Hoshitsuki Mei

Jelige: Második lehetőség program
Régi karakter neve: Miranda Skyfire
Szint: 2
Varázserő: 580
Pénz: Miranda Skyfire kulcsokra, és familiárisra költött összege.
Felszerelés: Light Pen

Név: Hoshitsuki Mei
Faj ember
Nem: lány
Életkor: 19

Szint: 1
Osztály: D
Varázserő: 580 * 0,75 = 435

Személyiség: Hogyan is lehet egy embert legjobban jellemezni? Talán a legegyszerűbb a legdominánsabb, és legszembetűnőbb tulajdonságait kifejteni. Mei nagyon szereti a világot, bár nem a rajta élő emberek miatt. Nem mondható teljesen antiszociálisnak, de mégis sokkalta befele fordulóbb, mint az átlag. Szívesebben tölti az idejét könyvek között, és egyéb magányosabb elfoglaltságokat végezve. Az alaptermészete kedves, és nem is utálja zsigerből az emberiséget, de nem tartozik az örök hiperaktív napsugarak közé, akiknek minden személy egyszerre a barátjuk lesz. Ha elsőre érzéketlennek, és bunkónak tűnne, az nem feltétlenül szándékos, vagy igaz. Sokkal jobban szereti a dolgokat logikusabb oldalról megközelíteni, semmint a szentimentális nézetekkel körbetapogatni azokat. Magához közel leginkább csak a csillaglelkeit szokta engedni, és csupán csak egy maroknyi olyan embert, akiket vagy hosszabb idő után megkedvelt, vagy egy bizonyos esemény után úgy érezte, hogy bennük megbízhat, és igényt tartott feléjük. Nem beszél sokat, ha nem muszáj, viszont ha valamiről véleménye van, azt szívesen megosztja másokkal. Végletekig őszinte, és másoktól is ezt várja el főként. Bátor, és magabiztos leányzó, bár neki is elszokott jönni az az időszak, amikor elveszti önmagában a hitét, és megkérdőjelezi a saját cselekedeteit. Ilyenkor egy kicsit könnyebb kizökkenteni a koncentrációjából, és nagyon hajlamos lesz a bambulásra, elgondolkozásra, ami sajnos a figyelmének a kárára szokott menni. Mivel a gyermekkorában nem igazán tudta kiélni magát, így nem riad vissza attól sem, ha esélyt kap az önmegvalósításra. Szeret mindent kipróbálni, ami csak egy kicsit is érdekli, valamint ennek köszönhetően a pénz felé is pozitív érzelmek kötik, hiszen ez az egyik olyan dolog, ami elengedhetetlen számára az előbb megemlített dolgok véghezvitelére. Bár elsőre unalmasnak tűnhet, nagyon is belevaló lány, és szeret szórakozni.. csak a maga módján. Ha jobban megismeri valaki, megláthatja, hogy ő neki is megvan a maga vad, izgalmas énje, csak ritkán mutatja ki. Lezárásul tehát egy nagyon összetett személyiséggel rendelkező, tudásorientált, remek akaraterővel megáldott lány, akinek mindennél fontosabbak a csillaglelkei, és az egyéni céljainak beteljesítése.
Jellem: Kaotikus Semleges
Kinézet: Nagyjából százhatvanhat centiméter magas, és ötvenöt kilogramm. Hosszú tört fehér hajzuhatagát általában kiengedve hordja, de gyakran előfordulnak nála egyéb, átlagosabb hajviseletek is, mint például a lófarok, a hajfonat, vagy az eddig felsoroltak érdekes turmixa. Nem szeret kiegészítőket hordani hajkoronájában, így a hajgumikon kívül többnyire más nem is található benne. Bőre hófehér, nem jellemző rá a lebarnulás, vagy a napbarnítottság. Ha teheti, inkább kerüli is a napfényt, mert sokkal hajlamosabb a leégésre, mint az átlagemberek. Kékeslilás, mandula alakú szempárral rendelkezik, melynek árnyalatai gyakran változnak egy napszakhoz, vagy éppen egy évszakhoz igazodva. Ruházatát régebben a visszafogottság, és a jellegtelenség jellemezte, ám most hogy önálló életet él, ez megváltozott. Sokkal jobban érvényesülnek benne ízlésének egyedi vonásai. Szereti a feketét, a fehéret, a szürkét, a lilát, a rózsaszínt, és a kéket. Mágiájához méltóan nagyon szereti a csillagmotívumokat, melyek egy-két fülbevalón vagy ruhadarabon meg is szoktak jelenni. A szoknyát, és a kivágottabb darabokat is előszeretettel hordja.. a nőies, és a kislányos darabok is egyaránt jól állnak neki. Lábbeliknél a csizmákat részesíti előnyben, hiszen azok védenek a leginkább minden esetleges hatástól. Sminkelni ritkán szokott, akkor is inkább csak az egyszerűbb dolgokkal tudja le az egészet, mint a szempillaspirál. Ha esetlegesen a helyzet megköveteli a rúzst, akkor a szájszínéhez legközelebbi árnyalatot válassza, mert nem szereti (és talán nem is állnak olyan jól neki) az erőteljesebb színeket. Mindig van nála egy világos oldaltáska, melyben a felszereléseit tárolja. Csillagkulcsai övének bal részéhez vannak felcsatolva egy tartóra, hogy onnan a jobb kezével fegyverszerűen előránthassa őket. Ha tudja, hogy mozgalmasabb vagy veszélyesebb küldetés veszi kezdetét, akkor a biztonság kedvéért átpakolja őket is az oldaltáskájába, melyet alaposan lezár.

Mágia: Csillaglélek mágia

• Név: Lupus
  Leírás: Lupus egy farkas, aki inkább mondható farkasembernek, mint normális farkasnak. Éles fogai, karmai, valamint hatalmas ereje miatt nagyon jó közelharcban. Természete kisé vulgáris, és eléggé nyersen fogalmaz.
  
• Név: Cetus
  Leírás: A Tengeri szörny kapuja nem mást rejt, mint egy tintahalra emlékeztető kislányt. Haja helyén tíz erős, hat méteres hatótávolságú, gyors mozgásra képes kék csáp található, melyekkel kiválóan lehet ütni, vágni vagy markolni. Akárcsak egy valódi tintahal, Cetus is képes beleolvadni a környezetébe, tintájával pedig könnyen elvakíthatja ellenfelét, ha szembeköpi. Gyengéi a kifejezetten rossz hallás (akár többször is szólítani kell, hogy megjelenjen), a sértődékenysége és a túlzott önbizalma és forrófejűsége. Mondatait sokszor a ~de geso formulával zárja le, amit ~desu helyett használ.
  
  

Céh:Golden Phoenix

Felszerelés: Egy világos oldaltáska, melyben az esetleges utazásokhoz és küldetésekhez szükséges felszereléseket tárolja: váltóruhák, étel-ital, egy kisebb pokróc, egy jegyzetfüzet tollal, valamint egy „örökölt” fénytoll, és egy harminckétszeres szélsebességgel olvasó szemüveg (ingyen választott varázstárgy). Oldalán található még Cetus, és Lupus ezüstkulcsa.
Pénz: 135.000 gyémánt

Előtörténet:
Nem.. egyszerűen nem akarok visszaemlékezni arra a napra. Én a feledést választottam, és a minél gyorsabb továbblépést. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy szembenézzek a múltammal, akármilyen következményt is kell majd emiatt elviselnem a közeljövőben. Egyedül voltam, és a magány csak még nagyobb nyomást gyakorolt a vállamra. Összeestem a fájdalom súlya alatt, és végül átadtam magam a feledésnek. Azért is ez tűnt a legegyszerűbb döntésnek, mert olyan fiatal voltam az esemény lezajlásakor, hogy könnyebb volt mindent meg nem történtnek hinni, mint gondolkozni rajtuk. Talán csak így úszhattam meg a teljes összeroppanást, és talán csak így menekülhettem meg teljesen, hogy egy borzalmas trauma tönkre tegye az életemet. Tudtam, egyszer úgyis eljön az idő, amikor már nem menekülhetek a múltam elől, de addig is úgy akartam élni, mint akinek normális az élete. Még akkor is, ha ez az egész egy hatalmas illúzió volt. De ez nem tartott sokáig, végül megtört a varázs melyet az elmém idézett elő magának egy óriási mentsvárként. Megtört, és ennek következtében az álmaimon keresztül egyre több emlékkép tört utat magának vissza a fejembe. A legvégén már mindenre emlékeztem, és a felejtésem miatt meg is kaptam a méltó büntetésem. A büntetésem, amely azóta minden éjszaka kísért, amikor a csillagos eget nézem kérdések után kutatva. A büntetés, amely mintha tükörképként nézne vissza rám, amikor a testvérem szemébe nézek, s végül a tükör szilánkjai pengeélesen belemélyednek a szívembe. Senki sem menekülhet a múltja elől. Az egyetlen dolog, amit tehet.. hogy megtanul vele együtt élni. Igen, nekem is ezt kell tennem.

Minden olyan csodálatos volt még kezdetekben az életemben, és mégis mint gyufa végén az utolsó leheletnyi parázs, úgy aludt ki minden szép, és jó dolog. Elvesztettem a családomat, a testvéremet, az életemet.. mindent. A szüleimmel, és a nálam nem sokkal idősebb nővéremmel éltem Fiore egyik kis helységében, Tully Villageben. A családunk egy pékséget üzemeltetett a város szélén, ám a család fenntartásának okáért az édesapám a vadászatot sem vetette meg. Persze ez utóbbi inkább egyfajta önszórakoztatás volt a számára, akárcsak édesanyánknak a csillagászat, amit szinte minden éjjel hatalmas vágyakozással folytatott. A testvéremmel imádtuk figyelni őket, ahogyan a szenvedélyüknek éltek. Ők voltak számunkra az elsődleges példaképek, hiszen mindig kitartóan küzdöttek a családunk megélhetéséért, és mégis olyan boldogok voltak. Szerető családban éltünk, és mindig összetartottunk, akármilyen nehéz időszak elé is állított minket a sors. Ezt szimbolizálták a nővérem, és az én nyakamban lógó családi „ereklyék” is, melyek a szüleink eljegyzési gyűrűiként szolgáltak régebben. Nem voltak különösebben giccses darabok, de mégis látszott rajtuk, hogy sok munka volt bennük. A családunk nevét vésték a belső részükbe, ami nem volt más, mint a Hoshitsuki. Büszkén viseltük a testvéremmel ezeket az ékszereket már egészen attól a naptól kezdve, amióta megkaptuk őket. Úgy vigyáztunk rájuk, akár a szemünk fényére. Csodálatos életet élhettünk volna együtt, hiszen a szüleink megtanítottak volna minden olyan dologra, amelyekre szükségünk lett volna az életben, azonban nekünk egy teljesen más történetet szánt az ég, és azóta sem tudjuk miért.

A falvunk nem tartozott a legbiztonságosabb lakóhelyek közé, amit a szörnyek és a rablóbandák gyakori zaklatása is erőteljesen alátámasztott. Az én családomat is ez a bizonyos dolog húzta ki az élők sorából. Olyan gyorsan történt minden, valamint a fiatalságomnak köszönhetően nehezen tudom felidézni az eseményeket. Talán csak hat éves lehettem, míg a nővérem nagyjából hét. A legtisztább kép, amire emlékszem, hogy pár ijesztő férfi követelte minden értékünket a szüleinktől. Amikor édesapám rámutatott arra, hogy innen nem sok mindent lehet elvinni, a férfiak idegesek lettek, és késeket rántottak elő. Én ijedten indultam meg az édesanyám elé vetve magam védő szándékkal, de az egyik férfi egy erőszakos ütéssel a padlóra küldött, és szép lassan minden elsötétedni látszott. Az utolsó elmosódott hang, ami megmaradt bennem, édesanyám vékony halálsikolya volt.

Nem tudtam akkor egészen pontosan, hogy mennyi idő telhetett el, de egy durván becsapott ajtó hangja vert fel a kényszerített mély álmomból. Hatalmas fejfájással tápászkodtam fel a padlóról, és próbáltam a szemeimet látásra bírni. Első fél percben fekete karikák, valamint villogó fények akadályozták a kilátásomat, ám kis szenvedés után megjelent a tiszta kép. Édesanyám és édesapám vérben fagyva feküdtek a földön, a torkukat elmetszették. A nővéremnek hűlt helye volt, és az első dolog amire gondoltam ezzel kapcsolatban, hogy talán őt is megölték.. de nem tudtam tisztán vezetni a gondolataimat az elém terülő borzalmas látvány miatt. Először teljesen lebénultam, nem tudtam mi tévő legyek. Sikítani akartam, és sírni, de akkora sokkot kapott az elmém, hogy nem voltam ura a testemnek. A szomszédok mozgolódása vert ki a transzból, aminek köszönhetően végre megtudtam mozdulni. Maradni nem akartam, a látvány teljesen beleégett a képembe, valamint a falusiakkal sem akartam beszélni, egyszerűen el akartam tűnni innen.. nem tudtam, hogy mit is tehetnék.. hogy mi most a helyes. Végül kiugrottam a házunk ablakán, és teljes erőmből, megállás nélkül elkezdtem futni az erdő irányába. Csak futottam, és futottam.. talán ilyen gyorsan még soha sem szedtem egymás után az apró lábaimat. Sötét volt, és az erdőben található fák lombjai csak még árnyaltabbá tették előttem az utat. Ennek következtében egy nagyobb fa gyökerében sikeresen meg is botlottam, és követve az irányomat egy hatalmasat estem, egyenesen egy bokorba. Lehorzsoltam a térdemet, a könyökömet, de a könnyeim nem ezek miatt kezdtek el hullani. Talán annyira mély sokk ért, hogy nem is vettem figyelembe a fájdalmat, melyet az esés okozott. Csak sírtam, és sírtam.. de egy úttal próbáltam vissza is fogni az emiatt keletkező hangomat. Féltem mindentől. Nem akartam hogy bárki meghalljon. Én.. tényleg el akartam tűnni. A fejemben csak kavarogtak a gondolatok, míg végül minden elsötétedni látszott.. és elaludtam.

Másnap reggel egy ismeretlen hang kezdett ébresztgetni engem. Első hallásra nem igazán tudtam értelmezni mit is akarnak nekem mondani, csak egy idegen női hangot tudtam kivenni belőle. Ahogyan megébredtem a tegnap esti esésem okozta sebek rettentően elkezdtek fájni. A szememet hunyorogva próbáltam kinyitni, ma reggel valamiért a nap is olyan ellenségesnek tűnt számomra. Az ismeretlen hang újra próbálta a kapcsolatot felvenni velem, de sikertelenül. Még mindig próbáltam felfogni a helyzetet, és hogy hol vagyok pontosan. Végül kezdett lassan tisztulni a kép, és a szemem is egyre inkább képes volt felfogni a színeket, és a formákat. Felismertem az erdőt, és végül az előttem álló alacsony hölgy képére is fény derült. Középkorú, sötétbarna hajú, kezdetleges ráncokkal rendelkező nő volt. Még soha nem láttam, ezt biztosra tudtam. Két ilyen mélybarna szemet, ilyen szúrós pillantással biztos megismertem volna.
- Válaszolnál végre kislány? Vagy talán nem érted az emberi beszédet? – kiabált rám most már mérgesebben, bár a stílusából ítélve úgy gondoltam az első próbálkozása sem volt sokkal kedvesebb. Legelőször nem tudtam mit mondani, csak elfordítottam kíváncsiskodóan a fejemet oldalra. Ez talán nem is volt furcsa a részemről, hiszen nem hallottam az első kérdését. Mit kellene tennem? Talán visszakérdezni.
- Te-tessék? – szólalok végül meg, a szokásos kislányos hangom rekedt változatán. Hallatszik a hangomon még a tegnapi sírás, valamint a szemem is elég árulkodó lehet az idegen nő számára. Amikor meghallja a kérdésem és rájön, hogy értem mit beszél, egy kicsit jobb kedvre derül, bár ezt úgy fejezte ki, hogy még inkább fokozta a maga házsártos beszédstílusát.
- Azt kérdeztem, hogy hol vannak a szüleid? Mit keresel itt az erdőben? – a kérdései erőteljesek voltak, és szigorúak. A tekintete továbbra is úgy meredt rám, mintha egyenesen a lelkembe nézett volna. Úgy éreztem, hogy ha hazudok neki akkor azt ő tudni fogja, ha pedig nem válaszolok neki.. azt megbánom. Nem tehettem mást, erőt vettem magamon, és válaszoltam.
- Me-meghaltak. – nyeltem el a szavaimat. Még én sem akartam elhinni azt, amit mondtam, így nem is igazán gondoltam bele szavaim jelentőségébe. Mintha nem venném komolyan a saját szavaimat, vagy gondolataimat. A nő a válaszomra elmosolyodik, és rövid hezitálás után válaszol.
- Ez sajnálatos. – próbálta elfojtani a kárörömét, de ez a próbálkozás egy leheletnyivel sem volt erősebb a jóindulatánál. Láttam a szemében a csillanást, amikor megtudta, hogy egyedül vagyok itt. Nem akartam tudni, hogy milyen dolgok járhatnak a fejében. Próbáltam a lehető legjobb eshetőségre gondolni, ami elég naiv dolog volt tőlem azok után, amiken átmentem. – Ha nem szeretnél éhen halni, akkor azon tudok segíteni. Hajlandó vagy nekem dolgozni? – kérdezte közelebb lépve hozzám. Ismét ugyanazzal a tekintettel nézett rám. Azok a szemek.. egyszerűen volt bennük valami olyan erő aminek nem mer az ember nemet mondani. Úgy éreztem, hogy ha neki nemet mondok, akkor elintézi, hogy semmi más lehetőségem ne legyen az életben maradásra. Gyermeki fantázia volt ez a részemről, de valamiért mégis éreztem benne igazságalapot. Nem mertem válaszolni, hiszen a hajlandóságom megkérdőjelezhető volt, hazudni pedig nem mertem neki. E helyett csak egy szimpla fejbólintással reagáltam a kérdésére, aminek következtében a nő mosolya még szélesebbre váltott. Megragadta a kezemet, és elráncigált egyenesen a kocsijáig.
- Mától teljes engedelmességgel tartozol nekem, és úgy fogsz szólítani, hogy Asszonyom. – ültetett fel a lovas kocsira, majd rám csapta az ajtót. Az életem egy új korszaka kezdődött meg ezzel, de úgy éreztem, hogy nincs is jobb dolog, ami történhetett volna velem. A múlt éjszaka ármányai egyre halványabban kezdtek sodródni az elmém végtelen örvényében, míg végül.. el is tűntek.

Hat éves voltam, amikor megkaptam a munkát Kunugi város egyik lepukkadt fogadójában. A munkaköröm egyszerű volt viszonylag, nem is a minőségével volt a baj. Takarítanom kellett a fogadóban, a szobákban, az udvaron. Ki kellett szolgálnom minden vendéget a fő étkezésekkor, és minden egyéb kívánságát az Asszonyomnak teljesítenem kellett. Az elején bár ügyetlen voltam, de egész könnyen mentek a dolgok. Azonban ahogyan nőttem fel, úgy nőtt párhuzamosan a munkaköröm szélessége, valamint a munkaidőm hosszúsága is.. végül azon kaptam magam, hogy tíz évesen éjjel-nappal a fogadó rabszolgája lettem, és megállás nélkül robotolok. Egy apró padlásszobát kaptam szállásnak, míg az Asszonyom és a vendégek a lehető legjobb minőségű szobákban alhattak. A padlásszoba éppen csak akkora volt, hogy elférjen benne egy kis szekrény, és egy kis matrac, amin aludhattam. Napi kétszer kaptam ételt, akkor sem a legjobb minőségben, és mennyiségben. Általában száraz kenyeret, vagy néha ha szerencsém volt egyéb finomabb száraz péksüteményt tudhattam magaménak. Ha valamit elrontottam, eltörtem, vagy panasz volt rám, akkor egy napig nem adott nekem ételt, sőt.. néha vizet sem. Ha esetlegesen rajta kapott volna az Asszonyom a étellopáson, ez az időszak megduplázódott, az étel rosszabb minőségű lett.. és így tovább. Nehéz volt, nem szerettem, gyakran megtörtem.. de mégis bírtam. Mosolyogtam, ha a vendégek között voltam, még akkor is, ha a hasam rettenetesen fájt az éhség miatt, és a torkom teljesen kiszáradt, mert már egy napja nem jutottam semmiféle folyadékhoz. Szépen lassan viszont egyre ügyesebb lettem, kevesebbszer hibáztam, és így sikeresen elkerülhettem a koplalást. Megtanultam, hogy ha túl akarom élni, akkor rendesen kell dolgozzak, és akkor is boldognak kell magamat mutatnom, ha nem vagyok az.

Az idő telt-múlt, és szinte az egész életem egy beállandósult, rutinos dologgá vált. Nem volt semmi új tényező sem a hétköznapjaimban, a vendégeinken kívül. Néha jöttek érdekes személyek, akik meséltek nekem a kalandjaikról, néha pedig olyan vendégek jöttek, akik azt nézték hol rúghatnak belém. Megtanultam, hogy az emberek a világ legszínesebb egyénei. Nem tudtam őket szeretni, de utálni sem. Úgy éreztem nincs jogom másokat megítélni.. viszont nekem sincs jogom kérni azt, hogy ne ítéljenek el. Egy senki voltam, nem is léteztem.. és talán ez volt a legjobb. Egy napon viszont jött egy vendég, aki megváltoztatta az eddigi hétköznapjaim folyamát. A reggeli kávéját töltöttem éppen neki, amikor megszólított.
- Tudod-e, hogy mit jelent a szöveg, mely a nyakláncodon olvasható? – tette fel a kérdést a kedves úr, én viszont legelőször nem tudtam, hogy mit is lenne okos válaszolni neki. Amikor észrevettem, hogy nincs itt a főnökasszonyom, úgy döntöttem beszélgetésbe elegyedek vele, nem láttam nyomósabb érveket az ellenkező döntés mellett.
- Persze, a vezetéknevem van belevésve. Hoshitsuki. – válaszoltam közönyösen, egy viszonylagos fél mosollyal megtoldva.
- Az igazi jelentésére gondoltam ifjú hölgy. Hoshi azt jelenti csillag, Tsuki pedig azt jelenti, hogy Hold. Csodaszép családneved van, büszke lehetsz a családodra. – válaszolta még nagyobb mosollyal, mint eddig. A tekintete.. teljesen más volt, mint az Asszonyomnak. Olyan melegség áradt belőle, és olyan határtalan kedvesség.. amit még soha senkiből sem éreztem ennyire. Most éreztem először magam létező személynek a tömeg közepén.
- Uram, nincs családom. Elnézést. – és azzal elfordultam, és elkezdtem folytatni a munkát. Nem tudtam pontosan, hogy az emlékezés meggátolását, vagy a büntetésem elkerülését akartam ott és akkor elintézni, de úgy éreztem felesleges volt tovább beszélgetnem az úrral. Ha megszokom a kedvességét, talán annál nehezebb lesz visszaszokni az emberek ridegségéhez, és ezt nem engedhettem meg magamnak. De az úr nem adta fel az ismerkedést, attól a naptól kezdve mindig beszélgetni kezdett velem. Néha amikor nem volt kedvem beszélni, nem is várta, hogy válaszoljak. Egyszerűen csak mesélt a kalandjairól, az életéről, és a munkájáról. Mágus volt, de már régen ott hagyta a klánját. Most azzal tölti a hátralévő idejét, hogy körbeutazza az országot, és megismerje az ország összes városát. Bár nem vallottam be se magamnak, se neki.. de nagyon tetszettek a történetei, és akármeddig elhallgattam volna őket.

Egy nap amikor az Úr nem jött le vacsorázni az étkezőbe, azt hittem elhagyta szó nélkül a fogadót, ám tévedtem. Az Asszonyom szólt, hogy a vendégünk a szobájában kívánja elfogyasztani a vacsoráját, és vigyem fel neki. Gyorsan összekészítettem minden apróságot egy tálcára, és felsétáltam az emeletre, ahol a szobája foglalt helyet. Óvatosan bekopogtam, majd miután megengedte, hogy belépjek.. kinyitottam az ajtót. Lehelyeztem az asztalára az ételt, és már éppen meg is fordultam volna, amikor megszólított.
- Szereted a csillagokat? – a kérdése váratlanul ért. Nem is a szokásos hangnemében tette fel, mint szokta. Úgy éreztem ez egy sokkal komolyabb kérdésnek bizonyul, mint az összes eddigi.
- Igen, Uram. Nagyon szeretem őket. Édesanyám is nagyon szerette őket. – csak a válaszom után fordultam az úr felé, aki ekkor már az eget kémlelte a távcsövével. Éppen egy olyan távcsővel, mint amilyennel az édesanyám is foglalatoskodott régebben. A szívem elkezdett szorítani, mintha egy hatalmas marok próbálná összepréselni azt az apró kis szervemet, mely szükséges az életben maradásomhoz. Akaratlanul is elkezdett könnyezni a szemem, és ezt a férfi is észre vette. Az eddig elfojtott érzelmeim feltörni látszottak, de én még visszatartottam őket. Akármennyire is lehetett.
- Miért maradsz itt, ha ennyire rossz neked? Gyere velem! Utazzuk körbe Fiorét, és közben megtanítalak mindenre! A csillagászatra, a világra, az élet és halál körforgására.. a mágiára… - csodálatosan hangzott, ahogyan felvázolta a lehetőségeimet, de már majdnem hét éve dolgoztam itt az Asszonyomnál. A szokásaim rabja lettem, de legfőképpen a saját gondolataim rabja. Nem voltam még rá készen, hogy elfogadjam magam, mint élő személyt. A láncaim túl erősnek bizonyultak.
- Sajnálom uram, de a válaszom nem. Én ide tartozom, így nem hagyhatom el a fogadót. – s azzal kiléptem a szobából. Aznap éjszaka sok mindenen gondolkoztam, kezemben a szüleim eljegyzési gyűrűjével. Úgy éreztem, hogy nem ezt a sorsot szánta nekem az ég.. de nem akartam elfogadni ezt a tényt. Tudtam, hogy ha arra az útra lépek, amit a szüleim is szántak volna nekem.. a boldogság és a vágyaim útjára.. akkor az sok fájdalommal fog járni. Főleg az emlékeim feltörésétől féltem leginkább. A fogadóban dolgozni sokkal könnyebbnek és biztonságosabbnak bizonyult.. de biztos ezt akarom? A belső küzdelmem egyre erősebb formákat vett fel a gondolataimban, míg végül elaludtam.

Következő nap már hajnalban megébredtem, és újra elkezdtem gondolkodni az Úr ajánlatán. Végül arra jutottam, hogy ha most nem ugrok ki ebből az életből, akkor soha többé nem fogok tudni. Elfogott azaz érzés, mint amikor az Asszonyom állást ajánlott nekem az erdő szélén. A változás érzése, mely egyre előbbre, és előbbre vihet majd az életemben. Gyorsan felkaptam az apró, kopott kabátomat, amit az Asszonyomtól kaptam, és lefutottam a fogadó bejáratához. Írtam egy felmondó levelet neki, és megköszöntem mindent benne, amit értem tett. Megtanított túlélni, és ezzel talán több mindenben segített, mint amire önszántából képes lett volna. Ezután gyorsan futásnak eredtem, és reménykedtem, hogy még időben elérem a vasútállomáson az Úr vonatát, amivel a következő városba indul. Az Úr pedig – amire számítani lehetett - már a vasútállomás bejáratánál várt nagy mosollyal, integetve.
- Tudtam, hogy eljössz. Láttam a szemedben az élni akarást. Most pedig gyere.. ízleld meg a tudás és az élet hatalmát! – nyújtotta át a kezembe a vonatjegyemet, én pedig határozottan, egy hatalmas mosoly kíséretében követtem őt.. akárhova is ment.

Több hónapon keresztül utaztuk körbe az országot, közben pedig sokféle dolgot megtanított nekem. Olvasni, írni, máshogyan gondolkozni.. minden olyan dologra, amelyek csak még szélesebb látást adtak számomra a világban. A könyvek világa egyszerre magába szippantott, mintha születésemtől fogva arra vártam volna, hogy olvashassak. Megannyi tudomány, megannyi legenda.. megannyi tudás. Sohasem tudtam velük betelni, és ennek köszönhetően kiemelkedő tanulóvá is váltam. A szenvedélyem az ismeretlen megismerése felé, olyan gyorssá tették a fejlődésemet, hogy büszkévé tettem a tanáromat. Amint nagyobb lettem, már az alap dolgokon felül is tanítani kezdett. Megtanította a világelméletét az életről, és a halálról. Úgy vélte, hogy szeretteink a haláluk után, a csillagok közé repülnek, hogy onnan vigyázhassanak ránk onnantól kezdve. Nem is kellett több ösztönzés, és ennek köszönhetően máris belevetettem magam a csillagászat rejtelmeibe. Kisgyerekkorom óta csak most éreztem először, hogy nem vagyok magányos.. amikor a csillagokat néztem. Olyan érzés fogott el ekkor, mintha ők is néznének engem.. és az Uram tanításai egyre inkább igaznak bizonyultak, ahogyan a szívemmel kezdtem látni. Egy kis idővel később, amikor már elég érett lettem hozzá, egy különös kérdést tett fel a számomra.
- Szeretnél mágiát tanulni? – soha nem gondoltam volna, hogy létezik bennem is a mágia, mint ahogy sok másik emberben itt az országban.. de így volt. A mesterem érezni kezdte bennem az erősödő varázserőmet, és úgy gondolta megértem arra, hogy átadja nekem a tudását.
- Igen, szeretnék! Minden vágyam! – már tengernyi történetet és könyvet olvastam a mágiáról, a mágusokról, és a varázslatokról. El sem tudtam volna képzelni, hogy én melyik mágiaágban is jeleskedhettem az ezernyi alfaja közül.
- Már azóta kíváncsian figyelem minden lépésedet amióta velem tartottál. Megláttam a szemedben azt a ragyogó csillagot, mely csak kevés mágus szemében látszik. A varázserőd, és az aurád éppen olyan kék, mint az égbolt. A szíved bár sokat szenvedett mégis tiszta, mint bármely égitest. Csillaglélek mágusnak születtél Mei, akárcsak én. – nyújtotta felém a kezét mosolyogva. Már sokat olvastam erről a fajta mágiaágról is, de soha nem gondolkodtam el még azon, hogy mi lenne ha egyszer én is ilyenfajta idézővé válnék. Szerződést kötni a tiszta, szent, égi lelkekkel egy hatalmas tisztség.. álmodni sem mertem volna, hogy képes lehetek rá.
- Mester.. kérlek, tanítsd meg használni az adottságaimat! – léptem hozzá közelebb, és ragadtam meg a kezét. Készen álltam teljesen átadni magamat a mágiának, és a csillagoknak. Még soha sem voltam ilyen boldog, mint ebben a pillanatban.

A tanulás keménynek bizonyult, és sokkal nehezebbnek, mint először hittem. Temérdek elméleti tananyaggal járult hozzá a sikereimhez a mesterem. Minden dologról tudnom kellett, ami a Csillag Lelkek Világához köthető, valamint a lehető legtöbb Csillaglélekről is megkellett tanulnom a legfontosabb tényezőket. Megtudtam, hogy az egész mágia nem csak a szerződésekből, és az idézésekből áll, valamint hogy a csillagok mágiája sokkalta mélyebb tudományág, mint azt a legtöbb ember elsőre hinné. Rengeteget kellett szenvednem vele, míg végül a gyakorlati részére térhettünk, de egyszer ennek is eljött az ideje.
- Tessék, ő itt az első kulcsod. A neve Cetus, a tintahal. – nyújtotta át nekem ragyogó, ezüstből készült csillagkulcsot. Remegő kézzel fogtam meg életem első „szerzeményét”, még most is alig tudtam elhinni, hogy eljött ez az idő.
- Kérlek, idézd meg a tanult módon. Meg kell vele kötnöd a szerződést, hogy megkezdhesd a további tanulmányaidat! – utasít rá a feladatomra, majd hátrébb lép. Én gyorsan bólintok egyet, s közben erősen megmarkolom az ezüst varázstárgyat, majd megpróbálom belevezetni a varázserőmet. Különös érzés volt elsőre átélni, ahogyan a testemben lévő mágia a kezemben lévő ereklyébe folyt át. Talán kicsit émelyítő hatást is keltett. Amikor a kulcs ezüstösen kezdett csillogni, éreztem hogy eljött az alkalom.. kihúztam magam, és elkezdtem.
- Tintahal kapuja, megnyitlak.. Cetus! – kiáltom a megfelelő szavakat, aminek következtében egy különös harangszó jelzi számomra, hogy az idézés létrejött és a szólított csillaglélek megjelenik. Egy nagyobb villanás kíséretében egy alacsony lány alakját kezdtem észlelni, akinek különös csápvégződések lógtak ki a hajából. Morcosnak tűnt, de nem igazán tudtam hova tenni ezt a dolgot. Egyből elkezdte forgatni a fejét, először a mesteremre, majd rám nézve.. és ezt megismételte ötször-hatszor.
- Ugye nem új szerződésről van szó ~de geso? – szinte lehetett rajta látni, hogy nem örül az idézésemnek. Nem igazán, hogy miről is lehet szó elvégre… nem az a munkája, hogy a csillaglélek mágusoknak engedelmeskedjen? Vagy ez nem ilyen egyszerű?
- Ho-Hoshitsuki Mei… va-vagyok. Szerződést szeretnék ve-veled kötni. – dadogom el neki pontosan mit akarok, majd várom a reakcióit. Először bambán elkezd engem nézni, majd válaszol.
- Lokimuki Fei, ha a velem szeretnél szerződést kötni minden áron.. akkor nem mondhatok nemet ~de geso. – lép hozzám közelebb magabiztosan.
- A ne-nevem… Hoshitsuki Mei. – javítottam ki a kis tintahalat, és bár akármilyen erősen is próbálkoztam.. még mindig csak dadogva sikerült megszólalnom.
- Én is pontosan ezt mondtam Lei. Ne nézz hülyének, azt nem szeretem ~de geso. – vágta vissza sértődékenyen a kislány. Gondolkoztam rajta, hogy még egyszer megpróbálom kijavítani a nevemet.. de gondoltam úgyis felesleges. Figyelmeztetett a mesterem arra, hogy szegénynek az egyik legnagyobb gyengéje a hallása. Ez persze egy bizonyos átgondolás után logikusnak is tűnhet, hiszen biztosan a víz alatt él, mivel egy bizonyos halfajtához tartozik.. azt hiszem.. és ott teljesen máshogy terjed a hang. A gyors gondolatvezetésem után, pedig vettem is egy hatalmas levegőt.. és folytattam a feladatom.
- Milyen napokon érnél rá, Cetus? – tettem fel a kérdésemet, most már sokkal bátrabban, mint az első két próbálkozásomnál. A tintahal ezután egy kicsit gondolkodásba kezdett, majd újra rám pillantott, és megszólalt.
- Igazából a hétfőmet, és a keddemet rád tudom áldozni. A későbbiekben talán több napot is kaphatsz, de egyelőre elégedj meg ennyivel Pei-sama. Most pedig ha nem haragszo.. – és abban a pillanatban eltűnt. A varázserőm még nem állt készen arra, hogy hosszabb ideig a földre idézhessem a lelkeimet, de ezt annyira nem bántam, hiszen legalább a szerződést sikerült megkötnöm vele.

A szerződés megkötésének napjától számolva heti kétszer meg is kezdtem az edzést Cetussal. Nem volt egy leányálom, mert nem igazán akarta elfogadni a tényt, hogy már nem a mesterem alatt szolgál, hanem egy sokkal gyengébb mágus alatt. Valahogyan nem engedte az önbecslése, hogy eleget tegyen ennek.. és arra sem volt hajlandó, hogy kivárja, míg megerősödöm. Gyakran feszegette a határaimat, de ez fordítva is igaz volt. A sértődékenysége, és a halláskárosultsága is gyakran az agyamra ment, és az első harci próbálkozásaink sem igazán akartak sikerrel zárulni. A mesterem nem adott különösebb tanácsokat ezzel kapcsolatban.. úgy vélte, hogy ezt a hatalmas feladatot kettőnknek kell megoldania. Nem tudtam, hogyan kellene ezt az egészet kezelni, hiszen nemcsak egy új társat kaptam a nyakamba, míg eddig sosem kellett törődnöm és foglalkoznom senkivel.. de a mágiában is folyamatosan fejlődnöm kellett. A mágiatanulás és a jellemfejlődés hatalmas tortúrának bizonyult egyszerre, és gyakran úgy gondoltam, hogy nem is vagyok rá képes. Ebben Cetus sem segített sajnos, sőt.. csak erősítette rajtam a nyomást a beszólásaival, és a folytonos sértődékenységével. Én néha csak úgy felkaptam a vizet, leszóltam egy bénázását.. erre pedig csak szimplán haza szokott menni. Úgy tett, mintha ez az egész szerződéses dolog nem jelentene neki semmit. Egy nap végül úgy döntöttem leülök vele beszélgetni, és ezzel hátha gördülékenyebbé teszem a kettőnk kapcsolatát.
- Szia, tudnánk egy kicsit beszélgetni? – ültem le mellé a földre. Nem igazán akarta rám szegezni a tekintetét, és igazából a megidézésnél is csak a tízedik hívásra reagált. Ez utóbbit nem tudtam, hogy a hallása miatt, vagy azért mert megsértődött rám, de nem akartam felhozni neki.
- Miről akarsz beszélgetni, hogy mennyire béna vagyok a harcokban? Te sem vagy ám egy amazon.. – válaszolta pukkancs módjára. Láttam rajta, hogy nagyon megbántottam, és egyre világosabbá vált számomra, hogy ez nem volt helyes. Eddig egész végig úgy voltam vele, hogy a csillagmágus-csillaglélek kapcsolata szent és törhetetlen, ami valamilyen szinten igaz is, de nem szabad feltétlen alárendelt-fölérendelt viszonyra gondolni, hiszen ők társak.. akik egymásért harcolnak. Nehéz volt erre először rájönni, hiszen a tűzmágusok sem állnak le a tűzgolyójukkal beszélgetni.. de nem tekinthettem Cetusra egy fegyverként. Többé már semmiképpen sem.
- Ne haragudj, hogy megbántottalak. Nagyon izgulok, hogy nem leszek jó csillaglélek mágus, és te vagy az első kulcsom. Jó, tudom.. ez nem mentség azokra a szavakra, amiket a fejedhez vágtam.. de most a segítségedet szeretném kérni. Segíts jobb mágussá válni! – itt már megfordult egy pillanatra, láttam rajta, hogy nagyon zavarba jött a szentimentális szituációnk miatt.
- Legyünk társak.. rendben? – nyújtottam felé a kezemet, reménykedve hogy viszonzásra lelek. Egy kis ideig nem történt semmi, ám végül a fejéről az egyik csáp óvatosan megindult felém, és a kezembe mászott.
- Ezt igennek veszem.. – mosolyodok el végül, és Cetus nyakába ugrok. Nagyon boldog voltam, hogy végül sikerült visszaszereznem a csillaglelkem bizalmát.. és talán innentől kezdve a helyes úton fogok járni.
- De ne hidd, hogy mindent elfelejtek! Egyszerűen csak.. próbaidőt kapsz. Ne bénázd el. – hadarta el vörös fejjel, majd visszatért a Csillaglelkek Világába. Ez volt az első olyan eseményünk Cetussal, amikor megtettünk egy hatalmas lépést mester, és lélek között. Innentől kezdve már jobban figyeltünk egymásra, és bár voltak karcolódásaink.. de sokkal jobban haladtunk a cél felé, mint eddig bármikor máskor.

Az idő egyre gyorsabban telt, ahogyan a napjaimat tanulással és edzéssel töltöttem. Egyre gyakrabban vettem észre magamon, hogy elbambulok, vagy a szüleimtől kapott eljegyzési gyűrűt nézegetem. Már az éjszakáim sem voltak nyugodtak.. tizennyolc éves koromra szinte nem volt olyan éjszakám, hogy ne álmodnék egy sötét éjszakáról, aminek a végén minden vérben úszott. De az álom végén mindig a szobámban találom magam, és az éjszaka közepén arra vetemedek, hogy a mestertől kapott csillagvizsgálóban kutatom a csillagokat. Az emlékeim, és a traumám egyre jobban kapargatta a tudatom felszínét.. míg végül előtört. Furcsa érzés volt.. igazából semmi különösebb sokkolással nem járt. Nehéz leírni. Egyik pillanatról a másikra kezdtem élni egy olyan gyerekkori emlékkel, ami egész végig bennem volt, csak nem vettem róla tudomást. Azonban a feledést, és a tagadást nem lehet örökké folytatni.. ahogyan napról napra többet kezdtem el gondolni a nővéremre, napról napra több emlék is vált a hétköznapjaim részévé. Ezt egy kis idővel már Cetus, és a mesterem is észrevették rajtam, és nem tudtam a végén már elkerülni azt a beszélgetést, amelytől jobban menekültem, mint eddigi életemben bármi mástól.
- Hiányzik a családod, ugye? – kérdezte szomorkás, együttérző hangon a mesterem. Ez a hangszín teljesen más volt mint az Asszonyomé.. itt éreztem az őszinteséget és.. nem akartam emiatt hazudni neki ezek után.
- Sokat gondolok rájuk mostanában.. de ami leginkább zavar.. az a nővérem. Talán még él valahol a világban.. nem láttam a holttestét, amikor elfutottam otthonról .. és addig nem hiszem el, hogy halott.. míg nincs rá bizonyíték. – a szemeim könnybe lábadtak, és hatalmas űrt kezdtem el érezni a szívem mélyén. Hiányzott a vérszerinti családom. Igaz, itt volt nekem Cetus és a mester.. de nem tudtam addig nyugalmat érezni, míg az a gondolat élt a fejemben, hogy valahol a nagyvilágban a nővérem nélkülem kóborol. Semmit nem tudtam róla.. valójában azt sem, hogy még él-e.. de hittem. Az egyetlen dolog ami erőt adott nekem a hitem, amelyet a nyakamban lógó gyűrű erősített meg minden nap.
- Akkor nincs más választásom.. utadra kell, hogy engedjelek. Már mindenre megtanítottalak, amire szükséged lehet a nagyvilágban. Légy mostantól a saját sorsod kovácsa! – állt fel a mester, egy utolsó ölelésre. Hamar a karjaiba ugrottam, és nagyon-nagyon szorosan megöleltem. Mélységesen szomorú voltam, hogy el kell búcsúzzak tőle.. de reméltem, hogy még láthatom őt.
- Mielőtt elmennél.. had adjam neked oda az utolsó ajándékomat. Nekem már nincs szükségem rá, eleget harcoltam a világban.. a te időd jött el, ifjú hölgy. – s azzal átnyújtotta felém az utolsó ezüst kulcsát, melyet birtokolt. A farkas kulcsa volt, mely a mesterem egyik legerősebb csillaglelkei közé tartozott.
- Már nagyon sokat meséltem neki rólad.. megígérte, hogy vigyáz rád. Kérlek légy óvatos, és sok sikert a nővéred megkeresésében! Ég áldjon, Hoshitsuki Mei! – a búcsúnk ezzel a mondatával lezárult, a sírásom abbamaradt.. az utam elkezdődött.

Indulásom után néhány nappal később Fressia Townba érkeztem, ahol először a főtéren található Hirdetések Tábláját kezdtem fürkészni. Nem igazán tudtam, hogy hol kellene kezdenem a keresést, pedig folyamatosan ezen kattogott az agyam. Talán a legkönnyebb lépés az lett volna, ha visszatérek a szüleim régi kis falujába, de olyan érzésem volt, hogy ott nem találhatok válaszokat a kérdéseimre. Arra gondoltam, majd egy hirdetésekkel teli tábla jobban megmozgatja az agyamat, és sokkal több ötlet fog majd záporozni a fejembe, mint kezdetben. Hál istennek így is történt. Már első pillantásra megragadt a szemem egy poszteren, melyen egy közeli céhről, a Golden Phoenixről írtak információkat. Ebben a céhben volt tag régebben a mesterem is, és már az újságokban, és híresebb hírlapokban is sokat olvastam róluk. Kezdő mágusként talán az lenne az egyik legjobb ugródeszkám, ha belépnék egy ehhez hasonló igényes klánba, s ott talán hamarabb jutok hasznos információkhoz is a nővéremmel kapcsolatban. Mivel ehhez az egy klánhoz kötöttek csak érzelmi szálak, így nem volt kérdéses melyiket is válasszam. Nem volt nehéz dolgom a megkeresésében sem, hiszen a várostól öt kilométerre helyezkedett el a klánház, mely így egy hosszabb séta után el is érhető. Feltüzelt pillantással indultam meg a megfelelő irányba, ám egy erős ütközésnek köszönhetően a földre pottyantam. Egy fiatal lány lökött fel, aki olyan gyorsan futott, hogy nem vett észre időben, és amikor már feleszmélt a szituációra.. megtörtént a baj. A fejemet fájlalva tápászkodtam fel a térkőről, és szemügyre vettem a „támadómat”.
- Úristen.. ne haragudj! Nem esett semmi bajod? – reagált a balesetre a fiatal lány, majd törlőkendőt nyújtott felém, hogy letörölhessem a keletkezett koszt a ruhámról, és a lábamról.
- Se-semmi gond. Azt hiszem, még egyben vagyok. Köszönöm szépen a segítséget, és semmi gond. – utasítom vissza mosolyogva a kendőt.
- Nagyon örülök.. ha tényleg így van, akkor.. további szép napot! …és még egyszer elnézést a történtekért! – köszönt el a hiperaktív támadóm, majd ismét futásnak eredt. Ekkor egy kicsit jobban szemügyre vettem, hiszen olyan gyorsan továbbállt, hogy nem nagyon volt lehetőségem „megbámulni”. Hosszú szőke haja volt, lila-fehér egybe ruhát viselt, a jobb vállán pedig egy szintén lila színben tündöklő céhjel volt látható.. a Blue Pegasusé! Nem gondoltam volna elsőre, hogy a lány is egy mágus, ám miután rájöttem erre a kis apróságra, hamar fel is tűnt, hogy az oldalán ő is csillagkulcsokat hord, akárcsak én. Milyen kicsi a világ.. pont egy másik csillaglélek mágussal kellett összeütköznöm e város főterén. Ismét elmosolyodtam, majd leporoltam magamról a port, és körbenéztem, hogy nem ejtettem-e el valamit a koccanáskor. Nekem szerencsére nem veszett el semmim, ám a lánynak ott maradt egy világoskék fénytolla.
- Hé, várj.. itt hagytad a.. – kiáltok hangosan a „menekülési” irányába, de már hűlt helye volt. Nem tudtam, hogy merre tartott, és azt sem tudtam, hogy hogy hívják. A fénytollat zavarodottan szorongattam a kezemben, és azon gondolkoztam, mi tévő legyek. Végül arra jutottam, hogy a sors talán még úgyis összehoz minket, és akkor majd visszaadhatom a kedves kis támadómnak a varázstárgyát. Addig is.. jó helyen lesz nálam.

A hosszú séta kellően kifárasztott, de a látványért és a cél fontosságáért mindenképpen megérte. Az aranyfőnixek klánháza gyönyörű, misztikus, és lenyűgöző hely volt kívülről, teljes mértékben elnyerte a tetszésemet. Mivel az utamat már elég régóta megkezdtem, és egy napja már biztosan mozgásban voltam, ezért nagyon kimerült lettem, mire az épület bejáratához értem. A ruhám az erdei séta, és a korábban megtörtént esés miatt tisztának sem volt mondható, valamint a nyúzottságom sem éppen a mindennapi formámat tükrözte. Bátortalanul léptem be a céh hatalmas bejáratán, ahol azonnal temérdek szempár szegeződött rám. Egy pillanatra mindenki elhalkult, majd miután elégségesen felmértek maguknak, tovább folytatták a napi teendőiket. Egy rövid idő után egy hosszú hajú, szemüveges lány indult meg felém mosolyogva, majd az első egy-két megtett lépése után sikeresen elbotlott a saját lábában. Gyorsan odaszaladtam hozzá, és felsegítettem.
- Jól vagy? Ma én is már megnéztem közelebbről a padlót. Ez úgy tűnik egy ilyen nap. – mosolyogtam felé, majd miután sikeresen visszatért a saját egyensúlyába, ő is megszólalt.
- Igen-igen, köszönöm szépen. Nálam ez elég gyakori, így már nem igazán érzem meg az esések okozta fájdalmat. Amúgy Nessa vagyok, Nessa Paragon. Ha jól gondolom, te pedig egy újonc lehetsz. Ma rám sózták az olyan feladatokat, mint az újak fogadása.. így elsőként had üdvözöljelek én a céh berkeiben! Hogy hívnak? Miért éppen ebbe a céhbe szeretnél csatlakozni? – fejezi be hosszú monológját végül két kérdéssel.
- Hoshitsuki Mei vagyok, csillaglélek mágiát használok. A mesterem is régen tagja volt a céhnek, de most már nyugdíjazta magát, mint mágus. Ő mesélt nekem erről a céhről, és szeretnék a nyomdokaiba lépni. Talán ha ugyanazon klán tagja leszek, mint ő volt.. akkor legalább egy leheletnyit közelebb juthatok ahhoz a fogalomhoz, amit ő jelképezett. – fejeztem be a bemutatkozásomat. Nem kellett várnom Nessa reagálására, amikor felismerte Cetus, és Lupus kulcsát az oldalamon, egyszerre tudta kiről volt szó.
- Oh, Mei.. mi ketten nagyon jóban leszünk. Ha a mester tanítványa vagy, akkor itt a helyed! Biztosan nagyon szeretsz olvasni is, ha ő volt az oktatód.. Ez pedig akkor már a második közös dolog bennünk! – utal a pár perccel ezelőtt megtörtént esésére. Ezután hamar felkapta a céh pecsétet, és felkészült a beavatásomra.
- Hova szeretnéd kapni?
- Ide, azt hiszem.. – mutatok a bal vállam alá kicsivel, mire Nessa már nyomta is rá az aranyfőnixek csodaszép pecsétjét. Amint materializálódott rajtam a varázspecsét, fel is vette égszínkék színét a csillaglélek mágiámra utalva.
- Mégegyszer.. Üdvözöllek a Golden Phoenixben!