HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)

Go down 
SzerzőÜzenet
Ultear
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 78
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Dec. 21.

TémanyitásTárgy: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Kedd Dec. 22, 2015 10:18 pm

Mirhorn Labirintusa



A Waas erdőségben fekvő Mirhorn kis városkáját ezernyi legenda övezi. Nem sokan tudják, hogy a rengeteg pletyka között megbújik a valóság is. Mirhorn Labirintusa már oly régóta szóbeszéd tárgya, hogy már senki sem emlkszik rá, hogy honnan ered a történet. Egy azonban bizonyos. Ha a Labirintus magához hív, nem tudsz ellenkezni. Ha a szíved kihagy néhány ütemet az elátkozott szó hallatán, már belekerültél a csapdájába. Ellenkezni nem tudsz, s bármily erős a karod, vagy éles az elméd, nem is lehetséges. A Labirintus magához fog hívni, és bekebelez. Sűrű erdőn és kacskaringós utakon keresztül visz majd az utad, de a végén megleled azt, amire a legjobban vágysz... vagy azt, melytől a legjobban rettegsz. A döntés nem a tiéd, csakis a Labirintusé.


Első csapat

Bryon, Quasar:
Plusz kreditért felvettétek a Legendák ismerete tárgyat, amit a furcsa, hóbortos és már kifejezetten vén tanár, Mr Klutz tart, aki kirándulást szervez nektek. Sajnos a részvétel kötelező, így szombat reggel útnak is indultok Mirhorn városkája felé. Az unalmas vonatúton a tanárotok ódákat zeng arról, hogy milyen misztikus, és mágiától duzzadó helyre mentek, a legendás Labirintus is szóba kerül, de a valóság sajnos sokkal kiábrándítóbb.  Egy végtelenbe nyúló erdőség közepén egyetlen kis falu fekszik, melytől nem messze található erdészlakban szálltok meg rozoga emeletes ágyakon elhelyezve, és vacsorára Mr Klutz igen félresikerült paprikás krumpliját ehetitek csak.
Az éjszaka közepén mindketten késztetést éreztek arra, hogy nekivágjatok az erdőnek, mintha egy belső hang szólítana. Nem kell sokáig kóborolnotok, hogy megtaláljátok a nyilvánvaló úticélt. Egy furcsa barlangba érve megérkeztek egy hatalmas csarnokba, melynek végében három kapu áll. Együtt kell mennetek, mert csak az egyik valódi, és az ismeretlen szólít titeket.
Döntsétek el, hogy a történet mely pontján találkoztok, és elegyedtek szóba! Nem muszáj párbeszédet írni, de mindenképp beszéljetek össze valamilyen módon! A posztban írjatok arról, hogy miként viszonyultok ehhez a tantárgyhoz, a tanárhoz, egymáshoz. Írjatok az utazásról, a romantikus éjszakai erdei túráról, és arról az érzésről, ami a Labirintushoz egyre közelebb érve a hatalmába kerít titeket. Posztotok addig tartson, hogy együttes erővel kinyitjátok a középső kapu két hatalmas szárnyát, és a barlang sötétjéből kilépve egy éles, hófehér fény vakítja el a tekinteteteket.


Második csapat

Ovan:
Céhedben egy felhívást találsz, mely busás jutalmat ígér annak, aki elhozza a megbízónak, Helene Amethystnek a Mirhorni Labirintus legendás ékkövét. Találkozol az igen gazdag és kiemelkedően arrogáns hölggyel, aki a nagyapja térképét vágja hozzád, hogy azt követve megszerezd neki a kincset. A barlangok már nincsenek a térképen, így magadra maradsz, de az ösztöneid jó vezetőnek bizonyulnak. Végül elérkezel a csarnokba, ahol két hatalmas kapu és egy idegen fiú vár.
Posztodban írd le, hogy hogyan találsz rá a felhívásra, találkozz a hölgyikével, majd túrázz egyet az erdőben. A barlangokhoz érve a hold már magasan jár az égen, de iylen közel a célhoz nem állhatsz meg pihenni, főleg mivel egyre erősebb a  belső késztetés, hogy végre rálelj a Labirintusra. A csarnokban ismerkedj össze Marshallal! Ha megvizsgálod a kapukat, láthatod, hogy csak az egyik valódi, a másik egy igen szép dombormű.  Csak együttes erővel tudjátok kitárni a kaput, majd ha ez megtörtént, lépjetek be rajta. A barlang homályát éles fény váltja fel, ezért egyelőre nem láttok semmit. Posztod idáig tartson!

Marshall:
Egy kocsmában hallod meg a legendát a közeli Labirintusról és a benne rejlő mesés kincsekről és mágikus tárgyakról. A lelkedben furcsa zavart érzel, megszólít téged a Labirintus, és ösztöneidet, meg némi útbaigazítást követve, melyeket a helyiek pletykáiból rakhatsz össze, célba veszed erdőt. Tudatosan haladsz a sűrűben, mígnem egy sötét barlanghoz érsz. Odabent több elágazás is keresztezi utad, de úgy érzed, tudod merre kell menned. Kis idő múltán aztán a járat kiszélesedik, és egy csarnokban találod magad, ahol két kapu vonja magára a figyelmed. Ám nem vagy egyedül, a csarnok végében egy idegen férfi jelenik meg.
Posztodban írd le a kocsmai jelenetet, hogy hogyan szerzel információt a Labirintusról, majd pedig röviden a túrát az erdőben.  Mire megtalálod a barlangot, már bőven beesteledett.  Az érzés, hogy neked a Labirintusban helyed, egyre inkább magával ragad. Ismerkedj össze Ovannel! Ha megvizsgálod a kapukat, láthatod, hogy csak az egyik valódi, a másik egy igen szép dombormű.  Csak együttes erővel tudjátok kitárni a kaput, majd ha ez megtörtént, lépjetek be rajta. A barlang homályát éles fény váltja fel, ezért egyelőre nem láttok semmit. Posztod idáig tartson!


Harmadik csapat
(bocsi, egyedül maradtál, de te vagy a legerősebb)

Kes:

A sors téged ugyanarra a vonatra vezérelt, melyen egy Rúna Akadémistáknak tűnő csoport is zötyög. Akár akarsz figyelni, akár nem, meghallod az öreg tanáruk fecsegését, és mikor elhangzik a Labirintus szó, megdobban a szíved.  A csapat a semmi közepén száll le a vonatról, egy Mirhorn nevű város állomásán.
Eljött a cselekvés ideje, kövesd hát őket, vagy vedd fel szíved ritmusát, kelj át az erdőn, barlangokon, és keresd meg a Labirintust. Bármit is teszel, ne feledd, most nem vagy teljesen a magad ura!
Posztodban keress nyomokat, vagy gyűjts információt arra vonatkozóan, hogy merre kell indulnod, és hogy pontosan mi is ez a Labirintus. Ahogy közeledsz a barlangok felé, egyre magabiztosabban haladsz, mintha már ismernéd az utat.  Éjfél körül érkezel meg a barlangokhoz, ahol  céltudatosan haladsz a járatokon keresztül, egyenesen egy hatalmas csarnokba érve. Egyetlen óriási kapu vár a csarnok túloldalán. Kis időbe telik, hogy kitárd, de végül megoldod. A sötétséget hirtelen felváltó hideg fény egy kis időre elvakít, így még nem tudhatod, mi vár rád odaát. Posztod eddig tartson!



Kérdéssel, óhajjal, sóhajjal nyugodtan forduljatok hozzám, szívesen segítek bárkinek bármiben. Ez most egy könnyedebb, bemelegítő kaland lesz, tekintve, hogy vannak újoncaink, de azért figyeljetek oda! Smile

Határidő: Január 10. (De az se baj, ha előbb tovább tudunk haladni)

_________________


"The time known as "life", cannot be rewound."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ovan Sandinger
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 196
Aye! Pont : 32
Join date : 2010. Oct. 02.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Lamia Scale
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Szomb. Jan. 09, 2016 2:46 pm

Mozgásra volt szükségem, ahogy ez embereknek általában. Bár nekem erre külön okom volt, hiszen deréktájon olyan kiadós gerincfájdalmat szedtem össze, amit csakis a napi többórás ülés eredményez. Felálltam hát. Majd rögtön roppantam is egy hatalmasat.
- Nyekk. – mondtam ki különösebb gondolkodás nélkül és megörültem a rendkívüli humorérzékemnek. Igen, még mindig kiváló.
A megnövekedett lustaságom annak volt betudható, hogy évekkel ezelőtt egy kisebb lottónyereményre tettem szert, amiből békésen el tudtam élni. Persze tanulásra nem tellett, az oktatás mindig irtózatosan drága, viszont a kényelmes lakhatás kijött belőle. Kvártély pipa. Ahogyan a koszt is, megengedhettem magamnak az egészséges étkezést. Az egészségtelen valamiért mindig olcsóbb. Elkezdtem puhulni, mind átvitt értelemben, mind szó szerint. Ki kellett mozdulnom. Muszáj volt kimozdulnom. Egy küldetésre volt szükségem, a fenébe is!
Rég jártam már a küldetések falánál. Szerencsére a céh nem rúgja ki a tagjait, ha csak üdülni járnak be. Bár bónusz se jár érte. Ez van. Bambán szemléltem az előttem elterülő papírosokat és vártam arra az egyre, amely igazán megfog. Mindig van egy ilyen, de sosem kettő vagy több. Mintha egy felsőbb hatalom azt rendelte volna az illetőnek. Állandóan így történik és most sem volt másképp. A papír nagy volt és meglehetősen művészinek tűnt, de amolyan kiszenvedett művészkedésnek. Mintha a készítő vaskos pénzekért gyártotta volna. Na persze nem panaszkodom, vaskos pénzekkel engem is könnyű motiválni.
~ Három felkiáltójel. Vagy nagyon fontos, vagy kattant a megbízó. Mindkettő izgalmakat ígér. Tökéletes! ~ vezettem le, majd megnéztem a címet. ~ Külváros. Tehát egy sznobbal lesz dolgom. ~  Izgalmasnak és gazdagon jutalmazónak is ígérkezett a küldetés, én pedig egyre jobban imádtam. Na persze már a leírás is említette a „busás jutalmat,” de az amolyan megszokott dolog, minden küldetés így kezdődik, ami a halálba küldi az embert. A „titokzatos labirintus legendás ékköve” pedig szintén haláli garancia a… nos hát… a halálra. De legalább testmozgás. És volt valami a hely nevében…
- Mirhorn… Mirhorn Labirintusa… - ízlelgettem a szót, miközben eltűnődtem rajta. Nem mondott semmit. Talán épp ez keltette fel a kíváncsiságomat.
Leszakítottam a felhívást a falról, bejelentettem, miszerint vállalom, majd óvatosan a zsebembe hajtogattam. Jó minőségű papírt nem gyűrünk össze, erdei túrák alkalmával még hasznos lehet. Ezután pedig jellegzetes battyogással elindultam a megadott címre. Téli naphoz képest egész szép volt az idő, habár kicsit csípős. Komoly dilemmát okozott, hogy élvezzem-e ki a napsütést, vagy vegyem-e sietősebbre a tempót és ne csípjen ki a szél. Végül a kettő keveréke történt. Nem élveztem a napsütést, de alaposan átfáztam. ~ Legközelebb veszek egy sálat. Meg kesztyűt. És kabátot. Legfőképpen kabátot.
Nem volt különösebben nehéz megtalálni a megbízó lakását. Ha valamit „rezidencia” néven illetnek, annak egy könnyen észrevehető épületet kell takarnia. Továbbá az is sokat segített, hogy a kopár tájon ez volt az egyetlen épület, amit a kék egy különösen szembetűnő árnyalatára festettek. Ronda volt. Csicsás és egy cseppet sem modern. Ahogy a lakója is, mint az később kiderült. Alig pár pillanattal a csengetésem után ajtót nyitott, és rögvest le is korholt mielőtt levegőhöz jutottam volna.
- Elkésett! – vágta a fejemhez.
- Bocsánatot kérek asszonyom, de a felhíváson nem szerepelt érkezési időpont. – próbáltam menteni a menthetőt.
- Vagyis akármit írnék ki, maga elkésik! – válaszolta azok hangján, akik mindig azt hiszik magukról, hogy igazuk van. Pedig nincs.
- Nem feltétlen, például ha a jelen idő után adna meg egy… - kezdtem bele, de aztán elhallgattam. Ez egész munkának lőttek, ha et most elbaltázom.
- Nekem ne feleseljen, maga suhanc! El tudja egyáltalán végezni a feladatát, ha még időben sem képes érkezni?! Nagyon remélem! Tisztában van vele mi a dolga?
- Hogyne. – vettem elő a papírost – „Én, Helén Ámethiszt, mint megbízó bufáf jutalomban részefítem azon személy törtvonal személyeket, aki törtvonal akik elhozzák nekem Mirhorn város híref labirintufának ék-kövét. Eme feladat különöf óvatoffágot igényel, az efetlegef férüléfekért nem vállalok felelőfféget! Amennyiben Ön érdeklődik eme megbízáf iránt, kereffen fel az Ámethiszt rezidencián az Akácok köze 5-ös szám alatt, ahol megkapja a további utafítáfokat. Ui.: Kizárólag rátermett személyek jelentkezzenek, femmirekellőkre nem pazarlom az időt!!!” – olvastam fel neki.
- Szóval labirintusba bemenni, követ elhozni magának, közben nem meghalni. Sima ügy. Sövény vagy kő?
- Micsoda?
- A labirintus. Tudja, ez a két típus a leggyakoribb. Lehet fából is, de az nem időtálló.
- Egy barlangrendszerről van szó, maga féleszű! – kapta fel a vizet, miközben rendesen kiábrándított. Sövénylabirintusra vágytam, azoknak van hangulata. És szép zöldek.
- Csak fogja ezt, és tűnjön el a szemem elől! – vágott hozzám egy pergament. – Remélem, hogy tud térképet olvasni! És vigyázzon rá! Még a nagyapámtól kaptam, elvezet a mirhorni labirintus kincséhez.
- Mármint a kőhöz.
- Igen, a kőhöz. Hozza el nekem! Könnyen felismerheti a fényéről. Most pedig igyekezzen! – jelentette ki, azzal szó szerint az orromra csapta az ajtót. ~ Remélem nem tört be.
Megindultam elfelé és közben kihajtogattam a térképet. A papír már rég megkezdte a mállást, így szinte garantált volt, hogy előbb-utóbb porrá hullik a kezeim közt. Élményt lesz így vigyázni rá. Ha ez nem lenne elég, még a labirintus se szerepelt rajta, mindössze nagyjából, hogy hol lehet. Ami a Worth erdőség. Viszont, ha Ámethiszt asszonyság nem hazudott azzal kapcsolatban, hogy egy barlangrendszerről van szó, akkor jó eséllyel Isvan földjén van elrejtve. Az a környék tele van hegyekkel, és egy szakaszon szomszédos a Worth erdőséggel. A hegyekben pedig természetesen barlangoknak kell lenniük, ez teljesen egyértelmű. Máshol nem férnének el.
Vonattal indultam meg a cél felé, és bár az utat igazán szépként emlegeti a reklámplakát, én szinte semmit nem láttam belőle. A kocsik folyamatos zötykölődése azonnal álomba ringatott. Szerencsére bírok egy olyan fantasztikus képességgel, hogy mindig felébredek pont azelőtt, hogy le kéne szállnom. Ennek hála már sokszor elkerültem, hogy egy-egy ivászattal töltött éjszaka után ismeretlen városokban lyukadjak ki. Aznap se történt másképp, a megfelelő időpontban való ébredés után rögtön leszálltam, és az erdő felé vettem az irányt, ami sajnos meglehetősen kihalt képet mutatott. Az ősz közeledtével a fák lehullatták a leveleiket, azok pedig mostanra már a színüket is elveszítették. Ami meg ahhoz vezetett, hogy tisztán láthattam, milyen hatalmas is az erdőség. Merthogy az volt. Egy hatalmas, igen látványos és sáros rengeteg. Az előttem álló út inkább volt festői, mintsem könnyen járható. Lassan haladtam fogalmam se volt hova. Egy dombra, talán. Miután hangos cuppanással másodszorra is kiléptem a cipőmből, új ötletem támadt. ~ Megpróbálok felmászni egy fára.
Nem vált be. Még azelőtt visszacsúsztam, hogy az első használható ág közelébe értem volna. Dühösen meredtem fel a fára és ekkor megláttam valamit. Egy varjú ült magasan odafenn, nekem pedig rögtön eszembe jutott pár régi mese. ~ Elvégre gyakran hallani olyat, hogy valakit beszélő állatok segítettek az útján. Egy próbát megér.
- Helló! Mirhorn híres-neves labirintusát keresem!
- Kár. – válaszolta a varjú.
- Nem különösebben, szeretek keresni.
- Kár. – felelte.
- Nos, igen, találni sokkal jobban szeretek. De ettől még el kéne a segítséged. – próbáltam értelmes irányba terelni a beszélgetést.
- Kár. – mondta ere a varjú.
- Figyelj, nem rajongok az egyoldalú beszélgetésekért. – szidtam.
- Kár. – válaszolta amaz.
- Igen, azt látom, hogy te viszont odáig vagy értük.
- Kár. – helyeselt a varjú.
- Kivételesen egyetértünk.
- Kár. – mondta erre is.
- Há! Ellentmondtál önmagadnak! – ugrottam fel örömömben, hogy fogást találtam rajta.
- Kár! – kiáltott fel ő is.
- Ó! Ezek szerint mégiscsak szeretnéd, ha barátok lennénk? – kérdeztem meg.
- Kár. – mondta ő fittyet hányva arra, hogy a válasznak semmi értelme.
- Ez eldöntendő kérdés volt! – szóltam rá.
- Kár! – rikkantotta ismét.
- Egyáltalán nem vagy olyan segítőkész, mint a mesékben. – állapítottam meg.
- Kár. – helyeselt.
- Kár bizony. A viszontlátásra. – zártam le a beszélgetést, azzal faképnél hagytam és elindultam a legközelebb eső domb felé.
Útközben eszembe jutott, hogy a mese hollóval van, nem varjúval, bár ezen már késő volt rágódni. Feljegyeztem magamnak, hogy varjakkal többé ne akarjak beszélgetni, de a hollók még megérhetnek egy próbát. Viszont belőlük egyet se találtam azon a kopár dombtetőn, amire sikeresen feljutottam. Volt viszont kilátás. Meg mohás kövek. Érdekes módon a moha minden évszakban nő, és nem csak a fák északi oldalán, hanem mindenütt. Aki mohák alapján akar tájékozódni, az magára vessen, mert rossz döntés. Én viszont igazán jól tettem, hogy feljöttem egy dombra. Isvan földjének hegyei tisztán és kivehetően látszottak távolban, a lenyugvó nap mind őket, mind az eget vörösre festette. Ez habár igazán fenséges látvány volt, én kis híján pánikba estem tőle. Ugyanis rendelkezem azzal az emberekre jellemző problémával, hogy nem látok valami jól a sötétben. Fáklyát nem hoztam magammal, a fénymágia pedig távol állt tőlem. Futásnak eredtem a hegyek felé, pihenni ráértem később.
Egy óra elteltével borzasztóan fáradt voltam és szidtam a korábbi idiótát, aki a futás mellett döntött. Lassú vánszorgásban haladtam tovább, de mindenképp el akartam érni a labirintust. Talán azért, mert kabát nélkül túl hideg volt ahhoz, hogy megálljak pihenni. Legalábbis anélkül, hogy reggelre fagyott hulla. Én viszont jobban éreztem magam úgy, hogy még éltem. A hegyek nem tűntek sokkal közelebbinek, az átkozott perspektívia miatt volt az egész. Fura dolgokat művel az emberrel. Becsuktam az egyik szemem és úgy is megnéztem a hegyeket, aztán rájöttem, hogy az csak a térlátásba szól bele, a perspekvacakhoz semmi köze nincs. – Hurrá. – morogtam.
A hűvös éjjeleknek van egy olyan előnyük, hogy ébren tartják az embert. Jócskán későre járt, amikorra odaértem egy barlanghoz. Remélhetőleg ahhoz, amelyikre szükségem volt. Úgy éreztem, hogy a szél karikákat mart a szemem köré, a torkomat kaparta valami és még az ínyem és fázott. Az ínyem! Sétatempóban bementem, és máris sokkal jobban éreztem magam. Valaki egyszer mondta, hogy a barlangokban és a pincékben nyáron hűvös van, télen pedig meleg. Igaza volt, amiért most nagyon megszerettem. ~ Újra találkoznom kéne az illetővel, lehetnek még hasznos információi. ~ merült fel bennem, de nem gondolkozhattam tovább a dolgon. Valaki volt már benn a barlangban és nem tűnt medvének, márpedig medvéken kívül más nem szokott barlangokban lakni. Jobban megnézve embernek tűnt. Alacsony, szőke embernek, rakoncátlan hajjal. ~ Ajjaj, ez egy kalandor. Csak a kalandorok nem tartják karban a hajukat. Meg a hobók, de azok nem járnak barlangokba, mert félnek a medvéktől.
Igyekeztem óvatos léptekkel haladni, de észrevett. Ezt onnan tudom, hogy egyenesen rám nézett, majd meg is szólított.
- Elkéstél, én értem ide hamarabb. – közölte. Hihetetlen, aznap ő volt a második ember, aki szerint időpont nélkül elkéstem.
Viszont észrevettem, hogy a csarnok végében, ahol immáron mindketten tartózkodtunk, volt két ajtó. Igaz, meglehetősen méretesek, de ajtószerűek voltak. Támadt egy ötletem.
- Ugyan, két ajtó is van, - mutattam a csarnok szemközti oldalára – szerintem döntésre tudunk jutni.
- Enyém az, amelyiket könnyebb kinyitni, mert fáradt vagyok.
– mondtam őszintén. – Rendben?
- Nem fáradt vagy te, hanem lusta! – vágta a fejemhez. – Na, tegyél egy szívességet és menj szépen haza! Jobb lesz neked is, meg nekem is. – folytatta, de tévedett. Egyáltalán nem jártam volna jól vele, ha akkor hazamegyek. Igyekeztem némileg szilárdabb tartás felvenni, majd határozott kijelentést tettem.
- Én innen nem mozdulok! Kivéve előre. Előre bármikor szívesen mozdulok.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, ez a tied lehet. – az idegen az egyik ajtó irányába mutatott. Vagyis a kemény kiállásom megtette a hatását. – Úgy vettem észre, hogy az enyém nehezebb. Csak hogy jó napod legyen. – fejezte be. ~ Gyakrabban kéne határozottnak lennem. Működik.
Az illető még egy őszinte mosolyt is villantott felém, amit én illendően viszonyoztam is, majd megköszöntem neki a lehetőséget.
- Köszönöm! – kiáltottam örömmel telve. – Nem baj, ha esetleg hangos leszek? – tettem fel a kérdés, hiszen puszta erőből nem tudom sziklaajtókat nyitogatni, a másik módszerem meg felettébb zavaró tud lenni.
- Nem érdekel, úgy intézed a dolgaidat, ahogy akarod, csak az én ajtóm közelébe ne gyere! – válaszolta kissé idegesen. ~ Rosszat szóltam volna?
- Jól van, na! Esküszöm, hogy nem érek az ajtódhoz! – kiáltottam felé, majd összedörzsöltem a tenyeremet és az ajtóm elé léptem. Nos, egyrészt hatalmas volt, másrészt kő. A sivatagi szél által cipelt homok az évek alatt elkoptatja a követ. Én pedig többévnyi sivatagi széllel is felértem. Hát munkához láttam. Aztán rövidesen nem láttam. Temérdek homoklövedéket eresztettem az ajtónak, aminek következtében kisebb felhő gyűlt össze előttem. Ezután a felhővel elkezdtem karistolni az ajtón, hátha elvékonyodik. Ezután már se nem láttam, se nem hallottam. Pontosabban mégis hallottam, de csakis azt a borzasztó, karistoló hangot, amit a tevékenységem eredményezett. Ezt jó jelnek vettem, ha az ajtó ennyire szenved, akkor biztos történt is valami.
Egy ideje már őröltem szerencsétlent, amikor egyszer csak emberi tapintást éreztem a hátamon, ezért abbahagytam a varázslást. A homok elkezdett leülni, így felfedeztem, hogy az ajtóm helyén egy ügyesen kidolgozott fal állt. Mint egy gyerekeknek szánt lakrimavízió adásban.
- Emlékszel, hogy az előbb azt mondtam, hogy ne gyere az ajtóm közelébe? Úgy tűnik, hogy sokkal nehezebb, mint aminek kinéz, kellene a segítséged. – ordította az idegen. Közelről sokkal alacsonyabb volt, mint azt elsőre gondoltam. És fiatalabb is. Tizenöt évesnél nem tippeltem volna idősebbnek. Viszont a kérése pont kapóra jött.
- Ha segítesz, a zsákmány tíz százaléka a tied lehet. – közölte, immár normális hangerővel. Támogattam az ötletet.
- Ah. Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, ugyanis az én ajtóm egy idő után megszűnt ajtó lenni. Úgyhogy elfogadnám az ajánlatot. – válaszoltam, majd úgy döntöttem, hogy engedek neki.
- Különben sincs szükségem a zsákmányra, én csak egy kőre pályázom. Amolyan ék féle.
- Mesélj még erről a kőről. Sokat ér? – érdeklődött, de hiába. Ametiszt asszonyság nem közölt velem semmit.
- Nem vagyok geográfus... geológus... geostaciárius... – pedig esküdni mertem volna, hogy ismerem a szót. - … szóval nem vagyok kőfejtő. Igen, ez az, nem vagyok kőfejtő. – jelentettem ki büszkén.
- El kéne vinnem innen egy gazdag nőnek, hogy az magát nézegethesse benne. Merthogy fénylik. – fejeztem be.
- Érdekes... Rendben, tied lehet a kő, de a többi az enyém! – válaszolta a fiú. ~ Á, szóval nem osztozkodós típus. De megígérte, ez a lényeg.
Kinyújtottam neki a kezemet, ő pedig megrázta. Társak lettünk.
- Most, hogy ezzel megvolnánk… - indultam el az ajtaja felé azzal a szándékkal, hogy egy kicsit felvágok a kölyök előtt. Nem sikerült. Hiába toltam, az meg se akart mozdulni. Viszont valódi ajtónak kellett lennie, senki se vesztegetné az idejét azzal, hogy két hamisítványt gyártson. Lemondtam a büszkeségemről.
- Újdonsült partner! Segítenél egy kicsit? – adtam fel.
- Persze, örömmel! – válaszolta mosolyogva. Hamar meg fogom kedvelni a srácot.
Hiába erőlködtünk immár ketten, az ajtó úgy állt ott, mint egy fal. Holott ajtó volt.
- Biztos jó irányba nyomod?- kérdeztem.
- Csak egy irányba lehet nyomni! – felelte. Ebben volt valami.
Nyomtuk hát erősebben, de az erőlködésen kívül mást nem értünk el vele. Kezdett az agyamra menni a dolog.
- Egye fene. Felhúztál, te túlméretezett ajtó! Tárulj, a fenébe is! – kiáltottam felé.
- Homok Ököl! – ordítottam, majd a hatalmas ököl meglódult az ajtó felé. A srác már későn szólt.
- Várj, előtte… - kezdte, de aztán telibe kapta a homok. Nem az én hibám volt, nagyobbra kellett volna nőnie, akkor észreveszem.
Szegényről úgy hullottak alá a homokszemek, mint aki fürdőt vett bennünk. Nemcsak a ruhájába, de az orrába, a fülébe, még a szájába is jutott bőven. Rosszkor nyitotta ki, ilyesmi ritkán fordult elő.
- …próbáljuk meg húzni, hátha kifelé nyílik. – fejezte be a mondatát homokot köpködve. Tartoztam neki egy bocsánatkéréssel.
- Ó, izé… bocsánat. Leszedem rólad a homokot. – mondtam, majd mágiával eltávolítottam róla a maradékot. Volt bőven.
- Akkor húzzuk háromra? – tettem fel a kérdést félig bocsánatkérően.
- Háromra. – válaszolta.
- Egy.
- Kettő.
- Há…
- …rom. – mondta, majd együttes erővel kinyitottuk az ajtót és megvakultunk. Illetve mégsem, hiszen minden fehér felett, holott meg vagyok győződve róla, hogy a vakok feketét látnak. Ebben az esetben minden nagyon, nagyon világos lett.


A hozzászólást Ovan Sandinger összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 09, 2016 4:46 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://hu.wikipedia.org/wiki/Szurik%C3%A1ta
Kes Kontráz
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 2589
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jun. 04.
Age : 26

Karakter információ
Céh: -
Szint: 10
Jellem: semlege

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Szomb. Jan. 09, 2016 4:39 pm

A föld megremegett, ahogy meg indult felém a hatalmas Black bull. Teljes erőből rohant felém miközben a fejét leszegte a földre. Így a szarvaival néztem farkas szemet. Kezem hátra lendítve vettem egy hatalmas lendületet. Aztán belegyűjtöttem annyi vasat, amennyit csak tudtam és annak teljes erejével sújtottam a fenevadra. Amit egy hatalmas reccsenés kísért. Ezt követően a bika megtántorodott és a földre hullt. A feje beszakadt az ütéstől, amit rá mértem. A fekete bundáján rikított az előtörő vörös vér. Ott álltam felett és néztem. Nem vártam hogy fel kelljen, hiszen jókorát kapott szerencsétlen a fejére. Ám nem mozdult csak akkor mikor levegőt vett. Így ott hagytam és elsétáltam a közeli falú felé. Ahonnan az emberek már szaladtak felém örömükben. Hiszen ezen, fenevad volt az, ami a környéken randalírozott. Számukra ez egy probléma meg oldódása volt. Míg számomra egy elvégzett munka, amiért felvehettem a fizetséget semmi több. Éppen ezért nem is nagyon törődtem az emberekkel egyből a megbízóhoz mentem felvenni a jutalmamat. Ami ugyan nem volt valami sok de nem is vártam többet egy ilyen kis munkától. Legalább a megélhetésre elég volt egy darabig. Ami önmagában nem rossz. De több jobb lett volna. Azonban akkor nehezebb munkám lett volna, mint ez. Így felmarkolva a jutalmamat indultam tovább. Hiába próbáltak marasztalni az emberek egyszerűen nem volt hozzá kedvem, hogy én elviseljek egy akkora tömeget. Ezen felül még volt egy felkérés amit el akartam végezni. Így elköszönve az emberektől elindultam a legközelebbi város felé. Ami csak pár óra séta volt számomra. Nem véletlen mivel ott találtam megbízást, ami miatt erre jöttem. Az út önmagában csendes volt nem sokan jártak arra. Így senki nem is zavart, aminek örültem is. De így is csak késő dél utánra értem el a város határát. Bár nem egy nehéz út volt de azért beültem egy fogadóba enni és pihenni mielőtt még tovább indultam volna. Az állomáson meg vettem a jegyemet és aztán felszálltam a vonatra. Az egyik kocsiban foglaltam helyet, ami teljesen üres volt így nyugodt volt az utazásom. Kényelembe helyeztem magam és eztán elővettem a táskámból egy apró dobozt, amiben egy hollótojás pihent. Megnéztem, hogy milyen állapotban van azonban még mindig nem akart kibújni a tojáshéjból. Így visszatettem és utaztam tovább nyugodtan a következő városig. Ahol egy egész sereg diák szállt fel, akik a rúna akadémiára jártak. Amilyen sokan voltak még annál is hangosabbak és zajosabbak volta. A kísérőjük gyakran fegyelmezte meg őket. Ami csak egy időre volt elég hatással. Azonban amikor elkezdett nekik mesélni a helyi mendemondákról az lefoglalta őket. A labirintus, ami a környéken terül el új volt számomra és felkeltette az érdeklődésem és a kalandvágyamat is. Nem tudtam miért, de meg akartam nézni magamnak. Ráadásul a felkérés, amit még el akartam végezni amúgy is csak pár gyógynövény begyűjtése lett volna. Amiket talán még a helyi erdőben is fellelhettek, ha szerencsém van. Éppen ezért amikor a vonat meg állt a Milhorn nevű város állomásán a diákokkal együtt én is leszálltam. Mivel nem volt semmi ki indulási pontom afelől, hogy hól keressem ezt a labirintust. Csak annyit tudtam, amit az öreg a vonaton elmondott. Valahol mélyen az erdőben van egy labirintus, ami magához csalja az embereket valami különleges módon. Éppen ezért neki is vágtam az erdőnek felkutatni. Nem tudtam merre is mennyek így elkezdtem a növények felkutatását. Hátha út közben találok valami nyomot. Így bolyongtam az erdőben egészen addig, míg egyszer csak rám nem tört egy különös érzés. Egy érzés, ami olyan volt mintha valami hívott volna. Egy régi út, amit már egyszer megjártam és tudtam, hogy jó. Nem értettem ezt mivel itt még nem jártam de az érzés az olyan valós volt. Benyúltam a táskámba hogy elővegyem a kulacsom. Gondoltam iszok egyet, aztán megyem. Ám ahogy a táskámban kotorásztam a kezem hozzá ért a dobozhoz, amiben a tojás volt és az érzés még erősebb lett. Meg lepődtem ezen éppen ezért elővettem a dobozt és megnéztem az apró tojást. Olyan érzést keltett bennem mintha ő súgná merre mennyek, és vezetni akarna. Eltettem és meg indultam abba az irányba amerre jónak éreztem. Így haladtam újra egy darabig. Ám az érzés egyre csak erősödött bennem hogy jó úton járok. Nem tudtam, hogy merre megyek de éreztem, arra kell mennem. Mintha csak az ösztöneim vezettek volna. A fák között a sűrű erdőben könnyedén haladtam még annak ellenére is, hogy már jócskán beesteledett. Azonban ez engem nem zavart. Mivel már só szerint tudtam, merre kellet mennem. A terepet már úgy ismertem, mint a tenyeremet. Legalább is legbelül ezt éreztem. Így haladtam egészen addig, míg egy barlanghoz nem értem. Legbelül valami súgta, mennek be ott van amit keresek. Nem is haboztam túl sokat beléptem és elkezdtem befelé haladni. Mentem és mentem a barlang folyosóján, ami hol szűk volt hol tágas. De ez engem nem riasztott vissza. A sötét, ami eleinte zavart és akadályozott némiképp. Egyre könnyebben leküzdhető volt mivel is a szemem hozzá szokott a kevés fényhez. Az árnyak között nem éreztem félelmet, mint egy normális ember ilyen helyzetben. Teljesen nyugodtan haladtam egyenesen egy hatalmas terembe, aminek a végében egy hatalmas boltív volt látható, ami alatt egy kétszárnyú ajtó állt. Oda sétáltam az ajtóhoz és szemügyre vetem. Nagyom masszív és erős felépítésűnek tűnt. Amit nem könnyű kinyitni. Így két választás volt előttem visszafordulni vagy át az ajtón. Azonban mivel eddig eljöttem, így nem fogok csak úgy visszafordulni. Nekifeszültem az ajtónak és teljes erőből elkezdtem nyomni hogy kinyíljon mind a két szárnya. Nehezen de meg indult mind a két fele kifelé nyílni. Ahogy egy erősebbet taszítottam rajtuk szétnyíltak és mögülük vakító fény tört elő, ami teljesen elvakított. Amit a sötétséghez szokott szemem nem tudott rendesen fogadni. Éppen ezért meg kellet várnom míg újra képes nem vagyok látni.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quasar
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 53
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Oct. 23.

Karakter információ
Céh: Rúna Akadémia - ÚMT
Szint: 4
Jellem: Törvényes Gonosz

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)    Szomb. Jan. 09, 2016 5:48 pm

Több hét telt el azóta, hogy Fiore Királyságban található Mágustanács Akadémiáján kezdett el tanulni Quasar. Szorgalmasan járt az órákra, nap mint nap. Tanult s fejlődött, elsajátította azokat az ismereteket, mik nélkülözhetetlenek, ahhoz, hogy Rúnalovag lehessen. Az igyekezete hamar meghozta a jussát s egy másik osztályba helyezték, olyan emberek közé kiknek már nem kellett sok a vizsgához. Minden jól ment, míg egy nap Quasar egyik tanárja az irodájába nem hívta a férfit. Mint az később elmondta, hiányzott néhány kreditpontja és azok a pontok nélkül esélye sem lehetett letenni a vizsgát, majd ha eljön az ideje. Először meglepődött hősünk, majd ez a meglepettség döbbenetté vált. Bajban volt, mert már ilyenkorra minden hely betelt, hol szerezhetne egy-két extra kreditet.
~ Most mitévő legyek? Minden hely be van telve, esélyem sincs találnom egy helyet, hol megszerezhetem azokat a pontokat. ~ gondolta magában.
- Jól tudom mire gondolt most! Már lehetetlen lenne találni egy helyet, hol megszerezhetné a kellő számú kreditet, ezért, hogy segítsek én is utánanéztem a dolognak. Szerencsére van még egy hely, hol nincs betelve a létszám s elegendő pontot is ad. – vett elő egy lapot az asztalfiókból - Tessék, erről megtudhat több információt! – nyújtotta át egy lapot. Quasar gyorsan átfutotta és azon nyomban ment felvenni a tantárgyat, ám még előtte illendően megköszönte. Másnap már ott ült az órán s hallgatta a tanárt.
Legendák ismerete. Ez volt a tantárgy, amit a kissé hóbortosnak mondható vén tanár Mr. Klutz tanított. Quasar nem bánta, hogy rész kellett vennie az órán, annak ellenére, hogy legszívesebben megmondta volna a magáét annak, aki hibázott s nem értesítette hamarabb. Ám ez már mindegyvolt számár, ugyanis hamar túltette magát a dolgon. Már gyermekkora óta szerette a meséket és a különféle történeteket. Volt, hogy naphosszat csak Numata Nagyi történeteit hallgatta bátyával, majd halála után egyedül. Emiatt ő nem úgy viselkedett, mint néhány másik hallgatóság. Ő figyelte s hallgatta a tanárt és jegyzetelt rendesen. Mások aludtak az órán vagy épp azt játszották, hogy figyelnek, miközben nem is. Quasar azért is figyelt óda rendesen, mert rengeteg lehetőséget látott a tantárgyban, kitudja, lehet a legendák között talál olyat, ami előreviszi a kutatásában a Tudástár után. Miközben hallgatta Mr. Klutz-ot néha-néha belepillantott a táskájába, hogy ellenőrizze a tojását. Ha lehetett szinte minden órájára vitte, ott lapult mindig a táskája alján. Nem akart lemaradni a nagy pillanatról, mikor kikel, ezért is volt mindig idege, mikor a szobájában kellett hagynia. Félt attól, miszerint akkor kell ki, mikor ő nincs ott.
Quasar igazán meglepődött, mikor az egyik alkalommal Mr. Klutz kijelentette, hogy azon a hét szombatján tanulmányi kirándulásra mennek. Sokuk felhőkölt, mikor meghallották és akkor is, mikor határozottan, ellentmondást nem tűrően kijelentette, miszerint senki sem lébecolhatja el, a kiránduláson kötelező részt vennie mindenkinek. Így hát hősünk az elkövetkező napokban felkészült az utazásra. Bepakolt és szombat reggel ott állt az állomáson teljes mentefelszerelésben. A vonat mire felszálltak Mirhorn város felé tartott. Az út odafele eseménytelenül zajlott, csak Mr. Klutz megállás nélküli beszéde színesítette kissé az egyhangú utat.
- Idefigyeljetek fiatalok, nagy szerencsétek van, mert egy olyan helyre tartunk most, ami duzzad a mágiától és misztikumtól.
- Tanár úr, a legendás Labirintus is itt található? – kérdezte az egyik diák.
- Oh igen! Látom van aki figyelt az órámon! – örült megy a kérdésen. Lelkesen belekezdett a mesélésbe. - A Waas erdőségben található Mirhorn városát ezernyi legenda övezi, ám nem sokan tudják, hogy a rengeteg pletyka és szóbeszéd között a valóság is megbújik. Mirhorn Labirintusa már olyan régóta a szóbeszédek témája, hogy már egyetlen ember sem emlékszik, hogy honnan ered a történet. – Quasar hallotta, ahogy a mögötte ülök nem figyelnek a vén tanárra, hanem valami másról beszélnek.
- Egy azonban bizonyos Ha a Labirintus magához hív, nem tudsz ellenkezni. Ha a szíved kihagy néhány ütemet az elátkozott szó hallatán, már belekerültél a csapdájába. Ellenkezni nem tudsz, s bármily erős a karod, vagy éles az elméd, nem is lehetséges. A Labirintus magához fog hívni, és bekebelez. Sűrű erdőn és kacskaringós utakon keresztül visz majd az utad, de a végén megleled azt, amire a legjobban vágysz... vagy azt, melytől a legjobban rettegsz. A döntés nem a tiéd, csakis a Labirintusé. – mondta halálos komolysággal, majd folytatta – Legalábbis ezt beszélik! – az utolsó szavai már nem voltak olyan komolyak, sőt inkább az ellenkezője volt. Quasar hallgatta és azon töprengett, vajon a többiek mit gondolhatnak Mr. Klutz-rol.
~ Mennyire hihetnek a szavaiban, azokban a mítoszokban, legendákban s szóbeszédekben, amiket oly’ lelkesen osztott meg velük. Mennyire hihetnek a természetfölöttiben. ~ merengett el.
Quasar számára annyira nem volt unalmas út hála Mr. Klutz történeteinek. Megdöbbent arcok sokasága. Ez volt az első benyomás, mikor leszálltak a vonatról. Egyáltalán nem arra számítottak, amit láttak. Mr. Klutz szavai nyomán mindenki másra gondolt, mint egy végtelenbe nyúló erdőség közepén fekvő kis falucska. Ezt a reakciót csak tetézte, mikor kiderült, hogy a falutól nem mesze található erdészlak ad ideiglenes otthont a diákoknak. Egész mást képzeltek az Akadémia tanulói, mint az, amit láttak, ez alól Quasar sem volt kivétel, öt is meglepte a látottak. Megdöbbenésén hamar túltett és elkezdett keresni egy szobát. A többiek is hamar kapcsoltak és megkezdődött a verseny a jobb szobákért. Habár nem volt különbség a helyiségek között, ezt a diákok nem tudták, hamar rá kellett jönniük miszerint minden szoba ugyanolyan, ugyanolyan rozoga emeletes ágyak vannak mindegyikben. Akik a kényelemhez voltak szokva kínszenvedés elé néztek ebben a tanulmányi kirándulásban. Az este hamar leszállt s eljött a vacsora ideje, ami ismét nagy csalódást okozott a diákoknak. Eddig mindenki egy hóbortos öregembernek gondolta Mr. Klutz-t, ám a vacsora alkalmával az is kiderült, miszerint nem épp jó szakács. Az általa elkészített paprikás krumpli eléggé félresikerült. Egyesek csalódottan, mások egy traumával hajtották le a fejüket és szenderedtek álomra. Hősünk is így tett, kik kellet pihenni a vacsora okozta megrázkódtatást és fel kellett készülnie másnapi reggelire s ebédre.
Pihenése azonban az éjszaka közepén megszakadt, egy furcsa érzés ébresztette fel s nem hagyta vissza aludni. Akárhogy próbálkozott sehogy sem sikerült, az a hívogató érzés annyira erős volt, hogy nem bírt vele, muszáj volt beadnia a derekát. Felöltözőt, a tojást a megszokott táskájába rakta és a hátára véve elindult az erdőbe arra, amerről a hívogató érzést érezte. Nem kellett sokat mennie az erdészlaktól, mikor elérte azt a helyet, ami vélhetőleg hívogatta. Egy furcsa barlang mélyén lévő csarnoknál megtorpant. Annyira az érzés befolyása alá került, hogy csak akkor jutott el a tudatáig, hogy hol van, mikor meglátta a három kaput, melyek a csarnok végén álltak. Még arra sem emlékezett, mikor lépett be a barlangba s mennyit mehetett, mire elérte a helyt hol állt.
~ Jobban teszem ha odafigyelek és nem hagyom, hogy elvegye a figyelmemet ez az érzés! ~ parancsol magára Quasar ~ Na várjunk csak egy kicsit, az nem lehet… vagy mégis! ~ döbben le hirtelen hősünk, eszébe jutott valami, amit nemrég halott.
- Ha a Labirintus magához hív, nem tudsz ellenkezni. Ha a szíved kihagy néhány ütemet az elátkozott szó hallatán, már belekerültél a csapdájába. Ellenkezni nem tudsz, s bármily erős a karod, vagy éles az elméd, nem is lehetséges. A Labirintus magához fog hívni, és bekebelez. Sűrű erdőn és kacskaringós utakon keresztül visz majd az utad, de a végén megleled azt, amire a legjobban vágysz... vagy azt, melytől a legjobban rettegsz. A döntés nem a tiéd, csakis a Labirintusé! – idézte fel hangosan magában Mr. Klutz szavait – Lehetséges lenne, hogy igaz a mese! – mosolyodott el. Alig, hogy kimondta az utolsó szót, léptek hangját verte vissza a barlang. Nem kellett sok idő és megpillantott egy ember testének körvonalát. Ahogy közeledett, úgy látott többet belőle. Egy meglehetősen izmos, kócos fekete hajú férfi volt az aki Quasar után érkezett. Pár tucat lépésnyire magától hősünk felismerte az alakot, látta már öt Mr. Klutz óráján és a vonaton is.
- Mit keresel itt? – kérdezett rá a jövetele céljára – Csak nem valami idevonzott téged? – tette fel sejtelmesen a következő kérdését. Kicsit izgatott volt, amit próbált palástolni. Az érzés, amit az erdészlakban és a barlang felé érzett most a csarnokban sokkal erősebb volt, alig bírta türtőztetni magát tőle. Azonban nem is akart sokáig várni, a két lehetőség közül amit Quasar elé tárult, nem volt kétséges, hogy melyiket választja. Visszamehetett volna az erdészlakba és Mr. Klutz-nak elmesélhette volna mi történt vele, ám ezt nem igazán tudta végrehajtani, ahhoz túl erős volt a késztetés, hogy kinyissa az egyik kaput. Ha lett volna ereje, lehet, akkor sem tette volna, mert nem akarta volna.
~ Most mit csináljak? ~ tette fel magának az oly’ nehéz kérdést. Nem igazán volt ura az érzéseinek s gondolatainak, teljesen összezavarodott. ~ Nincs más lehetőségem engednem kell a csábításnak. ~ döntött végül és odalépett a középső kapuhoz, ez vonzotta legjobban. Nekifeszült a kapunak, hogy kinyissa, ám ez nem ment, nem volt annyi ereje, miszerint egyedül sikerüljön. Percekig kínlódott, mikor melléje lépett a másik férfi és ö is tolni kezdte. Quasar bólintott, majd újból próbálkozott. Kettőjük ereje már elég volt, ahhoz, hogy megnyíljon a kétszárnyú kapu és elvakítsa a szemüket egy vakító fehér fény.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Marshall Corvinus
Gealdor
Gealdor
avatar

Hozzászólások száma : 28
Aye! Pont : 1
Join date : 2012. Jun. 04.

Karakter információ
Céh: -
Szint: 1
Jellem: Semleges Gonosz

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Vas. Jan. 10, 2016 1:46 am

Furcsa mód a kocsmák nem kedvelnek engem. Akárhányszor belépek egybe, rögtön azzal fogadnak, hogy nem szolgálnak ki gyerekeket. Mindenki gyereknek néz, ilyenkor érzem ennek az átoknak a súlyát, bár belegondolva sokszor áldásként tekintek rá. Magam sem tudom eldönteni melyik az igaz, de ilyen helyeken biztos, hogy az utóbbi. Persze meg lehet győzni őket, hogy már 24 is vagyok, de kezdem unni. Maga a kocsma pedig jó hely. Sok a részeg, nagy a pofájuk, azt is elmondják az embernek, amit normál körülmények között, sőt akár kín-vallatva sem.
A mostanival szerencsém volt, már jártam itt, és emlékeztek is rám. A hely persze változott, új pincérnő, csinosabb elődjénél, és egy zenésszel is bővült, aki olyan hangszeren játszott, amit nem ismerek. Túl sok minden van, amit nem ismerek még. A hangzása kellemes volt, jó hangulatot teremtett az iváshoz, jó beruházás volt.
Odamentem a csaposhoz, kértem egy korsó sört, és a hírekről kérdeztem. Semmi lényeges, elszomorító. Italomat kortyolgatva végignéztem a vendégeken, teltház volt, hát odamentem egy társasághoz, felkiáltottam, hogy „A következő kört én állom!” és mintha puszipajtások lennénk könnyedén elvegyültem közöttük. Jöttek is a szokásos történetek, hogy a szomszéd kivel csalja a feleségét, ki mennyire utálja a másikat, meg hasonló apróságok, mígnem valami érdekes keltette fel a figyelmemet. Az egyik részeg fazon, talán a legrészegebb, egy legendáról kezdett beszélni. Alig lehetett kivenni a szavait, de kellő odafigyeléssel azért megértettem a lényeget: mesés kincs, meg mágikus tárgyak, mindez egy labirintusban.
Magam sem tudom, hogy miért keltem útnak megkeresni a labirintust, tolvaj vagyok, nem kincsvadász, mégis úgy éreztem, mennem kell. Kellő információt gyűjtöttem a kocsmában, direkt erőltettem a témát, hiába jött volna a következő, és már körvonalazódott is az út, amin mennem kellett. El is értem egy erdőhöz. Nem volt túl sűrű, de könnyen el lehetett benne tévedni, ha nem az ösvényen ment az ember, és én nem azon mentem. Csak egyenesen célirányosan haladtam, egyre beljebb a lehullott levelek között a sárban gázolva. Kerülgettem a fákat, megállás nélkül, hatalmas egy erdő volt, nagyobb, mint gondoltam, de mire besötétedett elértem a célomat, legalábbis reméltem.
Egy barlang szája volt előttem, és úgy éreztem be kell lépnem. Nem jártam még ott korábban, nem ismertem a helyet, mégis úgy mentem mintha tisztában lennék azzal, merre is tartok. Hamarosan egy csarnokban találtam magam, amelynek végében két kapu foglalt helyet. A labirintus bejárata, gondoltam miközben közelítettem az egyik felé. Időm sem volt megérinteni, valami neszt hallottam a hátam mögül, megfordultam, és egy újabb kincsvadászt véltem felfedezni, aki arra vár, hogy elvegye azt, ami az enyém.
- Elkéstél, én értem ide hamarabb. – mordultam rá, hátha elmegy, persze magam sem hittem, hogy működni fog.
- Ugyan, két ajtó is van, szerintem döntésre tudunk jutni. – jelentette ki pofátlanul. Igen kettő van, de mindkettő az enyém. Persze ezt nem közöltem vele, mivel folytatta is.
- Enyém az, amelyiket könnyebb kinyitni, mert fáradt vagyok. Rendben?
- Nem fáradt vagy te, hanem lusta! Na, tegyél egy szívességet és menj szépen haza! Jobb lesz neked is, meg nekem is. – válaszoltam vissza, bosszantott az alak, nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de rettentően bosszantott.
- Én innen nem mozdulok! Kivéve előre. Előre bármikor szívesen mozdulok.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, ez a tied lehet. – mutattam az ajtó felé, aminél voltam. Persze nem a jóakarat szólt belőlem, amíg ott voltam felfedeztem, hogy csak egy álca, nem valódi, arra jó, hogy a hülyéket megtévessze. - Úgy vettem észre, hogy az enyém nehezebb. Csak hogy jó napod legyen. – tettem hozzá gúnyos mosollyal. Gondoltam, ha megvizsgálja ő is rájön, hogy nincs is ott kapu, és szégyenkezve továbbáll más kincsek után kutatva. Rosszul gondoltam, amire következő szavai döbbentettek rá.
- Köszönöm! Nem baj, ha esetleg hangos leszek?
Hirtelen nem találtam szavakat. Hangos? Nem értettem, már észre kellett volna vennie, hacsak nem… egy idióta.
- Nem érdekel, úgy intézed a dolgaidat, ahogy akarod, csak az én ajtóm közelébe ne gyere! – válaszoltam. Ezután már csak a fülsiketítő, elviselhetetlen zaj jött felőle, és én nekiestem az igazi kapunak. Azt hittem könnyű lesz, megtolom egy kicsit, és kinyílik. Nem jött össze. Erősebben toltam, semmi eredmény. Ez és a lárma felidegesített, szidtam is mindkettőt, átkoztam őket, hiába. Utolsó próbálkozáskép az egyik gyalogomat is ráküldtem, de semmi hatása nem volt. Rápillantottam az idegenre, és tudtam, hogy meg fogom bánni, de odamentem hozzá, és megveregettem a hátát.
- Emlékszel, hogy az előbb azt mondtam, hogy ne gyere az ajtóm közelébe? Úgy tűnik, hogy sokkal nehezebb, mint aminek kinéz, kellene a segítséged. – ordibáltam oda neki, majd mikor teljes csend lett halkabban folytattam. - Ha segítesz, a zsákmány tíz százaléka a tied lehet.
Keserű íze volt minden egyes szónak, de nem jutott semmi jobb az eszembe. Az ajánlatomra érkező válasz viszont tovább erősítette bennem a gyanút, hogy újdonsült partnerem nem az eszéről híres.
- Ah. Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, ugyanis az én ajtóm egy idő után megszűnt ajtó lenni. Úgyhogy elfogadnám az ajánlatot. Különben sincs szükségem a zsákmányra, én csak egy kőre pályázom. Amolyan ék féle.
- Mesélj még erről a kőről. Sokat ér? – érdeklődtem, egy drágakő mindig fel tudta kelteni az érdeklődésemet, jelen esetben is.
- Nem vagyok geográfus... geológus... geostaciárius... – apró szünet - … szóval nem vagyok kőfejtő. Igen, ez az, nem vagyok kőfejtő. El kéne vinnem innen egy gazdag nőnek, hogy az magát nézegethesse benne. Merthogy fénylik.
- Érdekes... Rendben, tied lehet a kő, de a többi az enyém! – jelentettem ki, közben már a követ éreztem a markomban. Nem állt szándékomban rábízni egy ekkora értéket, úgyis elveszítené, vagy rosszabb ellopná tőle valaki, aki nem én vagyok. Kezet ráztunk, ezzel megkötve az „üzletet”, és máris nekiesett az igazi kapunak.
- Újdonsült partner! Segítenél egy kicsit?
- Persze, örömmel! – mondtam ismét gúnyosan vigyorogva. Nem tehetek róla kihozta belőlem ez az alak. Sajnos közös erővel sem haladtunk, ami úgy tűnt nem csak engem zavart.
- Biztos jó irányba nyomod?
- Csak egy irányba lehet nyomni!
Tovább nyomtuk, erősebben, mint az előbb, mégis minden erőfeszítésünk feleslegesnek bizonyult.
- Egye fene. Felhúztál, te túlméretezett ajtó! Tárulj, a fenébe is! – mondta, és csak akkor jutott eszembe, hogy talán rossza az irány.
- Homok Ököl!
- Várj, előtte… - szólni akartam, hogy ne, de elkéstem, és mágiájával beterített homokkal. - …próbáljuk meg húzni, hátha kifelé nyílik. – fejeztem be köpködve.
- Ó, izé… bocsánat. Leszedem rólad a homokot. – ajánlotta fel a segítséget, majd ismét tisztán folytatta. -  Akkor húzzuk háromra?
- Háromra. – válaszoltam.
- Egy.
- Kettő.
- Há…
- …rom.

Az ajtó kitárult, és a félhomály helyét erős fény vette át, teljesen megvakítva bennünket.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ultear
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 78
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Dec. 21.

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Kedd Jan. 12, 2016 10:22 pm


A következő kör kiírásával még hétvégéig várok, hátha Bryonnak lesz ideje posztolni. Ha addig nem ír, akkor ő a következő posztban két környi adagot kell hogy produkáljon. Smile

_________________


"The time known as "life", cannot be rewound."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ultear
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 78
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Dec. 21.

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Hétf. Jan. 18, 2016 4:27 pm


Mindannyian megérkeztetek Mirhorn Labirintusába! A hirtelen fényt a falakból kiálló apró kristályok ragyogása okozza, melyek, bár nem ilyen nagy mennyiségben, de végighúzódnak a falakon. Az érzés, hogy ott a helyetek, továbbra is bennetek van, de immár nem segít utatok megtalálásában, sőt, kifejezetten elveszettnek érzitek magatok. Találjatok ki, miként haladtok a labirintusban, találomra, vagy esetleg valamilyen korábban megismert módszerrel, esetleg az erősebb kutya… eszik alapon a határozottabb csapattag adja ki az utasítást, hogy merre menjetek tovább. Ha netán szétváltok, törődjetek bele, hogy néhány kanyar után újra összetalálkoztok. Sajnos kénytelenek lesztek elviselni egymás társaságát.
A Labirintus eleinte egyszerű, természetes barlangnak tűnik csupán, majd észreveszitek, hogy egyre megmunkáltabbnak a falak, mintha mesteri kezek vésték volna ki a sziklákat. Alaposabban szemügyre véve a falakat, gyönyörű véseteket láthattok, ha érdekelnek, írjatok rám, és mesélek róluk. Nem tudni, mennyi idő tel, mert az időérzéketek már rég bekrapált, de egyelőre minden irányválasztásotok jónak tűnik, hiszen nem kerültök zsákutcába, és mintha valami enyhe szellő is simogatóan hívogatna titeket a kiút felé. Felmérhetetlen idő elteltével, rengeteg forduló megtétele után, kissé fáradtan, de megérkeztek egy csarnokba, mely a végtelenbe nyúlik. Érzitek, hogy ez már nem természetes jelenség, valaki mágiával bővítette ki ezt a barlangot. Mindenesetre felfelé legalább több száz méteres kupola terül fölétek, melyben ezernyi csillagként ragyognak a furcsa kristályok, melyek eddig a falakat tarkították. Alattatok a labirintus terül el, magas kő- és néhol sövényfalai ezernyi kereszteződést és zsákutcát rejtenek. Az építmény teljesen kitölti a végtelen csarnokot, a megérzésetek szerint kör alaprajzot formálva. Az egyik ívben, tőletek viszonylag messze egy természetes, föld alatti vízesés zuhan alá, de a folytatását nem látjátok, mert elveszik a kőfalak között.  Lefelé egyetlen út vezet, mely a falból kivájt kőlépcsőként kanyarog le az útvesztő irányába.



Első csapat

Bryon, Quasar:
Leérkeztek a labirintusba, és bevetitek magatok a kőfalak közé. A választott módszeretek egyelőre kifizetődőnek bizonyul. Ahogy haladtok egyre beljebb, vízcsobogás és kellemes női ének hangjaira lesztek figyelmesek. Közelebb érve megpillantjátok a természetes vízesést, mely egy kis tavacskában gyűlik össze, majd a falak közt, mesterséges folyóként csobog tovább. A tóban három gyönyörű lány fürdik meztelenül, énekelnek, és egymással játszanak közben. Mikor észrevesznek titeket, hívogatóan intenek, hogy csatlakozzatok hozzájuk. Nem ellenkezhettek, mert Charm mágia hatása alá kerültetek, de azért érzitek, hogy valami nem stimmel. Bryonnak tűnik fel először (az illúzió mágia ismerete miatt), hogy a lányok nevetése inkább karattyolás, bőrük érintése nyálkás, és ránézésre is néha zöldes, ragyákkal csúfított. Nem sokkal később Quasar is ráébred a trükkre. Mikor lehull az illúzió, három hatalmas, másfél méter magas zöldes-barnás bőrű varangyos békával találjátok magatok szemben. Küzdjetek meg velük! Használhatjátok a tóparti köveket, mágiát, igazából bármivel meg lehet őket sebezni, és mágia-ellenállásuk sem jelentős. A békák gyorsak, nagyokat ugranak, bőrük vastag, de nem sérthetetlen. Fizikai támadásaik mellett furcsa nyálkás gömböket köpködnek felétek, melyek ragacsosak, és marnak, ha a bőrötökhöz érnek, de vízzel le lehet mosni. Nincs könnyű dolgotok, de végül győzedelmeskedni tudtok. Miután végeztek velük, újabbak érkeznek abból az irányból, amerről ti jöttetek. Vagy folytatjátok a harcot, vagy a folyót követitek, mely a falak között derékig ér csupán, és a sodrása sem olyan vészes. A folyó látszólag szerteágazik a labirintusban, így lerázhatjátok támadóitokat. Posztotok addig tartson, míg eldöntitek, hogy mit tesztek!


Második csapat

Ovan, Marshall:
Ovan boldog lehet, hiszen mikor leértek a labirintusba, sövényfalak vesznek titeket körbe. Jobban megvizsgálva persze láthatjátok, hogy csupán a gaz és a borostyán burjánzása miatt tűnik sövénynek, valójában alatta masszív kőfalak húzódnak. Egyre beljebb haladtok, és egy idő után női dal hangja üti meg fületek. Utatok egy tisztásra vezet, ahol a fűben ülve három lengén felöltözött hölgyike falatozik éppen gyümölcsökkel és zöldségekkel megrakott kosaraikból. Bátorítóan intenek, hogy csatlakozzatok hozzájuk, és meg is teszitek, hiszen Charm mágia hatása alá kerültetek. Nemsokára azonban Marshallnak feltűnhet, hogy kezük szőrös, dalaik mekegősek, és enyhe tanyaszagot árasztanak magukből. Ovan, szinte vele egy időben érzi meg a csalárdságot, hiszen ő már némileg tapasztaltabb mágus. Amint lehull a lepel, szőrös, büdös, kecskeszerű lényekkel találjátok magatok szembe, akik még véletlenül sem tűnnek emberinek, azt leszámítva, hogy két lábon járnak, és hajlott kezükben csavaros botot tartanak. Sajnos elkerülhetetlen a harc, a szörnyetegek botjaikkal és élő növénybéklyókkal próbálnak titeket marasztalni. Kemény harc után végül győzedelmeskedtek, de mekegés hangjai ütik meg fületek, azt sejtetve, hogy újabb kecskelények közelednek arról, amerről érkeztetek. Döntenetek kell, hogy menekültök, vagy bevárjátok az ellenséget! Posztotok eddig tartson!


Harmadik csapat

Kes:
Ahogy leérsz az épített labirintusba, elfog az érzés, hogy valaki árgus szemekkel figyel. Bármerre nézel, a kőfalak mindig némák maradnak, sehol egy figyelő szempár. Azonban, ha nem keres az ember, akkor talál, mikor már nem gyanítod, hogy figyelnek, a szemed sarkából észreveszel egy sárga szempárt. Mindig tartja a távolságot, és követ, de ha ránéznél, eltűnik, és nem is kerül elő egy jó ideig. Ahogy egyre beljebb haladsz a labirintusba, egy idő után egy kisebb térre érsz, ahol semmi más nincs, csak egyetlen pózna, a tetején madárfészek. A pózna mögül egy tolldíszekbe öltözött lány botorkál elő, és elbájol téged, int, hogy menj hozzá közelebb. A Charm mágia megteszi hatását, és te nem tudsz ellenállni, egészen addig, míg észre nem veszed, hogy a nő simogató kezei eltávolodnak tőled, és egy számodra fontos dolgot ölelnek magukhoz védelmezően, a kis tojásod! A bűbáj hatását azonnal lerázod magadról, és a nő valódi énje feltárul előtted. Kezek helyett szárnyai, formás vádli helyett madárszerű, karmos lába van, szemei pedig sárgán ragyognak a kristály-csillagok fényében. A tojást a fészekbe helyezi, majd rád támad, nem használ támadó mágiát, de gyors, és karmai élesek, mély sebet tudnak ejteni. A nő rikoltása százával idéz meg különböző fajú madarakat, akik kemény csőreikkel és karmaikkal csak téged akarnak szétszaggatni. Bár győzedelmeskedsz a hárpia felett, nem úszod meg egykönnyen, de a tojásod visszaszerzed. A madarak azonban nem tűnnek el, továbbra is téged üldöznek. Ekkor egy lángoló nyílvessző süvít el melletted, és telibe kapja az egyikmadarat, aki vadul csapkodva hull a földre, de előtte jó pár társát is lángra lobbantja. A nyílvessző egy igen rosszul öltözött öregember felől érkezett, aki most téged figyel, majd dörmögő hangon megkérdezi:
- Most akkor jössz, vagy inkább velük együtt akarsz megégni?
Posztod eddig tartson! Döntsd el, hogy maradsz-e még küzdeni, vagy követed a furcsa öregembert!


Mindenki:

Figyeljetek oda, hogy a Charm mágia rózsaszín ködét megemlítsétek. Erős vonzódást alakít ki, de azért mindig ott van az elmétek egyik szegletében, hogy valami nem stimmel. A harci jelenetek legyenek most a legfontosabbak, próbáljátok meg kidolgozni, használni a rendelkezésre álló mágiáitokat, a rendelkezésetekre álló eszközöket és erőforrásokat. Bármi kérdésetek van, nyugodtan zaklassatok vele!



Határidő: Február 7. (De az se baj, ha előbb tovább tudunk haladni)

_________________


"The time known as "life", cannot be rewound."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Quasar
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
avatar

Hozzászólások száma : 53
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Oct. 23.

Karakter információ
Céh: Rúna Akadémia - ÚMT
Szint: 4
Jellem: Törvényes Gonosz

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Vas. Feb. 07, 2016 10:33 am

Ahogy Quasar szeme hozzászokott az erős fehér fényhez, úgy láthatta meg, azt, ami a fény forrása. A falakból kiálló apró méretű kristályok okozták és ezek a kristályok a falakon is meg voltak találhatóak, ám nem akkora mennyiségben. A kétszárnyú kapu kinyílásával se, szűnt meg azaz érzés, ami idevonzotta hősünket. Nem szűnt meg, ám már nem hívogatta úgy, mint eddig. Az addig határozott Quasar most már nem volt oly’ határozott, inkább pont az ellenkezőjét érezte. Pecekig csak állt s nézelődött, kereste az utat, miként merre mennyen. Töprengett, járatta a fogaskerekeket a fejében. Mivel döntésképtelen volt ezért a szerencsére bízta merre is menyen, becsukta a szemeit, fordult kettőt s látatlanul rámutatott egy irányra.
- Megvan az irány, én erre megyek! – adta a tudtára a másik férfinak, majd belevetette magát Mirhorn Labirintusába. Lépést-lépés követett, és ahogy haladt hősünk, úgy láthatta miszerint az addig természetes barlangszerű útvesztő falain az ember keze nyomait. Olyan véstetek voltak a falakon, amit nem lehetett egyszerű belevésni. Quasar-t lenyűgözte ezen vésetek látványa.
Hősünknek fogalma sem volt mennyi ideje léphettek be a legendás Labirintusba vagy, hogy mennyit haladtak előre, ha egyáltalán haladtak és nem körbe-körbe jártak, mint, ahogy a kutya kergeti a farkát. Jobbkanyarok, balkanyarok, egyenesek. Quasar bármennyire is szerette volna kezdte érezni, miszerint eltévedt. Egyre jobban elbizonytalanodott afelől, merről jött. Egyetlen dolog miatt bízott, hogy jó irányba halad és az a lágy szellő volt, amit érzett gyengéden a bőrén. Eme egy dolog miatt haladt arra a merre ment. Quasar a sokadik forduló után már nem gondolkodott azon, vajon mennyi ideje van már a Labirintusban, csak előre koncentrált, előre a kivezető útra. A nem épp rövid út vége egy csarnokban végződött, mely oly’ hatalmas volt, hogy nem lehetetett látni meddig nyúlik el. Egyértelmű volt Qausar szármára, miszerint egy ekkora méretekkel rendelkező csarnok nem lehetett természetes jelenség, legalább is nem ennyire. Valaki vagy valakik Mágia használatával növelte vagy növelték meg a csarnok méreteit annyira, hogy ne lehessen látni a végét, a valószínűleg kör alakú csarnoknak. Ezt is csak sejtette. Egyedül a mennyezet volt, amit lehetett látni, de az is legalább száz méterrel lehetett felettük. A kupola is szemkápráztató látványt nyújtott, ahogy azok a furcsa kristályok, mint a falakon világítottak olyan látványt nyújtott az eléjük táruló kép, mintha a felhőtlen eget néznék. A kristályok úgy világítottak a mennyezet sötétjében, mint égen a csillagok.
- Nem semmi látvány. – csúszott ki a száján, miközben gyönyörködött a látványban. Nem volt könnyű hősünknek levenni a tekintetét a kupola tetejéről és az alatta elterülő látványra fordítani a figyelmét. A Labirintus folytatása olyan látvány volt számára, amit legszívesebben nem látott volna meg. A magas kőfalak és a néhol a felváltó sövényfal, valahogy kedvét szegték hősünknek.
~ Ha eltévedek egy ekkora labirintusban, akkor napokig is bolyonghatok benne, persze csak ha szerencsém van, mert ha csapdák is vannak, akkor nem attól kell félnem, miszerint éhen vagy szomjan halok. A rossz érzés, amit érzett azonban nem akadályozhatta azt, hogy tovább mennyen. Hősünk kihasználta azt az alkalmat és alaposan végignézett az alatta elterülő tájon. Minél többet meg akart jegyezni belőle és próbált tájékozódási pontokat találni, amik később majd segítik meghatározni merre lehet. Az egyik irányban Quasar-tol elég távol egy természetesnek tűnő földalatti vízesés látványa fogta meg, ahogy alázuhant a víz a magasból. Az egész képződményt nem látta a kőfalak miatt.
~ Egy pont már van. ~ állapította meg hősünk. A falból kivájt kanyargós lépcsőn határozottan szedte egymás után a fokokat lefelé. Az újabb kőfalakkal szegélyezett folyosón ismét a szerencsére bízta az irányt Quasar. A lépcsőtől kitudja milyen távol, víz halk csobogására lett figyelmes. Ahogy közeledett, a hang mellett már nők éneklését is hallhatta. A kellemes muzsika még jobban vonzotta hősünket. Eléggé megdöbbent Quasar, mikor megpillantotta azt a vízesést, amit még fenn látott. A hab a tortán, az a három meztelen hölgyemény volt, akik a tóban lubickoltak vígan. Abba a tóba gyűlt össze a fentről aláhulló víztömeg és onnan folyt tovább, immár folyóként. Ilyen látványra álmában sem számított hősünk, mint az eléje tárult.
A hölgyemények, amint meglátták az épp alig érkező két férfit, elkezdtek integetni feléjük, miszerint csatlakozzanak hozzájuk. Quasar-nak több se kellett táskáját épp dobni akarta volna le a talajra, mikor eszébe jutott annak törékeny tartalma, így azt szépen letette és csak a ruháival nem törődve vetette bele magát a tóba és a három hölgy társaságába.
Hősünknek akkor még nem tűnt fel, hogy csapdába sétált, vígan szórakozott a meztelen nőkkel és figyelembe sem vette azt a tényt, hogy vajon, mint kereshet itt három ádámkosztümös nő, miért pont itt fürödnek. Lassan azonban, ahogy telt az idő végre Quasar észrevette, miszerint valami nem stimmel ott. A nők nevetése egyre jobban kezdett megváltozni, egyre inkább tűnt karattyolásnak, mint kellemes hangnak, bőrük finom selymessége egyre nyálkásabb lett és néhol zöld ragyák tűntek fel bőrükön. A meglepet érzés, amit akkor érzett, mikor meglátta a három meztelen nőt, semmi sem volt ahhoz, amit akkor érzett, mikor lehullott a szeméről az illúzió édes hatása. Quasar köpni-nyelni nem tudott, mikor meglátta mivé változott a három nő. Három másfél méter magas, zöldes-barnás bőrű varangy képe tárult szemei elé. Hősünk, ahogy felfogta a látottakat egyből eltávolodott tőlük.
- Mi az isten, mi történt? – lesokkolva tette fel a kérdést – [color=#000080]Az nem lehet, ugye nem… valamiféle illúzió hatása alá kerülhettem és ezeket a csúf, ronda varangyokat gyöngyürü fiatal nőknek láttam! – a döbbenet és meglepetés lassan haraggá kezdett átalakulni – Átvertetek, méghozzá elég csúnyán, ezért fizetnetek kell! – húzta magára a nadrágját.
Nem teketóriáztak az óriás méretű varangyok, hősünkre és a másik férfira támadtak. Az egyik hatalmasra tátotta a száját és egy furcsa gömböt lőtt feléjük. Mivel nem tudta mi lehetett és nem is volt kedve megtapasztalni, így hát ellépett előle. Még egyszer próbálkozott a rusnyaság, ám többször nem. Rájöhetett, hogy ezzel nem ér el semmit. Amint az utolsó elöl kiért Quasar, a másik állat feléje ugrott. Méretét meghazudtoló sebességgel tüntette el a kettőjük közötti távolságot és csapott hősünk felé, aki kezét azon nyomban átalakította s maga elé emelve próbálta hárítani a varangy csapását. Muszáj volt neki ezt csinálnia, mert nem tudott volna kikerülni a támadása hatósugarából, ha megpróbál elugrani. Amint azonban megérezte a támadás elemi erejét, nem próbálta levédeni, hanem kilépett oldalra és hagyta, hogy továbbmenjen.
~ Hülye ötlet volt részemről azt hinni, hogy ki tudom védeni! Tudnom kellett volna, hogy nem fogom tudni megállítani, ez már látszott abból, hogy milyen erővel rugaszkodott el a talajtól. A varangy, ahogy földet ért megfordult, s újból hősünk felé ugrott. Most is épp úgy cselekedett Quasar, ahogy előbb, maga elé emelve kezét védte ki a varangy karját. Annyiban tért el az előbbitől, hogy most nem lépet ki oldalra és nem engedte tovább, hanem megállította s teljes erejéből oldalba rúgta az állatot. Előzőhöz képest most megtudta fékezni a varangy támadását, mert nem ugrott el olyan erősen, mint az előbb tette. A nagyra nőtt varangy megtántorodott, látszott rajta, miszerint megérezte Quasar rúgását. Megérezte és dühösebb is lett, mint eddig. Ide-oda kezdett el cikázni hősünk körül és azt a fura ragacsos nyálkaszerű anyagot köpködte rá. Nem volt könnyű dolga, mert időközben egy másik varangy csatlakozott a Quasar elleni támadáshoz. Nem volt más választása, hátára megidézte a szárnyait és a magasba röppent. A legközelebbi állat felé repült és az oda út közben felvette az egyik keze a Tűz Szellemének karját. A Tűz Szellemének erejét használva egymás után lőtte rá a lángoló labdákat. Fájdalmasan érintette a találatok, annak ellenére, hogy nem volt vékony a bőre, mégis egy vízi állat volt, ennél fogva a tűzet nehezen viselte. Az első pár találat - ami a testét érte, az csak azért volt, hogy megtudja mennyire ellenállók a tűzzel szemben. A következő támadásaival az állat leggyengébb pontját támadta… a szemeit. Meg akarta vakítani az állatott, ami sikerült is, azonban nem elsőre. A kegyelemdöfés csak ezután következett, olyan közel repült, ahogy csak tudott és a megfelelő pillanatban, ahogy kinyitotta hatalmas száját az állat belelőtt egy tűzlabdát. Ezzel letudott egyet, maradt még egy, hősünk remélte, miszerint a másik férfi legalább egyel sikerül végeznie. A másik állat már jóval óvatosabb volt, látta, hogy mi történt a társával és nem akart az ö sorsára kerülni. Próbálta távolt tartani magától hősünket, azzal, hogy folyamatosan köpködte felé azokat a nyálkalabdákat. Quasar egymás után kerülte el azokat és folyamatosan csökkentette a távolságot kettőjük között. A nagyját elkerülte, ám kettő elöl nem volt menekvése, muszáj volt a Fekete Démon karjával védte ki a két támadást. Ahogy a bőréhez ért a labdák, megérezte azok maró hatását. Egyből a tó felé repült és reptében belenyújtotta a maró ragaccsal borított végtagot. A víz segített lemosni a maró anyagot a végtagjáról és az esetből tanulva többé nem próbálta hárítani a varangy által kilőtt lövedékeket. Kerülgette és kerülgette, mígnem alkalma nem nyílt a támadásra. Amint az állat egy újbóli köpetet indított hősünk reagálásként kilőtt egy tűzgolyót. A két támadás találkozott és kioltották egymást. Quasar-nak jó volt az időzítése és az irány is, így elég közel találkozott a két támadás, hogy megzavarja az állatott. Hősünk rögtön a hátára ugrott és még mielőtt levetette volna magáról az állat, az időközben újra felvett a Fekete Démon karját s annak karmait először az egyik szemébe, majd a másikba mártotta. Az első még könnyen ment, a másodikkal azonban bajlódnia kellett. A fájdalomtól megvadult állaton nem volt könnyű megmaradnia és még támadnia is. A varangy másik szeme elleni támadás is akkor sikerült elvégeznie, mikor épp készült leesni.
Quasar-nak sikerült elintéznie kettőt, míg a másik férfinak egyet, így nem marad ellenfeleik, legalább is egy rövid időre, mert amerről jöttek újabb méretes varangyok kezdek közeledni feléjük.
- Nekem elég volt ez a három rusnyaság is! Én inkább tovább haladok, mondjuk… a folyót követve!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ovan Sandinger
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 196
Aye! Pont : 32
Join date : 2010. Oct. 02.
Age : 26

Karakter információ
Céh: Lamia Scale
Szint: 3
Jellem:

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Hétf. Feb. 08, 2016 12:39 am

Egy darabig pislogtam, aztán a helyére állt a világ. Nem történt erős fénykitörés, a kontrasztban volt a hiba. Az eddig terem sötétjét az előttünk feltáruló járat fénye váltotta fel, a szemünknek pedig nem tetszett az ilyesmi. Viszont kétségkívül lenyűgöző volt a látvány. Egy tökéletesen átlagos barlang cseppet sem átlagos kinövésekkel. Fénylő, apró tüskékre emlékeztető kristályok álltak szinte minden felületből, nappali világosságba borítva a teret. Lassan lépdeltem. Valami arra késztetett, hogy mindenképp haladjak előre, de nem akartam elsietni a dolgot. Otthonosnak tűnt a légkör.
- Nincs nálad valami kemény, amivel tudnék törni ezekből? – törte meg az idillt a társam. Ekkor vettem észre, hogy habár érdeklődve, de vággyal telve is vizsgálja a kristályokat.
- Van nálam egy... ööö... papír térkép. Az jó lesz? – ajánlottam fel a segítségemet. Amúgy sem vettem már hasznát az említett tárgynak. - A papír üti a követ. – tettem hozzá.
- Nem hiszem, hogy ez itt is megállja a helyét. – válaszolta. Lehetett benne valami igazság, elvégre kristályokról volt szó, nem kövekről.
- Azt hiszem, erről most le kell mondanom. – folytatta csalódottan. Szegény. Biztos az otthoni világításon szeretne vele spórolni.
- Nem ismersz valami alkalmas mágiát? Biztos létezik pár, csak sajnos én nem olyan beállítottságú vagyok. – mondtam neki, hátha előáll valamivel. Nem tette. Legalábbis nem azonnal, így aztán a tettek mezejére léptem.
- De egye fene, teszek egy próbát! – kiáltottam, majd belerúgtam az egyik kiálló kristályba. Azt vártam, hogy kifordul a helyéről és némi méltósággal ruház fel. Azt nem vártam, hogy esze ágában se lesz mozdulni és mélyen belenyomódik a lábamba. Mintha egy rögbe léptem volna az út szélén. Mezítláb. Igyekeztem nem sírva fakadni.
- Az én mágiám sem hasznos ez ügyben, ha megpróbálnám, talán még be is omlasztaná a barlangot. – mondta ekkor a társam. ~ Remek. Akkor remélem, hogy csak kifelé fogsz varázsolni.
- Láthatóan nem használ. – állapította meg. - Mindegy haladjunk. Talán nem is annyira értékes. – közölte a tényt, amit jobb lett volna korábban tudni. Elkerülhettem volna vele a lábfájást.
Így hát megindultunk tovább az egyre inkább kanyargós alagútban. Először még megpróbáltam követni, hogy mégis merre haladhatunk, de hamar elvesztettem a fonalat. Egyedül az a tudat nyugtatott meg, hogy csakis egy útvonal van, de pár perc után rosszabbra fordult a helyzet. Úgy vettem észre, mintha a távolban két felé válna szét a járat. Megpróbáltam finom utalást tenni a társamnak.
- Tudod, arra gondoltam, hogy ha külön-külön nem vagyunk hatékonyak, akár össze is foghatnánk. Nem jönne rosszul. – mondtam, remélve azt, hogy egyetért velem. Nem volt kedvem egyedül elveszni. Mindenképp meg akartam győzni, így még hozzátettem:
- Például ha találunk még egy ilyen kaput, vagy hasonló.
Elvégre akkor szüksége volt rám. Igaz, véletlenül telibe találtam egy homok ököllel, de megesik az ilyesmi.
- Remek ötlet. – válaszolta, én pedig megnyugodtam. Haladunk.
- Mondom ezt azért, mert mintha egy elágazást látnék előttünk. Biztosra akartam menni. – közöltem vele, mert mostanra jól láthatóvá vált, miképp folytatódik a barlang.
- Szóval... ööö... jobb vagy bal? – kérdeztem tőle. - Rád hagyom a választást.
- Legyen bal! Olvastam egy könyvben, hogy a labirintusokban mindig balra kell fordulni.
~ Ez nem lesz jó. Tuti nem lehet jó. Ki tervezne olyan labirintust, ahol mindig balra kell fordulni? Az emberek az út felénél rájönnének a trükkre!
- Hogy miért, azt ne kérdezd, én sem értem.
– folytatta. Gyanús volt nekem ez a dolog.
- Talán valami trükk. A bal a jobb. A jobb meg... bal. Furák ezek a labirintus tervezők. – gondolkodtam hangosan.
- Lehet. Na, akkor megfelel a bal? – tette fel a kérdést. Most erre mit mondhattam volna?
- Persze. Nem vitatkozom. – feleltem, majd folytattuk az utunkat. Bármilyen meglepő is volt, de a mindig balra módszer eredményesnek tűnt, egyetlen zsákutcába se futottunk bele. A legkisebb akadály nélkül haladtunk tovább a jól megvilágított járatokban, miközben nem történt semmi érdemleges. Ötletem se volt merre járunk. Sőt, azt se tudtam volna megmondani, hogy mégis mióta járkálunk. Eszembe jutott, bár már későn, hogy nem ártott volna valamivel jelezni az útvonalunkat, ha esetleg ere szeretnénk majd visszafele is jönni. Hiszen nem volt elképzelhetetlen a dolog. Gondolkodásomat ismét a társam szakította meg.
- Te egyébként valami céhes mágus vagy? – kérdezte.
~ Ezek szerint te nem? – kérdeztem vissza gondolatban, de aztán az egyenes válasz mellett döntöttem.
- Ah. Igen. Jó dolog egy céhhez tartozni. – feleltem. - Mindig van például ülőhely. Meg munka. Az is fontos. – tettem hozzá.
- És mindig ilyen munkát kapsz? Egy gazdag nőnek szállítasz le köveket? – faggatózott tovább.
- Volt már, hogy lopnod is kellett, hogy sikerüljön a küldetésed? – toldotta még meg egy további kérdéssel. Hirtelen azt se tudtam, melyikre válaszoljak.
- Nem, lopásra még nem került eddig sor. De magam választom a munkáimat, így aztán elég sokfélében volt már részem. – adtam a diplomatikus választ.
- A gazdagok meg hát... gyakran adnak fel megbízásokat. Nekik van miből. – tettem hozzá. Ez történetesen igaz volt. A céhes megbízások döntő többségét vagy nemesek, vagy különféle szervezetek adták fel, polgárokra, egyszerű magánszemélyekre nem volt jellemző.
- Értem, és mennyit lehet ezzel keresni? – puhatolózott tovább. Az a benyomásom támadt, hogy újdonsült társam egy cseppet sem művelt a munka világában. Tehát kalandor. ~ Ah, az izgalmas élet lehet. És rendkívül veszélyes is.
Megpróbáltam átcsábítani.
- Ó, nagyon is jól. – válaszoltam.
- Persze szerencsejáték, ki lehet fogni olyan munkát, ami nem éri meg a pénzét, de többnyire jól jár vele az ember.
- Csatlakoznod kéne egy céhhez, szerintem élveznéd.
– javasoltam neki.
- Meglehet, ezt azért még átgondolom előtte. – felelte.
~ Ovan céloz éééééés talál! ~ örültem meg magamnak. Teremtettem egy újabb törvénytisztelő polgárt. Ez nem mindennapos esemény. Viszont az újdonsült polgár úgy tűnt, hogy gondolkodóba esett, Ezért én is visszavonultam a saját világomba. Néma csendben haladtunk tovább, mindössze a lépteink zaja hallatszott, lábnyomot viszont nem hagytunk. Ahogy előttünk se voltak lábnyomok, amiket követhettünk volna. Bár különben is a „mindig balra” szabályhoz tartottuk magunkat, nem volt szükségünk útmutatásra. Kerestem a saját árnyékomat, hátha eljátszhatok vele, de nem találtam sehol. Némi gondolkodás után rájöttem az okára. Bár a kristályok rengeteg fényt biztosítottak, ezt szinte minden irányból tették, így szegény árnyékom nem tudta eldönteni, mégis merre nézzen. Éjszakai utcákon előfordult, hogy többfelé szakadt, de a kristályok miatt elérte a határait. Feladtam hát az árnyjátékra tett kísérleteimet, és inkább a kristályokat kezdtem vizsgálni, de velük se mentem sokra. Picik voltak, fehéren világítottak, és fájt rájuk lépni, mint az korábban megtudtam. Nem kecsegtettek semmi érdekessel.
~ Hát jó. ~ mondtam magamban, majd a falat kezdtem vizsgálni. Ami meglepett. Esküdni mertem volna, hogy egy barlang járatain jöttünk eddig. Most viszont nagyon úgy tűnt, mintha vájták volna. Egészen szabályos volt. Ha ez nem lenne elég, különböző dolgokat is belevéstek a falba. Érdekes, de értelmetlennek tűnő ábrák voltak. Talán valami ismeretlen nyelven, nem voltam biztos benne. Felhívtam rá a társam figyelmét is.
- Nézd, ezt mintha vésték volna! – mutattam az egyik falra.
- Tényleg? Fel sem tűnt. – válaszolta.
~ Na látod? Pont ezért mutattam rá.
- Tudod amúgy, hogy mit ábrázol?
– kérdezte. Tőlem várt okosságot. Hajaj.
- Vonásokat. Tudod, sok pici egyenest. – feleltem. Ennél pontosabb választ nem tudtam volna kinyögni.
- Azt hittem van valami jelentése, de ha így látod, akkor biztosan tévedtem. – mondta. Egyértelműen rájött a turpisságra.
- Jaa, hogy az! Lehet. Nem tudok vonásul. – ismertem be.
- Kár, és nem is szeretnél megtanulni? – kérdezett vissza. Dehogyis szerettem volna. Tanuljon meg ő, ha annyira érdekli.
- Á, nem igazán, szerintem senki sem beszéli. Még csak írásban találkoztam vele, oda meg felesleges. - fogalmaztam meg szépen.
- Máshol is találkoztál már vele? – érdeklődött tovább. Már hogyne találkoztam volna. Minden régi hely tele van vonásokkal, ez valami szokás volt az ősök korában.
- Aha. Régi épületekre szeretik pakolni őket. Bonyolult nyelv lehet, mintha több ezer betűje létezne. És helyszíntől függően változik. Kinek van ideje ilyet tanulni? – fogalmaztam meg minden panaszomat a vonás nyelvvel kapcsolatban.
- Hm... Érdekes. Talán majd egyszer utánajárok. – közölte. Szinte ezzel egy időben történt, hogy észrevettem valamit. Mintha mozgott volna a levegő.
- Te is érzed ezt? - álltam meg egy pillanatra. - Szellő.
- Valóban. Ezek szerint jó irányba tartunk. Igaza volt a könyvnek.
~ Milyen könyvnek?
- Neked van egy könyved? Én csak ennyit kaptam.
– mondtam, majd elővettem az immár semmit sem érő térképet, amit sikerült össze is gyűrnöm.
- Még csak a bejárat se szerepelt rajta, egyedül az erdőt karikázták be "nagyjából itt" címmel. – mondtam róla. Nem volt egy nagy szám.
- Nincs könyvem, sőt nekem térképem sincs. A könyvtárban olvastam, hogy a labirintusoknál mindig balra kell menni, de ezt már mondtam! Annak a könyvnek volt igaza. – vágta hozzám.
- A könyvtár az tudod mi, ugye?
- Csak hogy biztos lehessek, hogy megértetted.
Valamiért úgy éreztem, hogy kezd hülyének nézni. Ki kellett dumálnom magam a helyzetből.
- Voltam már könyvtárban. Csak megzavart a zárt tér levegője. Úgyhogy menjünk a szellő irányába, az jó lesz. – magyaráztam. ~ Igen, ez tökéletes lesz.
- A zárt tér levegője... igen, minden bizonnyal. Menjünk, kíváncsi vagyok, honnan fúj.
~ Újabb siker!
~ jelentettem ki, aztán sietve megindultam a szellő eredetét kutatva. Lenyűgözőként írtam le a kristályokkal teli vájatokat, de azt a jelzőt inkább erre a látványra kellett volna tartogatnom.
Nem egyszerű szépség volt, nem az a típus, ami az emberek ízlésétől függ.
Egy sziklapárkányon álltunk, előttünk a hatalmas tér. Alján a labirintus, kő- és sövényfalak végeláthatatlan sokasága. Felettünk… egy kristályoktól ragyogó kupola. Bár ez nem fejezi ki elég jól a méreteit. Úgy nézett ki, mintha egy végtelen nagy óriás fogott volna egy hasonlóan méretes leveses tálat, és azt fejjel lefelé a labirintusra tette volna. Nem állítom, hogy így volt, de határozottan így nézett ki.
~ Száz százalék, hogy ezt mágiával alkották. Képtelenség ilyet pusztán eltökéltségből létrehozni. Ha mégis, akkora eltökéltség már mágiának számít.
A társam mondott valamit, habár hogy mit, azt nem hallottam. Idő kellett az egész befogadásához. Fantasztikus volt ez a labirintus. Gigászi, kör alakú csoda. Kőfalai úgy festettek, mint amik egyidősek az idővel magával. A növényzet úgy terjeszkedett rajta, mint baktériumok a levegőt kapott darált marhahúson. Sűrű zöld háló lepte be időnként a falakat. Megjött tőle a felfedezés iránti kedvem.
- Nézd! Sövény! Menjünk! – közöltem a társammal.
- Nem skiccelnéd fel előtte a labirintust, csak a könnyebb tájékozódás kedvéért? – tette fel azt a kérdést, amit reméltem, hogy elkerül. Nem akartam rajzolni, ha belevethettem magam a labirintusba.
- Egyébként miért érdekes az a sövény?
Ledermedtem. ~ Nem látott még sövényt?
- Hmm? – fordultam felé. - Szép zöld. – közöltem az egyértelműt. Ennyinek elégnek kéne lennie ahhoz, hogy az embert érdekelje egy sövény. - És ööö... van egy tollad? – kérdeztem meg mintegy illemből, bár őszintén reméltem, hogy nincs.
- Nincs. - mondta. - Ceruzám sincs. – tette hozzá legnagyobb elégedettségemre.
- Pont kérdezni akartam.
- Valamiért éreztem.
- Úgy tűnik akkor az eddigi módszerrel kell tovább mennünk. Irány a hőn szeretett sövényed!

- Hurrá!

Megindultunk hát lefelé a kőlépcsőn, ahol némileg fékezni kényszerültem magam. Szűken kanyargott lefele és azzal a lehetőséggel kecsegtetett, hogy nyaktöréssel ajándékozza meg a sietni vágyókat. Így hát a leggyorsabb sétatempómban haladtam előre, folyton a lábam elé nézve közben. Nem volt egyszerű feladat, hiszen lelki szemeim előtt a sövény képe lebegett, az ilyesmi pedig a valódi szemeket is megzavarja. De épségben leértem. Társam irányából nem hallottam se kiáltást, se reccsenést, így valószínűleg ő is probléma nélkül lejutott.
Amint biztonságos talajt éreztem a lábaim alatt, egyből a hőn áhított növényzet karjaiba vetett magam. Sűrű volt, zsenge tapintású. A gyökerek mögött ki lehetett venni a kőfalat, szóval mégsem volt az igazi, de ezzel nem foglalkoztam különösebben. A öld se szokott zavarni a fű alatt, amikor rajta fekszem.
- Mi a gond? – kérdezte meg a társam, akiről egyre inkább gyanítani kezdtem, hogy nincs oda a növényekért.
- Semmi, csak jól esett. Nem próbálod ki? – kérdeztem meg tőle. - Kellemes puha. – próbáltam hatni rá.
- Inkább kihagyom. – válaszolta. Kár. Nem tudta, mit hagy ki. Viszont egyértelműen haladni akart.
- Ahogy gondolod. Mindegy, akkor balra. – jelentettem ki, és félig kibújtam a sövényből, viszont a bal kezemet továbbra is odabenn tartottam, úgy mentem tovább. Kellemes volt az érzés, simogatáshoz hasonló.
- Nem félsz, hogy csalán van közte? – próbálta rontani a hangulatot. Röhejesnek találtam a kijelentését.
- Ugyan, hallottál már csalánlabirintusról? – tettem fel a kérdést, amit nem válaszolt meg azonnal.
- Na ugye, hogy nem? – folytattam.
- Az nem azt jelenti, hogy nincs is! – csattant fel. - Meg ki tudja, tévedésből is kerülhetett oda. – tett újabb röhejes kijelentést.
- Dehogy, a labirintusokat gondosan meg szokás tervezni. Nem hagynak bennük "véletlenül" dolgokat. – válaszoltam.
- Mindegy, te tudod. De ha valami történik, én mosom kezeimet. – jelentette ki.
- Az én kezem van benn a bozótban, azt kell majd mosni, nem a tiédet. – feleltem, mire ő felsóhajtott. Biztos nem találta viccesnek.
- Legyen úgy! – közölte.
Így hát haladtunk egyre beljebb. Remek ötlet volt úgy haladni, hogy a bal kezemmel követem végig a labirintus vonalát, ugyanis egyszer se kellett kivennem a kezemet onnan, amikor balra fordultunk. Ha akartam, se lehettem volna ennél előrelátóbb. Egyszer csak megszólalt a társam, úgy tűnt észrevett valamit.
- Hallod ezt? Mintha valaki énekelne.
- Hmm?
– kezdtem hallgatózni. Valóban volt előttünk valami. - Nahát, tényleg?
- Láttál lábnyomokat, amikor a labirintusba jöttél? Én nem figyeltem ilyesmikre. – kérdeztem.
- Őszintén, én sem.
- Nem lessük meg, honnan jön a hang? – vetette fel.
- De lassan menjünk. Senkit sem hallottam még így énekelni. – közöltem vele. Való igaz. Tökéletes volt a hang. És gyönyörű.
- Természetesen! Fő az óvatosság. – jelentette ki, így hát lassan, de biztosan haladtunk tovább. Egy tisztás felé, mint az később kiderült.
Női parfüm sűrű köde gomolygott az élénkzöld gyep fölött. Édeskés illat terjengett a levegőben, amely lédús gyümölcsökre emlékeztetett egy forró nyári napon. A fű közepén három leány üldögélt, ruhájuk szintén a forró nyári napokat idézve. Azaz kevés volt és többet sejtetett, mint mutatott, annak ellenére, hogy igazán sokat mutatott. Lágyan felénk intettek, hogy csatlakozzunk hozzájuk, mi pedig engedelmeskedtünk. Hamarabb odaértünk hozzájuk, mint az lehetséges lett volna, én legalábbis nem emlékszem rá, hogy a lábam érintette volna a talajt. Mire újra lett emlékezetem, már a lágy füvön feküdtem, míg a leányok egyike az ölemben nyugtatta a fejét. Szemének színe meghatározhatatlan volt és földöntúli vágyakozással égetett. Ajkai olyképp festettek, mint egy lédús gyümölcsszelet. Kecskeszakálla ápolt volt, és formás. A tökéletes nő.
Lágyan suttogott valamit a fülembe. Egyetlen szótagot, de teljesen meeeeegbabonázott vele. Belesimítottam gyapjúszőnyeg szerű hajába, mire ő hátrahajtotta a fülét.
Visszahúztam a kezem, hogy megcirógathassam, de ekkor beleütköztem valamibe, ami csontnak érződött. Rámarkoltam. Kemény volt, mint egy csont. És hegyes. Egy szarv. Mit keresett itt egy szarv?
Szörnyű felismerés lett rajtam úrrá. Mintha leszakadt volna az elmém elé húzott fátyol. Nem volt sehol édeskés szag. Nem voltak gyümölcsök. Se lányok. Háziállatok bűze terjengett a levegőben, és három, emberre még kellő túlzással se emlékeztető lénnyel találtuk szembe magunkat. Halványan illet rájuk a kecske definíciója, külcsínre megfeleltek neki, de két lábon jártak és botot forgattak a kezükben. Ó, és a szag. Töményebb volt, mint egyhetes eső után a pajtában. Gondoltam rá, hogy figyelmeztetem a társamat, de akkorra már ő is tisztában volt a helyzettel.
- Enyém a bal szélső, a másik kettő a tied lehet. – közölte velem. Tehát én húztam a rövidebbet. Kirázott a hideg a tudattól, hogy mit tettem az előbb az egyik lénnyel.
- Ettől még sokáig rémálmaim lesznek. – mondtam magam előtt.
- Jó neked, én elaludni sem merek. – felelte a társam. ~ Nem versenyként értettem.
Megráztam magam némi borzongással társítva, majd csatakiáltásként előttem egy mágiát.
- Homok lövedék! – ordítottam, és megsoroztam vele a szélső lényt, aki rögtön hanyatt is vágódott. Figyelmemet a másik kecske felé fordítottam volna, de némi furcsaságra lettem figyelmes. A talaj gyors iramban közeledett felém, majd egyenest az arcomnak csapódott. Sebesen a hátamra fordultam és észrevettem, hogy valami növény csavarodott a lábamra.
~ Na most, vagy a labirintusnak is szemétkedni támadt kedve, vagy a káposztazabálók ismernek egy ilyen trükköt. ~ merült fel bennem, aztán épp idejében kapcsoltam, hogy elkerüljek egy hatalmas botot, amivel az egyik lény próbált agyoncsapni. A lábai karnyújtásnyira voltak tőlem.
~ Na várj csak, ehhez a játékhoz én is konyítok valamit. Vajon te mit szólsz hozzá, ha lefogják a lábadat? ~ kérdeztem tőle gondolatban, majd működtetni kezdtem a növény teremtő alapismereteimet. Persze ez nem pontos kifejezés, teremteni még nem voltam képes. De azt el tudtam érni, hogy a fű egy-két lépés erejéig visszafogja az ellenfelemet, és e feladatát maximálisan ellátta. Ki tudtam kerülni az újabb csapást, majd egy másik mágiát készítettem elő.
- Futóhomok. – mondtam a füvet épp a lábáról leíró kecske felé, aki ennek hatására süllyedni kezdett.
~ Egy pipa. ~ gondoltam elégedetten, de nem örülhettem túlságosan. A futóhomok nem elég mély ahhoz, hogy elbánjon az egy ellenféllel. Ezt igazán tudhattam volna, de már rég használtam élesben a varázslatot. Feledékenységemért egy újabb növényi béklyót kaptam jutalmul. ~ Csodálatos. Még a másikat is le kéne kaparni valahogy. ~ panaszkodtam, de a szemem sarkából megláttam a közelgő veszélyt. ~ Nehogy véletlenül megvárd a sorodat, te nyavalyás. ~ küldtem felé a gondolatokat, de hiába. Egyértelműen rohamot indított. Fel akart szarvazni a szó legszorosabb értelmében.
- Homok burok! – kiáltottam még épp időben. Már megszilárdult a páncél, mire a lény nekem rontott volna. Így hát benn voltam egy kupola alatt duplán összekötözött lábakkal, és odakinn egy veszélyes ellenfél várt rám. Pont az ilyen esetekre fejlesztettem tovább ezt a mágiát. Arcomra kiült egy vigyor. Megérintettem a burok falát.
- Homok sün. – mondtam ki, majd nemsokára fájdalmas üvöltés jelezte kintről a sikeremet. Sajnáltam, hogy sosem fogom látni ezt a mágiát használat közben, bár nem nagyon. Elégedett voltam a kecske szenvedésével, ráadásul így már bőven elég időm kínálkozott arra, hogy leszedjem magamról a béklyókat.
A következő pár pillanat rendkívül gyorsan történt. Megszűntettem a homok sünné alakított burkot. A sebesült kecske felé fordultam és ráeresztettem egy három méteres homok hullámot. Ennek az lett volna a célja, hogy végleg maga alá temesse. Amivel nem számoltam, az a lendület, egy sebzett állat ereje, és a köztünk lévő távolság. Mindhárom tényező ellenem dolgozott. A következő történt. Megindult a hullám, de alig haladt előre, már elérte a kecskét. Ami így megpróbálhatta azt átugrani, de fél sikerrel járt csak. A hullám a levegőbe dobta, míg a lendülete rám. A súlya pedig tetemes volt. Levegőt is nehezen kaptam.
- Ho… köhh… ho… köhh… - próbálkoztam sikertelenül. Ekkor viszont megemelte magát. – Homok lövedék! – kiáltottam, és alaposan megsoroztam a fejét, amitől ki is dőlt. Bizony, rám. Ismét.
~ Sosem fog kijönni ez a szag. ~ állapítottam meg, miután nagy nehezen lelöktem magamról a testet. ~ Mindent el fogok égetni. Mindent.
Undorral teli arccal mentem oda a futóhomokba ragadt lényhez. Elegem volt belőle és a társából is. Kapott egy homok öklöt. Majd még egyet. És még egyet. Akkor hagytam abba, amikor már csak alig látszott ki a rajta kialakult kupacból. És ekkor is csak azért, mert a társam hangja kizökkentett.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem szeretném megvárni őket! – kiáltotta felém.
~ Kiket? ~ tettem fel magamnak a kérdést. De ekkor meghallottam a távolban. További mekegő hangok közeledtek.
- Ah... izé... jó. – adtam határozott választ.
- Akkor... mutasd az utat. – tettem még hozzá.
- Hát előre! Meg tudod, mindig balra. – közölte. Fer érvelésnek tűnt.
- Ja tényleg! Már majdnem elfelejtettem. – csaptam a homlokomra.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://hu.wikipedia.org/wiki/Szurik%C3%A1ta
Kes Kontráz
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 2589
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jun. 04.
Age : 26

Karakter információ
Céh: -
Szint: 10
Jellem: semlege

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Kedd Feb. 09, 2016 6:01 pm

A fény, ami elvakított halványulni kezdett és így a szemem jobban hozzá tudott szokni. Jobban megnézve az egészet a falakból apró kristályok álltak ki amik fényesen ragyogtak. Azok voltak, amik elvakítottak. Közelebbről is szemügye vettem a hozzám legközelebb eső falon lévőket. Megfogtam egy nagyobb darabot és letörtem majd a táskámba tettem. Gondoltam még jó lehet lámpának, ha nem lesz több fényes kristály, ami világítson. Ezt követően meg indultam a barlangban haladni. Az érzés, ami eddig vezetett most azt súgta jó helyen vagyok. Éppen ezért nyugodt tempóban haladtam a barlangban, aminek üregei és járatai tekeregtek. De valami miatt egyszer sem kellett vissza fordulnom vagy kerültem veszélybe. Azonban egyre furcsábbá vált az egész. Az elején még természetes barlangnak tűnt ám egyre jobban fel lehetett fedezni az emberi kéz művét. A falak egyre simábbak lettek. Amik így helyet engedtek különböző festményeknek. Amik szépek voltak de nem nagyon tudtak érdekelni. Ahogy haladtam az utat folyamatosan jelöltem a késemmel annak érdekében, hogy ne tévedjek el. Bár az nem tudtam, hogy ugyan ott fogok kimenni, ahol bejöttem de azért nem ártott biztosra menni. Különösen mivel egy öröké valóságnak tűnt a bolyongás. Így még inkább meg érte a nyilak karcolgatása minden egyes kanyarnál. Ám egyszer csak nagyon gyengén kezdtem el érezni a levegő mozgását. Egy leheletnyi sellő, ami a kiutat jelentette számomra. Megszaporáztam a lépteim és így gyorsan meg is érkeztem egy hatalmas csarnokba. Ami már ránézésből mutatta valamilyen mágiával, megnövelték a teret. A plafon több száz méter magasan lehetett és egy kupolát formált. A terem fala szinte egybe forrtak a horizonttal. A bejárattól nem messze egy vízesés hullott alá szinte a semmibe. A párkány ahol álltam tökéletes rálátást engedett az alattam elterülő labirintusra. Aminek ezernyi járata kanyargott minden felé. Hol kőfalak határolták hol zöld sövények, jelentették a falakat. Hiába néztem, nem láttam benne semmilye rendszert. Így nem maradt hátra más, mint előre és gyalog felderíteni az egészet. Lesétáltam a lépcsőn, ami egyenesen a labirintusba vezetett. Belépve az első dolgom egy nyíl elhelyezése volt a falon, ami mutatta merre is indultam meg. Ezt követően meg indultam labirintusban haladni. Minden kanyar vagy forduló után egy újabb jelölés került a falakra. A kereszteződéseknél a fal végére és az új fal elejére kerültek a nyilak. Ahol meg sövény volt ott egy nagyobb kört vágtam ki a növényekből és oda tette a megfelelő jelet. Nyugodtan haladtam mivel a terep nem volt nehéz. Azonban egy idő után úgy kezdtem érezni, mintha valaki figyelt volna. Valaki a távolból. Először mikor éreztem, hiába néztem minden felé, nem láttam semmit sem. Ám ahogy tovább haladtam minden egyes jelölésnél hátra pillantottam. De az eredmény csak a falak voltak senkit nem láttam ott. Ezt meg elégeltem és meg indultam futni hírtelem majd egy jobb kanyarnál lefékeztem és visszafordultam. Ekkor egy sárga szempár villant fel de aztán el is tűnt a távolban.  Nem tudtam kivenni az alakját, de emberinek tűnt. Azonban ez korántsem volt segítség számomra. Mivel nem tudtam, mit akarhat tőle. Éppen ezért ott állva hangosan kezdem el beszélni.
- Nem tudom, kivagy. De nem is érdekel. Ha követni akarsz nyugodtam, nem érdekel, ha kitalálok innen, akkor te is kijutsz. Ha viszont engem akarsz, akkor tud meg nem adom könnyen magam. A döntés a tied. – Mondtam aztán megjelöltem a falat egy újabb nyíllal aztán tovább indultam a saját fejem után. Bár a titokzatos alak jelenlétét még éreztem de biztos távolságban maradt. Így nem kellett vele foglalkoznom. Bár azért zavart hogy valaki folyton figyel. Épen ezért mikor egy újabb jelet tettem a falra a késem pengéjét használtam tükörnek és magam mögé néztem. Azonban a követőm nem akart mutatkozni. Így folytattam az utamat az útvesztőben. Egészen addig bolyongtam, amíg egy nagy tágas terembe nem értem. A terem közepén egy hatalmas pózna állt. A tetején pedig egy hatalmas madárfészek helyezkedett el. Nem értettem mit keres itt egy ilyen. Vagy miért rakna egy állat fészket oda.
- Ki az? – Tettem fel a kérdést, amikor is valami mozgást véltem felfedezni az oszlop mögül.
- Csak én. Papy. Örvendek a találkozásnak. – Mondta miközben a nő, előlépet a fa mögül. Egy szép és gyönyörű lány volt, akit egy titokzatos rózsaszín aura lengett körbe. Ami még szebbé tette a hosszú zöld haját, ami hullámok omlott a háta mögé. Ám még így is volt pár hullám, ami a vállait fedte el. A sárga szemi csillogtak a rájuk, sző ezernyi apró fénytől. S ez a csillogás az ajkain is kitűnt, amik vérvörösek voltak. A vízszintes csíkos pólója csak még jobban kiemelte az amúgy sem apró kebleit. Falatnyi nadrágja szabadon hagyta combjait. A lábán lévő cipó szépen kiemelte mind a két formás vádliját, amiktől az egész kép még gyönyörűbb lett. Nem értettem miért tetszett meg de megfogott a szépsége.
- És ön kicsoda? – Tette fel a kérdést lágy dallamos hangon.
- Kes kontráz vagyok. – Válaszoltam neki nyugodtan és kimérten. Nem értettem miért találom ennyire vonzónak mikor alapból, nem bízom az emberekben.
- Mit keresel itt egy ilyen helyen? - Kérdeztem meg Papy-tól.
- Én Úgy félek. – Mondta és azzal oda rohant hozzám és átölelt.
- Nyugalom nyugodj meg. – próbáltam nyugtatni. Mire elkezdet nevetni.
- Nagy szépen köszönöm. Mondta miközben elengedett és eltávolodott tőlem. – Hogy nekem adtad ezt az apróságot. Ezzel tovább bővül a gyűjteményem. – Ahogy meg láttam a kezében az apró hollótojást egyből kitisztult a kép. Az egész csak egy olcsó kis charm mágia volt az egész és én bedőltem neki. Ám ahogy kitisztult a fejem megláttam hogy a nő, aki elbájolt nem is ember hanem egy félig ember félig madár nő. Egy hárpia, akinek a kezei helyén szárnyak vannak és a lábai madárlábak, amik karmokban végződnek. Fölröppent a magas rúd tetejére és az ott lévő fészekben helyezte el a tojást.
- Ne aggódj, vigyázok rá helyetted. Addig meg dögölj meg! – Kiáltott egy hatalmasat mire a terem falain nyílások jelentek, meg amiken keresztül mindenféle madár tódult befelé. – Itt a vacsora kicsinyeim. Széttépni! – Kiáltotta. Azzal a madarak máris nekem rontottak. Teljesen elleptek és minden felöl támadtak a csőrükkel és karmaikkal. Ám ahogy a testem acéllá változott ezzel nem sokat értek el. Csak kopogtattak de, kárt tenni nem tudtak bennem. A kezeimmel védtem a szemeim, hogy azért azokat ki ne vájják.
- Ez ellenem nem fog működni. – Mondtam és azzal a kezeimre, alkottam az acélkarmokat. Aztán a kezemmel, mint a cséphadaró minden irányba, erősen csapkodtam. Ezzel szó szerint apró darabokra vágtam a madarak nagy részét, míg a többit súlyosan megsebesítettem. Volt améknek sikerült a beleit kifordítani a testéből a vágásokkal. Ám marat még egy kettő, aki nem értett a szép szóból és tovább próbálkozott. Az egyik egy tukán volt aki a karomat nézte diónak és próbálta meg feltörni. Rámarkoltam a fejére és összeroppantottam. Megmutatva neki hogyan is kell ezt csinálni. Épp hogy végeztem a tollassal, amikor is egy gólya támadt rám aki hosszú hegyes csőrével bökdösött. Amit elkaptam mind a két kezemmel és kettétéptem a fejét. Papy erre teljesen ki akadt és nekem rontott még egy sereg madárral az oldalán. Vadul kezdett karmolászni. Ám az acél testem keményebbnek bizonyult az ő karminál. Megragadtam a lábait mire ő szárnyaival kezdett pofozgatni. Amik nem fájtak csak borzasztóan kellemetlen volt mivel a tollaitól nem láttam semmit. Ám ahogy a lábainál fogva megrángattam máris menekülőre, fogta volna. Azonban a pehelysúlyom kifogott rajta. Így nem tudott menekülni. Elkezdtem rángatni, ahogy csak bírtam aztán elengedtem. Egyenesen az oszlopnak repült. Bevágta a fejét abba a pózmába. Én neki rontottam miközben az arcomba repülő madarakat elhajtottam. Ahogy fel tápászkodott szerencsétlen máris élvezhette az acél öklömet a bájos pofikáján. Ami meg is tették a hatásukat, mivel a harmadik után mint egy zsák krumpli terült el a földön. A madarak támadása azonban nem hagyott alább éppen ezért újra őrült mód csapkodni kezdtem ezzel elvéve e kedvüket egy időre. Kihasználva a lehetőséget felmásztam a pózmára és kivettem a fészekből a tojásban pihenő Raven-t. Leugrottam az oszlopról és eltettem a tojást a táskámba. Amikor is a madarak újra közrefogtak. Ahogy próbáltam őket minél gyorsabban elpusztítani egy lángoló nyíl találta telibe az egyik madarat, ami meggyulladva csapkodott tovább és terjesztette társaira a lángokat, ahogy a földre hullott. Erre a madarak távolabb kerültek tőlem. Abba az irányba néztem ahonnan a nyíl jött. Egy igen rosszul öltözött öreg ember állt ott aki rám nézett majd megszólalt mély dörmögő hangon.
- Most akkor jössz vagy velük együtt akarsz meg égni? – Tette fel a kérdést. Mire a lángoló magarak egyikének tüzéből merítve azt hatalmasra növeltem és mint egy lángszóró elégettem a többi madarat. Egyedül csak Papy maradt életben, aki kómában feküdt a földön.
- Induljunk. – Mondtam és azzal meg indultam a férfi után.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ultear
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 78
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Dec. 21.

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Szer. Feb. 10, 2016 1:10 pm


A következő kör kiírásával még hétvégéig várok, hátha Marshallnak lesz ideje posztolni. Ha Bryon nem ír addig, őt sajnos elveszítjük. Quasar, ha van kedved, módosítsd a posztodat az alapján, amit írtam neked PÜ-ben.

_________________


"The time known as "life", cannot be rewound."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ultear
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 78
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Dec. 21.

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Vas. Feb. 14, 2016 7:39 pm


Bryon kiesett a játékból véglegesen, Marshalltól pedig dupla posztot várok ebben a körben. Gyerünk srácok, nem lesz hosszú a játék!

Első csapat

Quasar:
A folyón haladva hamar észreveszed, hogy "társad" eltűnt mögüled. Pedig nemrég még ő is ott volt. Ha keresni kezded, nem jársz sikerrel, a folyót követve azonban pár óra múlva zsongásra leszel figyelmes. Ha repülni akarsz, maximm 10 m-re tudsz elemelkedni a földtől, utána annyira kimerülsz, hogy le kell szállnod. Úgy tűnik, a hely mágiája nem engedi, hogy a magasban szárnyalj. A zsibongásról nemsokára kiderül, hogy egy falu. A labirintus fajai megvastagodnak, házakat képezve, kicsit messze pedig láthatod, hogy a sziklafalban is kőből vájt házak bújnak meg. A folyó partján, amit követsz, egy kislány álldogál, és épp egy hatalmas korsóba merít vizet. Sajnos azonban észrevesz téged, és szaladni kezd a falu irányába. Kapd el őt, vagy riadóztat mindenkit! A részletekért keress fel skypeon!


Második csapat

Ovan, Marshall:
Magatok mögött hagytátok a kecskéket. Mióta elindultatok kalandos utatokra, órák telhettek el, és az álmosság kezd úrrá lenni rajtatok. Beszéljétek meg, hogy mitévők lesztek, pihentek-e vagy mentek tovább. Bármi legyen is a választásotok, nem nyugodhattok. Néhány csendes óraácska elteltével furcsa hangokra lesztek figyelmesek. Neszek... minden oldalról körbevesznek. A falak között árnyak bújnak meg. Néha megcsillan egy-egy zöldes szempár, de pillanatokkal később el is tűnnek. A csata azonban már azelőtt eldől, hogy elkezdődne. Egyik pillanatról a másikra több tucatnyi íj és lándzsa vége szegeződik rátok. Ha harcba bonyolódtok, néhányat ledönthettek, s bár mágiát nem használnak, úgy tűnik fizikai erejük és reflexeik ezt a hátrányt ellensúlyozzák. Az ellenállás hasztalan. Hamar megkötözve találjátok magatok. Valami csattan, és eszméleteteket vesztitek. Amikor magatokhoz tértek, egy földbe vájt kőveremben találjátok magatok, fejetek fölött vastag fémrácsok. A varázslataitok visszapattannak a falakról és a rácsról is, így nem tudtok mit tenni. Nemsokára egy apró arc bukkan elő a fejetek fölött. Két barna cipót dob le hozzátok, majd eltűnik. Pár pillanat múlva újra előkerül a kíváncsi tekintet. Ha megszólítjátok, keressetek fel skypeon!


Harmadik csapat

Kes:
Továbbhaladsz a férfit követve. Az öreg nem nagyon szól semmit, viszont határozottan látszik rajta, hogy tudja merre megy. A labirintus széléhez vezet, ahol a falak egy sziklafalba torkollnak. A fickó mormol pár varázsszót, és rúnák százai jelennek meg a falon, feltárva egy titkos járatot.
- Szóval újra elkezdődöt... - morogja, miközben egy kis tüzet gyújt meg az üregben, hogy meleget szolgáltasson nektek. A falon egy kampóról szárított húscafatokat szed le, mellyel téged is megkínál.
Keress fel skypeon, hogy megbeszéljük a párbeszéd részleteit!

Határidő: Március 6.

_________________


"The time known as "life", cannot be rewound."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kes Kontráz
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 2589
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jun. 04.
Age : 26

Karakter információ
Céh: -
Szint: 10
Jellem: semlege

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Pént. Márc. 04, 2016 9:35 am

Követtem az öreget egészen addig, míg meg nem állt egy fallal szemben ott pár mozdulatot végzett el. Amiknek hatására a falon rúnák fénylettek fel és egy üreget fedtek fel. Elég nagy és tágas volt még két személy számára is. Bement az öreg és lekuporodott a földre majd az ott heverő fákat meg gyújtotta. Ezzel fényt és meleget hozva szerény barlangjába. Intett felém hogy lépjek be nyugodtan. Amire én hajlottam is mivel nem akartam kinn állni ahol észrevehetett bárki. Az öreg egy kampón lógó nagyobb darab húsról vágott le magának darabokat eledel gyanánt. Udvariasan engem is meg kínált de én visszautasítottam.
- Szóval újra elkezdődöt... – Mormogta a férfi.
- Én Kes Kontráz vagyok. És ön ki? – Mutatkoztam be ridegen és idegenen. És mivel még nem értettem miről beszélt az előbb így inkább csak a nevét kérdeztem meg. Mire az öreg felállt.
- A nevem Horatio di Florenz. Üdvözlöm szerény hajlékomban! - Mondta miközben meghajolt.
- Az előbb azt mondta elkezdődött megint. Mi kezdődőt el. – Kérdeztem rá egyből a dologra ami érdekelt.
- A rituálé. - Komolyodott el és megállt az evésben. - És maga az áldozati bárány. – Na ez meglepett. Bár tudtam, hogy valami készül, hiszen olyan helyen jártam tökéletes helyismerettel ahol addig még soha. És valami hívott magához. Ez már elég volt a hoz, hogy tudjam készül valami. Azonban érdekelt mi lehet az.
- Milyen rituálé? - Teszem fel a kérdést miközben a falnak dőltem.
- Természetesen a labirintusé. Magához csábít néhány utazót, és bekebelezi őket. ÉN is hasonlóképp érkeztem ide 33 évvel ezelőtt. – Mondta komolyan és némi bánattal.
- És azóta, nem találta meg a kiutat? – Tettem fel a kérdést. Mivel ennyi idő elég sok és ha csak nem akart itt élni akkor már találnia kelet volna valamit.
- Ha az ilyen egyszerű lenne. Nem csak hárpiák élnek itt, hanem emberek is. Akik nem akarják, hogy az áldozataik megszökjenek. A labirintus pedig valami igen bonyolult térmágiának köszönhetően visszafordul magába. Tehát nem lehet elhagyni. – Mondta és aztán fújt egy nagyot. Ezt követően vágott még egy szeletet a száraz húsból és a tűznél elkezdte megsütni.
- Szóval mások is vannak itt rajtunk kívül? Mégis miféle emberek lakják az útvesztőt, és milyen szörnyekre számíthatok. – Tettem fel a kérdéseket, amik érdekeltek.
- A kíváncsisága lenyűgöző. Harminc éve nem beszéltem senkivel, csak a falakkal. – Örvendezett Horatio. - Az emberek azoknak a leszármazottai, akik építették a labirintust. Ennyi idő alatt sikerült kiderítenem, hogy mi is a rituálé célja. Érdekli? – Tette fel a kérdést amire már amúgy is tudta a választ.
- Igen. De előtte még egy perc. – Azzal benyúltam a zsebembe és ott meg fogtam a merengőt majd halkan, kimondtam a varázsszót. – Gömbbe zsupp. – Azzal máris a magán világomba teremtem pontosabban azon belül is a kis házban, ami ott volt. Az asztalon ott volt egy nagyobb darab friss kenyér és egy üveg bór. Fel vettem őket és azzal máris mondtam újra a varázsszót. – Gömbből zsupp. – Újra a kinti világban találtam magam. Horatio meg lepődött az egészem bár számára csak olyan volt mintha el teleportáltam volna valahová aztán vissza.
- Bár egymagam is megoldottam volna de azért köszönöm a segítséget. Tessék ez jól fog esni. – Mondtam és azzal átt nyújtottam neki a kenyeret és a bort. Nagyon meg örült az ajándéknak. Bárén azért adtam, hogy még többet tudjak meg. De neki ez nagyon sokat jelentett. - Most már hallani akarok arról a rituáléról. És ne sajnálja a részleteket sem. –
- Egy csoport felfedezővel érkeztem 33 évvel ezelőtt. Nem tudtunk ellenállni a labirintus hívásának. Bekebelezett minket. Aztán észrevettük, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnnek a társaink. Aztán jöttek a szörnyek, végül az emberek. Tehetetlenek voltunk. Csak azért menekültem meg, mert konyítok egy kicsit a rúnamágiához. Aztán. – Itt megcsuklott a hangja és egy pillanatra meg állt.
- Aztán eljött az áldozatok bemutatásának ideje. A labirintus közepébe vezették a társaim, és egymás után végeztek velük. Kivéreztették őket, mintha csak állatok volnának. A vérüket összegyűjtötték, és korsókba rakták, melyeket aztán borba kevertek, és, hát megitták. A testüket valami ocsmány buborékba helyezték, amiket a békák köptek ki aztán eltűntek a testek a föld alatt. Valami templom lehet odalent, mert időről időre állatáldozatokat is visznek oda. – Na ez meg lepett egy kicsit bár az ábrázatomon ez nem ütközött ki egy kicsit sem. Már halottam hasonlókról. Azonban az hogy meg isszák a vért bórral régen néhány törzs harcosainál volt szokás az ellenség vérének elfogyasztása. Hogy az erejük beléjük költözzön. A testek konzerválása és eltűntesése viszont azt sejteti, hogy valamit táplálnak. Mint ahogy az öreg eszi a húst, úgy eheti valami az áldozatokat.
- Hány emberről lehet szó? És mégis mennyi közülük mágus? – tettem fel a kérdést annak érdekében, hogy megtudjam, mire kell számítanom, amikor is szembe fogok velük kerülni. Mer előbb vagy utóbb összefogok velük találkozni. És akkor nem akarok felkészületlen lenni. Különösen hogy a társam, aki még tojás nem érett a harcra. Simogattam meg a táskám és benne a szunnyadó Raven-t.
- Talán százan vannak, de valószínűleg csak a sámán ért a mágiához bár ő sem jelentősen csak, nem azt tervezi, hogy megtámadja őket? – Kérdezte meg érdeklődve. Bár ha belegondol logikusan. Az utódai azoknak, akik ezt építették, tehát valószínűleg tudják, hogy lehet kijutni. Így logikus hogy őket kell kifaggatni. És emiatt szembe kell velük szállni hogy ezt meg lehessen tenni.
- Nem tervezek még semmit. - Mondtam miközben nyújtóztam egyet. - A rituálék alatt volt olyan, amit ismételtek. Név, megszólítás, jelzők? –
- Csak mormogás furcsa a nyelvük, nem beszélik a miénket, inkább elkerülöm őket, minthogy tanulmányozzam. – Na pedig pont az lett volna a legjobb ha tud az ember velük beszélni. Így csak nehezen lehet lesz majd velük szót érteni.
- Értem. És szimbólumokat látott vagy hasonlókat. – Kérdeztem meg. Mivel mondta, hogy ért a rúna mágiához így az írott szöveg könnyebb lehet számára.
- Persze, azokat nagyjából értem is! Nem véletlenül vagyok archeológus! Hasonlít azokra a rúnákra, melyeket én is használok soknak mágikus ereje van, de a legtöbb a történelmüket meséli el. – Na ez már kezdett jobban hangzani végre valami, amin elindulhatok.
- És van olyan is ami konkrétan a labirintusra vonatkozik? –
- A labirintus építésére, és rendeltetésére vonatkozóan vannak leírások természetesen. – Bólogatott miközben harapott egy nagyot a sült húsból.
- Már én is tudom mire jó. Benn tartani az áldozatokat míg fel nem áldozzák őket. De mást is bent akarhatnak tartani. Vagy egy szekta, ami egy kitalált istent imád, vagy Zerefet. A másik variáció, az hogy valamit meg akarnak idézni vagy előhívni. Érdekes nagyon érdekes. – Osztottam meg vele a véleményem, amit az elmondottak alapján állítottam össze. - Már csak az a kérdés mi van a mélyben? -
- Ez a labirintus sokkal ősibb, mint Zeref. Több ezer éve érintetlenül áll, senki sem hagyja el soha. Amit az írásokból láttam, az a halhatatlanság utáni hajsza. Az emberáldozatokra is ezért van szükség. Kincsek. – Válaszolta meg a kérdésemet. Bár ezzel tényleg fellett adva a feladat. Ugyanis a kincsek nem érdekelnek annyira, mivel azt szerzek bármikor. Azonban a halhatatlanság és az utána való kutatás. Az ami ér némi figyelmet.
- Érdekes. Most már tényleg ideje megnéznem. – Mondtam nyugodtam és aztán kisétáltam a lyukból ahol addig voltam. - Ha a kar velem jöhet. Ha nem akar jönni, akkor adjon egy térképet. Mert én indulok azokhoz a szektákhoz. – Mondtam, bár éreztem nem ártana pihenni, azonban érdekelt mi a reakciója az öregnek.
- Ne siessen annyira! - Szólt utánam. - Nem marad itt éjszakára? –
Bár még így is képes vagyok bármikor harcolni, azonban egy kis pihenés nem árt. És amúgy sem szalad el a labirintus.
- Nem fogok fáradtan harcba indulni. De a védelmemről én magam gondoskodom. – Erre a férfi bólintott egyet és egy rongyokból és száraz növényekből készült fekhelyre lefeküdt. Én a köpenyem húztam magam alá és arra ülve a hátamat a falnak támasztottam. Elővettem a táskám és ellen őriztem az apró kis hollótojást, hogy minden rendben van vele, és nem sérült-e meg. Csak azután kezdtem el pihenni, hogy meggyőződtem a sértetlenségéről és jó mélyen a táskámba rejtette. Nem bíztam az öregben és a környezetben sem ezért éberen aludtam bár ez nálam normális volt mivel mindig úgy alszom.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ultear
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 78
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Dec. 21.

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Szomb. Május 14, 2016 5:30 pm

Kes, már csak te maradtál:

Az öregember másnap elvezet a labirintus lakóinak falvába. Úgy tűnik készülnek valamire, mert a többség össze-vissza sürög-forog, ételekkel megrakott kosarakat, és állattetemeket visznek nyugat felé, ahol a labirintus falain túl magasló piramis sziluettje látszik. Lassan kezd kiürülni a falu, így már többé-kevésbé szabad az átjárás nyugat felé. Azonban hamar kiszúrod, hogy egy templomnak kinéző épület előtt, két őrön cseppet sem érződik az ünnepi hangulat. Úgy tűnik, valami nagyon fontosat rejtegetnek ott.
Az öreg a piramishoz akar vezetni, de neked több lehetőséged is van.

- Körülnézel a faluban, hátha találsz valami érdekeset, ám ezzel megkockáztatod, hogy észrevesznek.
- A templomba hatolsz be, megkerülve vagy kiiktatva az őröket.
- A piramishoz mész az öreggel az ünneplő tömeg énekszavát követve.
- Valami egészen mást eszelsz ki.

Ha kitaláltad, mit szeretnél tenni, írj, és mondom a folytatást!

_________________


"The time known as "life", cannot be rewound."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Kes Kontráz
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 2589
Aye! Pont : 0
Join date : 2012. Jun. 04.
Age : 26

Karakter információ
Céh: -
Szint: 10
Jellem: semlege

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Szer. Május 18, 2016 10:00 pm

Az este nem volt semmi, ami megzavarta volna a pihenésem így képes voltam kipihenni magam. Az öreg még aludt, amikén én felkeltem. Éppen ezért elővettem a táskámban szunnyadó még a tojáshéj védelmében pihenő társam. Leellenőriztem hogy minden rendben van-e vele. Azután visszatettem az acél henger oltalmába hogy össze ne törjön. Az után felálltam és kinyújtóztattam magam. Tudtam, jól mit akarok és mit fogok tenni. És éppen ezért akartam minél hamarabb indulni. Talán ezt érezte meg az öreg, aki fel ébredt állmából.
- Jó reggelt. – Üdvözölt. – Látom már készen, állsz az indulásra. - Mondta majd ő maga is felkelt és elkészült. – Most meg mutatom neked az ittenieket. Ha már minden áron találkozni akarsz velük. – Mondta és azzal elindult az útvesztőben. Én követtem őt a kanyargós járatokban. Nem nagyon volt kedvem beszélni és ez az öregre is igaz volt mivel ő sem, szólt egy sót sem. Talán így volt a legjobb. Mivel nem akartuk hogy észre vegyenek azok az emberek. Bár az hogy pár órát kellet gyalogolni mutatta, hogy nem épp közel vannak. De ahogy meg érkeztünk egy nagyobb terem fogadott minket ahol egy kisseb falú terült el. A bejáratban állva lehetett látni a hangyaként sürgő forgó embereket, akik készültek valamire. Aminek köze lehetett a távolban lévő piramis serű épülethez. De ebben nem lehetem biztos. Így inkább vártam hogy az emberek elmenjenek kosarakkal megrakva, amikben állattetemek és növények voltak. Ahogy elmentek mi is behatoltunk az épületek közé. Ahol csendben óvatosan haladtunk. Egészen addig míg el nem értünk a falú másik végére ahonnét szabadad kilátás nyílt a piramisra. Én már indultam volna, hogy megnézzem mit is csinálnak az emberek amikor is az öreg meg állított.
- még ne! Az őrök figyelnek! – Morogta halkan. Én azonban egy cseppet sem voltom ezen fenn akadva. Mivel úgy is elintéztem volna őket, hogy ne tudjanak hátba támadni.
- Azok? – Kérdeztem miközben rájuk, mutattam az újammal, amiből két vasgolyót lőttem ki. Amik fejbe találták őket. Nem véletlen. Olyan távolságból nyílt álló célpontra lőni nem gond nekem. Mind a kettő mint egy krumplis zsák dőltek el. A férfi meg lepődve konstatálta a találatokat. Nem gondolta hogy erre is képes vagyok. Én azonban nem vártam és meg indultam a nép után. Amikor is Újra vissza fogott a társam.
- Még ne! Persze ha meg akarsz halni, menj csak! Majd ha elkezdődik az imádság, akkor esélyünk lesz kijutni! –
- Nyugalom. – Mondtam neki és követtem a tömeget távolról. Az utolsó épületnél meg álltam és néztem, mi történik. Minden felé őrök figyeltek. Míg az emberek állat tetemeket és gyümölcsöket vittek az oltárhoz. Az oltárnál két fazon állt az egyik fiatalabbnak látszott, míg a másik egy idősebb férfi lehetett. Elkezdtek valamit beszélni, amit ép, hogy hallottam de nem értettem így inkább a történésekre figyeltem. Az idősebb férfi elővett egy ezüst kést, amit ahogy láttam mg áldott rituálisan. Ezt követően a hívek zarándokoltak az oltárhoz és imádkoztak. Míg mind elvégezte a maga kis részét addig vagy két óra telt el. Ez alatt az öreg az emlékei, okozta fájdalommal küzdött én meg azon voltam, hogy nehogy észre vegyenek. És ne halasszam el az alkalmat a támadásra. Ahogy végeztek az emberek, elővezették az áldozatokat úgy egy tucat férfit. Akik le voltak fogyva. Némelyik árasztott némi mágikus erőt de nem jelentőset. Az elsőt felvezették az oltárhoz. Mire az emberek elkezdtek összeölelkezni és kántálni. Olyan volt mintha transzba estek volna. A ét számán az első férfit vette célba és az ezüst tört akarták belé döfni. A szerencsétlen férfi torka szakadtból.
- Segítség! Valaki! Mit akarnak velem??? – Kiabált érhetően. Ez meglepett egy kicsit. De nem akartam még tenni semmit sem.
- A véráldozat elmossa a határokat a világok között. Ha meghal, megszabadulhatunk. – Szólalt meg az öreg halkan hogy ne halja más.
- Mitől? – Kérdeztem. De gondoltam hogy a labirintusra gondol.
- A labirintus vonzásától. De csak addig tudunk elmenni, amíg tart a kántálás. – Mondta komolyan és elszántan.
Ekkor az idősebb számán a tört a férfi szívébe mártottam. Mire a labirintus megrázkódott. Mintha csak egy földrengés lett volna. A végtelennek tűnő plafon, ami a piramis fölött magasodott most megnyílt. Egy lyuk nyílt rajta.
- Az ott a menekülésünkre az esély. Bár arra még nem jöttem rá, hogyan jutunk fel oda. – Szólalt meg az öreg miközben a lyukra mutatott. Nekem nem is kellett több az agyam fogaskerekei azonnal mozgásba lendültek és máris a kijutáson járt az eszem.
- Csak ennyi a gond? – Kérdeztem. Mivel már nekem meg volt a tervem, amivel kijuthattam, onnan csak még azt kellet eldöntenem, hogy mi legyen az emberekkel.
- Még sose próbáltam, úgyhogy gőzöm sincs. – Mondta és aztán elkezdtet nézelődni, hogy mit lehetne használni. - Először át kell jutnunk a tömegen és a sámánokon. – Fojtatta tovább.
- A mágiahasználó mék és milyen erős? – Tettem fel a kérdést miközben a tömeg felé fordultam.
- A sámánok veszélyesek lehetnek. Irányítják a labirintus állatait és a természet elemeit, legalábbis a vésetek szerint. Még nem láttam őket akcióban. Az se biztos, hogy az odafent egy kijárat, de más esélyünk nincs. – Konstatálta a tényeket az öreg férfi.
- Értem. – Válaszoltam. Ezt követően oda fordultam az öreghez és teljes erőből gyomron vágtam amitől az megremegett és elájult. Pont a vállamra eset, mint egy zsák tök. Megragadtam az egyik kezemmel az öreget és a másikkal benyúltam a zsebembe. Elővettem a Merengőt és máris kimondtam a varázsigét. – Gömbbe zsupp. – Azzal egy mini világban voltam. Ami egy apró házat és egy füves telket jelentett. Ez volt az én magán birodalmam. Itt letettem a férfit a földre. Ezt követően a táskámból elővettem az acél hengert, amiben az apró hollótojás pihent. Miután ellenőriztem a sértetlenségét és letettem a földre, hogy biztonságban legyen. - Te most itt maradsz. – Azzal hátrébb léptem két lépést majd kimondtam a kijutásért felelős szavakat. – Gömbből zsupp. – Azzal kinn is voltam a külvilágban. Pont ugyan ott ahol addig voltam. A tömeg felé fordultam. Láttam ahogy a második áldozatott is leszúrják mint az előzőt. A kijárat pedig még nagyobbra nőtt. Ekkor benyúltam a táskámba, aminek egyik zsebében ott lapult a Mikulás főmágus zsákja, amiből elővettem a Fémek jogarát. Azzal a kezemben indultam meg futni, ahogy csak bírtam. Már az első lépésnél elkezdtem használni a repülés mágiám, amitől a testem egyre könnyebb és könnyebb lett. Mind addig, míg nem már repülni nem kezdtem. A futás miatti lendülettel sikerült hamar felgyorsulnom a maximális sebességre és így rontani az ellen felekre. Így azok, akik alattam a transzban voltak észre sem vettek. Mikor, mint egy nyíl húztam el felettük. Csak a sámánok voltak, akik észrevettek engem. És a fiatalabbiknak épp elég ideje maradt egy föld falat fel állítania, amivel meg tudta állítani a csapásom. Mellyel a fő számán fejét próbáltam meg lecsapni a helyéről. Egy pillanatig minden meg dermedt. Nem várt meg lepetésként érte őket a támadásom. Ami ugyan meg akadt a kövön azonban ez engem nem rettentett el. Ahogy meg állított azonnal landoltam a földön és már el is engedtem a fegyverem és támadtam a falt egy vasököllel, ami kalapácsként tört át rajta. Ahogy a fal darabokra tört. A katonák a tömegen keresztül meg indultak felém. Ám ők pont a legmesszebb álltak mivel a kívülről érkezőkre vártak. Nem, arra hogy valaki berobban az oltárhoz. Így minden a feje tetejére állt. Aminek hatására a fő sámán egy hatalmasat üvöltött, ami madárszerű volt. Minek hatására az eget ellepték a madár emberek. Akik a kijáratnak vélt lyukat őrizték odafenn. Addig a földön az áldozatnak készülő emberek hangosan üvöltözve kezdtek könyörögni, azért hogy mentsem meg őket. Nekem azonban időm szem volt gondolkodni a testem azonnal elkezdett megkeményedni és acél szürkévé válni. Ezzel még pont időben készültem el mikor is pár szikla lövedék talált telibe. Amik csak úgy peregtek le rólam. Én válaszul a földbe szúrtam a jogarom és egy hatalmas falat húztam az oltár köré. Ami kizárta a katonákat, akik be akartak jönni. De bezárt engem, a foglyokat és a két sámánt. Ezt követően azonnal elkezdtem ontani az acél lövedékeket, amikkel pont sikerült távolabb tessékelnem a főmágust az egyik áldozattól. Azonban a fiatal sem tétlenkedett egy hatalma szikladarabot vágott nekem, ami meghátrálásra késztetet. S ezt követően nekem rontott, hogy a kövekkel bevont öklével üssön ki. Azonban én sem maradtam egy nyugton azonnal válaszoltam egy vasököllel. Ahogy a két csapás össze ért az ellen felem kezéről lehullt a kőréteg. Azonban ez őt nem zavarta és a földből egy lándzsát idézett meg, amit ahogy megfogott azonnal engem vett célba. Azonban én is használtam a fegyverem és hárítottam a támadását. Félre ütöttem a támadását és újra elkezdtem ontani az acél lövedékeket. Amiket ő nehezen került ki miközben hátraugrott a támadásaimtól. Ekkor kihasználtam a köztünk létrejövő távolságot és elkezdtem futni, ahogy csak bírtam. Egyenesen az áldozatok felé, akik közül egyet már ki is szemelt magának az öreg számán. Épp készült ledöfni mikor is én oda érve a kezemmel fogtam fel, a tör szúrását. Amit követően a jogarommal suhintottam a feje felé. Azzal a céllal, hogy levágjam. Azonban ez nem jött be mivel ki tudott térni előle. Ám ez nekem pont, kapóra jött mivel így nyertem egy kis teret. Amit kihasználtam és a szabad kezemmel előkaptam a Merengőt. Ami egy mágikus hó gömb a belsejében egy mini világgal. Hozzá érintettem az áldozathoz és kimondtam a varázsszót.
- Gömbbe zsúp. – És már is eltűnt a delikvens a csatatérről. Ez meglepte a sámánokat. Azonban nekem nem volt időm ezzel törődni. Ugyan is a többi rabbal is meg kellet még csinálnom ugyan ezt. Épp ezért meg indultam feléjük. Azonban a másik sámán ezt nem akarta engedni és a földből előtörő tüskéket akart végezni velem azonban az acél testem képes volt hárítani a szúrásokat. Komolyabb sérülés nélkül. Így jutottam el a kupacsba gyűlt férfiakhoz, akiket ismét meg érintettem a gömbbel.
- Gömbbe zsúp. – Ezzel ők is eltűntek az útból. Azonban a jutalmam egy hatalmas sziklavolt a képembe. Amitől megszédültem és megtántorodtam. Már kezdtem érezni, hogy bizony itt nem tudok győzni. Legalább is nem most és nem így. Éppen ezért ahogy újra visszanyertem az egyen súlyomat. Azonnal eltettem a fegyverem és a Merengőt a táskámba. Eközben az acél test mágiát is feloldottam. Így a testem ismét hús és vér lett. A táskámból előkaptam az Ikerfarkas pengét. Amit elkezdtem magam előtt pörgetni a két ellen felet távoltartandón. Miközben magam körül elkezdtem kavarni a levegőt. Ezzel képes voltam kihúzni egy kicsit mivel a másik kettő óvatos módon várt a támadással. Ami pontkapóra jött mivel így képes voltam befejezni. Egy hatalmasat ugrottam így gyorsan tudtam a levegőbe emelkedni. Azonban a fiatal sámán még pár homok tüskét lőtt utánam. Amiket egymás után vágtam szét a fegyveremmel. Azonban az idősebb sámán újra elkiáltotta magát és a levegőben lévő hárpiák azonnal nekem fordultak. Bár könnyen tudtam repülni, azonban a tolla szörnyek meg nehezítették a dolgom. Így ki kellet találnom valamit, ami segít rajtam. A fegyverem markolatát a nyakamba vettem, míg a kezemet a két pengén végig nyújtottam. Biztosan tartottan de úgy hogy ne vágjam meg magam. Aztán telje sebességgel elkezdtem pörögni. Így válva egy repülő darálóvá. Ahogy közeledtek, felém a támadók a forgó pengék meg akadályozták őket a tovább jutásban. Így só szerint átvágtam magam rajtuk. Egyenesen a lyukba repültem, ami még mindig nyitva volt. Ahogy át értem rajta abba hagytam a pörgést. Ami után émelygés fogott el. Ez megnehezítette a landolást ami, inkább volt mondható zuhanásnak. Mivel elég durván csapódtam a talajba. A földön feküdtem mikor s a hasamról a hátamról fordultam. Meg pillantottam a kék eget, amin a felhők ide-oda kóvályogtak. Ez a látvány nagy örömmel töltött el. Mivel kijutottam a labirintusból. Kavargó fejjel feltápászkodtam. Szétnézve láttam, ahogy az utánam jövő hárpiák megrettentek a fény látványától. Csak néztem ki a fejemből egészen addig, míg rendbe nem jöttem. Addig csak az egyre szűkülő lyuk látványa volt az, ami nyugtatott. Ahogy rendbe jöttem elővettem a Merengőt és kimondtam a varázsigét.
- Gömbbe zsúp. – És máris a mini világban voltam. Ahol a megrémült emberek voltak, akiket megmentettem. Az öreg, akit leütöttem magához tért és nyugtatta őket a maga módján.
- Te meg mit képzeltél, mit csinálsz! megőrültél! – Kiabált velem. Én azonban válasz helyet megragadtam őt és a többi férfi és kimondtam a varázsszót.
- Gömbből zsúp – És azzal már kin is voltunk. – Ezt. – Mondtam ki egy fél mosollyal az arcomon. Ahogy a rémült férfiak meglátták a külvilágot, azonnal elkezdtek örömükben üvöltözni és kiabálni. Mintha mind meg ütötte volna a lottó ötöst olyan nagy öröm lett úrrá rajtuk. Még az öregnek is kicsordult a könnye mikor meg látta a napfényt
- Köszönöm. Köszönöm. – Motyogta könnyi közepette, ahogy felém fordult. Én nem válaszoltam csak álltam ott némán. Vártam még pár percet. Amit követően az össze férfi körém sereglett és elkezdtek hálálkodni, azért amit én meg mentettem őket. Mind nagyon hálás volt nekem. Még az öreg is, aki fel ajánlotta, hogy minden kit haza kísér. Csak azért hogy ő is csináljon valamit. Ne csak én. Búcsúzásul elővett a táskájából egy nagy marék ékszert és drága köveket. Amiket a labirintusban szedet. De most már látni sem akarja. Nem akar emlékezni arra a pokoli helyre. Így nekem adta mindet, hogy legyen mind az enyém. Én eltettem és elbúcsúztam. És elindultam a saját utamra. Azonban a harcban kifáradtam így pár óra után meg álltam pihenni. Aminek helyszíne a mini világ volt. Ahol senki sem zavart. Odabenn várt rám az acélhengerben Raven aki, még mindig nem volt hajlandó elődugni az orrát a tojásból. De én nem is sürgettem. Elláttam a sérüléseim, és aztán lefeküdtem aludni. Csak másnap keltem fel és indultam tovább a legközelebbi ember lakta településre. Ahol eladtam a kapott ékszereket. Így téve szer egy jókora profitra. Amivel a saját
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ultear
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 78
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Dec. 21.

TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   Vas. Május 22, 2016 5:44 pm

A Labirintus bezárult, de biztosak lehettek benne, nemsokára újra magához vonzza majd áldozatait. Kes mindenkit kimentett, azokat is, akik a játék során elvesztek az útvesztő falai között, ám ők nem sokra emlékeznek abból, hogy mi történt odabent.

Kes, miután eladtad az ékszereket, 1.000.000 gyémánttal gazdagodtál.
Úgy érzed, kicsit mintha mágiáid is erősödtek volna, 500 VE-t írtam jóvá neked.

Köszönöm mindenkinek a részvételt, mg azoknak is, akik félúton elvesztették lelkesedésüket! Remélem legközelebb tovább bírjátok!

Szerk.: Kes kis madárkája 125 VE-vel gazdagodik!

_________________


"The time known as "life", cannot be rewound."
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)   

Vissza az elejére Go down
 
Magánküldetés: Mirhorn Labirintusa (Bryon, Ovan, Quasar, Marshall, Kes)
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» [Küldetés] Sword Arti Nyomozók
» [Küldetés] A Pók Kazamata
» [Küldetés] Az elrabolt ara

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: