Tohopka, Oni fia

Név: Tohopka, Oni fia

Faj: Hanjuu – Hiéna

Nem: Férfi

Életkor: 21

Személyiség: Mélyen gyökerező félelmet érez a női nem iránt, amit lenéző undorral ad mások tudtára. Hogyha teheti, kerül mindenféle kontaktust az ellentétes nemmel. Amennyiben nem áll módjában rá, az egymás közötti interakciót valamilyen úton-módon megpróbálja ellehetetleníteni. Noha első látásra úgy tűnhet, puszta gyűlöletet tanúsít a nők irányába, a férfiú bizonyos mozzanatai a félelméről árulkodnak. Megrémül, hogyha hozzáérnek, így vagy elhúzódik, vagy – az esetek többségében – lehajtott fülekkel és láb közé húzott farokkal, vagy fej felé emelt tagokkal óvja saját magát bármily testi kontaktustól. Még az őt dicsérő, pozitív szavakra is ingerülten reagál, amennyiben az nőtől származik – még attól is, amitől alapjáraton esetleg megilletődne, vagy netán mosolyt csalna az arcára. A helyzet megfelelő kezelésének lehetetlensége miatt ilyenkor szinte mindig kerüli a szemkontaktust és kényszerű pótcselekvésekkel igyekszik félelme felett győzelmet aratni.
Ezzel ellentétben a férfiakkal teljes természetességgel képes egy légtérben tartózkodni. Kimondottan barátságos hangnemet üt meg a vele azonos neműekkel szemben. Ugyan megérzi az ártószándékot, sejti, ha valaki ki akarja használni, a mások által kínált lehetőségeket, ajánlatokat ettől függetlenül elfogadja. Hogyha rossz előérzete bevált és a kínált, de rövidtávú barátság értéktelennek bizonyult, a másik fél felől érkező megaláztatást képes megadóan tűrni. A régóta megsebzett büszkeségével nem foglalkozik, ha az ösztönös kényszerrel választott magányos életét egy kis társasággal fel tudja tölteni. Csupán egy erős inger, befolyásoló tényező hatására tudja saját dölyfösségét előtérbe helyezni. Nem emberi agresszióval óvja, ami még megmaradt belőle, így gyakran folyamodik testi erőszakhoz. Az emóciótól elragadott állapotából kijózanodva sokszor csak túl későn vesz tudomást szavainak és tetteinek következményeiről. Nehezen ismeri be saját hibáit, nem sűrűn kér elnézést bántó modora miatt.
Állatias része jókora befolyással van életmódjára: képtelen egy helyen túl sokáig maradni. Ha valahol huzamosabb időre letelepszik, ahhoz egy kimondottan erős indok társul. Annak ellenére, hogy rövidtávon vágyik mások társaságára, a tömeget ösztönösen kerüli. Noha élete értelmét falvakban, kisebb városokban keresi, a cél megvalósításáért sosem érez olyan erős késztetést, hogy annál nagyobb emberlakta területeket környékezzen meg. Azt a bizonyos célt más teremtmények megsegítésében próbálja meglelni, miközben átlagember módjára igyekszik olyan egzisztenciát lelni, ami nem gátolja meg személyes szabadságának a kiélésében. Félelmei, lobbanékony természete és ösztönéből fakadó életmódja ellenére nagyon érzékeny teremtés. Ha nem is sok sikerrel, de igyekszik állatias mivoltát véka alá rejtve, minél humánusabb életet élni.

Jellem: Kaotikus semleges

Kinézet: Korához képest kissé alacsonyabb termetű, meglehetősen szálkás testalkatú. Bőre annak ellenére sápatkás, hogy élete oroszlánrészét a szabadban töltötte. Utóbbi okból és állatias életmódjából kifolyólag csupasz bőrét néhol-néhol megmaradt sebhelyek tarkítják. Enyhén szögletes arccal, fénytelen, vörösesbarna szempárral, pisze orral, gyermeteg természetről árulkodó mimikával rendelkezik. Hosszúkás, állatias mivoltára vezethető füleit durva gerezna, belül pedig egy selymesebb tapintatú szőrréteg fedi. Lapockaaljig érő csapzott, ápolatlan haja frufrujától tarkóig koszos fehér, onnantól lefele ébenfekete. Előszeretettel hord mandzsettát, a maga lezserebb módján. A hanyag módon viselt ruházatot csupán mellkastól lefele gombolja össze, ami jól láthatóvá teszi szálkás idomait. Oly bár úgy tűnhet, a füleit leszámítva teljesen emberies küllemmel rendelkezik, karhátát, tarkójától a derekáig fekete-fehér sávos szőrzet fedi. A törzstagokkal való konfrontálások miatt szabad szemmel látható – persze ha hagyja magát, hogy „sebezhető” helyzetében meglássák –, hogy a bundából itt-ott nagyobb darabokat téptek ki. Bőrén is itt-ott található elhegesedett karmolás- és harapásnyom, amit megfelelő óvintézkedéssel próbál az őt vizslató szemek elől rejtegetni. Alkathoz simuló, hosszúszárú nadrágot hord, melynek hátulján egy bevágás van, hogy lompos, csapzott, fekete farka kikandikálhasson. Térdig érő, barna bőrcsizmát szokott viselni, ami fél-állat mivolta miatt meglehetősen különös vonásnak számít.

Mágia: Alakváltó mágia – Take over: Beast Soul
- Beast Arm: Montain Balkan /Bestia Kar: Hegyi Balkan/
- Animal Transform /Állati Alakváltás/ (Kezdő tőkéből vonnám le, amennyiben ez lehetséges)

Céh/Szervezet: Nincs.

Felszerelés: Fekete, féloldalas táska; váltásruhák (az ingekre külön hangsúlyt fektetve); kellő élelem-ital; vastag fekete notesz, melyet naplóként vezet; Color Magic (ingyenesen választható tárgy);

Előtörténet:

Kora őszi, teliholdas éjszaka volt. Az idő még mindig nyárias melegről árulkodott. A forró hőhullámok még a hegyvonulatok között húzódó Rivendellt sem kerülték el. A házak ablakai az éjsötétben is nyitva álltak, misem törődvén a kellemetlen vérszívókkal vagy – éppenséggel – a fejüket felütő zsiványokkal. Az elviselhetetlen kánikula jelenségét valamennyien egy rossz ómenhez kötötték, mely valahol a város falain belül bujkálhatott. Egy-két embert leszámítva senki sem tudta mi – vagy esetleg ki – lehetett. Egyszerű megérzés volt csupán: ahogyan a párás levegőből előresejthetővé vált egy futó zápor közeledte. Az ómen jelenlétét is valahogy így érezték. Aki esetleg tudott a hőhullám állítólagos okozójáról, azt egy szerényebb pénzösszeggel sikerült megvesztegetni. Egyesek kimondottan gyűlölték, ha átlagos, szürke hétköznapjaikat egy légből kapott legenda beteljesülése feldúlná. Nem szívesen engedtek volna olyan idegeneket a falon belülre, kiknek a látványosságok megcsodálásán kívül semmi dolguk sem volt Rivendell városában. Ennek köszönhetően az ómen éjszakáként szabadon járhatott-kelhetett anélkül, hogy bárki zaklathatta volna.
Szokásához híven, még az egyórás kapuzárás előtt visszatért a falhoz. Unottan, semmint fáradtan lépkedett, két termetes fácán tetemével a vállára akasztva. A jelenést már a lakoma egyszerű gondolata lázba hozta ugyan, de nem sietett sehová. Puhán, nesztelenül tette meg lépéseit, míg a kapu őre észre nem vette. A porkoláb egy támlátlan kisszéken ülve, hátát a farönkökkel szegélyezett falnak vetve próbálta a megmaradt munkaidejét ébren eltölteni.
- Csak a szokásos. – közölte vele egyszerűen a jelenés, maga elé emelvén a frissen ejtett lakomát. – Kösz, hogy megvártál. – tette hozzá szárazon.
Az őr egy artikulátlan „aha”-t hallatva, fejével unottan intett. A félig emberre, félig egészen másra emlékeztető jelenés egy biccentéssel köszönte meg a szívélyesnek aligha mondható gesztust, majd belépett a mögötte bezáródó kapun. Néma csendben, leszegett fejjel, enyhén begörbített háttal közlekedett az alvó város macskakövekkel keretezett, hol szélesebb, hol keskenyebb utcáin. Tekintete ide-oda barangolt, valami érdekfeszítőt keresvén, ami a rövid séta erejéig elszórakoztathatta volna. Piciny csalódását egy nemtörődöm vállrándítással leplezte. Értelmetlen mormogása közepette tekintett fel a teliholdra, s nemtetsző morgással, bal kezét szeme fölé emelvén óvta annak világát az ártatlan fénytől. Gyűlöletes, mély torokból feltörő acsargással haladt tovább, igyekezvén az ómen számára oly zavaró ragyogás jelenségét figyelmen kívül hagyni.
Nagyjából további öt-tízperces sétába tellett, hogy céljához elérjen. A völgyváros másik végében, egy eldugott szegletben egy vadászföderáció állandó szállása állt. Jól felismerhető volt lényegesen széles és hosszú méretéről, mészfehér falairól, amit itt-ott ébenfával szegélyeztek. A legfelismerőbb jele mégis a bejárati ajtó felett díszelgő nagyvad koponyája volt. Első benyomásra a leterített gímszarvas átlagnál jóval nagyobb lehetett, míg élt. Agancsa sokkal terebélyesebbre nőtt, amitől jobbára egy levelektől mentes lombkoronára hasonlított. A félemberre hasonlító jelenés egy elégedett félmosollyal futópillantást vetett a trófeára, még mielőtt átléphetett volna a vadászház küszöbén. Amint belépett, érzékeny orrát nosztalgikus illatok ütötték meg. Az ápolt fa kellemes odora a frissen sütött pecsenyéével keveredett. Mintha mennyei manna lett volna, úgy adta át magát a kellemes bukénak, miközben a szűk kis előszobából egy tágabb térbe nyitott be. A föderáció tanyája kimondottan takaros volt: mind a talajt, mind a plafont fával burkolták. A fal – ahogyan kint is – makulátlan fehérrel lett festve. A csúszós padlót kis méretű szőnyegekkel fedték le. A nagyszoba bal kézre eső szegletében egy kandalló állt, köré bőrkanapét és foteleket rakva. Az egyik sarokban egy lépcső állt, mely a második emeleten található lakosztályokhoz vezetett. Jobbra egy hosszú asztal volt, amit két oldalt öt-öt szék vett körül. Pár méterre fából faragott, szépen kezelt pult állt, mely mögött szintúgy kézműves polcok sorakoztak. A csupaszon hagyott falakat – legfőképp – vadászjeleneteket ábrázoló freskók, kitömött állattrófeák, tartóra akasztott, életlen lőfegyverek töltötték ki. A megvilágítást a plafon közepéből lógó csillárra akasztott gyertyák fénye nyújtották.
Ahogyan az ómen tekintetével – szokásához híven – körbepásztázta a szobát, egy rekedtes hang némi gúnnyal, némi szívélyességgel köszöntötte:
- No lám, csak nem a rivendelli démonhoz van szerencsém?
A „démon” szemét rosszallóan forgatta meg, ahogyan a pult mögött álló személyhez fordult. Ötvenes éveinek végét járó tömzsibb, rövid, ősz hajú, körszakállú, merev arcú férfi üdvözölte, aki a talpas poharak pucolásával volt elfoglalva. Az ajkán átívelő mosoly is jókora ellenszenvről árulkodott, amihez a jelenés már egy jó ideje hozzászokott. A szóban forgó félember karjait széttárva, egy beletörődő sóhajjal rázta meg fejét.
- Hányszor mondjam még, hogy semmi közöm a démonokhoz? – kérdezte nem rávalló lágy hangon, mely mögött mégis érezhető volt némi indulat. Lassú, komótos léptekkel közelítette meg a pultot. Egy hanyag mozdulattal maga felé húzott egy asztalnál álló széket, s a standhoz vonszolta. Egy újabb nemtörődöm mozzanattal dobta le magát a fordítva lerakott ülőhelyére, mellkasát a támlának döntvén.
- Lássuk csak… – Az öreg töprengő hümmögés közepette játékosan számolgatott ujjain. Miután ő maga is rájött a számolás értelmetlenségére, az önszórakoztatását egy vállrándítással zárta le. – Még egy hétvégéig.
- Kösz, de passzolom. – vágta rá hevesen a félember, kezével tagadóan intve. A széktámlához közeli lábaira helyezte egyensúlyát, miközben a hátsók pár centire elemelkedtek helyeikről. A „démon” állát a pultra tette, miközben ujjait végigfuttatta a pult szépen csiszolt szélein. Egy félpercnyi csendet követően eszébe jutatta magával a vállán lógó, frissen ejtett prédát. Egy újabb hanyag mozdulat kíséretével az üresen hagyott standra tette az elejtett fácánokat. Az öreg egy fél pillanatra vonta el figyelmét az éppen tisztított pohár felől, majd vissza is tért az alján maradt makacs folttal való küzdelemhez.
- Mást láttál? – kérdezte, az orra alatt dünnyögve.
- Nem t’om, tutira mentem. – felelte lustán, fejét bal arcfelére döntve. – Kellett a kihívás. Ja, amúgy…
- Igen? – Nézett fel munkájából kissé türelmetlenül a gazda.
- A jövő héten valszleg már a mezőnél lesznek. Az ottani férgek jobbak. Könnyű préda, kevés fáradság. – Jobb mutatóujjával köröket írt le a levegőben.
A házigazda elégedett félmosolyt engedett meg magának.
- Tudtam én, hogy veled nem fázok rá. – jelentette ki önelégülten, majd sóhajtott. – Csak semmi sem tart örökké.
- Hm? – A „démon” érdeklődve emelte fel főét. A gazda elmélyültségét látva egy kaján vigyor jelent meg mimikáján. – Csak nem fogok hiányozni, öreg? Nem is tudtam, hogy ilyen érzelgős vagy.
Azonban nem érkezett válasz. A kínos csend közepette az ómen somolygása pillanatról pillanatra halványodott. Fejét pultra fektetett jobb karjára hajtotta, mialatt ujjbegyeit a legközelebbi fácán egyik lehullatott tollával csiklandozta. Fülét meglebbentve, farkát lassú csóválással próbálta a némaságot valamivel kitölteni. Tekintete a falakon díszelgő állatfejekre tévedt. A vadászegyesület valamennyi tagja által ejtett vadak trófeáival próbálták sikeres fogásaikat mások tudtára adni. A félember, félállat-ómen önelégült mosollyal az arcán úgy tekintett azokra a kitömött prédákra, hogy titokban az elejtésük az ő érdeme is volt. Egy emlék felidézése azonban újból pajkos vigyorra bírta, ami nevetésbe ívelt át. Tovafutó pillantása a vadászház gazdájának kérdőre vont tekintetével találkozott.
- Csak visszaemlékeztem. Egy szőrszálon múlott, hogy odakerüljek. – magyarázta meg a jelenés, fejével a fali díszek felé legyintve. Válaszára az öreg torkát mélyről jövő hahota hagyta el.
- Most mit mondhatnék? A rosszabbik feled lógott ki a bokorból. – mondta, a kacajból kijózanodva, szárazabb hangon. Szája egyik szegletében egy kárörvendő bazsaly húzódott meg. – Hogy könyörögtél az életedért… mily felbecsülhetetlen!
- ’szameg, neked is pont a lényegre kell emlékezned! – horkantott fel ingerülten az ómen, arcát két tenyerébe temetve, könyökével a pultra támaszkodva.
- Csak nem a büszkeség beszél belőled? Nem is tudtam, hogy ilyen érzelgős vagy. – jegyezte meg epésen a gazda. A makacs maszatfolttal végezvén egy lágyabb mozdulattal félrerakta a talpas poharat, a rongyot pedig annál hanyagabbul a mosogatóba dobta. Az ómen rosszindulatúan grimaszolt egyet az öregre, majd fejét elemelte a standtól.
- Ettől függetlenül… – folytatta a félember, zavarodott tarkóvakargatás közepette. – Asszem hálát kéne, hogy mondjak. – Tekintete felszínesen találkozott a gazda kérdőre vontéval, amitől még inkább zavarba jött. – Tudod! Hogy nem lőttél agyon. Meg a munkáért. Meg a kajáért. Meg… meg… meg… – nyelt egyet. Pillanatokon múlt volna, hogy megelégelje mindazt, ami miatt képtelen volt helyesen kifejezni háláját. Kerülte a további szemkontaktust, lábával a stand oldalát rugdosta, farkát izgatottan ingatta. A pultos sejtelmes hümmögéssel nézett át a félember válla felett, bajsza alatt némi kárörvendésből fakadó mosollyal.
- Csóválod a farkadat. – mondta, tárgyilagos hangnemben, könyökével a pultra támaszkodva.
- M-mi vagyok én, v-valami bolhabusz?! N-nem csóválom! – vágta rá azonnal az ómen, némi akadozással, mély torokból érkező, acsargó morgással.
- A mai fiatalok mé’ olyan szentimentálisak? – kérdezte költőien a vadászgazda, szemét rosszallóan forgatva. – Mellesleg nem helyénvaló a hálád.
- Merthogy? – kíváncsiskodott az ómen. Szemeit őszinte érdeklődéssel emelte az öregre.
- Mindketten tudjuk, hogy miért hagytalak életben. – szólt a korábbihoz képest meglepő komolysággal. – Kinek ne jönne jól olyasvalaki, aki mindent tud a vadak szokásáról és a kedvenc helyeikről?
Az ómen hallgatott. Tekintetét tanakodva, gondolataiban elveszve sütötte le. A gazda meglepően szomorú kuncogása pillanatokkal később kijózanította elmélkedéséből. Vörösesbarna íriszei az öreg tompazöldjeibe meredtek, magyarázatot keresvén a rosszkedvű hahotára.
- Voltaképpen egymás irháját mentettük meg, sz’al egyikünk sem tartozik köszönettel. – mormolta, kis vártatva, miután a kuncogásból kacajjá váltó nevetés elhalkult. Már csak egy fogas félmosoly játszott a pultos mimikáján.
- Pont, hogy mindketten lógunk, nem? – akadékoskodott a „démon”, a széken előrehajolva, fejét kissé magasabbra emelve.
- Nos, én eleget tettem érted. Kaja, lakás, meló… soroljam még? – vágott vissza a gazda, két tenyérrel a pultra tehénkedve. Az ómen szóra nyitotta száját, ám be is csukta, miután meggondolta magát. Főét majdhogynem vállig behúzva állta nevelője ellentmondást nem tűrő mustrálását.
- Gondoltam. – morogta egykedvűen a pultos, egy bólintás kíséretében. Keze egy újabb tisztogatásra váró talpas pohárért nyúlt, de út közben megállította. – Bá’ mondjuk…
- Hm? – nézett fel bátortalanul az ómen.
- Ha tartod magadat az ígéretedhez, akkor még megfontolom, megéri-e a hálámat. – tette fel az ajánlatot, bajszát fondorlatosan pödörgetve. – Egy mese, egy hála. Mit szólsz, Tohopka?
A neve hallatán a félembert nosztalgikus érzések kerítették hatalmába. Még nem igazán tapasztalt ilyet, így nem tudta megítélni, jó vagy rossz jel-e. Ajka bizsergett, a szegletében lévő mosoly idétlen táncot lejtett. Farkát hevesebben csóválta, amit persze pártfogoltja elől igyekezett elrejteni.
- Rég nem szólítottál így, öreg. – vallotta be kisvártatva, kellő nyugalmat erőltetvén magára.
- Te kérted, hogy ne hívjalak a neveden. – mondta a szóban forgó csapos, karjait széttárva, egy nemtörődöm vállrándítással.
- T’om, csak ez most más. – motyogta zavarodottan Tohopka, kezét végigfuttatván kócos, ápolatlan sörényében.
- Tetszik? – kérdezte az öreg, egy őszinte vigyorral az arcán.
- Aha, ’sszem. – Zavart pillantása kerülte pártfogoltjáét, miközben ujjai szüntelenül a fénytelen, zsíros hajtincsekkel játszadoztak. Az arcára költözött pír egy jobb lágyabb, meglehetősen jóindulatú nevetést váltott ki a csaposból. Tohopka számára minden esetre idegen volt a tőle származó együttérzés.
- Ez csak természetes. – jegyezte meg az öreg, miközben keze ügyébe vette a korábban kinézett poharat, másikkal pedig a hanyagul elhajított rongyért nyúlt. – Hiába tagadod, mindenki szereti, ha a nevén szólítják. Tök mindegy, hogy emberről vagy hanjuuról van most szó. Az csak a tiéd és senki másé. – Szemei egy epifánia hatására megcsillantak. – Amúgy jelent valamit?
- Vadállatot. – felelte hevesen a félig ember, félig állat. – Apám adta.
- Úgy emlékszem, mintha ’sszontad volna, hogy nálatok ez ritka. – hümmögött bölcselkedőn a pártfogolt, miközben a ronggyal a pohár szélét pucolta.
- Ja, nagyon ritka. A matriarchák szoktak nevet választani, de a családban ez hagyomány. – erősítette meg Tohopka. A széken újból hátradőlt, hogy lábai stabilan megállhassanak a fával burkolt padlózaton. Ujjait a támlára helyezve erősen átölelte velük a vékony faréteget. Az emlékek hatására a hiénafiú mély torokból érkező morgást hallatott, ám közben kerülte az öreggel való szemkontaktust, jelezvén, hogy haragja nem ellene irányult. Az utóbbi kérdően ráncolta szemöldökét, a pohártisztítást is egy pillanat erejéig felfüggesztette.
- Ráfázott. – vonta le a látottakból a következtetést.
- Csúnyán. – sziszegte helyeslően Tohopka. – Először megszégyenítették, aztán halálra marták. A „drága” anyám meg nem tett semmit. – tette hozzá, epétől csöpögő hangnemben.
- Hm… – A vadászgazda mimikáján undorra utaló vonások rajzolódtak ki. – Hallottam ezt-azt a hanjuukról. Azt hittem, hogy vagytok olyan intelli…
- Mi nem fioreiek vagyunk. – szakította félbe Tohopka, monoton hangon. – Mondd ezt azoknak, akik misem tudnak a civilizációról. Intelligencia, ez jó… – A gondolatra szomorkásan felröhögött.
- Na és mi van anyáddal? – terelte tovább a témát a csapos. Átszellemül figyelemmel fixírozta a pohár belő oldalára tapadt szeszesitalos foltot. Szenvtelenül beleköpött, majd a ronggyal makulátlanná tette az üveget.
- Az anyám? – kérdezett vissza a félember, nevetéshez fogható horkantást hallatva. – Ugyanolyan mocskos szuka volt, mint a többi. Élvezettel tiporta el a nálánál gyengébbeket. – A nyers indulattól dühös mosoly táncolt mimikáján. Ujjait egymásba kulcsolva próbálta ideges remegésén enyhíteni. – Többet foglalkozott a klán nővérekkel, mint velem.
- Vannak tesóid? – tette fel a kérdést őszinte meglepődéssel az öreg, újonnan megtisztított munkájából felnézve.
- Ugyan, még csak az kéne! – legyintett tagadóan Tohopka, megvető undorral az arcán. – Csak elvárták tőlünk, hogy úgy tekintsünk egymásra. Azzal nem is lett volna gond. – Mimikájára vadállatias mivoltára emlékeztető vicsor rajzolódott ki. – Majdnem az összes – egytől egyig – beképzelt, hatalommal visszaélő luvnya volt. Még emberalakban is sokkal magasabbra és szívósabbra nőttek, amit igyekeztek állandó jelleggel a tudomásunkra hozni.
A gazda Tohopka tekintetében elveszve, gondolatban kereste az okot, ami ennyire felzaklatta szóban forgó, nevelt fiát. Pillantása néhol a hiéna hanjuu csupasz bőrére tévedt, ahol régi vágás- és harapásnyomokat talált. Mivel tudta, mennyire nehéz lehetett a félembernek kínzói módszeréről beszélnie, elsiklott a részletek fölött. Miután képes volt elképzelni, egy halk, beletörődő sóhajjal hagyta magára tobzódó kíváncsiságát. A „majdnem” szó hallatára azonban érdeklődve vonta fel szemöldökét.
- Majdnem? – ismételte, kérdőre vonva.
A kérdésre a félember arcáról minden indulat egy csapással eltűnt. Merev kifejezéssel meredt maga elé, a megfelelő választ keresvén. Fokozódó zavarában lábával türelmetlenül kopogott, a levegőt pedig jól hallhatóan vette. A csapos egy jó darabig csendben, türelmesen várt, majd szemét forgatva, fejét megrázta. Hátat fordított Tohopkának, s a faliszekrényből egy kisebb szeszesitalpoharat, a pultból egy üveg pálinkát vett elő. Egy hanyag, de némi óvatos mozdulattal csúsztatta mostohafia elé, mire az megrezzent az öreg váratlan megmozdulásától. A pohár bőven megtelt a vendégajándékozta italtól. Dolga végeztével a gazda oldalra tolta az üveget, majd keresztbefont karokkal állt meg a stand mögött. Tekintetével a megtelített ibrik felé sandított, amint a félember kérdőre vont pillantásával találkozott.
- Ez előbb is eszedbe juthatott volna. – morogta keserédes hangon Tohopka, majd egy gyors mozdulattal hajtott le egy-két kortyot a papramorgóból. Az erős szeszesital egy pillanat erejéig a torkát égette, ám az az érzet lassacskán enyhült. Majdhogynem az elméjéig hatolt, aztán az a tűző melegség még a gerincén is lefutott. Az erejéből fakadó grimaszt követően a hiéna arcára elégedettség ült ki. Újból kérdően nézett a csaposra, miközben az üveg felé pillogott, mire a szóban forgó házigazda nemlegesen intette le.
- Holnap is van nap. – közölte vele szárazon, majd szemöldökét érdeklődésből fakadóan ráncolta. – Sz’al van valaki?
- Mi? Ja, igen! – A hanjuu megköszörülte torkát, majd a széken előredőlve a lehető legkényelmesebben próbált elhelyezkedni. – A régi matriarchára bíztak.
- Komolyan? – kérdezte némi meglepődéssel a pultos.
- Teljesen. – bólintott helyeslően a félember.
- Milyen volt? – Az öreg főjével kissé előrébbhajolt, tekintetéből oly gyanú áradt, ami többnyire a lehető legrosszabb válaszra való felkészültséget hivatott jelezni.
- Hogy milyen? – Tohopka keserű, vontatott nevetést hallatott. – Az a némber túltett minden szukán, akivel valaha találkoztam. Annak a túlméretezett egójának hála még az új matriarcha sem merte elkergetni. – Fogait idegesen csikorogtatta, majd egy újabb gyors hörpintéssel frissítette fel magát. – Kamaria... maga volt a megtestesült pokol. Senki sem merte lenézni vagy ellene szegülni. Vagy ha igen… – Ingét felkarig feltürködte, majd egy torokköszörüléssel még jobban felvonta magára a figyelmet. A gazda gyanúsan méregette Tohopkát. Tekintete a bőrét tarkító vágás- és harapásnyomok hegesedéseire tévedtek. Egy nyugtázó morgást hallatott, majd ölbe tett karjaival a pultnak támaszkodott.
- Azokat ő művelte veled. – vonta le a következtetést.
- Ja, többé-kevésbé. – A hanjuu a felmért tagjaira vetett egy futópillantást, s egy nemtörődöm vállrándítással rázta meg fejét. – Beavatásnak szánta. – Tekintetére félelemmel ötvözött keserűség ült ki. – Vénség létére azért volt benne küzdőszellem. Akik gyengék voltak, kábé úgy végezték, mint a faterom.
A hallottak emésztésének erejéig kellemes csend töltötte be a teret. A félig ember, félig hiéna átszellemült élvezettel nézegette a pohárban maradt szeszesitalt, mely látszatra nem sokban különbözött a víztől. Gyermeteg módon pöckölgette a findzsát, miközben figyelt, nehogy a pult másik oldalán vagy a földön kössön ki. Fülét az emeleten lévő legkisebb megmozdulásra megrezzentette, vörösesbarna íriszei a plafon felé tévedtek. Tisztában volt vele, hogy az ősszel együtt a vadász szezon kezdetét vette, ezáltal a nevelőapja által vezetett helyiségben rengeteg vendég fordult meg. Ez a tudat némi frusztrációval töltötte el.
- Egy valamit nem értek. – törte meg a csendet a gazda, mire tekintete Tohopka kíváncsi pillantásával futott össze. – ’sszondtad, hogy csak majdnem az összes bige volt olyan rátarti.
- Kamariának minden joga megvolt ahhoz, hogy bármelyikünket lenézhesse. – felelte egyszerűen a hanjuu. – Sokkal többet látott és tapasztalt, mint bármelyik szuka, aki matriarchának vallotta magát. Bejárta az itteni földeket is, sokat tanult az emberekről és rengeteg dologra itt jött rá. – Fogas mosolyt villantott. – Ő aztán igazán ismeri a világ valódi arcát! Ezért t’om tisztelni. Ettől függetlenül egy aljas dög, aki ugyanúgy visszaélt az erejével. – elnyúló sóhajt hallatott, majd torkát megköszörülve próbálta folytatni. – Viszont… ismerte a hímek helyzetét, amit valamennyire megértett.
- Sz’al máshogy bánt veletek? – tette fel az újabb kérdést a pultos. Keze a pálinkás üvegért nyúlt, ám Tohopka elutasítóan intette le.
- Nem. – felelte, tagadó fejrázással. – Megértette, de nem fogadta el. „A világ természetén nem lehet változtatni. Semminek sem kell megváltoznia.” Valami ilyesmit mondott. – Kezével kétkedően intett. – ’sszondta, hogy ez a felállás már csak így marad. A szukák mindörökké elnyomják a hímeket. – szenvtelenül felszisszent. – Az állatok természete ilyen. A ragadozó húst eszik, a növényevő legel. Ezen még a sors sem változtathat.
Újabb csend állt be, ami ismét a hallottak megemésztésének volt köszönhető. Az öreg elmélyülten hunyta le szemét, miközben Tohopka az utolsó kortyokkal is végzett. Minden egyes nyelet kellő önbizalmat, nyugalmat ruházott a félemberre, hogy baljós múltját a gazdával megoszthassa. Ujjaival a simára csiszolt farétegen kopogott, fülét a legkisebb neszre meglebbentette. Elnyúló sóhajjal idézte fel az elmúlt idők nehéz momentumait. A gazda orrát mutatóujjhátával piszkálva, jókora levegőt véve. Nagyokat pislantva meredt a férfiúra, aki unottsággal keresztezett rosszkedvvel az üresen hagyott poharat mustrálta.
- Még? – kérdezte tömören a félembertől. Ezúttal egy bólintás érkezett válaszul, mire az üvegből újabb adag papramorgót öntött. Tohopka egy lusta intéssel köszönte meg pártfogoltja szívélyességét.
- Hol is tartottam? – nézett fel egykedvűen a szóban forgó hanjuu.
- A pártfogoltadnál. Vagy két perce mondtad el. – jegyezte meg epésen az öreg, orrát belül megvakarva.
- Bocs, kiment a fejemből. Meg t’od, nehéz erről beszélni. – közölte némi közömbösséggel a félember, fejét kissé megemelvén. Jobb könyökével a támlára támaszkodott, állát pedig öklével tartotta meg. – Sz’al a vénlány próbáit ki kellett állni, akármennyire voltak nehezek, akármennyire fájhatott. Csak arra készített fel, ami a világ igazi arcán várt. Kölyökként bevezetett egy erdőbe, aztán magamra hagyott. ’sszem másfél napot kellett kihúznom. – elkuncogta magát. – Ott helyben berosáltam a félelemtől. Szakadt az eső, sz’al még a csillagok alapján sem lehetett kiigazodni. A legtöbb ottani állat nagyjából arra várt, mikor csámcsoghatott el vacsorára. – Tarkóját zavarodottan vakargatta. – Annak a másfél napnak a háromnegyedét egy fán húztam ki. Az éhség csak a vége felé volt elviselhetetlen, sz’al rögtönöznöm kellett. Egy-két pille vagy madár bőven elég volt. – fogas vigyort eresztett az öreg irányába. – Ez volt az egyik. A vénlány persze evidensnek gondolta, hogy képes leszek túlélni. Ő mondta, hogy a többi kölyköt is szakadó esőben, vak sötétben viszi ki. A pániktól és az elmosott hangoktól minden veszedelmet félrenéztek. Volt, aki a sebét gyógynövényekkel próbálta kitisztítani. Félrenézték a halálosan mérgezővel. Erre is megtanítottak, de a figyelmetlenek szarul jártak. – Fejét rosszallóan csóválta. – Kamaria a túlélési ösztönöket és az új ismereteket tette próbára. Mondjuk nem volt sok szükségem arra, amit a növényekről tanítottak, de legalább ép bőrrel megúsztam…
- És mi volt még? – Noha külső szemlélőként nem lehetett megállapítani, a hanjuu jól látta a gazda tekintetében az átszellemült kíváncsiságot. Mélyen hallgatva, csupán lassú, de alig észlelhető bólintásokkal nyugtázta Tohopka szavait.
- Lássuk csak… – hosszas hümmögéssel, a félember a plafon felé meredt. – Ja, igen. A sebek. Alkalomadtán meg kellett küzdenem vele. – bölcsen bólogatva, karjait mellnél keresztbe fonta. – Közös vadászatkor minden kaját magának akart. Össze kellett verekednem vele. Na, most nem véletlenül mondtam, hogy a vén szarháziban volt küzdőszellem! – keserű vigyorral újfent felmutatta harapásnyomokkal tarkított kezeit. – Általában csak egy-két falatot tudtam leszaggatni a prédáról, mert olyan erővel rángatta. Volt, amikor egyáltalán nem tudtam mit enni, mert úgy megmart, hogy a fájdalomtól csillagokat láttam. – Tagjait leengedve, fejét bal öklével támasztotta meg, miközben egy nagy levegőt vett. – Persze nem csak ilyenkor támadt rám. Spontán, a tökre váratlan helyzetekben is csak úgy rám vetődött és szétmardosott. Maximum annyit tehettem, hogy ne harapjon halálra. – Tekintetét szégyenteljesen sütötte le. A rossz emlék gondolatából felocsúdva, pillanatokkal később főjét újból megrázta. – Na, lényegében ennyit. Kamaria a legjobb tanítványának nevezett, de csak azért, mert túléltem. – nevette el magát, ami a gazdát is kuncogásra bírta. A jókedvből kiábrándulva kínos csend állt be. A hiéna tekintete megkeményedtek. A pulton hagyott bal keze enyhébb ökölbe rándult. Vonásai némi ellenszenvről kezdtek árulkodni. – ’sszem akkor többet vett el tőlem, azon az egy-két kitépett szőrcsomón kívül. Elvett, aztán többet adott. Bá’ most érzem, akkor mit vesztettem el.
Kijelentésére a csapos nem tett fel konkrét kérdést. Egyik szemöldökét megemelve, száját meglepődésből fakadóan „ó” formájúra kerekítette.
- Olyan ez, mint amikor elhagysz valamit, aztán keresheted. Mint tűt a szénakazalban. – folytatta habozó elpillantgatásokkal a hiéna. Bal mutatóujjával köröket írt le a levegőben, mintha konkrét célja lett volna a mozdulattal. – Akkor még tudtam, hogy mi a hímek születésekor elrendelt sorsuk. Kamaria meg egyszerűen kitépte belőlem, aztán meggyőzött arról, hogy szerezzek egy újat. Tudod, egy új életcél.
- Ezért mész el. – vonta le a következtetést a pártfogolt, bölcsen bólogatva.
- Aha. Ezért. – bólintott rá fáradtságosan a hanjuu. – Bá’ félre ne értsd, öreg, bírom én ezt a helyet, de te és én mások vagyunk. – Fejét elemelte kitámasztott öklétől. Mimikáján keserédes mosoly jelent meg. – Úgy fest, ha a hiénának nincs min lakmároznia, akkor egyszerűen továbbáll.
- Heh, ez most úgy hangzott, mintha már kizabáltál volna a vagyonomból. – kacagta el kacéran magát a gazda, fejét felszegve.
- Ugyan-ugyan, ha tényleg így lenne, már rég nem állna ez a vityilló. – intette le jókedvű nevetéssel a hanjuu. Torkát megköszörülve szippantott fel egy újabb kortyot az újonnan töltött italából. Türelmesen megvárta, míg az öreg a kacajból kijózanodva újból ráfigyeljen.
- ’sszem vágom, mire célzol, Toho. – felelte végül, orrnyergét megvakargatva. – De érdekel, mit gondolsz.
- Érdekel? Mi van, öreg, először érzelegsz, aztán érdekel, amit mondok? Mindjá’ leszédülök innét. – röhögte el újból magát a férfiú, egy bohókás mozdulattal észleltetve a székről való lefordulás kellemetlen mozzanatait. Az ajkain szétterülő vigyor pillanatokkal később szertefoszlott, amint látta, hogy a mostohaapja teljesen komolyan gondolta azt, amit mondott.
- No?
- Hát… rajtam kívül csak azok a vénhedt hiénák kezdtek el utazni, akiket elkergettek, mert már nem voltak a törzs hasznára. – kezdett bele Tohopka, székén teljesen felegyenesedve. – Általában úgy indultak el, hogy kerestek valamit. Többé-kevésbé az a tudat tartotta őket életben, hogy találnak. Legalábbis előbb-utóbb. Kamaria mesélte. Ő sok ilyesmit látott. – alsó ajkát felszippantva nyelt egyet, még mielőtt folytathatta volna. – Lehet, hogy hülyeség, de tudta, egyszer le akarok lépni. Belelátott a lelkembe vagy mi. Így végül is sokat segített. Sőt. – Hol jobbra, hol balra tekintett, majd bizalmasan a csapos felé hajolt. – Ő tanított meg a mágiahasználatra.
- Valóban? – vonta fel csodálkozva szemöldökét a mentor. – Azt hittem, az a véretekben van.
- Az állatalak talán, de más nem. – felelte közömbösen a félember, fejét enyhén oldalra billentve. – Ott csak a határokat feszegette, ami az alak további fenntartásához kellett. Hogy ne a „satnya, emberi héjra” kelljen támaszkodnom. – Kellemetlenkedve ráncolta szemöldökét, amikor a vén matriarcha szóhasználatával élt. – Mást tanított, amit ’sszem ti Take Overnek neveztek. Még senkinek sem mutatta, sz’al végül is kegy volt. Egy olyan útra készített fel, ami parásabb volt a kis erdei kalandomnál.
- És nehéz volt? – kérdezte tömören, mégis kíváncsian a pultos.
- Nem nagyon. Hajlamosabbak vagyunk az alakváltást könnyebben megtanulni. A vérünkben van. – Ökléről felemelkedve, karjait széttárva rántotta meg vállát. Tagjait egymásba fonva a szék támlájához nyomta. – Csak látnom kellett, a vén szatyor hogyan készül elő a mágiához és persze az igazi fenevadat. Utána már gyerekjáték volt.
- Vagy úgy. – nyugtázta a mostohaapja, egy újabb bólintás kíséretében. – És aztán?
- Aztán? – vágott vissza egy kérdéssel a félember, majd keserű, bosszús kuncogást hallatott. – Elkergettek, ahogyan az öregeket szokták. Maga a vénség tette velem. Ez is azzal járt. – Jobb hüvelykujjal a szeme sarkában lévő, „x” alakú sebhelyre mutatott. – Sz’al miután száműztek, keresnem kellett egy célt. Nem t’om, miért, de az orrom a tenger felé vezetett. Valamiért éreztem, hogy a vízparton lesznek mások is. Nem is tévedtem: kereskedők. Fiorébe egy rahedli „egzotikus” állatot vittek, valami kertbe vagy mibe. – elmosolyodott. – Elég volt csak hiénaalakban a többi közé bebújnom és a hajó már el is vitt. – Tárta szét érdektelenül karjait, a mosolyból széles vigyor lett. – Ravasz, mi? Meg sem állt Cherubionig!
- Ja, tudtam én, hogy megy, ha nagyon akarsz. – nevetett fel a csapos, minden testsúlyával a pultra nehezedve, fejét leszegve.
- Aha, bár a szökést kicsit nehézkes volt megoldani. – tette hozzá zavarodottan Tohopka. – Vasat még sosem rágtam, a fogamat meg nem akartam otthagyni. Nagyot néztek az idióták, amint szétzúztam a ketrecüket. Egy-két állattal szegényebbek lettek persze. – Nyelvét gúnyosan kinyújtva, ellökte magát a támlától.
- ’csába, a kis rendbontó! – A nevetés jóízű kacajjá nőtte ki magát. – Úgy megnéztem volna!
- Hát maximum a döbbent képüket láthattad volna, öreg. – közölte vele a hiéna. – Ahogy csak tudtam, olyan gyorsan kellett lelépnem. Még igazolni sem tudtak vagy mi. Személyazonosság nélkül nagyon nehéz.
- Ja, hát az biztos. – bólintott a pártfogó, bölcsen bólogatva. – Na, ezért is járhatna a külön hála, kölyök.
- Hé, most már kvittek vagyunk, nem? – kérdezte hevesen Tohopka, őszinte aggodalommal a tekintetében.
- Nem, még nem. – rázta meg tagadóan fejét a csapos. Amint tekintete találkozott a szóban forgó hanjuu aggodalomról árulkodó szempárjával, szokatlanul lágy mosoly ívelt át ajkán. – Fejezd be és idd meg. – Ujjával a háromnegyedéig kiürített szeszesitalos pohárra mutatott.
- Majdnem a szívbajt hoztad rám… – sóhajtott fel megkönnyebbülten a félember. Eleget tevén kérésének, az utolsó megmaradt kortyot egy csapásra eltűntette, végül egy újabb torokköszörüléssel józanította ki magát előbbi félelméből. – Sz’al lényegében már össze tudod rakni a többit. Az orrom újabb civilizált helyek felé húzott. Először Shroudba, aztán ide. Onnan hamar elkergettek. Nem volt túl jó ötlet dögevőként a szemetest csesztetni. – Kínos kuncogást hallatott. – Aztán találkoztam veled. Akkor akartál halálra lőni.
- Ezt már megbeszéltük, fiú, de hagyjuk. – morogta egykedvűen az öreg, s a pultról felegyenesedve nagy, elnyúló sóhajt hallatott. – Na, most már kvittek vagyunk.
A hiéna már leplezni sem akarta boldog farok csóválását. A vizslató szemeket persze zavarodottan kerülni próbálta. Amikor a gazda kezét a fejére tette és durva szeretettel összeborzolta amúgy is csimbókos sörényét, döbbenten meredt rá.
- Köszönöm a mesét. – motyogta a mostohaapa, majd elengedte nevelt fiát, még mielőtt ő jöhetett volna zavarba. – A-amúgy… éhes vagy?
- Nah, passzolom. A pia elvette az étvágyamat. – felelte Tohopka, kezét végigfuttatván újonnan összeborzolt hajában. Lassan, habozva állt fel ülőhelyéről. – Megyek és alszok pár órát. Holnap vár a meló.
- Hagyd. – mondta egykedvűen a csapos. – Hétvégén nem lesz forgalom.
- Mer’? Ősz eleje van, akkor szo… – A hanjuu nem folytatta, mikor az öreg szigorú, ellentmondást nem tűrő tekintetébe nézett. Őszinte csodálkozással meredt mentorára. Egy bólintás elég volt ahhoz, hogy a félember higgyen a szemének. Alig látható, elégedett félmosoly húzódott meg szája sarkában. Hasonló főhajtással hálálta meg a kivételezést.
- Csak egyet válaszolj még meg. – mormolta a mostohaapa, a pult mellől ellépve. – Mihez kezdesz ezek után? Mert ha meló kell, akkor keress egy menő céhet. Általá…
- Nem futok más falkájával. Egyedül jobban boldogulok. – szakította félbe, hasonló magabiztossággal. A pultos őszinte meglepődéssel pislogott nevelt gyermekére. Egykedvű morgással reagált Tohopka kijelentésére, aztán visszatért a stand mögé. A használt poharat egy lusta mozdulattal a mosogatóba tette.
- Ahogy gondolod, fiam. – mondta végül, hanyagul intve. – Jó éjszakát. – Félig komolynak, félig gúnyosnak szánta kijelentését, mire a hiéna zavarodottan tekintett el, füle hátulját vakargatva. Hátat fordított a standnak és az öregnek, s az emeletre vezető lépcső felé vette az irányt. Komótos, hangtalan léptekkel szelte át a hosszú szobát, miközben tekintetét a fali trófeákra emelte. Egy ponton lefékezett, kezével habozva nyúlt a lépcső korlátjához. Még utoljára visszapillantott, s habozva motyogott valamit, amit a gazda – az apa – nem biztos, hogy jól hallhatott:
- J-jóéjt… apa.