési rendet nem érdekelte eddig sem a nyafogásod… - Mint mindenre, a császári palotában arra is kötött szabályok voltak, hogy a család tagjai milyen sorrendben helyezkednek el tradicionálisan a különböző étkezések folyamán.
- Nem gond, megtanultam már a leckét. – A rubint egy világos, már-már rózsaszínes árnyalatában játszó szemei szinte ragyogtak, ahogy kimono-m ujját megfogva közösen indultunk el az étkező irányába,
Mindig is érdekesnek tartottam egyébként, hogy számos testvérem közül szinte csak én örököltem édesanyám vonásait, tengerkék haj- és szemszínemmel. A többiek szinte kivétel nélkül édesapámra emlékeztettek vöröses árnyalataikkal; természetesen Hakuren is hasonlót tudhatott magáénak bordó frizurájával, és íriszeivel.
- Jó reggelt. – Köszöntött egy hang, s az érzés, ahogy orrom hirtelen gyengéd érintés futja végig.
A korábban látott fiatal lány egy különös, fekete farokról alálógva lebukfencezett elém a folyosó viszonylag alacsony mennyezetének egy részéről, majd talpra segítette önmagát térdelő állásából.
Meglepetten léptem hátra, hisz a jelenet önmagában is szokatlan volt, hát még az újonc gerincéből kiálló, sötét testrész.
Ezt leszámítva a megszokott volt megjelenése, barackvirág színű tincseit hátrakötve hordta, hogy az jól illeszkedjen díszes bőrviseletéhez, amelyet a „lótuszpengések” újoncai kaptak.
Kishúgom is hasonlóképp élte meg a különös köszöntőt, hisz ő még a fenekére is esett, miután rálépett kimono-jának szegélyére.
- Ó... – Szólaltam meg végül, bár kissé zavartan. - Tudom, ki vagy. De nem szabadna itt lenned.
- Igen, nem is túl jó a palota védelme, ami azt illeti. – Homlokát bizonytalan ráncokba húzta. - Ha nem egy tizenhárom éves lennék, akinek köze sincs a bérgyilkossághoz, hanem egy tapasztalt orgyilkos, már nem lennének örökösök. – Vádló szavai még inkább megleptek, ám mielőtt egyáltalán átgondolhattam volna a feleletem, ő folytatni kezdte. - Az őrök váltása kiszámítható. Mindig ugyanazokban a műszakokban dolgoznak, és mindnek megvan az a kihasználható dilije, ami több, mint elég, hogy eljuthass mellette. A „lótuszrendesekre” is ráférne egy újraképzés. Többen kártyáznak, mint járják a folyosókat. Ó, és elsóztam a reggeliteket. Cián is lehetett volna. Kezdésnek ennyi. – Sárgás szemeit várakozóan meresztette rám.
Hirtelen támadt zavaromban nem igazán tudtam, mit reagálhatnék. A lány belépője önmagában is meglepett, hát még mondandója.
Mindez egyszerűen túl távol állt szabályos pontokba szedett mindennapjaim világától, amelyet ő azonnal romba döntött.
- Nos... – Hasui mindeközben a hátam mögé sétált, s minden bizonnyal igencsak morcos tekintettel kezdte szemlélni az újoncot. - Ha mindez igaz, arról Yanshen főparancsnok bizonyosan tudni szeretne. A „lótuszrend” a legkiválóbban képzett katonák gárdája, nem szabadna eltűrnie a legkisebb hibákat sem. – Közöltem vele, mikor is beugrott egy elég egyértelmű kérdés. - De miért nekem mondod el mindezt?
- Te is egy vagy a gyenge láncszemek közül. – Borostyános árnyalatú tekintetét sűrű pislogások törték meg. - A bátyád általában nem jár egyedül, mert szegődik mellé egy saját testőr. Az utána következő trónörökös viszont te vagy, és sose jár melletted senki, csak a húgocskád. Kétszeresen jó célpont vagy, és senki se véd meg. Látod? Már sokszor megölhettelek volna titeket, hisz még csak annyi életösztön se volt bennetek, hogy őrségért kiáltsatok. – Különös, ám amit mondott, az... Igaz volt. Ha nem számítjuk, hogy árnyékká változhattam volna a pengéje elől, amit ő persze nem tudhatott.
Mégis, addig a percig bele sem gondoltam mindazon tényekbe, amelyeket felsorakoztatott ellenünk. Miért is tettem volna?
A palota kulcsfontosságú pontjain remekül képzett „lótuszpengések” állomásoztak, akárcsak a külső területein is.
Továbbá, a nagyapánk által ránk hagyott szégyen ellenére is a császár egy köztiszteletben álló személyiség volt, nemzetünk legtöbb polgára már a gondolattól is megborzongott volna, hogy az ő, vagy családjának életére törjön. Mindebből kifolyólag sosem éreztem szükségességét személyes védelemnek, mint a bátyám esetében, aki csak koronahercegi címe miatt rendelkezett hasonlóval.
Mégis, az a lány rangom és saját helyét teljesen figyelmen kívül hagyva, szemtelenül kimondta véleményét.
- Nem kiáltottam őrségért, ugyanis nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni a gárdánál, ahol kadét lettél. – Gondolataim összeszedve, akkor már határozottan feleltem a „behatolónak”. - Az észrevételeid helytállóak, ugyanakkor tényleg úgy hiszem, hogy azokkal a főparancsnokot kellene megkeresned, majd inkább a kiképzésedre rákoncentrálnod. A felvételi meccsen jól helytálltál, ám hiába jöttél rá pár hibáira, egy teljes értékű „lótuszgárdás” és a közted lévő különbség azért tisztán megmutatkozott. – Fogtam ré Hasui kezére. - Most pedig, ha megbocsájtasz, meg kell jelennünk a reggelinél, mert már így is késében vagyunk... Igyekszünk majd elkerülni a sós fogásokat.
- Jobb szeretném, ha te említenéd meg ezeket a főparancsnoknak. A trónörökösnek piros pont, a kadétnak pedig fekete, hogy tiszteletlen a feljebbvalójával. – Hiába próbáltam tovább haladni, a lány még mindig az út közepén állt.
- A tiszteletlenség egyébként sem ismeretlen számodra... – Fúrtam halványkék szemeimet a hozzám igencsak közel kerülő arcba. - Ám legyen. Azoknak, amiket elmondtál, minden itt élő hasznát láthatja, és magam is szükségét érzem a változtatásuknak. Hogy egy átlagos őr kártyázik szolgálatban, még egy dolog, ám egy lótuszgárdás akkor is végigállja lándzsával a kezében a nyolc órás szolgálatot, ha eközben még a levegő is alig mozdul a posztján! – Ez a részlet igencsak dühített… - A forrásaim névtelenek maradnak persze...
- Reméltem, hogy megfogadod a tanácsomat. Most pedig... – Az újonc arca felfújódott, miközben sárgás íriszeiben rózsaszínes szikra villant. - Viszontlátásra, uram, hölgyem. – Ösztönösen hátraugrottam a húgommal együtt, mikor is a lány száját világos füst hagyta el, átláthatatlan felhőként körülölelve őt.
Nem lepett meg, hogy a gőz elpárolgásával neki már nyoma sem volt… Érdekes egy ágát gyakorolta a „Művészeteknek”, ez már akkor is világossá vált.
Bár a módszerei igencsak rendhagyóak voltak, mégis nyugtalanítottak azok az információk, amelyeket megosztott velem. Ígéretemhez híven, még aznap délután felkerestem a császári őrség főparancsnokát.
Az öreg, sokat látott férfi kissé bizonytalanul fogadta egy kilencéves, és névtelen forrásainak észrevételeit, ám rangomból adódóan nem merte figyelmen kívül hagyni kéréseimet. És mint később kiderült, mindketten helyesen cselekedtünk, amikor megfogadtuk rendhagyó módon szerzett tanácsainkat, így megerősítve a palota belső védelmét…

Éjszaka volt, ám az álom képtelen volt hatalmába keríteni. Talán ez is Nashan különös tanításainak volt betudható, de a megérzéseim egyre erősebbé váltak, és itt nem csak az érzékszerveimre gondolok.
Persze, a szaglásom is megerősödött, már messziről meg tudtam különböztetni a palotában élőket az illatuk alapján, vagy épp több folyosónyi távolságból is meghallottam, ha valaki közeledett felém. Ám nem csak erről volt szó.
Az ösztöneim is kiforrottabbá váltak, én pedig megtanultam bízni bennük. Ezért is volt az, hogy aznap éjjel nem engedtem az álomnak, miközben mellkasom egyfajta ijesztő, fenyegető érzés mardosta.
Az árnyak a barátaim, az éjszaka pedig az otthonom. Nashan mindig ezt mondogatta.
Ezen szavakból próbáltam erőt nyerni, miközben végignéztem szobám luxusán, amelynek pompáját a hajnal homálya tompította.
Érzéseimre egyfajta rájátszásként különös, oda nem illő hangok töltötték meg az elmém. Eleinte képzelődésnek, az alvatlanság mellékhatásának tudtam be a különös jelenséget, ám hamar rájöttem, hogy annak forrása igenis valós.
Ordibálások, kétségbeesett parancsok, s csizmák dobogása töltötte be lakosztályunk folyosóit, miközben az ajtóm egy határozott mozdulat áldozatává válva majdhogy kiszakadt helyéről.
Tudtam, azonnal árnyékká kéne válnom, s így elrejtőznöm a sötétség ölelő karjaiban. Mégis, az addig sosem tapasztalt helyzet félelme megbénított… Az idegen, ki belépett a szobámba, egész kilétét szürke rongyok mögé rejtette, ám felerősödött érzékeimnek hála így is jól ki tudtam venni jéghideg pillantását, amely úgy tekintett le rám, akár egy darab húsra.
A „Művészetek” segítségével egyfajta pecsétet helyezett a bejáratom maradványaira, elzárva minket a külvilágtól. Ezt követően megindult felém…
Nem sietett, ám lassú sem volt. Magabiztosan, kimért léptekkel közelített, karjában már véres pengéjét szorongatva.
A megoldás kézenfekvő volt… Mégis, kilenc évesen, elárasztva a gyilkos szándéktól, merénylőd érzelemmentes szemeibe nézve… Teljesen megdermedtem. Sosem éreztem hasonlót, még akkor sem, mikor első alkalommal pillanthattam meg Nashan-t, Az ő esetében egyfajta áhítattal teli borzongás kerített hatalmába, ám akkor ez másképp volt. Színtiszte félelem bénított meg láthatatlan béklyóival, s alacsonyított le egy haszonállat szintjére, ki tehetetlenül várja a biztos kezű hentes kését.
Újabb lépéseket tett meg, s már csak pár méterre volt tőlem… ~ Gyerünk… Csináld már… Meg fog ölni…
Csak ez járt a fejemben. Halálos lassúsággal, mintha csak ki kellett volna tépnem önmagam egy láthatatlan világ fogságából, elkezdtem árnyékká alakítani a testem… Ám tudtam, nem sikerülhet. Még csak a kézfejem olvadt eggyé a homállyal, mikor az idegen már az ágyamnál járt… Majd egy tükörszerű csattanás hangja mindent megváltoztatott.
Vörös, lángoló sziluett vágódott a látképembe, önmaga alá temetve a meglepett merénylőt. A démonszerű lény kezében egy naginata pördült meg, s éles végével a rongyokba bugyolált idegen mellkasába mélyedt. Ám itt nem állt meg… Már-már hisztérikusan, újra és újra az áldozata felsőtestébe vájta a lándzsaszerű fegyverpengét, tucatnyi lyukat ütve rajta.
A hús cuppogásának hangja volt az egyetlen, ami megtörhette a némaságot, mígnem a démon újra fogást váltott a naginata-n, majd a hulla koponyájába döfte azt.
Még mindig a félelemtől megláncolva, kifejezéstelen arccal néztem végig a jelenetet.
A lény valamiért ismerősnek tűnt… Az alakja kecses volt, nőies vonásainak csak legintimebb pontjait fedte egyfajta kéregszerű viselet. Hosszú hajkoronája a lángok színeiben pompázva hullott egészen derekáig, míg szemei is ugyanazon ősi elem árnyalataiban égtek.
Még itt-ott szikrák rohantak végig javarészt fedetlen bőrén, hogy elporlassza a korábban ráspriccelő vérfoltokat, majd narancsos fények kíséretében a démon megszűnt létezni… Talán senki sem lepődik meg, amikor kijelentem, hogy ekkor már ugyanaz a lány térdelt a holttest felett, aki pár héttel korábban felhívta figyelmünket a palota belső védelmének hiányosságaira.
A lángoló teremtmény nem hagyott mást hátra maga után csak egy, a fegyverét reszketve szorongató, összezavarodott gyermeket, aki kitágult pupillákkal bámulta tetteinek következményét.
Bár magam sem voltam sokkal jobb állapotban, tartoztam a „lótuszpengések” újoncának, hisz mégiscsak megmentette az életem. Erőt vettem hát jégtömbnek ható lábaimon, s a gyilkosságától megviselt lány mellé sétáltam.
- Köszönöm. – Helyeztem tenyerem reszkető vállára.
Még sosem láttam ennyire törékenynek az addig örökké magabiztos kadétot, akin akkor először jól meglátszódott fiatal kora, s tapasztalatlansága.
- Ezt kéne tennie egy tagnak a „Lótuszok” közül. – Szavalta üresen.
Korábbi alakja miatt az ujjaimon különös forróság szaladt végig, ám nem rántottam el a karomat. Úgy véltem, erőt adhat neki az érintés, kirángathatja a külvilágba az önmagába fordult gondolatait.
Valószínűleg akkor vette el először egy másik személy életét, ami bármely értelmes emberi lény lelki világát alapjaiban rengetné meg. Gondolkodtam, miképp nyújthatnék neki további támaszt, ám a mindaddig legkézenfekvőbb, nyugtató hatású csendet császári testőrök ordibálásai törték meg, akik bár késve, de hurrikánként rontottak be szobámba.
Mielőtt bármit mondhattam volna, az egyikük gyomron vágta megmentőmet bisento-ja fanyelével, míg egy másik maga mögé rántott.
- Már elült a veszély... – Jelentettem ki nyugodtan, hisz úgy véltem, az adott körülmények közt azzal érhetem el a legnagyobb hatást.
Ám a két „lótuszpengés” még így sem fordított különösebb figyelmet a szavaimra, pusztán a már rég elmúlt veszélytől próbáltak megóvni, miközben tekintetükkel átfürkészték a helyiség valamennyi szegletét. Valószínűleg további intézkedésekig az erősítésre vártak…
- Hát itt is történt egy kísérlet... – Tűnt fel a főparancsnok is kisvártatva, arcán szokatlanul erős ráncokkal.
Újabb „lótuszpengések” özönlöttek a vér és égésszagú szobába, én pedig egyre kevésbé tudtam kivenni a tömegben megmentőm alakját. Szerencsére nem lett komolyabb baja az ütéstől, ám a lelki megpróbáltatásai még ugyanúgy szorongathatták, ahogy érzelemmentesen felülve, ismét a hulla felé fordította arcát.
- Jól van hercegem? – Szólított meg Yanshen, miközben aggodalmasan letérdelt elém, s végigtapogatta a testem.
- Nekem nem esett bajom. Hála neki. – Hívtam fel a figyelmet az önmagába fordult lányra. - Ám számára el kéne a segítség.
A parancsnok szerencsére hamar összerakta elméjében a történteket, s arra fordította figyelmét, akinek szüksége is volt rá.
- Ez a maga műve? – Kérdése közben pár orvos is csatlakozott köreinkhez, de én gyorsan elhessegetem sajátom.
Megmentőm eközben motyogott valamit, de talán csak önmagának szánt szavait követően már egy hangosabb, jóval határozottabb felelettel is szolgált felettesének.
- Én védtem meg a herceget, igen.
Alighogy összeszedte magát, még tovább nőt az egyre kisebbnek tetsző helyiség lélekszáma.
- Uram, újabb holttestet találtunk, a folyosó végi raktárnál. Hange volt az, erre a szintre volt ő is beosztva az éjszaka! – Hadarta el a megdöbbentő híreket parancsnokának.
Yanshen fáradtan felsóhajtott, majd visszafordult megmentőmhöz.
- Megsérült?
- Nem, azt hiszem, nem. – Állt lábaira a lány, próbálva leküzdeni enyhülő remegését. - Amint hallottam a riadót, elsiettem a harc elől, parancsnok, sajnálom. Úgy éreztem, egyből ide kell jönnöm. – Tekintetnünk egy pillanatra találkozott a különböző emberek gyűrűjében, ám jól tudtam, azon körülmények között én már nem tehettem egyebet a kadétért.
A főparancsnok csak bólintott az elhangzottak után, mire a lány még kiegészítette mondandóját.
- Természetesen vállalom a csata elhagyásának és a riadókészültség figyelmen kívül hagyásának a következményeit.
- Később még megvitatjuk tetteinek helyénvalóságát! A császári lakosztályt továbbra is szigorú megfigyelés alatt fogjuk tartani az éjszaka hátralévő részére, ám az lenne a legjobb, ha most lepihenne a gyengélkedőn... Sok mindenen átment. – Ezzel én is egyetértettem, és örültem, hogy megadják megmentőmnek azt a nyugalmat, amire szüksége lehetett.
A korai feszültség folyamatosan engedett szorításából, s mikor a családom többi tagjához vezettek, visszatért a teljes biztonságérzetem. Hasui persze különösen aggódott a hírek hallatán, és még az édesanyánk is velünk töltötte az éjszaka hátralévő részét.
Mint később megtudtam, Hakuren személye ellen is indult egy, az enyémhez nagyon is hasonlatos orvgyilkos kísérlet, ám az ő személyes testőre azt igencsak trükkös módon meggátolta.
A próbálkozások hátterében az „Őrzők” rendjének tagjai álltak, olyan emberek, akik már több száz éve az „Ősi Szellemek” által ránk hagyott „Ereklyéket” voltak hivatottak felügyelni. Sokan a nagyapám tetteinek megtorlásául tudták be a kísérleteket, de természetesen a rend képviselői mindent tagadtak, elővették legmélyebb bocsánatkéréseiket édesapám színe előtt, s renegát, a száműzetés szélén álló tagoknak titulálták az árulókat.
Bár a császár viszonylag könyörületesebb arcát mutatta az „Őrzők” irányába, így is jócskán megtépázta azok kiváltságait, így például már a palotában sem járkálhattak olyan szabadon, mint korábbam… Nyilvánvalóan ez is segítette őket abban, hogy gond nélkül átjuthassanak bizonyos pontokon.
Ami pedig a megmentőmet illeti. Nos…

- Hamarosan kezdünk... – Szólítottam meg a lányt, aki a gyengélkedő ablakpárkányának dőlve figyelte az egyre csak alábukó napot.
Kipihentebbnek, s összeszedettebbnek tűnt, mint az azt megelőző éjszaka, krémszínű tincsei is rendezetten keretezték már kisimult arcát.
A pihenéssel töltött idő jót tehetett a számára. S azt is tudtam, hogy édesanyám meglátogatta őt még az én érkezésem előtt…
- Tudom, csak ez olyan... furcsa.
- Nem tudok sokat rólad. De sokkoltnak tűntél, amikor megölted azt a merénylőt. Ez azonban természetes... Sajnálom, hogy nem fejezhettem ki jobban a hálám. A körülmények hamar kaotikussá váltak. – Sétáltam hozzá közelebb, három lépésnyire megállva a nyitott ablaktól.
- Sose gyilkoltam ezelőtt, de... helyesnek tűnt. – Még mindig kifelé meredt, helyettem az égboltnak ajánlva tekintetét, amely szép lassan felöltötte vörös, s narancsszín éjjelijét. - Ennyit tehettem, de... megmentettem az életed, szóval...
- Nehéz megmondani, hogy mikor helyes megölni valakit, és mikor nem. Ám ő volt az, aki fegyvert ragadott más vérének a kiontására. Elbukott, és szembenézett a következményeivel. Ha nem lépsz közbe, talán ő volna az, aki most élne, és én lennék helyén a holtak közt. - A rengeteg filozofikus jellegű tanulmányom már olyan fiatalon is határozott véleményt formált bennem a közelmúlt eseményeiről. Ám azt is tudtam, hogy megmentőm világnézete talán még nem olyan kiforrott, mint a sajátom. Szellemileg éretlenebb lehetett nálam, egy gyermek, akinek idejekorán kellett bemocskolnia a kezét. - Persze mindez talán nem segít át belső küzdelmeiden. Sajnálom, hogy erre kényszerültél.
Ő jól láthatóan elgondolkodott a mondandómon, ám szavak helyett csak egy biccentéssel felelt, miközben még mindig a naplementét kémlelte.
Nem tudhattam, mik játszódhatnak le az elméjében, és egyre kellemetlenebbül éreztem magam. ~ Talán megutált, amiért ölnie kellett miattam, és ezért nem néz még csak rám se. Vagy egyszerűen még össze van zavarodva, és inkább a saját belső érveivel akarja lezárni vívódásait, mintsem valaki más elveivel.
- Öhm... – Zavaromban oldalra pillantottam, s úgy véltem, az lesz a legjobb, ha felhozom a másik témát. - Olyan ügyben is szólnom kell, hogy előkészítették számodra a ruháidat az eskütételhez. Nem ártana lassan elindulnod, hogy felkészülhess.
- Külön... ruhám lesz? – Pillantott rám, akkor először. Olybá tűnt, a beszélgetés irányának megváltozása felkeltette az érdeklődését. - Amim van, nem megfelelő?
- Elég a ceremóniára átvenned. Tradíciók, szeretjük komolyan venni. – Bíztattam őt egy halvány mosollyal.
- Rendben van. – A párkányról lefordulva ujjai közé fogta fegyverét, majd elém lépett.
Alig egy ujjnyi távolság választott már csak el a nálam akkor még kissé magasabb lánytól, aki valamiért nagyon élvezhette az ilyen közeli testhelyzeteket…
Sejtem, még meg kívánta várni, hogy akad-e további mondanivalóm számára, mielőtt távozna, ám ez a szokása valamelyest feszélyezett.
- A ceremónia után még beszélünk. – Biztosítottam e felől, miközben visszafogtam tenyerem egy önkéntelen mozdulatát.
Abból a közelségből szívesen megöleltem volna a lányt, így is kifejezve felé tanúsított hálámat, de inkább mégse tettem… Furán festett volna, hiszen magasabb volt nálam…
A „lótuszpengések” újonca rábólintott szavaimra, majd elhagyta a szobát.
Fürdetés, öltöztetés, mindehhez pedig segítő szolgálók vártak rá az éjszaka esedékes ünnepség előtt, amelyről már édesanyám is értesítette őt korábban.
Én már felkészülten vártam az alkalmat; vállamig leérő, kék hajam egy vékony, fehér arannyal kivert fejdísz fogta össze, míg testem a sokrétegű júni-hitoe fedte. A majd tíz kilogrammos, nehéz öltözék bár pompás látványt nyújtott a különböző ünnepségeken, elég nehézkessé tette a mozgásom. A kimonók alatt még egy alsó kimonó, és hakama is helyet kapott a viselet felépítésében, mind az adott évszakunk, az ősz különböző motívumaival díszítve.
A ceremónia a császári fogadóteremben került megrendezésre, ahol atyám személyesen fogadta azokat, kik az est főszereplőinek mondhatták magukat – olyan „lótuszpengés” harcosokat, akiket méltónak véltek arra, hogy valamely herceg, vagy hercegnő személyes testőrévé avassanak.
Természetesen a megmentőm is részese volt a kiválasztott hatoknak, így minden akkor már megszületett testvérem saját „pajzsot” szerzett a hátára.
A lány egyébként igencsak szokatlan látványt nyújtott ceremonikus megjelenésében, külleme merőben eltért a tőle megszokott képtől, amelyet bőrpáncélja, és harcos kisugárzása jellemzett leginkább.
Azon az estén senki sem kérdőjelezte volna meg, ha kijelentik, hogy ő is császárságunk egy ékköve.
Bár sajátomnál kevesebb rétegű kimono-t, egy kosodét viselt, az így se nélkülözte az udvar pompáját. A nyitott ujjú öltözék szabadabb mozgást biztosított számára a könnyedségével, s világos árnyalatai tökéletes összhangban voltak barackszínű, aranyfésűvel díszített frizurájával.
Az eskütétel ünnepélyes körülmények közt zajlott le, s bár előre felkészített vacsoraasztal várta a jelenlévőket a későbbi órákra, én viszonylag hamar távoztam a csarnokból.
Mivel a beiktatás újszerű volt a történelmünkben, magától értetődően egy tradíció sem szabályozhatta még, így jelenlétem sem köthette oda semmi.
Nem arról volt szó, hogy kedvtelenül álltam volna az eseményhez, sokkal inkább úgy véltem, a szobám felkészítése fontosabb, mintsem szoborként való díszelgésem. Bár különös volt a gondolat, miszerint egy lánnyal kell majd egy légtérben aludnom, átláttam az intézkedés szükségességét.
A legtöbb orvgyilkossági kísérlet – akárcsak az egy nappal korábbi is – az éjszaka folyamán megy végbe, és hiába erősítették meg még inkább a palota biztonsági előírásait, utolsó védvonalként nagyon is hasznos lehet egy éber testőr a célpont közvetlen közelében.
Ennek megfelelően szereztem magamnak pár izmosabb szolgálót, akikkel kihordattam néhány, feleslegesnek vélt mahagóni bútoromat, s a helyére áthozattam egy ágyat vendégszobáink valamelyikéből. Bár a fekhely méreteiben eltörpült a sajátom mellett, a kényelmére egy külföldi diplomatának sem lehetett volna panasza, és úgy gondoltam, a mindaddig katonás körülményekhez szokott lány egyébként is túlzásnak vélte volna, ha magasabbra sarcolom igényeit.
Az átrendezést követően leszedtem magamról az ünnepi kiegészítőket, s tengerszín hajamat is kiengedtem az éjszakára. Már csak egy egyrétegű, jól szellőző kimono-t viseltem az ágyamon ülve, mikor újdonsült testőröm is megérkezett.
Sokáig elmaradt, ám ezért senki sem hibáztathatta volna, hisz akkor tapasztalhatta először az udvar kegyeinek mámorító hatását.
- Remélem, elégedett leszel a körülményekkel. – Jegyeztem meg, miközben az új nyughelyét vette szemügyre.
- El se tudnád képzelni, honnét jutottam ide… - Idézte fel valószínűleg emlékeit, kontrasztba helyezve azt a helyiség vagyonokat érő berendezésével. - …sőt, már szinte én se tudom...
- Ez esetben örülök, hogy kikerültél onnan. – Tudattam vele mosolyogva. - Ha bármire szükséged lenne a továbbiakban, jelezd majd nyugodtan. Akár a biztonság növelésének, akár saját kényelmed érdekében.
- Rendben, bár... ez gondolom fordítva is igaz. – Zavara még inkább megmutatkozott rajta, hisz teljes ünnepi pompájában feküdt le a helyére. Bár az is lehet, hogy csak élvezte a viseletet, és nem akart megválni tőle…
Még különösebb volt számomra az eset annak tudatában, hogy külön összeszedettem a lány ingóságait, amelyek az ágya végén pihentek egy díszes, nyitott fedelű ládában. Mindenesetre nem emeltem szót ilyen témában, végül is ő jobban meg tudta állapítani valószínűleg, hogy miképp kényelmes számára a pihenés.
- A palotát most már nem hagyhatom el ezek szerint... csak ha te így teszel, igaz? – Kérdezett rá pár perc csendet követően.
- Gondolom, akadhatnak nagyon egyedi esetek, melyek ezt megváltoztathatják, de alapvetően így van. Volna esetleg valakid, akit meg szeretnél alkalomadtán látogatni? – Érdeklődtem, még mindig ágyneműmön térdelve.
Korábbi megmentőm kisvártatva megrázta enyhén sminkes arcát, majd elmosolyodott.
- Ennél sokkal mókásabb dologra gondoltam. Eljönnél egyszer velem vadászni?
- Vadászni? Vadállatokra? Attól tartok, atyám csak egy nagyszámú kísérettel engedélyezné azt... – Töprengtem el a lehetőségeken.
A vadkan vadászat nálunk is nagy népszerűségnek örvendett, ám mivel azt minden esetben hagyományos fegyverekkel, a „Művészetek” használata nélkül bonyolították le, néhol veszélyessé vállhatott. A császár, ki nem volt tisztában valódi képességeimmel, még ha bele is egyezett volna hasonlóba, legalább tucatnyi „lótuszpengést” adott volna mellém, én pedig nem lettem volna több puszta szemlélődőnél.
- Ó, nem, nem vadállatokra. – A lány sárgás szemei játékosan ragyogtak. - Annál sokkal veszélyesebbekre. – Azzal karját kihúzta vastag takarójának súlya alól, amely először csak elkékült, majd páncélszerű jégtüskék fogták közre.
- Az nem... természetes jég. – Egyértelmű volt, igen, ám mégis ki kellett mondanom, az elem baljós kisugárzását érezve. - A merénylővel szemben pedig tűzzel léptél fel, Érdekes ágát űzöd a "Művészeteknek". – A testét manipulálta, akárcsak én. Ám teljesen másféle eszközökkel…
- Igen, így is mondhatjuk. – Testőröm ekkora már teljesen kitakarózott, s elhelyezkedett velem szemben saját ágyáról felnézve. - Szóval, érdekel a dolog?
- Mikre szeretnél pontosan vadászni? A... „Túlvilág” lényeire? – Idéztem vissza a korábban látott, lángokban úszó teremtményt.
- Ezek itt élnek. Nem mondanám, hogy köztünk, de... bárki, aki kicsit gonoszabb, mint az emberek, vadászható. – Dőlt közelebb, mintha csak egy titkot kívánna megosztani velem. - Csak az embernél gonoszabb lényt nehéz találni.
- Az emberek sokfélék lehetnek. De igen, sokak esetében igaz, amit mondasz... – Nehéz lett volna elfeledni azokat a szemeket, amelyekben olyan értéktelennek tükröződtem, akár egy halott, aprításra szánt állat. - De ezért kell nekünk, a császár családjának példát statuálni viselkedésünkkel, amelynek mindenki nyomába szegődhet.
Ugyanakkor azt sem tagadhattam volna, hogy izgalommal töltött el a lány ajánlata. Érdekeltek azok a különös lények, amelyeknek az erejét ő is felhasználta, hisz talán Nashan figyelmeztetéseihez is közük lehetett.
- De igen, azt hiszem szívesen elkísérnélek egy hasonlóra, magam is többet tudnék meg a "Művészetek" egyéb ágairól így. Ám várnom kell még vele pár évet, mielőtt ilyesmire engedélyt kaphatnék...
- Miért? Miért kell mindenről tudniuk? – Suttogta szobatársam, már saját ágyának szélébe kapaszkodva.
Egyre közelebb került hozzám, olybá tűnt újfent erőt vesz rajta az engem feszélyező szokása…
- Mert ezt várják el tőlem. – Feleltem meglepett hanglejtéssel, hisz számomra mi sem volt természetesebb ennél.
Mint említettem is, az uralkodócsalád feladata népe előtt járnia saját példájával. Akkoriban pedig semmi sem volt fontosabb számomra ezen elvnél, saját akaratom mindig alávetettem ennek a felfogásnak. Egyedül Nashan létezésének eltitkolása volt a kivétel…
- Szóval ez egy szabály?
- A napirendjeimhez muszáj tartanom magam. Ha saját foglalkozást szeretnék beiktatni, azt előre jeleznem kell... Mint például amikor megnéztem a felvételiteket. – Bár az egy kicsit másképp történt, de abba nem akartam belemenni… - Ám nem hiszem, hogyha egy hasonlót kérvényeznék, azt engedélyeznék a számomra. Egy jó ideig biztosan nem...
- Hmm, ez jól hangzik. – Nem értettem, ezt miről gondolhatta, ám a lánynak nagyon megtetszett valami. - A szabályok arra vannak, hogy áthágjuk őket! – S azzal a már így is pár karnyi távolságot egy érintésnyire csökkentette köztünk azzal, hogy áthuppant az ágyamra. - Én vagyok a testőröd, én vigyázok rád... csak egy hajnal kell nekünk.
A leheletnyi közelségből már éreztem szobatársam illatát, melyet a ceremónia előtt használt rózsavíz, s parfümök kölcsönöztek neki. Bár olyan fiatalon nem érdekelt még a testiség, különös zavart éreztem, kevésbé feszélyezőt, mint a korábbi, hasonló alkalmak folyamán.
- Áthágni? De ha megtudják... Az nagyon rossz lenne. Nem szeretném, hogy megbüntessenek miatta. – Akár esküszegésnek is bélyegezhettek volna egy ilyesfajta esetet, melynek következményei elég egyértelműek…
- Ezért fogjuk titokban tartani. – Kacsintott kajánul testőröm. - Hisz biztos neked is vannak titkaid. – Igen, de még mekkorák… - Egymás előtt nem lehetnek nekünk, együtt kell lépnünk és gondolkoznunk, hogy ne essen bajod… de másnak nem muszáj tudnia bármiről is. – Bár felfogása szembement szinte minden elvvel, amelyeket addig tanultam, már Nashan esetében is átléptem egy bizonyos határt…
- Ó. Ha jobban megismersz, jobban meg is tudsz védeni... Értem. Végül is, izgalmasnak hangzik. – Ezt nem tagadhattam, s fel is lelkesedtem valamelyest a mihamarabbi „vadászat” ötletére. - Bízhatok benned ugye? Megvédesz majd?
- Persze, hisz így kerültem ide. Megvédtelek. – Jelentette ki teljes magabiztossággal, ahogy arra számítani lehetett.
- Végül is igaz... – Szedtem össze gondolataimat, miközben szabályos ülőhelyzetbe tornáztam magam a lánnyal szemben. - Rendben. Csak várjunk még vele pár éjszakát kérlek...
- Hmm. – Döntötte oldalra a fejét kissé meglepetten. - Miért?
- A tegnap történtek miatt. Pár éjszakát még inkább a falakon belül töltenék. – Tudtam, hogy minél hamarabb túl kell lépnem félelmeimen, melyeket Nashan egyenesen kigúnyolt volna. Ám akkor még túl erősen véreztek a karmai által vájt sebek…
- Hol történt az incidens? A falakon belül. – Ráncolta össze homlokát. - Így biztonságosabbnak tűnik a palota, mint a külvilág, ahonnét én jöttem?
- Nem a külvilág, vagy a falak különbsége aggaszt. Csak kicsit össze kell még szednem magam. Itt. – Mutattam mellkasomra. - Ez minden.
A lány meglendítette karját, majd egy igencsak erőteljes ütést mért a hátamra nyitott tenyérrel… Meglepetésemben el is borultam volna, ha nem kap el fél karjával, majd ölel magához.
Már nem csak illatát, de ruhájának selymes anyagát, s az alatta lapuló bőrének melegségét is jól éreztem.
Bár különös volt, amit csinált, s egy másik szolgáló sem mert volna akár csak gondolni is hasonlóra az uralkodócsalád egy tagjával szemben, az a pár pillanat teljes idillben szállt tovább…
- Bátorság nincs félelem nélkül. – Mondta testőröm, miközben visszabillentet korábbi helyzetembe.
Nem igazán tudtam volna szavakban reagálni a tetteire, ám nem is éreztem szükségét… Egyértelműen a jó szándék vezérelte a lányt, és talán ahonnan ő jött, ott nagyobb szerepe volt a közvetlenségnek is…
- El tudom torlaszolni a félelmeim, de belátom, hogy attól még léteznek. Csak... Ijesztő volt. – Feleltem inkább a szavaira. - De te sokkal nehezebb helyzetbe keveredtél, mint én. Tiszteletlenség lett volna kimutatnom a gyengeségem, így is túl sok figyelmet kaptam az eset után, ami inkább neked járt volna.
- Ugyan. Hisz te élted végig azokat a félelemmel teli pillanatokat, én csak... véget vetettem neki. – Az emlékek őt is felzaklatták, mindaddig magabiztos mosolya veszített erejéből.
- Nehéz volt... Mindkettőnknek. – Görbültek ajkaim az övéihez hasonlatos vonallá. - Csak tényleg azt hittem, hogy azt a már eleve véres kést... – Inkább nem is bolygattam tovább a történteket… - De szerencsére felbukkantál. Örülök, hogy így történt. De most már az lenne tényleg a legjobb, ha lepihennénk. Szükségem van még egy kis időre, amíg túllépek a tegnap történteken.
Szobatársam bizonytalanul biccentett, majd szótlanul visszasétált saját ágyára. Az volt az első közös megpróbáltatásunk, amelyen mindkettőnknek túl kellett tennie magát.
Bár nem aludtam sokat az éjszaka, és azok az órák sem pihentettek igazán, első lépésnek tökéletes volt beszélgetésünk, továbbiaknak pedig újdonsült testőröm jelenléte…

Ahogy teltek az évek, egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
Több alkalommal is vadásztunk démonokra, olyan lényekre, akiknek a lány képes volt felvenni az alakját, miután hosszabb ideig megérintette őket.
Bár a jellemünk eltérő volt, jól kiegészítettük egymást. Gyakran csábított arra, hogy olyasmiket csináljunk, amiket nem szabadna, és rugaszkodjak el merev viselkedésemtől. Ezért, s egyedi képességeiért aggattam rá egy sajátos becenevet, amelyen csak én szólítottam őt… Rosier, a csábítás démona. Különös mód tetszett neki…
Persze Nashan-nak mindez kevésbé. Szerinte jó ötlet volt kihasználnom a lány adottságait, ám érzelmileg nem kötődhetek hozzá, különben az kihatna céljainkra.
Amikor a lány tudomást szerzett a létezéséről, annak örült a legkevésbé… Persze mondhatni elkerülhetetlen volt, hogy a testőröm minden ügyeskedésem ellenére rájöjjön legnagyobb titkomra, a sárkány ezt teljesen másképp látta.
Megfedett, kioktatott, ám a képzésemet esze ágában sem volt félbe hagyni. Rosier végül is tartotta a száját, hisz nem ez volt az első közös titkunk, így különösebb gond nem történt.
Én pedig egyre erősebbé váltam… Nashan külön gyakorlópályát teremtett számomra az árnyékok manipulálásával, amely kíméletlen próbák sorozataival feszítette meg érzékeimet, s reflexeim egyaránt.
Megtanított arra, miképp használhatom fegyverként magam is az árnyakat, valamint titkos technikák alapjait is megosztotta velem.
Tizennégy voltam, mikor elérkezettnek látta az időt, hogy egy feladatot adjon a számomra…

- Nashan szerint a nekromanta a közeli barlangokban rejtőzködik. Ha minden igaz, éreznem kell majd a szagát egy bizonyos közelségből. Szerinte... elég büdös lesz. – Grimaszoltam, majd a mellettem lépdelő lányra pillantottam.
Jól festett a testéhez simuló, utazásra szánt bőrruhákban, amelyek kiemelték a tizenhét éves korára már érett idomait.
- A halálnak nincs jó illata. – Bólintott. - De nekem emberi alakban nincsenek ilyen készségeim, úgyhogy rád hagyatkozok.
Biccentettem, bár akkor még semmi különös szagot nem hozott magával a szél. Az erdő, amelynek ösvényén sétáltunk, teljesen lefoglalta érzékeim, elmém a nedves avar illata, s az állatok különböző hangjai töltötték meg.
- Bár őszintén kicsit izgulok azért... Most először bíz rám bármi komolyabbat. Remélem nem sülünk fel. – Jegyeztem meg kissé kényelmetlenül.
Magam is egy lenge, sötét bőrvértezetben indultam útnak egyébként, amelyet felkarjaimnál a Nashan-tól kapott fegyverek egészítettek ki.
Két, csukló felé csatolható fémkesztyűről volt szó, amelyek három-három fémkaromban végződtek. A sárkány elmondása szerint az akadálypályáján való gyakorlás tökéletes mozgást nevelt belém használatukra, és a segítségükkel nem kell belső energiáim pazarolnom gyengébb ellenfelekkel szemben.
- Hát, rád hagyom a nehezét, de ha úgy érzed, bármi rosszul alakulna, szívesen besegítek. – Biztosított róla testőröm.
- A nekromanta elég erős lesz, de... – Az addig megtudott információk ismertetésében hirtelen megakadtam. - Vér szagát hordozza a szél. Sietnünk kellene. - Feszítettem meg testem.
- Akkor hát, ne legyünk restek. – Biccentettem, majd futásnak eredtünk.
Remek iramot diktáltunk, s nem is kellett sok, hogy elérjük a tőlünk egy mérföldes távolságra fekvő falvat, ahol kegyetlen látvány fogadott minket.
Különböző rongy és fémdarabokkal fedett csontvázak törtek rá a helyiekre, s önálló akarat híján távol állt tőlük a kegyelem. Azokat a férfiakat, kik szerszámaikkal, kezdetleges botjaikkal, vagy lándzsákkal próbálták védeni házaikat, egyszerűen kettévágták, vagy lefejezték rozsdás fegyvereikkel, ám a védteleneket sem hagyták figyelmen kívül.
Rohanás közben láttam, ahogy egy menekülés közben hasra eső, idős férfi hátát felnyársalja az egyik élőholt a kardjával, míg egy fajtársa egy rimánkodó anya szegcsontjába mélyítette pallosát, hogy aztán agyontaposhassa pólyába csavart babáját, akár egy túlérett gyümölcsöt… Nashan az elmém is megerősítette az évek alatt, ám a látvány így is majdnem teljesen felkavart, s egy ponton túl már csak a harag mozgatott.
Száz lépésre a mészárlás helyszínétől kicsatoltam utazóköpenyem, majd ágyúgolyó módjára csapódtam az első csapat csontvázba.
A puszta lendületem keltette nyomás kibillentette őket gyenge egyensúlyukból, s könnyű prédáivá váltak erőteljes mozdulataimnak. A fémkarmok suhintásai szabályosan széttépték őket, az utolsót pedig egy rúgással repítettem a közeli ház falába, bár csizmám már az első ütközésnél összezúzta áldozatom fedetlen bordáit.
Természeti csapásként rohantam tovább az élőholtak sorai közt, önmagam is meglepve hatékonyságommal. Akkor először harcoltam olyan ellenfelekkel, akik ténylegesen meg akartak ölni, ám a haragtól elvakítva minden olyan könnyűnek tűnt… A csontvázak mozgása borzasztóan lassú volt Nashan csapdáihoz képest, egy pont után már úgy érződött, mintha csak magatehetetlenül várták volna sorukat a pusztulásban.
Pörögtem, ugráltam, s minden végtagommal támadtam csoportjaik közt, valamennyi támadásom végén egy újabb élőholtat törve szilánkossá.
Lopva pár pillantást a társamra is vetettem, ki néhány lábnyival a föld felett lebegve vadászott áldozataira. Haja valamennyi árnyalatát elveszítette, s teljesen fehérré vált, bőre is kifakult, míg ujjai szabályosan áttetszőnek tűntek.
Ahogy ide-oda táncolt a csontvázak közt, mintha csak az őket mozgató energiákat vágta volna el a karjaival. Nem ért közvetlenül az elsárgult csontokhoz, csak pár ujjnyira a gerincüktől egy lesújtó mozdulatot tett ujjaival, mire azok magatehetetlenül összezuhantak…
Érdekes volt, ám nem értem rá különösebben sokat nézelődni, hisz a faluban soktucatnyi élettelen mészáros végezte munkáját, mikor megérkeztünk. Ám ellenünk már nem volt esélyük…
Lehajoltam az egyik utolsó példány vízszintes vágása elől, majd könyökömmel összezúztam a medencecsontját, s oda sem fordulva lerúgtam a nekem háttal álló társának koponyáját. Gyors egymásutánban kettévágtam a következő csontvázakat, végül árnyékká változva a legutolsó mögé kerültem, és tenyeremmel a földbe zúztam törékeny testét.
Mélyet sóhajtottam az összecsapás lezárulásával, majd kiegyenesedtem.
Mindenhol szétzilált csonthalmok, porba hullott fegyverek, vagy épp emberek hullái pihentek. Vér, félelem, és sötét energiák szaga töltötte meg a levegőt.
Az életben maradt lakosok már nem voltak közvetlen veszélyben, mégis magától értetődő volt, miszerint bizalmatlanul, még mindig épségüket félve bujkáltak házaikban, vagy épp takarták egymást. A csontvázak megsemmisítésén kívül további segítséget nem nyújthattunk volna a számukra, így inkább hagytam őket, azt tervezve, hogy majd a közeli fővárosba visszaérve értesítem ott a megfelelő embereket a falu helyzetéről. ~ Persze csak óvatosan, hisz hivatalosan egyáltalán nem itt kellene lennem…
Persze tisztázhattunk volna mindent a túlélőkkel a kilétünket és szándékainkat illetően, az őket ért veszteségeken az aligha enyhített volna, s nekünk egyébként is sürgősebb teendőnk akadt. A nekromanta még életben volt, és további településeket is kiszemelhetett ámokfutásához. Viszont én már tudtam, honnan irányítja a csatlósait… Szerencsére a közelben rejtőzködött.
- A csontvázakat irányító energiáknak elég jellegzetes kisugárzása van. – Sétáltam testőrömhöz, ki akkor már az emberi alakjában várt rám. - Ilyen közel a hegyhez azt hiszem már be tudom tájolni a nekromanta búvóhelyét. Minél hamarabb végzünk vele... – Fordultam néhány, a közelünkben vérző holttesthez. - Annál jobb lesz mindenkinek.
- Akkor, jobb lesz, ha sietünk, nemde?
- Igen. Minél előbb el kell takarítanunk a mocskot. – Szavainkhoz híven nem is vesztegettük tovább az időt, az irányt megadva rohanni kezdtem a közelben magasodó hegység egy barlangjához.
A felhőket ostromló, sziklás természeti képződmény már messziről árnyékot vetett ránk, s ennek kifejezetten örültem.
Az élőholtakkal vívott csata kiváló bemelegítésnek bizonyult, hisz remek tempóban, fáradtság nélkül futottunk le körülbelül hat mérföldet a hegyi járatok szájáig. Bár mindez inkább Rosier-ra volt hízelgő, mintsem rám. Ha nem használta valamelyik alakját, őt csak folyamatos képzése, s remek fizikai kondíciója tette többé az átlagos embereknél. Nálam ez másképp volt… Az erőm, a gyorsaságom, a reflexeim, az érzékeim… Mind természetellenes ütemben fejlődtek Nashan tanítása alatt.
- Odabent még több csontváz vár ránk. Nem okoztak eddig sem gondot, de azért vigyázz magadra... – Álltam meg a rendellenesen sötét barlangrendszer bejáratánál.
Testőröm bólintott, s a körülményeknek eleget téve újfent kölcsönvette egy démonjának a képességeit.
Ruhái szertefoszlottak testén, amelyet pikkelyszerű, megkeményedett bőrréteg nőtt be, intimebb pontjain páncéldarabokra emlékeztetve. Ujjai pengének tetsző karmokká váltak, míg gerincéből egy vaskos farokrész fejlődött ki, ránézésre tökéletes egyensúllyal növelve a ragadozószerű forma közelharci adottságait.
- Kezdődjön az igazi szórakozás. – Vigyorodott el, megadva kezdőakkordját halálos előadásunk következő felvonásának.
Bár az alagutakba beérve egyértelművé vált számomra, miszerint az azokat teljes homályba taszító sötétség nem természetes eredetű, az effajta védelem ellenem egy cseppet sem használt, sőt…
Még a faluban vívott csatában sem éreztem magam olyan elevennek, mint akkor, a járatokon végigrohanva, elpusztítva minden, utunkba eső csontvázat, miközben lendületemből alig veszítettem.
Csak rohantam a baljós szagokat követve, már-már hanyag módon kettévágva, vagy összeszúzva az elénk kerülő élőholtakat, míg társam azt a keveset intézte el, melyekhez túlságosan ki kellett volna fordulnom pályámról.
Nem tellett túl sokba, míg egy, a rothadás szagától bűzlő, mesterségesen kivájt csarnokban találtuk magunkat, ahol különös kristályok fénye viaskodott a homállyal.
A helyiséget meglepően szabályos kőlapok egyenes sorai töltötték meg, mind nyughelyéül szolgálva egy-egy, a végtelenségig elcsonkított emberi maradványnak.
Némelyiknek egy-két testrésze hiányzott, ám akadt olyan is, amelyből csak annyi maradt…
- Látom megjöttetek. – Üdvözölt minket mosolyogva egy középkorú nő, könyékig véres karjával felnézve aktuális „munkájából”. - Elég sokat elpusztítottatok a játékszereim közül. De cserébe segíthettek kipróbálni a következő generációm...
Ha nem egy elroncsolódott tetem felett, henteséhez hasonló tisztaságú öltözékben láttuk volna a nőt, akkor talán még vonzónak is lehetett volna nevezni. Smaragdzöld szemeit hollófekete hajkorona keretezte, s bár szép arcvonásai voltak, a bőre betegesen fehérnek tűnt, és az alakja is inkább tetszett soványnak, mintsem nőiesnek.
- Fantasztikus, itt a frissebb, újabb, blabla... – Vetette oda neki türelmetlenül testőröm, majd magára öltötte a lángoló alakját, amelyben évekkel korábban megmentette az életem.
- Ó nem, sajnos nem friss. Kicsit elrohadt már szegényke... – Felelte lágyan a nekromanta, mire valamennyi hulla – még a gazdátlan végtagok is – mocorogni kezdett hideg lapján.
A rothadt hústömegek puffadásnak indultak, majd szétloccsanva az egész csarnokot belsőségdarabokkal terítették be, még a betegesen vigyorgó nőt is… Mi szerencsére időben szökkentünk vissza a közeli bejárathoz.
Ezt követően a bíborszínű darabok rovarok módjára fonódtak eggyé, izmokat, csontokat, bőrt, s szerveket formálva a különböző maradványokból. A gyomorforgató jelenet egy gyomorforgató teremtményt eredményezett, amely bár humanoidnak tűnt, semmi emberi nem maradt benne. Hanyagul összevarrt hullák tömege volt, húsából kiálló fémdarabokkal, s testén egy vaskos lánccal, amely sarlószerű pengében végződött egyik karjában.
- Ő csak az első példány, valószínűleg nem tökéletes... De remélem azért jól fogunk szórakozni. – A nő úgy nézett undorító alkotására, mint egy festőművész, ki utolsó ecsetvonását vitte fel életének legnagyobb művére.
Bár nem szívesen harcoltam egy ilyesfajta szörnyeteggel, társam első tűzlabdája kérlelhetetlenül megindította az összecsapást.
A forró elem becsapódásakor minden korábbinál nagyobb bűzt hagyott maga után, ahogy az eleve rothadó húst megégette a lény nyakánál.
Már ténylegesen a rosszullét határán voltam, de erőt vettem magamon, s nekirontottam az élőholtnak. Futás közben félreléptem a földre lesújtó fegyverének vonalából, majd pár pillanat leforgása alatt mély vágásokat ejtettem a láncokat szorongató felkarján, a nyakán, valamint egy ugrással a homlokán is, ahol az idegrendszerét sejtettem… Ám egy fájdalmas ordításon kívül az eredmények elmaradtak.
A lény teste ellenálló volt, és az ellentámadással sem váratott sokáig. Meglepően gyorsan, a korábbinál fürgébben próbált megütni szabad öklével, majd miután kifordultam annak vonalából, szinte rögtön a sarlóval találtam szemben magam… Így árnyékká változva kerültem ki a támadást, valamint testőröm lánglövedékeit is, amelyek több érzékeny ponton is eltalálták a torzszülöttet.
- Black Dragon’s… - Kezdtem suttogni a különös, idegen szavakat, amelyekre Nashan tanított. – Claw! – Ezúttal a fémkarmok nyomán már az árnyak eleméből formált energiák is átvágták célpontom egyik lábát, amely több liternyi vért szétspriccelve leszakadt helyéről.
A szörnyeteg minden korábbinál mélyebben bődült fel, s a pillanat egy töredéke alatt lesújtott rám láncos fegyverének végével.
Még árnyékká változni sem volt időm, pusztán reflexszerűen magam elé rántottam Nashan ajándékait, így felfogva a támadást.
A lény ereje hatalmas volt, egész testemen végigfutott a fájdalmas nyomásérzet, miközben az embernyi méretű sarlót visszatoltam, még a sziklaréteget is megrepesztve talpaim alatt.
Ám ekkor valami váratlan esemény bonyolította tovább a csata kimenetelét… A mindaddig egy helyben figyelő nekromanta hirtelen elrugaszkodott a helyéről, ám ahelyett, hogy kiszolgáltatott helyzetem kihasználta volna, csak elrohant mellettem meglepő fürgeségével, s úgy vetette rá magát Rosier-ra, akár egy levakarhatatlan vérszívó.
A lány meglepettségében felsikított, majd az addigiaknál jóval nagyobb, s forróbb lángokkal árasztotta el saját testét… Ám a támadóját ez sem érdekelte.
Karjain, s érzékenyebb részein csontszerű páncélzatot növesztett, s folyamatosan a földre nyomta a csapdába esett lányt. Bár a szabadon maradt felületeken a bőre szinte olvadásnak indult, s még a vértezete is szivárogni kezdett, ő csak őrült módjára taszította porba társam, körmeit a testébe vájva..
Segíteni akartam neki, idegességemben már a fogaimat csikorgattam, ám én még mindig a rám nehezedő fegyver súlyát próbáltam eltaszítani magamtól… De Rosier sikolyai kétségbeesett megoldásra kényszerítettek. Félő volt, hogyha megpróbálok árnyékká változni, a mindaddig fenntartott, óriási lendület túl gyorsan sújtana le rám, mielőtt befejezhetném az átváltozást. Így inkább a fémkarmokat óvatosan, s folyamatosan lejjebb csúsztatva, ökleimmel fogtam rá a szörnyeteg fegyverére, majd minden erőmet összeszedve a lény teljes súlyát meglendítettem… Hatalmasat ordítottam, miközben a körülbelül két mázsás teremtményt a levegőbe dobtam sarlójánál fogva, még ha csak két lábnyi magasságba is.
Az így kínálkozó esély pusztán csak pár pillanatra nyílt meg, de nem szalasztottam el.
- Black Dragon’s… - Csúsztam be a zuhanó szörnyeteg alá, fegyvereimet végighúzva egész alakján. – Claw! – Ahogy kiértem alóla, az éjsötét, éteri anyag négyfelé tépte mögöttem az épp becsapódó élőholtat, helyrehozhatatlan károkat téve testében.
A kisugárzása is semmissé foszlott… Ám valós problémáim csak ekkor kezdődtek kibontakozni.
Rögvest árnyékká akartam változni, hogy a lehető leggyorsabban vágjam le Rosier-ről az őrült nőt, de az előre sejthette terveimet…
- Nyírd. Már. Ki. – Lihegte a lány, immár emberi alakjában, megannyi apró – s valószínűleg mérgezett – sebből vérezve.
A nekromanta már mögötte állt, élő pajzsként maga elé fogva társam, száját a nyaka közelében tartva.
A nő arca szinte teljesen szétroncsolódott a korábbi hőségben, ám ez nem zavartatta különösebben, miközben eszelős vigyorával engem bámult.
Bár jól hallottam kiszolgáltatott testőröm kérését, idegességemben fogalmam sem volt, mi lenne a legjobb lépés részemről. Meg akartam őt menteni, nem akartam, hogy az az eszelős megharapja, ki tudja mit művelve vele… Már a gondolatba is beleremegett az egész testem.
Tehetetlen voltam, ám ahogy a nő megnyalta Rosier bőrét, elhatározásra jutottam…
--Secret... Arts... – Formáltam a szavakat haragtól eltorzult arccal.
Jobbomat hatalmas erejű, jéghideg érintésű energiák sötétítették el, amelyek aztán egy feketén szikrázó gömb alakjában leváltak tenyeremről, s lebegésbe kezdtek mellettem.
- Ez több mint elég, hogy megöljön... ugye tudod...? - Kérdeztem rá a nőtől legridegebb hanghordozásomban. - Ha elengeded... hagyom, hogy elfuss... – Bár nem akartam megtenni, hisz az lényegében Nashan küldetésének az elbukását jelentette volna, és azt, hogy a nekromanta bárhol felbukkanhat majd a jövőben újabb településeket terrorizálva.
Mégis, amennyiben Rosier életéről volt szó, a célratörő, s kötelességtudó felfogásom elhagyott… Csak meg akartam menteni, kerüljön bármibe.
A nő jól láthatóan elgondolkodott ajánlatomon, jól sejthette, hogy ez az egyetlen kiút számára, amennyiben még élve akarja elhagyni a barlangjait.
- Csábító... – Kezdett bele elvont mosolyával. - De ez még jobban az… - S azzal fogait a magatehetetlen lány nyakába mélyítette.
Egy pillanatra megállt velem a világ, s kihagyott a szívverésem… Ezt követően a harag egy mindaddig sosem érzett formában vette át felettem az uralmat.
Az éjfekete energiagömböt a levegőbe hajítottam, majd önmagam egy fél kézzel térdelő pozícióba helyezve utána ugrottam. Az ilyesfajta lendületvétel tökéletes időzítést biztosított számomra, s mire röptömben karom a megfelelő helyre ért, már egy sötéten szikrázó lándzsa simulhatott tenyerembe, melyet rögvest el is hajítottam.
Mindez egy fél lélegzetvételnyi idő leforgása alatt történt, s az Abyss Javelin azelőtt kisatírozta a nekromanta fejét a valóságból, hogy az egyáltalán meglepődhetett volna. Semmi sem maradt a nyaka helyén, az éjszaka színeihez hasonlatos anyag még a felspriccelő vért is elnyelte.
Bár a nő teste még beidegződésében önmagához szorította társam, földet érés előtt árnyékká változva melléjük kerültem, majd lerúgtam róla a megcsonkított hullát.
- Ki kellett volna nyírnod azt a ribancot előbb... – Motyogta a lány, miközben finoman egy közeli falnak fektettem. - A rohadt életbe, ez fáj… mindenütt...
Újfent erőt vett rajtam a remegés, s közel sem a csata utóhatásainak hála.
Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Meg akartam nyugtatni, segíteni szerettem volna rajta, ám tehetetlen voltam. Nem értettem komolyabban a gyógyításhoz, s a mérgekhez sem.
Gondolkodtam lehetséges kiutak tucatjain, ám egyik sem kecsegtetett túl sok sikerrel. Már szinte a sírás határán voltam, mikor társam megszólalt.
- Most itt akarsz hagyni meghalni..? – Kérdezte erőtlenül.
- Dehogy! - Ostoba felvetéséért majdhogy ráordítottam. - Nem... nem.... – Egyre halkabban hagyták el ajkaimat a szavak. Ám mégse tehettem semmit, pusztán mellette voltam, s a kezét fogtam. - Ha elég gyorsan visszarohanok veled a palotába... talán...
Testőröm már felelni is képtelen volt… Vagy talán nem is akart.
Ostoba ötlet volt, tudom. Ám csak ez maradt a számunkra.
- Sajnálom, ha fájni fog.... – Kértem előre is elnézését, miközben egyik ujjam végén egy apró, fekete pengét formáltam.
Az alig ujjnyi, ám annál élesebb fegyverrel kissé szélesebbre vágtam a lány nyakán éktelenkedő harapásnyomot, majd ajkaimat ráhelyezve megpróbáltam kiszívni vérkeringéséből a legfertőzöttebb adagot. Persze, mindez egy másfél perccel korábban is eszembe juthatott volna, ám a szokatlan pánikhelyzet megbénította gondolkodásom… De próbáltam helyrehozni a hibáimat.
Rosier fájdalmasan sziszeget, alkalmanként felvisított, néha pedig még azzal is megpróbálkozott, hogy erőtlenül eltoljon magától, ám figyelmen kívül kellett hagynom a szenvedését. Addig szívtam, és köpködtem az elsötétedett folyadékot, amíg már én is fulladozni kezdtem a szájüregembe került méreg mennyiségétől…
Csak remélni tudtam, hogy lelassítottam a legerősebb fertőző anyag terjedését, miközben tiszta kötszert kerestem a lány kabátzsebeiben.
Elkötöttem a nyakán vöröslő sérülését, majd élve a feltételezéssel, miszerint neki úgyse lesz rá szüksége egy ideig, megettem az árnyékát… Már sokszor csináltam, és az első, különös élmények után megszoktam az ízét. Nehéz lenne leírni, milyen is igazából… Mintha megkérdeznénk valakit, miért is szereti a kedvenc ételét. Elmondhatja, hogy finom, ám túl pontos meghatározással aligha szolgálhatna.
Számomra pedig a legfontosabb az energiáim visszanyerése volt, amelyet az árnyék teljes mértékben biztosított. Szükségem is volt mindenemre ahhoz, amit terveztem…
- Dragon Drive. – Forróság, s erő futott végig a testemen, ahogy a Nashan-ra jellemző, éjszakai égbolt sötétkékjét idéző fény izzott fel körülöttem.
Bármire képesnek éreztem magam akkor… És ez így volt rendjén.
Karjaimba emeltem eszméletét vesztett testőröm, majd rohanni kezdtem vele.
A közeli falvat hamar elértem, ám még csak nézelődni sem álltam meg. Ha voltak is orvosaik, vagy javasembereik, azok a saját sebesültjeikkel lehettek elfoglalva, én pedig egyébként is a lehető legjobb ellátást akartam biztosítani a társamnak. A palota, s a császári család személyes gyógyítóit, olyan mesterekéit, kik egész életüket a „Művészetek” ezen ágának elsajátítására ajánlották fel.
A főváros, Rakushou, lóháton körülbelül tíz órára lehetett tőlünk. Úgy véltem, én ennél hamarabb is odaérhetek…
Eleinte jónak is tűnt elgondolásom, hisz remek sebességgel rohantam a célom felé, ám a fáradtság hamarabb utolért, mint hittem volna. Hiába használtam pusztán futásra, a Dragon Drive az órák múlásával folyamatosan veszített hatékonyságából, s egy idő után Rosier is egyre csak nehezebbé vált a karjaimban.
Pár településsel arrább megálltam kötelet lopni, hogy a lányt a hátamra kötözve rohanhassak tovább, ám ez is csak ideiglenes enyhülést hozott problémáinkra. Mikor már mindenem sajgott, a Dragon Drive teljesen elszivárgott, s inkább már csak sétáltam, mintsem futottam, legszívesebben összeestem volna, hadd ájuljak el a fölből kitaposott ösvényre… Ám az, hogy társam néha magához tért pár másodperc erejéig vízért rimánkodva, reményt adott az önsajnálat árnyékaival szemben. Hiszen még életben volt…
Végül egy lopott lovon értük el a „Császár Útját”, s vágtázva rontottunk be a főváros kapuin.
A palotánál az őrök eleinte meg sem ismertek, de amint észrevették arcvonásaim, s az azokra felvett kifejezésem, egy kérdést sem tettek fel.
Az utolsó száz lépésnyi távolságot is magam tettem meg Rosier-rel, hisz tudtam, a császári orvosok csak akkor veszik igazán komolyan az esetet, ha én járulok eléjük, nem egy szolgáló, aki átvette tőlem.
Már szinte félholtan, az ájulás határán csörtettem be a szakállas vének termeibe, majd helyeztem az egyik hófehér lepedős ágyra társam.
Az értetlen, s ledöbbent gyógyítók kérdések tucatjaival kezdtek ostromolni, de én már alig hallottam, amit mondanak.
- Méreg… Tök sebből… Mentsék meg… - Lihegtem, majd magam is eldőltem az egyik nyughelyen.
A mozdulat szinte akaratlan volt, mondhatni szabályosan felborultam az ágyban. Ám ahogy testem megérezte a puha betét ölelését, több csábítás sem kellett már neki. Minden elfehéredett…

- Elég nehéz volt összeraknom egy olyan történetet, amiben nem bukok le, miután befutottam veled... – Köszöntöttem Rosier-t, ahogy beléptem a gyengélkedőbe.
Négy nap telt el azóta, hogy átadtam őt az orvosoknak, mire végre arról értesítettek, hogy felébredt.
Mint kiderült, számomra elég volt egy kiadósabb alvás az energiáim visszanyerésére. Nashan kiképzése az ellenálló képességem is nagyban megnövelte, s a mérgezésem is kifejezetten enyhe volt.
Testőröm ezzel ellenben órákon át tisztították a „Művészetek” különböző technikáival.
- Mi lett a befutó? – Fordította felém nehézkesen az arcát.
Barackszínű tincsei rendezetlenül omlottak arcára, míg sárgás szemei halvány fénnyel, fáradtan pislákoltak. Mégis, szinte teljesen takaró alá bújtatva, nyakán megannyi kötéssel, igencsak aranyosnak tűnt.
- Elszöktem a palotából, te utánam jöttél, majd nagy áldozatokat hozva megmentettél egy nekromantától, én pedig váltott lovakon visszarohantam veled. – Adtam elő neki azt a történetet, amelyet korábban édesanyámnak is elszavaltam, persze jóval részletesebben.
A büntetést, s megfedést így sem kerülhettem el, ám mindez nem sokat számított… Rosier túlélte, így a lebukás közel sem tűnt már fontosnak.
- Hmm, ez... nem is hangzik rosszul.
- Egész jó színben tüntet fel téged. – Mosolyodtam el.
- Ez igaz. – Biccentett társam.
Bár szívesen beszélgettem volna még vele, a lány borzasztóan fáradtnak látszott, s a szemei alatti, mélykék foltok is arról árulkodtak, hogy aludnia kellene.
- Talán... Az lenne a legjobb, ha hagynálak még pihenni. Nem akarom, hogy túlerőltesd magad.
- Rendben. Azért... örülök, hogy végül feleszméltél, és visszahoztál.
Szavai hallatán csak szomorúan megráztam a fejem.
- Így is hibáztam. Hamarabb meg kellett volna ölnöm... Még az elején, mielőtt maga elé rántott volna... – Addigra már több tucatszor, talán több százszor, akár ezerszer visszapörgettem elmémben az összecsapás különböző részleteit, azon töprengve, miképp kerülhettük volna el mindezt. - De annak én is örülök, hogy végül nem lett komolyabb baj.
- Legközelebb azért legyünk óvatosabbak. – Sóhajtott fel halkan testőröm. - Nem ment ez olyan simán, mint kellett volna.
- Igen. Nagyon rossz vége is lehetett volna mindennek... – Biccentettem, majd szép lassan eltávolodtam a lány ágya mellől.
Kifelé menet azonban akaratlanul is elkaptak újfent azok a gondolatok, amelyek már korábban is árnyékba borították elmém bizonyos szegleteit.
Nem értettem, a nekromanta miért Rosier-t vette célba, mikor én sokkal könnyebb préda voltam az adott pillanatban… S miért harapta meg a lányt, mikor az a biztos halált jelentette a számára? Hisz egyértelműen voltak ambíciói, és őrült tervei még a jövőre.
A küldetéssel Nashan bízott meg, de tudta, hogy a testőröm el fog kísérni… Ő pedig sosem kedvelte Rosier-t, és mindazt, amit az életemben képviselt. Próbáltam elhessegetni vádjaimat… Talán csak megviselt az, hogy majdnem elveszítettem a lányt, és túlgondoltam az esetet...

Újabb év telt el.
A katasztrófa, amelyet Nashan megjósolt, bekövetkezett.
Olyan lények kezdték dúlni virágzó nemzetünket, kiknek az ereje semmihez sem volt mérhető. Sokan mindezt büntetésül könyvelték el az „Ősi Szellemek” részéről, amiért nagyapám megszentségtelenítette „Ereklyéiket”. A sárkány ezzel kapcsolatban nem volt hajlandó bármit is mondani. Ám voltak ötletei az országunkat sújtó sorscsapások enyhítésére.
Egy ilyen javaslattól vezérelve szöktem el, hogy részt vehessek több, mint hétszáz éves történelmünk legnagyobb csatájában. A Császár tizenegy flottájából nyolcat teljes fegyverzetbe állítottak, hogy ostrom alá vehessük az egyik legnagyobb ellenfelünk által birtokolt szigetvilágot.
Hatalmas logisztikai munkálatok eredményeképp indulhatott meg a példátlan méreteket öltő offenzíva…

Kimerülten, szinte valamennyi energiám felhasználva követtem Rosier jellegzetes kisugárzását.
Az egyik kisebb sziget barlangjának közelében már a vértől, s kosztól eltompult illata is eljutott hozzám, így magam is besétáltam a félhomályos járatokba.
A Dragon Force hatására szemeim még feketés lángokban égtek, bőröm kifakult, s egész testem mélykék minták csíkozták be, amelyek Nashan szimbólumaira emlékeztettek.
Ahogy leültem a csatában kifáradt lány mellé, kioltottam magamban az ősi energiákat. Bár még égethettem volna körülbelül másfél percig, úgy éreztem, utána menten elájulnék. Azt pedig nem engedhettem meg magamnak.
- Szóval... – Szólított meg halkan testőröm. - … Elpusztult, nem?
Bólintottam, s hagytam, hogy lecsússzak az érdes barlangfalon egy teljesen elkényelmesedett helyzetbe. Bár már megpihenhettünk, hangulatunk borús volt, s csakis a szürke színei körvonalazták.
- Az energiája szétzilálódott, de önmagában az már veszélytelen. Egynek annyi...
- Mennyi is maradt még? – Pillantott rám az akkor már felnőttkorba ért, tizennyolc éves lány.
- Túl sok ahhoz, hogy elbírjunk velük... Még egy-két ilyen "győzelem", és senki sem marad, aki azt megünnepelné. – Sóhajtottam, belegondolva nemzetem kilátásaiba. - Más eszközökhöz kell nyúlnunk.
- A veszteségek..?
- Még sok időbe telik, mire minden osztag leellenőrzi a létszámait. De több százezres... legalább. Az a dög tucatjával tépte szét a hadihajókat. – Fél percre megálltam, nem igazán tudtam, miképp fogalmazhatnám meg a következő sorokat anélkül, hogy teljesen elgyengülne a hangom. - És... Egy koronázást s be kell majd iktatni.
Rosier teljesen megdermedt arckifejezéssel meredt rám, majd egyik kariját az enyémre helyezte.
- Én... szeretném részvétemet nyilvánítani.
- Meghozta a végső áldozatot az országáért... Neve sose merüljön feledésbe. – Motyogtam érzelemmentesen, már-már élettelenül. - Tényleg kiérdemeltünk volna egy ehhez fogható büntetést...? Már így is eleget szenvedett ez a nemzet, és ez még csak a kezdet...
- Ez egy új kor kezdete. A bátyád ideje jött most el, és egy békésebb nemzet felett kell uralkodnia. Tudom, ez nem vigasztal...
- Békésebb? – Ha lett volna erőm hozzá, felkacagok, ám akkor csak egy ahhoz hasonló kezdeményezésre tellett. - Ezek a... valamik... százakat ölnek meg naponta. Csak eggyel végeztünk, és... – Az emlékek, már a puszta gondolat is haraggal töltött el, s az ökleim fájdalmasan összeszorultak. - Még ő se tehet semmit... Enyhítenem kell a terhein.
- De eggyel kevesebb, akik százakat ölne meg. Valamivel előrébb vagytok. – Testőröm megpróbálta győzelmünk pozitív tényezőit előtérbe hozni, ám engem mindez aligha vigasztalt.
Mégis megvolt a saját indokom arra, hogy részben egyetértsek a lánnyal.
- Igen... Több mindennel is igazából. – Kerestem elő bőrpáncélzatom egy zsebéből azt a tárgyat, amelyet a közeli óceán mélyéről hoztam fel.
Az apró, a kék és szürke halvány árnyalataiban pislákoló szarvdarab különös kisugárzással pihent tenyeremben.
- Nashan tudta, merre keressem majd. Ezzel... Még eggyel kevesebb lesz. Legalábbis nekünk...
- Mi ez? – Próbálta jobban megnézni testőröm a szerzeményem.
- Egy azon tárgyak közül, amelyeket a nagyapám a tengerbe hajítatott. Egy, az elveszettnek hitt "Ereklyék" közül. – Rövid szünettel hagytam, hogy feldolgozhassa az elhangzottak komolyságát. - Bárhová is viszem majd, az egyik követni fogja.
- Szóval... mi lenne, ha te is valahová bevágnád a tenger közepébe? – Értelmetlen felvetés volt, ami erőfeszítéseimet is azzá tette volna.
- Akkor természetesen semmi sem változna...
- Miért, oda nem követnék?
- Eddig se találták meg a tengerek mélyén. A víz az életet jelképezi, ellentétes azzal, amit Ők képviselnek. Ha visszahajítom, nem éreznék, hogy hol van... Így, hogy kihoztam, érzik.
- És ha egy lakatlan szigeten hagynád?
- Elveszi, amelyiknek kell, megerősödik, és visszajön befejezni, amit elkezdett...
- Akkor ennek sehogy sincs értelme. Bárhol ott hagyod, csak visszatér mészárolni. – Nem értette, miképp használhatnánk ki az „Ereklye” megszerzését...
- Kivéve, ha olyan helyen hagyom, ahol azt meg akarják védeni... Mert nem is tudnák, hogy ott van. – Sejtelmes mosollyal célozgattam társamnak a terveimre.
- Ez hülyeségnek hangzik, remélem, tudod. – Jelentette ki határozottan.
- Egyébként sem kérhettelek volna meg rá, hogy tarts velem. Sokan fognak meghalni egy döntés miatt, amit elég, ha én hozok meg... – Sóhajtottam, majd felegyenesedtem. Rég sejtettem, hogy el fog jönni ez a pillanat… - Ám azok legalább már nem a mi embereink lesznek.
- Ha folytatod az ötletet, első leszel az elhalálozók közül. – Rosier szinte azonnal felpattant helyéről, majd elém lépett.
Számítottam rá, miszerint az útjaink elválnak majd egy ponton, valamennyi esküjének ellenére. Nem hibáztathattam… Végül is egy másik országba készültem elcsalni a minket érő borzalmak egy részét. Számtalan olyan ember halhat meg így, akik tetteim nélkül békésen élhették volna mindennapjaikat. Felkészültem rá, hogy el kell hagynom… Nashan már rég figyelmeztetett rá.
Ám arra, amit tett, képtelenség lett volna felkészülnöm…
- Ellenem fordulnál...? – Fúrtam rideg tekintetem az övébe.
- A hülye terved ellen fordulnék. Az emberélet élet, akármelyik népé is az.
- Egy uralkodó szemében nem. – Léptem közelebb hozzá határozottan. - Nem kérem, hogy részt vegyél benne... De állj félre.
- Szerencsére te sem vagy uralkodó, még. Talán jobb is, ha ez így marad.
- Épp azért, mert sosem uralkodhatom, teszem meg azt, amire a bátyám nem volna képes. Nekem ez az út jutott. – Korábbi, lehangolt érzelmeim már teljesen a feledésbe merültek. Harag, értetlenség, s feszültség vívta elmémben pusztító csatáját. - Állj félre... Kérlek.
- Nem. Képtelen lennék ilyet tenni. – Rázta meg fejét a lány.
- Nem akarok... Ellened harcolni.
- Akkor add fel, most.
- Ne kérj arra, hogy válasszak közted és a nemzetem közt... – Suttogtam egyre gyengébben.
Képtelen lettem volna bántani őt. Ám segítenem kellett azokon, kik hercegükként tekintettek rám. Bármely más ország pusztulását végignéztem volna, ha azzal akárcsak egy falut is megmenthetek Minstrel-ben.
- Nem muszáj kérnem, kényszeríthetlek is... – Rosier hangszíne élesebbé, fenyegetőbbé vált.
- Nem akarsz más választást hagyni... – Feleltem elkeseredetten.
- Más választást? Mégpedig?
- Engedj át.
- Nem foglak.
Sosem kívántam ellene használni a képességeimet, még csak megtévesztés céljából sem. De kifogytam a lehetőségekből.
- Secret Arts... – Suttogtam, miközben elengedtem a mindaddig tenyeremben szorongatott „Ereklyét”.
Az apró tárgy egyre fakóbban hullott az érdes kőzetek irányába, majd még földet érés előtt fekete árnyakká foszlott szét.
- Leszarom, hová küldöd, hová mész. – Rosier mér vicsorgott, a titkos technikám használata nagyon felbosszanthatta. - Utánad megyek majd, és kinyírlak. – Ezen szavai viszont megtörtek bennem valamit…
Okkal lehetett mérges rám, talán csalódott is bennem, ám mégis… Jobban fájt tőle ez a fenyegetés, mint minden addig szerzett sérülésem együttvéve.
Én soha nem lettem volna képes hasonlókat mondani neki, még csak gondolni sem rá. Ám pont ez segített elő a végső döntésem meghozatalában.
Mindaddig inogtam belül. A szavait követően már nem.
Magabiztos léptekkel indultam meg a barlang kijáratához, persze Rosier feltartóztatott. Akkor már mondhatni meglepett, miszerint nem csinált semmit, pusztán lefogott, ám ez számomra kevés volt… Provokálnom kellett.
- Secret Arts... – Imitáltam korábbi szavaimat.
- Állj le ezekkel! – Elértem a kívánt hatást, a lány felordított, majd erőteljeset taszított rajtam… Mire a kivetülés, amelyet a testemnek hitt, árnyak foszlányává változott.
Megtévesztésem már jóval korábban érvénybe lépett, mikor elengedtem az „Ereklyét”… Az csak egy elterelés volt, hogy a tárgyat figyelje, ne a testem, amelynek eltűnt az árnyéka. Már nem volt több egy puszta bábnál, amelyet bármilyen nagyobb erőkifejtés elpusztíthat.
És hogy én hová kerültem…?
- ... Shadow Mimic... – Abban a pillanatba, hogy korábbi testőröm ellökte magától a kivetülésem, kiléptem az árnyékából.
Ez volt a képesség lényege dióhéjban; saját árnyékom feláldozva egy tükörképet hozhatok létre magamról, míg a tényleges testem helyzetét kicserélhetem egy, a közelben lévő élőlény árnyékára. Nem küldtem el sehová az „Ereklyét”, nem is tudtam volna… Az igazi végig nálam maradt.
Meglepetését kihasználva, több tucat lábnyival visszataszítottam a lányt a barlang belsejébe, így egérutat nyerve magamnak.
- Sajnálom... – Néztem vissza rá megremegve, torkomban megannyi csomótól elgyengítve. – Nagyon… Szerettelek… - Azzal ráomlasztottam Rosier-re a kijáratot, bár tudtam, ez csak ideiglenes tarthatja bent őt.
Árnyékká változva a közeli fákhoz simultam, s végignéztem, ahogy a sziklatörmelékek alól kitörve rátelepszik a halom tetejére, s fájdalmas arckifejezéssel a környéket kezdi fürkészni.
Mindennél jobban gyötört, de azon a ponton már nem volt visszaút. Árnyékként osontam végig a szigeten, majd visszatértem a fővárosba, akkor utoljára…


Ez után nem maradt túl sok emlékem.
Nashan-hoz visszatérve megkérdezte, mire volnék hajlandó azért, hogy megmentsem az országomat. Megadtam neki a választ, amire számított… Majd különös dolgok történtek.
Azóta pedig itt vagyok.
Egy „világban”, amely nem ismeri a változást. Szürke égboltját sosem színezheti saját képére a nem létező Nap, képzeletbeli felhői képtelenek elmozdulni helyzetükből, csendes, talán csak az álmaimban látott óceánjai sosem vernek hullámokat.
Nem tehetek mást, pusztán a múltam élhetem át újra és újra, kiemelve bizonyos részleteit, vagy gyorsan lepergetve annak szemcséit.
Egy hang töri meg az ürességet. Egy hang, amelyet felismernék akár mirriárdnyi közül is. Már megtörtént párszor, hogy szólított…
- Magányos vagy, ugye? – Kedvesen, lágyan szól hozzám, mintha átérezné valamennyi fájdalmam. – Nem hagyom, hogy többé az légy. Kitöltöm az ürességed.
Milyen örömteli is volna…
Nem búcsúzhattam el sem Tőle, sem édesanyámtól, Hasuei-től, vagy Hakuren-től… Ám nincs szükségem sem hazugságokra, sem illúziókra.
- Hagyd a szemfényvesztést. – Jelentem ki nyugodt hangszínen, hisz tudom, hogy hall engem. – Amíg megteszi a kötelességét, elviselem ezt…
Egy nap talán majd megváltozik a helyzet. A statikus „világ” megismeri ellentétjét, s mozgásba lendülnek örökké makacs szabályai.
Mindaddig csak remélhetem, hogy az országom sorsa jobbra fordul, még akkor is, ha én saját hibáim csapdájába estem…


Öt év telt el, ám az előkészületek mind beértek.
A fiú a kabinjában várja, hogy kikössön végre a fűszert, s parfümöket szállító, drága kereskedelmi hajó. Felettébb bosszantja az utazás közben előjött, szűnni nem akaró rosszullét, amelyre a hanyagul elcsomagolt páncél csörgése csak újabb kínokkal szolgál.
De mindez már kevéssé számít. Egy fél nap, s partra szállhat a Fiore nevezetű országban… Nyomában a pusztulással.