Afiya

Név: Afiya
Faj: Hanjuu – Hiéna
Nem: nő
Életkor: 18

Személyiség: Egykori falkájában szokatlanul emberségesnek bizonyult. Mindenkivel igyekszik kedves lenni, ez a kedvesség azonban más hanjuuk irányába akár túlzó is lehet. Kitartó és szorgalmas, ha tanulásról van szó. Mindig megörvendeztetik az új dolgok és kíváncsian kérdezget ahhoz, hogy megismerje azokat. Néha idő kell neki, hogy megértsen valamit. Rendkívül segítőkész, viszont ha olyan helyzetbe botlik, hogy hiába próbálkozik, nem tud segíteni, képes elsírni magát. Ugyanez igaz akkor, ha valaki olyat lát, kin sérüléseket vesz észre. Azok akaratlanul is korábbi családjára emlékeztetik. A számtalanszor megvert hímekre és bátyjára. Az ilyen személyeket akaratlan is védelmezni akarja és óvni, vagy legalább egy kicsit jobb kedvre deríteni, még akkor is, ha gőze sincs, hogy azt hogyan kellene csinálni. A gondoskodásért hálás, nagyon örül a szeretetnek, fejezzék azt ki bármilyen formában. Mindemellett dicséretekkel könnyű őt zavarba hozni. Ha biztonságban érzi magát, akkor egyáltalán nem tud gátat szabni érzéseinek. Más esetekben azonban visszatartja azokat, hogy erősebbnek tűnjön. Szeretteiért bármeddig képes elmenni. Akár az életét is adná olyan valakiért, akit kicsit is kedvel, vagy egyáltalán nem ismer, így nem táplál iránta ellenszenvet. Bár a hanjuukat kedveli a legjobban, tőlük is tart a legjobban. Mindig többször ellenőrzi a szagukat és a kinézetüket, mielőtt bármelyik közelébe menne.

Jellem: Kaotikus jó

Kinézet: A legtöbb hiéna-hanjuu nőstényhez képest alacsony, fizikai ereje azonban nem marad alul övékével szemben. Farka és viszonylag hosszú fülei ezüstös színűek, csak úgy, mint hosszú, egyenes szálú haja is, melyben azonban helyet kapott egyetlen, fekete tincs. Elől csüngő hajszálai barna szemei fölött érnek véget. Alkata karcsú, nőies. Elengedhetetlen ruhadarabjai barna bőrkesztyűi, miket szinte mindig magán hord, valamint piros köpenye. Ezekhez általában fehér, hosszú ujjú blúzt párosít, csatos, bőrből készült fűzővel kiegészítve és fekete nadrágot, melynek szárai barna csizmáiban érnek véget. Ezeknek hála, a testén lévő néhány gyerekkorából maradó hegek rejtve maradnak, fehér bőrét pedig szinte csak arcán pillanthatják meg az emberek.

Mágia: Gyógyító mágia
- Healing Magic
- Lesser Heal

Céh/Szervezet: -

Felszerelés: Barna oldaltáska, váltásruhák, némi élelem, két könyv (amikben le vannak írva a tanulnivalói), egy jegyzetelésre szánt notesz, Magic Cloak / Mágikus Köpeny /  (ingyenesen választható tárgy, az ő piros köpenye)

Előtörténet:
- Meg kell tenned, Afiya! – hallatszik a halk morranás, mit a tiltakozni kívánkozó lánynak címeznek.
A hosszú, őszes hajú teremtés mancsai ökölbe szorulnak. Hallani bőrkesztyűinek nyikorgását, mik ellenkezését hivatottak kifejezni. Ajkai idegesen préselődnek vonalba. Mereven néz az előtte lévőre, már-már kétségbe esetten. Egyet jobbra, majd balra toporog bizonytalanul. Tekintetét hol az előtte lévő férfira függeszti, hol mellé bámul a fivérét tartó karok tulajdonosaira. Farka oldalra leng, majd ingerülten ráng vissza.
- Miért? Miért kellene megtennem? – kérdi elkeseredetten.
Vékony, lágy hangja vegyes érzelmekről tanúskodik, ezek az érzelmek azonban mind kiülnek arcára is. Kérdésekkel van tele, mikre sosem kapott értelmesnek ható választ. A három körülötte lévő nőstény felhőköl kérdésén. Pofájuk vicsorogni kezd, ujjaik szorulnak a fogva tartott karokon, miknek tulajdonosa gondterhelten sóhajt. A hím tekintete komorrá válik. Pillantása a lány barnáira vetül, mik olyannyira hasonlatosak övéivel, s mintha csak nézésével próbálná ösztökélni húgát.
- Ez a törvény. Szavai sértőek voltak rád nézve. Ha ezt megtűröd… Egyszerűen nem teheted meg és példát kell statuálnod – magyarázza a háta mögött álló, ki irányába egyetlen pillantást sem képes vetni.
A komorság elveszik közben a törvénysértő tekintetéből, helyette kérlelővé válik. Afiya nem bírja tovább nézni. Szemeit összeszorítja, remélve, hogy pillái felnyitásakor nem lesz jelen a korábban előtte lévő kép. Szíve összeszorul, amikor vágya ellenkezőjét tapasztalja. Hiába pislog újra és újra, bátyja akkor is előtte térdepel, oldalra tárt karokkal, akár egy kifeszített vad. Végül pedig eleget tesz a kérésnek. Kesztyűjét lehúzza mancsáról, karmait mutatván az állatvérűek felé. Vesz még egy utolsó levegőt, majd egyszer s mindenkorra véget vet ennek az ostobaságnak azzal, hogy teljesíti a rá kiszabott feladatot. Egyetlen karlendítés csupán, s a mozdulat végén végtagját maga elé emeli. Ujjbegyein érzi testvére vérét, annak melegét… Látja vörösét fehér bőrén, húsát karmai alatt. Fülében ott cseng a büntetés bekövetkeztekor elhangzó, fájdalmas nyüszítés, mit visszavertek rá a fából épített falak.
Tettének eredményére pillant, mi ott éktelenkedik a férfi mellkasán. Könnyek kezdik el marni szemét, sírás kaparni torkát, de ahelyett, hogy kitörne, próbál erős maradni. Magáért és az értelmetlen büntetést magára vállaló hímért. Nagyot nyel, leküzdve a kellemetlen kaparászást, hogy aztán egy újabb levegővétel után útra bocsáthassa sóhaját.
- Végeztünk. Most pedig engedjétek el Lutalot! – mordul a vérét fogva tartó két nőstényre.
Azok nem rá, hanem a mögötte állóra lesnek, valamiféle beleegyezést, vagy akár ellenkezést várva. Az ott magasodó nő csak biccent egyet érzéketlenül, mit sem törődve azzal, hogy saját gyermeke épp most tett kárt másik leszármazottjában. Ahelyett, hogy a sebesülttel törődne, lánya mellé lépked, fölé magasodva, puszta jelenlétével jelezve irányába felsőbbrendűségét. Mérgesen méregeti kölykét, nem titkolva elégedetlenségét irányába.
- Afiya, velem jössz.
Az állatszerzet pedig vele megy. Fülei bánatosan lekonyulnak, farka csak lóg utána kullogása közben. Hátra-hátra pillant a földön hagyott testre, mivel senki nem foglalkozik. A sírás ismét gyötörni kezdi, minduntalan jelezve felszínre törési vágyát, mindhiába. Még nem lehetséges. Nem, az anyja előtt. Nem, a matriarcha előtt.
Hamarosan elhagyják a büntetésre használt kunyhót, hogy az azt egy nagyobb házzal összekötő folyosóra lépjenek. A falak ridegen meredeztek a hanjuu lány két oldalán, szinte megfojtva őt közelségükkel. Minél messzebb mennek, annál nagyobb nyomást érez mellkasában. Sosem szeretett anyjával kettesben járni. Minden egyes hasonló alkalomkor úgy érezte, jobban tenné, ha menekülne. Ez egyszerűen nem az ő világa, mégis… Itt van neki a bátyja és a falka többi tagja. Sokan pártfogolják anyját, már-már túlzottan sokan is, élvezve, hogy elnyomhatják népük egyik felét, de ő sosem értett egyet ezzel. Ezért sem akart kárt tenni fivérében. Nem akar csak úgy ártani a hímeknek, vagy bárki másnak, csak azért, mert volt hozzá egy rossz szavuk. Mancsait idegesen dörzsölgeti össze, próbálva valahogy lepiszkálni ujjairól a lassan oda száradó vért. Nem akarja érezni a szagát. Ez nem egy elejtett vad, nem egy élelemnek szánt préda, hanem a bátyja vére. Szeretett testvéréé, akit többre becsül bárki másnál, mégis… ártott neki. Alig néhány perce feltépte bőrét, vérét vette, megbélyegezte, csupán azért, hogy eleget tegyen az előtte magabiztosan járó nőnek. Azért, hogy ne szegjen törvényt.
Feladva a jelenleg lehetetlennek tűnő küzdelmet, inkább visszahúzza kesztyűjét véres ujjaira. Ez az egyetlen, mit most megtehet, azon kívül, hogy megy előre a fáklyákkal tarkított falak között, végig a másik háta közepét, vagy épp a föld köveit lesve, míg el nem érik a másik épületet. A két utánuk lépkedő puha lépteire fel sem figyel. Akkor veszi észre őket, mikor átlépve a kétszárnyú ajtó vonalát, azok becsukják azt mögöttük. A két nőstény volt az, kik korábban bátyját tartották rabságban. Most vele cselekszenek hasonlóképp, bezárva őt egyetlen szülőjével.
A ház falainak alját kövek alkotják. Sarkainál vastag gerendák ágaskodnak fölfelé, közrefogva a kő fél falra pakolt deszkákat, mik a fal további részét alkotják, egészen a tetőig. Középen széles karfájú szék díszeleg a kiterített szarvasbőrön. A trónus mögött oszlop magasodik, rajta a szőnyegként használt állat agancsa, jó fél-fél méterre terpeszkedve a koponya két irányába. A fényt trófeákból eszkábált gyertyatartók szolgáltatják, nyugodtan, szinte mozdulatlan világítva lángjukkal. Az egyetlen ülőhellyel szemben egy, a korábbinál jóval szélesebb ajtó található, egyetlen, keresztbe fektetett gerendával zárva tartva, nehogy valaki illetéktelen betérjen ide, mikor annak nincs meg az ideje.
Afiya a folyosó felöli kijáratnál marad. Lábai azonnal megálljt parancsolnak neki, amint az becsukódik mögötte, összerezzenésre késztetve az ideges lányt. Továbbra sem néz felmenője szemébe. Lábait kezdi fürkészni, mint akinek nincs jobb dolga, igyekezve megfeledkezni a vállait lefelé nyomó feszültségről.
- Mégis, mit képzeltél odakint? – hallatszik egy erőteljesebb, mélyebb hang.
Ismételten összerezzen, ezúttal azonban a hangszínbe rejtett feddő éltől. Félelem árad el szívében, olyasfajta érzés, mitől sosem sikerül teljes egészében megszabadulnia, hacsak nincs egészen távol ettől a helytől. Torkára fagy a szó, szemei felfelé kezdenek vándorolni anyja ruházatán, mígnem egyetlen pillanatra meglátja dühtől torzult arcát. Akkor ismételten visszatér a földhöz, közben próbálva száját szólásra nyitni, csakhogy hiába. Hang nem szökik ajkai közül, csupán levegő, az is kevés.
- Ne merészelj még egyszer ellenszegülni a szabályoknak! A te dolgod az, hogy betartasd őket, mint a leendő matriarcha! Meg ne lássam még egyszer, hogy elgyengülsz, vagy nem mersz megütni valakit! Főleg egy hímet! Büntesd őket, hogy tiszteljenek! Élj a hatalmaddal, tégy a nőstények kedvére, ez a te dolgod! Ez a te jövőd – morogja ingerülten a nő, miközben levágja magát a trónusba.
Választ várva, erélyesen néz örökösére, már nézésével is elutasítva a nemleges választ. A hanjuu lány kezei újfent ökölbe szorulnak. Alsó és felső fogai csikordulva simulnak egymásra, mielőtt hirtelen megfeszülő állkapcsa elernyed. Tudja, mit kellene tennie ahhoz, hogy elmehessen, mégis nehezére esik. Felemelni fejét, a falka vezetőjének szemébe nézni és beleegyezését adni. Mikor eszébe jut bátyjának büntetése, mit saját mancsával vitt véghez, összeszorítja szemeit. Farka jobbra-balra ingna. Minden erejére szüksége van, hogy meggátolja ebben a mozdulatsorban állati felét, míg átgondolja a dolgokat. Közben hallja az ütemes, türelmetlen dobolást a szék karfáján. Anyja karmai egy-egy apró vágást hasítanak mindig a fába, valahányszor találkozik valamelyik körme a felülettel. A leszármazott arca végül magasba emelkedik. Egy darabig csak mered a terpeszkedőre, figyelve őt és abbamaradó, türelmetlen vicsorgását, mikor amaz észreveszi.
- Értettem – zárja rövidre.
Egyetlen szó, mégis oly fájdalmat okoz vele saját magának, mintha tőrrel döfött volna szívébe. Az éltető szerv hatalmasat dobban kijelentésekor, sajgást keltve mellkasában. Meg kellett tennie, legalábbis ezzel nyugtatja magát. Azzal, hogy bátyja is erre késztette volna, valami olyasmi érdekében, ami talán jobbá változtatja sorsukat.
Lábai fordulnak. Egyik a másik után, hogy immáron szembe találhassa magát azon ajtóval, amin bejöttek ide. Nagyot szippant a levegőbe, de nem érzi senki jelenlétét annak túloldalán. Akkor minden bizonnyal erősebb lenne a korábbi két nőstény szaga. Hallani sem hall felőlük, bár utóbb bebizonyították, hogy képesek még számára is nesztelen közlekedni. Vagy csak túlontúl el volt foglalva bajával? Az sem lenne túl nagy meglepetés. Kesztyűkbe bújtatott kezeivel az ajtólapokra simít. Nagyot lök rajtuk, kitárva azokat, szabad ösvényt biztosítva ezzel magának a meneküléshez. Mindjárt vége. Vagy mégsem? Hátán továbbra is érzi anyja nyomasztó pillantását. Mintha az nem engedné elfutni, azért bámulná még mindig. Más esetben minden bizonnyal észre sem venné, hogy utóda távozni készül.
- Van még valami? – kérdi a hiénaember lány, kissé bizonytalanul.
Nem néz hátra, még válla felett sem. Tart attól, hogy kérdeznie sem kellett volna, csakhogy azt nem bírta megállni. Túlságosan érezte magán a másik jelenlétét. Tekintete vágyakozva tekint a nem is olyan rég még fojtogatónak talált folyosóra. Az jelenti számára a kiutat, melyről le sem veszi szemeit. Amíg a válaszra vár, idegesen veszi a levegőt, mígnem abbamarad légzése. Egyszerűen visszatartja, ahogy eltelik néhány másodperc. ~Még egy kicsit…~ gondolja. ~Még néhány másodpercet várok.~ erősíti meg magában, mielőtt számolni kezdene. Ha továbbra is csend lesz jussa, akkor minden bizonnyal nincs semmi, s már arra sem veszi feljebbvalója a fáradtságot, hogy válaszoljon kérdésére. Valójában ez a legvalószínűbb. Az idő pedig letelik, így megkönnyebbülten lépdel előre, vissza se nézve.
Az utolsó métereket rohanva teszi meg. Amint visszaér a kunyhóba, bátyja keresésébe kezd, mivel nem látja korábbi helyén. A falak mentén kezdi végigfuttatni tekintetét, mígnem megpillantja őt a falnak dőlve. Tétován lép irányába egyet, majd megakad. Pillantása ide-oda vándorol fivére testén, megfigyelve annak helyzetét. Fekete haját, melynek fehér tincsét az általa kiontott vér áztatja. Az őszes hajszálak vége egyetlen jégcsapszerű képződménybe tömörült, miközben megszáradt. Pillái megremegnek a látvány hatására. Orrát facsarja a vér és izzadtság szaga.
- Lutalo… - nyújtja felé karját, ismét téve egy lépést, de aztán megint megáll.
Könnyei lassan erednek meg, leküzdve a szellemi akadályt, mit korábban elébe állított. Karja magatehetetlenül hullik vissza teste mellé. Ujjai újra és újra ökölbe rándulnak, majd vontatottan kiegyenesednek. Semmi mást nem hallani, csak zihálását és szipogását.
- Hát visszatértél, Afiya. Mit mondott neked az anyánk? – csendül fel a férfi hangja.
A meggyötört alak felszisszen, miközben megpróbál lábra kecmeregni, sikeresen, még ha a művelet időbe is telik. Ábrázatára békés mosoly ül ki, mivel igyekszik nyugtatni a nála fiatalabbat. Lábai szinte azonnal útnak indulnak, ahogy feltápászkodik a földről. Egyenesen húgához megy, hogy egyetlen gyors mozdulattal mellkasához vonja, karjaiba zárva a zokogót. A hanjuut teljesen meglepik az ölelő karok. Egy pillanatra ledermed, majd erősen a másikba kapaszkodva sír tovább.
- Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom, én… Ugye nem tettem benned túl nagy kárt? – faggatózik testvére vállába motyogva.
- Ne aggódj! Kicsit kellemetlen ugyan, de egyáltalán nem vészes – vigyorogja Lutalo, gyengéd hangon mormogva a hozzá közelebb lévő fülbe, amibe aztán galádul belefúj.
A lány azon nyomban füléhez kap. Farka az ég felé mered, mielőtt eleresztve bátyját, hátrébb ugrana egy bő lépésnyit. Akkor már mindkét keze egyazon pontra tapad. Elvörösödve néz vissza az idősebbre, egy pillanatra mérgesen összeütköztetve fogait, mielőtt teljesen zavarba jönne viselkedésétől és attól a ténytől, hogy egy egyszerű fuvallat miatt elugrott.
- Ezt most miért kellett? Gonosz vagy, bátyus! – nyavalyogja.
- Abbahagytad a sírást, nem? – húzza ki magát büszkén a hím.
Karjait csípőre is vágja elégedettségében, szemtelenül vigyorogva. Afiya csak ekkor ébred rá, hogy igaza van. Könnyei egy pillanat alatt elapadtak. Jobbját arcához emelve letörli az arcán lévő nedvesség maradékát, majd ő is mosolyogni kezd. Hálásan tekint az előtte lévőre. Úgy érzi, vége a mai kellemetlenség adagnak, így sikerült teljesen megnyugodnia. Mindez egyetlen embernek, jobban mondva állatszerzetnek köszönhető.
- Gyere, bekötözöm a sebeidet!
- Te? Tudtommal nem az erősséged az ilyesmi. Legutóbb is elég pocsékul sikeredett – cukkolja tovább a férfi.
- Azóta gyakoroltam, csak hogy tudd! – vág vissza neki húga, izgatottan csóválva farkát.
Biztos benne, hogy most képes lesz rendesen ellátni azokat a fránya sebeket.
- Ti ketten! Azonnal gyertek ide! – hallatszik egy hangos kiáltás.
A mély üvöltés megrázza a falakat. Akár egy tomboló vihar, úgy süvít végig a mögöttük lévő folyosón, elérve, hogy mindkét fiatal megdermedjen. Az ismerős orgánum oly színt hordoz magában, mitől Afiya tarkója bizseregni kezd. Izgatottsága azonnal alábbhagy, helyette maga alá húzza farkát. Fülei újfent lekonyulnak, még úgy is, hogy őt oltalmazó vére próbálja nyugtatgatni. Nem saját maga miatt kezd aggódni. Sokkal jobban foglalkoztatja, hogy anyjuk ezúttal mindkettejükért kiáltott. A lány tarkójához simítja mancsát. Szokatlan érzés keríti hatalmába. Olyan, amit eddig még nem tapasztalt. Nehezebb és félelmetesebb, mint eddig bármelyik. ~Csak nem… Meghallotta? Hallotta, hogy bocsánatot kértem? Egy hímtől? Attól, akire büntetést kellett kirónom?~ kérdi magában kétségbeesetten. Szabad kezének ujjai ökölbe mélyednek, oly erősen, hogy ha nem lenne kesztyűje, minden bizonnyal húsába vájnának karmai. Lutalo keze öklére fog, magára vonva az ifjabb figyelmét, hogy megmutathassa neki biztató mosolyát, mielőtt húzni kezdené őt, vissza a folyosóra. Vissza, a matriarcha elé.
- Szólított minket, anyám? – kérdi a hím, amint a nő elébe érnek.
Testével félig takarja húgát, így próbálva védelmezni őt. Ez a trónuson ücsörgő figyelmét sem kerüli el. Elégedett fintorba húzza száját, majd felkel. Egyenesen kölykei elé megy, hogy közelebbről nézhessen rajtuk végig, jobban mondva lányán. Fiával csupán annyi ideig törődik, míg megkerüli őt. Szúrós pillantása megállapodik az összefonódott kezeken. Afiya azon nyomban elereszti fivére karját, továbbra is a földet bámulva. Karjait maga mellé utasítja, eleresztve tarkóját, betökélve, hogy nem tud mit kezdeni az ott motoszkáló bizsergéssel. Talán jobb is, hogy nem emeli fel fejét. Így nem láthatja anyja néhány másodpercig tartó, sötét vigyorát, mi még magát Lutalot is feszültté teszi.
- Döntöttem – fordít hátat ivadékainak a matriarcha – Holnap vadászatot indítunk – kezd bele szárazon.
Az állatszerzet lány számára érthetetlen, hogy miért lesz feszült ennek hallatán, ahelyett, hogy megnyugodna, hogy csak erről van szó. Aztán eszébe jut, hogy csupán ezért nem lett volna szükség, hogy ide hívják őket. Valami másnak kell lennie a háttérben, minek tologatása egyre idegesebbé teszi. Félve, de mégis felpillant falkájuk vezetőjére. Csupán álláig jut, tovább nem, ugyanakkor ez is bőven elég számára ahhoz, hogy lássa a lényeget. Azt a mérhetetlen elégedettséget, mi valamiért eluralkodott a nőn.
- Most, hogy végre hajlandó voltál rám nézni, folytatom. A vadászat győztese a párod lesz.
- Hogy? – szólal meg a másik kettő egyszerre.
Most már mindketten anyjuk szemébe néznek. Döbbenten merednek rá, kis híján tátott szájjal. Afiya nagyot nyel gyötrelmében. Agya lassan, szinte kattogva dolgozza fel az információkat, újra és újra átgondolva a hallottakat. Fejét lehajtva bámul a földre, még mindig kitágult pupillákkal. Teste remegni kezd, kesztyűi felmordulnak helyette. Tényleg bele kellene ebbe mennie?
Hirtelen árnyék vetül testére. Bátyja elállja útját és kilátását a vezető felé, oltalmazón takarva őt. A férfi bár feszültnek tűnik, mégis határozottabbnak, mi arra enged következtetni, hogy tervez valamit.
- Mire kell vadászni? – kérdez rá a fontosnak vélt tényezőre.
Húga felpillant rá. Végignéz széles vállain, megállapodva a védelmező hát közepén. Tesz előre egy fél lépést. Karjai remegve mozdulnak előre néhány centimétert, majd megáll. Egy pillanat alatt visszaejti tagjait, visszahúzva lábát is a megkezdett lépésből, amint felfogja, hogy mit akart tenni. Olyasmi lett volna, amit nem néznének jó szemmel. Anyja sötét vigyorát viszont így ismét nem látja. Azt a gonosz arckifejezést, mellyel fivére sebeit méregeti.
- Rád, Lutalo – jelenti ki, már-már nevetve – Aki megöl téged, az lesz Afiya párja.
A levegő a párosba szorul a sokktól, mi úrrá lesz rajtuk. A férfinak mindössze egy mély lélegzetbe telik összeszedni magát, a másikról azonban ez nem mondható el. A lány mancsai reszketve kúsznak fel füleihez, mintha csak be akarná fogni őket. Mintha ezzel eltörölhetné azt, amit hallott, csakhogy a gúnyos nevetés visszhangja nem szűnik elméjében.
- Nem… - suttogja remegő hangon – Nem… - ismétli magát valamivel erősebben – Nem hagyom! – tör ki belőle végül a kiáltás, miközben bátyja elé furakodik, kikerülve annak hátra intő karjait.
Ezen mind a nőstény, mind pedig a hím meglepődik. Döbbenten néznek rá, majd míg egyikük dühössé, addig a másik aggodalmaskodóvá válik. Két mancs kerül a lány vállaira, próbálva őt hátra húzni, mindhiába. Lábai lecövekeltek az idősebb előtt, miközben barna tekintete egyenest anyjáéra vetül, kényszerítve magát arra, hogy belenézzen szemeibe.
- Nem fogom páromul választani azt, aki megöli a bátyámat! – sziszegi összeszorított fogai között.
A matriarcha egyre mérgesebbé válik. Farka idegesen csapkod össze-vissza, miközben mancsai ökölformát vesznek fel. Arca is vörösebbé válik ingerültségében, ahogy szemtelen kölykét nézi, ki ezúttal úgy tűnik, nem szándékozik meghunyászkodni. Meglehet, más esetben büszke lenne rá emiatt és elégedettséggel töltené el, csakhogy most vele ellenkezik. Megint, hiába figyelmeztette nem is olyan régen. Ezúttal azonban nem tűri a szemtelenséget. Fenyegetően lép örököséhez, leplezetlen hagyva ártó szándékát. Lutalo az, ki cselekszik. Erővel utasítja maga mögé húgát, ki ekkor eszmél rá arra, hogy mit művel. Rettegve néz bátyja után, érte kapva, megragadva őt karjánál. Nem akar megint bajt okozni neki. Szó sem lehet róla, hogy ezúttal is a hím viselje el a büntetést, főleg, hogy most minderről nem tehet. Ezzel pedig anyjuk is így van. Előbb fián taszít egyet, elintézve ezzel, hogy lánya kénytelen legyen elengedni őt, elválasztva őket egymástól. Következő csapását már Afiya felé intézi, kivont karmokkal csapva le rá, mélyen hasítva karjába, miközben földre löki őt. Aztán csak áll felette, hagyva, hadd csepegjen ivadéka vére ujjairól.
- Ne merészelj még egyszer ellenkezni! – mordul rá a nő, torzul vicsorogva.
A lány vérző karját szorítva ül a földön. Fogait összeszorítva néz az őt sértőre, tekintetében azonban nyoma sincs meghunyászkodásnak. Örül annak, hogy fivérének nem esett bántódása, ha pedig ez így történt, akkor minden bizonnyal nem is lesz baja. Azt azonban nem hagyhatja, hogy vadászokat eresszenek a nyomába. Erőt véve magán, feláll. Alsó ajkába harapva mered tovább szülőjére, ide-oda járatva szemeit, kiutat keresve a jelenlegi helyzetből. Pislog néhányat, kikergetve könnyáztatta szemeiből a nedvességet, engedve a cseppeket legördülni arcán.
- Rendben van! – szólal meg váratlanul testvére.
Döbbenten les rá, értetlenül állva előtte. Tátogva ejti ki nevét, mire rájön, mit akar ez jelenteni. Azonnal tiltakozásba kezdene, de bátyja pillantása belé folytja a szót. Olyan tiszta, mély és határozott, tele magabiztossággal. Ehhez egy széles, büszke vigyor párosul, mintha csak teljesen biztos lenne saját dolgában.
- Csupán annyi a dolgom, hogy ne haljak meg. Nem probléma – jelenti ki.
- Helyes! – feleli rá a matriarcha, majd int egyet mancsával, mielőtt ott hagyná első és másodszülöttjét, kimenve az épület főbejáratán, nyitva hagyva maga után az ajtót.
Alighogy sikerült felállnia, megadják magukat a hercegnő lábai. Reszketve kuporodik össze a földön, nem törődve azzal, ezúttal ki láthatja a nyitott ajtón át. Lutalo mögé siet, mancsait vállaira rakva, testével az ajtó és közé helyezkedve, nehogy többen lássák a kelleténél összetört húgát.
- Mégis mire volt ez jó? Csupán el kellett volna fogadnod! Tudod jól, hogy nincs más választásunk, ha túl akarjuk élni – dörmögi fülébe.
Hangjában ott lapul a feddő él, csakhogy cseppet sem oly ridegen és erőteljesen, mint korábban anyjukéban. Az ő hanglejtése annál gyengédebb. Tisztában van vele, hogy húga milyen. Tudja, hogy újra és újra ellenkezni fog, ha szíve nem bírja tovább a sok beletörődést, ezért is aggódik érte annyira. A mostani eset viszont mindenen túltesz, tekintve, hogy ha a vadászat alatt hibázik, akkor vége. Nem védheti tovább, nem élvezheti tovább kedvességének szikráit, mik oly sok elnyomott szívét képes helyrehozni. Ugyanakkor, még ha sikerrel is járna, jönne valami új. Olyan ötletek, melyek egyre veszélyesebbek rá nézve, melyekbe egyszer biztosan belehal. Akkor mi lesz a karjai közt lassan zokogni kezdő lánnyal?
- Sajnálom! Egyszerűen nem bírtam… Nem vehetsz részt a vadászaton! Nem halhatsz meg! Lutalo, te nem…
Szemeit bőszen törölgeti kezeivel, a könnyek viszont ezúttal nem apadnak, hangjával ellentétben. Még fájdalmáról is képes volt megfeledkezni. Vére patakként folyik állandóan mozgatott karjából. Végigcsorognak cseppjei fehér bőrén, átáztatva blúzának széttépett ujját, aztán a földre hullnak, egyre jobban elárasztva szagukkal a termet. Bátyja orráig is eljut a fémes aroma, minek hatására azonnal a sérült felületet kezdi vizsgálgatni. A bőrbe mélyen belehasító karmolásokat, miknek ellátása nem a halasztható kategóriába esik, mellkasával ellentétben. Világossá válik számára, milyen az, ha valaki ártó szándékkal sebzi meg a másikat, vagy csupán parancsra, akarata ellenére, meggyötört kedvességgel. Karjaival testvére térdhajlatához és hátához ér, majd egy egyszerű mozdulattal felemeli, visszafojtva feltörő szisszenését. Szorosan tartja őt, el nem eresztve, engedve tovább sírni mellkasán. Most nem állítja le. Már nem foglalkozik efféle csekélységekkel, csak megindul, siettetve saját lépteit.
A sírás idővel abbamarad. A kapaszkodó karok elernyednek, lehullva a mellkasról, egyenest a cipelt ölébe, míg a másik ellensúlyozása megszűnik, ezzel megnehezítve az idősebb számára a hordozást. Gondterhelten les le az ölben lévőre, ki egy pillanat alatt békét hoz lelkére. Az édesen szuszogó arc látványa mosolyt csal a fivér képére, elfeledtetve vele fáradalmait, új erőt adva ahhoz, hogy biztonságba vihesse őt.
Egy nádból és gallyakból szőtt kunyhó ajtaja előtt áll meg, távol a falka lakhelyétől. Afiya lábait leereszti, továbbra is tartva őt hóna alatt, nehogy a földön koppanjon és felébressze. Óvatosan bánik vele, lassan mozog, mintha bármelyik percben eltörhetné. Minden egyes rezdülésénél megáll és kivárja, mi fog történni, mielőtt kopogna az ajtón. Újra és újra, egyre idegesebben, olykor testvérére lesve, kinek arca egyre sápadtabb, fehér bőre ellenére is. Az ajtó azonban hamarosan kinyílik. Egy álmos, borostás képű alak jelenik meg előtte. Fekete középhosszú hajszálai össze-vissza meredeznek fején, ahogy beléjük túr egy kiadós ásítás előtt.
- Igen? – kérdi szinte motyogva, lomhán pislogva lesve a párosra.
- Mouk, kérlek, segíts! Afiya… - kezd bele, de elhallat, mert látja a másikon, hogy észreveszi, mi a baj.
A bejárat szélesebbre táródik, a ház ura pedig azonnal tessékeli is befelé a sebesülteket. A kunyhó nem túl tágas. A falak kör alakban érnek körbe a kúpos tető alatt. Egyetlen ablak van az ajtóval szemben. Az ablak alatt egy szalmából és szőrmékből összehordott fekhely, rajta tollal tömött párnával és takaróval. Mouk oda inti a jövevényeket, aztán az építmény közepén lévő tűzhöz lép. A felette lógó üstöt lekapja, kirohan vele, majd kiönti tartalmát, mielőtt odabent vízzel locsolná körbe és kimosná azt.
- Fektesd le! Máris megvizsgálom. Aztán téged is. Mi történt? – faggatózik közben, hátha megtud valamit a még meg nem nézett sebek eredetéről.
- Velem nem kell foglalkozni, csak őt gyógyítsd meg! Az anyánk tette. Afiya túl sokat ellenkezett vele – sóhajtja Lutalo gondterhelten.
Mouk néhány füvet és némi vizet tesz a kimosott üstbe és visszateszi a tűzre. Mikor azzal megvan, a hanjuu lányhoz lép. Alaposan végigméri őt. Sápadt arcán végigsimít kezével, letörölve onnan a hideg veríték egy részét. Aztán a feltépett kart kezdi szemlélni. Egy ollót elővéve levágja a vérrel itatott blúz ujját. Komoran méregeti a karmolásokat, le sem véve róluk szemét, majd sóhajt.
- Az anyátok a matriarcha, igaz? Tibyangye, ha jól emlékszem. Téged is ő bántott?
- Nem – feleli a hím röviden – Mi van a húgommal? Meg tudod gyógyítani? Úgy, mint régen?
Lutalo hangja reménnyel teli. Reméli, hogy nem lesz semmi gond. Közben azon gondolkodik, mitévők legyenek.
- Úgy, mint régen? Ha az anyátok okozta, akkor többen is látták, nem? Afiya azt mondta nekem, hogy ha olyan sebeket gyógyítana be mágiával, amiről mások tudnak, akkor rájönnének, hogy idegenekkel ismerkedtek és megbüntetnének titeket és engem – elmélkedik hangosan a gyógyító.
- Mondta? Mégis mikor? – kérdez vissza a báty, mert ilyesmiről nincs tudomása.
Nem tudja, húga mikor mondhatott ilyesmit ennek az embernek. Akkor biztosan nem, mikor évekkel ezelőtt találkoztak és ez a férfi segített rajtuk. Nem emlékszik ugyan a teljes beszélgetésre, de ilyesmire emlékezne.
- Miután régen hazamentetek tőlem, néhány nap múlva visszajött. Arra kért, hogy tanítsam meg arra, hogyan kell ellátni a sebeket. Egyszerűen hajthatatlan volt ezzel kapcsolatban. Kitartott, amíg be nem adtam a derekamat. Persze, nem volt egyszerű – kezd mesélésbe Mouk, miközben mindkét kezét a lány sebe fölé helyezi – Először írni és olvasni kellett megtanítanom. Számomra elég hihetetlen volt, hogy nem tud ilyesmit, de azt mondta, nálatok elég kevesen birtokolnak efféle ismereteket, mert nincs rá szükségetek. Még engem is meglepett, hogy milyen gyorsan tanult. Az akaratereje, a tény, hogy valahogy talán segíthet majd a falka hímjeinek… Nagy erőt adott neki.
Itt megáll, hogy belekezdhessen a gyógyításba. Mágikus ereje lassan áthidalja a keze és a seb közötti akadályokat, elkezdve begyógyítani a nyomokat, végül eltüntetve azokat teljes egészében. Nyomtalanul, mintha meg sem történt volna az eset.
- Kész. Hol is tartottam? Á, a főzet! Meg kell kavarnom – kap fejéhez és a tűzhelyhez siet kutyulgatni az üst tartalmát.
A hanjuu férfi csendben hallgatta a beszámolót. Húga fejénél foglal helyet, gyengéden simítva végig haján, bensőjében teljes melegséggel. A tény, hogy Afiya ennyire törte magát miattuk, boldoggá teszi. A tudat, hogy a lány is küzd, nem feledkezve meg róluk, továbbra is a falkát tartva szem előtt, ugyanakkor el is szomorítja ez kissé. Kétségei támadnak afelől, hogy valaha eljutnak céljuk beteljesítéséig.
- Most akkor nézzük a te sebedet! Vagy azt szeretnéd, hogy a húgod gyógyítsa meg? – szólal meg Mouk, megtörve Lutalo pillanatnyi békéjét.
- Ő is képes rá? Mégis miért nem mondta nekem? Mikor tanult meg ilyesmit és hogy? Mikor az alakváltást próbálták rá erőltetni, senki nem járt sikerrel – ámuldozik, nem értve, hogy lehetséges ez.
- Talán csak azt tudja megtenni, amit tényleg akar. Az alakváltás megtanulása azt jelentené számára, hogy egyre jobban hasonlít a többi nőstényre. Legalábbis ezt gondolom – vakarja meg tarkóját a harmincas évei közepén járó férfi – Sok idejébe telt. Csak mostanában sikerült elsajátítania teljesen az alapvető varázslatot. A te sebed még elintézné vele, a sajátjával viszont nem boldogult volna. És az is kimerítette volna, bár ahogy látom… Így is eléggé kimerült – mosolyodik el – Na de akkor, hogy hogyan… Miután megtanult írni és olvasni, elolvastattam vele jó néhány könyvet. Orvosi könyveket, gyógynövényekről, mérgező növényekről, állatokról… És persze anatómiai könyveket, amikben leírják, mi hogyan működik egy emberi testben és főként, hogy milyen részekből is tevődik össze. Aztán ezeket elkezdtük kiegészíteni a hanjuuk különleges fizikai adottságaival. Mint például a farkatok. Egek, hogy a hercegnő farka milyen aranyos és puha – ábrándozik el.
- Hogy merészeled? – mordul fel Lutalo, felállva, fenyegetően lépve egy lépést az ember felé, kivont karmokkal, mérgesen vicsorogva.
- Nyugalom, nyugalom! Csak egyszer engedte, hogy megérintsem, a vizsgálat kedvéért – emeli fel mentegetőzően kezeit Mouk.
A főzet közben elkészül. A férfi ismét félre teszi a közös múlt elregélését, hogy egy poharat elővéve beletölthesse a zöldes színű löttyöt. A sűrű folyadékot némi hideg vízzel hígítja és hűti le, majd az alvóhoz lépve, óvatosan emel annak fején és megitatja vele az orvosságnak készült valamit.
- Ettől majd jobban lesz – csapja kezeit csípőre elégedetten – Jut eszembe… Afiya azt mondta, nálatok a hímek nemigen kedvelik a nőstényeket. Ha ez igaz, miért véded őt ennyire? – kíváncsiskodik ezúttal a házigazda, levágva magát az ágy szélére.
Lutalo láthatóan elgondolkozik a válaszon. A hallottak alapján, vendéglátójuk elég sokat tudhat már róluk, ezt azonban úgy érzi, nincs miért bánnia. Ha húga megbízott ebben az alakban, akkor ő is képes lesz rá, mert bízik testvére emberismeretében.
- Hiába szült engem az anyám, más nősténynek kellett engem etetni. Mikor meghallottam, hogy húgom születik, rettegtem. Azt gondoltam, még egy olyan valaki kerül a falkába, aki a sanyargatásnak él. Aztán mikor megszületett, ő jobban ragaszkodott hozzám, mit ahhoz, aki a világra hozta. Hozzám, a testvéréhez, aki akkor még gyűlölte és rettegett tőle. Tény, hogy nem kedveljük a nőstényeket, de vannak kivételek. Kis arányban ugyan, de vannak olyanok is, akik tudnak kedvesek lenni. Ő viszont az egyetlen, aki ezt nyíltan fel is vállalja. Ezért jó pár szidást és sérülést szerzett. Főleg lelkit, amikor az erőszakosságot próbálták rá erőszakolni. Azelőtt is, hogy veled találkoztunk… Jól jött volna a tehetséged az orvoslás terén. Mikor anyánk végighasította a hátát, megelégelve a tiltakozásokat. Ebben sosem változik. Ha ő nincs, minden bizonnyal csak acsarognék mögöttük vagy nyüszítenék félelmemben. Ő az, aki megmutatta nekem a kedvességet. Miatta nem futottam még el. Afiya marasztalt itt és ő adott erőt ahhoz, hogy kibírjam. Biztos vagyok benne, hogy ha matriarcha lesz, akkor jobbá válik a sorsunk. Az egész falkáé. Ez azonban már nem lényeges – temeti arcát kezeibe.
- Hogy érted ez?
Mouk teljesen izgatottá válik. Szőrös képén mosollyal hallgatja a történetet, mi furcsán szakad félbe. Választ viszont úgy tűnik, nem fog kapni a korábbi kérdésre, a falkatag hallgatásba kezd.
- Jól van, akkor folytatom én. Egyébként sem tudunk mást csinálni – nyújtóztatja meg tagjait – Szóval, ott jártunk, hogy a húgod csak nemrég sajátította el a könnyebb sebek gyógyítását. Valójában azért, mert először még ő maga is kételkedett abban, hogy képes lesz rá. Időbe tellett megnyugtatnom. Állandóan azzal hozakodtam elő, hogy eleinte a kötözése is pocsék volt, mostanra viszont kitűnően képes bekötözni a sebeket. Hm… Erről eszembe jut, mikor felhagyva az egyszerű érveléssel, más módon próbáltam rávenni arra, hogy használja a mágiát. Elvágtam a kezem, mire teljesen kiakad. Össze-vissza kezdett kötszer után keresgélni, mire mondtam neki, hogy az úgy nem lesz jó. Ha nem akarja, hogy fájjon, akkor meg kell gyógyítania. Még el is sírta magát – nevet fel hangosan, mire Afiya mocorogni kezd.
Először csak arcizmai rándulnak, majd egyetlen labdaccsá gömbölyödik a takaró alatt, karjával szorosan ölelve a párnát. A lány látványa megmosolyogtatja a két másikat. Mouk szája elé emeli kezét, csendre intve magukat, aztán feltápászkodva ismét pakolászni kezd. Egy másik üstöt vesz elő, most, hogy nyugalmában eszébe jut, másik is van neki. Ez egy kisebb, de bőven elegendő céljainak. Vizet kezd forralni, majd füveket kever össze és bele szórja azokat.
- Na de… Lényeg, ami lényeg, ez a módszer hatásosnak bizonyult. Még ha nem is az elején, de minél többször folyamodtam ehhez, vagy történtek velem véletlen balesetek, annál ügyesebben összpontosított a feladatára. A végén már csak arra figyelt, mit kell tennie. Ez akkoriban lehetett, amikor úgy egy fél éve megsérültél. Akkor mondta, hogy nem tudódhat ki, hogy egy embertől gyógyító mágiát tanul, így csak annyit tehetne, hogy bekötözi a sebeidet, de sehol sem talált téged. Mire meglelt, már el voltál látva. Teljesen letört attól, hogy mindenki megsérül körülötte és nem tud segíteni, én meg teljesen tanácstalan voltam – tárja szét karjait – Addig csak az elmélete volt meg a könyvekből és tőlem.
Lutalo hirtelen indul meg az ajtó felé. Kikerüli a viselkedését furcsálló mágust, ki nagyokat pislogva les rá, nem értve, mivel váltotta ki hirtelen menekülési vágyát. Vagy nem is menekülni akar? A hanjuu fülei az ajtóra tapadnak. Nagyokat szimatol a levegőbe, hátha ott megérez valamit, de semmi. Csak léptek nesze, ahogy a hiénamancsok alatt csikordulnak a kövek.
- Itt vannak. Vidd őt innen, olyan messzire, amennyire csak tudod! Gyorsan! Én feltartom őket – magyaráz feszülten.
Kezei ökölbe szorulnak. Afiya eközben ébredezni kezd, meglepetten mozgatva furcsa mód ép karját. Mikor körbenéz, akkor jön rá, hol is vannak. Azon nyomban felül, nem értve a helyzetet, zavartan nézve a két férfit maga körül, főleg testvérét, ki az ajtóhoz simul.
- Lutalo? Mi történt? Mi folyik itt? – nyaggatja a hímeket, mikor fivére ismét távozásra szólítja fel őket.
A lány megijed. Rémület költözik szívébe, mancsai a takarót kezdik gyűrni, miközben felpattan, de azzal a lendülettel vissza is huppan az ágyra. Fejét szédülés fogja el. A kunyhó megfordul szemei előtt, minden berendezésével együtt, a másik kettő pedig velük fordul. Kobakjához kapva megrázza azt, összeszorított szemekkel, hátha attól enyhül.
- Mouk, vidd őt innen! – vágja ki az ajtót a fivér, kirohanva a jövevények fogadására.
Az embernek sem kell több. Megragad néhány batyut, gyorsan beléjük tömköd néhány dolgot, többek közt egy-két könyvet, mikre úgy véli, később szükségük lesz, aztán a hercegnőhöz siet. Megragadja kezét, de az visszarántja. Ahogy lábain találja magát, megindul bátyja után, mit sem törődve az őt visszatartóval. Karját kitépi ujjai közül, aztán tántorogva megy az ajtó felé. Ajkai remegnek, légzése veszettül felgyorsul. Nem hall mást, csak saját szívverését és zihálását.
- Nem… Lutalo! Ne menj oda! – lihegi fáradhatatlanul.
Mouk ekkor egy üvegcsét és egy kendőt vesz elő, az utóbbit eláztatva az üveg tartalmával. Visszadugaszolja az üveget, elsüllyeszti a vállán átvágott táskák egyikében, aztán sietve a nem is oly rég meggyógyított után lép. Arca elé szorítja a kendőt, szorosan tartva őt, még akkor is, mikor az erő elhagyja Afiya testét és karjaiba hullik. Eddig szabadnak bizonyuló vállára veszi. Azon nyomban megindul vele az ablak felé, lévén az ajtót nem ítéli biztonságosnak. Az ablakon kimászik, vállain a cipelni szánt súlyokkal. Hátra nem nézve kezd futásba, oly gyorsan, amennyire jelenleg képes, egyenest a közeli folyóhoz sietve.


Mire magához tér a lány, már egy teljesen új környezet fogadja. A csónak nyugodtan ring a folyón, haladva annak sodrásával. Mocorgása megingatja ugyan, de kevés ez ahhoz, hogy megbillentse azt. Mikor felkel, azonnal testvérét kezdi keresni. Kétségbe esetten leskelődik, felmérve helyzetét és társaságát, mi kimerül a szendergő Moukban, kit a ladik enyhe billenése késztet ébredésre.
- A bátyám? Hol van Lutalo? – faggatózik azonnal a lány.
A férfi csak hallgat. Némaságba burkolózva rázza meg enyhén lehajtott fejét, jelezve a vélt veszteséget. Afiya erre szintén fejét kezdi rázni, tiltakozóan ingatva azt jobbra-balra. Visszatekint a folyó mentén. Hegyeket szelnek át, olyan vidéket, mit eddig sosem látott. Ez már nem az a puszta, mit ismer. Nem a ritkás fás környék, barnuló füvével és perzselő napjával, mi sokszor úgy éget, akár a tűz. Nyoma sincs a szokásos szagoknak, vagy a szokásos vadaknak. Ez már nem az otthona. Ami pedig fontosabb, egy valaki hiányzik.
- Vissza kell mennünk érte! – kapaszkodik meg a csónak két oldalában – Hogy kell ezt megfordítani? – kérdi kétségbe esetten, tekintetét le sem véve a feltételezhetően hazafelé mutató irányról.
- Nem lehet! Nem mehetsz oda vissza! – szól rá Mouk – Nyugodj meg, míg felborítasz minket! – nyúl érte, de mikor meglátja a hanjuu könnyeit, megdermed.
Karját visszaejti lábaira, majd ismét lehajtja fejét. Nem tud mit mondani. Sosem állt még efféle helyzet előtt, azzal pedig végképp nem tudott mit kezdeni, hogy őt sírni látja. Máskor is tehetetlen állt a dolgok előtt, főleg, hogy legtöbbször nem látta értelmes okát a sírásnak. Most viszont… Egészen más a helyzet. Nem akarja belé fojtani a könnyeket, azt akarja, hogy kiadja magából.
- Vissza kell mennünk! Nem hagyhatjuk ott, velük… - nyüszíti az állatszerzet, a csónak azonban akkor is az ellentétes irányba tart.
- Ha visszavinnélek, elárulnám a bátyád áldozatát. Ezt akarod? – kérdi az ember szomorúan, nem is sejtve, mennyire célt érnek szavai.
A nőstény megrázza fejét. Ebben kénytelen igazat adni társának. Ha visszamenne és elfogatná magát, kárba menne az önfeláldozás, mégis… Képes lenne kockáztatni saját épségét, ha tudná, hogy ezzel megmentheti fivérét. Nagyot nyel. Zokogását visszatartva, néma könnyekben tör ki. Szabadjára engedi azok szelíd folyamát, a hajó végébe dőlve, fejét annak szélére hajtva bámulva vissza. Farka élettele fekszik mellette. Fülei arca mellé simulnak keserűen, jelezve letörtségét.
- Mennyi… Mennyi ideig aludtam? – szipogja néhány percnyi csend után.
- Egy bő napig – feleli a férfi, elhallgatva azt a tényt, hogy ez azért van, mert többször az orra alá nyomta az altatóval itatott kendőt, hogy nyugton tarthassa, míg biztos távolságba érnek.
- Már a királyságban vagyunk. Hamarosan elérünk egy várost. Onnan gyalog mész tovább – folytatja Mouk az eligazítást.
- Megyek? Csak én? – kapja fel fejét Afiya.
- Megállunk, átöltözöl, valamivel elfedjük a szagod, hogy ne tudják, itt szálltál partra, én pedig viszem azt tovább egy darabig és a folyó mentén kihajítom, hogy ne találhassanak rád, ha keresnének.
A hanjuu elgondolkodik. Egy teljesen idegen helyen kell egyedül boldogulnia, a bátyja és Mouk nélkül, miközben semmit nem tud a világról azon kívül, amit megmentője mondott neki. Újra visszatekint, vágyakozva otthona irányába. Már most hiányoznak neki falkája tagjai. Azok, akik törődtek vele, mert ő is törődött velük, nem azok, kik anyja hóbortjaival élve kínozzák a gyengébbeket és a hímeket, csak mert nőstények. Na és mi van akkor, ha bátyja még életben van? Akkor keserves kínokat kell most átélnie, egészen addig, míg bele nem unnak kínzásába. Valahogy vissza kellene mégis jutnia. Nem számít, mi lenne az eredménye, a lényeg, hogy Lutalo életben maradjon a végén. Ha viszont visszamegy és ő nincs ott, vagy már nem él… Akkor elárulja őt azzal, hogy elfogatja magát, mert ez az eredmény biztos.
- Mégis mit kellene csinálnom? Mihez kezdjek egyedül? – gondolkozik hangosan, a levegőbe eresztve a kérdéseket.
- Szerintem… Tanulnod kellene továbbra is a mágiát. Még otthon lemásoltam neked a könyveimet, így azokat elviheted magaddal. Talán csatlakozhatnál egy céhbe.
- Céhbe?
- Hogy is mondjam… Olyan, mint egy falka, csak… Ebben mágusok vannak, különféle mágiákkal. Az emberek munkákkal bízzák meg őket, amiért valamiféle fizetséget kapnak. Ők ebből élnek meg – magyaráz Mouk, egészen beleélve magát, kezével hadonászva.
- Egy falka… - ismétli meg Afiya, aztán elnémul.
Nem kérdez többet, csupán hallgat. Egy idő után képtelen jövőjén gondolkodni. Helyette a múltra gondol vissza. Azokra az időkre, mikor még fivérével együtt volt. A boldog és szomorú pillanatokra, hátrafelé révedve a csónak farában. Aztán rájön, hogy nem akar olyan falkát, amiben testvére nincs benne. Az a hely még idegenebb lenne, mint a mostani. Egy olyan közösség, amivel még a vér sem köti össze, nem hogy valami más.
Idővel álomba sírja magát, így Mouk kénytelen őt keltegetni, mikor estefelé a városhoz érnek. A kis kikötőben megáll a csónak, bekanyarodva az egyik dokkhoz, enyhén megrázkódva, mikor neki ütközik. Amint rögzíti a ladikot a férfi, a lányhoz lép, hogy finoman meglökve néhányszor vállát, keltegesse. Tőle szokatlan komorsággal tekint az ébredező szemekbe, téve hátra fél lépés távolságot, hogy a hanjuu kényelmesebben nyújtózkodhasson. Afiya lassan tér magához. Szemeit dörzsöli, karjait, lábait nyújtja szélesen ásítva, majd felül, hátra tolva vállait, megropogtatva lapockái közét.
- Hol vagyunk?
- Megérkeztünk a városba – kapja a választ, miközben megmentője pakolászni kezd.
Van, amit az egyik batyuba tesz, míg valamit a másikból kivéve a hajó fenekén hagy. Először egy piros köpenyt dob a hercegnőre, minek szaga azonnal az állatszerzet orrába szökik. Különböző gyógynövények aromájának erős keveredése. Olyan erős, hogy nem érez mellette mást. Aztán egy inget és egy nadrágot is kap, férfiember méretre és fazonra szabva. Ezt pedig egy pokróc követi.
- Terítsd magadra és öltözz át alatta. A véres ruháidat hagyd itt, a köpenyt pedig vedd fel. Az majd gondoskodik arról, hogy itt ne érezzék a szagod. Addig mindenképp hasznos lesz, míg ki nem szellőzik rendesen. Odébb megvárlak – mutat a szárazföld egy pontjára a gyógyító.
Ekkor már kezében az összepakolt táskával lép ki a csónakból. Ahogy mondja, néhány méterrel távolabb megáll, háttal a lánynak. A hanjuu nem ellenkezik. Eleget téve az utasításoknak, magára teríti a pokrócot, majd alatta átöltözik. Az összes kapott darab nagy rá, leszámítva a köpenyt, minek elsődleges feladata egyébként is a takarás. Igyekszik valami úton-módon kellőképp magára rögzíteni az így puszta rongyoknak kinéző ruhákat, mik egyébként sincsenek túlcsicsázva. Kopottak és minden bizonnyal ritkán mosottak. Életében nem hordott még ilyen elnyűtt öltözéket, kivéve, ha saját magán sikerült eltépnie valahogy. Ennek ellenére, nem zavarja. Mouk kedvességét érzi bennük. A férfi megnyugtató, gyógyfüves illatát, mi a köpenyből is árad. Az az utolsó lépése, hogy azt magára teríti, miután kibújik a takaró alól. A piros csuklyát fejére húzza, egy pillanatra orrához nyomva az anyagot. Ezt követően azonban elkomorodik, mert sejtése szerint, a nem kívánatos elválás következik.
Ahogy kilép a csónakból, a férfi felé fordul, meghallva lépteit. Elmosolyodva figyeli a vörös köpenyes alakot, mi lógó rongyokban közeledik.
- Ha jobban összehúzod magadon, legalább nem látszik, mennyire nagyok rád a ruháim – vigyorogja, ez a vigyor azonban közel sem olyan élettel teli, mint amilyenre a lány emlékezett.
Ez üresebb, keserűbb, melyre számos ok lehetséges. Többek között az, hogy miatta az embernek is el kellett hagynia otthonát.
- Mouk, én… Sajnálom! Miattam… Neked…
- Semmi baj! Egyébként is ideje lett volna tovább állnom. Az már a harmadik hely volt, ahol laktam, itt az ideje megkeresni a negyediket – legyint rá az alak – Ami most fontosabb… Tessék, fogd! – nyújtja át a nála lévő táskát - Van benne egy kevés pénz, amiből futja néhány méretben hozzád illőbb ruhára és élelemre, amíg nem boldogulsz. Meg a könyvek, amiket mondtam. Ajánlom, hogy rendesen tanulj belőlük, ha már lemásoltam őket! – emeli fel jobb mutató ujját a magasba.
Afiya elveszi a táskát. Hálásan, mégis szomorúan néz a férfira. Sokkal tartozik neki. Olyan sokkal, amit nem lehet megfizetni néhány elejtett vaddal, vagy pénzzel. Egy élet is kevés lenne hozzá. A batyut keresztülveti vállán. Az oldalához simul, elnyomva maga alatt a buggyos inget. Szemei alján könnyek gyűlnek, ezúttal azonban nem hagyja őket. Gyors törléssel tünteti el azokat, nagy levegőt véve, lenyelve a léggombócot kilégzése előtt. Csendbe burkolódzva nézik egymást, nem tudva mit mondani. A lány a férfi csizmáit, a másik pedig a hanjuu arcát figyeli.
- Lassan ideje lenne mennem – szólal meg végül, fejét vakarva.
A hiénaszerzet ekkor néz fel arcára. Megrendülve áll a közlemény előtt, nem tudva továbbra sem, mit kellene mondania, vagy tennie. Ajkai résnyire nyílnak, majd összezáródnak. Biztos abban, hogy hiába marasztalná, nem sikerülne. Ez a fickó legalább olyan makacs, mint ő, arról nem is beszélve, hogy okosabb is. Minden bizonnyal veszítene, s talán úgy, hogy végül búcsú nélkül kénytelen magára maradni.
- Én… - kezdi zavartan.
Arcán enyhe pír ül ki. Lép egyet előre, mancsait újra és újra ökölbe zárva, egyikkel végül a táska pántjába kapaszkodva. Ajkait beharapja, fejét lehajtja, elrejtve a csuklya alá arcát. Aztán egyszerűen ugrik egyet, karjait a férfi nyaka köré fonva, szorosan ölelve őt.
- Mindent köszönök, Mouk! A tanítást, a gyógyítást… Azt, hogy megmentettél… Mindent! – hálálkodik szorgalmasan.
Az ember viszonozza a meglepetésszerű ölelést. Rövid ideig csupán, de karjaiba zárja tanítványát, kit igencsak megkedvelt az évek során és nem csak azért, mert neki hála többször került hús az asztalra. Szívéhez nőtt a lány, ő volt az a társaság, ki feldobta magányos napjait szorgalmával és változó érzelmeivel.
- Vigyázz magadra! – simítja lapát tenyerét Afiya fejére, aztán elereszti őt és el is távolodik – Mosolyogj nekem, mikor elmegyek! A vidám arcodra akarok emlékezni. Ígérem, én is vigyorogni fogok – teszi hozzá, álcázott vidámsággal.
Mielőtt bármi más történhetne, a csónakba szökken. Az erőteljesen meging, kis híján kicsúszva a gyógyító alól, ki nehézkesen talál újra egyensúlyra, de mégiscsak sikerül. Vigyora szélesen ül ki arcára. Próbálja legvidámabb képét mutatni a lány felé, ki hasonlóképp tesz. Erőt merítve az együtt töltött idők boldog pillanataiból, mosolyt varázsol arcára. Felnéz a távozó alakra, ki kievickél ladikjával a folyó mélyebb oldalára, majd hevesen integetve búcsúzik el tőle. Mikor azonban a férfi kiér látóteréből, könnyei azonnal megindulnak.