Dögevők lakomája - "Egyformák vagyunk?"

Fagyos, őszi szél csapott pofájába, ahogyan csökött lábai egyre előrébb és előrébb vitték. Mit sem törődött a hideg fuvallattal, sem azzal, hogy dögevő alakjában aránytalan, kurta lábaival nem érte el a magától várt sebességet. Az emberállat mindig beért azzal, ami éppen megadatott neki, ritkán vágyott többre. Így, ezzel a tudattal egy elégedett, elnyúló sóhajt hallatott, ahogyan szilajul felszegte fejét. Gerince vonalán végigfutó sörényébe egy erős förgeteg csapott bele, melytől a csapzott, ápolatlan szőr hullámzó mozgásban haladt az idomtalan hiénatesttel. Futása jobbára bohókásnak tűnő ugrándozásra hasonlított: mellső lábai egyszerre léptek, majd a hátsók is. Még az sem törte le Tohopkát, ahogyan egy mellette elhúzó róka klasszisokkal gyorsabb tempóban, elegánsabb mozzanatokkal száguldozott, végül a legközelebb mancsra eső bokros rész elnyelte. A hanjuu pofáján széles vigyor ívelt át, miképpen a felfelé vezető, sziklákkal kikövezett, természetanya alkotta lépcső fokain egyikről a másikra szökkenve, pillanatról-pillanatra egyre közelebb került céljához. A kopár sziklacsúcs voltaképpen fényáradatban úszott, ahogyan a felkelő Nap üdvözlően tekintett le a világra. Miután a hiéna-ember hibrid hosszadalmas szökkenő gyakorlat árán meghódította a csúcsot, a vigyor egy győzedelmes, ámbár szolid mosolyként ült ki a dögevő bőrbe bújt hanjuu orcájára. A csúcsról jól lehetett látni a tiszta, noha az erős északi széltől fodrozódó tavat, amit az emberivadékok Trasnak neveztek. Miképpen a hiéna pillantása tovavándorolt, azon túl a Krast láthatta, ahogyan a reggeli napfénytől aranyáradatban úszott. Füleit meglebbentve az égen átsuhanó vándormadarak változatosabbnál változatosabb melódiáját hallgatta, miközben orrával az újdonsült szagokat próbálta beazonosítani. Kissé megborzongott, ahogyan hosszasan a hegytetőn ácsorgott, misem mozdulva. Bundája nem volt teljesen az őszi és a téli hideg megéléséhez alkalmas. Érezte, amiképp a szőr- és sörényréteg alatt libabőrös lett. Főjét a látvány mámorából felocsúdva rázta meg, majd egy határozott, halált megvető bátorsággal vetette le magát a szikláról. Érkezését puha, fákról lehullatott őszi lombok takarója fogatta. Ugrándozásra emlékeztető loholása felverte a gyökerek között lapuló, aranysárga és barna leveleket, melyek Tohopka nyomán vígan szálingóztak. A szóban forgó félállat tempója lassult. Miképpen lábait ugrásszerűen szedte, a hiéna végtagok emberiekké nőtték ki magukat. A dögevő görnyedt alakja egyszeriben kiegyenesedett, ahogyan négy mancsról két járólábra emelkedett. Immáron a hanjuu emberlényre emlékeztető formájában rótta az erdei csapásokat, a Krast tó felé igyekezve. Újból megborzongott, ahogyan csupaszon hagyott mellkasát hideg szél érte. Szokásától eltérő módon összegombolta karmazsinvörös ingjét, fekete pincérmellényével egyetemben. Kesztyű borította kezeibe fújt, futás közben melegítve fázó ujjait. Látta és érezte, hogy nem sok maradt hátra, hogy leérhessen a parthoz. A reggeli napfény és a friss ivóvíz édesgetően szólította. Az ősi ösztön tetőtől talpig átjárta, mely arra buzdította, hogy szomjúságát csillapítva átérezze a hely igazi varázsát. Hiénahangján nagyot vakkantva ugrott át egy az útjában lévő vaskos gyökeret, amint látta, méterekre volt elválasztva a vízparttól. Szemével hunyorított, ahogyan a megmaradt lombok árnyékából előlépve, átszellemült pillantást vetett a széltől tajtékzó, ám aranyos fényben úszó tó felszínére. A homokkal és sziklákkal keretezett part felé már csak lassan ugyan, de annál határozottabban közelített. Minden lépésnél észlelhető volt a hanjuu élmény iránti mohó vágya. Cipő fedte lábai enyhén belesüppedtek a folyadéktól átnedvesedett homokba, nyomokat hagyván ott, ahol Tohopka járt. Emberként is némileg sántán, cikk-cakkosan járt, amiről a léptek után maradt lábnyomok tanúskodtak. A ténnyel együtt élve a hiéna ezzel sem foglalkozott. Kölyöki lelkesedéssel térdepelt a víz széléhez, kezeiből tölcsért formálva vett markába egy nyelet folyadékot. A hideg, de frissítő nedű különös, de semmiképp sem rossz érzéssel töltötte el a hímet, aminek jele lelkes farok csóválás volt. Egy-két percre megfeledkeztette mind a múltról, mind a jelenről, s mind a jövőről. A víz úgy ment le a torkán, mintha sosem kellett volna a hiénatársadalom kegyetlen bánásmódját kiállnia, ám közben úgy is, mintha sohasem találkozott az öreg vadásszal. Az, hogy mi várt rá, arról szintúgy megfeledkezett. Tohopka nem gondolta volna, hogy ily tiszta ivóvizet ihat nyomorúságos életében. Kicsit sem zavarta, ha az emberivadékok emiatt vetették meg. Jól tudta, a két faj két külön értékrenddel rendelkezett. Az egyetlen probléma azzal volt, ha az egyik nem értette a másikat – hovatartozástól függetlenül. A félember oly kristálytisztán látta mindezt, amennyire a Krast vize is makulátlannak tűnt szemeiben. Füleit a fákon túlról érkező neszekre megmozgatta, orrával prüszkölt egyet. Akármennyire hallhatott vagy szagolhatott jól, a hideg, őszi szél mindezt elmosta. A közeledő valami jelenlétét csupán érezhette, ám mivel Tohopka képtelen volt bemérni, honnan és mikor, semmit sem tehetett. Külső szemlélő számára úgy tett, mintha misem érdekelte volna a valaminek – vagy esetleg valakinek – a közeledte. Ellenben továbbra is oly mohón, oly gyermeki lelkesedéssel itta a vizet, mintha az élete múlott rajta.

A kóborló számára ismeretlen a vidék, amelyen jár. Csupán azt tudja, két napja rója a hegyi ösvényeket, élvezve a levegő tisztaságát. Minden egyes lélegzete fagyosan jut tüdejébe, hogy aztán fehér felhőként ereszkedjen ki ajkai közül. Piros köpenyét kellemesen melegíti, s még csak mancsai sem fáznak, kesztyűinek hála. Lassan feltápászkodik esti táborhelyéről. Az éjjeli tűz maradékára földet hány csizmájával, gondosan eloltva azt, majd ismételten vesz egy nagy levegőt, némi nyújtózkodás közben. Ez teljesen más, mint a szagokkal teli városi lég. Frissebb, tisztább, illatosabb, könnyedebb.
Batyuját magára akasztva, gondosan ellenőrzi annak tartalmát, hogy megállapíthassa hiánytalanságát. Könyvei gerincén mosolyogva simít végig, aztán előveszi azt, melyben számos növény fel van sorolva. Azzal kezében haladt előző nap, most sem tervezi másként. Minden egyes bokor fajtájára kíváncsi, vagy az erdőkben található növények hatásaira, csak úgy, mint akkor, mikor először ismerkedett a gyógyítók tudományának ezen részével. A borítók mögött megbúvó sorok jelentik jó ideje egyetlen társaságát. Sokszor nem bánja, máskor viszont szívesen szóba elegyedne valakikkel. Főként, mikor falvakban, vagy városokban jár. Akkor eszébe jutnak régi életének emlékei, mikben fivérével, vagy épp Moukkal vidáman társaloghatott. Még egy-egy másik hanjuuval is, azóta azonban tőlük tart a legjobban. Fél attól, hogy olyannal találkozik, ki hazacipelné, akarata ellenére, anyja parancsára. Ezért is kerüli a településeket, amennyiben módjában áll. Na meg a szagok… A túl sok ember, túl sok szaggal jár. Különbözőekkel, mégis valahol hasonlóakkal, kiegészülve az épületek sajátos illatával.
Egy pillanatra elszontyolodik, ahogy visszaemlékszik. Feje lekókad, szája sarkai lebiggyednek, aztán egy gyors sóhajt követően összeszedi magát. Most itt kell feltalálnia magát. Ha pedig már itt van… Megismerhet olyan dolgokat, olyan helyeket, melyeket máshol nem. Megtapasztalhatja a világot, ahhoz azonban el kell indulnia újra, hogy még többet láthasson. Bokrokon keresztül vezet útja, nem törődve a vele járó kosszal, sőt, egy kicsit még élvezi is, hogy maszatos lesz. Ágak közt kotorászik, neszeket hallgat, majd azok forrását keresi. Így találkozik egy rókával is, mit azonnal követni kezd. Szemeit végig a vörös szőrén tartva megy utána, átmászva mindenen, mit megkövetel útja. Vadászna? Nem, szó sincs róla. Inkább csak fogócskázik, vagy valami hasonló, azt azonban önfeledt jókedvvel teszi.
Lassan az erdő széléhez ér a vadat követve. A szél erősen süvít a fák közé, megállásra késztetve a hanjuut. Afiya különös szagra lesz figyelmes. Errefelé szokatlan, kicsit ismerős szagra, mit felé hord a levegő. Egy helyben ácsorogva szimatol újra és újra, engedve a rókának, hogy maga szaladjon ki a fák közül, a tó irányába vetve magát. A lány pedig csak vár, arra, hogy eszébe jusson, miféle szag keveredik a hegyek és fák frissességével. Erősebb, kissé állatias, talán még sajátjára is hasonlít. Mikor pedig erre rájön, barna szemei elkerekednek. Könyvét azonnal táskájába süllyeszti, majd lelapul a bokrok utolsó vonala mögött. Szíve veszettül kezd verni, elméjében dübörögni a félelem hatására. Nem lehetséges, hogy máris megtalálták volna, vagy mégis? Óvatosan les ki a növény mögül, köpenyének csuklyáját erősen arcába húzva, de nem látja tisztán, hol a forrás. Egyet lép előre, majd még egyet, lassan egész testével elveszve a gallyak között, de még mindig semmi. Köpenyének anyaga szemei elé lógnak. A levelek útban vannak, ágak karistolják tagjait, s még be is akad batyuja, ahogy menne még tovább. Annak kiszabadításába kezd bele, olykor erősen húzva a bőrpánton, míg sikerrel nem jár. Ezzel együtt azonban a bokorból is kiszabadul, kibukva onnan, egy apró sikkantást követően, legurulva a kisebb lejtőn, mi az erdő utána kezdődött.
Közvetlen a tó partján köt ki, karjaival fejét védve. Sártól mocskosan ül fel, teljes zavarban, meg is feledkezve a korábbi zavaró tényezőről. Köpenyét erősen fejére húzza, elbújva szégyenében. Még, hogy ő így járjon… Egy hanjuu nem járhat így. Főleg nem ő. Farkát maga alá húzza, azt is elrejtve a vörös lepel alatt. Legszívesebben egész testét befedné vele, majd elásná magát a sárban, csakhogy már így is eléggé benne van. Érzi ruháján annak nehezét, szőrén és bőrén hidegét, ahogy a köpeny alá is bejutott nyakánál. Könnyek kezdik kaparni torkát. Szemei nedvesedni kezdenek, lomha pislogásaikor, aztán elerednek a cseppek. Arcán végigfolyva, keskeny utakat vájnak a sárba. Térdeit felhúzva, karjaival keresztül fogja azokat, hogy azokra hajthassa fejét.

Már az sem zavarta, ha térddel a víztől latyakos homokban gubbasztott. Igaz, noha a hideg hatására beleborzongott, de semmi sem tántoríthatta el attól, hogy a frissítő nedűt és az élményt emlékezetébe véshesse. Ez volt az egyik ok, amiért – bár kénytelenül – elszegődött hazulról, az ember által nem lakott prérik és szavannák földjéről. Az értelmes, kulturált civilizációról misem tudva, a hiénák állatias énjükre hagyatkozva próbáltak megélni a félig elsivatagosodott pusztákon – vegetálva, semmint igazán élve. Tohopka sosem vallotta magát többnek, ami igazából volt, ám tudta, hogy a túlélés és az élet között óriási különbség állt fent. Így, ezzel a tudattal próbált a lehető legtöbb jó emléket bezsákmányolni – számára a valódi élet volt a lehető legnagyobb préda, amit valaha elejthetett.
Miután majdnem egy napja tartó szomját kielégítette, lassan, de biztosan felállt, combjaira támaszkodva. Átszellemülten nézett le mancsaira, amiképp az azokat fedett bőrkesztyűk teljesen átáztak. Még ha kézfejét szőrréteg borította, a kellemetlenül hűvös érzet nem kerülte el. A libabőrtől megrázta magát, fülét és farkát ösztönösen meglebbentve. Tagjait csípőre tette, miközben enyhén hátradőlt, derekát nyújtóztatva. Teli szájas ásítást hallatva, alsó ajkát felszippantva, tekintetét a tóból kiugráló halakra vetette. Néha-néha előbukkantak, majd hasonló sebességgel tértek vissza az anyavizükbe. Szája szélét éhesen megnyalta, ahogyan látta, hogy egy hosszú, kiálló szikláról akár el is érhette volna azokat. Puszta türelemre, némi figyelemre és szerencsére volt szüksége – és ha már ennyi mindent a mázlinak köszönhetően élt túl, akár egy egyszerű tevékenységbe is fektethette hitét. Meg is indult volna, ám két dolog gátolta meg: az egyre erősödő szag és a zaj. Másnak nem nevezhette azt, amikor az ágakat oly erőszakosan rángatta, ami túlságosan természetellenesnek tűnt egy hiéna füleinek. Ha a hanjuu valamire büszke lehetett, az a természet adta hallása és szaglása. Bár az odorban volt valami különös, amit hozzá tudott társítani régi életmódjához. Emlékezett, hogy a falkán belül rengeteg hím sárban dagonyázott. Ha más törzsekkel kellett megütközni, a mocsok tompított a jellegzetes szagukon, így nem lehetettek tisztában, mikor és honnan törhettek rájuk. Ez is hasonló volt ugyan, ám a félember tökéletesen ki tudta venni a sűrűből, a szag tulajdonosa merről érkezik, mikor várható.
Gyanúsan méregette a mögötte elterülő sűrű rengeteget. Tekintetével a hiányos lombokkal tarkított erdőt méregette. Farka lelkes himbálódzása abbamaradt, tagjai megfeszültek. Mancsai ökölbe rándultak, sejtelmes mormolást hallatott. Még a libabőrről is megfeledkezett, annyira tudni akarta, kire vagy mire számíthatott. Egyetlen kérdés járt fejében: ki lehetett az, aki – ismét – az életére szándékozott törni? Nos, a választ pillanatokkal később megkapta. Mimikája egyszersmind a döbbenettől megfagyott, rémülten hőkölt hátrább. A latyakkal keresztezett, jellegzetes hiénabűz most már teljesen egyértelmű volt Tohopka orrának. Hogyha akadt bármily pozitívum is eme helyzetben, az, hogy szaglószerve mégsem hagyta cserben – amit jelen helyzetben iszonyatosan bánt. A jelenés hatására csak egyetlen dolgot tudott mondani:
- Nem…
Rémülettel ötvözött dühét igyekezett elfojtani, amint megnézte magának a szukát. A szóban forgó nőstény akármit is tehetett, akárhogy is próbálta elrejteni magát, a hím érezte ocsmány bűzét. Gyomra bukfencet vetett a matriarchák jellemző odorától. A félember még a gondolatától is elhányta volna magát, nemhogy újból egy ilyennel szívhassa a levegőt. A kesztyű alatt tompa karmai majd’ ki akartak ugrani helyükből, ujjait úgy kifeszítette. Tisztában volt vele, hogy életlen körmökkel nemigen tudna kárt okozni a szukában, de ijesztésnek tán’ beválhatott. Ha a hidegtől eddig nem is, szőrét a tetőkig hágó idegességétől borzolta. Fenyegetően állhatott ott, távoltartóan vicsoroghatott, ám egy tagadást jelző szónál nem mert többet kinyögni. Az eddig véka alá rejtett emlékek újból felszínre törtek, akár vízből kiugráló halak, amiket a hím kinézett magának. A fájdalmas sebek, a szégyenteljes megaláztatások, a szeretettől mentes évek újból mardosni kezdték. Elfojtott állatias ösztöne folyton-folyvást követelőzött: fizessenek meg. Ámbár emberi énje emlékeztette arról, amit Kamaria mi mindenre megtanította. A belső vívódás még az idegenek számára is kivehető volt Tohopka mimikájáról: szólni akart, de száját becsukta. Minden kétséget kizárólag indulatból próbált valamit nyögni, ám mindhiába. Ennek ellenére fenyegető, távoltartó pozícióján nem változtatott. Magabiztosan, a víz partján cövekként állt meg, várván, a nőstényördög vajon mikor hordja el az irháját.

Még saját könnyein keresztül is meghallja a hanjuu első reakcióját. „Nem…” Furcsán hat rá ez a szó, vagy inkább maga a hangsúly, mellyel kiejtették azt. Sokféleképp hallotta már ezt, így azonban még sosem. Mintha egyetlen szóval akarnák kitörölni létezését a világból. Mintha el akarnák törölni, meg nem történtté téve születését. Ily fogadtatásban még sosem volt része, még falkájában sem. Éppen ezért lepi meg annyira, hogy még a zokogást is belé fojtsa. Tudni akarja, látni akarja azt, ki ily módon reagál jelenlétére.
Mancsai lassan engednek térdei öleléséből, majd lehúzzák csuklyáját fejéről. Kesztyűi ujjaival csíkokat húz arcán a művelet közben, erről azonban most nem vesz tudomást. Csendben kezdi méregetni a másikat. Még egy-két szipogás, aztán felér a hiéna talpától feje búbjáig, alaposan végignézve őt, nem értve az agresszív testtartást.
- Egy hím… - motyogja maga elé, saját szavával adva nyomós okot társasága viselkedésének.
Egyetlen pillanat alatt tisztázódik benne minden. Felrémlik neki falkája nőstényeinek viselkedése a férfiakkal szemben. Szíve összeszorul, szemeiből újabb könnyek szöknek ki, ahogy csendben les tovább az ácsorgóra. Észrevéve azonnal a cseppek törölgetésébe kezd, hamarosan fakóbbá téve a képén lévő mocskot, lecsutakolva onnan a sár javát.
- Sajnálom, én… - kezd bele, majd elhallgat.
A tóba tenyerelve tápászkodik fel. Lomhán, óvatosan, igyekezve ügyelni arra, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatokat, amivel esetleg megijesztheti a másikat. Mert bizony úgy ítéli meg, hogy a másik fél. Egy hiéna hímmel áll szemben. Ha falkában nőtt fel, akkor minden bizonnyal hasonló körülmények között, mint övéi. Akkor pedig nem tud mást tenni, mint sajnálni őt. Legszívesebben bocsánatot kérne az összes nőstény nevében, de ezt nem teheti meg. Egyrészt, mert nincs oly hatalom kezében, másrészt mert az nem törölné el a sebeket. Attól nem múlnak el a hegek, nem szűnik a rettegés… Semmi nem változik. Ahhoz idő kell, nem elég egyetlen szó. Bár kezdésnek talán megtenné. Az azonban cseppet sem biztos, hogy igaza van. Ezt sem árt számításba vennie. Nem akarja azzal megsérteni a másikat, hogy hibás feltételezésekbe bocsátkozik.
Hirtelen nem érti, hogy retteghetett tőle a bokorban, mikor még csak szagát érezte. Aztán ez is eszébe jut, újra félelmet keltve állati szívében. Az semmit nem garantál, hogy nem egy másik nősténnyel áll szemben. Küldhettek nyomába hímeket is, s ki tudja, talán egyik-másik képes is lenne keresni őt, tartva az ellenszegüléssel járó szenvedéstől. Barna lélektükrei elkerekednek megvilágosodásakor. Kesztyűbe bújtatott mancsa mellkasához siklik, majd fél lépést hátrál. Nem vesz fel fenyegető testtartást, hiszen tudja, azzal semmire nem megy. Egyébként sem áll szándékában ártani másoknak, miként a legtöbb esetben ez képességeit is meghaladná. Nem hiába volt képtelen elsajátítani az alakváltást. Mindig úgy tartotta, hogy ez azért van, mert nem az a dolga, hogy ártson. Az ő dolga az, hogy gondoskodjon másokról és segítse őket. Hogy amivel tudja, támogassa falkája tagjait. Most mégis itt van, szörnyen messze valós otthonától, egyes egyedül. Itt, ahol senkinek nem tud segíteni, hát még családja tagjainak.
Mellkasán meggyűri blúzát, másik keze ökölbe rándul, aztán szokás szerint kiegyenesíti ujjait. Fejét lehajtja, szemeit félig lesütve lesve a földre. Ajkai résnyire nyílnak, de nem szólal meg. Néma tátogásba nem kezdeményezve visszacsukja száját. Oldalra pislantva a tó csillámló felszínére néz, mi oly tompának hat, hiába fénylik erőteljesen. Azon gondolkodik, mit tehetne? Mit kellene tennie? Baráttal találkozott, vagy ellenséggel? Merjen közeledni? A hím nyilvánvalóan nem szeretné, vagy talán csupán azért ily fenyegető, mert találkozott vele és rájött, hogy érte küldték. Mindkettő olyan lehetőség, mi meggátolja abban, hogy közelebb mehessen. Nincs jobb ötlete, mint várni. Csendben, néma zavargásban, hátha magától megoldódik valahogy. Ha csupán egyetlen kérdésére választ kapna, sokkal jobb lenne. Egyre, nem többre. Akkor talán megtudná, mit kellene tennie, mert most egyszerűen… S még bátyja sincs itt, hogy megmondhassa neki, mi a helyénvaló.

A hím nem értette, mi oka a szukának a zokogásra. Jobbára őt illette meg a sírás joga, ám félember, félállatok között sem lett volna férfias könnyeit a másik nemnek megmutatnia. Úgy vélte, az acsargó morgással, az alapvető agresszív hozzáállásával elég jól megmutatta a nősténylénynek, mennyire rosszul érintette a matriarchális elnyomás. Szemöldökét félpillanatnyi csodálkozásra felhúzta, amint teljes képet kapott a szuka külleméről. Még a szavannákon élő más falkabélieknek sem volt szürke sörénye, a fekete meg dominánsabb bundaszínnek számított. Ebből azt a következtetést merte levonni, hogy a hiénaúrnő messzi vidékekről származhatott. Persze ez nem sok mindent változtatott Tohopka szemében, ugyanolyan aljas, hataloméhes dögként könyvelte el, mint a többit. Pillantásából a megvetés sütött, amit már régóta tartogatott. Egyszerűen szavakat nem talált arra, hogy a szuka mégis miféle indíttatásból környékezte meg.
Száját elhúzza, morgása abbamaradt. Kifeszített ujjait próbálja újból ökölbe zárni, hogy körmei ne szakíthassák át az elázott bőrréteget. Iszonyatos haragjában elég akaraterővel rendelkezett, ami ahhoz volt szükséges. Ám amit a nőstényördög ajkaiból hallott, az hitetlenkedésre késztette. Meglepődéssel ráncolta homlokát, fülét enyhén megmozgatta, farkát meglebbentette, mintha legyet akart volna elhessegetni.
- Sajnálod? Sajnálod?! – kérdezte, hitetlenkedésének végül hangot adva. Fejét hátraszegve, hisztérikusan felnevetett. – Tartsd meg megadnak a sajnálatodat! Nézd, mit műveltetek a faterommal! Nézd, mit műveltetek a véreimmel! Nézd, mit műveltetek velem! – Torkaszakadtából vonyítva, utat engedett állatias dühének. Annyi emberség azonban maradt még benne, hogy ne vesse rá magát a fajtájához képest meglepően alacsonyabb szukához és darabokra tépje. Egyszerűen nem akart olyanná válni, akik ennyi fájdalmat okoztak a hímeknek. Inkább félelmén próbált diadalt aratni azáltal, hogy minden mondattal egyre jobban közeledett a nőstényördöghöz. Nem érdekelte, ha undorodott a fajtájuktól, a megfélemlítés sikeressége ezerszer jobban megörvendeztette volna a félembert.
Amennyire csak tudott, annyira igyekezett nagyobbnak és félelmet keltőnek tűnni a dög szemében. Enyhe, természetes görbesége ellenére meglepően egyenes testtartást vett fel, ujjait továbbra is ököl formájában próbálta tartani. Szőrét iszonyú dühvel borzolta, farkát idegességében csóválta. Ahány lépést tett a víztől felpuhult homokban, nyomai egyre mélyebbeknek, biztosabbaknak tűntek. Lábát a lágy földréteghez próbálta verni, ami szintén az ijesztés célját szolgálta. Külső szemlélő számára is egyértelmű volt, hogy Tohopka a saját démonain próbált felülkerekedni. Pár méterre – a természetes távolságot tiszteletben tartván – megállt, lesújtóan a szukára meredve. Fogait csikorogtatva, szemöldökét ráncolva mérte fel a szóban forgó nőstényt. A harag illúzióján keresztül látta, hogy valamiben más volt – ez persze már nem nagyon izgatta. Kizárólag arra lett kíváncsi, pontosan miben. Ettől függetlenül a hím hanjuu nem szándékozott eltekinteni a múlt felől. A nőstény meghunyászkodása láttán úgy érezte, bármit hozzávághatott, amit csak akart. Tohopkát egyáltalán nem zavarta a tény, sőt, folytatta tovább:
- Agyon akartok marni, aztán száműztök. Most meg idetolod a képedet? – sziszegte megvetően. – Mi kell ahhoz, hogy végre békén hagyjatok? Mondd meg, mi!
Úgy érezte, pillanatokon belül fel akar robbanni. Ezt a forró érzést valamiképpen enyhíteni akarta, de közben emberi mivolta nem hagyta, hogy minden nyers indulatát a szukán vezesse le. Elfordult és artikulátlan vonyítás közepette egy jókora adag homokot felvert, majd egy kézre eső kavicsot felvett, amit a messze, a tóba hajított. Valamelyest jobban érezte magát, ám haragja ennyivel nem akart tovaszállni. Kerülte a nőstény esetlegesen rávetülő pillantását, értelmetlen mormogásával az újból felszínre törő indulatát próbálta véka alá rejteni. Egy lépésnyivel eloldalazott a nőstényördög felől, hogy kettejük között a tisztesnél szokatlanul nagyobb távolság alakulhasson ki.

A hirtelen kitörésre nem tud hogyan reagálni. Fogalma sincs arról, miről beszél a másik. Csupán sejtései akadnak, az is csak abból kifolyólag, hogy egy másik hiénával áll szemben. Azok szokásait pedig jól ismeri. Nem hiszi, hogy ez bárhol is másként lenne, még ha örülne is neki. Vagy nem? Egy olyan helyen sem szívesen kötne ki, ahol a hímek nyomják el a nőstényeket. Miért nem tudnak a két nembe tartozók nyugton meglenni egymás mellett, anélkül, hogy mindenféle apróságon acsarkodnának? Bár a férfi szavai nem arról tanúskodnak, hogy ellenség lenne a lány számára, közeledtére enyhe hátrálással reagál. Aprókat lépdel óvatosan, előbb-utóbb mégis hagyva, hogy a hanjuu határozza meg a köztük lévő távolságot. Elmenekülni egyébként is képtelenség lenne számára, hiszen még csak át sem tud változni. Ezen hiányosságának egy ideje nagy kárát látja, ám mégsem sajnálja túlzottan. Nem bánja, hogy nem sajátította el, puszta erőszak kedvéért.
Farkát maga alá húzva, füleit lecsapva ácsorog, egy helyben toporogva tovább. Alsó ajkába harapva szemléli az önbéli vonakodást, minek okát próbálja fejtegetni. Lopva les csak a dühöngő alakra. Egy-egy pillantást enged meg, nem többet, melyekből nyomon követheti a földet döngölő és követ hajigáló mozzanatokat. Fél? Egy kicsit. Mégis ki ne félne, ugyanakkor nem igazán attól tart, hogy megsérül. Sokkal inkább attól, hogy egyszer csak megragadják és visszaviszik oda, ahová legkevésbé menne.
Egyszerűen engedi, hogy rajta töltsék ki a dühöt, mi oly mérhetetlennek és végeláthatatlannak tűnik. El sem meri képzelni, mi válthatta ki ezt. Az apa? Ha sejtései nem csalnak, köze lehet hozzá. Ő és a vérei? Kikre gondolhatott? Rokonokra, testvérekre? Ahogy Afiya törni kezdi agyát, egyetlen dolog jut eszébe, mégpedig a hímek. Mit műveltek a nőstények a hímekkel? Mit műveltek az apjával? Valószínűleg azt, amit a bátyjával tettek, vagy feltételezi, hogy tettek. Mostanában a remény utolsó szikrái is kihunytak lelkében azzal kapcsolatban, hogy esetleg életben lehet.
Most már nem maradhat csendben. Tudja jól, hogy felelnie kell valamit, tennie kell valamit, csakhogy fogalma sincs, mit. Mit mondhatna egy vérig sértettnek? Egy olyannak, kit valószínűleg gyerekkora óta bántottak és megvetettek? Most pedig ezt a megvetést látja saját magára vetülni a másik szemeiből. Lélekben Lutalotól kezd segítséget kérni. Ő megmondaná, hogyan kellene most viselkednie, s még ha ő is sejti, sokkal nehezebb előhozni határozottabb énjét, mint bármi mást. Sokkal egyszerűbb bocsánatot kérni, vagy elnézni dolgokat, mintsem fellépni egy olyan magaviselettel, ami csak további konfliktusokat szülhet. Lábával végül idegesen toppant egyet. Mancsai teste mellé vágódnak, ökölbe gyűrve, megnyikorgatva a kesztyűk bőrét. Farka ide-oda kezd himbálódzni, miközben összeszorított fogakkal egy pillanatra lehunyja szemeit, hogy aztán sóhajthasson egy nagyot, lenyugtatva ideges szívét. Igyekszik túl lenni a szokatlan viselkedés miatti szorongáson.
- Nem tudom, miről beszélsz. Nem tudom, kikről beszélsz. Nem én voltam az, aki száműzött, és nem én vagyok az, aki ártott neked. Nézzem, mit műveltek az apáddal, nézzem, mit műveltek veled, vagy a véreiddel? Ha azt akarod, hogy nézzem, mutasd meg, különben nem tudom, miről van szó – kezd bele visszafogottan.
Torkát szokatlan valami kaparja. Nem tudja mi ez, mintha csak belé akarná fojtani a szavakat, elhallgattatva őt. Mintha azt akarná, hogy ne beszéljen tovább, hanem hallgasson. Egyszerűen kellemetlenül érzi magát ebben a szerepben. Valahányszor hasonlómód kellett fellépnie, az valami szörnyűség után történt. Ezért sem szereti. Most is egy pillanat alatt elszáll belőle a hercegnői lélek. A magabiztosság eltűnik ábrázatáról, ismét átadva magát a kétségbeesésnek és az aggodalomnak. Könnyei oly sokadszor megindulnak. Orrát szipogásra húzza, ajkai lebiggyednek, miközben ökleit arcához emelve, kéztövével igyekszik eltávolítani a kitörő cseppeket. Nem, most nincs itt az ideje. Nem engedhette volna meg magának, hogy ilyen hamar megtörjön, most azonban egyetlen támasz sincs mellette.
- Én csak azt tudom, mit tettek a bátyámmal – motyogja.

Nem igazán érdekelte, ha a nőstény nem akart válaszolni. Valójában úgy jobb is volt, hogyha egy árva szót sem szólt hozzá. Állát felszegve, rosszalló morgással fordított hátat, miután némileg kitombolta magát. Az elért hatást elérve nem igazán volt mit tennie a szukával. Kissé elégedett, de keserű félmosoly ívelt át ajkain, mely az indulattól jobbára görcsös grimaszként rajzolódott ki mimikájára. Tekintetét az elhajított kavics által felzavart, fodrozódó tófelszínre emelte. Noha a halak egy jó néhány minutumra felfüggesztették tevékenységüket, nem olyan sokkal később újból víg ugrándozásba kezdtek. A hímet ez felettébb megnyugtatta, hiszen kiszemelt zsákmánya így nem oldott kereket.
Fülét megrezzentette, a szuka szavait hallva. Pillantása a szóban forgó matriarchára tévedt, ámbár nem teljesen fordult meg. Csupán egy félvállas sandítással illette meg. Annál többet sem érdemelt. Soha többet nem akart egy nőstény sem látni. A féloldalas mosoly helyét hamarosan fogas vicsor vette át, miközben mély torokból érkező, acsargó morgást hallatott. Amiket a nőstényördög mondott, még jobban felingerelték. Hogy ne tudhatta volna, mi történhetett, ha ő is közéjük tartozott?
- Hogy nem tudod? Na, ezt velem nem játszod el! – horkantott fel dühödten a hím, főjét a szuka felé fordítva. – Ezt nem. – tette hozzá jóval halkabban, ám semmiképp sem lágyabb hangon. Éppoly haragosan közölte vele, mint előtte. Ám miután látta, hogy a dög némi felbátorodással tájékoztatta bizonyos dolgokról, Tohopka aggódni kezdett. Félt, ha ez egy a matriarchák újonnan szabadalmaztatott félemlítési stratégiája volt: először elhitetik, hogy meghunyászkodnak, aztán az áldozatra vetvén magukat, halálra marják azt. Minden esetre a hímnek erős gyanúja támadt, ami egy homlokráncolás formájában ült ki arcára. Egy szót sem szólt a nőstényhez, viszont a kínos csend még inkább aggasztotta a félembert. Még a hullámverés erőteljes, ámbár természetes hangja sem csitította el a fejében dúló vihart, de balsejtelmét sem akarta eloszlatni. Viszont amikor a nősténydög a testvérét – pontosabb bátyját említette –, valami különös érzés fogta el Tohopkát. Habozva fordult vissza az imént említett matriarcha felé, minden értelemben elveszetten. Próbált valamit mondani, ám csak értelmetlen, artikulátlan motyogás hagyta el volna ajkait. Szemöldökét rosszallóan összevonva, tekintetét elemelte a nőstény hanjuuról. Szemét lehunyva nagyot sóhajtott, majd lehúzta kezéről kesztyűjét. Kézfejét borító bundáját felborzolta, hogy minél előbb megszabadulhasson a bőrön átfolyt vízrétegtől. Még két-három lépéssel eloldalazott a dög mellől, s leguggolt a part szélén. Pont ott állt meg, ahol a hullámhordott víz nem érhette bőrcsizmáját. Teljes zavarában az őszi széltől nyughatatlanul fodrozódó vízfelszínt mustrálta. Kezeit térdén megtámasztotta, ujjait mellkasa előtt fontoskodóan összekulcsolta.
- Ó, kérlek. Mintha nem tudnám, mit tesznek a hímekkel. – jegyezte meg, kis vártatva, némi keserűséggel, némi gúnnyal a hangjában. – De tessék, mondd csak el! Nyűgözz csak le. – Kérlelő szavai az epétől csöpögtek. Még a nyájasnak tűnő, felszínes mosoly is a szarkazmus használatára utalt. Farkát – mindezek ellenére – izgatottan csóválta. A hím próbára akarta tenni, vajon a szukáknak tényleg akadt-e némi együttérző képessége vagy az idő előrehaladtával kiveszett belőlük? Kamariában ugyan látta, ám ő kivénhedt, öreg matriarcha volt, akit a saját kora az őrületbe kergette. Tohopka kihívó, cinikus bazsalya erről a próbatételről tanúskodott, amiképpen bátran mert a nőstényördögre meredni. Pillantása néha-néha visszatévedt a vízfelszínre, s – különösen – a ki-kiugrándozó süllőkre. Arcát éhesen nyalogatta, noha emberi mivolta miatt képes volt türtőztetni farkasétvágyát. Mindennek eljöhetett a maga ideje, s úgy vélte, amíg le nem zárta ezt a beszélgetést a szukával, addig nem vadászhat – már ha ezt annak lehetett nevezni.

Fejét rázza, önmagában is megerősítve saját szavait, miszerint nem tudja, mi történt a másikkal. Jobban mondva, egy-két dolgot már tud. Először is, száműzték, másodszor biztosan számtalanszor bántották. Ez már magában is elég ahhoz, hogy megsajnálja őt, hogy még ha csupán kis mértékben is, de együtt érezzen fájdalmával. A konkrétumokról azonban akkor sincs tudomása, számára pedig ez teszi a különbséget.
- A tudás, nem egyenlő a feltételezéssel – jegyzi meg, letört hangon, de még tartva magát.
Aztán bekövetkezik az, minek szerinte nem lenne szabad. Egyszerűen túl nagy tehernek érzi a határozottságot. Olyasmi az, mi törékenynek nem mondható vállaira nehezedik, egyre lejjebb nyomva őt, arra késztetve, hogy háta örökké görbüljön annak súlya alatt. Szinte már fáj neki, ahogy ennek ellenére, magabiztos kiegyenesedésre adja fejét. Furcsa ez az egész. Emlékszik, nem mindig esett ez oly nehezére régen. Mikor mások védelmére kellett felkelni, szinte észre sem vette ennek terhét. Csak állt a testét feszítő határozottsággal és beszélt. Ehelyett azonban vállai most legördülnek, háta enyhén meghajlik, miközben felidézi a bátyjával történteket. Példát véve a másikról, megbizonyosodva arról, hogy ez a hím nem fogja visszacipelni egykori falkájába, helyet foglal a nedves homokban. Kesztyűit lehúzza mancsairól. Csizmáival a vízbe lép, majd ujjaival elkezd annak felszínén köröket írni. Farka érzéketlenül lapul meg a földön. A lány fülei egy pillanatra megrezzennek, mikor meghallja a férfi szavait, aztán ismét lekonyulnak.
- Nincs abban semmi lenyűgöző – állapítja meg, üresen meredve a vízre.
Valamiért bánja a kettejük közt lévő távolságot. Szívesebben tudná most magát a hanjuu mellett. Jobban mondva, egy olyan valaki mellett, akivel biztonságban érezheti magát. Ez nem biztos, hogy az a társaság, mégis, szívesen tenne egy próbát. Csupán egy kapaszkodót keres. Egy támaszt, amit, még ha csak ideiglenesen is, de használhat. Felhúzott térdeit idővel átkarolja. Állát rápakolja, úgy lesi tovább a barnái előtt elterülő tájat. A halak ugrándozása nem képes elterelni gondolatait. Csobbanásaik üteme szinte ritmust diktál füleibe. Mintha csak számolnának neki, arra várva, hogy megszólaljon végre. Hergelik, incselkednek vele, idegesítve az állatszerzetet, ki arra vágyik, hogy abbamaradjon az állandó csobogás, s helyette csend álljon be. Abban sokkal egyszerűbb összeszedni gondolatait.
- Valószínűleg… Mostanra megölték. Talán nem sokkal az után, hogy Mouk kimenekített onnan. Bár… Anyánk biztos megkínozta előtte. Vagy megtartotta a tervezett vadászatát, felhasználva őt prédaként – nyöszörgi keserűen.
Gombócok kezdenek gyülekezni torkán. Orra ismét szipogásra rándul, ezúttal azonban megállja a könnyeket. Igyekszik a lehető legjobban uralkodni magán, hogy ne törjön ki ismét sírásban. Sírt már végette eleget. Mancsaival nadrágjának anyagát kezdi gyűrni önmegtartóztatásában. Fogait csikorgatva szorítja össze, így állva meg, hogy kinyissa remegő ajkait. Saját magát hibáztatja. Ha nem járt volna el az emberhez, ha nem tanult volna tőle mágiát, talán minden rendben lenne. Vagy mégsem? Hiszen Lutalo volt az, ki odavitte eszméletlen testét. Bátyja volt az, ki a gyógyítóhoz vitte, majd elvitette vele a félvért. Gondolatai kuszán kezdenek kavarogni a tények körül. Számtalanszor rágta már végig rajta magát, ám sosem jutott dűlőre. Mindig arra jutott, hogy bármi is volt, megtörtént és ezen már képtelenség változtatni.
- Miért? Hogy lehet az, hogy egy hím, akit annyian bántottak, ennyire védelmez egy hozzám hasonló nőstényt? Miért nézett rám úgy, akkor? Miért könyörgött a tekintetével azért, hogy kárt tegyek benne, mikor nem akartam? – vonyít fel kétségbeesetten.
Tekintetét a hímre irányítja. Más híján tőle vár választ. Attól, aki mindenkinél jobban megértheti a másik nemből való hiénák gondolkodását. Saját maga nem talált válaszra, így ez az egyetlen reménye, tekintve, hogy senki más nincs, ki válaszolhatna. Itt legalábbis nincs. Mouk talán tud valamit, vagy egykori falkájának férfitagjai, de senki más. Az ember már rég nincs vele, a családjához pedig nem mehet vissza, így… Egyedül maradt kérdéseivel, egészen mostanáig. Talán most majd kap valamit, egy keveset, ami segítheti őt a megértésben. Farka hirtelen kezd csóválásba a remény hatására. Füleit erősen hegyezi, hogy elcsíphessen velük minden egyes motyogást, vagy szót, mit esetleg a hiénafajzat elejt.

A szuka megjegyzésére nemtörődöm módon vonta meg vállát. Kicsit sem vette jó néven, ha korrigálták, ámbár azt sem tartotta éppen bölcsnek, ha ilyen kis apróságokba kötne bele. Fülét – figyelésképpen – kissé megemelte, de közben nem vette fel a hiénanővel a szemkontaktust. Gondolatban azonban átkozta, hogy fajtársa – már ha egyáltalán tekinthette annak – ilyesmit mondott. Ha elég együttérző lény volt, akkor nem csak érezte, de tudta, min mehetett – mehettek hímtársaival együtt – keresztül. Fogait összepréselve, orrán keresztül nagy levegőt vett, kellő nyugalmat erőltetett elméjére. Vörösesbarna szemei a nőre tévedtek, majd visszatértek a halak fürkészéséhez. A jellegzetes szagából a hím sejtette, hogy a matriarcha-ivadék éppúgy bizalmatlanul állt hozzá. Nem mintha ez a tény sok mindenen változtatott volna, ám a férfi hanjuut némiképp megnyugtatta. Kevésbé feszesen állt meg a víztől latyakossá puhult homokban, bár még mindig szemléltette a nősténnyel a helyzetben való dominánsságát. Hazudott, ha még gondolatban is azt állította volna, nem élvezi a szituációt. Ha már életét – újból – feldúlták, ennyit megérdemelhetett. Ennek a ténynek a felismerése egy elégedett, fogas félmosolyt csalt arcára, mely a nőstény megszólalását követően el is tűnt onnan. Tekintetét először lesütötte, lába elé meredve, később a szóban forgó szukára tévedt. Türelmetlenül, kérdően meredt rá, ámbár egy szót sem szólt. Vonásai sem tűntek sokkal lágyabbaknak, mint azelőtt, noha a morgás abbamaradt. Farkával egyszer az üres levegőbe kapott, hosszúkás füleit minden apró neszre, mozzanatra megrezzentette. Bal kezét végigfuttatta sörényében, fejét megrázta. Továbbra sem állt szándékában megszólalni, de inkább komolyabban, semmint lenéző haraggal meredt a lány hanjuura. Tohopka kezdte megérteni, miért tűnt igazán megtörtnek. Egy matriarcha nem viselkedhetett így. A visszataszító fajtájuk még maguk között sem engedhették meg. A helyzet lehetetlensége miatt a hím értetlenkedő grimasszal meredt maga elé, főjét hitetlenkedve rázta meg. Kénytelen volt az ellentmondásos szituációt teljesen megemészteni: egy nőstény nem úgy beszélt, mint a többi. Testtartása és viselkedése sem volt olyan kevély, maga mutató. Míg a hím ösztönei bizalmatlanságra sarkalták, szerény, emberi mivolta némi együttérzést próbált plántálni a másik hiéna iránt. Mimikáján táncoló barázdák lassan, de biztosan elsimultak, ám ezzel együtt tekintetét is elvonta a szukáról. Továbbra is nématag maradt, próbálta megemészteni az új, eddig sosem látott, tapasztalt jelenséget. Valamiért, onnantól kezdve, Tohopka nem volt hajlandó megtűrni, hogy egy nőstény a jelenlétében zokogjon. Kimondottan kínosnak találta, ha neki kellett egy szukát vigasztalnia. Viszont ha ő nem tette meg a kellő óvintézkedéseket, ki segítene rajta? Már nem a szavannák kegyetlen világában, hanem az emberi civilizáció közelében voltak. A hanjuunak hozzájuk méltóan kellett viselkedniük – ha tetszett a hímnek, ha nem.
Gondterhes, fáradt sóhajt hallatott, karjait széttárva, újból megrándította vállát. Jobb nadrágzsebébe mélyen belenyúlt. Az öreg házából elcsórt asztalterítő sarkából letépett anyagból egy kisebb méretű, skót kockás zsebkendőt csinált. Nem volt ínyére a használata, ám ha ezzel emberibbnek látszott, a hím mások társaságában kénytelen-kelletlen, de használta. Így, ezzel a tudattal, habozva nyújtotta a nőstény felé az anyagot. Kellő, a tisztesnél tisztesebb távolságban tette mindezt. A textíliát is úgy fogta át hüvelyk- és mutatóujjával, mintha holmi szemét lett volna.
- Ne engem kérdezz. – mormolta egykedvűen a hím, enyhén oldalra billentett fővel. Szemével a kezében tartott kendő felé sandított, miközben türelmetlenül topogott. Megvárta, mit reagál minderre a szuka, majd folytatta. – De ’sszem a testvérek között van ilyen láthatatlan kötelék. T’od, egy testvér az más, mint az anyád vagy az apád. – Torkát megköszörülve, tekintete a tavon túli erdő felé úszott. – Gyűlölni nem t’od. Csak szeretni. Érte bármit megtennél. – Szemöldökét ráncolva, frusztráltan horkantott fel. Váratlanul helyet foglalt, méterekkel arrébb a nőstény hiénától, fejét jobb tenyerével megtámasztva. Tohopka továbbra is valami olyat mormogott, amit valószínűleg ő maga sem értett. Szemét lehunyva, állát előre szegezte, dühödt morgásából nyugodt hümmögés lett, ahogyan a szél arcába csapott. Fekete-fehér sávos sörénye a tó felszínéhez hasonlatosan hullámzott, miképpen a hideg, erőteljes levegő válláról elemelte. A hím fogas félmosolyát már nem igazán merte leplezni: még a szukák is tudhatták, hogy egy hiéna számára a szél bár szeszélyes, de igaz barát.

Észre sem veszi a hím közeledtét, míg látóterébe be nem lóg a kockás kendő. Döbbenten pislogva tekint rá, majd gazdájára, két szipogás között, elgondolkodva azon, mit kellene tennie. Jól esik neki, hogy most nincs olyan távol. Az is, hogy most nem kell vad morgását hallania, a toporzékolás azonban nem kerüli el figyelmét. Ahogy észreveszi, lomhán nyúl ki az anyagért, néhány centire megállítva tőle pracliját. Kis habozás után veszi csak el, alsó sarkánál csippentve ujjait a zsebkendőre, ügyelve, hogy egyetlen szőrszála se érjen a másikhoz. Úgy véli, bár megtette a férfi ezt a lépést, attól még nem szívesen érintkezne vele komolyabban. Ahogy hozzá kerül, orrát erőteljesen fújja bele, majd reflexszerűen nyújtja vissza a használt holmit. Egy pillanat csupán, míg észbe kap, hogy mit művel jelenleg. Zavartan les előbb a hiénára, majd elkapva róla tekintetét, ölébe ejti karját, a korábban használt tárggyal együtt.
- Köszönöm! Majd kimosom neked... – mondja udvariasan.
Arról ugyan fogalma sincs, hogy mi fán terem a mosás, de úgy dönt, megcsinálja. Így, vagy úgy, de tisztává varázsolja a zsebkendőt, még ha időbe is telik. Aztán eszébe jut, hogy nála is van valami hasonló. Eleresztve a kapottat, táskájában kezd kotorászni, míg elő nem kap egy piros kendőt. Szaga enyhén gyógyfüves, mégis kellemesnek mondható, ami pedig a lényeg, hogy tiszta. Afiya azt nyújtja most a hanjuu felé, éppen úgy, miként az felé nyújtotta sajátját, bőséges teret adva ahhoz, hogy másik végénél fogva elvehesse.
- Amíg vissza nem adom, használhatod ezt! – magyarázza mellé, enyhén kipirult pofával.
A válasz meglepi. Elgondolkodva hallgatja végig, s örül annak, hogy bár eleinte kifejezte a hím a kérdéseivel kapcsolatos nemtetszését, mégis válaszolt rájuk. Ráadásul még a zsebkendőjét is odaadta, tehát… Minden bizonnyal kedves alak, még akkor is, ha eleinte csak vicsorogni tudott. A feleletek azonban csak eleinte nyugtatják, később feszültté teszik őt. Farka jobbra-balra leng, söpörve magával a homokot. Ujjaival a használt zsebkendőt kezdi gyűrni figyelmetlenül.
- Ha… - kezdene bele, de mikor barna íriszeivel az állatszerzetre pillant, torkára fagynak a szavak.
Ábrázatára lágy mosoly költözik, ahogy szemléli szelet élvező társát. Most először látja így mosolyogni, még akkor is, ha nem találkoztak túl régóta. Lelkébe enyhe melegség költözik. Úgy tűnik, hogy bár az évek megviselhették a hímet, még mindig van mit élveznie az életben. Talán Lutalo is így van vele. Talán most fivére is a szelet élvezi valahol, vad rohanásban a pusztákon. Köpenyét egy pillanat alatt leoldja, úgy fordulva szembe a széllel. Szemeit lehunyja, állát némiképp felszegi, úgy élvezve ki a neki csapódó légáramlatokat újra és újra. Felemelő érzés. Mintha csak száguldana, holott most egy helyben ücsörög. A szél azonban éppúgy csípi arcát, úgy borzolja sörényét, vagy fúj át öltözékén, egyszerű homokká szárítva a bőrén lévő sarat. Farka örömteli csóválásba kezd, mosolya önfeledté válik. Meg is feledkezett róla, milyen élvezetekkel jár a hiénalét. Egyszerűen csak a sok kegyetlenkedésre tudott gondolni, valahányszor saját fajtájára gondolt, holott létébe ez és az ehhez hasonló dolgok is beletartoznak.
A lány hasa hirtelen kordul meg, megzavarva a szél süvítésének kellemes hangzását. Szemei kipattannak, mancsa hasára téved, majd összébb húzza magát kissé zavarában. Képére ismét enyhe pír ül ki, nem is érti, hogy miért. Talán azért, mert egy matriarcha számára nem létezik az éhség. Eszik, még mielőtt gyomra korgásba kezdhetne, még akkor is, ha a hímek koplalnak emiatt. Számára legalábbis ez volt eddig a mérvadó, még akkor is, ha sokszor igyekezett magányosan türtőztetni magát. Már amikor volt rá lehetősége, ezzel a hanggal azonban csak szökése óta találkozik sűrűn. Addig oly ritka volt, mint nyúl a szavannán. Ezért is lepi meg az őt mardosó érzés. Hirtelen azt sem tudja, mit kellene vele kezdenie, csak azon jár az agya, hogy ez minden bizonnyal megzavarta a hím pihenését.
- Sajnálom! – szabadkozik azonnal, egy újabb korgás előtt.
Farka fel-le csapkod, ahogy azon gondolkodik, hogyan és mit kellene ennie. Vadásznia kell, ez számára egyértelmű, már csak az a kérdés, hogy mit. A hal lenne a legegyszerűbb, jobban mondva, a legközelebbi. Halakat azonban nem volt szerencséje túl sűrűn fogni. Mindig valami olyanra küldték, ami után loholni kell, aztán az lett az eredménye, hogy valaki más leterítette, míg ő igyekezett beérni a többieket. Egy pillanatra komolyan letörtnek látszik, mikor ez eszébe jut. Aztán izgatottan kezd a tóra lesni, mikor felrémlik neki, hogy a mágiával sem volt túl nagy barátságban, míg nem találkozott Moukkal.

Bizalmatlan grimasz szerűséggel az arcán meredt a szukára. A hím elméjét megannyi kérdések vették ostrom alá:
Biztos, hogy ez egy hiéna? Ha az, akkor miért olyan… más? A más az veszélyes dolog? De ha már itt tartunk, mi az a más? Mi az?
Ahogyan orrán át mély levegőt vett, kellemetlenkedve mozgatta. Mintha az, amit beszívott, rossz odorú lett volna. A hűvös szél felé sodorta a szuka szagát, ami nagy meglepetésként érte Tohopkát. Tény, jól megérezte a hiénákhoz fogható, jellegzetes bűzt, de mást is sejtett. Vajon hol járhatott ez a lány, hogy finom növényeket érzett bőrén? Egy rövid időre rácsodálkozva pislogott a nőstény félszerzetre, mely óvakodva vette el tőle a textíliát. A férfiú hanjuu már fölöslegesnek és nem helyén valónak tartotta fajtársa – már ha amennyiben valóban nevezhette annak – háláját. Hanyagul intette le, mintha egy untató bájcsevejt próbált volna felfüggeszteni. Jobb mancsával Tohopka a sörényébe nyúlt, fénytelen, rozsdabarna szemei állták a másik emberállat pillantását – egészen addig, míg a szóban forgó nő hasonló kendőt nem nyújtott a férfinak. Fülét teljes figyelemmel hegyezve, farkát megdobva meredt az eddig, mellette pár méterre gubbasztó ördögre. Abban a pillanatban a hím agyában lévő kérdések által hagyott barázdák kisimultak. Helyüket egyetlen egy vette át:
Mi ez a nő? Ez nem olyan.
Annak ellenére, hogy gondolatban teljesen letaglózott a dög tapintatosságától, egy enervált, semmitmondó fogas mosolyt villantott irányába. A félember, félállat szemeit lehunyva, fejét hátraszegve, bosszúsan kuncogott. Karjait széttárva, főjét tagadóan csóválta.
- Hagyd csak, az emberivadékok miatt csináltam. – közölte a nősténnyel szárazon. – Szerintük ez nagyon kifinomult… – Epés megjegyzése elhalt, ahogyan mind sörényén, mind bőrén érezhette szélbarát gyöngéd, anyai kézként végigsimító tapintását. Arra a percre meg tudott feledkezni nem kívánt társáról, velejáró gondjairól vagy arról, hogy mit fog kezdeni az életével. Azokra a pillanatokra semmi sem számított, csak a szabadság. Eggyé vált a széllel, ahogyan szemeit lehunyva, állát kissé megemelve dorombolt, mint egy macska, amit emberivadéka kényeztetett. Farkát szépen ívelten kunkorította, miképpen figyelmen kívül a pórusaiba maró hűvös érzetet. A fekete-fehér emberállat az arany napfényben fürdött, miképpen annak ragyogása a fodrozódó vízfelszínről verődött rá. Oly elégedettséggel és boldogsággal töltötte el, hogy majd’ kedve lett volna hemperegni egyet. Két dolog gátolta ebben: véreinek hiánya és egy nőstény. Inkább szomorúnak tűnt a tudattól, semmint dühödtnek. Tohopka tisztában volt vele, hogy nem csak őt, hanem a többi hímet is elkergethették a falkától, ha kiállták a maguk próbáját – rosszabbik esetben idő előtt meghaltak, ami számukra megváltás volt. Belegondolt, hogy vajon rajta kívül ki állhatta ki a vénséges Kamaria próbatételeit? A férfiú nagyot sóhajtva adta önmaga tudtára kétségeit. Ennek ellenére tudta, hogy Fiorében élhettek más hímek is, akiknek – hozzá hasonlóan – sikerült megmenekülniük a természetes végzetük elől. A tudat, valamint a cél felismerésére Tohopka elhatározásában nyitotta fel lélektükreit.
Meg kell találnom őket.
Az már csak egy véletlen egybeesés volt csupán, hogy a nőstényördög gyomra épp abban a pillanatban követelte napi betevőjét. A hím rosszalló félmosollyal csóválta fejét, miután a szóban forgó hiénanő az elnézését kérte.
- Hogy egy nőstény éhezzen… – dünnyögte az orra alatt, majd tekintetét fajtársára emelte. – Most ezért kérsz bocsánatot? – kérdezte csúfondárosan, szemöldökét gyanúsan ráncolva. – Erről senki sem tehet. – Bal kezét csípőjére téve, a kiálló sziklasokaság felé sandított. Szavak nélkül próbálta a nő tudtára hozni, hogy onnan könnyedén foghatna magának halat – már ha megtanították vadászni, halászni. Felső ajkát állatiasan megnyalva, Tohopka, két-három lépést tett a kiemelkedés felé, ám habozva visszafordult. Tekintetét habozva a dögre emelte.
- Anyád vagy valakid megtanított vadászni? – kérdezte monoton hangon a hím hanjuu, elmélyülten a nőstény tekintetébe meredve. Homlokát türelmetlenül ráncolta, ahogyan gyomrában hasonló hang szólalt meg. Nem volt olyan feltűnő, mint a matriarcha ivadéké, hiszen a félember már hozzászokott az éhséghez. Enyhe kellemetlenségként könyvelte el, amit azért nem ártott elfojtani – főleg hogy most alkalma nyílt rá.