Jég Korszak

"Egy teljes falu, porig égve. Összedőlt, lángban álló házak, a fák lobjai magasan égnek, a hamu beterít mindent és mindenkit. Az ég vérvörös, a lángoktól, és a mérhetetlen vértől. Holtestek, vér, és halál mindenhol. A szag szinte elviselhetetlen. Az égett emberi hús, és vér bűze a gyomromig hatol, egy pillanatra megtántorodok, nem visz a lábam előre. Egy hangot sem hallani, már nem sikoltozik senki, csak a halál végtelen csendje feszül a tájon. Végül nagyot nyelek, erőt veszek magamon, hogy megkeressem. Meg kell találnom őt, hogy elvigyem, hogy ne más találja meg. Nem derülhet ez ki. Bentebb merészkedem a romok között. Néhol, még erős tűz ég egy - egy házban, ahol már lecsendesedett parázs izzik. Érzem, ahogy a kosz megtelepszik az arcomon, a por, és hamu elborít. Rengeteg az áldozat. Kettévágott emberek hevernek a földön, néhol gyerekek és nők is, mások jégbe fagyva meredten bámulnak előre. Egy utcán szétcafatolt emberi részek hevernek, pár sarokkal arrébb egy összeomlott ház alól pár kéz, és láb nyúl ki, de senki nem kiált segítségért. Nem is lenne érdemes túlélő után keresni, egyértelmű, hogy mindenki meghalt… Még haladok előre pár utcát, és ott megtalálom őt. Háttal áll nekem. Ruháján megült a piszok, de nem esett baja. Nem látok rajta sérülést, csak a keze véres… de nem hiszem, hogy a saját vére. Aztán hirtelen félelem lesz úrrá rajtam. Vajon magánál van, vagy ha közelebb megyek én is úgy végzem, ahogy az itt lévők? Mihez kezdjek, ha rám támad? Nem bánthatom, nem is lennék rá képes, de ő igen. Könnyű szerrel megölne, ahogy itt mindenki mást is. Végül nem érdekel a veszély, oda sétálok hozzá. Pár méterre megállok, majd bizonytalanul megszólítom.
- Anoya? – kérdezem reménykedve, hogyha megfordul, még őt fogom látni, és nem egy… szörnyet… Amint meghallja a hangom, kissé összerándul, mint aki megijedt. Még pár pillanatig előre néz, aztán lassan megfordul. Arcára széles mosoly húzódik. Nem vicsorít, csak mosolyog, mintha ez lenen élete legjobb napja.
- Nem csalódtam benned Tsubame… tudtam, hogy utánam jössz. Boldog vagyok. Mérhetetlenül boldog.
- Hát önmagad vagy. – könnyebbülök meg, egy sóhajtás kíséretében.
- Hogy ne ennék? Most vagyok csak igazán önmagam, drágám. Most igazán én lehetek. Már nem számít semmi, csak, hogy önmagamat adjam.
~Drágám? Sosem szólított drágámnak…
- Ez… ez a te…ezt tetted? – kérdezem dadogva.
- Persze. Megérdemelték. Egyikőjük rám támadt. Pusztulniuk kellett. – magyarázza.
- Egy ember rád támad, és lemészárolsz százat? Ezt mégis hogy... – ám ekkor hirtelen előttem terem, és megragadja a torkom. Nem szorítja, de hatozottan tartja, éles körmei a húsomba nyomódnak.
- Akkor tisztázzunk valamit, kedvesem. Vagy követsz, ahogy mindig is hangoztattad. Tűzön-vízen át, bármit is teszek, te az oldalamon állsz, és teszed, amit mondok, vagy csatlakozhatsz a többiek víg társaságához. – mutat a halottakra. Nagyot nyelek, de nem a félelem vezérli a válaszom, hiszen elhatároztam, hogy mellette leszek, de most csak egy célom van, hogy visszahozzam az igazi Anoyát.
- Melletted leszek, bármi áron, de kitartok melletted, jöjjön akármi. – ígérem. Anoya lassan elenged.
- Helyes. Akkor kövess, itt az ideje új alattvalók után nézni. Elérkezett, hogy a Jégkirálynő megkezdje az uralkodását. – jelenti ki.
- Yes, my Lady! – térdelek a földre, és meghajlok előtte. Ha ez az egyetlen módja, hogy minden mocskon, és milliónyi ember vérén áttrappolva kövessem őt, és így újra rá nem talál a fényre… akkor azt fogom tenni. – van valami terved, Úrnőm? – kérdezem tisztelettudóan. Legjobbnak látom őt mostantól így szólítani.
- Hát hogyne. A célunk, Hoarfrost Village..."








Helyszín: Hoarfrost Village, kanyon bejárat

Hoarfrost Village felé veszed az irányt. De vajon miért pont ezt a települést választottad? Talán mert egy hajdani fjord területére épült a falu és bár jelentős terület mellette síkság, de körbe hegység veszi körül és csak egyetlen egy szoroson keresztül lehet megközelíteni? Esetleg mert egyszer már lerombolta egy démon a falut, amit azóta keserves munka arán tudtak újjáépíteni? Vagy valami más, személyes indok miatt? Ki tudja...
Valahogy eljutsz a kanyonhoz és ott állsz a terület egyetlen bejáratánál, egy 4 méter széles szorosnál. Lenézve pedig látod magad előtt a települést. Mihez kezdesz most?

Kaland besorolása: B-osztályú

Mindenki tudni fog róla. Oh, bizony. Megtetszett ez a név. Jég Királynő. Olyan gyűlölettel ejtette ki ezt a két szót, ezt a gúnynevet, hogy egyszerre meg is tetszett. Igen, gyűlölettel vegyes félelemmel fogják súgni egész Fioréban a Jég Királynő nevet. Ám mindent kicsiben kell elkezdeni. Hoarfrost Village pont megfelel ennek. Méretre, elhelyezkedésre, még a létszáma is tökéletes. Itt lesz első székhelyem. Azonban türelemmel kell hozzáállnom ehhez. Nem ronthatok rájuk, túl hirtelen történne minden. Ezeknek az embereknek a szívéig kell hatolnom és ott kell elültetnem a rettegés magvát. Ezúttal nem gyilkolni jöttem, hanem uralkodni az élők felett, hogy aztán elterjedjen a királyságban ki is vagyok. A hang elhallgatott… Azóta az este óta nem halom, de már nincs is szükségem a híztatására, nélküle is ezt érzem. Minden amit tervezek az én akaratom. A vérengzés emléke se rendít meg, önvédelem volt, és ezzel le is tudtam a lelkiismereti kérdést. Amúgy is, ki kérhetne számon? Tsubame mellém állt, nem fog visszafogni, ha áruláson kapom, végzek vele. Bárki is jönne megállítani, már nincs visszaút.

A bejárat előtt állok, minden készen áll a hódításhoz, mert hát nekem senki sem tud ellenállni. Északi falu lévén hóval borított a táj. Jeges szél tép az arcomba, ám ez számomra az ideális éghajlat. Ilyenkor lehetek a legerősebb.

Köpennyel takarom az arcom, mintha csak egyszerű utazó volnék, és elindulok az igen csak szűk szorosban. Tsubame az égből figyeli az utat. Őrökre, vagy útonállókra számítok, bár ki tudja. Talán úgy vannak vele, ugyan ki merészkedne el ilyen messze északra, hogy egy jeges isten háta mögötti kis faluban múlassa az idejét. Meg fognak lepődni, ugyanis én pontosan ebben lelem majd a legnagyobb örömömet!

Egy széles ösvény vezet le a városba. Olyan széles, amin egy szekér is kényelmesen elfér és mellette még kísérő emberek. Az úton látszik is, hogy szekér nem egyszer járt már erre. Az út enyhe lejtésű, csupán pár fokos, és sűrűn kanyarog, de vegetáció mentes, csak havat látsz mindenütt. Lent természetesen ott a falu, Hoarfrost. Nagyjából 3000 fő lakja. Férfiak, nők, idősek és gyermekek. A falu takaros kis faházakból áll, földutakkal, amit több helyen jég, illetve hó is borít. A központ egyedül, ami kőutakkal tarkított, illetve ott áll a polgármesteri hivatal, ami látszik, hogy újabb építésű. Talán épp Deliora támadása után húztak újra a falu költségvetéséből. Nem messze a hivataltól ott áll a falu temploma is, aminek a tornya kimagaslik a faluból. Igazából még a szorostól is lehetett látni. Látszik, hogy a templom körül hajdanán valamilyen fa kerítés lehetett, még mindig ott állnak a romjai. Körülbelül fél méter magasan, helyenként karók állnak ki belőle. Hajdanán több méter magasak lehettek. Rejtély vajon miért kellett egy templom köré több méter magas barikád. Ugyancsak a központban még áll egy fogadó, illetve kicsit kintebb egy kocsma is, ahol csak inni lehet, megszállni nem.  
Mivel kevés ember él itt, rögtön látják rajtad, hogy idegen vagy. Nem sokan vannak az utcán, de több ablakból is láthatod, hogy figyelnek, főleg az idősebb polgárok.
Bár a külső részeken tényleg alig vannak emberek, addig a központban már nagyobb a nyüzsgés.
Merre mész, mit csinálsz?

Lesétálva az ösvényen végül leérek a faluba. Békés, csendes hely, kedves arcokkal, akik egyszerűen szeretnék élni a mindennapjaikat. Láthatóan mindenki teszi a dolgát, senki nem csavarog, serényen dolgoznak. Talán csak a kocsma körül más a légkör. Még messze az este, de már vannak páran, akik nem szomjasak. Tsubame a kocsma cégérére reppent, onnan kémlel, szorgalmasan figyel. Már akkor is éreztem a furcsálló tekintetek hadát, amikor szinte át se léptem a falu határt. Ez egy összetartó kis közösség itt szinte mindenki ismeri a másikat. Bár úgy gondoltam nem vagyok feltűnő, mégis azonnal rám szegeződött szinte minden szempár, akár csak kíváncsi, akár rosszalló. Az ilyen fajta közösségek nehezen fogadnak be idegent, a bizalomról nem is beszélve.
Úgy döntök, a kocsmában iszom valamit. Bár a múltkor se sült el túl jól, hogy italozó férfiak társaságában akartam múlatni az időt, most teljességgel tudatomnál voltam, így vérengzésről szó sem eshet. Hallgatni akartam a beszélgetéseiket, az itt élők pletykáit, és erre ez a hely tökéletesnek látszott.
Mikor belépek a kocsmába azonnal megüt az átható alkohol szag, ami teljesen körülölelt mindent, és az is fokozta a hatását, hogy bent a kinti hideghez képest alaposan befűtöttek. A kocsmáros asszonyon és kiszolgáló leányokon kívül csak férfiakat láttam.Nem voltak sokan, még valóban korán volt a nagy esti dinom-dánomhoz. Szemeik mint égő nyílvessző csapódtak rám. Nem vizsgáltam meg őket tüzetesen, de futólag láttam mindenfélét, robusztusat, véznát, időset, ifjat. Nem láttam pontosan, hogyan is néztek rám, de úgy éreztem magam, mint friss hús a mészárszéken. Nem ijedtem meg, de szerettem volna jó benyomást kelteni, ezért levettem a csuklyámat és lágyan elmosolyodtam, bent, meg mintha megállt volna az idő. Megfagyott a fülledt levegő. Nem akartam bajt, vagy balhét, ezért azonnal odamentem a pulthoz remélve, hogy a kocsmáros asszony szívesen fogad és talán jelzi a vendégeinek, hogy hagyjanak békében.

Így is történt. Az asszony azonnal leteremti őket, hogy inkább a poharukat vizslassák, ne az új vendéget, aki még talán fizet is, velük ellenben. Aztán visszafordul feléd. Kedvesen megkérdezi mit kérsz, éhes vagy-e? A szakácsuk nagyon jól főz a véleménye szerint és bármit el tud készíteni az itteni alapanyagokból. Elég anyáskodó alak.
Közben el kell mennie kivinni a rendeléseket. 10 korsó sört fog két kézbe és járja körbe a helységet lepakolva az asztalokra. Igen jó erőben van a hölgy. Eközben elcsíphetsz beszélgetéseket. Egyik oldalról egy férfi arról beszél, hogy ő a fiával már elkezdett gyakorolni a közelgő téli favágó hagyományra. Ott válik majd valaki igazi férfivá. 5 napig a hegyek között az erdőben. Beszélgető partnerei kinevetik, hogy hova készül, hisz még az vagy fél év, mire menniük kell.
Máshonnan csak épphogy elcsíphetsz egy suttogó beszélgetést, ahol azt találgatják te ki lehetsz és honnan jöttél. Néha csak épphogy feléd pillantanak aztán gyorsan valahova máshova néznek, mintha ott valami roppant fontos dolgot vettek volna észre, amit alaposan meg kell figyelni.
Ahogy körbe járt a kocsmáros asszony és elfogytak a kezéből a korsók visszalép a pulthoz melléd. Érdeklődik mi szél hozott téged ebbe a távoli kis faluba.

- Ejnye ti semmirekellők, nézegessétek csak tovább a korsó alját, és ne bámuljátok szegény párát, még megijed! - kiált a pultos asszonyság, aki eléggé robusztus. Ha hosszú vörös haja nem érne egészen telt kebléig, azt hinném férfi, izmos testalkatáról. Hangja is olyan, mint egy hadvezéré, tiszteletre méltó, parancsoló. Nem tűnik nagyon idősnek, talán a negyvenes éveiben járhat, egyszerűen megfiatalodik, amikor mosolyog. - ne legyen miattuk ideges, csak hát eldugott kis falu vagyunk, na meg aztán nem minden nap látni erre ilyen csinos vándort. - kacsint rám. Zavartan mosolygok. Felveszem a szerepem. Idegesen összekulcsolom az ujjaim és összehúzom magam, mintha el akarnék zárkózni. - no, mit adhatok kis szívem? Majdhogynem ebéd idő van, ha éhes , itt finomat ehetsz, persze a helyi különlegességekből. -kuncog. - vagy netán csak szomjas vagy? - kérdi hatalmas mosollyal.
- Valami meleg...talán egy forró leves az igazán jól esne. - hangom akár a bársony, nem halk, nem hangos, kifinomult eleganciával ejtem a szavakat. Arcomról igazi hála tükröződik. Az asszony azonnal hátra szalad és leadja a rendelést.
- Hamarosan elkészül, addig egy forró teát? Biztosan át hűltél. Errefelé az, aki nincs hozzászokva hamar megsínyli az időjárást. - meséli.
- Nem erről van szó.- mondom, de félbeszakítanak.
- Gizelle! Még egy kört! - lengeti meg a korsóját egy alak, akivel egy kisebb csoport üldögél, beszélgetnek. Gizelle a kocsmárosasszony sóhajt, majd gyorsan kitölti az italokat és egyszerre megindul velük. Ismét lenyűgöz milyen erős. Miközben kiszolgálja az embereket fülelek.
- Fel kell készítenem Desmundot, nem akarom, hogy bármi baja essen. Bízom benne, de akkor is gyerek még, nem akarom, hogy bármilyen dolog megrémissze, azt akarom, hogy higgadt legyen minden helyzetben. - magyarázza egy férfi a társainak egy másik asztalnál.
- Ugyan hol van az még, Patrick! A Fiú pedig ügyes, nem hiszem, hogy ennyitől baja lenne. Számtalanszor láttam veled az erdőben, amikor fát vágtatok. Erős bátor, és ez csak öt nap, kutya baja sem lesz.
- De tél lesz, Jim, ennél ötször hidegebb. Francért kell ezt télen tartani... - morog a férfi.
- Nem is lenne favágók kihívása, ha nem akkor lenne. Nem óvhatod mindig mindentől, hogy válik belőle így rendes férfi? - paskolja meg barátja hátát. Szóval valami favágók bajnoksága, vagy hagyományőrzés...érdekes, mikor tovább nézelődöm, még mindig látom a rám tapadó tekinteteket, de amikor arra nézek azonnal másfelé kapják a szemüket. Nem zavar, had nézzenek, úgyis én leszek innentől a legfontosabb itt, szokjanak hozzá... Gondolataimból Gizelle ránt vissza újabb kérdéseivel.
- Szóval honnan jött kedvesem, talán ezt kezdte el előbb mesélni. - kérdi. Bár erről egy szót sem kezdtem el mondani, de sebaj.
- Tudja, ez egy hosszú és szomorú történet, nem untatnám vele.
- Ugyan kedveském, végre nem csak azt hallhatnám, hogy ki mennyi füstölt pontyot tudt kifilézni egy perc alatt... kérem! - mondja, majd le is teszi elém a nagy tál gőzölgő levest. A tányérba bámulok. Látom a tükörképem, és tudom, hogy hazugságok hosszú hadára készülök ebben a pillanatban. És ez egyáltalán nem rémiszt meg...
- Nos, a falu ahol éltem, innen nagyon messze délre, féli a mágusokat. Nehezen fogadják el, ha valaki mágiát használ, így nagyon nehéz gyerekkorom volt. Amikor felnőttem... - megakadok, szünetet tartok, fokozni akarom benne megrendülést. - félni kezdtek tőlem. Kilógtam közülük, ezért bántani kezdtek, mind a gyerekek, mind a felnőttek válogatás nélkül...
- A szülei? - kérdi letaglózva.
- Egyikük sem volt mágus...nem értették én hogyan lehettem az. Apám azt hitte valami gonosz szellem, vagy netán démontól lehet, ezért egyszer csak, amikor nagy volt már a családon a nyomás miattam, amikor már őket is gyűlölni kezdték...kiadott nekik. Azt állították meg akarnak tisztítani, hogy ettől nekem jobb lesz. És akkor... - ismét megállok, látom, hogy Gizelle szeme egyre nagyobb lesz a csodálkozástól, mintha soha nem hallott volna ilyesfajta kegyetlenséget. Lassan leült a pult mögötti székre, velem szembe. - a falusiak lekötöztek... aztán elkezdtek verni... Amikor már majdnem elsötétült volna minden, a mágiám magától a felszínre tört és...
- És... - leheli Gizelle, várva a történet végét, látok magam meleltt egy lerakott poharat, aminek az alján még van egy kis ital. Óvatosan hozzá érek és a folyadék lassan megfagy benne. Gizelle felpattant a székről és hátrált.
- Sajnálom, nem akartam megijeszteni. Kérem ne féljen tőlem! - könyörögtem. Gielle egy ideig remegő tekintettel vizslatott, aztán a pultba kellett kapaszkodnia. - én senkit nem akartam bántani, szerettem volna ha elfogadnak, akkor nem bántanék senkit! Kérem... itt, azt gondoltam egy ilyen helyen, még hasznukra is lehetek. Nem csak jeget tudok teremteni, de el is tudom tüntetni. Meg tudom önöket védeni, ha bárki fenyegetné a falut. - kicsit hangosabb lettem, s még az eddiginél is több tekintetet éreztem a hátamba, mintha többen lettünk volna a teremben, mintha az emberek bejöttek volna az utcáról...Nézésem kétségbeesett volt, könyörgő, mint egy elárvult gyereké...Gizelle tekintetében pedig mintha egy féltő anya szomorúságát láttam volna...

Gizelle elmondja, hogy bár egy kis falu Hoarfrost, elég sok baj szokott itt lenni és nem egyszer kellett már egy varázsló céh segítségéhez folyamodni. Mióta Deliora elpusztította a falut és újjáépítették elég sokszor érték őket démon támadások. Hívtak is mágus segítséget, akik felszámolták, de teljesen megszüntetni nem tudták. Azóta is előszokott fordulni, igaz csak ritkábban. Évekkel korábban a városi templomban is egy démon tanyázott, aki magával a pappal, Morten atyával cinkolt össze. Ezt a nevet hallva páran köpnek is egyet. Miatta volt korábban elbarikádozva a templom. Elbontották már, de az alja még ott hever. Ebben az esetben is mágusok segítettek, bár akkor nem hívták őket, puszta szerencse, hogy erre jártak. Még korábban az időjárás bolondult meg és akkor is varázslók segítettek a helyzeten.
Gizelle jobbnak látja ezügyben a polgármesterhez fordulni, Trevorhoz. Felajánlja, hogy elkísér hozzá, addig pedig majd a szakács, aki mellesleg a férje, majd tartja a frontot.

Egy pár pillanattal később Gizelle meglepett arca ellágyul ugyan, de inkább komor lesz, mintsem kedves.
- Nem te vagy az első mágus, aki megfordult itt, kedvesem.- kezdi, hangja furcsa mód elmélyül.- Volt egy nagy démon... Deliora mindent elpusztított, de a mágusok segítettek helyreállítani a a falut. Azonban, még most is van, hogy felbukkannak itt nem kívánatos lények. Meggyűlt velük a bajunk sokszor. Egyszer, nem is olyan rég a templomunk papja, Morten állt össze egy ilyennel. - meséli, mire a bent ülő férfiak többsége maga mellé köp egyet, míg mások dühödten az asztalra vagy falba csapnak. Ez nyilván elég nagy érvágás lehetett az itt élőknek. - Miatta volt korábban elbarikádozva a templom. Elbontották már, de az alja még ott hever. Aztán egyszer az időjárás bolondult meg, akkor is mágusok segítettek. Egy szó mint száz, nem volt még bajunk abból, hogy egy mágus ide vetődött volna, akár hívtuk, akár nem. De én ez ügyben nem ítélkezhetem feletted, és nem tudom kijelenteni, hogy itt van a helyed avagy sem. Nem tudom szívesen látunk- e. Ez egy eléggé elszeparált közösség, mindenki ismeri a másikat, de az, hogy elmerted ezt mondani, mindenképp nagy bátorságra vall, és hogy mindenképp el akarod nyerni a bizalmunkat. Elkísérhetlek a polgármesterünkhöz, Trevorhoz. Ő az, aki ilyen ügyekben eljárhat. Ő tudni fogja, hogyan legyen, hogy a helyes. - mondja.
- Há...hálásan köszönöm. - hajtom el a fejem alázatosan. Belül persze azért elégedett mosolyt érzek, minden úgy alakul, ahogy terveztem. A kiközösített, elárvult ártatlan lány, aki segítségért könyörög... tökéletes első benyomás...
- Chris, addig figyelj oda erre csürhére! - kiáltja a konyha felé, mire egy világos hajú férfi elődugja szakállas, kerek arcát.
- Hogyne drágám, menj csak segíts a kisasszonynak! - kiáltja.
- Gyere velem, kedveském! - mondja, közben még egy meleg pulóvert is a hátamra terít.

Átsétáltok hát a falu központjába. Errefelé már kövezett utak vannak a földes helyett. A központi tér előtt ott áll a falu egyetlen kőépülete (nyilván a templomon kívül). Kisváros, de azért polgármesteri hivatala van, még ha nem is túl nagy, csupán 2 szintes. Az alsó szinten vannak az irodák. Rögtön az ajtónyitás után egy asztal mögött egy titkárnő fogad titeket. Először nem akar beengedni a polgármesterhez, mondván, hogy sok munkája van, de Gizelle elég rámenős tud lenni, így végül beadja a kulcsot. Tovább juttok a polgármester irodájához. A kopogás után egy erélyes hang szól ki, hogy szabad. Egy kedélyes, bajuszos férfi van előttetek. Az ötvenes évei közepén jár, de azért még fiatalosabb kisugárzása van. Épp az íróasztala előtt áll a szoba közepén és papírlapokat tart a kezében. Látszólag járkálva olvashatta őket, mielőtt még jöttetek.
- Mit tehetek érted, Gizelle? Ki a vendéged?

Lassan vágunk át a csúszós, hófödte utakon. Már majdnem megkérdezem, hogy miért nem takarítják, de biztos voltam benne, hogy feleslegesnek tartják, két perc múlva, úgyis minden ugyanúgy néz ki. Szorosan követem Gizelle-t, aki egyensúlyozva lépked a még csúszósabb, most már kő úton, egészen a polgármesteri hivatalig. A templom mellett a másik kő épület a faluban, kis két szintes négyzet alapú építmény. Gizelle kinyitja a vaskos fa ajtót és bentebb tessékel. Odabent fényárban úszik minden és kellemes, nem fullasztó meleg csap meg. A hátamra tekert pulóvert azonnal le is vetem magamról. Gizelle célirányosan halad előre egy belső szobába, ahol egy fa pult mögött egy szőke, kék szemű hölgy ül. Idősebb nálam, de nem olyan öreg, mint Gizelle.
- Ana, kedves! - köszönti, nyilvánvaló, hogy őt is ismeri, mint mindenki mást.
- Nahát Gizelle, de régen jártál nálunk! Miben segíthetek, nincs valami baj a fogadóval?- kérdi aggódóan.
- Ah, dehogy, fut a szekér szépen. - legyint. - ez a kisasszonyka itt, szeretne beszélni a polgármester úrral, ha szabadna. Nem zavarna sokáig. - mesél Gizelle, mire a nő végig mér tetőtől talpig és elhúzza a száját.
- Sajnálom,de a polgármester úr roppant elfoglalt, főleg a favágó hagyomány közeledtével. De adhatok egy időpontot későbbre esetleg.
- Ja ne butáskodj már Ana, ez nem a város... - morog Gizelle, mire karon ragad és jobbra elsietünk a polgármester irodájához.
- De hát Gizelle! - kiált, de nem jön utánunk, mi meg nem foglalkozunk vele. Gizelle erélyesen bekopog. Pár másodperc elteltével érkezik csak válasz.
- Szabad! - jön bentről egy öblös, mély, férfihang, mire Gizelle magabiztosan benyit, a szépen faragott fa ajtón. Mikor belépünk, egy Gizellel egy magas, kissé pocakos, bajuszos, de fiatalos út fogad minket. Kedvesség csillog a szemében, ránk mosolyog. Pedig azt hittem morcos lesz. Láthatóan megzavartuk, mivel sok papírt tartott a kezében és az íróasztala előtt áll, talán híreket olvasott...
- Mit tehetek érted, Gizelle? Ki a vendéged? - kérdezte kedélyesen és ő is végigmért, de szeméből inkább csak kíváncsiság árad. Gizelle hta mögött maradok lehorgasztott fejjel, megvárom, míg Gizelle maga elé ráncigál, mint egy gyereket, aki vallomást akar tenni.
- Elnézést a zavarásért Trevor, ez a kisasszonyka itt... - terel maga elé. - messziről jött, hogy menedékre leljen itt nálunk. Mágus, méghozzá nem is akármilyen.
- Nocsak. - simít végig dús arcszőrzetén elgondolkodva. - és miért pont egy ilyen Isten háta mögötti faluban, ahol a nem hozzászokottakat megeszi az Isten hidege? - kérdi, mire Gizelle elvigyorodik. Lassan a férfire nézek.
- A nevem Elesa White, jégmágus vagyok. - hajolok meg, majd aprócska hópelyhet formálok a jobb kezemmel. A polgármesternek tágabbra nyílnak a szemei.
- Oh, nocsak...Akkor önnek igazán áldásos ez a környezet, nem de bár? - kérdi.
- Megfelelő lenen egy békés élethez, igen. - bólintok. - de tudnia kell, hogy a múltam...igencsak sötét... - kezdek újra bele. - sokaknak esett baja az erőmtől, de akkoriban még nem tudtam kontrollálni. Mostanra viszont a mestere vagyok. - magyarázom.- a polgármester úr arca kissé elkomorul, de továbbra is érdeklődően néz rám.
- Szóval... amolyan menekülthöz van szerencsénk? Netán...üldözi valaki, esetleg a törvény? - kérdi. Mintha utalna valamire, de nem tudom pontosan megállapítani, mire is gondol.
- Nincs, aki üldözne, csupán úgy gondolom ezen a helyen, ilyen körülmények között kevesebbet árthatok az embereknek, talán itt végre békére lelek. - magyarázom, és a lehető legártatlanabb arcomat mutatom felé.

- Nos kis közösségünk természetesen szívesen fogad be bárkit - mondja kedvesen a polgármester mosollyal az arcán, de aztán kissé elkomorodik.
- Mindazonáltal a békéjét nem tudom garantálni. Sokan a faluban úgy tartja, hogy átok ül rajtunk, mióta... Deliora, a démon... - suttogja a nevet, mintha már a kiejtésétől is félne, nehogy bajt hozzon a fejére - lerombolta a falut. Azóta számos fura eset történt. Sokszor kellett mágusok segítségéhez fordulnunk. És attól tartok ilyen esetek még elő fognak fordulni a jövőben. Persze a lakosoknak ezt nem kell tudniuk, eleget spekulálnak ők így is - nézett Gizell-re, majd vissza rád - Viszont, ha így is itt akar maradni, az Ön döntése, de előre szeretném leszögezni, hogy nincs lehetőségünk jótékonykodni. Valahogy hozzá kell járulnia a falu működéséhez, mint mindenki másnak.
Nyilván most valamit mondanod kéne, hogy mivel tudsz hozzájárulni a faluhoz. Valahogy a mágiáddal? Esetleg valami teljesen hétköznapi munkával, amihez értesz. Netán valami teljesen más ötleted van. Hajrá.

- Nos kis közösségünk természetesen szívesen fogad be bárkit - kezdi kedves mosollyal, aztán kissé hivatalosra vált.
- Mindazonáltal a békéjét nem tudom garantálni. Sokan a faluban úgy tartja, hogy átok ül rajtunk, mióta... Deliora, a démon... - suttogja a nevet, mintha csak babonából ki se merné ejteni - lerombolta a falut. Azóta számos fura eset történt. Sokszor kellett mágusok segítségéhez fordulnunk. És attól tartok ilyen esetek még elő fognak fordulni a jövőben. Persze a lakosoknak ezt nem kell tudniuk, eleget spekulálnak ők így is. Viszont, ha így is itt akar maradni, az Ön döntése, de előre szeretném leszögezni, hogy nincs lehetőségünk jótékonykodni. Valahogy hozzá kell járulnia a falu működéséhez, mint mindenki másnak.- jelenti ki.
- Ez csak természetes. - bólintok. - igazából számos, hasznos felhasználási lehetősége van a varázserőmnek. Segíthetek fa vágásban, eltakaríthatom a havat vagy a nem kívánatos jeget. Védelmet adó jégfalat emelhetek. De ha nem a varázserőmet kívánják felhasználni, bármilyen egyszerű munkát el tudok vállalni, bár jó magam inkább mágus és harcos volnék. - jelentem ki.
- Hmmm. - esik gondolkodóba és ismét végigsimít vastag, jól ápolt bajszán és szakállán. - a favágói munkába semmiképp sem szeretném beállítani, az bizony férfi munka bárhonnan is nézzük, úgy értem ez hagyomány, nem sérthetünk meg senki mesterembert. - magyarázza.
- Hogyne. - bólintok türelmesen. Remélem azért ma még kitalálja mi legyen, kezdem unni...
- Talán elsőre Gizelle el tudna látni feladattal. Aztán holnap még megvitatom ezt a falu magasabb rangú embereivel mit gondolnak. Ez így megfelel? Gizelle?
- Nekem teljesen. Úgyis mindig elkél egy két plusz kéz a fogadóba.
- Szálláskérdésében érdeklődjetek Mortimernél, bár egy ilyen kedves, fiatal hölgyet biztosan nem hagy cserben. - mosolyodott el. - és most ha megbocsájtotok, még sok a tennivalóm. Folytassuk holnap, rendben? - kérdi. Kezdésnek megfelel.
- Hogyne. Köszönöm szépen a jólelkűségét! - hajolok meg.
- Köszönjük, Trevor, további jó munkát!- mondja, majd kisétálunk az irodából el egyenesen Ana orra előtt, aki rosszallóan méreget, mire én egy műmosollyal nyugtázom, hogy ez most nem jött össze neki.
- Bemutatlak Mortimernek - jelenti ki Gizelle - kissé különc, de nagyon jószívű, ha a szívébe zár, mindent megtenne érted. - meséli. Ezt jó hallani, hiszen csak olyan emberekre lesz majd szükségem, akik pontosan így gondolnak rám...

Útközben Gizelle mesél egy kicsit Mortimerről. Ő még nagyon fiatal korában elhagyta a falut és beállt a Királyi Hadtestbe. Egy speciális egység tagja volt, de a számára hőn áhított parancsnoki rangot sosem kapta meg, ami miatt össze is zördült a feletteseivel és a kiképzőjével. Elég fájó pont és megkér rá, hogy ne emlegesd fel neki. Akkor tért vissza, amikor Deliora lerombolta a falut és ő is az újjáépítők között volt. A saját házát is ő építette fel, ami elég tágas, pedig csak egyedül él benne. A polgármester által kijelölt rendfenntartó egység egyetlen tagja. A polgármester ki is talált egy nevet a szerepének. Hólovag. Más településeken, rendőr, csendőr vagy seriff lenne. Ez mellett a falu fiataljainak szokott önvédelmi oktatásokat tartani és persze gondoskodik, hogy elegendőt mozogjanak.
Mortimer a település szélén él egy nagyobb házban. Jóval nagyobb házban, mint a többi. Elég egyszerű, de gondosan karbantartott ház. Gizelle-el bekopogtok és egy jóképű, harmincas éveiben járó férfi nyit ajtót, akinek egy vágott sebhely van a jobb szeménél.
Üdvözöl titeket, neked pedig bemutatkozik Mortimer Snowalker néven.

Mortimer Snowalker:

Miközben a ropogós hón lépdelünk át a fogadóig Gizelle mesél pár dolgot Mortimerről:
- Elmesélek róla egy-két dolgot, csak, hogy ne hozz fel olyan témát előtte, ami felzaklathatja. Taknyos semmirekellő volt, mikor elhagyta a falut és beállt a Királyi Hadtestbe. Úgy tűnt ott megtalálta a számítását, a helyét. Bekerült valami egységbe, ahol különleges katonák voltak, de nem tudom mitől lehettek annyira különlegesek. Szeretett volna a vezetőjük lenni, de odáig sosem sikerült felküzdenie magát, emiatt össze is kapott a feletteseivel és végül otthagyta az egészet. Legjobb lesz, ha erről egy szót sem szólsz, nem azért mert nem tudhatsz róla, hanem mert ez elég nagy seb a szívén. Ha ő maga nem emlegeti fel, ne kíváncsiskodj!
- Hogyne. - bólintok.
- Akkor tért vissza, amikor az a szörnyeteg eltiporta a falut, segített újjáépíteni mindent. A saját vityillóját is ő tette össze.- mondja, s a vityilló szót erősen megnyomja. - biztos szüksége lehet a magányos Hólovagnak egy akkora házra egyedül.- morogja az orra alatt, mintha nem tetszene neki , hogy ekkora házban él. Bár a mentségére szól, hogy az üres szobáit mindig kiadja jó áron, ellátja az ott megszállókat és segít, ahol tud.
- Hólovag? - kapom fel a fejem. - ez meg mégis milyen titulus? - kérdem.
- A polgármester létrehozott egy amolyan polgárőrséget. Ő az egyedüli tag, tekintve, hogy neki van egyedül katonai múltja a faluban. Meg aztán a fiatal kölköket néha napján megfuttatja, edzi kicsit, tanít nekik egy- két harci mozdulatot.
- És miért nem csatlakoznak hozzá a falu férfijai?
- Én is csodálkoztam ezen, de tudod a falusi favágók nem igazán valóak erre, meg aztán nincs is nagyon mi elől megvédeni minket.
- Nos, nekem nem így érződik, a sok megpróbáltatásból.
- Mortimer nem varázsló. Ő egy volt katona. Mit se tudott volna tenni Deliora vagy mások ellen, még ha század magával lett volna is. De te talán tehetsz... - kacsint rám Gizelle, s ekkor meg is érkezünk a Mortimer házához. Fel sem tűnt, hogy a falu széléig sétáltunk ilyen rövid idő alatt. Talán még a kocsmánál is nagyobb fa ház, kívülről is takarosnak tűnik, és vélhetően belülről is az. Gizelle erélyesen, de nem erőszakosan kettőt kopogtat a vastag, fa ajtón. Kisvártatva ajtót is nyit az idáig emlegetett férfi, vagy legalábbis feltételeztem, hogy ő az. Magas, jóképű, világos barna, kissé hullámos haja a vállát horzsolta, mélybarna szemeivel,- melyekbe azért egy kis kékség is csillant - azonnal végigmért. A tekintetünk rögtön találkozott, majd pillantásom hirtelen tovább vándorolt a jobb szemén lévő hosszú, függőleges vágásra.
- Gizelle. Szép jó napot! Miben segíthetek? - kérdi a kocsmárosnét, de egy pillanatra se veszi le a szemét rólam. Már-már attól félek bele lát a fejembe...
- A kisasszony itt mellettem ma érkezett a faluba. Érdeklődnénk, hogy van -e neki szobája, amit kivehet. - magyarázza Gizelle. A lehető legártatlanabb, legszendébb arcomat plombálom felvenni. Miután észreveszem magamon, hogy bámulom, szégyenlősen lesütöm a tekintetem, mintha ott se lennék. Lopva nézek csak rá, mintha tényleg megilletődtem volna. Egy pár másodpercig hallgat, aztán válaszol:
- Hogyne, nincs más utazó a faluban, minden szobám szabad. Kivéve az enyémet persze. - vakarja meg zavartan a fejét.- jöjjenek beljebb, tessék csak. - invitál be bennünket. Ahogy gondoltam, odabent is rend, tisztaság és kellemes hangulat van. Csupa fából készült bútor, a kandallóban ropog a tűz, különböző állatok meleg bundája díszíti a falakat és a padlót, gyertyaláng pislákol az asztalokon.
- Épp az imént készítettem magamnak forró puncsot. Kissé elszámoltam magam és több lett, esetleg megkínálhatom önöket? - kérdi. - jaj, de otromba vagyok, elnézést. Bemutatkozom: Mortimer Snowalker, igazán örülök. - mondja majd a kezét nyújtja, s félénken nyújtom az enyémet. Arra számítok, hogy csak megrázza, de lassan a kézfejemet a szájához emeli és gyengéden megérinti az ajkaival.
- E...Elesa White. - dadogom, s miután elengedi a kezem, még inkább összehúzom magam, mint egy rettegő kisállat.
- Én nem állhatok neki iszogatni, Mortimer. Vissza kell mennek Chrisnek segíteni, lassan indul az este.
- Ah, tudom, tudom. Teltház lesz. Szóval, White kisasszonynak kellene egy szoba.
- Úgy van. Jártunk Trevornál, holnap megbeszéli a főmuftikkal mit akarnak csináltatni szegény párával. Ha semmi konkrét nem jut eszükbe, majd nálam besegít, aztán majd téged is kifizet. Így rendben van?
- Hogyne. De ha huzamosabb ideig akar a faluban maradni, akkor majd nem ártana neki egy saját ház.
- Mortimer ez még nagyon a jövő zenéje. Először illeszkedjen be, találja meg a helyét, aztán majd a többit kitaláljuk. No, ha más nem lesz drágám, akkor én visszasietek, mert bizonyára már most örültek háza van odaát, ha bármi baj van csak szólj, de szerintem Mortimer is tud mindenben segítene, nemde bár?
- Természetesen. Itt biztonságban lesz a kisasszony. - mondta kedvesen, s ismét úgy nézett rám, mint aki egy üvegen át látna.
- Akkor további szép estét, pihend ki magad kedvesem, holnap som tennivaló fog várni, bárhogyan is lesz.
- Úgy lesz, nagyon köszönöm az eddigieket és a továbbiakat is Gizelle! - hajolok meg egyszerűen, mire Gizelle kiviharzik a házból. Széles csend telepedik ránk, kissé kínos is.
- Nos, nem szeretném, hogy ebben a kínos csendben ácsorogjunk tovább. Ha gondolja, megmutatom a szobáját.
- Az nagyon jó lenne. - mondom, és követem az emeletre. Tágas folyosóról négy szoba nyílik. Az egyik szoba ajtaja sötétebb barna, mint a másik három.
- Ez az én szobám ajtaja, az lesz az öné. - mutat a leghátsóra, majd be is nyit. Szintén tágas tér, egy viszonylag nagy, kényelmesnek látszó ággyal, kis asztalka, komód, a sarokban másik ajtó nyílik.- az pedig egy kis fürdőszoba. Reggelit és vacsorát szoktam felszolgálni, ha vendég van, és úgy kívánja, de ezt majd megtárgyaljuk, remélem tetszik.
- Nagyon is. Direkt így építette a házát, hogy vendégeket is fogadjon.
- Először nem annak indult, végül egy kis át tervezéssel ez lett belőle, plusz kereseti forrás, bár manapság errefelé nem sok vándor van. Fogadja meg Gizelle tanácsát és pihenjen, főleg, ha valóban ma érkezett. Ha óhajtja készítek vacsorát, vagy hozatok Gizelle konyhájáról.
- Az igazán jól esne, ma még nem sok mindent ettem. - vallom be, s abban reménykedem alaposan megvendégel, Tsubame is kimerült és éhes lehet, adnom kell neki is vacsorát.
- Nos, akkor hamarosan szólok, addig rendezkedjen be érezze otthon magát. - kacsint rám, s ismét végig mér és lassan behúzza az ajtót. Körbe sétálom a szobát, ledobom a kabátom, már majdnem felgyulladtam alatta. Az ablakhoz lépek, ahol lassan mindent beterít a sötétség. Itt hamarabb bukik alá a Nap, illetve a hóesés felhői is eltakarják a fényt. Kinyitom az ablakot, aminek a párkányára Tsubame reppen. Lassan átváltozik, bemászik az ablakon.
- Hamarosan érkezik a vacsora, addig melegedj fel. - közlöm.
- Köszönöm, úrnőm. - hajol meg. - eddig jól alakul minden.
- Valóban. - mosolyodom el. - minden a terv szerint...

Tsubame megkér rá, hogy vázold fel neki (újra) a tervet. Azt akarja, hogy továbbra is minden úgy menjen, ahogy kell és ha bármiben tud akkor segítsen. Ahogy magyarázod a dolgokat, pont az utolsó mondatodnál kopogtatást hallasz. Mortimer keres. Időközben hozatott vacsorát Gizzeléktől. Lent terített meg ott vár téged a friss vacsora, a forró punccsal együtt. Lementek és elkezdőik a közös étkezés. Sűrűn kérdezget, érdeklődik felőled. Ennek a kijátszását pedig rád bízom már, illetve, hogy mi történik még.

Egészen megkönnyebbülök, hogy végre a saját arcomat mutathatom. Nem kell azt a nevetséges bájvigyort, kedves mosolygást magamra erőltetnem. Az ablakból a falu fényeit vizsgálom. Jelentéktelen kis falucskának tűnik, ám mind egy nagyobb dolog részesei lesznek hamarosan.
- Úrnőm – szólít meg Tsubame –, ők jóravaló, rendes emberek. Mi velük pontosan a szándékod? – kérdi. Hangjából érzem az óvatosságot, nehogy olyat mondjon, amivel megsért, vagy feldühít.
- Nem kell értük aggódnod, nem lesz bajuk. Mindegyiket az ujjam köré fogom csavarni és hamarosan mind az én kívánságomat fogja lesni. Ehhez persze meg kell kedveltetnem magam. El kell játszanom, hogy egy vagyok közülük, de mire kettőt pislognak már a trónom körül fognak szorgoskodni.
- És ezt, hogy kívánod elérni? Valami bűbáj?
- Nem használok majd rajtuk konkrétan varázslatot. A bizalmukba férkőzöm. A faluban lassan szövetségeseim lesznek, akik bármilyen ügyben mellém fognak állni. Ezeknek az embereknek nincsen konkrét vezetőjük, még ha van is polgármesterük, nincs vezérük, aki utat mutasson. Mondhatni jót teszek velük – magyarázom –, a végén kétségük sem lesz, hogy amit mondok az szent, és amit teszek, az csakis a jó ügy érdekében történik.
- Követni foglak, úrnőm!
- El is várom! – hajolok közelebb társamhoz és lassan, lágyan megérintem az arcát –, te vagy az egyik legfontosabb pillére a tervemnek, te fogod teljesen meggyőzni azokat, akik esetleg ellent mondanának nekem. Hiszen az, aki megmenekíti az embereket egy szörnyeteg karmai közül, teljes bizalmukat fogja élvezni. Érted már, kis madaram? Te leszel a szörny, akitől megmentem a falut, így hőssé válok – mondom. Szemében kis rettegés, megrökönyödés csillog – ne félj kedvesem, nem esik majd bántódásod. Kövesd az utasításaimat, és minden a lehető legnagyobb rendben lesz! – lehelem felé a szavakat, mire kopogást hallok. Remek, műmosoly vissza. Ajtót nyitok.
- Megérkezett a vacsora, ha van kedve, lent megterítek az étkezőben. Talán ott mégis kellemesebb– mosolyog kedvesen, invitálóan.
- Hogyne, azonnal elkészülök – mondom, s lassan visszahajtom az ajtót. Most veszem csak észre mennyire fárasztó tud lenni, ha nem az igazi arcomat mutatom – maradj itt, hamarosan visszatérek –utasítom Tsubamét, majd egy gyors átöltözést követően a földszintre indulok. Egyszerű köpenyszerű felsőt veszek fel, ami a combom alá ér, illetve kellően dekoltált, de nem túl figyelemfelkeltő felsőt, mellé simán csak harisnya. Mikor Mortimer felpillant két gyertya meggyújtása között, ismét azzal a mélybe látó tekintetével találkozom, mint mikor először meglátott.
- Elnézést, nem gondoltam volna, hogy ki kell, öltözzem – szabadkozom a terítéket látva, ami csodás üvegpoharakból és porcelán tányérokból, valamint ezüst evőeszközökből áll. Illetve maga Mortimer is magára kapott egy másik inget és zakót.
- Ne érezze emiatt kellemetlenül magát kisasszony, így is szemkápráztató – bókol.
- Oh, igazán köszönöm – mondom, majd lassan alám segíti a széket.
- Italt?
- Oh, köszönöm, jól esne – mondom majd, kitölt egy pohár vérvörös, láthatóan bort.
- Ezt elég messziről hozattam, csodásan gyümölcsös, kifinomult érlelés – magyarázza lelkesen.
- Valóban úgy érzem magam, mint egy kifinomult étteremben vagy szállodában.
- Attól még, hogy elszigetelt helyen vagyunk, megadhatjuk a módját, főleg ha van is rá mód – mosolyog kellemesen. Miután magának is tölt, még rátesz egy nagyobb hasábot a kandalló tüzére, majd leül velem szemben – parancsoljon, szedjen bátran! –bíztat, és igazság szerint nem fogom vissza magam. Finom leves, sültek, különböző köretek. Igazi bőségtál.
- Nagyon finom, igazán köszönöm.
- Kedves egészségére – mondja miközben ő is jóízűen eszik. Pár falat után érdeklődően rám néz, de csak az után kérdez, hogy lenyelte a falatot – szóval, honnan is érkezett, White kisasszony? – kérdi. De jó, jön a vallatás, ez a folyamat legunalmasabb része.
- Azt hittem már az egész falu tudja – vágok vissza kissé pimaszan két falat között. Kuncogni kezd.
- Elnézést. Valóban, ám azt gondoltam az illem azt diktálja, hogy ezt öntől kérdezzem meg.
- Semmi gond, de had ne kelljen újra elmondanom azokat a dolgokat, amit úgy is tud. Kérdezzen olyat, amit valóban nem tud – mondom kedvesen, de már határozottabban.
- Érthető, ha nem akar a sötét múltról beszélgetni, akkor azt a rész hagyjuk is. Ahogy az én múltamat sem kell bemutatnom, gondolom – néz rám, hogy az egyik szemöldökét a magasba emeli sokat sejtetően.
- Valóban nem kell – veszek egy újabb falatot a számba.
- Szóval, azért jött el ennyire messzire, hogy felejtsen? Hogy maga mögött hagyjon mindent?
- Új életet akarok kezdeni. Tudom, hogy ez szinte teljesen lehetetlen, főleg mert az emberek kíváncsiak, és hergeli őket, amit nem tudnak, amit nem értenek. Ezért láttam jobbnak őszintének lenni. Ha eleve kiterítem a lapjaim, hamarabb tudok beilleszkedni is.
- Úgy gondolom jól tette. A pletykák megölik az emberi kapcsolatokat.
- Én őszinte embernek vallom magam, azt hiszem ez az egyik gyenge pontom.
- Valóban? – emeli fel az egyik szemöldökét – és mi az, amit titkol? –, kérdi, én pedig érzem, ahogy megrándul a testem. Szóval valóban belém látott.
- Mindenkinek vannak titkai – próbálom leszerelni.
- Az imént mondta, hogy őszinte. Nekem nyugodtan és őszintén elmesélhet mindent – mondja. Milyen kis okos… De csak a kezemre játszik. Lassan felemelem a boros poharat és merengőn az aljára bámulok. Nagyon sóhajtok, hogy még lehangoltabbnak tűnjek.
- Tudja… minden szörnyűség közül, volt egy valami, ami mindenen túlmutatott. A szüleim szörnyetegnek néztek, elárultak, a falum minden lakosa a halálomat akarta. De ez semmi ahhoz képest, amit az tett, akit a leginkább szerettem – meséltem.
- Szinte tudtam, hogy valami ilyesmiről van szó. A maró fájdalom csillog a szemeiben.
- Szóval ezért nézett annyira, ezért bámult engem.  
- Azonnal láttam, hogy nem mindennapi megpróbáltatásokon esett át.
- Ahogyan maga is – próbálom rá terelni a szót.
- Az én történetemhez kevés az az ital, ami az asztalon van, talán majd később… – zárja le a dolgot. Szóval az alkohol oldja a nyelvét. Ezen ne múljék…
- Jó, hogy említi, szabad kérnem még? – kérdezem egy fél mosollyal a szám szélén. Mortimer kacéran elmosolyodik, feláll és tölt nekem a borból. Ismét nem tudom meglapítani, mi jár a fejében. Talán pontosan tudja, mire készülök, vagy talán direkt akarja, hogy azt higgyem, le kell itatnom, hogy így én is többet iszom, és többet beszélek… milyen naiv. A Fairy Tailben eléggé megedződtem ilyen téren. Több üveg bor sem árthat meg nekem. A Fairy Tail gondolatára furcsa zsibbadás járja át a mellkasom, de hamar el is múlik, bizonyára azt érezhettem, ahogy a bor végigszánkázik rajtam és átjár az alkohol melegsége.
- És mik a tervei? Az elképzelései? – érdeklődik tovább.
- Szeretnék az itteniek segítségére lenni, beilleszkedni. Aztán egy saját ház, az nagyon jó lenne.  Esély a békés életre, ez lenne a legjobb.
- Nos, erről is biztos mesélt Gizelle, tudja van ez a rang, amit kaptam, a Hólovag. Talán betársulhatna hozzám, megtaníthatnék egy két mozdulatot, maga pedig mágiát.
- Azt hittem, maga nem tud mágiát használni.
- Nem tudhatja az ember, ha nem próbálta még.
- Oh, értem. Ez jól hangzik. Kezdetnek nem rossz.
- Na, látja. Az emberek is nyugodtabbak lesznek és hamarabb befogadják, ha azt látják, hogy valaki olyan mellett van, akit megbecsülnek.
- Szóval ön köztiszteletnek örvend.
- Van, aki furcsán néz rám bizonyos dolgok miatt, de a falu többsége nagyra tart, igen.
- Akkor valóban szerencsés vagyok – dőlök hátra és lassan körbeforgatom a kezemben a boros poharat. Ismét az aljára érek– még egy pohár? –, próbálkozom.
- Hosszú napom volt, azt hiszem mára eleget ittam és jobb, ha ledőlök. Remélem minden ízlett – mondja nyájasan.
- Nagyon finom volt köszönöm – mondom bájosan mosolyogva –, megengedi? Majd én elpakolom a maradékot, meg el is mosogatok.
- Ugyan erre…
- Kérem, ez a legkevesebb – ragaszkodom a dologhoz.
- Nos, rendben. Nagyon köszönöm.– mondta, majd felállva a székéből felindul az emeletre –, jó éjt, ha bármire szüksége van, csak kopogjon–, mondja, majd felsétál. Miután hallom, hogy becsukta a szobája ajtaját, gyorsan egy tányérra szedek egy jókora adag ételt. Tsubame bizonyára nagyon éhes. A többit egy helyre teszem és letakarom, a piszkos edényeket és poharakat elmosom, az asztalon rendet hagyok. Így kell remek benyomást hagyni . Miután végeztem az étellel együtt felmegyek a szobámba,ahol Tsubame vár.
- Parancsolj – mondom kedvesen, ami meglep, úgy tűnik rajtam maradt az álcám, de Tsubame ennek láthatóan örül –, remélem elég lesz.
- Köszönöm, Úrnőm!
- Ne aggódj, hamarosan már nem kell bujkálnod, mindenünk meg lesz – mondom. Tsubame nem válaszol, elfogyasztja a vacsoráját, aztán nyugovóra tér, láthatóan nagyon kimerült. Én egy forró fürdőt követően ugyan így teszek, ám mielőtt elnyomna az álom, azon gondolkodom, hogyan vonzhatnám magamhoz még közelebb ezt a férfit. Sármos, udvarias, a falusiak kedvelik, magam mellett kell, tudjam a továbbiak érdekében, a válasz pedig kézenfekvő.
-Tsubame! Tsubame! – szólongatom, hogy felébredjen. Lassan magához tér –, változz át, repülj ki, kérlek! – mondom, de csak értetlenül mered rám –, nincs semmi baj, majd megérted –, súgom, ő pedig, felöltözik és teljesíti a kérésem. Visszafekszem az ágyamba, aztán először halkabban, majd egyre hangosabban sikítani kezdek, mint aki rémálomtól szenved. Hallom, mint csapódik ki Mortimer ajtaja, majd ront be hozzám.
- Kisasszony!  – üvölti. Tovább sikítok, hogy azt higgye, még mindig álmodnom.
- Ne! Eressz el! Hagyj békén! – kiáltom, majd lassan megragadja a karjaim és lágyan megráz, hogy felébresszen.
- Kisasszony! Térjen magához! Nincs semmi baj! White kisasszony! – kiáltja, aztán lassan elcsendesedem, és úgy teszek, mint aki épp felébred a legsötétebb rémálmából. Zihálva, izzadtan és egész testemben remegek – minden rendben, semmi baj! – próbál lenyugtatni.
- Én… sajnálom – hebegek, habogok, a karjaiba kapaszkodom. Félmeztelen, csak egy hosszú nadrág van rajta. Láthatóan megijedt, de várakozás nélkül rohant a segítségemre. Nagyon helyes…
- Semmi baj, biztosan csak rosszat álmodott – próbál megnyugtatni. Remegve végignézek rajta és hirtelen elsírom magam, arcomat a kezeibe temetem.
- Sajnálom… - szipogom. Érezem, hogy lassan mellém ül az ágyra és óvatosan átkarol.
- Ne tegye… mindenkivel előfordul az ilyesmi. Új helyen meg pláne, főleg olyannal, akit sok démon kerget – mondja lágyan, közben egyik kezével a hátamat simogatja, hogy megnyugodjak – itt minden rendben lesz, már nem érheti baj, megígérem – mosolyog rám a félhomályban –, reggelig még van egy kis idő, próbáljon meg visszaaludni! – mondja, s lassan lecsillapítom a légzésem, megnyugszom. Nem válaszolok semmit, csak bólintok. Mortimer feláll mellőlem, elindul kifelé.
- Mortimer! Kérem, itt maradna amíg… újra el nem alszom? – kérdem félénken. Szemében együttérzés csillan.
- Hát persze – mondja halkan, majd mellém ül újra, szó nélkül betakar, kezét végigsimítja a homlokomon – így már nem bánthatja semmi és senki – motyogja, majd lassan úgy teszek, mintha újra elaludnék. Pár perc elteltével óvatosan feláll és kimegy a szobámból.  Nincs is jobb, mint egy elesett, védtelen és meggyötört nőn segíteni. Megvan a kapocs…
Másnap Gizelle korán reggel értem jön. A polgármesternek nem igazán volt ideje az ügyemmel foglalkozni ezért Gizelle nem húzta az időt, azonnal munkád adott nekem.
- Egyszerűen csak odamész, elhozod az üres korsókat és újakat viszel helyettük érted? Kerítek rád valami göncöt, amiben annyira nem vagy feltűnő. Addig kösd fel a hajad, egy idő tán zavaró lesz – tanácsolta és én jobbnak láttam mindent úgy tenni, ahogyan mondta. Magas kontyba kötöttem tengernyi fehér hajam, hogy csak pár tincs lógott le, még egy sötétkék kendőt is kaptam.
- Tessék, ezek az én régebbi ruháim. Igen, jól látod régebben pont olyan karcsú derekam volt, mint neked, na, kapd magadra! – utasított Gizelle, én pedig felvettem a buggyos fehér inget, szürke fűzőt és a sötétkék szoknyát fehér köténnyel. Nem tudom mit gondolt Gizelle, de úgy véltem így még inkább feltűnő vagyok. Ahogy megjósoltam, a szemek, nem hogy lekoptak volna rólam, inkább még jobban rám tapadtak, ahogy kecsesen libbentem egyik asztalról a másikra. Minden férfi szeme szinte vetkőztetett, és ahogy fogyott az ital, úgy tűnt el belőlük a jó modor és mindenféle gátlás. Délelőtt és az ebédidő is békésen telt, de ahogy közeledtünk az estéhez kezdett elszabadni a pokol. Még nem ment le teljesen a Nap, amikor Mortimer megjelent az ivóban.
- Nézd már a jeges uraság! – kiált röfögve az egyik férfi, aki ebédre is folyékony kenyeret evett. Lassan a pulthoz sétált, ahol Gizelle és én is pont ott voltunk, poharakat törölgettünk. Mortimer szinte meg sem hallotta a bekiabálást.
- Jó estét hölgyeim! – köszön.
- Estebédre? Vacsorára? – kérdi szárazon Gizelle.
- Talán egy kicsit később. Most csak ezt hoztam – mondja, majd előhúz a háta mögül egy nagy csokor virágot. Nagy szirmú, gyönyörű virágok. Hirtelen ledermedek, azt hittem nárciszok.
- Mortimer ez…
- Igen a Havasi Liliom. Gondoltam, felvidítaná a kisasszonyt.
- Ugyan miért kéne felvidítani? Teljesen jól van, ugye kedvesem?
- Ho… hogyne – dadogom. Most valóban megilletődtem kissé, de a szerepbe pont belefér.
- Hát jó. De már mondtam Gizelle párszor, hogy nem jó ötlet délelőtt sört adni ezeknek. Mire leszáll a nap, már azt se tudják kicsodák.
- Majd én tudom mit és mikor szolgálok fel a saját kocsmámban! – hortyan fel a fogadósné.
- Tudom, tudom, de én a kisasszonyt féltem.
- Te csak ne aggódj itt feleslegesen nekem. Ha bármelyik is hozzá mer nyúlni, letöröm a kezét.
- Én… amúgy is meg tudom magam védeni, persze nem bántanék senkit – mondom halkan.
- Na, látod. Most ha pedig nem kívánsz semmit, menj a dolgodra, mert nekünk nagyon sok a tennivalónk.
- Rendben. Várom haza vacsorával, kisasszony – hajol meg miután a kezembe adja a virágokat. Mély levegőt veszek. A csokrot a kezembe tartva emlékek villannak át az elmémben. Szédülés fog el. Újabb mély levegő.
- Ezt add csak ide, vázába teszem, te meg menj, mert új kör jön! – utasít és hálás vagyokneki, amiért nem kell tovább a kezemben tartanom őket. Gizelle valóban gondoskodó volt, amikor látta, hogy veszélyes kiküldeni engem az asztalok közé, inkább arra kért, hogy a pultban csapoljam az italt, de ettől persze még a szemek ugyanúgy rám tapadtak, a pillantások vetkőztettek és ki tudja miket képzeltek rólam a mámoros, alkoholban ázott képzeletek. De nem foglalkoztam ezzel. Mortimeren kattogtam, a tervem gyorsabban zakatolt előre, mint képzeltem.
Jó a teherbírásom, de az első nap felszolgálóként eléggé kimerített. Mikor hazaérek, tudom, hogy Mortimer még fent van és engem vár. Nagyon kellett erőlködnöm azért a kedves mosolyért az arcomon.
- Üdv itthon – köszönt.
- Szép estét! Már eléggé későn van, nem kellett volna megvárnia, boldogulok magam is.
- Nem vagyok még álmos, jó nagyot aludtam és nem is volt sok dolgom a mai nap. Te viszont gondolom jól elfáradtál.
- Valóban – úgy tűnik letegezett, és most valószínűleg abban reménykedik, hogy nem veszem észre, de nem is karom felhozni, kerüljünk csak még közelebb. Próbálom lehúzni az új csizmámat, amibe valószínűleg kicsit beledagadhatott a lábam a sok állástól. Fél lábon ugrálok, miközben próbálom lehúzni, ám elvesztem az egyensúlyom. Már dőlök a padló felé, amikor Mortimer természetesen elkap. Lágyan megragad, megtart.
- Csak… óvatosan – mondja. Ekkor elég közel, majdnem egymáshoz ér az arcunk. A pillantása majdnem bekebelez, most látom csak milyen szépen csillog a kék szemeiben az arany árnyalata... Felsegít és kihúz nekem egy széket, hogy inkább ott próbálkozzam tovább.
- Sokan voltak már így estefelé, igaz? Sok volt a kellemetlen vendég?
- Szinte mindenki kellemetlen volt – vallottam be –, sajnálom csak… nehéz egy picit. Még ha egy lyukas krumpliszsákot is vennék fel, akkor is megnéznének, kívánnának… túl feltűnő vagyok.
- De hát egy ilyen szép nőt nem is szabad elrejteni. – bókol. Jaj de kedves…
- Köszönöm, de most a hírnév, vagy a feltűnősködés hiányzik a legkevésbé – mondom, s végre mindkét csizma lekerül rólam –, de majd beleszokom.
- Hát persze, fogja fel úgy, hogy amit az alkohol mámorában mondanak, vagy tesznek, vagy csupán a nézésük, az nem valódi. Akkor talán könnyebb lesz.
- Köszönöm a tanácsot – sóhajtok egy nagyot.
- Éhes? – kérdezi.
- Nem köszönöm. Vacsoráztam, és a sok étel illata, amúgy is eltelített. Megyek és lepihenek – jelentem ki, s Moritmer arcára egy kis csalódottsággal párosult megértés ül ki.
- Megértem. Akkor kellemes jó éjszakát – mondja, én pedig felindulok az emeletre, de félúton megállok.
- Moritmer! Köszönöm, hogy tegnap éjjel ott volt… meg a virágokat is. Nagyon szépek – mondom bájos mosollyal az arcomon, talán még el is pirulok.
- Semmiség, aludjon jól! – kívánja. A szobámban már ott vár Tsubame.
- Hosszú napom volt, pihenjünk – mondom, s szinte azonnal beveszem a fürdőt, ahol elveszem a forró gőzben és csordogáló vízsugár alatt próbálom kiűzni a feltörő emlékek villanásait.

Csorog a víz és egyre jobban duzzad a hab is a vízben. Végül a feltörekvő emlékek elhessegetése után észreveszed, hogy már majdnem kifolyik a víz a kádból, így gyorsan el is zárod a csapot, mielőtt még gond lenne.
Egy olyan bő 10 perc múlva - hogy a kádban vagy esetleg már azon kívül vagy már az rajtad áll - hirtelen kopogtatás nélkül benyit Mortimer. Megdöbbenve tapasztalja, hogy bent vagy és már érkeznek is tőle a bocsánatkérések. Bár furcsamód nem mozdul. Mentegetőzik, hogy elég rég él egyedül és meg kell szoknia, hogy nem akkor jön és megy a fürdőbe, amikor akar.
Rajtad áll, hogy ezt te hogy fogadod és miként reagálasz a "berontására".




/ Bocs a csúszásért. /

Ahogy elzárom a csapot és elmerülök a forró vízben és a szappan keltette habban, bántó csend támad körülöttem, olyan csend, amit mostanság nem szívesen tűrök meg magam körül. Játszom a vízzel és a habbal, próbálok semmire sem gondolni, teljesen kikapcsolni, de az agyam folyamatosan kattog. Mortimer valóban egy nagyon kedves férfi, de nem lehet több csupán, mint a céljaim elérésének egy eszköze. Bántani nem szeretném, de túl közel sem akarom engedni magamhoz. Az általa keltett emlékeknek sem szabad túl sok jelentés minősítenem. Egyszerűen csak emlékek. Nincs jelentőségük. Egyik embernek sincs a régi életemben. Az egyetlen ember a múltamból az Tsubame, de ő is csak egy eszköz. Az este aggódtam, amikor előjöttek az emlékek. Vajon még mindig érzek irántuk bármit is, ami emberi? De ahogy most a víztükörben látom magam, ahogy a kezem vonalait vizsgálgatom és ahogy felsejlik magam előtt az arcuk, vagy hangjuk, semmit nem érzek. A szívem és a lelkem is üres. Még anyám is eszembe jut, egy kósza gondolatra, de ahogy az egyik buborék úgy ő is köddé válik. Hirtelen eszembe jutnak Mortimer virágai, amiket nekem hozott, s vele akár egy villámcsapás jelenik meg Gregori arca, illetve csak halványan. Valahogy nem vagyok képes öt rendesen felidézni, csupán csak igéző jég kék szemeit látom magam előtt, és elönt a düh, s a kád kemény szélét megmarkolva a rajta gyöngyöző vízcseppeket megfagyasztom, s végig a kád oldalát. Ekkor hirtelen lépteket hallok, s mielőtt elérne a tudatomig, hogy ki közeledik, Mortimer már be is nyit a fürdőbe. Mortimer lefelé néz, amikor merengéséből felpillant, majdnem akkorára kerekednek a szemei, mint azok a keblek, amiket megpillant a halvány szappanhabon keresztül. A tekintetünk csak azután a végtelenségnek tűnő másodperc után találkozik, de az ijedtség és a megilletődés mögött, ott van minden gondolat abban a csillogásban. A nem létező véletlenek is az én malmomra hajtják a vizet…
- Sa...sajnálom, bocsásson meg! - dadog rákká pirulva, majd hátat fordít nekem, de még nem lép ki a helyiségből. Kissé összehúzom magam, hogy megszeppentség látszatát keltsem.
- Se...semmi baj. Azt hiszem semmi olyasmit nem látott, amit eddig ne látott volna…- kuncogok.
- Vi...visszajövök később - mondja, s ekkor becsukja maga után az ajtót. Ezek után le se tudom majd magamról kaparni… Még egy ideig élvezem a forró víz ölelését, majd kiszállok. Egy elég lenge hálóköntösbe bújok. Leindulok a konyhába valami ennivalót keresni. Mortimer a kandalló előtti prémmel borított fotelben ül, kezében egy jókora pohár vörösborral, aminek majdnem olyan színe van, mint az arcának. Amint meghallja a lépteimet, felkapja a fejét. Nagyot nyel, majd feláll és felém lép.
- Kérem bocsásson meg, nem tudtam, hogy odabent van, igazán kopoghattam volna és…- ekkor megállítom és közelebb lépek hozzá.
- Semmi baj nem történt - nyugtatom meg - előfordul az ilyesmi, hogy ha hirtelen más is lesz az ember életében.
- Igen, nem vagyok még hozzászokva, hogy más is lehet a fürdőmben - mosolyog zavartan - megkínálhatom? - kérdezi, s meg se várva a válaszom, az asztalhoz lép egy pohárért.
- Jól esne köszönöm - tölt a borból, aztán maga mellé invitál a tűzhöz, ám ezúttal a kandalló előtti vastag prémre ül, én pedig nem messze tőle kecsesen mellé ereszkedem. A tűzbe bámul.
- Tudja, nagyon régen volt valaki fontos az életemben - na, gondoltam, kezdődik… - valaki, akiért mindenemet feláldoztam volna, és voltaképp, fel is áldoztam - ül ki az arcára egy kínnal átitatott mosoly.
- Kitalálom... elárulta? - forgatom meg a szemeim.
- Mondhatni. Minden, amit el akartam érni érte tettem, ám amikor végre elértem ezeket már egyáltalán nem érdekelte mit is értem el, már mással volt és végül elment - meséli borongósan.
- Örüljön neki, hogy az ön kedvese nem adta oda a dühös csőcseléknek… - vetem oda neki félvállról, mintha az én ál történetem súlyosabb lenne - elnézést. tudom mindenkinek a maga baja a legnehezebb. Egyáltalán nem boldogít, hogy önnek is összetörték a szívét és nem akartam felülmúlni az ön sorsát az enyémmel hencegve csupán… az boldogít, hogy nem vagyok egyedül a fájdalmammal… - magyarázkodom és lassan a bal kezem az ő jobb keze felé kúszik, míg végül óvatosan megérintem. Összeszűkül a szeme, amikor érzi a bőröm az övén, de nem húzódik el. Egy pillanatra már azt hiszem, hogy a felfokozott hangulatban megcsókol, azonban egyszerűen csak maga elé veszi a poharát és ismét kortyol a borból, én pedig ugyanígy teszek.
- Nem fázik? - kérdi, én pedig ártatlanul elmosolyodom.
- Én sosem fázom... a nagy meleg viszont van, hogy kikészít, de ez így most pont jó.
- Oh, értem - válaszol, s látom ahogy szemében csalódottság villan. A kezünk továbbra is összeér, s tudom hová akart kilyukadni. Lassan még közelebb húzódom hozzá, aztán fejemet a vállára hajtom. Érzem, ahogy megfeszülnek az izmai idegességében, aztán lassan megnyugszik és ellazul. Percekig némán bámulunk a tűzbe, csak az ujjai apró mozgását érzem az enyéimen, végül összekulcsolódnak.
- Rég... rég nem éreztem magam ilyen nyugodtnak - vallja be.
- Talán csak a bor teszi…- vágok vissza kissé pimaszan. Hirtelen felemeli a fejét, majd mélyen a szemembe néz.
- Azt hiszem... ez annál kicsit több…
- Mégis mire céloz…? - lassan felemeli a másik kezét és egy kósza tincset elterel az arcomból, közben lágyan megsimogat... furcsa, de kiráz a hideg tőle és nem rossz értelemben.
- Hihetetlen, de annyi év után... talán mégis... én még sosem találkoztam olyan csodálatos nővel, mint ön… - hebegi, s majdnem kuncognom kell az őszinteségén. Lassan a tenyerébe simítom az arcom, mint egy apró kiscica menedéket keresve.
- Valóban, nem találkozhatott még hozzám hasonlóval - jelentem ki pimaszul.
- Azért nem olyan ártatlan magácska, mint azt mutatja, csípős a nyelve, ha úgy akarja - mosolyodik el, s arca egyre közelebb ér az enyémhez.
- Nem lehetek mindig az a ne bánts virág, aminek a világ akar.
- Most nem kell védekeznie, nem kell azon aggódnia, ki akarja bántani. Ezt megígérhetem.
- Ön sem?... - súgom halkan.
- A legkevésbé sem. Hogyan juthat ilyen az eszébe kedvesem? Lehet, hogy ön varázslónő, és biztosan meg tudja védeni magát, ám én mégis... az első lennék, aki ön elé vetem magam, ha meg kellene óvnom az életét.
- Abban biztos vagyok...ám mindketten tudjuk, hogy a legnagyobb sebeket a szív tudja elszenvedni - mondom keserűen, s lefelé kezdek bámulni. Mortimer gyengéden a bal mutatóujjával az állam alá nyúl, s felemeli a fejem, hogy egyenesen a szemébe nézzek.
- Inkább vetném magam egy jeges verembe, minthogy bármivel is megsértselek…- mondja határozottan, de végtelenül kedvesen és gyengéden. Pár percig egymás csillogó szemébe bámulunk, majd lassan maga felé húz, s az ajkaink lehelet könnyen összeérnek. Arra számítok, hogy emlékek sokasága rohamozza meg az agyamat, de nem történik semmi. Úgy tűnik valóban minden felesleges érzelem elpárolgott belőlem.
- Sajnálom, ha egy kicsit hidegnek érezted…
- Sosem csókoltam még ennyire forró ajkakat…- súgja.
- Túlzol…
- A legkevésbé sem - mosolya kedves és lágy, de a szemei már a vágytól villóznak. Lassan elhúzódom tőle, majd az italomba kortyolok.
- Azt hittem jobban zavarba foglak hozni.
- Nos, nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, de annak nem lenne semmi értelme, ha elzárkóznék, eleget menekültem már… - mormolom magam elé - a formaiságokkal sincs túl sok kedvem törődni.
- Ezt hogy érted? - kérdi kíváncsian. Magam mellé teszem a poharat, majd egy kecses macska módjára felállok és lassan az ölébe ülök, hogy teljesen szemben legyen velem.
- Meglepődtél? - kérdem ártatlanul.
- Egy pillanatra sem.
- Hazudsz… - súgom, s miután kicsit megharapdálom a füleit, egy vadabb csókkal válaszolok. A hajamba túr az egyik kezével, a másik pedig a derekamról lassan a fenekemre vándorol. Hosszú percekig vadul csókolózunk, mikor hirtelen elenged, már-már eltol magától.
- Mi a baj? - kérdem.
- Ne haragudj, azt hiszem ez mégsem helyes…- jelenti ki, nekem pedig felszaladnak a szemöldökeim a meglepettségtől és a csalódottságtól.
- Ugyan miért?
- Mert nem ismerjük egymást olyan régen, én ezt nem így akartam veled…
- Oh, már értem - leszállok róla és nagy lendülettel a szobámba indulok.
- Elesa! - szól utánam - ne értsd félre! Kérlek! - utánam jön az emeletre, mire hirtelen megállok előtte.
- Nem értek félre semmit, pont, hogy most látok tisztán. Még mindig a múltbéli szerelmed miatt őrlődsz és én ebből nem kérek!
- Ugyan már, rettentő régen volt, pont hogy már nem jelent semmit. Kérlek! Szeretnék veled lenni, de adj időt…
- Elég időt pocsékoltam el… - mondom, majd becsukom az ajtómat és jól hallhatóan be is zárom. Ez a kis színjáték még inkább hozzám fogja tapasztalni… A szobámban ott ücsörög Tsubame és olyan arcot vág, mint aki az ördögöt nézné.
- Ne nézz így rám! - súgom.
- Eszemben sincs, úrnőm... - sóhajtja,
Másnap mire leérek az étkezőbe egy nagy csokor virág fogad és kész reggeli, de maga Mortimer sehol, csak egy levél.
“ Drága Elesa! Sajnálom a tegnap estét! Legyen csodálatos napod! Mortimer”
Elég nyers, érzelem mentes írás, de a virágok és a finom étel arról árulkodik, hogy komolyan gondolja, csak nehezen fejezi ki magát. Amikor beérek a fogadóba, az szinte kong az ürességtől.
- Hol vannak az emberek?
- Hogy, hogy hol? Elindultak fát vágni. Csak késő éjjel térnek majd vissza, amikor mindenük átfagyott már és semmit se látnak odakint. Na, gyere, segíts nekem, rengeteg adag étel fog kelleni, hogy mindenkit megetessünk! - mondja Giselle. Szinte az egész napot a konyhában töltöm, és valóban érzem, ahogy a tűzhely melletti forróságban jobban elfáradok.
- Amíg nem jönnek kimegyek, lehűtöm magam. Borzasztó ez a hőség - magyarázom.
- Ja, igen, el is felejtettem, hogy neked inkább a hideg kedvez, akkor menj, gyorsan fetrengj meg a hóban aztán gyere! - veti oda hanyagul. Kint egyre nagyobb a hó és szinte világít a táj, a lemenő nap fényében. Csodálatos színpompás csillogás, elvigyorodom a gondolatra, hogy ez hamarosan mind az enyém lesz. Amint érzem, hogy lassacskán lehűl, a testem visszaindulok a fogadóba. Ahogy egyre sötétebb lesz az favágók fáradtan és éhesen kezdenek visszatérni. Kisvártatva Mortimer is megérkezik.
- Hölgyeim! - köszön, de egy pillanatra se veszi le rólam a szemét. Leveti a kabátját, ami szinte ropog a rá fagyott jégtől.
- Mindenki visszatért?
- Mindenki. Ügyeltem rá, hogy senki se akarjon hősködni ilyen időben. Most a megszokottnál is csípősebb a hideg - panaszolja.
- Az meglehet, na de dobja le magát az egyik asztalhoz, aztán máris viszem a vacsorát - mondja Giselle, de Motimer nem mozdul azonnal várja, hogy rá nézzek, vagy hozzászóljak. Amikor hosszú percek múlva se történik meg, amire vár, kedvetlenül leül a legközelebbi asztalhoz, ahonnan jól lát. Arra számít, hogy én viszem ki az ételét, de Giselle megelőz. Egy szóra ott marasztalja, komor arckifejezése hirtelen meglepettbe csap át, majd egy kaján vigyor kúszik az arcára. Bólint egyet, majd megrándítja a vállát és visszatér egy újabb tálcáért a pulthoz,
- Mit mondott Mortimer?
- Semmi különöset agyalom. A hátsó asztalhoz többet szedj, ott csupa behemót ül! - tereli el azonnal a témát, én pedig úgy döntök, nem hozom fel többet, ha rólam volt szó – és szinte biztos vagyok benne, hogy igen – akkor előbb utóbb úgyis megtudom. Éjfél is bőven elmúlik, mikor lassacskán mindenki hazaindul, Mortimer persze megvár. Még mindig nem szólok hozzá és próbálok érzelemmentes arcot vágni, amikor a közelében vagyok. Lassan letakarítom az utolsó asztalt is és fogtam volna hozzá a felmosásnak, mikor Giselle odaszól hozzám.
- Angyalkám, azt hagyd csak rám, menjetek szépen haza! - utasít, én pedig úgy teszek, mint aki nem tudja ezt az egészet mire vélni. Gyanakvóan Moritmerre nézek.
- Akkor nincs mit tenni, igaz? - kérdi önelégülten, mire sértődötten felveszem a kabátom és gyors léptekkel elindulok haza. Némán követ, tartja a tempómat. Pár lépés után azonban megunom, és két karsuhintással eltolom a havat az útról, egészen a ház bejáratáig egy kis ösvényt képezve. Mortimer ámulva bámul.
- Nem kell ezen annyira fennakadni - mondom gúnyosan, majd ismét elindulok. Mikor hazaérünk, mindketten levetjük a kabátjaink és a bakancsokat, majd amikor szó nélkül felcsörtetnék a szobámba, határozottan, de gyengéden megragadja a csuklóm.
- Nem beszélhetnénk meg? - kérdi higgadtan.
- Mit kellene ezen még megbeszélünk? - kérdem hűvösen.
- Elég sok mindent. Azt akarom, hogy tudd, semmiféle hátsó szándékom nincsen veled kapcsolatban, sőt… Nagyon szeretnék veled lenni. Évek óta most először újra férfinak érzem magam, élő embernek, akinek van célja. Tudom, hogy téged is rengeteg sérelem ért a múltban, de itt az ideje, hogy mindkettőnk démonait eltemessük, lehetőleg örökre. Szeretném ezt veled megtenni - ezúttal nem hebeg habog, nagyon határozott és őszinte. Enged a szorításon a kezemen, és csak lágyan tartja az övéi közt. Az arcom ellágyul - sokat kell még bizonyítanom ezt jól tudom, de készen állok rá. Nem messze innen a hegyeken túl kicsit délebbre van egy forrás. Nem sokan tudnak róla. Arra gondoltam, hogy holnap elmehetnénk oda... kettesben - súgja az utolsó szót.
- De Giselle...
- Ne aggódj, azt már elintéztem. Kérlek! - úgy teszek, mint aki borzasztóan vacillál, de a válasz egyértelmű…
- Rendben van. Veled megyek - mondom halkan.
- Nem kell félned, megígérem, hogy semmi baj nem fog érni.
- Az ígéretek számomra semmit nem érnek, csak becsüld meg a lehetőséget, amit adtam - mondom hidegen, mire ő csak elmosolyodik - jót mulatsz rajtam?
- Nem erről van szó, csupán roppant vonzó vagy, amikor határozottan parancsolsz - bókol - akkor holnap reggel indulunk, nem kell sok mindent hoznod.
Másnap reggel valóban elindultunk. Bár Tsubame jelentése szerint a forrás repülve pár perc, maga az út jó pár óráig tart lovon. A forrás maga valóban nagyon eldugott helyen van, egy magas sziklaormokkal körülvett, szűk völgyben terül el, a közepén egy hasonló faház áll, mint ami a faluban is.
- Lenyűgöző… - mormogom magam elé.
- Örülök, hogy tetszik.
- Miért nem itt élsz?
- Egyes egyedül semmi értelme - foglalja gyorsan össze a lényeget és nincs is más kérdésem. A hó itt is belep mindent. A ház és a forrás körül viszont csak hatalmas gőzhegyek tornyosulnak.
- Tényleg nincs itt senki?
- Csak mi ketten…- lép elém egy sokatmondó mosollyal az arcán - néha kiadom ennek annak, de az év nagyobb részében én pihenek benne, már amikor van kedvem itt lenni.
- Értem - bólintok.
- Érezd otthon magad!
- Ez mit is jelent tulajdonképpen? - kacérkodom.
- Csak viselkedj ugyan úgy, mint a faluban. A szobák ugyan úgy fent találhatóak - magyarázza - felviszem a csomagokat - mondja, majd felindul, én pedig felfedezem az alsó szintet. Kísértetiesen hasonlít ez a ház a falu bélire. Szinte mindent ugyan ott találok, ahol otthon is. A konyhában megpróbálok összedobni egy könnyű ebédet, miközben Moritmer beizzítja a kandallót. Miközben elveszek egy zöldség felszeletelésén, hangtalanul, hirtelen mögöttem terem és gyengéden átkarol.
- Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy itt vagy velem… - súgja. Elmosolyodom.
- Most már én is.
- Azt akarom, hogy felejts el mindent, ami eddig volt és csak egymásra koncentráljunk.
- Épp most arra koncentrálok, hogy tudjunk ebédelni, meg, hogy ne vágjam el semmim.
- Értettem, drága úrnőm! - viccelődik. Nagyon ironikus, hamarosan minden alkalommal így fog hívni, amikor hozzám szól... Szótlanul az egyik szekrényhez lép, amiből meglepő mód bort vesz elő és két poharat. Tölt, aztán leül az egyik székre. Kecsesen odalépek, hogy koccintani tudjunk.
- Egészségünkre!
- Egészségünkre! - olyan a tekintete, mint aki már… visszatérek a főzéshez.
- Hogy tudod egyszerre fenntartani ezt a házat ezzel a forrással, és a falusi házat?  Van annyi bevételed, hogy ez így működjön? - kíváncsiskodom.
- Hisz itt vagyunk, szóval működik. A katonaságnál töltött időmben elég tőkét szedtem össze, valamint a falubéli fizetésem is eléggé kielégítő. Az alkalmi vendéglátások pedig gyakorlatilag fenntartják nekem a helyet. De emiatt egyáltalán ne fájjon a fejed.
- Nem fáj, csak minél többet szeretnék tudni rólad.
- Ezt jó hallani.
Ebéd után kimegyek, hogy a környezetet is felfedezzem. Az ég színpompás a lemenő nap fényében. Itt mintha hamarabb sötétedne… A hely valóban varázslatos, a hófödte sziklák, az egész helyet körüllengő gőz, remek hangulat. És itt van ő… A nem létező érzelmeimen túl… a belsőm erősen kezd bizseregni. Ekkor belegondolok, milyen régóta is nem érintett meg férfi. Tsubame volt az utolsó akivel... csak egy csók volt. És annyinak is kell maradnia… De ami most jön…
( Vigyázat! 18+ Tartalom!)
Miután teljesen besötétedik, úgy döntök ideje kipróbálni a forrást. A felszolgáló munka valóban eléggé kimerítő, jót fog tenni a fáradt tagjaimnak. Bikinire vetkőzöm. Mortimer már nincs a házban, úgy gyanítom ő már belevetette magát a forró vízbe. Mikor kimegyek, nem látom sehol, bár a gőz szinte átláthatatlan, így nem kizárt, hogy elbújt előlem. Lassan a vízbe sétálok, ami elmondhatatlanul jól esik. A bőrömet csiklandozó hideg és a bizsergető forróság együttese igazi luxus. A víz lassan eléri a bikini alsóm, de ennél mélyebb nem lesz. Kicsit forgolódom, hátha meglátom Mortimert. Úgy döntök, belemegyek a játékba, és nem szólítom meg. Még jó pár percig nem látom meg, aztán hirtelen gyengéden felkúszó kezeket érzek a combomon felfelé haladva. Egy szinte hangtalan nyögés szökik ki belőlem.
- Engem kerestél? - kérdi pimaszul.
- És, ha igen?
- Úgy tűnik én találtalak meg előbb.
- Úgy tűnik.
- Kellemes a víz?
- Pazar. Nagyon jól esik.
- Ezt örömmel hallom. Erre hátrálj, ide le tudsz ülni - mondja, majd lassan a keze megragadja a csípőmet és finoman hátra húz. A vízbe ereszkedem, majd arra számítok, hogy a sziklára fogok ülni, ám valami egészen más fogad. Mortimer az ölébe ültet, ám a vékonyka bikini alsómon keresztül nem érzem, hogy bármi is lenne rajta… Érzi, amint összerezzenek, de nem ereszt el.
- Ne ijedj meg! Ne félj! Végülis ez egy nyilvános fürdő. Neked sem lett volna muszáj semmit sem felvenned.
- Azért…
- Ha nagyon zavar…
- Nem...Csak meglepődtem…
- Akkor engedd el magad, kedvesem… - súgja a nyakamba és a csípőmről a kezei a fenekemre vándorolnak. Nem ellenkezem, nem remegek, mindent hagyok, amit tenni akar...mert én is akarom nagyon. Pár percig neki háttal ülök a meztelen ölében, majd szótlanul megfordulok. Az arca rák vörös.
- Ennyire meleg lenne a víz? - pimaszkodom, s egy kicsit ki is öltöm a nyelvem.
- Igen a forró víz… meg az az emlék, amikor láttalak a fürdőben. Azóta nem tudok másra gondolni, csak ezekre a hamvas, fehér keblekre - bókol, s jobb keze előbukkan a víz alól, s miután a tekintetemből nem lát ellenkezést finoman megérinti a ruha anyagon keresztül. Bizsergés jár át, Mortimer mosolya pedig a füléig ér - megengeded? - kérdi s bal keze a bikini felső kikapcsoló pántjáért nyúl a hátamon. Bátortalanul bólintok, mire egy gyakorlott újmozdulattal kioldja a kapcsot. A ruha szétválik, s immár csak a víz fedi a melleimet. Lehúzza rólam a felsőt, majd a sziklára teszi maga mellé.
- Nem találok szavakat…. Gyönyörű vagy… - leheli, s lassan ismét megérinti a bal mellem a jobb kezével, ám ezúttal egy kicsit erősebben, a bimbókat is megdörzsölve. Fészkelődni kezdek, s érzem, ahogy alattam férfiassága egyre merevebb lesz. Szorosabban magához húz, s nem tétovázva megcsókol. Nyelveink vad, nyálas táncba kezdenek. Átkarolom, s a hajába túrok, kicsit meg is húzom, mire halk morgást hallat. A számba harap, pont annyira, hogy ne fájjon, de még többet akarjak belőle. Kezei végig szántanak a hátamon miközben még mindig vadul csókol. Elérik a bikini alsóm, ahol az apró anyagba túrva erősen megmarkolja a fenekemet.
- Minden részed csodás… - leheli zihálva.
- Honnan tudod... amíg nem jártál minden részemen? - kérdem kajánul vigyorogva, mire ő is egy ilyen mosollyal válaszol. Kezei felszánkáznak a hasamon egészen a mellemig, amiket erősen megmarkol, s belőlem már egyerősebb nyögés tör fel, ami még inkább feltüzeli.
- Elesa... - leheli, s miután többször erősen átmasszírozta a melleim, miközben a bimbóimat is vadul megcsavargatja, kezei újra a fenekemre vándorolnak, ahol elkezdte lefejteni rólam a bikini alsóm. Segítek, neki és kicsit felállok az öléből, hogy ki tudjak lépni belőle. A hideg hatására a bimbóim még az eddigieknél is keményebbek lesznek. Ahogy felállok, a szájába veszi az egyiket és harapdálni kezdi. Hangosan nyögök, nem tudom és nem is akarom már visszatartani. Amint az alsótól is megszabadulunk a jobb kezének mutató ujja a lábam közéhez vándorol, és türelmetlenül a bejáratot keresi, ám előtte még a csiklómon átszalad, kicsit köröz rajta.
- Mortimer…- nyögöm…
- Csodás, ahogy reagálsz. Élvezd kedvesem… - a nyakába kapaszkodom. Még jó párszor áthúzza a kezét rajta, aztán az ujja kegyelmet nem ismerve belém hatol. Hátra csapom a fejem és felsikítok. Az ujja elveszik a vaginámban, még köröz is, hogy minél inkább kitágulhassak a mostanra hatalmasra duzzadt hím tagjának. Lassan a második ujja is csatlakozik az elsőhöz, én pedig hangosan nyögök, minden mozdulatára. Lassan kihúzza, én pedig ezt borzasztó kínzásnak érzem. Újra megcsókol, magához ölel, cirógat.
- Oh, Mortimer...ez csodás…
- Ahogy nekem is….Imádom minden porcikád drágám… - lihegi. Lassan lenyúlok jobb kezemmel a vízbe, hogy kézbe vehessem a szerszámát. Mikor megfogom, még én is meglepődöm. Úgy érzem, egy kézzel át se tudom fogni…
- Mindent meg akarok tenni, hogy jól érezd velem magad… - súgja, s keze az én kezemre vándorol, s lassan a résemhez közelíti. Mélyen a szemembe néz - ha te is akarod…
- Akarom! - jelentem ki türelmetlenül, mire kicsit megemelkedem, s megpróbálok beleülni. Régen nem volt már ilyen élményben részem, ezért kell pár gyengéd lökés, mire eléggé kitágulok, hogy teljesen belém hatoljon. Ám amikor ez megtörténik, szinte önkívületi állapotba kerülök. Erős és gyors tempót diktál, úgy érzem, szétszakad a bensőm, ám mégis páratlan érzés, minden centije maga a kánaán. A víz egyre nagyobb hullámokat ver körülöttünk, de ott és akkor, abban a pillanatban nem számít semmi, csak a testi gyönyör, amit egymásnak nyújtunk. Most érzem igazán csak azt a fél üveg bort, amit az ebéd mellé fejenként megittunk, az egész testem lángol, lihegek. Nagyon határozott tempót diktál, de azt akarom, hogy tudja, én irányítok. A jobb kezem a hajából lassan a nyakára vándorol, s egy kicsit megszorítom. Ettől még jobban begerjed, és egyre nagyobbakat lök, amitől én is hangosabb leszek. A Sziklák által körbekerített forrás a kéjes hangjainktól hangos. Ahogy egyre jobban szorítom a nyakát, hátraveti a fejét és élvezi a fájdalommal kevert élvezetet. Reménykedtem benne, hogy ő is így szereti és igazam is lett. Lassan felguggolok az ülőkeként szolgáló szikla szélére, és átveszem az irányítást. Mortimer egy pillanatra kérdőn néz rám, aztán átadja magát nekem. A nyakába és a hajába kapaszkodva egyre erősebben lovagolom meg, amitől hangos hörgésekben és nyögésekben tört ki. Nem tudom pontosan, hogy mennyi ideig is csináljuk ezt így, de Mortimernek lassan elfogy a levegője, amikor egy nagyot és határozottat lök, én pedig elérek a csúcsra és remegve felsikítok. Óvatosan lefejt magáról, aztán  pár rántást követően ő is elélvez egyenesen a melleimre. Látom rajta, hogy szédül a levegőhiánytól. Levegő után kapkod, ahogy én is és mindketten remegünk. Lassan visszaül a vízbe, ahogy elkezd normalizálódni a légzése és a pulzusa, én pedig lassan mellé simulok, a mellkasához bújva. Jó pár percig csak egymás lihegését halljuk, aztán lassan elcsendesedünk. Mortimer finoman végig simít az arcomon, majd a számat az övéhez húzza és finoman megcsókol.
- Csodálatos, szenvedélyes királynőm… - hízeleg. Újra hozzá bújok. Elönt a nyugodtság és az elégedettség, minden a terv szerint halad, a testem kielégülve, minden a lehető legnagyobb rendben.

Tsubame az egyik havas, hideg ágon landolt. Amit látott és hallott a legkevésbé sem esett jól a szívének, de úgy gondolta ez csak átmeneti, csak alkalmi, csak a terv része. Azért van itt, hogy úrnője minden kívánságát lesse, de egyre kevésbé érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy valakit, akihez volt szerelme után ismét ennyire elkezdett vonzódni, sőt... azon túl, hogy tisztelte, egyre inkább biztos volt benne, hogy szerelmes is lett belé, egy ilyen helyzetben lássa. Ez színtiszta kínzás volt a számára, és legszívesebben ezüst pengéit a férfi mellkasába mélyesztette volna… Ám türelmesen várt, tudta, hogy mindennek eljön majd az ideje. Mozdulatlanul figyelte tovább, ahogy az aktus után kifulladt pár egymás karjában pihen, s lassan a düh és a tehetetlen kétségbeesés az ő szívét is felemésztette. A gyönyörű nő testét fürkészte a víz fölött és alatt, s bár nem volt úriemberhez méltó, elképzelte, hogy ő ül mellette, keze szerelme keblein pihen, s érzi minden porcikája minden utolsó kis rezdülését is. Ez a képzelgés pedig még inkább arra biztatta, hogy tartson ki, mert mindennél jobban vágyott arra, hogy gyönyörű királynőjét a karjai közt tarthassa úgy, ahogy ő megszerette, ahogy először megismerte, egy ártatlan, hófehér angyalként...

Új nap virrad rátok, mely új lehetőségekkel is szolgál. Anoya is kisimult arccal, jókedvvel és energiával telve ébred, ami nem csoda, hisz múlt éjszaka jól megrakták, mint paraszt a szekerét betakarítás után.
Mortimer hasonlóképpen kelt, csak jóval hamarabb, így volt ideje reggelivel várnia téged. Látod rajta, hogy sikerült teljesen az pi… khm… az ujjad köré csavarni. A listáról egy dolog kipipálva jöhet a követkető pont, ami talán a nehezebb része. Ugyanezt megtenni az egész faluval. Mármint az ujj köré csavarást, nem egy falu méretű orgiáról beszélek. Bár…

Na szóval, betérsz a kocsmába is, elvégre még játszanod kell az esetlen lányt, akinek segítség kell és próbál valami hasznosat tenni a közösségért. Közben elkezded szövögetni a terved, amivel sikerülne megnyerned magadnak az egész falut. Nyílván nem könnyű egy ilyet összehozni, amivel ennyi embert egyszerre lehetne megbabonázni. Sajnálatos módon te nem vagy ilyen varázslat birtokában, pedig mennyivel egyszerűbb lenne. De valahol ez nem is baj, az úgy is csak egy erőltetés lenne. Nem, neked szükséged van a szabad akaratra. Nekik kell úgy dönteniük, hogy imádjanak téged, a saját akaratukból. Persze ehhez egy kisebb indító szikra még nem bűn, de vajon mi lehetne az? Tsubame, ha próbál segíteni neked a gondolkodásban, akár a kocsma előtt vagy után elcsípheted rajta, mintha valami zavarná vagy nyomasztaná. Látod rajta, hogy próbálja leplezni, ami egész jól megy neki, de sikerült átlátnod rajta. Szóvá teheted neki, vagy csak megjegyezve elsiklasz felette, ez teljesen rád van bízva.
Telik a nap, bár nem sok tapasztalatod van még, de ahogy az eddigiekből leszűrted ez is egy teljesen átlagos nap. Azon kívül, hogy az eddigi törzsvendégek szerint valósággal ragyogsz. Hát igen, a polírozás mindig jót tesz. A nap folyamán az egyik falusi betér a kislányával. Panaszkodik, hogy az asszony szerint nem tölt elég időt a lányával, így magával hozta. Mert mér’ ne? A kislányt abszolút nem zavarja, sőt, örül neki, hogy új helyen lehet. Elég barátságos, és beszédes. Egy fehér plüss állatot szorongat magával. Ha esetleg megkérdezed tőle milyen állat az, mivel te még életedben nem láttál olyat, akkor elmondja, hogy egy Pamwa. Ezt teljesen büszkén jelenti ki, bár a név hallattán, mintha meghűlt volna a levegő a kocsmában. Az idősebb tagok szemmel láthatóan nem egy cuki plüss állatot látnak a név mögött. Elkezdesz kérdezősködni, vagy inkább nem feszegeted a témát?

A plüs: