Shaela Primrose

Személyiség:  Shaela egy szende, nyugodt természetű leányzó. Mindig kedves és udvarias másokkal szemben,  ami nem rossz tulajdonság, de bizonyos esetekben problémát is okozhat a számára. Általában nem tudja saját érdekeit érvényesíteni, előzékenysége és gyenge hangja ebben mindig megakadályozza. Az egyetlen kivétel talán, mikor betegeivel foglalkozik. Ilyenkor magabiztosság érzik hangjából és mozdulataiból, hiszen egy gyógyító nem tétovázhat, mikor életeket ment, és ezt nagyon jól tudja. Úgy is mondhatnánk, hogy mindig mások érdekeit helyezi a sajátja elé. De van egy sötét oldala is. Nem képes a gonosztevőkkel egyenlően bánni, hisz éppen elégszer szenvedett hasonló emberek keze által. Bár sebeiket kötelesség tudata miatt ellátja, de nem bánná, ha inkább pokolra kerülnének. A holttestek látványa sem rémíti meg, már inkább közömbös a reakciója, köszönhetően a legutoljára megélt incidensnek. Ezen felül nagyon szeret a természetben lenni, korábban is szívesen járt túrázni az erdőbe, ez a szeretete máig sem apadt lentebb.

Kinézet: Nagyon vékony, törékeny alkatú, 163 cm magas kis hölgyemény, kinek kora ellenére nőies vonásai csak éppen hogy megmutatkoznak. Középhosszú, göndör, hófehér haja van, mely kiváló párost alkot hamvas bőrével, és ha eddig nem lett volna feltűnő, arany sárga szemei ékkőként emelkednek ki a kompozícióból, ezzel is maga felé vonva az emberek figyelmét. Szemet gyönyörködtető tulajdonságai mellé párosul kislányos arca, melyet ártatlan tekintete csak még szebbé tesz. Hajában kék  hajpántot visel, általában pedig fehér, térdig érő, egy részes ruhát hord, amit valamilyen virág minta díszít, megtoldva valami egyszerű és kényelmes szandállal. Szinte mindig egy napernyőt hord magánál, mert bőre érzékeny a nagyon erős napfényre. Hátán hátizsákja, benne néhány gyógyítással kapcsolatos könyv, és a szokásos túra készlet.

Nyugalom, nyugalom, nehogy lábamról leverjetek! Nem vagyok én már mai tyúk, hogy ennyi gyerek rángatását elbírjam! Jól van hát, üljetek le, mesélek én nektek, ha ez az, amit szeretnétek. Hogy kiről szól most a mese? Hohó, nem akárkiről! Egy gyönyörű szép és szende kislányról. Haja és bőre olyan fehér, mint a legtisztább hó, szemei helyén pedig aranysárga ékkövek csillognak mindenkire, akire pillantását ráveti. Valóban kivételes szépség. A neve...Shaela Primrose.

Shaela nem akármilyen családból származott. A Primrose família messze földön híres volt mágikus képességeiről. Asszonyaik kivételes gyógyító mágusok voltak. Mindegyik leány gyermek fehér hajjal és arany szempárral született, mely azt jelezte, hogy rendelkezett az "áldással".

Hogy milyen áldásról is beszélünk? Ohohó, régi legenda ez, de senki nem tudja, hogy mi igaz belőle, viszont éppen elég ereje volt ahhoz, hogy a családot nemesi rangra emelje. Azt mondják, hogy valamikor nagyon régen, volt egy asszony, ki gyógyító volt egy kis faluban. Szerény életet élt ugyan, de maga volt az önzetlen szeretet. A falu lakói szentnek tartották, mert határtalan kedvességéhez vakító szépség is párosult, nem is beszélve gyógyítói képességeiről. Nem válogatott, nem kivételezett, még a legszegényebb embernek is ugyanazt az ellátást nyújtotta, mint a leggazdagabb nemesnek. A környék falvaiból mindenki hozzá járt, és hírneve csak terjedt egyre tovább jó messzire. Még az angyalok figyelmét sem kerülhette el ez a tiszta lélek, hisz a hozzá hasonló olyan ritka volt, mint a fehér holló. Figyelték hát az asszonyt különös kíváncsisággal, vajon milyen sorsot szánt neki az élet.

Egy nap az erdőben járt, gyógynövények után kutatott, fák közül a mezőre, majd vissza vándorolt, mikor bele botlott egy fiú gyermekbe. A porban hevert szegény pára, mozdulni sem bírt, kapkodta a levegőt és feje is lázban égett. Látván ezt az asszony, azonnal magával vitte, otthonában lefektette és a vizsgálatba belekezdett. Éjt nappallá téve próbálkozott, de láza nem csillapodott, egy főzet sem használt, adhatott neki akármit. Nem találkozott még ilyen betegséggel, ki is fogott rajta, tehetetlensége pedig elszomorította, sírva várta a gyermek utolsó pillanatait.

Látták ezt az angyalok és megvitatták, mit is tehetnének, ami szegény asszonyt felvidítaná. Alászálltak hát az égből és meglátogatták, az asszony hirtelen nem is tudja mit hebegjen. Az egyik angyal így szólt: "Meg akarod menteni a gyermeket?" Az asszony habozás nélkül rábólintott. Az angyalok összenéztek, majd megáldották. Haja azon nyomban kifehéredett, szemei pedig arany sárgává változtak. Eztán az angyal ismét szólt hozzá: "Ez a mi ajándékunk jóságodért. Használd erőd bölcsen, és segíts másokon, mint ahogy eddig is tetted." Majd az angyalok visszatértek a mennyekbe.

Érezte a varázs erőt testében, de nem habozott egy percig se, erejét azonnal használni kezdte. Gyakorlatlansága miatt beletelt egy kis időbe, de a gyermek apránként jobban lett. Pár nap múltán fel is gyógyult és már bátran járt- kelt, az asszony hírneve pedig tovább gyarapodott. Hosszú élete során saját családot alapított, majd mikor ideje lejárt és örök álomra hunyta szemeit, az emberek valódi szentté avatták.

Igen, jól gondoljátok! Shaela ennek a gyógyító asszonynak a leszármazottja. De térjünk is vissza a leányzó történetéhez. Shaela is, mint minden leány gyermek a családban, szintén az áldással született. Anyja az egyik legjobb gyógyító volt a Primrose asszonyok között, apja pedig neves tanár ember.

Volt egy családi hagyomány, mi szerint a Primrose leányok nem költözhettek el a kúriából, és hogy nem mehettek hozzá akárkihez. A jelöltnek kivételes képességűnek kellett lennie, nem akarták hogy holmi jöttmentek megfertőzzék a szent vérvonalat. Ha a leányoknak szerencséjük volt, szerelmükre találtak a kiválasztott férfiban.

Az egyik beházasodott férfi ember a Mágus Tanácsnak dolgozott. Feladata a rend védelme volt, a bűnözőket üldözte jobbra és balra. Nem vitás, jól végezte munkáját, lefülelt egy egész bűnbandát. De ez is volt a család veszte. A nagyfőnököt bezárni nem tudták, és az bosszút esküdött. Megmaradt hatalmát arra használta, hogy haragját a férfi családjára zúdítsa. Felbérelt hát egy bérgyilkost, az egyik legjobbat az országban. Tudta jól a főnök ember, hogy másképp esélye nem lehet. Éjjel támadt a szörnyeteg, halkan járt az, egy deszka sem reccsent. Egyenként szúrta át mindenki szívét álmukban, mikor a legvédtelenebbek voltak. Férfi, nő és gyerek, senkit nem kímélt meg. Eztán a kúriát lángba borította.

Ne aggódjatok gyerekek, főhős leányunknak semmi baja nem esett. Anyjával együtt elutaztak vidékre, munka hívta oda az asszonyt, a gyermek meg karját nem engedte. Mentek hát együtt, mindkettejük szerencséjére, az apa viszont odaveszett, az egész családdal együtt. Két nappal később tértek haza, de ami várt rájuk, az maga volt a rémálom. Otthonuk romokban, az egész család pedig halott. Az anya rémülten bámult a romokra, a lányka szívmaróan sírni kezdett. Négy éves volt, mikor ez történt vele, és ekkor értette meg, milyen is az elveszíteni valakit, akit szeret.

A történet 13 évvel később folytatódik. Az aprócska leány lassanként nővé érett, és szorgalmasan tanult anyja oldalán, mert bár a család odaveszett, a tudást nem hagyhatták vele együtt eltűnni. Édesanyja összeszedett minden hátramaradt könyvet, tekercset, minden tudást, és a család megmaradt vagyonát, majd elköltöztek jó messzire, egy erdő széli faluba. Kellemes és nyugodt életük volt, nem dúskáltak gazdagságban, csak a falu népének szeretetében. Ismerősen hangzik, nem igaz?

Shaelanak szokásává vált, hogy heti egyszer elment túrázni az erdőbe. Időnként anyja meg is kérte, hogy keressen gyógynövényeket, amikből már kevés van raktáron, de ez alkalommal nem gyűjtögetni indult. Egyszerűen csak jól érezni magát, és nyugalomban olvasni a természet lágy ölén. Ezt szerette a legjobban. Hátizsákjába pakolt hát mindent ami kellhet, takarót, ételt, könyvet,  és miegymást, egy vagy két éjszakára készülhetett.

Útra kelt hát, mit sem sejtve, mi is fog várni rá hazatértekor. Pár óra séta után a fák között, megérkezett kedvenc tisztására, melynek közepén egy hatalmas odvas fa állott. Az odvában szokott táborozni, kellemes, védett hely volt az. Ahogy lepakolta holmiját, előkapta egyik orvosi könyvét, majd a fa tövében olvasgatni kezdte. A leány jól érezte magát, biztonságban volt. De vajon mi történt közben a faluban?

Békesség honolt egész nap, minden a megszokott módján haladt. A férfiak a földeket művelték és az állatokat gondozták, míg az asszonyok a házimunkával foglalatoskodtak, és finom ebéddel várták odahaza uraikat. Ez a béke viszont nem tartott sokáig, furcsa látogatók érkeztek, rossz arcúak voltak, és ijesztőek. Lépten nyomon mindenkibe belelkötöttek, a férfiak ezt nem tűrték tovább, visszavágni készültek. Ásó, kapa, vasvilla, bármi ami egy paraszt háza táján megtalálható volt kezükbe kapták, és az idegeneknek nekirohantak, míg a nők és a gyerekek a házakban bújtak meg. Egyetlen kivétel volt Shaela anyja, ki a férfiakat segítette a háttérben mágikus erejével.

De ennek a perpatvarnak nem lett jó vége. Az ellenfél egy bandita banda volt, nem is akármilyen. Fegyveresek, mágusok, tapasztalt harcosok voltak azok. Még a gyógyító nő segítségével sem volt esélyük, hisz földművesek, nem katonák, nagyon hamar a földre is kerültek. A nő még sokáig harcolt velük, kiválóan helyt állt! De ez nem volt elég, sorsát így sem kerülhette el, hosszas hadakozás után Ő is holtan terült el. A falu sorsa megpecsételődött, a házakat kifosztották és felgyújtották, a szép lányokat és a gyerekeket elvitték, aki pedig ellenkezett, azt halálra verték.

Főhős lányunknak szerencséje volt ismét, az égiek megkímélték életét. De vajon milyen áron? Másnap mikor visszatért, szörnyű látvány várta. A házak romokban, holtak mindenütt, élő ember nem maradt. Másodjára ismétlődött meg a tragédia, futott át agyán, majd könnyekben úszva kiabált anyja után, hátha még életben találja. De ez a vágya hamar romba dőlt, az utca végén megtalálta testét, és a leány itt vesztette el ép eszét. Sírt és ordított szegény pára, képtelen volt ezt feldolgozni, "Miért történik ez velem?!" kiabálta keservesen.

Órákon át zokogott anyja holttestébe kapaszkodva. Utolsó élő rokonát veszítette el, azt akit a legjobban szeretett. Egy ponton már csak abban reménykedett, hogy az egész csak álom. De ez nem volt álom, se nem egy rossz ízű vicc, ez volt maga a valóság, melyet a lány elfogadni nem tudott.  A fájdalom elviselhetetlen volt, végül nem bírta tovább, elmenekült az erdőbe, hol ezt a szörnyűséget nem láthatta.

Sokáig csak bolyongott és gondolkodott. Nem értette miért történik mindez. A gyász nagyon megviselte, fáradt tekintettel botorkált a fák között, járása erőtlen volt, egy hozzá nem értő szem azt hitte volna, hogy valami sétáló holtat látott, melyet egy nekromanta hozott vissza az életbe. Folyamatosan gondolatok cikáztak fejében, "Miért hagytál el? Miért nem menekültél el? Mégis ki tehette veled ezt a szörnyűséget?" Figyelmét annyira lefoglalták ezek a gondolatok, hogy nem látta azt a fagyökeret, melyben felbukott. Hatalmas puffanással ért földet, melytől utolsó csepp ereje is elszállt. Felállni nem tudott, így végül az álom nyomta el.

Anyjával eltöltött szép napokról álmodott. Mikor az erdőben jártak és a növényekről mesélt, amiket találtak. Amikor otthon a könyveket bújták, vagy figyelte, ahogy anyja a főzeteket készítette. Csupa móka és kacagás vette körül szinte minden nap. Anyja már csak ilyen jó lélek volt, a lány számára a legkedvesebb az egész világon. Szerette őt tiszta szívéből. De az álom véget ért. Másnap hajnalban tért magához, fázott és minden porcikája sajgott, nem olyan kellemes a puszta földön aludni.

Elsőre nem is emlékezett mi történt vele. Körbenézett, mindenhol csak fát látott. Az erdőben éjszakázott. De miért is? Az emlékek lassan csordogáltak vissza fejébe, képek sejlettek fel újra és újra szemei előtt. Most már minden tisztává vált, hogy mi is történt nem olyan régen. Ismét könnyek csordogáltak szemeiből, majd szája vicsorra torzult, mielőtt kiáltásra nyílt volna. De ez a kiáltás nem volt szomorú vagy keserves. Tele volt haraggal, dühvel, minden amit előtte visszafojtott, egyszerre szabadult fel belőle. Ökleivel a földet verte, zokogott és ordított...majd elcsitult. Csak a halk szipogás maradt, de tekintete továbbra is a gyűlölet fogja maradt. Szívében felsejlik a bosszúvágy, anyja gyilkosainak vérére szomjazott.

Egy perc sem telt el, mikor arcára kiült a rémület. Bosszú? Vérszomj? Nem volt ez rá jellemző, és ez megijesztette. Tenyereit arca felé fordította, félelemmel figyelte reszkető kezeit, nem értette, hogyan férkőzhettek ilyen gondolatok a fejébe. Igen, a gyász már csak egy ilyen kegyetlen bestia. Újra és újra a szívébe mar az embernek, ez alól még Shaela sem volt kivétel.

Eztán felállt, és vissza indult a falu romjaihoz. Szomorú tekintetét végig futtatta a tett színhelyén, azon gondolkozván, hogy most mit is kéne tennie. Szegény holtakat nem hagyhatta ott a szabad ég alatt, ki más temethetné el őket, mint az utolsó túlélő? De hiába tudta ezt, teste teljes erőből ellenkezett, reszketett minden porcikája már csak a puszta látványtól is. Végül erőt vett magán, és újból megkereste anyja holttestét. Bizonytalanul lépkedett felé, lábait fokozatosan hagyta el az erő, majd a holttest mellett esett össze.

Anyja arccal a földnek terült el halálakor, nem láthatta a lány, milyen volt az utolsó arckifejezése. Shaela nagyot nyelt, félt attól mit is fog látni. Lassan nyújtotta finoman reszkető kezét anyja karja után, majd mikor már majdnem odaért...a holttest életre kelt, vicsorogva fordult a lány felé, aki hatalmas sikolyban tört ki, még mielőtt megzabálták volna!

Hahahahahaha, annyira feszülten figyeltetek, nem hagyhattam ki! Ezek az arckifejezések megfizethetetlenek. Ooh, jól van na, ne pityeregjetek már, csak vicceltem! Itt van kis cukorka kárpótlás képpen. Noh, mindenki megnyugodott? Remek, akkor folytatom.

Shaela megfordította anyja testét, és meglepte amit látott. Arca nem egy szenvedések között elhunyt személyre emlékeztetett. Vonásai nyugodtságot tükröztek, enyhe mosollyal kísérve. Csodálkozó tekintettel fürkészte, első pillantásra olyan volt, mintha meg sem halt volna. De a hasán tátongó mély seb és a test alatti vértócsa az ellenkezőjét hivatott igazolni. Ez az összkép még talán jobban megviselte, mintha egy szenvedő arcot látott volna.  Átölelte a hideg testet, majd halkan pityergett ismét.

Ezen a ponton a bűntudat kezdte  gyötörni. Önmagát hibáztatta, hogy nem kellett volna elmennie, akkor édesanyja biztos életben maradt volna. Segíthetett volna rajta. De mindez csak hiú ábránd volt, és bár ezt tudta jól, az önmarcangolásnak nem volt képes véget vetni.

Az elkövetkezendő napokat sírásással és a holtak vonszolásával töltötte. Soha korábban nem látott holttestet, és most ennyivel találta szembe magát. Ez a tevékenység nagyon lefárasztotta, mind testileg és szellemileg, étvágya is alig volt szegénynek. Halovány árnyéka volt önmagának, szemei üresek és fénytelenek voltak, arckifejezése valahol a közömbösség és a szomorúság között ragadt és járása is lomha volt. Ismét egy élőholtra kezdett hasonlítani. Ez az állapot tartott mindaddig, míg az utolsó holtra nem került a sor...édesanyjára.

Nagyon sokáig kerülte a dolgot, de elérkezett az idő, nem bujkálhatott tovább. Hóna alatt fogva vonszolta az előre kiásott gödör felé. Nehéz volt, de nem csak a test súlya miatt. A kő, mely a szívére nehezedett, folyamatosan csak nyomta és nyomta. Minden egyes lépés nem kevés fájdalommal járt. De elérte célját, ott volt a gödör széle, abba édesanyját finoman belefektette, majd leült a szélén és a halott testet fürkészte. Ekkor feltette magának a kérdést. "Miért van mosoly az arcán?" Nem értette ezt a talányt. Hisz megölték, kínok között halt meg, mégis arca nyugodt volt, ez számára felfoghatatlan.

Ebben a pillanatban egy hangot hallott a háta mögül. "Shaela!" A nevét szólította. Ismerős volt számára, selymes, kedves, pont mint amilyen édesanyja hangja volt. Leugrott a gödör széléről és gyorsan hátra fordult, a nap pont abból az irányból sütött és a fénye egy pillanatra elvakította,  de mikor szeme világa tisztulni látszott, a fényben egy alakot vélt felfedezni. Nem látta tökéletesen, hogy ki is állt előtte, de a sziluettje és a hangja mind anyjára emlékeztette. Ámulattal nézett felfelé, míg az alak tovább beszélt hozzá.

"Shaela. Ne szomorkodj kincsem. Én sem szomorkodom, mert életben maradtál." A lány ekkor értette meg, hogy miért is volt boldog arckifejezése halálakor. Szája széle megfeszült, alig bírta visszafojtani könnyeit. Nem akarta levenni szemét a fény árasztotta alakról, mert félt, hogy eltűnik mire újra felpillantott volna. "Lehet hogy ezek után egyedül fogod érezni magad. De ne feledd, én mindig ott leszek a szívedben. Vigyázz magadra és segíts másokon is. Had legyen rád büszke édesanyád."

Majd eltűnt a fényben, mintha ott sem lett volna. A lányból még utoljára kitört a bánat, de mikor megnyugodott kicsit, befejezte amit elkezdett, és eltemette azt, akit a legjobban szeretett. Fejfát készített, és virágokkal díszítette, majd mikor végzett, elmondott egy utolsó imát.

-Édesanyám. Köszönök mindent. Hogy felneveltél és tanítottál. Most pedig utamra indulok, hogy jó gyógyító válhasson belőlem, mint ahogy azt te is kívántad. Figyelj engem az angyalokkal együtt. Meglásd, nem fogsz csalódni. Nyugodj békében, édesanyám.

Majd felállt, összeszedte holmiját, és nekivágott az útnak. Nem tudta mi várt rá, félt a jövőtől, de bátor maradt és biztos léptekkel haladt előre.

Ennyi volt a mese mára. Hogy miért van ilyen vége? Nincsen annak vége gyermekem, a kaland még csak most kezdődik! Ennye no, ne rángassatok már, majd egy másik nap folytatom. Na de most sipirc haza, ennyi mese elég volt mára. Legyetek jók és majd megtudjátok, miféle kalandokat élt át a szépséges lányka.