HomeCalendarGy.I.K.TaglistaRegisztrációBelépés

Share | 
 

 A kétszínűség átka

Go down 
SzerzőÜzenet
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: A kétszínűség átka   Hétf. Szept. 04, 2017 4:50 pm

A kétszínűség átka




Vígan, vagy kevésbé vígan (ezt te tudod) tengeted a napjaidat az erdőben távol mindentől és mindenkitől. Egy nap a fák között kószálva megpillantasz egy karmazsinvörös villanást, ami olyan gyorsan tűnik el, ahogy érkezett. Túlságosan rikító, túlságosan nem az erdőbe illő! Valamilyen indíttatásból úgy döntesz, hogy utána nézel. Néhány fával és bokorral később furcsa látvány fogad. Kiválóan ismered az erdő ezen részét, hiszen itt élsz, mégis ezt eddig még nem láttad, holott a napokban éppen erre sétáltál el! Az egyik öreg fa törzsébe egy papnő kecses alakját faragták, akinek arcát csuhája elrejti. Egyik kezét az előtte térdeplő vörös csuhás alak irányába nyújtja, míg másik kezében egy megcsonkított festményt tart. A festmény ép korában talán egy fekete-fehér-szürke színekkel ábrázolt tájat mutathatott be. Ekkor a vörös csuhás alak észreveszi, hogy nincs egyedül.
-Oh, hát végre! - egyenesedik ki, majd lassan feléd fordul.  
A férfi arcát csuhája eltakarja, s csupán hasáig érő ápolatlan, megtépázott szakállát látod belőle. Ruhája mocskos és viharvert. Csuhája fakó vörössége pedig arról árulkodik, hogy milyen koros ruhadarab lehet már. Nyoma sincs annak az élénk karmazsin színnek, ami idevonzott.
-Végre megtaláltalak! Neked kell lenned a kiválasztottnak! Biztosan te vagy az! - halk és visszafogott, de boldog nevetést ereszt ki magából. - Sejtelmed sincs róla, hogy milyen régen kutatok már utánad! - hangjából megkönnyebbülés árad szerte. - Kérlek ne félj tőlem! Nem akarok ártani neked! A segítségedet szeretném kérni! - lassan, fáradt léptekkel elébed sétál, majd mielőtt túl közel érne hozzád megáll és féltérdre ereszkedik. - Az úrnőm egy távoli, hideg földön él és a segítségedet kéri! Te mint a kiválasztott, kérlek segíts neki! - ekkor a ruhája alól egy festett szövetdarabot húz elő.  
Ez a szövetdarab nem más, mint a korábbi félbe tépett festmény hiányzó darabja. Az öreg feléd nyújtja és szelíd hangon így szól:  
-Priscilla festménye, melyet egy jobb világ reményében alkotott... Kérlek... Vedd el! Csukd be a szemed és érintsd meg! Úgyis tudom, hogy te is csak erre vártál! Miért mész szembe azzal amire vágysz?  
Ekkor furcsa érzés kerít hatalmába. A tekintetedet képtelen vagy levenni a festmény darabról, majd hirtelen azon kapod magad, hogy a kezed elkezd nyúlni érte. Noir is csak egyre inkább vágyakozva méregeti a vászondarabot. nem tudsz szembe szegülni a késztetésnek, hogy meg kell érintened a felkínált festményt.  
Ujjaid alig, hogy hozzáérnek a képhez, aranyló fényesség tör elő belőle, s egy láthatatlan erő által elkezd magába húzni. Próbálhatsz ellene küzdeni, de a fény úgy szippant fel, mint hülyegyerek a spagettit.  
Egy barlangban térsz magadhoz, aminek falát és szikláit vékony gyökerek szővik át. Melletted egy csontsovány madárember torz teteme hever. Talán pár napja lehet halott. Mivel a barlang egy zsákutcában végződik ezért csak a fényes kijárat felé mehetsz, amihez elérve hamarosan fagyos szél vág arcon. Odakint havazik és dermesztő hideg van. A távolban viszont ismerős tájat látsz meg. A festmény! A festményen is ezt láttad!
És most?            
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Mona Okami
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 183
Aye! Pont : 1
Join date : 2011. Mar. 18.
Age : 22

Karakter információ
Céh: -
Szint: 6
Jellem: Semleges

TémanyitásTárgy: Re: A kétszínűség átka   Kedd Szept. 05, 2017 9:45 pm

- Kész vagy már?
- Mindjárt.
- Mégis mi tart ennyi ideig?
- Tudod, veled ellentétben nekem fel kell öltöznöm ehhez.
- Nem is értem hogyan tudod azt a sok anyagot elviselni magadon. Senki sem kényszerít erre, tőlem jöhetsz pucéran is.
- Ha-ha-ha. Nagyon vicces vagy.... Kész vagyok! - léptem ki a bejárati ajtón – Indulhatunk.
- Na végre! - pattant fel Noir a földről. - Már azt hittem téli bundám nő, mire elindulunk. - méltatlankodott.
- Látom, ma nagyon poénos kedvedben vagy. - bezártam az ajtót és az ösvény felé vettem az irányt. Elég gyakran járunk ahhoz erre, hogy az aljnövényzet kikopjon. Erre még valami jót ki kellene találnom, nem akarom, hogy bárki csak úgy véletlen ide tévedjen, mikor semmi keresnivalója nincs.
- Ezt az utóbbit kivételesen nem poénnak szántam. Egyre hűvösebb az idő éjjelente. Érzem, hogy közeleg a tél.
Az időjárás változását magam is észrevettem, ez nem lehetett vita tárgya. A fű is sárgulni kezdett már itt-ott, ahol kevesebb napsütés érte. Valóban, minden jel arra utalt, hogy vége a nyárnak, helyét átveszi a színpompás ősz, a tél beharangozója. Nem kifejezetten szeretem a telet. Itt az erdőben egész elviselhető, de egyébként túl hideg nekem. Nem hiába, tűzmágusként amúgy sem szeretem a hideg helyeket és dolgokat, még nyáron sem.
- Ma együtt megyünk? - törte meg a csendet a farkas. Ilyenkor jövök csak rá, mekkora különbség köztünk. Már csaknem magasabb nálam, óriási mancsai akkorák mint az arcom és mégis olyan halkan jár-kel a vadonban, hogy meg is feledkeztem arról, hogy itt van velem.
- Nem tudom. Mihez lenne kedved? - éreztem, ahogy tétován rám néz, le tud-e olvasni bármit az arcomról. Mióta kölyök korában elcsatangolt, nem nagyon adtam neki lehetőséget az önálló vadászatra, hiába tudtam, hogy nem kölyök többé.
- Hát arra gondoltam, - fogott bele bátortalanul a mondandójába – hogy ma talán mehetnénk külön.
- Akár... - eljátszadoztam a gondolattal. Mégis mi történhet? Egy ekkora állatnak csak nem megy neki semmi. Azok a varázslények, amik elég nagyok lennének hozzá, nem élnek ezen a környéken. Nem volt okom aggódni, mégis úgy éreztem, hogy nem kellene engednem.
Már egészen mélyen jártunk az erdőben. Megálltam, mert az ösvény itt elágazott, remek találka pontot biztosítva ezzel.
- Itt elválhatunk, ha akarod. Én megyek a vadleshez, te pedig bemehetsz az erdőbe. - mutattam a baloldali ösvényre, amely a fák között ment tovább. Noir érdeklődve nézett az ösvényre, füleit ide oda mozgatva, hátha meghall valamit.
- És honnan fogjuk tudni, hogy a másik fogott valamit? - kérdezte.
- Hmm. - beletúrtam a táskámba, elhoztam-e a sípomat. Nem kellett sok hozzá, hogy megtaláljam, a hiedelmekkel ellentétben, a táskám elég rendezett volt.
- Ha valami nyúlnál nagyobbat fogunk, jelzünk a másiknak. Ehhez mit szólsz? - a kezemben lévő sípot nézegette. - Te vonyíthatsz...
- Akkor egy vonyítás zsákmány, míg kettő segítség kérés? Ez megfelel? Ugyan ez érvényes a sípodra is. - ajánlotta.
- Igen, megfelel, de maradj hallótávolságon belül. Ezt a sípot nem hallod olyan messziről, mint én téged.
- Áll az alku. Akkor én balra megyek. - még egy pillanatig várt. Gondolom arra, megállítom-e, de nem szóltam semmit, csak intettem, és jobbra vettem az irányt. Mire hátrafordultam, már nem volt sehol.

***

A vadleshez minden nap kijárok. Ha nem etetem időről időre az állatokat, nem jönnek a hely közelébe és úgy esélytelen bármit is elejteni. Már majdnem kiértem a tisztásra, mikor megláttam valamit. Olyan vakító és gyors volt, mint amilyet még nem láttam. A színe olyan volt, mint a friss véré, de nem éreztem vérszagot. Valami nem volt rendben. Egy mágus lehet? Mégis mit kereshet itt bárki is? Nem hagyott nyugodni, meg akartam tudni mi volt az.
- Árnyék! - szólítottam halkan. Nem telt bele sok időbe, míg megjelent a halvány derengés előttem. Egy ideje elkezdtem látni „dolgokat”. Igaz először azt hittem, hogy teljesen begolyóztam, de aztán egy varázsló könyvben találtam egy fejezetet a különböző entitásokról. Kiderült, hogy szellemeket látok, ami elvileg nagy ajándék, mégis általában csak a frászt hozza rám.
Árnyék úgy gondolom, hogy farkas lehetett életében, de nem láttam még elég jól ahhoz, hogy ezt biztosan eldöntsem. Kinyújtottam felé a jobb kezem, és addig közelített, amíg egymáshoz nem értünk. Borzongás futott rajtam végig, libabőrös lettem és éreztem, hogy megszállt a szellem. Vettem egy mély levegőt. Ezúttal mindent éreztem. A frissen feltúrt földet, a tettes vaddisznót, a mókust, pár fával odébb. Hallottam a szút, amint betűit a fába rágja és hallottam egy idegen neszt is. Valamit, ami nem tartozott az erdőbe. Arra vettem az irányt, melynek meghatározásában a szaglásom is segített. Egy ember volt az erdőben és még valami más, ami nem emlékeztetett semmi általam ismert szagra. Követni kezdtem a nyomot, annyira észrevétlenül, ahogy csak tudtam, gyorsan és kimérten mozogtam. Jól ismertem ezt az ösvényt, mint mindet az erdő ezen részén, mégis olyan dolog tárult a szemem elé, ami eddig nem volt ott.
A bokor mögül kikukucskálva észrevettem egy emberalakot, amit egy fába faragtak. Hiába tudtam, hogy ezelőtt nem volt itt, mégis olyan szaga volt, mint az erdőnek, mintha a része lett volna. A faragás egy nőt ábrázolt, kinek arcát csuklya takarta. Számhoz emeltem a sípot és belefújtam kétszer.
Megmozdult valami a fánál. Valami vörös. Odakaptam a tekintetem, de csalódnom kellett. Egy férfi térdepelt a szobor előtt, aminek egyik karja épp az ember felé mutatott, a másikban viszont egy képet tartott. Festék szaga volt, bár elég korosnak tűnt, egy része hiányzott is, megcsonkítva a tájat, amit egykor ábrázolt. Feloldottam a varázslatot, és ahogy Árnyék elhagyta a testem, ismét megborzongtam. A férfi ekkor észrevett.
-Oh, hát végre! - felállt a földről és felém fordult egész testével. Arcát épp úgy csuha rejtette, mint a szobornőét, egyedül hosszú, ápolatlan szakálla látszott ki belőle, amely a hasáig ért. Ismét belefújtam a sípba kétszer, most rövidesen válasz is érkezett rá vonyítás formájában.
~ Már nem jár messze. - gondoltam magamban.
-Végre megtaláltalak! Neked kell lenned a kiválasztottnak! Biztosan te vagy az! - szólalt meg ismét a férfi majd elnevette magát. Nem értettem miről beszél, de mikor nevetni kezdett, csak még inkább összezavart. Ruhája közel sem volt olyan élénk színű, mint az a valami, ami miatt idejöttem. Épp olyan viharvertnek és öregnek látszott, mint a férfi, legalábbis a szakálla alapján.
- Sejtelmed sincs róla, hogy milyen régen kutatok már utánad! - megkönnyebbültnek tűnt. Barátságosan széttárta a kezét és úgy folytatta. - Kérlek ne félj tőlem! Nem akarok ártani neked! A segítségedet szeretném kérni! - lassan, fáradt léptekkel elindult felém. Egyet hátraléptem,  mikor mögülem, a fák közül, zaj hallatszott. Noir végre ideért. Tekintélyt parancsoló méretével tornyosult mögöttem. A férfi egy pillanatra mintha megállt volna, de aztán valami oknál fogva úgy döntött, tovább közelít.
- Maradjon ott! - mondtam, de egyik fülén be, a másikon ki. Még pár lépést közelített, majd tisztességes távolságban megállt, és féltérdre ereszkedett.
- Az úrnőm egy távoli, hideg földön él és a segítségedet kéri! Te mint a kiválasztott, kérlek segíts neki! - ruhájának bő ujjából, egy összetekert szövetdarabot vett elő. Széthajtva láthatóvá vált rajta egy kép. Visszapillantottam a szoborra. A két kézben lévő monokróm tájkép, mintha kiegészítették volna egymást. Az öreg két kézzel felém nyújtotta a nála lévő darabot és szelíden folytatta.
- Priscilla festménye, melyet egy jobb világ reményében alkotott... Kérlek... Vedd el! Csukd be a szemed és érintsd meg! Úgyis tudom, hogy te is csak erre vártál! Miért mész szembe azzal amire vágysz? - a képre néztem. Rabul ejtette a tekintetem. Igazából nagyon szép volt. Úgy nézett ki, mint ami varázsütésre megválthatja a világot. Szükségem volt rá. Úgy éreztem, ha most elszalasztom ezt a lehetőséget, egy életre, sőt! Életekre bánni fogom! Érte nyúltam. Bátortalanul, óvatosan, miközben a farkas fejét már a vállamon túl nyújtotta, hogy közelebb lehessen a képhez. Az utolsó pár centit már kínzásnak éreztem, aztán végre ujjaim hozzáértek a durva vászonhoz.
Vakító fényesség támadt. Nem értettem mi történt. A kép felragyogott és még mélyebbre hívott, egyenesen bele a tájba, amit ábrázolt. Fejemben megszólalt a vészcsengő, de már késő volt. Mindent elnyelt a fényesség.

***

Sötét volt, mikor magamhoz tértem. Nem tudom meddig lehettem eszméletlen, és először azt sem tudtam, mi történt, de rövidesen derengeni kezdett. Szemeim lassan hozzászoktak a félhomályhoz és feltárult előttem egy barlang képe. Vékony gyökerek tekeregtek a falakon és sziklákon azt sugallva, hogy a föld alatt vagyok. Körbenéztem, de Noir nem láttam sehol. Már majdnem kiáltottam, mikor megpillantottam magam mellett valakit feküdni. A számra tapasztottam a kezem, nehogy egy hang is elhagyja azt. A mozdulattal a felkavart levegő dögszagot hozott magával, ezzel elárulva, hogy bárki is lehetett az, már meghalt. Közelebb hajoltam. A csontig soványodott testre a bőr is rá volt szikkadva. Két szárnyát tollak borították, ami már foltokban hiányzott. A dögevők már elfoglalták a torz madárember testét, pár napja halhatott meg. Felkeltem és elindultam megkeresni a kijáratot. Alig haladhattam tíz métert, mikor falba ütköztem. A járat zsákutcába vezetett, ezért visszafordultam. Nem volt semmi elágazás, mindenhol ugyanaz a látvány fogadott, moha és gyökerek a falakon és a köveken. Egyetlen tájékozódási pontom a hulla volt, ami mellett ismét elsétáltam, csak most a másik irányba. Az édeskés gyomorforgató szag ismét megcsapta az orrom, és a farkast még mindig nem láttam sehol. Hűvös fuvallatot éreztem az arcomon és örültem, hogy megtaláltam a kijáratot, de örömöm hamar szertefoszlott. A barlang száján át vakító fény áradt be a járatba, amit fagyos szél kísért útján. Kilépve vacogni kezdtem és egy hóval borított, fagyos táj várt rám. Ismerős volt a látvány, mintha már láttam volna valahol... Hát persze! Ez a táj volt a festményen is!
- M-m-most mégis mihez k-kezdjek? - kérdeztem, inkább magamtól, mivel senki nem volt ott, hogy halhassa a kérdésem. - Elősz-sz-ször is nem kellene sz-sz-szarrá... fagyni. - dideregtem a hidegtől.
- Air Skin! - a levegőben megjelenő aktiváló pecsét nyomán  szél burok vette körbe a testem, megtartva saját testhőmérsékletem a testem körül. Kezdtem jobban érezni magam, így több energiát fordíthattam a környezetem felfedezésére. A táj vakítóan fehér volt, szinte árnyékok nélkül, e miatt nehéz volt eldönteni mi milyen messze vagy, hegyeket vagy dombokat látok-e. Csak most vettem észre, hogy még mindig nálam van a táskám. Kinyitottam és a síp után kutattam benne. Rossz érzésem támadt. Valami nem volt rendben. Hamar meg is találtam a kis fém sípot, és hosszan belefújtam. Hangját visszhangozták a hegyek, most már tudtam, hogy hegyeknek kell lenniük.
És akkor rájöttem mi a baj. Magam elé emeltem a táskám. Nézegettem. Kinyitottam és mindent kivettem belőle egyesével, mert nem akartam elhinni amit látok. Semmi sem színes.
A távolból ismerős farkasüvöltés csengett.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A kétszínűség átka   Szer. Szept. 06, 2017 4:25 pm

Jól vetted észre, mindennek egyre fakóbb a színe. Nem csak a téged körbe ölelő környezetnek, hanem a holmikáidnak is. Egyedül a bőröd színe még a régi. Az imént Noir üvöltését hallhattad, de hiába várod, a farkas nem közeledik, csupán üvöltéssel válaszol a sípodra. Megindulsz hát a hóban a hang vélt irányába.
Utad során furcsa alakot öltő, szürke téli fákat találsz. Olyanok mintha egykoron rendkívül hosszúhajú nők lettek volna, s mostanra ujjaikból hajlékony ágak lettek. Miközben a groteszk fákat tanulmányozod, furcsa, egyre csak hangosabb süvítő hangot hallasz. A hang irányába fordulva egy koromfekete lándzsa robban bele a mellkasodba.
Gratulálok meghaltál! Üdvözöllek az én világomban!
Mintha az előbbi csak egy túlságosan is élénk rossz álom lett volna úgy ébredsz fel ismét a döglött madárember mellett a barlangban. Minden pontosan ugyan olyan, mint az imént, leszámítva azt hogy a barlang bejáratánál a hóban ott vannak a lábnyomaid! Valami nagyon furcsa dolog történik itt. Más választás híján ismét elindulsz, s eljutsz arra a pontra, ahol alig pár perccel korábban meghaltál. Holttestedet nem találod, viszont a hóban hátra maradt a nyoma, sőt szürkés vérfoltot is hagytál magad után. Miközben a vér színén csodálkozol feltűnik, hogy a bal lábad teljesen koromfeketévé vált. Pontosan olyan feketévé, mint amilyen lándzsa ismét süvít feléd a hópihék között. Ám most nem váratlanul ért az orvtámadás, így ki tudtad azt kerülni. A lándzsa belefúródik a hóba, és nemsokára megpillantod a gazdáját is. Egy koromfekete alak az. Páncélzata, köpenye, bőre, pajzsa és mindene koromfekete a hófehér tájon, leszámítva a fehéren világító gyilkos szemeit. Lassan, kimért léptekkel közelít feléd, s közben üres keze körül fekete füst kezd cikázni, amiből egy új lándzsa formálódik ki. Támadásra emeli a lándzsáját, majd futólépésben neked ront. Amint hárítod, vagy kikerülöd a támadását, mögüle előugrik a rá megszólalásig hasonlító társa, aki egy pajzsot és szablyát használ ellened. Esetleges szavaidra csupán mély hangú, meggyötört hörgéssel reagálnak. Jól láthatóan egyetlen céljuk, hogy ismét megöljenek. Mágiát nem használnak. Győzd hát le őket! Indulhat a 2v1!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Mona Okami
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 183
Aye! Pont : 1
Join date : 2011. Mar. 18.
Age : 22

Karakter információ
Céh: -
Szint: 6
Jellem: Semleges

TémanyitásTárgy: Re: A kétszínűség átka   Kedd Szept. 26, 2017 11:16 pm

Noir üvöltése töltötte be a téli tájat, végig süvítve a hegyek közt. Nagy kő esett le a szívemről azzal, hogy meghallottam. Úgy döntöttem várok, hátha felbukkan valahol a távolban, addig is újra a táskámra meredtem. Nem értettem mi történik, még sosem láttam ilyet ezelőtt. Ugyanakkor az is feltűnt, hogy a bőröm továbbra is bőr színű, mint amilyennek lennie kell.
Álldogáltam még pár percet a vakító fehérségben, de Noirnak se híre se hamva, ezért újra megfújtam a sípomat. Kisvártatva meg is érkezett rá a válasz, ugyanarról, ahonnan először hallottam. A várakozást meggondolva inkább elindultam a hang vélt irányába én, mert ha eddig nem közelített felém, valószínűleg nem fog ezután sem.
A hó jobb esetben bokáig ért, rosszabb esetben térdig, ami igencsak megnehezítette a haladást. Egyszer ráléptem egy kőre, és majdnem hanyatt is estem miatta, de valami csoda folytán sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Ez után sokkal körültekintőbben haladtam tovább.

Nem értem messzire, mikor furcsa fákat pillantottam meg.  Karcsú, groteszken hosszú ujjú nőknek sejlettek, vékony gallyakkal lengedezve a gyönge szélben. Kérgük megkövült ruhát formált, úgy omladozott a karcsú testükön. Furcsa hang ütötte meg a fülemet, mintha valami felém suhant volna rendkívüli sebességgel. A süvítés egyre csak erősödött, és mikor odafordultam, valami nekem csapódott. Lenézve láttam, hogy egy fekete lándzsa áll ki a mellkasomból, körülötte szinte fekete vér csurog és áztatja el a ruhámat. Az összes levegő kiszaladt tüdőmből az ütés hatására, de nem sikerült újabb lélegzetet vennem, mert rekeszizmom mozgását furcsa, szörcsögő hang követte és piszkosul fájt minden mozdulat. Meginogtam. Levegő mágiám szerte foszlott, a hideg szellő késként vájt belém, én pedig egyre csak levegő után kapkodtam.

***

Mély levegőt véve ültem fel. Zihálva vettem a levegőt és hitetlenkedve néztem körül mikor rájöttem, hoyg még mindig élek. A mellkasomhoz kaptam, de nem volt ott semmi. Sem lándzsa, sem vérfolt, sem a korábbi fájdalom. Mind eltűnt, mintha meg sem történt volna.
Rögtön tudtam hol vagyok, mikor orromat megcsapta a dögszag és a madárember tetemét ismét magam mellett találtam. Mégis mi a fene folyik itt? Meg mertem volna esküdni arra, hoyg az imént meghaltam, mert felnyársalt egy fekete lándzsa ami a semmiből bukkant elő! Újra aktiváltam szél mágiám, és visszamentem a barlang bejáratához. Kilépve a fényre lábnyomokra lettem figyelmes. Körbenézve nem láttam senkit arra, akié lehetne, ezért próbából beleléptem az egyik nyomba, és a lábam beleillett, mint Hamupipőke az üvegcipőbe. A sok furcsaság után már azon sem lepődnék meg, ha a hullám is ott lenne. Várjunk csak? Mi van ha tényleg ott van? Oda is siettem a tett színhelyére, hátha ott találom magam, de nem. Nem voltam ott, csak a holttestem helye és vér nyomok, amik már szürkére színezték az ott lévő havat. Lenézve azonban nem csak erre lettem figyelmes, hanem arra is, hogy a bal lábam korom fekete lett. Hitetlenkedve húztam feljebb nadrágom szárát, és ahol előbukkant a végtag, ugyanolyan fekete volt, mint az előbbi lándzsa.
A távolból ismét süvítve közeledett felém valami.
- Flame boots! - Remélve, hogy jól határoztam meg az irányt, ahonnan dobták a fegyvert, odébb ugrottam és egy bukfenc után ismét talpon voltam. A fegyver most a hóban landolt, pont ott, ahol még az imént álltam és nem sok híja volt, hogy ismét belefeküdjek a hóba, ami pedig ezután jött, maga volt a sötétség. Vagyis inkább „aki”. A lövés irányából egy fekete alak bukkant fel, fehéren világító szemeivel gyilkos pillantást lövellt felém. Lassan és kimérten közelített felém, kezébe újabb fekete lándzsát idézve furcsa, sötét ködből. Dobásra emelte fekete karját és futni kezdett felém, épp csak időt hagyva nekem, hogy aktiváljam homokpajzsomat. Az idézett homok a hárítás után semmivé lett, de mivel kitakarta a kilátást, ezért váratlanul ért, hogy támadóm mögött felbukkant – látszólag – ikertestvére, kezében szablyával és pajzzsal tart felém. Csapását hiába próbáltam hárítani, valamennyire így is eltalált a pengével és a pajzzsal egyaránt. A találat lendületétől pár méterrel odébb értem földet, ők pedig már felém siettek. Még fel sem keltem, mikor pár magot feléjük dobtam, hoyg egy kis időt nyerjek magamnak.
- Grappling Vines! – földet-, vagy inkább havat-, érés után az indák elő is törtek a magokból, és rácsavarodtak a Feketékre, ideiglenesen mozgásképtelenné téve őket. Egy aprócska dologgal azonban nem számoltam. Mégpedig egy fontos tényezővel, ami befolyásolja a növény mágiát. Itt ugyanis qrva hideg van. Nem is tartottak ki sokáig az indák; elvágni sem kellett őket, mert hamar fonnyadásnak indultak a kellemetlen körülmények között és támadóim egyszerűen kimásztak belőlük. Nem akartam a kezükbe adni az előnyt, egyből támadásba kezdtem.
- Red Projectiles! - az apró lövedékek sortűzként száguldottak ellenfeleim felé, jó pár helyen eltalálva őket, de nem tűnt úgy, hogy különösebben zokon vették volna. Lándzsás nem is tétovázott, amint ellőttem a mágiát felém hajította a fekete fegyvert, ami elől csak elhajolni tudtam, azt sem teljesen. A lándzsa a jobb vállamat súrolta, mély sebet hagyva maga után. Felszisszentem. A vállamból, amint lüktetni kezdett, elkezdett csordogálni a vér. Először még volt egy enyhe vöröses árnyalata, de aztán szürke lett, mint a havon. Jobb taktikára volt szükségem...
Látszólag semmire sem mentem növénymágiával a hideg miatt, pedig az igazán hasznos lett volna ahhoz, hogy mozgásképtelenné tegyem őket. Sajnos túl sok időt nem is hagytak gondolkozásra, rohantak felém fegyvereikkel, én pedig még nem tudtam mit tegyek. Legjobbnak láttam, ha most kereket oldok.
- Red Carpet. – Támadóim meglepődve tapasztalták, hogy elhagytam a földet, én pedig meglepődve tapasztaltam, hogy könnyedén tartják velem a lépést. Hátrapillantva láttam, hogy olyan gyorsan szaladnak, hogy lábnyom sem marad utánuk a hó tetején. Azt a mindenit! De várjunk csak...!!!
Végre kipattant a fejemből egy használható gondolat, és egyből munkához is láttam. Egy marék varázsmagot vettem elő és elindultam a Feketék felé, egyenesen lefelé. A hó fölött csak úgy süvítettem, bal kezemre acélkarmokat idéztem, jobb kezemben pedig a markolatot szorongattam, amit nemrég egy illegális csecsebecséket árusító figurától vettem, a feketepiac egyik sikátorában. Nem tudtam pontosan hogyan is működhet, csak ködös utalásokat kaptam az eladótól, mit is kell csinálni, de jobb ötletem nem volt. Azt tudtam, hogy mágiával aktiválódik, ezért bele is vezettem valamennyit minek hatására valami furcsa folyékony-fém szerű anyag kezdet „kifolyni” belőle és képlékenyen csordogált. Kétélű, rövid kardot láttam praktikusnak, ezért arra ösztönöztem gondolataimmal a mágikus fegyvert, hogy ilyen alakot öltsön. Nem voltam ebben gyakorlott. Meg is bántam, hogy nem próbáltam ki korábban, mert elég későn materializálódott a penge, éppen csak hárítani tudtam a szúrást – és piszkosul fájt -, amibe egyenesen belerepültem. Sebaj – gondoltam – most már van fegyverem és tervem. Repülés közben néhány méterenként elszórtam egy-egy magot is, természetesen a terv részeként. Lényegében körbe-körbe repkedtem, gyakran lecsapva rájuk, miközben kerülgettem a dárdákat. Kezdtem érezni, hogy minden egyes megtett méter egyre jobban lefáraszt, fogytán voltam már az erőmnek, de végre, szinte az egész területet letakarítottam.
Mikor menekülés közben hátranéztem, nem csak az utánam loholókat láttam, hanem azt is ahogy lángjaim alatt olvad a hó. Nem tudom miért nem jutott korábban eszembe, pedig sok időt és sérülést megspórolhattam volna vele. Úgy döntöttem elkészült a terep, ezért kijjebb, a hó fölé repültem, miközben folyamatos sortűzzel a Feketéket a helyükön tartottam.
- Grappling Vines! - reméltem, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Az indák minden irányból közeledtek és rájuk tekeredtek én meg lassan leereszkedtem a földre. Minden maradék erőmmel felemeltem a már üres jobb kezem, a ballal kitámasztottam és újabb mágiába fogtam.
- Sand Bullets! kétszer lőttem, és a golyók találtak, a testek élettelenül rogytak a földre, majdnem én is. Teljesen kimerültem, kapkodva vettem a levegőt, a tüdőmet jegelte a fagyos levegő, szúrni kezdett. Leültem egy kő tövébe, és néhány gallyból aprócska tüzet gyújtottam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A kétszínűség átka   Pént. Szept. 29, 2017 7:27 am

Talán nincsen minden rendben, talán nem kellene még hátra dőlnöd! Ugyanis nemsokára a hó ropogó hangjára leszel figyelmes, s mikor a frissen csiholt tüzecskédből feltekintesz azt látod, hogy egy a korábban látott fák közül föléd magasodik. Ujjakat formáló gallyaival erősen megragad téged, fölemel egészen a fejéig, majd látod, ahogy kinyitja száját s abból tűz tör elő. Bizony, a kedves fanéni leégeti az egész fejedet! Gratulálok, ismét meghaltál!
Újra a madárember hulla mellett ébredsz, mint korábban, s most is minden pontosan ugyan olyan mint korábban. Egy dolgot leszámítva! Immáron a másik lábad is koromfekete. Hm, talán nem kellene ennyit bámészkodni és kempingelni ezen a havas vidéken? Bár igaz, varázserőd és kipihentséget teljesen visszatöltődött. Talán mégsem olyan nagy ár ez egy kis befeketedésért?
Újfent megtalálod a saját nyomaidat a hóban, sőt életben találod azokat, akiket korábban legyőztél! Ha eszes vagy újra leverheted őket, immáron könnyedén tudva, hogy mi a nyerő taktika ellenük, de kicselezve őket el is lopakodhatsz mellettük, vagy szimplán lerázod őket valahogyan. Rajtad áll!
Immáron azt is tudod, hogy a fákkal is vigyáznod kell, érdemes tartani tőlük a távolságot, ha nem akarsz újra forró szituációba kerülni.
Követed hát a farkasüvöltést, de az egy jégperemre vezet, s valahonnan lentről érkezik az üvöltés. Talán éppen felmerül benned, hogy le kellene valahogy jutnod, amikor a jég hirtelen leszakad alattad. Csakis magadnak köszönheted, hogy a zuhanást túlélve érsz havat odalent. Amint újra látsz egy újabb koromfekete foltot látsz közeledni a távoli, természetes fenyőerdőből. Amint kiér a fák közül látod, hogy az egy farkas. Pontosan olyan, mint a két korábbi katona: koromfekete test, és hófehér világító szemek.
A hatodik vagy valahányadik érzéked pedig egyértelműen azt súgja, hogy jól ismered azt a farkast, aki most morogva, vicsorogva közelít hozzád. Noir az!
Mi lesz most?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Mona Okami
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 183
Aye! Pont : 1
Join date : 2011. Mar. 18.
Age : 22

Karakter információ
Céh: -
Szint: 6
Jellem: Semleges

TémanyitásTárgy: Re: A kétszínűség átka   Csüt. Aug. 23, 2018 6:13 pm

Kis tábortüzem épp csak pislákolt a hidegben. Dideregve próbáltam legalább a kezeimet melengetni az apró lánggal mikor hó ropogásra lettem figyelmes. Felnézve egy sötét alakkal találtam szembe magam. Egy a korábbi nő alakú fák közül fölém magasodott majd a következő pillanatban fás ujjait a nyakam köré csavarva az arcához emelt. Kezeimmel próbáltam lefejteni magamról ujjait, vagy legalább lazítani rajtuk, hogy kapjak levegőt, de nem jártam sikerrel. Szorítása egyre erősödött míg fulladozni nem kezdtem aztán recsegve kinyitotta száját ahonnan előtört a pokol.

Még akkor is sikítottam, mikor magamhoz tértem. Zihálva kaptam a nyakamhoz és arcomhoz, a friss égés emléke még élénken élt bennem. Mikor ujjaim ép bőrt tapintottak, lassan kezdtem megnyugodni. Felültem és a halántékomat dörzsölgetve próbáltam fizikailag kitörölni a fejemből a jelenetet, mikor grillcsirke módjára leégetik a fejem a testemről. Ráadásul egy deszka nő!!
Körülnézve ismét a barlangban találtam magam. Ezek szerint ugyan az történt mint korábban, gondoltam magamban. Felrántottam nadrágszáraimat mikor a felismerés átsuhant az agyamon, és egyáltalán nem örültem a látványnak. Fekete. Mindkettő. Akkor igazam volt, tényleg megismétlődött, immár másodszor ebben a furcsa, színtelen világban. Vajon meghaltam volna? Mind a kétszer? De akkor hogy lehetek mégis életben? Sehogy sem stimmelt a dolog. Ezután komolyabb tervre lesz szükségem, ha nem akarom elölről kezdeni ezt az egészet. Felkeltem és ismét elindultam a barlang szája felé, miközben a stratégiámon töprengtem.
- Air Skin! - Kezdtem egyre hasznosabbnak látni ezt a láthatatlan kis „kabátot”. Amíg rajtam volt, legalább a hipotermia veszélye nem fenyegetett, ha már minden más ellenem dolgozott. A barlang szájánál immár két sor lábnyom volt és épp készültem egy harmadikat is hozzáadni, mikor valami furcsát éreztem a mágikus térben. Ide-oda kapkodtam a fejem a forrását keresve, mikor észrevettem valamit az égen. Lángoló szőnyeget vonva magam alá közelebb repültem hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem a furcsa jelenséget. Már csak alig pár méterre voltam tőle, mikor végre ki tudtam venni egy sas áttetsző alakját. Egy szellem, gondoltam, és most pont kapóra jön. Ő is hamar észrevett ilyen közelségből, s kíváncsian méregetett.
- Szervusz! - köszöntöttem, mikor rám nézett. Üdvözlésem hallatán a fejét érdeklődve félredöntötte.
- Egyezséget ajánlok neked, Kedves. - a szeme megcsillant és a fejét a másik irányba döntötte. - A segítségedért cserébe kiviszlek innen – remélem – egy szebb világba. – de legalábbis egy színesebbe – Ha elfogadod az ajánlatomat, kérlek érints meg! - azzal lassan felé nyújtottam egyik kezem. Rövid mérlegelés után közelebb siklott hozzám, egészen addig, míg evezőtollai az ujjaimat súrolták. Megvagy!
- Possession! – kirázott a hideg ahogy megszállta a testem. Ez egészen más érzés volt, mint a farkas szellem. Könnyednek és légiesnek éreztem magam tőle. Az új mágiát vizsgálgatva valamiféle kötődés sejlett az energia és a szemeim között, így hát utat engedtem neki. Ahogy a mágia a szemeimben koncentrálódott a látásom zavaróan kiélesedett. Időbe telik majd mire hozzászokom.
Körbekémleltem a tájon a magasból.
- Azt a büdös...! Hát ezzel kilométerekre látni!
Előkotortam a táskámból a kutyasípot és belefújtam. Mikor válaszul érkezett a vonyítás, arra fordultam, de elkomorodva vettem észre, hogy még így is túl messze van, és új képességemmel sem látok addig. Valami mást viszont megpillantottam. Korábbi ellenfelem vígan, vagy épp kevésbé vígan rótták köreiket a távolban, látszólag járőrözve. Gondolom engem is így találtak meg. Legutóbbi harcunkból tanulva úgy döntöttem, ezúttal kihagyom ezt a csatát, még mielőtt rám találnak. Elméletem szerint mindig változik az események végkimenetele ha korábbi ismereteimre alapozva haladok ebben a világban. Ha máshogy kezdek neki, más lesz a vége és más lesz a folytatása is a történetnek. Ezek alapján a korábbi vonyítás irányába repültem, amilyen magasan csak tudtam, időközönként a sípba fújva, mert ez a havas táj a magasból is szinte teljesen egyforma volt és nem tudtam tájékozódni benne.

Már jókora távot megtettem, mikor a szemem kezdett fáradni. Gyorsan leszállóhelyet kerestem magamnak, hogy ne kelljen továbbra is a látás javító mágiára támaszkodnom. A közelben lévő jégperem megfelelő helynek tűnt a földet éréshez. Mikor sikeresen landoltam a jégen, a széléhez sétálva lefelé kémleltem, ám ez hatalmas hiba volt. Utolsó lépésem nyomán fülsiketítő reccsenéssel leszakadt a jégfal, engem is a mélybe rántva ezzel. Csak a szerencsén múlt, hogy még időben sikerült homok burkot vonnom magam köré, így az amúgy halálos esést pár zúzódással megúsztam. A hó alól tűzzel kiolvasztva magam egy fenyőerdőt pillantottam meg a távolban. A fák vonalát kémlelve mozgásra lettem figyelmes. Egy hatalmas, fekete farkas közelített a tisztás felé a ragadozók kecsességével. Az állatnak világító, fehér szemei voltak, épp úgy, mint azoknak az alakoknak, akikkel korábban összetűzésbe keveredtem.
Morgása jelezte, hogy észrevett és most már egyenesen felém közeledett fenyegetően vicsorogva. Rossz érzés fogott el. A mérete és körülbelül az ereje is stimmelt a fejemben lévő képpel, mégsem akartam elfogadni, hogy a fenevad előttem Noir lehet. Tényleg ő lenne az? Ha igen, mi történhetett vele? Ha ebben a világban mindenki épp úgy feketedik mint én, akkor... ő már halott...? Nem! Az nem lehet! Muszáj megbizonyosodnom róla, hogy valóban ő-e az, vagy tévedek. De hogyan tehetném ezt meg anélkül, hogy meghalnék? Kivettem egy marék növénymagot a zsebemből, és a farkas irányába hajítottam.
- Grapling Vines!
Mikor az indák előbukkantak a farkas négy mancsát földbe süllyesztettem és kőkeménységűre szilárdítottam azt végtagjai körül.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A kétszínűség átka   Vas. Aug. 26, 2018 2:55 pm

A farkas dühödten szabadulni próbál, de okos taktikádnak hála képtelen rá. Neki is kezdhetsz a vizsgálódásnak, már amennyire tudsz, hiszen a fogolyfarkas nem túl készséges, sőt előszeretettel harapná el a torkodat ha tehetné.
Idő közben elkezd felerősödni a szél, ami kavarni kezdi körülöttetek a havat, átláthatatlan falat képezve. Hallani viszont remekül hallasz a falon túlról is. Legalább egytucatnyi farkas, közeledő, csaholó hangját fedezed fel. Ezt persze a foglyod is észleli, ezért társainak hangos vonyítással adja tudtára a szorult helyzetét. Nem is kell sok, egyre gyorsabban közeledik a falka, mígnem már elérik a körülöttetek kavargó, hóból és szélből álló “falat”. Várnak valamire, ami hamarosan meg is érkezik, halk, alig hallható fémes csilingeléssel. Hirtelen egy penge szó szerint ketté vágja a kicsi hóvihart, ezzel utat nyitva a falkának. Ám a falka nem ront rád, inkább előre engedik azt az alakot, aki szétvágta a gátat. Az alak inkább tűnik élőhalottnak, mint élőnek, viszont az itteni élőlényekkel ellentétben az ő teste nem fekete. Olyan látványt fest, mint több százéves múmia láncingben és lerongyolódott ruhában. Arcát láncinge és rongyos csuklyája fedi, de talán jobb is ha nem látod az arccsontjára aszalódott pofáját. Jobb kezében egy míves gladius van, míg baljában egy aprócska pajzs, amin egy farkas arca domborodik. Lassan, kimért léptekkel közeledik feléd. Mögötte pedig a farkasok, akik ugyanolyan koromfeketék, mint az amelyiket elfogtad, s a szemük hófehéren ragyog. A fegyveres idegen egy hangot sem hallat, és nem reagál semmire se, csupán egyre csak közeledik és közeledik. Mögötte viszont a farkasok egyre fenyegetőbben méricskélnek.
Nos, mit teszel?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 364
Aye! Pont : 16
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 7
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: A kétszínűség átka   Csüt. Nov. 29, 2018 7:17 pm

A kétszínűség átka (beugró Mona Okami helyett)

//a küldetés Rane múltjában játszódik, kb. 4-es szinten //

- Végre egy kis pihenés. – dőltem hátra elégedetten. Arisa kényelmesen összegubózott mellkasomon, és békés szuszogásba kezdett a vacsora után. Már lassan olyan hosszú volt, mint az alkarom, és nem adta jelét annak, hogy lassítana bármit is a növekedésen.
Már néhány hete elhagytam a Quattro Cerberus céhházát, hogy egy fel nem térképezett erdőben tudjak egy kis időt szentelni magamnak. Megártott a sok ember körülöttem, és úgy éreztem, hogy a város forgataga kezd megfojtani. Egyre inkább egy kihalt hely kezdett vonzani – így végül fogtam Arisát, és vonatra szállva nekivágtam az ismeretlennek.

A lakóhelyemként szolgáló sátor körül egyre magasabb kupacban gyülekeztek az apró állatok csontjai: Arisa szinte egész napját vadászattal töltötte, míg én azon töprengtem, hogy szóltam-e Richardnak, hogy öntözze meg a virágaimat, amíg távol vagyok. De időm nagy részében… nincs mit szépíteni rajta, aludtam. A rázósabb küldetések, amin részt vettem a céh mágusaként, egy év alatt rengeteg kivettek belőlem, és úgy éreztem, ez a néhány hét kellett hozzá, hogy helyre rázódjak.
Nyugodt pihenésemet egy karmazsinszínű villanás szakította félbe. Azonnal felültem, egyik kezemmel megtámasztva a kígyó testét, de a villanást nem követte semmi más. Arisa álmosan nézett fel, őt teljesen elnyomta az álom addigra.
- Nyugi. – próbáltam egyszerre megnyugtatóan megsimogatni a fejét, és gyanakodva körbenézni, de az előbbi nem sikerült. Arisa azonnal felvette érzéseimet, és néhányszor előbukkant villás nyelve, ahogy ő is megpróbálta megtalálni, mi csigázhatott fel engem ennyire. – Csak egy villanás volt.
- Fogalmam sincs, mi történhetett. – válaszoltam a Severus kérdő tekintetére. – Jobb lenne, ha utánajárnánk. – Ha egy állat okozta, akkor nem lehet gond belőle, de ha mágiáról van szó, akkor tudnom kell, hogy ki van a közelünkben. – Próbáltam nem kimutatni, hogy aggódtam. Borsódzott a hátam az ismeretlen helyzetektől, ahol vakon kellett tapogatóznom, de nem tehettem mást. Nem hagyhattam figyelmen kívül a fényt, különben mindkettőnket veszélybe sodortam volna.
Megtettem az első lépéseket a fény irányába. Hűvös szél fújt keresztül a lombokon, halkan megrebbentve a száraz leveleket. Beköszöntött az ősz, amíg itt lebzseltem, és az erdő sárgába borult. Szerencsém volt ebben, hiszen az elszáradt növényeken keresztül sokkal könnyebb volt átgázolni – ezt a bokrok közé taposott ösvényeim is igazolták. Az egyik ilyen úton indultam el óvatosan.
Alig törtem át néhány satnya bozóton, mikor emberi kéz alkotását fedeztem fel. Valaki legfeljebb két nap alatt egy gyönyörű alkotást vésett egy öreg tölgybe: egy nő alakját – hiszen nemrég itt jártam, és akkor nyoma sem volt a szobornak. Arcát kivehetetlen sötétségbe burkolta egy kámzsa, testét pedig egy papnő csuhája rejtette el, de légiességét nem tudta leplezni. Szinte megbabonázva néztem végig a szobron, egészen addig, amíg karjaiig értem: jobbjában egy festmény szebb napokat látott maradványait tartotta, ami egyszer talán fekete-fehér tájkép lehetett.
Másik kezével, felfelé néző tenyérrel az előtte térdelő alakra mutatott. A fickó szintén jobb napokat láthatott, hiszen mocskos kámzsája már lépésekről is gyomorforgató szagot árasztott magából. Egy apró öklendezésem felkeltette figyelmét.
- Oh, hát végre! – kiáltott fel örömittas hangon, ahogy felém fordult. Hasonló kámzsát viselt, mint a szobor, így arcát pont ugyanannyira nem láttam, mint nőét. Egy különbség azonban mindenképp volt: az ápolatlan, koszos szakáll, ami egészen a derekáig ért.
Önkéntelenül is hátráltam egy lépést, ahogy a pap – vagy szektatag? Őrült? – tett egy lépést az irányomba.
- Végre megtaláltalak! Neked kell lenned a kiválasztottnak! Biztosan te vagy az! – nevetett fel boldogan, tovább közelítve felém. Arisa egy pillanat alatt nyakam köré tekeredett, készen arra, hogy a veszély legkisebb jelére is harapjon. – Sejtelmed sincs róla, hogy milyen régóta kutatok már utánad!
Nem úgy tűnt, mint akit veszély fenyegetett. Úgy hangzott a férfi hangja, mintha összetévesztett volna valakivel; ebben biztos voltam. Nem választottak ki engem semmilyen szektából semmire, ebben biztos voltam.
- Kérlek, ne félj tőlem! – szólalt meg újra, időt se hagyva arra, hogy válaszoljak. – Nem akarok ártani neked! A segítségedet szeretném kérni! – újabb, fáradt lépéseket tett felém. Lassan kezdtem úgy érezni magam, mint a vágóhídra vezetett marha: egészen addig nyugtatóan beszélnek hozzá, amíg a mészáros a közelébe nem ér. Egyik kezemet felemeltem, készen arra, hogy megfagyasszam a fickót, ha még egy lépést közelít. Mozdulatomra megtorpant, majd remegő lábakkal féltérdre ereszkedett.
- Az úrnőm egy távoli, hideg földön él és a segítségedet kéri! Te, mint kiválasztott, kérlek, segíts neki! – lassú mozdulattal kámzsája egyik szakadásából egy összetekert szövetdarabot húzott ki. Féltő mozdulatokkal csavarta szét, és a papnő kezében tartott tájkép hiányzó fele tárult szemem elé, ahogy az öreg felém tartotta.
- Priscilla festménye, melyet egy jobb világ reményében alkotott... Kérlek... Vedd el! Csukd be a szemed és érintsd meg! Úgyis tudom, hogy te is csak erre vártál! Miért mész szembe azzal, amire vágysz? – Szemem a két kép között cikázott fel s alá. Kezemet lassan leengedtem, és a kép felé nyúltam. Arisa letekeredett nyakamról, és a kezemen kúszott előre, hogy minél gyorsabban odaérjen ő is a képhez.
Nem értettem magam. Ez egy egyszerű képnek tűnt néhány pillanattal ezelőttig, amíg meg nem láttam a párját, de most mintha a hatalmába kerített volna. Látnom kellett egészben a kettőt, ezt a gyönyörűséget, amit talán nem is emberi kéz alkotott, hanem ennek a szektának az istene, és ha ennek az az ára, hogy segítsek ennek a távoli úrnőnek, ám legyen. Ahogy ujjaim a képhez értek, újabb vörös villanás fogadott, és a bűbáj egy csapásra megszűnt, ahogy összekapcsoltam az előzővel. Mást is beszívott már ez a kép? Egy utolsó erőfeszítéssel megpróbáltam eltépni karomat a papírtól, de egy örvény már elkezdett beszívni. Rémült pillantást vetettem a szektatagra, de ő ugyanolyan szelíd mosollyal nézett rám, ahogy eltűntem a kezében tartott képben, és a feketeségben.
Éjfél lehetett, amikor magamhoz tértem. A barlang száján bevilágító Hold volt az egyetlen fényforrás. Megráztam a fejem, és a félhomályban megpróbáltam kitalálni, pontosan hol is lehetek. Annyi biztosnak tűnt, hogy egy természetes barlangban eszméltem fel, amelynek szikláit és kavicsait az összeomlástól talán csak az őket átszövő fák gyökerei tartották vissza. A barlang belseje felé nézve csak egyvalamit vettem észre, mielőtt sötétségbe burkolózott volna a járat: egy csontvázat. Nekromanta érzékeim azonnal tudatták velem, hogy halott, amit egyszerűbben is kitalálhattam volna: a hullaszagból, ami az egész barlangot beterítette. Próbaképp megmozdítottam a csontokat, majd közelebb hívtam magamhoz. A holttest talán két-három napos lehetett, száraz bőre még nem pergett le a csontokról, szárnyaira továbbra is rátapadtak tollai.
~ Arisa? – kiáltottam fel gondolatban. A kígyó közelségét nem éreztem kapcsolatunkon keresztül, de talán a gondolataimat meghallhatja. Hirtelen képek ugrottak fel fejemben: egy erdő képe, ahol Arisa farkasok között menekült, de csak egy-egy pillanatra éreztem meg jelenlétét.
- Ice Make: Claws! – kiáltottam fel, és a sziklafalhoz ugrottam. A kezemen kinőtt karmokkal szinte kilőttem a plafon irányába, ahol az egyetlen kijáratot láttam a barlangból. Másodperceken belül kint voltam, és mély lélegzetvétellel nyugtáztam az arcomba csapó, jeges fuvallatot. Nem volt vészes, még akkor sem lett volna belőle komoly bajom, mielőtt jégmágussá váltam volna a Hakobe hegyen: azóta pedig meg sem éreztem a hideget.
A lágyan szállingózó hó mindent beterített, amerre csak a szemem látott. A távolban sötét erdőt véltem felfedezni, és újfent bevillant Arisa jelenléte a fejembe. Habozás nélkül indultam el a fák felé. Arcomhoz emeltem a kezem, hogy néhány, szemembe hajló hajszálat söpörjek arrébb, de a mozdulat közepén megálltam. Az általában mélykék jégpengék most hideg, szürke színben pompáztak, ahogy felsőm is ugyanolyan színűvé vált. Egyedül bőröm színe maradt az eredeti.
Mi történhetett? Bekerültem a fekete-fehér képbe, és én is a része lettem volna? Megráztam magam. Először Arisát kellett megtalálnom, majd utána ráérek kitalálni, hogy mitől vált mindenem szürkévé. Attól még, hogy én bírom a hideget, Arisa hidegvérű. Ajkamba haraptam, és futni kezdtem a kígyó feltételezett helye felé.
- Ice Make! – lőttem el a mágiát újra. Talpam körül jég képződött, és pár másodperc múlva már egy hótalppal siklottam keresztül a havon.
Talán fél órán belül elértem a fákat. De valahogy furának tűntek, és érzékeim borzongani kezdtek a látványuktól: mintha megkövesedett nők emelték volna kezüket a magasba, és ujjaik megnőttek volna, így alkotva meg a fák ágait. Ruhájuk és hosszú hajuk formázta a vékony törzset, és a szél keresztülsüvített lombjuk között…
Lombok? Annyira volt időm, hogy a süvítés irányába forduljak. A sötét felhőkkel borított égbolt került szemem elé. Értetlenül néztem le magamra. Egy fekete lándzsa szegezett a földhöz a mellkasomon keresztül. Ahogy levegőt próbált venni, csak egy szörcsögő hang hagyta el a torkomat, és szinte azonnal vérben fuldokoltam.

***

Pánikszerűen ültem fel a kemény kőpadlón. Zihálni kezdtem, ahogy tüdőmhöz kaptam, de semmilyen sebet nem találtam magamon. A félhomályban újfent megcsapott az elmúlás szaga, és megértettem, hogy hol vagyok. Újra a kiindulóponton. De hogy éltem túl a támadást?
Nem éltem túl – ez volt az egyetlen logikus válasz, hacsak nem álmodtam az egészet. De egyvalami biztosított afelől, hogy nem álmodtam: a lábam, combig bezárólag koromfeketévé vált. Rég megtanultam, hogy az enyémnél sokkal erősebb és furcsább mágiák is léteznek a világon, így néhány dolgot úgy kellett elfogadnom, ahogy történtek. Valamilyen mágia lehetett talán? Óvatosabbnak kellett lennem. Ki tudja, mi történne, ha újra eltalálnának?
- Ice Make: Stairs. – szürke jéglépcsők nőttek ki a barlang padlójából, egyenesen a nyílás felé. Felsétálva azonnal feltűntek a hóban hagyott lábnyomok. Az apró lyukak benne nem hagytak kétséget: a nyomok az én cipőmből származtak.
Dühösen indultam újra útnak: dühöt éreztem magammal szemben, amiért egy ilyen egyszerű támadás le tudott győzni, és hogy emiatt időt is vesztettem.
Ahogy visszakerültem a lábnyomaimat követve, egy szürke tócsa ragadta meg figyelmem, ami nem is olyan régen az én halálom helyszínét övezte. De nem volt időm belefeledkezni: a süvítő hang újból feltámadt, én pedig hasra vetettem magam. Fejem fölött egy fekete lándzsa repült el, és épp a tócsa közepén fúródott be a hóba.
Ökölbe szorult kézzel pattantam fel, hogy végre szembe forduljak valamivel, ami ellen küzdeni tudok. A gyér bokrok közül egy éjfekete alak bukkant fel. Középmagas férfi lehetett egykor, de vonásait a fekete arcon már nem lehetett kivenni. Figyelmemet inkább a kezében tartott, hasonló színű pajzs kötötte le, valamint a szabad kezét beborító, koromfekete füstgomoly, amiből egy újabb lándzsa bontakozott ki.
Mély, gyűlölettel teli hörgés tört ki torkából, ahogy rám fordította tekintetét a lándzsáról. Az egyetlen fehér árnyalat, amit rajta láttam, az vakító, fehér szeme volt. Pajzsát maga elé tartva kezdett el rohamozni, jobbját újfent dobásra emelve. Szemem sarkából láttam, hogy egy hozzá megszólalásig hasonló lény sétált elő a bokrok közül – valamiért nem tudtam őket embernek nevezni. Az egyetlen különbség fegyverük volt: az utóbbi már kardot tartott kezében lándzsa helyett.
- Ice Make: Claws, Armor. – idéztem meg a szürke jeget kézfejemre. A karmok most a szokásosnál jóval hosszabbak és robosztusabbak voltak, hiszen harcolnom kellett velük.
Nem lassított le, ahogy számítottam rá, így teljes sebességgel csapódott belém a lándzsás fazon. A levegő kiszorult a tüdőmből, ahogy mellkasomnak ütődött a pajzs, de meg tudtam vetni a lábam, hogy hárítani tudjam a lándzsa szúrását, két karom közé szorítva a fegyvert. Az első ellenfél acsarkodó szája centikre volt a fejemtől, és a csikorgó fogak hangjára borsódzni kezdett a hátam.
- Ice Make: Stairs! – löktem el magam a pajzsról. Bármennyire egyszerű lett volna, nem tudtam bevinni a végső csapást, ki kellett térnem a szablya elől, amivel a második lény próbált levágni engem. Így csak karomba hasított égető fájdalom, ahogy a kard hegye végigszántotta, de a seb csak felületi volt. Egy pillantást kockáztattam meg felé, és láttam, hogy a kicsorduló, vörös vér egy pillanat alatt szürkévé változott. Tőlem néhány méterre egy jéglépcső emelkedett ki a földből, és arra vettem az irányt. Felrohantam az első hat fokon, egészen addig, amíg már biztos nem voltam benne, hogy a földről nem tudnak eltalálni semmilyen csapással. Hacsak nem akarják lebontani a lépcsőt, egyesével kell megküzdeniük velem.
Ahogy számítottam rá, a hozzám közelebbi lándzsás lépett először a lépcsőre, aki így nem tudta kihasználni távolsági fegyverét, ha a kardos küzdött volna velem.
- Ice Make: Panther! – beleszúrtam a karmok hegyét a kettőnk között levő lépcsőfokba, és egy párducot indítottam útjára. A macska megrázta magát, és felgyorsult azon a néhány lépésen, ami elválasztott minket egymástól. Hozzá méltó ügyességgel kerülte ki a pajzsot, és egy darabot harapott ki a fekete lábból. Artikulálatlan üvöltés hagyta el az ellenfelem torkát, és a jégszobor nyakába egy lándzsa fúródott, szilánkokra hasítva a lényemet. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ekkora erő van benne, és közelharcban akarok megküzdeni vele? De egyvalami nyugtatott meg: a lábából szabadon patakzó vér, ami minden másodperccel csak gyengítette a rémet, és csúszóssá tette az amúgy sem stabil lépcsőfokokat.
- Ice Make: Lance! – idéztem meg két újabb tárgyat. Nem volt nehéz dolgom: a hideg, a hó és a jég miatt a szokásosnál kevesebb energia kellett ahhoz, hogy harcolni tudjak, de a mágiák sora így is kezdett kifárasztani. A dárdák kilőttek a lény felé, és hegyük át is szúrta a hárításra emelt pajzsot, aminek így jóval megnőtt a súlya. Mielőtt reagálni tudott volna, a dárdák után ugrottam, és felbukkanó arcát végighasítottam pengéimmel. Gurgulázó hang tört elő szája maradékából, és egy utolsó szörcsögés kíséretében eldőlt. A mögötte álló alak pajzsán landoltam páros lábbal, a földre küldve a másodikat.
- Ice Make: Wolf. – a karmok még a levegőben formálódni kezdtek, és a lecsapó kardot két farkaspofa várta. Vicsorogva haraptak rá a pengére, és egy rántással kitéptem az ellenségem kezéből. Karja körül azonnal megjelent az előbb látott, fekete füst, de nem vártam meg, hogy újra fegyverhez jusson. Nyakát vettem célba mindkét farkasfejjel, amelyek éles fogaikkal azonnal feltépték torkát.
Kissé remegő lábakkal álltam fel a két test mellett. Holtan még kevésbé tudtam embereknek tekinteni őket, mint életükben, habár már akkor sem sikerült semmi emberit felfedezni bennük. Rengeteget kivett belőlem a harc, de nem volt időm megállni. Arisa veszélyben volt. Futva indultam tovább a fák között. Alig tehettem meg húsz lépést, mikor a földön találtam magam egy esés következtében. Meglepődve néztem le a gyökérre, ami kiállt a hóból. Ebben bukhattam fel? Hiszen ilyen mély hónak rég el kellett volna takarnia mindent.
Egy halk nyögéssel tudtam csak nyugtázni a nyakam köré tekeredő faágat. Kezeimet szintén vékony ágak fogták körbe, ahogy felemeltem, hogy letépjem azt a valamit a nyakamról, és néhány pillanat múlva már a levegőben találtam magam, szemben az egyik, nőnek látszó fával. Túlságosan is élethű szája kiáltásra nyílt, és lángcsóva tört elő a mélyből.
- Ice Make: … - nem volt időm már kipréselni magamból egy varázsigét, mielőtt arcom szenesre égett volna…

***


- … Armor! – üvöltöttem fel, ahogy újfent a barlangban találtam magam. Vastag jégsisak jelent meg a fejem körül, ami talán pár másodpercig kivédte volna a tüzet.
De az egyedüli társaságom, a madárember csontváza nem reagált sem a varázsigére, sem hirtelen mozdulataimra, ahogy kapkodva nyúltam arcomhoz és nyakamhoz. Néhány másodperc múlva semmi jelét nem éreztem sem égésnek, sem más sebnek, amit a fa okozott volna, és megnyugodva dőltem hátra. Egészen addig, amíg nem láttam meg, hogy másik lábam is fekete lett. Újfent meghaltam volna a tájon? Nem éreztem semmi fáradtságot magamon, sőt. Mintha csak egy pihentető alvás után ébredtem volna. Mintha minden ugyanolyan lett volna, mint amikor ideérkeztem.
A lépcsősor itt maradt, és felsiettem rajta, de most a csontváz ropogva, dülöngélve velem tartott. A testet mozgatni nem jelentett nagy nehézséget, és tudtam szükségem lesz rá, hogy ne fussak bele újra a fekete alakokba.
A harc helyszínétől néhány tíz méterre lelassítottam, és hallgatózni próbáltam. Pár perc múlva magam elé küldtem a testet. Kopogva sietett a vértócsa felé, és igen: egy lándzsa röppent felé, de ártalmatlanul repült keresztül bordái között. Akaratomnak engedelmeskedve az ellenkező irányba kezdett futni, mint amerre én akartam folytatni utam, maga után csalva a két Feketét. Farkasüvöltés hangzott fel éppen előttem. Eszembe jutottak a farkasok, amiket Arisa fejében láttam, és megkettőztem sebességemet.
Talán négyszáz méterre jártam tőlük, amikor éreztem, hogy összeesik a csontváz. Túl messze voltam ahhoz, hogy tovább irányítsam, de ennyi elég is volt. Most már csak a fákkal kellett vigyáznom, de a biztonság kedvéért megidéztem magam köré jégpáncélomat is, a kósza, repkedő lándzsák elleni védekezésképpen.
Arisa egyre ritkásabb jeleit követve futottam át az erdőn, és alig tudtam lefékezni a hirtelen felbukkanó perem szélén. Ötven méteres szakadék állt előttem egy lépésre.
Nem tudtam sokat gondolkozni azon, hogy hogy kéne lejutnom. Mielőtt megidéztem volna mászókarmomat, a jég ropogni kezdett, és darabokra tört alattam. Csúfos halál elé néztem.
- Ice Make: Wings. – Lapockáimnál a jég kitüremkedett, és nemsokára már kényelmes siklórepülésben ereszkedtem a hó felé, és volt időm madártávlatból körbenézni. A végtelen hómezőt a távolban egy szürke fenyőerdő terült el, de ami jobban aggasztott, az a fekete folt volt, ami veszélyesen gyorsan közeledett felém, sötét csíkot tarolva a fehér hóba.
Puhán, lábon landoltam, és a szárnyak visszahúzódtak eredeti helyükre, kiegészítve az addig hiányos páncélt. Felkészülten vártam az addigra megérkező ragadozót. Egy óriási, fekete farkas ügetett felém. Pontosan ugyanolyan árnyalatú feketében virított, mint az előző ellenfeleim – és most már a lábam is. Fehér szeme szinte világított a feketeségből, vékony csíkot húzva maga után minden mozdulatára. Hangos morgással közeledett felém. Elhúztam a számat. Ez is pusztán egy ellenfél volt, mint az előzőek.
- Ice Make: Bow. – bal kézfejemen kétoldalt egy íj szára jelent meg. Jobbommal kifeszítettem a nemlétező húrt, és összecsípett ujjaimban egy nyíl jelent meg, és azonnal ki is röppent a farkas irányába.
A farkas meglepő gyorsasággal tért ki a nyíl elől, és azonnal módosítottam is a támadáson.
- Ice Make: Arrows! – lőttem el egy sorozat jégszilánkot. Negyven szilánk terítette be a farkas környezetét, ami elől már esélye sem volt kitérni. Több jégdarab temette bele magát az oldalába, amitől panaszos üvöltés tört fel torkából. Ahogy elült a visszhang, válaszul egy tucat, hasonló vonítás hangzott fel, amire aggódva kaptam fel a fejem. Sietnem kellett, mielőtt ideért volna a többi.
- Ice Make: Arrow. – lőttem el egy új sorozatot, majd még egyet, remélve, hogy nem lesz ideje válaszolni a falkának halála előtt. De nem voltam elég gyors. Halála előtt még egy hosszú üvöltést hallatott, és egy pillanattal később hó kezdett el kavarogni körülöttem, mintha csak egy forgószél közepébe kerültem volna. Hunyorítva próbáltam átlátni a förgetegen, de visszahőköltem, ahogy egy farkas fekete pofája jelent meg a túloldalon. Bármerre fordultam, egy-egy újabb pofa bámult vissza rám, de úgy tűnt nem akarnak bejönni. Vagyis… Mintha vártak volna valamire.
Űzött vadnak éreztem magam, ahogy a falka türelmetlenül körözött a hófal másik oldalán. Nem tudtam menekülni – ők pedig nem akartam bejutni.
Hátam mögött halk fémcsörgés törte meg a morgások monotóniáját. Megpördülve láttam, hogy egy kard szúrta át a szélörvényt, és vágása nyomán a szél azonnal alábbhagyott, és az elszabaduló hópelyhek az arcomba vágtak.
- Fungus Spore: Purple Mist. – a hó alól egy satnya gomba nőtt ki, és néhány másodperc múlva már lila spórafelhőben fürödtem. Az első szippantásra éreztem, hogy előző fáradtságom elszáll, és olyan erő töltött el, amivel úgy éreztem, hogy szembe tudnék szállni az egész falkával.
De a kard tulajdonosa aggodalommal töltött el. Mintha csak egy néhány száz éves múmia sétált volna előttem, de nekromanta érzékeim azonnal elárulták, hogy még életben van a szikár férfi. Rozsdás láncinge és rongyai cafatokban lógtak rajta, és – ami a legfurcsább volt – bőre teljesen átlagos színűnek tűnt, ami abszolút kitűnt a szürke világból. Ez azt jelentette, hogy egy ugyanolyan ember volt, mint én, és aggódva megnyaltam a számat. Nem akartam ölni.
- Üdv. – szóltam felé, de nem válaszolt. Csak egy újabb lépést tett felém. Arcáról nem tudtam semmit leolvasni, hiszen azt kámzsa burkolta feketeségbe. Egy gondolat villant belém. A fekete lények idáig engem mindig megtámadtak. Ő vajon irányítani tudja a farkasokat? Egy pillanatra a falkára néztem, és meglepve láttam, hogy mintha tartanának tőlem. Egyvalami gyanús volt: hogy ha a férfi meghal, akkor a farkasok vacsorája én leszek.
- Ice Make: Sword, Wolf. – egyik kezemben egy kard jelent meg, ami a pontos mása volt az övének, a másikban pedig egy farkas kidolgozott feje. Fejemben tervek körvonalazódtak. Nem akartam harcolni, de ha választanom kellett, Arisa fontosabb volt. A felerősített fizikai erőmmel legalább egy-két ütésváltást túlélek vele, és meg tudom ítélni, hogy nyerhetek-e ellene.
Legrosszabb esetben a közeli jégfalba tudok vágni egy-két lándzsát, és tekintve, hogy már egy lépésre is méteres darabok törtek le tetejéről, nem lehetett nehéz dolog magunkra omlasztani az egészet. Jégmágiámmal pedig tudok magamnak egy lyukat nyitni a földbe, amiben túlélhetem a jégfal leomlását.
De egyelőre kivártam. Az alak nem tűnt fenyegetőnek, nyugodt léptekkel sétált felém, fegyverét nem emelte támadásra.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A kétszínűség átka   Vas. Dec. 02, 2018 8:39 am

A farkasok harcosa tovább sétál feléd, egészen addig amíg éppen csak kardcsapás távolon kívül van. Megveti a lábait, pajzsát maga elé emelve lendületet vesz, majd egy olyan farkaspofát idéző lökéshullámot indít meg feléd, ami üvöltve ér el. Hátra tántorodsz a lökéshullámtól, ami átszáguldott a testeden. Nem volt igazán erős, de bőven elég, hogy kizökkentsen egy heves harc közben. Persze a kellemetlen meglepetés inkább az, hogy mágikus jégből készült felszerelésed apró szilánkokra hullik szét. bizony, ez a pajzsból indított lökéshullám ha elkap akkor semlegesít minden mágiát. Amíg ezen csodálkozol az ellenségéessé vált "múmia" támad. Míves gladiusát szélsebes cifrasággal forgatja. profi. Veterán kardforgatóról beszélünk. Olyan mint egy érzéketlen gép. Elszenvedi a sérüléseket, de mit sem törődve velük, rendületlenül tovább rohamoz.
Ha pedig ez nem volna elég, akkor néhány pillanattal később egy kép jelenik meg a fejedben. A didergő társadról, amit egy magas szikla tetején megpillant egy óriási farkast, aki elől történetesen menekül. Olyan mértékben óriási, hogy legalább akkora, mint egy lakóház. Érdekesség, hogy ez a farkas nem fekete, csupán a bundája fakóbb, szükrébb mint annak lennie kellne.
Választhatsz, hogy megközdül az ismeretlen eredetű harcossal, vagy azonnal társad nyomába eredsz. Bárhogyan is döntesz annak lesznek következményei!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Rane Iceclaw
Elemi mágus
Elemi mágus
avatar

Hozzászólások száma : 364
Aye! Pont : 16
Join date : 2010. Oct. 08.
Age : 28

Karakter információ
Céh: Quatro Cerberus
Szint: 7
Jellem: Kaotikus semleges

TémanyitásTárgy: Re: A kétszínűség átka   Szer. Dec. 05, 2018 8:32 pm

A fickó nem reagált a mágikus fegyverekre, zavartalanul sétált felém tovább, egészen addig, amíg be nem ért volna a kard hatótávolságába. Felülbíráltam előző megfigyelésemet: a farkasok nem tartottak tőle, hanem tiszteletteljesen elhúzódtak előle, amikor átengedték maguk között, de azonnal vissza is zárták a kört, ahogy átért közöttük. Mintha elfogadták volna őt náluk erősebbnek.
De nem volt időm sokat gondolkodni. A múmia egy lépéssel előttem állt meg, és szinte meg sem törte lépései ritmusát, ahogy előrelendítette kezét, amelyben pajzsát tartotta. Levegő tépett a hajamba, és a pajzsból szél tört elő, mintha a múmia ütése hangrobbanást okozott volna. De ez nem csak fizikai erő volt: a szél farkas formáját öltötte fel, és harapást imitálva zúgott végig rajtam.
Hiába kaptam magam elé mindkét kezem, a lökéshullámtól hátratántorodtam egy lépést, de bennem semmi kárt nem tett. A kardban és a farkaspofában annál inkább: rémülten vettem észre, hogy felpörgetett erőm elszáll, és jégből készült felszerelésem szilánkokban hullott ki kezemből. Reflexszerűen kaptam az egyik nagyobb darab iránt, ami majdnem vesztemet okozta. Alig tudtam visszahúzni kezem a lecsapó gladius elől. Még így is felszisszentem, ahogy a borotvaéles penge végigsértette csuklómat. Fegyverét sajnos sokkal jobb formában tartotta, mint saját magát.
- Ice Make: Sword! - idéztem egy újabb jégkardot magam elé. Jégpor csapott fel, ahogy a két fegyver összecsapott, és karom beleremegett a hárításba. De a pengék azonnal elváltak egymástól, ahogy a múmia felmordulva forgatta meg a levegőben az elmosódó acélkardot.
Mint ahogy az óra ingája lengett jobbra-balra, úgy kellett az újabb és újabb támadásokat hárítanom. Egyre kevesebb helyem volt a mozgásra. Habár nem voltam rossz közelharcban, közel sem voltam a kámzsás szintjéhez. Csak az utolsó pillanatokban tudtam védekezni, és ha sikerült távolságot nyernem, a pajzs azonnal ugrott, hogy távolsági támadásaimat semlegesítse az újabb és újabb szélviharokkal.
A fejembe egy pillanatra fájdalom villant, és látomás vette át a láncingbe burkolt férfi alakját.
Fázni kezdtem. Dideregtem a hidegben, ami az előbb meg sem érintett. Fejem a hóban siklott, mély barázdát szántva a hómezőben. Fáradt voltam, de nem állhattam meg. Megkockáztattam egy pillantást hátrafelé. Nem állhattam meg: a farkas továbbra is üldözött. Épp egy sziklára ugrott fel a monstrum: nagyobb volt, mint bármelyik, amelyiket idáig láttam, és engem üldözött. Volt valami különös benne - mármint ehhez a világhoz képest különös: bundája fakóbb volt, mint a megszokott, de közel sem volt a feketéhez, amit minden más élőlényen láttam. Viselkedése azonban mindenben tükrözte őket. El innen, mielőtt újra meglátna...
~ Rane, hol vagy? - tolakodott be egy gondolat.
- Arisa! - kiáltottam fel, de hangom nem érte el a kígyót.
Összerezzentem, ahogy a látomás semmivé vált, és épp sikerült belekapnom a borotvaéles pengét tartó kézbe kardommal. Ez volt az első vágás, amit bevittem, de ellenfelemen nyomát sem láttam, hogy érzékelte volna a sebet. Én éreztem, hogy lassulok a vágásoktól, de a vízió Arisáról újult erővel töltött el. Rövidre kellett zárnom a harcot. Biztos voltam benne, hogy a farkasok utolértek volna, ha futni kezdek - így csak győzelemre törekedhettem.
A hegy méretű farkas azonban elbizonytalanított. Talán szükségem lesz rá, hogy segítsen a farkas elleni harcban, ha már ilyen jóban van velük - de hogy tudnám legyőzni? Túl erős volt hozzá, hogy egy az egy elleni harcban nyerjek ellene, a jégfal rá omlasztását pedig azért magára venné.
Ha közvetlen támadást indítok, egyszerűen elsöpri a pajzsával.
Egyszerű volt a tervem. Az Ice Make: Slide vagy Stairs használatával kibillenthetem lépés közben egyensúlyából, és rámarkolhatok a pajzsra, egy jégkockát idézhetnék bal karjára. Ha nem tudja mozgatni a karját, megúszom az újabb lökéshullámokat is, és talán tárgyalhatok is vele. A kardját pedig egy Ice Make: Armorral blokkolni tudom egy támadás erejéig.
Fejben jól hangzott a terv. De vajon sikerül is?

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Loki
Mesélő
Mesélő
avatar

Hozzászólások száma : 633
Aye! Pont : 23
Join date : 2010. Mar. 24.
Age : 27

TémanyitásTárgy: Re: A kétszínűség átka   Szomb. Dec. 15, 2018 10:21 am

A terved remekül működik, viszont van egy kis bökkenő. Nem tudsz beszélgetésbe elegyedni a múmiával, mert ő nem partner benne. Az oka egyszerű, szimplán nem tud beszélni, mintha soha nem is sajátította volna el a beszéd képességét. Mintha csak a farkasok egyikével próbálnál beszélgetésbe elegyedni. A múmia tovább próbálkozik szabadulni, mintha nem is értené a szavaidat. Ez után viszont baj történik. Pontosabban szólva bekövetkezik az, amit örömmel elkerültél volna. A fakrakosk akik eddig kört álltak, most febőszülten neked rontanak. Az első hullámmal talán még boldogulsz is, de aztán túl sokan lesznek és végül letepernek és szépen feltépik a torkodat, úgy ahogyan azt kell.

A már megszokott helyen térsz magadhoz a megszokott körülmények között, de immáron a teljes bal karod is koromfeketévé vált. Sokat nem tudsz elmélkedni, mert egy újabb "látomás" jön, amiben kisbarátod egy romos torony irányába menekül. Mögötte ott a hatalmas farkas, ami kényelmesen, mérhetetlen türelemmel üldözi őt. Keresztül cikáznak a torony előtt elterülő romok között, amik valaha talán lakóházak lehettek. Majd Arisa bemenekül a romos toronyba, ami vélhetően menedéket nyújt a hatalmas farkas elől. Már éppen megnyugodhatna, amikor a torony egyik fentebbi emeletén a padlódeszkák nehézkes, súlyos léptek alatt felnyikordulnak. Itt pedig a látomás megszakad.
Nem vagy egyszerű helyzetben. Idegen vidéken vagy, ahol valammiféle mágia (?) ocsmány játékot űz veled, és minden ami él (vagy inkább mozog) meg akar téged/titeket ölni. Cimbikéd pedig kiemelt életveszélyben lehet?!
Kérdés, hogy most mihez kezdel az újjonnan gyűjtött információ áradat tudatában.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: A kétszínűség átka   

Vissza az elejére Go down
 
A kétszínűség átka
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Fiore Királyság :: Máshol...-
Ugrás: