KezdőlapRegisztrációBelépés

 

 Aria Hillen

Go down 
3 posters
SzerzőÜzenet
Aria Hillen
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
Aria Hillen


Hozzászólások száma : 450
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Nov. 25.
Age : 28
Tartózkodási hely : Jobbára a konyhában vagy akörül

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 15
Jellem: Kaotikus Semleges

Aria Hillen Empty
TémanyitásTárgy: Aria Hillen   Aria Hillen Icon_minitimeHétf. Dec. 28, 2015 8:39 pm

Soaring Gryphon
- 1. rész -

Elhagytuk a céhmester, Rohandar irodáját, én pedig sóhajtottam egy kisebbet megkönnyebbülésemben. Egyáltalán nem volt olyan félelmetes a helyzet, mint hittem, s legnagyobb örömömre valóban semmi ellenvetése nem volt azzal kapcsoaltban, hogy én is egy legyen a céh új tagjai közül. Korábban Angelica is megjegyezte, hogy egyre több az új arc errefelé, én pedig kezdtem igazán kíváncsi lenni, hogy ki lesz az utánam következő újonc.

Mindenesetre, a formaiasságokon túlesve eljött az ideje annak, hogy rendesen is körbenézzek az épületben és elhelyezkedjek. Karna felnézett rám, majd bele is fogott a magyarázatba.
- Itt a felső szinteken találhatóak a hálószobák, azt hiszem még lesz jó pár üres, amik közül válogathatsz – kezdett el sétálni az említett szinteken, én pedig csendben követtem.
A szobák többsége elé nagynak tűnt, bár ez nem volt meglepő csak azt nézve sem, hogy maga az épület mekkora méretekkel büszkélkedhetett. Korábban sosem voltam még ekkora helyen, és egyre inkább fontolgattam annak az ötletét, hogy kéne készítenem magamnak egy térképet, vagy legalább lejegyezni a legfontosabb tudnivalókat az útsorán. Ugyanakkor elfáradtam és még fájt a vállam a korábban elszenvedett sérülésnek hála, így úgy döntöttem, megpróbálok csupán a memóriámra hagyatkozni. Később majd kiderül, mennyire volt jó vagy épp rossz ötlet.
- Otthonosnak tűnik… és kellően nagynak. Azt hiszem, el fog férni minden felesleges holmim is – jegyeztem meg a helységeket elemezve. - Majd mutasd meg, melyik a te szobád, mert azt hiszem, amíg nem jegyzem meg az útvonalakat, szükségem lesz majd az útbaigazításaidra. … Amennyiben a zargatásod nem jár majd halálos végkimenetellel - jegyeztem meg egy kissé bizonytalanul, eszembe jutva, hogy több mint valószínű, hogy a Ceur nevű férfivel lakik együtt.
Korábban úgy tűnt, egy csapat lehetnek – vagy legalábbis valami hasonló. Kissé nehezemre esett csapatként tekinteni rájuk, ha már egyszer szegény Karna úgy ott lett hagyva korábban…
Sajnos tudtam, hogy bele fog telni pár napba, amíg mindenre egyedül is rá fogok bukkanni, amire szükségem lesz. Reméltem, hogy találok majd pár embert, akiket később is zargathatok, és nem csak szegény Karnát. Már így is sokkal tartoztam neki.
- Nem, én Jeanne-al lakok egy szobában, ami a hétvégéket leszámítva csak az enyém – közölte velem a meglepő tényekek; noha a különböző jellemükből fakadóan valahol mélyen mégse ért annyira váratlanul, hogy nem egy szobában vannak. - Az egyébként az eggyel feljebb lévő szinten van, követtelenül a lépcső mellett. Ott a legtöbbször megtalálsz… Ha nem ott, akkor az előcsarnokban… Vagy a konyhába, esetleg valamelyik folyosón, vagy valahol Fiorében…
- Hű - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, meggyőződve arról, hogy ez esetben nem találkozhatok a szobájában halálos jelenséggel. - Máris nyugodtabb vagyok. Remek.
Ugyan fogalmam sem volt, hogy a Jeanne nevezetű nő ki lehet, de ha Karna szerette őt, akkor biztos nem lehetett annyira kibírhatatlan. Legalábbis ebben bíztam.
- A valahol Fiorében pedig egy olyan opció, amit inkább mellőznék – fűztem hozzá. - A többi rendben van, különösen a konyha. Ha már úgyis itt vagyok, később majd főzök valamit… Mivel ilyen sokat segítesz, csinálok majd valamit számodra is - ajánlottam.
- Az jól hangzik. A nyers hús a kedvencem. Te is jól el tudod készíteni? - kérdezett vissza érdeklődően, ahogy rá-rábökött egy-egy üres szobára.
- Nagyon jó vagyok benne - feleltem, s meggyőződtem róla, hogy Karna étel iránti elvárásainak valószínűleg nem lesz nehéz megfelelnem. - Ó, ez a szoba tetszik - fékeztem le az egyik ajtó előtt.
Ezt észlelve Karna is megállt, s felnézett rám. A nagyobb szobák egyike volt, ugyanis biztos voltam benne, hogy hamarosan tele fogom pakolni minden felesleges dologgal. Eddig egyszer se szálltam meg egy helyen se túl sokáig, így a holmim, amit a kezemben tartottam, nem volt túl nagy – de jól ismertem magam, hogy ha egyszer letelepedek, onnantól gyűjtögető életmódba kezdek. Amikor két évig maradtam a Rejtett Oázis körül, akkor is a végére számtalan, mások számára szemétnek minősülő dolgot gyűjtöttem össze.
- Tényleg? Jeanne szerint pedig nagyon bonyolult elkészíteni, soha nem is engedi, hogy megnézzem, miképp csinálja… – mélázott el a farkaskölyök, vélhetően visszaemlékezve a korábbi helyzetekre. - Ó, ha tetszik, pakolj be nyugodtan, a kulcsot pedig vedd ki a kilincsből magadnak – tájékoztatott, én pedig követtem az útmutatását.
Egy pillanatra megsajnáltam, amiért ennyire átverik, de annyira azért nem, hogy felvilágosítottam volna a tényekről. Én is szerettem néha piszkálni az embereket és megtréfálni őket… ez pedig egy olyan helyzet volt, amikor előtört belőlem az ördögi énem, s úgy döntöttem, be fogok szállni a nyers hús készítés rejtelmének titokban tartásába. Kíváncsi voltam, mennyi idő lesz, mire Karna rájön majd az átverésre.
- Cseles lány lehet – jegyeztem meg, ahogy a kulcs felé nyúltam.

- Megáááááááállj! - kiáltott fel a folyosó végéről egy szigorú, mégis fiatal hang, ami annyira meglepett, hogy egy kicsit megrezzentem.
Sikerült volna az egyetlen olyan szobát választanom, ahová tilos beköltözni? Nem lepett volna meg, de akkor is, ahhoz azért már elég szörnyű balszerencse kéne…
- Csak nem gondoltad, hogy elő-takarítás nélkül beköltözhetsz egy szobába?
Egy velem nagyjából egymagas, narancssárga hajú és rókafülű lány tűnt fel a színen, hosszú cselédruhája alól kibukkanó lompos farka pedig vadul himbálózott, ahogy sietős léptekkel igyekezett felénk. Ez volt az első alkalom, hogy hozzá hasonlóval találkoztam. Hallottam már ilyen lényekről… azt hiszem Hanjuu-nak hívhatták őket. De ezen kívül semmit nem tudtam velük kapcsolatban.
- Öm… - hirtelen azt se tudtam, mit reagáljak erre a jelenetre. - Elnézést kérek…? - Ez inkább hatott kérdésnek, mintsem kijelentésnek.
- Ó, szia Eclair - fordult felé Karna. - Ő az a rókalány, akiről meséltem. Aki hercegnőnek hiszi magát – tette hozzá, bennem pedig kezdett összeállni egy halvány kép az új arc mivoltáról.
- Humu - bólintott a cseléd, majd hosszú szoknyáját megemelve kicsit meghajolt.
Egész addigi életemben ő volt talán a harmadik ember, aki így köszönt nekem, gy elég furcsa volt… vagyis talán inkább a „személy” szót kéne használnom.
Egy időben Allrick is megtanított engem erre a viselkedésre, de csakis akkor használtam, amikor egy nagyon elegáns személy karakterét kellett. Nem gondoltam zavarba ejtőnek az ilyesmit, megvolt ennek a maga varázsa; egyszerűen nem feküdt az én alapvető stílusomhoz.
- Szia Karna – pillantott le rá, majd gyorsan ki is javította a kölyök korábbi rá tett megjegyzését. - Nem hercegnő vagyok, hanem a leendő klánvezér a Rókák Nemzetségéből… - oktatta ki kissé bosszankodva, majd újra felém fordult. - A nevem Eclair, a lusta… khm… csodálatos Nightyngale-SAMA által kinevezett főcseléd.
Abból, ahogy a „sama” szót megnyomta, volt egy olyan érzésem, hogy nem lehetett egy álomba illő kapcsolata a mesterével… vagy inkább főnökasszonyával. Érezni lehetett a hangjából, hogy bosszús volt, amiért így kell emlegetnie ezt a bizonyos nőt. Mindenesetre jobbnak láttam elugrani felette.
- A ház túl nagy ahhoz, hogy minden szobát állandóan takarítsunk, ezért az üres helyiségeket csak ritkán vesszük a kezeink közé. Azt hiszem, a kisasszony sem örülne, ha egy – remegett meg, mielőtt folytatta volna. - undorító, szőrös, izgő-mozgó pókokkal teli, poros helyiségbe kellene beköltöznie.
- Aria Hillen vagyok, örülök a találkozásnak - hajolta meg egy kicsit, bár feleannyira se elegánsan, mint ő. - Alakváltó mágus vagyok. És nem… nem lenne ínyemre. Egy kicsit sem…
Nem arról volt szó, hogy hisztérikus rohamot kaptam a pókoktól, de azon élőlények egyikei voltak, melyeket a lehető legmesszebbről szerettem elkerülni. Annak a gondolatától pedig, hogy éjszaka egy pók végigmásszon a fejemen vagy a párnámon, kirázott a hideg.  
- De az olyan, mint a hercegnő, nem? Jeanne mesélt a hercegnőkről, és ők sose takarítanak mások után azokban a történetekben… Nem szép dolog hazudni – szólt közbe Karna, s úgy tűnt, igencsak leragadt ennél a témánál.
- Jeanne… őt inkább hagyjuk. – Ez a megjegyzés egy pillanatig elgondolkodtatott, hogy lehet, mégse olyan aranyos lány ez a Jeanne, mint amilyenre Karna meséi után számítottam. - Ami pedig a cselédséget illeti… elvesztettem egy csatát, és most Nigthyngale-SAMA uralja az életem, de biztos vagyok benne, hogy ez is a fejlődésemet fogja szolgálni - mondta némi éllel a hangjában, majd hátat fordított nekünk. - KU-RO-U-SA-GIIIII! - ordít abba az irányba, amerről érkezett.
- Most… mi történik? - kérdeztem, miközben pókerarccal szemléltem az eseményeket, annak ellenére, hogy kezdtem elveszíteni a fonalat.
- Kurosagi… Áááá, nem szabad megéreznem a szagát – esett kétségbe Karna, majd mielőtt még szóhoz jutottam volna, már le is futott egészen az előcsarnokig. Döbbenten pislogtam utána.
- Karna? Hé! Mi történt?
A közelgő, furcsa zajt hallva visszafordultam Eclair felé, s észrevettem, ahogy kicsit távolabb a folyosón egy kékesfekete szőrű nyuszi jelent meg, nagy ugrásokkal közeledve. Röptében hatalmas fény ölelte körbe, majd egy aranyos, nagyjából tízéves kislányra emlékeztető alakot öltött fel, Eclairhez hasonlóan cselédruhát viselve. Haja kékszínű és hosszú volt, szemei pedig piros árnyalatban ragyogtak, s volt a megjelenésében valami számomra furcsa… noha nem tudtam volna megmondani, mi volt az. De nem keltett rossz érzést bennem, sőt; épp ellenkezőleg.
- I-i-igen? - kérdezte a lány remegve Eclairt, majd amint észrevett engem, megpróbált elbújni a legközelebbi váza mögé.
Ez volt az első alkalom, hogy valaki elrejtőzött előlem. Általában az emberek pozitívan reagáltak a közelségemre és a megjelenésemre, ez a helyzet pedig valamiért kissé szíven ütött - noha egyáltalán nem mutattam ki. Karna után néztem, majd Eclairre, végül pedig a rejtőzködő gyerekre. Vagy legalábbis jelenleg annak tűnő teremtményre.
- Szia - köszöntöttem, igyekezve tartani egy elegáns, ugyanakkor kedves stílust.
- Karna, visszajöhetsz… ember formában van. Te meg gyere már elő, hát nem látod, hogy új lakónk van?
- De de de… azt mondta, hogy főzni fog valamit… Karna meg… hogy nyers húst akar… - hebegte ellenkezés gyanánt, miközben fülei szinte teljesen a fejéhez lapultak.
- Te és azok az átkozott nagy füleid – rázta meg a fejét Eclair. - Hányszor megmondtam már, hogy Nightyngale-sama megtiltotta mindenkinek, hogy megegyünk?
Miután felidéztem Karna korábbi megjegyzését egy bizonyos "valamiért tök fincsinek kinéző nyúllány"-ról, sikerült felfognom a helyzetet. S szerintem jóval szórakoztatóbbnak találtam, mint a jelen lévő többi tag, de már csak a valamilyen szintű jólneveltségem miatt is igyekeztem nem megmosolyognia helyzetet.
- Nem állt szándékomban nyúlhúst vagy bármi hasonlót készíteni… főleg nem belőled - biztosítottam a kezemet felemelve, majd legyezve vele egy kicsit, mintha csak el akarnám hessegetni a rossz gondolatokat.
- Bizti-biztos? - bukkant elő a nyuszi két füle, majd a lassan a feje is a váza mögül.
- Igen - feleltem komolyan, noha magamban nagyon is jól szórakoztam.
- Sajnos még nekem is nehéz uralkodnom az ősi ösztöneimen, ha megérzem Kurosagi szagát… - lépdelt vissza Karna lassan a lépcsőn, lehajtott fülekkel, ami jelezte, hogy valóban rosszul érzi magát miatta. - A vadonra emlékeztet, és az a mágikus aroma hozzá… Felettébb nagy próbája ez az akaratnak - ült le az ajtó mellé, majd a hátsó lábával vakarni kezdte a fülét.
- Ka... - nyelt egyet a kislány megszeppenten. - Karna-sama! – hajolt meg mélyen. - És Aria-sama… bocsánat, én hallgatóztam… De nem direkt, csak nagyok a füleim! – mentegetőzött, sűrűn hajlongva felénk.
Akaratlanul is eszembe jutott, hogy ennyi és ilyen gyors hajlongástól én már rég elszédültem volna. Jól bírja, az biztos…
- Ő itt Kurousagi, a vészhelyzeti ételtartalékunk – mutatta be a kislányt Eclair unott hangon, mintha tényleg csak a tényeket közölte volna és komolyan gondolta volna az „tartalék” részt is.
Ha nem lettem volna annyira tapasztalt az érzelmeim elrejtésében, akkor egészen biztos, hogy minimum rendesen elmosolyodtam volna. Így viszont képes voltam megtartani a komolyságom, s csak rezzenéstelen arccal biccentettem felé.
- Ételtartaléknak lenni egy igen felelősségteljes és fontos feladat – bár a mimikám nem változott, nem bírtam megállni, hogy ne tegyek én is valami megjegyzést. - És semmi gond. Nem volt szó olyasmiről, amiről ne tudhatnál, ne aggódj.
- Én az orrommal vagyok így… Akkor is működik, amikor nem kellene. Rád valamiért különösen érzékeny, amikor a viccesebb alakodban vagy… - magyarázza Karna, s szemmel láthatóan nagyon letörte, hogy ennyire nem tudja kordában tartani az ösztöneit.
Az ételtartalékként való emlegetésre Kurousagi nem mondott ugyan semmit, de durcásan felfújt arccal tekintett Eclairre. Már csak ennyiből egyértelmű volt, hogy szegényke lehetett az, akit a többség, de legalábbis Eclair egészen biztosan, sokszor megviccelt.
- Most hogy megbeszéltük, jöhet a takarítás. Kurousagi! Takarítsd ki a szobát, söpörd fel az erkélyt, sikáld le a tükröt, az ablakokat, a szoba csak úgy ragyogjon! Aria-sama megérdemli, hogy egy tiszta szobába költözzön be! – utasította a rókalány ellentmondást nem tűrő határozottsággal a hangjában.
- Ezt mind egyedül? – kérdezett vissza megszeppenten az áldozat.
- Igen, és a fürdőt is sikáld fel hozzá – érkezett rá a szigorú válasz.
- De. Én… - Könnyek gyűltek Kurousagi szemeibe, én pedig egy pillanat alatt sajnálatot érzetem iránta.
Nem volt mit tenni; aranyos volt, fiatal és kicsi, ráadásul most a sírás határán állt. A gyerekek mindig is a gyengepontomnak minősültek, az egyetlenek voltak, akiknek tényleg sose tudtam hátat fordítani vagy segítség nélkül hagyni őket.
- Ó. Most úgy viselkedsz, mint a hercegnők Jeanne történeteiben – szólt közbe Karna enyhe meglepettséggel a hangjában.
Ezúttal azonban egyet kellett értenem vele.
- Nem muszáj egyedül csinálnod - jegyeztem meg óvatosan, próbálva menteni a kialakult helyzetet. - Miután végigjártam az épületet, besegíthetek… - ajánlottam kissé bizonytalanul.
Eclair egy szigorú pillantást vetett Karna felé, majd még egyszer Kurousagi felé tekintett, miközben a szoknyája alól elővarázsolt egy teljes takarító szettet. Ezt már az én pókerarcom se bírta ki különösebb reakció nélkül, s elkerekedett szemekkel bámultam rá. Mégis hogyan? Honnan? Miféle mágia volt ez…?  
- Oh… be akarsz állni te is a cselédek közé? - csillan fel a rókalány tekintete, ahogy engem vett célba.
- Nem igazán - emeltem fel a kezem védekezően. - Én inkább a konyhában vagyok otthon, a takarítás egy más téma…
Nem azért ajánlottam fel, mert annyira szeretném csinálni, egyszerűen csak megsajnáltam szegény nyuszilányt. Egyébként a hátam közepére se kívántam, hogy cselédszerűséggé lépjek elő. Ahhoz túl lusta voltam.
- Óh, a főzés is általában a mi feladatunk - húzódott közelebb Eclair, én pedig ezzel egyidejűleg hátraléptem.
- Nos… abban szívesen besegítek, bármikor, vagy akár át is veszem tőletek. De azért erős lenne azt mondani, hogy be szeretnék állni a cselédek közé - eresztettem el egy kisebb, zavart mosolyt.
- Humh - húzta fel az orrát a lány, majd elhúzódott, én pedig szintén visszaléptem oda ahol korábban álltam. - Nemsokára úgyis érkezik az erősítés - vigyorodott el titokzatosan, nekem pedig ötletem se volt, hogy mire gondolhatott.
Valakinek gyereke lesz, vagy mi? Akkor szokás így beszélni. De mindent egybevéve úgy döntöttem, jobb, ha nem kérdezek rá…
Ezt követően Eclair Kurousagi felé fordult, és a korábbi megjegyzéseit meghazudtoló gyengédséggel terelgette őt az új szobám felé, mely takarításra várt. Kicsit rosszul éreztem magam azért, hogy ekkora szobát választottam… bele fog telni egy jó időbe, mire ezzel végez. De utána majd igyekszem magam karban tartani, hogy annyival is kevesebb dolguk legyen. Na, meg persze azért is, mert érzékeny vagyok a személyes szférámra.
- Azt hiszem a szobád ezzel végül is megvan… - pillantott utánuk Karna. - Kitartást a munkához, Kurosagi. Igazsággal a szívedben takaríts!
- Köszönöm a segítséget - eresztettem el egy kedvesebb mosolyt felé.
Annak ellenére, mennyire furcsák voltak elsőre, egyikük sem tűnt rossz embernek. Csak kicsit defektesnek. De volt egyáltalán olyan, aki nem volt az? Természetesen beleértve engem is. Csak én elegánsan voltam defektes… már, ha lehet egyáltalán ilyet mondani. Megvoltak a magam hülyeségei, csak alapvetően igyekeztem álcázni őket, ami az erősségem volt.
- És most merre? - pillantottam le Karnára, várva a további útmutatásait.
- Ha érdekel, Nightyngale-SAMA lent van - szólt közbe Eclair, aki már egy porolóval a kezében hadonászott egy váza körül, mintha tisztítgatná.
- Ó rendben, akkor megnézzük majd a pincehelyiséget is – bólintott Karna. - Az emeleteken jobbára csak mások szobái vannak, szóval akkor folytassuk a földszinttel, ott van pár érdekesebb helyiség is még, majd utána lemegyünk az épület alá.
Lelkesedése és segítőkészsége megmosolyogtatott egy kicsit, majd csak bólintottam, s elköszönésképp a lányok felé intettem.
- Akkor később még találkozunk. Jó munkát!
Most már igazán kíváncsi lettem erre a bizonyos Nightyngale-samára azok után, hogy ennyiszer elhangzott a neve.
Eclair meghajolt majd visszafordult a régi váza irányába és folytatta az alibi-munkát. Én csak újra lenéztem Karnára, aki magabiztosan indult el újra, hogy folytassa a körbevezetésemet. Volt egy olyan érzésem, hogy a mai nap folyamán fogok még pár furcsa szerzettel találkozni…

1. rész - Vége
Vissza az elejére Go down
Aria Hillen
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
Aria Hillen


Hozzászólások száma : 450
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Nov. 25.
Age : 28
Tartózkodási hely : Jobbára a konyhában vagy akörül

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 15
Jellem: Kaotikus Semleges

Aria Hillen Empty
TémanyitásTárgy: Re: Aria Hillen   Aria Hillen Icon_minitimeSzer. Dec. 30, 2015 11:27 am

Soaring Gryphon
- 2. rész -

A körbevezetésem végül a szobám melletti számomra legfontosabb hellyel folytatódott: a konyhával. Hatalmas volt, akkora, hogy akár több ember is minden gond nélkül elfért, s akárcsak korábban, itt is minden drága pompában úszott. A fehér lakkozású fapultok díszítése aprólékosan kidolgozott, aranyozott színű volt, s virágmintára emlékeztető formákat öltöttek, a fedőlapja pedig fekete márványból volt. Az a kis konyha, amiben a Rejtett Oázis közelében lévő városban dolgoztam éveken át, ehhez képest egy kis egérlyuknak tűnt.  
- Ez itt a konyha. Mint láthatod, úgy épült, hogy egy teljes személyzet is főzhessen akár egyszerre a falai közt, így igencsak sok minden található itt – magyarázott Karna, ahogy velem együtt ő is végignézett a számtalan háztartási eszközön. - Innen nyílik egy külön étkező, valamint a raktárhelyiség is, ahol a nem romlandó ételtartalékainkat tároljuk.
- Azt hiszem, tényleg itt leszek megtalálható a nap legnagyobb részében - jegyeztem meg, ahogy körbefordultam, majd egymás után húzogattam ki a fiókokat, próbálva megjegyezni, mi merre van.  
Ezúttal nem aggódtam az emlékezést illetően, ugyanis tudtam, hogy, ha a konyhai vagy háztartási eszközökről volt szó, akkor igencsak jól fogott az agyam.
- Majd felavatom azzal, hogy a körbevezetés után csinálok neked nyers húst… meg magamnak valami vacsorát.
- Az jól hangzik. Remélem te is finoman megcsinálod – felelte, ahogy figyelte, amint nyitogatom és csukom a polcokat és fiókokat egymás után. - Van még egy helyiség a földszinten, amit érdemes megnézni már az első nap. Kövess.
Én még ugyan órákon át el tudtam volna foglalni magam a konyhában, de végül csak bólintottam, és sietős léptekkel Karna után indultam. Visszamentünk az előcsarnokba, majd elfordultunk egy olyan folyosó felé, ami kivezetett a kastélyból. Elég hosszú volt, a végéhez érve pedig egy kisebb barlangban kötöttünk ki. Még el se értük teljesen, amikor már megéreztem a hőt a testemen és megcsapta az orrom a meleg víz illata.
- Ez itt egy természetesen meleg forrás – tájékoztatott a farkaskölyök. - Az emberi tagok közt igencsak népszerű… De én inkább kerülöm.
- Na, erre nem számítottam - feleltem őszinte elismeréssel a hangomban. - Ez a hely egyre jobban ledöbbent. A fogadókban se voltak ilyen körülmények, amikben eddig megfordultam. Pedig sok volt belőlük…
- Bizony, annál a háznál is sokkal jobb, ahonnan Ceur elkergette a főbérlőt még Crocus-ban… - Nos, ez is egy módja a szobaszerzésnek, tény és való. - Valami öregember építette állítólag, akinek a céhmesterhez van közé. Az biztos, hogy még az S-osztályú mágusok is elégedettek itt mindennel - nézett vissza a barlanghelyiség bejáratára. - Nos, ha fürdeni akarsz, azt később itt is megteheted, nem csak a szobádhoz csatolt fürdővel, amit valószínűleg épp Kurosagi sikál… És akkor, nézzük meg a pincét is.
- Kár, hogy te nem szereted az ilyesmit - jegyeztem meg, miközben követtem őt visszafelé. - Az ilyen fürdők életet tudnak menteni.
- Bundával elég kellemetlen elázni, tudod… - felelte, én pedig akaratlanul is elképzeltem, mennyire aranyos lenne egy fürdés után.
A bundája teljesen lelapulna, mikor pedig megtörölnék és megszárítanák, a végére olyan lenne, mint egy igazi szőrgombóc. Bár biztos voltam benne, hogy ezt ő maga nem találná annyira szórakoztatónak, mint én.
Miközben ezen gondolkodtam, egy lefelé vezető csigalépcsőhöz ment, ami aztán egy nagyobb, lakrimákkal megvilágított, föld alatti teremben végződött, amelyből több ajtó is nyílt. A tér itt is hatalmas volt, és az egész helynek volt egy titokzatos és valamiért számomra nem annyira szimpatikus atmoszférája. De azt el kellett ismernem, hogy még ennek ellenére is nagyon szép volt.
- Ez itt a fegyverraktár, hétköznapi és mágikus fegyverek, valamint különböző páncélok találhatóak itt, amelyek szabadon felhasználhatóak bármely tag számára – állt meg idegenvezetőm a legelső ajtó.
- Ezt is jobb lesz észben tartanom… fegyvereknek alapvetően híján vagyok - jegyeztem meg, miközben egy kicsit megdörzsöltem a korábban kapott sebemet.
A ruha miatt nem lehetett látni, de én attól még sajnos tudtam érezni. A korábbi helyzetre visszatekintve pedig rá kellett jönnöm, hogy tényleg ideje lesz pár rendes fegyvert beszereznem, mert nem hagyatkozhatok hosszútávon csak a mágiámra.
- Egyébként tényleg nagyon tájékozott vagy, pedig, ha jól emlékszem azt mondtad, nem rég vagy itt. Remélem, nekem is így fog fogni az agyam.
- Nos igen, szeretek futkározni a kastélyban, tök nagy végül is… Így hamar megjegyeztem, mi merre van – felelte a következő, kisebb terem ajtajához érve. - Ez itt a borospince, nem tudom mennyire vagy szakértő, állítólag van itt pár palack igencsak ritka évjárat is…
Bor… nos, ez a szó nem keltett bennem túl pozitív érzéseket.
- Szerintem mindenkinek addig jobb, amíg nem iszok… - túrtam a hajamba kissé zavarodottan.
Még Allrick társaságában egyszer véletlenül berúgtam, amikor az egyik éjszakát egy kocsmában töltötte a „barátaival”, nekem pedig nem volt máshová mennem. Csak elkaptam egy poharat az asztalról amit málnalének hittem, és egy húzásra eltüntettem. A mai napig nem tudom, mit csinálhattam, mert nem emlékszem rá, de másnaptól fogva Allrick megtiltotta nekem, hogy életem hátralévő részében akár csak beleszagoljak bármilyen alkoholba, és, amikor kocsmába ment, mindig becsukta az orrom előtt az ajtót.  
Megvolt az első hely, amit szándékomban állt elkerülni.
- Ó… Én nem ittam még ilyesmit, elég fura szaguk van… - sétált tovább ahhoz az ajtóhoz, ami a pince központi termének legvégén helyezkedett el, és bonyolult, mágikus pecsétek sorozata világította meg az előtte lappangó félhomályt.
Megálltam, és pár pillanatig szemeztem az ajtóval. Magának az egész pincének volt egy furcsa, kissé baljós hangulata, de ettől az ajtótól bizonyos szinten kirázott a hideg – noha nem tudtam volna megmondani, hogy miért. A mágikus pecsétek fényének és annak köszönhetően, mennyire távolt volt a többi ajtótól, elég sejtelmes hangulattal bírt. De annak ellenére, hogy alapvetően mennyire kíváncsi voltam, nem az volt az első gondolatom, hogy meg akarom tudni, mi van mögötte – sokkal inkább az, hogy jobb, ha elkerülöm.
- Ez itt egy olyan helyiség, ahová csak a céhmesternek, és még egy-két tagnak van bejárása. Állítólag itt tárolják a legértékesebb fegyvereket, amiket az erősebb céhesek szereztek a múltban, valamint pár nagyon ritka lakrimát, és egyéb, egyedi varázstárgyakat… Bár nem tudom, igazából bármi lehet az ajtó mögött, ezt is csak Tango-tól hallottam.
- Óóó… ez érdekesnek hangzik. Szóval ez a céh titkainak egyike… - mértem végig az ajtót sokadjára is.
Ha így el volt zárva, annak minden bizonnyal volt valami oka, s úgy éreztem, jobb, ha nem tudok róla. Egyelőre legalábbis biztosan. Sokszor ráfizettem már a kíváncsiságomra egyébként is, és úgy éreztem, itt lesz az ideje, hogy egy kicsit több ésszel álljak az életemhez.  
- Tango kicsoda is? - kérdeztem rá némi késéssel, miután gyorsan végigpörgettem a fejemben az eddig elhangzott neveket, s hozzákapcsoltam az immár ismerőst személyek arcait.
- Egy narancssárga macska, aki a mesteremnek képzeli magát – felelte könnyedén, s elindult visszafelé a pince elejére, a borospince és a fegyverraktár oldalától ellentétesen. - Ez pedig itt Natingel lakrimaműhelye. Ha szeretnéd, benyithatsz, Eclair szerint itt tartózkodik.
Natingel… nem Nightyngale volt korábban?
Gondolkodtam rajta, hogy felhozzam-e a dolgot, de végül úgy voltam vele, annyira nem nagy probléma ez. Így csak bólintottam egyet, majd néhány kopogás után lenyomtam a kilincset és belestem.  
A korábban hallottak után már igazán kíváncsi voltam rá, kivel lesz dolgom ezen a helyen.
- Gyere csak! – invitált beljebb minket egy női hang.
Jobban kitártam az ajtót, s Karnával a nyomomban beléptem a helysége. Egy tágas tér volt, tele könyvkupacokkal, furcsa fűszerekkel és szerszámokkal, néhol pedig jegyzetekkel teli papírtömböket is véltem felfedezni. Emellett számtalan különböző színű és méretű lakrima volt fellelhető a szoba szinte minden pontján, és biztos voltam benne, hogy eddigi életem során nem láttam annyit, mint csak ebben a szobában. Mindez egy igazán érdekes, de a pince alapvető hangulatával ellentétben kellemes érzést keltett bennem.  
Hátul a jobb sarokban két fotel és egy dohányzóasztal volt elhelyezve, amelyen egy üveg bontott bort láttam, és egy pár láb is kényelembe helyezte magát. Követve a lábat végül megpillantottam a keresett személyt is: egy magas, vörös hajú, csinos nőt, aki egy pohár bort szürcsölgetett, másik kezében pedig egy zöld árnyalatban izzó lakrimát tartott.
A bal sarokba áttekintve egy hófehér, elhúzott függönyű orvosi ágy volt található, rajta pedig egy macskánál valamivel nagyobb, denevérszárnyú teremtmény pihent. Jöttünkre felkapta a fejét s felénk pillantott.
Először egy Hanjuu, aztán az a nyuszi, most pedig ez… Ez a Nightyngale lány olyan szerzetekkel van körülvéve, akikkel még sose találkoztam korábban.
- Szia – köszöntem végül a nőt, noha a tekintetemet a szoba minden különlegessége ellenére a kis denevérszárnyú lény ragadta meg a legjobban.
Ennek ellenére igyekeztem nem túlságosan megbámulni, s helyette afelé fordultam, akit eredetileg látogatni jöttünk.
- Szia Natingel – bújt beljebb a lábaim mellett Karna is, ismét félremondva a nevet. - Szia Starwing… - nézett át a furcsa szerzetre. - Jól vagy…?
- Hello fiatalok! – köszöntött minket a nő, s nem vette a fáradtságot arra, hogy kijavítsa a nevével kapcsolatban.
Levette a lábait az asztalról és rendes ülőhelyzetbe vágta magát.
- Starwingnek semmi baja. Kicsit fejlesztettem… a képességeit. Nemsokára meglátjátok, de meglepetés lesz. – Ravasz vigyorra húzta a száját, majd felém fordult. - Téged még nem ismerlek… - Azzal felkelt a fotelből, majd határozott léptekkel hozzám sétált, megragadta a kezem és megrázta. - Nightyngale Abyss vagyok, lakrimakészítő mester és nem utolsó sorban alakváltó.
Lelkes üdvözlése kissé meglepett, de sikerült palástolnom. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy ezek szerint van még egy alakváltó itt a céhben. Legalább egy valaki lesz, akivel esélyes, hogy lesz bennünk némi közös vonás.
- Aria Hillen - mutatkoztam be, majd kicsit elmosolyodtam. - Én is alakváltó vagyok, Divine Soul mágus. Most érkeztem, Karna éppen körbevezet engem. Ő… kicsoda vagy micsoda? - érdeklődtem, ahogy a válla fölött átnézve ismét a kis lényre tévedt a tekintetem.
- Divine Soul? Wahahaha – nevetett fel. - Akkor nem vagyunk egymással kompatibilisek.
Ki se kellett mondani, már ennyiből tudtam, hogy ez esetben kétséget kizáróan Satan Soul lehet az ő mágiaága.  
Majd azzal a lendülettel odébb is hessegetett minket, hogy mellettünk elhaladva kimenjen a folyosóra.
- Starwing kedves, mutassuk meg neki, hogy miből faragtak.
A macsksa-denevér egy kissé nehézkes szárnycsapásokkal követte a gazdáját a tágas folyosóra, én pedig érdeklődve léptem utánuk, de tisztes távolságban meg is álltam. Nem tudtam, mire számítsak, így jobbnak láttam aránylag távol maradni.
- Egy transzformációs lakrimát kombináltam egy felettébb erős mágikus katalizátorral, és Starwing lélekszilánkjával, amiket némi segítséggel a testébe ültettem. Bár nem tudom, hogy ez mondd-e nektek valamit… Szóval a lényeg az, hogy képes vagyok parancsszavakkal korlátozni, vagy éppen megnövelni eme bájos teremtmény mágikus erejét, és emellett még a fizikai alakját is – magyarázta, végigmutatva a szerzet testén, kiemelve a türkiz lakrimát a lény homlokán.
Az első negyedét még sikerült felfognom a leírásnak, de utána már veszett ügy volt a dolog.
- Nekem semmit nem mondd… - ismertem el, de az egyszerűsített második verziónak köszönhetően úgy véltem, nagyjából felfogtam, mire gondolt.
- Manticore Transformation- hangzott el a parancsszó, s egy pillanattal később nagy mennyiségű mágikus erő szabadult fel. Egy pillanatra le is hunytam a szemem, mire pedig újra kinyitottam, a furcsa kis lénynek már hűlt helye volt: egy hatalmas, teljesen kifejlett és félelmetes mantikór tekintett vissza rám. Alakját illetően így is egy macskára emlékeztetett a leginkább, de lompos farok helyett egy tüskés skorpiófarokban végződött. A teste színei maradtak, de ezen kívül számomra felismerhetetlenné vált.  
- Ó… – pislogtam, bár igyekeztem leplezni meglepettségem igazi mértékét. - Ez az első, hogy ilyet látok. Nem rossz - néztem fel a lényre, s bár valóban lenyűgözőnek tartottam, úgy véltem, kicsiként akkor is aranyosabb volt… sokkal.
- Hűűűű… Én is ilyen nagy akarok lenni – ámult el Karna, noha az átváltozás folyamán ösztönösen hátralépett ő is.
Erre Nightyngale gyengéden végigsimított Starwing hátán, majd rákoppintott a homlokán található lakrimára. Az felizzott, s egy kisebb fényjáték mellett a lény ismét összement egy macska méretére. Ezzel együtt pedig én is újra megnyugodtam.
- Nem tudom, hogy leszel-e ekkora, de biztos nagyra fogsz nőni – mosolygott Karnára.
- Szerintem ne legyél ekkora. Nem támogatom - jegyeztem meg amolyan személyes véleményként. - Nem tudnék akkora nyers húst csinálni neked, ami elég lenne.
- Nyers húst csinálni? Starwing magának vadászik… Egyszer elmehetnél vele te is, Karna. A vadászat a véredben van.
- Igaz, lehet… Mindig elfog valami különös érzés, amikor megérzem Kurousagi szagát nyusziként – gondolkodott el. - De Jeanne olyan finom nyers húst csinál… És kifésüli a bundám… De a vadászat izgalmas lehet… Nehéz választani két világ közt, azt hiszem – szinte csak magának mondta, mintha hangosan gondolkodott volna, de közben a kis szörnyet bámulta.
- Attól tartok Kurousa nem vacsora, de a hegyen sok vad él – nevetett fel halkan Nightyngale.
- Szegény lányt már kezdem sajnálni. De úgy is felfoghatod, mint egy erőpróba - néztem le Karnára. - Ha elég erős vagy, uralkodni tudsz az ösztöneiden. Vagy elfutni, mint korábban… - fűztem hozzá kisebb piszkálódás gyanánt.
- Ohh, találkoztatok vele?
- Igen. Éppen a szobámat takarítja…
- Szerencsére hamar átváltozott, így nem volt szükség erőpróbára…
- Hahahaha – nevetett fel hangosan. - Biztos egyedül takarít szegényem… De hát ő akart segíteni… No de térjünk az üzletre… Aria kedves, ha bármilyen lakrimára szükséged lenne, nálam kedvezményesen beszerezheted. Céhtagoknak mindig szívesen dolgozok – ajánlotta lankadatlan jókedvvel, én pedig csak egyetértően bólintottam.
- Köszönöm, észben tartom. Valószínűleg nemsokára lesz is rá szükségem… - fűztem hozzá, mialatt mérlegeltem, hogy mennyi mindent kell majd beszereznem az elkövetkező pár hétben. - Az Eclairrel folytatott beszélgetésük alapján igencsak nagy a valószínűsége, hogy magára maradt. Mindig ő csinálja az ilyesmit? Próbálom megjegyezni, hogy kinek mi a dolga vagy a megszokott feladata… de elég sok az ismeretlen arc jelen pillanatban. Azt már tudom, hogy hozzád miben fordulhatok - mosolyodtam el egy kicsit.
- Óh, hát igen, Eclair nem szeret takarítani, de muszáj neki… a nagymelós dolgokat mindig Kurousagira passzolja… Ha takarítani kell, inkább a rókát keresd fel, mert akkor nem miattad fogja elbőgni magát a nyuszim – vigyorgott. - Főzni egyik se tud rendesen, de Eclair egyre jobb benne. Ha éhes vagy, majd ő megcsinálja, a mosogatást viszont megint csak Usaginak passzolja…
- A főzés ilyen nehéz volna? Akkor Jeanne tényleg olyan különleges, mint állítja… - bólintott egyet Karna elismerően. - De az jó, ha egyre többen leszünk, akik értenek hozzá.
- Arra nem lesz szükség, a főzésben jó vagyok – fordultam Nightyngale felé. – Közel három évig tanonc voltam egy vendéglátó főszakácsa mellett. Amennyiben nem próbálnak parancsolgatni nekem, azzal sincs bajom, hogy másokra is főzzek. Bár a mosogatást én is inkább elpasszolnám valakinek… - ismertem el kissé kelletlenül. - Egyszer majd megkérem ezt a bizonyos Jeanne-t, hogy segítsen be nekem, ha ennyire jó - jegyeztem meg kissé pimaszul.
- Óh, biztos vagyok benne, hogy nagy segítségedre lesz – nevetetett fel a vörös hajú nő.
Nem tudtam, hogy egyébként milyen jelleme lehetett, de úgy tűnt, aznap igencsak jó módban volt. Én pedig ennek csak örültem.
- Bizony, szerintem még neked is tud majd új dolgokat mutatni – mosolygott Karna büszkén.
Szemmel láthatóan nagyon szerethette ezt a Jeanne-t, akárki is volt.
- Abban biztos vagyok - jegyeztem meg mosolyogva, bár ezt teljes mértékben szarkasztikusnak szántam.
Az elmondottak alapján némi túlzással úgy véltem, a konyhai szerencsétlenkedések mintapéldáira számíthattam tőle. A jellemét illetően pedig nem nagyon sejtettem mire számíthatok, de leginkább egy aranyos lány irányába hajlottam. Még mindig úgy véltem, hogy akit Karna ennyire csodál, az csak nem lehet egy szörnyű személyiség…
Emellett annak ellenére, mennyire fintorogva fűzte hozzá a „-sama-t” Nightyngale nevéhez Eclair, számomra egyáltalán nem tűnt unszimpatikusnak. Messze nem olyan volt, mint vártam volna, sőt; pozitív véleményen voltam róla az eddigiek alapján.
- Te tudsz főzni? - kérdeztem rá hirtelen, Nightyngale-re nézve.
- Nyers húsban én is jó vagyok - válaszolt egy bólintással. - De egy töltött pulyka sem okoz gondot.
- Úgy látom, nyers hús terén erős a mezőny - mosolyodtam el egy kicsit jobban. - Most hogy mondod, töltött pulykát régen ettem… - merengtem el egy pillanatra.
- Sajnos, ha rajtam múlik, nem is mostanában fogsz… – válaszolt egy félmosollyal. - Egy elég fontos kutatás közepén járok, így ha nem gond, visszatérnék a műhelybe, hogy folytassam - sóhajtott egyet, majd meghajolt és visszasétált a szobába, miközben maga előtt terelgette Starwinget. - Óh, és majd elfelejtettem… üdv, a griffek között – nézett vissza rám a válla fölött.
- Köszönöm. Sok sikert a kutatáshoz, később találkozunk - intettem felé, majd miután eltűnt az ajtó mögött, egy pillanatig csendben maradtam.
Végiggondoltam az eddig történteket, és felidézve az immár ismerős arcokat. Végre kezdtem képben lenni mindennel, amiről Karna még korábban beszélt abban a kis faluban a tagokkal kapcsolatban.
- Nos, azt hiszem megmutattam minden fontosabb helyet a kastélyon belül – közölte Karna felpillantva rám.
- Hálás vagyok az útmutatásért. Remélem, azért nem raboltam el túl sokat az idődből - mosolyogtam le rá, és kellett egy kis önmegtartóztatás, hogy ne akarjam megint megsimogatni.
Nem úgy tűnt, mint aki annyira bánja, de mégse akartam kisállatként kezelni.
- Nem, Ceur valószínűleg a szobájában gubbaszt, így amúgy se lett volna semmi különösebb dolgom - indult vissza a konyha felé, s kérdeznem se kellett, máris tudtam, hogy a jól megérdemelt nyershús vezérelte.
- Ezt örömmel hallom. Nos akkor, mennyi nyers húst tudsz megenni? - érdeklődtem miközben követtem őt, bár mivel tudtam, hogy ezt nehezen lehetne elrontani inkább azon járt az agyam, magamnak mit csináljak majd.
Megjött a kedvem a töltött pulykához, de túl nagy erőfeszítésbe telt volna, én pedig lustának és fáradtnak éreztem magam. Jobban hajlottam valami egyszerűbb, de laktató kaja irányába, de abból is túl nagy volt a választékok listája a fejemben…
- Már rég ettem, szóval sokat – fékezett le a konyha bejáratánál.
- Rendben. Mivel a nyers húst igazán nagy művészet megcsinálni, neked addig kint kell maradnod - szálltam be én is a játékba.
Nem volt kedvem lerombolni a nagy csodálatát, és kifejezetten aranyos volt, hogy kölyökként ennyire vevő volt mindenre, amit mondtak neki.
- Tudom, azért álltam meg itt – felelte olyan hangon, mintha valami abszolút természetesre kérdeztem volna rá.
- Vagy úgy. Ez esetben pár perc, szólok, amikor jöhetsz - azzal beléptem a konyhába.
Amint megtaláltam a húst, vágtam belőle pár szeletet, majd megsóztam egy kicsit. Igazéból alapvetően ezzel már kész volt, de elgondolkodtam, hogy fűszert vajon használjak-e… Nyers húson nagy valószínűséggel nem volt helye. A polcokat és kisszekrényeket nézegetve megláttam végül egyet, amiről tudtam, hogy kifejezetten a húsok ízesítésére használták. Úgy voltam vele, hogy, ha abból teszek rá egy egészen keveset, az nem lehet gond. Karnának jóval kifinomultabb érzékei voltak, mint egy embernek, így nem akartam elriasztani holmi agyonfűszerezett nyers hússal.
Ugyanakkor azt is figyelembe kellett vennem, hogy lehet, nem szereti még azt a kicsi fűszert sem, így a végén a levágott húsoknak csak egyik felét szórtam csak meg, a másikat érintetlenül hagytam. Majd ő eldönti, melyik tetszik neki jobban.
Igazából egy perc sem volt, amíg elkészültem vele, de a látszat fenntartása végett vártam még kettőt, mielőtt szóltam neki.
- Végeztem, bejöhetsz. Remélem, gyors voltam.
- Igen, Jeanne-nak általában több ideig tart - lépdel be, én pedig leadtam neki az ételt.
Ha Jeanne-nak még ennél is több ideig tartott, akkor ott vagy nagyon nagy gondok voltak, vagy valami hihetetlenül komplikált művelet látszatát akarta fenntartani.
- Hmm, egész jó volt… - pillantott fel rám miután végzett. - Bár más, mint Jeanne-é, a tiednek volt valami extra aromája.
Extra aromája… tett az a lány korábban bármit is a húsokra, vagy csak levágta őket és odaadta neki, ahogy voltak? Na mindegy, ha Karnának így is, úgy is jó, akkor nem szólok érte.
- Valóban? - kérdeztem némi tettetett meglepettséggel a hangomban. - Ez is azt mutatja, hány féle módja van a nyershús készítésének. Majd megkérdezem, ő hogy csinálja. Ha nem tetszett az extra aroma, csak szólj, és legközelebb máshogy csinálom - mosolyodtam el egy kicsit, miközben nekiálltam a saját részem elkészítésének.
- Így is finom volt – jelentette ki Karna mosolyogva, én pedig visszanéztem rá.
- Ennek örülök. Szólj bármikor, ha Jeanne nem elérhető és nyers húst akarsz.
Azzal újra belemélyedtem a saját vacsorám elkészítésébe.
Sokkal nagyobb és kellemesebb hangulatú volt ez a hely, mint amire számítottam. A pincétől eltekintve igazán otthonos volt, és különösen tetszett, hogy minden ennyire tágas volt. Emellett sikerült megjegyeznem a legfontosabb útvonalakat, legalábbis akkor még úgy éreztem. Ha pedig eltévedtem volna, már több taggal is találkozhattam, akiktől majd segítséget kérhettem, nem csak Karnával.
Fogalmam sem volt, hogy képes leszek-e ténylegesen beilleszkedni ide, hiszen jellememből adódóan a szocializálódás nem ment annyira könnyen. Más volt az, hogy jól éreztem magam és beszélgettem, mint az, hogy ténylegesen otthonosan éreztem magam valahol. Az utóbbi érzést pedig nem tapasztaltam azóta, hogy öt évvel ezelőtt Luftfararen mindent elpusztított, ami fontos volt nekem.
Kíváncsi voltam, hogy ezúttal vajon mi következik…

Soaring Gryphon - Vége
Vissza az elejére Go down
Gildarts Clive
Mesélő
Mesélő
Gildarts Clive


Hozzászólások száma : 162
Aye! Pont : 7
Join date : 2011. Jun. 20.

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem:

Aria Hillen Empty
TémanyitásTárgy: Re: Aria Hillen   Aria Hillen Icon_minitimeKedd Jan. 12, 2016 2:09 am

Hát, ezennel üdvözöllek a Soaring Gryphonban, látom a céhtársak többségével már megismerkedtél, azonban nem örülök, hogy szegény Karnát mindenki az orránál fogva fogja vezetni... gonosz brigád! Ejnye-bejnye. Nem is szaporítom tovább a szót, a jutalmad a két kalandra összesen

600 VE és a bónusz 150!
Vissza az elejére Go down
Aria Hillen
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
Aria Hillen


Hozzászólások száma : 450
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Nov. 25.
Age : 28
Tartózkodási hely : Jobbára a konyhában vagy akörül

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 15
Jellem: Kaotikus Semleges

Aria Hillen Empty
TémanyitásTárgy: Re: Aria Hillen   Aria Hillen Icon_minitimeCsüt. Okt. 25, 2018 2:27 pm

Aria Hillen Chapter1_by_yuminari-dcqzs0m

- Biztos vagy benne, hogy nem tévedtünk el? – érdeklődtem, ahogy előre meredtem a sűrű ködben.
Gyakorlatilag semmit sem láttam egy méteren túl, és ennek már volt egy jó pár perce.
- Jó irányba megyünk, én meg tudom mondani! – bizonygatta Lucina, ahogy kibújt a táskámból és a vállamra téve a mancsait felnézett rám. – Az előbb azt mondtam, jobbra menj, de te balra fordultál!
- Nem volt jó érzésem a jobb oldallal kapcsolatban.
- Az én szimatom jobb, mint a te megérzéseid!
- Csend legyen, te kis pimasz. Nem, mintha bármire mennék veled, ha még a szimatodra se hagyatkozhatnék.
- Ez gonosz volt… - morogta durcásan, ahogy visszabújt a táskám mélyére. – Csinálj, amit akarsz. Nem segítek. Buta.
- Ne legyél ilyen hisztis – mosolyodtam el egy kicsit cinikusan.
Szigorú és egy kicsit nyers voltam vele, ugyanakkor tényleg nagy hasznát vettem a segítségének. Viszont, ha babusgattam volna, ahhoz nagyon hamar hozzászokott volna. Abban a korban volt még, amikor gyökeresen változhatott a személyisége egyik irányból a másikba. Meg kellett találnom egyfajta egyensúlyt, hogy ne csak állandóan lehordjam, de ne is szeretgessem és dicsérgessem agyon. Mindenestre az egyik legfontosabb leckének azt gondoltam, jobb, ha már most megtanulja: nem szabad túlbecsülnie a saját képességeit. Se most, se a jövőben.  Ugyan a jelenlegi helyzet nem feltétlen volt annyira komoly az adott pillanatban, de hittem benne, hogy az ilyeneken bukik el legjobban valakinek a nevelése. Legalábbis engem a szüleim, Vito mester és Allrick mester is szigorúan nevelt fel.  Nem akartam, hogy valami önjelölt hőssé fejlődjön, aki azt hiszi, bármikor bármire képes akkor is, ha valójában nincs meg hozzá az ereje, aztán egyszer csak emiatt fűbe harap. Nem szerettem a fejetlen hősködést.
Nagyjából egy órája barangoltunk már az erdő mélyén, és el kellett ismernem, elvesztettem az irányérzetem. Az erdő elején még nem volt ekkora köd, de egy húsz méter séta után befelé már masszívan felerősödött, mostanra pedig egy méternél előrébb semmit nem láttam. Leginkább emiatt biztos voltam benne, hogy mágikus ködről volt szó. Ez két dolgot is jelentett: legalább egy valaki relatíve közel van hozzánk, és azt is, hogy valami rejtegetnivaló van itt.
Az egyik kocsmai megfigyelésem során hallottam, ahogy néhány részeges férfi Nagakumo falujáról beszélt. Egyik pillanatról a másikra nem érkeztek áruk a faluból, és senki nem tudott kapcsolatba lépni az ott lakókkal. Többen megpróbálták felkeresni a falut, de egy ember kivételével senki nem jutott vissza az erdőből – aki bement, az ott is maradt és többé nem látták. Az az egy is csak arról beszélt, hogy minden félelmetesen csendes volt és annak ellenére, hogy az elején ezen kívül semmi szokatlant nem tapasztalt, később sűrűsödő ködre lett figyelmes, ami csapdákkal társult – nem utolsó sorban pedig szörnyek vették üldözőbe. Ez utóbbiakat még nem tudtam se cáfolni, se megerősíteni, mivel én még nem futottam bele egybe se – de az nem feltétlen jelenti azt, hogy tényleg nincsenek.
Mindez csupán két nappal ezelőtt kezdődött. Amennyire én tudtam, kifejezetten erős és híres mágusok még nem jelentek meg, valószínűleg az információ lassú terjedése és a hely elszigeteltsége miatt. A falu mélyen lent a völgyben, egy vulkán lábánál épült, és alapjáraton nem volt könnyű megközelíteni. Úgy döntöttem, ha már itt vagyok, vetek rá egy pillantást. Maga a köd nem is érdekelt annyira, sokkal inkább az erdőből kimenekült ember szörnyekről szóló beszámolója. Esélyesnek láttam, hogy démonokról volt szó.
- Szóval, most merre? – kérdeztem a kis törpét.
- Amerre akarsz. Úgy sincs hasznom.
- Ne legyél már ilyen hisztis díva.
- Díva? Az micsoda? – Erre már felkapta a fejét, és füleit felcsapva, érdeklődve ismét kikukucskált a táskám mélyéből.
Ilyesmivel mindig meg lehetett fogni. Ha olyan szót használtam, amit még nem ismert, azonnal figyelt, bármilyen hangulatban is volt korábban.  Lucina egy kissé nyafogós volt – valószínűleg, mint bármely kölyök – viszont felettébb okos és lelkes, amikor új dolgok tanulására került a sor.
- Megmondom, ha te is válaszoltál – mosolyodtam el, mire morcosan elfordította a fejét, de közben a levegőbe szimatolt.
- … Arra – biccentett a fejével egyenesen előre, én pedig óvatos léptekkel megindultam. – Szóval, mi az a díva?
- Ismert énekes vagy színésznőkre szoktak így utalni, a hisztis dívát pedig akkor használják, amikor az ő dramatikus, hisztis és túlérzékeny személyiségére utalnak.
- Ez rám nem is igaz!
- De igen.
- Nem – felelte makacsul, majd váratlanul témát váltott. –… Aria, miért tértünk le korábban az ösvényről…?
- Az ösvény egy mindenki által használt út. Ha azon haladtunk volna, problémásan nagy előnyt adtunk volna az ellenfelünknek. Akár egy öngyilkossággal is felérhetett volna.
- És miért nem… repülsz? Nem lenne könnyebb? – tette fel a számomra felettébb meglepő kérdést.
Lucina ki nem állhatta, amikor repültem vele, így az, ha ő maga érdeklődött ennek hiánya felől, némileg aggasztó volt.
- Miért? Úgy tudtam, nem szereted, amikor repülök veled.
- Utálom – jött az egyenes és határozott válasz.
- Akkor?
- … Nincs jó érzésem. Minden olyan… félelmetes itt. Meg csendes. Valami nem tetszik itt lent, azt hiszem, valaki figyel minket – felelte félhangosan, majdnem suttogva.
Óvatosan körbepillantottam. Bár én is éreztem, amit ő, látni szintén nem láttam semmit. Mondjuk az is hozzá tartozott az igazsághoz, hogy én alapvetően szörnyen bizalmatlan, gyanakvó és mindig figyelmes voltam.
- Nem lenne jó ötlet repülni. Nem hiába próbálta meg szinte mindenki földön megközelíteni Nagakumo-t az elmúlt napokban. Ugyanazért lenne rossz ötlet, mint az ösvényen haladás. Nem tudjuk, milyen ellenség vár ránk, mi is történik itt pontosan. A levegő egy nyílt terep, butaság lenne azt használni az ellenfelünk képességei ismeretének hiányában. Fentről a fák takarása miatt előfordulhat, hogy nem látod, mi van alattad, míg a lent lévőnek nagyobb tere van. Ha olyasvalaki, aki ismeri a járást, az egy hozzánk hasonlónak nagy probléma. Több dolgot is figyelembe kell venned ilyen helyzetekben. A köd felfelé egyre kevésbé sűrű – mozdítottam egy kicsit felfelé a mutatóujjam. – Minél magasabban vagy, annál jobban látsz. Nem tudjuk az ellenség számát, még csak becsülésre sem, így esélyes, hogy valaki a földet, valaki pedig például egy fa tetejéről a levegőt tartja szemmel. Ha előbb vesznek észre minket, mint mi őket, máris hátrányban vagyunk. Mielőtt bármibe belevágsz, biztosra kell menned, hogy annyira tisztában vagy a környezeteddel, amennyire csak lehet.
- De idelent minden sűrű köd… itt se látunk semmit… nem lehetne valamit csinálni a köddel?
- Ha felmelegíteném a környezetet, az segítene rajta.
- Akkor miért nem csinálod?
- Butus – pöcköltem orron. – A tűz fénnyel járt, ami még a ködön keresztül is esélyes, hogy elárulná a tartózkodási helyünket.
- Nem vagyok buta, csak még tanulok… - szusszantotta egyszerre büszkén és durcásan.  
- Egyébként igen, itt se látunk semmit. Viszont nem megy a hallásunk és az esetedben, a szaglásunk rovására – mutattam rá a számomra legfontosabb szempontra, amiért a talajon történő megközelítést választottam. – Több érzékszervünkre tudunk így hagyatkozni, mint a levegőben. Fent nem feltétlen hallod, mi történik lent, még a füled mellett zúgó szél is belezavar. A szaglásod se terjed még ki nagy távolságra, a szembeszélről nem is beszélve. Idelent nem látunk jól, de hallunk és érzékelünk, és van hová elrejtőznünk. Több szempontból is előnyösebb.
- Értem – bólintott, miközben egy kicsit a füleit is megmozgatta. – Emlékezni fogok rá.
- Helyes – simogattam meg egy kicsit a fejét, miközben továbbra is előre figyeltem.  
Én ezeket még mind Allrick mestertől tanultam a vele eltöltött évek során. Sok hasznos információt belevert a fejembe, az biztos – bár az is, hogy valójában a többségére magamtól jöttem rá, mert nem szeretett a magyarázkodással bajlódni. Vagy megértettem magamtól és a legkisebb célzásokból, vagy így jártam. Én legalább támogatóbb voltam Lucinával és biztosra mentem, hogy mindent megértsen, akkor is, ha ezzel sokkal többet kellett beszélnem, mint amennyit egyébként szoktam.
Óvatosan lépkedtem előre a fák törzseibe kapaszkodva, annyira halkan, amennyire csak tudtam. Lucina gyakorlatilag egy radarként tartotta szemmel a környéket, fülei hol erre, hol arra fordultak, miközben kis orra fel-le mozgott.  Semmit nem lehetett hallani a síri csendben a légzésünktől és a talaj halk roppanásaitól eltekintve. Gyanúsan nagy volt a csend.
Egészen addig, amíg Lucina egy hatalmasat nem tüsszentett – akkorát, amit egy ember is megirigyelhetett volna. Annyira meglepett, hogy egy kicsit bele is rezzentem.
- Hékás, szólj, ha tüsszenteni készülsz!
- Milyen tüsszentés az, amit előre lehet jelezni? – mordult fel elégedetlenül.
- Én meg tudom csinálni.
- De te nem vagy normális, Aria.
- Ezt nem egy beszélő farkastól szeretném hallani…
Mielőtt még valamivel visszaszólhatott volna, hirtelen Lucina felkapta a fejét, s miközben hátrafordult, már kiáltott is.
- Aria, mögöttünk!
Azonnal beugrottam a fa mögé melynek törzsébe korábban kapaszkodtam, és egy hajszálon múlt, hogy a mellettünk elsüvítő tűzgolyó nem talált el bennünket.  Azonban ezzel közel se volt vége a problémáknak. Gyakorlatilag azonnal rájöttem, hogy pontosan ez volt a támadó célja. A sűrű köd miatt nem láttam, hogy a fa mögött két lépéssel már egy szakadék terült el. Nem tudtam elég gyorsan visszanyerni az egyensúlyomat, és már meg is indultam lefelé.
- Francba! – mordultam fel, miközben szorosan magamhoz öleltem a táskámat Lucinával. - Divine Soul: Nathaniel!
A korábban már említett indokok miatt nem terveztem ilyen formában használni a mágiámat, de jelenleg nem volt más választásom. Egy pár pillanatba még így is beletelt, mire sikerült visszanyernem az egyensúlyom a levegőben, azonban ahelyett, hogy felfelé repültem volna, a szakadék pereméhez alapvetően közel indultam meg előre.
- Aria, nem azt mondtad, nem szabad repülni?! – nyüszített, ahogy még jobban elbújt a táskám mélyén.
- De igen – feleltem, igyekezve tartani egy mérsékeltem gyors sebességet, vigyázva, nehogy belerohanjak valami kiálló dologba. – Most viszont bajban vagyunk.
Miután haladtam egy kicsit előre, egy hirtelen kanyarra felfelé vettem az irányt. Idelent túl nagy volt a veszélye annak, hogy belemegyek valamibe és egyensúlyomat veszítve a mélybe zuhanok.  Nagy lendülettel törtem ki a lombok közül, és mindössze egy másodpercre néztem körül. Legnagyobb döbbenetemre a keresett falu gyakorlatilag az orrom előtt volt, mindössze néhány méterre korábbi tartózkodási helyemtől. Azonnal zuhanórepülésbe fogtam az irányába, miközben sűrűn cikáztam a levegőben, ezzel igyekezve elérni, hogy nehezebb célpont legyek.  Mindez nem volt hiábavaló, ugyanis csak az idő alatt, amíg leértem a faluhoz, három tűzgolyót sikerült elkerülnöm.
A falu területére beérve teljes kihaltság fogadott. A házak nagy része le volt pusztulva, és még repülés közben is láttam, hogy itt-ott a romok alól emberi testrészek bukkantak elő. Egy pillanatig haboztam, megálljak-e megnézni, él-e még valaki – elvégre lehet, hogy már napok óta a romok alatt lehettek. Végül mégis egyfajta megmagyarázhatatlan megérzésre hagyatkozva leszálltam az egyik családi ház romjainál. Síri csend volt, akárcsak korábban az erdőben, azonban egy elhagyott cipő hevert a romok mellett, egy pedig a törmelékek közül állt ki. Női cipőnek tűntek.
- Miért álltunk meg, Aria? – nyafogott Lucina szemmel láthatóan rémülten.  – Még lehet, hogy követnek minket! Menjünk!
- Lucina – szólítottam nyugodt, mégis szigorú hangon, miközben nekiálltam elmozgatni az utamba eső romokat. – Érzel valamit?
- A… vér szagát. Sokat. Nem szeretem…
- Azon kívül? Próbáld meg elkülöníteni a szagokat. Nem érzed úgy, hogy valaki lenne a romok alatt?
- Hogyan tudnék én arra figyelni most?! Minden büdös! Menjünk!
- Lucina – pillantottam rá, miután félrelöktem egy nagyobb törmeléket Nathaniel erejére hagyatkozva.
A szemébe néztem, mire ő zavarában elfordította a fejét. Láthatóan elszégyellte magát.
- Hozzá kell szoknod az ilyen helyzetekhez, ugye tudod?
- Attól még-…
- Tudom, hogy képes vagy rá – mosolyodtam el bíztatóan, mire egy pillanatig ugyan nem mozdult, de aztán rendesen kidugta a fejét a táskámból.
- Nem erre vannak. Egy kicsit odébb… arrafelé – mutatta az irányt az orra mozdításával.
- Vannak?
- A szagukból… arra következtetek, hogy ketten lehetnek.
Irányítását követve odébb mozdultam, és ott fogtam bele ismét a törmelékek mozgatásába. Nem telt sok időbe, hogy észrevegyek egy eléggé csúnyán összezúzott, mezítlábas végtagot – viszont legalább annyi szerencse volt benne, hogy nem egymagában árválkodott, hanem valakihez tartozott. Miután lekotortam a romokat, sokkal váratlanabbra bukkantam, mint amire számítottam volna. Egy nő hevert a földön, teste meglehetősen csúnyán összezúzva, és nem mozdult. A nyakához érintettem a kezem, a bőre pedig már hideg volt, és pulzust sem észleltem. Halott volt. Azonban jobban megnézve testtartása felettébb furcsa volt – mintha védett volna valamit. Alatta egy kisebb testet pillantottam meg; a nő védelmezően fölé hajolt, testével teljesen eltakarva z alatta lévő illető fejét és mellkasát. Egyértelmű volt, hogy a törmelékektől próbálhatta megvédeni. Óvatosan odébb mozdítottam a halott nőt, alatta pedig egy fiatal, valószínűleg kora tizes éveiben járó fiút pillantottam meg. Haja fehéres volt és rövid, arca pedig tele kisebb horzsolásokkal. Ő sem mozdult, azonban a nyakát megérintve meglepetten tapasztaltam, hogy nem csak még meleg a teste, de a szíve is ver. Nehezen tudtam felfogni, hogy élhetett túl egy ilyet… ehhez egy óriási szerencse kellett. Az egy dolog, hogy a nőnek, vélhetően anyjának hála a testét nem zúzták annyira össze a romok, de valahogy levegőhöz is kellett jutnia. Csak azt tudtam elképzelni, hogy a romok úgy estek egymásra, hogy némi levegőt is beszorítottak maguk alá, valamint ez arra utalhatott, hogy pár óránál, maximum egy napnál régebb óta nem lehettek itt.
- Ügyes vagy – simítottam végig Lucina fején elismerően, majd a fiú fölé térdeltem.
- Mit fogunk csinálni velük, Aria? – érdeklődött.
- Itt helyben keveset tehetünk. A nő meghalt, a fiú viszont még lélegzik. A lába lehet, hogy eltört, de minimum csúnyán zúzódott. A felső teste épnek tűnik, hála annak, hogy a nő fölé hajolt… a fején nincs sérülés – magyaráztam neki, miközben óvatosan vizsgáltam az áldozatot. – Abban viszont nem vagyok biztos, hogy belső sérüléseket nem szenvedett. Ezt ennyiből nem lehet megállapítani. A pozíciójából ítélve a gerince talán nem sérült, de ehhez is alaposabb vizsgálat kéne. Arra itt a nyílt terepen nincs idő.
- Fedezéket kell keresnünk?
- Egyelőre mindenképp. Nem tudjuk, ki van a nyomunkban – bólintottam, amint óvatosan a fiú háta alá csúsztattam a kezeim, és úgy emeltem fel, hogy a lehető legjobban egyenesbe tartsam a gerincét a biztonság kedvéért.
- Mi lesz vele? – pillantott a csöppség az odébb mozdított, halott asszonyra.
Egy kicsit én is csupán bámultam rá, majd egy pillanatnyi szemlehunyást követően menetirányba fordítottam a fejem, és sietős léptekkel elindultam.
- Neki már késő. Azokra kell koncentrálnunk, akik még élnek. Később, ha biztonságosabb lesz idekint, el kell majd temetni…
Nem szívesen hagytam hátra a halottakat se, de nem lett volna biztonságos túl sokáig a nyílt terepen tartózkodni. Így is több időt töltöttem kint, mint szerettem volna, bár furcsa mód senki nem jött közvetlenül utánam, és a támadások is abbamaradtak. Véletlen lett volna, vagy valaki ide akart vezetni engem…?
Ahogy közelebb értem a falu központjához, egyre erősödő zajokra figyeltem fel – először csak tompa, távoli nesznek tűntek, de ahogy közelebb értem, földöntúlinak ható ordításokká alakultak. Ismertem ezt a fajta hangot – démonoktól származott. Mégis olyan volt, mintha egyhelyben álltak volna, a hang forrása nem mozdult vagy váltott irányt.
- Aria, fáj a fülem… - bújt a táskám mélyére még jobban Lucina.
- Sok ilyet fogsz még hallani, jobb, ha hozzászoksz – válaszoltam kissé kegyetlenül, de szükségesnek éreztem a szituációban.
Lenéztem a még mindig eszméletlen fiúra, majd vissza előre és egy pillanatnyi koncentrációt követően alakot váltottam. Ruházatom és a hajam, szemeim színét is megváltoztattam; szőke lettem mélykék szemekkel. Nem tudtam, találkozok-e még valakivel, és nem szerettem az eredeti alakom és hangom használni ismeretlenek között. Legutóbb az egyik kocsmában láttam egy csinos pincérnőt – az ő arcát és színeit vettem fel, a ruhám pedig csak egy egyszerű, hétköznapi viseletre hasonlított.
Lucina nem kérdőjelezte meg, miért folyamodtam ehhez, elvégre már teljesen hozzászokott, hogy engem gyakorlatilag bármilyen külsővel megtalálhatott. Elég jó volt a szaglása ahhoz, hogy tudja, ki vagyok, bárkire is emlékeztettem megjelenésemben.
- Közelebb megyünk megvizsgálni, honnan jön a hang forrása – tájékoztattam Lucinát, és gyakorlatilag az egész helyzetet egyfajta tanításként vezettem fel neki. – Viszont semmiképp nem túl közel, a repülés pedig szóba se jöhet. Meg kell tudnunk, mivel állunk szemben, de azt se felejthetjük el, hogy egy sérültet hordozunk.
- Értem – érkezett a felelet a táskából, én pedig óvatos léptekkel közelebb merészkedtem a hang forrásához.
Kilestem az egyik épület elől, és egy kicsit kikerekedtek a szemeim a meglepetéstől. Egy nagy tér terült el előttem, valószínűleg egykoron piac lehetett. Középen egy gyakorlatilag sértetlen templom állt, két emelet magas és elég széles. Mindez még rendben is volt, viszont az épület előtt rúnák fogságába szorult démonok már messze nem voltak ennyire normális jelenségek. Öt Imp démont és két szarvas démont láttam, ők egymástól alapvetően távol, mindegyikük gyakorlatilag egyhelyben állt. Négyzet alakban körülöttük rúnák fénylettek a földön, elég kis területen. Nekem úgy tűnt, akárki is csinálta, csapdaként több egy-két méteres, alapvetően kicsi területet írt körbe, a démonok pedig belelépve azonnal aktiválták. Elég messze voltak a középen álló épülettől, közel s távol pedig se nem láttam, se nem hallottam senkit, így mertem arra következtetni, hogy a megmaradt emberek jó eséllyel oda tömörültek, és valaki védelmezi őket.
- Aria!
Lucina rémült nyüszítése azonnal visszarázott az elmélkedésből, és megfordulva láttam, hogy egy Imp közeledett felém futóléptekkel. Csakhogy jól tudtam: ezek a démonok sosem járnak egyedül, és egészen biztos, hogy többen voltak a környéken. Valószínűleg be akartak keríteni. Mielőtt egyáltalán előre léphettem volna, egy kiáltás hallatszott a nagy épületből.
Kiléptem a falak takarásából, és tettem egy fél lépést hátrafelé.
- Erre, kisasszony!
Egyszerre fordultam a hang irányába és indultam is meg felé, angyali szárnyaimat megidézve. A hang a templom felől jött, ha pedig már választhattam, a kölyökkel a kezemben inkább első adandó alkalommal a menekülési opciót támogattam volna. Gyors szlalomozással kikerültem a csapdába esett démonokat, hátrapillantva pedig láttam, hogy az Imp lefékezett és nem jött ki az épületek bizonyos szintű takarásából. A többiek is felbukkantak nem sokkal mögötte, de nem mozdultak – voltak annyira intelligensek, hogy sejthették, hasonló sorsra juthatnak, mint a már csapdába esett fajtársaik.
Ahogy közeledtem, az ajtó résnyire kitárult, én pedig meglehetősen nagy lendülettel süvítettem be rajta, majd lefékeztem, mielőtt a falba csapódtam volna. Szembefordultam a bent lévő társasággal, és beigazolódott a sejtésem; valóban úgy tűnt, a falu megmaradt lakói tömörültek ide. Nők és férfiak, valamint fiatal kisgyerekek verődtek össze a templom meglepően nagy előterében, és egymáshoz fordulva kezdtek sugdolózni. Testbeszédük határozottan bizalmatlanságról árulkodott.
- Nyugalom, emberek – intette őket csendre egy mély, kissé érdes hang. – A fiatal hölgy gond nélkül átjutott a csapdáimon, nem démon. Valamint ez a mágia sem olyasmi, amit egy tisztátalan lélek használhatna...
Az egyik oszlop takarásából előlépett egy öreg, alapvetően alacsony és szörnyen vékony férfi, aki véleményem szerint olyan volt, mintha fél lábbal már a koporsóban állt volna. Ennek ellenére léptei fürgék és magabiztosak voltak, sokkal több energiáról árulkodva, mint amennyit én becsültem volna. Bő ruhát és egy köpenyt viselt – egyfajta pap érzetét keltette, de nem kifejezetten a sztereotipikus változatét, mert még volt egy kis haja és nem viselt sapkát.
- Szándékaim tiszták, segíteni jöttem – feleltem nyugodt, kedves hangon, de természetesen nem a sajátomon. – Anita Hills vagyok, mágus. Ezt a fiút odakint találtam a romok alatt. Ellátásra lenne szüksége.
- Zane!
Egy még talán a tíz éves kort se betöltő kislány szaladt ki az csoportból. Kis piros színű szoknyás ruhát viselt, sötét haja pedig össze volt fogva két alacsony copfba. Arca tele volt apró, de nem veszélyes horzsolásokkal és az öltözéke is elég poros volt. Vélhetően nem problémamentesen került ide.
- Mi történt? Meg fog halni, Angyal néni?! – faggatózott kétségbeesetten, ahogy könnyek gyűltek a szemében.
- Életben van, és úgy néztem, nincs súlyos sérülése – tájékoztattam, miközben szárnyaimat feloszlatva letérdeltem, és óvatosan lefektettem a fiút a földre.  
Nem igazán hangzott jól ez az „angyal néni” de nem vesztegettem arra az időm, hogy elkezdjem megmagyarázni neki, mit is látott pontosan.
– Eszméletét vesztette… valamint tartok tőle, hogy a lába is eltörhetett, de minimum csúnyán megzúzódott. Egyelőre nem próbáltam alaposabban megvizsgálni odakint.
- Hadd lássam – lépett hozzánk az öreg, majd a sérülés gyors vizsgálatát követően egyszerűen végighúzta felette a kezét. - Solid Script: Heal!
A zúzódások nyomai pillanatok alatt felszívódtak, majd ugyanezt megismételte a másik lábon is. Egy másik férfi is odalépett hozzánk, aki felettébb magas volt és testes, némi borostával az arcán.
- Majd én megvizsgálom, uram. Elvégre orvos lennék. Ön már eleget tett, kérem, tartalékolja a mágikus erejét - eresztett el egy kissé keserű, de jószívű és hálás mosolyt az öregember felé. – Önnek is köszönöm, Anita. Innentől átveszem.
Én csupán bólintottam egyet, és figyeltem, ahogy a gerince állapotának ellenőrzését követően óvatosan elfektették egy kipárnázott, hosszú székre. Mindezek alatt Lucina egyszer sem dugta ki a fejét a táskájából, aminek én kifejezetten örültem. Szemmel láthatóan emlékezett rá, hogy idegenek előtt nem szabad mutatnia magát addig, amíg én erre engedélyt nem adok.
- Hendrickson vagyok – szólalt meg hirtelen az öregember, ahogy közelebb lépett hozzám, és kezet nyújtott. – Elnézést a kissé kései bemutatkozásért.
- Semmi probléma – bólintottam egy udvarias mosollyal miközben elfogadtam a gesztust, ami immár álcám része volt, de aztán hivatalosabb stílusba váltottam. – Mr. Hendrickson, Ön lenne az, aki csapdát állított odakint a démonoknak? Mi történt? Odakint nem láttam senkit… nos, a fiatal fiún és még egy nőn kívül, aki vele volt. Rajta már sajnos nem tudtam segíteni.
- Istenem, Margaret… - sóhajtotta a férfi lemondó keserűséggel. –Zane, te bolond gyermek…  - Majd további magyarázat nélkül  ismét felém fordította a tekintetét, hogy válaszoljon azokra, amiket kérdeztem. – Igen, a csapdák odakint az én műveim. Az egész tér tele van velük, a templom tetején pedig folyamatosan kémlelik a környéket egy esetleges légitámadás kivédésére. A rúnáim arra aktiválódnak, ha egy démon vagy démoni mágiával rendelkező lény belelépne. Az ajtóra is felhelyeztem egy olyan pecsétet, ami meggátolja, hogy tisztátalan mágiával rendelkezők belépjenek rajta. Van pár tehetséges mágusunk, de sajnos egyikük se kifejezetten démonokra specializálódott – itt vetett rám egy jelentőségteljes pillantást, majd folytatta. -  Tudok egy s mást a Rúna, Tömör írás és Pecsét mágiákról. Valójában mondhatni mesteri szinten bánok velük… azonban összességében nem rendelkezem kimagasló harci képességekkel, ezt szomorú mód el kell ismernem. Mindig is inkább voltam kis falunk védelmezője rúnáimmal, mintsem közvetlen harccal. Nem túl ritka gyengébb démonokat látni errefelé, például az Imp-eket… folyamatosan kordában tartottam a falu védelmi rendszerét azzal, hogy naponta megvizsgáltam a falu határaiban elhelyezett „démonfogó” rúnáimat és esetenként megújítottam őket, mikor szükségessé vált. Egy idő után mintha meg is tanulták volna, hogy nem érdemes a falunk közelébe merészkedniük. Azonban néhány nappal ezelőtt...
Itt egy kicsit elhallgatott, és láttam, hogy idegességében ökölbe szorul a keze. Arca nem torzult el különösebben és nem mutatott erőteljes érzelmeket, de testtartásából láttam, hogy átfutott rajta a düh. A pillanatnyi szünet után aztán sóhajtott egyet, s úgy folytatta, mintha mi sem történt volna.
- Két nappal ezelőtt azonban valaki feltörte a határvédő rúnáimat és megszüntette őket. Azokat, amiket korábban láttál, még aznap vittem fel, amikor minderre rájöttem. Igyekeztem összeterelni annyi ember, amennyit csak tudtam… de még így is voltak, akiket képtelen voltam megmenteni. Csupán tíz perccel azt követően, hogy felfedeztem a problémát a rúnáimmal, már meg is rohamozott minket egy csapat démon. Az Imp csapattal még valahogy csak elboldogultunk… velük nem először gyűlt meg a bajunk, ahogy a szarvas démonokkal sem. Amire nem számítottunk, az a Bika démon horda volt.
- A Bika démonok? – kérdeztem vissza gyanakvással és furcsállással a hangomban. – Ismereteim szerint ők a hegységeket kedvelik. Ez a falu azért elég messze van a vulkántól, és nincs annál közelebbi hegységes rész, ez egy erdős völgy...
- Tudjuk, hogy a vulkán körül és az ottani hegységekben látták már őket. Ideáig viszont még soha nem merészkedtek… Ráadásul rögtön nyolc-kilencet számoltunk belőlük. Közülük sajnos egyet se tudtunk csapdába csalni. Mikor látták, ahogy a rúnák aktivizálódtak és csapdába ejtették a kisebb démonokat, meghátráltak és eltűntek. De biztos vagyok benne, hogy ezzel még nincs vége. Olyan, mintha valami vonzaná őket… még nem sikerült rájönnöm, mi lehet az.
- Mindez két napja kezdődött, mikor valaki felülírta a rúnáit? – érdeklődtem, és szándékosan engedtem a hangomban megmutatkozni a kétkedést.
- Tudom, hogy furcsán hangzik – bólintott türelmesen, és láthatóan nem zavarta a gyanakvásom. – De így van.
- A rúnákat ugyan meg nem magyarázza, de nem lehet, hogy valaki felhergelte őket, esetleg elvett tőlük valamit? Nem látok más okot arra, amiért lejöttek volna ide… - latolgattam, ahogy állam megérintve végiggondoltam, miket tudtam meg róluk utam során.
Mindenesetre az, hogy legalább nyolcat láttak belőlük, nem volt megnyugtató. A Bika démonok elég erősek is lehetnek, és ha csak nem használom okosan az erőmet, messze nem volt biztos, hogy egyedül le tudtam volna gyűrni belőlük ennyit. Sőt, leginkább kizártnak tartottam. Hármat, esetleg négyet még talán, de nyolcat…
- A falunk lakói közül biztosan nem – rázta meg a fejét, és őszintén magabiztosnak tűnt ebben. - Senki nem vetemedne ilyen ostobaságra. Legalábbis az ittlévők közül…
- Úgy néz ki, van egy tippje, Mr. Handrickson. Megtenné, hogy nem titkolja előlem?
Kedvesen tettem fel a kérdést, valójában azonban kissé kérdőre vonásnak szántam. Utáltam, amikor úgy kellett volna dolgoznom valamin, hogy közben mindenfélét elhallgatnak előlem. Vagy játszunk nyílt lapokkal, vagy itt hagyom őket a fenébe. Jó, nem, mintha most már azt bejátszottam volna, de akkor is.
- … Sajnos nagyon is van ötletem az illető kilétére. De nem hittem volna, hogy az a suhanc képes ilyen messzire menni. Már korábban ki kellett volna tagadnom a faluból… Sőt, talán az elzárás lett volna a legjobb. - Hangja hirtelen meglehetősen dühödté vált és elmélyült; akárkiről is beszélt, nagyon mérges lehetett rá.
Mielőtt még bármi mást is kérdezhettem volna, hangos csörömpölés és puffanás szakította félbe a beszélgetésünket. A hang irányába kaptam a fejem, s láthatóan a Zane nevezetű fiatal srác  magához tért. A földön heverő üvegszilánkokból és a padlón elterülő víztócsából valamint a meglepetten földön elülő dokiból arra következtettem, hogy valószínűleg inni akartak adni neki, de valami elpattant az agyában. A földön landolt doki mellett ott állt a kislány is, és aggódva csimpaszkodott a ruhájába.
- Ne szarakodj velem! – üvöltötte el magát, és meg kellett hagynom, szemmel láthatóan fiatal kora ellenére a nyelvezete eléggé elfajzott volt. – Szarság! Ki van zárva!
- Zane! – szólt rá erőteljes, mély és szigorú hanglejtéssel Mr. Handrickson, ahogy megindult felé. – Viselkedj, az Isten szerelmére!
- Pofa be, vén szivar! – vált ezúttal ő a verbális támadás áldozatává. – Hol van Anyám? Olyan nincs, hogy meghalt, nem adják be nekem ezt a baromságot! Hol van?!
- Zane, nyugodj le ha mondom. Figyelj ránk!
- Ne mondja meg nekem, mit csináljak!
- Nagy a szád, kölyök – léptem közelebb nyugodt, kimért hangon mire végre rám emelte a tekintetét.
- Hah?! Mit képzelsz, ki a franc-…
- Nagy a szád egy olyanhoz képest, akinek az anyja az ő védelme miatt halt meg – vágtam hozzá meglehetősen kegyetlenül, viszont nem úgy tűnt, mintha a kedves szavak használnának nála temperamentumából kiindulva.
Szavaimra elhallgatott, és még a szája is tátva maradt egy pillanatra. Csak bámult fel rám egy pár pillanatig, egyenesen a szemembe, mint aki arra akart rájönni, vajon hazudok-e. Én azonban gond nélkül álltam a tekintetét. Az igazat mondtam, és ezt neki is fel kellett fognia.
- Én szedtelek ki a romok alól, szóval tégy egy szívességet és legalább ne ordibálj. Hálás lehetnél Mr. Handrickson-nak, hogy ellátta a sérüléseidet, ne beszélj így vele. Nélküle most fel se tudnál állni.
- Az… az én anyám nem-…
- Édesanyád összezúzták a rátok zuhanó romok – közöltem vele informatívan és ridegen, hogy érezze, ez nem valami ízléstelen vicc. – Már meghalt jóval azelőtt, hogy én feltűntem volna. Ha nem vetette volna rád magát, már te is halott lennél. Igazából az is egy csoda, hogy így is életben tudtál maradni a törmelékek alatt. Nagy szerencséd volt.
- Szerencsém…? – hebegte egyfajta döbbenettel és undorral a hangjában. – Ezt nevezed te szerencsének?! Inkább hagytál volna ott meghalni, te érzéketlen ribanc!
- Zane! – csattant fel Mr. Handrickson immár felettébb türelmetlenül. – Egy templomban vagy, fejezd be a káromkodást! Arról nem is beszélve, hogy az életed megmentőjét szidalmazod!
- Szarom le! Sose kértem tőle, hogy mentsen meg! – kiabált, de olyan lendülettel, mintha legalább az élete múlott volna rajta, hogy mindezt kiadja magából. – Ha anyám meghalt… ha anyám meghalt, ott kellett volna hagynod engem is a romok alatt! Mi a francnak szedtél ki onnan?!
- Nincs szükségem rá, hogy megmond, mit csináljak, vagy mit sem, ahogy az se érdekel, hálás vagy-e vagy sem – válaszoltam kimérten, elvégre jól tudtam tapasztalatból is, hogy egy vitát könnyebben lehetett megnyerni nyugalommal és átgondolt válaszokkal, mint elveszítve a kontrolt az érzelmeink felett. – Az, hogy kihoztalak onnan, az én döntésem volt. Az, hogy te mit akartál volna, engem már egy cseppet sem érdekel, ahogy az sem, hogy innentől mihez kezdesz az életeddel. Azt csinálsz, amit akarsz.
- K-Kisasszony, nem gondolja, hogy-… – kezdte a doktor, de félbeszakítottam.
- Viszont egy valamibe jó lenne, ha belegondolnál, te kis kölyök.
- Ne hívj engem kö-…
- Édesanyád az életét áldozta fel azért, hogy a tiédet megvédje. Fontosabb volt neki a te jövőd, mint az övé. Ha ezek után képes vagy komolyan azt mondani, hogy meg akarsz halni és mindezt eldobni, az a legnagyobb tiszteletlenség, amit az emlékével szemben elkövethetsz. Ha igazán szeretted őt, akkor higgadj le és gondolkodj valami hasznosabbon, mint a halálba vágyás. Persze, ha minden áron bele akarsz tiporni az emlékébe és eldobni az életed, akkor én aztán nem tartalak vissza.
Erre nem csak ő, de mindenki más is elcsendesedett egy pillanatra. Zane tekintete egyszerre tükrözött keserűséget, túláradó dühöt és egyfajta félelmet is.
- Nem tehette volna meg ezt… sosem kértem… én sosem engedtem meg neki, hogy-…
- Édesanyád élete az övé volt, és azt csinált vele, amit akart. Az ő döntése az ő felelőssége, és ez pontosan így van a te esetedben is. Nem szándékozom azt mondani neked, hogy élj. Úgyis te döntöd el, mire akarod használni a saját életed. De legalább mérlegeld a helyzeted értelmesen és gondolkozz el rajta, mi mindent megtettek mások azért, hogy te most itt lehess.
Teste megremegett, majd lassan felemelte a kezét és fejét lehajtva beletemette az arcát. Próbált egy nagy levegőt venni, láthatóan a sírás visszatartásának reményében, de nem sikerült neki.
- Cseszd meg, te hülye banya… - érkezett felőle immár elfojtott, elcsukló hangon, ahogy előtörtek belőle az olyannyira elfojtani próbált könnyek.
Félhangos sírásba csapott át, én pedig csak néztem rá egy kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Vállai remegtek, ahogy próbált fogást találni az érzelmein, hogy ismét összeszedje magát.
Saját magamból kiindulva jól tudtam, min is ment keresztül pontosan. Válaszaim tudtam jól, mennyire kegyetlennek és érzéketlennek hatottak, de a tapasztalat beszélt belőlem. Nála nem használtak volna a nyugtató, kedves szavak. Ha elveszítesz valakit, vagy akár több valakit, aki fontos volt számodra, mindenkiben megfordul a halál utáni vágy gondolata legalább egyszer. Viszont az nem volt megoldás semmire, és ezt neki is meg kellett tanulnia… ugyanúgy, ahogy annak idején nekem is. Vito mester az életét adta annak idején azért, hogy a falu lakói megmeneküljenek, engem is beleértve. Soha nem lettem volna képes arra, hogy ebbe az emlékbe páros lábbal beletiporjak. Ha meghalok, akkor az nem amiatt lesz, hogy saját magam dobom el az életem.  
Odaléptem a fiúhoz, majd a fejére tettem a kezem. Nem simogattam meg a haját vagy mondtam bármi nyugtatót, de jól tudtam, érezni fogja mozdulatom könnyedségéből, hogy milyen célzattal is tettem.
- Hogy hívnak, kölyök?
- Nem vagyok kölyök… - mordult rám, ahogy elmozdította ugyan a fejét, de el nem ütötte a kezem. –Zane Cassel vagyok, és már tizennégy éves…
- Anita Hills, már huszonhárom éves. Nem vagyok vén banya – feleltem, majd kezemet visszaemelve magam mellé újra a falu főnöke felé fordultam.  – Mr. Handrickson, szeretnék többet megtudni a helyzetről, ha nem bánná. Divine Soul mágus vagyok… mondhatni a démonok a specialitásom. Biztos vagyok benne, hogy képesek leszünk előállni egy működő tervvel, ehhez azonban részletekre van szükségem. Szeretném megkérni, hogy meséljen nekem arról a bizonyos gyanúsítottról.
Azt már most láttam, hogy bőven lesz itt mit csinálnom. Sejtéseim már voltak, mi folyt itt pontosan, de ez még nem adott tiszta képet.
Valamint meg kellett hagynom, felettébb meglepett, hogy Lucina ilyen szinten csendben bírt maradni, még a korábbi szituációban is. Egy pillanatra el is gondolkodtam rajta, hogy esetleg elhagytam volna szegényt valahol odakint, csak nem tűnt fel? De éppen akkor éreztem, ahogy megfordult a táskámban, és egy másfajta ülőpozíciót keresett magának, így hamar megkönnyebbültem, hogy csupán úgy néz ki, tényleg jól nevelt. Ez pedig meglepően nagy büszkeséggel öntött el.

- 1. rész - vége
Vissza az elejére Go down
Gérard Fernandez
Mesélő
Mesélő
Gérard Fernandez


Hozzászólások száma : 263
Aye! Pont : 44
Join date : 2013. Feb. 08.

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem: Semleges Jó

Aria Hillen Empty
TémanyitásTárgy: Re: Aria Hillen   Aria Hillen Icon_minitimePént. Nov. 23, 2018 9:41 am

Nem fogtad rövidre ezt a kalandot meg kell hagyni. Smile
Az írás szép volt, sőt, el is gondolkodtam közben, hogyha ilyen szép, kerek mondatokat tudsz alkotni, miért kell más körülmények közt viszontlátnom tőled azokat a mondatokat szóról szóra, amiket én adok meg leírásokban.... Hmm, bár ez talán kicsit off volt, elvégre ebbe az értékelésbe nem számít bele, de legyen ilyen félig dicséret, félig scolding hangulata a dolognak.
Maga a történet is jól alakul, tetszik, hogy így kihasználod a démonárium adta lehetőségeket. A falunak is elég nagy szerencséje volt az öreg Hendricson-nal, mert igazából tekintve, hogy a mangában szerepeltetett legtöbb mágus általában csak egyféle mágiával bír, ami sokszor nem is túl erős, szerintem átlagosan nézve 100-ból 95 falut már pár szarvasdémon is kiradírozna, és akkor még nem is beszélve a bikákról...

Mindenesetre tényleg tetszett az írás, jöhet majd a többi rész, meg a kép Ka.... Na izé, a többi rész.

Jutalmad: 2120 VE és gyémánt
Lucina: 1060 VE
Vissza az elejére Go down
Aria Hillen
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
Aria Hillen


Hozzászólások száma : 450
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Nov. 25.
Age : 28
Tartózkodási hely : Jobbára a konyhában vagy akörül

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 15
Jellem: Kaotikus Semleges

Aria Hillen Empty
TémanyitásTárgy: Re: Aria Hillen   Aria Hillen Icon_minitimeHétf. Feb. 25, 2019 3:45 pm

Aria Hillen Dd13y5i-226419a5-dc52-42bc-9454-3a9f3d80a0ef

Hendrickson sóhajtott egy kisebbet, majd elmosolyodott. Egyszerre volt egy fáradt és örömteli mosoly, mintha megkönnyebbült volna, hogy úgy tűnik, tényleg segíteni akarok. Noha még nem voltam benne biztos, mennyire is akarok belekeveredni ebbe az egészbe, mivel már megtaláltam ezeket az embereket, úgy éreztem, nem vagyok elég egoista ahhoz, hogy csak úgy itt hagyjam őket. Fizetségre esélyesen nem nagyon számíthattam a körülmények miatt, de ha már egyszer valaki a szemem láttára volt bajban, főleg ennyi ember kisgyerekekkel együtt, annak nehézkesen fordítottam volna hátat.
Akárhányszor gyermekekkel kerültem szembe, egy szinten mindig elgyengültem. Ez egy olyan rossz szokásom és gyengepontom volt, amitől még a hosszú évek alatt sem sikerült megszabadulnom. Az a nővéri törődés és szeretet, ami korábbi kis csapatomnak hála alakult ki bennem, nem akaródzott elhalványodni az emlékekkel. Pedig néha annyira, sokkal könnyebb lett volna, ha teljes egoizmussal, ilyesmivel nem törődve, csak a saját javamra koncentrálva tudtam volna élni az életem.
Meg ettől eltekintve persze az is maradásra késztetett, hogy a démonok a megszokottól sokkal különbözően, egészen furcsán viselkedtek ebben a faluban. Úgy voltam vele, ki tudja, lehet, hogy még valami számomra hasznosat vagy újat is megtudtam volna.
- Divine Soul mágus… Ahogy sejtettem. Csakis Isten küldötte lehetsz – hajolt meg egy kicsit Hendrickson tisztelete jeleként, én viszont nem szerettem, amikor ilyen hülyeségekkel asszociáltak.
Sose láttam értelmét ennek. Isten nem létezett, az angyalok is mágusok teremtményei voltak, akik csupán saját magukra hasonlítón formázták meg őket. De úgy döntöttem, elengedem a megjegyzést a fülem mellett. Felesleges lett volna ilyen végeláthatatlan, hitre alapuló vitákba bonyolódni.
- Ami a gyanúsítottat illeti… ez egy kicsit hosszabb történet – kezdett bele, miközben helyet foglalt az egyik széken a nagy teremben.
Egy pillanatig csak ült ott, kissé meggörnyedt háttal, mint aki azon gondolkodik, mit és mennyit kellene elmondania. Bármiről is volt szó, szemmel láthatóan személyes érzelmek is kapcsolódtak az ügyhöz; ezt könnyű volt észrevennem csupán meggörnyedt, fáradt tartásából és gondterhelt tekintetéből. Türelmesen vártam, de azért reméltem, nem fogja sokáig húzni a dolgot.
Végül pár másodperces csendet követően megszólalt.
- Volt a falunkban egy fiú… Alexander volt a neve. - Fél szemmel láttam, hogy a mellettem ülő Zane arca megrándult a név hallatán. - Talán van már húsz éve is, mióta rátaláltam az erdőben és befogadtam. Még csak egy kis kölyök volt, akit úgy tűnt, magára hagytak. Igazán kedves, lelkes és őszinte volt – eleresztett egy szomorú mosolyt, mintha fájdalommal gondolna vissza a régi emlékekre. – Elképesztően tehetséges volt a mágiában, olyannyira hogy úgy éreztem, ő lehet majd az utódom, aki átveszi a szerepem a falu őrzőjeként, mikor kiöregszem. Alig volt tizenöt éves, amikor már figyelemreméltó sebességgel volt képes a rúnák felírására. Fogékonyabb volt a mágiára bármelyik korabelinél. Egy valódi tehetség volt. Biztos voltam benne, hogy figyelemreméltóan rövid időn belül képes lesz majd engem is túlszárnyalni.
Hangjából kihallatszott, mennyire nagy emberként is tekintetett erre az Alexanderre. Arcára kiült az elismerés és büszkeség, de a következő pillanatban már fel is váltotta egyfajta dühös, valahol kétségbeesett arckifejezés.
- Azonban az az ostoba fiú egyre inkább olyanokba próbálta beleásni magát, amelyek évszázadok óta tiltottak voltak falunk lakói számára, sőt, egész Fiore-ben törvénytelenek. Elkezdett a démonok ereje és használatuk után nyomozni. – Egy pillanatra az én arckifejezésem is megkomolyodott ennek hallatára, de nem szakítottam félbe. – Azt kezdte hangoztatni, hogy a démonok ellen a saját erejükkel mennénk a legtöbbre. Hogy, ha meg akarjuk védeni magunkat, akkor ki kell használnunk őket és tanulni tőlük, akár a legsötétebb titkaikat is. Naphosszat erről szónokolt és próbált meggyőzni minket.
- Satan Soul mágiát akart tanulni? – kérdeztem rá, ugyanis ez az opció még nem tűnt olyan fenyegetőnek nekem.
- Nem. Annál sokkal többről volt szó – rázta meg a fejét. – Olyan mágiát akart kifejleszteni, amivel ha kell, akár irányítani is képes a démonokat. Démonokkal harcolt volna démonok ellen. Így értette, hogy a saját erejüket kéne használnunk.
- Olyan mágia nem létezik – jelentettem k, szinte magamat is meglepő határozottsággal.
- Én is ennek hitében éltem sokáig… de már nem vagyok olyan biztos benne – sóhajtotta. –Alexander nem adta fel a kutatást. Mivel ez egy általunk félt és tiltott dolog volt, megpróbáltam megállítani, ahogy mindenki más is. Senki nem támogatta abszurd elképzeléseit és céljait. De ez csak azzal ért véget, hogy úgy érezte, mindenki elfordul tőle és kirekesztjük. Ezt érezve egyre agresszívebbé vált, végül már gonosz vicceket is kezdett űzni a falu lakosaival. Mintha kifordult magából, a korábbi, kedves és szeretnivaló fiúnak nyoma se volt. Mielőtt még kutatásai különösebben a siker jeleit mutatták volna… száműztem a faluból.
Hangja egyszerre volt komoly, ugyanakkor valahol fájdalmas.  Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy lássam, Hendrickson nagyon szerette ezt a fiút - valószínűleg hasonlóan, mint amilyen kapcsolat köztem és Allrick között alakult ki az évek során. Egyszerre tekintett rá családtagként és gyermekeként. Ugyanakkor még ezzel együtt is képes volt a személyes érzései fölé helyezni a falu érdekét, ami az én szememben ki is vívott egyfajta tiszteletet az irányába. Biztosan tudtam, hogy nem mindenki lett volna képes erre.
- A falut védő rúnáim nem sokkal azután lettek felülírva, hogy Alexandert elűztem, ő pedig van olyan jó a rúnák használatában, mint én. Sőt… talán már fölém is emelkedett. Ráadásul ezzel egy időben támadtak a démonok is… ez túl sok véletlen lenne, nem gondolja?
- Alex semmi rosszat nem csinált! – csattant fel mellettem Zane, miközben lendületesen felugrott a helyéről.
Eddig csendben hallgatott, de már vártam, mikor fog robbanni. Minél többet beszélt Hendrickson erről a bizonyos Alexanderről, annál jobban szorította ökölbe a kezét és feszült meg a teste.
Kicsit az egyensúlyát vesztette a hirtelen lendülettől, vélhetően a korábbi sérüléseknek hála. Belekapaszkodott az előtte lévő pad támlájába, majd egyenesbe állva fordult a falu vezetője felé. Annak ellenére, hogy nem volt épp a legjobb bőrben, arcáról még így is lerítt a színtiszta harag és undor.
- Zane, megértem, hogy téged felzaklat ez az egész, mert testvéredként tekintettél Alexanderre. Viszont a szabályok azok szabályok, és mindenki érdekében az volt a legjobb döntés, ha Alexandert száműzzük. Ezt te magad is tudod - jelentette ki az öreg kimért hangon.
- Nem, nem tudom! – kiabálta felbőszülten, ahogy még a keze lendítésével is nyomatékosította a kimondott szavakat. ] – Alex csak a falu javát akarta. Állandóan a démonok támadásaitól félünk, rettegésben éljük a mindennapokat… Ha maga nem lenne itt, akkor mégis mi lenne velünk?! – szegte neki, azonban meglepő módon az öregnek a szeme se rebbent. – Csak megszabott útvonalon és bizonyos emberekkel együtt lehet elhagyni a falut, azokról az idióta rúnákról nem is beszélve. Ennek így semmi értelme! Ha nincsenek a maga rúnái, már mind rég meghaltunk volna! Mindezt azért, mert ez az idióta banda nem hajlandó elköltözni innen, az úgy nevezett ősi földről, de közben meg alig tudnak valami mágiát! Legalább tanulták volna, hogy védjék a seggünket, de nem, azt is csak bizonyos személyeknek lehet a hagyományok miatt! Alex csak-…
- Vigyázz a szádra, Zane! – emelte meg a hangját Hendrickson, mire a fiú összerezzent. – Alexander olyasmivel játszik, amivel senki ember fiának nem lenne szabad. Csak nézz rá, mi lett belőle. Megrontotta a démonok ereje, ami után annyit kutatott.
-  Nem rontotta meg! – vetett ellent némileg visszafogottabban. – Egyszerűen csak senki nem értette meg. Rajtam kívül senki, mégis itt hagyott engem! Vele akartam menni!
- Az kellett volna még csak – jelentette ki Hendrickson immár ridegen és kimérten. – Fiatal vagy még, Zane. Tanulj mások hibáiból, ne elkövesd ugyanazt.
A kölyök ismét visszaszólt volna, én viszont kinyújtottam elé a kezem, belé fojtva a szót. Ha hagytam volna, hogy ez így menjen tovább, értékes időt pazaroltam volna el. Ez nem olyan vitának tűnt, amit itt és most le tudtak volna rendezni.
Ránéztem egy pillanatra, majd Hendrickson felé fordultam egy udvarias, kedves mosollyal.
- Mr. Hendrickson, beszélgetnék egy kicsit négyszemközt Zane-nel?
- Nem probléma. Ahogy gondolja… - felelte egy pillanatnyi habozás után.
Egy ideig még mélyen Zane szemébe nézett, aki szemmel láthatóan határán volt annak, hogy ismét valami csúnyát mondjon, de végül az öreg csak hátat fordított nekünk és odébb sétált. Visszatért a falu többi lakójához, akik az egész jelenetet csendben és szemmel láthatóan aggódva követték végig.
Zane elfordította rólam a tekintetét, ahogy visszahuppant a hosszú, párnázott székre, melyen korábban lábadozott. Helyet foglaltam mellette, mire még odébb húzódott, annyira, hogy szinte félig leesni látszott. Egyértelműen nem szimpatizált velem.
- Nem fogok semmit mondani neked, vén banya – vágta hozzám ellenségesen, miközben lábát nekinyomta az előtte lévő pad támlájának, kezeit pedig zsebre vágta.
Testét félig elfordította tőlem, ami egyértelmű jele volt annak, hogy próbál magabiztosnak tűnni, viszont valójában nagyon zaklatott, sőt rémült volt, valamint nem bízott bennem. Eleget figyeltem már az embereket az évek során ahhoz, hogy ezeket az apró dolgokat megtanuljam.
- Ha nem mondasz semmit, segíteni se fogok tudni – jegyeztem meg türelmesen, egyelőre ignorálva a banyás megszólítást.
- Nem is kell. Megérdemelné ez az idióta banda, hogy-…
- Zane – szakítottam félbe olyan komoly és éles hangon, hogy láttam, ahogy megugrik egy pillanatra.
Óvatosan pillantott felém anélkül, hogy az irányomba fordította volna a fejét.
- Ne mondj ki olyat, amit te magad se gondolsz komolyan és meg fogsz bánni – figyelmeztettem a szemébe nézve, mire csak egy mordulással elfordult tőlem.
- Mintha te tudnád - vágta hozzám undokul, miközben lejjebb csúszott a széken.
Nagyon nyugtalan volt, és bár ez nem volt meglepő azok után, hogy nem sokkal ezelőtt vesztette el az anyját, úgy éreztem, volt itt még valami más is a háttérben. Az enyémmel ellentétben az ő arca kifejező, teljes könnyedséggel olvasható volt, és tisztán láttam rajta, milyen érzelmek dúlnak benne. Valamit titkolt a helyzettel kapcsolatban, ebben biztos voltam.
- Többet tudok, mint gondolnád – jegyeztem meg, majd az ölembe vettem a táskámat. – Zane. Szereted az állatokat?
- Milyen kretén kérdés ez? Hogy jön ez ide? – morrant fel ellenségesen, ahogy ismét rám nézett. – Én nem-…
Nem fejezte be a mondatát, ugyanis rögtön belé akadt a szó, ahogy kiemeltem Lucinát a táskámból.  Úgy helyezkedtem, hogy ő láthassa, de azoknak, akik messzebb a falnál ácsorogtak, ez a lehetőség ne adódjon meg. Elvégre fő az elővigyázatosság…
A fiú szemei kikerekedtek, arca pedig a másodperc egy tört része alatt szinte felragyogott. Gyakorlatilag reflexből nyújtotta is a kezét társam felé, mikor észbe kapott, és gyanakodva újra ökölbe szorította a kezét és visszahúzta a teste mellé. Tekintete gyanakodva vándorolt köztem és kis társam között.
- Ő itt Lucina, a társam. Egy Sulekk. Láttad már őket? – érdeklődtem a hangulat fellazítása érdekében, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, mi lesz a válasza.
- Nem… de hallottam róluk… – felelte, tekintete pedig ingázott köztem és a kölyök között.
Lucina felnézett rám, én pedig bólintottam egyet. Az engedélyt nyugtázva visszafordult Zane-hez, és kinyújtotta felé a mancsát.
- Lucina vagyok. Örülök a találkozásnak, Zane – mutatkozott be udvariasan, miközben csóválni kezdte a farkát és érdeklődve megmozgatta a füleit.
Ez volt talán az első alkalom, hogy bemutattam őt valakinek, ez pedig szemmel láthatóan nagyon fellelkesítette. Általában csak a táskám mélyén gubbasztott naphosszat miközben úton voltunk. Ritka fajhoz tartozott és sajnos jól tudtam, mennyire jó pénzért árulják az ilyen bundát a feketepiacon. Nem utolsó sorban pedig kicsi is volt még. Viszont úgy tűnt, felhasználhattam arra, hogy Zane egy kicsit fellazuljon a közelemben.
A fiú egy ideig csak bámult kis társamra, és láttam rajta, hogy mosolyra húzódik a szája sarka, de mindent megtett annak érdekében, hogy ne vigyorodjon el. Látva makacsságát, letettem Lucinát az ülőhelyre, aki néhány peckes lépéssel átballagatott a srác oldalára és leült az ölében. Ahogy nagy szemeivel felnézett Zane-re és oldalra billentette a fejét, még nekem is el kellett ismernem, mennyire aranyosan festett. Végül a srác csak felé nyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette a fejét, Lucina pedig lelkesen hozzádörgölőzött a tenyeréhez. Láttam az arcán, hogy ezzel sikeresen megtörtem nála a jeget: elmosolyodott.
- Miért nem szeretnél beszélgetni Anitával, Zane? – érdeklődött a csöppség, ahogy élvezte a simogatást. – Anita nagyon rendes ám! Okos, szép és kedves is! – dicsért túláradó lelkesedéssel, én pedig elfojtottam egy önelégült mosolyt.
- Hát a kedvesre eddig nem sok példát hozott… - morogta az orra alatt a fiú, ahogy vetett rám egy gyanakvó pillantást. – Ez… nem olyan egyszerű. Nem akarok beszélni róla. Ennyi az egész – makacskodott, miközben megvakarta Lucina állát.
- De a falu lakói bajban vannak, nem igaz? – kíváncsiskodott. – Hallottam mindent, amit meséltek. Barátok vagytok Alexanderrel?
- Hát… olyasmi. Én azt hittem. Nem tudom – felelte továbbra is vonakodva, de láthatóan készségesebben. – Én mindig… felnéztem rá. Alex egy példakép volt nekem. Olyanná akartam válni, mint ő… ismertem, mióta csak megszülettem.
- Akkor nem rossz ember?
- Nem az! – felelte Zane határozottan. – Egyszerűen félreértett. Ő csak… segíteni akart a falusiaknak. A lakók közül rengeteg haltak már meg a környéken járkáló démonok miatt… ez egy elég aktív övezet. Állandóan veszélyben vagyunk. Ha az öreg nem lenne, már mind meghaltunk volna – jegyezte meg komoran, miközben tovább cirógatta a kölyköt. – Ez így nem élet. Legalábbis nem egy normális… Alex is folyton ezt mondta.
- Ha ennyire rossz a helyzet, miért nem költöztök el? – kérdeztem rá, mire egy ellenséges tekintet volt a reakció.
Először szemmel láthatóan nem is akarta válaszra méltatni a kérdésem, de Lucina kérdő tekintetét látva megadóan sóhajtott egyet.
- … Mert mindenki egy hülye barom – felelte duzzogva. – Arra hivatkozva nem akarnak menni sehová, hogy már közel száz éve itt élünk, ide húznak a hagyományok és a tradíciók. Hogy őseink is helyt álltak a környező démonok ellen, és szégyen lenne, ha nekünk ez nem sikerülne. Csak azt felejtik el, hogy nem vagyunk elég képzettek ehhez.
- Nem tudtok rendesen mágiázni?
- Ezt úgy kérdezzük, hogy „Nem tudtok rendesen mágiát használni?” – javítottam ki a csöppséget, aki egy bólintással nyugtázta a megjegyzést, és visszafordult Zane-hez.
- Nem tudtok rendesen mágiát használni? – tette fel a kérdést ismét, immár nyelvtanilag helyesen.
- Az is a hagyományok miatt van – köpte ellenségesen, de éreztem, hogy ez nem a kérdésre, hanem az abból fakadó tényekre vonatkozott. – Van ez az idióta szokás, hogy csak azok tanulhatnak mágiát, akiknek a szülei már járatosak benne. De ráadásul ott is csak az elsőszülőtt. Nem tanulhatsz mágiát csak azért, mert akarsz vagy, mert képes lennél rá… az Istenkáromlásnak számít. Csak a kiválasztottak használhatják, azok is csak ugyanazt, amik az elődeik.
- Ha ez így van, akkor Alexander miért tanulhatott? Ő nem is volt közületek való, nem igaz?
- Alex… egy speciális eset volt. A vénember fiának fogadta, mivel ő maga pedig tudott mágiát használni, így nála is elfogadott lett.
- Viszont ebből a hagyományból fakadóan a mágiát használni képes egyének száma egyre csak csökken, de legalábbis stagnál, és nem erősödtetek egyidejűleg a környező démonokkal? – kérdeztem bele, ő pedig csak bólintott a hallottak elismerése jeléül.
- Elfogadjuk az átutazóban lévő mágusokat, de itt senki nem maradhat. Ez egy zárt közösség… sokkal zártabb, mint amilyennek elsőre tűnik. A te segítségedet is csak azért fogadják el, mert nincs más ötletük. Ráadásul a rúnáktól az életünk függ… de megrögzötten követik az a hülye szabályt, hogy csak egy valaki tanulhatja, az, akit az öreg kiválaszt rá. Az pedig Alex volt.
Észrevettem, hogy egy pillanatra felemeli a kezét a nyakához, és megigazítja a ruháját. Ez lehetett volna szimplán csak az idegesség vagy kényelmetlen érzés jele, de valami azt súgta, több ez annál. Egyelőre nem kérdeztem rá, csak csendben vártam, hátha magától folytatja a beszédet. Volt itt még pár kérdés a levegőben lógva.
- Alex… ezt akarta volna megakadályozni – bökte ki pár másodperces csend után. – Meg akarta változtatni ezt az idióta világnézetet és eltörölni a semmit érő hagyományokat. Változást akart, jobb életet az embereknek… aztán persze a hála az volt, hogy elüldözték.
- Hm… - gondolkodtam el egy pillanatra, és a szemem sarkából láttam, hogy fürkésző tekintettel bámul rám, próbálva elemezni a reakciómat. – Zane, ha tetszik, ha nem, Mr. Hendricksonnak igaza van.
- Tudhattam volna, de is csak-…! – csattant volna fel, de feltartottam a kezem, ami elhallgatásra késztette.
- Várd meg, amíg befejezem, rendben? Még beszélek – tájékoztattam nyugodt hangon, mire idegesen ráharapott az alsó ajkára. – Mr. Hendricksonnak és neked is igazad van.  
- A kettő együtt nem lehetséges – válaszolta határozottan és makacsul.
- De igen, az. Neked igazad van abban, hogy ez így nem élet és változás kell. Viszont Mr. Hendricksonnak pedig igaza van abban, hogy amit Alexander csinált, az nem megoldás.
- Marhaság! A démonokat és az erejüket felhasználva-…
- Zane – szakítottam félbe ismét, ezúttal éles, ugyanakkor nyugodt hangon. – Divine Soul mágus vagyok. Többet tudok a démonokról, mint akárki a falutokban. Ezt biztosan állíthatom. A démonok még annál is veszélyesebbek, mint amit el tudnátok képzelni. Támogatom a megértésüket és az elemzésüket, elvégre, csak úgy lehet érdemben harcolni valakivel, ha tudod, mit várj tőlük. De olyan mágiát akart kifejleszteni, amivel ha kell, akár irányítani is képes a démonokat… ez már több mint meggondolatlan és életveszélyes.
- De-…
- A szülőfalumat eltörölte a föld színéről egy démon – közöltem mélyen a szemébe nézve, és láttam, ahogy ettől összerezzen egy pillanatra, és egy kicsit jobban megszorította Lucina fejét. – Az egyik, ha nem a leghatalmasabb démon, akivel valaha találkoztam. Alig egy maroknyi ember érte túl az esetet. Zane, gondolkodj el ezen logikusan. Nem azt mondom, hogy Alexander rosszul használná a kutatásait, mert nem ismerem őt. Viszont azzal szembe kell nézned, hogy egyszerűen tény, hogy előbb vagy utóbb a tudása rossz kezekbe kerülne.  Ha pedig az megtörténne, milliók halnának meg. Biztos vagyok benne, hogy ez az oka, amiért Mr. Hendrickson elküldte őt. Az emberek védelme érdekében.
Láthatóan elgondolkodott a hallottakon. Közel egy percig csak meredt maga elé egy kifejezetten aggodalmas és zavarodott tekintettel. Abbahagyta Lucina simogatását, kezeit pedig az állat lapockáján és fején nyugtatta. Kis társam félrebillentett fejjel nézett fel rá, várva valami reakcióra. Mivel úgy tűnt, nem tudja, erre mégis mit mondhatna, a várakozás eluntával ismét magamhoz vettem a szót.
- Csak gondolkodj el azon, amit mondtam, és próbáld meg nem csak a saját szemszöged látni – zártam le a témát, miközben felkeltem a székről. – Nem mindig csak egy nézőpont van. Csak azért, mert neked nem tetszik valami, még nem jelenti azt, hogy az illetőnek nincs igaza. Ugyanez pedig fordítva is így van… csak azért mert másoknak nem tetszik a véleményed, vagy amit csinálsz, nem feltétlen jelenti azt, hogy te vagy a hibás. Lucina – pillantottam rá, miközben kinyitottam a táskám. – Vissza. Sok dolgunk lesz még és jobb, ha a többiek nem látnak téged.
- Rendben, Anita – bólintott, majd még egy kicsit a fiúnak dörgölőzött, aztán kicsusszant Zane kezei körül és visszabújt a táskám mélyére.
Újra felvettem a hátizsákot, és megigazítottam a pántokat a vállamon.
- Mit… - kezdte a fiú, mire hátrapillantottam rá. – Mit akarsz csinálni? Van valami ötleted?
- Meg kell beszélnem még egy pár dolgot Mr. Handricksonnal… - feleltem egy pillanatnyi habozás után, ahogy rendeztem a gondolataimat és a tervem körvonalát. - Többet kell megtudnom az errefelé előforduló démonokról és arról, ki milyen mágiát tud használni. Ami most a legfontosabb az az, hogy megtaláljuk a démonok özönlésének okát, közben pedig felállítsunk egy tervet a harchoz. Biztos vagyok benne, hogy van valami, aminek vonzania kell őket. Be tudnak tévedni ember lakta településekre, viszont vannak bizonyos fajok, amik csak egymagukban fordulnak elő. Nem is beszélve arról, hogy a Bika Démonok a helységeket kedvelik. Semmi keresnivalójuk erdős területeken. Ezen felül… meg kell bizonyosodnunk róla, hogy-…
Mielőtt még befejezhettem volna a mondatom, az egyik őr kétségbeesett, torka szakad tából ordított figyelmeztetése szakított félbe. Olyannyira a semmiből érkezett az üvöltés, hogy Zane teljes testében összerezzent, de még én is lendületből pördültem meg.
- Baj van! Valami jön a levegőből! Mr. Hendrickson, valami jön a levegőből! – rohant le a toronyba vezető lépcsőn a férfi olyan sebességgel, hogy azt hittem, el fog esni.
Meg is csúszott a lába a kopott lépcsőfokokon és nekitántorodott a falnak, de ez sem állította meg a lendületében. Futott is tovább, immár a korlátba kapaszkodva. Láthatóan halálra volt rémülve, akármiről is beszélt.
- Pánikra semmi ok – próbálta csitítani őt az öreg. – A rúnáimon semmilyen démon nem tud áttörni.
- Épp ezzel van a baj… aki… aki jön, egy ember!
Mielőtt még bárki rákérdezhetett volna, milyen emberről van szó, vagy felvethette volna, hogy akár barátságos is lehet az illető, a tetőszerkezet mennydörgésre emlékeztetően hatalmas reccsenéssel beszakadt. Az alkotóelemek recsegve-ropogva lezuhantak a földre, az emberek pedig ordítva vetődtek el az útjukból. Zane-re vetettem magam, és Sandalphiel páncélozott szárnyait felvéve eltakartam magunkat, de főleg őt és Lucinát a lehulló törmelékektől. Még szinte időnk se volt feleszmélni a robbanásra emlékeztető zaj és a tető beszakadása után, fényes csík suhant végig a teremben, aminek a vonalában kigyulladt a helység fa szerkezete.
Próbáltam felnézni, mi történik, de a hatalmas porban és a kialakuló füstben szinte semmit nem láttam. Az emberek pánikoltak és ordítottak, olyan hangosan, hogy az elemek égésének és összeomlásának recsegése szinte eltörpült mellette. A helység, amire eddig menedékükként tekintettek, másodpercek tört része alatt adta meg magát.
- Mindenki, kifelé az épületből! – üvöltötte Hendrickson, és bár hallhatóan próbálta takarni, hangjából tisztán kivehető volt a döbbenet;  és a rémület is. – Futás!
- Mi történik? Nem látok semmit! – kérdezte Zane kétségbeesetten, ahogy megpróbált engem letolni magáról.
Én viszont határozottan a földre nyomva tartottam őt, szárnyaimmal eltakarva előle a látványt és egyúttal megvédve bármilyen további leomló környezeti kártól. Válasszal se szolgáltam számára, már csak azért sem, mert még én magam se jöttem rá, mi folyik itt pontosan.
- Bolondok… nincs hová futnotok – hallatszott egy rideg és kimért férfi hang a porfelhő kavalkádja mögül. – Odakint úgyis csak a halál vár rátok.
Egy magas, izmos felépítésű alak állt a terem közepén, és még csak meg se mozdult, ahogy az emberek egy része elkezdett kifelé rohanni. Egyáltalán nem siette el a megállításukat. Kezdetben a testfelépítésén kívül semmi jellegzetesét nem tudtam kivenni a por és füst tengerében, de ahogy tett egy pár lépést előre, jobb képet kaptam róla. Rövid, kócos szőke haja volt, átható türkizkék szemei és fekete keretes szemüveget viselt. Nagyjából a huszas évei végén, esetleg a harmincas éveinek elején járhatott. Arca kifejezéstelen volt, leginkább abszolút érdektelennek és érzelemmentesnek hatott. Egyébként kifejezetten elegánsan öltözött volt; sötétkék inget viselt egy fekete nadrággal, hozzá pedig fekete bakancsot. Bal kezében azonban egy egyértelműen mágikus eredetű, hosszú kéknyelű lándzsát tartott, melynek a végén lévő penge szétnyílt és apró villámok cikáztak belőle. Ebből arra tippeltem, hogy fegyvermágus lehetett.
Tekintetünk hirtelen találkozott, ahogy körbenézett, viszont semmilyen érzelmet nem tudtam kiolvasni belőle.
- Egy kívülálló…? – Nem voltam benne biztos, hogy ez egy kérdés, vagy épp egy megállapítás volt, miközben a szárnyaimat nézte. - Ó, már értem. Te-…
- Solid Script: Stone!
Az idegen nem tudta befejezni a mondandóját, mivel amennyiben nem akart kilapulni, oldalra kellett ugrania a felette lezuhanó, tömör kőbetűk elől. Játszi könnyedséggel kerülte ki az ajtóból visszaforduló Hendrickson támadását, és ráérősen fordította felé a fejét.
- Bullet! – írta a levegőbe a következő varázslatot az öreg, mire hat mágikus lövedék tört előre, egyenesen a váratlan betolakodó felé.  
A szőke férfi felemelte maga elé a lándzsáját, majd egy kézzel olyan sebességgel forgatta, hogy a lövedékek egyszerűen lepattantak róla a megrepedezett burkolatra. Még csak meg sem erőltette magát.
- Chains!
Hendrikson még ezt látva sem adta fel a próbálkozást. Ezúttal láncok indultak meg a támadó felé, s rácsavarodtak annak testére, aki néma csendben tűrte ezt. Olyan volt, mintha meg sem próbált volna különösebben védekezni, ez pedig nyugtalansággal töltött el engem.
- Kisasszony! Kifelé, siessenek! – kiáltotta, ahogy egy pillanatra felém fordult. – Össze fog omlani az épület!
Egy pillanatig nem mozdultam, és megpróbáltam gyorsan végigpörgetni magamban a lehetőségeimet. Nem úgy tűnt, mintha Hendricksonnak olyan sok esélye lett volna ez ellen a mágus ellen… arról nem is beszélve, hogy amennyiben tényleg csak rúna és tömör írás mágiák használatára volt képes, nagyon limitáltak voltak a támadási lehetőségei.
Nem azért nem mozdultam eddig, mert lefagyasztott volna a félelem. Azzal is tisztában voltam, hogy szépen lassan a nyakunkba fog szakadni a mennyezet, ahogy az utolsó pillérek és elégnek. Egyszerűen csak azért nem mozdultam, mert szerettem volna legalább egy kicsit képbe kerülni támadónk képességeit és kilétét illetően, s volt elég magabiztosságom ahhoz, hogy tudjam, Azrael alakjában két lépéssel kint is leszek innen. Azt viszont el kellett ismernem, hogy Zane eléggé a lábam alatt volt az adott pillanatban, és jobb lett volna, ha legalább őt biztonságban tudom, mielőtt csatába ugrok.
Bólintottam egyet, majd még váltottam egy gyors pillantást az idegennel. Arcán továbbra se volt jele érzelemnek, ugyanakkor egy pillanatra rémülettel töltött el, amilyen nyugalommal egyenesen a szemembe nézett annak ellenére, hogy nem is én voltam az ellenfele.
További időpazarlás helyett csak szorosan magamhoz öleltem Zane-t, akinek ideje se volt panaszkodni, és Azrael alakját felvéve két lépéssel kint is voltam. Azonban ami odakint várt, az még annál is rosszabb volt, mint gondoltam volna. Sejtettem, miért mondta a férfi azt, hogy odakint is csak a vesztükre rohannak, de mindezt látni egy egészen más érzéshez hasonlított.
Odakint a falu lakói Hendrickson rúnájának sarkába tömörültek. Nagyjából egy négyméternyi hely lehetett a rúnák vége és a lángokban összeomló falak között, de azon túl már ott is voltak a démonok. Csodáltam, hogy egyáltalán Hendrikson ennyivel nagyobb területet írt körbe, és nem csak közvetlenül magát az épületet. Ha nem így tett volna, az is lehet, hogy már mind meghaltak volna. Éppen akkor egy szarvasdémon rohant nekik üvöltve, csak a mágiának hála lepattant a falról és legnagyobb bosszúságára kívül maradt. Az egyik úgynevezett kiválasztott jégmágiával próbálta féken tartani őt, még néhány másik az Impek csapatát próbálta kordában tartani.
Igyekeztem megállni, hogy ne grimaszoljak vagy vágjak túl jellegzetes arcot, de automatikusan átfutott az agyamon a gondolat: Alexandernek és Zane-nek talán mégis igaza van. Ezek az emberek olyan szinten a régi hagyományokra támaszkodtak és követték őket, hogy emiatt most az életük került veszélybe. Egyszerűen nem voltak kiképezve és nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megvédjék saját magukat vagy a szeretteiket. Akárhogy néztem, ez nem volt logikus. A hagyománytiszteletük egyszerűen felelőtlenségbe torkollott…
- Mégis mi a franc folyik itt?! Mi történik? Tegyél már le!  – zökkentett vissza Zane erőszakos kiáltása, ahogy vállon csapott engem.
Lendületből elengedtem, szándékosan figyelmeztetés nélkül, mire egy nyekkenéssel landolt a hátán, a földön. Megérdemelte a tiszteletlen kis vakarcsa, akkor is, ha nem hibáztathattam különösebben a viselkedésért. Még jobban le akarta volna ordítani a fejem, láttam rajta, de benne ragadt a szó ahogy eljutott a tudatáig, milyen helyzet is alakult ki. Szemei kikerekedtek, ahogy a sarokba tömörülő emberekre nézett, majd mindezt egy fájdalmas és kétségbeesett grimasz váltotta fel. Akármit is mondott korábban, egyszerű volt átlátni rajta, hogy igenis érdekelte, mi van a falusiakkal. Nem akarta, hogy meghaljanak. Sőt…
- Csinálj már valamit, ne csak itt állj! – üvöltött rám rémülten, ahogy a tombózódó emberek felé lendítette a kezét. – Meg fognak halni! Mentsd meg őket!
- A rúnák mögött biztonságban vannak. Csak nem szabad átlépniük – jelentettem ki jóval nyugodtabbak, mint amilyennek éreztem magam. – Egyébként meg, nem vagyok holmi Isten, kölyök. Ne várj tőlem lehetet-…
Szavam elakadt, ahogy megpillantottam a nyakában lógó égszert. Sejtettem már korábban, hogy van ott valami, amikor felemelte a kezét, de nem hittem volna, hogy ekkora jelentősége lehet. Egy kulcsra emlékeztető eszköz lógott a nyakában, elég speciális kialakítású alsó résszel, feje pedig egy démonszarvra emlékeztető alakzatban végződött. Leginkább azonban a fényesen csillogó mágikus kő kötötte le a figyelmemet.
- Zane, ez mégis mi-… - kezdtem volna, de félbeszakított, ahogy észrevettem a felénk induló Impeket. Nem támadtunk rájuk, így észre se kellett volna minket venniük; mégis, mintha csak valami szólította volna őket, felénk vették az irányt. Mindössze pár maradt belőlük a gyenge mágusok ellenfeleként, és az se javított a helyzeten, hogy a romok mögött megbúvó egyéb démoni lények is kidugták a fejüket. Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy összeállítsam a képet magamban…
- Zane, az a kulcs mégis micsoda? – fejeztem be a korábban nem sikerült mondatot.
- Az embereken segíts, ne ezt a nyamvadt kulcsot nézd! – förmedt rám őszinte félelemmel a tekintetében.
- Válaszolj! AZ életük múlhat rajta! – emeltem meg a hangom utasítóan, mire összerezzent.
- Én… Én Alexandertől -…
Hirtelen a korábbihoz hasonló szörnyű robbanás rázta meg a területet, és hatalmas villámcsapás süvített ki az épületből. Láttam, hogy egy alakot sodor maga előtt, aki kizárásos alapon valószínűleg Hendrickson lehetett. Meg sem állt egészen addig, amíg egy romon keresztül repülve a másik fel nem fogta. Abban sem voltam biztos, hogy egy ilyet egyáltalán túlélhetett szerencsétlen.
Néma csend telepedett a korábban visító emberekre a látvány után, és szinte egy emberként fordultak a roskadózó épület felé. A korábban látott férfi ráérősen, kimért léptekkel sétált ki onnan, miközben még le is porolta a vállát a szabad kezével. Egyszerűen sütött róla, hogy a fenyegetést a legkevésbé sem érzi, és nem is lepett meg. Gyakorlatilag elsöpörte Hendricksont, aki a legerősebb mágus volt az itt lévők között.
Zane úgy lépett mögém és kapaszkodott görcsösen a ruhámba, hogy biztos voltam benne, nem is tudatosult benne, mit csinál.
- Említésre sem méltó… - jelentette ki ridegen, ahogy a sarokban kuporgók felé pillantott. – Ez vár azokra, akik holmi felsőbb erő hitétől vezetve veszélynek teszik ki a saját és a szeretteik életét. Szívetek mélyén is azt hittétek, hogy majd egyetlen ember képes lesz egy ekkora felelősséget hordozni? – szegte nekik a kérdést. – Az az öreg nem egy Isten. Soha nem is volt, és soha nem is lesz... Istenek nem léteznek. Ha nem így lenne, nem gondoljátok, hogy most mindez nem menne végbe körülöttetek? Alexandernek valóban igaza volt. Ez a falu szerencsétlen, életképtelen emberfajzatokkal van tele. Nem csoda, hogy belőle is az lett, ami. Igazán tragikus helyzet… – majd mondandója végeztével szinte teljes testével felénk fordult, ezzel is mutatva, hogy annyira se tart tőlük, hogy legalább hátat ne fordítson nekik.
Testemmel takartam Zane-t, de legalábbis megpróbáltam elérni, hogy a nyaklánca semmiképpen ne látszódjon.  Ugyanolyan pókerarcot öltöttem, mint az idegen, azonban a szívem úgy vert, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Gáz volt – méghozzá nagyon nagy.
Ez a tag gyakorlatilag feltörölte a padlót Hendricksonnal, hiába hoznám fel a nem harci beállítottságú mágiáit mentségnek. A mágikus erejét éreztem, hogy elnyomta, de még így is biztos voltam benne, hogy ez a fegyvermágus erősebb volt nálam. A démonok már önmagukban egy komoly problémát jelentettek, és már azt se tudtam, hogy oldottam volna meg egyedül, azért akartam volna csapatokat szervezni és átgondolni, átbeszélni a helyzetet. De ez így már egyszerűen lehetetlen volt. Volt önbizalmam és tisztában voltam a saját képességeimmel – éppen ezért tudtam biztosra mondani, hogy ha itt maradok, akkor velük együtt fogok megdögleni. Ha csak nincs itt valami csapta, egy ismeretlen mágia, valami trükk Hendrikson zsebében, már ha még él, vagy bármi más a háttérben, ami megmenthetné a napot, akkor ennek a falunak lőttek. Minden benne lakóval, na meg a táskámban lapuló Lucinával és saját magammal együtt. Egymagam még csak a közelében se voltam annak az erőnek, ami a megmentésükhöz kellett volna… ennek a gondolata pedig egy furcsa, fájdalmas és sajnos igencsak ismerős, keserű érzéssel töltötte meg a szívem. Haszontalannak és tehetetlennek éreztem magam.  
- Divine Soul… tehát nem vagy része a falu lakosságának – jelentette ki, ahogy alaposan végigmért. – Te lehetsz az, akiről korábban beszéltek.  
- Ki vagy te? – szegtem neki a kérdést a fiatal férfinak. – Mégis kik beszéltek rólam?
- Ha nem tudod, akkor nem érdekes – felelte könnyedén, majd megpörgette a lándzsáját a kezében, mielőtt a földhöz csapta a végét. – A személyazonosságomat illetően… A nevem Emmerik.
- Mégis mi a célod? Mit ártottak neked ezek az emberek? – érdeklődtem továbbra is pattanásig feszült idegekkel.
- Előbb be kellene mutatkoznod, nem gondolod? Én már megtettem. Nem válaszolok névtelen, jelentéktelen személyek kérdéseire.
- … Anita – feleltem, amit csak egy alig észrevehető biccentéssel nyugtázott. – Bemutatkoztam. Akkor most mondd meg, mégis mit -…
Hirtelen kinyújtotta a karját, s fegyverével egyenesen a falu lakosai felé lőtt. Mindez annyira gyorsan történt, hogy még csak mozdulni se volt időm. Találóan mondhattam volna rá, hogy villámgyorsan történt.
Ugyanakkor legnagyobb döbbenetemre a villámok áthasítottak a földre bukó emberek felett, s a csupán démonok távoltartására specializálódott rúnán keresztül süvítve egyenesen fejbe találták az előttük dörömbölő szarvasdémont. A lény ordítva tűnt el a látókörünkből, és legalább öt épület romján átverekedte magát röptében, mielőtt minden elcsendesedett volna egy pillanatra.
Ezúttal már nem tudtam leplezni a döbbenetem, és éreztem, hogy kikerekedtek a szemeim a látottakon. Emmerik leengedte a kezét, majd, mint aki jól végezte dolgát, újra a szemembe nézett, s olyan választ adott, ami minden eddigi elképzelésemet és elvárásomat felrúgta, jobban összezavarva engem, mint amit lehetségesnek gondoltam volna.
- Ittlétem oka egyszerű és nem fog sokáig tartani. Csupán fel fogom nyitni ezeknek a szánalmas hívő embereknek a szemét a valóságra, hogy élni tudjanak… és el fogom takarítani a szemetet, ami hátra maradt. – Tekintete a hátam mögött rejtőző Zane-re tévedt, én pedig éreztem, ahogy a fiú engem szorongató keze úgy remegett, mint a nyárfalevél.  – El fogom pusztítani azokat, akik ezt a természetellenes démoninváziót kiváltották. A gonosz mindig el fogja nyerni méltó jutalmát, mikor a történet a végéhez ér… és én leszek az, aki biztosítani fogja, hogy így is történjen. Lépj odébb, angyalok erejének birtoklója. Ha az utamba állsz, téged is el kell, hogy pusztítsalak.

- 2. rész - vége
Vissza az elejére Go down
Gérard Fernandez
Mesélő
Mesélő
Gérard Fernandez


Hozzászólások száma : 263
Aye! Pont : 44
Join date : 2013. Feb. 08.

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem: Semleges Jó

Aria Hillen Empty
TémanyitásTárgy: Re: Aria Hillen   Aria Hillen Icon_minitimeSzomb. Márc. 02, 2019 10:51 pm

Nos, amit először le szeretnék szögezni, hogy örülök, amiért hosszabb kihagyás után folytattad ezt a történetszálat. Jó látni, ahogy Aria személyes sztorijával is foglalkozol, és nem merül feledésbe a megkezdett munka.

Különösen tetszett, hogy a különböző párbeszédsorok közt külön elemzed az elhangzottakat, ezzel is kihangsúlyozva Aria jó emberismeretét. Sok szerepet magára öltött már, így mások szerepét is kiismeri, ezt pedig ügyesen körbejátszod.
Persze, hihetnénk, hogy például a gyerekes, tomboló Zane-vel nehéz bánni, de a Lucinás megoldás nagyon szépen kijött, a csavarás a kiskölykön pedig pláne.

Viszont, hogy valami építő jellegű is legyen... Az előző kaland végén, és ennek úgy az első háromnegyedében ugye párbeszédeket írtál, karaktereket és háttér-történeteket mutattál be. Mindezt, mint feljebb is írtam, ügyesen kivitelezted, ami jó pont.
Ugyanakkor kissé úgy éreztem magam, mint amikor a kedvenc írómnak olvastam fél éve a történetépítésre adott tanácsait, és ott felhívta olvasóinak figyelmét pár gyakori hibára, amikbe könnyű beleesni... Mégpedig, igazából szerintem kissé túl sokáig próbáltál bemutatni olyan szálakat, amelyekbe nekünk, külső szemlélőknek még semmi azonosulásunk nem adódott.
Mint amikor például egy kalandorcsapat ellovagol egy kastély mellett, és aztán oldalakon át elkezdenek beszélni annak a történelméről, nagyobb eseményeiről, múltjáról, hasonló... Egy idő után egysíkú lesz a dolog, ugyanakkor ha bemennek abba a kastélyba, darabonként fejtik meg a titkait, különböző furcsa képekkel, akár szellemekkel, lelkekkel találkoznak, akik segítenek/hátráltatják őket ebben, máris dinamikusabban zajlik az "építés".
Remélem nagyjából érthető volt, mire akartam kilyukadni, és nem veszed rossz néven a tanácsom, mert egyébként tényleg elégedett vagyok a teljesítményeddel. Látszik, hogy sokat fejlődtél írás terén, nagyon szép mondatokat kerekítesz, az pedig külön jó pont, hogy bár több karakter tulajdonosa vagy, Aria és másik játékosod közt nagyon szépen érezteted a stílusbeli különbséget.

Ó, a történethez még annyit, hogy a vége kellemes meglepetésként ért, az degen fegyvermágus behozatala új színt vitt rá a palettádra, igencsak felélénkítve azt.
A kis intro képed pedig újfent csak kellemes bónusz. Smile

És akkor jól megérdemelt jutalmad, amire bizony szükséged is van, mert értesüléseim szerint még ezzel is elmaradsz kissé egy öntelt szőkeség mögött...  Razz

Aria: 2460 VE és gyémánt

A sulekk, akinek bizony jó helye van a táskában... : 1230 VE

Vissza az elejére Go down
Aria Hillen
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
Aria Hillen


Hozzászólások száma : 450
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Nov. 25.
Age : 28
Tartózkodási hely : Jobbára a konyhában vagy akörül

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 15
Jellem: Kaotikus Semleges

Aria Hillen Empty
TémanyitásTárgy: Re: Aria Hillen   Aria Hillen Icon_minitimeHétf. Jún. 24, 2019 2:04 pm

Aria Hillen Dda3ur1-b1d6e6bf-e375-4f4f-a3a8-c6d9a5820f9e.png?token=eyJ0eXAiOiJKV1QiLCJhbGciOiJIUzI1NiJ9.eyJzdWIiOiJ1cm46YXBwOjdlMGQxODg5ODIyNjQzNzNhNWYwZDQxNWVhMGQyNmUwIiwiaXNzIjoidXJuOmFwcDo3ZTBkMTg4OTgyMjY0MzczYTVmMGQ0MTVlYTBkMjZlMCIsIm9iaiI6W1t7InBhdGgiOiJcL2ZcL2YxZDEyYTdlLTk5YzYtNGIxZC04MmFmLTMzYjljYmFhNTFmYVwvZGRhM3VyMS1iMWQ2ZTZiZi1lMzc1LTRmNGYtYTNhOC1jNmQ5YTU4MjBmOWUucG5nIn1dXSwiYXVkIjpbInVybjpzZXJ2aWNlOmZpbGUuZG93bmxvYWQiXX0

Emmerik ugyan arra utasított, hogy lépjek odébb, de nem mozdultam. Zane görcsösen szorongatta a ruhámat, és még ezen keresztül is éreztem, hogy egész testében remegett. Bár megértettem – való igaz, én se szerettem volna összecsapni vele.
- Ez azt jelenti, hogy meg akarod ölni Zane-t? - kérdeztem kimérten, még hátrébb terelve a kisfiút.
- A gonosznak pusztulnia kell - felelte könnyedén, szinte már félelmetesen egyszerű hangsúllyal. – A kor, nem vagy fizikai állapot nem számít. Szembesíteni kell őket a tetteik következményeivel.
- Nem értem, miről beszélsz. Mégis milyen tettek következményeivel? Zane semmit nem csinált.
- Valóban ennyire bolond vagy, vagy csak megjátszod? - szegte nekem, mire elfojtott dühömben ökölbe szorult a kezem. – Nézd meg, mi van a nyakában.
- Ez… ez egy ajándék, amit Alextől kaptam! - szólt közbe Zane, egyik kezével a ruhámat, a másikkal a nyakláncot szorongatva.
- Valóban azt hiszed, hogy ez csak egy sima nyaklánc?
- Igen! - felelte határozottan, egy pillanatnyi habozás nélkül.
- Ebben az esetben….
Azzal mielőtt még csak pisloghattam volna, a lándzsája elrepült a testem mellett, markolattal felém nézve. A markolat eltalálta Zane vállát, akkora erővel és lendülettel, hogy szabályosan elsöpörte mögülem. Hallottam, ahogy reccsen egyet a vállcsontja, miközben a fegyver a rúnákon kívülre repíti őt. Annyira gyorsan történt, hogy időm se volt reagálni egészen addig, amíg a szemközti épület falának nem csapódott. A fiú fájdalmas ordítást hallatott a törött csontok érzésére, és kétségbeesetten próbálta leszedni magáról a még mindig vállát falnak nyomódó fegyvernyelet.
- Zane! - kiáltottam egyszerre döbbenten és aggódva.
Emmerik felé fordultam, aki teljes nyugalomban állt ott, karját előre kitartva a fiú felé. Nem úgy tűnt, mintha egy pillanatra is meghatotta volna a szenvedő kiskorú látványa, bár legalább nem a fengével, „csak” a markolattal támadt neki.
- Mégis mi a jó rohadt-…
- Pofa be és figyelj - szegte nekem, de nem állt szándékomban hallgatni rá.
Felöltöttem hófehér angyalszárnyaim, és nagy lendülettel elrugaszkodva a földről én is megindultam a rúnákon kívülre. Támadónk nem tett semmit annak érdekében, hogy megállítson, de nem tanúsítottam neki nagyobb figyelmet. Egészen addig nem is tűnt fel a mozdulatlansága, amíg egy sereg imp el nem rohant előttem. Lefékeztem és már fordultam is feléjük, de legnagyobb meglepetésemre eszük ágába se volt leállni velem viaskodni. Veszett módjára rohantak a falnál görnyedő fiú felé, aki továbbra is kétségbeesetten próbálta elmozdítani magáról a dárdát. De nem csak ők; azok a démonok is, akik eddig a rúnák körül dörömböltek, felé vetették magukat. Én is a védelmen kívül voltam, még se érdekeltem őket.
- Ne! Segítség! - kiáltotta Zane kétségbeesetten, ahogy össze-visszaficánkolt a nyomás alatt a közeledő szörnyek láttán. – Engedj el! Engedj el, kérlek! Nem akarom!
- Elég legyen! - kiáltottam felbőszülten, ahogy Azrael lábainak alakját felvéve teljes sebességre kapcsolva Zane felé rohantam.
Három lépéssel behoztam a köztünk lévő távolságot, majd akkora erővel rúgtam bele a vállát falnak szögező fegyverbe, amekkorával csak tudtam. Mivel a húsába nem állt bele, így bár bele is fájdult a lábfejem rendsen, el tudtam mozdítani a fegyvert. Azonnal megragadtam Zane-t a derekát átölelve, és felreppentem vele a magasba.
Pontosan az történt, amire tippeltem volna; a démonok hörögve nyúltak utánunk, páran közülük még a tetőkre is felmásztak és onnan ugráltak. Kicsit odébb repültem, ők pedig a földön összecsoportosulva követtek mindent. Hinni akartam benne, hogy tévedek, de immár egyértelművé vált, hogy sajnos nem ez volt a helyzet. Megpróbáltam a fiúval visszarepülni a rúnák nyújtotta biztonságba, de alig, hogy a felirat közelébe érkeztem, egy nyílzápor zúdult rám odabentről. Cikázva kerültem ki az éles fegyvereket, de így is volt, amelyik felkarcolta a bőröm vagy épp keresztülrepült a tollaimon. Rideg, dühös pillantást vetettem a kezét felénk tartó Emmerikre, ahogy egy biztonságosabb területen lebegtem a levegőben.
- Érted már, nem igaz? - szegte nekem kimérten. – Az a kölyök vonzza a démonokat. Miatta jelentek itt meg olyanok is, akiknek semmi keresnivalójuk, és vittek véghez ekkora pusztítást. Kilométerekről megérik az őket vonzó erőt.
- Miattam…? De… de én… - Zane láthatóan nem volt képes felfogni, mi is történik pontosan.
Görcsösen, remegő kézzel szorongatta törött vállát, ahogy könnycseppek gördültek végig az arcán. Lenéztem rá, majd pókerarcomat felvéve úgy döntöttem, ideje közölnöm vele a kegyetlen valóságot.
- Emmerik igazat mond, Zane. - Ennek hallatára zavarodottan, rémült tekintettel nézett fel a szemeimbe. – Mondd csak, mikor kaptad azt a nyakláncot Alextől? - pillantottam a nyakában vörösen vibráló lakrimaékszerre.  
- Mikor? Az mégis miért-…
- Mikor, Zane? - ismételtem meg immár nyomatékosan.
- Azt… azt hiszem úgy három nappal ezelőtt…
- Épp azt megelőzően, hogy Alexander felülírta volna a falut körülvevő rúnákat. Nem gondolod, hogy ez túl nagy egybeesés a véletlenhez?
- De-…
- Zane! - szóltam rá immár indulatosan. – Gondolkozz végre. Ezek a démonok egyértelműen rád pályáznak. Most is, ahogy itt fent lebegünk - pillantottam le a felelé nyújtózó, visító lények kupacára.
Legalább tíz imp, három bikadémon, egy szarvas démon és egy majomdémon. Esélyem se lett volna ellenük egyedül…
Érted nyúlnak. Alexander képes volt megalkotni egy démonokat vonzó kristályt… ez pedig ott lóg a te nyakadban.
- Alex sose tenne-…
- Kihasznált téged, Zane. Nézz szembe vele - közöltem kegyetlen őszinteséggel. – Te voltál a csali, ami idevonzotta a démonokat. Ezért volt körülötted annyi belőlük, amikor kiszedtelek a romok alól.
- De ha ez így van akkor… az azt jelenti, hogy anya miattam halt meg?
A hangja elcsuklott, én pedig képtelen lettem volna bármi vígasztalót mondani neki. Nem voltam jó a szavakkal, főleg nem ilyen helyzetben. A kisfiú láthatóan teljesen összeroppant a súly alatt, amit a kirakós darabjainak összeillesztése okozott. Nem mondhattam azt, hogy téved, de arra se vitt rá a lélek, hogy igazat adjak neki. Elvégre ő maga is tudta már, mi ahelyzet.
Alexander, akit ő annyira szeretett és védelmezett, kegyetlenül kihasználta őt. Én már könnyedén össze tudtam tenni a képet: miután a férfit száműzték a faluból, bosszút esküdött. Saját javára fordította Zane naivitását, belé vetett hitét, és rábízta kísérlete eredményét – egy olyan lakrimát, ami képes volt bevonzani a környező démonokat. Nem csoda, hogy képtelenek voltak elhagyni a rúnák adta védelmet. Kivéve azt, amikor Zane dühében kirohant a területről, ő végig bent volt, így folyamatosan hívta a szörnyetegeket. Minden egyes ember, aki itt meghalt… részben miatta veszítette az életét, anélkül, hogy ő tudott volna róla, az anyját is beleértve. Egy ilyen fiatal fiúval szemben ez brutális kegyetlenség volt.
- Most már érted, nem igaz? Add át azt a fiút, hogy vezekeljen a bűneiért - szólított fel Emmerik kimérten, ahogy egy aranyozott mintákkal borított kardot idézett a kezébe.
- Mégis miről beszélsz? - szegtem neki öntudatlanul is jobban magamhoz ölelve Zane-t. – Zane semmiről nem tudott. Végig a bolondjárt járatták vele. Ő senki halálát nem akarta.
- Attól még, hogy nem akarsz valamit, nem válsz mentessé a következmények súlya alól - jelentette ki ridegen, ahogy átlépte a rúnák peremét.
Tekintetemmel Hendrickosn-t kerestem a földön, de nem láttam. Por volt, és már a nap is lemenőben volt a horizonton. Csak remélni mertem, hogy azért az előző reptetést túlélte, de még jobb lett volna, ha mozogni is képes. Egyedül, főleg valakit a karjaimban tartva és démonokkal magam alatt, esélyem se volt Emmerik ellen. Minden lépéssel, amivel közelebb került hozzám, a helyzet is kilátástalanabbá vált. Nem fordíthattam hátat neki, és ha meg is próbáltam volna elrepülni biztos, hogy lelőtt volna, mint valami sérült madarat.
- Bárki mondhatja azt, hogy nem tudott valamit, miközben épp az ellenkezője igaz. Vakon hitt a gonoszban, ezért a faluban többen is meghaltak. Ugyanannyira az ő lelkén szárad minden itt elhunyt lakó élete, mint Alexanderén. Ne érts félre… én nem támogatom ezeket a bolond hívőket. Megérdemelték, hogy erővel legyen felnyitva a szemük.
Emmerik laza léptekkel folytatta az útját felénk, cseppet sem sietve. Szinte sugárzott belőle a magabiztosság és az arrogancia. A démonok tudomást se vettek róla, csak a karjaimban tartott fiú elérésével próbálkoztak. Láthatóan a nyaklánc nem csupán vonzotta őket, de azt a kevés eszüket is elvette, ami volt.
- Alexandert korábban már elkaptuk, és mindent bevallott. Azt is, hogy az a kölyök - szegte a kardját Zane felé. – A cinkosa volt. Együtt tervezték ki ezt az egészet. Ő volt az, aki megértette haraggal átitatott lelkét, és támogatta őt a falu elpusztításában.
- Én sose tettem ilyet! - kiáltott le rá Zane a sírástól elcsukló hangon. – Soha nem vetemednék ilyesmire!
- Minden gonosz azzal jön, hogy ő nem ilyen ember, amikor elkapják. Csak a saját életük számít nekik.
- Igen, idegesítenek az falusiak. Igen, dühös vagyok rájuk! Mindegyikükre mindazért, amit csinálnak, amilyen életstílust élnek. Haragszom rájuk, még most is!
- Oh. Tehát elismered, hogy-…
- De attól még szeretem ezt a falut! Tiszta szívemből… minden lakójával együtt. Én… meg akartam védeni őket - lehajtotta a fejét, és az ajkaiba harapott, ahogy az alattunk hullámzó démoncsoportot nézte. – Hittem benne, hogy változtatnunk kell a hozzáállásunkon. Hogy az igazán boldog, gondtalan élethez el kell hagynunk a régi hagyományok vak szeretetét és alkalmazkodni ahhoz, ahogy a világ változik. Alex is ebben itt, csak senki nem hallgatott rá!
- Gondtalan élet nem létezik, és ezt már neked is tudnod kéne.
- De létezhet! Én biztos vagyok benne, hogy el tudjuk érni. Hogy együtt, ha-…
Mielőtt még befejezhette volna a mondatát, Emmerik kardjának pengéje hirtelen megnyúlt. Legalább háromszor olyan hosszú lett, mint eredetileg volt, a férfi pedig két kézzel megragadva a markolatot meglendítette a fegyvert. Nem akartam hinni a szememnek, amikor a csoportnyi démont mindössze egyetlen suhintással félbe hasította. Mintha csak egy szelet húst vágott ketté, a teste se feszült bele különösebben a mozdulatba. A démonoknak hördülni se volt idejük, sötét vért spriccelve hullottak szét a darabjaik a macskaköves úton. Pár imp, akik alacsonyak voltak, megúszták a mozdulatot. Olyan erős félelem ébredt fel bennük, hogy még a nyaklánc vonzása ellenére is megpróbáltak elmenekülni. Előre léptek egyet, majd még egyet, de a húzó erő túl erős volt. A három apró termetű lény éppen visszanézett Zane-re, amikor egy következő suhintással Emmerik őket is lekaszabolta, fejük pedig tovaszállt a porba.
Néma csend következett, amit egyetlen pisszenés se tört meg. Éreztem, hogy remegnek a Zane-t tartó karjaim a fegyvermágus félelmetes alakját nézve. Fél kézzel, laza mozdulattal lendített egyet a fegyveren, ami így visszatért eredeti méretébe. Ezt követően csak leérintette a pengét a földre, kezét a markolaton pihentetve, s úgy nézett fel az égre felénk.
Jól tudtam, mi volt ez az előző jelenet, és mi volt vele a célja. Nemes egyszerűséggel azt prezentálta, hogy erőben mennyire van fölöttem, és mi vár rám, ha nem vagyok hajlandó engedelmeskedni neki. Azt pedig meg kellett adnom neki, hogy ezt nagyon hatásosan csinálta. Nekem azokból a szörnyetegekből már csak egy is komoly kihívást jelentett volna – az impek talán nem, de bármelyik másik igen.
Nem szórakozott; komolyan meg akarta ölni Zane-t, és úgy tűnt, semmi nem fogja erről lebeszélni. Ha pedig nem engedem el… ha nem adom át neki, akkor az a kard könnyen lehet, engem vág ketté következőnek. Nyeltem egyet, és éreztem, ahogy a szívem a torkomban kezdett dobogni. Én még gyenge voltam, túlontúl gyenge. Emmerik viszont… a kisugárzásából, masszív fizikai erejétől legalább egy S rangú mágus érzését keltette. Egy pöccintéssel tett volna el engem láb alól, ha úgy tartja kedve.
- Tegyél le.
Zane hangjára megrezzentem, visszatérve a jelenbe. Lenéztem rá, s egy elgyötört, mindenről lemondott arckifejezés köszönt vissza rám. A fiú a földet bámulta, teste pedig elernyedt. Már nem szorította a vállát, nem remegett; a feladás adta nyugalom vette át az uralmat a teste felett.
- Zane, ha leteszlek akkor-…
- Hadd öljön meg - felelte hidegen és érdektelenül. – Megérdemlem. Hogy lehettem ennyire bolond? Hogy nem vettem észre? Ez szánalmas… - hangja elcsuklott, ahogy felemelte a jobb tenyerét és az arcára tapasztotta. – Anya… mindenki… miattam, ők-… Meg akarok halni. Tegyél le, te vén banya…
- Örülök, hogy végre észhez tértél. Ezért megengedem, hogy gyors és fájdalommentes halálod legyen.
- Hé, mondd csak… Alex… Alex már halott?
- Természetesen - felelte a férfi ridegen és egyszerűen. – Életet életért. Én ennek a híve vagyok.
- Értem. Szóval halott. Anya is… és Alex is - elcsuklott a hangja, ahogy mosoly kúszott a szájára.
Megmagyarázhatatlan fájdalom hasított a szívembe a látványtól. Gilberto-ra emlékeztetett… ő volt az, aki ilyen könnyen és mélyen magára tudta venni mások sorsát. Aki képeslett volna ilyen naivságra, erőteljes hinni akarásra az utolsó pillanatig. Az a keserű mosoly olyan volt, mint amit tőle láttam, amikor benézett egy növényt, és emiatt majdnem véletlenül megölte anyánkat.
De nem az én ügyem volt, nem igaz? Ha meg akart halni… nem az én ügyem volt. Az ő döntése, az ő élete. Ő nem Gilberto. Senki olyan, aki az én személyes terembe bebocsátást nyert. Csak azért védelmeztem, mert… miért is?
Tudtam, hogy kellene, mégsem voltam képes rávenni magam arra, hogy elengedjem. Lazítottam a dereka köré font karomon, de aztán újra visszafogtam rá. Nem ment. Nem tudtam elengedni egy ilyen fiatal kölyköt, aki előtt még ott lett volna az egész élet, csupán hozott egy rossz döntést. Hiába akart meghalni… milyen ember lettem volna, ha csak úgy hagyom, hogy megtörténjen? Ennyire még én se lehettem önző. Legalábbis úgy tűnt, nem.
- Nem - jelentettem ki, mire mindketten rám emelték a tekintetüket. – Nem teszlek le, Zane.
- Mégis miről beszélsz? Én-…
- Ha ennyire nagy a halálvágyad, könnyíthetek rajta, Isteni Lélek mágus - nézett a szemembe fenyegetően, újra átcsúsztatva az ujjait a karja markolatjára. – Úgy tűnik, nem hatnak rád a szavak. Mégis miért véded a gonoszt? Az angyalok erejének birtokában semmi nem kéne, hogy fontosabb legyen neked, mint a rossz eltörtlése.
- Jelenleg te vagy a legrosszabb - jelentettem ki jóval magabiztosabban, mint amilyennek éreztem magam.
- Mégpedig?
- Zane még csak egy gyerek! Nem teheted ezt vele.
- Gyerek vagy sem, mit sem számít. Mindenkinek felelősséget kell vállalnia a tetteiért, legyen az gyermek, felnőtt, idős, nő vagy férfi. Ezt már korábban is elmondtam.
- Mindannyian vétünk hibákat, egészen a halálunk napjáig. Ebből tanulunk, ezek miatt tudunk fejlődni és jobbá válni. Halállal büntetni egyetlen rossz döntést hülyeség! Veled talán egyszer se történt me-…
Mielőtt végig mondhattam volna a mondatot, egy lándzsa suhant keresztül a vállamon. Belefúródott a húsomba, áttörve a lapockacsontom pedig a penge éle kijött a túloldalon. Fájdalmas sikítással eresztettem el Zane-t, a fegyver okozta lendület pedig odébb repített és felszögezett az egyik épület falára. Még mielőtt becsapódtam volna, működőképes kezemmel magam elé rántottam a táskámat, és a mellkasomhoz szorítottam. Éreztem, ahogy forró vér kibuggyan a sebből és végigcsordul a vállamon, majd azon át a karomon, le a földre. Fájdalmasan megvonaglottam, ahogy a táskát továbbra is ölelve megpróbáltam kitépni a pengét a vállamból – teljesen hasztalanul. A bal karomat fel se bírtam emelni, csak az ujjaim mozdultak egy minimálisan.
Emmerikre pillantottam, aki immár elhagyta korábbi pókerarcát. Sötét, dühös szemekkel nézett rám, ahogy kardját megszorítva felém indult. Úgy tűnik, sikerült nála elpattintottam valamit az agyában, amikor arra akartam kérdezni, ő talán egyszer se vétett hibát az életében.
- Aria, mi történik? - kérdezte Lucina, ahogy kidugta a fejét a táskámból, a pillanat hevében valódi nevemen szólítva. – Jól vagy? Vérzel!
- Te buta! - förmedtem rá a kelleténél jóval hangosabban, mire összehúzta magát. – Fuss!
- De-…
- Fuss, ha mondom!
Azzal kirántottam őt a táskából és odébb löktem. A kis szőrgombóc végiggurult a földön, végül pedig enyhe puffanással egy szikla mögött landolt. Felszabadult kezemmel felvettem Nathaniel karjának alakját, majd egy tűzlabdát küldtem Emmerikre. Bosszantó könnyedtséggel lépett el előle, és tempósabban közeledett felém. Hirtelen valami új is megjelent a szemében, valami számomra meg nem ragadható érzelem. Teste megrándult, mintha csak próbált volna visszatartani valamit, de láthatóan sikertelenül.
- Aria…? - kérdezett vissza dühtől reszkető hangon. – Egy Isteni Lélek mágus, akit Ariának hívnak, mi? Szóval te vagy az. Mekkora egy rakat szánalom vagy - nézett le rám egy gúnyos pillantással, mintha csak valami bogarat szemlélne. – Nem csoda, hogy ennyire idegesítettél az első pillanattól kezdve, hogy megláttalak.
- Ismerjük egymást…? - kérdeztem, mire a szeme megrándult, majd kardját egyenesen a fejem mellett döfte bele a falba.
Akkora lendület volt benne, hogy azt hittem, beszakad a dobhártyám a fejem mögött lévő fal behorpadásának és összeomlásának zajától. Láttam, ahogy izmos karja remeg a fegyvert tartva, a benne tomboló rengeteg indulatról árulkodva. A következő pillanatban kíméletlenül rántotta ki a vállamból a dárdát, én pedig nagyot nyögve előre dőltem, le a földre. Kezemet a sebhelyre nyomtam, tenyeremet pedig átjárta a forró vér nedves érzése. Hiába próbáltam, nem tudtam felemelni a bal karomat.
- Ó, igen. Én ismerlek téged - köpte szinte gyűlölettől átitatott hangon. – Még ha te nem is emlékszel, és eddig nem volt személyes.
- Emlékezni? Mégis mi-…
- Bullet!
A tömör írás alkotta lövedékek végighasították a levegőt, a férfi pedig szabad kezét felemelve egy pajzsot idézett maga elé. A lövedékek nagy durranással csapódtak bele, és azonnal semmivé is lettek. Amint megállapította, hogy a veszély elmúlt, el is tüntette a védelmét. Én viszont a lehetőséget kihasználva hatalmasat rúgtam az előttem magasodó férfi ágyékába, ha már a karjaimat használni nem tudtam, és távolságon belül volt. Még én magam is meglepődtem, hogy sikerrel jártam, de úgy tűnt, személyazonosságom eléggé felbosszantotta ahhoz, hogy leengedje a védelmét. Fájdalmas, dühös nyögéssel kapott a sérült testrészéhez, majd a következő másodpercben el is suhant a fegyvere az orrom előtt. Alakváltással pocokká változtattam magam, a hirtelen méretcsökkenés eredményeképp pedig megúsztam a lefejezést. Az épület szabályosan kettévált mögöttünk hangos robajjal összeomolva. Megpróbáltam elbújni a romok között, és meglepő módon sikerült is. valahol olyan érzésem volt, mintha Emmerik egérutat adott volna. De ennek nem lett volna értelme.
- Szóval csak életben vagy még, vénember - suttogta, ahogy a romok közül vérző fejjel kimászó Hendricksenhez fordult.
Emmerik teste remegett, még jobban, mint korábban. Hol ellazított a markolat szorítását, hol még jobban ráfogott. Én csak próbáltam magam kifújni az egyik törmelék takarásában. Elfuthattam volna… de Lucinával mi lett volna? Na, meg Zane-el és az öreggel? A fene egye meg a jó szívemet! Ebbe fogok beledögleni.
Ahelyett, hogy elfutottam volna, csupán ismét eredeti alakomba változtattam magam. Ki keleltt találnunk egy tervet. Hendrickson már ébren volt, bár láthatóan csúnyán sérült. Legyőzni biztos nem tudjuk, de együtt talán valahogy csapádba csalhatjuk.
- Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak feküdjek… amikor a falum egyik lakójának élete a tét - jelentette ki, ahogy a kiálló kövezetbe kapaszkodva előrébb botorkált.
- Mégis miért védelmezitek ennyire mindketten ezt a bűnös kölyköt? Rengetegen haltak meg az ő ostobasága miatt. Ne állj az utamba, te álszent Istenség.
- Nem látod az ellentmondást a saját szavaidban, fiatal úr? - kérdezte vissza azt, ami már nekem is oly régóta az eszemben volt.
Tekintetemmel Lucinát kerestem, és megkönnyebbülten tapasztaltam hogy volt annyi esze, hogy a rúnákon belülre menjen. A kislány mellett állt, aki korábban Zane jó barátjának tűnt.
zane maga nem messze állt tőlünk, továbbra is szinte kővé dermedve, kifejezéstelenül bámulva maga elé. Görcsösen szorongatta a felkarjait, arca viszont az abszolút érzelemmentességet mutatta. Teljesen összeroppant.
- Szavaimban nincs semmi ellentmondás - jelentette ki, ahogy karját felemelte és egyenesen az öreg felé szegezte. – Elpusztítom a gonoszt, aztán távozok.
- Gonoszt? Zane nem más, mint egy szerencsétlen áldozata egy megbordult elméjű ifjú játékának. Valóban elhiszed, amit mondott neked?
- A halála előtt mondta - érkezett a rideg felelet, és láttam, ahogy Hendrickson teste megrándul a halál szóra. – Az emberek legalább a haláluk előtti pillanatban őszinték szoktak lenni. Ez a kölyök vele együtt tervelte ki a falu eltörlését… pusztulnia kell, ha pedig védelmezitek, ti is vele mentek. Ha nem is tudott volna a tervről, az se változtat a tényen, hogy ő hordozza a démonhívó lakrimát. Ugyanúgy az ő hibája a többi falusi halála.
Alig, hogy befejezte a mondatát, már pördült is felém és kardjával keresztülvágta a tűzlabdát, amit ellene küldtem. A penge olyan volt, mintha felszívta volna a hőt, és egy pár másodpercig mélyvörös fényben izzott, majd visszatért a megszokott vas hideg szürkés színe. Azt már mondanom se kell, hogy a forgatóját egy karcolás se érte.
- Te beteg vagy - csúszott ki a számon a megjegyzés kimért, magabiztos hangon. – Egy beteg férfi, aki megváltónak képzeli magát. Itt az ellentmondás a szavaidban. Ítélkezel afelett, kinek kell meghalnia, és ki élhet tovább, mit sem tudva a múltjukról, a cselekedeteik okairól vagy szándékaikról. Nem látod meg az igazi személyt, csak a tetteket. Itt senki nem képzeli magát Istennek… csak te magad. Azt akarod tudni, miért védelmezzük Zane-t? Azért, mert még előtte áll az élet. Csak egy szörnyeteg akarná elvenni valaki életét egy rossz döntésért.
Emmerik pár másodpercig csak nézett rám, majd megindult felém. Ahogy közeledett, én úgy hátráltam, próbálva tartani egy jó négy méternyi távolságot. Éreztem a belőle áradó gyilkos szándákot még anélkül is, hogy aurát tudtam volna olvasni.
- Az erős ítélkezik, a gyenge pedig elfogadja az ítéletét. Ez az élet rendje. Azért lettem erős, hogy a gonoszok között igazságot hirdethessek.
- Hogy tudsz gonosznak nevezni egy tíz éves kort is alig betöltött gyereket? Nézz rá! - lendítettem a karom a kővé dermedt fiú felé. – Szerinted így reagálna az, akinek az volt a célja, hogy elpusztítsa a faluját? Teljesen összetört mentálisan. Ha ennyire megrögzötten harcolni akarsz a gonosz ellen, akkor a hozzá hasonlóakat kéne megvéd-…
Nem jutottam a mondatom végére. Az utolsó pillanatban rántottam ki a tőröm a zsebemből, hogy minimálisan felfogjam a derekam felé jobbról hasító kardcsapást. Észre sem vettem, mikor növelte meg ismét a kardja hosszát, és csupán a szerencsén múlt, hogy nem szelt ketté. Akkorát lökött rajtam, hogy a testem ágyúgolyóként csapódott az egyik épület falába, magamra rántva a súlyos törmelékeket. Még a levegő is kiszorult a tüdőmből, ahogy próbáltam lenyomni magamról a súlyokat.
- Pont te beszélsz a gyengék védelméről? Te, aki annyi ember életét elvetted már? Na ne röhögtess - Arcát ugyan nem láttam, de közeledő hangjából jól kivehető volt a le nem nyugvó harag, és egy furcsa remegés is. – Megszámolni se tudnád, hány ember élete szárad már a te lelkeden. Akkor meg minek véded most ezt a kis pondrót, akinek még meg is lenne az oka a halálra? Ő maga mondta, hogy öljem meg.
- Meg tudom számolni… - nyögtem, lelöktem magamról az egyik törmeléket, majd még egyet; bár meg kell hagyni, csupán egy normálisan működő kézzel nagy kihívás volt kiásni magam. – Éppen huszonegyen vannak. Minden nap, minden éjjel… újra és újra végigszámolom őket.
Megpróbáltam felülni, de elképesztő fájdalom hasított a korábbi vállsérülésembe. Felsikítottam és megrándult a testem, ahogy a férfi felettem termett, s a sérülésbe nyomta a korábbi dárdát. Sőt, mi több, még meg is forgatta benne. Gyors volt – túl gyors, és túl erős. Esélyem se volt ellene, hiába vonaglottam alatta. Még a hasamra is rátaposott, hogy biztosan kiszorítsa a tüdőmből a levegőt.
- Kisasszony! - kiáltotta Hendrickson a sérülésétől kimerült, fáradt hangon, de Emmerik csupán csettintett egyet, és máris egy keserves ordításra váltott a hangja.
Nem láttam, mi történt, de nem is volt rá szükség. A fegyvermágus úgy idézgette, irányította és cserélgette a fegyvereit, mint amilyen könnyedén és automatikusan lélegzik az ember. Hosszú évek óta lehetett már az iparban, és ezt maximálisan kihasználta.
Hirtelen átkozni kezdtem az egész helyzetet, hogy valaha idejöttem ebbe a nyomorult faluba és segíteni akartam nekik. Ki kellett volna maradnom ebből az egészből, és miután megláttam, mi a helyzet, valaki másra hagyni. A rohadt életbe…
- Ő nem… nem bűnös. Zane… Zane anyja az életét adta érte. Azért halt meg, hogy ő tovább élhessen. Nem megmondtam, te kis köyök? - kiáltottam el magam, ahogy ráfogtam a belém álló dárdára. – Többet ért a te jövőd neki, mint az ő élete! Ne dobd el magadtól a jövőd. Belegondoltál egyáltalán, mennyire pofátlan, amit csinálsz? A saját édesanyád emlékeit és tetteit gyalázod meg a viselkedéseddel!
A mondatom vége végül elfojtott nyögésbe torkollt, ahogy Emmerik rezzenéstelen arccal ismét megforgatta a vállamban a fegyverét. Reszkető, görcsösen markoló kézzel szorította a markolatot, sötétté vált, dühös szemei pedig szinte lyukat égettek belém.
- Huszonegy, mi? - kérdezett vissza fagyosan, a beszédem többi része fölött gyakorlatilag átugorva. – Szar a humorérzéked… majd mondd el azoknak is, akiket a túlvilágon látni fogsz. Bár ha létezne is olyan hely, hogy menny és pokol, te úgyis az utóbbiba kerülnél.
A következő pillanatban egy kő pattant le Emmerik fejéről. A férfi egy ideig észlelhető döbbenttel nézett maga elé, majd lassan, szinte lassított felvételre emlékeztető módon megfordult. Zane állt mögötte, egész testében remegve, egy marék kavicsot tartva a kezében. Úgy nézett ki, bármelyik pillanatban összeroskadhatott, gyenge, törékeny, mégis valahol határozott. A legjobbat próbálta kihozni magából, amit csak tudott.
- Ne… ne bántsd őt! - utasította félelemtől elcsukló hangon. – Neki… neki semmi köze ehhez. Ahogy Lucinának se. Ahogy senkinek közülünk! Már én is belátom. Alex volt… Alex átvert mindenkit, és pusztulást hozott ránk. De nekem ehhez semmi közöm! Miért nem tudsz meghallgatni? Miért nem akarod meghallani az én véleményem? Szeretem ezt a falut! Soha, de soha nem ártottam volna senkinek. Soha nem próbáltam volna elpusztítani azt a helyet, amit anyám ennyire szeretett! Én… nem akarok meghalni ilyen ostobaság miatt!
Emmerik bámult rá egy ideig, figyelmen kívül hagyva a szenvedésem, majd felemelkedett. Öklével rácsapott egyet a vállamban díszelgő fegyverre, a lökéshullám pedig úgy éreztem apró darabokra zúzza a már egyébként is megsérült csontjaimat. Felhördültem és fekvésben összegörnyedtem, amennyire csak tudtam. Borzalmasan fájt a sérülés, annyira, hogy még gondolkodni se maradt erőm. Teljesen eltompította és vörösbe borította az elmém a szenvedés. Meg kellett volna mozdulnom, de nem tudtam. Sőt… talán nem akartam?
Megráztam a fejem, még több port kotorva a hajamba. Mozdulj, testem… mozdulj a francba már! Tennem kellett valamit. Nem halhattam meg ilyen szánalmasan, és ő se hagyhattam meghalni, amikor végre elhatározta magát!
Dühödten lendítettem egyet a karomon, és minden erőm beleadtam az utolsó tűzlabdára, ami kitelt tőlem. Nevetségesen festettem a földre leszögezve, és még a célzást se sikerült ebből a helyzetből jól kiviteleznem. Nem sokon múlott ugyan, hogy betaláljon, de Emmerik ellépett a csapás elől, majd újra felém fordult. Teste elernyedt, mintha a korábbi görcsös mozdulatok nem is lettek volna.
- Úgy tűnik, te tényleg nem tanulsz semmiből - hallottam az érzelemmentes hangját, majd visszafelé, az irányomba közeledő lépteit. – Beszédem lett volna még veled ennek az egésznek a végén, de már nem érdekel. Teszek rá. Pusztulj te magaddal szemben is őszintétlen, romlott, hamis angyal!
Lehunytam a szemem, ahogy megláttam a felettem villanó kardot. Vártam a fájdalmat, de nem érkezett; helyette egy éles, fémes csattanást hallottam egészen közelről. Felnéztem, és egy testes, magas férfi állt előttem, maga előtt tartva egy legalább két méter magas pajzsot. Zöld köpenyt viselt és barna haja volt, de hátulról ennél többet nem tudtam megállapítani. Nem tűnt ismerősnek se a kisugárzása, se a hangja.
- Pár percre hagy téged egyedül az ember, és máris túltolod… nyugodj le, Emmerik - jegyezte meg az idegen kedves, nyugodt és csitító hangon. – Megint elvesztetted a kontrollt az érzéseid felett.
Csupán ennyit mondott, mielőtt eltüntette a pajzsot. Olyan volt, mintha mindez csupán az egyik ujján viselt gyűrűből érkezett volna. Fél pillanattal később a dárda eltűnt a vállamból, én pedig összerándulva, szemeimet becsukva a sebhelyhez kaptam. Egy gyengéd érintést éreztem a hátam alatt, majd az idegen felsegített ülési pozícióba. Ekkor végre lehetőségem nyílt rendesen is megnézni magamnak, és valahogy teljesen más arca volt, mint azt korábban elképzeltem.
Kora ötvenes éveiben járhatott. Ráncosodó arcát sűrű borosta borította, szemei pedig meglepően kedves, mogyoróbarna színűek voltak. Úgy mosolygott rám, mint egy régi ismerősre, pedig biztos voltam benne, hogy sose találkoztunk még. Mégis… valahogy hirtelen nyugalom járta át a testem, mintha csak ráébredtem volna: mostantól rendben lesz minden. Allrick ugyan alakváltó volt, akárcsak én, de az ő kisugárzását ezer közül, bárhol és bármikor felismertem volna. Ez a férfi egy teljesen más személy volt, mégis ilyen nyugtató hatású.
- Ez elég csúnya lett - sóhajtotta a fejét csóválva, ahogy a felszakadt anyagon át megvizsgálta a sérülésem. – Emmerik, majdnem megölted szerencsétlent.
- Ha nem leptél volna közbe, már rég halott lenne.
- Még szerencse, hogy megtettem.
- Nem az. El az utamból, Colton! - parancsolt rá, de hangjában egyfajta furcsa feszültséget véltem felfedezni.
Mintha tisztelte volna ezt a bizonyos, ezek szerint Colton nevű férfit, és nem akart volna nézeteltérésbe kerülni vele. Ha nem így lett volna, már rég aktiválhatta volna azt a furcsa, mágikus kardot, és bevihetett volna egy következő csapást. Ehelyett tett egy fél lépést hátra, fegyverét pedig egy kicsit lentebb engedte.
- Bocsi kölyök, de eszemben sincs - mosolygott jókedvűen, miközben még a szabad kézfejét is jobbra-balra ingatta egy kicsit. – Nem szeretném látni, ahogy még több vér folyik. Egy ideje már figyellek titeket az erdőből. Hallottam és láttam mindent… túllőttél a célon, Emmerik. Kisgyerekeket nem ölünk, ahogy nem keverjük bele a munkába a személyes érzéseinket se. Tedd el szépen a kardod és hűtsd le magad.
- Kizárt! Ezek itt gonoszok, a kölyök is, és ez a ribanc is. Én-…
- Emmerick. Tedd el a kardod.
A szavak a korábbi meleg, lágy hangból olyan éles váltással léptek át hideg, parancsoló stílusba, hogy még én is megrezzentem ijedtemben. Colton kifürkészhetetlen tekintettel meredt egyenesen a fegyvermágus szemeibe, akinek mintha egy izzadtságcsepp csordult volna végig a homlokán. Kézfeje apró remegésről árulkodott, végül szitkozódott valamit az orra alatt, amit nem értettem, és egy villanással eltüntette a hatalmas fegyvert a dimenziójában; meg a maradékot is, amiket korábban használt vagy körbedobált.
- Köszönöm - mosolyodott el ismét a megmentőm, mintha mi sem történt volna. – Látod, megy ez neked, ha akarod.
Társa nem is válaszolt, csak dühödten felrúgott egy méretes követ, aztán helyet is foglalt rajta. Elfordult tőlem, és nem volt hajlandó felénk nézni. Fogalmam sem volt, mi a fészkes fene történhetett, de egyet tudtam: csodával határos módon megmenekültem.
- Nézd el neki. Egy kicsit hisztis csak, ennyi az egész.
- Majdnem megölt. Ezt maga se gondolhatja komolyan - pillantottam fel rá, ő pedig csak hangosan és jóízűen elnevette magát.
- Való igaz, elég közel volt. De Emmerik nem rossz ember, csak hajlamos túl sok teret engedni a személyes érzéseinek. Neked semmi közöd nem volt ehhez az egészhez, és ezt ő is tudja. Mégis túllőtt a célon, és elvesztette szem elől, ami miatt valójában idejött. Igazán nagy az igazságérzete… talán egy kicsit túl nagy is.
- Talán? - kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.
- Na, jó, maradjunk annyiban, hogy bőven túl nagy.
- Maga… mégis ki maga pontosan? Találkoztunk már?
A férfi pár másodpercig az arcomat fürkészte pókerképpel, majd ismét elmosolyodott. Nem tudtam kiolvasni, mire gondolhatott.
- Igaz is, elfelejtettem, hogy be kell mutatkoznom. Colton vagyok. Örülök a találkozásnak, Aria Hillen - nyújtott kezet, majd önkényesen kezet is rázott velem, mielőtt én magam megemeltem volna a tenyerem.
- Honnan-…
- Oh, hát ez a kiskutya? - szakított félbe, ahogy észrevette a romok között felénk baktató Lucina-t. – A társad?
- Aria! Aria, jól vagy? - sietős léptekkel szaladt felém, olyannyira, hogy út közben még meg is botlott kétszer, és vetett egy bukfencet.
Mikor végre elért engem, felmászott a lábamra és az ölembe gömbölyödött, fejét nekidörgölve a mellkasomnak. Még ilyen ramaty állapotban is eleresztettem egy félmosolyt a látványra anélkül, hogy észrevettem volna. Csak akkor jutott el a tudatomig, amikor a szemem sarkából észrevettem, Colton milyen mosollyal néz rám.
- Örömmel látom, hogy rendben vagy. Még egy társat is találtál magad mellé.
- Mégis honnan tudja a nevem? - tettem egy újabb próbát a megkérdezésére.
- Híres vagy, Aria. Ennyi az egész - vigyorodott el.
- Mégis mit-…
- Oké, itt az ideje megvizsgálni a többieket is. Merre van a falu öregje? - pattant fel mellőlem, majd kezét a homlokához emelve körülnézett. – Hé, kölyök!
Zane-nek kiáltott, aki az egyik rom mellett térdelt, egy alakkal maga előtt. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy az illető Hendrickson lehetett. Megpróbáltam felkelni, de olyan fájdalom hasított a vállamba, hogy még féltérdre se tudtam felegyenesedni. Csak sziszegve ültem a földön, Lucinával a kezemben.
- Hé, hé, ne mondtam, hogy felkelhetsz! Ne erőltesd meg magad - fordult hozzám Colton egy pillanatra, majd sietős léptekkel Hendricksonhoz kocogott. – Zane, igaz? Él még az öreg? Remélem, igen!
- Én… én nem tudom… nem ébred fel. Én… ha ő… - hebegte, mire válaszul Colton a fejére tette a kezét.
Laza mozdulatokkal összeborzolta a haját, mintha csak vigasztalni akarta volna. Akkora váltást hozott az eseményekbe, meg egyébként a hangulatba az érkezése, hogy teljesen elvesztettem a fonalat. Mintha pár pillanattal ezelőtt nem lettem volna a halál torkában, ahogy Zane és Hendrickson sem. Egyszerűen nem értettem, mi és miért történik. Ismerték egymást, vélhetően társak voltak, de-…
- Emmerik, az Istenek szerelmére - sóhajtott fel lemondóan, ahogy a továbbra is duzzogó srácra nézett. – Értékelem, hogy elkerülted a létfontosságú szerveket nála és Ariánál is, de tényleg túllőttél a célon! Szegény öregember így is fél lábbal a sírban volt már. Igazán visszafoghattad volna magad.
- Pofa be - mordulta a szőke férfi, bennem pedig csak ekkor tudatosult valami érdekes és igazán fontos.
Valójában… Emmerik nem is adott bele mindent, nem igaz? Így visszagondolva rengeteg lehetősége lett volna arra, hogy megöljön engem egyetlen vágással, mégse tette. Láttam a szemében, az arcán, mennyire a halálomat akarja, mégse vette el az életem. Igaz, nem kételkedtem benne, hogy megtette volna, ha Colton nem lép közbe, de többről volt itt szó.
A fegyvermágusra néztem, aki még csak felém se fordította a fejét. Mindezeket figyelembe véve… olyan lett volna, mintha a történtek ellenére végig próbálta volna visszafogni magát. Mintha azon lett volna, hogy valahogy megragadja az elszabadult érzelmeit, és kontrollt vegyen felettük, csak nem sikerült neki. Elvégre eredetileg se nem értem, se nem Hendricksonért jött. Sőt, igazából Zane-t is lett volna esélye megölni, hiába próbáltuk védelmezni. Mintha végig… hezitált volna a viselkedése ellenére?
Egyszerűen nem tudtam megérteni, mi járhatott a fejében. Honnan tudtak rólam? Mit jelentett amikor Colton azt mondta, híres vagyok? Honnan ismernek engem? Nem emlékeztem rá, hogy valaha találkoztam volna velük.
- Liam! Szükség lenne egy segítő kézre! - kiáltott az erdő felé az idős férfi, kezével tölcsért formálva a szája elé.
Nem telt bele fél percbe, és a bokrok közül egy magas, de vékony testalkatú férfi lépett elő. Nem igazán tűnt harcra specializálódottnak; fizikai erőben egyértelműen Colton és Emmerik alatt állt. Rövid, türkizkék haja volt és ugyanilyen színű, gondterheltségről árulkodó szemei. Úgy mászott ki az erdőből, mint akit kötélen rángatnak kifelé az akarata ellenére.
- Komolyan már… muszáj ezt? - morogta az orra alá, ahogy gyanakodva nézegetett jobbra, balra, és a háta mögé is. – Nincs több démon, igaz?
- Nincs - felelte Emmerik ridegen, továbbra se mozdítva a fejét.
Liam ránézett, majd mélyen felsóhajtott a fejét csóválva.
- A Főnök nem fog örülni, Emmerik.
- Pofa be - morranta rá is ellenségesen, ahogy váltott egyet keresztbe rakott lábán és összefonta a karjait.
Liam rám és Lucinára nézett, szemei pedig messziről is láthatóan kikerekedtek. Mire egyet pislogtam, már előttem is volt, és az egyik kezemet megragadva közelebb hajolt hozzám.
- Aria! Istenem, még így sebektől borítva is gyönyörű vagy. Ez a dús haj, azok az átható, narancssárga szemek, a hófehér bőröd… te tényleg egy igazi-…
Nem sikerült neki befejeznie a mondatot, ugyanis akkora lendülettel fejeltem meg, hogy hátradőlt. A lábaim használatához túl fáradt voltam, a bal karom pedig nem jött számításba a vállsérülés miatt, a jobb Lucinát tartotta - de valahogy meg akartam tőle szabadulni. Borzalmasan kényelmetlen érzést keltett bennem, hogy így belemászott a személyes szférámba. Összezavarodva, undorral és némi érdeklődéssel vegyes tekintettel bámultam rá.
- Ne gyere ilyen közel, te perverz…
- Perverz? Az micsoda? - kérdezte Lucina ártatlanul, mire csak szabaddá vált kezemmel megpaskoltam a fejét.
- Nem kell tudnod. Egyelőre nem.
- Ó igen, ez a fejelés… tele energiával, tele szenvedéllyel, még így sérülten is! Tetszik! - ült fel a földről, még a hüvelykujját is felmutatva.
Abszolút elvesztettem a cselekmény fonalát attól a pillanattól kezdve, hogy Colton felbukkant, Liam pedig csak rátett még egy lapáttal. Annyira könnyelműek és lazák voltak a korábbi pusztítást követően, hogy teljesen megborították a bennem kialakult hangulatot. Szinte már jobban örültem volna neki, ha ők is ránk pályáztak volna. Szorongással töltött el, amikor nem voltam ura a helyzetnek vagy éppen nem értettem, mi történik körülöttem. Ez pedig éppen ilyen volt.
Liam a vállamra nézett, mikor végre túljutott az arcom szépségén, és lelkesből egy pillanat alatt váltott haragosba.
- Emmerik! Mégis mit jelentsen ez?! Hogy tehetted ezt vele? Visszafoghatnád a szexuális szadizmusodat!
- Nekem nincs is olyanom, te marha! - kiáltott vissza Emmerik dühösen. – Ne magadból indulj ki!
- Én mazoista vagyok, az teljesen más! Én nem okozok fájdalmat, azt akarom, hogy nekem okozzák!
- Aria, mi-…
- Ne hallgass rájuk. Csak felejtsd el. Bármit is hallasz, felejtsd el - jegyeztem meg hidegen, ahogy megpróbáltam eltakarni a füleit, de egy kézzel nehéz volt. – Mekkora idióták… - csúszott ki a számon anélkül, hogy észrevettem volna.  
- Fiúk, ha nem zavarna titeket, valaki itt éppen haldoklik! - szólt közbe Colton teljes nyugalommal.
- Haldoklik?! - kérdezett vissza Zane kétségbeesetten.
- Ugyan, ne aggódj. Ha Liam végre befejezi a flörtölést, egy pillanat alatt összevarrjuk - mosolyodott el ismét kedvesen, ahogy az eszméletlen férfit kicsit feljebb emelte.
- De Aria is-…
- Én jól vagyok, ráérek. Tűnés! - parancsoltam rá, amint felém fordította a fejét.
Liam elvigyorodott, amiben mintha több lett volna, mint puszta perverz öröm, de nem láttam meg a mögöttes tartalmát. Sietős léptekkel Hendrickson mellé kocogott, majd letérdelt és a hasi sérülése fölé emelte a kezét. Nem láttam így nem tudhattam, mivel szúrta meg Emmerik, de félelmetes mennyiségű vér terült már szét alatta.
Liam tenyeréből halvány, kékes fény áradt, majd fokozatosan egyre erősödött. Döbbenten figyeltem, ahogy a fény lassan az öreg egész testét beborítja, sebei pedig fokozatosan halványodnak, majd tűnnek el nyom nélkül. Fél perc se telt el, és csak a rászáradt vér maradt ott a testén és a ruháin.
- Ezt… hogy…? - hebegte Zane, ahogy óvatosan megérintette a korábbi sérülés helyét az öreg hasán.
- Pont így - felelte a gyógyító, s azzal a lendülettel Zane homlokára nyomta a kezét. A fény ismét felvillant majd körbeáramlott a kölyök körül, eltüntetve az apróbb zúzódásait és vágásait, valamint a vállán lévő törést beforrasztva.
Miután mindkettejükkel megvolt, visszasétált hozzám és leült elém. Gyanakodva méregettem, ahogy a vállam felé nyújtotta a kezét, készenlétben arra, hogy felpofozzam, ha rossz irányba tévedne. Elvárásaimmal ellentétben azonban valóban csak a sérült részre tette a kezét, majd felizzott a korábbi fényesség. Érintésére meleg, kellemes és nyugtató érzés járta át a testem és éreztem, ahogy a vállamon keletkezett sérülés fokozatosan összehúzódik. Nem telt bele öt másodpercbe, és a szúrás okozta törés nyomáról csak a felsőmön ejtett szakadás árulkodott. Elképedve néztem fel Liamre, aki csak büszkén elvigyorodott.
- Egy ilyen gyönyörű hölgynek bármikor bármit- hajolt meg drámaian. – Begyógyítottam a sérüléseid és lenyugtattam a tested, de a kimerültségen csak az alvás segít. Társaságban jobban alszik az ember, ha gondolod, én bármikor szívesen-…
- Köszönöm, jól leszek - szakítottam félbe határozottan, majd a többiek felé néztem.
A falusiak még mindig a rúnák mögött ácsorogtak, láthatóan teljesen összezavarodva. Nem voltak vele egyedül; én se tudtam, mégis mi történt pontosan, vagy történik éppen most. Kijöhettek már? Voltak még körülöttünk démonok? Bár nem úgy viselkedtek, mintha egy is lett volna…
- Liam - szólítottam meg, mire akkora lendülettel fordult vissza hozzám hogy azt hittem, kitörik a nyaka. – Kik vagytok… és mit kerestek itt?
Liam nézett rám pár pillanatig, majd elmosolyodott. Mosolya viszont se nem flörtölős, se nem együgyű nem volt; együttérzést és sajnálatot olvastam ki belőle egy röpke pillanatig. Elfordult tőlem, és felkelt a földről, miközben leporolta magát.
- Csak egy csapat mágus, akik démonok irtására specializálódtak.
- De nem is vagytok Isteni Lélek mágusok…
- Annak kell lennünk ahhoz, hogy démonokat ölhessünk? Nem hiszem - vonta meg a vállát, majd kezet nyújtott nekem. – Az ambíció és a képességek a fontosak. Az, hogy milyen mágiával játssza a lapjait valaki, már részletkérdés. Gyere.
Elfogadtam a segítséget, ő pedig óvatosan felhúzott a földről. Megmozgattam a vállam és a karom, de megálltam, hogy elismerő pillantást vessek rá. Legalább olyan jól gyógyított, mint Rafael alakjával lehetséges volt – bár biztos voltam benne, hogy nem alakváltó alapú mágiát használt. Ez valami olyan gyógyító mágia volt, amivel még nem találkoztam korábban.
- …Köszönöm - feleltem végül kurtán, mire kajánul elmosolyodott.
- Ha igazán hálás vagy, egy csókkal-…
- Azért jöttetek ide, mert hallottatok a démonokról, vagy a falu hirtelen külvilágtól elzáródása miatt?
Inkább nem is bajlódtam azzal, hogy reagáljak az engem nem érdeklő, idióta megnyilvánulásaira. Mindenkinek jobb volt így.
- Mindkettő - mutatta fel két ujját helyeslő bólogatással. – A Főnök tudott a rúnákról, amik a falut körbeveszik, és a démonok aktívságáról ezen a területen. Amikor meghallotta, hogy egy ideje nincs hír a faluról, rögtön ideküldött minket és láss csodát, igaza lett. Bár el kell ismernem, én nem bírom őket - sóhajtott fel lemondóan. – Baromi ijesztőek a démonok! Az a sok forma, amit felvehetnek, a brutális képességeik… rémálmaim vannak tőlük, amikor egyedül alszok!
- Egyébként se tűnsz egy nagy harcosnak.
- Ez szíven ütött - kapott a mellkasához fájdalmas arccal, majd újra elmosolyodott. – De így van. Én a csapatunk gyógyítója vagyok. Colton a Főnök legjobb barátja, hosszú évek óta űzi már az ipart. Emmerik… nos, ő pár éve került a Főnök szárnyai alá.
- Ki ez a Főnök, akit ennyire emlegetsz? - kérdeztem rá immár elunva, hogy sokadjára is csak rendes név nélkül hozza fel.
- Semmi közöd hozzá - szólalt meg hirtelen a fegyvermágus, ahogy felkelt a kövéről, de nem fordult felénk. – Ne mond neki túl sok mindent, Liam. Tudod, mivel járhat.
- Nocsak, hirtelen már aggódsz érte? - vigyorodott el kajánul, mire egy gyilkos, sötét pillantás volt a válasz. – Viccelek, haver, viccelek. Ne legyél ilyen harapós. Egyébként azt kell, hogy mondjam, Emmeriknek igaza van. Nem tartozik rád, ki a főnökünk… majd ha eljön az ideje, úgyis megtudod.
- Ez azt jelenti, hogy találkozni fogunk még?
- Biztos vagyok benne, hogy fogunk - szólalt meg Colton, immár felénk sétálva.
Csak ekkor vettem észre, hogy a falu lakói már elhagyták a rúna védelmét, és körülállták vezetőjüket, na meg a kis Zane-t.  Colton az egyik ujján pörgette a nyakláncot, ami korábban még a srác nyakában lógott. Már nem volt vörösen izzó fénye, teljesen elsötétedett - úgy nézett ki, mintha kisült volna. Ez valahogy nyugalommal töltött el, és még egy kis sóhajt is elengedtem.
- Előbb vagy utóbb biztos. Remélhetőleg már más körülmények között.
- Emmerik korábban azt mondta, én lehetek az, akiről beszéltek. Az-…
- Alexander támadott rád, amikor a faluba be akartál jönni - vágott közbe az emlegetett férfi. – Azt mondta van itt egy Isteni Lélek mágus, aki az útjába akar állni. Azt hitte, közénk való vagy.
- Mi lett vele? Tényleg megölted?
- Igen - érkezett a rideg felelet. – Neki pusztulnia kellett. Ahogy a kölyöknek is kellett volna.
- Ugyan már, Emmerik, ne kezd megint - sóhajtott fel Liam a hajába túrva. – Egy tizenéves kölyökről beszélsz. Csak egy naiv áldozat volt ebben az egészben. Láthattad, milyen őszinte volt a félelme és a bűntudata. Előtte még az egész élet, hogy kijavítsa a hibáit.
- A halottakat akkor se fogja tudni visszahozni - pillantott a tömegre.
A korábbi copfos kislány, aki elsőnek odarohant Zane-hez, mikor beértünk a templomba, éppen sírva ölelgette őt. Eleresztettem egy félmosolyt, mire a szemem sarkából láttam, hogy Colton és Liam is bárgyún elvigyorodik.
- Mi van? - szegtem nekik, de ignorálták a kérdésem.
- Mindannyiunk életében vannak emberek, akiket elvesztettünk. A holtak sose térnek vissza - bólintott Colton egy kedves, kimért mosollyal. – Neked is vannak ilyen emberek az életedben, Emmerik.- A férfi arca megrándult a válaszra, és egy agresszív mozdulattal hátat fordított nekünk. – Mindannyian a hibáinkból, veszteségeinkből és bukásainkból tanulunk. Meg kell tanulnod meglátni a tettek mögött álló embert és annak lelkét. Ne legyél ilyen tárgyilagos.
- Nem hallgatom tovább ezt a baromságot. Végeztünk, nem igaz? Fogd azt a szar nyakláncot, és húzzunk innen.
Azzal a lendülettel pedig el is indult előre, vissza a fák közé, felénk se fordulva. A két velem maradt férfire néztem, akik egy megértő mosollyal bámultak utána. Nem értettem a közöttük fennálló köteléket, és hogy miért tudják neki elnézni ezt a viselkedést – de talán nem is akartam. Nem az én dolgom volt. Én biztosan nem lettem volna képes ilyesmit megbocsátani vagy elengedni. Bármilyen cél érdekében is tette, a fegyvermágus ráerőltette másokra a saját akaratát és istenként próbált ítélkezni. Ahogy Hendrickson is mondta: közlünk ő volt az egyetlen igazán gonosz.


A hozzászólást Aria Hillen összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jún. 24, 2019 7:50 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Aria Hillen
Alakváltó mágus
Alakváltó mágus
Aria Hillen


Hozzászólások száma : 450
Aye! Pont : 0
Join date : 2015. Nov. 25.
Age : 28
Tartózkodási hely : Jobbára a konyhában vagy akörül

Karakter információ
Céh: Soaring Gryphon
Szint: 15
Jellem: Kaotikus Semleges

Aria Hillen Empty
TémanyitásTárgy: Re: Aria Hillen   Aria Hillen Icon_minitimeHétf. Jún. 24, 2019 2:04 pm

- Nem várom el, hogy bocsáss meg neki.
- Az jó, mert nem is fogok.
- Milyen őszinte. De azért annyit higgy el nekünk, hogy nem egy rossz ember - tette a kezét a fejemre, majd egy laza mozdulattal megsimogatta a hajam.
Mielőtt még el tudtam volna csapni a kezét, már el is emelte rólam.
- Emmeriknek problémái vannak azzal, hogyan uralja az érzelmeit. Jót akar a világnak… elvakultan jót, olyannyira, hogy a legkisebb gonosz után is mások pusztulását kívánja. Ez szembemegy a saját tetteivel is, de nem érdekli. Szegény fiú egy olyan világot akar elérni, ami sose fog létezni. A gonosz eredendően benne van mindenkiben… a démonok ott bujkálnak bennünk, és csak rajtunk múlik, mennyire tudjuk kordában tartani őket. A rossz döntéseink sorozata adja meg ehhez a kulcsot a démonaink hajhászása során. Ha pedig egyszer végre sikerül megragadnod, amit üldözöl, sokkal könnyebb lesz kordban tartanod. Mit gondolsz, neked sikerült már?
Ismét olyan mosollyal nézett le rám, amit nem tudtam hová tenni. Hazudni akartam, mégse jöttek a hamis szavak a számra. Ajkaimba haraptam, majd lehunyt szemmel szólaltam meg, mintha csak harapófogóval húzták volna ki belőlem a szavakat.
- … Nem… még nem… - morogtam magam elé.
- Ha már erre rájöttél, akkor jó úton vagy - koppintott fejbe még egyszer, aztán laza léptekkel elindult az erdő felé. – Sokszor el fogsz bizonytalanodni, de ne térj le erről az útról. Ha mégis, keresd meg a visszavezető utat. Biztos vagyok benne, hogy a kis társad nagy hasznodra lesz ebben, mikor idősebbé válik.
- Várjatok! Én még mindig nem értek semmit - szóltam utána, de csak a válla felett pillantott vissza rám. – Mi lesz azzal a nyaklánccal? Nem tudom, honnan ismerjük egymást. Honnan tudtok rólam? Miért találkoznánk megint? Én nem-…
- A válaszokat az idő adja meg a kérdéseidre, nem mi. Legalábbis nem most… addig nem, amíg nem állsz biztos lábakkal a saját utadon. Ehhez pedig nem biztos, hogy az Isteni Lélek mágia az egyetlen, amire szükséged lehet. Képezd magad, nap mint nap, és akkor megtalálod, amit keresel. Vigyázz magadra, Aria! - intett egyet, ahogy eltűnt a fák takarásában. – Liam, te meg szedd a lábad, vagy itt hagyunk.
- A parancsolgatás, az aztán megy, mint mindig… -A férfi társa után nézett, majd vissza rám.
Arckifejezése hirtelen ellágyult, és egy a korábbihoz hasonló, de még annál is őszintébb szomorú mosolyt küldött felém. Tudott valamit, amit én nem; valamit, ami miatt bűntudatot érzett.
- Sajnálom, Aria. A te érdekedben kellett megtörténnie.
- Miről-…
- Vigyázz magadra, és a gyönyörű testedre! - váltott vissza vigyorgó idiótába, ahogy futóléptekkel megindult a fák közé. – Találkozunk még. Hé, várjatok meg!
Azzal immár mind a hárman eltűntek, hátrahagyva engem zavarodottan és kimerülten.
- Elmentek… - billentette félre a fejét kis társam. – Aria, mi volt ez?
- Kettőt és könnyebbet… - sóhajtottam fel sokadik alkalommal az elmúlt pár percben.
Magam elé meredtem, pontosabban a falu lakóinak irányában bámultam ki a fejemből. Nehezen hittem el, hogy vége volt ennek az őrületnek – de végre tényleg kifújhattam magam. Nem csak az Isteni Lélek mágiára lehetett szükségem… vajon mit értett ez alatt Colton? Nem volt elég, amim volt?
Hát persze, hogy nem volt elég. Hiszen éppen most mosták fel velem a padlót, mégis milyen felvetés volt ez egyáltalán? Csak az angyalformáim nem lesznek elegek minden ellen, amivel szembe kell néznem.
Hendricksonra néztem, és hirtelen átfutott egy ötlet az agyamon. A rúna és a tömör írás mágiák… egész hasznosnak tűntek. Talán egy próbát megért. Ha van hozzá affinitásom… egész sok mindent tudnék belőle kihozni, nem igaz?
Ökölbe szorítottam a szabad kezem, amelyikkel nem Lucinát tartottam, és elindultam előre, vissza a romok közé.
- Aria, mit tervezel? - kérdezte kis társam a farkát csóválva.
- Először is, az állapotomhoz mérten pihenek… de aztán belevágom a fejszém valami újba.
- Mióta van fejszéd? Hol van? - pillantott körbe.  
- Ez csak egy kifejezés. Azt értettem alatta, hogy új mágiákat fogok tanulni.
Beértem a falu lakóit, mire egy emberként fordultak hozzám. Zane szemébe könnyek gyűltek, majd a kislányt eltolva magától hozzám lépett. Láttam rajta, hogy meg akar ölelni, de nehézkesen legyűrte az erre érzett késztetést.
- Én… én… köszönöm - nyögte ki végül. – Köszönöm, Anita.
- Szólíthatsz Ariának. Az az igazi nevem.
Igazából valahol az elismerésem jeléül is szolgált, ha így megosztottam a nevem valakivel. persze korábban a három férfi már egyébként is nevemen nevezett, de nem úgy tűnt, mintha ez felkeltette volna Zane figyelmét. Érthető módon volt annál jobb dolga is.
- Jól vannak?
- Igen… most már igen - bólintott Hendrickson fáradtan. – Bár meg kell hagyni… érdekes egy csapat volt ez. Nem igazán értem, mi is történt pontosan, a nyakláncot kivéve persze…
- Az már egyszer biztos - helyeseltem ismét az erdő felé tekintve, majd vissza az öregre. – Mondja… mi lesz ezután a faluval?
Kérdésemre az emberek összenéztek és eleresztettek egy beletörődő, keserű mosolyt. Pár igencsak hosszúnak tűnő másodperc telt így, aztán Hendrickson egy mély sóhaj keretében válaszolt.
- Amint a sérültek összeszedik magukat, elhagyjuk a falut. Ez így nem mehet tovább… el kell ismernem, hogy Zane-nek igaza volt, amikor azt mondta, ostoba életmódot élünk. Nem élhetünk örökké leláncolva a hagyományoktól ilyen veszélyes körülmények között. Többeknek van affinitása a mágiához… Zane-t magát is beleértve. Tovább fogunk mozdulni innen, és egy új helyen egy új, teljesen más falut fogunk kialakítani. Egy sokkal jobbat, sokkal biztonságosabbat. Változnunk kell, ha túl akarjuk élni.
- Ez helyes döntésnek tűnik.
- Bárcsak korábban is hajlandó lettem volna átgondolni ezt… akkor talán nem kellett volna ennyi mindenkinek meghalnia. Alexandert is beleértve.
- És mi lenne akkor, ha egy új tanítványt fogadna?
Kérdésemre úgy nézett fel, mintha rosszul hallotta volna, ami elhagyta a szám. Annyira a semmiből jött a felvetésem, hogy át kellett gondolnia, mit is érthetek alatta.
- Nos, hát… kevesen vagyunk a faluban, akik rutinosan tudjuk használni a mágiát. Sokaknak meg kell tanítanunk, hogy még egyszer ne kerüljünk ilyen helyzetbe.
- Ez esetben, kérem, tanítson engem is - néztem határozottan a szemébe. – Szeretném megtanulni a rúnamágia és a tömör írás használatát. Jobbá kell válnom, erősebbé… sokkal erősebbé. Ehhez pedig szükségem lenne az ön támogatására.
Hendrickson arcára egy kedves, valahol bűnbánó mosoly ült ki, ahogy csendesen bólintott az ajánlatomra.
- Azt hiszem, ez a minimum, amivel tartozunk önnek, Kisasszony. Mindenért, amit értünk és a faluért tett, ingyen megtanítom bármilyen mágiára, amit csak szeretne, és a birtokomban van. De nem leszek egy kegyelmes tanár.
Zane arca szinte felragyogott, ahogy tudatosult benne, hogy ezek szerint egy ideig még velük maradok. Szinte már komikus volt ezt látni azok után, amilyen ellenségesen reagált rám korábban.
Tudtam, hogy amibe belevágtam a fejszém, az minden lesz, csak könnyű nem. De volt valami abban, amit Colton mondott… valami, ami arra sarkallt, hogy előre haladjak. Meg kellett találnom azt az utat, ami elvezetett a válaszokhoz a kérdéseimre. Ez az út pedig nagyon hosszúnak, és nagyon nehéznek ígérkezett, már most…

- Démonhajsza- vége
Vissza az elejére Go down
Gérard Fernandez
Mesélő
Mesélő
Gérard Fernandez


Hozzászólások száma : 263
Aye! Pont : 44
Join date : 2013. Feb. 08.

Karakter információ
Céh:
Szint:
Jellem: Semleges Jó

Aria Hillen Empty
TémanyitásTárgy: Re: Aria Hillen   Aria Hillen Icon_minitimeSzomb. Júl. 06, 2019 9:07 pm

"- Esetleg kérdezd meg Karnát, ha itt van a céhben. Talán tud segíteni.
- Úgy tudom, most nincs itt…"
-> Karna mindig otthon van... A szívünkben. I love you

Node, térjünk át erre a kalandra.

Őszintén szólva, picit nehéz volt rávennem magam, hogy elkezdjen, elvégre nyár van, meleg van, ilyenkor lusta az ember... De szerencsére, miután nekiültem, könnyedén végigrágtam magam a kalandon, a terjedelem ellenére is. -> Ez leginkább azt sugallja, hogy az íráskép szép volt, olvastatta magát, és a történet is érdekesen kanyargott el a lezárásáig... Még akkor is, ha ez a lezárás inkább csak sok nagyobb dolog kezdetét hozta el.

Elég happy end volt, de végül is az történt, aminek ezen a ponton meg kellett történnie. -> Aria rájön, hogy több területen is fejlődnie kell, ha szembe kíván nézni  a jövőjével, a múltjával(?), és persze Je.... Mármint, a faluval is az történt, aminek kellett, rájöttek bizony, hogy változtatniuk kell, mert a tradíciók szépek ugyan, de a tudás sírkövei is egyben.

Tényleg jó kis olvasmány volt, még elírás is alig akadt ebben a majdhogy 8.500 szavas bestiában, amiért külön pirospont jár.

Aria jutalma -> 5.525 VE és gyémánt

Lucina
jutalmán kicsit rágódtam, mert őszintén szólva nagyon kevés szerepe/jelentősége volt ebben a zárásban, de mivel Karna az én szívemben is ott lakik, megkapja ő is a max lootot a szintjére -> 3.825 VE
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Aria Hillen Empty
TémanyitásTárgy: Re: Aria Hillen   Aria Hillen Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
Aria Hillen
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Aria Hillen
» Aria Hillen
» Aria Hillen
» Aria Hillen vadászkörútjai
» Rane Iceclaw vs. Aria Hillen

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Nyilvántartás :: Élmények :: Kalandok-
Ugrás: