A leghosszabb nap

>>Bocsi, ez mégsem az, majd a következő! <<



- Gyorsabban Szikra! Ez nem lesz elég! - Hajszoltam kérlelhetetlenül a lovat, miközben az már habzó szájjal száguldott a vonat után.
Hideg, északi csípős szél fagyasztotta arcomra a véremet. A lenyugvó nap pedig bal felől próbált elvakítani, mintha az is éppen ellenem lett volna. A jéghideg patak vizétől simára kopott köveken nem volt egyszerű a vágtázás szerencsétlen lovamnak, de nem volt más választásunk. A fenyvesek közé napnyugtakor ostobaság lett volna beszáguldani, ráadásul fennállt annak a veszélye, hogy túlságosan lemaradunk. Alice pedig már minden bizonnyal nagyon számított ránk ott a vagonok egyikében. Elvégre éppen egy kisebb osztagnyi félvér démonnal volt ott randija.
- Tudsz te ennél többet is, te büdös gebe! - ordítottam, miközben úgy éreztem, hogy csupán egyhelyben állunk, s a vonat egyre jobban távolodik.
Elátkoztam magam és a pillanatot, amikor úgy döntöttünk, hogy még egy napot pihenünk, mielőtt visszautazunk Scar Townba. Ha hazautaztunk volna a többiekkel, akkor most nem kellett volna itt bohóckodnunk a királyság talán legeldugottabb északi hegységében, egy városnyi fél démonnal.
Szikra kelletlenül felprüszkölt. Nagyon nem volt ínyére a tempó, a talaj sem pedig a szembe fújó szél, ami egyre jobban erősödött. Mintha az elemek ellenünk lettek volna.
- Itt van zabálj! - Jobb karomat lángok borították be, amit Szikra úgy szippantott be, mintha egy hatalmas szivattyú működött volna a gyomrában.
A ló testét borító fakó vörös minták élénk színben felizzottak, s olyan elképesztő sebességgel lőtt ki, hogy alig tudtam megmaradni a hátán. Az ökölnyi kavicsok csak úgy pattogtak és ropogtak mögöttünk. Pár perc alatt lefaragtuk a lemaradásunkat, és már jócskán kivehetővé vált a korábban megrongált utolsó vagon.
- Csak még egy kicsit! - bíztattam a lovat, miközben fejben már az ugrást terveztem.
A patak vadul fodrozódó felszínén pont úgy csillant meg a lenyugvó nap fénye, hogy az egy pillanatra teljesen elvakított. Dühösen felmordulva kaptam bal kezemet a fény irányába, s mire visszanyertem a látásomat először az alvadt vértől elszíneződött tenyeremet láttam, majd azt, hogy a vagon immáron ugrástávon belül van.
- Köszönöm cimbora! - paskoltam meg Szikra nyakát, majd elrugaszkodtam a hátáról.
Sérült lábbal nem volt éppen a legjobb ötlet átugrani egy száguldó vonatra, de már régen késő volt ezen bánkódni. Az ugrás kínosan hosszúra sikerült. Úgy éreztem, hogy egy egész életen át úsztam a levegőben, mire elértem a vagon tetejét. Rosszul érkeztem, s a lederesedett tetőn megcsúszva majdnem legurultam a sínek közé. Szerencsémre még éppen időben elkaptam egy szellőzőt. A szegecsei fájdalmas megnyögtek, amikor kénytelenek voltak megtartani a súlyomat, de nem adták fel a küzdelmet és megtartottak. Talpra álltam és rohanni kezdtem.
- Alice!  - ordítottam el magam, de nem jött semmi válasz. Hirtelen ötletem sem volt, hogy merre lehet, vagy hogy merre keressem.
Megtorpantam, amikor egy pillanatra szemeim előtt felvillant a lány vérbe fagyott, kibelezett hullája. Gyorsan szétkergettem a rémképet, mert tudtam belevalóbb ő annál, hogy néhány démon fattyú elbánjon vele.
Egy pillanatra még hátratekintettem, s láttam, ahogy szikra lelassít, de még mindig követ minket. Kitartó és makacs volt, akkor sem adta volna fel, ha három lábát lerágták volna a goblinok.
- Alice! - üvöltöttem, miközben egyre csak előre rohantam a vagonok tetején.
A sínek váratlanul hatalmas kanyarodásba kezdtek. Kelet irányba fordultak, egy robosztus, hófedte csúcs felé. A hegy lábát egy baljóslatúan sötét fenyves rengeteg ölelte át. A már majdnem teljesen lenyugvó nap fénye egészen különleges narancsos látványt adott a tájnak.
Váratlanul egy vörös pikkelyes bőrű alak ugrott elém. Sárba színben világtó szemei, egészen passzoltak a betegesen megsárgult agyaraihoz. Ismerősek voltak a démon ivadék vonásai, s ebből arra következtettem, hogy valószínűleg az állomáson valamikor láthattam még az emberi alakjában.
- Takarodj innen! - hajítottam le dühösen a vagonról, miközben éppen csak lassítottam.
Kénytelen voltam változtatni a terven, és nem Alicet keresni, hanem megállítani a vonatot. Nem érhette el az úti célját, semmiképpen sem!
Már éppen csak két vagon állt köztem és a mozdony között, amikor nagy mennyiségű vér szaga csapta meg az orromat. Előröl jött, a mozdony irányából.
A távoli félhomályban ekkor egy alak, egy robosztus alak tűnt fel a sínek mentén. Már messziről felismertem azokat a körvonalakat. Arden. Az öreg mester a sínek közé sétált, lábait megvetette, majd jobb öklét hátralendítve várt. Rossz érzésem támadt azzal kapcsolatban, hogy mire készülhet.
- Te vén szar... nehogy!
Az embertelen sebességgel száguldó vonat tetején álltam, a vagonok egyikében pedig ott volt Alice is, arról nem is szólva, hogy valami veszélyes dolgot próbáltak eljuttatni ezzel a szerelvénnyel a végállomásra. nem voltam meggyőződve róla, hogy a szerelvény ilyen jellegű megállítása biztonságos lesz.
- Teljesen megőrültél?! Még mi is itt vagyunk! - üvöltöttem előre, de hangomat a mozdony zakatolása és a szél mind elnyomta. Elnyomta, mintha egy csecsemő próbált volna leküzdeni, egy birkózó bajnokot.
Arden hátralendített karja lángokba borult, s tudtam innen már nincs visszaút.
- Ez minket is ki akar nyírni... - kissé sántán, de ahogy csak tudtam rohantam előre. Mindenképpen meg kellett állítanom azt az őrültet, mielőtt végez a fél világgal.
Váratlanul valami elkapta a bokámat és nem engedett. Letekintettem és egy  ocsmány, hólyagos nyelv tekerte körbe  bokámat.
- Ne már... - dühöngtem, majd egy pillanattal később leégettem magamról a nyelvet. A gazdája még visítva iszkolt vissza a vagon belsejébe.
Újra előre indultam, de ekkor már késő volt. Arden mindent átható és megremegtető csatakiáltása valósággal kettészelte az estét. Csupán egy erőteljes villanást láttam, majd éreztem, hogy a lábam alatt a talaj szinte életre kel. A mozdony összezúzódva, megállt, de a vagonokat még hajtotta a lendület. Felemelkedtek az égbe, kilőttek engem, akár a katapult  kavicsot. És egy hatalmas félkörívet leírva átfordultak a mozdony felett. Kettő vagon még a levegőbe felrobbant, míg másik három akkor amikor becsapódott a földbe.
A szerelvény úgy temetett maga alá, mintha csak profi sírásók végezték volna a munkájukat. Lángjaimmal próbáltam magam védeni, de már azok sem voltak az erejük teljében. Hosszú volt ez a nap, túl hosszú, és még hol volt a vége.
Iszonyatos fájdalom mart a jobb vállamba, amikor megpróbáltam magam kihúzni a törmelékek közül. Éreztem, ahogy friss vér csorog végig a testem több pontján is. Nadrágom szétszakadt, amikor a fájdalomtól nyöszörögve kihúztam a lábamat egy acélszerkezet alól. Csupán centiken múlt, hogy nem zúzta össze a lábszáramat.
Amikor felküzdöttem magam, akkor vettem csak észre, hogy egy alkar méretű vasdarab áll ki a jobb vállamból. Így már érthető volt, hogy mi volt az a pokoli fájdalom. Ardennek viszont nyoma sem volt, eltűnt, mintha soha ott se lett volna. Az összezúzott, s füstölgő mozdony viszont arról árulkodott, hogy a vénember bizony egyetlen egy ökölcsapással megállította a száguldó szerelvényt.
A lángok kísérteties fényt adta az egyre mélyülő éjszakának. Mindent égett hús bűze borított be. A vagonok minden bizonnyal tele lehettek emberekkel vagy éppen démonokkal. Rajtam kívül még volt néhány túlélő, akik kissé esetlenül de valamit cipeltek magukkal tovább a sínek mentén, folytatva az útjukat. Kitartóak voltak a kis férgek.
Utánuk kellett volna erednem, de előbb Alicet kellett megkeresnem, már ha még életben volt.
- Alice! Merre vagy? - kiabáltam kissé meggyötört hangon, bár ezen meg se csodálkoztam azok után, amin ma átmentünk.
Próbáltam megkeresni a lány jellegzetes illatát, de a tengernyi égett hús bűze nem volt segítségemre.

Ez sem az, de adjunk a hangulatra


Nem volt szerencsénk. A legtöbb embert nem kellett győzködni ugyan, hogy menjenek a vonat hátulja felé, csak páran értetlenkedtek és tiltakoztak, de az is alábbhagyott, ahogy észrevették a démonokat, akik vérre áhítozó szemekkel szállták meg a kocsikat, egyiket a másik után, azonban a kialakult pánikhelyzet miatt mégsem ment olyan gyorsan, sőt, mintha mindenki egy helyen rekedt volna.  A tömegben előrefelé nyomakodva próbáltam közelebb kerülni a démonokhoz, de sehogy sem jutottam előrébb, sőt, az emberáradat mintha egyre távolabb sodort volna tőlük. Mégsem jutottunk se előrébb, se távolabb. Egy kocsival előttem emberek sikoltoztak, de ezek a sikolyok magukba foglalták a fájdalom, a szenvedés, a félelem és a halál érzéseit.
-Takarodjanak már el az útból! – ordítottam a körülöttem állókra, de azok mintha meg sem hallották volna a hangomat.
- Ne aggódj kedvesem, hamarosan eltűnnek. - szólt tiszta nyugodt hangon Camilla, aki arra sem vette a fáradtságot, hogy felálljon az ülésről. A pánik kitörése óta fel sem emelte magát a székből. Lábát keresztbe, egyenes háttal ült a bársonyülésen, arcán az aggodalom semmilyen jele sem mutatkozott meg.
-Táncosnőhöz képest meglehetősen nyugodt. – jegyzem meg és közelebb furakodtam a környezethez képest meglehetősen lengén öltözött nőhöz.
A szőke nő a rá jellemző primadonna kacér kacajjal felnevetett, mintha valami nagyon mókásat mondtam volna. Sosem kedveltem a hozzá hasonló nőket, a feltűnő ruhájukkal, Kamilla pedig a szőke hajával, porcelán bőréve és azzal az átkozott rikító vörös rúzsával messze túlszárnyalta mindegyiket, akiket eddig volt szerencsém megismerni.
-Minek pánikolni, a démonok elfoglalják magukat az első kocsikban maradtakkal, addig a többiek hátra tudnak menni. Ha pedig végre eltűnnek az útból, akkor lesz lehetőség végezni azokkal a kártevőkkel. Azok, akiknek a sikolyait hallod, akiket annyira meg akarsz menteni, a járulékos veszteség.
Legszívesebben pofon vágtam volna a lekezelő modorával, a rajtam szánakozón vigyorgó vörös rúzsos képével együtt az első kocsiba kívántam.
-Meglep, hogy még nem menekült el mindenkit a démonok elé lökve. Maga olyan típusnak tűnik, aki bárkit feláldozna, hogy életben maradjon.
Meglepetésemre ezen még jobbat mulatott.  Hátravetett kacagása betöltötte a mostanra kiürült kocsit. Egy lépést tettem a másik kocsi felé, hogy segítsek a bent rekedteknek, amikor elkapta a karom és megállított.
-Igazán fantáziátlan vagy kedvesem. És buta. Kit akarsz odaát megmenteni? Nem hallod a hangokat? Odaát nincsenek mások, csak hullák. Miért dobnád el a taktikai előny lehetőségét és rohannál oda?  
- Törődjön a maga dolgával!- sziszegtem rá dühödten, de be kellett látnom, hogy igaza van. Azoknak, akik a túloldalt rekedtek, már késő.  Ennek belátása pedig csak dühített, mert nem akartam elismerni, hogy Camilla-nak igaza van.
- Na jó, látom, hogy szívén viseli azoknak a nyomorultaknak a sorsát, úgyhogy segítek. – Állt fel, magas sarkújában jó fél fejjel magasodott fölém. Újabb ok, hogy ki ne állhassam.
- Úgy érti, magát is hagyhatom meghalni, mint járulékos veszteséget? – kérdeztem szarkasztikus éllel a hangomban, de észre sem vette mennyire nemkívánatos a személye, s mintha valami ostobaságot mondtam volna, legyintet.
- Ne beszélj badarságokat.
- Akkor elképzelésem sincs, hogy tudna segíteni.
Éppen válaszolt volna, mikor a kocsi ajtajának felső sarka meghajlott az egyik belecsimpaszkodó démon ereje alatt. Akár a vaj. Aztán az ajtó hangos fémes csikorgással kiszakadt a helyéről.
A démon könnyed mozdulattal hajította el a feleslegessé vált ajtót.
-Búcsút mondhatunk a taktikáknak. – sóhajt lemondóan a nő és ruhájának hasítékába nyúlt. Az fodros anyagrengeteg közül két összecsukható acéllegyezőt vett elő.
- Táncos vagyok, de mellékállásban a Blue Pegasus egyik mágusa is. Vagy ezt elfelejtettem megemlíteni? – nézett rám elgondolkodó képpel, és mire észbe kaptam körülöttük a kocsi megtelt levegőben lebegő tőrökkel, késekkel és hegyes tűkkel.
A démon mit sem törődve velük közeledett felénk, nyomában társaival.
-Akkor kezdődhet a tánc? – kérdezte, majd választ sem várva acélesőt zúdított a démonokra.
Oh, hát már tudom, miért olyan elviselhetetlen kis primadonna.~ jutott eszembe a Blue Pegasus piperkőc mágusai a magazinokból.
Az első belépő démonok szerencsére a fegyverek áldozatául estek, testük akadályozta a mögöttük jövő démonok behatolását a kocsiba.
-Itt az ideje a taktikai visszavonulásnak, ha engem kérdezel. - csapta az összecsukott legyezőket tenyerébe, ezzel nyomatékosítva mondandóját és egy utolsó készápor keretein belül, mint egy királynő, átvonult a következő kocsiba, hozzá képest az én botladozásom meglehetősen nevetségesnek hatott. A mozdulataiból sütött a precizitás, a pontosság, le se tagadhatta volna, hogy táncos.
Becsukta magunk mögött az ajtót és meghúzta a fém kart, ami az ajtó lezárására volt hivatott.
Tudtam, hogy hamarosan ez az ajtó is az előző sorsára jut, a hangokból ítélve a démonok máris a túloldalt kaparták a fémet.
- Nos kedves, most az a kérdés, én tudom-e neked valami hasznodat venni. - fordult felém és végigmért, mintha csak azt nézné, elég hajlékony vagyok-e egy spárgához. A túloldalról hangos csattanások szűrődtek át, a démonok megpróbálhatták testükkel áttörni a kocsi ajtaját és a reteszek csörgéséből ítélve közel lehettek a céljaikhoz.
- Nem vagyok kezdő. - mordulok a nőre, aki még mindig úgy bámult rám, mint egy vásári majomra. - Tűzmágiát használok. - vetettem azért oda neki foghegyről.
-Oh, igen, mintha tegnap említetted volna. - legyintett, mintha nem is érdekelné, amit mondok.
Magamban átkoztam az előző napot, amikor is úgy döntöttünk, hogy maradunk még egy napot pihenni és nem mentünk azonnal haza Scar Town-ba. Ha akkor nem döntünk így, ezt a kis kalandot és ezt az idegesítő nőszemélyt is megúszhattam volna.
Hol az ördögben van Max?~Csikorgattam a fogaimat és kinéztem az ablakon, hátha meglátom, de a vonat alighanem messze lehagyta őt.
- Alig tudom elhinni, hogy egy ilyen frigid nőszemély pont tűzmágiát használ. - sóhajtott Camilla.
- Hogy jön össze a kettő egymással?  - értetlenkedtem.
- A tűz erő, szenvedély, kirobbanó energia, szerelem! - kezdte lelkesen magyarázni és elfogott az az érzés, hogy nem is mágiáról, hanem a Salsa egyik alaplépéséről beszélünk.
- Nos tehát. Amondó vagyok hogy az előző taktikát követve a lerohanás lenne a legcélszerűbb. Amint beteszik a lábukat a kocsiba, teljes erővel támadunk. Ha nem tudnak bejönni, nem tudnak továbbmenni sem. Ergo, győztünk.
-Van egy mágiám, amikkel éppen erre alkalmas csapdát tudok állítani. - közöltem és felnyújtottam nyitott tenyeremet. Abban egy apró láng jelent meg, melyből villámgyors sebességgel kisebb indaszerű csíkok lőttek ki különböző irányokba.
- Purple Barrier. Direkt lassításra és akadályozásra lettek kitalálva. Egyszerre többet is tudok csinálni. Eleve nehéz lesz nekik átjutni rajtuk, de kombinálni tudom más tűzmágiákkal is. Ha akarom, elevenen ég el bármi, ami hozzájuk ér. - mondtam büszkén és úgy tűnt egész elégedett az ötlettel.
- Remek. Rakd tele velük az egész kocsit. Addig én előre megyek. - mondta és továbbrohant a következő kocsiba.
A levegőben több apró láng jelent meg, s az előzőhöz hasonlóan több inda szerű, hegyes tűbe végződő lángcsóva lőtt ki különböző irányokba. Mire végeztem az egész vagon úgy nézett ki, mintha szalagok lebegnének a két fal között. Elkezdtem vékonyítani a szalagokat. Egyre vékonyabb lettek, majd csaknem láthatatlan fonalak, csak imitt amott lehetett látni, hogy mintha valami szikrázna a levegőben.
Meglehetősen megvoltam magam elégedve.
- Camilla pedig kinya... - az eddigieknél is hangosabb csattanás nyomta el a hangomat, a reteszek egyike pedig megadta magát. Gyorsan visszavonultam a következő kocsiba és a kart meghúzva lezártam az ajtót. Alig csukódott be a fém, már hallottam is odaátról az égett ellenfél hamisítatlan hangját. Elégedett mosoly kúszott az arcomra a hangok hallatán.
Amíg az akadállyal készültem, Camilla sem tétlenkedett. a kocsiban szinte egy lépést sem lehetett tenni, hogy ne bökte volna meg valami éles fegyver. Az előzőnél is nagyobb fegyverzuhatagra készült.
Nem volt más dolgunk, csak várni. Odaátról hangos visítás hallatszott, ahogy a démonok egymás után belesétáltak a csapdákba, de nem tudtam nem észrevenni azt a jellegzetes érzést, amivel ez a mágia együtt járt. Ahogy a csapdák egymás után tűntek el, mintha fonalak pattantak volna el bennem és végül az utolsó fonal is eltűnt. A démonok ismét ostromolni kezdték az ajtót.
- Egész sokáig bírta az akadály. -jegyezte meg Camilla és a kocsi hátuljába hátráltunk, hogy teret adjunk a késeknek.
Amikor az ajtó átszakadt, a fegyverek megindultak a levegőben egyenesen a kutya szerű démonok felé, és az elsők valóban elhullottak a gyorsan beléjük hasító fegyverektől. Azonban akadt egy kettő, akik átjutottak a kések közt és egyenesen nekünk rontottak.
Camilla szétnyitotta a vékonyra élezett fém legyezőket és mintha csak valami legyezős tánc lett volna átsuhant közöttük, nyomában démonok tetemei buktak a földre.  
Nem tudtam nem ámulattal nézni a kecses táncot. Ekkor egy másik démon,a ki valahogy átjutott a kések és Camilla között egyenesen nekem rontott.
Boldogan vártam volna be a támadást, a primadonna produkciója láttán hirtelen úrrá lett rajtam a bizonyítási vágy.
Centikre volt tőlem, mikor a kocsi hirtelen megremegett, majd nagy robajjal kilengett egyszer jobbra, majd balra, aztán egy erős lökés csapta a szemközti kocsit a miénkhez. Akármi is volt az az erő, ami szemből kapta a szerelvényt, elég nagynak bizonyult hozzá, hogy konzervdobozzá gyűrje a kocsikat, köztük azt is, amiben éppen tartózkodtunk.
Elkaptam Camilla karját és minden teketóriázás nélkül kilöktem a kocsiból, majd utána ugrottam.
A földet érés simán ment, Camilla-val szemben nekem ott volt a Red Carpet, amivel tompítani tudtam a leszállás fájdalmasságán.
Amikor végre talajt ért a lábam, a vonat éppen "megállt". Össze vissza tekeredve, kicsavarodva, mint egy groteszk féreg, az eleső öt kocsi menthetetlenül be volt zúzva, pár az utánuk következők közt fel is robbant. A Hátsó kocsikat még hajtotta a lendület, egy hatalmas félkörívet leírva átfordultak a mozdony és az utánuk következő kocsik roncsai felett. Kettő vagon még a levegőbe felrobbant, míg másik három akkor amikor becsapódott a földbe. éreztem magam, hogy még volt időnk kiugrani.
A tönkrement vonatból lassan emberek kezdtek előkúszni, sérüléseiket sirató gyerekek, az őket nyugtatgató szülők, pánikba esett emberek lepték el a sínek környékét.
- Alice! Merre vagy? - hallottam meg az ismerős hangot.
Itt! Itt! - lengettem meg a karom és akkor figyeltem csak fel a karmolásra, ami végighúzódott a karomon. Nem volt mély, de arra pont megfelelőnek bizonyult hogy rájöjjek, én sem vagyok jobb passzban, mint a többi utas.

>>You're... Immortal<<


Lelki szemeim előtt már szinte láttam, ahogy Alice valahol vérben ázva ott fekszik a roncsok között, s csak pillanatok választják el a halálra égéstől. Pokolian dühös lettem magamra, úgy éreztem, hogy az egész az én hibám. Belerángattam ebbe a napba, pedig már semmi keresnivalója nem volt a városban.  
~Miért nem hagytam neki, hogy hazamenjen Zack-el és a többiekkel? Önző seggfej...!  
Megpróbáltam felállni, hogy a roncsok közé induljak, de a lábaim alól a talaj kicsúszott, mintha vaskos nyálka borította volna a földet.
~Gyerünk már! Nem lehet, hogy ennyitől kifogytam volna a szuflából! Pokolian elgyengültem... Mintha már egy vén trotty lennék a régi önmagamhoz képest.  
Dühöngtem magamban, s a haragomból próbáltam erőt meríteni, hogy felküzdjem magam. Ekkor viszont mozgolódásra lettem figyelmes a roncsok irányából. Tekintetemet azonnal a mozgás irányába kaptam, arra számítva, hogy néhány démon túlélte a vonatszerencsétlenséget, s most befejezik rajtam azt, amit a társaik nem tudtak. Ám hatalmasat tévedtem! Meglepődtem, amikor a roncsokból és azok közeléből emberek másztak elő. Az utasok voltak azok, ha mind nem is de voltak, akik néhányan túlélték a démonok támadását és a vonat kisiklását.
~Kicsi lány, ez ügyes volt!  
Tudtam, hogy ezek az emberek mind csakis Alicenek köszönhetik az életüket, ha ő nincs a vonaton, akkor mindannyijukat felzabálták volna. Én meg csak játszottam az eszemet, ha rajtam múlt volna, már mind régen halottak lennének, félig megemésztve egy mocskos démon gyomrában.  
~Ugye nem?! Ugye nem az életed árán...
Egy pillanatra elgyengültem. Egészen annyira, hogy egy lágy tavaszi szellő is képes lett volna hanyatt vágni.  
-Itt! Itt! - érkezett Alice csilingelő hangja.  
Életben volt! Túlélte! Ennyire még talán sohasem örültem a csipogó hangjának. Nem festett túl jól, főleg a karmolással a vállán, de sokkal jobb bőrben volt, mint azt remélni mertem. Kénytelen voltam beismerni, hogy jócskán alábecsültem a képességeit.  
-Jól vagy? - szegezem neki a formális kérdést. Persze mind a ketten tudtuk a választ, eleget voltunk már így meggyűrve egymás oldalán. - Tudnál egy kicsit segíteni? - intettem, hogy jöjjön hozzám. - Ezt ki kellene húzni! - mutattam a vállamat keresztül szűrt fémdarabra.

-Jól vagy? Tudnál egy kicsit segíteni? - intett neekm, hogy jöjjek közelebb, de már messzibbről is láttam mi a problémája. - Ezt ki kellene húzni! - bökött ujjával a vállát átszúró fémdarabra.
- Ezzel ugye nem arra célzol, hogy én húzzam ki? Emlékszel ugye, hogy nem vagyok orvos és a finomkodásban sem vagyok túl jó, ugye?
Válaszképp csak egy sokatmondó, száraz pillantást kaptam.
-Persze, persze, szúnyogcsípés, mi? –morogtam a szemeimet forgatva és egy gyors karcsapással, no meg egy tűz penge segítségével villámgyorsan kettévágtam a fémdarabot közvetlenül a húsba ékelődött rész mellett.
- Megismétlem, nem vagyok orvos, ez rohadtul fog fájni. – közöltem vele és mögé álltam.
-Húúú… - összedörzsöltem a két kezem, csináltam pár nyújtó mozdulatot, aztán két kézzel megragadtam a fémdarabot. – Amúgy, hogy is volt az az szöveg a könyvből? Tudod, amiről még idefele beszéltél. - tettem fel a kérdését csak úgy mellesleg.
- Ez komolyan most…AAAAAArhhh – a mondat közepén teljes erőből rántottam egyet a rúdon, amely valami csoda folytán azonnal kicsusszant a húsból. Csak remélni tudtam, hogy nem okoztam nagyobb kárt.
- Tudod, a nevelő anyám is mindig így húzta ki a szálkákat, ha beleléptem valamibe, vagy hasonló.  Nem is fájt annyira ugye?
Max nem mondott semmit, csak egy elfojtott nyögéssel hanyatt dőlt a földön. Egy pillanatig azt hittem, hogy elájult, de kisvártatva kinyitotta a szemét és csak annyit préselt át fogain keresztül:
-Meg se éreztem. – lassan felült, tenyerét a sebre szorította és elkezdte összeforrasztani a sebet. Én ugyanezt tettem a másik oldalon, ahol a fémdarab behatolt a húsba.
-Ezzel el kéne mennünk egy orvoshoz. Lehet, hogy ideget ért, vagy csontot. Ezt nem nekem kellett volna csinálni. – figyelmeztettem, de mintha nem is hallott volna.  Csak nézett maga elé meredten.
-Figyelsz arra, amit mondok? – förmedtem rá, de akkor megláttam én is, hogy mit néz.
Camill kúszott elő valahonnan, szakadtan és piszkosan, haja ziláltan állt össze- vissza, mintha egy madárfészket használt volna kalapnak. Sminkje elkenődött, arcán pedig nyoma sem volt a korábbi önelégült mosolynak.
-Te!!! – sziszegte ujjával rám mutatva, miközben fenyegetően elindult felénk.
-De jó, úgy látszik te is túlélted. –nevettem erőltetett vigyorral az arcomon, könnyednek álcázott hanggal, de szemem szüntelen a menekülő utat kereste.
- Te majdnem kinyírtál! –visította, szinte már toporzékolt haragjában. Megrendítő látvány volt  és egyre ijesztőbb, minél közelebb ért hozzánk a rengeteg sebbel, a vérző orrával a monoklival a szeme alatt.
-Esküszöm, hogy nem ez volt a szándékom…talán csak tudat alatt… -a mondat végét már csak fémdarabnak motyogtam amit még mindig a kezemben szorongattam.

(zene majd később, ha hazaértem)

>>Steel For Humans<<

- Ezzel ugye nem arra célzol, hogy én húzzam ki? - csattant fel Alice, amint szembesült vele, hogy mi lenne a feladata. -Emlékszel ugye, hogy nem vagyok orvos és a finomkodásban sem vagyok túl jó, ugye?
Legbelül csak lemondóan sóhajtottam. Már annyi éve ismertük egymást, már megannyi őrültségben volt részünk közösen, hogy immáron a másik legapróbb rezdüléséből tudtuk mi fog következni. Ő viszont mégis képes volt úgy tenni, mintha idegenek lennénk.  
-Persze, persze, szúnyogcsípés, mi? - forgatta a szemeit, majd erőt vett magán.  
Innentől már egész rutinosan mozgott, mint akinek tényleg sok éves tapasztalata van ebben. Persze közben én is elkezdtem összekaparni magam, mert tudtam, hogy ami most következik az finoman szólva is piszkosul fájni fog.  
Alice a lángja hőjével levágta a fémdarab azon részét, ami túlmutatott rajtam, megkímélve így attól hogy keresztülhúzza a vállamon az egészet.  
Szemeimet lehunyva próbáltam elbújni a fájdalom elől elmém legmélyebb zugában, ahol senki és semmi sem érhet el, de a lány csak nem tudta fecsegés nélkül elvégezni a dolgát:
- Megismétlem, nem vagyok orvos, ez rohadtul fog fájni.
Kotnyeles, szabadszájú, néha talán ostoba, szabadszájú lány... Mindig azon volt hogy övé legyen az utolsó szó. Vagy talán csak félt a csendtől. Ezt sohasem tudtam igazán eldönteni, de ennek ellenére az évek során megszoktam és megkedveltem.
A sebemből sugárzó fájdalmat egészen addig alig éreztem, amíg rá nem markolt a fémdarabra. A váratlan felerősödő fájdalomra majdnem felszisszentem, de Alice gyorsabb volt:
 – Amúgy, hogy is volt az az szöveg a könyvből? Tudod, amiről még idefele beszéltél.
Hirtelen nem tudtam hová tenni a kérdést, hiszen két nappal ezelőtti témát hozott fel, amit csak futólag meséltem neki és Zacknek még az ideút során.  
- Ezt komolyan most… - Váratlanul olyan fájdalom hasított a vállamba, mintha valaki egy tompa pengével vágta volna le a karomat.  képtelen voltam megállni, hogy ne üvöltsek a fájdalomtól: -AAAAAArhhh!
- Tudod, a nevelő anyám is mindig így húzta ki a szálkákat, ha beleléptem valamibe, vagy hasonló.  Nem is fájt annyira ugye?
Ez most marhára nem vígasztalt meg, ilyen fájdalmat akkor éreztem utoljára, amikor azzal az átkozott wyvernnel harcoltam. Nem sok választott el attól, hogy a fájdalom miatt az eszméletemért kelljen küzdenem, de most nem engedhettem meg magamnak, hogy ez hátráltasson. A sebesült vállamból az egész testemben szerte kígyózott a hasogató fájdalom. Olyan volt, mintha maga Sagat csócsálta volna a vállam.  
Kínomban a fájdalom ellenszerét keresve hanyatt vetettem magam, hátha az ostoba próbálkozás gyógyír lesz. Persze ez annyira volt gyógyír, mint fogfájásra az arc simogatása. Totálistan hasztalan volt.  
Kinyitottam a szemem, s a csillagokkal kirakott égboltot láttam. Súlyosan fogytában voltunk az időnek, és totálisan nem engedhettük meg magunknak, hogy a sérülésem lelassítson, vagy hogy a baleset túlélőivel itt maradjunk. Azok a rohadékok szökésben voltak, és ha éjfélig nem kapjuk el őket...
-Meg se éreztem - ültem fel, majd azonnal megkezdtem a sebem összeégetését. Ez nem volt egyszerű művelet, hiszen alapesetben semmiféle láng nem volt hatással a testemre. Ennek ellenkezőjét pedig csak elég komoly koncentrációval tudtam elérni. Körülbelül olyan volt, mintha levegővétel nélkül akarnék lélegezni.  
Alicenek sem kellett több. A sebem másik felét ő vette kezelésbe, amiért nagyon hálás voltam, hiszen egymagamnak kicsit bajos lett volna.  
-Ezzel el kéne mennünk egy orvoshoz. Lehet, hogy ideget ért, vagy csontot. Ezt nem nekem kellett volna csinálni.
Szavait alig hallottam, hiszen az érzékeimet tompító fájdalom teljesen lekötött, s mindeközben még valami mocorgást is észrevettem a túlélők és a roncsok között. Valami ocsmány, nem emberi fajzat volt első ránézésre. Már éppen meg akartam sürgetni Alicet hogy gyorsan fejezze be a vállam hegesztését, amikor megéreztem a lény szagát. Egyáltalán nem volt démoni, sőt a roncsokból ömlő bűzt leszámítva egészen giccses, nőies illata volt. Amint kilépett a lángok fényébe egy pillanatra halálra rémültem a látványától. Egy igazi primadonna volt, aki mintha idefele jövet kidugta volna a fejét az ablakon, s az erdő összes fáját lesmárolta volna.  
-Te!!! - fakadt ki, amint meglátott minket. Toporzékolva csörtetett felénk, mint egy igazi hisztérika.  
-De jó, úgy látszik te is túlélted - szólalt meg Alice mögöttem.    
- Te majdnem kinyírtál! -a sipította a nő, irritáló hangján.  
Ekkor felismertem a hárpiát. Az az önmagát dívának képzelő, önelégült liba volt, akivel a pályaudvaron találkoztunk. Azt hiszem hivatásos mágus volt, de nem emlékeztem pontosan, hogy hová tartozott. Ha mindenképpen tippelnem kellet volna, akkor a Blue Pegasusra tippeltem volna, ők az ilyen nyámnyila hisztis nebáncsvirágok. A közelmúltban kénytelen voltam eggyel elvállalni egy közös munkát egy operaénekesnő felkérésére. Hát mitagadás, kevés idegesítőbb embert tudok elképzelni annál a pasasnál.
-Esküszöm, hogy nem ez volt a szándékom…talán csak tudat alatt… - védekezett a lehető legdiplomatikusabb módon Alice.  
Fogalmam sem volt, hogy ezek ketten mit csinálhattak a vonaton, de az igazat megvallva időnk se volt erre a bolhacirkuszra.  
Amikor a hisztérika már csak két lépésre volt tőlünk, s látni lehetett rajta, hogy nem lesz hajlandó lenyugodni felálltam ültömből. Hatalmas falként magasodtam a két nő között. Rideg, kimért mozdulattal megragadtam a rikácsoló bányarém arcát. A tenyerem lefedte az egész arcát, befogva így a lepcses száját is. Úgy éreztem, hogyha akarnám könnyűszerrel összeroppanthatnám a fejét fél kézzel is, akárcsak egy rohadt tököt. Persze ez nem én voltam, nem is értettem, hogy miként juthatott ilyen az eszembe. Ettől függetlenül még nem eresztettem el a ledermedt dívát.
-A rikácsolás helyett inkább viselkedj profihoz méltóan! Ott vannak a civilek. Segíts nekik és juttasd őket biztonságba! Ne pedig karcolások miatt hisztizz, amikor az életedet is elveszthetted volna!  
Azzal ellöktem magamtól a nőt, aki egyensúlyát veszítve a földre esett. Mit sem törődve tovább vele megfordultam és indultam volna a szökevénydémonok után, de mégsem egészen ez történt.  
-Mégis kine...
Félig visszafordultam a nő irányába, metsző pillantást vetve rá mire azonnal torkán akadt a szava. Elégedetten konstatáltam, hogy elfogadta a helyzetet, mert nem volt több türelmem hozzá.  
Alig tettem meg pár lépést a sínek mentén, távolodva a roncsoktól, éreztem hogy a tenyeremet smink és vér egyvelege ragasztja össze. Már a gondolat is undorított, nemhogy az érzés. Milliószor inkább újra az Alvó csápjai és belei között lubickoltam volna, mintsem ezzel a ragaccsal matassak. Egy pillanatra megfordult bennem a gyermeki gondolat, hogy Alicebe törlöm bele, de már kinőtünk ebből  
Menet közben egy marék földet kaptam fel, és tenyereim között jól összedörzsöltem a szemcséket. Körülbelül azt a hatást érte el, amit vártam, megszabadított a ragacstól, de a nyomtalanul azért nem tüntette el. Dörzsölés közben viszont velőtrázó fájdalom nyilallt a sérült vállamba.  
~Ebből még baj lehet...
Többet inkább nem is törődtem vele, meneteltem egyenesen abba a koromfekete irányba amerről a démonok szagát éreztem.

Camill dühtől eltorzult arccal megindult felém. Most valahogy hiányzott a kecsesség a járásából, nagy férfias léptekkel közeledett, mentében felfújta magát, mint egy pulyka, szinte vártam is azt a tipikus hurukkoló hangot. Vicces is lehetett volna, ha nem lett volna inkább ijesztő. És egyre csak közeledett. Ennek már a fele sem volt tréfa. Be is helyezkedtem arra az esetre, ha ne adj isten tényleg nem bírja magát visszafogni és úgy dönt épp ez a hely és ez az a pillanat a megfelelő egy leszámoláshoz. Hálátlan némber.
Alig kétlépésnyire lehetett tőlünk, amikor Max úgy döntött ideje közbelépni, felállt és kezével a nő után kapott, hogy megállítsa, s mit ad a véletlen épp az arcát sikerült megfognia.
-A rikácsolás helyett inkább viselkedj profihoz méltóan! Ott vannak a civilek. Segíts nekik és juttasd őket biztonságba! Ne pedig karcolások miatt hisztizz, amikor az életedet is elveszthetted volna!-közölte Camill-el ki nem mondott gondolataimat ridegen, azzal félrelökte a némiképp ijedt és megrökönyödött primadonnát, aki megbotlott a vonat által felszaggatott sínek maradványán és a fenekére huppant.
- Egek.-ingattam a fejem. Max a mostanában bekövetkezett változásokkal együtt is igen messze volt attól, hogy jó diplomatának nevezzük. A kommunikációs készségei hagytak némi kivetnivalót maguk után.
Max ezzel lezártnak is tekintette a témát, már indult is volna a szörnyek nyomába, akik sikeresen meglógtak a vonatról, amikor Camill szerencsétlenül úgy döntött, még sem hagyja annyiban a dolgot.
-Mégis kine... – kezdett a rikácsolásba, de azonnal torkán is akadt a szó, mint feje szegett csirkének a kotkodácsolás, mikor tekintete találkozott Max jeges pillantásával. Csak ült ott szerencsétlenül, szakadtan és mocskosan, majdnem meg is sajnáltam, mikor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen én se nézhetek ki jobban, és ha nem lettem volna talán még ott is hagyja a fogát. Ráadásul mindezek mellett még ki is akarta kaparni a szemem pirosra lakkozott karmaival. Ki tudja, talán ártatlan szüzek vérével festi.
Gyanakvóan fürkésztem a karmait, amelyek most kissé töredezett állapotban martak dühösen a homokba. Bár büszkeségének fájt ez a bánásmód, úgy tűnt mégis tudja mikor érdemes befogni.
Max már jó pár méterrel előre járt, mikor észbe kaptam és utána iramodtam.
-Fogadj meg egy jó tanácsot, és maradj itt, amíg nem jön a segítség. – szóltam még azért tétován hátra a vállam felett – Ez nyilvánvalóan nem neked való terep.
Kicsit megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjem Max-et.
-Most mi legyen? Elég sötét van, és ennél csak sötétebb lesz. Nem lenne túl szerencsés, ha rajtunk ütnének a sötétben, főleg ha a hegyen érjük csak be őket. Órák óta nem ettünk semmit, és mind a ketten megsérültünk. Egyesek jobban, mint mások. – böktem állammal a sérült válla felé. – Lehet, jobb lenne valahol megállni, enni, pihenni. Lehetőleg olyan helyen, ahol egy orvos is lehet. – vetettem fel, és a távolban világító fények felé mutattam. Közel volt a falu a hegy lábához, nem messze attól, amerre a szörnyek is mentek, de a nyomok alapján valamiért elkerülték a kis házak sokaságát. Talán szerencsénk lesz.

Alice kissé lemaradt, de nem váratott soká magára szapora léptekkel felzárkózott mellém.
-Most mi legyen? - kérdezte kissé elveszetten. - Elég sötét van, és ennél csak sötétebb lesz. Nem lenne túl szerencsés, ha rajtunk ütnének a sötétben, főleg ha a hegyen érjük csak be őket. Órák óta nem ettünk semmit, és mind a ketten megsérültünk. Egyesek jobban, mint mások. - bökött a sérült vállam irányába.
Kénytelen voltam belátni, hogy igaza volt. A démonoknak az éjszaka sötétje hazai pálya volt, s a sebem is sokkal súlyosabb volt, mint azt gondoltam.
– Lehet, jobb lenne valahol megállni, enni, pihenni. Lehetőleg olyan helyen, ahol egy orvos is lehet.
Erre most nagyon nem volt időnk, de annál inkább szükségünk volt rá. Valójában már valamikor a délután folyamán elvesztettem az időérzékemet, de mostanra az éjszaka egyre sűrűsödő sötétje nyomatékosítani kezdte, hogy legjobb esetben is csak egy, talán kettő óránk lehet éjfélig. Próbáltam magam nem gyengének mutatni, és ez talán ment is volna ha nem Aliceről van szó. A kis kotnyeles egyike volt azon keveseknek, akik ismertek és ha haloványan is, de átláttak rajtam.
Alice néhány távoli fény irányába mutatott, talán egy kisebb falucska fényei lehettek. Nem volt túl messze tőlünk, talán egy gyors erő utánpótlásra tehetünk egy kis kitérőt. Aprócska szerencsével talán pedig még Szikra is beér minket, s vele gyorsan ledolgozhatjuk a kitérővel összeszedett hátrányunkat.
-Rendben, legyen! - bólintottam.



**Órákkal korábban... Aznap hajnalban**



Álmatlanul ültem a kitárt ablakban. Aliceel ellentétben képtelen voltam elaludni. A lány úgy húzta a lóbőrt a szoba másik oldalában, mintha kötelező volna. Talán az én álmosságomat is elnyelte, s most helyettem is aludt. Igaz ami igaz, a megbízásunk során Zack-el karöltve alaposan kitettek magukért, rászolgált a pihenésre.
A harmadik emeletről szép látványt nyújtott a város kora hajnali látképe. Az éjszaka mélységes sötétje még éppen csak kezdett megrepedni, s az ezüstösen ragyogó hold is csak nehézkesen volt hajlandó elindulni a Hakobe hegy irányába, hogy az mögött elbújva átadja a műszakot a napnak.
Tüdőmből az utolsó füstkígyót lassan fújtam ki a pislákoló csillagok irányába, ami lassan tekeregve szertefoszlott. A csikket szimplán kipöcköltem az utca felé, s unottan végignézettem, ahogy az aláhull. Amint a cigarettacsonk földet ért, hirtelen erős remegés rázta meg az egész várost. Egyensúlyomat vesztve, ügyetlenül kaptam valami kapaszkodó után, de késő volt, mint egy darab kő, úgy zuhantam ki az ablakból és csapódtam a macskakővel kirakott utcára.
-Bakker... - préseltem ki fogaim között, de időm sem volt többre. A kövek szabályosan kirobbantak körülöttem a földből, s fehéren ragyogó csontvázszerű kezek tekeredtek a torkom köré. Próbáltam magam szabadítani, de kezeim és lábaimat is lefogták a törékenyek látszó kezek.
Alice segítségéért próbáltam kiáltani, de egy hang se hagyta el a torkomat. Mielőtt még újra próbálkoztam volna, valami olyant láttam, amitől akkor is elakadt volna a szavam, ha korábban nem tette volna.
Jócskán a város fölött, egy élénk karmazsinvörös fény gyulladt, ami egyre csak nőtt, egészen akkorára, hogy a fénye vérvörösre festette a várost. Amint elérte a végleges méretét meghasadt a közepe, és valami felfoghatatlan lény jelent meg a közepében. Soha életemben nem láttam hozzá hasonlót, fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet, de minden porcikámat átjárta a rettegés, ahogy egyre csak néztem. Képtelen voltam levenni róla a tekintetemet vagy akár csak pislatani is. Egyre csak néztem a hatalmas, s folyamatosan növekedő, csápok közé rejtőző förtelmet, és éreztem, ahogy a félelem minden mást kitaszít az elmémből. Béna voltam mind testileg mind mentálisan, csak a lényt láttam és a rettegést éreztem, ami elborította az elmém és kikezdte a józan eszemet.

*

Üvöltve ébredtem fel az álomból, levegő után kapkodva, úgy ömlött róla a verejték, mintha abban a pillanatból másztam volna ki a tenger fenekéről. A takaróm és ágyam megannyi ponton füstöt eregetett magából, ahogy több helyen is erősen megperzselődött. Ezen túl viszont minden rendben volt. Odakint felhők feketítették az éjt, s nyoma sem volt a világvégének vagy bármi hasonlónak. Attól eltekintve, ha Alicet nem ébresztettem fel... tekintetemet Alice ágya irányába fordítottam, hogy lássam mennyire voltam hangos.

-Rendben, legyen! - bólintott beleegyezően.
Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet és segítettem feltápászkodni neki a földről.
- Akkor indulás, nem akarok sok időt sötétedés után kint tölteni a szabad terepen.


**Órákkal korábban... Aznap hajnalban**


Újabb rémálom. Azt hittem a kimerítő munka jutalma egy mély és álom nélküli éjszaka lesz, de mint mindig, mos is tévedtem. Ezúttal kicsit más volt, mint általában, de hogy miben, arra szinte már nem is emlékeztem. Az egyetlen, amit vissza tudtam idézni, az a kékes fény volt és a felfelé áramló buborékok. Aztán az egészet felváltotta a füst és tűz és onnantól már minden a régi jól ismert ütemben ment tovább.
A távolban szólt a vészharang. Hangosan zúgott, egyre hangosabban, míg már szinte elviselhetetlen volt a hang. A panziót úgy nyaldosták a lángok, mintha egy vörös szörnyetegek lett volna, amik nyelveit öltögették rám.
Gúny volt ez a javából. Ha nem lettem volna annyira kimerülve, ha hamarabb jövök haza, ha nem pazarlom az időmet...
A hajnali harangszó vert végül fel az álomból. Még nem jött fel a Nap, odakint még szinte késő éjszaka volt.
Egy pár percig csak némán feküdtem az ágyban, próbáltam mindenre visszaemlékezni, de azok akár az álombéli buborékok, pont úgy illantak el.
Már nem rémisztettek meg ezek az álmok. Már nem sokkolt az égő ház látványa, és nem is hallottam Kris és a szülei halálsikolyát. Bár azt soha nem is hallottam. De az akkori események és a élénken élő emlékek érdekes játékot űztek a fejemben. Mások hangja volt az, mások, idegenek sikolya, de pont úgy fájt, mintha tényleg ők lettek volna.
Ez a fájdalom azonban mostanra ár csak pangó ürességgé zsugorodott és mostanra az álombéli buborékok jobban aggasztottak, mint a halottak emlékei.
Felültem az ágyon. Max még aludt, de úgy tűnt ő is kellemetlen álmokkal küzd éppen. Egy kis ideig elgondolkodtam rajta, hogy felébresszem, de végül inkább hagytam tovább aludni. Kemény fickónak ismertem meg, nem olyannak, akit komolyan felzaklatnak az álmok, de ha mégis, ezzel neki kellett megküzdenie.
Inkább kikászálódtam az ágyból és megittam egy pohár meleg vizet. A szobát a kandalló tűzével lehetett felfűteni csak, de az mostanra már teljesen kialudt.
Amilyen halkan csak tudtam, tettem pár farönköt a kandallóba és begyújtottam. A kellemes meleg valósággal letaglózott. Fel sem tűnt, mennyire kihűlt a szoba.
Odaállítottam egy széket a tűz elé és leültem rá megmelengetni a végtagjaimat.
Ahogy átmelegedett a szoba, és én is, úgy kezdett visszatérni az álmosság is, de nem akartam visszaaludni. A céh event jutott az eszembe és az a furcsa lány a látomásból, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Csak egy próba volt, semmi komolyabb. Habár pár évvel ezelőtt is volt néha egy-egy álmom, amik ezekre emlékeztettek. Semmi hasonló ugyan nem történt bennük, de a légköre, a hangulata mindnek ugyanaz volt. Libabőrös lettem a gondolattól, hogy talán ezek nem is álmok.
A szemeim mégis szinte majd leragadtak. Már majdnem meg is adtam magam a fáradtságnak, amikor a hátam mögül Max felkiáltott. A hang teljesen kizökkentett,úgy pattantattam fel a székről, mint akit megcsíptek és a veszélyforrást kezdtem keresni. Max az ágyon ült, szemei kitágultak, kimondottan ijedtnek látszott. Nagyon leizzadt, az ágya kissé füstölgött és parázslott. Nagyon elveszhettem a gondolataimban, hogy nem vettem észre a szagot. Mégis fel kellett volna keltenem.
Az ágyam felé pillantott.
- Itt vagyok. - morogtam és visszarogytam a székre. - Bocs, fel kellett volna keltselek. Mit álmodtál? - nem is annyira a kíváncsiság, inkább a gondolataim elterelése végett kérdeztem. Hátha legalább az egyikünk problémáját elűzhetjük egy időre.

- Itt vagyok. - szólalt meg Alice, miközben leült egyszékre. - Bocs, fel kellett volna keltselek. Mit álmodtál?
Ébren volt. Valami nála sem stimmelhetett. Nagyon zárkózott volt a lány, mindig úgy éreztem, hogy csak egy maszkon keresztül látom őt. Bizonyos szintig barátok voltunk, közvetlenül beszéltünk egymással és kötődtünk a másikhoz, de igazán betekintést sohasem engedtünk a másiknak. Mind a ketten rejtegettük egymás és mások elől is a valódi önmagunkat, mintha csak az életünk függene tőle. Nem tudom, hogy ő mit és miért leplezett az álarcával. Azt viszont tudtam, hogy én mit rejtegettem és temettem a lehető legmélyebbre. Eltemettem és menekültem előle, gyáva voltam ahhoz, hogy szembenézzek vele újra. Hibákat követtem el, amikért sokszor mások fizettek meg helyettem. Sötét árnyként üldözött a régi önmagam és annak minden bűne. Magányos éjszakákon úgy éreztem, hogy az a sötét alak sarokba szorít és megfolyt. A sötét karok most is értem nyúltak, de amint eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül már könnyebb volt. A félhomályban ücsörgő Alicere tekintettem, s a nyakam köré tekeredő ujjak, mintha csak egyszerre eltörtek volna.  
-Nem is tudom pontosan... - kezdtem fejemet támasztva. - Soha nem álmodtam ennyire valóságosat. Mintha hús-vér valómban ott lettem volna.  
Kikászálódtam az ágyból, miután lefejtettem magamról a megégetett takarót. Zackel ellentétben én sohasem aludtam pucéran, szóval egy alsónadrág mindig volt rajtam. Ezen túl, így már nem igazán zavart, hogy Alice előtt mutatkozom egy szál gatyában.  
-A várost egy furcsa, csupa csáp démon és a szektája támadta meg – a kandalló elé sétáltam és tekintetemet a parázsba fúrtam. - De amint... amint megpillantottam a szörnyet olyan félelem öntött el, amihez hasonlót még sohasem éreztem.  
A mondatom utolsó fele megrémített. Leírhatatlanul szörnyű és sok veszedelemmel, démonnal és szörnnyel néztem szembe már az utazásaim során. Olyanokkal, amiket a legtöbben el sem tudnak képzelni! Ez az álom viszont úgy kerekedett fölébük, hogy azok ostoba dajkamesének tűntek mellettük.  
-És te? … Miért nem alszol?  

Pár pillanatig nem szólt egy szót sem. Már azt hittem nem is válaszol. Az ilyen típusú beszélgetéseket nem lehetett éppen az erősségeink közé sorolni és nem is nagyon gyakoroltuk. Jobban belegondolva, nem is nagyon beszéltünk magunkról, ha nem volt muszáj. Már épp meg is bántam a kérdést, mikor végre szólásra nyitotta a száját. Azt hittem valami tipikus, rájellemző morgolódással le is tudja a dolgot, de tévedtem.
-Nem is tudom pontosan... - fogott bele  magyarázásba a fejét támasztva. Akármi lehetett is az álom, eléggé nyomaszthatta, ha hajlandó volt beszélni róla - Soha nem álmodtam ennyire valóságosat. Mintha hús-vér valómban ott lettem volna.  
Megértően bólintottam. Mostanában elég sok hasonló élményben lehetett részem ahhoz, hogy megértsem, mire is gondol.
kihámozta magát az összeégett rongydarabokként végzett takaróból. Csak egy alsógatyát viselt, de még  félhomályban is láttam, hogy mennyire leizzadt. tényleg kikezdhette az az álom.
-A várost egy furcsa, csupa csáp démon és a szektája támadta meg – odaállt mellém, közel a tűzhöz, talán hogy felmelegítse magát a dermesztő álom után. Amikor elkezdődtek a rémálmok, mindig fogvacogva ébredtem és akármilyen melegre fűtöttem a szobát utána, még sokáig rázott a hideg - De amint... amint megpillantottam a szörnyet olyan félelem öntött el, amihez hasonlót még sohasem éreztem. - magyarázta meredten a lángoknak és a ropogó fahasáboknak.
Szerettem volna segíteni valahogy, de még a magam bajával sem tudtam megbirkózni. Elég arrogáns volt tőlem azt gondolni akár egy percig is, hogy meg lehet oldani bárki baját egy beszélgetéssel.
Ismertem már egy ideje - jobban mint a legtöbben a céhnél - de még én is éppen hogy csak beláthattam a felszín alá. Rengeteg rémes dolgot látott és tapasztalt, így ha valami aggasztotta, annak általában jó oka szokott lenni, ezt jól tudtam, de hogy mi az ami ilyen érzelmeket válthat ki belőle, már nem ismertem. Nem igazán.
-És te? … Miért nem alszol?
A kérdés kizökkentett. Nem szívesen beszéltem ezekről senkinek, nem is tettem. De miután ő is felelt a kérdésemre, tartoztam egy rendes válasszal. Ennyit azért megért a barátságunk mégha az olyan furcsa is volt milyen.
Mély levegőt vettem, aztán kifújtam, lábamat magam alá húztam a széken. a táncoló lángokat nézve elgondolkodtam, hol is lenne érdemes kezdenem.
- Úgy egy éve... - kezdtem halkan - kaptam egy megbízást. Amikor a helyszínre értem, tudtam, hogy veszett ügy. Tényleg tudtam, de... az ottaniak minden áron tenni akartak valamit és amikor az egyik gyerek az orrunk előtt lett elrabolva, nem tudtam azt mondani nekik, hogy hagyják cserben. Pedig azt kellett volna. Nem tudtam elismerni, hogy halott attól a perctől, hogy bevonszolta az a valami az erdőbe, pedig azonnal fel kellett volna gyújtani az egész erdőt. Pár falusi is velem jött, nem lehetett lerázni őket.
A tűzifák megroggyantak, pattogva összeomlott a kis piramis amit állítottam belőlük, már csak egy kupac égő farakás maradt.
- Mindenki meghalt aki velem jött. Teljesen feleslegesen meneteltek a halálba, mert nem bírtam nemet mondani. Tényleg reménykedtem, hogy megéri, hogy kihozhatjuk azt a kislányt, de már rég halott volt. Én is majdnem otthagytam a fogam. Mire hazaértem, alig maradt valami erőm ahhoz is, hogy a saját lábaimon álljak, nemhogy mágiát használjak. Pedig otthon várt igazán csak a feketeleves.
Ismét vettem egy nagy levegőt, majd egy sóhaj kíséretében kiengedtem.
- Ismered azt a helyet ahol korábban laktam, nem? Mikor hazaértem az egész lángokban állt már alig maradt valami belőle. Mindenki, aki ott szállt meg aznap már rég halálraégett, legalábbis később ezt hallottam.
Volt ott egy fickó, ő gyújtotta fel az egészet, akkor is ott állt, amikor hazaértem. Furcsa dolgokat mondott, nem is igazán értettem, de ismert. Vagy legalábbis azt hitte, hogy ismert, nem tudom. Mindenesetre félkézzel padlóra küldött. Túlságosan kimerültem a harchoz. Azt mondta az én hibám az egész.
Azt mondta gyilkos vagyok. - utóbbit azonban képtelen voltam hangosan kimondani.
- Mostanában gyakran álmodom róla. Mármint nem a fickóról, hanem...nem is tudom. Látom a tüzet, hallok valami harangszót, de néha úgy érzem, nem arról az éjszakáról álmodom, hiába ugyanaz a díszlet. Kezdem azt hinni, hogy ezek már nem is álmok.Röviden jól elcsesztem mindent és bűntudatom van.Ez pedig távol tart az ágyamtól.

A kérdést követően a lányra tekintettem. A félhomályban nem láttam tisztán az arcát, de a reakció nélküli szünetből arra következtettem, hogy meghökkentette a kérdésem. Talán nem számított rá, hiszen nem volt rám jellemző, hogy törődjek mások bajaival. Kisgyermek módjára összekuporodott a széken, és tekintetét úgy a kandalló tüzébe fúrta, mintha már nem is ebben a világban lett volna. Ismerős volt ez az állapot, valahogy én is így festhettem, amikor visszarévedtem a múltam rémségei közé.  
- Úgy egy éve... kaptam egy megbízást. Amikor a helyszínre értem, tudtam, hogy veszett ügy. Tényleg tudtam, de... az ottaniak minden áron tenni akartak valamit és amikor az egyik gyerek az orrunk előtt lett elrabolva, nem tudtam azt mondani nekik, hogy hagyják cserben. Pedig azt kellett volna. Nem tudtam elismerni, hogy halott attól a perctől, hogy bevonszolta az a valami az erdőbe, pedig azonnal fel kellett volna gyújtani az egész erdőt. Pár falusi is velem jött, nem lehetett lerázni őket.
Nem tudtam hibáztatni érte. Kevés olyan ember van, aki az ilyen helyzetben képes tisztán gondolkodni és látni, s még kevesebb, akinek van ereje ezt ráerőltetni az elvakultakra, akik éppen egy fűszálban kapaszkodva készülnek az életük őrültségére. Egyedül talán a Gyémántszem céh túlélői voltak azok, akik képesek volták belátni, hogy a korábban az Alvó uralma alá került társaik már sohasem lesznek újra önmaguk az Alvó pusztulását követően. Már annak a puszta gondolata is hasogatóan mart belém, ami az után ott következett. Azóta sem tértem oda vissza, holott volt egy ígértem, amit meg kellett tartanom.  
- Mindenki meghalt aki velem jött - folytatta. - Teljesen feleslegesen meneteltek a halálba, mert nem bírtam nemet mondani. Tényleg reménykedtem, hogy megéri, hogy kihozhatjuk azt a kislányt, de már rég halott volt. Én is majdnem otthagytam a fogam. Mire hazaértem, alig maradt valami erőm ahhoz is, hogy a saját lábaimon álljak, nemhogy mágiát használjak. Pedig otthon várt igazán csak a feketeleves.  Ismered azt a helyet, ahol korábban laktam, nem? Mikor hazaértem az egész lángokban állt már alig maradt valami belőle. Mindenki, aki ott szállt meg aznap már rég halálra égett, legalábbis később ezt hallottam.  
Azokban a napokban nem voltam a városban és csak utólag értesültem a történtekről, de arról sejtelmem sem volt, hogy Alicnek bármi köze is lett volna hozzá. Így viszont már tényleg kezdett irdatlan súlya lenni ennek a történetnek. Olyan súlya, ami talán még egy Végzetvadászt is képes lett volna megviselni.  
- Mostanában gyakran álmodom róla. Mármint nem a fickóról, hanem...nem is tudom. Látom a tüzet, hallok valami harangszót, de néha úgy érzem, nem arról az éjszakáról álmodom, hiába ugyanaz a díszlet. Kezdem azt hinni, hogy ezek már nem is álmok. Röviden jól elcsesztem mindent és bűntudatom van. Ez pedig távol tart az ágyamtól.
Szívből sajnáltam a lányt, mert akármennyire is bosszantó tudott lenni, messze nem érdemelte ki, hogy ilyeneket átéljen. Az pedig egyenesen dühített, hogy semmi hasznosat nem tudtam mondani, vagy akár reagálni is. Mindig is kevés emberrel érintkeztem, és azokkal is csak a legszükségesebb esetben. Sohasem voltam az a másokkal lelkizős, összeborulós alkat.  
Elfordultam a tűz irányából, s megpillantottam az este lehajított nadrágomat. Emlékeim alapján, még volt benne egy fél doboznyi cigaretta. El is indultam érte. Amikor viszont a széken kuporgó lány mellé értem egy pillanatra megálltam.  
-Sajnálom... - magam sem tudtam, hogy pontosan mit. Kezemet a lány fejére tettem és afféle vigasztalás képen megdörzsöltem azt. - … de tényleg... - aztán tovább haladtam a nadrágom felé. - Mindenkinek megvan a maga démona...  
Éreztem, ahogy hangom egyre jobban elnehezül. Probulus halála óta valahogy nem tudtam már olyan jól leplezni a benne mocorgó érzelmeket. Régen könnyedén magamra öltöttem a szőrösszívű, sérthetetlen kőszobor szerepét, de mostanra ez már valahogy nem ment.  
-… kinek nagyobb kinek kisebb. - kezdtem felvenni a nadrágomat. - Egy viszont biztos! Szembe kell vele nézni, mert küllőmben felemészt az az ocsmány dög.  
Utolsó szavaimból még én magam is éreztem az undort. Ezt viszont annak tudtam be, hogy a démonok emlegetésekor mindig bevillant a Vérivó ocsmány, undorító, bűzös pofája és annak utolsó szavai.  
Bosszúsan sétáltam az ablakhoz, s túrtam elő a zsebemből a cigarettáimat.
-Egy szálat? - kérdeztem hátra sem nézve Alicet, miközben a félig teli dobozt éppen csak a vállam fölé emeltem. Tekintetem végig a kora hajnali eget fürkészte.

Nem válaszolt azonnal, de mit is mondhatott volna? "Sajnálom"? Azt nagyon jól tudtam, csak a profilját láttam onnan ahol ültem, de ismertem eléggé ahhoz, hogy le tudjam olvasni az arcáról. Ettől függetlenül azonban ami megtörtént már megtörtént és ezen senki és semmi nem tud változtatni. Egy kicsit meg is bántam, hogy elmondtam neki. Ismertem, tudtam, hogy nem szereti az ilyen szituációkat, amikor nem tehet semmit. Már én sajnáltam őt.
Elfordult a tűztől és elindult felém. Először azt hitte feladja és visszafekszik, de mikor mellém ért megállt.
-Sajnálom... - mondta és suta próbálkozásként, hogy megvigasztaljon összeborzolta a hajam - … de tényleg... - tette hozzá és tovább ment a nadrágja felé ami félredobva hevert az ágya lábánál - Mindenkinek megvan a maga démona...
Igen. Ebben igaza volt, de a többség van olyan szerencsés, hogy tudja, milyen démonnal áll szemben. Én azonban abban se lehettem biztos, hogy nem én vagyok e az a démon. A falusiak halála, Kris és a családjának a halála,azoknak az ártatlan embereknek a halála akik ott voltak, mind megviselt lelkileg, de mostanra már rájöttem, hogy ami a legjobban megviselt az az, hogy meglehet, rászolgáltam annak a fickónak a bosszújára. De mégis hogyan. Az emlékeim nagy része csak onnan kezdődnek hogy Duke és Louis magához vett, de a koromat tekintve ez nem is meglepő... nem lenne az, ha csak úgy összeszedtek volna egy árvaházból... de azt mondták úgy bolyongtam az utcákon, mint aki azt se tudja hol van. teljesen átfagytam, mezítláb mászkáltam, a talpamat véresre gyalogoltam és a testemet több helyen is kötések borították. Ez akárhogy nézem, gyanús. De akkor sem tudtam elképzelni, mit tehet egy annyi idős gyerek, ami miatt meg akarná ölni bárki is.
"Gyilkos". Így nevezett.
-… kinek nagyobb kinek kisebb. - folytatta nadrágját felemelve és kotorászni kezdett a zsebében - Egy viszont biztos! Szembe kell vele nézni, mert küllőmben felemészt az az ocsmány dög.
Ebben igaza is volt. És pontosan tudtam, hogy akarok szembenézni vele. Egészen egy évvel ezelőttig hazudtam magamnak. Azt mondtam, nincs szükségem emlékekre, az igazi családomra, nem kerestek, minek keressem őket, ha meg halottak akkor minek felhánytorgatni a dolgot, de az a férfi feltépkedte a régi sebeket és nem nézhettem félre. Rá kellett jönnöm, ki voltam, honnan jöttem, mit tettem és nem kereshettem több kibúvót. Csakhogy ennyi év távlatából nagyon nehéz volt megtalálni olyasmit, amit nem is tudtunk, hogy hol keressünk.
-Egy szálat? - kérdezte Max az ablakból. Átnéztem a vállam felett, végigmértem, próbáltam olvasni a testtartásából. Az utóbbi időben rájöttem, hogy az ember háta és válla is rengeteg mindent elmond egy ember pillanatnyi érzéseiről, még csak nem is kell az arcukba nézni.
Lassan odavonszoltam magam hozzá. Kezdtem érezni a koránkelés mellékhatásait. A cigiért nyúltam, a koporsószögekért, amik miatt mindig cukkoltam, hogy egyszer ezek miatt fog elpatkolni. Végül mielőtt elvehettem volna egy szálat, meggondoltam magam és helyette inkább kinyitottam az ablakot. Odakint hideg, már-már téli szél fút, egy pillanat alatt kihűlt tőle a szoba, de úgy éreztem, erre van most szükségem, egy pillanat alatt magamhoz tértem.
- Tudod, lehet, hogy mikor ennek a végére járok, nagyon más ember leszek és meglehet, nem jó értelemben. De nem fogom megbánni. Szóval, ha ne adj isten rosszul alakulnak majd a dolgok, szeretném, ha erre emlékeznél. - kezdtem lassan és reméltem érti mire célzok - Csak azt bánom, hogy nem voltam elég erős akkor amikor kellett, de már ismerem a gyengeségeimet és a hibáimat. Innentől minden tettemet úgy fogom irányítani, hogy később ne bánjak meg semmit.

Halk, szinte nesztelen, könnyed lépteket hallottam közeledni. Hiába mutogatta a töviseit, számomra akkor is ugyan az a törékeny virágszál volt, mint amikor a LángTriónkat összeverték. Egek, az a nap! Feledhetetlen volt. Az volt az első megbízásom, amit társakkal végeztem. És nézzenek oda, hogy mi lett belőle! Az akkori két társból bajtárs, majd idővel barát lett. Igaz elég rendhagyó barátok voltunk, de a lényege megvolt. Bíztunk egymásban, és tűzbe mentünk a másikért, ha a harmadik azt mondta. Idióták voltunk... Nosztalgikus emlékképe egész áradata zúdult rám a semmiből, amiknek Hamnir arcának emléke vetett véget. A barátom, akit... Akinek emléke életem legnagyobb démonává vált, s rettegtem tőle. Rettegtem, mert tudtam, hogy ezzel a tettemmel sohasem tudok megbékélni, s tudtam hogy a halálom pillanatáig kisérteni fog.  
Alice mellém sétált, s éreztem, ahogy a cigaretta után nyúl. Meglepett. Mindig szívta a véremet miatta, s most talán mégis beadja a derekát egy szál erejéig? Az ilyen nyomasztó emlékek és érzések közepette egy szál cigaretta néha maga volt a megváltás. Ilyenkor tisztán, felszabadultan érezte magát nyomorultnak és gyarlónak az ember, s minden egyes slukk egy kisebb megváltást jelentett. Minden egyes kilélegzett füstkígyóval könnyebbé vált az ember lelke, még ha csak egy pillanatig is. Mintha csak a fuldokló a tenger fenekén kapott volna egy fél lélegzetvételnyi levegőt. Nem ért vele semmit, csak a szenvedését tudta tovább nyújtani.
Végül Alice keze megtorpant és irányt váltott. Az ablakot nyitotta ki, amin kétségbeesetten rontott be a város hajnali hidege. Olyan hevesen ölelt át a hűvös levegő, mint egy szerető teszi azt a több hónapja nélkülözött kedvesével. Ilyenkor kifejezetten örültem, hogy a hideg nem volt rám különösebb hatással. Még most is tisztán emlékeztem arra, hogy mennyire utáltam a hideget, amíg ez nem lett belőlem...    
- Tudod, lehet, hogy mikor ennek a végére járok, nagyon más ember leszek és meglehet, nem jó értelemben. De nem fogom megbánni. Szóval, ha ne adj isten rosszul alakulnak majd a dolgok, szeretném, ha erre emlékeznél. Csak azt bánom, hogy nem voltam elég erős akkor amikor kellett, de már ismerem a gyengeségeimet és a hibáimat. Innentől minden tettemet úgy fogom irányítani, hogy később ne bánjak meg semmit.
Szó nélkül számba vettem egy szál cigarettát, majd a vége előtt csettintettem egyet, begyújtva azt. Nagyot szívtam a koporsószögembe. Néhány pillanatig bent tartottam a füstöt, majd lassan kileheltem azt a város fölé. Miközben lassan tovaszállt a cigivel a számba reagáltam:
-Hm... helyes is! - két ujjam közé fogva a cigarettát folytattam. - Kicsit talán irigyellek is, amiért ilyen bátor optimizmussal mész szembe a démonoddal. Én ehhez talán kicsit gyáva vagyok... - hatalmasat szívtam a füstölgő rudacskából. - Ne érts félre, én is így gondolkodom róla, és a te álláspontodat tartom a helyesnek. - újfent kifújtam a füstöt tüdőmből.

Max kivett egy szál cigit a dobozából és egy laza csettintéssel meggyújtotta azt. Mélyen beleszívott, aztán kifújta az ablakon a füstöt. Az egy darabig lustán kavargott a levegőben, de egy könnyed fuvallat szétfújta a füstöt és a könnyed selyemkendőre hasonlító kis vékony füstfelhő semmivé lett.
-Hm... helyes is! -vette ki a cigarettát a szájából. két ujja közt úgy babrált vele, hogy talán neki fel se tűnt a mozdulat. - Kicsit talán irigyellek is, amiért ilyen bátor optimizmussal mész szembe a démonoddal. Én ehhez talán kicsit gyáva vagyok... - beleszívott a cigarettába. - Ne érts félre, én is így gondolkodom róla, és a te álláspontodat tartom a helyesnek. - megint kifújt egy füstfelhőt, ezúttal jóval kisebbet, mint először.
Egy ideig csak figyeltem ahogy megismétli megint a folyamatot, aztán az ablakpárkányra könyökölve inkább a tájra fordítottam a figyelmemet.
Bátorság. Optimizmus.
Vajon tényleg erről lenne szó? Ez lennék én? Egy bátor optimista? Valahogy nagyon idegennek éreztem a két szót. Az akaratos és a makacs, vagy a megszállott mostanában valahogy sokkal jobban tetszett. A bátor és az optimista túl pozitívan csengtek a füleimnek. Koránt sem a pozitív életérzés hajtott az utóbbi hónapokban. De nem is a bosszú egyáltalán nem. Tudni akartam az okát, miért kellett Krisnek, a legkedvesebb barátnőmnek ilyen kegyetlenül meghalnia. Tudni akartam, hogy mit tettem, ami olyan büntetést érdemel, hogy ártatlan embereket is bele kellett keverni.
Valamint meg akartam akadályozni, hogy újra megtörténjen. Meg akartam előzni, be akartam a gyilkos elé vágni, túl akartam járni az eszén. Rengeteg veszítenivalóm volt, de neki eddigi tudomásom szerint semmi.
Szórakozottan a levegőbe leheltem, halvány párafelhőt fújva az levegőbe. Még mindig hideg volt, de ahogy jött fel a Nap úgy lett melegebb.
- Menjünk és együnk valamit. Aztán ideje lenne indulni, hosszú lesz ez a nap és még csak az elején járunk. - sétáltam el az ablaktól és előszedtem pár váltásruhát. - Stip-stop a fürdő!
Gyorsan lezuhanyoztam és magamra kaptam a ruhákat. A hűvös időre tekintettel nadrágot, csizmát és egy hősszúujjú póló mellett döntöttem.
Ezek mellett a sál és a kabát talán még sok is lesz. - latolgattam, míg átadtam a stafétát Max-nek.
- Lemegyek reggelizni, neked mit kérjek? - kiabáltam be a zárt ajtón keresztül.
Nem jött válasz. Vagy elaludt a kád mellett állva, vagy nem hallott a vízcsobogás miatt. Egy régi öntött vaskád állt négy lábon odabent, enyhén már rozsdásodott. A zubogó víz, és a nyikorgó csövek zaján kívül semmi mást nem hallottam odabentről.
Egy vállrándítással letudtam a dolgot és elhagytam a szobát.
A földszinti étkezőben nagy zsivaj fogadott a korai óra ellenére. A helyet a környékbeli ingázók használhatták, mert egyiknél sem láttam sok holmit, viszont mintha mindenki ismerte volna a másikat.
Egy vendége kívül és a pult mögött álló nőn kívül mindenki férfi volt és hasonló munkaruhát viseltek.
- Jó reggelt! Egy forró teát és egy jó nagy adag rántottát kérek baconnel, hagymával és pár szelet kenyérrel... - szólítottam meg a hölgyet a pult mögül, de még mielőtt bármit is szólhatott volna, a korábban még a sarokban ücsörgő nő átvágtatott az étkezőn es a pultos elé lökte a reggelijét.
-Hideg. - közölte szárazon.
Hát ez kérdésnek így marha erős kisanyám. - húztam el a számat.
Nagyon nem illett bele a környezetébe. Magassarkú cipőjében és az alap magasságával a pultos és fölém magasodott, közel olyan magas lehetett mint Max. Szőke haját hosszú, szoros lófarokba fogta, még egy tincs se állt el a fejétől. Hozzá képest határozottan rosszul fésült lehettem, bár én mindent megtettem, amit a tíz ujjammal meg lehetett tenni.
Szája élénkvörösen virított porcelánfehér arcán, úgy festett, mint egy szép arcú bohóc.  Ezen a gondolaton jót vidultam magamban, szorosan összeszorított szájjal, ugyanis a jelen körülmények között nem lett volna előnyös vihorászni. A pultosnő ugyanis nem adta meg magát egykönnyen és pár pillanat alatt kialakult egy parázsvita a két nő közt.
A nő vörös ruhájának hátsó háta jó mélyre volt szegve, majdnem kilátszott az egész háta, s ahogy jobban megnéztem valami halvány rózsaszín jel virított a bőrén.
Jaj nemár!
- Segíthetek valamiben? - fordult felém a szőke létra, szemei szúrósan villogtak. Észre sem vettem, hogy ennyire megbámultam.
-Őőő...ja nem, csak láttam a jelet a hátadon. Blue Pegasus, ha jól látom, igaz?
Valamiért mintha ettől felvidult volna.
- Camilla Cox, bár ezt gondolom tudod, ha már felismerted a jelet is. Sajnálom, de nem osztok autogramokat.
-Aha...jó. - nyögtem és valószínűleg borzasztó bamba fejet is vághattam hozzá. Nem nagyon tudtam kezelni a hozzá hasonló nők egóját, ez sosem tartozott az erősségeim közé.
Bár most, hogy mondja, valóban ismerős...
- Azt kell mondjam, jó végre olyannal találkozni, aki nem barlangban él, mégha az öltözéke hagy is némi kivetnivalót. - mért végig az orrát magasra emelve.
Na még egy tuskó aki fütyülve kel át az erdőn.

>>Csingiling!<<

Alice nem reagált, inkább elgondolkodva a párkányra könyökölt és némaságba burkolózott. Egy pillanat alatt olyan messze repült a gondolataiba, hogy én már képtelen voltam elérni őt. Igaz nem is akartam kiszakítani abból a távoli világból. Én személy szerint gyűlöltem, ha valaki ilyenkor zavart meg. Ezért sem követtem el ezt a hibát mással.  
- Menjünk és együnk valamit!    - csattant fel hirtelen és váratlanul. - Aztán ideje lenne indulni, hosszú lesz ez a nap és még csak az elején járunk.
Utolsó szavait hallva valami egészen furcsa érzésem támadt. Afféle rossz előérzetem. Persze gyorsan elhessegettem az ostoba megérzéseket, hiszen túlvoltunk a megbízáson, kipucoltuk a várost. Így vélhetőleg pár hónapig nem lesz különösebb vész a környéken.
- Stip-stop a fürdő!  
Beletörődve csak legyintettem egyet a lánynak, majd szomorúan konstatáltam magamban, hogy ennyi volt. Elszállt a varázs és a kapu bezárult, újra ugyan az a zárkózott maszkot hordó kislány lett, akinek eddig is ismertem. Sajnáltam ezt, hiszen a sebzett lelkeknek szükségük volt rá, hogy néha megcsapolják őket. Másképpen...
Mire észbe kaptam Alice már végzett is a fürdőben, s úgy nyújtotta nekem a kilincset, mintha kötelező lenne. Egy pillanatig vonakodtam, mert koránnak éreztem a nap elindítását, még javában hajnal volt. A nap is még csak valahol messze keleten ébredezett innen. Végül engedtem és bevettem magam a fürdőbe. Utáltam a fürdőszobákat. Mindig tele voltak tükrökkel, emlékeztetve arra, hogy ki vagyok, hogy mit cipelek.  
- Lemegyek reggelizni, neked mit kérjek? - kiabált be az ajtón keresztül Alice, de valamiért nem nyílt szóra a szám.  
Egyre csak néztem a tükörképemet, és valami arra késztetett, hogy bemossak neki egy hatalmasat. Végül nem tettem meg, inkább megengedtem a vizet a kádba, ami hangos zubogással töltötte meg a csöndes fürdőt.  
Voltak emberek akik imádták a jófajtapihentető vagy éppen felfrissítő fürdőket, és voltak akik szimplán csak szerették. Aztán jöttem én, aki inkább szükségesnek könyvelte el alkalom adtán, mintsem kedvtelésnek. Túl sokat aludtam, harcoltam és utaztam már fertelmes mocsokban ahhoz, hogy rosszabb esetben néhány napnyi kosz megterhelő legyen. A menekültekkel zsúfolásig megtöltött Gringall Szellemén utazni hetekig, na az volt mocskos. Vagy éppen az Alvóval megküzdeni, térdig gázolva az elfajzott sáska óriás beleiben! Na azok voltak az olyan pillanatok az életemben, amik egy életre átírták bennem a koszos és mocskos fogalmát.  
Már majdnem félig volt a kád vízzel, amikor mintha egy halkcsilingelő hangot kezdtem volna hallani a fejemben. Olyan aprócska, finom éppen csak hallható. A forró víz gőzén keresztül egy furcsa, fahéj szerű illat csapta meg az orromat, amit nem tudtam hová tenni. Az illat irányába fordultam, s nem kis meghökkenésemre állt valaki mögöttem. Méghozzá Alice, valamit rejtegetve a háta mögött.  
Sohasem voltam kimondottan szégyenlős alkat, de ez a szituáció kissé kényelmetlenül érintett. Alice alig karnyújtásnyira állt előttem a fürdőszoba közepén, miközben én már letolt alsógatyával, fél kézzel a kád peremébe kapaszkodva próbálom nem kitörni a nyakamat.  
-Az istenekre! - robbant ki belőlem. - Ne osonj ilyen csendbe mögém! Vagyis... izé! Mégis mit keresel itt bent?! - nehezen, de felküzdöttem magam egyenesbe, mire a lány közelebb araszolt hozzám. Én válaszul szinte már egybe olvadtam a kád szélével. - Valamit esetleg bent felejtettél?  
Válaszul csupán villant egyet a szeme, s egy kést rántott elő a háta mögül.  
-Miafasz?! - kiáltottam fel, miközben riadtan éppen csak kitértem a penge elől.  
Ez még viccnek is rossz lett volna, ennyire pedig még Alicenek sem lehetett rossz humorérzéke! Pláne nem ilyen illata! Évek során megannyi illat skáláját szagoltam már, de ehhez haszonló illata sohasem volt.  
A penge most éppen csak az arcom előtt húzott el. Szinte éreztem a bőrömön a jeges acél érintését.  
-TenemAlicevagy! - hadartam. - HatározottannemAlice!
Még két vágási kísérlet elől tértem ki, majd elkaptam az imposztor csuklóját.  
-Mégis ki a franc vagy te? - szegeztem fenyegető hangon a kérdést a támadónak.
Választ persze nem kaptam, helyette viszont egyapró bokamozdulatból olyan lendületet vett, hogy az apró testével szinte feltekeredett a karomra, majd mielőtt még bármit is feldolgozhattam volna az eseményből a tarkóm már a fürdőszoba kövén koppant. Az Alice arcát viselő idegen diadalittasan vigyorogva tolta egyre közelebb az arcomba a kését. Próbáltam az apró kezecskéket visszatartani, de csak lassítani tudtam őket.  
Idegesen zihálva kerestem a kiutat, majd összeszedtem annyi erőt, hogy vállam fölé irányítsam a kést. A rideg acélhegy olyan erővel csapódott a járólapba, hogy a penge azonnal elpattant. Az egyik kóbor szilánk viszont megsebezte a vállamat. A fájdalom hatására hangosan felszisszentem, amit ellenfelem elégedett mosollyal nyugtázott.  
-Te kis szarházi! - préseltem a fogaim között, majd lerúgtam magamról. Derékkal a kád peremének csapódott, de olyan erővel amitől egy átlagos ember egy életre megnyomorodott volna. Gyorsan utána nyúltam, lélegzetvételnyi időt sem hagyva neki. Torkánál szorongattam, miközben pokoli érzések kavarogtak bennem. Egy barátom torkát szorongattam, és éppen készültem péppé zúzni. A legjobb barátommal már végeztem, egyszer régen, de egy újabbal nem akartam ismét. Persze tudtam, hogy nem Alice torkát készülöm összeroppantani, de a látvány megtévesztő volt.  
Puszta erővel megpróbáltam a lelket is kipréselni a lányalakját viselő alakból, de a torka ellenállóbb volt, mint Antonius pallosa! Mintha a kezem szivacsból lett volna, míg az ő torka gránitból.
-Dögölj meg! - kiáltottam rá, majd felemeltem és belevágtam az öntöttvaskád szélébe. Az ódon, rideg fém úgy robbant szét az idegen vállai alatt, mintha egy jókora pöröllyel csaptam volna le egy kockacukorra. Meg sem érezte a rohadék, még a szeme sem rebbent. Csak még dühösebb lettem, és újra megismételtem, még nagyobb erővel.  
- Dögölj meg! Dögölj meg! Dögölj meg! DÖGÖLJ MÁR MEG! - a düh és a gondolat, hogy mégis Alicenek ártok elvakított. Már csak arra eszméltem fel, hogy darabokra zúztam a kádat a titokzatos támadóval, és ott állok a fürdőben a torkát szorongatva, bokáig a forró vízben.  
Zihálva tekintettem a kis ártatlan arcra, akinek jól láthatóan semmi baja nem esett.  
-Mégis miből vagy te...?  
Válaszul egy újabb tekergő mozdulatot kaptam, s a nő úgy fűzte ki magát az ujjaim szorításából, hogy képtelen voltam tenni ellene. Kicsusszant a kezemből, s mire utána fordultam, már csak azt láttam, hogy úgy tépi le a falról a kézmosót, mintha az egy ócska matrica lenne. Az igénytelen, megsárgult kézmosó hangos csattanással robbant szét a fejemen. Egyensúlyomat vesztve tántorodtam hátra, majd botlottam meg egy fém darabban. A hátamra zuhanva estem el. Szédülve, idegesen kapkodtam a tekintetemet, mire az álAlice kihasználta a pillanatot és kitépte a falból a vízvezetéket.  
-Oh bakker! - nyögtem, majd karjaimat magam elé emeltem. És még hogy milyen jól tettem, mert a következő pillanatban olyan csapást mért az alkarjaimra a vascső, hogy az meggörbült rajtam. A görbe csővel persze nem hagyott békén, tovább gyepált. Éreztem, ha ezt így folytatja hamarosan szilánkosra töri a karjaimat, s nagyon nem tűnt úgy, hogy fáradna.  
Kihasználva, hogy a szétfolyt víztől síkossá vált a fürdő, elrúgtam magam a földön. A fél pillanattal korábbi helyemen pedig olyan erővel csapódott be a cső, hogy az egy kisebb lyukat ütött a padlóba. Gyorsan megragadtam egy törmelékdarabot és a nő arcába hajítottam. Dobásom telitalálat lett, de ahelyett, hogy rondán felsértette volna az arcát, még egy apró karcolást sem okozott. Inkább csak vigyorogva eldobta a meggyötört csövet, majd nekem vetette magát.  
-Átütlek a világ másik felére, te kis féreg!  
Öklömet lángolva emeltem fel és olyan elemi erővel súlytottam le az idegesítő, kis gumitestűre, hogy az egész fürdőszoba belerokkant. A járólapok megrepedtek, majd valósággal szétrobbantak. Az emelet hangos recsegéssel adta meg magát az erőnek, s szakadt le alattunk.  
Por szállt, törmelék potyogott és víz csorgott alá. Én viszont kérlelhetetlenül szorítottam a törmelék kupac tétjének az álAlicet. Semmi baja sem volt, szinte meg sem sérült az ütésemtől, egyedül a haja pörkölődött meg egy picit.  
-Az istenekre! - ziháltam. - Maradj már lent!  
Ekkor észrevettem, hogy a fogadóba szakadtunk le, ahol feltűnően túl sok vendég volt ilyen kora hajnalban, s szinte mindenkinek pontosan olyan bosszantó illata volt, mint az imposztornak. Ha pedig ez nem lett volna elég, még egy Alice volt a fogadóban azon kívül, akit éppen a markomban tartottam.

-Én tulajdonképpen direkt öltözködöm ám így. - jegyeztem meg mellékesen - Ez nem egy baleset eredménye.
-Igen, mindjárt gondoltam. Hiányzik belőle a stílus.- közölte és elővett a zsebéből egy kistükröt, ellenőrizte a sminkjét, majd visszasüllyesztette a zsebébe.
Már épp a nyelvem hegyé volt, hogy közöljem mi a véleményem az ő meglehetősen sokat sejtető öltözékéről így tél derekán, amikor visszatért a pultoshölgy a reggelimmel és Camilla rendelésével. A rántotta csodás illata mintha felmelegítette volna az egész helyiséget, összefutott a nyál a számban.
Camilla szeme is éhesen felvillant ahogy a tányérjáért nyúlt, de még mielőtt felemelhette volna, elkaptam a csuklóját.
-Várj csak. - döntöttem meg kicsit a fejem, hátha csak rosszul láttam, de nem, határozottan valami megcsillant a reggelijében. A villámmal megkotorásztam és vagy négy szöget toltam a tányér peremére.
- Meglehet, nem volt túl udvarias a hölgy, de azt hiszem ez erős túlzás. Az enyémben mit találok majd, bacont és borotvapengét? - fordultam a nő felé, és még épp volt időm elrántani a kezem a húsbárd elől, amivel épp a jobb kézfejemet akarta elválasztani a többi részemtől. A kés úgy vágott bele a fába, mintha vaj lett volna, és nem egy masszív, több évtizedes bútordarab.
Camilla meglepetten ugrott egyet hátra, ám hamar összeszedte magát és mielőtt még a pultos reagálhatott volna, elkapta a karját, hogy a pulthoz szorítsa.
-Meg ne mozduljon vén banya, vagy rosszabbul jár, mintha csak pár szöget vernék magába. - sziszegte, ám az öreglány olyan lendülettel lökte arrébb, hogy nekiesett az egyik asztalnak.
A körülöttünk lévők mind felpattantak, páran fenyegetően meredtek Camilla-ra, vagy éppen rám, mások pedig épp olyan tanácstalannak látszottak, mint amilyennek én is éreztem magam.
Nem sok lehetőségem maradt a bámészkodásra, mert a mögöttem álló nő a pulton áthajolva két vasmarkával ráfogott a nyakamra és úgy szorított, akár egy satu.
Hiába csépeltem, püföltem a fejét,mivel háttal álltam neki, nem tudtam hatékonyan támadni, ő pedig csak szorította a torkom egy bivaly erejével.
Lassan kezdtem kifogyni a szuszból, habár a kapálózásnak köszönhetően néha sikerült egy-egy pillanatra oxigénhez jutnom.
Jobb kezemmel elértem a bárdot,szerencsémre egész lazán állt a falapban, némi erőlködés árán de kiszabadítottam a pultból és teljes erőmből hátrafelé suhintottam vele.
A bárd csattant a nő arcán, éreztem, ahogy az orrát súrolta a penge, a nő mégsem kiáltott fel fájdalmában, habár eléggé megleptem ahhoz, hogy elengedjen.
Gyorsan lekucorodtam a pult másik oldalán, így már csak akkor ért volna el, ha átmászik rajta.
Szembe fordultam a nővel és védekező állást vettem fel.
Az idős jóindulatú arc most semmilyen érzést nem tükrözött,talán némi elégedetlenséget láttam a szemében, de lehet azt is csak beképzeltem.
A bárdnak fel kellett volna hasítani a bőrt az arca jobb felétől egészen a bal szemöldökéig, sőt, az orrát is össze kellett volna törnie, ám a képén semmi jelét nem láttam annak, hogy célbatalált volna a kés.
Nem téveszthettem el.
Eközben Camilla is feltápászkodott a földről és most pár tucat férfi gyűrűjében ácsorgott, akik fenyegetően közeledtek felé.
Ismét minden figyelmem a nőre fordítottam, aki lassan felmászott a pultra, kezében ismét ott virított a bárd, de talált mellé egy törött borosüveget is.
Kezeimben egy-egy tűzlabdával vártam, hogy mozduljon, minden idegszálammal koncentráltam az időzítésre
Ekkor oldalról mozgást észleltem. Az egyik munkás nekem rontott, még időben léptem odébb egy feldőlt széket rúgtam a lábai közé.
A fickó átesett a széken, neki a pultnak, ezzel kizökkentve a rajta álló, támadásra készülő nőt. Nekem se kellett több, feléjük hajítottam a két tűzlabdát. - Explosion!
A tűzlabdák a pultba csapódva robbantak fel, ledöntve a lábáról a nőt és az újra talpraállt férfit is..
A hátam mögött Camilla is végre beszállt a küzdelembe, a hangok alapján.
Ekkor megremegett az épület, és hatalmas robajjal leszakadt a mennyezet egy része, vastag porréteggel lepve el mindent. Pár percig semmit sem láttam, csak a körülöttem állók prüszkölését hallottam és azoknak nyöszörgését, akikre rászakadt a sok törmelék.
Mikor végre elült a por, a romok közül Max alakja bontakozott ki.
-Az istenekre! Maradj már lent!-zihálta a törmelékkupac tetején és éppen azon fáradozott, hogy végezzen...
-Mi a franc!!- meredtem saját magamra, ahogy Max éppen megpróbálta kiszorítani belőle az életet.
Max is kiszúrt engem a tömegben, döbbenet ült ki az arcára, de csak egy pillanatig tartott, aztán visszatért a már jól ismert ádáz, eltökélt arckifejezés amihez hozzászoktam.
Tovább szorongatta a...nyakamat, nem engedte el, és rám is gyanakodva meredt, mintha azt várná, hogy rávetem magam. Ekkor tűnt fel, hogy pucéran ácsorog a terem közepén.
-Szedd már össze magad! Így akarsz kicsinálni? - utaltam az ádámkosztümjére. Már önmagában furcsa volt látnom magam, de a gondolat, hogy lássam amint egy ilyen helyzetben halok meg, na az cseppet sem vonzott.
A másik én megragadott egy kisebb törmelékdarabot és teljes erőből Max kezéhez csapta.
Ezzel egy időben a bárdos pultos is előkerült a férfival együtt a pult másik oldalán, de most már mind a ketten gazdagabbak lettek egy egy élesebb fadarabbal, amit a pultból robbantottam ki a korábbi támadásommal.

-Mi a franc!! - csattant fel a másik Alice.  
Nem akartam megbízni a szememben, ezért az orromra próbáltam hagyatkozni. Ám a levegőben kavargó por miatt eltartott pár pillanatig, amíg meg tudtam különböztetni az egyes alakok illatát.
-Szedd már össze magad! Így akarsz kicsinálni? - kiáltott rám, a maga jellegzetes stílusán.  
Ő volt az, kétség sem férhetett hozzá. Ez persze egyszerre nyugtatott meg és tett feszültté....
Az imposztor ekkor egy törmelékdarabbal rácsapott a csuklómra, kihasználva, hogy az igazi Alice elterelte a figyelmemet. Az ütés hatására fájdalmasan felszisszentem, s a szorításom egy kicsit engedett, amit ő kihasználva ki is siklott az ujjaim közül.  
-Te kis... - kaptam utána, de hirtelen a tarkómra egy olyan rúgást kaptam, amitől belehasaltam a romkupacba. Kezdett nagyon elegem lenni a kis féregből. Nem volt kimondottan erős, inkább csak fürge és mocskosul szívós. Akármit csináltam vele meg sem érezte, lepergett róla, mint ablaküvegről a kövér esőcseppek.  
Átfordultam a hátamra, majd talpra ugrottam, mire jutalmul valaki egy széket tört gyújtóssá a hátamon.  
-Egy is bőven elég volt belőletek... - morogtam magamnak, miközben elkaptam az összetört szék lábát, amit az új támadó szorongatott. Lendítettem az öklömet, hogy akkorát bemossak neki, hogy a fogadó ablakán kirepülve az utcán találja magát, de az egyik Alice a nyakamba tekeredett, és már megint egy késsel jött, hogy kiszúrja a szemem. Nem volt időm, hogy lefejtsem magamról, ezért a lángjaimhoz kellett folyamodnom, aminek a fogadó szempontjából nem örültem annyira.
-Most már tényleg feldühítettetek! - tört ki belőlem a lángjaimmal együtt.  
A közvetlen közelemben minden lángba borult, beleértve a két ellenfelemet is, akik kétségbe esve ugrottak messzebb. Amint megszabadultam tőlük azonnal elfolytottam a lángjaimat, mert nem akartam felgyújtani az egész helyet, várostüzet okozva a kora hajnali órákban.  
Ezzel viszont nem igazán volt lélekjelenlétem tovább törődni, mert amit ez után láttam attól a vér is meghűlt az éreimben. Az imposztor Alice ép kezével letépte az elszenesedett bal karját, mire a helyére kisebb és nagyobb polipszerű csápok buktak le a vállából. A másik alaknak pedig az álkapcsa pergett le, mintha csak egy ősöreg festmény lenne. Az álla és szája helyén pedig neki is undorító, tapadókorongos csápok lógtak.  
-De rusnya egy féreg vagy... - jegyeztem meg.
Odakintről ezzel egyidőben furcsa fény szűrődött be, míg az ég különös hangot hallatott. Mintha valami elképesztően nagy élőlény hörgött volna fel. Az agresszív vendégek egyemberként fordultak az utca felé, s távoztak szélsebesen, mintha csak egy hívószóra felelnének.  
-Ez meg mégis mi az ördög volt?! - kérdeztem kissé lihegve.

A férfi támadott először, minden teketóriázás nélkül rontott nekem, kezébe a fadarabot úgy tartotta, hogy egyetlen óvatlan lépésemre könnyedén felnyársalhasson vele.
Egy gyors lépéssel kitáncoltam előle, de a férfi visszakézből a vállam felé lendített a rögtönzött fegyverével. Éppen csak sikerült kikerülnöm, de majdnem átbuktam miatta egy felborult széken. Közben a pultos nő is lassan körözni kezdett körülöttünk, egyik kezében a fadarabot, másikban a bárdot tartotta.
Lassan én is elővettem a kis tokjából az egyik késemet.
A férfi ismét rám vetette magát, a nő vele egyidejűleg mozdult, de már felkészülve vártam a támadást.
A kést egyenesen a férfi lába elé hajítottam, a lakrima pedig elvégezte a maradék munkát. A késből lángok csaptak elő. Ez arra nem volt elég, hogy komolyan ártson, de arra megfelelt, hogy a férfi megtorpanjon egy kis időre. Ezt kihasználva a bárdos nőt vettem célba.
-Blue Flamethrower! - A sugár a pulthoz szegezte a nőt, s mivel közelebb is állt hozzám, mint a férfi, még hatékonyabbnak bizonyult. El se tudott mozdulni.
-Pupple Net! - tartottam ki a nő felé a jobb kezem, s a tíz indaszerű tűzsugár akár a kígyók úgy, tekeredtek köré. A pultos mind két fegyvere a romos fogadó padlóján végezte.
Ebben a  pillanatban a lángok, melyek a férfit megtorpanásra késztették, kialudtak, de számítottam már erre is.
-Blue Fire Blast! - Ez a támadásom se ért túl sokat,de ismét lelassította a férfit, ám ez se tarthatott örökké.
- Pupple Net! - ezúttal a férfi járt úgy, mint a nő, de alig, hogy elkaptam a férfit, a pultos valahogy kivergődött a kötelékei közül. Lehajolt a bárddért és most ő rontott rám.
- Hogy rohadnál meg!Red Spear!
A tűzlándzsák átsüvítettek azon a pár lépés távolságon, ami köztünk maradt, de nem okoztak nagyobb kárt. A nő ismét a pulthoz szorult, de még mindig állt és mikor az utolsó lángcsóvák is kialudtak, ismét felém lendült. Ideje volt drasztikusabb eszközökhöz nyúlni.
-Livin...- kezdtem, de ekkor a férfi a hátam mögül lerántott a földre. Valahogy sikerült az egyik karját kiszabadítania, és bár a kötelékek még fogva tartották, percek kérdése volt csupán, hogy kiszabaduljon és ismét kettő az egy ellen legyen az állás.
Egy kődarabbal most én vágtam a férfi kezére úgy, ahogyan a másik én tette Max-el korábban, egyenesen az ujjaira. A szorítása gyengült, kirántottam a lábam a markából és épp maradt még időm, hogy félreguruljak, mielőtt a nő bárdja a mellkasomba vághatott volna. Még egyszer felemelte a pengét és ismét lesújtott, de ahogy korábban is, most is sikeresen kikerültem a fegyvert, s végre akadt annyi időm, hogy fel tudjak tápászkodni a földről.
-Blue Flamethrower! - a nő próbált kitérni a tűzsugár elől, de én makacsul követtem minden mozdulatát és minél tovább állt a tűz hatósugarában, annál lassabban mozgott. Szinte hallottam, hogy az izmai megmerevednek a tűztől. Elégedett mosoly kúszott az arcomra, de az nyomban le is hervadt, amikor meglátta, hogy a hidegtől betöredezett bőr rései közül valami apró, kukacszerű csápok vonaglanak elő, majd csusszannak vissza.
-Mi a...!?
A szemem sarkából láttam, hogy a férfi kivergődött a lánghálóból és készült, hogy rám vesse magát. Most felé fordítottam a lángsugarat.
Ekkor odakintről valami fény szűrődött be az ablakokon és az épületen keletkezett rések között, s vele egyidejűleg mintha valami óriási élőlény hördült volna fel odakint.
A támadóin egy pillanatra megmerevedtek ott ahol éppen álltak, majd egy emberként indultak a kijárat felé.
-Ez meg mégis mi az ördög volt?! -kérdezte Max kissé kifulladva. Én is hasonló állapotban álltam ott egyhelyben, ahol a két lény hagyott. Camilla a díva Blue Pegasus-os mágus is előmászott egy felborított asztal mögül, amit barikádnak használt a támadói ellen.
-Hát...fogalmam sincs. Azt se tudom mik voltak ezek.
Odaléptem az ablakhoz, de a vakító fényben nem láttam semmit sem.
-Talán jobb lenne, ha most lelépnénk, amíg még lehet. Nem akarom megvárni, hogy újra eszükbe jussunk.
Eltoltam az útból egy felborult asztalt és elindultam az egyik hátsó helyiségbe. Nem akartam ott távozni, ahol a támadóink is, ki tudja talán ott vártak minket a fogadó előtt. Helyette az egyik ablakot vettem célba.
- Vegyél már fel valamit! - hallottam Camilla sipítozó, felháborodott nyavalyást, ahogy ráripakodott Max-re a hiányos öltözéke miatt.
- Ez nem is olyan rossz ötlet.- kiáltottam hátra, miközben a fal mellé lapulva kikémleltem az ablakon.