KezdőlapRegisztrációBelépés

 

 Serami Raynott

Go down 
2 posters
SzerzőÜzenet
Serami Raynott
Elemi mágus
Elemi mágus
Serami Raynott


Hozzászólások száma : 116
Aye! Pont : 401
Join date : 2015. Oct. 12.
Age : 28
Tartózkodási hely : Rajzpadnál

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 7
Jellem: Kaotikus Jó

Serami Raynott  Empty
TémanyitásTárgy: Serami Raynott    Serami Raynott  Icon_minitimePént. Nov. 06, 2015 2:13 pm

Serami Raynott  Chapter1ver2_by_yuminari-d9fotle


  Fáradt sóhajjal fordultam át a másik oldalamra, majd a fejemre rántottam a takarót. Lényegtelen volt, hogy így a levegőm vészesen fogyott és fulladás közeli állapotba kerültem – jelenleg egyetlen célom a napfény elhárítása volt, ami az ablakomon keresztül egyenesen az arcomra vetült.
Már legalább délelőtt tíz felé járhatott az idő, de nem volt kedvem felkelni. Tegnap késő estig olvastam egy krimit… nos, az a késő este már inkább hajnalba hajlott át, ugyanis fél négyet mutatott az órám, amikor végre ágyba másztam. Hétvége lévén mára egyébként se terveztem semmit, így zéró motivációval indultam a felkelést tekintve.
Azonban a hasam hangos korgása hamar véget vetett a további szunyókálás csábító elképzelésének. Egy ideig még ugyan szenvedtem, de éhségem bizonyult az erősebb félnek, így végül felültem az ágyamban. Kellett még pár kómás perc, amíg összeszedtem magam; ez pedig már csak abból is meglátszott, hogy gyönyörűen megfejeltem az ajtófélfát kifelé menet. Akkorát csattantam rajta, hogy szerintem még a szomszédok is hallhatták. Mivel viszont túl fáradt voltam hozzá, hogy siránkozzak rajta, miután megállapítottam, hogy nem vérzik, egyszerűen folytattam az utamat a konyhába, mintha mi sem történt volna. A legnagyobb bosszúságom pedig csak ez után következett.
Úgy tűnt, ez nem az én napom lesz. Nem volt elég a felkelés, az ajtófélfa megfejelése, még arra is rá kellett döbbennem, hogy egy darab almán és egy fél doboz tejen kívül semmi nem volt a hűtőmben. Így még személyre szabott mérget se tudtam kotyvasztani magamnak reggelire holmi maradékokból, mert azok se álltak rendelkezésre. Az egész napom itthon töltésének gondolata ezúton pedig szépen tova is szállt.
- Hát ez egy jó napnak indul… - sóhajtottam fel lemondóan, majd becsuktam a hűtőajtót.
A biztonság kedvéért rögtön utána kinyitottam megint, bár nem tudom, mi a fenét várhattam. Talán azt, hogy odaterem valami, vagy nem vettem észre valamit, de ismét csak az alma és a tej bámult vissza rám.
Nem volt mit tenni; muszáj volt boltba mennem.

Nem telt sok időbe, hogy összekaparjam magam és lemenjek a kisboltba. Közel volt a házamhoz, és nem állt szándékomban messzire menni valami harapnivalóért. Igazából alig volt olyan étel, amit nem ettem meg, hála annak, hogy, ha válogatós lettem volna, Axton mellett elég korán éhen haltam volna.
Csakhogy volt valami, ami a bolt felé sétálva kicsit nyugtalanítani kezdett az idő múlásával. Valamilyen oknál fogva senkit nem láttam az utcán, annak ellenére, hogy már kora délelőtt volt. Ilyenkor sokan szoktak errefelé mászkálni az ebédhez való hozzávalók beszerzése miatt, így a csend furcsa, kissé baljós érzést keltett bennem. Próbáltam nem törődni vele, és egyszerűen arra koncentrálni, hogy mindjárt kilyukad a gyomrom.

  A bolthoz érve észrevettem, hogy öt férfi elállja az ajtót és beszélgetnek valamiről, láthatóan nagyon elmélyülten. Szinte éreztem, ahogy sugárzott belőlük a feszültség – merem állítani, hogy még nálam is rosszabb reggelnek lehettek tanúi. Mindegyikük arca morcos és komoly volt, ez pedig olyan érzést keltett, mintha nem is csak simán trécseltek volna, de sokkal inkább valami nézeteltérésük lett volna.
Megálltam egy kicsit, és mérlegeltem a helyzetet. Csakhogy, még mielőtt eldöntöttem volna, hogy odamegyek-e vagy megvárom, amíg elmennek, mind egyszerre oldalra néztek, aztán nagy lendülettel elfutottak balra. Nem sokat láttam abból, hogy mi történt arrafelé, de annyit észrevettem, hogy egy alak ugrott ki a falak mögül, majd tovaszaladt a hosszú utcán. Szinte biztosra vettem, hogy őt vették célba a fiúk is.
Pislogtam utánuk egy kicsit, megvakartam a tarkóm, majd vállat vontam és folytattam az utam. Ezúttal az éhségem nagyobb volt, mint a kíváncsiságom - ami ritkának mondható.

Ehhez képest abban a pillanatban, ahogy nyúltam az ajtó felé, már ránthattam is el a kezem és ugorhattam hátrébb. Az ajtó egy hatalmas tűzcsóva nyomásától kiszakadt a helyéről és a szemközti házba csapódott, akkora hévvel, hogy a faajtó tűzifaméretű, megperzselődött darabkákra robbant. A téglafalról a festéket leverte, továbbá egy nagyobb horpadás is keletkezett a felületen. Annyira megdöbbentem, hogy elültem a földön és csak pislogtam pár percig. Még így is, hogy időben elkaptam a kezem, éreztem a forróságot az ujjbegyeimen.
- Ez egy határozottan intenzív folytatása volt a napnak… és forró – jegyeztem meg csak úgy magamnak.
Ha csak egy pillanattal később reagáltam volna, nagy valószínűséggel jól átsütött palacsintaként végeztem volna. Még fel sem eszméltem ebből a sokkból, amikor már következőnek egy férfi repült ki az üzletből, követve az ajtó korábbi példáját. Továbbá, még a falba is belefúródott, olyan szinten, hogy csak a nagy feneke maradt látható belőle. A lábai kilengtek oldalra párszor, majd az is abbamaradt. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon meghalt-e vagy sem…
- Hát ez eddig elég gyenge volt – hallottam meg egy lemondó sóhajt, mellette egymásnak csapódó tenyerek csattanásával.
Egy férfi lépett ki az ajtón a kezeit, majd ruháját leporolva. Magas volt, hozzám képest különösen – bár jobban belegondolva, ez nem volt annyira nehéz. Sötét, rövid haja volt, fehér inget és fekete nadrágot viselt, mindezek mellé pedig egy fekete kalapot, aminek a karimája aranyszínű volt. Azt hiszem, az lenne a legjobb kifejezés rá, hogy tipikus maffiózó beütése volt; és már innen meg tudtam mondani, hogy szörnyű személyisége is. Az az öntelt vigyor az arcán mindent elmesélt kérdezés nélkül is.

Megigazította a kalapját, majd végre eljutott a tudatáig, hogy én is ott vagyok. Meglepetten pillantott le rá, majd hatalmasat sóhajtott és az arcába tenyerelt, mintha legalábbis a világ egyik legnagyobb kínjával lenne kénytelen szembenézni. Ebből kifejezetten úgy éreztem, hogy nem örül a találkozásunknak.
- Öregem, most komolyan? – nézett rám kisebb megvetéssel a tekintetében. – Mi a francot csinálnak a srácok? Megmondtam nekik, hogy tartsák távol az agyatlan civileket, amíg nem végzek. Szerencsétlen banda, még két perc kivárása se képesek…
- Szerintem a hozzád hasonló parasztokat kéne távol tartani innen – vágtam hozzá köszöntésképp, miközben végre felkeltem és megvizsgáltam, megvan-e mindenem. – A haverjaid pedig az imént futottak tova, üldözve valakit – böktem abba az irányba, amerre korábban eltűntek az emlegettettek.
- Nem gondolod, hogy kissé tiszteletlen vagy, hercegnőm? – jegyezte meg egy gúnyos mosoly társaságában, közben a szemembe nézve.
Ezt a taktikát már jól ismertem. Amikor egy egoista vagy épp uralkodni vágyó el akar távolítani valakit az útból, akkor sokszor szemkontaktust tart az illetővel, továbbá nem egyszer gúnyosan néz rá azért, hogy meghátrálásra késztesse és elnyomja. Axton tanította meg, hogy nem szabad ezeknek bedőlni, egyszerűen csak át kell nézni rajtuk, vagy épp viszonozni a kedvességet. Sajnos vagy sem, én az utóbbihoz gyakrabban folyamodtam.
- Nem gondolod, hogy kissé lenéző vagy, hercegem? – feleltem, mereven visszanézve a szemeibe.

Egy ideig csak bámultunk egymásra, aztán egyszer csak elröhögte magát. Ez a reakció cseppet sem passzolt azok közé, amiket vártam volna. Felvont szemöldökkel néztem vissza rá, és már éppen azon voltam, hogy kérdőre vonjam a vigadalom okáért, amikor kitartotta elém a kezét, jelezve, hogy mindjárt összeszedi magát. Kedvem lett volna belekontárkodni a helyzetbe, de úgy döntöttem, kivételesen visszafogom magam egy kicsit. Legalábbis addig, amíg nem válaszol…
Mikor végre abbahagyta a röhögést, ismét rám nézett, a kalapja karimáját tartva.
- Tetszel nekem! – vigyorgott, ahogy felém nyújtotta a másik kezét, hogy megpaskolja a fejem.
- Az érdeklődés nem kölcsönös – kerültem ki a kezét oldalra lépve, fapofával bámulva rá.
Pont a hozzá hasonlóak voltak azok, akik a legkevésbé sem voltak szimpatikusak nekem. Sugárzott róla, hogy mennyire el van szállva magától – ahogy az is, hogy jobb, ha nem bízok meg benne, bármiről is legyen szó. Az arckifejezése és a hangszíne mind nagyon sokat elmondott a karakteréről már az első pillanatban – és nem jó tulajdonságokra gondolok ez alatt.
- Nagy kár – vont vállat, s láthatóan cseppet sem hatotta meg, hogy kosarat kapott.
Helyette átnézett a korábban kiütött alakra, majd hozzá sétált, egy laza mozdulattal kirántotta a falból, aztán nekiállt kotorni az eszméletlen férfi zsebében. Mindezt úgy tette, mintha a legtermészetesebb dolgot követné el éppen.
Közelebb mentem hozzá és leguggoltam mellé, megállapítva, hogy az illető még életben van, csak eszméletlen.
- Te most kirabolod? – kérdeztem rá az egyértelműre
- Ja – jött az érdektelen válasz, miközben kinyitotta a férfi tárcáját és kirázta a tartalmát, majd összeszedte a kihullott pénzt. – Hát nem vagy valami gazdag, haver… - fintorogta, csak úgy maga elé.
- Szerintem ez pedig sokat ér – csatoltam le a férfi nyakán lévő nyakláncot, hogy jobban szemügyre vegyem.
Egy ezüstláncon lógó, aranyozott medállal ellátott ékszer volt. Szerettem az ilyesmiket, bár fel sose vettem őket. Az egyetlen, amit mindig a nyakamban hordtam a ruháim alá rejtve, az az Axtontól kapott aranykulcs volt. Jobban belegondolva pedig megállítottam, hogy a medál kicsit hasonlított az emlegetett tárgyra.

- … Te meg mi a fenét csinálsz? – nézett rám felvont szemöldökkel az idegen, kissé megrovóan. – Kislányoknak nem való az ilyesmi. Nem szégyelled magad?
Szerintem messze nem a korom volt a probléma forrása, sokkal inkább az, hogy az ő áldozatának cuccai között turkáltam.
- Nem igazán érdekel – lóbáltam egyik kezemmel a nyakláncot, míg a másikkal a fekvő pasas vállára böktem.
Egy fekete céhtetoválás virított rajta, amit már láttam egyszer korábban. Egy lámpást formázott, benne egy szempárral – egyszerű volt, viszont nem keltett jó érzést az emberben.
- Ez a szerencsétlen a Black Lantern tagja, igaz? Hallottam róluk legutóbb, amikor újságot olvastam.
- Tudsz olvasni? Micsoda meglepetés – piszkálódott, de én reakcióra se méltattam.
- Mostanában sok gondot okoznak a város lakosainak azzal, hogy üzleteket rabolnak ki. A kisebb boltokra mennek, amikben nehezebb elkapni őket. Nagyokra még eddig egyszer sem hajtottak rá. Kifigyelik, mikor hányan járnak a boltban, aztán amikor tudják, hogy kevesen lesznek vagy senkit sem fognak ott találni az eladón kívül, támadnak. Általában mindent elvisznek, ami mozdítható és elfér náluk.

Miközben beszéltem, az ismeretlen srác megpróbálta elvenni tőlem a repkedő nyakláncot, én azonban elrántottam a kezem. Összenéztünk, ő pedig eleresztett egy felettébb baljós, pimasz vigyort.
- Nos, igen, ezek a pletykák terjengenék mostanában. Jó is lenne, ha ennyire egyszerű lenne a helyzet – tett még egy próbát arra, hogy elvegye az ékszert, de ezúttal se járt sikerrel.
Mindezek ellenére szemmel láthatóan felettébb jól szórakozott. Ha akarta volna, rég kitéphette volna a kezemből a medált. Nem volt ugyan olyan erős, mint a céhem bizonyos tagjai, de tuti, hogy szintekkel felettem állt. Az előbb már volt szerencsém látni egy kis részletet az erejéből, így nem volt kérdéses, hogy nagyjából egy pöccintésébe telne engem eltenni az útból. Ehelyett csak játszadozott, anélkül, hogy egy kicsit is megerőltette volna magát. Ez valamilyen szinten bosszantó volt…  
- Pletykák? – kérdeztem vissza, mire még jobban elmosolyodott.
- Azok, bizony. Szeretnéd tudni az igazságot? – kérdezte, ahogy szint belehajolt az arcomba.
Mivel a távolsági megfélemlítés nem hatott, úgy tűnt, ehhez folyamodott. Nem tudom, hogy milyen reakciót várt, de én egyszerűen a képébe nyomtam a kezem, és hátrébb toltam.
Erre mit ad Isten, az a marha belecsókolt a tenyerembe. Hatalmas lendülettel rántottam el a kezem, és hátraugrottam – de nem zavaromban, hanem undoromban. Nem hiszem, hogy eddigi életem során bárkire is néztem volna akkora viszolygással, mint rá.
- … Ennyire azért ne vedd komolyan, ez már fáj az egómnak – jegyezte meg egy érdektelen arccal, majd köhintett egyet, és visszaváltott a szórakozott kifejezésre. - Így se reagáltak még rám. Ezt minimum meg kéne örökíteni.
- És pont most nincs nálam kézfertőtlenítő… fúj… – horkantottam kissé ingerülten, ahogy kutattam valami után, amiben megtörölhetem a kezem.
Ez végül a kiütött férfi ruhája lett. A sajátomat nem akartam beáldozni rá, úgyhogy jobb híján az maradt.
- Tényleg túlreagálod… elég legyen.
A hangsúlyából kivettem, hogy ez azért beletiport kicsit az önbecsülésébe. Csakhogy én ennek inkább örültem, mintsem rosszul éreztem magam miatta. Bosszúnak tökéletes volt.
- Igen, tudni akarom, de tudom, hogy nem fogod elmondani – váltottam vissza a korábbi témára hirtelen, mintha az előbb semmi nem történt volna; ehez képest viszont továbbra is törölgettem a kezem az ellenség pólójába. - Csak próbálsz hergelni. Hülye vagyok, de nem ennyire.
- Tény, hogy semmi közöd hozzá, és nem is áll szándékomban beszélni róla – vette fel a fonalat, gondolom az egója kedvéért is. - De jó szórakozás kislányokat heccelni, főleg a hozzád hasonlókat.
Még annál is rosszabb volt a személyisége, mint vártam volna. Most már biztos voltam ebben.
- Pedofil vagy?
- A heccelés és a szexuális érdeklődés között elég nagy különbség van, édesem – legyintett, hárítva a kötekedésem. – Egyébként meg nem vagyok még olyan öreg. A fényéveimben járok, 25 éves vagyok.
- Elég halvány a fénye azoknak az éveknek. Az egód által okozott fényáradat elnyom minden mást.
- Köszönöm – vigyorodott el büszkén, mire megforgattam a szemeim, majd felálltam, induláshoz készülve. – Á-á, kislány – kapta el a csuklóm, majd újra a szemembe nézett. – Az a nyaklánc marad. Add csak ide szépen.
- Nem – feleltem a lehető legtömörebben.
Ha már egyszer belerángatott ebbe a helyzetbe és most más boltot kellett keresnem a reggelimért, akkor már a minimum az volt, hogy lenyúltam ezt a drága ékszert egy sötét céhes baromtól. Úgyis biztosan illegális volt, úgyhogy mertem remélni, hogyha leadom mint talált tárgy, kapok érte egy kis jutalmat. El is adhattam volna, de ahhoz már túl jó szívem volt.
Valamint, jobban belegondolva… Már mióta itt beszélgettem vele, és még mindig nem tudtam a nevét, ahogy ő sem az enyémet. Szerintem ő ugyanúgy nem akart rákérdezni a nevemre, ahogy én sem az övére. Biztos voltam benne, hogy ő is abban reménykedett, hogy pillanatokon belül megszabadulunk egymástól. Szép is lett volna…
Egy ismeretlennek nem állt szándékomban továbbadni valami lopott dolgot, így volt még egy okom arra, hogy nemet mondjak neki.
- Nem stílusom kislányokat bántani… de ki fogom csavarni a csuklód, ha nem adod oda.
A legjobb az egészben az volt, hogy láthatóan halálosan komolyan gondolta ezt. Továbbra is vigyorogva nézett rám, viszont volt a tekintetében egyfajta fenyegetés, ami egyértelműen aláírta a korábbi kijelentésének komolyságát. Ennek ellenére nem állt szándékomban engedelmeskedni neki. Nem kifejezetten az én stílusom volt az ésszerű cselekvés…

Mielőtt viszont válaszolhattam volna, rohanó léptek zajára figyeltem fel a hátunk mögött. Megfordultam, és tizenöt férfit pillantottam meg, akik őrjöngve csörtettek az irányunkba. Ahogy kicsit közelebb értek, szemet szúrt a rajtuk található Black Lantern tetoválás, ami pillanatok alatt megerősítette a gyanúm, hogy a korábban falba préselt férfi társai érkeztek meg.
- Ott vannak! Nyírjátok ki őket! – rikoltotta az egyik felbőszülten, vadul hadonászva.
- Őket…? – pislogtam meglepetten, miközben magamra majd a srácra böktem. – Hé, én nem-…
- Remélem, nem hiszed, hogy hallgatni fognak rád – vágott a szavamba a probléma eredeti forrása, majd felegyenesedett. – Most már te is benne vagy a pácban, kislány. Ráadásul tizenöten vannak, mi… nem igazán szerencsés helyzet – vakarta meg a tarkóját.
- Figyelj, ezek egyre közelebb érnek. Nem szeretnéd leverni őket?
- Várok egy kicsit, egyelőre nem érzem a motivációt rá.
- Én viszont érzem. Lassan olyan közel fognak érni, hogy még a szájszagukat is gyilkos fegyvernek használhatják.
- Nem kell dramatizálni, a pocsék humorérzékeset pedig inkább ásd el valahová amíg én is a közelben vagyok – vont vállat, mint akit tényleg nem érdekel a helyzet, majd egyszer csak rántott egyet a karomon és ugyanazzal a lendülettel ölbe is kapott. – Hű… sejtettem, hogy nehéz leszel, de azt nem, hogy ennyire. Hányszor eszel naponta?
- Úgyis olyan vézna vagy, nyugodtan gyúrhatsz karizomra. Egyébként meg mi a fenét csinálsz…? – néztem fel rá a legkisebb zavar nélkül.
Inkább a korábbi viszolygás visszatértéről árulkodott az arckifejezésem. Csodáltam, hogy nem dobott le. Én a helyében gondolkodás nélkül megtettem volna.
- Bármilyen bosszantó, nem kaptam engedélyt arra, hogy egy egész bandával összeverekedjek. Pillanatok alatt lenyomnám őket, csakhogy a Mesterem nagyon berágna rám, amit szeretnék elkerülni. Túl nagy utóhangja lenne, és nem kellenek váratlan lavinák. Amit meg kellett tennem, azt már letudtam. Úgyhogy most repülni fogunk.
Még megvárta, amíg már majdnem elért minket az egyik férfi, és csak azután ugrott fel a levegőbe, s szélmágiával tovarepült – engem is magával cipelve. Biztos voltam benne, hogy ezt is csak azért időzítette így, hogy menőnek érezze magát. A fél karomat tettem volna rá, hogy egyszer e miatt a mániája miatt nagyon csúnyán meg fogja járni.
Jelen pillanatban azonban ez engem nem kötött le - az sokkal inkább, hogy görcsösen szorongattam az ingjét. Még az éhségemet is hirtelen elfelejtettem. Nem azért, mert féltem a magasban, ahhoz a saját szélmágiám miatt hozzá voltam szokva. Szimplán azért, mert a legkisebb bizalom se fűzött ehhez a jött-menthez, és cseppet sem tartottam igényt rá, hogy véletlenül úgy döntsön út közben, ledob engem. Simán kinéztem volna előle az eddigiek alapján.  

  Nagyjából két-három percig repülhetett, majd a város szélén lévő erdőnél leszállt. Amint talajt ért a lába, megkönnyebbülésemben elengedtem az ingét. Pedig ez nem volt jó ötlet – abban a pillanatban elengedett engem, én pedig nagyot puffantam a földön. Micsoda tökéletes lovag…
- Ember, ez szívás volt – drámázott, ahogy megmozgatta a vállait, mintha legalábbis egy iszonyú kiképzésen esett volna túl. – Téged cipelni tényleg felér egy durva testedzéssel. Legközelebb felkereslek majd, ha súlyokra lesz szükségem.
- Neked aztán tényleg elcseszett jellemed van – vágtam hozzá némileg már bosszúsan, ahogy a fenekem simogatva felkeltem. – Minek kellett ezt?
- Lehet, hogy egy jóképű és erős seggfej vagyok, de azért nem hagyok hátra egy lányt. Nem vagyok annyira gerinctelen – tárta szét a karjait ártatlanul.
Legalább volt egy kisebb szintű önkritikája. A seggfej részt legalábbis erősen támogattam, a többit pedig úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.
– Ha otthagytalak volna, elvertek volna, majd bevittek volna fogolynak és kivallattak volna olyasmiről, amiről semmit sem tudsz. A haverjaim hibája, hogy belekeveredtél ebbe az egészbe, mert nem végezték jól a dolgukat. Valahol mélyen bennem is van igazságérzet, ha jóindulatnak kicsit híján is vagyok.
Igazságérzet, mi… még jó, hogy ő kevert bele, nem pedig a haverjai. Gondolom ez már részletkérdésnek minősül, ami a végeredményen számára nem változtat.
- Jó mélyen el lehet veszve – grimaszoltam, majd megráztam a csuklóm, ami egy kicsit még mindig fájt a huppanástól. – Akkor én most visszamehetek végre?
- Figyeltél te rám az előbb? – vonta fel a szemöldökét kétkedve. – Ha te most visszamész, akkor garantáltan kicsinálnak téged. Megjegyezték az arcodat és mostantól te is a körözési listájukon vagy.
- Végre népszerű leszek! Király! – lelkesedtem fel egy pillanat alatt, ahogy még a levegőbe is bokszoltam.
- Nem ez a lényeg, te szerencsétlen – tenyerelt az arcába, majd megigazította a kalapját. – Nem engedhetlek így vissza. A Mesterem akara-… khm, szóval a férfi büszkeségem nem hagyná.
- „Mesterem akaratát” akartál mondani, igaz…? - Hallottam. Tudom, hogy az akart lenni. - Vagy talán félsz, hogy miattad történne velem valamit? – eresztettem el egy sunyi mosolyt, mire a fejemre koppintott egyet.
Olyan hirtelen jött a támadás, hogy nem volt időm kitérni előre.
- Az egyetlen, amitől félek az a főnököm haragja - ami garantáltan utolérne, ha belekevernék egy civilt. Simán eltenne engem láb alól, és nagy kár lenne a szépségemért. Sok nő sírna értem, és nem szeretem szomorúnak látni őket.
- Ne aggódj, én sírva röhögnék érted.
- Milyen kedves vagy, igazán jól esik – próbált meg tarkón legyinteni, de mivel semmi komolyság nem volt benne, ezúttal elkerültem.
- Továbbá, csak hogy végre kijavítsalak… nem vagyok civil. Mágus vagyok – böktem a hasamon lévő, ruhám alól még éppen kicsit kilátszó céhjelre.
Egyszer még elugrottam felette, de most már nem. Mégis csak a Quatro Cerberus büszke mágusa vagyok.
- Áh… nem vagy az esetem, úgyhogy, elfelejtettelek megbámulni, bocsi.
Ezt a srácot én még megverem. De nagyon. Akkor is, ha sokkal erősebb nálam, egyszer még biztos bemosok neki, ha így megy tovább.
- Valódi egyáltalán? Lássuk csak… – kérdezte, ahogy felemelte a pólóm alját, mire lendületből arcon térdeltem.
Vagyis térdeltem volna, ugyanis számított a reakcióra, és a másik kezével elkapta a lábam, mielőtt eltaláltam volna.
- És még rám mondják az emberek, hogy rossz jellemem van – fintorodtam el, ahogy még hátra is léptem egyet, hogy tartam tőle a távolságot.
- Köszönöm! – kacsintott egy pimasz vigyorral, amit már inkább nem kommentáltam.
- Szóval… mihez akarsz kezdeni, ha nem mehetek vissza?
- Gondolom, nincs akkora szerencsénk, hogy alakváltó mágus vagy és tudod álcázni magad, igaz? – felelt kérdéssel a kérdésre, mire csak megráztam a fejem. – Ez esetben nincs mit tenni, egy ideig meghúzhatod magad a céhünkben, amíg találunk valami megoldást a helyzetedre.
- Inkább alszok egy erdei szörnyeteg barlangjában, mint hogy egy légtérben legyek veled – feleltem a lehető legkomolyabban, mire elnevette magát.
Valamiért nagyon jól szórakozott a szenvedésemen. Ez pedig kezdett irritálni.
- Velem egy légtérben lenni is pont van olyan jó, mint egy szörnyeteg odújában aludni. Sőt, vannak dolgok, amikben én magam is egy szörnyeteg szintjén vagyok – eresztett el egy perverz vigyort.
- Egy szabad alkalmam legyen rá, és kiheréllek.
- Félelmetes. – Ezt olyan fellengzős és lenéző stílusban mondta, hogy máris hátat fordítottam neki, és elindultam a városban. – Szóval, – kapta el a pólóm hátulját, majd visszahúzott engem, és még el is indult, maga után rángatva. – meg kéne tanulnod normálisan reagálni az ilyesmire. Nem a pasikat szereted, vagy mi, kislány?
- Egyszerűen kívül esel az érdeklődési körömön. Főleg, hogy a neved sem tudom, így eddig egy tapintatlan bunkóként vagy elkönyvelne nálam. Egyébként pedig befejezethetnéd ezt a kislányozást… a nevem Serami Raynott.
Elegem lett a névtelenkesésből, így végre megadtam magam és kezdeményeztem. Erre ő csak megigazította a kalapját, majd elvigyorodott, és rájátszva a helyzetre meghajolt, mint valami úriember. De a mosoly, amivel felnézett, messze nem a jóságáról árulkodott – pimasz, fellegző és lenéző volt.
- Sean Hayes vagyok, a White Liger céhének egyik legerősebb B szintű mágusa, továbbá a Black Lantern elleni csapataink egyik vezetője vagyok. Örvendek a találkozásnak, Serami. Nos, akkor… hadd meséljem el neked, mi is az a helyzet, amibe sikeresen belekeveredtél. Azt hiszem, elég sok dolog van, amiről magyarázattal kéne szolgálnom neked...
Vissza az elejére Go down
http://yuminari.deviantart.com/
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
Cana Alberona


Hozzászólások száma : 597
Aye! Pont : 28
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 37

Serami Raynott  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Serami Raynott    Serami Raynott  Icon_minitimePént. Nov. 06, 2015 9:49 pm

Nini Szalámi Serami is berajtolt egy kalanddal, ráadásul egy igen kellemes, könnyed, humoros kis alkotással. Tetszett, bár egyelőre nem történt túl sok minden, de úgy látom Sean igazi álompasinak ígérkezik: egy kicsit jófiú, egy kicsit rosszfiú, egy kicsit imád, egy kicsit utál, és persze jóképű is. Kíváncsi leszek, megmarad-e ilyennek. Very Happy

Ó és még a szakkifejezések-szótáramat is bővíteni tudom olyan nyalánkságokkal, mint "a fényéveimben járok", vagy "távolsági megfélemlítés". Jót röhögtem, köszönöm.

Várom a folytatást, de előtte egy kis ösztönzés:

300 + 50 VE bónusz, összesen 350 VE a jutalmad, amiért hagytad magad elrabolni. Very Happy
Vissza az elejére Go down
Serami Raynott
Elemi mágus
Elemi mágus
Serami Raynott


Hozzászólások száma : 116
Aye! Pont : 401
Join date : 2015. Oct. 12.
Age : 28
Tartózkodási hely : Rajzpadnál

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 7
Jellem: Kaotikus Jó

Serami Raynott  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Serami Raynott    Serami Raynott  Icon_minitimeVas. Nov. 08, 2015 3:42 pm

Serami Raynott  Chapter2ver2_by_yuminari-d9fy9j5

  - Az biztos, hogy sok mindennel jössz nekem – jegyeztem meg, ahogy összefontam magam előtt a karjaimat.
- Mivel szeretnéd, hogy kezdjem? – érdeklődött, ahogy lehuppant egy kidőlt fa törzsére, majd megveregette azt maga mellett, jelezve, hogy üljek le én is.
Meg is tettem - de nem mellé ültem, hanem legalább két-három embernyi távolságra tőle, és onnan néztem rá. Erre ő csak drámaian felsóhajtott és széttárta a karjait, bár tudtam, hogy abszolút nem hatotta meg a dolog.
- Mondjuk… mindennel kezdheted – feleltem végül a lehető leghasznavehetetlenebb módon.
- Nem vagy nagy segítség, mi? Lássuk csak… - gondolkodott el a kalapja karimáját pöckölve. – A Black Lanternről alapvetően képben vagy azok alapján, amiket korábban mondtál, úgyhogy azt a részét átugrom. De a szándékaikkal kapcsolatban kicsit el vagy tévedve, ahogy a média is.
- Szóval nem a kisboltok kifosztása a céljuk?
- Valamennyire igaz, de én inkább úgy mondanám, hogy az csak egy mellék jövedelme az egész munkásságuknak – legyintette. – Ami után kutatnak… - azzal egy hirtelen mozdulattal kiragadta a kezemből az addig őrizgetett, korábban ellopott kulcsot. – Az ezekkel kapcsolatos.
- Hé! – horkantam fel, ahogy megpróbáltam visszaszerezni a tárgyat, de természetesen nem jártam sikerrel.
Irritáló, pimasz vigyorral emelte a magasba a kezét, és sütött az arcáról, hogy csak erre a pillanatra várt. Rá kellett jönnöm, hogy így, hogy megszerezte, esélyem sincs arra, hogy ismét az enyém legyen. Csak még jobban szórakozna, ha nekiállnék hadonászni. Ezekről meggyőződve végül kissé duzzogva huppantam vissza a helyemre. Legközelebb nem leszek ilyen figyelmetlen…
- Az én céhem számára ezek a kulcsok elég fontosak – folytatta a beszédet, a nyakláncot nézegetve, mintha mi sem történt volna. – Nos, legalábbis az egyik ezek közül. Számos hamisítványt készítettek, hogy összezavarjanak minket, így nem tudjuk, melyik lehet az igazi. Bár merem feltételezni, hogy ez pont nem az… az túl szép lenne. Majd kiderül. Szóval – dobta fel a kulcsot a levegőbe, majd mielőtt elérhettem volna, ismét megkaparintotta, s szemét vigyorral tekintett le rám. -, ami az én céhemnek kell, az az általuk birtokolt ilyen aranykulcsok egyike.
- Ez nem azt jelenti, hogy ti kezdeményeztétek a balhét? – kérdeztem rá, mire egy pillanat erejéig olyannyira mérges pillantás vetett rám, hogy megrezzentem.
Ez volt az első alkalom, hogy tényleg a frászt hozta rám. Azt hiszem, sikerült egy felettébb érzékeny pontba nyúlnom.
- Természetesen nem – váltott vissza a bájgúnár mosolyra, ahogy tovább szórakozott a kulccsal. – Ők kezdték az egészet. Ami jelenleg folyik, az már a mi visszavágásunk és próbálkozásunk a probléma megoldására.
- A céhek közötti háború nem-…
- De igen, tiltott. Épp ezért nem hívjuk háborúnak. Egyszerűen a nézeteltérésünket rendezzük le.  
- Ez a lényegen nem változtat…
- A lényeg az – emelte fel a hangját egy kicsit, majd visszaváltott a normális beszédre. -, hogy elloptak tőlünk valami számunkra felbecsülhetetlenül értékes dolgot, hihetetlenül aljas módon – a hangjában egy pillanatig eluralkodott a gyűlölet. – Azért járják a kisboltokat, mert meg akarják találni az utolsó mentsvárunkat és megsemmisíteni azt. Ha arra rábukkannak, akkor nekünk is lőttek. Csak egyelőre még nem találták meg azt, és ha már ott vannak, elviszik, ami mozdítható. Ennyi az egész.
- Ugye tudod, hogy ez semmit nem mozdított előre az ismeretségeimben? Kulcsok, mentsvár, elvesztettetek valami fontosat… nem lehetnél egy kicsit konkrétabb? – fintorogtam, próbálva rendezni magamban a hallottakat – de sikertelenül. Teljesen elvesztettem az el sem kapott fonalat.
- Annyira azért nem szeretném kitálalni a részleteket egy jött-ment kislánynak. Ki tudja, kinek adod tovább a későbbiekben – pöckölt homlokon, mire dörzsölni kezdtem az említett testrészt.
- De én nem-…
- Remélem, nem várod el, hogy megbízzak benned – nézett a szemembe komolyan. – Lehet, hogy egy legális céh tagja vagy, de ez még nem jelenti azt, hogy partnerek vagyunk és megbízok benned.
Ezzel nem tudtam vitatkozni. Igazából már csak az, hogy az ő szavaival élve nézeteltérésük volt egy céhvel kapásból olyasmi volt, amit simán jelenthettem volna. Nem hibáztathattam érte, hogy nem bízott meg bennem.
– Csak, hogy egy nagyon tömör helyzetképpel rendelkezz: a Black Lantern céhvel komoly konfliktusunk volt nemrég, ami egy számunkra nagy veszteséggel zárult. Jelenleg azon mesterkednek, hogy kiiktassák a megmenekülésünk utolsó esélyét és teljesen megsemmisítsenek minket. Azért, hogy ezt az egészet megakadályozzuk, egy aranykulcs után kutatunk, ami kinyithat nekünk egy bizonyos kaput.
- Szerintem meg cseszd meg az összegzésed – vágtam hozzá összefonva a karjaim, mire csak egy széles vigyor kúszott az arcára.
Biztos voltam benne, hogy az utolsót szándékosan fűzte hozzá, hogy még jobban összekeverjen engem. Mekkora egy számító dög…

- A saját érdekedben – nézett le rám, miközben felkelt a farönkről. – Ne keveredj bele jobban. Nem kell tudnod a részletekről. Sőt, igazból addig jó, amíg nem szerzel tudomást róluk.
- Akkor mégis hogy segíthetnék? – követtem a példáját, miközben leporoltam a nadrágom.
- Süket vagy? Azt mondtam, eszedbe se jusson belekeveredni – pillantott hátra rám a válla fölött, a korábbi félelmetes tekintetét megismételve.
Ismét kirázott tőle a hideg, de már fel voltam készülve egy hasonlóra, és nem néztem el róla. Látva, hogy ez nem fog bejönni még egyszer, megvonta a vállát és elindult az erdőbe befelé.
Én még egy ideig csak álltam egyhelyben, és próbáltam rendezni a korábban hallottakat – de sehogy sem sikerült elkapnom az az átkozott fonalat. Csak egy nagyon halvány alapképet kaptam az egész helyzetről, és gőzöm sem volt, mégis mi lehet a konfliktus forrása. Annyit sikerült felfognom, hogy a Black Lantern kezdte a balhét, ami White Liger veszteségével zárult. Van egy módja, amivel vissza tudnák szerezni, amit elvesztettek, és az után kutat a Black Lantern is, hogy teljesen megsemmisítsék őket. Akkor ez azt jelenti, hogy ők sem tudják, hol van az a bizonyos mentsvár? Ha tudnák, már biztos rég használták volna, és vége lenne ennek az egésznek. De akkor-…
Látva, hogy mennyire elbambultam, Sean felsóhajtott, majd visszalépett hozzám.
- Gyerünk, ábrándos – ragadta meg a karom, majd maga után vonszolt. – Ne gondolkozz túl sokat azon, amihez semmi közöd. Ha megerőlteted az agyad, a végén még felrobban. Itt az ideje, hogy bemutassalak a céhemnek.
- Köszi, hogy aggódsz értem… - ironizáltam. - Biztos, hogy oda kell nekem mennem? – kezdtem nagyon feszélyezve érezni magam.
Egy olyan furcsa légkör alakult ki az előző beszélgetést követően, amitől nem tudtam elvonatkoztatni és frusztrálva kezdtem érezni magam. Persze ezt igyekeztem palástolni.
- Nem fognak megenni… annyira – vigyorodott el, és valamiért volt egy olyan érzésem, hogy próbálta oldani a hirtelen jött rossz hangulatot. – A többiek is olyan jó arcok, mint én, úgyhogy nem kell aggódnod. Bár senki nem annyira tökéletes, mint én.
- Mégis szeretnék inkább egy híd alatt aludni, vagy ilyesmi… már eszembe is jutott egy szép a tóparton, nem is olyan messze a házamtól…
- Nagyon vicces. Na, gyerünk… nem fogok még egyszer repülni veled, mert az az egy is több volt, mint elég. Remélem, jól bírod a sétát, mert nem foglak a hátamon vinni se.
Imádom, hogy ennyire lovagias. Egyszer még megfizet érte, azt garantálom.
- Igen. Egyébként a megenniről jut eszembe… - azzal a gyomrom hangos korgással tájékoztatta őt jelenlegi állapotomról. – Remélem, van valami kajátok. Nekem bármi jó, csak ehető legyen. Hála neked, nem volt esélyem reggelizni…
- Még ingyenélni is akarsz, mit? Na, szép – vigyorgott pimaszul. – Majd valamit összekapatunk neked. Szedd a lábad.
Erre már inkább nem válaszoltam semmit, csak elindultam utána – közben végig azon gondolkodva, hogy a fenébe fogok én kimászni ebből a helyzetből veszteségek nélkül. Nem nagyon találtam megoldást rá…


  A céhház bent volt az erdő közepében, elég hosszú járásra a kiindulási pontunktól, ami meglepett. A legtöbb céh, amikben eddig jártam, bent volt a város kellős közepében. Ha ilyen elrejtett volt, hogy találták meg egyáltalán az emberek a felkéréseikkel?  
Az épület középméretű volt, de a miénkhez képest én inkább éreztem kicsinek. Bár a Quatro Cerberus egy erős és népszerű céh volt, így ezt nem kellett volna furcsállnom. Csak egy emelete volt, de hosszú volt és már innen meg tudtam mondani, hogy belülről minden bizonnyal sok részre van osztva. Nem volt valami jó állapotban, de láthatóan igyekezték rendben tartani, amennyire az erejükből futotta. Volt egy kicsi udvara is, amiből szintén próbálták kihozni a lehető legtöbbet.
Az ajtó előtt egy fiatal lány söpört, akinek hosszú, sötétlilás színű haja volt és fehér ruhát viselt. Elegáns kisugárzása volt – és jóval bizalomgerjesztőbb, mint Seannak. Ahogy megpillantott minket, ledobta a seprűt a földre és hozzánk rohant.
- Sean! Üdv itthon! – mosolygott rá, majd rám nézett, s hirtelen a szája elé kapta a kezeit. – Istenem! Ő lenne az új barátnőd? Milyen aranyos!
- Nincs az az Isten – válaszoltuk egyszerre, mire a lány pislogott egyet, majd elnevette magát.
Valahogy mellette máris kezdtem sokkal jobban érezni magam. Bár látszott, hogy kissé dilis – ahogy én is az vagyok -, de egyértelmű volt, hogy jóval barátságosabb és tisztább lelkű, mint Sean.
- Bocsánat, úgy tűnik, hülyeséget kérdeztem – vigyorgott, majd megfogta a kezeimet. – Talán a céhünk új tagja leszel?
- Sajnálom, de már tag vagyok a Quatro Cerberusban – mosolyodtam el a fejemet rázva, mire ő csalódottan felsóhajtott.
- De kár… pedig már kezdtem örülni.
- Ha tag akarna lenni, se engedném be – jegyezte meg Sean, ahogy elindult előre. – Túl sok lenne a baj vele. Csak aranyosnak tűnik, de közel sem az.
- Nálad senki nem problémásabb, Sean! – szólt utána a lány, mire az emlegetett csak hátralegyintett egyet, és folytatta az útját az ajtó felé. – Nézd el neki – pillantott rám. –, kissé nyers és tapintatlan. De nem rossz ember.
- Volt szerencsém a bunkó stílusához, elég masszívan – feleltem, mire ismét csak kuncogott.
Bár én nem tudtam miért. Én ezt halálosan komolyan mondtam, és halálosan komolyan sértett voltam miatta.
- Cecilia Birks vagyok, a White Liger pultosa és szállásfelelőse. Kerülj beljebb! Bár… ha nem vagy Sean barátnője és nem is akarsz tag lenni, nem tudom, mi szél hozott ide… - nézett rám bizonytalanul.
- Serami Raynott – biccentettem gyorsan, mivel mellékesnek gondoltam a nevem fontosságát. – Hát… Seannak hála sikeresen belekeveredtem az összetűzésetekbe a Black Lanternnel – feleltem, szokásomhoz híven túlságosan is őszintén. – Engem is megláttak, amikor vele voltam, így most nem mehetek vissza.
Cecilia egy ideig döbbenten nézett rám, és láthatóan igyekezett feldolgozni a hallottakat. Mikor sikerült, a döbbenet átcsapott haragba, s egyik pillanatról a másikra mintha személyiséget váltott volna.
- Sean! – fordult meg ingerülten, és az ajtó felé csörtetett. – Gyere csak vissza! Mi a fenét csináltál már megint?! Hé! Sean!
Kissé gyorsan folytak a történések ahhoz, hogy követni tudjam őket. Az egyetlen, ami jelen esetben megmaradt az az volt, hogy kint lettem hagyva az udvaron, egyedül. Eljátszottam a gondolattal, hogy visszamenjek-e a városba most, hogy senki nem figyel rám, de igazából sehogy sem volt jó. Sean azt mondta, ne keveredjek bele a dologba, viszont kezdtem egyre kíváncsibb lenni, hogy mi folyik itt. Ráadásul a balszerencsémet ismerve kizártnak tartottam, hogy megússzam ezt az egészet anélkül, hogy bármi baj is történne velem. Nagyot sóhajtottam és tudomásul véve, hogy egyelőre nincs semmi jobb, amit tehetnék, én is elindultam befelé.


Alig, hogy beléptem az ajtón, máris megpillantottam a korábbi két jómadarat. Sean a pultnál ivott egy korsó sört a lehető legnagyobb nyugalomban, Cecilia pedig előtte támaszkodott, felettébb megrovó arccal. Még az ajtóban állva is éreztem a köztük feltámadt feszültséget.
- Nem hiszem el, hogy belekeverted őt ebbe!
- Nem volt szándékos – válaszolta Sean higgadtan.
- Az semmin nem változtat, hogy szándékos volt-e vagy sem! Szerinted milyen érzés lehet neki, hogy nem mehet vissza a városba és most ide lesz zárva egy csapat ismeretlen idióta közé?
- Még mindig elbűvölő, ahogy a céhtársaidat emlegeted – mosolygott rá Sean, válaszul viszont egy tarkón csapást kapott.
Máris kedveltem Ceciliát. De komolyan.
- Ne próbálj meg flörtölni velem, hogy tereld a témát! – mordult rá a pultos. – Mihez akarsz most kezdeni?
- Majd itt marad, amíg megoldjuk a problémát. Nem fog belehalni.
- Ki tudja, meddig fog az tartani! Akár több hét is lehet!
Beszélgetésük többi része már elsiklott a fülem mellett, ugyanis eluralkodott rajtam a felfedezési vágy, s elkezdtem vándorolni a teremben. Nem sok minden volt igazából, amit meg tudtam nézni, mert az egész terem kicsit üresnek tűnt - valahogy mégis megfogott a hely atmoszférája. Volt egy kisebb polc, amin réginek tűnő trófeák és pár emlékirat sorakozott. Nem sokkal mellette volt a felhívások fala – ami legnagyobb meglepetésemre felettébb üres volt. Mindössze két papír volt feltűzve rá.
- Kevés, igaz? – lépett mellém Cecilia, mire annyira meglepődtem, hogy megugrottam. – Mostanában… nem mennek valami jól a dolgok – mosolygott rám, ugyanakkor a mosolya szomorú és csalódott volt. – De ez nem meglepő, hiszen-…
- Nem kell tudnia a részletekről – tette le az üres korsót Sean, majd rám nézett. – Ne próbálj meg jobban belekeveredni a dolgainkba.
- Ezt már mondtad párszor… és eddig se én kezdeményeztem a helyzetet – mutattam rá a lényegre, amit csak egy vállrándítással elhárított.
Ugyanakkor éreztem, hogy a nagy bambulás közben vélhetően elszalaszthattam valami fontosat. Eddig játékos és pimasz volt, most viszont nagyon komolynak, szinte már félelmetesnek tűnt. Nem tudom, mit mondhatott neki Cecilia, de láthatóan felbosszantotta. Megjegyzésemet követően pedig csak szimplán felkelt, majd elindult az egyik ajtó felé.
- Majd mutasd be a mesternek a kislányt, Ceci – pillantott az emlegetettre, majd már el is tűnt a szemünk előle.
- Istenem… mindig rám hárítja a dolgait. Ha már idehozott, igazán megtehetné ő – szusszantotta Cecilia kissé morcosan, majd rám nézve ismét megenyhült az arca. – Sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe az egészbe.
- Nem tudom, hogy mibe keveredtem bele, szóval… - vakartam meg a tarkóm, majd témát váltottam. - Sean felhúzta magát valamin? – kérdeztem bele tapintatlanul, mire a lány csak zavartan nevetni kezdett.
- Áh, nos… mindig duzzogni kezd, amikor leszidom. Olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. Emellett… igazából nagyon is zavarja, hogy belekerültél ebbe az egészbe. Nem mutatja ki, de tudom, hogy lelkiismeret-furdalása van emiatt. Ha bármi történne veled, az részben az ő lelkén száradna… érzi a felelősséget.
- Nem igazán tűnt olyan embernek, aki képes lenne így érezni.
- N-nos igen… van egyfajta rossz hozzáállása a dolgokhoz. De mint mondtam, nem rossz ember.
- Én inkább nagyképűnek hívnám.
Erre ismét elmosolyodott, majd megfogta a kezem és elkezdett engem magával húzni a teremben található másik ajtó felé.
- Na, akkor váltsunk is inkább témát. Gyere, bemutatlak a Mesternek! Utána pedig majd keresünk neked valami szobát.  
- Várj! Én előbb ennék valamit – próbálkoztam, érezve, hogy az éhség már fájdalmasan szorítja össze a gyomromat.
- Majd eszel utána! Készítek majd neked valami finomat. Addig is bírd ki egy kicsit.
- De-…
- Gyerünk~ - dúdolta, nekem pedig rá kellett jönnöm, hogy makacsság terén simán volt Sean szintjén ő is.
Úgy éreztem, a pillanat, amikor végre reggelihez jutok, már sosem fog eljönni…

 A céhmester terme egy kicsi, de annál zsúfoltabban berendezett szoba volt. Minden tele volt könyvekkel és jegyzetekkel, számomra abszolút átláthatatlan rendszerbe szedve. Az asztalán is hegyekben álltak az iratok, olyan szinten, hogy alig látszott ki mögülük. Lábujjhegyre válla lestem át Cecilia válla felett, remélve, hogy sikerül megpillantanom belőle többet, mint a haja legteteje. Nem sikerült.
- Mester! Hoztam egy vendéget – informálta a vezetőm, mire a férfi felnézett a papírtömegből.
Már öregedő éveit taposhatta, nagyjából a hatvanas évei elejére lőttem be a korát. Nagyon komoly, tiszteletet parancsoló és szigorú tekintettel pillantott rám, én pedig erre megugrottam egy kicsit.
Eddig három emberrel találkoztam ebből a céhből, de mindhárom személyisége gyökeresen különböző volt. Sean kiszámíthatatlan, hullámzó személyiség volt, aki a bunkó, hülye és félelmetes között ingadozott, Cécile egy pillanat alatt hangulatot tudott váltani, de leginkább kedves beállítottságú volt, ez a mester pedig egy igazi szörnyeteg benyomását keltette. Tényleg furcsa helyre kerültem…
- Ki lennél és mit keresel itt? – nézett egyenesen a szemembe, én pedig próbáltam állni a tekintetét.
Nehéz volt.
- Sean belekeverte őt a Black Lanternnel fennálló konfliktusunkba… véletlenül – sóhajtotta Cecilia, látva, hogy kissé belém ragadt a szó.
A férfi kezében lévő könyv borítója szinte megroppant, úgy szorította meg egy pillanatra. Összerezzentem, és kicsit jobban Cécilia mögé bújtam. Komolyan elgondolkodtam egy pillanatra, hogy esetleg nem tervezte-e falhoz vágni azt a könyvet, vagy valami hasonló. Ez a férfi félelmetes volt – ha pedig én ezt mondtam valakire, az már egy durva eset volt…
- Szólj neki, hogy később látni kívánom – végül csak ennyivel letudta a dolgot, és sóhajtott egy nagyot. – Ballard, Alfred, Clive és Nicolas nemsokára visszaérnek. Cecilia, menj és fogadd őket.
- Igenis!
- H-hé, várj-…! – kezdtem volna, de mester szava belém fojtotta a mondandómat.
- Te itt maradsz, kisasszony. Szeretnék beszélni veled.
- Rendben leszel. Majd mire végzel, csinálok neked valamit – suttogta nekem Cecilia mosolyogva, miközben megveregette a vállamat, majd kiment az ajtón.

Nem arról voltam híres, hogy olyan könnyen beijednék bárkiről is, de ennek a férfinek olyan erőteljes tekintélyt parancsoló arca volt, hogy féltem megszólalni. Általában mindenkivel tiszteletlenül beszéltem, itt viszont úgy éreztem, egy rossz szó és halott vagyok. Már értettem, miért mondta korábban azt Sean, hogy az egyetlen amitől fél, az a mestere haragja…
Tartózkodva pillantottam a férfire, aki csak biccentett egyet a fejével az asztala előtt elhelyezett szék felé.
- Foglalj helyet. Raul Louden vagyok, a White Liger céh mestere – mutatkozott be nyugodt, mély hangon.
- K-köszönöm – engedelmeskedtem, s lehuppantam a puha székre; azonban ilyen közelről már próbáltam kerülni a szemkontaktust a férfivel.
Inkább mindent bámultam, ami csak az asztalon volt, még a legapróbb dolgokat is.
- Neved?
- Serami Raynott – válaszoltam gyorsan, felkapva a fejemet. – A Quatro Cerberus egyik elemi mágusa vagyok.
Nevem hallatán egy pillanatra kikerekedett a szeme, majd hosszan hümmögött. Nem igazán értettem, hogy mire fel ez, úgyhogy csak zavartan pislogtam vissza rá.
- Serami Raynott, huh…
- Öm… valami gond van? – kérdeztem rá óvatosan.
- Serami. Ismersz esetleg egy Axton Raynott nevű férfi?
Mesterem neve hallatára nem bírtam megállni, hogy ne rezzenjek össze – ez pedig már önmagában is felért egy válasszal.
- Igen. Ő a fogadott apám – feleltem, immáron kicsit megkeményítve a hangomat, s ökölbe szorítottam a kezeimet.
Ha Axtonról volt szó, akkor nem hagytam elnyomni magam – még ellene sem. Semmilyen helyzetben nem hagytam volna szó nélkül az egyetlen dolgot, vagyis jelen esetben személyt, aki igazán érdekelt. Tudni akartam, hogy miért és honnan ismeri őt, remélve, hogy ez majd előre mozdíthatja a keresésem.
- Ne aggódj – mosolyodott el a reakcióm láttán, ami annyira meglepett, hogy hátrahőköltem a székben; sőt, majdnem hanyatt is estem vele.
Mosolygott! Ez most komoly?! Mi a-…?
Nem tudom, mi volt az ijesztőbb: Az átlagos kisugárzása, vagy az, hogy egyik pillanatról a másikra így elmosolyodott…
– … Ennyi azért ne lepődj meg – jegyezte meg, majd köhintett egyet, és folytatta a beszédet. - Semmi motivációm nincs a mestered ellen. Nyugodj meg, nem kell feszélyezve érezned magad. Axton régi jó barátom, egy ideig vele együtt dolgoztam egy üzletben. Noha, mióta megalapítottam a céhemet néhány évvel ezelőtt, nem hallottam felőle… csak annyit tudtam, hogy valakit tanítványául fogadott. Nagyon megszerethetett téged, ha még a fogadott lánya is lettél. Hogy van mostanában az a csavargó?
- Én se… tudok róla semmit már négy éve – jegyeztem meg, mire egy pillanatnyi döbbenet ült ki ismét az arcára, majd visszaváltott a komoly tekintetre.
- Értem… sajnálattal hallom. Visszatérve az eredeti témánkra, Serami; lenne egy kérésem hozzád. Szívesen vendégül látunk téged a céhben, és addig maradhatsz, ameddig csak szeretnél… vagyis amennyi ideig muszááj - javította ki magát. - Bár remélem, hamar találunk megoldást erre a problémára és hazamehetesz. Cecilia segíteni fog neked mindenben, amire csak szükséged van. Azonban… jobb lenne, ha Axton nevét nem emlegetnéd. Nem szeretném kifejteni, hogy miért, sajnálom. Valamint, ha egy mód van rá, messziről kerüld el a konfliktusunkat a Black Lanternnel. Nem hagyhatod el a céh épületét kíséret nélkül még csak egy rövid időre sem. Nem fogoly vagy, hanem egy vendég, kérlek, értsd ezt meg – valaki, aki akarata nélkül került bele ebbe a helyzetbe. Amíg nem találjuk meg a kulcsot, amit keresünk, itt kell maradnod a céhben. Értetted?
- Igenis – bólintottam, és eszembe sem jutott ellent mondani neki.
- A céhedbe küldök majd egy levelet, amiben beszámolok arról, hogy nálunk vagy vendégségben. Viszont nem szándékozom beszélni a helyzet komolyságáról. Szeretném, ha ezzel is tisztában lennél.
- Természetesen – bólogattam bőszen, mire csak ismét elmosolyodott egy kicsit.
- Ez esetben mehetsz. Gondom lesz rá, hogy vigyázzunk rád. Ne aggódj.

Ezt mondta ugyan, de ahogy elhagytam a szobát, máris egy nagyon rossz érzés lett úrrá rajtam. Valami itt nincs rendben. Nagyon sok dolog van, amiről semmit nem tudok, ráadásul most ő is és Sean is mindent összekuszáltak a fejemben. Mégis mi ez az összetűzés? Miféle kulcsot keresnek? Mire jó az pontosan? Miért van annyira kevés hirdetés a céh falán? Mégis mi a fene történik egyáltalán ezzel a hellyel…? Miért nem beszélhetek a mesteremről? Csinált valamit, amit nem kellett volna? De azt mondta, nincs benne semmi harag iránta… hazudott volna? Nem, nem úgy tűnt. Akkor viszont mégis mi folyik itt?
Annyi kérdés merült fel hirtelen, hogy a fejem is sajogni kezdett. Egy pillanatra eszembe jutott Sean vicce, miszerint, ha túl sokat gondolkodok, fel fog robbanni a fejem, erre pedig elfintorodtam.
Megdörzsöltem a homlokom, majd elindultam a kellemes illatok irányába, igyekezve terelni a gondolataimat. Végre itt volt a lehetőségem egy jó kis reggelire… vagyis már inkább ebédre. Ugyanakkor, hiába koncentráltam az ételre, nem szűnt meg belőlem az az érzés, miszerint valami nagyon rossz fog történni, nem is olyan sokára…
Vissza az elejére Go down
http://yuminari.deviantart.com/
Cana Alberona
Mesélő
Mesélő
Cana Alberona


Hozzászólások száma : 597
Aye! Pont : 28
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 37

Serami Raynott  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Serami Raynott    Serami Raynott  Icon_minitimeSzer. Nov. 11, 2015 11:57 pm

Már itt is a folytatás juppppííí!
Nagyon tetszik a részletesség, amivel írsz, hogy szépen kibontod a történetet, nem sietsz el semmit, ilyenkor kicsit bánom, hogy a havi keret csak két kalandot engedélyez, mert nagyon érdekel, hogy milyen titkok lappanganak ott a mélyben, pontosan milyen konfliktus feszül a két céh között, és úgy egyáltalán, mi a frász az a kulcs. Lehet erről többet tudnék, ha elolvasnám az előtörténeted? Very Happy Elképzelhető, és lehet pótolni is fogom ezt a hiányosságot, mert szeretnék képben lenni Axtont illetően is.
Az új karakterek is érdekesek, és hát ezek az illusztrációk a kalandok elején... imádom. Bónusz VE ellenében vállalsz fusit? xD

Jóvan nem próbálok humorizálni, inkább osztom a jussod:
300 + 50 = 350 VE üti a markod ismét, és megint várom a folytatást! Smile
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Serami Raynott  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Serami Raynott    Serami Raynott  Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
Serami Raynott
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Serami Raynott
» Serami Raynott vs Lagan
» Serami Raynott vadászkonyhája
» Serami Raynott vs Seigfried Galahad
» Serami Raynott - Kristály mágia pályázatok

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: